Íróanyagok - írószerek - írástechnika

Íróanyagok

A paleográfus számára a régi írásemlékek keletkezéséhez és lokalizálásához nélkülözhetetlen az egykori íróanyagok, írószerek és írástechnika alapos ismerete. Mindezek ugyanis jellemzőek lehetnek egyes korokra, területekre, illetve bizonyos íráselemekre. Az íróanyagok tulajdonságai (érdessége, simasága, az írótoll milyensége) minden időben jelentősen befolyásolták az írásformák alakulását. Drágaságuk vagy olcsóságuk viszont nagymértékben fékezte, illetve előmozdította az egyes korok és társadalmak íráshasználatát. Éppen ezért a paleográfia foglalkozik az íróanyagok és írószerek előállítási módjával, elterjedésük történetével és alkalmazási területeik koronkénti meghatározásával.

A latin írás emlékei - eltekintve a cserépre, kőre, fémekre vagy más hasonló szilárd anyagra vésett és karcolt feliratoktól - általában viaszos táblácskákon, papiruszon, bőrhártyán (pergamenen) vagy papíron maradtak ránk. Jóllehet Kelet-Közép-Európa területéről az összes felsorolt írásanyag ősrégi használatára vonatkozóan ismeretesek adatok, mégis az itteni latin írásemlékek túlnyomóan nagy többsége hártyán és papíron maradt reánk.

A viaszos táblácskák

A viaszos táblácskákat (tabulae, tabellae ceratae, cerae) a már említett verespataki leletek következtében a külföldi szakirodalom is az erdélyi latin írásfejlődéshez kötve tárgyalja. Ezek az időszámítás szerint 131-167 közötti időből való táblácskák - a római feliratos könyvek mellett - a romániai latin íráskultúra legrégibb és legfontosabb emlékcsoportját.

A viaszos táblák előzményeinek az ókorban rendkívül elterjedt fatáblácskák tekinthetők. A falapocskára (a késői középkorban a reá ragasztott papírra) náddal írták a szöveget, melyet, ha már nem volt rá szükség, lemostak. A mindennapi íráshasználat számára azonban még praktikusabb íróanyagot jelentettek a viaszozott fa-, illetve elefántcsont táblácskák. Ezeket kissé bemélyítették, úgy, hogy körös-körül kiemelkedő peremük legyen, mely védje az eldörzsöléstől a viasszal bevont, mélyebb részen lévő írást. Hosszabb szövegekhez több táblácskát fűztek egybe a peremükön fúrt lyukakon áthúzott zsinórral vagy kapoccsal. Ha két táblácskát kapcsoltak össze, akkor diptychonnak vagy duplicesnek, ha hármat, triptychonnak vagy triplicesnek nevezték. Ha ennél is többet fűztek egybe, polyptychon vagy multiplices a neve. Egyébként e polyptychonok szolgáltatták az alapötletet a kódex alakú könyvforma kialakításához. A táblácskák vékonyan viaszozott felületére bronz-, fa- vagy csontvesszővel (stilus) karcolták a betűket. Ugyanennek az íróeszköznek a széles, lapos felső végével törölték le a régi szövegeket, és simítgatták el a viaszt az új íráshoz. A karcolással történő írás merev betűformákat és különleges írástechnikát eredményezett, mely késő a viaszos táblákról más íróanyagokra is átterjedt. Például a középkori hártya-, sőt olykor papírkéziratok margóján szintén látni lehet hegyes eszközzel bekarcolt glosszákat, megjegyzéseket.

Az Erdélyben talált viaszos táblák a consulok domborművű arcképével díszített elefántcsont diptychonokhoz viszonyítva szerény emlékek. A latin írású története szempontjából mégis jelentősebbek amazoknál, mert a mindennapi, gyakorlati írásbeliség színvonala felől tájékoztatnak. A verespataki lelet darabjai mind triptychonok, azaz három táblácskából állanak. Tartalmukat tekintve különféle szerződések és egyéb jogi vonatkozású iratok. A három táblácska hat oldala közül azonban csak a belső négy viaszozott és írásra szánt. Az első és az utolsó, tehát a két kifelé néző lapnak eleve az volt a rendeltetése, hogy védje a belső lapokon lévő írást a külső behatások ellen. A tulajdonképpeni okirat a triptychon második és harmadik oldalán helyezkedik el. A negyedik oldalra a tanúk nevei és pecsétjei kerülnek, majd ugyanitt kezdődik az előbbi szöveg megismétlése, mely az ötödik lapon fejeződik be. A két első táblácskát fonál fűzte szorosan egybe, melynek végét le is pecsételték. Így akarták biztosítani, hogy a megállapodás hiteles szövegét csak a bíróság előtt felbontva lehessen elolvasni. Az érdeklődő a lepecsételt szöveg tartalma felől a negyedik-ötödik lapon akadálytalanul olvasható másolatból tájékozódhatott.

A viaszos táblák használata a középkorban is folytatódott, sőt az íráskultúra terjedésével újabb teret nyert magának. Clerice, dicticam lateri teneas ut amicam (Klerikus, viaszozott táblácskádat úgy tartsd az oldaladon, mint barátnődet) - írta elő a középkori szabály a klerikus és a deák számára. Ezek valóban úgy használták a viaszos táblákat, mint a mai ember a noteszét. Állandóan maguknál hordták; ott fityegett az övükön, hogy a kezük ügyében legyen, ha valamit fel kell jegyezniök. Általában combjukra fektetve írtak e táblákra.

Számtalan középkori adat szól arról, hogy viaszos táblákat használtak missilis levélként is. Általában kedvelték a fogalmazáshoz. Nemcsak szépirodalmi vagy tudományos, hanem jogi szövegek piszkozatához is. Így akarták elkerülni, hogy esetleges javítgatásokkal elrontsák a drága pergamenlapot.

E táblácskák igazi alkalmazási területe azonban a kelet-közép-európai írástörténetet különösképpen érdeklő késő középkorban a gazdasági élet és az iskola volt. Kereskedők, pénzügyi tisztviselők állandó segédeszköze a viaszos táblácska. Az oktatásban pedig a későbbi palatábla szerepét töltötte be. A tanulók ezeken végezték írás- és számolási gyakorlataikat, ezeken oldották meg házi feladataikat. E táblácskák tehát, melyek külföldön a XIV. századtól fogva maradtak fenn, egyben a középkori írásoktatásnak is fontos forrásai. A papír a XV. század végétől fogva kezdte ezt az íróanyagot feleslegessé tenni, de teljesen csak századok múlva tudta a használatból kiszorítani. A céhéletben, egyes külföldi sóbányák nyilvántartási módszerei között egészen a XIX. századig kimutatható a viaszos táblák egyre jelentéktelenebbre összezsugorodó használata. Megjegyzendő, hogy az erdélyi falusi iskolák tanulói még a. XVIII. században is ilyen viaszos táblákat használtak számtanfeladataikhoz.

A papirusz

A papirusz (papyrus) az ókori latin írásemlékek klasszikus íróanyaga. Használatát a rómaiak a görögöktől vették át, akik viszont az egyiptomiaktól örökölték. Készítéséhez a nyersanyagot a nádszerű papirusznövény szolgáltatta, mely a Nílus középső folyása mentén és deltájában, valamint Szíriában az Eufrátesz vidékén díszlett. Az arabok Szicília meghódítása után meghonosították e növényt a Palermo környéki mocsaras vidéken is. A papiruszt tehát ezeken a területeken készítették, mégpedig a következő módon. A növény háromélű szárának porózus beléből hosszanti irányban vékony szeletkéket (scissurae) vágtak. Ezeket egy deszkalapon egymás mellé helyezték, majd rájuk keresztbe újabb szeleteket fektettek, és fakalapáccsal egybesulykolták a két réteget. Az így nyert szövetszerű anyagot aztán napon megszárították. Ezeket a kb. 19 x 25 cm méretű papiruszlapokat plagulának vagy paginának nevezték. Több ilyen lapot a keskenyebb oldalukon összeragasztva állították elő a papirusztekercseket. Az összeragasztásnál vigyáztak arra, hogy a tekercs belső (azaz recto) oldalán, ahová az írás került, a plagulák erezete vízszintesen, a külső (azaz verso) oldalán pedig függőlegesen fusson. Különben ugyanis az erezet akadályozta volna az írást.

Az ókorban a papirusz használata sokáig általános volt. Az okleveleket, sőt missilis leveleket ugyanúgy erre az anyagra írták, mint az irodalmi szövegeket. Sőt a II. században az egyiptomi keresztények megkísérelték, hogy ne csak a tekercs alakú könyveket, hanem a kódex alakúakat is papiruszból készítsék. A kódexhez azonban ez az íróanyag nem vált be, mert lapjai a hajtogatást nem bírták, a sarkoknál könnyen törtek. Ez az oka, hogy a IV. század folyamán a papirusz a pergamennel szemben végleg kiszorult a kódexkészítésből. Bizonyára ennek is a köszönhető, hogy ettől fogva több klasszikus irodalmi emlék kerülte el a megsemmisülést. Oklevelek, levelek íróanyagául azonban továbbra is használták a papiruszt mind a nyugatrómai birodalom romjain alakult germán országokban, mind pedig a korai bizánci államban. A frank birodalom területén a magánokleveleket a VIII. században is papiruszra írták. Még szívósabban ragaszkodtak hozzá a Földközi-tenger mellékén. Az Ibériai-félszigeten a X. század második feléig, a pápai kancelláriában és Szicíliában pedig egészen a XI-XII. század fordulójáig a kitartottak a papirusz mellett.

Az ókori papiruszok között egészen kivételes helyet foglal el az a kb. 30 centiméteres tekercs, amelyet 1959 májusában a Fekete-tenger partján a mangáliai ásatások során találtak egy i. e. IV. századból való sír mellékleteként.

A homokos, száraz talajnak és a kőkoporsó jól záródó lapjainak tulajdonítható, hogy e tekercs a föld alatt is megmaradhatott annyi századon át. A mangáliai görög nyelvű tekercs az egyetlen ilyenfajta régészeti lelet Európának a Földközi-tengertől távolabbi területén.

A pergamen és készítése, fajai

Az íróhártya (membrana, charta pergamena, pergamenum) állati bőrből előállított íróanyag. Cserzéssel kikészített bőrt íróanyagként Egyiptomban és Elő-Ázsiában ősidők óta használtak. Cserzetlenül kikészített bőröknek, tehát pergamennek ilyen felhasználásáról szóló adataink és emlékeink azonban nem idősebbek az i. e. II. századnál. Az ókori hagyomány az új íróanyag feltalálásának dicsőségét Pergamon könyvbarát királyának, II. Eumenésznek (i. e. 195-158) tulajdonítja. Valószínűbb azonban, hogy Pergamonban csak tökéletesítették a bőr kikészítésére szolgáló ősi eljárásokat.

A pergament az alábbi módon állították elő. A lenyúzott bőrt néhány napig mészlében áztatták, hogy a szőre fellazuljon, és a zsír is kioldódjék belőle. Ezután lesikálták róla a szőrszálakat, a külső bőrrétegeket, esetleges húsmaradványokat, majd újabb meszes fürdőben letisztították, rámára feszítették, megszárították. A kikészítés további szakaszai koronként és országonként változhattak, főként attól függően, hogy milyen állat bőre volt az alapanyag. Általában azonban a kifeszített bőrt tengeri tajtékkővel (pumex) és krétával tették az írásra alkalmassá.

Európa déli tájain többnyire juh- és kecske-, északi részein viszont borjúbőrből készítették az íróhártyát. Megjegyzendő, hogy a régi magyar és román forrásokban emlegetett "kutyabőr" sem jelent az előbbiektől különböző íróanyagot. Perger szerint a bőrnek a hús felőli, tehát az írásra alkalmas rétegét nevezték a régiségben kutyabőrnek. A Földközi-tenger vidékén - lévén maga az alapanyag is vékonyabb - a bőrnek csupán a hús felőli oldalát készítették ki gondosan; a szőrtüszők miatt érdesebb külső oldalát azonban nem fehérítették. Az ilyen déli vagy olasz hártya éppen ezért arról ismerhető meg, hogy egyik oldala sárgás tónusú és durvább tapintású. Ennek a hártyafajtának Itália, Spanyolország és Franciaország az igazi hazája. Azok a területek tehát, amelyeken a papiruszhasználat erős hagyományai szintén abban az irányban hatottak, hogy az íróanyag mindkét oldalát ne tekintsék egyenrangúnak. Európa többi részében az északi vagy német hártyát kedvelték. Ennek mindkét oldalát egyaránt gondosan előkészítették az írásra. Színét illetően tehát lényeges különbség nincs a pergamen két oldala között. E hártyák általában vastagabbak, mint a déliek. A késői középkor jellemző hártyafajtája volt a velinpapírra emlékeztető finomságú, ún. szűzpergamen, melyet az anyjuk méhéből kivett bárányok bőréből készítettek.

Az íróhártyák színe általában fehér vagy sárgásfehér. A kora középkorban is használták azonban a fejedelmi megrendelők részére készített luxuskódexekhez a bíborhártyát. Ennek a római könyvmásoló ipartól örökölt drága íróanyagnak a középkorban Bizánc volt az igazi hazája. A kész íróhártyát bíborfestékkel teljesen átitatták, és erre a mély színű anyagra ragyogó arany- és ezüstfestékkel írták rá a szöveget. Később már nem itatták át az egész anyagot a rendkívül drága bíborral, hanem csak a felszínét festették meg vele. Természetesen ezeknek a színhatása nem versenyezhetett az előbbiekével.

Összefoglalóan megállapítható, hogy az íróhártya minősége, a kikészítésben és a kiválasztásban megmutatkozó gondosság mindig jellemző mércéül szolgál a paleográfusnak egy kancellária, scriptorium vagy írásterület színvonalának az elbírálásához.

A kelet-közép-európai latin írásgyakorlat ismerte mind az északi, mind pedig a déli hártyát. A déli pergamen azonban - például Erdélyben - olyan ritkán fordul elő, hogy használata az északihoz viszonyítva egészen kivételesnek mondható. Inkább az egyházi oklevéladóktól és a közjegyzőktől kiállított oklevelek között fordulnak elő elvétve déli hártyára írott darabok, amit ezeknek a pápai kúriával való kapcsolata egészen érthetővé is tesz. A világi oklevéladók és főként az erdélyi latin írásosság legfontosabb scriptoriumainak tekinthető ún. hiteleshelyek feltűnő tartózkodása a déli hártyával szemben azt mutatja, hogy - legalábbis ezen a területen - a latin írásosság szinte kizárólagosan az északi pergament használta. A rendkívül vékony szűzpergamen Erdélyben a XIV. század második felétől kezdődően a XV. század végéig, de többnyire csak királyi mandátumok anyagaként fordul elő. Ugyanekkor kisebb méretű kódexeket szintén készítettek ebből a papírfinomságú, elegáns pergamenből. Festett hártyáknak íróanyagul való használatára egyelőre nem ismeretesek itteni adatok. A XVII. század eleji források ugyan Kolozsváron emlegetnek "veres hartiat", de ez minden jel szerint csupán könyvkötésre szolgált.

A palimpszesztek

A hártyáknak egészen különleges csoportját alkotják az ún. palimpszesztek. A korai középkorban szokásos volt az egyszer már felhasznált hártyákról az érdektelenné vagy érthetetlenné vált szövegeket lemosni vagy lesikálni, és a drága íróanyagot újból hasznosítani. Az ókori latin és görög irodalomnak sok emléke pusztult így el, amint ezt a kora középkori nagy írásműhelyekből, Bobbióból, Corbie-ből, Luxueilből, Lorschból és Sankt Gallenből származó emlékek elárulják. Bár a Karoling-kor óta a latin írásterületen a palimpszesztek nagyon megritkultak, minthogy a XI. század végétől fogva fellendült a hártyakészítő ipar, sajátos helyzetekben az íróanyag szerzésének ez a módja még sokáig tovább élt. A középkorban általános szokás volt, hogy az eretneknek minősített szövegeket palimpszesztálással semmisítsék meg. Így ugyanis anyagukat újból felhasználhatták. Romániában szintén számolni kell azzal, hogy egészen a XVII. század elejéig Erdélyben cirill írású ortodox, Havasalföldén és főként Moldvában pedig latin írású katolikus egyházi könyvek hártyáját hasznosították palimpszesztálás útján. A Kárpátokon túli országrészekben, ahol a hártya nehezebben beszerezhető portéka volt, attól sem idegenkedtek különösebben, hogy okleveleket is írjanak palimpszesztált hártyára. Erdélyben inkább a gyakran forgatott liturgikus kézikönyvekben (pl. breviáriumokban) és a szerényebb anyagi eszközükkel rendelkező megrendelők számára készített kódexekben fordulnak elő olykor palimpszesztált lapok. Az oklevelezés területén azonban, még a vidéki intézményeknél is, a legnagyobb ritkaságnak számít az ilyen hártyára írt darab. A helyi jogfelfogás ugyanis, a hamisítások lehetőségének csökkentése érdekében, szigorúan tiltotta, hogy oklevelet már használt és lemosott hártyára írjanak.

A palimpszesztek szövegének olvashatóvá tételére a XVIII. század közepétől fogva különféle eljárásokkal kísérleteztek. Vegyi anyagokkal (pl. gubacsoldattal) itatták át a vizsgált hártyát. Ezek ugyan egy időre tényleg láthatóvá tették a levakart szöveget, de aztán az egész lap megbarnult, és végérvényesen olvashatatlanná vált. Ilyen reagenseket gyakran használtak a XVII-XIX. század fordulóján elhalványodott, lekopott írású középkori oklevelek olvashatóvá tételére. Legújabban különleges intézetek foglalkoznak a palimpszesztszövegek ibolyántúli fényképezésével és megfejtésével. Ilyen intézet működik pl. a németországi Beuronban. E szövegeket aszerint csoportosítják, hogy milyen mértékben sikerült őket olvashatóvá tenni. "Félig élő"-nek (semianimus) nevezik az olyan palimpszesztírást, mely különféle eljárások alkalmazása után olvashatóvá vált. "Félig eltemetett" (semisepultus) a neve annak, amelyikből csak töredékeket lehet kiolvasni. Végül "eltemetettnek" (sepultus) mondják azt a szöveget, amelyből már semmit sem lehetett megfejteni.

A pergamen készítése és használata Románia területén

A romániai latin scriptoriumok és kancelláriák jó ideig Németországból vagy a szintén északi hártyát gyártó szomszédos országokból (Ausztria, Cseh- és Lengyelország) szerezték be pergamenszükségletüket. A XII-XIV. század fordulójára azonban Erdélyben a latin írásbeliség akkora méretűvé duzzadt, hogy e keresett íróanyag itthoni előállításáról szintén gondoskodni kellett. Nyugaton a források már a IX. század óta emlegetnek a nagyobb kolostorokban pergamenariust, aki a könyveket másoló szerzetesek részére az íróanyagot előállította. A kódexek másolására és a könyvmásolókra, valamint az itteni könyvtárak anyagára vonatkozó adatok nagyon valószínűvé teszik, hogy a belföldi pergamenkészítésnek legkésőbben a XIV. század folyamán Erdélyben is meg kellett indulnia. Ebben az időben a hártyagyártás Európa-szerte már polgári iparág volt. Feltételezhető tehát, hogy Erdélyben pergamenkészítéssel kezdettől fogva világi, eleinte bizonyára külföldről jött mesteremberek foglalkoztak.

A XV. századtól fogva már közvetlen adatok is maradtak a helyi pergamenkészítőkről. A források pergamenarius, permenista, permeter, parmynter néven emlegetik őket. Adójuk nagyságából következtetve igen jól kereső mesteremberek, a városuk vezetésében játszott szerepük alapján pedig közmegbecsülésben álló, tekintélyes polgárok lehettek. Brassóban, Szebenben, Besztercén és Kolozsváron élhettek ilyen mesterek. Amint a XVI. század eleji adatok mutatják, ők látták el jó minőségű íróhártyával Moldvát és Havasalföldét is. E kivitel elsősorban Brassó és Beszterce közvetítésével bonyolódott le. Például 1560-ban Alexandru Lăpuşneanu moldvai vajda száz darab új hártyalapot (centum pergamena non maculata) rendelt Besztercéről bírósági kiadványaihoz (Hurmuzaki: Documente XVI/I. 556). Feltehető, hogy ama bőripari cikkek között, amelyekre a havasalföldi vajdák a brassói kereskedőknek sorozatosan vámkedvezményeket biztosítottak, pergamen is volt. Moldva és Havasalfölde kereslete kétségtelenül serkentőleg hatott az erdélyi pergamenkészítésre, melyet éppen ezért virágzóbbnak kell feltételeznünk, mint az olyan területekét, ahol csak a helyi szükséglet kielégítése volt ennek az iparágnak a feladata. Az erdélyieknek legfeljebb moldvai piacokon akadhatott versenytársuk a lengyel mesterek személyében.

Az erdélyi pergamenariusok - a helyi szokásnak megfelelően - szintén északi módra készítették a hártyát, és hozzá általában jó minőségben. Persze elvétve akadtak durvább kivitelű, vastagabb erdélyi hártyák is, de ezek a darabok semmiképpen sem tekinthetők jellemzőknek a helyi készítmények általános minőségére. A XV. század elején végleg eltűnt a minőségi különbség a bel- és a külföldi hártyák között. A merevebb, néha szemcsés tapintású és sötétebb tónusú hártyák többsége belföldi műhelyek terméke lehet. A puha fogású, erősen fehérített hártyák, valamint a szűzpergamenek viszont importárunak tekinthetők. A kidolgozásnak ez az eltérő módja azonban ekkor már nem jelent egyben minőségi különbséget is, mert mindkét fajta hártya elsőrangú volt a maga nemében. A XIV. század második felétől fogva ugyan mennyiségileg állandóan csökkent a pergamen használata a latin írásosságban, minőségi tekintetben mégis ez a XV. század végéig terjedő korszak tekinthető az íróhártya virágkorának.

A pergamen azonban a helyi hártyakészítés terjedése ellenére is mindvégig drága íróanyag maradt, és ez fékezte az íráshasználat gyors kiszélesedését. Különösen tanulságosan mutatja ezt a hártya árának alakulása Erdélyben. A XIV. század végén egy hámalap 40 dénárba került. Ez az ár a következő század közepéig alig változott. A XVI. század elejére aztán 12-10-8 dénárra módosult, hogy e század közepére, hihetőleg a háborús idők miatt, ismét megközelítse a régi, hagyományos árat. Például 1507-ben a szebeniek nyolc dénárával számolták el a havasalföldieknek adott hártyalapokat. 1538-ban azonban Brassóban már 16 oszporába, azaz 32 dénárba került egy oklevélhez szükséges darab pergamen, 1548-ban pedig ugyanezért Szebenben 30 dénárt, azaz 15 oszporát kértek. Amíg a hártya egyedüli íróanyag volt, a silányabb kidolgozású pergamen is vevőre találta jelentéktelenebb ügyekkel foglalkozó fórumokon. A döntő fordulatot ezen a téren a papír elterjedése hozta. A költséges hártya nem sokáig bírta a versenyt az olcsóbb papírral, és egyre több oklevél és kódexféleség esetében háttérbe szorult vetélytársával szemben. A két íróanyag között a XIV. század végén akkora volt az értékkülönbség, hogy egyetlen hártyalap árából 25 ív (eyn puch) papirost lehetett vásárolni.

Amióta a papír a XIV. század közepére megtörte a hártya egyeduralmát, a pergament inkább csak a tartós érvényű, ünnepélyes oklevelekhez használták. Fő fogyasztói a latin oklevelezés legfontosabb kancelláriái maradtak. Rajtuk kívül Erdélyben, az általános gyakorlattól eltérően, a közjegyzők is szinte kizárólag csak hártyán okleveleztek. Mindezek a fórumok a XIV. század második felétől a XV. század végéig - mint említettük - általában kifogástalan minőségű hártyára írtak. A XVI. század elejétől fogva azonban előbb a vékony külföldi hártyák lettek ritkábbá, majd pedig a század végétől fogva az erdélyi készítmények újbóli eldurvulása figyelhető meg. E silányabb pergamenek használata azonban csak a céhek, városok és a magánosok oklevelezése terén észlelhető. A fejedelmek kancelláriája még sokáig megőrizte korábbi igényességét az íróanyag tekintetében. A XVII. század második felében, Barcsai, Kemény és Apafi fejedelem nyomorúságokkal, gazdasági és politikai nehézségekkel teli uralma idején azonban már az erdélyi fejedelmi kancellária is állít ki oklevelet ilyen durvább pergamenen. Ekkor újból elterjedt a régi gyakorlat, hogy az oklevélnyerő hozza az íróanyagot a kért irathoz a kancellária számára. Ezzel magyarázható, hogy annyira különböző minőségű hártyát használ egyidejűleg ugyanaz az oklevelező fórum. Erdélynek Habsburg-uralom alá kerülése után a bécsi kancellária maradt szinte az egyetlen pergamenen is rendszeresen oklevelező hatóság, minthogy a hiteleshelyek már a XVII. század közepe óta majdnem kizárólag papírra írtak. A császári udvar természetesen ismét elsőrangú, puha, fehér, de nyilvánvalóan nem erdélyi készítésű hártyán állította ki ünnepélyes okleveleit.

A kódexeket a XIV. század utolsó negyedéig szinte kizárólag hártyára írták az erdélyi latin írásbeliségben. Az ezt követő átmeneti időszakban, mely a XV. század második évtizedének végéig tartott, a vegyesen pergamen- és papírlevelű kódexeket kedvelték. A XV. század harmadik évtizedében aztán a keveretlenül papír ívfüzetekből összeállított könyvek lettek általánosak. Ez az átváltás azonban ekkor még csak a tanulmányozásra, olvasásra szánt irodalmi szövegeket tartalmazó kódexeknél ment végbe. A különösen tartós kivitelezést igénylő liturgikus könyvek, főként a templomi dísztárgyaknak számító, nagyméretű és fényűző antifonáriumok, pszaltériumok stb. anyaga továbbra is a hártya maradt. Miután a katolicizmust a reformáció Erdélyben a XVI. század közepén háttérbe szorította, a nyomtatott szertartáskönyvek külföldről nehezen jutottak el ide. Ezért az itteni katolikusok egészen a XVIII. század elejéig továbbra is hártyára másolgatták fontosabbnak tartott liturgikus könyveiket.

A kódexekhez szintén különböző minőségű hártyát használtak. A szerényebb kivitelű és kisebb méretű szertartáskönyvekben gyengébb minőségű hártyák is előfordulnak. Általában azonban a latin kéziratokhoz éppen olyan, mindkét oldalán egyenlően kikészített, válogatottan szép, fehér, sima íróhártyát használtak, mint az oklevelekhez.

A papír eredete, készítése és fajai

A papír (charta papyri, charta bambycina, charta cuttunea, charta pannucea, papyr) szintén Keletről származó íróanyag. Készítését - régészeti leletek bizonysága szerint - a kínaiak találták fel századokkal időszámításunk előtt, jóllehet az írott hagyomány azt az i. sz. II. században élt Csáj-Lun nevű császári hivatalnok nevéhez fűzi. A kínaiaktól a papírt 610 körül a koreaiak közvetítésével a japánok, a VIII. században pedig az arabok is átvették. 751-ben Szamarkandban kínai hadifoglyok felépítették az arabok számára az első papírmalmot. Harun al Rasid kalifa (786-809) pedig elrendelte, hogy a bagdadi kancelláriák papirusz és pergamen helyett papírt használjanak. 900 körül Kairó közelében, majd Damaszkuszban állítottak fel az arabok papírmalmokat. 1000 körül Marokkóban, majd pedig a XII. században az arab birodalom legtávolabbi tartományának számító spanyol félszigeten is meghonosodott az új iparág. Az arabok bizonyos újításokat vezettek be a papírkészítésbe. Nyersanyagkészletüknek megfelelően ők főként len- és kenderrostokból gyártották a papírt, melyet keményítő hozzáadásával tettek merevebbé.

Az új íróanyagot Európában, a papiruszra emlékezve, chartának nevezték, és ezt a pontosabb meghatározás érdekében megtoldották egy jelzővel. Az így kialakult elnevezések közül különösen sokat vitatták a szakirodalomban a charta bambycina jelentését. Egyesek úgy vélték, hogy selyemből vagy gyapotból (bombyx) készítették ezt a papírfajtát. Mások szerint a név a Szíriában lévő Bambyce (Mambids) városában készített íróanyagot jelöl. Ma viszont lenrostokból készült papírnak tartják a bombykinoszt, minthogy a bombyx lent is jelentett a görög régiségben. E magyarázatot nagyon valószínűsíti, hogy a charta cuttunea elnevezésben a cuttuneus jelző gyökerét alkotó arab szó szintén lenből készültet jelent. A charta bambycina nagyon finom és kinézésre a gyapotszövethez hasonló készítmény volt, melyet különösen Bizáncban kedveltek a középkor elején. A charta papyri elnevezés a XII. század folyamán alakult ki, bizonyára a régebbi papiruszoklevelek átírása során. Egyaránt értettek rajta papírt és papiruszt.

A papírkészítés és -használat kezdetei Európában

A papír ismerete tehát az arabok révén meglehetősen korán eljutott Európába, de itt csak nagyon lassan barátkoztak meg vele. Az akkori írástudatlan európai társadalom ugyanis a jogait biztosító okleveleket minél tartósabb anyagon kívánta őrizni. Számára ugyanis elsősorban nem a szöveg, hanem maga az ünnepélyesen teleírt lap mint tárgy jelentett garanciát. A papír romlékonysága, az oklevél épségét fenyegető külső behatások, veszedelmek és főleg a nedvességgel szembeni korlátozott ellenállóképessége magyarázza az irányában megnyilvánuló tartós idegenkedést. I. Lajos király 1348-ban például - természetesen az érdekelt felek kérésére - azzal az indokolással írat át pergamenre egy megyei oklevelet, hogy a papíroklevél nem nyújt kellő jogbiztosítékot, minthogy romlékony az anyaga. Ugyanezért jár így el a túróci konvent 1383-ban egy osztálylevél kapcsán, szintén Lajos király parancsára. Amíg a társadalomnak az írás iránti igénye nem növekedett, amíg a betűvetés ünnepélyes és rendkívüli dolognak számított, addig a papír nem is nyerhetett nagyobb tért a pergamennel szemben. Tehát az írás és a társadalom addigi kapcsolatának fokozatos megváltozása volt az új íróanyag általános elterjedésének előfeltétele. Ennek megtörténte után ez a kevéssé előkelő, új íróanyag az írástudás kiszélesedésének elősegítője lett. Az újkor elején a papír és az írás már egymást feltételező, egymástól szinte elválaszthatatlan tényezői a művelődésnek. Kezdetben azonban csak fogalmazványokhoz, regestrumokhoz, kisebb jelentőségű iratokhoz használtak papirost. Fontosabb dolgoknak papíron való írásba foglalását egyenesen tilalmazták. Például II. Frigyes császár 1231-ben megtiltotta az itáliai közjegyzőknek, hogy okleveleiket papirosra írják. Az új, viszonylag olcsó íróanyag azonban minden tilalom ellenére egyre nagyobb tért hódított az oklevelezés, majd pedig a könyvkultúra szélesedésével és bizonyos fokú laicizálódásával párhuzamosan a könyvírás területén. A papírhasználat terjedése ezért jelzi a paleográfus számára, hogy az írásbeliség milyen ütemben járja át a társadalom életét.

Az európai papírhasználat és papírkészítés csak akkor lendült fel, amikor a latin írásbeliség legfejlettebb területével, Itáliával került szorosabb kapcsolatba. Az araboktól, akik 827-ben Szicíliát is meghódították, a helyükbe berendezkedő normannok vették át az új íróanyagot. A papirosra írt legrégibb latin oklevelet I. Roger normann uralkodó állította ki 1090-ben. Az eredetiben is fennmaradt legkorábbi itáliai papíroklevél 1109-ben kelt, és szintén Szicíliából való. Itália északibb részeiről az első papírra írt, fennmaradt emlék a genuai Johannes Scriba közjegyzői feljegyzéseit tartalmazó könyv 1154-ből. A XIII. század elejére aztán, a különféle tilalmak ellenére, az olasz félszigeten általánossá vált a papír használata. A megnövekedett igényeket már nem elégítette ki a spanyol földi és az arab birodalom egyéb tartományaiból származó papírbehozatal. Itáliában szükségessé vált a belföldi papírgyártás megteremtése. A XIII. század hatvanas éveitől fogva maradtak ránk adatok az Ancona tartományban lévő Fabrianóban folyó papírgyártásról. Néhány évtized alatt az új iparág elterjedt az egész félszigeten, különösképpen Észak-Olaszországban. 1283-ban Trevisóban, 1289-ben Bolognában, 1293-ban Cividalén kezdték meg a papírkészítést. A nagy kereslet nyomán a következő évszázadban is egyre-másra épültek a papírmalmok Itáliában. Itt alakult ki az európai papírgyártás első középkori központja.

Németországban a papír folyamatos használata a XIII. század végétől kezdődően mutatható ki. Nyugat- és Észak-Németország Brüggén, Antwerpenen és Kölnön keresztül Franciaországból, illetve Burgundiából, Dél-Németország pedig Itáliából, főként Milánóból és Velencéből szerezte be papírszükségletét egészen a XIV. század végéig. Az első németországi papírmalmot Ulman Stromer nevű nürnbergi patrícius kereskedő alakította 1389-1390-ben két lombardiai papírcsináló-mester bevonásával. A következő század első felében aztán újabb tíz műhely keletkezett német földön. Ettől fogva az itteni termelés is kezdett számottevővé válni a kelet-közép-európai országok papírszükségletének fedezésében.

A latin íráskultúra központi területéről kiindulva, a szélek felé a papír használatának és gyártásának időrendje a következőképpen alakult: Csehországban az 1310-ből való prágai városkönyv a legelső írásemlék az új íróanyagon; a legrégibb papíroklevél viszont 1380-ban kelt, a belföldi papírgyártás pedig 1499-ben kezdődött el. Svédország papírra írt legrégibb írásemléke egy levél 1322-ből; az első ottani papírmalmot pedig 1573-ban állították fel. Norvégia legkorábbi ilyen emléke egy 1364-ben kelt királyi oklevél az ottani papírkészítésre 1698-tól kezdődően maradtak adatok. Dánia legrégibb papíroklevele 1367-ben kelt, belföldi papírkészítése pedig 1576-tól számítható. Ugyanekkor kezdődött az oroszországi papírkészítés is. Ezek tehát azok az összehasonlító adatok, amelyekhez a romániai papírhasználat és papírgyártás alakulása mérhető.

A papírhasználat kezdetei Románia területén

A papír elterjedése Románia területén is a világi társadalom írástudásával, íráshasználatával és írás utáni igényével szoros kapcsolatban alakult. Amíg a világiak, az előkelők is, jobbára írástudatlanok voltak, addig előttük csakis az ünnepélyes kiállítású, tartós, drága hártyára írt okleveleknek volt kellő hitelük. Az erdélyi papírhasználat kezdeteire vonatkozó első adatok (1310, 1319) azt sejtetik, hogy az új íróanyag itteni elterjedésében - a latin írásbeliség területén bekövetkezett örvendetes változásokon kívül - az Itáliával való összeköttetések megerősödésének szintén szerepe lehetett.

A papírt elsőnek a kisebb és még teljesen ki nem alakult gyakorlatú oklevelező fórumok (megyék, városok, püspöki vikáriátusok stb.) fogadták be. Az általuk írásba foglalt jelentéktelenebb ügyek ugyanis nem kívántak tartós megörökítést. Az olcsó papír használatát Erdélyben az Anjou-királyok itáliai mintákat követő reformjai mozdították elő. E reformok ugyanis meghonosították az írásos ügyintézést a közigazgatás és az igazságszolgáltatás olyan területein is, amelyeken addig a szóbeliség uralkodott. Az írásbeliség által frissen meghódított területeken nyilvánvalóan semmi sem állta útját az új anyag elterjedésének. A papiros oklevelekkel az erdélyi világi társadalmat elsősorban a megyék és a székek barátkoztatták össze. Ennek jeleiként foghatók fel a XIV. század negyvenes éveinek derekától fogva a többi erdélyi oklevelező fórum kiadványai között is feltünedező papíroklevelek.

Az erdélyi vajdák és alvajdák oklevelei között 1345-től kezdve ugyan olykor kerülnek papírra írottak is, gyakoribbakká azonban ezek csak 1349-1350 után váltak. A többi oklevéladó közül a hiteleshelyek voltak a papírral szemben a legtartózkodóbbak. A kolozsmonostori apátság ugyan már 1348-ban állított ki oklevelet erre az íróanyagra, de egy teljes évtizednek kellett eltelnie, amíg gyakorlatában a papír véglegesen meghonosodott. Későbben kezdődött, és talán még vontatottabb a papír térhódítása az erdélyi káptalan kancelláriájában. 1350-től fogva ugyan innen is maradtak fenn papíroklevelek, de az ezekkel szembeni határozott idegenkedés csak 10-15 évvel későbben kezdett a káptalan tagjai körében felengedni. Könnyebben vált általánossá a papír használata a váradi és a csanádi káptalanban. Váradon a XIV. század hetvenes éveiben már annyira megszokott volt a papír, hogy a káptalan ezért az íróanyagokért az oklevelet kérő felektől semmiféle díjat sem szedett. Hasonlóan alakult a papír térhódítása a XV. század elejére a könyvmásolás területén - amiként azt a pergamenről szólva már láttuk.

Az íráskultúra mélyülése tehát a XIV. század második felében az erdélyi latin oklevelezésben diadalra juttatta a papirost. Annak ellenére, hogy a privilegiális oklevél anyaga továbbra is kizárólagosan a pergamen maradt. A XIV. század hatvanas éveiből fennmaradt oklevelek között megközelítően egyenlő a pergamenre és a papirosra írottak száma. A század utolsó évtizedeiben azonban már vitathatatlan ez utóbbiaknak a túlsúlya.

Jóllehet Havasalföldéből már 1406-ból, Moldvából pedig 1428-ból ismeretes papírra írt privilegiális oklevél, ezekben az országrészekben is megfigyelhető a társadalom tartózkodása az új íróanyaggal szemben. Bizonyára az erdélyi gyakorlathoz való igazodással magyarázható, hogy mindkét fejedelemségben a XV. század utolsó negyedéig majdnem kizárólag csak az erdélyi városokkal való levelezésben használtak papirost. Az írásosság általános fejlődése azonban a XVI. század elejére ezekben az országrészekben is megbarátkoztatta a társadalmat a papirossal.

A Románia területén használt papírfajták és meghatározásuk

A régi papírokon látható ún. vízjelek (filigránok) segítségével állapítható meg, hogy honnan való papirost használtak az egyes kancelláriák és scriptoriumok. A XIII. század végétől fogva ugyanis szokásba jött, hogy mindegyik papírmalom jelölje készítményeit. Az ún. merítőforma alján, mely a régi papírkészítésnek a legfontosabb munkaeszköze, vízszintes vagy függőleges drótokból álló hálózat volt. Erre forrasztották rá az illető papírmalom szintén drótból készített jelvényét. A papír pépszerű nyersanyagának száradása során e hálózat és jelvény lenyomata kiformálódott az íróanyagon, és fény felé tartva mindmáig felismerhető maradt. A hálózat nyomán kialakult bordázat megfigyelése szintén tanulságokkal szolgálhat, de különösen a változatos vízjelek nyújtanak jó támpontot a paleográfusnak az írásemlékek keltezéséhez és lokalizálásához.

E vízjelek és az európai papírgyártás általános történetének ismeretében ma már teljes bizonyossággal állítható, hogy kezdetben Románia területén is kizárólag olasz papírt használtak. Itália a XIII. század második felétől fogva egészen a könyvnyomtatás fellendüléséig olyan egyeduralmat élvezett a papírkészítés és a papírkereskedelem terén, Erdélynek pedig Dalmácián keresztül olyan szorosak voltak a kapcsolatai Itáliával, hogy az olasz papír mellett más áru számottevő mennyiségben a XV. század közepe előtt alig kerülhetett itt forgalomba. Minthogy Lengyelország és Szilézia szintén Itáliából fedezte papírszükségletét, jórészt olasz eredetűnek tekinthető az a papírmennyiség is, amelyik Krakkó, illetve Lemberg közvetítésével került be Erdélybe és Moldvába. A délkelet-európai kereslet állandó fokozódása csak a XV. század végére hívott létre Krakkó környékén komoly papíripart. A XVI. század elején már tizenegy papírmalom dolgozott itt. Ettől fogva tehát a Lengyelországból importált papír jelentős része ottani helyi készítmény lehetett. Bár az egyik könyveket másoló Brassó környéki pap 1429-ben még azért panaszkodott, hogy nem jut elegendő papírhoz, a század végétől fogva minden nagyobb erdélyi városban volt olyan kereskedő, esetleg több is, akinél - természetesen sokféle más külföldi portéka mellett - bármikor lehetett papírt vásárolni. A városok kancelláriái éppen azért szerezték be a papírt feltűnően kis mennyiségekben, mert bármikor könnyen hozzájuthattak.

Az olasz papírok egyeduralma Románia latin írásbeliségében a XV. század végén szűnt meg. Ekkor nyertek tért Erdélyben a német- és lengyelországi papírmalmok termékei. A XVI. század végétől fogva viszont közel egy évszázadon át, legalábbis Erdély számára, Bécs lett a finomabb papíráruk legfőbb beszerzési forrása. Amikor a XVII. század második felének háborús zűrzavarai között a Béccsel való kereskedelmi összeköttetések rendszertelenekké váltak, lengyel és török behozatallal pótolták a gyengén fejlett helyi papíripar termelését. A török papírt többnyire román kereskedők közvetítették Erdélybe is.

Az ún. török papír különleges csoportot alkot a romániai latin írásemlékek anyagai között. Ezeknek a papíroknak az alapanyagát kisebb részben Perzsiában, nagy többségében azonban Itáliában, Dél-Franciaországban, a XVII. század közepétől fogva Ausztriában, sőt a XVIII-XIX. század fordulójától kezdve Havasalföldén állították elő. A törökök azonban e papíroknak az írásra szánt oldalát bevonták fehér színt kölcsönző merevítő és fényes mázzal. Ennek az volt az előnye, hogy a papír ragyogó fehérsége még szemléletesebben kiemelte az írás fekete vonalait. Az ilyen papíron az írás nem folyt szét, a nedvességgel szemben is ellenállóbban viselkedett. Ez a hosszadalmas utólagos kezelés (az ún. sikárlás) azonban erősen megdrágította a török papírt, amelynek különben az ívmérete is nagyobb volt az általánosan megszokottnál. Éppen ezért a török papír behozatala a latin írásbeliség nagy tömegű mindennapi anyagszükségletén komolyabban nem is könnyíthetett. Rendkívüli alkalmakkor használt, ünnepélyes íróanyag maradt mindvégig.

A Habsburg-uralom berendezkedése után az erdélyi papírszükséglet zömét ausztriai behozatalból fedezték; a havasalföldi és talán a moldvai írásbeliség mindennapi anyagellátásának oroszlánrészét viszont az erdélyi papírmalmok biztosíthatták. Több jel mutat arra, hogy a XVIII. század vége felé a finomabb papíráruk tekintélyes hányada azonban Moldvában és Havasalföldén is osztrák eredetű lehetett. Az Ausztriából Erdélybe irányuló papírbehozatal méreteire jellemző, hogy már 1733-1739 között (tehát a bürokratikus ügyintézés meghonosítása előtt! ) 7499 kötésnyit importáltak. Pedig ekkor már a belföldi papírgyártás is nagy múltra tekinthetett vissza.

A papírkészítés múltja Románia területén

A könyvnyomtatás meghonosodása a XVI. század közepére jelentősen megnövelte elsősorban Erdély papírszükségletét. Ennek teljes egészében behozatal útján való kielégítése azonban a török hódítás állandó terjeszkedése következtében egyre nagyobb nehézségekbe ütközött. Ilyen körülmények között gyümölcsöző üzleti vállalkozásnak ígérkezett papírmalom létesítése Erdély területén.

Egészen természetes, hogy erre először az erdélyi reformációs mozgalom és könyvkiadás központjában, Brassóban került sor. A reformátor Johannes Honterus oldalán szerepet játszó két tekintélyes patrícius: Hans Fuchs és Johannes Benkner kezdeményezésére a brassói tanács 1545-ben 1163 forint költséggel papírmalmot állított. A gyártást Johann Früh mester vezette, akit egyes források szerint Lengyelországból, mások szerint pedig Braunschweigből hívtak be. E papírmalom, mely évtizedeken. át az erdélyi könyvkiadás legfőbb szállítója volt, 1603-ban háborús cselekmények során pusztult el. A papírgyártást Brassóban Lucas Seuler orvos támasztotta fel 1712 körül. Az ő családjában öröklődő műhely 1872-ig jelentősen kivette a részét Havasalfölde papírellátásából. A brassói papírokat előbb a város koronából kinövő fagyökeret, majd pedig a Seuler család oszlopot ábrázoló címerével, olykor CORONA felirattal jelezték. Legkorábbi vízjelén, a vállalkozó Hans Fuchs nevére utalva róka látható.

Az időrendben második erdélyi papírmalmot Heltai Gáspár, a tudós reformátor és könyvnyomtató létesítette Krakkóból behívott mesterekkel 1563-ban Kolozsvárott (pontosabban a szomszédos Kolozsmonostor határában), elsősorban saját könyvkiadása előmozdítására. Ezt a műhelyt is az 1603 körüli háborús pusztítások semmisítették meg. 1718 körül a kolozsvári jezsuiták helyreállították, és ettől fogva a múlt század közepéig működött, sokáig mint a Főkormányszék és egyéb központi hivatalok fő szállítója. 1575 előtt használatos első vízjele a tudás édenkerti fáját jelképező növényt és a tulajdonos C. H. monogramját ábrázolja pajzsba foglalva. Később Kolozsvár kapubástyás címere és a malom bérlőinek névkezdő betűi szolgáltak vízjelül. A jezsuiták előbb M. betűvel, kulcsot ábrázoló címerrel, később kereszttel és rendjük I. H. S. monogramjával jelölték termékeiket, az 1773 után örökükbe lépő kincstári, illetve püspöki adminisztráció pedig kétfejű sasos császári címerrel, K. MONOSTOR felirattal és a gyártás évével.

Szebenben a tanács első ízben 1555 körül gondolt papírmalom létesítésére. E terv azonban csak 1573-ban valósult meg a közeli Talmács község határában, a szebeni nyomdászat új életre keltésével kapcsolatos kísérletek során. Az itteni termelést a württembergi hercegségben fekvő Riedlingenből származó Jerg Berger papiroscsináló-mester indította meg, de műhelye nem lett hosszú életű. Úgy látszik, hogy 1601-ben már nem működött, és majd csak 1752 körül építették újjá. Az itt készített papirosok vízjele Szeben város és szék címere, mely hegyével lefelé fordított, keresztbe tett két kardot ábrázol. A XVIII. században ehhez a CIBINII vagy HERMENSTADT felirat, a gyártási év és a bérlők monogramja árult.

A könyvkiadás mellett már a fejedelmi hivatalok növekvő íróanyagigénye is szerepet játszott abban, hogy Matei Basarab havasalföldi vajda 1632 és 1643 között papírmalmot létesített egyesek szerint Cîmpulung vagy Tîrgovişte, mások szerint pedig Călimăneşti közelében. Udrişte Năsturel, a literátor vajdai diplomata ugyanis egy Cîmpulungban 1643-ben nyomtatott kiadványa előszavában kéri Matei Basarabot, hogy segítse munkáját a vajdai papírmalomban készített papirossal.

Hasonlóképpen a fejedelmi művelődéspolitika és hivatali ügyintézés igényeinek kielégítésére állíttatott I. Rákóczi György is udvari papírmalmot Lámkerék (Fehér vm.) mellett a Sebes folyó partján 1637-ben. Előbb Konstantinápolyon keresztül Velencéből akart papírcsinálót szerezni az üzembe. Végül is azonban a Sziléziából szegődtetett David Sink mester indította meg a termelést. Ez az üzem már Gyulafehérvár 1658. évi elpusztítása előtt megsemmisülhetett. Legalábbis jelenleg 1650-ből ismeretes a létezéséről szóló utolsó biztos adat. A lámkeréki papírmalom előbb Rákóczi G. R. monogramjával, majd címerével, monogramjával és fejedelmi címeinek kezdőbetűivel jelezte gyártmányait.

Az elpusztult lámkeréki műhely pótlására 1655 körül Görgényszentimrén (Torda vm.) építették fel az erdélyi adminisztráció és művelődéspolitika igényeinek kielégítésére hivatott újabb fejedelmi papírmalmot. Az 1660 körüli zűrzavarok idején ugyan itt is megszakadt a termelés, de Apafi Mihály fejedelem 1662-ben újra megindíttatta a papírgyártást, de már Görgényben. Ennek a papírmalomnak az önálló fejedelemség bukásával együtt járó gazdasági nehézségek és a császári katonaság pusztításai 1695-1696-ban vetettek véget. E műhely felépítésére újból csak akkor kerülhetett sor 1754-1756 között, amikor az uradalom tartósan a Bornemissza család kezébe került. Ettől fogva a papírmalom a feudalizmus egész időszakában megszakítás nélkül működött, és még 1872-ben is termelt. A Görgényben készített papírok előbb Rákóczi György, majd Apafi Mihály fejedelem címerét, monogramját, a XVIII. században pedig GERGENY SZENT IMREH, illetve GÖRGÖNY feliratot és a tulajdonos vagy a bérlő monogramját ábrázoló vízjelről ismerhetők fel.

Amikor a görgényi papírmalom elpusztulásával megszakadt Erdélyben a papírgyártás, az enyedi Bethlen Kollégium 1702 körül a várossal szomszédos Felenyeden létesített újabb üzemet. Ennek működéséről az 1705-1715 közötti időből maradtak fenn hiteles adatok. A háborús idők azonban nem kedveztek a vállalkozásnak. A hamarosan hanyatlásnak induló papírmalom felszerelését 1717-ben a kolozsvári jezsuiták vásárolták meg a Kolozsmonostoron létesítendő műhelyük részére. A kollégium 1819-ben újraépítette felenyedi papírmalmát, mely véglegesen az 1848. évi forradalom során pusztult el. Az itteni készítményeket a kollégium nyíllal átlőtt nyakú két hattyút ábrázoló címerével, illetve ENYED, F.ENYED felirattal és a gyártás évszámával jelölték.

Az írásbeliség fokozatos fejlődését érzékelteti a belföldi papírmalmok hirtelen megszaporodása a XVIII. század közepétől fogva. 1728 körül a kincstár létesített Fogarason papírmalmot, mely 1765-től fogva a Szász Egyetem (Universitas) kezelésében működött. Vízjele az előbb említett császári címer és FOGARAS felirat volt.

A fogarasi kezdeményezés indította a Teleki családot, hogy már 1730-ban ő is papírmalmot építtessen a közeli Kercsesorán. Ennek vízjele a Telekiek címerében látható kőszáli kecske különféle ábrázolása, a tulajdonosok monogramja vagy KERCSESORA felirat.

Az oltbogáti (Felső-Fehér vm.) papírmalmot 1743-ban Árva Bethlen Kata alapította, hogy az általa patronált kiadványokat olcsó nyomtatópapiroshoz juttassa. Vízjele a Bethlen család koronás kígyót ábrázoló pecsétje, a tulajdonosok monogramja vagy O. BOGAT felirat.

A dévai uradalomhoz tartozó Roskányon (Hunyad vm.) Haller János erdélyi gubernátor 1752-ben építtetett papírmanufaktúrát, mely 1825 után a kincstár tulajdonába került. Az itteni készítmények vízjele előbb a Haller család címerét, majd a kétfejű sast ábrázoló császári címert, illetve DEVA vagy ROSKANY feliratot mutatja.

A Bethlen Miklós kincstartó és felesége, Csáky Kata által Középfalván (Belső-Szolnok vm.) 1760-ban létesített papírmalom készítményei a Bethlen és Csáky család egyesített címerét ábrázoló vízjelről ismerhetők fel. E malom már 1790 körül beszüntette termelését.

Havasalföldén 1765-1766-ban Dimitrie Racoviţă bojár építtetett papírmalmot Fundeni nevű birtokán a Colentina vize mellé.

A katonai kincstár a román határőrezredek művelődési szükségleteinek fedezésére 1770-ben a Szeben közelében fekvő Orláton, 1787-ben pedig Borgóprundon (Doboka vm.) kezdett papírgyártást. Mindkét malom termékeit a többször említett császári címerrel, illetve ORLATH és B. PRUND felirattal jelölték. Erdélyben a gépi erővel folyó modern papírgyártást Orláton honosították meg 1840-ben.

A Bánffy család sebesvári (Kolozs vm.) birtokán 1770 körül létesített, de mindvégig jelentéktelennek maradt papírmalom termékeinek vízjeléül a SEBESVÁR felirat szolgált.

Szászsebes város a közeli Sztrungár nevű falujában gyártott papirost 1772 óta. Készítményeit MILLENBACH, ST., illetve STRUGAR vízjellel látta el.

1775-ben Alexander Ipsilanti havasalföldi fejedelem a Snagov melletti Batistea határában létesített papírmanufaktúrát. Ennek készítményeiből már a török birodalomba is exportáltak.

Alexandru Moruzzi fejedelem 1793 és 1796 között a Ciorogîrla közelében lévő Caţichi nevű helyen építtetett papírmalmot a havasalföldi hivatalok és az érseki nyomda szükségleteinek kielégítésére.

Magyarón (Torda vm.) 1789-1812 között a Kemény család kísérletezett a papírgyártás meghonosításával. Készítményeit családi címerével, monogrammal és MAGYARO felirattal látta el vízjelként.

A bibliofiliájáról és tudományos törekvéseiről ismeretes Batthyány Ignác gyulafehérvári püspök 1788 körül Alvincen (Fehér vm.) építtetett papírmalmot, hogy az általa szervezett tudós társaság könyvkiadó tevékenységét ezzel is elősegítse. Ez az üzem azonban az alapító halála (1798) után hamarosan beszüntette termelését. Vízjele Batthyány főpapi címere és ALVINTCZ felirat.

Új, fejlettebb módszerekkel kezdte meg a termelést az 1839-ben az erdélyi Frecken (Szeben szék), illetve a Gheorghe Asachi moldvai államférfi petrodavai birtokán 1840-ben létesített papírmalom. Ez utóbbi üzemben Württembergből betelepített német mesterek készítették a papirost.

Mindezek a papírmalmok, a frecki és a modernizált orláti kivételével, egészen a feudalizmus bukásáig az ősi, kezdetleges technikával és néhány munkással termeltek. Vízzel meghajtott malomkerékkel működtették azt a zúzó-őrlő szerkezetet, melynek segítségével a nyersanyagul szolgáló és már előzőleg kézzel széttépett, megtisztított, mészoldatban fehérített kender- és lenrongyot pépszerű masszává dolgozták fel. Ebből a pépből merítették ki az egy-egy ívhez szükséges mennyiségű anyagot. Ezt szárítás és préselés után birkalábból olvasztott enyvvel tették merevvé, majd ismét préselték, és végül fényezték.

Minőség tekintetében a régi írásemlékek papírjai az anyag mechanikai feldolgozásától, kémiai természetétől és enyvezésétől függően is sok változatot képviselnek. Ma már a paleográfus a vízjel és a bordázat megfigyelésén kívül mikroszkopikus vizsgálatnak is aláveti a papirost, és összetételéről rostfényképet készíttet. A papír esetében szintén számolni kell azzal, hogy a régebbi időkben gyakran a fél hozta az íróanyagot az oklevélhez. Például Péter erdélyi alvajda 1364. május 8-án kelt két papíroklevele közül az egyiknek vízjele lóherét, a másiké viszont körtét ábrázol, nyilvánvalóan azért, mert a két ügyfél különböző papírt hozott a kancelláriára.

Régi írásos források általában nem utalnak a papír minőségére, hanem inkább még csak a vásárolt mennyiségeket adják meg. A Szeben város és Berger papírcsináló mester között 1573-ban létrejött megegyezésből ismeretes, hogy a kész árut bálákban hozták forgalomba. Egy bálában pedig 10 rizsma (resa, rys, melyet koncnak és kötésnek is neveztek), egy rizsmában 20 könyv (liber, Buch), egy könyvben pedig 25 ív papiros volt. Megjegyzendő, hogy a konc elnevezésen a XIX. század elején már a korábban könyvnek nevezett mennyiséget értették, azaz 25 ív papirost.

A XV. század végétől fogva finomabb (papyrus regalis) és közönségesebb minőségű (papyrus communis) papírárukat hoztak forgalomba. A XVIII. században már az erdélyi papírmalmok is többféle írópapírt készítettek. Például Fogarason 1756-ban háromféle (finom, közepes, gyengébb) minőségben gyártottak regal és ugyanennyi minőségben kancelláriai, azaz irodai papírt. A XVIII-XIX. század fordulójától kezdve aztán az erdélyi piacon is a legváltozatosabb, sokszor színes külföldi papírfajták kerültek forgalomba. A barokk pompakedv az íráskultúra területén a külföldi papírok kedvelésében nyilatkozott meg. Az erdélyi hivatalokban használt papírok első szabványosítása 1811-ben történt meg. Ettől kezdve előírták, hogy milyen méretű és minőségű papirost kell a hivataloknak használniok. Egyidejűleg hatóságilag gondoskodtak, hogy a papírmalmok ilyeneket gyártsanak a szükséges mennyiségben.

A papír ára természetesen a minőség szerint változott. Megállapítható azonban, hogy a papírkészítés fejlődésével az árak csökkentek. Drágulás csupán a XVII. század végi zűrzavarok idején következett be egy időre. A XVI. század első felében egy "könyv" (25 ív) papír ára 6-8 dénár volt Erdélyben. Ugyanezért a mennyiségért fél évszázaddal korábban 90 dénárt is elkértek. A XVI. század végén 5-6 dénárba került ugyanennyi papír. Száz évvel később viszont a közönséges papír "könyvéért" 11 dénárt, a "jó félé"-ért pedig 25-35 dénárt kellett adni. Ez a drágulás még annak ellenére is számottevő, ha tekintetbe vesszük a pénz vásárlóértékének csökkenését. A XVIII. század közepétől kezdve számítható a papír jelentős olcsóbbodása. Ekkor fejeződött be az a folyamat, mely éppen a papír feltűnésével egyidejűleg indult el az erdélyi latin írás történetében: az írástudás tömeges jellegűvé válása. Ebben az egyik döntő fontosságú művelődéstörténeti eseményben nem jelentéktelen szerepet játszott a viszonylag olcsó papír íróanyag elterjedése.

Írószerek és íróeszközök

Írószerek és íróeszközök felől elsősorban a könyvmásolással kapcsolatos források (másolási előírások, egykorú leírások, ábrázolások stb.) tájékoztatnak. Bár a paleográfiai kutatás Romániában eddig kevés ilyen vonatkozású adatot tárt fel, a külföldi eredmények mégis lehetővé teszik, hogy az itteni latin írásosság megoldásai felől is képet alkothassunk magunknak.

A helyi latin írásosság fő ágát - mint említettük - az okleveles írásbeliség alkotja. Az okleveleket szerkesztő deákok, nótáriusok is ugyanazokkal az írószerszámokkal dolgoztak, mint a scriptoriumok könyvmásolói, csak emezeknél szerényebb volt a felszerelésük. A vajdával, alvajdával, nádorral együtt az országot járó deákok vagy az egyik megye gyűléséről a másikra vándorló XV. századi nótáriusok írókészségei az elképzelhető legegyszerűbbek lehettek. Például Porpáczi Lukács deák 1441-ben elutazásakor a felszereléséből, melyet egy zsákba bepecsételve tett el, csak 12 könyvet (libri scolasticales), réz gyertyatartóját és (tintás?) üvegét tartotta érdemesnek feljegyezni. Munkaeszközeiről a nótárius még a városokban is általában saját maga gondoskodott, részben saját kezűleg állította elő azokat (toll, tinta).

Ezeknek az írószereknek és íróeszközöknek egyik csoportja az íróanyagnak (jórészt csak a hártyának) az íráshoz való előkészítésére, a másik viszont a tulajdonképpeni írásra szolgált. A hártyatekercsből vagy papírlapból a deák ollóval (forceps) szabta ki a leírandó oklevél terjedelmének megfelelő nagyságú darabot, vagy a kódex méretéhez szabott nagyságú ívfüzetek lapjait. Ezt követően a hártyán esetleg mutatkozó apróbb egyenetlenségeket tajtékkővel átdörzsölve tüntette el. Ha szükségesnek látszott, a hártya apró likacskáit, amelyek az írást akadályozhatták volna, telítette kréta- vagy mészporral. Ugyancsak tajtékkővel tüntette el az írás közben elvétett és az erre a célra szolgáló félhold alakú késsel (novacula, rasorium) kivakart szavak helyét (rasura). Szintén az íróanyag előkészítéséhez használták a körzőt (punctorium) és az árt (subula, stubula). Ezekkel a sorközöket, a margókat jelölték ki. Ezt jelzik a kódexek és hártyaoklevelek margóján látható apró beszúrások (punctare). Végül ólommal (plumbum), éles és hegyes fémdarabbal (ferrum), vagy a sorjelző fácskával (ligniculum) vonalzó (regula, norma, canon) mellett meghúzták a sorokat a kijelölt távolságokban.

Tinták és festékek

A tulajdonképpeni írást szolgáló szerek közül nélkülözhetetlen volt a tinta (incaustum, atramentum) és a toll (penna, calamus), illetve az írónád (arundo, calamus). A tintát bevált recept szerint ki-ki magának készítette; többnyire rézgálicból, gubacsból és vitriolból, de használtak hozzá ecetet és sört is. Azt az általános szabályt, hogy az okleveleket csak fekete tintával (aliis coloribus exclusis) szabad írni, az erdélyi középkori gyakorlatban a legszigorúbban betartották. Nem ismeretes Erdélyből egyetlen olyan középkori latin oklevél sem, amelyhez a feketén kívül más tintát is használtak volna. A XVI. század végétől kezdve azonban szokásba jött arany-, kék és vörös színnel kiemelni a fontosabb elemeket. Kelet-Közép-Európában is egészen rendkívülinek számít a több színnel írt oklevél. Például ilyen kivétel IV. Béla magyar király 1252-ben kelt adománylevele az általa alapított túróci monostor javára. Ennek columnált fohászát (invocatio) és a szöveg mondatkezdő betűit piros és kék tintával emelte ki az íródeák. Még díszesebb Kun László királynak 1277-ben a pozsonyi káptalan javára kiadott oklevele. Festett iniciáléja a király térdelő alakját ábrázolja, margóján pedig a kódexekben szokásos színes, stilizált növényi díszek. Később a címereslevelekben vagy ünnepélyes privilégiumokban az oklevéladó címeit (intitulatio) és az oklevélnyerő nevét írták színes tintával. Természetesen több színt használtak az armálisok címerképének kifestéséhez, valamint a díszkéziratok ékesítéséhez. Az önálló erdélyi fejedelemség hanyatlása idején megbomlott a fekete tinta használatában korábban megfigyelhető következetesség. A színeket szerető népies díszítőkedv a hivatali írásbeliség egyhangú világába is behatolt. Apafi fejedelem uralma idején szabványos jelentőlevelek (relatoria) között is akadt olyan, amelyben a fekete tintát pirossal vagy zölddel vagy egyszerre mindkettővel váltogatták az új ízléshez igazodó vidéki íródeákok.

Erdélyben különösen a XII-XIII. században a latin oklevelekhez igen jó minőségű tintákat használtak, amelyek mindmáig megtartották élénk fekete színüket. A későbbi tinták, főként amelyekkel az egyszerűbb oklevéladók írtak, általában már nem ilyen jók és színtartók. A kisebb gyakorlatú fórumok, illetve a magánosok oklevelei között a XIV. század közepe óta soknak a tintája az idők folyamán annyira kifakult, hogy ma már a szöveg elolvasása is nehézségbe ütközik. A XV. századi oklevelek között viszont gyakran akad olyan, amelynek tintája utólag a bronzéra emlékeztető zöldes patinát kapott; bizonyára azért, mert készítésekor túlságosan sok fémet vegyítettek hozzá. A XV. század végétől fogva egyre szembetűnőbbé válik a jó minőségű ragyogó fekete tinták megritkulása. A XVII. században pedig már a silány, színtelen, szürkés tinta jellemző az erdélyi latin oklevelekre. Tintáját az írnok többnyire fedéllel ellátott állati szarvból készült tintatartóban (cornu) tartotta. Ezt övébe dugva állandóan magával hordozta, hogy mindig keze ügyében legyen. A könyvmásolónak viszont két tintatartója volt: egy a fekete és egy a vörös tinta részére. Ezeket az íróállványára erősítette. A XVI századtól fogva az erdélyi városok levéltárában és régi kéziratokban több tintarecept fennmaradt. Ezek tanulmányozása értékes adatokat szolgáltathatna a régi iratok restaurálásához.

Tollak és ecsetek

A tollát szintén ki-ki maga készítette tollkésével (scalpellum); a középkor elején inkább nádszálból, a XIV. századtól fogva pedig a ludak erős szárnytollából. E tollakat a mai írótollhoz hasonlóra alakították. A tollhegy metszésének módja jelentős mértékben befolyásolta a vele írt betűk alakját. A tollhegy metszési irányának módosítása maga után vonta az írás egész jellegének megváltozását, miként ez pl. a gótikus írások esetében történt. A tollat általában úgy tették alkalmassá írásra (calamum acuere, temperare), amint azt a középkori iskolai szabály tanította: "dexter pes brevior, latior alter erit". Azaz - minthogy a kettőbe metszett tollhegyet nevezték "láb"-nak - úgy, hogy a hegy jobb oldali szára rövidebb és keskenyebb, a bal oldali pedig hosszabb és szélesebb legyen. A középkori, gótikus toll tehát, általában, jobb oldalra lejtően ferdén vágott volt. A bal felé lejtően vágott tollakat csak a barokk írásiskolák hozták divatba. Bár a rómaiak már ismerték a bronztollat, a fémtoll újra csak a XIX. században jött szokásba.

Az arannyal való íráshoz, valamint a miniatúrák, gondosabb iniciálék készítéséhez ecsetet (penniculus) használtak. A szöveg közti rajzokat viszont ólompálcikával, szénnel, színes krétával készítették.

Kalamárisládák

A megfaragott tollakat és az ecseteket külön tolltartóban (theca libraria) őrizték. Amennyiben a tolltartóban tintatartó alkalmatosság is volt, akkor calamarion vagy atramentarium a neve. A tintatartót és az íráshoz szükséges egyéb kellékeit a nótárius vagy scriptor lejtős tetejű ládikában (prospera) vitte magával gyakori útjaira. E ládácskát szükség esetén, a térdére helyezve, írópulpitusként is használhatta. Erdélyben ennek kalamárisládácska a neve, és a tulajdonos vagyoni helyzete szerint a legkülönbözőbb kivitelű. A XVI. századtól fogva már a polgárházak berendezési tárgyai közé számítanak e ládácskák. Éppen ezért úgy igyekeznek készíteni őket, hogy a lakás ékességéül szolgáljanak. Amíg a céhes mester festett virágmotívumokkal díszített faládácskákban tartotta a ház írófelszerelését, a gazdag nemesek és patríciusok művészi faragásokkal, berakásokkal, réz- és ezüstveretekkel ékesítették kalamárisládácskájukat. Olykor éppen ezüstből készíttették el ötvösmunkával. Különleges, késői erdélyi változatai az írókellékes ládáknak az ún. irodaládák. Ezek a szekreternek nevezett bútordarabra emlékeztetnek. Egyik hosszanti oldaluk sarkokon lehajtható íróasztal gyanánt. Ugyanekkor kihúzhatók a belsejében lévő fiókocskák is. Ezekben állottak az írószereken kívül az illető tisztviselő legszükségesebb hivatalos iratai is. Ilyen ládákat használt a XVII. században az erdélyi fejedelmek kancelláriája, amikor az udvar úton volt. Használatuk a főbb erdélyi tisztviselők körében még a XVIII. század első felében is kimutatható. Például fennmaradt Bánffi György (1660-1708) gubernátor rézveretes úti irodaládája, melyet jelenleg a kolozsvári Művészeti Múzeum őriz.

A középkori írástechnika forrásai

Az írás régi technikája annyira különbözött a maitól, hogy a paleográfusnak külön meg kell ismerkednie vele. A sajátos kar-, kéz- és tolltartás, illetve az egész régi írásművelet ismeretében ugyanis érthetőbbé válnak számára mind a betűk alakját, mind pedig az írás összképét befolyásoló tényezők. A régi írástechnika megismeréséhez azonban a paleográfusnak viszonylag kevés és nem minden tekintetben pontos forrásanyag áll rendelkezésére. Jóllehet őt is segíthetik a gyakorlati célú mai írástechnikai kutatások, neki mégis az egykorú történeti adatokra kell alapoznia.

Sok miniatúrán megtalálható a középkori könyvmásolónak és íróeszközeinek ábrázolása. Például a korai középkorban az evangéliumok szövege elé odafestették, másolópulpitusa előtt ülő íródeákként ábrázolva, az illető részt szerző evangélistát. Ezeken a miniatúrákon persze meglehetősen sok az évszázadokon át ismételgetett sablonos elem, ami a képen látható mozdulatok, kéztartás stb. természetes ábrázolásának rovására ment. Azonban e miniatúrák ennek ellenére egészükben reális képet nyújtanak a középkori könyvmásoló munkájáról. Az írásos tevékenység más mozzanatairól tájékoztatnak a scriptoriumok szórványosan fennmaradt másolási előírásai (modus scribendi). A XVI század közepétől fogva pedig nyomtatott íráselméleti munkák és írásmintakönyvek segítik a kutatást. Ezeket azonban a paleográfusnak óvatosan kell felhasználnia. Szerzőik ugyanis, akik többnyire egy-egy kalligráfiai műhely felkapott mesterei voltak, néha valóságosnak tüntettek fel a gyakorlatban nem létező, hanem csak általuk óhajtott megoldásokat. Ezenkívül kedvelték a fantasztikus elméleti magyarázatokat és spekulációkat. Ennek ellenére az újkori latin paleográfiának ez az irodalom valóságos kiindulópontja lehet, kellő kritikával használva. XVI. századi legkorábbi termékei ugyan még lényegében a középkori kolostori gyakorlatot követi, a XVII. századi változataiban azonban már megfigyelhető, hogy a kibontakozó barokk írásbeliség miként hoz hovatovább új írásformákat.

A kora középkor embere az írást aszketikus gyakorlatnak tekintette, s nem törekedett annak kényelmessé tételére. A kódexek kolofonjai gyakran szólnak arról, hogy a másolók mennyire terhesnek és fárasztónak érezték munkájukat. A XVI. századi Besztercei szójegyzék másolója szerint aki nem tud írni, munkájának sem képzeli az írás; pedig az egész test eltörődik benne, noha csak három ujj dolgozik. Az íródeák izzadságos munkájával, teste erőinek elemésztésével készül - középkori felfogás szerint - a kódex. Néha a betegséghez hasonlítja a másoló az írást, és úgy várja gyötrő munkájának végét, mint a beteg a gyógyulást.

A középkori írástechnika

A paleográfiai kutatások is igazolták azt, hogy az írás a középkorban valóban nagyon fárasztó művelet volt. Ennek oka elsősorban a ferde lapú íróállvány (pulpitus cathedra), mely természetellenes test- és kéztartást kívánt a scriptortól, aki lábát zsámolyra felrakva ült neki az írásnak. A pulpitus lejtős lapján kifeszített hártyára csak a maitól teljesen eltérő kéztartással lehetett írni. Az íródeák alkarja ugyanis nem nyugodhatott a pulpitus lapján, hanem csak a toll, illetve a kisujj közvetítésével támaszkodhatott rá. Ez a kézállás természetesen befolyásolta a tolltartást, a kézmozgást, és ezen keresztül magát az írás ductusát is.

A toll tartásának két módja volt általános. Az egyiknél az ujjak nagyjából azonos magasságban helyezkedtek el az íróeszközön úgy, hogy azt elfedjék. A másiknál szinte függőleges helyzetben egymás felett sorakoztak az íróeszközön úgy, hogy a hüvelyk- és a mutatóujj legyen legfelül. Az előbbi tartás enyhén balra dűlő, zsúfoltabb írást és vaskosabb betűket, az utóbbi lazább írást és elnyújtott, vékonyabb betűket eredményezett. Maga az írás - miként a fentebb idézett kolofonból kiderül - kinyújtott három (hüvelyk-, mutató-, nagy-) ujjal történt. Ezért tartották fontosnak, hogy az íródeáknak hosszú és hajlékony ujjai legyenek. A ferde írófelület megkívánta, hogy a tollat az alsó végéhez közel fogják. A tinta ugyanis így folyt legkönnyebben a tollból. Az írás kényelmetlenségét az is fokozta, hogy a scriptornak a bal kezét egyidejűleg szintén használnia kellett. Levegőben tartott bal kezébe fogott tollkésével vagy a már szintén említett sorjelző fácskával (ligniculum) ki kellett simítania a rugalmas hártyát a tolla előtt. A leírandó szöveg magán az íróállványon vagy pedig külön olvasóállványon a másoló keze ügyében állott. A sorok elhibázása ellen pergamenből készült sorjelző (cavilla) használatával védekeztek. Ezt a másolandó kódex lapjára erősítették, és fonálon, mintegy tengelyen mozgatva mindig ahhoz a sorhoz állították be, amelyik éppen következett.

Ez a kényelmetlen írástechnika csak addig volt fenntartható, amíg az írás ismerete hivatásos írástudók szűk és főként papi körére korlátozódott. Az írástudás laicizálódásának során azonban újabb, praktikusabb megoldások törtek maguknak utat. Ezt a folyamatot megkönnyítette az, hogy az íróállvány helyett a XV. század végétől fogva - a kereskedőkhöz, tisztviselőkhöz hasonlóan - az irodalmi írásbeliségben is egyszerű asztalt kezdtek használni az íráshoz. Az írástechnika egyszerűsödése egyébként is a gyakorlati írásbeliség területéről indult ki. Amíg ugyanis a kódexeket - különösen a miniált díszkéziratokat - hónapokon át rajzolgathatták, a gyakorlati íráshasználat (gazdasági élet, közigazgatás, igazságszolgáltatás, oktatásügy) területén gyors írásváltozatokra volt szükség. A könyvmásolás és az oklevélírás technikájának fokozatos szétválása hozta magával, hogy sok gyakorlott másoló alig-alig vagy éppen sehogy sem boldogult az oklevélírásokkal. A gyakorlati írás területén elkezdődött változások után kerülhetett sor arra, hogy az írásmesterek a XVI. század közepétől fogva kialakítsák a betűvetés mai technikáját. A barokk írásízlés már ezt az új módot fogadta el, és tette általánossá a XVII. század folyamán.


Előző fejezet Tartalomjegyzék Következő fejezet