A kapitalista könyvkereskedelem (1849-1914)

Az 1848-as forradalom a cenzúra eltörlését és a sajtó szabadságát kimondó 1848/XVIII. törvénycikke által jelentősen hozzájárult a hazai könyvkereskedelem polgári fejlődésének kibontakozásához. A törvény első paragrafusa kimondta, hogy "gondolatait sajtó útján mindenki szabadon közölheti és terjesztheti". A sajtószabadság kivívása, a megkötések ellenére is a kiadványok számának növekedését eredményezte, főleg az időszaki sajtó területén. A forradalom és a szabadságharc aktualitásai iránti érdeklődés okozta, hogy a magyarországi újságok száma az 1847-ben megjelent 65 laphoz képest 1848-49-re 152-re emelkedett. Ugyanakkor a könyv iránti kereslet háttérbe szorult.

Világos után, a Bach-kornak megtorlásai idején átmeneti visszaesést mutatott a könyvkiadás és -kereskedelem mellett az újságkiadás is. Bár a sajtó szabadságát formálisan érintetlenül hagyta a visszatért abszolút hatalom, de a nyomtatványok utólagos ellenőrzésével a valóságban mégis korlátozta azt. Az 1852 májusában kiadott törvény szabályozta a könyvkiadás jogát és a "nyomtatványok által elkövetett bűntettek és vétségek" megtorlását; a felelősségben a terjesztőnek is osztoznia kellett.

Bár e törvény a kiegyezésig életben maradt, már az ötvenes évek közepétől, de főként a Bach-rendszer bukása után ismét jelentős fejlődés indult meg az újság- és a könyvkiadás terén. A kiadók nagy előszeretettel tértek rá hetilapok és politikai újságok kiadására. Heckenast Gusztáv, akinek a szabadságharc után minden lapja megszűnt, 1854-től megindította az első népszerűvé váló képes hetilapot, a Vasárnapi Újságot, majd megszerezte a Magyar Sajtót. Az időszaki lapok mellett népszerűsítő irodalommal és tömegkiadványokkal alapozta meg újra vállalatát. Emich Gusztáv nevéhez fűződött a tekintélyes Pesti Napló, a Magyar Hírlap, illetőleg a Budapesti Hírlap kiadása.

A könyvkereskedelem nehezebben tudott kibontakozni. Az olvasói érdeklődés, amely a reformkorihoz képest már a szabadságharc alatt is visszaesett, csak lassan mutat növekedést. A korabeli sajtó foglalkozott a fejlődést akadályozó okokkal, melyek együttesen eredményezték, hogy a könyvkereskedelemben jelentősebb változás csak a kiegyezés után következett be: akkor oldják fel teljesen a kereskedelmi és a céhes kötöttségeket, és attól kezdve vesz nagyobb lendületet a kapitalista könyvkereskedelem hazai fejlődése.

A Bach-korszakban különösen a vidéki könyvkereskedelem került mostoha körülmények közé. A könyvárusítás még szerény megélhetést sem biztosított: a szállítási költségek pedig még kedvezőtlenebbé tették a könyvkereskedők helyzetét. Ehhez járult a szállítás lassúsága is, ami miatt az új könyvek elvesztették az újdonság varázsát. Ahhoz, hogy egy küldemény a fővárosból Kolozsvárra megérkezzék, hat hétre volt szükség, de Aradra már mintegy négy hónapig tartott az út. Friebeisz István újságíró a Pesti Napló 1856. december 10-i számában a pesti könyvkereskedőket hibáztatta azért, mert nem buzdítottak alkalmas embereket vidéken könyvkereskedői jog elnyerésére, ezért akadt szerinte 3-4 megye is, ahol egyáltalán nem volt könyvárus. A lap december 19-i számában Zlinszky István Szarvasról szólt hozzá a cikkhez. Szerinte valóban nehezen jut egy vidéken élő a kívánt könyvhöz, mert a postai szállítás sokba kerül és lassú; ha pedig könyvkereskedőktől rendelik meg a kívánt művet, gyakran 15 példányt is küldenek belőle, borsos számla kíséretében; a fölösleges példányok visszaküldözgetése komoly költségeket jelent számukra. Ezért helyesli Friebeisz díjazott bizományosok megszervezésére tett javaslatát. Szerinte, akik a vidéki vásárokon az Angyal Bandit vagy a Stilfried történetét megveszik, sokkal szívesebben adnák pénzüket hasznosabb és tanulságosabb könyvekért.

Két héttel később a Pesti Napló névtelen cikkírója a lap 1857. január 10-i számában az új idők követelményeit így fogalmazta meg: "Ha már a szellemi termék is kereskedelmi cikké vált, ennek eladása körül szigorúan ugyanazon elvek alkalmazandók, mint másnemű kereskedelmi cikkeknél. Vevőt, piacot és összeköttetést kell az illetőknek az egész hazában előteremteni." Véleménye szerint a hazai könyvkereskedelemnek is tanulnia kell a "fogpaszta" és a "növényszappan" gyártóitól, mert ezek elterjedése igazolja, mire képes az erős akarat. A kibontakozó piacgazdaság e kívánalmai mellett végül rámutatott a könyvkereskedelem szempontjából a kaszinók, társaskörök, olvasóegyletek és könyvtárak, valamint a vidéki ügynökök jelentőségére is.

A könyvkiadás és a könyvkereskedelem az irodalmi élet lassú újraindulásával párhuzamosan támadt ismét életre. 1859-ben Magyarország területén 49 helyen 102 könyvkereskedő cég működött, vagyis 131 ezer lakosra egy üzlet jutott. (A negyvenes évek elején még csak 30 állandó könyvkereskedés volt Magyarországon, vagyis 500 ezer lakos tartott el egy könyvüzlet.) Ezek közül 21 üzlet a fővárosban működött.

Az 1867-ben a bécsi kormánnyal létrehozott kiegyezés ismét bekapcsolta az országot az európai polgári fejlődésbe. A szellemi életre is kiterjedő rohamos fellendülés ellenére az igényesebb kultúra befogadóinak köre e korszakban sem bővült kellően, a nagyközönség körében továbbra is jórészt a silány tömegkultúra termékei arattak sikert. A korszak könyvkiadása és -kereskedelme mindezt tükrözte, de befolyásolta is.

A könyvterjesztés új formái

A Bach-rendszer bukása után újjáéledt az újság- és a könyvkiadás is, sőt emelkedett a könyvolvasók száma: főleg a kispolgárság és az értelmiség köréből váltak új rétegek olvasóvá. Ehhez nagymértékben hozzájárult a népszerű kiadványok: illusztrált hetilapok, élclapok és kalendáriumok, valamint a különböző ponyvakiadványok egyre növekvő mennyisége. Az ismét fejlődésnek indult könyvkiadás szolgálatában álló nyomdák száma is gyarapodott: 1867-ben Pesten 15 könyvnyomda működött. A gyorssajtók számának növekedésével azonban sok nyomdász vált munkanélkülivé és vándorolt külföldre. 1861-ben már nyomdászsztrájk is volt Pesten. A hatvanas évek elején csaknem 300 nyomdászsegéd élt a fővárosban, 1866-ban művelődési egyesületet (Budapesti Nyomdászok Önképző Egylete) alapítottak.

A kiegyezést követő fellendüléshez hozzájárult az 1872. évi Ipartörvény (VIII. tc.) is, amely a kereskedelemben is feloldott minden céhes kötöttséget. Ettől kezdve bárki lehetett könyvkereskedő, nem volt szükség sem tanulóidőre, sem bizonyos összeg birtoklására. A gyors meggazdagodás hiú reménye sokak számára vonzóvá tette e pályát. Sok vállalkozást azonban hamarosan csőd és fizetésképtelenség kísért: így járt többek között Petrik Géza könyvkereskedői vállalata is. Az egykorú adóbevallások alapján úgy tűnik, hogy a nagy nyomda- és kiadótulajdonosok vállalkozásai sokkal nagyobb haszonnal jártak, mint a könyvkereskedőké. A sok bukás és csőd bizalmatlanságot váltott ki a könyvszakma tagjai sorában; éles konfliktusok támadtak az anyagilag erős nagyvállalatok és a kisebb, anyagilag gyengébb kereskedők között.

Az új könyvolvasó rétegek érdeklődését és igényeit talán legelsőként ismerte fel és szolgálta ki Bucsánszky Alajos, aki 1831-től 1847-ig Pozsonyban működött mint könyvkötő, könyvkereskedő és kiadó. Akkor még főleg iskolakönyveket, történeti és vallási munkákat adott ki, de már ott is népszerű, illusztrált és olcsó kiadványok megjelentetésére törekedett. 1847-től, amikor Pestre helyezte át székhelyét, tovább erősítette ezt a tendenciát, és áttért a nagy példányszámú naptár- és ponyvakiadásra. 1852-1854 között két könyvesboltot is nyitott a városban. Az ötvenes évek végén különböző típusú képes kalendáriumai már százezres példányszámban jelentek meg, egy évtizeddel később pedig már elérték a 250-300 ezres példányszámot. A Magyarországon ekkor kiadott kalendáriumoknak mintegy kétharmadát Bucsánszky adta ki; számuk a hetvenes években már 400 ezer fölött volt. Kirobbanó sikerét, melynek következtében a többi, hasonló termékkel kísérletező kiadó őt tekintette példának, főként annak köszönhette, hogy kiadványait útirajzokkal, egzotikus népek szokásainak leírásával, kalandok elbeszélésével sikerült rendkívül érdekessé tennie, és a hatást az illusztrációk még tovább fokozták. A nagy példányszám következtében rendkívül olcsón, 6-15 krajcárért árusította naptárait és egyéb ponyvakiadványait. Bucsánszkyé volt Magyarországon az első sikeres tömegolvasmányokat termelő és kiadó vállalkozás, ahol nyomda, kiadó és terjesztés egy kézben volt.

A könyvkereskedelem mellett szintén foglalkozott könyvkiadással is a már az előző korszakból ismert Emich Gusztáv és Ráth Mór, a korszak két legtekintélyesebb könyvkereskedője és kiadója. Emich, aki 1842 óta a pesti "Nemzeti Könyvkereskedés" tulajdonosa volt, 1848-ban nyomdát alapított, és sok nyomtatványt készített a kormány megbízásából. A forradalom bukása után újságokat és folyóiratokat is adott ki. Egyébként a korszak legjelentősebb magyar íróinak munkáit is megjelentette, köztük találhatók Madách Imre, Petőfi Sándor művei. 1846-ban megvásárolta Petőfi összes verseinek kiadási jogát 500 pengő forintért. 1868-ig 663 művet adott ki, 830 kötetben. Kiadványai túlnyomórészt - 34 kivételével - magyar nyelvűek voltak. Ekkor üzlete Athenaeum néven részvénytársasággá alakult át.

A korszak másik tekintélyes könyvkereskedője és kiadója, Ráth Mór szintén a magyar irodalom alkotásainak terjesztését helyezte előtérbe. Könyvkereskedői pályáját 1846-ban Geibel Károly könyvüzletében, alkalmazottként kezdte. 1849-ben menekülnie, majd bujkálnia kellett az osztrák csapatok elől. Visszatérés után, 1857-ben önálló könyvkereskedést nyitott Pesten a Váci utcában. Nagy műgonddal adta ki a kor legnevesebb magyar íróinak összes munkáit, valamint Shakespeare műveinek hatkötetes gyűjteményét. Ő indította meg a korszak egyik színvonalas folyóiratát, a Budapesti Szemlét is. Tekintélyét a szerzőknek biztosított magas tiszteletdíjaival is növelte. A Ráth cég 1863-ban a szerzői díjazás új módját vezette be: valamely szerző összegyűjtött műveinek kiadási jogát bizonyos időre megvásárolta. Így például Vörösmarty Mihály összes munkáinak kiadási jogáért tíz évre kilencezer forintot fizetett. A hatvanas években tekintélyes könyvkiadó és könyvkereskedő volt még Lampel Róbert is, aki az 1850-ben létesült Lantosy és Lampel cég jogutóda lett.

A könyvkiadás és a könyvkereskedelem a századfordulón

A 19. század végén, a felgyorsuló gazdasági fejlődés nyomán új arcot öltött Magyarországon a könyvkiadás és a könyvkereskedelem is. A század utolsó évtizedeiben, miután a törvények már nem korlátozták a könyvterjesztés fejlődését, jelentősen megnőtt a könyvkereskedések száma, bár egy részük, főként vidéken még mindig nem csak könyvek, hanem egyéb cikkek (papír, bazáráru) forgalmazásával is foglalkozott.

A századfordulóig a fővárosban kialakultak azok a nagy részvénytársaságok is, amelyek egyszerre kiadói, nyomdai és terjesztői tevékenységet is folytattak, de amelyek részben elnyelték, részben háttérbe szorították a kisebb könyvkereskedéseket. De az ő számukra is problémát okozott az a kedvezőtlen helyzet, amelyben a magyar társadalom jelentős része volt még mindig, életszínvonal és műveltség szempontjából. 1868-ban még mintegy ötezer magyarországi helységben nem volt népiskola, a tanárok fizetése évi 900-1000 forint volt, s ebből 300-400 forint a lakás fenntartására kellett. Az értelmiség száma a szabadságharc idején még csak tízezer körül lehetett, s ez a szám 1870-re 113 ezerre emelkedett. Az ország népessége ekkor 13 és fél millió volt - 1910-re 18 millió fölé emelkedett. Bár a műveltségi szint a kiegyezés után lassan növekedni kezdett, de az analfabéták aránya még 1910-ben is 42% volt (1869-ben: 65%). A könyvet vásárlók a kiegyezés idején mindössze százezren lehettek. A könyvkiadásnak és a könyvterjesztésnek változatlanul nagy nehézségekkel kellett megküzdenie az olvasók megszerzéséért; a korszerű kiadói és könyvterjesztői szervezet ilyen körülmények között jött létre.

A kiegyezés utáni évtizedekben egymás után alakultak a nagy kiadói és kereskedelmi szervezetek. A sort az Arthenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság nyitotta meg 1868-ban. A részvénytulajdonosok Emich Gusztáv tekintélyes kiadóvállalatát és nyomdáját vásárolták meg. Emich, akinek az előző év jelentős nemzetközi elismerést hozott: a Bécsi Képes Krónika kiadásával a párizsi világkiállatáson díjat nyert, 1869-ben elhunyt. A 700 ezer forintos alaptőkével induló Athenaeum Részvénytársaság egyenletesen fejlődött és gazdaságilag megalapozott, tőkeerős vállalkozás lett, s ez lehetővé tette a gazdaságilag nem előnyös művek megjelentetését is. Első igazgatója Osterlamm Károly könyvkereskedő volt. Sok tekintetben folytatta Emich hagyományát: a liberális polgári orientációt, az élő magyar irodalom termékeinek és a tudományos ismeretterjesztő munkák kiadásának gyakorlatát. A vezetők a kiegyezést szorgalmazó és létrehozó Deák-párt irányát követték; a kormány hivatalos orgánumait - egyéb, mintegy 10-15 újság és folyóirat között - is ők adták ki; így a kor két tekintélyes írójának a lapjait: Kemény Zsigmond Pesti Naplóját és Jókai Mór A Hon című újságát is. Az Athenaeum egyébként is a korszak legnagyobb magyar íróinak lett a kiadója; 1868-1920 között a naptárakat és tankönyveket nem számítva mintegy 2000 művet adott ki, túlnyomórészt szépirodalmat. A Petőfi-kiadások kizárólagos joga 1899-ig e kiadó birtokában volt. A szabadságharcban elesett magyar költő népszerűsége közrejátszott abban, hogy évenként egy-egy Petőfi-kötetet adhatott ki, s az mindig el is fogyott. Nagy sikernek számított, hogy a 1858-as, egy koronás áron ötvenezer példányban kiadott kötet is elkelt két esztendő alatt. Jókai Mórnak 1868-1886 között 42 művét adták ki, de a fiatalabb írónemzedék számos műve is náluk jelent meg. Irodalomtörténetek és népszerű történelmi munkák is szép számban láttak napvilágot az Athenaeumnál. Ott jelentek meg Kossuth Lajos iratai az emigrációból. A háromezer példányban kiadott mű várható bruttó bevételének csaknem a felét, tizenötezer forintot fizettek ki a szerzőnek tiszteletdíjként. Miként a többi nagy kiadóvállalat, az Athenaeum is rátért a gyűjteményes kiadások részletüzlet útján való terjesztésére: Szilágyi Sándornak A magyar nemzet története című drága kiadványából húszezer példányt adtak el ilyen módon. Egyik legértékesebb vállalkozásuk az Athenaeum Könyvtár volt, az egyes kötetek 20-30 ezer példányban fogytak el. Még nagyobb sikert hozott az Olcsó Regény című szépirodalmi sorozat 1917-1920 között. A kéthetenként megjelent kis kötetek 80-100 ezer példányban jelentek meg, és a hazai meg a világirodalom jeles műveit tartalmazták. Igényes vállalkozás volt a Műveltség Könyvtára sorozat is, amely népszerű és színvonalas tudományos ismeretterjesztést tartalmazott. Az Athenaeum nagy szerepet játszott a századforduló körüli magyar olvasóközönség kifejlesztésében és műveltségének emelésében.

Az Athenaeum létrejötte után nem sokkal, 1873-ban alakult meg a Franklin Társulat nevű részvénytársaság, melynek előde a Landerer és Heckenast cég volt. A Franklin is nagy érdemeket szerzett a szépirodalmi és a tudományos művek kiadása terén. Az Olcsó Könyvtár című sorozat, melyben magyar és külföldi klasszikusok jelentek meg, a kor egyik legjelentősebb kiadói vállalkozása volt.

1895-ben alapították meg a könyvkereskedéssel és könyvkiadással már évtizedekkel korábban is foglalkozó Révai család tagjai: Révai Leó, János és Ödön a Révai Testvérek Irodalmi Intézet Rt.-t. Ők lettek Jókai Mór összes műveinek a kiadói: 1894-1898 között jelentették meg a 100 kötetes Jókai jubileumi kiadást. Jelentős vállalkozásaik közé tartozott Mikszáth Kálmán műveinek kiadása, valamint a Klasszikus Regénytár (1904-1920), a Világkönyvtár (1912-1920) és a tudományos Zsebkönyvtár (1911-1913) című sorozatok megjelentetése.

E két nagy könyvkiadó között kíméletlen konkurenciaharc indult meg, amely a bíróságig is eljutott. A Révai Kiadó a "Klasszikus Regénytár" kiadásakor szerződést kötött a Franklin Társulattal, hogy eláll eredeti szándékától és nem ad ki hasonló sorozatot. A megállapodás értelmében Révaiék a Franklin kiadványait terjesztették volna. Az egyezséget azonban nem voltak hajlandók megtartani, így az ügy a tőzsdei bíróság elé került, de végül is döntetlenül végződött. A két cég üzleti párviadalának történetét Révai Mór könyvéből már 1912-ben megismerhette a korabeli közvélemény.

A kortárs írók élesen bírálták az új kiadóvállalatok üzleties beállítottságát és szembeállították a régi kiadókkal, akik nem csak üzletemberek voltak, hanem hajlandóak voltak a kezdő magyar írók műveit kiadni és értük kockázatot is vállalni. Révaiékat összehasonlították a fiatal Petőfi és Jókai műveit kiadó és nekik tisztes honoráriumot fizető Hartlebennel, valamint az első magyar lexikont kiadó Wigand Ottóval, aki az osztrák hatalom elől hazamenekülve és Lipcsében megalapítva világszerte ismert üzletét, ott is folytatta a magyar írók munkáinak kiadását, pusztán a magyar ügy iránt érzett szeretetből. Azért is bírálták e kiadócégeket, mert a magyar olvasóközönség igénytelenségére számítottak és szinte csak a sekélyes ízlés kielégítésére törekedtek.

A még 1848-ban "Jó és Olcsó Könyvkiadó Társulat" néven létrejött katolikus kiadó 1852-ben vette fel a Szent István Társulat nevet, 1905-ben pedig részvénytársasággá alakult. Szépirodalmi, ismeretterjesztő és népies munkák mellett főleg a katolikus egyházi iskolák tankönyveit adta ki, s az egyik legnagyobb magyar tankönyvkiadói vállalkozás lett.

Főként a kispolgárság, valamint az ifjúsági és gyermekolvasók szolgálatára és olcsó, népszerű könyvek nagy számban való kiadására törekedett az 1885-ben Singer Sándor és Wolfner József által alapított Singer és Wolfner részvénytársaság. Sikeres vállalkozásaik közé tartozott az Egyetemes Regénytár (1885-1931), melynek egyes kötetei húszezer példányban is elkeltek, ugyanúgy a Milliók Könyve, a Filléres Regénytár és később az Új Idők Lexikona című kiadványuk is. A Singer és Wolfner 1943-tól Új Idők Irodalmi Intézet Részvénytársaság néven működött.

A nagy könyvkiadó részvénytársaságok megjelenése alaposan megváltoztatta a magyarországi könyvterjesztés korábbi formáit. Elterjedt a kolportázs-kereskedelem és általánossá vált a részletfizetési rendszer, valamint a bizományi áru forgalma. A kolportázs-kereskedelem magyarországi meghonosítása 1872-ben a Méhner Vilmos cég által kezdődött el, amelyik a ponyvairodalom sikereit látva, hetenként új és olcsó - 30-40 krajcáros - füzetek formájában jelentette meg az írók, költők műveit. (A "kolportázs" fogalmán ma sajtótermékek utcai terjesztését értjük, de akkor inkább pejoratív értelemben használták, és a folytatásokban kiadott, értéktelen regényeket jelezték vele.)

A részletüzlet meghonosítása 1885-től az Aufrecht és Goldschmid céghez és a Révai Testvérekhez fűződik. A nagy kiadók a részletfizetési akciók meghonosításával saját maguk váltak kiadványaik legfőbb terjesztőivé. Terjesztési osztályokat hoztak létre és kiterjedt ügynökhálózatot foglalkoztattak. Ügynökeik elárasztották a fővárost és a vidéket, s kiadványaikat a részletfizetés kedvezményével elsősorban ők és nem könyvkereskedők forgalmazták. Az 1884-ben alapított Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt. kiadásában 1893-ban megjelenő 16 kötetes Pallas Lexikonból ily módon 280 ezer példányt adtak el, százmillió korona értékben, noha ebből a hagyományos könyvárusi forgalomban alig 3-4 ezer példány kelt el.

A könyvterjesztésnek ez az új formája a kortársak egy részéből élénk kritikát váltott ki. Különösen az írók sérelmezték, hogy a kiadókat nem érdeklik a részletfizetésre - terjedelmük és jellegük miatt - nem alkalmas egyes kötetek, bármilyen értékesek és jelentősek is azok. Sokkal inkább foglalkoztatják őket a díszkiadások és a részletre forgalmazható sorozatok, még ha közepes színvonalúak is. A könyv tehát a kiadók részéről pusztán árunak minősült. Mások viszont azért bírálták a részletüzlet rendszerét, mert szerintük elnyomta vagy legalábbis háttérbe szorította az önkéntes könyvvásárlást.

A nagyvállalatok könyvügynökeinek sáskajárásszerű tevékenysége, Révai Mór véleményével szemben más kortársak szerint nem a magyar könyvkereskedelem aranykorát, hanem sokkal inkább középkori viszonyokat teremtett. A könyv-részletüzlet bevezetése egybeesett a magyar banktőke ipari érdekeltségének kiterjesztésével: a Hitelbank főrészvényese lett a Franklinnak, amely megvásárolta a Méhner- és a Wodianer-féle vállalatokat. A banktőke nem tűrhette, hogy a fő részletüzletes Révai eközben mind nagyobb méretű kiadói tevékenységbe kezdett, és kiadványaival elfoglalta előle a piacot. Ellenfelével amerikai tröszthöz hasonló keménységgel szállt szembe, hogy megszerezze a részletüzlet terén a monopóliumot.

A kialakult helyzetért azonban nem annyira a nagy kiadóvállalatok részletüzlet kezdeményezése volt a felelős, hanem a magyar társadalom anyagi és kulturális színvonala. A századfordulón Budapest 730 ezer lakosa közül csak 103.793 rendelkezett számottevő és megadóztatható jövedelemmel. Ezek jórésze is csak a létminimum körüli jövedelemmel rendelkezett, tehát az alkalmi könyvvásárlásra mindössze néhány tízezer, a rendszeresre pedig csupán egy-kétezer gondolhatott. Vagyis a fővárosban még ekkor is csak néhány ezer ember számára lehetett a könyv mindennapi szükséglet.

A korabeli magyar középosztály átlagos szellemi színvonalának is inkább megfelelt a részletüzlet, mint a már magasabb műveltséget feltételező egyéni könyvvásárlás. A kor legnépszerűbb íróinak regényeiből e korban az első évben 400-600 példány kelt el, a kevésbé népszerűekből pedig csupán 200-250, a következő években meg mindössze 40-60 példány. A részletüzlet viszont megtízszerezte, sőt olykor meghúszszorozta az eladott példányokat. Általa jelentősen megnőtt az írók honoráriuma és az olvasók száma is, akik nagy része olyan pénzt adott ki könyvért, amit egyébként egészen másra fordított volna. A részletüzlet által számos értékes írói sorozat és klasszikus mű jelent meg és talált gazdára olyan családoknál, amelyek körében már egy felnövekvő nemzedék kóstolhatott bele a műveltségbe. Csak általa valósulhattak meg olyan nagy vállalkozások, mint a nagy lexikonok, a történeti összefoglaló művek és az írói gyűjteményes kiadások. A részletüzlet, csakúgy mint az antikvárium, végül is nem vált a szortiment üzlet kárára, sőt hozzájárult ahhoz, hogy a szortimenter igyekezzék vevőkörét bővíteni.

A részletüzlet mellett ugyanis a nyolcvanas évektől kezdve fellendült az antikvár könyvkereskedelem is. Addig az antikváriátus mindössze 2-3 cég kezében volt, de ezek is főként a hungarikák összevásárlásával foglalkoztak. A mind szélesebb társadalmi rétegekben feléledő könyvvásárló kedv kielégítését a részletüzlet bevezetése mellett a gyorsan szaporodó antikváriumok is elősegítették. Ezekben ugyanis a kispénzű vásárló a bolti áron alul sok mindent vásárolhatott, képeskönyvtől a verseskötetig.

Az antikváriusok között ekkor már számos jól képzett kereskedő volt. Ebben az időszakban fejlődött ki, főként a fővárosban, az az üzleti hálózat, amely több mint fél évszázadon keresztül a belvárosi utcák és belső kerületek jellegzetes kulturális színfoltja lett. A nevezetesebb antikváriumok a Belváros egyetemi negyedei közelében nyitották meg kapuikat, néhány a szintén elit városrésznek számító Nagykörúton és az Andrássy úton volt található, illetve, bár szerényebb formában, a város egész területén.

A Múzeum körút már akkor egyik fő fészke volt az antikváriusoknak. A Hatvani (mai Kossuth Lajos utca) sarkán helyezkedett el Ruzicska Ármin antikvárius boltja. Itt nyitotta meg kapuit Rozsnyai Károly üzlete, Magyar József "Központi Antikvárium"-a, Kun Dániel és Pfeiffer Manó boltja, valamint Mai Henrik orvosi könyvekkel foglalkozó szaküzlete. Az Üllői út közelében volt Müller A. hatalmas könyvkészlete, a Kecskeméti utcában pedig Politzer Zsigmond jogi könyvesboltja.

A nevezetes tudományos antikváriumok, nyilván az egyetemek közelsége miatt főleg az Egyetem utcában voltak; a Reáltanoda utca sarkán nyílt meg Dobrovszky Ágost üzlete, ahol Lantos Adolf, a későbbi híres Lantos cég tulajdonosa kezdte el könyvkereskedői pályáját. A Centrál Kávéház mellett volt a kiemelkedő szaktudású Révai Leó tudományos antikváriuma. Üzletvezetője az a Kemény Miksa volt, aki később átvette a Deutsch Zsigmond és Társa könyvkereskedést, és szortimenterként a Dorottya utcában működött tovább. A Ferenciek terén működött Ranschburg Gusztáv antikváriuma. Ő is művelt könyvkereskedő volt, nagy szakszerűséggel számtalan katalógust jelentetett meg.

Kifelé haladva a Belvárosból, a Fürdő utcában (mai József Attila utca) volt Horovitz Lajos könyvantikváriuma. A cég tekintélyét az idősebb Horovitz alapozta meg, a régi könyvek e jeles ismerőjéről tudósok és egyetemi tanárok is elismeréssel nyilatkoztak. Ugyancsak ebben az utcában alapított 1906-ban önálló üzletet Stemmer Ödön is, akinek több mint félévszázados antikváriusi tevékenysége itt vette kezdetét. Üzlete nagy vonzerőt gyakorolt amatőr könyvgyűjtőkre és bibliofilekre csakúgy, mint a forrásmunkák után kutató írókra és szaktudósokra.

Az Erzsébet körúton volt a Gerő- és a Kostyál Jenő-féle cég, valamint Vass József úgynevezett "Minta antikvárium"-a. Kirakata saját kiadványaival volt tele, olcsó könyveket forgalmazott. A Teréz körút jellegzetes antikváriuma volt fél évszázadon keresztül Müller Izidor boltja.

Az Andrássy úton is több antikvár üzlet nyitotta meg kapuit ezekben az években. Itt volt többek között az Eisler cég, Kohn Béla, Sachs és Pollák, Müller Dávid és Glückstahl Soma kereskedése.

A huszadik század első évtizedében két régi és elismert antikvárius könyvkészlete új tulajdonosok kezébe került. 1906-ban Horovitz üzlete a Dobrovszky cég tulajdonába ment át, két évvel később pedig egy 4 antikváriumból álló konzorcium megszerezte Révai Leó antikváriumának készletét.

E nevezetesebb fővárosi antikváriumok mellett a külső kerületekben és a vidéki városokban is számos kisebb kereskedés foglalkozott régi könyvek forgalmazásával. Ezek nagy részében főként olcsó és könnyen eladható könyvek, valamint a különböző zugkiadók fércmunkái voltak találhatók.

A 19. század második felében kialakult könyvkereskedelmi hálózat a második világháborúig fennmaradt. A kiadók saját terjesztésben juttatták el a vevőkhöz kiadványaik egy részét, más részét átvették a szortimenterek. Az antikváriumok is árusítottak új könyveket, főként visszamaradt példányokat. Ezzel együtt működött a kiadók mellett az ügynöki hálózat is. Az árakat a kiadók állapították meg és jelentős engedménnyel adták tovább a terjesztőknek. A vevő csak árleszállítás vagy részletakció révén kaphatott kedvezményt. A kereskedők közt folyó verseny eredményezte a rabattot. A gyakorlatban kétféle rabatt volt. Az egyik az, amit a kereskedő mindig megkapott a kiadótól (25-30%), a másik pedig, amit a kereskedő engedett el a vevő javára. A század végén a kereskedői árengedmény 2-3% volt, de később elérte a 10%-ot. A könyvkereskedelem összehangolatlansága következtében a rendezetlen árak szinte állandó bizonytalanságot okoztak.

Az új könyvekről hirdetésekből vagy újságokból csak a divatos vagy külföldi írók esetében értesülhettek az olvasók. A magyar szerzők művei a könyvkereskedők lapjába, a kiadók új könyveket kísérő jegyzékébe kerültek bele, mely utóbbit a szortimenterek hetenként kapták a kiadóktól. A fővárosi kereskedők ennek alapján rendeltek a könyvekből, a vidékiek csak bizományosaik útján juthattak hozzá az újdonságokhoz.

A kiadók hitelbe küldték el a rendelt könyveket, a kért 10-30 példányt. Az eladott példányok árát csak egy és negyed év múlva fizették ki, levonva belőlük a 25-30% könyvkereskedői jutalékot; s egyidejűleg visszaküldték a kiadónak az el nem adott példányokat, a remittendát. A Magyar Könyvkereskedők Egyesületének szabályzata értelmében nem volt szabad a könyveket bolti áron alul adni; még tömeges könyvvásárlás esetében sem lehetett 10%-nál nagyobb engedményt tenni. Az egylet tagjai egyszersmind a német Börsenvereinnek is tagjai voltak, és élvezték a német kiadók hitelét és a jutalékot. A párizsi és londoni kiadókkal csak az ottani bizományosokon keresztül érintkezhettek.

A modern könyvkereskedelem kifejlődésével együtt járt a különböző könyvkereskedői testületek létrejötte. Először a könyvkereskedő-segédek szervezkedése indult meg. A Belügyminisztérium 1874 áprilisában hagyta jóvá a "Budapesti Könyvkereskedő-segédek Csak szorosan" egyletének alapszabályát. Az egylet célja a könyvkereskedelem, de különösen a segédek érdekeinek képviselete volt. (A "Csak szorosan" elnevezés a mintául szolgáló német könyvkereskedelem "Nur fest" kifejezésének fordítása volt, amely az úgynevezett szoros számlára történő eladásra vagy vásárlásra és az összefogás fontosságára egyaránt utalt.)

1878-ban került sor a Magyar Könyvkereskedők Egyletének megalapítására. 15 budapesti és 28 vidéki könyvkereskedő német és osztrák mintára hozta létre az egyletet, az osztrák könyvkereskedők egyletével szembeni önállósulási törekvések jegyében. Szellemi központja az Aigner Lajos által szerkesztett Corvina című közlöny lett. Ettől kezdve megváltozott a "könyvárus" jelentése, mert azokat jelölte, akik nem voltak hivatásos könyvkereskedők, de könyvet árultak: a könyvkötőket, hírlapárusokat, papírkereskedőket. Ők nem lehettek tagjai az Egyletnek, csakúgy, mint az antikváriusok sem. A Magyar Könyvkereskedők Egylete 1951-ig, a magánkereskedelem megszüntetéséig állt fenn.

Ezen időszakban nagy fejlődést mutat a nyomdászat is, amely szervezetileg igen gyakran szoros kapcsolatban állt a könyvkiadással és a könyvkereskedelemmel. Az országban a kiegyezéskor (1867) közel 100 nyomda volt mintegy 600 munkással. A fejlődést jelzi, hogy 1900-ban már 680, 1914-ben pedig 1261 nyomda működött 4150, illetve 7172 munkással. A fejlődés a fővárosra koncentrálódott, itt 1867 körül még csak 15 nyomda volt, 1914-re számuk 287-re emelkedett. A nagy, száz munkásnál többet foglalkoztató nyomdák mind Budapesten tevékenykedtek, vidéken csak kis és közepes nyomdák alakultak. Nyomdász érdekvédelmi és kulturális egyletek majd szakszervezetek jöttek létre, melyek révén a nyomdászoknak sikerült 8-9 órára csökkenteni a munkaidőt és kiharcolni a munkabéremelést.

A könyvkiadás és könyvterjesztés nagyipari fejlődésével párhuzamosan alakult ki a századforduló táján a magyarországi nagy példányszámú újságkiadás szervezete. A hírlap- és folyóirat-kiadás is nagy lendületet vett. A 48-as forradalom leverése után mindössze 9 magyar nyelvű újság jelent meg. 1846-ban a magyar újságok és folyóiratok száma 140 volt, egy évtizeddel később 414-re növekedett. 1910-ben már 1600 hírlapot és folyóiratot adtak ki. Jelentősen megnőtt, különösen a korszerű, nagy üzleti vállalatok által kiadott újságok példányszáma is, a Pesti Hírlap elérte a százezres, Az Est című bulvárlap pedig a négyszázezres példányszámot. A folyóiratok közül a legszínvonalasabb irodalmi folyóirat, a Nyugat csak két-háromezer, a középosztály népszerű hetilapja, az Új Idők pedig negyvenezer példányban jelent meg.

1910 körül a korábban csak a sajtó terjesztésével foglalkozó Beszerzési és Szállítási Vállalat részvénytársaság a könyvet is bevonta érdekszférájába. A pályaudvarokon kis könyvespavilonok nyíltak, melyek az utazóközönséget látták el olvasnivalóval.

Magyarországon 1913 végén 648 olyan könyvkereskedő tevékenykedett, akik a Magyar Könyvkereskedők Egyletének tagjai voltak. Ezen kívül még 35 kiadó, 40 budapesti és 241 vidéki elárusító működött. Budapesten a könyvkiadó- és könyvkereskedő cégek száma 72 volt, s kívülük még 53 antikvár könyvkereskedő is volt a fővárosban.

Kiadási viszonyok, szerzői jog, honorárium

A szerzői jog problémái Magyarországon csak a 18. század végétől kezdve jelentkeztek, hiszen korábban a mecénási rendszer ezt nem tette lehetővé. Ettől kezdve a magyar felvilágosodás és romantika korának írói egyre erőteljesebb küzdelmet folytattak jogaik, mindenekelőtt a publikálás és a szerzői honorárium biztosítása érdekében, de ezek törvényes rendezésére - a negyvenes évek előkészítései és tervezetei ellenére - csak 1884-ben került sor.

Egy 18. század végi magyar tudós, Decsy Sámuel keserű panaszokat hallatott a hazai könyvkiadók ellen, akik szerinte "megfojtják a magyar tudósoknak hazájuk javára intézett igyekezeteket". Ugyanis nem elégszenek meg a 10 százalékos haszonnal, hanem 25-30 százalékot követelnek, és ezzel ártalmára vannak a szerzőnek és az olvasóközönségnek egyaránt. E panasz 1790-ben hangzott el, amikor a nagyszombati egyetemmel egyidejűleg Budára áthelyezett egyetemi nyomda már megkapta a tankönyvkiadás kizárólagos szabadalmát, s ennek fejében jövedelmének egy részét a hazai tudományos irodalom fellendítésére illett volna fordítania.

Kovachich Márton György is természetesnek tartotta ugyanebben az időben, hogy a magyar törvényhozás történetét feltáró munkájáért tiszteletdíjat fog kapni. Mikor ez nem történt meg, a Helytartótanácshoz fordult, amely méltányolva kérését, ívenként két aranyban állapította meg a kiadó által fizetendő tiszteletdíjat. Mikor a nyomda nem volt hajlandó fizetni, az idős tudós 1806-ban a Helytartótanácshoz írt kérvényében a megmaradt példányok átengedéséért folyamodott. Keserű hangú beadványának azonban nem lett eredménye. 1808-ban az Egyetemi Nyomda azt hangsúlyozta, ha nem emelik fel a tankönyvek árát, nem tudnak a tudományos művekért tiszteletdíjat fizetni, mert e művek nem hasznot hajtó vállalkozások és nagy részük makulatúrába kerül.

Nem volt jobb a helyzet a szépirodalmi művek kiadásával és honorálásával kapcsolatban sem. A magyar felvilágosodás korának írói általában tiszteletdíj nélkül dolgoztak, s mint a 18. századvég egyik legnagyobb költője, Csokonai Vitéz Mihály megfogalmazta: a magyar költő egyetlen jutalma nevének kinyomtatása. Igaz, általában a kereslet is szerény volt a magyar nyelvű irodalom iránt, de nem járt jobban a szerző siker esetén sem. Az első magyar "könyvsiker"-ként emlegetett regény, Dugonics András Etelka című műve 1788-ban ezer példányban jelent meg, s noha a kiadó viszonylag drágán, példányonként 2 forintért árulta, a kiadás mégis teljesen elfogyott. Az író viszont pénzt egyáltalán nem, mindössze 80 ingyen példányt kapott, a metszetekért meg ő fizetett 70 forintot a kiadónak.

A szigorú cenzúra mellett e keserves kiadási lehetőségek következménye volt, hogy számos korabeli író, például a magyar felvilágosodás egyik vezéregyénisége, Bessenyei György nem is tudta munkáit nyomtatásban megjelentetni, hanem azok csak kéziratos másolatban terjedtek az olvasók között.

A 19. század első évtizedében a nagy magyar költő, Berzsenyi Dániel versei kinyomtatására sem vállalkozott egyetlen hazai nyomda sem, ugyanis attól féltek, hogy még a nyomdaköltség sem térül meg. Az evangélikus költő versei végül is a pesti és a székesfehérvári katolikus kispapok összegyűjtött pénzén jelenhettek meg 1813-ban.

Szerzői tiszteletdíjról szó sem volt; a művek puszta megjelentetéséért is rendkívül sokat kellett az íróknak és támogatóiknak fáradozniok. A magyar nyelvújítás és az irodalmi élet vezérének, Kazinczy Ferencnek a tekintélye sem volt elég ahhoz, hogy a magyar szentimentalizmus legnagyobb költőjének, Dayka Gábornak a versei könnyen megjelenhessenek. A kézirat elnyerte ugyan az imprimaturt a cenzúránál, Kis István pesti könyvkereskedő azonban egyre halogatta a mű kinyomtatását, a kéziratot is csak nagy nehézségek árán tudta visszakapni tőle a szerző. A kiadást a papír megdrágulására hivatkozva az egyetemi nyomda se vállalta, míg végül a Trattner cég hajlandó volt a verskötet megjelentetésére.

Láttuk, hogy a 18. század végétől kezdve Magyarországon is elterjedt a prenumeráció. Az előfizetők gyűjtésében tanárok, papok, könyvkötők és más irodalombarátok mellett olykor maguk a szerzők is részt vettek. Az évtizedek előrehaladtával azonban a kor számos megnyilatkozása elítélte és szégyellte már a könyvkiadás ilyen szervezését, és azt "tudós koldulás"-nak nevezte. 1837-ben a Vasárnapi Újságban írtak erről, elítélve azt is, amikor a szerzők maguk járják az országot és "kéregetnek" kiadandó könyveikre, de azt is, amikor az írók a már kinyomtatott műveikkel házalnak és unszolják az embereket a vásárlásra.

Hogy milyenek voltak a kiadási viszonyok még 1841-ben is, arról Táncsics Mihály leírásából pontos képet kapunk. A szerző egy teljes évig dolgozott a könyvén. Tíz ív nyomtatásáért 150 forintot fizetett, a könyvkötőnek 25 forintot, a hirdetésekre még 36 forintot. Összes kiadása 211 forint volt. Egy esztendő alatt 250 példányt adott el, összesen 200 forintért, ennek negyed része a könyvárusé lett; az író tehát 150 forintot "kapott", azaz 61 forintot vesztett a könyvén.

Az írói tulajdonjog védelmében Magyarországon 1793-ban történt első ízben rendelkezés. A magyar királyi udvari kancellária javaslatára ekkor terjesztették ki Magyarországra is a német örökös tartományokban fennálló szabályt, mely szerint a Habsburg Birodalom területén megjelent művek utánnyomását megtiltották, de engedélyezték az e tartományokon kívül kiadott könyvek utánnyomását. Láttuk, hogy e rendelkezést mennyire nem vették komolyan.

Az írói jogok biztosításának intézményes törekvései csak a forradalom előtti évtizedben erősödtek fel. Toldy Ferenc 1838-tól kezdve többször is szót emelt a korabeli folyóiratokban az írói tulajdonról, Vörösmarty Mihály, az Akadémia főtitkára pedig 1839-ben véleményt készített az írói tulajdonjog biztosításáról. Ennek legfőbb megállapításai a következők voltak: "Az író, míg él, szabad ura saját iratainak, tehát azokon változtathat, javíthat, és senki azokat megegyezése nélkül nem közölheti. Az író saját munkáit egyszer vagy többször kiadhatja, s e részben őt senki sem kényszerítheti, sem korlátozhatja."

Az írói jogok biztosítására 1843/44-ben a Kisfaludy Társaság törvényjavaslatot nyújtott be az országgyűléshez. Miután a rendek elfogadták, szentesítés végett az uralkodóhoz terjesztették, de törvényerőre nem emelkedett. Hasonló sorsa lett az 1847-ben készült törvényjavaslatnak is. Csupán 1884-ben, a XVI. törvénycikkel valósult meg a magyar szerzői jog törvényes szabályozása. Ez a külföldi, főképpen a német törvényekben fellelhető alapelveket érvényesítette.

Az első világháború után az 1921. évi LIX. törvénycikk gondoskodott a szerzői jog védelméről, amely a szerző halála után 50 évig tart.

A magyarországi könyvkiadás nemzetközi kapcsolatai a 19. században

A 19. század, miként az európai könyvkiadás történetében általában, Magyarországon is nagy változásokat eredményezett. Bár a nagy könyvkiadó vállalatok itthon csak a század utolsó évtizedeiben jöttek létre, mégis, már a húszas évektől kezdve alakultak olyan kiadók, amelyeknek jelentősége nemzetközi méretű volt. A reformkorban megélénkülő és intézményessé váló magyarországi könyvkiadás, különösen a fővárosban, élénken bekapcsolódott az irodalmi életbe. A kiadók legtöbbjének németországi származása és kapcsolatai lehetővé tették, hogy ne csak a hazai, hanem más, főként a német és francia irodalom termékeit is megjelentessék. A német írók számára ennek azért volt jelentősége, mert az 1813. március 24-én életbelépett cenzúrarendelet a korábbi súlyos megkötések után bizonyos liberalizálást jelentett a magyarországi könyvkiadás terén. Ezt követően nem volt ritkaság, hogy az Ausztriában betiltott művek Pesten és Pozsonyban megjelenhettek, így sok német író cikke látott napvilágot ezekben az évtizedekben a magyarországi német folyóiratokban.

Különösen Pest vált osztrák és németországi írók kedvelt kiadóhelyévé. A fejlődésnek indult főváros lakossága egyébként is jórészt német ajkú polgárságból állt ekkor, de a német nyelv általánosan ismert volt a magyar értelmiség és a művelt nemesség körében is. Másrészt a reformkorban Ausztria és Németország írói és értelmisége fokozott érdeklődéssel figyelte a magyar romantika jelenségeit és a magyar függetlenségi törekvéseket. Metternichnek viszont sok gondot okozott a tiltott, liberális szellemű művek magyarországi terjedése. A német könyvkiadás, noha közben jelentősen kibontakozott a magyar nyelvű művek megjelentetése is, a 19. század utolsó évtizedéig fontos tényezője maradt a magyar szellemi életnek.

Konrad Adolf Hartlebennel kezdődik azoknak a nevesebb hazai könyvkiadóknak a sora, akik a magyar és német irodalom alkotásainak kiadása terén egyaránt érdemeket szereztek. Kiadványai kb. 1812-ig német és magyar írók műveiből álltak, ettől kezdve megszaporodtak a francia és főként a magyar könyvek. Különösen a szórakoztató irodalmat kedvelte, egyik nagyszabású sorozata a 24 kötetből álló "Belletristisches Lese-Cabinet" volt, amely főleg angol és francia regényeket tartalmazott. Kiadóhivatalát sok német és osztrák író kereste fel. Ő adta ki J. Frh. von Hammer-Purgstall történelmi és irodalmi műveit, Matthaus von Collin és Clemens Brentano romantikus drámáit. Hartleben 1844-ben székhelyét Pestről Bécsbe tette át, s miután Lipcsében is alapított kiadóvállalatot, kiadványait így jelölte: "C. A. Hartlebens Verlags-Expedition in Pesth, Wien u. Leipzig".

A 19. századi pesti német könyvkiadás fénykorát Heckenast Gusztáv (1811-1878) kiadói tevékenysége jelentette. Szintén német családból származott, de ő már Magyarországon született, s a reformkori magyar írók műveinek jelentős kiadója lett. Ugyanakkor számos kiváló német és osztrák írót is megjelentetett, és kiadványaival tekintélyre tett szert a határon túl is. Miután 1833-ban átvette sógorától, Wigand Ottótól - akinek egy Lipcsében nyomtatott és az országba becsempészett könyv terjesztése miatt menekülnie kellett - pesti könyvkereskedését, továbbfejlesztette és felvirágoztatta a vállalatot. 1841-ben társult Landerer Lajos nyomdásszal és ettől kezdve itthon nyomtatta könyveit.

A művelt, irodalmilag is képzett kiadó itthon és külföldön egyaránt széleskörű kapcsolatokat épített ki. Az általa kiadott német és osztrák írókkal bensőséges, baráti viszonyban volt. Így volt ez Adalbert Stifterrel is, akinek 1844-től kezdve ő jelentette meg számos munkáját. Első, nála kiadott művét (Wien und die Wiener in Bildern aus dem Leben, Pest, 1844.) háromféle, nagy népszerűségnek örvendő kiadásban árusította: rézmetszetekkel, színes képekkel és illusztráció nélkül. Ugyancsak sikeres, több kiadást is megért összeállítás volt Studien címen megjelent kötete is, amely folyóiratokban közölt elbeszéléseit tartalmazta (1847-1850). Pedagógiai jellegű művek után ismét szépirodalmi munkák jelentek meg nála. Az író halála után Heckenast adta ki Stifter hagyatékát is (Erzählungen, Pest, 1864.; Briefe, 1864.; Vermischte Schriften, Pest, 1870). Az író maga is járt egy ízben Pesten Heckenastnál. Bécsben és Linzben többször is találkoztak. Levelezésük üzleti kapcsolataikon túl baráti viszonyról tanúskodik.

Stifteren kívül Heckenastnál jelentek meg 1841-1855 között Betty Paoli művei, valamint Otto Freiherr von Hingenau, Eduard Duller, J. L. Deinhardstein, Ludwig Foglar és Franz Stelzhammer munkái is. 1855-ben Heckenast kiadta Friedrich Hebbel Erzählungen und Novellen című kötetét. Adalbert Stifter révén került kapcsolatba Peter Roseggerrel; ő volt a 19. század folyamán a Pesten kiadott írók utolsó jelentős alakja. Heckenast szerette volna Grillparzer összes műveit is kiadni, de tárgyalásaik nem vezettek eredményre.

A városi polgárság elmagyarosodásával az olvasóközönség érdeklődése a magyar nyelvű munkák felé fordult. A Heckenasttal lezáruló korszak, amelyben a német irodalom számos terméke jelent meg magyarországi kiadóknál, szervesen illeszkedik a magyar szellemi élet történetébe. A német kiadványok hasznára váltak a magyar könyvpiacnak: élénkítették a forgalmat és az ország határain túl is hírét vitték a magyarországi könyvkiadásnak és könyvkereskedelemnek.

A magyarországi könyvkiadás német kapcsolatainak nem kevésbé érdekes fejezete az előbbiekkel ellentétes irányú együttműködés: azoknak a magyar könyveknek kiadástörténete, amelyeket a cenzúra Magyarországon nem engedélyezett és ezért németországi kiadóknál jelentek meg. A bécsi udvar a harmincas évektől a magyar reformtörekvések elfojtása céljából megszigorította a bécsi rendőrfőnök irányítása alatt álló cenzúrát. A sajtószabadságért az 1832-1836-os évek magyar reformországgyűlésein éles harc folyt, ez a nemzeti ellenzék vezéreinek, Kossuthnak és Wesselényinek az elítéléséhez vezetett. Szabadulásuk után, 1840-től ismét felerősödtek a szabad véleménynyilvánításért folyó küzdelmek, ekkor született meg Táncsics Mihálynak a sajtószabadságról írt műve (Sajtószabadságról nézetei egy rabnak). E demokratikus nézeteket képviselő mű Magyarországon nem jelenhetett meg, kiadására német városokban: Lipcsében, Halléban és Hamburgban került sor. Táncsics írását egy kiadó se akarta vállalni, ezért Emich Gusztáv segítségével a magyar tiltott művek reformkori kiadóhelyére, Lipcsébe küldte kéziratát. Itt Franz Koehler közreműködésével sikerült a kéziratot az akkor viszonylag kedvezőbb helyzetben lévő hallei Heynemann nyomdában, koholt megjelenési hellyel és kiadóval (Amyot, Paris) 1844-ben megjelentetni. A mű megjelenése nagy pánikot keltett a legfelsőbb körökben is, és elrendelték a pesti és a pozsonyi könyvkereskedésekben található 440 példány elkobzását. Az ellenzéki politikusok tudták, hogy Lipcsében ki lehet nyomtatni a Magyarországon betiltott műveket, mert a cenzúra hatalma nem ér odáig. A magyar könyvkereskedők a hagyományos könyvvásárok rendszeres látogatói voltak és széleskörű kapcsolatokat építettek ki. A szászországi liberális légkör is bátorítást nyújtott a vállalkozáshoz. A korábban Magyarországon tevékenykedő Otto Wigand 1833-ban telepedett le a városban, és több jelentős magyar politikai mű kiadását vállalta. Nála jelent meg Széchenyi István több műve és Wesselényi Miklós Balítéletekről című könyve 1833-1834-ben. E városban 1834-ben magyar nyelvű folyóiratot is adtak ki, Vajda Péter Garasos Tár című ismeretterjesztő lapját. 1848-ig összesen 166 magyarországi mű jelent meg Lipcsében.




Hátra Kezdőlap Előre