Komjáthy Miklós

A magyarországi írásbeliség kialakulása

Írástudó réteg, kancellária, oklevelek - Az ügyek intézése során keletkezett iratok

A modern ember, aki nyugtalanná válik, ha nincsen a zsebében a személyazonosságát igazoló írás, nehezen tudja elképzelni azokat az időket, amikor ügyek intézésére, emberek egymáshoz való viszonyának rendbentartására még ritka kivételképpen is alig jöhetett szóba az írásbeliség.

A magyar királyság életének első két századában a dolgokat túlnyomórészt szóban intézték. Adás-vétel, pereskedés, büntetőügyek, igazgatási kérdések elintézése, kormányzás jobbára az érdekelt felek, illetve az állam hivatalos embereinek közvetlen érintkezése útján történt.

A magyar állam és társadalom az évezredfordulón lépett az európai népek és államok közösségébe. Oly időpontban, amikor az írás szerepe az ügyek intézésében, a társadalom életének szabályozottabbá tételében, a korábbi és későbbi századokhoz képest viszonylag szűk körre korlátozódott. Ezt az időszakot az írásreakció korának szokták nevezni.

Annak azonban, hogy az emberi viszonylatok alakításában az írásbeliségnek alig volt szerepe, a magyar társadalmi és gazdasági élet akkori fejlettsége is magyarázatául szolgál. Az emberek túlnyomó része ügyes-bajos dolgát el tudta intézni, az élete fenntartásához szükséges dolgokat be tudta szerezni egynapi járóföldön belül. Az emberek ismerték egymást, a függőben levő ügyekre vonatkozó nézeteiket szóban cserélték ki. Szavuknak hitelt nem írás, nem pecsét, hanem az őket ismerő emberek tanúbizonysága adott.

Az igények növekedtével, amikor már a szomszéd megyébe, idegen országba, esetleg még távolabb is elmentek, ahol már senki sem ismerte őket, a természeti gazdálkodás apró társadalmi-gazdasági sejtjei falának áttörésével, az élőszó már nem bizonyult elégnek, az ügyek intézése, az emberi együttélésből származó ügyek maradandó rögzítése más segédeszközt kívánt, az írást. Az új technika, az ügyek intézésének új módja csak lassan, akadozva tört utat magának. Nem véletlen, hogy első királyunk kezdeménye, amellyel, sok egyéb nyugati intézmény mellett, a német császári kancellária példáján indulva, az ügyek intézésének szervezett, írásos formáit is igyekezett országában meghonosítani, csaknem áldozatul esett a XI. századközépi pogánylázadások reakciós rombolásainak. Szent Istvántól egyetlen eredeti, hiteles oklevelünk sem maradt. Subtilis oklevéltani és írástörténeti elemzéssel azonban sikerült állami és társadalmi életünk európai indulásának nagy jelentőségű eseményére fényt deríteni, sőt a német császári kancellária egy alkalmazottjának magyarországi működése emlékét az adatokban oly szegény kor homálya ellenére is tisztán magunk elé állítani. Szent Lászlónak Szent István reformjait restauráló törekvései, s Magyarországnak az európai kereskedelem áramába való egyre intenzívebb bekapcsolódása nyomán újjáéledt az ügyek írásos intézésének szokása is. Az írás szinte monopóliuma volt az egyháznak, s mivel írni és olvasni eleinte csupán az egyház emberei, közülük is csak a legképzettebbek tudtak, a dolgok írásbeli intézésére, ügyek írásba foglalására rajtuk kívül mások nem is igen tartottak igényt. Az írás ilyképpen az egyház hatalmának abban az időben jelentős fegyvere volt.

A XI. század végéről vannak már adataink arra is, hogy kereskedelmi ügyletek lebonyolítására, zsidók és keresztények között kötött megállapodásokról pecsétes feljegyzéseket készítettek.

Kik elégítették ki a magyar társadalom és állam növekvő írásigényét? Kezdetben külföldön iskolázott egyháziak, klerikusok, majd a magyar káptalani és konventi iskolákból kikerült egyházi emberek, s csak a java középkortól kezdve, amikor már a világi társadalom is felismerte az írás hatalmát, az egyházi iskolákban kiképzett világi értelmiségiek, a deákok. Az írásos ügyintézést lebonyolító klerikusok is inkább jellegüket tekintve voltak egyháziak, funkciójuk a világi értelmiség körébe sorolta őket.

Az írásbeliség szervezettebb formái kibontakozásának feltételeit III. Béla teremtette meg. Mégpedig, nem mint korábban feltételezték, francia (a király két ízben nősült, mindkét felesége francia volt), hanem bizánci hatások nyomán. Bizáncban, mint tudjuk, az írásbeliség nagy római hagyományai sosem haltak el. III. Béla, kezdetben, mint a bizánci trón várományosa ott nevelkedett Mánuel császár, Szent László királyunk unokájának udvarában. A társadalomnak nyilván már meglevő igényét fogalmazta meg híressé vált oklevele: "szükségesnek tartottam, hogy a jelenlétemben tárgyalt ügyek írásban erősíttessenek meg."

Az egyre szaporodó írásos teendőket a király udvarában élő világi papság, a klerikus nótáriusok, illetve az e papságot egybefogó testület, a királyi kápolna látta el. A királyi nótárius elnevezés az Árpád-kor végén már előkelő udvari állást jelentett.

Az írásos ügyintézés kancelláriai munkává szerveződése csak ekkorra, III. Béla kezdeménye után jó egy évszázadra, az Árpád-kor végére, sőt voltaképpen csak Károly Róbert idejére valósult meg.

Elsőnek a kancellári, majd a XIII. század közepétől az ügyintézés tényleges irányítását ellátó alkancellári állás alakult ki. Károly Róbertnek a magyar államot újjászervező tevékenysége során lett aztán a királyi kancellária igazában hivatallá. A társadalmi, gazdasági élet sokrétűbbé, bonyolultabbá válása tisztán tükröződött a kancellária további fejlődésében. Az utolsó évtizedek főképpen pecséttani kutatásainak sikerült megvilágítania e fejlődés részleteit, s a kancellária és a királyi kápolna elkülönülését.

Az iratok, oklevelek hitelének leglényegesebb eleme a pecsét volt. A kezdetben egységes kancelláriának az ügyintézéshez alkalmazkodását, hajlékonyabbá válását a királyi nagy pecsét mellett a gyűrűs és titkos pecsét feltűnése árulja el. Az Anjouk korában a kancellária e három pecsét használatából következtetve, három osztályra tagolódott. Nagy Lajos uralkodásának vége felé a gyűrűspecsétes és a titkos pecsétes kancelláriai osztály titkos kancellária néven egyesült. Körülbelül ez időtől találkozunk okleveleinkben a nagy, vagy nagyobb kancellária elnevezéssel. A fejlődés során pontosan elhatárolódott a két kancellária munkaköre. A nagyobbik mindig az ország területén működött, a titkos kancellária pedig követte a királyt külföldi útjain. Az előbbi általában a belső igazgatás, az utóbbi pedig a külügyekkel foglalkozott. Károly Róbert államszervezése során, 1317 táján alakult át a kápolnaispán kúriája önálló, udvari oklevél-kibocsátó szervvé. Ilyen jellegű működése a század hetvenes éveiben megszűnt, ettől kezdve állandó, udvari panaszfelvevő helyként működött.

E rövid összefoglalásban valamennyi oklevélkiadó szervvel, személlyel nem foglalkozhatunk, a nem királyi udvari, központi szervek közül azonban, mint okleveleket tömegesen kibocsátó szervekről, a hiteleshelyekről meg kell emlékeznünk. Szentpétery Imre meghatározása szerint: "hiteles helyeknek nevezik nálunk ... azokat az egyházi testületeket (káptalanokat és konventeket), amelyek a XIII. század első fele óta a felek kérésére, vagy hatósági megbízás alapján állítottak ki... közhitelű okleveleket."

A püspöki székhelyek káptalanjai mellett hiteleshelyekként működtek a nevezetesebb társaskáptalanok, mint a budai, csázmai, pozsonyi, székesfehérvári, stb. 1351 óta, amikor sok, kisebb jelentőségű konvent hiteleshelyi jellegét megszüntették, a bencés konventek közül nevezetesebbek voltak: a garamszentbenedeki, a kolozsmonostori, a pannonhalmi, a pécsváradi, a somogyi, a szekszárdi, a tihanyi, stb. A premontreiek közül a csornai, a jászói, a leleszi, a turóci, a váradelőfoki, stb. A johannita keresztes konventek közül a budafelhévízi, az esztergomi, a székesfehérvári, stb.

Az oklevelek fajtáiról (külső jegyek alapján való megkülönböztetésükről, valamint tartalmuk szerint való klasszifikálásukról: armales, donationales, protectionales, stb.; citatoriae, evocatoriae, inquisitoriae, statutoriae, stb.), részeiről (invocatio, inscriptio, salutatio, arenga, promulgatio, narratio, dispositio, stb.), megpecsételésükről, s más iratfajtákról az előadás fog röviden megemlékezni.




Berlász Jenő

Közintézményeink a XVI-XVIII. században

Bevezetés

Ha állami és társadalmi életünk XVI-XVIII. századi fejlődését a közintézmények, vagyis a politikai, katonai, gazdasági, kulturális és vallásos rendeltetésű szervezetek alakulásában kívánjuk megismerni, célszerű legelőbb az ország földrajzi és hatalmi kereteiről fogalmat alkotni.

Köztudott, hogy hazánk területe a XI. századtól a XVI. század közepéig az egész Kárpát-medencét kitöltötte: hozzá tartozott Erdély (Transylvania) és Horvát-Szlavónország (Croatia et Slavonia) is. Ez a félezeréves szilárd politikai egység azonban a XVI. század második felében a török nagyhatalom sorozatos támadó hadműveletei következtében felbomlott és széjjelhullt: az ország középső része török uralom (Imperium Turcicum) alá került, Erdély (Transylvania) az Alföld keleti, északkeleti peremvidékével török vazallus fejedelemség (principatus) lett, úgyhogy a Magyar Királyság (Regnum Hungariae) birtokállományaként csak Horvát-Szlavónország és a Dunántúl nyugati sávja, valamint az Északnyugati és Északkeleti Felvidék maradt meg. Tudvalevő az is, hogy ez az állapot egészen a XVII. század végéig állt fenn. Az 1683-ban megindult törökellenes felszabadító hadjáratok során 1699-ig sikerült az idegen hódítókat kiszorítani az ország legnagyobb részéből. Egyidejűleg (1691) Erdély is megszűnt tőrök hűbéres állom lenni, és Habsburg jogar alá került. Ettől kezdve csupán Temes, Torontál és Krassó-Szörény vidéke maradt török impérium alatt, de két évtized múlva, 1718-ban (a pozsareváci béke értelmében) ez a terület is felszabadult.

A XVIII. század kezdetén tehát megtörtént Magyarország földrajzi-területi reintegrálódása. Tudni kell azonban, hogy ez a kiegészülés nem jelentett egyszersmind közjogi egyesülést is. A magyar államhatalmat birtokló Habsburg-házi uralkodók (Domus Austriaca) országunk középkori politikai egységét a felszabadító háborúk után nem állították helyre maradéktalanul. Így Erdélyt nem egyesítették az anyaországgal, hanem külön koronatartomány (principatus), majd (1765-től) magno-principatus gyanánt kormányozták egészen 1848-ig, illetve 1867-ig. Külön provinciát alakítottak Temesi Bánság (Banatus Temesiensis) néven a Marostól délre fekvő, utoljára felszabadított vidékekből is, s ezt csak hatvan év múltán, 1778-ban voltak hajlandók az anyaországhoz visszacsatolni. De volt még egy további kihasított területsávja az országnak, a XVIII. század során részletekben megszervezett katonai határőrvidék (Confiniaria militaria), amely a déli országhatárok mentén húzódott, s horvát-szlavón, bánsági és erdélyi területeket foglalt magába.

Íme, így alakultak a XVI-XVIII. század során az országi földrajzi-politikai határai, közintézményeink természetes keretei, fejlődésüknek több tekintetben befolyásolói.

Ami pedig az országvezetés politikai-hatalmi viszonyait illeti, annak lényegét a XVI-XVII. századra nézve legbeszédesebben a "fejedelmi-rendi dualizmus" formulával lehet kifejezni. Annyit jelent ez, hogy az ország a feudális állami-társadalmi fejlődésének abban a stádiumában volt, amikor az állam élén álló uralkodó (monarcha) kényszerült a politikai hatalmon megosztozni a társadalom kiváltságos rétegeivel, az egyházi és világi rendekkel. Ez az állapot a XIII-XIV. század óta lefolyt belső hatalmi harcok folyománya volt. Az a középkori uralkodó, akinek utoljára sikerült az Árpádokhoz és az Anjoukhoz hasonlóon az országot autokrata alapokon kormányozni, Hunyadi Mátyás volt. Utána a XV-XVI. század fordulójától kezdve a rendek egyre inkább tért nyertek a politikában ugyannyira, hogy nemcsak a korlátlan monarchia fenntartása vált lehetetlenné, hanem egy időre - különösen a Mohács előtti és utáni évtizedekben - valóságos feudális anarchia kapott lábra. A rendek azonosították magukat az országgal és a királyt olybá vették, mintha az kizárólag az ő érdekeik szolgálatára volna hivatott.

Ám ez a rendi politikai érvényesülés sem ekkor, sem a későbbi századok folyamán nem volt képes a Habsburg-királyokat a középkori dinasztikus állameszme feladására bírni; ők a jogaruk alá tartozó országokat, Magyarországot is, változatlanul úgy tekintették, mint családi örökségüket, patrimoniumukat, amely fölött szabadon rendelkezhetnek; ehhez képest a rendek politikai beavatkozása szemükben nem volt más, mint visszaélés, abusus, amelyet - úgy vélték - adandó alkalommal joguk van letörni, vagy legalább visszaszorítani a helyi társadalmi önkormányzat területére.

Ez a fejedelmi-rendi küzdelem a XVII. században érte el tetőpontját, amikor a rendek újra meg újra fegyverrel igyekeztek az államhatalom gyakorlásában döntő szerepet nyerni.

Tudjuk, hogy a fegyveres rendi felkelések - amelyek egyszersmind nemzeti szabadságküzdelmek is voltak az idegen uralkodóház nemzetellenes törekvéseivel szemben - végső fokon nem hozták meg a rendek által kívánt sikert. Az ország politikai vezetését nem lehetett az uralkodó kezéből kiragadni, ellenkezőleg: a Rákóczi-szabadságharc bukása után az uralkodók kerültek abba a helyzetbe, hogy a rendekkel való dualisztikus kormányzás helyett ismét az abszolút uralmi rendszert vezethették be.

A XVIII. század legnagyobb részében (1711-1790) valóban egyre fokozódó mértékben jutott érvényre a fejedelmi abszolutizmus. A rendi alkotmány - ha formailag fennmaradt is - egyre szűkebb politikai hatáskört biztosított a kiváltságos társadalomrétegeknek. A rendek az államügyekbe csak a nagyritkán összehívott országgyűléseken szólhattak bele. Vagyis: az országos politika teréről tulajdonképpen visszaszorultok a helyi, vármegyei közigazgatás mezőnyére.

Ebből a hatalmi viszonyokban előállt fordulatból következett az, hogy az ország politikai közintézményei, különösen a központi kormányzati és bírósági szervek a XVIII. század folyamán mindinkább elveszítették korábbi rendi jellegüket és lényegükben is királyi intézményekké alakultak át. De azt is jelentette egyszersmind e változás, hogy mindazok a feladatok, amelyeket az európai társadalmi fejlődésből kifolyólag az államélet korszerűsítése tekintetében idők során felmerültek, mindinkább a királyi hatalomra hárultak. S a rendiségen felülkerekedett Habsburg-uralkodók tudatosan, vagy tudattalanul, valóban vállalták ezt a szerepet: igyekeztek a középkorból örökölt állami intézményeket a mindenkori aktuális követelményekhez igazodva, szerkezetükben és funkciójukban megreformálni, illetve újabbakkal kiegészíteni.

Ilyen irányt kellett vennie a fejlődésnek azért is, mivel a rendek még hatalmuk tetőfokán, a XVII. században sem voltak képesek igazán országos politikai szervező munkára. Korszerű állampolitikai intézmények létrehívásához sem kellő tudásuk, sem anyagi áldozatkészségük nem volt.

Országunk földrajzi és politikai struktúrájának, e struktúra változásainak felvázolása után most rátérhetünk XVI-XVIII. századi feudális állami és társadalmi intézményeink részletes ismertetésére.

Szemlénket az anyaországnak és Erdélynek évszázadokig fennállt közjogi különállása, s ebből eredő különböző intézményi fejlődése miatt két részben fogjuk megtartani. (A harmadik elkülönült politikai területi egységgel, Horvát-Szlavónországgal - tekintettel arra, hogy az tulajdonképp nem szerves része, hanem társországa volt Magyarországnak - e helyen nem foglalkozunk.)

Programunk mind anyaországi, mind erdélyi viszonylatban a következő kategóriákba rendezve kerül előadásra:

I. A rendi társadalom tagozódása

II. Az állami (központi)intézmények:

1. A királyság intézménye,
2. A törvényhozás intézménye,
3. A kormányzás intézményei,
4. Az igazságszolgáltatás intézményei.

III. A társadalmi (helyi) intézmények:

1. Az ország közigazgatási felosztása,
2. A vármegyei intézmények,
3. A kiváltságos kerületek intézményei,
4. A városi intézmények,
5. A jobbágyközségek intézményei.

IV. Az egyházi intézmények:

1. Egyházak az államban,
2. A római katolikus egyház szervezete és vallásos intézményei,
3. A görög-ortodox és görög-katolikus egyház vallásos intézményei,
4. A protestáns egyházak szervezeti intézményei,
5. A közoktatás intézményei.


A szűkebb Magyarország közintézményi szervezete

I. A Királyhágón inneni rendi társadalom

A XVI-XVIII. századi Magyarország életberendezkedése feudális, mégpedig kései feudális, azaz rendi jellegű volt. Annyit jelent ez, hogy a társadalom

1. kiváltképpen agrárjellegű osztálytársadalom volt, vagyis a gazdasági-politikai hatalom alapját a földbirtok jelentette,

2. hogy e társadalom két alapvető osztályra, úm. a) a földet kisajátító kiváltságos földesurak és b) a földtulajdonból kizárt, jogtalan és kizsákmányolt jobbágyparasztok osztályára tagozódott, végül

3. hogy az uralkodó (földbirtokos) osztályon belül a történeti idők során nagyarányú vagyoni és jogi különbségek jöttek létre; az egymástól elkülönült szervezett rétegek alkották a rendeket (status et ordines).

A feudális-rendi társadalomnak a XVI. sz. elején (1514) Werbőczi István által összeállított jogi kódexe, az ún. Hármaskönyv (Tripartitum opus juris consuetudinarii regni Hungariae) az anyaországban négy azonos jogállású rendet különböztetett meg:

a) a főpapok (praelati)
b) a főurak (barones)
c) a nemesek (nobiles) és
d) a városi polgárok (cives) rendjét.

A következőkben megkíséreljük e rendeket néhány szóval jellemezni, mert hiszen a különböző állami és társadalmi intézmények az ő közreműködésükkel jöttek létre, s általában az ő érdekeiket szolgálták.

a) A főpapok (praelati, status praelatorum) rendjébe a XVIII. század végéig csakis a római katolikus egyház főpapjai (érsekek, megyéspüspökök és 1608-ig a címzetes püspökök) tartoztak. A protestáns egyházak szuperintendenseit nem számították a főpapi rend tagjai közé, még az 1790/91. évi vallásügyi törvények értelmében sem, noha ezek kimondták a vallásszabadságot és biztosították a jogegyenlőséget a protestáns felekezetek számára. A XVIII. század végéig ugyanez volt a hazai görög ortodox egyház metropolitáinak és püspökeinek helyzete is; nekik azonban végül is az 1792: 10. tc. ülési és szavazati jogot biztosított az országgyűlésen és ezzel befogadta őket a prelátusok rendjébe.

A prelátusok élvezték az összes nemesi előjogokat, sőt emellett külön polgári és büntetőjogi kiváltságokkal is rendelkeztek. Kinevezésükkel 1608-tól kezdve automatikusan tagjaivá váltak az országgyűlés felső táblájának.

b) A főurak (barones, proceres, magnates, status magnatum) óriási földbirtokaikon nyugvó gazdasági és politikai hatalmukkal emelkedtek ki a Werbőczi Tripartituma által deklarált egységes jogállású nemességből (ex una eademque nobilitate). Elvileg ők is két rétegre tagozódtak, úm. igazi urak (veri barones) és a névleges urak (barones solo nomine) rétegére. Az előbbiek közé tartoztak az országos főméltóságok (nádor, országbíró, tárnokmester, erdélyi vajda, horvát bán) és a királyi udvari méltóságok (főudvarmester, főasztalnok stb.) viselői. Az utóbbiak közé a tisztség nélküli nagyurak.

Az idegen uralkodók által a XV. századtól kezdve mindinkább meghonosodott nálunk is a grófi (comes) cím, később a XVIII. században a birodalmi hercegi cím (princeps Sacri Romani Imperii) is. Ezzel párhuzamosan a középkori báró fogalom idővel jelentésváltozást szenvedett és bizonyos fokig devalválódott. A XVIII. században már nem jelentette az egész főúri rendet, hanem annak csak legalsó rétegét (liberi barones).Ettől fogva a főurak gyűjtőneveként inkább a magnates, proceres szókat használták.

A főuraknak a nemesekét meghaladó személyi jogi kiváltságaik voltak, és birtokaikon általában joghatóságot (jurisdictiót) is gyakoroltak. Az országgyűlésen a nemesektől elkülönülten tanácskoztak, 1608 után ők alkották a főpapokkal együtt az országgyűlés felső tábláját.

c) A nemesek (nobiles, status nobilium) alkották az uralkodó osztály zömét. Számuk a XVI. századtól kezdve egyre inkább megnövekedett. A török háborúkban kivált katonák nagy számban nyertek nemességet, de többnyire birtokadomány nélkül. A XVI. században általában csak 2-3 %-át alkották a helyi lakosságnak, a XVIII. sz. végén pedig számarányuk 5 %-ra tehető. Ennek a köznemesi tömegnek azonban csak kis hányada, kb. negyedrésze volt igazi, azaz birtokos nemes (nobiles bene possessionati); harmadrészét szegény, ún. egytelkes nemesek (curialistae) vagy éppen földnélküli címeres nemesek (armaristae) alkották.

A nemesek teljes személyi és vagyoni szabadsággal rendelkeztek, bírói kiváltságot élveztek, s az állam iránt csakis katonai szolgálatra voltak kötelezve, adófizetésre nem. Egy-egy vármegyén belül együttesen ők alkották a megye közönségét (universitas nobilium), vagyis bírói-közigazgatási önkormányzatát. A XV. századtól kezdve részt vehettek az országgyűléseken is; 1608-tól fogva ennek keretében alsótábla elnevezéssel saját szervezetet is nyertek.

d) A városi polgárság (civis) alkotta a XV. század óta a negyedik rendet. Tagjait az ún. szabad királyi és bányavárosok (liberae regiaeque civitates, illetőleg civitates montanae) céhes, iparos és kereskedő, illetőleg bányász lakói jelentették. Ők is szabadok voltak mind személyükre, mind vagyonukra nézve, és városuk falain belül igazságszolgáltatási-közigazgatási autonómiával rendelkeztek. Nekik is képviseleti joguk volt az országgyűlésen (az alsótáblán); itt azonban a nemességgel szemben nem tudtak érvényesülni, mivel szavazati jogukat minimumra korlátozták. A XVI-XVIII. században a városi polgárság is mindinkább rétegekre bomlott: patríciusok föld-, szőlő- és háztulajdonosok, kereskedő tőkések, céhpolgárok és jog nélküli napszámos és egyéb szolgálattevők rétegére.

e) E négy kiváltságos renden kívül, ezek alatt helyezkedett el az ország népének zöme, a jobbágyparasztság (coloni et inquilini). Ezek jogállásra nézve a XVI-XVII. században, sőt csaknem a XVIII. század végéig két csoportra osztottak:

1. örökös jobbágyok (coloni perpetui obligationis) és

2. szabadköltözésű jobbágyok (coloni liberae migrationis).

Az utóbbiak a birtoktalan, napszámos parasztok, zsellérek (inquilini) vagy a török hódoltság után benépesült falvak új telepesei sorából kerültek ki. Vagyoni állapotukra nézve is országszerte különbségek álltak fenn a jobbágyparasztság soraiban. A jobbágybirtok egysége, az ún. telek (sessió) ugyanis - amely házhelyen kívül a művelhető földterületeket is magában foglalta - falvanként különböző nagyságú volt; az egyes falvakon belül pedig a szétaprózódás okozott jelentős differenciákat. A jobbágybirtok országos állami szabályozására csak 1767-ben került sor Mária Terézia úrbéri rendelete, az ún. Urbarium alapján. A parasztság egységes jogállását és személyes szabadságát pedig csak II. József császár biztosította 1785-ben, majd utána a rendek is az 1791 35. tc-ben.


II. Az állami (központi) intézmények

1. A királyság intézménye

Bevezetőnkben rámutattunk arra, hogy a központi hatalom korszakunk első századaiban (a XVI-XVII. században) többé-kevésbé megoszlott a király és a kiváltságos rendek között. Ám a XVIII. században ez a királyi-rendi dualizmus csaknem üres formává silányult, s helyét egyre fokozódó mértékben fejedelmi abszolutizmus foglalta el.

A rendi dualizmus korában a király az államhatalmi funkciókörök közül leginkább a törvényhozásban volt kénytelen engedményeket tenni. E tekintetben a rendek az országgyűlés (comitia, diaeta) intézményén keresztül érvényesítették akaratukat. A király teljes kirekesztése azonban itt sem sikerült. A rendek alkották ugyan a törvényeket, de a királyi hatalomtól mindenkor erősen korlátozva, mivel az uralkodó meg tudta őrizni a törvények kezdeményezésének (propositio), szentesítésének (sanctio) és kihirdetésének (promulgatio) jogát.

Más volt a helyzet az állampolitika másik ágában, ti. a végrehajtó hatalom terén. Itt a király úgyszólván teljesen független maradt a rendektől. A kormányzást és központi igazgatást a rendi előretörés tetőpontján, a XVII. sz.. első felében is szuverénul gyakorolhatta. Természetesen még inkább a XVIII. században. Saját elhatározásából szervezhette meg azokat a kormányszerveket (dicasteria), amelyek által a törvények végrehajtásáról gondoskodott. Ugyanebből a célból szabadon bocsáthatott ki rendeleteket (patenseket) is.

A végrehajtó hatalomból a rendek legfeljebb annyiban részesültek, hogy az ország lakosságának igazgatását saját helyi szerveiken (vármegyei és városi intézményeiken) keresztül tulajdonképpen ők intézték.

Kimagasló hatalommal rendelkezett a király a XVI-XVIII. sz. egész folyamán az állam harmadik működési körében, az igazságszolgáltatás terén is. A középkori fejedelmi autokrácia rendszeréből e hatalmi ág úgyszólván csorbítatlanul került át az újkorba. Deklarálta e királyi jogot Werbőczi Hármaskönyve is, kimondván, hogy minden bírói hatalom forrása a király. S valóban a király volt az, aki e korszakban a legfőbb országos bírósági (curiai) intézményeket hatalmában tartotta, ő nevezte ki ezek bíráit, ő gyakorolt működésük felett felügyeletet, s a bírák az ő nevében, az ő pecsétjével adták ki ítéletleveleiket.


2. A törvényhozás intézménye

Említettük, hogy a rendiség létrejöttét, vagyis az uralkodó osztálynak rendekbe szerveződését nyomon követte a rendi országgyűlés (generalia regni comitia, diaeta) intézményének kialakulása. Ez, mint törvényhozó testület, az 1608. évi koronázás után 1. tc.-ben nyert szilárd intézményi szervezetet. Ettől kezdve a rendek képviselete két szekcióból, ún. táblából állt: az alsó táblából (tabula inferior) és a felső táblából (tabula magnatum). Az előbbi a királyi személynök elnöklete alatt, a köznemesi vármegyék, a szabad királyi városok, a római katolikus káptalanok, s 1790 után a jász, kun és hajdú kerületek követeit (ablegati), valamint a királyi tábla bíráit foglalta magában; az utóbbi a római katolikus érsekeket és megyéspüspököket (1792-től kezdve a görög ortodox főpapokat is), valamint az összes főrendeket személy szerint a nádor elnöklete alatt. Az országgyűlés hatáskörébe tartozott a törvényhozáson kívül 1687-ig a trónbetöltés, a nádor- és koronaőr-választás, nemkülönben a hadiadó (subsidium) megszavazása is. A diéta működését általában a szokásjog szabályozta.


3. A kormányzás intézményei

Az államigazgatást a XVI. század elején a király jórészben még középkorias módon, az egykori udvari tisztségviselőkből (dignitates regiae aulae) országos, vagyis rendi főméltóságokká (dignitates regni Hungariae) átalakult nagyurak által, tehát egy korszerűtlen személyi apparátussal végeztette. Eszerint a nádor (palatinus), az országbíró (judex curiae regiae), a tárnokmester (magister tavernicorum) és a többi előkelőség személy szerint gondoskodott a király nevében a törvények végrehajtásáról. Tevékenységüket természetesen adminisztratív személyzet igénybevételével semmiképpen sem volt állami hivatali apparátusnak tekinthető, minthogy nem kinevezett királyi tisztviselőkből állt, hanem az illető főméltósággal magánjogi kapcsolatban levő elemekből (servitorokból, familiárisokból); emellett nem volt állandó szervezete és szabályozott ügyrendje sem. Ennek folytán e vezető főméltóságok inkább képviselték a rendi érdekeket, semmint a királyiakat.

A XVI. századtól kezdve azonban, a pénznek és az íráshasználatnak a közösségi életbe való fokozódó behatolása az uralkodókat az államigazgatás szervezetének korszerűsítésére ösztönözte: a középkori főúri személyes-familiáris kormányzati tevékenységnek szervezett, szabályozott és ellenőrzött királyi hivatal-szervezettel (dicasteriumokkal) való fölváltására. Ez a korszakos jelentőségű reformprogram azonban - a XVI-XVII. századi török invázió okozta nehézségek miatt - csak hosszú távon, részletekben tudott megvalósulni.

Legkorábban (1528-ban) az országos pénzügyigazgatás bürokratizálása történt meg. Ekkor állította fel I. Ferdinánd király a középkori kincstartóság helyett a Magyar Királyi Kamarát (Camera Regia Hungarica) a felségjogon (jus regiumon) alapuló királyi haszonvételek, az ún. regálék (bányajövedelmek, sómonopólium, pénzverés, vámbevételek és királyi uradalmi jövedelmek), valamint a rendek által megszavazott hadiadó (subsidium, dica) központi kezelésére. Ebben a dicasteriumban - amelynek székhelye a XVIII. század végéig Pozsony volt, később pedig Buda - már nem feudális elemek tevékenykedtek, hanem kinevezett és szakképzett tanácsosok és adminisztrátor tisztviselők, mégpedig folyamatosan és szabályozott ügyrend szerint. Filiáléja volt a kamarának 1567 óta az ún. szepesi kamara (Camara Scepusiensis) Kassa székhellyel. A magyar királyi kamara szervezetében fontos szerepet játszott a kincstári jogok igazgatója (causarum regalium director).

Csaknem egyidejűleg (1556-ban) sor került a hadügyek adminisztrációjának a nádor személyes ügyköréből való csendes kiemelésére és testületi szervvé, kollegiális szervezetű központi hatósággá való átszervezésére: a Consilium Bellicum Aulicum-nak vagy németül Hofkriegsratnak Bécsben való felállítására. Ez a hivatal azonban nem magyar királyi dicasterium volt, hanem a Habsburg-birodalom egészének katonai vezető szerve, s az is maradt 1848-ig. Magyarországon csak alárendelt szervei működtek, különösen a Rákóczi-szabadságharc után, amikor a rendek törvényben (1715:8.tc.) ismerték el az állandó császári és királyi hadsereg felállítását. Budán székelt az ország főhadparancsnoksága (Suprema armorum caesareo-regiorum in regno Hungariae praefectura); ugyanitt voltak felállítva ennek különböző függelékei, így elsősorban a katonaság élelmezésének ellátására hivatott hadbiztosság (Commisariatus bellicus). Ezenkívül minden megerősített királyi várnak külön parancsnoka volt (commendantes fortalitiorum). A középkori rendi hadszervezet (insurrectio, ill. a militia banderialis) 1715 után mindinkább eljelentéktelenedett.

Erősen megkésett a magyar királyság központi (udvari) igazgatási szervének, a kancelláriának középkori személyies kereteiből való kibontása és testületi szervvé, szabályozott hivatali jellegű hatósággá való átalakítása. Ez a rendezés csak 1690-ben történt meg. Ettől kezdve állt fenn Bécsben az új Magyar Királyi Udvari Kancellária (Cancellaria Regia Hungarico-Aulica mint közvetítő szerv a király és az anyaország területén működő királyi és rendi hatóságok között, illetve mint magyar ügyekben véleményt nyilvánító szerv. Hatáskörébe tartozott még a felségjogok (kinevezések, nemesség és címadományozások, kegyelmezés) adminisztrálása. Szervezetileg egy tanácskozó testületből (consiliari et referendarii aulici), valamint egy adminisztratív hivatalnoki karból (secretarii et concipistae aulici) és több segédhivatalból állt.

Még később, csak 1723-ban került sor annak az ország területén (Pozsonyban, majd 1784-től Budán) működő központi kormányzati szervnek az életrehívására, amely a pénz- és hadügyön kívül valamennyi többi politikai ügykör ellátására volt hivatva. Ezt a mintegy "miniszteriális" funkciót betöltő szervet nevezték Magyar Királyi Helytartótanácsnak (Consilium Regium Locumtenentiale Hungaricum). A Bécsben rezideáló király ezen keresztül gyakorolta a végrehajtó hatalmat. Az udvari kancelláriából érkező királyi rendeleteket (patentes) vagy véghatározatokat (resolutiones) a Helytartótanács közvetítette az alsóbbrendű hatóságokhoz (a vármegyékhez és a városokhoz). Másfelől ugyancsak a Helytartótanács terjesztette fel a vidéki törvényhatóságoktól érkező ügyeket az Udvari Kancellárián át az uralkodóhoz. Élére a legfőbb középkori országos méltóság, a személyi hatóság jogait lassanként teljesen elveszítő nádor került. Szervezete - ugyanúgy, mint a többi dikasztériumé - két alapvető részre tagozódott: egy, tanácsosokból álló irányítótestületre vagy kollégiumra és egy, tisztviselőket magába foglaló adminisztratív hivatalra. Ügyintézése szakigazgatási ágak szerint, elkülönült bizottságokban (Commissiókban), utóbb szakosztályokban (departamentumokban) történt.


4. Az igazságszolgáltatás intézményei

A XVI-XVII. században nagyjában-egészében még fennállt a középkori országos főméltóságok által a király nevében, a királyi székhelyen (in curia regia), familiáris bírótársak bevonásával személyesen gyakorolt igazságszolgáltatási szervezet a csupán időszakosan működő nádori, tárnoki és személynöki szék (sedes palatinalis, tavernicalis, personalitia). Elvben fennállt, bár működésre egyre képtelenebbé vált a nádor vidéki vándorbíráskodása is. A török hódoltság megszűnése után azonban ezt az archaikus rendszert többé nem lehetett fenntartani. Korszerűsíteni kellett mind a központi, mind a vidéki bíráskodást. A reformra e téren is 1723-ban került sor. Ekkor bontakozott ki régi keretei közül a királyi kúria két főbírósága: a Hétszemélyes Tábla (Tabula Septemviralis) és a Királyi Tábla (Tabula Regia Judiciaria). Mindkettőből szilárdan szervezett és szabályzat szerint működő hivatalszerű igazságszolgáltató fórum lett. Ugyanekkor került sor az ország négy nagy tájegységén (a Dunántúlon és Dunáninnen, a Tiszántúlon és Tiszáninnen) "állandó" vidéki bíróságok, az ún. kerületi táblák (tabule districtuales) felállítására. Ezek Kőszegen, Nagyszombatban, Debrecenben és Eperjesen fejtették ki működésüket és nagymértékben megkönnyítették a vidéki peres eljárások lebonyolítását. Meg kell azonban jegyezni, hogy még ezek az új bírósági szervek sem voltak igazán korszerű intézmények; tevékenységük ugyanis továbbra is nélkülözte a folyamatosságot; tárgyalásaik csak egyes időszakokra, az év nagy ünnepköreire (octavakra) szorítkoztak.

Ezeknek a rendi társadalmi érdekű bíróságoknak a középkor óta kisegítő szervezetét alkották az ún. hiteleshelyek (loca credibilia). Működésük a katolikus egyház káptalanaihoz és szerzetesi konventjeihez kapcsolódott, és bírói meg bízásból foganatosított eljárásokra, illetőleg hiteles tanúbizonyságok kiszolgáltatására terjedt ki. Szerepük a XVII. század folyamán - amikor a törvényhatóságok kifejlett írás- és jogtudásukkal maguk is el tudták látni e feladatokat - fokozatosan eljelentéktelenedett.


III. A társadalom helyi intézményei

1. Az ország közigazgatási felosztása

A XVI-XVIII. századi Magyarországon a rendi társadalomnak háromfajta kiváltságos helyi igazgatási szerve volt: a vármegye (comitatus), a szabad kerület (circulus vel districtus liber) és a szabad királyi, illetőleg bányaváros (civitas libera regia, illetőleg civitas montana). A megye a nemesség önkormányzatát jelentette, a kerület a privilegizált, de nem teljes nemesi szabadsággal rendelkező egyes közösségekét (a jászkunokét, a hajdúkét és egyes szepesi városokét), a civitas pedig a közvetlen királyi védelem alatt álló polgárvárosokét.

A vármegyék száma az anyaországban - ide értve természetesen a török hódoltság területét is, de figyelmen kívül hagyva Erdélyt - 46 volt. Elhelyezkedésük a következőképpen alakult.

A Dunántúlon (Districtus Trans-Danubianus) 11, mégpedig: Mosom (Mosoniensis), Sopron (Soproniensis), Győr (Jauriensis), Komárom (Comaromiensis), Fejér (Albensis), Veszprém (Vesprimiensis), Vas (Castriferre), Zala (Szaladiensis), Somogy (Simigiensis), Tolna (Tolnensis) és Baranya (Baranyiensis);

a Dunáninnen: (Districtus Cis-Danubianus) 13, éspedig: Bács (Bacsensis), Pest (Pesthiensis), Nógrád (Neogradiensis), Zólyom (Zoliensis), Hont (Hontesis), Esztergom (Strigoniensis), Bars (Barsiensis), Nyitra (Nitriensis), Pozsony (Posoniensis), Trencsén (Trenchiniensis), Turóc (Turocziensis), Árva (Arvensis) és Liptó (Liptoviensis);

a Tiszáninnen (Districtus Cis-Tybiscanus) 10: Szepes (Scepusiensis), Gömör (Gömöriensis), Heves és Közép-Szolnok (Hevesiensis et Szolnok mediocris), Borsod (Borsodiensis), Torna (Tornensis), Abaúj (Abaujvariensis), Sáros (Sarosiensis), Zemplén (Zempliniensis), Ung (Unghvariensis) és Bereg (Bereghiensis);

a Tiszántúl (Districtus Trans-Tibiscanus) 12: Ugocsa (Ugocsensis), Máramaros (Maramarosiensis), Szabolcs (Szabolcsensis), Szatmár (Szathmariensis), Bihar (Bihariensis), Békés (Bekesiensis), Csongrád (Csongradiensis), Csanád (Csanadiensis), Arad (Aradiensis), Krassó (Krassovinsis), Temes (Temesiensis) és Torontál (Torontaliensis).

A török hódítás előtt az anyaország részét alkotta a Duna-Dráva, illetve Dráva-Száva közén fekvő három, ún. alsó-szlavón megye, ti. Szerém, Pozsega és Verőcze (Valkó) is, de a visszafoglalás után ezeket mindinkább Horvát-Szlavónország részeinek tekintették.

A szabad kerületek száma tulajdonképpen csak három volt, úm.:

1) a XVI. szepesi város (Oppida sedecim Scepusiensia),

2) a Jászkunság (Districtus Jazygum et Cumanum) és

3) a Hajdúság (Oppida privilegiata Hajdonicalia).

1718 után hat évtizeden át Temesi Bánság (Banatus Temesiensis) néven különleges státusú közigazgatási körzetet alkotott a Temesköz három megyéje: Temes, Torontál és Krassó; területüket - kivéve az országhatár mentén húzódó déli zónájukat - csak 1779-ben helyezték vissza a rendes megyei szervezetbe. Déli sávjuk továbbra is, csaknem a XIX. század végéig a katonai határőrvidékhez (Confiniaria militaria) tartozott.

A szabad királyi városok (liberae regiae civitate) száma korszakunkban nem volt állandó; a XVII. században ugyanis a főnemesi és nemesi rend igyekezett gátat vetni új királyi városjogok adományozásának, sőt előfordult, hogy egyes földesurak érvénytelennek deklarálták valamely város újonnan szerzett privilégiumát. A XVIII. század második felében összesen 28 város szabad királyi jogállása volt elismert, nevezetesen:

a Dunántúlon: Buda (Ofen), Esztergom (Strigonium, Gran), Győr (Jaurinum, Raab), Kismarton (Kis-Martonium, Eisenstadt), Kőszeg (Ginzium, Güns), Ruszt (Rust), Sopron (Sopronium, Ödenburg), Székesfehérvár (Albaregalis, Alba Regia, Stuhlweissenburg);

a Dunáninnen: Komárom (Comaromium, Komorn), Modor (Modra, Modern), Nagyszombat (Tyrnavia, Tyrnau), Pest (Pesthinum, Pest), Pozsony (Posonium, Pressburg), Szakolcza (Skalitz), Szentgyörgy (S. Georgius, St. Georgen), Trencsén (Trenchinium, Trentschin), Újvidék (Neoplanta, Neusatz) és Zombor (Sombor);

a Tiszáninnen: Bártfa (Bartpha, Bartfeld), Eperjes (Eperjesinum), Kassa (Cassovia, Kaschau), Késmárk (Kesmarkinum, Käsmarkt), Kisszeben (Cibinium, Zebn), Lőcse (Leutschovia, Leutschau), Szeged (Szegedinum, Szegedin), Szatmárnémeti (Sattmar);

a Tiszántúl: Debrecen (Debrecinum, Debrezin).

A királyi bányavárosok (montanae civitates) státusába ugyanekkor csak 12 helység tartozott:

A Felvidéken: Bakabánya (Pukantz), Bélabánya (Diln), Breznóbánya (Briesen), Körmöcbánya (Cremnicium, Kremnitz), Korpona (Carpona, Karpfen), Libetbánya (Libethen), Besztercebánya (Neosolium, Neusohl), Selmecbánya (Schemnicium, Schemnitz), Újbánya (Königsberg), Zólyom (Veterozolium, Altsohl);

Északkelet-Magyarországon: Felsőbánya és Nagybánya.


2. A vármegyei intézmények

Ami a nemesi vármegye szervezetét és funkciókörét illeti, erről a következőket kell megemlíteni. Minden megye a területén élő nemes és nem-nemes lakosságnak közigazgatási és bírói hatósága volt. Élén a főispán (supremus comes) állt, akik általában a megyei nagybirtokosok közül a király nevezett ki. Némely főrangú családok azonban már a XVI. század óta örökős főispáni (perpetuus supremus comes) jogosultsággal birtok. A főispán eredetileg - a király képviselőjeként - a megye teljhatalmú vezetője volt, azonban a megerősödő és öntudatosuló köznemesség igyekezett a főispáni hatalmat korlátozni; működését ezért beiktatáshoz (installatio) kötötte, és egyben a szokásjog tiszteletben tartását hangsúlyozó eskü letételére kötelezte.

Ez a fejlődés oda vezetett, hogy a megye tényleges közigazgatási és bírósági vezetését idővel a köznemesség köréből a megye közönsége által választott alispán (substitutus vagy vicecomes) vette át; a főispánt mindinkább csak reprezentálta a megye önkormányzatát.

Az alispán mellé a megye közönsége még több más tisztviselőt is választott. Ilyenek voltak a járások ügyeit intéző szolgabírák (judices nobilium, rövidítve: judlium) és helyetteseik az alszolgabírák (rövidítve: vicejudlium). Ilyenek voltak még az esküdtek (jurati assessores, rövidítve: jurassores), a szolgabírói ítélőszék (forum judlium) ülnökei. Választott főtisztviselő volt a jegyző (notarius) is, a megyei hivatalos írásbeliség intézője; mellette idővel több aljegyző (vicenotarius) is működött. Amint a megyében a szakigazgatási ágiak fokozatosan kifejlődtek, egyre újabb meg újabb tisztviselői állásokat kellett szervezni: a tiszti ügyész (fiscalis), az adószedő (perceptor), a levéltárnok (archivarius), a pénztárnok (arcarius), az orvos (physicus, chyrurgus), a bába (abstetrix), a földmérő (geometra) stb. állását.

A megyei önkormányzat keretében e személyes funkciókörök mellett két jelentős testületi szerv is kialakult: a közgyűlés (generalis congregatio) és a törvényszék (sedes judiciaria vagy rövidítve: sedria). A közgyűlés, vagyis a megyei nemesség gyülekezete alkotta a megyei élet "parlamentjét". Kiváltképpen az olyan ügyekkel foglalkozott, amelyek az egész megyei közönséget érintették, mint pl. a jogszabályok (statutumok) alkotása, a tisztviselők és országgyűlési követek választása, az országos törvények, kir. adománylevelek és rendeletek kihirdetése és más effélék. A törvényszék feladatköre kizárólag igazságszolgáltatási ügyekre korlátozódott. Két tagozata volt: külön a perjogi és külön a büntetőjogi eljárásra. Nemesek pörös ügyeiben a sedria első, jobbágyokéban második fórum volt. Joga volt - a felségsértést és hűtlenséget kivéve - bármely közbűntett (delictum publicum) ügyében is ítélkezni.

Az autonóm megyei önkormányzat és bíráskodás korszakunk egész ideje alatt csorbítatlanul fennállt, csak II. József császár uralkodása alatt szünetelt néhány évig. A császár ugyanis 1784-ben eltörölte a megyék önkormányzatát; több vármegyéből alkotott egy kerületet, az anyaországban összesen 10-et és ezek élére királyi biztosokat állított, akik fizetett hivatalnoki kar élén a rendek kikapcsolásával teljhatalommal intézkedtek bármelyik közigazgatási vagy igazságszolgáltatási ügyben. A császár halála után azonban a vármegyék visszanyerték korábbi joghatóságukat.


3. A kiváltságos kerületek intézményei

A szabad kerületek (circuli liberi, adistrictus) teljesen függetlenek voltak a vármegyei szervezettől, közvetlenül kapcsolódtak be az ország feudális szervezetébe. Három nagy csoportjuk volt:

1) A szepesi szász városok,
2) a jászkun telepek és
3) a hajdúvárosok.

A szepesi szász városok (oppida Scepusiensia) az Árpád-kor óta királyilag kiváltságolt települések voltak, s szabadságaik védelmére városközségekbe tömörültek. Legjelentősebb az ún. szepesi szász egyetem (Universitas Saxonum Scepusiensium) volt, élén egy választott szász gróffal (comesszel) és saját külön szokásjoggal, az ún. Zipser Willkühr-rel. Kötelékébe - miután Lőcse és Késmárk szabad királyi városi rangra emelkedtek és önállósultak - 24 város tartozott. Ezek közül azonban Zsigmond király 1412-ben 13-at elzálogosított Lengyelországnak. Ezek csak Mária Terézia korában, 1772-ben kerültek vissza a magyar koronához és három más kincstári várossal együtt ők alkották a XVI város kerületét (Districtus oppidorum XVI Sepusiensium). Az el nem zálogosított 11 város még a középkor végén magán-földesuraság alá került és ennek következtében elveszítette eredeti szabadságát és nem tartozott e kerülethez.

Középkori kiváltságban gyökerezett a Jászkun kerület (Districtus Jazygum et Cumanorum) különállása is. A jászkunság nem volt összefüggő terület, hanem három különböző helyen fekvő tagból áll: a Tisza és a Zagyva közötti jászságból (Jazygia), a Duna-Tisza közi Kiskunságból (Cumania minor) és a tiszántúli Nagykunságból (Cumania major). Bírói-közigazgatási önkormányzatuk a középkorban székekre (sedes) tagozódott, élükön egy-egy kapitánnyal (capitaneus), s éppen úgy, mint a vármegyéké, az igazságszolgáltatásra és közigazgatásra egyaránt kiterjedt. A székek élén a nádor állt, mint jászkun főkapitánya (supremus capitaneus). Kiváltságos helyzetük a XVIII. sz. első felében csaknem veszendőbe ment. I. Lipót király ugyanis a kerületet földesúri joghatósággal elzálogosította a Német Lovagrendnek. A jászkunok azonban 1745-ben hatalmas összeggel (500.000 forintért) visszaváltották szabadságukat. Belső adminisztrációjuk a török utáni időkben már a vármegyei szervezethez lett hasonlóvá. 1790/91-ben az országgyűlés is elismerte rendi jogállásukat, ülési és szavazati jogot adva nekik a törvényhozásban.

A harmadik szabad kerület, a hajdúvárosoké (Districtus Hajdonicalium oppidorum) újkori alakulat volt. Mint ismeretes, Bocskai István erdélyi fejedelem volt az, aki a zászlaja alatt küzdő szabad hajdú harcosokat a XVII. sz. első éveiben a Tiszántúlon letelepítette, egyetemlegesen megnemesítette és lakóhelyeiket önkormányzattal ruházta fel. Az önálló erdélyi fejedelemség megszűnése után a Habsburg királyok alatt a Hajdúság kamarai igazgatás alá került, s városaik közül csak hét tudta megőrizni teljes önállóságát: Böszörmény, Dorog, Hadház, Nádas, Polgár, Szoboszló, és Vámospércs. 4 többi földesúri hatóság alá került. A szabadnak maradt városok testületi szerve a közgyűlés volt; ez egy-egy évre választotta meg a tisztségviselőket. A városoknak volt közös szervük is: az universitas. Országrendiségüket végérvényesen szintén csak az 1790/91.évi országgyűlés ismerte el, felruházva őket országgyűlési képviseleti joggal.


4. A városi intézmények

A helyi igazgatás nem nemesi, de kiváltságos alkatelemeit alkották még a szabad királyi városok és bányavárosok (liberae regiae civitates, illetőleg civitates montanae) is. Ezek földrajzilag ugyan egy-egy vármegye kerületébe tartoztak, de nem jogilag. A nemesi vármegye joghatósága (iurisdictiója) éppen úgy nem terjedt ki rájuk, mint a velük esetleg szomszédos nagybirtokos főuraké sem. Nekik a király volt a közvetlen hatóságuk; egyébként saját szokásjoguk szerint éltek és széles körű önkormányzattal (magistrátus-választási, jogszabály-alkotási, bíráskodási, valamint országgyűlési követküldési joggal rendelkeztek.

Belső szervezetük - a társadalmi, gazdasági, kulturális fejlődéssel párhuzamosan - mind összetettebb lett. Kormányzatukat a középkor óta két nagy testületi szerv intézte: az ún. választott község (electa communitas) és a városi tanács (magistratus, senatus). Az újkor századaiban a vezetés mindinkább a magistrátus tagjainak kezében összpontosult, a communitas jogköre egyre összébb szorult.

A magistratust eredetileg a bíró (judex), a polgármester (consul), a városkapitány (capitaneus) és rendszerint 12 esküdt (iurati cives) vagy tanácsos (senatores) alkotta. A bíró kiváltképpen az igazságszolgáltatás felelős irányítója volt, a polgármester a gazdasági, a városkapitány a rendészeti ügyköré. Mellettük már a XVI. században fontos szerepet töltött be a jegyző (notarius), majd a XVIII. századtól kezdve az ügyész (syndicus) is. A választott község vezetője a szószóló (tribunus plebis, Fürmender) volt; ő tartott kapcsolatot a magistrátussal.

A király bírói hatalmát a szabad királyi városok egy része fölött mint fellebbviteli fórum a királyi tárnokmester (magister tavernicorum regalium), más része felett a királyi személynök (personalis praesentiae regiae) gyakorolta. A városok bírói autonómiája egyébként legalább éppen annyira kiterjedt volt, mint a vármegyéké, vagy a nagybirtokos mágnásoké; gyakorolták a pallosjogot is.

A szabad királyi és bányavárosokat birtokjogi tekintetben a szent korona vagyonának (peculia Sacri Regni Coronae) tekintették; ezért a királyi kamara felügyelete alatt álltak. Ebből adódott a XVIII. századtól kezdve az a gyakorlat, hogy a városi tisztújító közgyűléseket csak királyi biztos jelenlétében lehetett megtartani.

A városok életében a XVI-XVII. században fontos szerepet játszott a polgárságnak kézműves rétege, a céhes mesterek. A céhek (contubernia, cehae) jelentősége azonban a XVIII. századtól kezdve a kapitalizálódó patrícius elemekkel szemben mindinkább eljelentéktelenedett.


5. A jobbágyközösségek intézményei

Az ország falvainak (pagi) és mezővárosainak (oppida) zöme (közel 12.000 település) magánföldesúri joghatóság (iurisdictio domini terrestris) alá tartozott, s mint ilyen, semmiféle rendi jogállást nem élvezett. Ez persze nem jelentett annyit, hogy e települések keretein belül az ott élő paraszti lakosságnak (rustici) semmiféle önigazgatási intézménye nem volt. A közrendet biztosító legfontosabb funkciók ellátására a falvak is rendelkeztek bizonyos hatósági szervezettel. A község élete is szokásjogon alapult; ennek érvényesülésén a bíró (iudex, villicus) őrködött; neki joga és kötelezettsége volt a helyi jogrendet megsértő kisebb ügyekben ítélkezni is. Mellette éppúgy, mint a kiváltságos községekben egy esküdti testület is fennállt. A XVIII. században, amikor a falusi közigazgatás írásossá kezdett válni, a bíró mellett feltűnt a jegyző (notarius) is. Ezek a paraszti funkcionáriusok azonban függő viszonyban voltak a földesuraságtól. Azok a falvak, amelyek a gazdasági-társadalmi fejlődésben magasabb szintre jutottak, földesuruktól több-kevesebb jogot (bíróválasztás, vásártartás stb.) szerezhettek, vagyis tágabb vagy szűkebb önkormányzat birtokába juthattak. Ezeket nevezték mezővárosoknak, oppidiumoknak.

A komolyabb pörös vagy súlyosabb bűnügyek azonban nem a falubíró, hanem a földesúr bírói széke, az ún. úriszék (sedes dominalis) elé tartoztak. A paraszt-községek népének - mind a birtokos jobbágyoknak (coloni), mind a napszámosoknak (inquilini) földesuraságukhoz való viszonyát - az ún. úrbéri viszonyt a XVI. századtól fogva a helyi szokások alapján írásba foglalták; az ilyen írott úrbéri rendtartást nevezték urbáriumnak. Mária Terézia királynő 1767-ben országos úrbéri szabályzatot léptetett életbe, amely messzemenőleg uniformizálni igyekezett a jobbágyközségek intézményeit, különös tekintettel a birtokviszonyokra és a járadékszolgáltatásra.


IV. Az egyházi intézmények

1. Egyházak az államban

Az Árpádok magyar királysága - mint ismeretes - a keresztény Európa latin részének, a római katolikus egyházi szervezetnek lett integráns része. A magyarországi katolikus egyház - éppúgy, mint a más országbeliek - évszázadokon ét igyekezett fenntartani Rómához tartozásának tudatát és univerzális jellegét. A papság a világi hatalom alatt álló országokat eredetileg mindenütt missziós területnek tekintette; a külön dinasztikus politikai érdekekkel nem feltétlenül azonosította magát. Ám a világi uralkodói hatalomnak Európa-szerte végbement megerősödése és a pápai fennhatóságtól való függetlenülése mindenütt politikai szervezetté igyekezett az egyházat átalakítani. Ebbe az irányba tartott a fejlődés a XIV. századtól kezdve nálunk is. Zsigmond korától Mátyásig a magyarországi katolikus egyház nemzetközisége is elhalványult, mindinkább dinasztikus állami jellegűvé vált, és ennek megfelelően az egész papi hierarchia beleépült a magyar rendi társadalom-szervezetbe. Uralkodóink felruházták magukat az ún. főkegyúri joggal (jus patronatus regalis, jus supremi patronatus), ami a hazai egyházi ügyekbe való széles körű beavatkozást biztosított számukra, különös tekintettel a püspökségek betöltésére. Ilyenképpen tág kapu nyílt mindenféle hatalmi visszaélésre, az egyháznak eredeti kultikus-kulturális hivatásától való eltérítésére és intézményeinek világi érdekek, célok szolgálatába állítására. Ezek az uralkodói abususok a Mohács előtti és utáni évtizedekben már minden korlátot áthágtak. Nem csoda, ha az egyházi vezetésnek ez az elvilágiasítása hathatós előmozdítója lett a hitújítási mozgalomnak és a hazai keresztény egység felbomlásának.

A török invázió térfoglalásával párhuzamosan a római katolikus egyház mélyen lehanyatlott, mellette több új protestáns egyházszervezet jött létre és egyre fokozódó tért nyert a középkorban viszonylag csekély szerepet játszó görög ortodox egyház is. A Habsburgok kezébe került államhatalom sokáig tétlen szemlélője volt ennek a vallási "anarchiának". A XVI. század utolsó harmadában 1576 után azonban a királyság feladta passzivitását és egyértelműen a katolikus egyház oldalára állt. Teljes erejével támogatta a tridenti zsinat 1545-1563 által megindított ellenreformációs mozgalmat és ezzel összhangban a XVIII. század elejéig ismét érvényesülni engedte a nemzetek fölötti katolikus univerzalizmus eszméjét.

Az ellenreformációs harc azonban tudvalevőleg nem aratott teljes győzelmet. Csupán annyit ért el, hogy többségi helyzetbe juttatta és állami védelem alatt álló uralkodó pozícióba emelte a római katolikus klérust.

Viszont a protestáns egyházak fennállását akarva-akaratlan el kellett ismerni. Hasonlóképpen tudomásul kellett venni a görög ortodox egyház létét is, miután ennek a római egyházba való bekebelezése, az ún. görög-katolikus térítő mozgalom szintén csak félsikerrel járt.

A két évszázadig tartó vallásharcból igazi haszna csak a Habsburg királyi hatalomnak volt. A szatmári béke (1711) után az uralkodók mindinkább visszatértek a XV. századi magyar királyok egyházpolitikájához és a római katolikus egyházszervezetet - ismét a főkegyúri jogra hivatkozva - dinasztikus-állami egyházként kívánták kezelni és felhasználni. Ugyanilyen jogokat érvényesítettek az újonnan szervezett görögkatolikus egyházzal szemben is. A görög ortodox és a protestáns egyházak ellenében természetesen főkegyúri jogról nem lehetett szó, és így "államosításuk" nem történhetett meg, de az uralkodók hatalmi szóval ezeket is megrendszabályozhatták, ahogyan meg is tették.

Végső soron tehát a XVI-XVIII. században valamennyi magyarországi egyház intézményi fejlődése többé-kevésbé a dinasztikus államhatalomtól függött.


2. A római katolikus egyház szervezete és vallásos intézményei

A magyarországi római katolikus egyház (Ecclesia Romano-Catholica per regnum Hungariae) kormányzati szervezete az első Árpád-házi királyok korától Mária Teréziáig nem sok lényeges változáson ment keresztül. Az egyházkormányzat alapintézményét az egyházmegyék (dioeceses) alkották, élükön egy-egy püspökkel (episcopus). Több-kevesebb egyházmegyéből tevődött össze az egyháztartomány (metropolia) egy-egy érsek (metropolita, archiepiscopus) kormányzása alatt. Az érsek azonban nemcsak a metropolia élén állott, volt saját külön egyházmegyéje (archidioecesis) is, akárcsak a püspököknek. Szent István király korától kezdve a magyar katolikus egyház két főegyházmegyéből, úm. az esztergomiból és a bács-kalocsaiból, valamint nyolc egyházmegyéből, nevezetesen a győri, veszprémi, pécsi, váci, és egri, illetőleg a bihari (később nagyváradi) erdélyi (gyulafehérvári) és csanádi dioecesisből állt. Az előbb említett öt püspöki egyházmegye alkotta az esztergomi metropolist, az utóbbi három pedig a bács-kalocsai egyháztartományt. Az egyházmegyék száma az Árpád-korban (ha a zágrábi és a boszniai-diakovári püspökséget nem számítjuk) még kettővel szaporodott: a nyitraival (1115 körül) és a szerémivel (1229).

A püspökségeken belül kisebb igazgatási kerületeket alkottak a főesperességek (archidiaconati), ezeken belül pedig a falutelepülések szintjén a plébániák (parochiae).

Az egyházmegyei szervezetnek fontos alkotórészei voltak a káptalanok (capitula). Minden érseki és püspöki megyének megvolt a maga káptalanja (capitulum metropolitanum, ill. capitulum cathedrale). Rajtuk kívül a középkor óta még számos, önálló, a püspökséggel össze nem kötött ún. társaskáptalan (capitula collegiata) is fennállt; zömük azonban a török hódoltság ideje alatt elenyészett. Korszakunkig csupán két felvidéki társaskáptalan, a pozsonyi és a szepesi őrizte meg jelentőségét. A káptalanok egyházkormányzati funkciójukon túl, évszázadokon át a világi társadalom jogéletében mint hiteles helyek, valamint az intellektuális ismeretek terjesztésében mint iskolafenntartók is fontos szerepet töltöttek be. Oktatási működésüket a reformáció, hiteles helyi működésüket az írásbeliség széles körű elterjedése szüntette meg.

A püspöki egyházmegyék középkori eredetű hagyományos beosztása csak a XVIII. század utolsó negyedében változott meg. Jellemző módon ezeket a változtatásokat nem a római pápa, hanem az egyház fölötti gyámkodást kisajátító királyi hatalom foganatosította. Mária Terézia az állami és társadalmi élet racionális átrendezése kapcsán kerített sort a magyar egy házszervezet megújítására. Mint "apostoli király" elrendelte a régi egyházmegyék határainak szűkebbre vonását és az így nyert területeken öt új püspöki megye szervezését. Így jött létre a Felvidéken 1776-ban a szepesi, a rozsnyói és a besztercebányai püspökség, a Dunántúlon pedig 1777-ben a szombathelyi és a székesfehérvári. Újítás-számba ment a Délvidéken még a szerémi és az egykori boszniai püspökségnek szerémi-diakovári egyházmegyévé való összevonása. Ettől kezdve tehát az anyaországban 16 római katolikus egyházmegye állt fenn.

Az egyházmegyéknek sajátos joghatósági intézményei voltak az ún. szentszékek (sacra sedes, fori ecclesiastici). Ezek elsősorban szorosan vett egyházi ügyekben, másodsorban a világi hívek házassági ügyeiben bíráskodtak.

A világi papság utánpótlásának intézményeit alkották a XVII. századtól kezdve kialakuló papneveldék (seminaria). Kiemelkedett közülük a nagyszombati Seminárium generale és Seminarium Sancti Stephani, a budai Seminarium Clericorum Széchényianum, valamint a győri és kassai hasonló intézet.

Volt a római katolikus egyháznak a püspöki plébánia szervezeten kívül még egy különálló vallásos intézményi szervezete is, ti. a szerzetesrendek (ordines regulares, ordines religiosi). Ezek zömmel a középkorban alakultak, általában azzal a rendeltetéssel, hogy a világi élet nyers erkölcseivel szemben a keresztényi erények gyakorlati példamutatói legyenek, főleg olyan időkben, amikor a világi papság (clerici saeculares) maga is a profanizálódás áramába került. Az Árpád-korban hazánkban meg települt szerzetesrendek legtöbbje túlélte a reformációt és a török hódoltság válságsorozatát és a XVIII. században újjászerveződött. A rendeknek - életformájuk szerint - három nagy csoportjuk alakult ki: a monostorokban közösségi életet élő, ún. monachális rendek (ordines monachici), az eredetileg magányba visszavonuló remeterendek (eremitae) és a nép között prédikáló ún. koldulórendek (ordines mendicantes). Monachikus rend volt a bencések (Ordo Sancti Benedicti), a ciszterciták (Monachi Cisztercienses) és a premontreiek (Canonici Regulares Praemonstratenses) rendje, A remeték csoportjába tartoztak: a pálosok (Eremitae Sancti Pauli primi eremitae), az ágostonosok (Eremitae Sancti Augustini), a kamalduliak (Camaldulienses) és a karmeliták (Carmelitae). Kolduló rendek voltak a ferencesek (Ordo Fratrum Minorum Sancti Francisci, és mellékágaik: Ordo Fratrum Minorum Sancti Francisci Conventualium, Ordo Fratrum Minorum Sancti Francisti Observantium és Ordo Sancti Francisti Capucinorum, továbbá a domonkosok (Ordo Praesicatorum vagy Dominicanorum). Újjászerveződött a XVIII. században egyik középkori apácarendünk is, ti. a Clarissáké (Ordo Monialium Sanctae Clarae). A török korszakban és azután néhány új szerzetesrend is megtelepült hazánkban, így a rabkiváltó trinitáriusok (Ordo Fratrum Sancti Trinitatis) és a kontemplatív típusú szerviták (Ordo Servorum Beatae Mariae Virginis).

Új (XVI. századi) alapítású, jellegzetesen újkori szerzetesrendek voltak a jezsuiták (Societas Jesu) és a kegyesrendiek vagy piaristák (Ordo Scholarum Piarum). Az előbbiek az ellenreformáció harcos zászlóvivői és egyben tanítórend, az utóbbiak - nevük szerint is - sajátszerűen oktató szervezet. Mindkettő elsőrangú, valamennyi más szerzetesrendet felülmúló szerepet játszott a XVII-XVIII. századi magyarországi vallásos és kulturális életben.


3. A görög ortodox és a görög katolikus egyház vallásos intézményei

A görög ortodox egyház (Clerus Graeci Ritus hon Unitorum) beszivárgása Magyarország területére már a X-XI. századtól kezdve kimutatható. Az Árpád-házi királyoknak a bizánci birodalommal és a belőle kibontakozó szerb állammal, másfelől az orosz-ukrán részfejedelemségekkel való gyakori politikai érintkezései és családi kapcsolatai újra meg újra kaput nyitottak az ortodox egyház számára. A szilárdan megalapozott római katolikus egyházi szervezettel szemben azonban jelentős tért nyerni nem tudott. Csak a XIV. századtól kezdve érvényesült erőteljes görögkeleti invázió, de nem missziós tevékenység révén, hanem a szomszédos pravoszláv vallású népek (rutének, románok és szerbek) egyre fokozódó beköltözésével. Ez a beözönlés a török háborúk korában érte el tetőfokát. A római katolikus és a XVI. században belőle kiszakadt protestáns egyházak mellett ekképpen jelent meg Magyarországon mint hatalmas harmadik: a görög ortodoxia. Ez a jelenlét azonban általában nem jelentett egyszersmind intézményes sérülést. A görögkeleti egyház mint szervezet - a románok és a rutének között - sokáig nem nyert közjogi elismerést, csak elmosódott illegális formák között, gyér kolostori hálózatként egzisztált. Állami - pontosabban: egyoldalúan uralkodói - legalizálást a magyarországi ortodoxia legelőször szerb viszonylatban nyert. Erre a XVII. század utolsó évtizedében, a török birodalom ellen indított Habsburg-birodalmi hadivállalkozás kapcsán került sor. Ekkor (1690-ben) történt, hogy a császári seregekkel együttműködő szerb népi fölkelők a felülkerekedő törökök elől tömegesen Magyarországra menekültek és itt az elnéptelenedett Szerémségben császári engedéllyel családostól letelepedtek. A menekülőkkel együtt áttelepült Magyarországra a szerb autokefál egyházi szervezet is, élén a vezető főpappal, a patriarchával. S minthogy a szerbekre a császárnak katonai szempontból szüksége volt, sietett egyházukat - amely egyben politikai reprezentánsuk is volt - törvényes jogú klérusnak elismerni. Nem sokkal utóbb, a XVIII. század első felében a szerbek a Szerémségből széles körben kirajzottak Magyarország területére kelet és észak felé is. Népesebb kolóniáikon (Bácsban, Aradon, Temesvárott, Versecen, sőt Budán is) kolostorokat és püspökségeket alapítottak. Magyarországi metropolitjuk előbb Krusedolban, majd Karlócán tartotta rezidenciáját.

A román és rutén ortodoxiával szemben a Habsburg uralkodók nem kerültek ilyen elkötelezett helyzetbe, ezért egyházszervezetük kialakulását legkevésbé sem segítették elő, inkább gátolták. Felhatalmazást adtak a jezsuitáknak arra, hogy e népek körében erőteljes missziós tevékenységet folytassanak s papságuk megnyerésével a román és rutén görögkeletieket görög katolikus egyházzá (Clerus Graeci Ritus Catholicorum) szervezzék. Ez a térítő akció - bár teljes sikerre nem vezetett - jelentékeny eredményekkel járt. Mária Terézia az 1770-es években már abban a kedvező helyzetben volt hogy görög katolikus püspökségeket alakíthatott és ezzel szilárdan intézményesíthette az új egyházat. Először (1771) a munkácsi rutén görög katolikus püspökség felállítására kerített sort, majd (1777) a tiszántúli románok számára szervezett Nagyváradon görög katolikus püspökséget. Ezeknek az egyházmegyéknek a keretében római katolikus mintára kialakult a plébániaszervezet, de a bazilita szerzetességgel (Religiosi Graeco-Catholici Ordinis Sancti Basilii Magni) fennmaradt az ősi keleti kolostoregyház intézménye is. Ez az új görög katolikus egyházi szervezet - a papság korszerű intellektuális képzésével - elindítója lett a hazai románság és ruténság társadalmi-kulturális fejlődésének.


4. A protestáns egyházak szervezete

A protestantizmus a szűkebb Magyarországon a XVI. sz. végéig két hitvallási ágazatban bontakozott ki: a lutheri ágostai hitvallás (Clerus Augustanae confessionis addictorum) közösségében és a kálvini helvét hitvallás követőiben (Clerus Helveticae confessionis addictorum). Eleinte országszerte a lutheri evangélikus irányzat volt túlsúlyban, később azonban tért vesztett a kálvini református egyházzal szemben. Végül is a lutheranizmus a felvidéki, jobbára német és szlovák nyelvű lakosság körére szorult vissza; a nagyalföldi és a dunántúli magyarság a kálvinizmus tanaihoz csatlakozott. A XVII. sz. első évtizedeiben a két protestáns egyház híveinek számára és társadalmi-politikai súlyára nézve messze felülmúlta a katolikus egyházat. Szervezete a zsinat-presbiteri kormányzati elv alapján éppen kiépülőben volt, amikor a katolikus restaurációs mozgalom támadása megkezdődött.

Az ellenreformációnak a Habsburg királyok hatalmi támogatásával egy évszázad leforgása alatt sikerült felülkerekednie. A protestantizmus elvesztette uralkodó társadalmi-politikai pozícióját, kisebbségbe került, de azért nagy területeken, a társadalom széles köreiben fenn tudta tartani hitvallását és egyházát. Ennek ellenére nem volt többé abban a helyzetben, hagy szervezetét és intézményeit teljesen önállóan alakítsa ki; ki volt szolgáltatva a katolikus Habsburg uralkodók hatalmi beavatkozásainak. Így történt, hogy amikor a szatmári békekötéssel (1711) a nyílt ellenreformációs harc lezárult, a két protestáns egyház új szervezetét királyi előírás alapján kellett kialakítani.

III. Károly 1731-ben, illetve 1734-ben kibocsátott idevágó két rendelete, az I. és II. Carolina resolutio állapította meg a protestáns egyházak alapvető kormányzati intézményeit. E szerint a szűkebb Magyarországon (a Királyhágón inneni területen) mind reformátusok, mind az evangélikusok 4-4 egyházkerületet (superintendentiát) tarthattak fenn. A reformátusok ennek megfelelően létesítették a Duna-melléki (Cis-Danubiana), a Dunántúli (Trans-Danubiana) és Tiszán inneni (Cis-Tybiscana) és a Tiszán túli (Trans-Tybiscana) superintendentiát; az evangélikusok pedig a Dunán inneni, a Dunán túli, a bányai (Montana) és a tiszai (Tybiscana) superintendentiát. Minden egyházkerület élén egy superintendens vagy püspök és egy világi főgondnok állt; fölöttük pedig egy testületi kormányzó kollégium, az egyetemes gyűlés vagy konvent. Az egyházkerületek több egyházmegyét foglaltak magukba; ezeket egy-egy esperes és egy-egy világi gondnok vezette. A legkisebb szervezeti egységet a helyi gyülekezet alkotta, élén az egyháztanáccsal, a presbitériummal. Mindkét protestáns egyházban a törvényhozás joga az egyetemes gyűlést vagy zsinatot illette.

Végső fokon tehát - az uralkodói beavatkozás ellenére - sikerült a protestánsokat intézményi szervezetükben érvényre juttatni, azt az alapelvüket, miszerint minden hatalom és jog forrásának a gyülekezeteket kell tekinteni.


5. A közoktatás intézményei

a) Az oktatásügy (res scholastica) a XVIII. sz. utolsó negyedéig (1777-ig) nem tartozott az állam funkciókörébe. Az állam ez ideig - mint tudjuk - kizárólag politikai, katonai és jogrend-fenntartó intézmény volt. A társadalomnak szellemi, művelődési igényeit az újkor első századaiban is a vallásos szervezetek, az egyházak elégítették ki. Jellemző módon a kultusz és kultúra szférája a protestantizmusban is összeforrva jelentkezett, akárcsak a középkori katolicizmusban. Csakhogy amíg a szellemi nevelés a reformáció előtt úgyszólván kizárólag a klerikus képzés céljait szolgálta, addig a protestáns egyházak körében kezdettől fogva kiterjedt a világiakra is. Ismeretes, hogy a reformátorok azért hirdették és valósították meg a "közoktatást", hogy a bibliaolvasás elvileg "mindenki" számára lehetővé váljék. Hazánkban is kb. 1530-tól kezdve a XVI-XVII. század folyamán tüneményes gyorsasággal sikerült a protestánsoknak városokban és falvakban életre hívniok az új típusú, mindenki számára nyitva álló oktató intézményeket: az elemi ismereteket közlő kisiskolát, a klasszikus műveltséget közvetítő latin iskolát, sőt a magasfokú intellektuális képzést végző bölcseleti-teológiai tanintézeteket is. A tridenti zsinat (1545-1563) után a katolikus egyház is magáévá tette a világiak szellemi nevelésének programját és a piarista, valamint a jezsuita szerzetesrend tervszerű, szervezett munkájával - egy évszázaddal megkésve ugyan - hasonlóképpen sikerrel építette ki alsó-, közép- és felsőfokú tanintézeteinek az országot behálózó rendszerét.

E helyen nincs lehetőségünk arra, hogy a protestáns iskolahálózat kifejlődését, illetőleg az ellenreformáció következtében történt hanyatlását nyomon kísérjük. Hasonlóképpen nem ismertethetjük kibontakozásukban a katolikus szerzetesi iskolaintézményeket sem. Mindegyik fél részén csupán a szilárdan megalapozott, tartós életű és kiemelkedő jelentőségű intézményeket regisztrálhatjuk.

b) Említettük, hogy az ágostai evangélikus egyház az ország nyugati, északnyugati, északi peremvidékein, kivált a felső-magyarországi német városokban és a vegyes magyar-szlovák lakosságú vidékeken vert erős gyökeret. Ennek megfelelően itt fejlődtek ki leghíresebb iskolái is. Középfokú iskolatípusukat általában líceumnak nevezték, kivételesen kollégiumnak. A XVII.-XVIII. sz. egész folyamán elsőrendű líceumok álltak fenn Sopronban, Pozsonyban, Késmárkon, Lőcsén és egy kiváló kollégium Eperjesen. Kevésbé jelentős, bár a reformáció kibontakozása idején szintén híres luteránus líceumok működtek Besztercebányán és Selmecbányán is. Számos helyen voltak kisebb, partikuláris jellegű evangélikus középiskolák is, így többek között Modorban, Nagypalugyán, Gömörben és Rozsnyón.

c) A helvét hitvallást követő református egyház fő uralmi területe kiváltképpen a török hódoltsággal és az erdélyi fejedelemséggel szomszédos Tiszavidék volt. E tájon alakult ki Sárospatakon, Debrecenben és Nagyváradon a reformátusok komplex iskolatípusa: a kollégium. Egyazon keretek között folyt itt a közép- és felsőfokú oktatás: világi rétegek humanista kiművelése és lelkészek szakképzése. 1660 után, amikor Nagyvárad török uralom alá került, Kelet-Magyarországon csupán két főintézetük maradt a reformátusoknak: a pataki és a debreceni. Ezek olyan szilárdan intézményesültek, hogy az ellenreformáció rohamai sem tudták megdönteni őket, legfeljebb átmeneti szünetelésre kényszerítették. Volt még az ország középső és nyugati részén is egy-egy jeles református kollégium: a kecskeméti és a pápai. A másod-, harmadrendű tanintézeteknek a XVIII. sz. második felében egész sora állt fenn. Nevezetesen: a Duna-Tisza közén a ceglédi, kunszentmiklósi, nagykőrösi és kiskunhalasi - a Felvidék peremén a losonci, miskolci és szikszói -, a Tiszántúlon a nagykárolyi, hajdúnánási, mezőtúri, szentesi, hódmezővásárhelyi, békési és nagyszalontai gimnáziumok, illetve partikulák. Az Alföld északkeleti peremvidékén pedig a losonci, illetve a máramarosszigeti líceum.

d) A középkori katolikus iskolarendszer a XVI. sz. közepén a reformáció és a török invázió következtében teljesen felbomlott. Új alapokon való reorganizálására csak a XVII. században az ellenreformáció kibontakozása kapcsán került sor. Vezérszerepe volt e téren a jezsuita rendnek. A jezsuitáknak csaknem olyon gyorsan és általánosan sikerült új közép- és főiskolákkal betelepíteniök az országot, mint egy évszázaddal korábban a reformátoroknak. Tanintézeteik tulajdonképpen nem különálló intézmények voltak, hanem rendházaik szoros tartozékai. A jezsuita középiskola (schola media, schola humanitatis) vagy főiskola (schola superior, academia, univerzitas) mindig valamely rendi székház (residentia) vagy társház (collegium) keretében működött. Az iskolának mindenütt integráns részét alkotta a nevelőintézet világi ifjak számára a convictus, papjelöltek számára a seminarium. A XVIII. sz. közepén az országban nem kevesebb, mint 29 jezsuita tanintézet állt fenn: Nagyszombatban egyetem (universitas), Kassán, Budán és Győrött egy-egy filozófiai-jogi főiskola (academia), Bazinban, Besztercebányán, Egerben, Eperjesen, Esztergomban, Gyöngyösön, Komáromban, Kőszegen, Liptószentmiklóson, Lőcsén, Nagybányán, Pécsett, Pozsonyban, Rozsnyón, Sárospatakon, Selmecbányán, Sopronban, Szakolcán, Szatmárnémetiben, Szegeden, Székesfehérvárott, Temesváron, Trencsénben, Znióváralján, Ungváron és Zsolnán egy-egy gimnázium.

A katolikus iskolaszervezet újjáépítésének jelentős tényezői voltak még a piaristák is. Rendjük kifejezetten közoktatási célzattal alakult s ehhez képest elemi és középfokú oktatással egyaránt foglalkozott. Iskoláik hasonlóan a jezsuitákéhoz, rendi társházak (collegia) és székházak (residentiae) keretében működtek, s ugyancsak a humanista műveltség terjedésén fáradoztak. Tanintézeteik az egész országban elterjedtek, s a jezsuita intézetekkel együtt sűrű katolikus iskolahálózatot alkottak. Számuk a XVIII. század III. harmadában 23 volt. Egy-egy gimnáziumuk volt Breznyóbányán, Debrecenben, Kalocsán, Kecskeméten, Kisszebenben (Sáros megye), Kaposváron, Máramarosszigeten, Nagykanizsán, Nagykárolyban, Nyitrán, Magyaróváron, Pesten, Podolinban, Privigyén, Rózsahegyen (Liptó megye), Szegeden, Szempcen, Szentgyörgyön (Pozsony megye), Szentannán (Arad megye), Tatán, Tokajban, Vácott és Veszprémben.

Más szerzetesrendek csak egészen kivételesen foglalkoztak tanítással, inkább csak olyan helyeken, ahol egyéb tényező nem volt az oktatási feladatok ellátására. Így nyitottak iskolát a ferencesek Baján és Zomborban, a minoriták Aradon, Miskolcon és Nyírbátorban, a domonkosok Vasváron, a pálosok Pápán és Sátoraljaújhelyen, a bencések Modorban, a premontreiek pedig Csornán.

A XVIII. sz. folyamán főképpen a török uralom alól felszabadult országrészekben a római katolikus egyházmegyék székhelyein is létrejöttek főpapi alapítású felsőfokú tanintézetek, ún. líceumok (lycea episcopalia). Ezekben is, éppúgy, mint a jezsuita akadémiákban, filozófiai és jogi oktatás folyt. Közöttük legnagyobb hírre az egri, ún. Foglár-féle intézet emelkedett.

e) A két görög egyház (az ortodox is, a katolikus is) iskolázás terén messze elmaradt a többi keresztény közösség mögött. A humanista latin műveltség csak a görög katolikus egyházba tudott lassan behatolni, az ortodox megmaradt az egyházi szláv liturgikus nyelv fejlődésgátló világában. Szellemi művelődésre csaknem a XVIII. sz. végéig különben is csak a kolostorok falai között nyílt lehetőség, kizárólag papnevelési célzattal. A szerb, román és rutén világiak művelődni vágyó elemei sokáig más vallású latin iskolák látogatására kényszerültek. Csak a XVIII. sz. utolján kezdtek a görög egyházak laikus-oktatással is foglalkozni, legelőbb (1791-től) a karolócai szerb érseki líceumban. Később Ungváron a görög katolikus ruténeknek, illetve Belényesen a görög katolikus románoknak is nyílt egy középiskolájuk.

f) 1760 körül érkezett el az az idő, amikor a királyi hatalom - a felvilágosodás nyugat-európai polgári eszméinek hatása alatt - saját érdekében megkezdte a feudális jogok által széttagolt középkori államrendszernek egységes racionális politikai intézménnyé való átszervezését. Minden közérdekű funkciót az államnak kell kézbe vennie! Ez volt az ún. felvilágosult abszolutizmus egyik alapelve. A királyság ideológusai elsősorban a közoktatás intézményeire, az iskolákra gondoltak, mégpedig kiváltképpen a római katolikus egyház iskoláira. Kimutatták, hogy a katolikus egyház ökuménikus céljai és érdekei nem egyeztethetők össze a Habsburg birodalom sajátos politikai érdekeivel és ennélfogva célszerű lenne az állampolgárok képzését, nevelését világi és dinasztikus szellemben folytatni. Így került sor a közoktatás feladatkörének államüggyé (res litteraria) való nyilvánítására. 1777-ben Mária Terézia királynő bocsátotta ki az első állami iskolatörvényt, a híres Ratio Educationis-t. Erre a jezsuita rendnek néhány évvel korábban (1773-ban) történt pápai feloszlatása adott alkalmat. Ekkor történt, hogy a hirtelen gazdátlanul maradt jezsuita tanintézeteket az uralkodónő - főkegyúri jogára hivatkozva - királyi intézményekké nyi1vánította, a hozzájuk tartozó vagyonból pedig közoktatási alapot (fundus studiorum) létesített. Így lett a Pázmány Péter által alapított nagyszombati egyetem (Universitas archiepiscopalis Societatis Jesu) éppúgy, mint a többi jezsuita fő- és középiskola királyi (állami) tanintézetté. De az "államosítás" folyamata itt nem állt meg. A Ratio Educationis a többi katolikus tanintézetet is királyi iskolává nyilvánította, meghagyva őket a szervező és tanító szerzetesrendek kezén. Az ekképpen kialakult "állami" iskolaszervezetet egységes szellemben - felvilágosult-etatista elvek szerint - egységes pedagógiai normák alapján szabályozták. Ebben az újonnan kialakított profán jellegű köz-oktatási rendszerben történt először kísérlet a társadalom minden rétegének szellemi gondozására.

A tudományos igényű teológiai, jogi és orvosi képzés intézménye a nagyszombati jezsuita egyetembál alakult királyi tudományegyetem (Scientiarum Universitas Regia) lett. Rajta kívül az ország négy kerületében - Pozsonyban, Győrben, Kassán és Nagyváradon - egy-egy, állami tisztviselőket képző jogi szakiskola (academia regia) alakult. Az általános polgári műveltség terjesztését a városokban egy-egy latin iskola (gymnasium) látta el. Az elemi fokú képzésre pedig népi nyelven oktató háromféle típusú kisiskola létesült: egyszerű falusi elemi (schola trivialis vagy vernacula), igényesebb mezővárosi ún. nemzeti iskola (schola nationalis) és több tanítós városi főelemi (schola capitalis). Gondoskodott a Ratio a tanítóképzés intézményes ellátásáról is, amennyiben a nagyvárosokban működő elemi iskolákkal kapcsolatban tanítóképző intézeteket (schola praeparandorum) is életre hívott.

Kiépült a tanügyi közigazgatás rendszere is. Az országot 8 tankerületre osztották és ezeken belül az oktatás feletti felügyeletet egy-egy főigazgatóra (director regius districtualis) bízták. Az ország nyugati felében Pozsony, Besztercebánya, Buda, Győr és Pécs székhellyel 5, keleti felében Kassa, Ungvár és Nagyvárad székhellyel 3 tankerület alakult.

Ami a protestáns és ortodox egyházi iskolákat illeti, rájuk a Ratio Educationis hatályát - a főkegyúri jog katolikus jellege miatt - nem lehetett kiterjeszteni; így ezeknek még a II. József kori nagy laicizáló áramlaton is - amely a katolikus szerzetesrendek többségét elnyelte - sikerült kívül maradniok. Tanintézeteik tehát nem lettek királyi (állami) intézményekké, megmaradtak hagyományos klerikális szervezetükben.

Végül tudni kell még, hogy a felvilágosult abszolutizmus nagy iskolareformjának keretén kívül is létesült néhány olyan jeles oktatási intézmény, amely a korszerűsödő állampolitika és gazdasági élet meg növekedett igényeit próbálta szolgálni. Ilyen volt a Mária Terézia által Bécsben, 1746-ban felállított, magyar jövedelemforrásból fenntartott diplomáciai szakiskola, a Collegium Theresianum, másfelől az ugyancsak királyi alapítású, 1760 óta működő selmeci bányászati szakiskola. Ilyen volt még három nevezetes magánalapítvány is: az Eszterházy családnak piarista vezetés alatt álló szempci Collegium Oeconomicum-ja (1763), Tessedik Sámuel szarvasi mezőgazdasági iskolája (1779) és gróf Festetics György keszthelyi gazdatisztképzője, a Georgikon (1797).

A közoktatásnak ez a laicizálása mindenesetre egyik legkifejezőbb szimptómája volt a középkori feudális társadalmi rend közelgő elmúlásának.


Erdély különleges közintézményi szervezete

I. A Királyhágón túli rendi társadalom

Erdély (Transylvania, Siebenbürgen) társadalmi fejlődés tekintetében a középkor folyamán nem tartott lépést az anyaországgal. A rendiség itt erősen megkésve, és az ország különböző részeiben különbözőképpen alakult ki. Az elmaradás oka nyilván abban rejlett, hogy ez a terület távolabb esett, földrajzilag erősebben elkülönült az ország törzsétől, mint bármelyik más terület. Az eltérő fejlődés pedig onnan eredt, hogy a honfoglaló törzsek és nemzetségek az erdélyi medencének csak a középső részeit szállták meg; a peremeken két más nép települt le: a rokon etnikumú székelység és egy Nyugatról bevándorolt német népcsoport, az ún. szászság. Ez a hármas kolonizáció Erdélyen belül háromféle társadalmi-jogi fejlődésre vezetett.

Legközelebb az anyaországi rendi társadalomhoz természetesen a magyar rendi típus állt. Ez megegyezett a Királyhágón kívüli Magyarország rendiségével annyiban, hogy szintén két alapvető osztályra tagozódott: kiváltságos földesurak (domini terrestres) és a földtulajdonból kizárt jobbágyparasztok (coloni) osztályára. Eltért viszont tőle abban, hogy ezen a földbirtokos nemesi (nobilis) osztályon belül sokáig nem alakultak ki olyan nagyarányú vagyoni és jogi különbségek, mint az anyaországban. Vagyis a rendi rétegződés itt nem jelentkezett kifejezetten. Így pl. nem alakulhatott ki Erdélyben főpapi (praelátusi) rend, hiszen ebben az országrészben csupán egyetlen főpapi stallum létezett: a gyulafehérvári püspökség. (A káptalan tagjait Magyarországon sem tekintették a főpapsághoz tartozóknak.) A XVI. század közepén pedig még ez az egyetlen főpapi méltóság is megszűnt; 1556-ben eltörölte a katolicizmus felett diadalmaskodó reformáció. Ugyanilyen okból sokáig nem bontakozott ki a főurak rendje sem; ilyennek még a XVI. század elején is legfeljebb a királyi kormányzó, a vajda volt tekinthető. A nemesség körében fennállt vagyoni különbségek még kirívó esetekben sem vezettek külön főúri jogálláshoz, bárói rendhez. Ilyen irányú fejlődés csak a XVI. század második felében kezdődött, amikor a fejedelemségre jutott - többnyire magyarországi eredetű - mágnáscsaládok és a fejedelmi udvarban politikai vezető pozíciók révén kivált famíliák váruradalmak birtokába jutottak és így fölébe emelkedtek a közönséges nemességnek. Formailag ez a változás csak a XVIII. században jutott kifejezésre, amikor a Habsburg uralom alá került Erdélyben a politikai érdemeket szerzett vezető családok bárói és grófi címeket nyertek. Ámde magyarországi értelemben vett főrendiséghez az erdélyi magyar jogfejlődés sohasem jutott el. Itt a mágnások külön törvényhozói intézménye, a felsőtábla nem tudott kialakulni.

Az erdélyi magyar köznemesség differenciálódása a fejedelmi kortól kezdődőleg ellenkező irányban is megindult. A török időkben, de később is, a fejedelmek, illetve a Habsburg uralkodók nagy számban nemesítettek katonákat, papokat, kereskedő és iparos polgárokat egy teleknyi birtokkal, vagy éppen csupasz armálissal. Annyit jelentett ez, hogy a honfoglaló nemzetségektől leszármazó ősi középbirtokos famíliák (nobiles possessionati) mellett itt is kialakult egy parasztos jellegű egy-házhelyes (nobiles unius sessionis), sőt nincstelen "kutyabőrös" nemesség (nobiles armales) is. A régi birtokos nemesség azonban a XVI-XVIII. században is megőrizte társadalmi pozícióját; a megyeszervezetben teljes közigazgatási és bírói autonómiát gyakorolt, akárcsak anyaországi rendtársai.

A szóban forgó magyar típusú rendiségnek Erdélyben is kiegészítő részét alkotta a városi polgárság (cives), bár korántsem olyan arányokban, mint az anyaország területén. Szabad királyi város (civitas) a középkor folyamán itt csak kettő alakult ki: Kolozsvár és Gyulafehérvár. Nagyobb számban keletkeztek a földesúri joghatóságtól szabad, de megyei hatóság alá tartozó bánya- és mezővárosok (oppida, loca taxalia). Végül volt két ún. nemes város is, Dés és Torda: ezek lakói testületileg nemesi szabadsággal rendelkeztek. A polgárok jogai lényegében azonosak voltak magyarországi társaikéval, s a fejedelmi korban ők is elnyerték az országgyűlési követküldés jogát.

A feudális társadalom alapvető osztálya, a nemességet eltartó jobbágyparasztok nagy vonásokban azonosaknak látszottak anyaországi sorstársaikkal. Ők is két rétegre szétváltan éltek: mint földhöz kötött telkes jobbágyok (iobbagiones fundum habentes), s mint földnélküli, csupán lakóházzal bíró, szabadköltözésű zsellérek (inquilini domiciliati). Állapotuk közelebbről tekintve mégis rendezetlenebb volt, mint a Királyhágón kívül. Birtokviszonyaik és járadékszolgáltatásaik teljesen szabályozatlanok voltak. Kizsákmányolásuknak a szokásjog (consuetudo) egyre kevésbé állt útjában. Bizonytalan és rendezetlen állapotukon a XVIII. század vége felé a felvilágosodott abszolutizmus megpróbált segíteni, de sem a Mária Terézia által 1769-ben életbeléptetett Bizonyos Punctumok c. ideiglenes úrbéri szabályzat, sem a II. József által 1785-ben megszüntetett röghöz- és személyhez kötöttség nem tudott a magyarországi racionalizált úrbériséghez hasonló állapotot teremteni.

2. A vármegyei, magyar típusú rendiségtől a középkor végén még merőben különbözött a székelység (Siculi) társadalmi struktúrája. Egész tömegében szabad, csaknem homogén katonanép volt ez, amely egy-egy falutelepülés keretén belül demokratikus jellegű földközösségben (communitas), vidékenként pedig a vármegyeihez hasonló autonóm bírósági-közigazgatási kerületekben, ún. székekben (sedes Siculorum) élt. Az évente újra meg újra felosztott termőföldekből mindenki egyenlő arányban részesült, csupán a községi és széki közfunkcionáriusok - katonai-bírói tisztségviselők - jutottak nagyobb illetményhez. Egyes családoknak azonban idők során - a demokratikus rend lazulásával - mégis sikerült többé vagy kevésbé megvagyonosodniuk, a communitastól független földbirtokra (possessióra) szert tenniök, a nép viszont - a lakosság szaporodása következtében - fokozatosan elszegényedett. A viszonylagos gazdasági-vagyoni egyenlőségnek ez a megbomlása természetesen kihatással volt a társadalmi-katonai szervezetre is. A legmódosabbak (primores) örökletes vezető szerepre jutottak; a kevésbé tehetősekből, akik azért lovon tudtak hadba vonulni, középréteg lett (lófők, primipili), a legszegényebbekből pedig, akik csak gyalogos, puskás szolgálatot tudtak teljesíteni, közrend (darabontok, pixidarii). A XVI. században már általános volt a Székelyföldön ez a katonai rendiség. Itt azonban nem állt meg a fejlődés. A következő időkben mind jobban behatolt a székelység köribe a magyar típusú rendiség is. Annyit jelentett ez, hogy a legszegényebb székely elemek - különféle visszaélések következtében - jobbágyai lettek a nemesi jogokat arrogáló vagyonos rétegeknek. Azokat a szegényebb elemeket pedig, akiknek sikerült szabad jogállapotukat megőrizni, (siculi liberi) Mária Terézia korában (1764-65) a felvilágosult abszolutizmus az akkori időknek megfelelő, új típusú katonai organizációvá, határőrséggé (Confiniaria militia) szervezte.

3. Ismét más formákban alakult ki a rendiség az erdélyi szászok körében. Ez a népcsoport a középkor végére zömében városlakóvá, iparos-kereskedő polgárrá lett, s mint ilyen élvezte a szabad városok lakóinak minden kiváltságát. Sőt többet is ennél! A kialakuló városok ugyanis mindenütt vezető bírói-közigazgatási hatóságai lettek a körzetükbe tartopó vidéknek, az ún. széknek (sedes), illetőleg kerületnek (districtus). Hasonló jogálláshoz jutottak tehát, mint a magyar nemesség a vármegyékben. A vidéken rekedt, földműves életmódot folytató falusi szászság azonban mégsem jutott a vármegyei magyar parasztság vagy a székely szegénység sorsára: nem süllyedt jobbágyi állapotba. Megmentették ettől a középkori magyar királyok kiváltságlevelei (különösen az 1224. évi ún. Andreanum), amelyek az erdélyi szászság egészét (Universitas Saxonum Transylvaniae) azonos szabadságjogokkal ruházták föl. A jobbágyság intézménye azonban mégis gyökeret vert a szász székekben is; ez a társadalmi állapot azoknak a román népelemeknek jutott osztályrészül, amelyek a havasi pásztoréletet föladva, a völgyi falvakba húzódtak le és paraszti életmódra tértek át.

Ezek fölött a városok mint jogi személyek gyakorolták a földesúri jogokat.

4. A középkor folyamán kialakulóban volt Erdélyben egy negyedik királyi kiváltságos terület is, a román településű Fogaras-földön (Terra vagy Districtus Fogaras) és a szomszédos Hunyad és Krassó megye területén. Itt, Fogarasban, a székely és szász nemzeti autonómiához hasonló fejlődés kezdődött, de végül is megrekedt a megyei önkormányzat kereteiben. Lakói eredetileg, úgy lehet, szintén katonai szervezetben éltek; idővel azonban - akárcsak a magyar vármegyék esetében - a katonai vezetőkből nemes földesurak (nobiles boerones), a katonanépből pedig jobbágyok (jobbagiones, inquilini) lettek.

Ezt a heterogén és egymástól elkülönült magyar, székely és szász rendiséget erős érdekellentétek választották el egymástól, csupán a jobbágyparasztság részéről fenyegető belső veszély és a külellenséggel szemben való védekezés késztette őket társadalmi-politikai együttműködésre; a középkorban alkalmi szövetkezésre (unióra), a XVI-XVIII. században pedig állandó rendi korporációra (status et ordines trium nationum).


II. Az erdélyi állami intézmények

1. A fejedelemség intézménye

Ismeretes, hogy az önálló erdélyi fejedelemség (principatus) csak 1541 után alakult ki mint Zápolyai János Zsigmond számára a török szultán által biztosított hűbéres állam. A Zápolyai-ház kihaltával (1571) választófejedelemséggé alakult: a rendek általában egy-egy, a közéletben szerepet játszó tekintélyes urat emeltek fejedelemmé, akinek azonban el kellett nyernie a török szultán megerősítését. Egyes fejedelmek (Báthori István, I. Rákóczi György, I. Apaffi Mihály) megkísérelték az uralmat családjukban örökletessé tenni - sikertelenül.

Annak ellenére, hogy a fejedelmek választással kerültek trónra és a kormányzás a fejedelmi-rendi dualizmus formái szerint történt, a rendek itt - mágnásréteg híján - kevésbé tudták a fejedelmi hatalmat korlátozni, mint Magyarországon. Itt is rendi országgyűlések hozták a törvényeket, de messzemenőleg a fejedelem tetszéséhez, érdekeihez igazodva, A belső kormányzást a rendeknek csak a XVII. század második felében sikerült intézményes korlátok közé szorítaniuk, az alkotmánytörvény szerepét betöltő Approbatae Constitutiones (1653), illetve a Compilatae Constitutiones (1669) kiadatásával.

Ami a külpolitikát (diplomáciai kapcsolatokat), a hadügyet (hadüzenetet, békekötést) és a közjövedelmekkel (regálékkal, adókkal) való rendelkezést illeti, e tekintetben az erdélyi fejedelmi hatalom vetekedett a magyar királyéval.

Az erdélyi fejedelmek a "Princeps Transylvaniae, Comes Siculorum et Hungariae partium dominus" szűkebb uralkodói címmel éltek. E cím második része a székelyeknek kiemelkedő történelmi jelentőségére utal, harmadik része pedig arra, hogy a fejedelemségnek a Királyhágón kívül kiegészítő része (Partes, közhasználatú szóval: Partium) volt néhány magyar vármegye (Máramaros, Kraszna, Zaránd és Közép-Szolnok megye, valamint Kővár vidéke) is; 1732 után csak az utóbbi négy.

A XVII. század végén a török fennhatóság alól kivont és Habsburg jogar alá helyezett Erdélynek - eltekintve attól, hogy fejedelemválasztási jogáról előbb gyakorlatilag, majd formailag is lemondott - sikerült politikai szerkezetét és határait, valamint a "három nemzet" rendi jogait fenntartania. Az erre vonatkozó ünnepélyes alkotmánylevelet I. Lipót király adta ki 1691-ben Diploma Leopoldianum néven. Mégis, mindennek ellenéra a rendek közjogi súlya a XVIII. században tovább csökkent. A Habsburg uralkodók inkább csak formailag tartották tiszteletben a rendiséget, az ország kormányzatában egyre inkább saját politikai érdekeiket és akaratukat juttatták érvényre. Az engedelmes rendeket Mária Terézia azzal jutalmazta, hogy Erdélyt 1765-ben a "nagyfejedelemség" (magno-principatus) rangjára emelte.


2. A törvényhozás intézménye

A középkori Erdélynek - minthogy Magyarország integráns része volt - természetesen nem lehetett saját törvényhozó testülete; ilyen csak a magyar királyságtól való különválás (1541) és önálló állammá szerveződés után, a XVI. század második felében alakult ki. Ettől fogva azonban parancsoló szükség lett a külön törvényalkotás. A létrejövő országgyűlés (comitia generalia) az egykori anyaországi mintához igazodott annyiban, hogy tagjait zömmel a vármegyék, s természetesen a székely és szász székek követei (ablegati) alkották, s abban, hogy mellettük külön levéllel (litterae regales) meghívást kaptak némely tekintélyes urak (regalistae) is. Eltért viszont a magyarországi mintától annyiban, hogy csupán egyetlen tagozata volt. Itt nem volt szükség két elkülönült kamarára, alsó és felső táblára, mert - mint említettük - Erdélynek sokáig nem volt főúri rendje. De eltérő volt a gyűlés belső szerkezete is: Erdélyben ti. nem a rendi állás alapján csoportosultak a követek, hanem nemzeti korporációk szerint. Az országgyűlés tevékenységi köre általában megegyezett a magyar diétáéval. Elnöke mindenkor egy a fejedelemség által kinevezett tanácsos volt. Valamely javaslat - ilyent fejedelem és rendek egyaránt előterjeszthettek - akkor vált törvénnyé, ha a követek négy csoportja (a "három nemzet" és a Partes) közül három hozzájárult. Ez a szervezet és a működés lényegében fennmaradt a Habsburg-korszakban, a XVIII. században is, de az országgyűlés szerepe az államéletben tovább csökkent.


3. A kormányzás intézményei

A nemzeti fejedelemség korában Erdély államigazgatása egészen középkori jellegű volt. A fejedelem a "három nemzet" tagjaiból összeállított tanácsadó testületre (consilium principale) támaszkodva, egy ügyvezető kancellár közvetítésével kormányzott. Sem a tanácsnak, sem a kancelláriának nem volt szilárd intézményes szervezete és szabályozott ügymenete. A tanácsi tagság éppen úgy a fejedelmi kegytől függött, mint a kancellári méltóság. Bethlen Gábor koráig (1613-1629) az állami pénzügyeknek sem volt kollegiális szervezetű, ellenőrzött intézményük; ekkor került sor a kincstartóság (thesaurariatus) felállítására, amely azonban lényegileg még erősen feudális-familiáris jellegű intézmény volt.

Korszerű fejedelmi hivatalszervezet erdélyi viszonylatban is csak a Habsburg uralom idején jött létre. Kevéssel az uralomátvétel után, még 1694-ben, sor került a kancelláriának, vagyis az uralkodó bécsi kormányhivatalának megszervezésére. Ez a dicasterium (Cancellaria Regia Transylvanico-aulica) éppen úgy volt felépítve, mint a bécsi magyar kancellária: egy, a királyi kancellár vezetésével ülésező tanácsosi testületből (consiliarii aulici), valamint egy előadói-fogalmazói karból (referendarii, secretarii et concipistae aulici) állt. Ezt a hivatali törzset néhány adminisztratív segédhivatal: a kiadóhivatal (expeditura), a pénztár (taxatoratus), és az irattár (registratura vagy archivum) egészítette ki. A kancellária egyrészt vélemény-nyilvánító szerv volt a király elé terjesztett ügyekben, másfelől a királyi rendelkezések, elhatározások közvetítője az ország rendjei felé. II. József császár átmenetileg (1782-1790) az erdélyi kancelláriát egyesítette a magyar kancelláriával, 1790 után azonban e két főhivatal ismét elkülönült.

Még az udvari kancelláriát megelőzően (1692) fel kellett állítani Erdélyben is egy korszerűen szervezett tartományi kormányhivatalt, amelyet itt királyi Kormányzótanácsnak vagy Kormányzóságnak (Consilium Regium Guberniale, röviden: Gubernium) neveztek. Megfelelője volt ez a magyarországi Helytartótanácsnak, lényegileg megegyező dicasterialis szervezettel, vagyis: egy, a kormányzó (gubernator) elnöklete alatt álló irányító tanáccsal (szorosan vett consilium), egy hivatali és segédhivatali részleggel (officia), végül a közigazgatás különböző ágait - a politikai, gazdasági, egyházi, kulturális stb. ügyeket - képviselő bizottságokkal (Commissiones). A Gubernium a bécsi kancelláriától kapott utasítások szerint gyakorolta az országos végrehajtó hatalmat. Székhelye előbb Gyulafehérvár, később Nagyszeben, végül Kolozsvár volt.

Nem mulasztották el korszerűsíteni a Habsburg uralkodók az erdélyi pénzügyigazgatás szervezetét, a Kincstartóságot sem (1699). Ez a kormányszék (Thesaurariatus Regius Transylvanicus) két tagozatban működött: só-, harmincad- és tizedügyi (in cammeraribus), illetőleg pénzverési-bányaügyi (in monetariis et montanisticis) tagozatban. Mindkét szekciónak külön vezetője (a praeses, ill. a thesaurarius) és külön tanácsa (consilium), illetve hivatali apparátusa (officia) volt.

Magától értetődően megszervezték a Habsburgok Erdély hadügyi adminisztrációját is. A XVI-XVII. században ez az ügykör közvetlenül a fejedelem kezében volt, aki familiáris módszerrel a kancellária által végeztette az igazgatást. Folyamatos ügyintézésre e vonatkozásban tulajdonképpen nem is volt szükség, minthogy állandó hadserege az országnak nem volt, csak alkalmi felkelő serege, amelyet háborús veszély idején a három nemzet állított ki. A Habsburg uralkodók azonban állandó reguláris katonaságot tartottak Erdélyben, és szükségesnek látták a hivatalszerű katonai ügyintézés bevezetését is. Az erdélyi főhadparancsnok (supremus armorum praefectus et commendans generalis), mindig hivatásos császári tábornok mellett egy katonai dicasterium (cancellaria bellica) működött számos segédhivatallal (commissariatus bellicus, cassa bellica, officium annonarum militare stb.). Természetesen ez a szervezet is a bécsi udvari haditanács (Hofkriegsrat) függeléke volt.


4. Az igazságszolgáltatás központi intézménye

Az erdélyi igazságszolgáltatás a nemzeti fejedelemség korában megmaradt középkori keretei között. Vagyis: a "három nemzet" mindegyike külön a saját hatáskörében intézte el felmerült peres és bűnügyeit. Eltekintve a helyi (községi) bíráskodástól, a magyarok területén a vármegye (comitatus), a Székelyföldön a szék (sedes), a szászok területén is a szék (sedes), illetve a kerület (districtus) volt egy-egy vidék rendes bírói hatósága. A "szék" szó körzet, kerület, megye értelmét tulajdonképpen a bírói széktől nyerte. A székhelyek fellebbviteli bíróságát a középkorban a székely ispán (comes Siculorum), a szászokét a szász gróf (comes Saxonum), a magyar megyékét az erdélyi vajda (vojvoda Transylvaniae) széke képviselte. Minden népre kiterjedő közös országos főbírói fórum csak a fejedelemség korában alakult ki Erdélyben, amikor a fejedelmi méltóságban egyesült a középkori királyi, vajdai, székelyispáni jogkör. Ámde ez a legfelsőbb fejedelmi bíráskodás is megőrizte feudális személyies, szabályozatlan, szervezetlen jellegét.

Szilárdan organizált, rendszeresen működő bírósági testület felállítására szintén csak a Habsburgok uralma idején került sor. III. Károly 1737-ben - magyarországi példára - Erdélyben is létrehívta a Királyi Ítélőtáblát (Tabula Regia Judiciaria in Transylvania) mint a kiváltságos társadalomosztályok és rétegek köreiben ítélkező legfelsőbb bíróságot. Ennek a Marosvásárhelyen működő főbíróságnak elnökét (praeses), három ítélőmesterét (protonotari) és 12 bíráját (assessores), valamint többi tisztviselőjét a király nevezte ki, írásos ügyrenddel szabályozva működésüket. Nem került sor azonban sem a magyarországi Hétszemélyes Táblának megfelelő másodfokú fellebbviteli bíróság felállítására, sem a három nemzet bírósági szervezetének korszerűsítésére. Végül - akárcsak az anyaországban - itt is fennmaradt mint terhes feudális örökség, az időszakos (octavalis) bíráskodás gyakorlata.


III. A társadalmi (helyi) intézmények

1. Az ország közigazgatási felosztása

Tudjuk, hogy az anyaországban a közigazgatás legtágabb kereteit természetes földrajzi egységek (Dunáninnen, Dunántúl, Tiszáninnen, Tiszántúl) jelentették, Erdélyben viszont a kolonizáló nemzetcsoportok megtelepülésének határai. Ehhez képest különült el az ország magyarok földjére (Terra Hungarorum), Székelyföldre (Terra Siculorum) és szász területre (Terra Saxonum). Ezekhez mint kiegészítő negyedik territórium csatlakozott az ún. Részek (Partes adnexae vagy közkeletű nevén: Partium), amelyet a nemzeti fejedelmek a XVI-XVII. század folyamán az anyaország területéből annektáltak.

a) Említettük azt is, hogy Erdélyben a magyarok területe - éppen úgy, mint az anyaországban - vármegyékre tagozódott. A XVI-XVIII. században összesen 9 középkori eredetű erdélyi vármegye állt fenn, mégpedig: Alsófehér (comitatus Albensis inferior), Felsőfehér (c. Albensis superior), Doboka (c. Dobokensis), Hunyad (c. Hunyadiensis), Kolozs (c. Kolosiensis), Küküllő (c. Küküllőensis), Torda (c. Thordensis), Belső Szolnok (c. Szolnok interior).

b) A Székelyföld e középkorban 7 székből állt, de ezek közül három az idők során egyesült, s így számuk ötre csökkert. Nevük szerint: Aranyosszék (sedes Aranyos), Csíkszék (s. Csikiensis), Háromszék (s. Háromszék eredetileg: s. Sepsi, Kézdi et Orbai), Marosszék (s. Marus) és Udvarhelyszék (s. Udvarhely).

c) A szászok földje Erdélynek három különböző vidékén foglalt helyet: Nagyszeben körül, az ún. Királyföldön (Fundus Regius), Brassó körül, az ún. Barcaságon és a Keleti Kárpátok mentén, az ún. Beszterce-vidéken.

A királyföldi településterület a XVI-XVIII. században 9 székre oszlott. Névsoruk: Szebenszék (sedes Cibiniensis, Hermannstädter Stuhl), Medgyesszék (s. Mediasch, Mediascher Stuhl), Szerdahelyszék (s. Mercuriensis, Raismärkter Stuhl), Nagysinkszék (s. Nagysinkensis, Grossschänker Stuhl), Kőhalomszék (s. Rupensis, Repser Stuhl), Szászsebesszék (s. Sebesiensis, Mühlenbacher Stuhl), Segesvárszék (s. Schaesburgensis, Schäsburger Stuhl), Szászvárosszék (s. Saxopolitana, Broser Stuhl), Újegyházszék (s. Újegyházensis, Leschkirchner Stuhl).

A barcasági szász település nem volt székekre tagolva; az egész Brassói kerület (Districtus Coronensis) néven szerepelt.

Ugyanígy a besztercevidéki település is egységet alkotott Besztercei kerület (Districtus Bistricensis) néven.

d) A Részek nevű territórium a fejedelmi korban 4 megyét (a Habsburg korban csak 3 megyét) és 1 vidéket vagy kerületet foglalt magában, mégpedig Közép Szolnok vármegyét (comitatus Szolnok mediocris), Kraszna megyét (c. Krasznensis), Zaránd megyét (c. Zarandiensis) és Máramaros megyét (1732 után az anyaország részét), valamint Kővár vidékét (Districtus Kővariensis).

e) Mindezeken a territóriumokon kívül a XVI-XVII. században külön egység volt: Fogaras földje (Terra Fogaras).

f) Ami a városokat illeti, ezek közül csak igen kevésnek jutott osztályrészül az anyaországi szabad királyi városi vagy szabad bányavárosi jogállás. Ezt a rangot és státust a középkorban, sőt a fejedelmi korban is csupán két város élvezte, mégpedig a magyar vármegyék körzetében kialakult Kolozsvár (Claudiopolis, Klausenburg) és Gyulafehérvár (Alba Julia, III. Károlytól kezdve Alba Carolina vagy Carlopolis, Karlsburg). Csak a Habsburg-kor legvégén, 1791-ben csatlakozott ezekhez még más kettő: az örmény kereskedők két nagy telepe: Szamosújvár (Armenopolis, Armenienstadt) és Erzsébetváros (Ebesfalva, Elisabethopolis, Elisabetstadt).

A szászok földjének vezető városai: Nagyszeben (Cibinium, Herrmannstadt), Brassó (Corona, Kronstadt), Beszterce (Bistritz) és Medgyes (Mediopolis, Mediasch) a városi önkormányzati jogoknak szintén teljes birtokában voltak ugyan, gazdasági tekintetben is a legmagasabb szinten álltak, szigorú forma szerint mégsem voltak a szabad királyi városok köré sorolhatók. A királyi kiváltságokat ti. nem külön nyerték, hanem együtt a szász territóriummal. A XVIII. század végén azonban négyüket mégis a szabad királyi városok kategóriájába sorolták. Nem így a többi szász szék városközpontját, Segesvárt, Szászsebest és Szászvárost; ezeket csupán mezővárosoknak (oppida) tekintették.

A vármegyei és székelyföldi városok zöme szintén az anyaországi mezővárosokhoz (oppidumokhoz) hasonló jogállapotban élt: mentes volt minden földesúri joghatóságtól és rendelkezett bizonyos önkormányzati jogkörrel, de azért megyétől, széktől, kerülettől nem volt teljesen független. Ezeket - akár bányász, akár iparos-kereskedő vagy éppen mezőgazdasági jellegűek voltak - az államnak kollektíve lerótt pénzadójuk után taxás városoknak (loca taxalia) is nevezték. Ide tartozott többek között:

Magyar földön egyebek között Abrudbánya, Alvinc, Balázsfalva, Bánffyhunyad, Déva, Gyalu, Hátszeg, Magyarigen, Nagyenyed, Szászrégen, Vajdahunyad és Zalatna;

Székelyföldön Marosvásárhely, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely, Kézdivásárhely, Bereck és Illyefalva;

a Partiumban Zilah és Szilágysomlyó;

különleges nemesi testületi jogállást élvezett - mint már említettük - Dés és Torda.


2. A megyei, széki és községi intézmények

a) Az erdélyi magyar vármegyék szervezete és működése lényegileg megegyezett az anyaországbeliekével. Élükön szintén a fejedelem által kinevezett főispán (supremus comes) állt, a tényleges vezetést azonban az alispán (vicecomes) gyakorolta. Ez utóbbinak mind a bírósági, mind a közigazgatási feladatok elvégzésében fő- és alszolgabírók (supremi judices nobilium, ill. vicejudices nobilium), valamint esküdt ülnökök (jurati assessores) és jegyzők (notarii) segédkeztek. A Habsburg-korszakban, amikor az adminisztráció egyre inkább írásbelivé és szakszerűvé vált, különböző szaktisztviselők egész sorát rendszeresítették. Akárcsak az anyaországi megyékben, a XVIII. század második felében itt is külön levéltárnok (archivarius), ügyész (fiscalis), szegények ügyvédje (pauperum advocatus), orvos (physicus), sebész (chirurgus), földmérő (geometra) és több más szakember működött.

b) Az eredetileg eltérő szervezetű és gyakorlatú székely székek idővel mindinkább hasonultak a vármegyékhez. Fokozatosan átvették tőlük mind a bíráskodás, mind a közigazgatás intézményeit. A XVIII. században inkább már csak a tisztségviselők (officiales) elnevezésében különböztek a megyéktől. A székely szék élén főispán helyett főkirálybíró (supremus judex regius) állt, az alispán helyett alkirálybíró (vice judex regius), a szolgabírói funkciókat pedig az ún. dulók (dullones) végezték. Különben Mária Terézia korában az esküdtülnököktől (assessores) a jegyzőkön (notarii) át egészen a fent felsorolt szaktisztviselőkig és hajdúkig (hajdones) minden funkcionárius megtalálható volt a székekben is.

c) Ugyanilyen hasonulás ment végbe a két, eredetileg katonai struktúrájú önálló körzet, Kővár vidéke és Fogaras földje politikai szervezetében is. A múlt emlékét itt is csak a vezető funkcionáriusok neve őrizte: élükön fő- és alispán helyett ti. fő- és alkapitány (supremus, ill. vice capitaneus) állt.

d) A szász székek esetében viszont efféle áthasonulás nem történt. Ezek az egész újkoron át megőrizték középkori, jellegzetesen városi-polgárias szervezetüket. Ez érthető, hiszen a szász székek nem egyes nagyurak (főispánok, alispánok), hanem mindenütt egy-egy polgári testület, városi tanács irányítása alatt álltak. Ehhez képest a szék vezetői (supremi officiales) a szék központját alkotó város polgármestere (consul) és bírója (judex) voltak. Mellettük pedig nem szolgabírák, hanem városi tanácsnokok (senatores) alkották a bíró-közigazgatási asszisztenciát. Az adminisztratív és szakügyi funkciókörök a XVIII. század második felében természetesen itt is ugyanúgy alakultak ki, mint a megyékben, hiszen ezeket a társadalmi-állami fejlődés szükségletei párhuzamosan hívták életre.

e) Az erdélyi magyar és székely városok (oppida), valamint a magyar és román lakosságú falvak (pagi) életében egyébként szükségképpen megtalálhatók voltak az önigazgatásnak, illetőleg földesúri joghatóságnak mindazon lényeges intézményei, amelyek az anyaországban kifejlődtek. A félszabad városokban is megvolt a tanácsi szervezet, a jobbágy községekben is fennállt egyfelől a falubíróság, másfelől az úriszék institúciója. Eltérések, sajátosságok természetesen előfordultak, de ezek ismertetésével itt nem foglalkozhatunk.


IV. Az erdélyi egyházi intézmények

1. Egyházak az államban

A reformáció hatalmas erejű társadalmi forradalma Erdélyben is rövid idő alatt, könnyűszerrel rombadöntötte a középkori katolikus egyházszervezetet. Kezére járt ebben a reformátoroknak a magyar állam 1526-tól kibontakozó tragikus válsága. A Zápolyai-ház tagjai, akik a kritikus időben Erdély fölött a politikai hatalmat birtokolták, eleinte (János király alatt) közömbösen nézték a mozgalmat, utóbb Izabella régenssége idején a püspöki és kolostori birtokoknak saját céljukra történt kisajátításával akcióképtelenné tették a klérust, végül János Zsigmond uralma alatt tevékenyen is közreműködtek a katolicizmus felőrlésében. A XVI. század második felében valóságos vallási anarchia kapott lábra Erdélyben: a hitújítás három főirányzata: a lutheri, a svájci és az unitárius harcolt a régi vallás ellen, de ugyanakkor egymás ellen is. A helyzet csak a XVII. század elején került viszonylagos nyugvópontra olyan formán, hogy a magyar nemesség és a városi polgárság zömmel a kálvini református hitvalláshoz csatlakozott és ezt - szilárd egyházi keretekbe szervezve - a saját kebeléből választott fejedelmek közreműködésével lassan államvallássá tette. Ám az új államegyház tulajdonképpen csak többségi egyház volt. Uralkodó pozíciójában is kénytelen volt maga mellett elismerni három más egyházat: az unitáriust, amely főként a székelység körében vert gyökeret, a lutheránust, amely a szászság hivatalos nemzeti vallása lett, és a maradék katolicizmust is, amely a XVII. században már csak szórványokban tengődött. Sőt - akarva, akaratlanul - tűrnie kellett egy negyedik vallást is: a románság görög ortodoxiáját, amely ekkoriban készült szervezkedni.

Ezt a fejedelmi korban kialakult ún. türelmi rendszert azonban az államhatalommal összeforrt református egyház csak ideiglenes kompromisszumnak tekintette. Mint minden többségi felekezet, szintén egyeduralomra törekedett. Ezért a katolikusok életét a legszűkebb korlátok közé szorította, az unitáriusokat igyekezett elnyomni, a görög ortodox románokat pedig megkísérelte a saját hitvallására téríteni. Erőfeszítései azonban végül is hiábavalóknak bizonyultak. A nemzeti fejedelemség bukása és Erdélynek Habsburg koronatartománnyá válása ugyanis a XVII. század végén hirtelen véget vetett a református hegemóniának.

Az új Habsburg-uralom természetesen azonnal utat nyitott a katolikus restauráció számára, de a protestantizmus hatalmi letörésére nem merte rászánni magát. Az erdélyi rendi status quót biztosító 1691-i Diploma Leopoldianum ünnepélyesen elismerte a protestáns egyházak létjogosultságát is. A katolicizmust középkori egyeduralmi helyzetébe tehát nem lehetett többé visszahelyezni. Be kellett érni azzal, hogy a felújuló katolikus klérus államilag támogatott intézményként jogilag első helyre kerüljön az erdélyi egyházak sorában.

De amiről a protestánsok esetében az uralkodónak le kellett mondania, azt szabadon megkísérelhette a görög ortodoxiával szemben. A Habsburgok - a református fejedelmek példájára - a jezsuita rend mozgósításával széles körű térítő tevékenységbe kezdtek az erdélyi román papság körében. S minthogy a térítés nem csupán szellemi, hanem adminisztratív eszközökkel is folyt, a XVIII. század közepére sikerült a görögkeleti románság nagy részét a katolikus egyházzal való egyesülésre (unióra) bírni, vagyis létrehozni a görög katolikus egyházat.


2. Az erdélyi katolikus egyház szervezete és vallásos intézményei

a) A római katolikus egyházi szervezet (Clerus Romano-Catholicorum) alapját minden bizonnyal Erdélyben is Szent István király vetette meg, egyidejűleg az anyaországival. Ebben a kiterjedt, a Dunántúllal hozzávetőleg egyenlő nagyságú országrészben azonban mindössze egy püspökséget (dioecesist) alapított Gyulafehérvárott. Hogy nem többet, annak nyilván az volt az oka, hogy a XI. század elején még csak az erdélyi medence belseje volt benépesülve, peremei még jórészt lakatlanok voltak. A királyi várispánságok, a későbbi nemesi vármegyék területe volt ez. A püspökség kezdetben ezzel a területtel volt azonos; esperesi kerületei (archidiaconatusai) is bizonyára egybeestek a várispánságokkal, plébániái pedig a kialakuló falvakkal, falucsoportokkal.

Később azonban, amikor a kolonizáció a peremvidékeket is benépesítette, szükséges lett volna egy második, esetleg harmadik püspökség felállítása is a székelység, illetőleg a szászság számára. A szász telepesek körében csakugyan jelentkezett is ilyen irányú törekvés, mégpedig már az Árpád-korban. Új püspökmegyék szervezésére azonban sem akkor, sem később nem került sor. De a szászoknak a középkor vége felé annyit mégis sikerült elérniök, hogy esperesi kerületeiket - amelyeket ők káptalanoknak vagy dékánságoknak (capituli, decanati) hívtak - sikerült a medgyesi fődékán alatt egységes keretbe, valóságos külön nemzeti egyházmegyébe foglalniok, Sőt, ezen túlmenőleg kiharcolták azt is, hogy egyházuk fontosabb részei az erdélyi püspök helyett az esztergomi érsek főhatósága alá tartozzanak.

A püspökség szervezetén kívül Erdélyben is gyökeret vert a kolostori szervezet. A középkorban a monachális rendek közül itt is a bencések (Ordo Sancti Benedicti) jutottak vezető szerephez; rendházaik között leghíresebb a hiteleshelyi működést is kifejtő kolozsmonostori konvent volt. Széles körben elterjedtek a koldulórendek is, a ferencesek (Ordo Sancti Francisci) és a domonkosok (Ordo Praedicatorum). Az előbbieknek Kolozsvárt és Marosvásárhelyen volt népes rendházuk.

Az 1530-1540-es években kibontakozó reformációs mozgalom mind a püspöki, mind a kolostori szervezetet néhány évtized leforgása alatt felbomlasztotta. A püspöki birtokoknak 1542-ben, a szerzetesi vagyonnak 1556-ban történt szekularizációja egyértelmű volt a katolikus egyház megszűnésévei, az 1566. évi országgyűlési határozat pedig - amely kitiltotta a régi vallás papjait Erdélyből - a római katolicizmust jogilag is felszámolta. Ezen a helyzeten a Báthory-házból való fejedelmek már a XVI. század utolsó negyedében megpróbáltak változtatni, de kísérleteik, amelyek a jezsuita rend (Societas Jesu) betelepítésére, majd a püspöki szék betöltésére irányultak, csak egészen rövid ideig tartó sikerrel jártak.

A római egyház mégsem enyészett el maradéktalanul. A már veszélytelennek látszó törpe kisebbség számára a református fejedelmek Bethlen Gábortól kezdődőleg megengedték, hogy legalább egy püspöki helynökük (vicariusuk) legyen és eltűrték, hogy a katolikus székelyek között (Csíksomlyón) egy ferences kolostor fennmaradjon és lelki gondozást nyújtson a vidék híveinek.

Nagyarányú katolikus restaurációra - mint fentebb már rámutattunk - csak a XVIII. században kerülhetett sor, miután a református erdélyi fejedelemséget a Habsburgoknak - a törökellenes felszabadító háború kapcsán - alkalmuk nyílt felszámolni és saját birodalmukhoz csatolni. Az uralomátvétel 1690-ben történt, egyidejűleg megkezdődött a jezsuiták erőteljes behatolása is, a püspökség helyreállításával azonban még egy negyedszázadig várni kellett. Ez csak a Rákóczi-felkelés bukása (1711) után, III. Károly uralma idején mehetett végbe. Az uralkodó 1713-ban és 1715-ben rendeletileg utasította az erdélyi Guberniumot a római katolikus püspökség, illetőleg káptalan helyreállítására. E rendelkezéseket késedelem nélkül végre is hajtották. 1716-tól Gyulafehérvárott azaz új neve szerint: Károlyfehérvárott ismét megkezdte egyházszervező és kormányzó tevékenységét a római katolikus püspök. Kolozsvárott a jezsuiták törvényesen visszakapták régi intézményeiket, majd az egész országban, városon és vidéken - a lutheránus szász városokat sem kivéve - rövid idő leforgása alatt számos új, főként ferences szerzetesház létesült.

b) A római egyház pozícióját a XVIII. század első felében nagymértékben megerősítette a görög ortodox egyház egy részének a jezsuiták által állami támogatással véghezvitt katolizálása is. A római pápa egyházfőségét elismerő, vagyis a latin egyházzal unióra lépett görög katolikus egyház (Clerus Graeco-Catholicus) azonban továbbra is megtarthatta ősi, keleti szertartásait és különállását is. Az uniált görög papság tehát nem a gyulafehérvári római katolikus egyházmegyébe bekebelezve, hanem saját püspököt és egyházmegyét nyert. 1721-ben történt a Fogarasban székelő új görög katolikus püspök joghatóságának pápai elismerése. Nem sokkal később (1738-ban) pedig a görög katolikus püspökség Balázsfalvára (Alsófehér megye) települt át, annak az uradalomnak központjába, amelyet III. Károlytól nyert királyi adományképpen. Ezt a helyet az idők folyamán a püspökök a görög katolikus egyház nagy jelentőségű kulturális és politikai bázisává fejlesztették ki.

Az uniós törekvéseknek ellenálló román ortodox egyház (Clerus Graeci ritus non unitorum) egyházjogi helyzete és szervezete továbbra is teljes bizonytalanságban maradt. Végül is azonban - hogy a társadalmi-vallási zavargásoknak elejét vegyék -, Mária Terézia korában (1761-ben) egy királyi rendelet megengedte, hogy Nagyszebenben görög keleti püspökség létesüljön egy szerb püspöki adminisztrátorral az élén; román nemzetiségű püspök csak 1783-ban, II. József jóvoltából került az egyház élére.


3. Az erdélyi protestáns egyház szervezete és vallásos intézményei

a) A fejedelmi kor református államegyháza (Clerus Helveticae confessioni addictorum) a XVII. század első felében alakította ki szilárd szervezetét. Ez kereteiben egyező volt a középkori katolikus egyházi keretekkel, csupán az elnevezések voltak mások. A helyi szervezetet egyházközség (plébánia) helyett gyülekezetnek, az esperesi kerületet egyházmegyének, a püspökmegyét egyházkerületnek hívták. Megmaradt a püspökség intézménye is, ámde a püspök (superintendens) jogállása és jogköre merőben más volt, mint a katolikus egyházban. Először is tisztét nem uralkodói kinevezéssel nyerte el, hanem a lelkészek választása alapján. Másodszor nem monarcha módján kormányozta az egyházkerületet, mint a katolikus püspök, hanem kezdetben a papi zsinat, későbben a zsinaton kívül egy, világi híveket is magába foglaló főkonzisztórium (supremum consistorium) közreműködésével. Vagyis: a református egyház alkotmánya zsinat-presbiteri kormányzati elven nyugodott.

Az erdélyi református püspökség egyébként szintén Gyulafehérváron rendezte be székhelyét, tehát ugyanott, ahol a középkori katolikus püspökök évszázadokon át rezideáltak. Persze, ez korántsem a hagyományhoz való ragaszkodásból történt, sokkal inkább azért, mivel Fehérvár volt a fejedelmi székváros. Amikor azonban a nemzeti fejedelemség bukása után a katolikus püspökség a Habsburgok támogatásával újjászerveződött és megint Gyulafehérvárt rendezkedett be (1716), a református superintendens kénytelen volt innen székhelyét Nagyenyedre áthelyezni.

A püspöki rezidencia áthelyezésével egyidejűleg megkezdődött a református egyház önkormányzati működésének az államhatalom részéről való korlátozása is. Többek között veszélybe került a szabad püspökválasztás gyakorlata is; tartani kellett attól, hogy az egyházkerület vezetésében zavarok állnak elő. Ezért 1726-tól kezdődőleg életbe léptették a püspöki successiót; e szerint a megürült püspöki széket - választás nélkül - mindig a generalis notarius foglalta el. Ugyanezt a gyakorlatot vezették be az egyházkormányzat alsóbb szintjén az esperesekre nézve.

b) Az erdélyi evangélikus egyház (Clerus Augustanae Confessioni addictorum) a nemzeti fejedelemség korában exkluzív szász nemzeti egyházzá (Evangelische Landeskirche) alakult. Ezzel testet öltött a szászok középkori álma. Szervezetük, amely a szászság politikai képviseletének az ún. Szász Egyetemnek (Universitas Saxonum) erőteljes támogatása mellett jött létre - fenntartotta a káptalanok vagy dékánságok középkori hálózatát, amely közjogilag is elismert önálló egyházkerület alakult. A kerület élére 1553-tól kezdve ők is püspököt állítottak, aki éppen úgy, mint a reformátusoknál, választás útján nyerte el tisztségét. A püspöki székhely - a középkori hagyományhoz híven - megmaradt Medgyesszék területén, Berethalomban (Birthelmben). Az egyházkormányzat a szász társadalom polgári jellegéhez igazodva, kezdettől fogva a világiak bevonásával működött. Vagyis a püspök nemcsak a papság, a papi zsinat, hanem egy, felerészben világi tagokból álló konzisztórium határozataihoz is alkalmazkodni volt kénytelen, sőt a kormányzást meg kellett osztania egy mellérendelt világi főgondnokkal.

Ezen a szigorúan zárt, szilárd egyházszervezeten a XVIII. században a Habsburg államhatalommal szövetkezett ellenreformáció sem tudott változtatni. Csupán az egyházi elszigeteltségen, elzárkózáson tört rést azzal, hogy a szász városokba katolikus intézményeket telepített be.

c) Az erdélyi magyar reformációs mozgalomban a XVI. század végén az unitáriusok vagy antitrinitáriusok jutottak vezető szerepre. Amikor azonban 1605-től kezdve a fejedelmi méltóságot állandóan reformátusok nyerték el, - mint mondottuk - állami támogatással a református egyház kerekedett felül. Részükről az unitáriusok állandó erős elnyomásban részesültek, úgyhogy a nemzeti fejedelemség végéig híveik megfogytak, intézményeik meggyengültek. Mégis fenntartották magukat, még a Habsburg-éra idején is; nem tudta őket megsemmisíteni az ellenreformáció sem. Egyházuk élén szintén püspök állt; a püspöki kerület náluk is körzetekre volt osztva, amelyeket azonban nem esperességeknek, hanem egyházköröknek (circuli) neveztek. 1711 után az ő egyházkormányzatuk is konzisztoriális jellegű volt. Püspökük Kolozsvárott székelt.


4. A közoktatás intézményei

a) Miként az anyaországban, úgy Erdélyben is a reformáció teremtette meg az iskolaügyet. Igaz, a középkori egyház is fenntartott iskolákat; a gyulafehérvári káptalanban, valamint a ferences és domonkos kolostorokban bizonyára nemcsak elemi oktatás folyt, hanem skolasztikus, esetleg humanista művelés is. A középkori katolikus iskolák azonban - a jelek szerint - gyér számunk voltak, s nemigen tűztek maguk elé klerikusképzésen túlmenő célokat. Ezzel szemben a reformáció a korábbi időkben soha nem tapasztalt buzgalommal, szinte fanatizmussal karolta fel az iskolázást: a szó szoros értelmében közüggyé tette. Céljai szintén vallásiak voltak ugyan, ámde a biblikus kultúrának nemcsak a papságot, hanem a laikus társadalmat is részesévé kívánta tenni. Ráadásul ez a biblicizmus nem is önmagában jelentkezett, hanem szoros együttesben az új irodalmi-tudományos humanizmussal. Nem csoda, ha ebből a mozgalomból hatalmas arányú műveltségi, művelődési forradalom bontakozott ki. A különféle protestáns irányzatok egymással versengve nyitottak iskolákat, és széles körű propagandát folytattak a tanulás érdekében.

b) Ez a közoktatásra irányuló társadalmi igény az erdélyi magyarok és szászok körében csaknem egyidejűleg, egymással párhuzamosan jelentkezett. A magyar és székely rendek ugyanakkor, amikor az egyházi javak szekularizációjáról törvényt hoztak (1556), azt is kimondták, hogy az elhagyott kolostorokban felsőbb iskolákat (scholae litterariae-t) kell létesíteni az ifjúság korszerű művelésére. Ezek a határozatok, ha nem is azonnal, de az évszázad második felében - a kálvini és az unitárius egyházi szervezet kialakulása kapcsán - csakugyan testet is öltöttek. Kolozsvárt, Gyulafehérvárott, Nagyenyeden, Marosvásárhelyen és Nagyváradon megnyíltak a magyar reformátusok első iskolái. Utánuk rövidesen az unitáriusok is több középfokú tanintézetet szerveztek, így Kolozsvárt (amely a XVII. században főiskolává, collegiummá fejlődött), Tordán, Torockón és Székelykeresztúron.

Még gyorsabban került sor új típusú iskolák felállítására a lutheri reformációs irányhoz csatlakozó szászság körében. Náluk ugyanis a nagyobb városokban már a középkor utolsó évszázadaiban is működtek világiak oktatásával foglalkozó triviális iskolák. A városi tanácsok most ezeket szervezték át gimnaziális tanintézetekké. 1543-ban nyílt meg a nagyszebeni, 1544-ban a brassói, majd a század végén (1596-ban) a besztercei protestáns humanista iskola. Később Segesvár és Medgyes is felállított egy-egy hasonló gimnáziumot.

Bethlen Gábor és a két Rákóczi György korában a református tanügy további jelentős haladást tett. 1622-ben a gyulafehérvári gimnáziumból filozófiai-teológiai jellegű főiskola, collegium lett. Ez a jeles intézet azonban az 1658-i tatárjáráskor elpusztult és csak 1662-ben nyílt meg újra Nagyenyeden, ahol azóta is működik. Hasonló típusú collegiummá emelkedett 1656-ban a kolozsvári gimnázium is; itt indult meg a következő században (1733) az erdélyi jogi oktatás. Nagy nehézségek árán sikerült e korban főiskolai szintre vergődnie az unitáriusok kolozsvári intézetének is.

A Székelyföld ezzel a belső erdélyrészi fejlődéssel nem tudott lépést tartani. A János Zsigmond idejében alakult marosvásárhelyi középiskola a nemzeti fejedelemség korában nem emelkedett kollégiummá; erre csak 1716-ban, a menekült sárospataki iskola erdélyi tagozatának beolvadása után került sor. Rajta kívül meg csak egy felsőbbfokú tanintézete volt a székelységnek, az 1671-ben magánalapítványból létesült székelyudvarhelyi gimnázium.

A Partiumban Nagyváradon volt a reformátusoknak jeles középfokú iskolájuk, de ez a városnak török uralom alá kerülésével (1660) elenyészett. Ettől fogva csak Zilahon állt fenn egy szerényebb igényű gimnázium.

c) Ismeretes, hogy a reformáció közoktatásügyi nézeteit a tridenti zsinat (1545-1563) végzései nyomán a katolikus egyház is magáévá tette és az ellenreformációt vezető jezsuita rend által gyakorlatilag is megvalósította. Amikor a Báthory család tagjaival katolikus fejedelmek kerültek Erdély élére, tehát még a XVI. század utolsó negyedében, itt is kísérlet történt a katolikus iskolák újra felállítására. Fejedelmi védelem alatt 1579-ben jezsuiták települtek Kolozsmonostorra, majd Kolozsvár városába is és itt előbb gimnáziumot, majd (1581-ben) akadémiát szerveztek. Nyomon követte ezt az első alapításukat még egy-egy gimnázium felállítása Gyulafehérváron és Nagyváradon. Működésük azonban nem volt tartós; 1588-ban országgyűlési határozattal kiutasították őket Erdélyből. Hét év multán (1595) újból megkísérelték a visszatérést, de a protestáns ellenállás rövidesen (1603) megint támadásra kényszerítette őket. Bethlen Gábor uralma idején, 1615-ben harmadszor is lehetőségük nyílt Kolozsmonostoron, Gyulafehérvárott és Karánsebesen való letelepítésre. Ez alkalommal - szoros ellenőrzés mellett - csaknem négy évtizeden át sikerült Erdélyben maradniuk, mígnem 1653-ban ismét kivonulni kényszerültek.

A katolikus iskolák tartós restaurálása csak a Habsburgok erdélyi uralma idején következett be. Többé nem lehetett a jezsuiták működését megakadályozni. Még az 1690-es évek folyamán negyedszer is bevonultak Erdélybe és nemcsak a Báthoriak által alapított intézményeiket nyerték vissza Kolozsmonostoron, Kolozsvárt és Nagyváradon, hanem Gyulafehérváron, Marosvásárhelyen és Székelyudvarhelyen, sőt a lutheránus szászok "fellegváraiban", Nagyszebenben és Brassóban is sikerült új tanintézeteket életre hívniok. Iskoláik általában gimnaziális jellegűek voltak, csupán Kolozsvárott létesítettek egy akadémiát teljes bölcseleti és részleges hittudományi tagozattal. Ennél szélesebb körű és sűrűbb jezsuita iskolahálózat azonban nem tudott kialakulni. A protestáns társadalom sikerrel állt ellen minden további terjeszkedésnek és eredményesen védelmezte a maga tanintézeteit. A XVIII. század harmadik harmadában, 1773-ban pedig a felvilágosodás útjára tért Habsburg abszolutizmus - pápai felhatalmazás alapján - maga számolta fel a jezsuita rend összes intézményeit.

A jezsuita kollégiumok gimnáziumain kívül még csak négy középiskolájuk volt a katolikusoknak: a ferencesek csíksomlyói, a minoriták kézdivásárhelyi (kantai) és a piaristák besztercei és medgyesi gimnáziuma.

A román görög katolikus egyház csupán egyetlen gimnaziális jellegű iskolát tartott fenn, mégpedig az 1738-ban létesült püspöki székhelyen, Balázsfalván.

A román görögkeleti egyház a nagyszebeni püspökség felállítása (1761) után sem került abba a helyzetbe, hogy középiskolát tudott volna állítani.

Mindent összevéve végül is számszerű egyensúly alakult ki az erdélyi iskolafronton: 10 katolikus tanintézettel szemben ugyancsak 10 protestáns intézet állt.

d) Az a korszakos jelentőségű fordulat, amely az anyaországban, a szűkebb Magyarországon 1777-ben a Ratio Educationis életbelépésével végbement, ti. a közoktatásnak államüggyé való nyilvánítása - Erdélyben csak megkésve jelentkezett és más, részben szűkebb, részben tágabb tartalommal. Az idevágó rendelkezést Norma Regia címen 1781-ben II. József császár adta ki. Ez a Norma is - akárcsak a Ratio - tanügyi szabálykönyv volt, bár korántsem olyan átfogó, az egész iskolaügyre kiterjedő, mint amaz. Benne új csupán a középiskoláról esik szó - a schola nationalis ügyéről, azaz az alsófokú népnyelvi oktatásról még csak említés sem történik. Szűkebb volt a Norma tartalma a Ratiónál annyiban is, hogy nem bocsátkozott bele az iskolaszervezés és igazgatás, a tananyag, a tanítási mód, s egyéb vonatkozások konkrét részletes taglalásába, hanem csak nagyvonalú elvi kívánalmakat rögzített.

Ami azonban az "államosítás" körét illeti, e tekintetben a Norma felülmúlta a Ratiót. Amíg ui. az anyaországban csupán a katolikus iskolák kerültek a királyi hatalom irányítása és ellenőrzése alá, addig Erdélyben ezekkel együtt a protestáns egyházak tanintézetei is. Ezekhez képest a királyi állam tanulmányi vagyonalapját (a Fundus Studiorumot) is a katolikus és protestáns alapítványok összességéből hozták létre. Egyáltalában mellőzött a Norma minden egyházi és nemzeti szempontot, ami pedig az erdélyi feudális életberendezkedésre annyira jellemző volt. Így a tanulmányi felügyelet sem egy magyar, egy székely és egy szász tankerületi főigazgatóra lett bízva, ami pedig kézenfekvő lett volna hanem egyetlen, a gubernium kötelékébe tartozó vegyes nemzeti és vallási összetételű tanügyi bizottságra.

Különös, hogy nem foglalkozott a Norma az erdélyi felsőoktatás kérdésével sem. Úgy látszik, II. József császárnak nem volt szándéka a nagyfejedelemségben külön királyi egyetemet kifejleszteni, ellenkezőleg: a jezsuiták kolozsvári akadémiájából Mária Terézia által 1774-1776-ban szervezni kezdett négy fakultású piarista egyetemet is feladta és líceummá (Lyceum regium academicum) fokozta le.

Az "államosítás" indítéka és célja természetesen Erdélyben is ugyanaz volt, mint az anyaországban: a felvilágosult abszolutizmus, a birodalmi érdek szolgálata.

A Norma Regia által kezdeményezett új tanügyi rendszer azonban tulajdonképpen nem tudott kibontakozni. II. József politikájának bukása után, 1790-ben, Erdélyben helyreállt a régi feudális politikai-egyházi berendezkedés.




Berlász Jenő

Magyarország egyházi könyvtárai a XVI-XVIII. században

I. Újkori könyvkultúránk kialakulása

1. Kódex-könyvtáraink pusztulása

Az a kétszáz esztendő, amely idő alatt a könyvnyomtatás elterjedt Európában, Magyarországra nézve köztudomásúlag katasztrofális politikai hanyatlásnak, a török inváziónak kora volt. Éppen akkor, a 16. század közepén, amikor hozzánk is utat talált a nyomtatott könyv, megnyitva a könyvműveltség irányába való fejlődés távlatait, akkor lépett fel a szellemi életünket és civilizációnkat egyaránt veszélyeztető félbarbár ázsiai nagyhatalom. Hazánknak mintegy harmadrésze török impérium alá került, s osztozott a balkáni népek szomorú sorsában: hosszú időre kikapcsolódott Európa szellemi áramköréből.

Óriási veszteség érte ezzel az országot, hiszen a hazai kultúrának a honfoglalás óta valóságos bölcsője volt ez a terület. Itt alakultak ki az európai műveltség eredményeit és módszereit hozzánk átplántáló római egyház legfontosabb papi és szerzetesi központjai. Az anyaországban 1526 előtt fennállt 10 egyházmegyei székhely közül 7 ide esett, s itt dőlt romba. A katasztrófát a szerzetesrendi monostorok sűrű hálózatának pusztulása tette teljessé. Az országnak mintegy 200 monostora közül 50-60 itt működött.

Ezek a püspöki székhelyek és szerzetesi klastromok kódexek formájában öt évszázad folyamán kibontakozott írásműveltségünk termésének tekintélyes hányadát őrizték. Igaz, hogy e kódexgyűjtemények meglehetősen távol álltak a gyakorlati élet kívánalmaitól - hiszen zömükben olyan felszerelést jelentettek, amelyek kiváltképpen a papi szakrális funkciókhoz kapcsolódtak, mégis nem voltak híjával a társadalmi-kulturális jelentőségnek sem. Hiszen mind a székesegyházak (káptalanok), mind a kolostorok iskolázó intézmények is voltak, amelyek az olvasás, írás, éneklés és számvetés ismereteire, sőt magasabb fokon oklevelezési tudományra is oktattak; tékájukat tehát szükségképpen ellátták a világi élet céljaira hasznavehető kéziratos könyvekkel is.

E becses gyűjtemények a török előnyomulása következtében menthetetlenül széthullottak és jórészt elkallódtak. Ez lett a sorsuk nemegyszer olyankor is, ha sikerült valamely felvidéki biztos helyre menekíteni őket. Itt ui. gyakran a győzelmes reformáció nevében földesurak, vagy túlzó prédikátorok semmisítették meg őket. Csak kivételesen fordult elő, hogy egy-egy szerencsésen fennmaradt kolostor (pl. a szegedi vagy a gyöngyösi ferencesek háza) megőrizte az elpusztult társházak könyveit is.

Ugyanilyen sors érte jórészben a Mátyás-kori és későbbi humanista főpapok nem intézményi jellegű híres magángyűjteményeit is.

A kódex-könyvtárak tulajdonképpen az újkori intellektuális fejlődés fundamentumait alkották. Pusztulásuk az ország középső részén megszakította a nemzeti művelődés folytonosságát.


2. A nyomtatott könyv uralomra jutása

Igen nagy jelentőségű tény volt, hogy az ország északi és keleti peremvidékének (az ún. királyi Magyarországnak és Erdélynek) sikerült az európai szellemi fejlődés útján megmaradni, sikerült magát - bár tragikus társadalmi-politikai konfliktusok közepette - az újkori könyvkultúra társadalmi állapotába felküzdeni.


A reformáció könyvpropagandája és a könyvgyűjtés

E nagyjelentőségű fölemelkedés első szakasza a reformáció jegyében ment végbe és kb. 1530-tól kezdve egy évszázadon át tartott.

A reformáció kulturális építkezése páratlan céltudatossággal, fegyelmezettséggel és tüneményes gyorsasággal haladt előre. A nyomtatott könyv forradalmi jelentőségű társadalmi szerepének felismerése - Luther és Melanchton útmutatásai alapján - szinte már az első percekben megtörtént. A mozgalom elemi erővel söpörte el a katolikus egyház vallásos-kulturális intézményeit s teremtett helyettük újakat. Akárcsak a hódoltságon, itt is feloszlottak a káptalani és kolostori iskolák, és jobbára protestáns birtokba mentek át a kódexkönyvtárak.

A diadalmas protestáns felekezetek saját új kulturális intézményeiket egyfelől a felvidéki és erdélyi szabad polgárvárosokban, másfelől a földesúri joghatóság alatt álló mezővárosokban és az alföldi önálló parasztvárosokban hívták életre. Iskoláikat tudatosan igyekeztek fölébe emelni a középkori skolasztikus oktatás színvonalának. A vallás céljait fel nem adva, programjukká tették az új világi műveltség elterjesztését is. Életre hívták a klasszikus latin és görög nyelvi-irodalmi jellegű középfokú iskolát. Ezáltal akarták kinevelni a bibliaolvasó és könyvolvasó embertípust.

Ennek a protestáns kultúraszemléletnek két következménye volt: egyrészt a könyvelőállítás új forradalmi jellegű módszerének, a könyvnyomtatásnak széles körű bevezetése, másrészt a könyvgyűjtés új értelmének, a könyvtár új típusának kialakulása.

A kanonokok és szerzetesek kisded csoportjainak használatára korlátozódó káptalani és kolostori könyvtárak teljesen korszerűtlenekké váltak. Most, amikor már nemcsak papjelöltek, hanem művelődni vágyó minden rangú-rendű ifjak felkeresték az új városi iskolákat, olyan könyvtárakra volt szükség, amelyek tanítók és tanulók számára egyaránt nyitva álltak és nyomtatott betűkkel terjesztették a legújabb ismereteket. Ez a korszerű téka többé nem kötődhetett a kultusz helyéhez, a templomhoz, hanem szükségképpen az iskolához kellett tartoznia. Most már nem a papi testületeknek, hanem kiváltképpen az iskoláknak kellett vállalniok a könyvgyűjtést és a gyűjtemény megőrzését, illetőleg használhatóvá tételét.

A kétirányú, vallásos-világi oktatás szükségleteit a hazai könyvirodalom és könyvnyomtatás jó ideig nem tudta kielégíteni. A korszerű műveltség-terjesztéshez nélkülözhetetlen volt külföldi könyvek beszerzése. A külső ellenséggel harcoló és belső anarchiától szenvedő ország elszegényedett társadalma számára ez nem kis feladatot jelentett. Mégis 60-70 év alatt a legtöbb protestáns iskola mellett sikerült nyomtatott könyvekből álló, korszerű hittudományi, világi polihisztorikus, sőt a polgári társadalmi gyakorlatot is szolgáló könyvtárt kifejleszteni.

Ebben a tényben pregnánsan kifejeződik társadalmi művelődésünk állapotának korszakos jelentőségű változása: az, hogy a 16. században Magyarországon is megnyílt a könyvkultúra korszaka, a közösségi életnek és munkának - az íráshasználaton túl - a nyomtatott betű által való támogatása és biztosítása.

Fontos mozzanata volt e fejlődésnek a világi jellegű magánkönyvtárak kialakulása is. Ilyenek a reformáció előtti időkben alig fordultak elő, hiszen - Mátyás és a Jagelló királyok udvarának idegen tudósain kívül - nem volt magyar laikus humanista rétegünk sem. A XVI. század második felében azonban mind a városi polgárság, mind a főnemesség soraiban gyökeret vert a könyvkultúra, s - párhuzamosan az iskolai könyvtárak szerveződésével - feltűntek az első laikus könyvgyűjtemények. Ezek a magántékák lényegileg ugyanolyan tudós jellegű, vallásos-világi gyűjtemények voltak, mint az intézményes iskolai könyvtárak. Társadalmi jelentőségük abban állt, hogy közvetve előmozdították a város, illetőleg a vidék egyre szélesebb körű intellektualizálódását.


A könyv szerepe az ellenreformációban

A protestantizmus kulturális erőfeszítéseit, melyekkel a nyugat-európai könyvműveltség hazai recepcióját igyekezett biztosítani, a 17. század első harmada után nem tudtak többé akadálytalanul érvényesülni; félreszorította, majd elnyomta őket a katolikus restauráció.

A római egyház legválságosabb helyzetében sem mondott le történelmi múltú vallásos és intellektuális vezető szerepének igényéről. A tridenti zsinat levonta a nagy világfordulat következtetéseit: egyrészről tudomásul vette az egyházi szervezettől elkülönült laikus intelligencia létét és sajátos társadalmi szerepkörét, másrészről elfogadta és alkalmazásba vette a humanisták által kimunkált laikus tudományosságnak mindazokat az eredményeit, amelyek az alapvető teológiai tanításokkal nem ellenkeztek. Ennek következtében vállalnia kellett a nyomtatott könyv és a rajta felépülő új könyvkultúra útjának egyengetését is.

A katolikus restauráció vallásos-kulturális célkitűzéseit Európa szerte a szerzetesség, s legkivált a sajátszerűen ellenreformációs hivatású jezsuita rend valósította meg.

A török invázión kívül maradt királyi Magyarországon is a jezsuiták betelepítésével ment végbe az ellenreformáció. A jezsuiták az arisztokrácia megnyerésével először a vidéket rekatolizálták. Működésük nyomán megreformált formában mindenfelé életre keltek a katolikus teológiai kultúra régi intézményei, a szerzetesházak. Nehezebb volt behatolni a polgárvárosokba, de a királyi hatalom támogatásával ezt is véghezvitték. Fél évszázad leforgása alatt (1620-1670) sikerült az országban katolikus túlsúlyt teremteni.

A jezsuiták gyors sikerében fontos szerepet játszott a könyv. A tömegeket élőszóval, prédikációval, a művelt rétegeket könyvpropagandával igyekeztek meggyőzni. Ezért mindenütt, ahol megtelepedtek, szinte egyszerre építették fel templomukat, másfelől könyvnyomdával és könyvtárral felszerelt iskolaházukat, a kollégiumokat. Ők is a középfokú humanista oktatásra fordították legfőbb figyelmüket.

A jezsuita kollégiumi könyvtár nem csupán a tankönyvtár szerepét töltötte be, nemzetközi jellegű tudományos apparátus is volt a rendtagok pasztorációs és írói tevékenységének támogatására, sőt ezen túl közművelődési tényező is a helybeli városi polgárság és a környékbeli nemesség számára. A tékák megszervezése a rend központi szervei által kidolgozott egységes irányelvek szerint történt. A gyűjtésben nemcsak a katolikus hittudományi és a nemzetközi humanista irodalomra voltak tekintettel, hanem a protestáns teológia termésére is. A nagyszámú jezsuita kollégiumi tékák sorából kiemelkedett a nagyszombati egyetem és a kassai akadémia mellett létesült nagykönyvtár.


Főpapi magánkönyvtárak

Az ellenreformációs könyvkultúra érvényesülésében - akárcsak a humanizmuséban vagy a reformációéban - részük volt a főpapi (és főúri) magángyűjteményeknek is, bár hatásuk ereje és köre távolról sem hasonlítható a jezsuita könyvtárakéhoz. Rendeltetésük szerint most is sajátosképpen gyűjtőik érdekét (önművelési, közéleti tevékenységét, vagy csupán kedvtelését) szolgálták, de azért közvetve a szűkebb vagy tágabb környezet, az aula, a baráti vagy rokoni kör érdeklődését és művelődési vágyat is kielégítették.

A főpapi könyvtárak köre - a hódoltsági javadalmak elvesztése óta - meglehetősen összezsugorodott, csaknem kizárólag Nagyszombatra korlátozódott. Jellemzők maradtak ebben az időszakban is a személyi tékák, amelyek létrehozóik halála után rendszerint felbomlottak. Az intézményes káptalani és egyházmegyei könyvtárak tudatos, állandó jellegű fejlesztésére viszonylag kevés gondot fordítottak. Az esztergomi érsekmegyei téka alapját csak az 1660-as években vetették meg.

A reformáció és az ellenreformáció nagy ideológiai-kulturális harcát tehát a könyvműveltség mint alapvető társadalmi módszer nem sínylette meg. A világi kultúra továbbélését biztosító nyomtatott könyv, a könyvből való ismeretszerzés, a könyvre támaszkodó életvitel, az intézményesülés útjára került könyvtár fennmaradt, lassan továbbterjedt, támaszul szolgálva a társadalom és kultúra fejlődésének.


II. Rekatolizált országos könyvtári hálózat

1. A könyvtári kultúra meggyökereztetése a volt hódoltságon

A 18. század kezdetén a megelőző másfélszáz év művelődési törekvéseinek eredményeként a királyi Magyarországnak és Erdélynek könyvekben, szervezett könyvgyűjteményekben tetemes szellemi tőke állt rendelkezésére. Ennek jelentősége nemcsak a könyvek sokaságából adódott, hanem abból a tényből is, hogy a könyvek tízezrei Európa közös műveltségének lényeges eredményeit hordozták és részben olyon intézményi keretek között voltak elhelyezve, amelyek a világi művelt rétegek számára is többé-kevésbé hozzáférhetők voltak. Ebben állt az új korszak pozitív öröksége. Mellette azonban jelen volt egy nagy negatívum is: a török hódoltság kulturális parlagja. A felszabadító háborúk lezajlása után mindenekelőtt e döbbenetes korszerűtlen. állapot megszüntetésére kellett törekedni.

Ez a művelődési restauráció legalább akkora feladatot jelentett, mint az elnéptelenedett területek újratelepítése. A roppant kultúrmunka elvégzéséhez társadalmunknak ekkoriban sem volt egyéb szerve, mint az egyházak. A közművelődési feladatok még teljesen kívül álltak az államhatalom tevékenységi körén.

A vallásos-kulturális újjáépítésben - az ellenreformációval elért túlsúlya alapján - a katolikus egyházra hárult a legtöbb feladat.

Az új katolikus iskolaszervezet létrehozása ezeken a területeken is elsősorban a jezsuiták műve volt. A visszafoglalt nagyobb városokban egy-két évtized leforgása alatt egész sorát állították fel rezidenciáknak és kollégiumoknak. A Rákóczi-felkelés után azonban az iskola- és kultúraszervezésben egy új tanító rend, a piarista rend vette át a vezetést. Iskoláik - szintúgy, mint a jezsuita kollégiumok - a humanista latin műveltségeszmény szolgálatában álltak, de nem zárkóztak el a 18. századi Európa új eszméinek, tudományosságának befogadása elől sem. Ehhez képest iskolai könyvtáraik is a korszerűség jegyében fejlődtek. Közülük elsőrangú társadalmi jelentőséget nyert a pesti iskola és könyvtára, amely mintegy magját alkotta a későbbi országos kulturális központnak. Vele szemben a jezsuiták budai akadémiai kollégiuma és tékája nem bizonyult fejlődésképesnek.

A hódoltság többi városában más szerzetesrendek is részt vettek a közművelődés megújításában, mégis a könyvtári kultúra meglehetősen vontatottan bontakozott ki. Magukban a püspöki városokban is csak a század közepe táján indult meg az intézményszerű tudományos könyvgyűjtemények szervezése. Az első példaszerű alapítás Klimó György pécsi tékája volt.

A protestánsoknak sem törvény-adta lehetőségük, sem anyagi erejük nem volt, hogy kultúraterjesztő missziójukat akár az Alföldön, akár a Dunántúlon a meglevőnél szélesebb körben terjeszthessék. Be kellett érniök azzal, hogy a török időket átvészelt intézményeiket fenntartsák.

A hódoltságon megtelepült főúri családok erőit - akárcsak a főpapokéit - 1750-ig lekötötték a telepítések és építkezések. Könyvtáraik felállítására sokáig nem került sor.


2. Változások a peremterületek könyvtári viszonyaiban

Ugyanez a fél évszázad, pontosabban a Rákóczi-felkelés utáni négy évtized zavartalan életkörülményeivel az ország peremterületei, Nyugat-Magyarország, a Felvidék, illetőleg Erdély és a Partium számára is kedvező lehetőségeket kínált a könyv- és könyvtári kultúra továbbfejlesztésére. Persze katolikusoknak és protestánsoknak nem egyenlően kedvezőket.


Nyugat-dunántúli könyvtárak

Dunántúlon a városi kultúrának ekkoriban csak két jelentős központja volt: Sopron és Győr.

Sopron a 16. század közepe óta a hazai evangélikus német polgárság egyik legerősebb bástyája volt. Latin iskolája és könyvtára - amely a reformáció első idejében alakult - az ellenreformáció sodrában elenyészett; könyvei a helybeli jezsuita kollégium birtokába kerültek. Egy évtizeddel később azonban ismét sikerült egy új gimnáziumot és könyvtárt szervezniök; ebből alakult ki a későbbi híres líceumi téka. A soproni városi könyvkultúrának kifejezői és biztosítékai voltak még a polgári magánkönyvtárak is, amelyeknek többnyire sikerült átmenteniök magukat a válságos időkön.

Győrben a protestantizmus nem tudott mélyebb gyökeret verni. Itt már a 17. szájad elején jezsuita kultúrintézmények irányították a szellemi életet. A század végén pedig itt alakult meg a Széchényi György-féle papnevelő intézettel az első intézményes egyházmegyei könyvtár.

Vidéki viszonylatban a reformáció könyvtári kultúrájából még kevesebb maradt meg. A rekatolizált nagy földesurak hatalmi szóval oszlatták fel e protestáns kulturális intézményeket és telepítettek helyükké szerzetesi rendházakat, gyakran ellátva őket könyvgyűjteményekkel is.


A Felvidék, a Kisalföld és a Hegyalja könyvtárai

Mind a városokban, mind vidéken lényegileg hasonlóképpen alakultak itt is a könyvtári viszonyok.

Az egykori lutheránus német kereskedő és bányavárosok közül csak a legjelentékenyebbek (Pozsony, Eperjes, Késmárk, Lőcse, Besztercebánya, Selmec, Sárospatak stb.) tudták iskolai és könyvtári intézményeiket fenntartani. A legtöbb helyen csupán lelkészi-polgári magántékák képviselték a könyvkultúrát. Annál szélesebb körben bontakoztak ki a katolikus intézményi könyvtárak.

Pozsonyban az újkori nyomtatott könyvkultúrát hat intézmény szolgálta: az evangélikusok líceumi könyvtára, három jezsuita bibliotéka és három kolostori gyűjtemény. Az evangélikusok könyvei az 1672. évi események idején a jezsuiták birtokába kerültek, de 1681 után sikerült új tékát szervezniök. Ezek mind több ezer kötetnyi állománnyal rendelkeztek. Mellettük három ősrégi téka is fennmaradt a városban: a társaskáptalané, a ferenceseké és a klarisszáké.

Nagyszombatban, a "magyar Rómá"-ban éppoly becses és régi könyvtárak álltak fenn, mint Pozsonyban. Inkább csak egyoldalú katolikus papi jellege, a polgári értelmiséget nélkülöző társadalmi struktúrája miatt sorolható Pozsony mögé. Itt is több középkori eredetű gyűjteményt őriztek, de fő nevezetessége a 16-17. század fordulóján megalapozott jezsuita egyetemi könyvtár volt, mintegy 10.000 kötetnyi állománnyal.

A keleti Felvidék legjelentősebb könyvtári városa Kassa volt. Itt a bennszülött evangélikus németség, a letelepült református magyarság kulturális intézményeit az ellenreformáció egyaránt maradéktalanul megszüntette. Helyüket a 17. század közepén jezsuita kollégium, majd akadémia foglalta el 4000 kötetnyi tékájával.

A bányavidéken Besztercebánya, a 16. század óta a protestáns iskolázás egyik központja játszotta a főszerepet. 1650 körül itt is megalakult a jezsuita kollégium és könyvtár. Az evangélikus iskola és téka csak nagy nehézségek árán tudott fennmaradni.

A Hegyalján a protestáns Rákóczi fejedelmek védnöksége alatt Sárospatak jutott kiváló kulturális jelentőségre. Scholáját és tékáját 130 évi virágzás után a jezsuiták megszüntették, de II. Rákóczi Ferenc ismét helyreállította.

A vidéken a katolikus könyvtári kultúrát továbbra is elsősorban szétszórt kolostorok képviselték, nemegyszer becses könyv- és tudománytörténeti állománnyal, valamint régi gyökerű és lassan továbbfejlődő főúri gyűjtemények. Ezeknél azonban a társadalmi szempontból jelentősebbek voltak a tudományos jellegű protestáns lelkészi magánkönyvtárak, amelyek a nyugat-európai polgári művelődés új eredményeit importálták és szűkebb-tágabb körben terjesztették. Közülük történelmi szerepet töltött be Bél Mátyás pozsonyi tékája mint a hazai polgári tudományosság megalapozásának segédeszköze.


Erdélyi könyvtárak

Erdélyben az ellenreformáció számára csak a fejedelemség megszűnése (1690) után nyílt meg az út. Olyan értelmű katolikus restaurációra azonban, mint amilyen a királyi területen végbement, itt nem kerülhetett sor. A Habsburgok itt kénytelenek voltak lemondani a nyers erőszak alkalmazásáról, s beérték azzal, hogy a katolikus egyházat egyenjogúsították a protestáns egyházakkal. Ennek következtében mind a református magyarságnak, mind az evangélikus szászságnak sikerült fenntartania vallásos-kulturális intézményeit. Érzékeny veszteségek csak az unitáriusokat érték.

A szűkebb Erdélyben továbbra is kimagasló szerepe maradt a reformátusok kolozsvári, nagyenyedi, marosvásárhelyi és udvarhelyi kollégiumának, másfelől az evangélikusok brassói és nagyszebeni gimnáziumának. Ez a hat tanintézet - amelyekhez hetediknek az unitáriusok egyetlen megmaradt iskoláját, a kolozsvári kollégiumot lehet még hozzászámítani - megannyi régi intézményes könyvtár fenntartója volt. Mellettük az 1698 után ujjászerveződő kolozsvári jezsuita kollégium tékája újnak számított, minthogy a Báthori István fejedelem által egy évszázaddal korábban alapított jezsuita egyetem tékáját még 1603-ban felbomlasztotta az unitárius zavargás.

De a protestáns iskolák könyvtárai is többnyire erősen megtépázva, súlyos veszteségekkel érték meg a 18. századot. Háborús események és elemi csapások egyaránt nagy pusztítást vittek véghez gyűjteményeikben. Az 1711 után bekövetkezett békés korszakban ideje lett volna erőteljes és korszerű kiegészítésnek, gyarapításnak. Ám a társadalmi fejlődés üteme itt is, akárcsak a rekatolizált Magyarországon, meglehetősen vontatott volt; a protestáns értelmiségben nehezen bontakozott ki a nemzeti kultúraépítés hivatástudata. Az erők kimerültek a lelkészi-tanári magángyűjtemények fejlesztésében. Hasonló helyzetben volt a főnemesség könyv- és könyvtári kultúrája is; a szellemi igények szintje alig emelkedett.

Ami a Partiumot illeti, ennek művelődési élete a 16. század óta két nagy iskolavárosban tömörült: Nagyváradon és Debrecenben.

Nagyvárad egykor híres református főiskolája és könyvtára ebben az időben már nem létezett. Elpusztult még az 1660. évi török invázió idején. Az 1692-i felszabadítás után református restaurációra nem kerülhetett sor; útját állta ennek a helyreállított katolikus püspökség, amely a közművelődés és a könyvtári kultúra újraélesztését itt is a jezsuiták kezére adta. 1750-ig az ő kollégiumi könyvtáruk volt itt az egyetlen intézményszerű tudományos-irodalmi apparátus.

Debrecenben, a tiszántúli reformátusságnak e nagy kulturális empóriumában az ellenreformáció nem tudott úrrá lenni. A nagytömegű homogén református lakosság sikerrel védekezett a katolikus támadások ellen. A jezsuiták nem tudtak betelepülni a városba, csak a piaristák és ferencesek, de ezek társadalmi-kulturális hatása jelentéktelen maradt. A 16. század közepe óta fennálló kollégium uralkodó művelődési intézménye maradt az egész országrésznek. Tékája, bár a háborús időkben sokat szenvedett, lassú gyarapodásban, fejlődésben volt, de inkább csak a tanári kar és a tanulóifjúság céljait szolgálta.

Az elmondottak alapján megállapítható, hogy a 18. század első felében fennállt katolikus és protestáns vallásos jellegű iskolák és a velük kapcsolatos könyvtári intézmények - idejétmúlt teológiai beállítottságukban és szűk társadalmi hatáskörük folytán - nemigen voltak alkalmasak a laikus művelődés útjának egyengetésére. Mégis létükkel és működésükkel akaratlanul is hozzájárultak a középhelyzetű társadalomrétegek szellemi felvevőképességének fejlesztéséhez s ezáltal a haladottabb európai országok világi-polgári nemzeti kultúrájának megismeréséhez és elsajátításához.


III. Felvilágosodás és könyvtári gondolat

1. A művelődésügy "államosítása". A szerzetesi könyvtárak feloszlatása

A 18. század közepe felé Európa-szerte, Magyarországon is megindult az ellenreformáció mozgalmának felszámolása. Ezt a történelmi fordulatot nyugati országokban erőteljesen kibontakozó polgárosodás kényszerítette ki. A rekatolizáció ui. refeudalizálódással járt együtt, s ez szükségképpen kiváltotta mind a kereskedő-iparos polgárság, mind a városi laikus értelmiség ellenállását. Amikor a városi vezetőrétegek szellemi színvonala elérte a feudális-egyházi társadalom teljesítőképességét, általános támadás indult meg a katolikus egyház ellenreformációs főereje, a jezsuita rend ellen. A polgári intellektualizmus arra törekedett, hogy a fejedelmi udvarokban a jezsuiták politikai-kulturális befolyását megszüntesse és a magáét juttassa érvényre. Néhány évtizedig tartó, jobbára könyvek által lezajlott éles harc után a jezsuiták mindenfelé vereséget szenvedtek, s az európai katolikus országokban uralomra jutott a polgári eszmék hatása alatt álló ún. felvilágosult abszolutizmus. Bekövetkezett ez a fordulat a Habsburg-birodalomban is. Mária Terézia bécsi udvarában aufklärista polgári elemek inspirációjára egyebek mellett állami program lett a katolikus egyház kulturális szerepének kisajátítása is.

A program megvalósítása Magyarországon több részletben ment végbe. Először a nagyszombati egyetemet reformálták meg etatista szellemben, azután új, kizárólag laikus tudományosságot oktató állami szakiskolákat hívtak életre, végül 1773-ban - a jezsuita rendnek Róma által kimondott feloszlatása kapcsán - államosították Magyarország és Erdély minden, jezsuita kézben volt tan- és kultúrintézetét.

E kisajátított iskolák királyi intézetekké alakítva továbbra is fennmaradtak - nem így a rendi könyvtárak. Ezeket mint a felszámolásra ítélt egyházi kultúra fegyvertárait mindenütt megszüntették. 33 kollégiumnak, illetőleg rezidenciának mintegy 60.000-70.000 kötetre rugó könyvállományát szétosztották az ország újjászervezett felsőoktatási intézményei, nevezetesen a Budára, majd Pestre helyezett királyi egyetem és a vidéki királyi akadémiák között.

A felvilágosodással szövetkezett fejedelmi abszolutizmusnak ez az egyházi kultúra ellen vívott harca II. József korában érte el tetőfokát. A császár főkegyúri joga alapján feloszlatta az ország szerzetesi rendházainak többségét, közel 150 kolostort, s velük együtt szétoszlatta könyvtáraikat is. Ezek a rendi könyvek is többnyire a különböző királyi tanintézetekbe áramlottak, de rengeteg anyag került kótyavetyére is.

Így bontotta le a teréziánus és jozefinus államraison alig másfél évtized alatt mindazokat a kulturális intézményeket és gyűjteményeket, amelyeket a barokk ellenreformáció másfél évszázad alatt épített. Célját azonban csak részben érte el. Az államosított iskolák mellé nem sikerült új etatista szellemű, utilitárius tartalmú tékákat szervezni. Hiába írta elő az 1777. évi híres tanulmányi reform, a Ratio Educationis az új tanintézeti könyvtárak létesítésének irányelveit, efféle gyűjtemények a pesti egyetemen kívül sehol sem alakultak meg. Pénzügyi fedezet híján az igényes tervekből semmi sem lett.

Ez a nagyszabású kísérlet azonban mégsem maradt hatástalan a hazai könyvtári kultúra további alakulására. A társadalomnak mind egyházi, mind világi vezető rétegei hirtelen tudatára ébredtek annak, hogy a bécsi kulturális-társadalmi újító mozgalom vitális érdekeiket fenyegeti, tehát védekezni kell ellene, mégpedig ugyancsak a korszerűség jegyében álló, de nem az abszolutizmust szolgáló új kulturális intézmények életrehívásával.


2. Új főpapi könyvtáralapítások

Hogy a jezsuita kollégiumok és a különböző szerzetesházak feloszlatásával elenyészett óriási könyvtári apparátust pótolni kell, az a katolikus főpapság számára hamarosan világossá vált. Azok a püspökök, akik nem szegődtek a jozefinizmus szolgálatába, nagy erőfeszítéseket tettek a katolikus egyház művelődési szerepének megmentésére. A régi vallásos szervezetek felújítását nem látták többé célszerűnek, ezért inkább a világi társadalom számára is hasznos művelődési intézmények, főiskolák és tudós társaságok létrehozására törekedtek. Céljukat a bécsi udvar ellenállása miatt nem érték ugyan el, a tervezett intézetek nem kelhettek életre, de testet öltött legalább a tudományos felszerelés, a könyvtári apparátus. A szervező egyházfők mindenhol körültekintő, alapos gyűjtőmunkát végeztek: elsősorban a nemzetközi egyházi és világi tudományosság újabbkori könyvtermését igyekezetek megszerezni, de tekintettel voltak a nemzeti kultúrát reprezentáló régi és új, nyomtatott és kéziratos művekre is.

Ez az új egyházi könyvtártípus, amelyet az alapítók világi érdeklődők használatára is megnyitni szándékoztak, legelőször 1774-ben Pécsett valósult meg Klimó György püspök buzgalmából és bőkezűségéből.

Csaknem egyidejűleg, a hatvanas-nyolcvanas években alakult ki, körülbelül ugyanekkora mintegy 15.000 kötetnyi, de sok tekintetben korszerűbb állománnyal gróf Eszterházy Károly alapítványa, az egri püspöki könyvtár.

Főként középkori hungarika állománya révén nyert jelentőséget a nyolcvanas-kilencvenes években gróf Batthyány Ignác gyűjtőtevékenységéből létrejött gyulafehérvári püspöki téka.

Valamivel korábban, a hatvanas években kezdett kialakulni Patachich Ádám nagyváradi püspök muzeális tékája. Ez 8000 kötetnyi állományával 1776-ban Kalocsára került, ahol fejlesztését - főleg a történeti szektorban - Kollonics László érsek folytatta.

Nem kellett újjászervezni az esztergomi prímási tékát; ez a 17. század óta az érsekek és kanonokok hagyatékából úgyszólván állandóan gyarapodott, s ha elkésve is, mindenkor feltöltődött az európai egyházi és világi tudományosság termékeivel. Hazai vonatkozásban pedig a legjelentékenyebb letéteményese lett a középkor és a reneszánsz kor kódex- és könyvhagyatékának. A század folyamán mintegy 20.000-25.000 kötetre nőtt állományát leghatékonyabban gróf Batthyány József prímás gyarapította.

Ám mindezek az új, vagy megújuló egyházmegyei gyűjtemények - bármennyi szellemi kincset halmoztak is fel kereteik között - végül mégsem tudtak számottevő hatást gyakorolni kulturális életünk fejlődésére. Nem voltak képesek igazi, a világiak számára is nyitott intézményekké alakulni; lényegük szerint nehezen hozzáférhető, sajátosan egyházi érdekű intézetek maradtak. S ami még nagyobb baj volt: általában elakadtak fejlődésükben is; sem rendszeres utánpótlásuk, sem katalogizálásuk nem volt biztosítva. Mindinkább könyvmúzeumokká váltak, ahelyett, hogy élő használati könyvtárakká lettek volna.


3. A protestáns főiskolai könyvtárak

Protestáns oldalon a 18. század második felében a reformátusok sok viszontagságon keresztülment főiskolai könyvtárai közül csak a debreceni és a sárospataki bizonyult fejlődőképesnek. Ez a kettő messze túlszárnyalta a többi kollégiumi és líceumi tékát.

A debreceni kollégium könyvtára - a jozefinista tolerancia iskolafejlesztő légkörében és a kollégium pénzalapjának növekedésével - különösen Sinai Miklós professzor három évtizedre (1760-1790) terjedő prefektussága idején tett komoly előhaladást. Az állomány továbbra is megőrizte univerzális jellegét, és a humanista latinitásból is csak lassan bontakozott ki. Gyarapodását legfőképpen papi-tanári hagyatékoknak köszönhette. Végül is a század utolján 20.000 kötetnyi állományával és muzeális értékű kódex- és könyvkincseivel majdnem egy sorba került a legelső katolikus gyűjteményekkel. Odáig azonban a kollégium vezetői sem jutottak el, hogy a pesti egyetemi könyvtár példájára megnyissák a téka kapuit a művelt közönség előtt.

Hasonló jellegű és mértékű növekedésen ment át a sárospataki kollégium könyvtára is. Itt is főképp az oktatás lehetőségének tágulása nyújtott módot a kibontakozásra. A külföldi korszerű könyvanyag gyarapítása itt is nehezen ment; jóval könnyebben a hazaié. Különben ez a téka is fenntartotta céhszerű, zárt intézményi jellegét. Az evangélikus főiskolai könyvtárak közül továbbra is a pozsonyi és a soproni líceum gyűjteményei vitték a vezető szerepet. De a gyarapodást ezeknél is sokkal inkább régi könyvkincsek és kéziratok felhalmozódása jelentette, semmint az időszerű kulturális és szakirodalom beszerzése. Az állományok leginkább professzori és polgári hagyatékok által növekedtek.

Az erdélyi protestáns főiskolák tékái felett is meglehetősen nyomtalanul múlt el a 18. század második fele. Országos kulturális jelentőségét csak a kolozsvári és nagyenyedi református kollégiumnak, valamint a nagyszebeni evangélikus gimnáziumnak sikerült megőriznie; tékájuk azonban csak nehezen tudott lépést tartani a művelődés egyre gyorsabb ütemű haladásával.


4. Egy világi közkönyvtár társadalmi szükségessége

Az egyházi tékáknak ez az általános fejlődésképtelensége - amelyben a teológiai kultúra társadalmi vezető szerepének elmúlása fejeződik ki - kiáltó ellentétben állt a felvilágosodás hatása alatt Magyarországon is kialakult új kulturális igényekkel. A 18. század végén már múlhatatlanul szükség volt a világi irányú közműveltségnek széles körű és céltudatos előmozdítására. A feudális társadalomból tudvalevőleg erre az időre határozottan kiválasztódott egy új, laikus kultúrájú szociális réteg, a polgári eszméket képviselő értelmiség. Ez az új intelligencia hivatását nemcsak mellékesen, hanem főképpen a szellemi alkotómunkában, mégpedig a világi, s egyben nemzeti tudományosság és irodalom művelésében látta. Úgy vélte, ezen a réven lesz lehetséges az immár anakronisztikummá vált szűk kultúrájú rendi Magyarország helyén egy újat, korszerűt felépíteni. Reform-munkájának kibontakoztatása végett ezért egyre határozottabban kívánta, sürgette egy nemzeti tudományos társaság és még inkább egy mindenki számára hozzáférhető használati nemzeti közkönyvtár életrehívását.

A lelkes propagandának - amely 1790-91-ben érte el tetőfokát - meg is lett az eredménye. Mire a 18. század a 19.-be fordult - társadalmunknak az egyházak által történt majd három évszázadra terjedő folyamatos művelése után - egy nagylelkű hazafi megértéséből és áldozatából megszületett a sajátosan a hazai könyvkultúra őrizetére és fejlesztésére hivatott nagyszerű alapítvány: a Széchényi Országos Könyvtár.




Kovách Zoltán

A magyarországi katolikus egyházi könyvtárak
jelentősége a tudományos kutatás szempontjából

A magyar könyvtárügy felelős vezetői az elmúlt két évtizedben nemegyszer foglalkoztak az egyházi könyvtárakkal, s adtak hangot annak a kívánságnak, hogy a "komoly tudományos és tudománytörténeti anyaggal rendelkező egyházi könyvtárakat éppen a kutatás érdekében jobban kellene támogatni", mivel "a tudományos kutatás, főként a történeti jellegű kutató munkák szempontjából fontos e 30 különféle egyházi könyvtár állapota is. Állományuk csaknem 1,8 millió. Jelentős részben fontos dokumentumokat őriznek".

E megállapításukat arra a történeti tényre alapozták, hogy a könyv és vele együtt a könyvtár, úgy jelenik meg Magyarország történetében, mint az európai új népek életében általában: az egyháziak dolgaként.

A káptalanok és a kolostorok tövében szerveződtek meg a XI. századtól kezdve az első hazai művelődési centrumok: iskolák, könyvtárak, másolóműhelyek, hiteleshelyek. Az első könyvek, a kódexek, elsősorban a liturgia szolgálatában állottak, azután a káptalani és a kolostori iskolákban az oktatást segítették, s a káptalani, kolostori élet szükségleteit elégítették ki.


A katolikus könyvtárak kialakulása

A ma is meglevő egyházmegyei és szerzetes nagykönyvtárak közül egy-kettőnek az alapjai középkori történelmünk kezdetéig nyúlnak vissza (pl. Esztergom, Pannonhalma), mai arculatuk azonban viszonylag későn, csak a török után, a barokk korban alakult ki: Győr 1688, Budai Ferences 1689, Pesti Piaristák és Esztergomi Ferencesek 1717, Pesti Pálosok 1742, Pécs 1746, Veszprém 1770 körül, Székesfehérvár és Szombathely 1777, Eger 1781, Kalocsa 1784, Vác 1871, Esztergomi Simor 1883.

A hazai katolikus egyházi könyvtárak barokk kori megszervezésével kapcsolatban rendkívül jelentős az 1611-es nagyszombati tartományi zsinat határozata: a püspökök és kanonokok könyveiket arra az egyházra kötelesek hagyni, amelyben székelnek, hogy így minden egyes káptalanban könyvtárat lehessen felállítani. Az elhunyt plébánosok könyvhagyatékából a plébániai könyvtárakat kell kialakítani, s az egyházfik (aeditui) kötelessége volt ügyelni arra, hogy az elhunyt plébános rokonai ne hordják szét a hagyatéki könyveket, még akkor sem, ha azokat kimutathatóan a plébános a saját költségén vásárolta meg.

A nagyszombati tartományi zsinat határozatait a püspökök és a káptalanok természetesen csak a XVIII. század folyamán tudták végrehajtani, amikor a török hódoltság után visszatérhettek egyházmegyéjük egykori székhelyére, és ott újra elindíthatták az egyházi életet.

A trentói zsinat 1563. július 15-én tartott ülésén (Sessio 23. de reformatione) intézkedett a papnevelő intézeteknek a püspöki székhelyeken történő felállításáról. Az ezekben folyó oktatómunka természetesen megkívánta a könyvtárak (az ún. szemináriumi könyvtárak) megszervezését is. Az elsőt, az esztergomit, Oláh Miklós állította fel 1566. május 19-én Nagyszombatban, ahol az esztergomi érsek és káptalanja akkor a török miatt székelt. Csak a török hódoltság után alapították meg a székhelyeikre visszatérő püspökök a többi papnevelő intézetet könyvtárával együtt: Székesfehérvár 1802, Budapesti Hittudományi Akadémia 1805, Eger 1852 stb. Két szemináriumi könyvtárat századunkban szerveztek meg: Szeged 1930 és Nyíregyháza (görög katolikus) 1950.

Jelenleg hazánkban hat helyen folyik papképzés: Budapest, Eger, Esztergom, Győr, Nyíregyháza (görög katolikus) és Szeged. Ezekben az intézetekben mindenütt található könyvtár. Azokon a püspöki székhelyeken pedig, ahol nincs szeminárium, a papnevelő intézetek könyvei átkerültek a püspöki, ill. az ún. egyházmegyei könyvtárak állományába (pl. Pécs, Veszprém stb.).

A ma meglevő 21 nagyobb katolikus egyházi könyvtár mellé sorakoznak fel a plébániai könyvtárak. Az ezekben található anyag mennyiségi és minőségi számbavétele, védelme még a jövő feladata. Az elsősorban a barokk korban alapított plébániák sokszor igen jelentős könyv- és levéltári anyaggal rendelkeznek: néhány ősnyomtatvány, antikva, valamint RMK kötet mellett főként a lelkipásztorok által a teológiai oktatás és a mindennapi pasztorációs munkában használt könyvek találhatók meg szép számmal, de néha az egyéni érdeklődést tükröző ritka és értékes művek is szerepelnek.


Az egyházi könyvtárak szervezete

Szervezetileg a hazai katolikus könyvtárakat, elsősorban a 21 nagykönyvtárat, az 1969-ben felállított Országos Katolikus Gyűjteményi Központ fogja össze, Budapest székhellyel, egy országos igazgató vezetése alatt. Ennek a központnak három szekciója működik: könyvtári, levéltári és múzeumi, mindegyik élén egy-egy szakelőadóval, akik a hivatalos állami szervekkel, elsősorban az illetékes szakfelügyelőkkel együttműködve segítik a könyvtárak munkáját. A Gyűjteményi Központ működési szabályzata még az illetékes egyházi hatóság, jelen esetben a Magyar Püspöki Kar jóváhagyását várja.

A Szent István korára visszamenő hazai egyházmegyei szervezet - Hartvik és a nagy legenda szerzője egyaránt tíz püspökség alapításáról tud -, melyben szinte csak az 1777-ben felállított új egyházmegyék (pl. Székesfehérvár, Szombathely stb.) hoztak némi változást, napjainkban is összefogja egy-egy egyházmegyén belül a katolikus könyvtárügyet. Az egyházmegyei hatóság, élén a püspökkel, itt-ott a káptalan beleszólásával (pl. Esztergom), valamint a jelenleg működő szerzetesrendek elöljárósága, élén a rendfőnökkel, tartja fenn ezeket a könyvtárakat, nevezi ki a könyvtárosokat. Hazánkban a legfiatalabb egyházmegye a hajdúdorogi görög katolikus püspökség (1912). Az egyházmegyei hatóságok jogköre tehát nemcsak ún. püspöki, hanem a papnevelő intézeti könyvtárakra is kiterjed, sőt a területén működő valamennyi plébániai könyvtárra. A három érseki szék (Esztergom, Kalocsa és Eger) érseki tartományán belül a könyvtárügyre semmiféle befolyással nincs, azt az egyes egyházmegyék önállóan intézik.


A nagy katolikus könyvtárak állománya és kezelése

Az 1965-ben megjelent Könyvtári Minerva 19 katolikus egyházi könyvtárt tart számon, ezek állományának mennyiségi összetétele az alábbi képet mutatja:

Könyvtár

Könyv

Folyóirat

Kódex

Kézirat

RMK

BUDAPEST

Budai ferences

Pesti piaristák

Hittud. Akadémia

19000

75000

18400

1200

5000

1300

 

245

 

500

EGER

Főegyházmegyei

Szemináriumi

80800

15500

2200

2300

15

570

389

ESZTERGOM

Főszékesegyházi

Simor

Szemináriumi

200000

40000

14000

5000

1000

1500

 

20

1000

60

346

GYŐR

Szemináriumi

67000

1000

15

40

 

KALOCSA

Főszékesegyházi

90000

1200

 

623

175

NYÍREGYHÁZA

Szemináriumi

8000

2000

     

PANNONHALMA

Bencés főapátsági

204000

24000

13

600

500

PÉCS

Egyházmegyei

18000

2000

     

SZEGED

Szemináriumi

14500

300

     

SZÉKESFEHÉRVÁR

Püspöki

Szemináriumi

32600

9900

5200

1800

5

241

160

SZOMBATHELY

Egyházmegyei

70000

2900

18

118

 

VÁC

Egyházmegyei

81200

1200

   

127

VESZPRÉM

Püspöki, káptalani, szemináriumi

34800

3300

1

1

 

ÖSSZESEN:

1.172.500

71.400

87

3498

2197

A fenti jegyzékkel kapcsolatban meg kell jegyeznünk a következőket:

Nem szerepel benne a budapesti Központi Szeminárium épületében elhelyezett, ún. Pálos könyvtár, az esztergomi Ferences könyvtár, valamint a győri szemináriumi könyvtár. Ez utóbbi ugyan már egyszer szerepelt a jegyzékben szemináriumi könyvtár néven, de ez az ún. győri püspöki nagyobb papnevelő intézet könyvtára, mely ma a püspöki könyvtár szerepét tölti be, nevezhető esetleg még egyházmegyeinek is. Ezenkívül van a jelenlegi papnevelő intézetben egy külön könyvtár, és ez a mai szóhasználat szerint a szemináriumi könyvtár. Székesfehérváron pedig az egy kezelés miatt a két különböző helyen levő ún. püspöki és szemináriumi könyvtárat egynek vesszük, mivel most a városban nincs szeminárium.

Első pillanatra megállapítható, hogy viszonylag igen kevés a kódex, ez azzal magyarázható, hogy a kéziratállománytól nem különítették el a kódexeket. Esztergom pl. a XVI. sz. középéig írt 50 középkori kódex birtokában van a Főszékesegyházi Könyvtár révén. Több könyvtárnál nem terjed ki az adatszolgáltatás az RMK kötetekre, amint ez az RMNy-ből világosan megállapítható. Antiqua anyagot külön jelzett két könyvtár: Főszékesegyházi 4000 és Székesfehérvár 489 kötetet. A budapesti Hittudományi Akadémia könyvtára 800 disszertációt, az esztergomi Főszékesegyházi könyvtár pedig még 350 térképet és 100 metszetet jelentett be.

A pontosabb felmérések most folynak: elsősorban az antiqua és a kéziratos anyag terén.

A Sajó-Soltész-féle 1970-ben kiadott ősnyomtatványkatalógus jóvoltából pontosabb adatokkal rendelkezünk az inkunábulumokról. A hazai könyvtárakban (szám szerint 56-ban) 7107 példányt őriznek, ebből 20 katolikus könyvtárban 2353 példányt tartanak nyilván, tehát a hazai ősnyomtatványállomány mintegy 1/3 részét. Az 1971-ben megjelent Régi magyarországi nyomtatványok 1473-1600 c. kiadvány 15 katolikus könyvtárban 104 tételt tüntet fel, mégpedig a könyvtárak mutatójában. Mind az ős-, mind pedig a régi magyarországi nyomtatványoknál figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy nemcsak a fentebb tárgyalt könyvtárak tulajdonában vannak ezek a kötetek, hanem néhány példánnyal olyanok is szerepelnek, melyekről eddig még nem történt említés, így pl. 1 inkunábulumot őriz a szécsényi plébánia, RMNy kötet található 1-1 tételben Sárospatakon, Szécsényben és Tatán a plébániai könyvtárban. A további felmérések során ez a szám még előreláthatólag növekedni fog.

A nagy egyházi könyvtárak állományának minőségi összetételére fényt derít a gyűjtőkör tanulmányozása. A gyűjtőkör szinte kivétel nélkül mindegyik könyvtárban a hittudományt és a társadalomtudományokat (filozófia, történelem, jog, irodalom) öleli fel.

E könyvtárak bizonyos értelemben lezártak, fejlesztésük ma kismértékű. Eredeti gyűjtőkörük keretében az I. világháború végéig, néhol a II. világháborúig gyarapították állományukat. Ma a legkedvezőbb helyzetben az oktatási intézményekkel összekapcsolt szemináriumi és szerzetesi könyvtárak vannak, amelyek - lehetőségeik határain belül - ma is tudatosan törekednek arra, hogy a teológiai oktatás hazai kiadványait teljességre törekvéssel, a külföldi, elsősorban német és francia anyagot válogatva beszerezzék, vétel, illetve ajándékozás révén. A többi nagykönyvtárba alkalmanként bekerülnek a főpapi (püspöki, kanonoki) hagyatékból származó könyvek is.

A katolikus egyházi nagykönyvtárakban szinte kizárólag mindenütt egyetemi vagy főiskolai végzettségű (hittudományi) egyháziak dolgoznak, ezek közül csak egy-kettőnek van külön egyetemi könyvtári szakképesítése, de többen elvégezték a középfokú könyvtárosi szaktanfolyamot, elsősorban az OSZK KMK keretében, néhányan viszont csak teológiai ismeretekkel rendelkeznek. Az egyházi könyvtárosok továbbképzését szolgáló, a KMK által szervezett 1 éves tanfolyamon 30 katolikus pap mélyíti el tudását elsősorban a régi anyaggal (kódex, kézirat, ős- és réginyomtatvány) kapcsolatban. A magas résztvevői szám mögött az a meggyőződés rejlik, hogy nemcsak a jelenleg könyvtárban dolgozó egyháziakat kell továbbképezni, hanem a jövőre is gondolva, az utánpótlást is biztosítani kell.


Az egyházi könyvtárak problémái

A problémák lényegében két pont köré csoportosíthatók: elhelyezés és állományvédelem. A lassan bár, de mégis gyarapodó egyházi könyvtárak raktározási gondokkal küzdenek, polcaik beteltek, nem tudják felállítani a beérkező anyagot. A legtöbbször régi épületben elhelyezett könyvtári anyag védelme sem mindig kielégítő, itt-ott különféle károsodás észlelhető, pl. szú, penész, s még mindig nincs kellően megoldva a számontartott értékek: kódex, ősnyomtatvány stb. restaurálása. Államunk 1972-ben 45000 Ft-ot biztosított a művelődési tárca keretében a katolikus könyvtárak legsürgősebb restaurálási munkálatainak elvégzésére, amelyre az OSZK, az Országos Levéltár és az Iparművészeti Múzeum laboratóriumaiban kerül sor. A szakképzett és megfelelő létszámú könyvtárosgárda hiánya okozza azt is, hogy a teljes régi anyag pontos számbavétele még mindig nem történt meg. (Ilyen állományfeltárási munkákra az állam az elmúlt évben 16000 Ft-ot adott a katolikus egyházi könyvtáraknak.) Több könyvtár fűtési, sőt világítási problémákkal küszködik, a kutatószobák, illetve termek sem kielégítőek.

Mindezek ellenére folyik a felmérő, feltáró munka, és több egyházi könyvtár igyekszik értékeit saját kiállításokon bemutatni, sőt a hazai és külföldi nagy állami kiállításokra történő kikölcsönzéssel közkinccsé is tenni. A helybenolvasók és a kutatók ellátásán túl mód nyílik a könyvtárközi kölcsönzésre, mind hazai, mind pedig külföldi viszonylatban.


A katolikus könyvtárak és a kutatás

A földrajzi megoszlást tekintve a Dunántúl, az ősi Pannónia van a legjobb helyzetben: itt 11 nagykönyvtárat találunk. Budapesten négyet, a Duna-Tisza közén hármat (Kalocsa, Szeged, Vác), míg a Tiszántúlon egyet (Nyíregyháza), Északkelet-Magyarországon pedig kettőt (Eger).

Bizonyos földrajzi egységeken, régiókon belül nemcsak lehetséges, hanem kívánatos is lenne az ugyanazon területen működő állami nagy könyvtárakkal (egyetemi, megyei) az együttműködés kialakítása. Történhet ez kettős módon: a szakirodalmat kereső kutatók igényének könyvtárközi kölcsönzés keretében történő kielégítésével, de ennek szinte előfeltétele az, hogy az állami könyvtár már bizonyos területtel kapcsolatban ismerje az egyházi könyvtár idevágó anyagát, pl. katalóguscédulák révén. A másik mód a kölcsönös könyvtárlátogatások szervezése, melyeknek keretében a könyvtári munkába való bevezetésre és a tájékoztatási együttműködésre nyílik lehetőség.

A napjainkban oly széles alapokon nyugvó honismereti mozgalom a helytörténészek számára a nagy egyházi könyvtárakban ideális kutatási területet talál. E könyvtárak ugyanis legtöbbször tervszerűen gyűjtötték a székvárosuk, egyházmegyéjük területén megjelent, vagy arra vonatkozó kiadványokat. Egyes helyeken a belső egyházi rendelkezés is előírta, hogy az egyházi intézmények és a pap-szerzők kötelesek az általuk kiadott munkákból 1-1, esetleg 2-2 példányt az illetékes egyházmegyei, illetve szerzetesi könyvtárnak megküldeni. A legtöbb könyvtárban megvannak a helytörténeti kutatásokhoz nélkülözhetetlen monográfiák, lexikonok, oklevélkiadások stb. A püspöki székhelyek könyvtárai mellett a helytörténeti kutatóknak nagy segítséget jelenthetnek az ugyanott működő levéltárak is. A könyvtáros néhány esetben a levéltárosi tisztet is betölti, így még fokozottabban lehet rá támaszkodni az ilyen jellegű kutatómunkánál. A helytörténeti kutatás elsősorban a levéltárakban őrzött egyházlátogatási jegyzőkönyvekben találhat értékes adatokat.

Megemlítendő, hogy a teológiai vonatkozású anyag mellett igen nagyszámú a világi jellegű könyv- és folyóirat-állomány is, olyannyira, hogy pl. a Nagyszombatban székelő esztergomi káptalan ma is meglevő 1674-ben készített szakkatalógusa 2891 kötetet tartalmaz, ebből 1524 a világi és mindössze 1367 a hittudományi mű. A világi jog és történelem mellett a társadalom- és orvostudomány kapta a legrangosabb helyet a bölcselettel együtt, míg az irodalom aránylag kevesebb. És ez az anyag túlnyomó részben még ma is megvan az esztergomi főszékesegyházi könyvtár ún. Fugger-Lippay-Szelepchényi gyűjteményében.

A komplex kutatás, amely a legkülönfélébb szempontokat figyelembe veszi, mint pl. possessor, bejegyzések, kötés, díszítés, még számos értékes adattal gazdagíthatja ismereteinket. Legyen szabad hivatkoznom pl. a kalocsai Főszékesegyházi Könyvtár 311. számú kódexére, melyről a kötéskutató és az írásszakértő együttes munkával mutatta ki, hogy Vitéz János könyvtárának egyik darabja, amelyet Esztergomban írtak és kötöttek 1470-ben és Vitéz kezevonásait is megőrizte a széljegyzetekben. Két másik példa: az esztergomi Főszékesegyházi Könyvtár őrzi mindkét középkori iskolai jegyzetünket: a magyarországi iskoláskönyvet a XII. század első feléből és az ún. Szalkai-kódexet. Az előbbit 1961-ig csak úgy tartották számon, mint az Énekek Énekéhez írt kommentárt, melybe feljegyezték az első nyolc Árpád-házi király temetkezési helyét, a másik igazi értékére csak akkor derült fény, amikor módszeres, oktatástörténeti feldolgozását elvégezték.

A sokszor szinte felbecsülhetetlen értéket jelentő katolikus egyházi könyvtárak körülményeikhez és lehetőségeikhez mérten rendelkezésére állnak azoknak, akik a magyar múltat akarják tanulmányozni. E könyvtárak is szorosan hozzátartoznak a nemzeti vagyonhoz, s mivel az egyház anyagi teherbíró képességét megfelelő fenntartásuk, feltárásuk, gondozásuk meghaladja, fokozottabban rászorulnak arra, hogy a hazai művelődésügyre oly sokat és nagylelkűen fordító államunk lehetőségeihez képest támogassa őket. Az egyházi könyvtárak ezt a gondoskodást azzal tudják viszonozni, hogy a bennük őrzött értékek feltárásával sok kutatónak szereznek őszinte örömet, és így szolgálják a hazai tudományosságot.




Újszászy Kálmán

A magyarországi református egyházi könyvtárak
jelentősége a tudományos kutatás szempontjából

A könyvtárak típusai

A magyarországi református egyházi könyvtárak egyházközségiek és egyházkerületiek. Ezeknek, valamint az egyházközségek, egyházmegyék és egyházkerületek tulajdonában levő irat-, illetve levéltáraknak, továbbá a református egyház múzeumügyének és műemlékvédelmének központi felügyeleti és irányító szerve az Országos Református Gyűjteményi Tanács, amely a magyarországi református egyház zsinatának megbízásából az illetékes állami hatóságokkal egyetértésben működik.

A közel 1300 anya-, társ- és fiókegyházközség könyvállományának számbavétele folyamatban van. Az addigi adatokra támaszkodva 70-80.000-re tehető a református egyházközségek tulajdonában levő művek száma. Ezeknek jelentős részét az ún. Parochiális Könyvtár-sorozat kötetei képezik, továbbá a hivatalos egyházi hetilapok és folyóiratok. Az utóbbiak nemcsak az egyháztörténeti, hanem a helytörténeti kutatás szempontjából is figyelmet érdemelnek.

A református egyházközségi könyvtáraknál külön-külön jóval jelentősebb a 27 egyházmegyei könyvtár, bár állományuk számszerűleg legfeljebb a negyedét teszi ki amazokénak. Máig érződik rajtuk, hogy a magyar vidék olvasóköreivel egyidőben, a múlt század folyamán születtek, s így keletkezésük az egyházmegyék lelkipásztorainak önképzésével is összefügg. Állományukat a kiegyezés után nyomtatásban is megjelentetett egyházmegyei gyűlési jegyzőkönyvek teszik történeti szempontból is értékes forrásanyaggá. Nagyobb részüket egyházmegyei könyvtáros gondozza, ezért kezelésük, fenntartásuk az egyházközségi könyvtárakénál tervszerűbben történik. Több olyan van közöttük, amelyik az egyházmegye területén működött valamikori partikulák, algimnáziumok, lelkészi körök könyvállományát is magába olvasztotta és könyvgyűjtő esperesek, lelkészek könyvtárának töredékeit őrzi. Az ilyenekben a 18-19. század elsősorban teológiai irodalmán túl antikvákkal is találkozunk.

A magyarországi református egyház könyvállományának mennyiségileg és minőségileg jelentősebb hányadát azonban az egyházkerületi könyvtárak tartalmazzák. A négy egyházkerület mindegyikének megvan a könyvtára, mint ahogy megvan a levéltára és múzeuma is. Ezeket kerületenként az Egyházkerületi Tudományos Gyűjtemények foglalják szervezeti és igazgatási egységbe. Vezetőiknek, a gyűjteményi igazgatóknak feladata a kerületeken belül hálózati központokként is működő könyvtárak, levéltárak és múzeumok munkájának és szolgáltatásainak irányítása, koordinálása. A gyűjteményi igazgatók, továbbá a négy egyházkerületi gyűjteményi előadó, az állami könyvtárügyi, levéltárügyi, múzeumügyi és műemlékügyi szerveknek egy-egy, a főhatóságuk által kinevezett szakembere, a zsinati iroda képviselője és a Tanács elnöke mint az Országos Református Gyűjteményi Tanács tagjai együtt a magyar református gyűjteményügynek, tehát ezen belül a református egyház könyvtárügyének is a felelősei.


Az egyházkerületi könyvtárak kialakulása és profilja

Az egyházkerületi könyvtárak funkcióját a fenntartó egyházkerületben, illetve a magyarországi református egyházban, s ezeken túlmenően a magyar könyvtárak sorában állományuk anyaga határozza meg, ami viszont mennyiségben és minőségben is a könyvtárak múltjának, közelebbről keletkezésük idejének és máig fennmaradásuk körülményeinek a függvénye.

A négy egyházkerületi könyvtár közül a szervezetileg legfiatalabbnak: a Dunamelléki Egyházkerület budapesti könyvtárának szívét képező Ráday-könyvtár is erős 16. századi bázissal rendelkezik; Pápán pedig a sok viszontagságon átment Dunántúli Egyházkerületi Könyvtár joggal származtatja magát a reformáció századából. Ugyanebben a korban keletkezett Debrecenben a Tiszántúli Egyházkerület könyvtára is, és a Tiszáninneni Egyházkerületé Sárospatakon; nem zárhatjuk ki annak valószínűségét sem, hogy elődeik középkorvégi plébániai vagy kolostori iskolák könyvtárai is lehetnek.

Az egyházkerületi könyvtáraknak közös jellemzőjük ugyanis, hogy iskolákkal együtt, ezek tanítói, nevelői célkitűzéseinek szolgálatában indultak, s évszázadokon át ezeknek az iskoláknak, történeti nevükön kollégiumoknak a sorsában osztoztak. Köztudott, hogy fejlődésük a keleti országrészekben volt zavartalanabb, ahol a török háborúk súlypontjától távol estek, és a szomszédos Erdélyre támaszkodva fennakadás nélkül növekedhettek jelentős intézményekké. Iskolájukkal egységben mindig tükrözték annak szellemiségét, színvonalát és tudományos igényeit, de ugyanakkor formálták is ezeket. Sőt, részben az iskola növendékei útján, részben egészen korán jelentkező egyfajta nyilvánosságukból következőleg, az országrész szellemi arculatának alakítóivá lettek könyvanyagukkal, amely szinte a 18. század végéig nem különbözött lényegesen a nyugati protestáns főiskoláktól, egyetemekétől. Az pedig, hogy a debreceni és sárospataki kollégiumok könyvtárai a 18. század végén már 10.000-en felüli kötetszámmal rendelkeztek, s még e századnak utolsó harmadában, szakítva a csupán a tanítási munka szolgálatában álló könyvtárkoncepcióval, érdeklődésükkel elsősorban a régi magyar könyvek felé fordulva, gyűjtőkönyvtárakká lettek, azt eredményezte, hogy állományukat egy-két évtized alatt megkétszerezték, s ezáltal a 19. sz. előtti tudományos könyvanyagnak magyar rezervoárjaivá fejlődtek.

A kollégiumi könyvtáraknak ez az iskolai megkötöttségektől függetlenülő könyvtárszemlélete, önállósulásra törekvése tovább élt a 19. sz. második felében is. Mögötte széles horizontú könyvtáros-professzorok állottak, akiktől nem volt idegen az az elgondolás sem, hogy a fővárosra összpontosított művelődési politika ellensúlyozásaként könyvtáruk továbbfejlesztésével városukat a táj kulturális központjává erősödni segítsék. Miután azonban ennek a fejlesztésnek során hamar nyilvánvalóvá lett, hogy az egyre duzzadó könyvtermeléssel még az egyes tanszakok, a bölcsészet, jog, teológia, tanítóképzés stb. területén sem tudnak lépést tartani, tiszteletre méltó előrelátással és arányérzékkel arra igyekeztek, hogy legalább az ezekben az évtizedekben virágzásnak indult, elsősorban magyar nyelvű, szakfolyóirat-irodalmat gyűjtsék be lehetőleg teljesen. Szinte az I. világháború végéig töretlen volt a kollégiumi könyvtáraknak ez a szerzeményezési politikája, minek következtében a jobbára külföldi teológiai és filozófiai folyóiratok mellett, elsősorban a társadalom-, irodalom- és történettudományok terén, olyan gazdag anyag halmozódott fel állományukban, amely tovább erősítette jelentőségüket és használhatóságukat a tudományos kutató munka vonalán.

A kollégiumi könyvtáraknak az önállósulás irányába fejlődése, különböző indokokkal ugyan, de egyöntetűen a felszabadulásra következő esztendőkben fejeződött be. Debrecenben az állomány nőtt annyira, hogy nem fért el tovább eddigi keretei között: annál is inkább, mert az intézeti ágak könyvtárainak a gyarapodása sem állott meg. A Duna-mellék könyvtárának alapját egyébként is az egyházkerület vetette meg, kollégium sohasem volt mellette. A pápai és sárospataki könyvtárak mellett viszont megszűntek az egykori főiskolai tagozatok, s ezért akkor is a saját lábukra kényszerültek volna állni, ha már korábban is nem erre mutat fejlődésük. Amint Debrecenben és Budapesten történt, a hozzájuk társuló kerületi levéltárakkal és múzeumokkal együtt a kerület Tudományos Gyűjteményeiben találták meg azt az új keretet mindketten, amely létüket és egészséges továbbfejlesztésüket biztosította.

Ennek a továbbfejlődésnek az a legjellemzőbb vonása, hogy a református egyházkerületi könyvtárakká átminősült egykori kollégiumi könyvtárak a kurrens teológiai könyv- és folyóiratanyag beszerzésén túl nem a máris az egymilliót megközelítő állományuk fokozott ütemű gyarapítására helyezik munkájuk súlypontját. Ám ha erre nincs is többé szükség, annyi azonban így is feladatuk maradt, hogy századok alatt kialakult profiljukhoz ne legyenek hűtlenek, hanem ezt ha a legszerényebben is, de helyes szerzeményezési gyakorlattal, nem utolsósorban ajándékok, hagyatékok elfogadásával épségben tartsák, s amennyiben e profilon túl valamilyen rájuk jellemző különgyűjteményük volna (mint a Papensia Pápán, az Értesítőtár Debrecenben, s a magyar nyelvű protesztantikák mind a négy könyvtárban), ezeknek továbbfejlesztésére különös gondjuk legyen.

A profiltartásnak másik, az egyházkerületi könyvtárakat a gyarapítás említett módjainál is kötelezőbb formája a már meglévő állomány hiányainak pótlása, kiegészítése. Az volna ugyanis kívánatos (és ebben a Könyvelosztó is segítségükre lehet), ha még gazdagabban lenne képviselve állományukban a profiljukban elhelyezhető 17-18. századi könyvanyag. Ennél is fontosabbnak bizonyul azonban a provenienciával bíró folyóirat-állomány kiegészítése és az elmaradtaknak, ha a profil teljesebbé tétele szempontjából lényegesek, utólagos beszerzése. Mennél teljesebb ez az anyag, annál értékesebb az állomány, és annál hatékonyabban töltheti be feladatát az egyházon belül kibontakozó tudományos (főleg egyház- és gyülekezettörténeti, valamint teológiatörténeti) kutatásban, egyúttal annál használhatóbban vehető figyelembe a magyar könyvtárpolitika terveiben is.


Az egyházi könyvtárak és a regionális ellátás

A református egyházkerületi könyvtáraknak ilyen figyelembevétele főleg a regionális könyvtári tervezésnél természetes, mivel ezzel a könyvtárak (állományuknak szinte kétharmadát kitevő társadalomtudományi, irodalmi és történeti anyagukkal) mindig is igyekeztek kielégíteni egy nagy táj vagy éppen országrész tudományos kutatóinak igényeit. Ez a nyitottságuk nem szűnt meg napjainkban sem, szükségességének mértéke és módja azonban nyilván függ az országrésznek tudományos könyvtárakkal való ellátottságától.

A tiszántúli Egyházkerület könyvtára (Debrecen) a századelőn melléje települt Egyetemi Könyvtár állományát elsősorban RMK-ival és antikváival, a felvilágosodás korának irodalmával, valamint gazdag iskola- és helytörténeti gyűjteményeivel egészíti ki ma is, és egészítheti ki a jövőbenis; újabb kori állományával pedig könnyíthet az Egyetemi Könyvtár erős igénybevetettségén. Kooperációjukat addig is kettejük közös bizottsága gondozta, s ez segítette azt az együttműködést, amely egészen a könyvtárak állományának közös nyilvántartásáig és az egyházkerületi könyvtárnak az Egyetemi Könyvtár részéről a standard magyar tudományos munkákkal feltöltéséig vezetett és vezet.

Bár a Budapesten megtelepült országos könyvtárak túlnyomórészt birtokában vannak azoknak a munkáknak, amelyeket a Dunamelléki Egyházkerület Ráday Könyvtára őriz, mégis, raritásain túl is, joggal úgy tartják számon anyagát, mint ami nem csak értékénél fogva, hanem könnyen hozzáférhetőségével is mindig hasznos segítőtárs még a könyvtárakkal legjobban ellátott fővárosban is.

Ebben az összefüggésben egészen más a pápai és sárospataki könyvtárak helyzete. A Dunántúli Egyházkerület könyvtára olyan országrészben van, amely történeti könyvtárakkal sűrűn teleszórt. Ezek azonban kevés kivétellel a római katolikus egyház tulajdonai, s ha közreműködésükkel a táj társadalmi, irodalmi, történettudományi könyvellátottsága javulna is, nem pótolhatják a pápai református könyvtárnak a római katolikus könyvtárakétól különböző jellegű, s az egész országrészben egyedülálló profillal rendelkező, a nyugati protestáns kultúrákkal való kapcsolata jegyében formálódott anyagát.

Mind az országos, mind a regionális könyvtárügy szempontjából a pápai könyvtárénál is kiemelkedőbb volt a szerepe eddig is és lehet ezután is a Tiszáninneni Egyházkerület könyvtárának Sárospatakon. A Tiszán innen ugyanis az az országrész, amelynek központjában, Miskolcon, az alig két évtizedes múltra visszatekintő és a tudományos könyvtárak munkakörével felruházott Megyei Könyvtár még akkor is szegény a társadalom-, irodalom- és történettudományi kutatásokhoz szükséges könyv-, folyóirat- és kéziratanyagban, ha a helybeli, s egykor egyházi kézen volt középiskolák könyvtárak megmaradt részlegeivel igyekszik magát kisegíteni. Hazánknak ezen az országrésznyi nagy táján (szemben a Dunántúllal) egyházi könyvtár is csak kettő van, szerencsére földrajzilag jó elosztásban: Egerben a volt Líceumi Könyvtár, s az egykori Főiskolai, most Egyházkerületi Nagykönyvtár Sárospatakon. Ez utóbbi a benne elhelyezkedő vagy mellette, de az Egyházkerületi Tudományos Gyűjteményeken belül felnőtt külön tárakkal, mindenekfelett azonban 17-19. századi társadalom-, irodalom- és történettudományi anyagával, valamint a felszabadulás óta szinte teljessé fejlesztett folyóiratsoraival akkor is elhelyezhető egy regionális könyvtártervezésben, ha fekvésénél fogva a régión belül elsősorban az országrész keleti szárnyának tudományos könyvellátásában vállal állományának megfelelő szerepet. Így tartja számon a Debreceni Egyetemi Könyvtár is, amely főleg a gyakorló tanárnövendékek és a szakdolgozatokat készítő egyetemi és főiskolai hallgatók segítésére a könyvtár történeti, társadalmi és irodalmi profilját letéti könyvekkel hangsúlyozza, s ezzel felhívja a figyelmet az egyházi könyvtáraknak az országrészek határain is túlnyúló kooperációs lehetőségeire.

Végül egészen feltűnően jelentkezik a regionális és egyházi könyvtárak együttműködésének lehetősége egy olyan református egyházi könyvtárnál, amely ugyan egyházközségi tulajdonban van, de állományának mennyiségénél, minőségénél és nem utolsósorban múltjánál fogva az egyházi tudományos könyvtárak kategóriájába tartozik. A kecskeméti református egyházközség könyvtára ez, amelyet a Megyei Könyvtár segít abból a célból, hogy 30.000-en felüli, túlnyomórészt 16-19. századi anyagával a megyeszékhelyek és Bács-Kiskun megyének művelődését szolgálja, közelebbről, hogy együttműködésükkel a Megyei Könyvtár bázisává lehessen egy kialakítandó szellemi műhelynek.

Kecskemét példája mutatja, merre kell hogy vezessen a regionális központok, alközpontok könyvtárainak és a területükön vagy azokon kívül működő református egyházi könyvtáraknak, közelebbről az egyházkerületi könyvtáraknak útja. Egymás felé! Kétségtelen, hogy a regionális könyvtárközpontoknak szükségük van az egyházi könyvtárak történeti, társadalomtudományi stb. anyagára. De az is kétségtelen, hogy az egyházkerületi könyvtáraknak sem közömbös, hogyan helyezkednek el a regionális könyvtártervezésben, ha a százados gyakorlatnak, nyilvánosságuknak továbbra is megfelelni akarnak, s könyvmúzeumok - bár ez a szolgálat sem kis jelentőségű - vagy egészen exkluzív szakkönyvtárak helyett (történeti múltjukból adódó szükségszerűséggel) a jövőben megfelelő szinten és mértékben készek vállalni a részvételt országrészük művelődésének szolgálatában.


Együttműködési elvek

Így lesz a kooperáció lehetőségének, méreteinek, módozatainak eltervelése, majd gyakorlati megvalósítása a regionális irányba haladó magyar könyvtárügynek, de éppúgy a református egyházkerületi könyvtáraknak egyik legjelentősebb, mert legmesszebbre mutató gondja. Nyilvánvaló, hogy ennek az együttműködésnek (főleg a helyi adottságoktól függően) a négy egyházkerületi könyvtárnál különbözően kell megformálódnia, bizonyos szempontoknak mégis mindegyikük esetében célszerű érvényesülniök.

Ilyen szempont elsősorban az, hogy az együttműködés ne gyengítse, hanem erősítse a régió területén elhelyezkedő egyházkerületi könyvtárnak tudományos műhely jellegét. Tehát pl. az együttműködést megkönnyítő központi cédulakatalógusnak, a könyvtárközi kölcsönzés figyelembevételével is, azzal a fő céllal kell elkészülnie, hogy segítségével a régió központi könyvtára rátelepíthessen bizonyos kutatásokat az egyházkerületi könyvtárra. Ha ez nem történik meg, akkor az egyházkerületi könyvtárak abba a látszatba kerülnek, hogy fiókkönyvtárai vagy csupán kihelyezett raktárai a régió központi vagy egyéb könyvtárának. Mondanunk sem kell, hogy az ilyen látszat méltatlan volna múltjukhoz és előnytelenül az egyházkerületi könyvtárak működési helyének szellemi életét.

Szorosan ide kívánkozik a kölcsönösség szempontjának hangsúlyozása is. Megint a cédulakatalógusra gondolva, ez a kölcsönösség azt teszi kívánatossá, hogy ne csupán az egyházi könyvtárak készítsék és helyezzék el közérdeklődésre számot tartó anyaguk jegyzékét a régió más könyvtárában, elsősorban a központi könyvtárban, hanem ezek is rendelkezésre bocsássák a magukét, hogy így az általánosan kötelező szabályok betartásával bár, de a könyvtárközi kölcsönzés valóban kölcsönös lehetne.

Az is magától értetődő és a négy egyházkerületi könyvtárra egyaránt alkalmazható szempont, hogy az ilyen valódi kölcsönösség is csak úgy működtethető eredményesen, ha a szükséges személyi, dologi és eszközi feltételek mindkét részről adva vannak. Különösen az egyházkerületi könyvtárak vonatkozásában fontos ezt hangsúlyozni, mint amelyek közismerten szerényen dotáltak; tehát sem a regionális tervbe való bekapcsolásukból adódó többletmunkát, sem az ezzel járó többletkiadásokat nem tudják teljes egészükben vállalni, s így rászorulnak a regionális központi könyvtárnak (vagy, mint ez Kecskemét esetében történik, magának az érdekelt régiónak) az alkalmi vagy állandó, illetve rendszeres segítségére.

És még egyet kell az együttműködésnél hangsúlyoznunk: azt a függetlenséget ti., amelyet a regionális könyvtári szolgáltatásban részt vevő egyházkerületi könyvtár számára a regionális tervezés nyilván biztosít. Azt jelenti ez, hogy az egyházkerületi könyvtárak a régió többi könyvtárával - megengedve, sőt kívánatosnak tartva egyikük elsőségét - nem az alárendelés, hanem a mellérendelés állapotában kell hogy legyenek; a másik könyvtárt nem kiszolgálják, hanem azzal együtt a magyar könyvtárügyet szolgálják olyan szervezetben, amilyenben a regionális könyvtártervezésen túl a magyar művelődésügy szükségesnek látja. Csak így őrizhetik meg sajátosságaikat; márpedig, amint láttuk, éppen ez az anyagukban, tájukra vonatkozó hatásukban megmutatkozó, múltjuk által formált sajátosságuk az, ami a velük való együttműködést egy regionális, sőt országos könyvtártervezésen belül szükségessé és érdemessé teszi.


A könyvtári állomány nagysága

Ezt a vonzó hatásukat erősíti, sokrétűségük mellett, anyaguk mennyisége is. Ez utóbbiról ugyan nehéz egységes képet alkotni, mivel évszázadok alatt, egymástól függetlenül fejlődve, történetük, körülményeik által indokoltan, nem csupán állományuk mennyiségében mutatnak jelentős eltérést, hanem nyilvántartásuk módjában is.

Az eltérésekre figyelve, mégis megközelítő pontossággal - a sajátosságokra mindenütt rámutatva - az 1971. évről készült beszámolók alapján a következő kép vázolható fel a református Egyházkerületi Könyvtárak állományának mennyiségéről:

Dunamelléki Egyházkerület könyvtára, a budapesti Ráday Könyvtár állománya a duplumanyag nélkül 134.540 könyvtári egység. Ebben a könyvtárban a folyóiratokat a könyvállománnyal együtt raktározzák és tartják nyilván. Ugyanakkor, szintén egy régebbi gyakorlatból folyóan, a kéziratanyagot a Ráday Levéltár kezeli; ennek mennyisége tehát nem szerepel a könyvtári egységek között.

A Dunántúli Egyházkerület könyvtára Pápán (szintén a duplumanyag kivételével) 104.000 könyvtári egységet tart nyilván. Az egység ez esetben egyformán vonatkozik a könyvekre, folyóiratokra és a Papensia helytörténeti gyűjteményre, mivel folyamatban levő átrendezésük miatt csak a különválasztásuk történt meg eddig, saját nyilvántartásuk azonban nincsen.

A Tiszáninneni Egyházkerület könyvtárának, Sárospatakon, a teljes állománya 230.079 egység. Ebből 198.121 a könyv, folyóirat, kézirat; a többi a Kisgyűjtemények, azaz a térkép-, gyászjelentés stb. gyűjtemények körébe tartozik (31.958 db). Ez a könyvtár az, amelyben a kötetek száma kevesebb a műveknél, abból következőleg, hogy a múlt században, takarékosság okából, több művet egy kötetbe fogtak össze, s ezért a könyvtár, megjegyezve mindig a kötetek számát is, könyvállományát művekben mutatja ki. Sárospatakon a kifejezetten helytörténeti jellegű aprónyomtatvány- és plakátgyűjteménynek (22.688 db) az Egyházkerületi Gyűjtemények adattára a gazdája. Nem vezet nyilvántartást ez a könyvtár a másodpéldányokról, de külön raktárhelyiségben tárolja a hozzávetőlegesen 40.000, nagyobbrészt egyházi jellegű könyv- és folyóiratduplumot.

A Debreceni Nagykönyvtár, a Tiszántúli Egyházkerület féltett kincse, 526.285 darabnyi állományról tesz jelentést (ebben nem foglaltatik a mintegy 120.000 duplum). Az állományból 359.018 db a könyv és füzet, 31.292 a folyóirat, 35.459 a kézirat és 100.516 az aprónyomtatvány. Míg Budapesten a Ráday Levéltárban vannak a kéziratok is, addig Debrecenben a kollégiumi irat- és levélanyag jelentős részét a könyvtár kézirattára őrzi. Ez magyarázza nála az egyénként magasnak tűnő kéziratmennyiséget.

A Kecskeméti Református Könyvtár viszont a duplumokat és a csonka, meghatározatlan könyveket (együtt 11.329 db) is beleszámítja a könyvtár állományába, amely így csaknem 43.000 egység. Itt a könyvtár duplumanyagának nagy mennyiségét részben a régi, kecskeméti iskolai értesítők, részben a Ráday Könyvtár duplumanyagának ide lehelyezett és itt nyilvántartott részlege (5000 db) magyarázza. A könyvtár kezelésében levő egyházközségi levéltárat, az éremgyűjteményt, valamint az egyházi néprajzi tárgyakat külön tartják nyilván.

Az öt református egyházkerületi, ill. egyházi könyvtár állománya tehát összesen 1.026.217 könyvtári egység, amelyből 893.743 a könyv, folyóiratévfolyam és a kézirat. A duplumanyag hozzászámításával az öt könyvtár állománya együttvéve 1.221.000 egységre tehető. A statisztikai helyzetképet az alábbi táblázat teszi szemléletesebbé:

Könyvtár

Jelentett állomány
(egység)

Duplumanyag
(egység)

Könyvtári állomány összesen

Ráday Könyvtár

134.540

5.720

140.260

Pápa

134.000

18.000

122.000

Sárospatak

230.079

40.000

270.079

Debrecen

526.285

120.000

646.285

Kecskemét

31.313

11.329

42.646

Összesen

1.026.217

195.049

1.221.266




Papp Ivánné

A magyarországi evangélikus egyház könyvtárai
és a tudományos kutatás

A magyar evangélikus egyház számbelileg jóval kisebb, mint a katolikus vagy a református, és ez a kisebb számú evangélikusság is általában szórványszerűen él. Ebből a helyzetből a nagyobb egyházakétól eltérő egyházszervezeti formák következnek, amelyek bizonyos mértékig befolyásolják mind az egyes intézmények, mind a gyűjteményi munka lehetőségeit. A mintegy 320 gyülekezetet 16 egyházmegye fogja össze, ezek élén az esperesek állnak. 8-8 egyházmegye alkotja a két - Déli és Északi - egyházkerületet, amelyeket egy-egy püspök vezet. A legfelső egyházkormányzati feladatokat az Országos Presbitérium megbízásából az Országos Egyházi Elnökség látja el, ennek élén az egyház püspökelnöke és a nem-lelkész országos felügyelő áll. Az egyház különböző intézményeket és osztályokat tart fenn, diakóniai intézeteket, Teológiai Akadémiát, sajtóosztályt stb., valamint az Evangélikus Országos Levéltárat, az Evangélikus Országos Könyvtárat és a közelmúltban alakult Evangélikus Országos Múzeumot.


A gyülekezeti könyvtárak és állományuk

Az evangélikus könyvtárak elsősorban abban különböznek más egyházi könyvtáraktól, hogy az egyetlen központi könyvtár kivételével valamennyi gyülekezeti könyvtár, tekintet nélkül állománya jellegére vagy méreteire. A könyvtári állományok kialakulását, összetételét, a könyvtárak funkcióját és folyamatos működését igen sok összetevő befolyásolta. Az egyháztörténet nehéz századait tekintve érthető, hogy alig néhány kisebb és csak egy nagy könyvtár, a soproni, található ma is ugyanabban a gyülekezetben, amely annak idején alapította. Az egyházi élet meg-megszakadó folyamatossága természetesen erősen kihatott a könnyen rongálódó veszendő könyvre és egész könyvgyűjteményekre is. Meg kell azonban említenünk, hogy könyvtárainkra is érvényes az, ami az egész evangélikus egyházat jellemzi, hogy méreteit felülmúlják a hazai kulturális és általában a közéletben végzett szolgálatai. Könyvtárakról szólva: jelentős értékek vannak kevéssé ismert kis gyülekezetekben is, és szórvány-területeken is akad példa igen jó minőségű feltáró munkára.

Bár nem az állomány mérete a legfontosabb kritérium, az áttekinthetőség kedvéért mégis ennek alapján vesszük sorra gyülekezeti könyvtáraink egyes csoportjait.

A legtöbb kis- és közepes méretű könyvtár a 19. században keletkezett, s nem egy esetben sikerült reformkori vagy valamivel későbbi könyvanyagát megőriznie. Jó érzékkel ide gyűjtötték az elődök a korábbi értékes nyomtatványokat is, és a kis könyvtár azután vonzotta a hagyatékokat, ajándékokat. Állományuk zöme 19-20. századi teológiai és áhítatossági irodalom. Jelentősebb könyvanyagot mintegy 100-120 ilyen kisebb könyvtár őriz, muzeális értékű darabokat vagy együtteseket 45 gyülekezeti könyvtárban, 22 helyen pedig 16. századi vagy RMNY-anyagot is találunk. Elsősorban olyan gyülekezetek ezek, amelyek a 18. század végén artikuláris helyen voltak, ahol korábban nevezetes iskolák, intézmények vagy testületek működtek. Több esetben a ma nem nagy gyülekezet korának jelentős művelődési vagy egyházi központja volt mind földrajzi, mind szervezeti tekintetben. E kis és közepes nagyságú könyvtárakban nagyon eltérő lehet a muzeális értékű könyvek száma és az egyéb könyvanyag aránya. Esetleg csak egy-egy darabot őriznek, mint a régi alapítású kis gyülekezetek közül Csönge és Fancsal, vagy a 20. században keletkezett nagyvárosi gyülekezetek, mint Szeged vagy Budapest-Kelenföld. Más helyeken viszont összefüggő értékes állományrészek is vannak, mint pl. a neves evangélikus lelkészcsalád, a Perlakyak könyvei. Muzeális értékeket őriznek többek között Békéscsaba, Kecskemét, Kőszeg, Kővágóörs, Sárszentlőrinc, Tét, Vadosfa; sőt a távolabb álló számára talán meglepő módon, 16. századi nyomtatványokat találunk Nagybörzsöny (6 db) és Nemeskér (16 db) gyülekezeti könyvtárában is. A felsoroltak általában nem fejlődő gyűjtemények, a gyülekezet csak éppen hogy megfelelő elhelyezést és a lelkész személyében az őrizetet tudja biztosítani.

A nagyobb méretű gyülekezeti könyvtárak valamennyien muzeális értékek lelőhelyei. Állományuk 2.800-8.500 könyvtári egységig terjed. Legjelentősebb közülük a soproni gyülekezeti könyvtár; állománya mintegy 6.000 egység, 25 ősnyomtatványt és 20 RMNY-t őriz. Ismert és legfontosabb lelőhelye a reformáció-kori nyomtatványoknak, elsősorban Luther korai kiadásainak. A kiemelkedő könyvtári értékek feldolgozása célhitel-támogatással folyik, azonban nemcsak az egyes muzeális értékű darabok, hanem az egész együttes jelentős, még akkor is, ha az állomány jórészt egy hajdani nagyobb gyűjtemény töredékeiből áll: az egykori evangélikus líceum teológiai könyvanyagából. A gyűjtemény szakképzett, de részmunkaidős könyvtárossal is rendelkezik. A tudományos kutatást a gyülekezeti könyvtáron kívül a Berzsenyi Dániel Gimnázium könyvtára - a régi líceumi könyvtár utóda - is érdekli. A két gyűjtemény szervesen kiegészíti egymást: az anyag kisebb, teológiai része a gyülekezeti könyvtárban, a többi tudományághoz tartozó pedig a líceum jogutódja, a gimnázium könyvtárában tanulmányozható a kiemelkedően értékes, szakszerűen bemutatott kéziratos és tárgyi emlékanyaggal együtt, az ismert iskolatörténeti gyűjteményben.

A győri gyülekezeti könyvtár állománya mintegy 8.500 kötet, 16. századi és régi magyar nyomtatványain kívül különleges értékei a magyar pietizmus nyomdatermékei. Ezek adják a gyűjtemény egyéni színét - a pedagógiatörténet is értékes forrásokra találhat bennük.

A miskolci gyülekezeti könyvtár kb. 8.000 kötetet őriz, közte 18 hungaricumot 1800 előttről, és 107, főként német területekről származó antikvát.

A pápai gyülekezeti könyvtár állománya mindössze 2.800 kötetnyi, azonban a felmérés első adatai szerint is 21 RMNY, 13 antikva és más muzeális értékű könyvanyag van birtokában. Külön említésre méltók a protestáns teológiai disszertációkat tartalmazó gyűjtőkötetei. A könyvtárat szakképzett, részmunkaidős lelkész-könyvtáros gondozza.

A Budapest Rákóczi úti szlovák gyülekezet 8.000 egységnyi gyűjteménye egészen más jellegű, eredetét ugyanis a 19. század elején, a Deák téren egyidejűleg működő három gyülekezet egyikére vezeti vissza, tehát őrzi Jan Kollár működésének emlékeit mind levéltári, mind pedig könyvtári anyagában. Ezért a szlovák kutatók is számontartják. Állományának nagy százaléka a 19. századból való, de van pl. 5 mű a 16. századból is. Könyvtáros sajnos nincs.

Az egyetlen nem gyülekezeti keretekben működő evangélikus egyházi könyvtár az Evangélikus Országos Könyvtár. Állománya mintegy 110.000 könyvtári egység. A könyvtár mai keretein belül több külön katalogizált és raktározott könyvtárat kezelünk és egy 21.000 műből álló heterogén részleget, amely hagyatékokból, ajándékokból, megszűnt könyvtárak töredékeiből áll. A könyvtár állománya többségében teológiai jellegű, de ezen kívül tekintélyes mennyiségű keresett irodalmi - történeti anyaggal is rendelkezik. Néhány szó a könyvtár legfontosabb gyűjteményeiről.

A Podmaniczky-Dégenfeld könyvtár, amelyet 1929-ben eredeti berendezésével együtt az evangélikus egyháznak ajándékoztak, lényegében Könyvmúzeum. Egykori tulajdonosai Kiskartalon tudatos gyűjtőtevékenységet folytattak; a kb. 25.000 mű között megtalálhatók más családok könyvtárának töredékei is, és nyoma van rendszeres hungaricum-vásárlásnak is. Muzeális értékű könyveink java része ennek a gyűjteménynek köszönhető.

Ugyancsak külön kezeljük a régi és ritka könyvek gyűjteményét: 900 kötetben 1567 művet. Részben a Podmaniczky könyvtár, részben más gyűjtések anyagából (pl. Kovács Sándor hajdani püspök Luther Könyvtár és Múzeum kezdeményezése) állították fel majd két évtizede.

Külön részleg az Evangélikus Teológiai Akadémia régi és új könyvtára. A régi a soproni ev. Teológiai főiskola (majd fakultás) könyveit tartalmazza: az egykori kari könyvtár kb. 6.000 kötetét és a szemináriumi (tanszéki) könyvtárak több mint 12.000 kötetét. Az új könyvtár már Budapesten keletkezett; 1950 óta 6.000-nél több külföldi, mintegy 4.000 kötetnyi belföldi eredetű könyvanyagával és gazdag szakfolyóirat-gyűjteményével a protestáns lelkészképzés, továbbképzés és a teológiai tudományos munka céljain túl sok más szakterület igényeit is kielégíti.

Az Evangélikus Országos Könyvtár munkafeladatait jelenleg egy szakképzett, teljes munkaidejű könyvtáros, egy részmunkaidős lelkész és egy kisegítő teológus látja el.


A muzeális értékű könyvanyag felmérése

A felmérő munkát, mivel gyűjteményi központ akkor még nem volt, az Evangélikus Országos Könyvtárnak kellett megszerveznie és lebonyolítania. A felmérés módszere eltér attól a gyakorlattól, amelyet a többi egyház követett, mert bár általában helyesebb először a nagy gyűjtemények értékeit felmérni, és csak ezután foglalkozni a kis könyvtárakkal, sajátos helyzetükből következően ezt az utat nem követhettük. Nagy könyvtáraink értékeinek számbavétele, függetlenített könyvtárosok hiányában, rövid időn belül ugyan elképzelhetetlen, azonban a meglevő katalógusok, könyvjegyzékek, leltárak segítségével a nyilvántartás és az azonosítás folyamatosan elvégezhető. A kis gyülekezeti könyvtárak anyagával viszont a gyülekezeti lelkész is megbirkózhat. Az adott helyzetben tehát a kis gyűjteményektől haladunk a nagyok felé, s ez annál is fontosabb, mivel a kis gyülekezeti könyvtárak sokkal inkább veszélyeztetett állapotban vannak (pl. a gyülekezet periférikus fekvése, gyülekezet-összevonások, gyakori lelkészváltozások stb. miatt).

1970. januárjában a két egyházkerület püspöke közös körlevélben utasította a gyülekezeteket a felmérő munka elvégzésére. A körlevélhez csatolt melléklet részletesen leírta a muzeális értékű könyvek különböző típusait. A muzeális értékeken kívül igyekeztünk tájékozódni a gyülekezetek birtokában levő egyéb könyvanyagról és a gyűjtemény állapotáról is. A jelentések 1970-ben és 1971 első felében érkeztek be; két nagy gyűjteményben a felmérés jelenleg is folyik még. A jelentések összesítése 1971 júliusában készült el - gazdagodásával még számolhatunk.


Az evangélikus gyűjteményi tanács

Az Országos Presbitérium 1972. december 17-én határozatot fogadott el az Evangélikus Gyűjteményi Tanács megalkotásáról. A Tanács 1973. január 1-től működik. Vezetője az ev. Egyház püspök-elnöke, tagjai: az egyház vezetői, a három gyűjteményi ágazat (könyvtári, levéltári, múzeumi) vezetői és egy-egy egyházkerületi gyűjteményi előadó. A Tanács ügyvezetői teendőit háromévenként más-más ágazati vezető látja el; 1973-tól az Evangélikus Országos Könyvtár vezetője. A Tanács munkáját a 16 egyházmegye egy-egy megbízott gyűjteményi előadója is segíti, ők azonban nem tagjai a Tanácsnak.

A Tanács munkája - az ágazati vezetők személyében - közvetlenül ráépült a három központi intézményre, és így a könyvtár, a levéltár és a múzeum vezetőinek áttekintési lehetőségei közvetlenül és azonnal felhasználhatók.


Kutatószolgálat

A gyülekezeti könyvtárak többnyire a gyülekezeti levéltárral közös helyiségben vannak elhelyezve, amely általában nem fűthető, kutatószoba nincs, felügyelet sem igen biztosítható. A kis gyülekezeti könyvtárakat pedig általában a lelkészi hivatal helyiségeiben helyezték el, és így a muzeális könyvanyag használatához itt sincsenek meg a biztonságos és nyugodt munkát jelentő körülmények. Ezért igyekszünk azt a gyakorlatot bevezetni, hogy a kutató kérésére a kívánt könyvet a központi könyvtárba hozatjuk be. Ha túl nagyszámú könyvre vagy az egész állományra kiterjedő kutatásról van szó, akkor a Tanács ügyintézője a gyülekezeti lelkész, esetleg a kerületi előadó segítségével igyekszik a gyülekezet hivatali helyiségeiben megfelelő kutatási körülményeket teremteni.

Az Evangélikus Országos Könyvtár részt vesz - a Könyvek Központi Katalógusába történő bejelentés alapján - a hazai és külföldi könyvtárközi kölcsönzésben. Több év könyvtárközi kéréseit megvizsgálva úgy látjuk, hogy külföldi modern anyagunkra (egyháztörténet, himnológia, régészet, filozófia, pszichológia) elsősorban a magyar egyetemi és kutatóintézeti könyvtáraknak van szükségük, a 19. század vége és a 20. század eleje magyar könyvtermését pedig megyei könyvtáraink és a külföldi egyetemi és nemzeti könyvtárak kérik (magyar, történelem, irodalomtörténet, forráskiadványok, irodalmi művek). Egyes szakterületek kutatói használják folyóirat-anyagunkat, főleg a Külföldi Folyóiratok Központi Katalógusa alapján. Ez az osztály 1972 tavaszán nyilvántartást készített idevágó periodikáinkról. Kölcsönző szolgálatunk nagyjából az intézeti könyvtárak gyakorlatának megfelelően működik, a tudományos kutatókon kívül - indokolt esetben - egyetemi hallgatóknak is kölcsönzünk. Állományunk épségét a kutatószolgálat kiterjesztése nem veszélyeztette. Állandó olvasóink az evangélikus és más egyházak teológiai munkát is végző lelkészei, a teológiai akadémiai tanárai és hallgatói - más szakterületekről pedig főként történészek, zenetudósok, régészek, levéltárosok, pedagógia- és helytörténészek.

A magyar könyvtárügy vállalkozásaiból - erőnkhöz képest - igyekszünk kivenni részünket. Ez legtöbbször nem megy könnyen, hiszen már az is maximális erőfeszítést igényel, hogy könyvtári szolgáltatásainkat, katalogizáló munkánkat a megfelelő és megkívánható szinten tartsuk. Olvasószolgálatunkban a jelenlegi havi 350-380 könyvtári egységnél nagyobb forgalmat nem lennénk képesek lebonyolítani. Nagyobb önálló kiállítások megrendezésére nincs ma még lehetőségünk, mivel erőinket a feldolgozó munka, az olvasószolgálat és az elkerülhetetlen adminisztrációs feladatokra összpontosítjuk. A közös nagy kiállításokra azonban készséggel adnak könyvtáraink is anyagot.

A méretbeli különbségek és a diaszpóra-helyzet nem tette az evangélikus egyházat érzéketlenné a nemzeti értéket képviselő kulturális kincsek iránt. Mivel ezek az értékek valóban jelentősek, a reánk váró feladatokat a magunk erejéből nem tudnánk ellátni. 1973-ban feltáró munka és könyvrestaurálás céljára az evangélikus könyvtárak bizonyos célhitel-támogatásban részesültek; bízunk abban, hogy hasonló támogatásra a következő esztendőkben is sor kerülhet majd.

Az evangélikus egyház könyvtáraiban levő értékes könyvanyag bekapcsolása a magyar tudományos élet egészébe olyan szolgálat, amelyért érdemes erőnket összeszedni mindnyájunknak.




Scheiber Sándor

A Magyar Izraeliták Országos Könyvtára

Az Országos Rabbiképző Intézet könyvtára

Az Országos Rabbiképző Intézet 1877. október 4-én nyitotta meg kapuit. Már előtte szükség volt arra, hogy könyvtárral szereljék fel. 1871. július 9-én hunyt el Lelio DELLA TORRE, a páduai Rabbiképzőn a talmud és decizorok docense. A zsoltárokat és az imádságos könyvet fordította olaszra. Ennél nagyobb érdeme, hogy értékes kézirat- és könyvtárat gyűjtött össze. Ez a gyűjtemény különösen kéziratban, ősnyomtatványokban és antikvákban volt gazdag. Összesen 1404 tételt tartalmazott. KAUFMANN Dávid professzor, az intézet első könyvtárosa - maga is könyvgyűjtő - 1877 júliusában vette át. Ehhez járult az 1876-ban elhalálozott OPPENHEIM Dávid nagybecskerei rabbi könyvtára, amely az újabb zsidó irodalom termését tartalmazta. A kettő együtt kb. 5000 kötetet tett ki.

Ez a kiindulási állomány az idők folyamán a következő gyűjteményekkel gyarapodott:

EHRLICH Ede nagyváradi rabbi (megh. 1882. márc. 22.) az Intézetre hagyta 2330 kötetét.

HOCHMUTH Ábrahám veszprémi főrabbi (megh. 1889. jún. 10.) könyvtárát ugyancsak az Intézetre testálta.

BRILL Sámuel Löw pesti rabbinak, az Orsz. Rabbiképző Intézet tanárának (megh. 1897. ápr. 8.) könyvtárát, amely régi, ritka nyomtatványaival tűnt ki, a pesti Szentegylet és néhány magános megvásárolta és az Intézetnek ajándékozta. A 2510 kötetet külön kezelték, s csak napjainkban olvasztottuk a Nagykönyvtár állagába. Körültekintő könyvvásárlásaira fényt vet az L. Zunzzal való levélváltása.

BLOCH Mózes, az Orsz. Rabbiképző Intézet első elnöke (megh. 1909. aug. 10.) végrendeletileg az Intézetre hagyományozta a könyvtárát. Ez különösen haláchikus anyagban és a responzum-irodalomban volt jelentős.

1917-ben a könyvtár állaga 34.416 kötetet tett ki.

A németek az épületet már az első napon, 1944. márc. 19-én, megszállták és koncentrációs táborrá alakították. Eichmann személyesen látogatta meg a könyvtárat, magával vitte kulcsait és katalógusköteteit. Idő és vagon hiányában azonban csak azt a két szakot szállította el, amely a magyar zsidóság történetét tartalmazta. A végcél egy Németországban felállítandó Zsidókutató Intézet lett volna. A könyvek Prágáig jutottak el, onnan egy részük visszakerült a felszabadulás után.

Budapest ostromának utolsó napjaiban bomba hullott a könyvtárra, s az egész traktus a II. emeletről az I. emeletre zuhant. Onnan mentettük ki a megmenthetőket. A kéziratok és ősnyomtatványok sziklapincében őrződtek meg. A hiányok pótlására számos hagyatékot szereztünk meg.


A Pesti Izraelita Hitközség könyvtára

1921-ben nyílt meg. Alapját KELLER Józsefnek, a Rumbach utcai zsinagóga kántorának - a talmudi irodalomban kiemelkedő - könyvhagyatéka vetette meg. Ehhez járultak a következő gyűjtemények: BACHER Vilmosnak, az Orsz. Rabbiképző Intézet igazgatójának (1850-1913) könyvtára; SCHÖN Dávid hittanár (1851-?) könyvgyűjteménye; KOHN Sámuel pesti főrabbi (1843-1920) hagyatéka; FRIEDLIEBER Ignác, volt szolnoki rabbi, később pesti vallástanár (1847-?) könyvtára.

A 8000 kötetnyi könyvtár először a Dohány utcai zsinagóga egyik emeleti termébe került, majd 1936-ban a Wesselényi utca 44. szám alatti iskolába. Akkor már 13.105 kötetre rúgott. Ebből 5500 kötet hebraica, a többi judaica. A magyar nyelvű judaica 1300 művet tett ki.

A felszabadulás után a Hitközség vezetősége beszállította WEISZ Miksa rabbi (1872-1931) gazdátlanul maradt könyvtárát és beolvasztotta állományába. Ugyanezt tette a PIH Fiúgimnáziumának - a modern héber irodalomban gazdag - könyvtárával. A hitközségi könyvtár 1950-ben az Orsz. Rabbiképző Intézet épületébe került, és egyesült vele, Magyar Izraeliták Országos Könyvtára néven.


Kéziratok

Kézirattárunk számos olyan kódexet tartalmaz, amely az egyetemes zsidó tudomány érdeklődésének előterében áll:

- TÁNCHUM b. Jószéf Jerusálmi - amint neve is mutatja - Jeruzsálemben élt a XIII. század közepén. Testes szótárt írt Májmuni Misné Tórájához. A mi példányunk hétkötetes, benne Neubauer Adolf, majd Büchler Adolf kezdték kijegyezni forrásait. Egy-egy betűjét korábban disszertációkban mutatták be. Kritikai kiadását most készíti sajtó alá Hadassa SHAY.

- A Petách Debáráj c. grammatikai mű margóján olvasható a Szindbád-mese héber verziója. Szövege nemrég került kiadásra.

- Van példányunk Juda HELLÉVI, a középkor legnagyobb héber költője Divánjából.

- Gyűjtőkötet található a SÁBBÁTÁJ CEVI álmessiásra vonatkozó iratokból.

- Nálunk van Saul MORTEIRA amszterdami rabbi (XVII. század) autográf prédikációinak öt kötete (Givát Saul). Tanítványai közé tartozott Spinoza is. Tagja volt annak az egyházi bíróságnak, amely Spinozát kiátkozta.

- Teljes példányunk van Ábrahám FARISSOL bibliamagyarázó és geográfus Mágén Ábrahám c. vitairatából, amelyből eddig csak egyes fejezetek jelentek meg. Ugyancsak az ő másolatában van meg a ferrarai Immánuel Norsa védekezése Ábrahám Ráfáel da Finzivel szemben a sok port felvert cause célebre-ben. Az irat a közeljövőben jelenik meg.

- Korai kézirat van birtokunkban a peszáchi Haggádából, arab szövegekkel.

A sort tetszés szerint lehetne folytatni. Külföldi nagy könyvtárak és kutatók gyakran fordulnak hozzánk mikrofilmekért.


Ősnyomtatványok

Tizenkét héber ősnyomtatvány van könyvtárunkban.

- LÉVI b. Gerson Tórakommentárjában, amelyet Mantuában nyomtak 1480 előtt, van egy cédula Blau Lajos írásával: "Dr. Kun Lajos tábori rabbi adománya (Cneglianóban találtatott 1917. őszi harcok idején). 1918. május 30."

- Van egy négylapos töredékünk MÁJMUNI Misné Tórájának ismeretlen kiadásából (spanyol, 1480 körül). Ebből további lapok találhatók a koppenhágai Simonseniában, a New York-i Jewish Theological Seminary of America könyvtárában és a cambridge-i geniziában.

- NACHMANIDES Tórakommentárából is van ép példányunk (Nápoly, 1490); hátsó védőlapját egy Tóra-töredék szolgáltatta. Deutsch Sámuel ajándékozta könyvtárunknak.

- MÁJMUNI Misna-kommentárja szép példánnyal szerepel (Nápoly, 1492).

Ezeket az ősnyomtatványokat korszerűen restauráltattuk és bőrbe kötettük a Claims Conference és a Memorial Foundation for Jewish Culture támogatásával.


Antikvák

Számos ritkaság, sőt unikum is akad antikváink között.

- Tórát Kóhánim (Konstantinápoly, 1505 után). Csak egyes példányok maradtak meg belőle. A teljes könyvet sohasem nyomtatták ki. Habermann, aki különben a mi példányunkról nem tud, csak 42 lapot jelez belőle, a miénkben 86 van.

- MÁJMUNI Misné Tórájának 3. kiadása - editio rarissima - könyvtárunk egyik kincse (I-II. Konstantinápoly, 1509).

BOMBERG Dániel az egész Talmudot kinyomtatta Velencében 1520 és 1522 között. Ez a kiadás csaknem teljességében áll polcunkon.

- A XVI. század elején Fanóban nyomott Szelichot (Bűnbánati imádságoskönyv) unikum. Nincs másutt példány.

Magyar művelődéstörténeti szempontból említésre méltók a következő művek:

- CAMPENSIS Zsoltárfordításának 2. kiadása (Psalmorum omnium ... interpretatio. Velence, 1533.) Benczédi Székely István forrása volt.

- MÜNSTER Bibliája (Basel, 1534-35.) Méliusz és Károli Gáspár használták.

- ALBO Ikkarim-ja (Velence, 1544.). Méliusz elveszett vitairatának forrása.

- SÁMUEL DI MEDINA responzumai, amelyek fényt vetnek az 1526 után a Balkánra vetődött magyar zsidók életére.


A magyarországi hebraica

Az utolsó évtizedben külföldön is komoly érdeklődés mutatkozik a magyarországi hebraica iránt. A jeruzsálemi Héber Egyetem bibliográfiai folyóirata, a Kirját Széfer, több bibliográfiát közölt egyes magyar városok héber nyomdáinak termékeiről. Az összeállítások nem lehettek teljesek, mert sehol sem rendelkeznek a teljes anyaggal. A legtöbb a mi könyvtárunkban van, nélküle a feladat megoldhatatlan. Kéziratban elkészítettük mint kísérletet, de még ki kell egészítenünk. Addig nem adható ki, míg a külföldi nagy könyvtárak anyagát át nem vizsgáltuk. Egyelőre részleteket bocsátunk közre. Így pl. a mi könyvtárunk anyaga alapján összeállításra kerül a budai egyetemi nyomda héber nyomtatványainak jegyzéke.


Könyvtárunk a kutatás szolgálatában

Könyvtárunk rendelkezésre áll a belföldi és külföldi hebraistáknak. A nemzetközi könyvkölcsönzés útján számos könyvtár kér tőlünk különösen magyarországi kiadványokat. Külföldi kutatók gyakran jönnek megtekinteni gyűjteményünket, vagy a helyszínen kívánnak dolgozni. A magyarországi zsidó folyóiratokból olykor csupán nálunk maradt példány.

Ezt a segítséget a jövőben is nyújtani kívánjuk a hozzánk fordulóknak.




V. Kovács Sándor

Segédkönyvek a régi magyar irodalom tanulmányozásához

(Bevezető bibliográfia)


A régiség fogalma relatív. Martialis tréfás meghatározása szerint minden régi barát valamikor új volt (Ep. I. 54, 5.) - így vagyunk átvitt értelemben az egyetemes emberi kultúra nagy korszakaival is. A középkor számára az antik, görög-római világ, az újkor embere előtt a középkor, magunk felfogása szerint már a XIX. sz. is régi. A tudomány azonban nem dolgozhat ennyire bizonytalan - és szubjektív - tényezőkkel, ezért általánosan elfogadott terminus a régiség fogalmának használatához az 1800-as év. Ezt tekintik határnak a könyvtörténet művelői, s lényegében itt van időhatára az úgynevezett régi magyar irodalomnak is.

Régi korok művelődésének, irodalmának tanulmányozása számos nehézséget rejt magában. A szövegek egy része kézirat, más része ritka egykorú nyomtatvány, nyelvileg pedig javarészt latin, kisebb részt magyar (és német), századonként változó arányban. Nyolc évszázad nyelvállapota is különböző: a hatszáz évre terjedő ómagyar és középmagyar nyelv (a középfélnémet és az újfelnémet mellett) döntően meghatározza a nyelvi karaktert az utolsó kétszáz évben hegemóniára törő, de még csak a kialakulás stádiumát élő irodalmi nyelv ellenében. Mindezekhez hozzájárul a műfajok, a verselés és a stílus szokatlan, élő irodalmunkból hiányzó, tarka sokasága, idegenszerű formája. Nyilvánvaló, hogy a régi magyar irodalom tanulmányozásához segédkönyvek nélkül nem lehet hozzáfogni.

Jelen összeállításunk, erős válogatásban ugyan, de minden olyan alapművet igyekszik felemlíteni, melyek ismerete hasznosnak bizonyulhat további tájékozódáskor. Hangsúlyozni szeretnénk: csak a régi magyar irodalmat tartottuk szem előtt, ezért minden olyan terminus technicus, mint pl. "szakirodalom általában" stb. automatikusan 1800-ig értendő. E következetesen érvényesülő időbeli korlátozás nem mond ellent tágabb horizontú válogatási elveinknek. A lexikonok, szótárak, könyvészetek és bibliográfiák esetében ezt aligha kell bővebben indokolni, a szakirodalomnál pedig minden használó természetesnek fogja venni az 1800-as korszakhatáron túlmutató, átfogó művek szerepeltetését.

Annotációkat nem fűzünk sehová sem, a megfelelő fejezetekbe történő beosztás el fogja igazítani az érdeklődőket afelől, milyen tematikához ajánlunk egy-egy művet, a rövidített címfelvételek pedig elegendőek lesznek az azonosításhoz. A rövidítések feloldása vagy kézenfekvően természetes és egyértelmű, vagy a tudományos gyakorlatban hagyományosnak minősül. Az anyaggyűjtés lezárásának időpontja 1972. december 31., néhány újabb tételt azonban 1973-ból is felvettünk.


1. LEXIKONOK

a/ általános

Pallas nagy lexikona. 1-18. köt. Bp. 1893-1904.

Révai nagy lexikona. 1-21. köt. Bp. 1911-1935.

Új magyar lexikon. Szerk.: Berei Andor. 1-6. köt. Bp. 1959-1962. A 7. (pótkötet) Bp. 1972.


b/ irodalmi (magyar)

SZINNYEI József: Magyar írók élete és munkái. 1-14. k. Bp. 1981-1914.

Magyar Irodalmi Lexikon. Szerk.: Ványi Ferenc. Bp. 1926. 880 l.

Irodalmi lexikon. Szerk.: Benedek Marcell. Bp. 1927. 1224 l.

GULYÁS Pál: Magyar írók élete és munkái. 1-6 k. Bp. 1939-1944 (Befejezetlen)

Hungária irodalmi lexikon. Szerk.: Kőhalmi Béla és Révay József. Bp. 1947. 624 l.

Magyar írói álnév lexikon. Szerk.: Gulyás Pál. Bp. 1956. 706 l.

Magyar irodalmi lexikon. 1-3. kör. Szerk.: Benedek Marcell. Bp. 1963-1965.

(világirodalmi)

Világirodalmi lexikon. 1-3. köt. Szerk.: Dézsi Lajos. Bp. 1930-1933.

Világirodalmi lexikon. 1- Szerk.: Kardos László és Király István. Bp. 1970. (Eddig 2 kötet)


c/ életrajzi

CZVITTINGER Dávid: Specimen Hungariae literatae. Frankfurt-Leipzig. 1711. 408 l.

BOD Péter: Magyar Athénás. Nagyszeben 1766. 360 l.

HANER, G.J.: De scriptoribus rerum Hungaricarum et Transilvanicarum. 1-2. tom. Viennae-Tyrnaviae 1774-1798.

HORÁNYI Elek: Memoria Hungarorum. 1-3 vol. Viennae-Posonii 1775-1777.

SEIVERT, Johann: Nachrichten von siebenbürgischen Gelehrten und ihren Schriften. Pressburg 1785. 519 S.

CORNIDES Dániel: Bibliotheca Hungarica sive catalogus scriptorum de rebus omnis generis Hungariae. Pestini 1792. 281 l.

HORÁNYI Elek: Nova memoria Hungarorum. 1. vol. Pest 1792. 800 p. (Több nem jelent meg.)

BUDAI Ferenc: Magyarország polgári históriájára való lexikon a XVI. sz. végéig. 1-3 köt. Nagyvárad 1804-1805.

TRAUSCH, Franz Joseph: Schriftsteller-Lexikon. 1-4 köt. Kronstadt-Hermannstadt 1868-1902. (Az erdélyi szász irodalomról)

KOLLÁNYI Ferenc: Esztergomi kanonokok. 1100-1900. Esztergom 1900. 547 l.

DEÁK Gyula: Polgári iskola tanárok élete és munkái. Bp. 1942. 519 l.

Magyar Életrajzi Lexikon. Szerk.: Kenyeres Ágnes. 1-2 k. Bp. 1967-1969.


d/ rokontudományi

NAGY Iván: Magyarország családai címerekkel és nemzedékrendi táblákkal. 1-12. és 1. pótkötet. Pest 1857-1868.

Magyarország történeti földrajza a Hunyadiak korában. 1-3., 5. köt. Szerk.: Csánki Dezső. Bp. 1890-1913. (Több nem jelent meg. Fekete Antal kiegészítése Trencsén vármegye történetéről mint 4. kötet látott napvilágot 1941-ben.)

KARÁCSONYI János: Magyar nemzetségek a XIV. sz. közepéig. 1-3. köt. Temesvár 1891-1892.

Ókori lexikon. 1-2. köt. Szerk.: Pecz Vilmos. Bp. 1902-1904.

KEMPELEN Béla: Magyar nemes családok. 1-11. köt. Bp. 1911-1932.

SCHÖPFLIN Aladár: Magyar színművészeti lexikon. A magyar színjátszás és drámairodalom enciklopédiája. 1-4. köt. Bp. 1929-1931.

KEMÉNY Ferenc: Magyar pedagógiai lexikon. 1-2. köt. Bp. 1933-1934.

CAPPELI, Adriano: Lexicon abbreviaturarum. Milano 1949. 531 p.

GYÖRFFY György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. 1. (Eddig egy kötet)

Filozófiai kislexikon. Szerk.: M. Rozental, P. Jugyin. A magyar kiadást szerk.: Vári Györgyné. Bp. 1965-1966.

Zenei lexikon. 1-3. Köt. Szerk.: Bartha Dénes. Bp. 1965-1966.

Művészeti lexikon. 1-4. köt. Szerk.: Zádor Anna és Genthon István, Bp. 1965-1968.

Esztétikai kislexikon. Szerk.: Zoltai Dénes. Bp. 1969. 400 l.

Mitológiai ábécé. Írta: Bodrogi Tibor, Dobossy László stb. Bp. 1970. 441 l.


2. SZÓTÁRAK

CZUCZOR Gergely - FOGARASI János: A magyar nyelv szótára. 1-6. Pest 1862-1874.

Du CHANGE, Charles: Glossarium mediae et infimae latinitatis. 1-10. köt. Niost 1883-1887.

SZARVAS Gábor - SIMONYI Zsigmond: Magyar nyelvtörténeti szótár. 1-3. köt. Bp. 1890-1893.

SZNNYEI József: Magyar tájszótár. 1-2. köt. Bp. 1983-1901.

BARTAL Antal: A magyarországi latinság szótára. Bp. 1901. 722 l.

SZAMOTA István: Magyar oklevélszótár. Bp. 1902-1906. 1210 hasáb. (Egy kötet, füzetekben jelent meg.)

GRAESSE, J.G. Th.: Orbis Latinus oder Verzeichnis der wichtigsten lateinischen Orts- und Landernahmen. Berlin 1909. 348 p. (2. kiad.)

BÁRCZI Géza: Magyar szófejtő szótár. Bp. 1941. 348 l.

BÁRCZI Géza - ORSZÁGH László (szerk.): A magyar nyelv értelmező szótára. 1-7. köt. Bp. 1959-1962.

BENKŐ Loránd (szerk.): A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. 1-3. köt. Bp. 1967. (Eddig 2 kötet jelent meg.)


3. KÖNYVÉSZETEK ÉS BIBLIOGRÁFIÁK

a/ általános könyvészeti és bibliográfiai kézikönyvek

KERTBENY Károly: A magyar nemzeti és nemzetközi irodalom könyvészete. 1441-1876. Bp. 1876. 75 l.

APPONYI Sándor: Hungarica. Magyar vonatkozású külföldi nyomtatványok. 1-2. köt. Bp. 1900-1902.

APPONYI Sándor: Hungarica. Ungarn betreffenden im Auslande gedruchte Bücher und Flugsschriften. 1-4. köt. München. 1902-1927.

DÉZSI Lajos: Magyar történeti tárgyú szépirodalom. Bp. 1927. 162 l.

SZENTMIHÁLYI János - VÉRTESY Miklós: Útmutató a tudományos munka hazai és nemzetközi irodalmához. Bp. 1963. 716 l.

TEZLA, Albert: An Introductory Bibliography to the Study of Hungarian Literature. Combridge, Massachussetts 1964. 290 l.

VÍZKELETY András (szerk.): Beschreibendes Verzeichnis der alt-deutschen Handschriften in ungarischen Bibliotheken, I, Bd. Széchenyi-Nationalbibliothek. Bp. 1969. 222 S.

TEZLA. Albert: Hungarian Authors. A Bibliographical Handbook. Cambridge, Massachussetts 1970. 792 l.

A magyar irodalomtörténet bibliográfiája 1772-ig. Szerk.: Stoll Béla, Varga Imre, V. Kovács Sándor. Bp. 1972. 638 l.


b/ általános magyar könyvészet (időkori kronológiában)

Régi magyarországi nyomtatványok. 1473-1600. Bp. 1971. 928 l.

Régi magyar könyvtár. 1. köt. Az 1531-1711. megjelent magyar nyomtatványok könyvészeti kézikönyve. Szerk.: Szabó Károly. Bp. 1879. 751 l.

Régi magyar könyvtár. 2. köt. Az 1473-tól 1711-ig megjelent nem magyar nyelvű hazai nyomtatványok könyvészeti kézikönyve. Szerk.: Szabó Károly. Bp. 1885. 754 l.

Régi magyar könyvtár. 3. köt. 1-2. rész. Magyar szerzőktől külföldön 1480-tól 1711-ig megjelent nem magyar nyelvű nyomtatványoknak könyvészeti kézikönyve. Szerk.: Szabó Károly és Hellebrand Árpád. Bp. 1896-1898.

Magyarország bibliographiája. 1712-1860. 1-4. köt. Szerk.: Petrik Géza. Bp. 1888-1892.

Magyarország bibliographiája. 1712-1860. 5. köt. Bp. 1971. l. (Pótlások Petrik 1-4. kötetéhez)

Magyarország bibliographiája. 1712-1860. 6. köt. Nyomda- és kiadástörténeti mutató Bp. 1972. (Petrik 1-5. kötetéhez készült.)

Magyar könyvészet. 1860-1875. Szerk.: Petrik Géza. Bp. 1885. 147, 467 l.

Magyar könyvészet. 1876-1885. Szerk.: Kiszlingstein Sándor Bp. 1890. 143, 556 l.

Magyar könyvészet. 1886-1900. 1-2. köt. Szerk.: Petrik Géza. Bp. 1908-1913.

Magyar könyvészet. 1901-1910. 1-2. köt. Szerk.: Petrik Géza és Barcza Imre. Bp. 1917-1928.

Magyar könyvészet. 1911-1920. 1-2. köt. Kiad.: Kozocsa Sándor. Bp. 1939-1942. (újra: 1969-ben)

Magyar könyvészet.1921-1923. Szerk.: Pikler Blanka. Bp. 1925. 491 l.

Új könyvek. Corvina 1924-1929. évfolyamaiban.

Általános magyar könyvészet. Szerk.: Pikler Blanka és Braun Róbert. Bp. 1927. 806 l.

Magyar könyvészet. 1930-1934. Szerk.: Gulyás Pál. Bp. 1931-1934. (Melléklet a Corvina 1930-1934. évfolyamaihoz)

Magyar könyvészet. 1934-1940. Szerk.: Pikler Blanka. (Melléklet a Corvina 1934-1940. évfolyamaihoz)

Magyar könyvészet. 1936-1941. Szerk.: Szollás Ella, Droszt Olga, Mokcsay Julia. Bp. 1939-1944. (Hat kötetben)

Magyar könyvészet. 1945-1960. 1-5. köt. Szerk.: Komjáthy Miklósné. Bp. 1964-1968.

Magyar könyvészet. 1961/62-1968. Szerk.: Fügedi Péterné. Bp. 1963-1970.


c/ irodalmi korszakok könyvészete (ősköltészet, középkor)

POTTHAST, August: Bibliotheca historica medii aevi. Wegweiser durch die geschichtswerke der europäischen Mittelalters bis 1500. 1-2. Bd. Berlin, 1896.

GOMBOS, Albinus Franciscus: Catalogus fontium historiae Hungaricae. 1-4. tom. Bp. 1937-1943.

BARTONIEK Emma: Codices manuscripti Latini. 1. tom. Bp. 1940. 527 l.

MEZEY László: Codices Latini medii aevi Bibl. Univ. Budapestinensis. Bp. 1961. 391 p.

SZABÓ Dénes: A magyar nyelvemlékek. Bp. 1959. 80 l. (2. kiad.)

CSAPODI Csaba: A "Magyar codexek" elnevezésű gyűjtemény. (K 31-K/114.) Bp. 1973. 133 l..

Libri liturgici manuscripto bibliothecarum Hungariae et limitropharum regionum. Polycarpus Radó - Ladislaus Mezey. Bp. 1973. 693 l.

(reneszánsz, barokk)

KERTBENY Károly: A magyar nemzeti és nemzetközi irodalom könyvészete. 1. köt. Magyarországra vonatkozó régi német nyomtatványok 1454-től 1600-ig. Bp. 1880. CLXXXIV. 774 l.

THURY Zsigmond: A szombatos kódexek bibliográfiája, különös tekintettel azok énektartalmára. Mezőtúr 1912. 160 l.

SZABÓ T. Attila: Kéziratos énekeskönyveink és verses kézirataink XVI-XIX. században. Zilah 1934. 221 l.

ZOLNAY Klára - FITZ József: Bibliographia bibliothecae regis Matthiae. Bp. 1942. 1601.

BALOGH Jolán: Az erdélyi renaissance. Kolozsvár 1943. 409 l.

GERÉB László: Bibliográfia a hazai parasztlázadások vers és elbeszélő irodalmához. XV-XVIII. sz. Bp. 1949. 27 l.

GÖLLNER, Carl: Die europäischen Türkendrucke des XVI. Jahrhunderts. 1. Bd. 1501-1550. Bucuresti-Berlin 1961.

STOLL Béla: A magyar kéziratos énekeskönyvek és versgyűjtemények bibliográfiája (1565-1840). Bp. 1963.

BALOGH Jolán: A művészet Mátyás király udvarában. 1-2. köt. 1966.

Bibliographie internationale de l'Humanisme et de la Renaissance. 1-. Geneva 1966.- (A magyar reneszánsz szakirodalmat V. Kovács Sándor állította össze. Eddig öt kötet.)

CSAPODI Csaba: A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának ősnyomtatvány-gyűjteménye. Bp. 1967.

Catalogus incunabulorum quae in bibliothecis publicis Hungariae asservantur. 1-2. vol. Edd.: Géza Sajó et Erzsébet Soltész. Bp. 1970.


d/ általános magyar bibliográfiák (időköri kronológiában)

SZINNYEI József: Irodalomtörténeti repertórium. 1876-1889. Figyelő 1876-1889. évf.

HELLEBRANT Árpád: A magyar philológiai irodalom 1885-1918. EphK 1886-1919. évf.

HELLEBRANT Árpád: Irodalomtörténeti repertórium. 1893-1924. Itk 1893-1925. évf.

GORIUPP Alisz: Irodalomtörténeti repertórium. 1925-1927. Itk 1926-1927. évf.

KOZOCSA Sándor: Irodalomtörténeti repertórium. 1928-1931. Itk 1929-1932. évf.

KOZOCSA Sándor: Az (1932-1943) év irodalomtörténeti munkássága. Itk 1933-1944. évf.

KOZOCSA Sándor: Az 1944. év irodalomtörténeti munkássága. Bp. 1946. 35 l.

KOZOCSA Sándor: A magyar irodalom bibliográfiája. 1945-1949. Bp. 1950. 232 l.

KOZOCSA Sándor: A magyar irodalom bibliográfiája. 1950. Bp. 1951. 80 l.

KOZOCSA Sándor: A magyar irodalom bibliográfiája. 1951-1952. Bp. 1954. 180 l.

KOZOCSA Sándor: A magyar irodalom bibliográfiája. 1953. Bp. 1954. 208 l.

KOZOCSA Sándor: A magyar irodalom bibliográfiája. 1954. Bp. 1956. 232 l.

KOZOCSA Sándor: A magyar irodalom bibliográfiája.1955. Bp. 1959. 334 l.

KOZOCSA Sándor: A magyar irodalom bibliográfiája. 1956-1957. Bp. 1961. 717 l.

KOZOCSA Sándor: A magyar irodalom bibliográfiája. 1958. Bp. 1965. 581 l. (Hatvan tétel pótlása: V. Kovács Sándor, ItK 1967. 100-105.)

KOZOCSA Sándor: A magyar irodalom bibliográfiája. 1959. Bp. 1966. 637 l.

KOZOCSA Sándor: A magyar irodalom bibliográfiája. 1960. Bp. 1970. 526 l.

V. KOVÁCS Sándor: Magyar irodalomtörténetírás. (1962-1971) ItK 1963-1972. évfolyamaiban.


e/ rokontudományi könyvészetek és bibliográfiák

SZINNYEI József: Hazai és külföldi folyóiratok magyar tudományos repertóriuma. 1-2. köt. 1731-1880. Bp. 1874-1885.

SZINNYEI József: A magyar nyelvészeti irodalom bibliographiája Révai előtt a Nemzeti Múzeum könyvtárában. Magyar Könyvszemle 1883. 148-163.

PESTY Frigyes: Magyarország helynevei történeti, földrajzi és nyelvészeti tekintetben. Bp. 1888. 447 l.

SÁGI István: A magyar szótárak és nyelvtanok könyvészete. Bp. 1922. 105 l.

BARTONIEK Emma: Magyar történeti forráskiadványok. Bp. 1929. 203 l.

M. BUDAY Júlia: A magyar filozófiai irodalom bibliográfiája. 1901-1925. Bp. 1929. 248 l.

MORAVEK Endre: A magyar klasszika-filológiai irodalom bibliográfiája. 1901-1925. Bp. 1930. 162 l.

BAÁN Kálmán: Magyar genealógiai és heraldikai forrásmunkák. 1561-1932. Bp. 1932. 84 l.

STAUD Géza: Magyar színészeti bibliográfia. Bp. 1939. 351 l.

MORAVCSIK Gyula: Byzantino-turcica. Die Byzantinischen Quellen der Geschichte der Türkvölker. Bp. 1942-1943.

BODOR Aladár: Magyarország helyismereti könyvészete. Bp. 1944. 423 l.

TÓTH Zoltán - KEMÉNY G. Gábor - KUTAS László: Magyar történeti bibliográfia 1-4. Bp. 1950-1959.

KOSÁRY Domokos: Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába. 1-3. köt. Bp. 1951-1958.

BORZSÁK István: A magyar klasszika-filológiai irodalom bibliográfiája. 1926-1950. Bp. 1952. 424 l.

BÍRÓ Béla: A magyar művészettörténeti irodalom bibliográfiája. (A XVIII. századtól az 1954. év végéig). Bp. 1955. 611 l.

A magyar stilisztikai irodalom bibliográfiája. Szerk.: Szathmári István. - A magyar stilisztika útja c. kötetben, Bp. 1961. 545-681.

STAUD Géza: A magyar színháztörténet forrásai. 1-3. köt. Bp. 1962-1963.

A magyarországi nyelvtudomány bibliográfiája. 1961., Bp. 1963. (Eddig 6 kötet)

STOLL Béla: A magyar kéziratos énekeskönyvek és versgyűjtemények bibliográfiája. 1565-1840. Bp. 1963. 537 l.

SÁNDOR István: A magyar néprajztudomány bibliográfiája. 1945-1954. Bp. 1965. 463 l.

Bibliography of Hungarian Dictionaires 1410-1963. Összeállította: I.L. Halász. Toronto 1966.

KOSÁRY Domokos: Bevezetés Magyarország történetének forrásaiba és irodalmába. 1. Bp. 1970. (Eddig egy kötet)


f/ kapcsolattörténeti könyvészetek és bibliográfiák

MELICH János: A magyarországi vend (szlovén) irodalom bibliográfiája. M.Kszle 1902. 426-449. 1908. 231-245 l.

KONT Ignác: Bibliographie française de la Hongrie. 1521-1910. Avec un inventaire sommaire des documents manuscrits. Paris 1913. 325 l. (Pótlásai: André Leval, Revue de Hongrie 1914. jan.-márc. - Baranyai Zoltán, M.Könyvszemle 1918. 68-77, 1922. 168-170.)

VERESS Endre: Bibliografia romana-ungara. Romanii in literatura ungara si Ungarii in literatura romana. 1-3. köt Bukarest. 1931-1935.

ZOLNAI Klára: Magyarországi olasz nyomtatványok 1966-1918. Bp. 1932. 104 l.

VÁRADY, Emerico: La letteratura italiana e la sua influenza in Ungheria. 1-2. köt. Roma. 1933-1941.

HORVÁTH Endre: Magyar-görög bibliográfia. Bp. 1940. 95 l.

PÁLINKÁS László: Bibliografia italiana della lingua a letteratura ungheresi. Roma 1943. 64 l.

BRETAN Judit: Le livre français en Hongrie. Pótlék a magyarországi francia nyomtatványok bibliográfiájához. 1691-1860, Kolozsvár, 1944. 72 l.

HUBAY Ilona: Magyar és magyar vonatkozású röplapok, újságok, röpiratok az Országos Széchenyi Könyvtárban 1480-1718. Bp. 1948. 307 l.

DÁN Róbert: Magyar irodalom - héberül. (Önálló kiadványokban) Helikon 1964. 479-484.

JAKUBIUK, Jerzy: A magyar-lengyel kulturális kapcsolatok válogatott bibliográfiája. - Tanulmányok a lengyel-magyar irodalmi kapcsolatok köréből. Bp. 1969. 623-636.


4. SZÖVEGKIADÁSOK

a/ sorozatok általában

Monumenta Hungariae Historica. II. osztály, Scriptores (Írók). 1-38. köt. Pest 1837. Bp. 1906.

Monumenta Hungariae Historica. I. osztály, Diplomataria (okmánytárak) 1-41. köt. Pest 1857. Bp. 1948.

Régi Magyar Költők Tára. XVI. század sorozat. 1-7. köt. Szerk.: Szilády Áron. Bp. 1880-1930. (RMKT 2-8. köt.)

Régi Magyar Könyvtár. 1-41. köt. Szerk.: Heinrich Gusztáv és Császár Elemér. Bp. 1897-1937.

Régi Magyar Költők Tára. XVII. sz. sorozat. 1-4. köt. Szerk.: Badics Ferenc. Bp. 1914-1937. (RMKT 9-12. köt.)

Bibliotheca Scriptorum Medii Recentisque Aevorum. 1-41. köt. Szerk.: Juhász László. Bp. 1930-1945.

Codices Hungarici. 1. Bp. 1942. (Eddig 6 kötet)

Magyar Klasszikusok. 1- köt. Bp. 1950-

Irodalomtörténeti Füzetek. 1. Szerk.: Bodnár György. Bp. 1955.

Magyar Könyvtár. 1-2. köt. Szerk.: Csanádi Imre. Bp. 1955-1961.

Magyar Századok. 1. Szerk.: Tolnai Gábor. Bp. 1955.

Bibliotheca Hungarica Antiqua: 1. Szerk.: Varjas Béla. Bp. 1956. (Eddig 6 kötet)

Irodalomtörténeti Könyvtár. 1. Szerk.: Sőtér István Bp. 1957.

Régi Magyar Költők Tára. XVII. sz. új sorozat. 1. köt. Szerk.: Stoll Béla. Bp. 1959. (RMKT XVII) 1. (Eddig 6 kötet)

Régi Magyar Prózai Emlékek. 1. Szerk.: Tolnai Gábor. Bp. 1968. (Eddig 2 kötet)


b/ egyéb kiadások (általában)

Scriptores rerum Hungaricarum veteres ac genuini. 1-3. vol. Ed.: Johannes Georgius Schwandtner. Viennae 1746-1748.

Corpus Juris Hungarici. 1000-1945. Bp. 1899-1946.

A magyar történelem kútfőinek kézikönyve. Szerk.: Marczali Henrik, Angyal Dávid, Mika Sándor. Bp. 1902.

Magyar drámai emlékek a középkortól Bessenyeiig. XVI-XVIII. sz. Kiad.: Alszeghy Zsolt. Bp. 1914. 487 l.

Magyar versek könyve. Szerk.: Horváth János. Bp. 1937. 592 l.

Latin chrestomathia. Szerk.: Huszti József. Bp. 1940. 357 l. (239-350. l.: válogatás a magyarországi latin irodalomból.)

Régi magyar próza. Szerk.: Kerecsényi Dezső. Bp. 1942. 605 l.

Régi magyar vígjátékok. Szerk.: Dömötör Tekla. Bp. 1954. 398 l.

Régi magyar Drámai Emlékek. 1-2 köt. Szerk.: Kardos Tibor - Dömötör Tekla. Bp. 1960.

Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalomból. 1-2 köt. Szerk.: Barta János és Klaniczay Tibor. Bp. 1963-1966.

A könyv és könyvtár a magyar társadalom életében. 1. köt. Az államalapítástól 1849-ig. Szerk.: Kovács Máté. Bp. 1963. 759 l.

(ősköltészet, középkor)

Magyarország történetének forrásai. 1-4. füz. Szerk. és ford.: Szabó Károly. 1860-1865. (Anonymus, Rogerius, Kézai történeti művei és az első századok latin legendái.)

Nyelvemléktár. 1-15. Szerk.: Volf György, Szabó Sámuel, Katona Lajos. Bp. 1874-1908.

Relationum Hungarorum cum oriente gentibusque orientalis orginis historia antiquissima. 1-2. vol. Ed.: Géza Kuun. Claudiopoli 1891-1892.

DANKÓ Josephus: Hymnarium ecclesiasiasticum Hungariae. Bp. 1893.

Regős-énekek. Kiad.: Sebestyén Gyula. Bp. 1902.

A magyar honfoglalás mondái. 1-2. köt. Kiad.: Sebestyén Gyula. Bp. 1904.

HODINKA Antal: Az orosz évkönyvek magyar vonatkozásai. Bp. 1916. 516 l.

Középkori magyar verseink. Kiad.: Horváth Cyrill. Bp. 1921. 532 l.

Ó-magyar olvasókönyv. Szerk. és bev.: Jakubovich Emil és Pais Dezső. Pécs. 1929. 307 l.

Szemelvények a magyar történelem latin nyelvű kútfőiből. Szerk.: Eperjessy Kálmán és Juhász László. Bp. 1935. 268 l.

Scriptores rerum Hungaricarum. 1-2. köt. Szerk.: Szentpétery Imre Bp. 1937-1938. (Árpád-kori források)

Legendák könyve. Szerk.: Kardos Tibor. Bp. 1943.

Bíborbanszületett Konstantin: A birodalom kormányzása. Ford. Moravcsik Gyula. Bp. 1950. 347 l. (Görögül és magyarul)

A magyar középkor költészete. Szerk.: Geréb László. Bp. 1950. 118 l. (Latinból készült fordítások)

A magyar parasztháborúk irodalma. 1437-1514. Szerk. és ford.: Geréb László. Bev.: Székely György. Bp. 1950. 255 l.

Melodiarium Hungariae medii aevi. 1. köt. Kiad.: Rajeczky Benjámin Bp. 1956.

A magyarok elődeiről és honfoglalásról. Szerk.: Győrffy György. Bp. 1956. 266 l.

Középkori magyar írások. Szerk.: Mezey László. Bp. 1957. 433 l.

Árpád-kori és Anjou-kori levelek. XI-XIV. század. Szerk. és bev.: Makkai László és Mezey László. Bp. 1960. 451 l.

Codex Albensis. Ein Antiphonar aus dem 12. Jahrhundert, von Z. Falvy - L. Mezey. Bp. 1963. 175 l., 160 lev. (fakszimile)

Napkelte felfedezése. Kiad.: Győrffy György. Bp. 1965. 275 l.

Magyar kódexek. Bev.: Berkovits Ilona. Bp. 1966. 194 l.

Magyar Anjou-legendárium. Kiad. és bev.: Levárdy Ferenc. Bp. 1973. 340 l.

(reneszánsz, barokk)

Apparatus ad historiam Hungariae. 1-2. tom. Ed.: Matthias Bél. Posonii 1735-1746.

Scriptores rerum Transsilvanarum. 1-2/1-2. r. köt. Ed.: J.C.Eder. Nagyszeben 1797-1840.

Scriptores rerum Hungaricarum minores. 1-2. tom- Ed.: Martinus Georgius Kovachich. Budae 1798.

Monumenta Ungarica. Ed.: J. Chr. Engel. Vienna 1809.

Analecta ad historiam renascentium in Hungaria litterarum spectantia. Adalékok a humanismus történetéhez Magyarországon. Kiad.: Ábel Jenő. Bp. 1880. 296 l.

Olaszországi íróknak Mátyás királyt dicsőítő művei. Kiad.: Ábel Jenő. Bp. 1890. 384 l.

A bécsi egyetem magyar nemzetének anyakönyve. 1453-1630. Kiad.: Schrauf Károly. Bp. 1902.

Analecta nova ad historiam renascentium in Hungaria litterarum spectantia. Kiad.: Ábel Jenő és Hegedűs István. Bp. 1903.

Analecta recentiora ad historiam renascentium in Hungaria litterarum spectantia. Kiad.: Hegedűs István. Bp. 1906. 431 p.

Fontes rerum Transylvanicarum. 1-5. köt. Szerk. és kiad.: Veress Endre. Bp. 1911-1921.

VERESS Endre: Olasz egyetemeken járt magyarországi tanulók anyakönyve és iratai. Bp. 1941. (irodalmi szövegekkel is)

Erdély öröksége. 1-10. köt. Szerk.: Makkai László. Bp. 1941-1942.

A magyar renaissance költői. Szerk.: Geréb László. Bp. (1947) 136 l.

A magyar költészet Bocskaitól Rákócziig. Szerk.: Esze Tamás - Kiss József - Klaniczay Tibor. Bp. 1953. 512 l.

GERÉB László: A hazai osztályharcok irodalma. 1525-1660. Bp. 1955. 392 l.

Magyar széphistóriák. Szerk.: Stoll Béla. Bp. 1955. 181 l.

Magyar költők. XVII. század. Szerk.: Jenei Ferenc. Bp. 1956. 389 l.

Mátyás a kortársak között. Szerk.: H. Balázs Éva. Bp. 1957. 201 l.

Kultúrtörténeti szemelvények a Nádasdiak 1540-1550-es számadásaiból. 1-2. köt. Bp. 1959-1960.

Régi magyar filozófusok. XV-XVII. sz. Szerk.: Mátrai László. Bp. 1961. 239 l.

BERKOVITS Ilona: A magyarországi corvinák. Bp. 1962. 235 l.

Bibliotheca Corviniana. Bev.: Csapodi Csaba stb. Bp. 1967.

CSOMASZ TÓTH Kálmán: A humanista metrikus dallamok Magyarországon. Bp. 1967.

Magyar humanisták levelei. XV-XVI. sz. Kiad. és bev.: V. Kovács Sándor. Bp. 1971. 712 l.

PAPP Géza: A XVII. sz. énekelt dallamai. Bp. 1970. 733 l.


5. SZAKIRODALOM

A/ Szintézisek általában

a/ magyar irodalomtörténet magyarul

PÁPAI Sámuel: A magyar literatura esmérete. 1-2. r. Veszprém 1808. 484 l.

TOLDY Ferenc: A magyar költészet története az ősidőktől Kisfaludy Sándorig. Pest 1867. 475 l. (2. kiad.)

TOLDY Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története a legrégibb időktől a jelenkorig rövid előadásban. Bp. 1878. 404 l. (4. kiad.)

HORVÁTH Cyrill: A régi magyar irodalom története. Bp. 1899. 755 l.

A magyar irodalom története. 1-2. köt. Szerk.: Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. Bp. 1906-1907. (3. kiad.)

PINTÉR Jenő: A magyar irodalom története. 1-8. köt. Bp. 1929-1941.

A magyar irodalom története 1849-ig. Szerk.: Bóka László és Pándi Pál. Bp. 1957. 542 l. (2. átdolg. Kiadás: Bp. 1964.)

A magyar irodalom története (1772-ig). 1-2. köt. Szerk.: Klaniczay Tibor. Bp. 1964. (A magy. Irod. Tört. 1-2.) 1. köt A magyar irodalom története 1600-ig. 2. köt. A magyar irodalom története 1600-tól 1772-ig.

SZIGETI József: A régi magyar irodalom története. Bucuresti 1971.


b/ magyar irodalomtörténet idegen nyelvem

KONT Ignác: La Hongrie littéraire et scientifique. Paris 1896. 460 p.

RIEDL Frigyes: A History of Hungarian Literature. London 1906. 293 p.

CSÁSZÁR Elemér: Sviluppo della letteratura ungherese. Bp. 1924. 50 l.

KATONA Lajos - SZINNYEI Ferenc: Geschichte der ungarischen Literatur. Berlin-Leipzig 1927. 166 S. (2. kiad.)

KRISTÓF György: Istoria limbii si literaturii maghiare. Cluj-Kolozsvár 1934. 239 p.

KLANICZAY Tibor - SZAUDER József - SZABOLCSI Miklós: Histoire abrégée de la littérature hongroise. Bp. 1962. 300 p. - Kratkaja isztorija vengerszkoj literaturü. Bp. 1962. 404 p. - Geschichte der ungarischen Literatur. Bp. 1963. 353 S. - History of Hungarian Literature. Bp. 1964. 361 p. - Historia literatury wegierskej. Bp. 1966. 365 p.


B/ Szintézisek irodalmi korszakonként (ősköltészet)

KIRÁLY György: A magyar ősköltészet. Bp. 1921. 134 l.

KÉPES Géza: A magyar ősköltészet nyomairól. ItK 1964. 1-22., 171-193.

(középkor)

TOLDY Ferenc: Geschichte der ungarischen Literatur im Mittelalter. Pest. 1865.

HORVÁTH János: A magyar irodalmi műveltség kezdetei. Bp. 1931. 330 l. (2. kiad 1944-ben.)

KARDOS Tibor: Középkori kultúra, középkori költészet. A magyar irodalom keletkezése. Bp. én. 290 l.

(reneszánsz)

HORVÁTH János: Az irodalmi műveltség megoszlása. Magyar humanizmus. Bp. 1935. 318 l. (2. kiad. 1944-ben.)

KARDOS Tibor: A magyarországi humanizmus kora. Bp. 1955. 463 l.

HORVÁTH János: A reformáció jegyében. A Mohács utáni félszázad irodalomtörténete. Bp. 1953. 537 l. (2. kiad. 1957-ben.)

GOLENISCSEV-KUTUZOV, I. N.: Italjanszkoe vozrozsdenie i szlavjanszkie literaturü XV-XVI vekov. Moszkva 1963. 415 sztr.

VARJAS Béla: La littérature de l'époque de la Renaissance en Europe centrale et orientale. Acta Litteraria 1970. 135-150.

(barokk)

KOLTAY KASTNER Jenő: A magyar irodalmi barokk. Bp. Sz 1944. CCLXVII. 65-77, 113-133 l.

A magyar irodalom története 1600-tól 1772-ig. Szerk.: Klaniczay Tibor. Bp. 1964. 646 l. (A m. irod. tört. 2. köt.)


C/ Részletkérdések

a/ az irodalomtörténetírás elvi kérdései

RIEDL Frigyes: A magyar irodalom főirányai. Bp. 1896. 137 l. (1942-ig öt kiadás)

HORVÁTH János: Irodalmunk fejlődésének fő mozzanatai. Bp. 1908. 50 l.

KERECSÉNYI Dezső: Elvi kérdések a régi magyar irodalomban. Minerva 1923. 162-207.

HORVÁTH János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. Bp. 1927. 390 l.

WALDAPFEL Imre: Humanizmus és nemzeti irodalom. ItK 1933. 15-49 l.

GUOTH Kálmán: A magyarországi latinság helye az egyetemes latinságban. Szentpétery Imre-emlékkönyv Bp. 1938. 169-182.

KOMLÓS Aladár: Irodalmunk társadalmi háttere. Bp. 1947. 138 l.

BARTA János - SZAUDER József: A magyar irodalom korszakai. It 1949. 98-104.

KARDOS Tibor: La Hongrie latine. Paris 1949. 135 p.

HUSZTI József: Pier Paolo Vergerio és a magyar humanizmus kezdete. FK 1955. 521-533. l.

HORVÁTH János: Magyar irodalomismeret. A rendszerezés alapelvei. Minerva. 1922. 187-207. és Tanulmányok. Bp. 1956. 7-26.

SZÉKELY György: A huszitizmus és a magyar nép. Századok 1956. 331-367, 556-590.

KLANICZAY Tibor: A magyar reformáció irodalma. ItK 1957. 12-47. és Reneszánsz és barokk. Bp. 1961. 64-150.

KLANICZAY Tibor: A magyar késő reneszánsz problémái. (Sztoicizmus és manierizmus). It 1960. 41-61. és Reneszánsz és barokk. Bp. 1961. 303-339.

KLANICZAY Tibor: A magyar barokk irodalom kialakulása. ItK 1960. 319-341, 443-461. és Reneszánsz és barokk. Bp. 1961. 361-436.

KLANICZAY Tibor: A magyar irodalom reneszánsz-korszaka. ItK 1961. 1-16. és Reneszánsz és barokk. Bp. 1961. 7-38.

KARDOS Tibor: A reneszánsz és humanizmus fogalmának összefüggései. Fill. Közl. 1963. 315-324.

KARSAI Géza: Névtelenség, névrejtés és szerzőnév középkori krónikáinkban. Századok 1963. 666-677.

KESERŰ Bálint: A magyar protestáns-polgári késő humanizmus néhány problémája. Acta Historiae Litterarum Hungaricarum. 5. köt. Szeged 1966. 3-21.

GYENIS Vilmos: La littérature baroque tardive dans la culture populaire du XVIIIe siècle. Acta Litteraria 1967. 300-311. és magyarul: ItK 1968. 1-28.

MEZEY László: Der Literat und seine Literatur. Acta Litteraria 1968. 29-46.

KENYERES Zoltán: "A magyar irodalom történetének" periodizációs elveiről. ItK 1969. 40-60.

LUKÁCS György: A magyar irodalomtörténet revíziója. - Magyar irodalom - magyar kultúra. Bp. 1970. 491-513.

BÁN Imre: A magyar manierista irodalom. ItK 1970. 451-165.

KLANICZAY Tibor: A reneszánsz válsága és a manierizmus. Itk 1970. 419-450.


b/ műfajtörténet

ARANY János: Naiv eposzunk. Szépirodalmi Figyelő 1860. és Összes művei. 10. köt. Bp. 1962. 264-274.

BEÖTHY Zsolt: A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban. 1-2 k. Bp. 1886-1887.

ERDÉLYI Pál: A XVI. És XVII. századi magyar históriás ének. MKSz 1886. 119-179.

NAGY Sándor: A tanodai dráma előzményei hazánkban. ItK 1895. 441-460 l.

BAYER József: A magyar drámairodalom története. A legrégibb nyomokon 1867-ig. 1-2. k. Bp. 1897.

CSÁSZÁR Ernő: A magyar protestáns zsoltárköltészet a XVI-XVII. században. ItK 1902. 35-46, 162-173, 300-318, 446-449. l.

VISNOVSZKY Rezső: Széphistóriáink olasz-latin csoportja. Bp. 1907. 178 l.

PICKEL Ferenc: A magyar ódai költészet fejlődése. Nagykanizsa 1908. 61 l.

FRICK József: A középkori magyar himnuszköltészet. Kolozsvár, 1910. 128 l.

UJVÁROSI SZABÓ György: A magyar verses oktató költészet 1772-ig. Bp. 1910.

HORVÁTH Cyrill: Középkori legendáink és a Legenda Aurea. Bp. 1911.

JÁKÓ Károly: Fejezetek a XVIII. századi latin epikából. Bp. 1913. 59 l.

HEGEDŰS István: A magyarországi latin "coelistis lyra". Ak. Ért. 1914. 18-41.

KÁLMÁN Sámuel: A magyar fabula története. Bp. 1914. 78 l.

ALSZEGHY Zsolt: A magyar reformáció és antireformáció temetési énekei. ItK 1916. 1-21.

HÓMAN Bálint: Tudományos történetírásunk megalapítása a XVIII. században. Bp. 1920. és "Történetírás és forráskritika." Bp. 1938. 353-380.

DÉZSI Lajos: Verses görög regények és regék a régi magyar irodalomban. - Csengery János-emlékkönyv. Szeged 1926. 113-133

MÁTÉ Károly: A magyar önéletírás kezdetei. Minerva. 1926. 120-166.

HARSÁNYI István: A magyar biblia. Bp. 1927. 146 l.

JENEI Ferenc: Világi irodalmi műfajok kéziratos énekeskönyveinkben. Bp. 1929. 41 l.

ROMHÁNYI Gyula: A magyar politikai vígjáték fejlődése. ItK 1930. 277-303., 413-432.

INCZE Gábor: A magyar református imádság a XVI-XVII. században. Bp. 1931. 200 l.

SZABOLCSI Bence: A XVI. századi magyar históriás énekek és zenéjük. ItK 1931. és A magyar zene évszázadai. I. Bp. 1959. 101-156 l.

KEMÉNY Katalin: Erdélyi emlékírók. Erdélyi Muz. 1932. 180-204, 247-277.

BOLGÁR Ágnes: Magyar bájoló imádságok a XV-XVI. századból. Bp. 1934. 272 l.

GYÖRGY Lajos: A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai. Bp. 1934. 271 l.

KENYERES Imre: A magyar irodalomtörténetírás fejlődése a XVIII. században. Bp. 1934.

GAJTKÓ István: A XVII. század katolikus imádságirodalma. Bp. 1936. 68 l.

DÁNOS Erzsébet: A magyar népballada. Bp. 1938. 170 l.

LUKÁCS István: Metamorphosisok a XVIII. század hazai irodalmában. Bp. 1944. 52 l.

GYŐRFFY György: Krónikáink és a magyar őstörténet. Bp. 1948.

KARDOS Tibor: A magyar vígjáték kezdetei. Kodály Emlkv. Bp. 1953. 133-167 l.

GERICS József: Legkorábbi gesta-szerkesztéseink keletkezésrendjének problémái. Bp. 1961. 113 l.

GERÉZDI Rabán: A magyar világi líra kezdetei. Bp. 1962. 327 l.

GERICS József: Krónikáink szerepe a középkori jogéletben. Levéltári Közlemények 1962. 3-14.

KURCZ Ágnes: Arenga und Narratio ungarischer Urkunden des 13. Jahrhunderts. Mitteilungen des Instituts für österreichische Geschichtsforschung 11962. 323-354.

NEMESKÜRTY István: A magyar széppróza születése. Bp. 1963. 305 l.

VOIGT Vilmos: A mondák műfaji osztályozásának kérdéséhez. Ethnographia 1965. 200-220.

CSÓKA Lajos: A latin nyelvű történeti irodalom kialakulása Magyarországon a XI-XIV. században. Bp. 1967. 683 l.

VARJAS Béla: Irodalom és folklór határmezsgyéjén. (Vázlat énekes epikánk életrajzához) Helikon 1967. 27-40.

VOIGT Vilmos: "A szerelem kertjében." Szempontok lírai népdalszövegeink kialakulásának és alkotásmódjának vizsgálatához. Ethnographia 1969. 235-261.

KÖPECZI Béla: A magyar politikai irodalom kezdeteihez. Kovacsóczy Farkas Dialógusárol. ItK 1970. 577-587.

BÁN Imre: Irodalomelméleti kézikönyvek Magyarországon a XVI-XVIII. században. Bp. 1971. 109 l.

RITOÓK Zsigmondné: Politikai szatíra Magyarországon a XVI. században. ItK 1971. 265-277.


c/ vers és stílus

PECZ Vilmos: Latin verstan és prosodia. Bp. 1881. 96 l.

NÉGYESI László: A magyar vers. Általános verstani elvek. A magyar vers szerkezete. Eger. 1887. 96 l.

NÉGYESI László: A mértékes magyar verselés története. Bp. 1892. 337 l.

IMRE Sándor: A középkori magyar irodalom stiljáról. Bp. 1898. (2. kiad.)

GÁBOR Ignác: A magyar ősi ritmus. Bp. 1908. 268 l.

RADÓ Antal: A magyar rím. Bp. 1921. 264 l.

HORVÁTH János: Magyar ritmus, jövevény versidom. Bp. 1922. 124 l.

GÁBOR Ignác: A magyar ritmus problémája. Bp. 1925. 196 l.

HORVÁTH János: A középkori magyar vers ritmusa. Bp. 1928. 155 l.

CSÁSZÁR Elemér: A középkori magyar vers ritmusa. Bp. 1929. 76 l.

HARSÁNYI István: Rokokó ízlés a magyar irodalomban. Sárospatak 1930. 54 l.

VARGA Ferenc: Kódexirodalmunk stíluselemei. Bp. 1933.

TRÓCSÁNYI Zoltán: Régi magyar nyomtatványok nyelve és helyesírása. Bp. 1935. 42 l.

ANGYAL Endre: Gótikus ízlés irodalmunkban. Műhely. 1938. 15-22, 65-69.

HORVÁTH János: A magyar vers. Bp. 1948. 314 l.

FÖRSTER Aurél: A magyar vers ritmikai alapjai. ItK 1951. 4. sz.

HORVÁTH János: Rendszeres magyar verstan. Bp. 1951. 210 l.

VARGYAS Lajos: A magyar vers ritmusa. Bp. 1952. 263 l.

PAIS Dezső: A magyar irodalmi nyelv. MTA I. Osztályának Közleményei IV. 1953. 425-486.

ifj. HORVÁTH János: Árpád-kori latin nyelvű irodalmunk stílusproblémái. Bp. 1954. 400 l.

MEZEY László: Irodalmi anyanyelvűségünk kezdetei az Árpád-kor végén. Bp. 1955. 133 l.

SZABÉDI László: A magyar ritmus formái. Bukarest 1955. 232 l.

HORVÁTH János: Barokk ízlés irodalmunkban. Tanulmányok. Bp. 1956. 72-89.

TOLNAI Gábor: A realizmus kérdései és a régi magyar irodalom. - A realizmus kérdései a magyar irodalomban. Bp. 1956.

HORVÁTH János: Versritmusú szólások a kötetlen beszédben. Bp. 1958. 32 l.

KARDOS László: A rím elmélete. Vázlatok, esszék, kritikák. Bp. 1959.

LÁSZLÓ Zsigmond: Ritmus és dallam. A magyar vers és ének prozódiája. Bp. 1961. 309 l.

MOLNÁR József: A könyvnyomtatás hatása a magyar irodalmi nyelv kialakulására 1527-1576 között. Bp. 1963.

KARDOS Tibor: A régi magyar dráma nyelvének összetevői. Magyar Nyelvőr 1966. 153-159.

NÉMETH G. Béla: Az önmegszólító verstípusról. ItK 1966. 546-571.

RÁKOS, Petr: Rhythm and Metre in Hungarian Verse. Praha 1966. 102 l.

SZABOLCSI Miklós: Szövegelemzés és történetiség. Kritika 1967. 5-6 sz. 40-45.

FÁBIÁN István: Széphistóriáink strófaszerkezete és egyes stíluselemei. Filológiai Közlöny 1968. 525-532.

SZATHMÁRI István: Régi nyelvtanaink és egységesülő irodalmi nyelvünk. Bp. 1968.

PIRNÁT Antal: A magyar reneszánsz dráma poétikája. ItK 1969. 527-555.

VÍZKELETY András: A szép levél. - OSZK Évkönyv 1967. Bp. 1969. 409-434.

ALEXA Károly: A misztika stíluselemei a régi magyar költői nyelvben. ItK 1970. 285-304.

GYENIS Vilmos: Emlékirat és anekdota. ItK 1970. 305-321.

FÁBIÁN PÁL - SZATHMÁRI István - TERESTYÉNI Ferenc: A magyar stilisztika vázlata. Bp. 1971. 298 l. (2. kiad.)


d/ rokontudományok (társadalom)

A magyar nemzet története. 1-10. köt. Szerk.: Szilágyi Sándor. Bp. 1895-1898.

A magyarság néprajza. 1-4. köt Bp. 1933-1937.

HÓMAN Bálint - SZEKFŰ gyula: Magyar történet. 1-8. köt. Bp. 1935-194?

TOLNAI Gábor: Régi magyar főurak. Életforma és műveltség az újkorban. Bp. 1939. 176 l.

LÁSZLÓ Gyula: A honfoglaló magyar nép élete. Bp. 1944.

MOLNÁR Erik: A magyar társadalom története az őskortól az Árpád-korig. Bp. 1949.

MORAVCSIK Gyula: Bizánc és a magyarság. Bp. 1953. 118 l.

A magyar őstörténet kérdései. Szerk.: Czeglédy Károly és Hajdu Péter. Bp. 1955. 93 l.

HAJDU Péter: Finn-ugor népek. Bp. 1962.

Magyarország története. 1-2. köt. Szerk.: Molnár Erik. Bp. 1964.

SZÉKELY György: La Hongrie et Byzance aux Xe-XIIe siècles. Acta Historica 1967. 291-311.

BARTHA Antal: A IX-X. századi magyar társadalom. Bp. 1968. 194 l.

(tudományok, közművelődés)

ÁBEL Jenő: Egyetemeink a középkorban. Bp. 1881. 96 l.

ERDÉLYI János: A bölcselet Magyarországon. Bp. 1885. 156 l.

ÉRDUJHELYI Menyhért: A közjegyzőség és hiteles helyek története Magyarországon. Bp. 1889.

BÉKEFI Remig: A népoktatás története Magyarországon 1540-ig. Bp. 1906.

MELICH János: A magyar szótárirodalom. Bp. 1907. 197 l.

GULYÁS Pál: A könyv sorsa Magyarországon. MKSz 1923. 27-97, 176-199. 1924. 13-71.

HÓMAN Bálint: A forráskutatás és forráskritika története Magyarországon. Bp. 1925. 42 l.

FINÁCZY Ernő: Az újkori nevelés története. Bp. 1927. 407 l.

MITROVICS Gyula: A magyar esztétikai irodalom története. Debr. Bp. 1928. 448 l.

HOFBAUER László: Vidéki irodalmi társaságaink története a XVIII. század végétől a XIX. század végéig. Bp. 1930. 130 l.

SZENTPÉTERY Imre: Magyar oklevéltan. Bp. 1930. 269 l.

GULYÁS Pál: A könyvnyomtatás Magyarországon a XV. és XVI. században. Bp. 1931. 272 l.

NÉMETH Gyula: A magyar rovásírás. Bp. 1934.

SZENTPÉTERY Imre: A bölcsészettudományi kar története. (1635-1935). Bp. 1935. 716 l.

FÉJA Géza: Régi magyarság. Bratislava 1937. 197 l.

Magyar művelődéstörténet. 1-4. köt. Szerk.: Domanovszky Sándor. Bp. 1939.

SŐTÉR István: Francia szellem a régi Magyarországon. Bp. 1940. 43 l.

DEZSÉNYI Béla: A magyar hírlapirodalom első százada (1705-1805). Bp. 1941. 68 l.

KNIEZSA István: Helyesírásunk története a könyvnyomtatás koráig. Bp. 1952. 204 l.

FITZ József: A magyar könyv története 1711-ig. Bp. 1959.

FITZ József: A magyar nyomdászat, könyvkiadás és könyvkereskedés története. 1-2. köt. Bp. 1959-1967. (XV-XVI. sz.)

KUMOROVITZ L. Bernat: Die erste Epoche der ungarischen privatrechtlichen Schriftlichkeit im Mittelalter. Bp. 1960.

M. ZEMPLÉN Jolán: A magyarországi fizika története. 1-2. köt. Bp. 1961-1964. 1. köt. 1711-ig; 2. köt. A XVIII. században.

A könyv és könyvtár a magyar társadalom életében. 1-2. köt. Szerk.: Kovács Máté. Bp. 1963-1970.

BOGDÁN István: A magyarországi papíripar története. (1430-1900) Bp. 1963. 486 l.

DEGRÉ Alajos: A magyarországi vármegyei levéltárak története. Levéltári Közlemények 1964. 4. sz. 96-119.

HORVÁTH Jánosné: Adatok az írószerek használatához Magyarországon a 12-18. században. Levéltári Közlemények 1964. 4. sz. 162-180.

MÁTRAI László: Az itáliai averroizmus hatása a XVI. századi Magyarországon. Magyar Filozófiai Szemle 1965. 401-409.

MEZEY László: A latin írás magyarországi történetéből. Magyar Könyvszemle 1966. 1-9., 205-216., 285-304.

MORAVCSIK Gyula: bevezetés a bizantinológiába. Bp. 1966. 164 l.

Történelmünk a jogalkotás tükrében. 1001-1949. Szerk.: Beér János és Csizmadia Andor. Bp. 1966. 745 l.

A magyar nyelv története. Szerk.: Benkő Loránd. Bp. 1967. 600 l.

ASTRIK Gabriel L.: The Mediaeval Universities of Pécs and Pozsony. Frankfurt a. M. 1967. 87 p.

BÓNIS György: A jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon. Bp. 1971. 448 l.

CSAPODI Csaba (szerk.): Das ungarische Bibliothekswesen. Wien 1971. 64 S.

(művészetek)

BAYER József: A nemzeti játékszín története. 1-2. k. Bp. 1887.

HOFFMANN Edit: Régi magyar bibliofilek. Bp. 1929. 211 l.

RAPAICS Raymund: Magyar kertek. A kertművészet Magyarországon. Bp. 1940. 303 l.

MARÓT Károly: A népköltészet elmélete és magyar problémái. Bp. 1941. 23 l.

BERKOVITS Ilona: A magyar miniatúrafestészet kezdetei. Magyarságtudomány 1942. 485-519.

SZABOLCSI Bence: A magyar zenetörténet kézikönyve. Bp. 1955. (2. kiad.)

A magyarországi művészet története. 1-2. köt. Szerk.: Fülep Lajos. Bp. 1956-1958.

SOLTÉSZ Zoltánné: A magyarországi könyvdíszítés a XVI. században. Bp. 1961.

Magyar színháztörténet. Szerk.: Hont Ferenc. Bp. 1962. 331 l.

DÖMÖTÖR Tekla: Naptári ünnepek - népi színjátszás. Bp. 1964. 272 l.

(vallás)

KANDRA Kabos: Magyar mythologia. Eger 1897. 532 l.

BÉKEFI Remig: A káptalani iskolák története Magyarországon 1540-ig. Bp. 1910.

ZOVÁNYI Jenő: A reformáció Magyarországon 1565-ig. Bp. 1921. 485 l.

BALANYI György: A szerzetesség története. Bp. 1923. 280 l.

A magyar református egyház története. Szerk.: Bíró Sándor - Szilágyi István. Bp. 1949. 512 l.

DIÓSZEGI Vilmos: A sámánhit emlékei a magyar műveltségben. Bp. 1958.

MÁLYUSZ Elemér: Egyházi társadalom a középkori Magyarországon. Bp. 1971. 398 l.

TIMKÓ Imre: Keleti kereszténység, keleti egyházak. Bp. 1971. 544 l. (A magyarországi görögség összefoglaló történetével)


6. FOLYÓIRATOK

a/ tudományos

Acta Antiqua Academiae Scientiarum Hungaricae. (Bp.) 1951.- Szerk.: Harmatta János.

Acta Litteraria Academiae Scientiarum Hungaricae. (Bp.) 1957.- Szerk.: Tolnai Gábor.

Akadémiai Értesítő. (Bp.) 1840/1841-1955. (Azóta Magyar Tudomány néven, a régi évfolyam és az új sorozat együttes feltüntetésével jelenik meg.)

Angol Filológiai Tanulmányok. (Bp.-Debrecen) 1936-1944., 1963.-

Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös nominatae. (Bp.) Sectio philologica 1957-1970; sectio philologica Hungarica 1971.- Szerk.: Tarnóc Márton.

Antik Tanulmányok. (Bp.) 1954.-

Bibliotheque d'Humanisme et Renaissance. (Geneve) 1938-.

Debreceni Szemle. (Debrecen) 1927-1944. Szerk.: Hankiss János és Milleker Dezső.

Egyetemes Philológiai Közlöny. (Bp.) 1877-1948.

Erdélyi Múzeum. (Kolozsvár). 1874-1946.

Études Finno-Ougriennes. (Paris) 1964-.

Figyelő. (Bp.) 1876-1889. Szerk.: Abafi Lajos.

Filológiai Közlöny. (Bp.) 1955-. Szerk.: Kardos Tibor.

Győri Szemle. (Győr) 1930-1944. Szerk.: Jenei Ferenc.

Helikon. (Bp.) 1964-. Szerk.: Köpeczi Béla és Hopp Lajos. - Előzményei: Irodalomtudományi Értesítő 1951-1954.; Irodalmi Figyelő 1955-1958.; Világirodalmi Figyelő 1959-1964.

Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei. (Újvidék) 1969-.

Irodalomtörténet. (Bp.) 1912-. Főszerk.: Nagy Péter.

Irodalomtörténeti Közlemények. (Bp.) 1891-. Főszerk.: Szauder József.

Magyar Filozófiai Szemle. (Bp.) 1957-.

Magyar Könyvszemle. (Bp.) 1876-.

Magyar Nyelv. (Bp.) 1905-. Szerk.: Pais Dezső és Benkő Loránd.

Magyar Nyelvőr. (Bp.) 1872-. Szerk.: Lőrincze Lajos.

Magyar Shakespeare Tár. (Bp.) 1908-1919/1922.

Magyar Történelmi Tár. (Bp.) 1855-1915.

Magyar Tudomány. (Bp.) 1955-. Szerk.: Rejtő István és Szántó Lajos.

Magyarságtudomány. (Bp.) 1935-1943. Szerk.: Eckhardt Sándor és Ortutay Gyula.

Minerva. (Pécs) 1922-1941. Szerk.: Thienemann Tivadar.

Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtsforschung. (Wien-Innsbruck-Graz) 1880-.

MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei. (Bp.) 1951-. Szerk.: Garamvölgyi József.

Német Filológiai Tanulmányok. (Debrecen) 1965-.

Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények. (Cluj-Kolozsvár) 1957-.

Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapok. (Kolozsvár) 1877-1888.

Pefőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve. (Bp.) 1959-. Szerk.: Illés László.

Slavica. (Debrecen) 1961-.

Soproni Szemle. (Sopron) 1937-. Szerk.: Mollay Károly.

Studia Litteraria. (Debrecen) 1963-. Szerk.: Bán Imre és Barta János.

Történelmi Tár. (Bp.) 1878-1911.

Ungarische Jahrbücher. (Berlin) 1921-1943.


b/ irodalmi és kritikai

Alföld. (Debrecen) 1950.- Szerk.: Kovács Kálmán. (1950-1955 között Építünk néven)

Apollo. (Bp.) 1935-1939.

Borsodi Szemle. (Miskolc) 1956-. Szerk.: Sárközi Andor.

Budapesti Szemle. (Bp.) 1857-1864. és új folyam: 1865-1944.

Csillag. (Bp.) 1947-1956. Szerk.: Király István.

Erdélyi Helikon. (Kolozsvár) 1928-1944.

Forrás. (Kecskemét) 1969.- Szerk.: Varga Mihály. (Kiskunság néven is)

Híd. (Újvidék) 1946-. Szerk.: Ács Károly és Bori Imre.

Igaz Szó. (Marosvásárhely). 1953-. Szerk.: Hajdu Győző és Gálfalvi Zsolt.

Irodalmi Szemle. (Pozsony) 1958-. Szerk.: Tőzsér Árpád és Könczöl László.

Jelenkor. (Pécs) 1952-. Szerk.: Szederkényi Ervin és Pákolitz István. (Dunántúl címen is)

Katolikus Szemle. (Bp.) 1887-1944.

Kortárs. (Bp.) 1957-. Főszerk.: Simon István, felelős szerk.: Kovács Sándor Iván.

Korunk. (Kolozsvár) 1957-. Szerk.: Gáll Ernő és Balogh Edgár.

Kritika. (Bp.) 1963-1970. Szerk.: Diószegi András és Wéber Antal.

Nyugat. (Bp.) 1908-1941.

Protestáns Szemle. (Bp.) 1889-1944.

Széphalom. (Szeged) 1927-1944. Szerk.: Zolnay Béla.

Tiszatáj. (Szeged) 1947-.Szerk.: Ilia Mihály.

Új Hang. (Bp.) 1952-1956. Szerk.: Bodnár György.

Új Írás. (Bp.) 1961-. Szerk.: Jovánovics Miklós.

Válasz. (Bp.) 1934-1949.

Valóság. (Bp.) 1958- Szerk.: Ortutay Gyula.

Vasi Szemle. (Szombathely) 1934-. (Dunántúli Szemle néven is)



A régi könyvek és kéziratok feldolgozásának
segédkönyvei és azok lelőhelyei


1. KODIKOLÓGIA


a. Általános irodalom

Mezey László: Forrásszemelvények a kéziratosság történetéhez. Bp. 1957.

Mezey László: A kéziratosság kora Magyarországon. = Kovács Máté: A könyv és könyvtár. 1. köt. Bp. 1961.

Wattenbach, Wilhelm: Das Schriftwesen des Mittelalters. 3. Aufl. Leipzig, 1896.

Íróanyag és íróeszközök

Chatelain, Émile: Les palimpsestes latins. Paris, 1903.

Delbrück, Richard: Die Konsulardyptichen und verwandte Denkmäler. Lepzig, 1929. (Viasztáblák)

Colligere fragmenta. Festschrift Alban Dold zum 70. Geburtstag. Hrsg. von Bonifatius Fischer, Ernst Virgil Fiala. Beuron in Hohenzollern, 1952.

Hoyer, Fritz: Einführung in die Papierkunde. (Ebben olvasható: Bockwitz, Hans: Beitrag zur Geschichte des Papiers.) Leipzig, 1941.

Hunter, Dard: Papermaking. London, 1957.

Lesne, Émile: Les livres. "Scriptoria" et bibliotheque du commencement du VIIIe siècle a la fin du XIe siècle. Lille, 1938.

Mone, Franz Joseph: De libris palimpsestis tam Latinis, tam Graecis. Karlsruhe, 1855.

Santifaller, Leo: Beiträge zur Geschichte der Beschreibstoffe im Mittelalter. 1. Bd. Graz-Köln, 1953.

(Mitteilungen des Instituts für österreichische Geschichtsforschung. Ergänzungsbd. 16.)

Schubart, Wilhelm: Einführung in die Papyruskunde. Berlin, 1918.

Wancke, J.: In Zeitschrift für Geschichte der Erziehung und des Unterrichts. 2. Jg. 1912. 227 kk. (Viasztáblák) .

A kódex külső formája

Destrez, Jean: La pecia. Paris, 1935.

Mercati, Giovanni: Miscellanea. 6. vol. Vaticano. 1956. (Studi e testi Bibl. Apost. Vaticana. 126.)

Rand, Eduard: A survey of the manuscripts of Tours. 1. vol. (Lineálás) . Cambridge, 1929. (Studies in the script of Tours.)

Samaran, Charles: Mélanges Fr. Martroye. Paris, 1940.

A kódex kötése

Festschrift für Wolfgang Stammler. Dargebracht von Richard Kienast, August Closs, etc. Berlin-Bielefeld, 1953. (29 kk: fragmentumok leoldása a kötésről) .

Goldschmidt, Ernst Philipp: Gothic and renaissance bookbindings. 1-2. vol. Nieuwkopp-Amsterdam, 1967.

Loubier, Hans: Der Bucheinband von seinen Anfängen bis zum Ende des 18. Jahrhunderts. 2. Aulf. Leipzig, 1926.

Schreiber, Heinrich: Einführung in die Einbandskunde. Stuttgart, 1932.

Másolás és olvasás

Fechter, Werner: Das Publikum der mittelhochdeutschen Dichtung. 1935.

Hajdu Helga: Lesen und Schreiben im Mittelalter. Pécs, 1931.

Hajnal [István], Stephan: L'ensegnement de l'écriture aux universités médiévales. Bp. 1954.

Mittelalterliche Handschriften. Paläographische, kunsthistorische, literarische und bibliothekgeschichtliche Untersuchungen. Festgabe zum 60 Geburtstage von Hermann Degering. Hrsg. von Hans Wegener. Leipzig, 1926.


b. Kódexkatalógusok

Achten, Gerard - Einzenhöfer, Leo - Knaus, Hermann: Die lateinische Gebetsbuchhandschriften. Wiesbaden, 1972.

Achten, Gerard - Knaus, Hermann: Deutsche und niederländische Gebetsbuchhandschriften der Hessischen Landes - und Hochschulbibliothek Darmstadt. Darmstadt, 1959.

Autenrieth, Johanne - Fiala, Ernst Virgil - Irtenkauf, Wolfgang: Die Handschriften der ehemaligen Hofbibliothek Stuttgart. 1. vol. Codices ascetici. Wiesbaden, 1968.

Bartoniek Emma: Codices manuscripti Latini. 1. vol. Codices Latini medii aevi. Budapest, 1940.

Catalogus codicum manuscriptorum Bibliothecae Regiae Monacensis. 3. tom. 1. pars. Codices Latinos continens. Monachii [München], 1892.

Denis, Michael: Codices manuscripti theologici Bibliothecae Palatinae Vindobonensis Latini aliarumque occidentalium linguarum. Vindobonae [Wien], 1793-1802.

Gombos [Ferenc], Franciscus Albinus: Catalogus fontium historiae Hungaricae. 1-3. tom. Bp. 1937-1938. 4. tom. Mutató. Szerk. Csapodi Csaba. Bp. 1943.

Huet, Gédéon: Catalogue des manuscrits allemands de la Bibliotheque Nationale. Paris, 1895.

Ker, Neil Ripley: Medieval manuscripts in British libraries. 1. vol. London. Oxford, 1969.

Kornrumpf, Gisela - Völker, Paul Gerhard: Die Handschriften der Universitätsbibliothek München. 1. Bd. Die deutschen mittelalterlichen Handschriften. Wiesbaden, 1968.

Menhardt, Hermann: Verzeichnis der altdeutschen literarischen Handschriften der österreichischen Nationalbibliothek. 1-3. Bd. Berlin, 1960-1961.

Meyer, Gustav - Burckhardt, Max: Die mittelalterlichen Handschriften der Universitätsbibliothek Basel. 1-2. Bd. Basel, 1960-1966.

Mezey [László], Ladislaus - Bolgár Ágnes: Codices Latini medii aevi Bibliothecae Universitatis Budapestinensis. Bp. 1961.

Rose, Valentin: Verzeichniss der lateinischen Handschriften. 1. Bd. Berlin, 1893. (Die Handschriften-Verzeichnisse der Königlichen Bibliothek zu Berlin. 12.)

Schneider, Karin: Die deutschen Handschriften der Bayerischen Staatsbibliothek München, cgm. 201-350. Wiesbaden, 1970.

Schneider, Karin: Die Handschriften der Stadtbibliothek Nürnberg. 1. Bd. Die deutschen mittelalterlichen Handschriften. Wiesbaden, 1965.

Schönherr, Alfons: Die mittelalterlichen Handschriften der Zentralbibliothek Solothurn. Solothurn, 1964.

Sorbelli, Albano: Inventari dei manoscritti delle bibliotheche d'Italia. 70. vol. Cremona. Firenze, 1939.

Tabulae codicum manu scriptorum ... in Bibliotheca Palatina Vindobonensi asservatorum. 1-11. vol. Vindobonae [Wien], 1864-1912.

Vizkelety András: Beschreibendes Verzeichnis der altdeutschen Handschriften in ungarischen Bibliotheken. 1. Bd. Széchényi-Nationalbibliothek. Bp.-Wiesbaden, 1969.


2. PALEOGRÁFIA, ÍRÁSTÖRTÉNET


a. Általános irodalom

Astle, Thomas: The origin and progress of writing. London, 1876.

Battelli, Giulio: Lezioni di paleografia. 3. ed. Vaticano, 1953.

Cohen, Marcel: La grande invention de l'écriture et son évolution. 1-3. tome. Paris, 1958.

Diringer, David: The alphabet. 1-2. vol. London, 1963.

Doblhofer, Ernst: Jelek és csodák. Bp. 1962.

Février, James G.: Histoire de l'écriture. Paris, 1959.

Földes-Papp [Károly], Karl: Vom Felsbild zum Alphabet. Stuttgart, 1966.

Gelb, Ignace J.: A study of writing. Chicago-London, 1952.

Giljarevszkij, Rudzsero Szergeevics - Grivnin, Vladimir Szergeevics: Jazüki mira. Moszkva, 1957.

Giljarevszkij, Rudzsero Szergeevics - Grivnin, Vladimir Szergeevics: Languages indentification guide. Moscow, 1970.

Hajnal István: Írástörténet az írásbeliség felújítása korából. Bp. 1921.

Hajnal István: L'enseignement de l'écriture aux universités médievales. 2. rev. augm. ed. des manuscrits posthumes de l'auteur, un album de fac-similes par László Mezey. Bp. 1959.

Jensen, Hans: Die Schrift in Vergangenheit und Gegenwart. 2. ed. Berlin, 1969.

Löffler, Karl: Einführung in die Handschriftenkunde. Leipzig, 1929.

Ogg, Oscar: An alphabet source book. New York, 1947.


b. Latin írás, írásbeliség

Mezey László: Paleográfia. A latin írás története. Bp. 1963. (Igen részletes bibliográfiával).

Mezey László: A latin írás magyarországi történetéből. = Magyar Könyvszemle. 1966. 1-9. 1.


c. Német írás, írásbeliség

Általános kézikönyvek

Kirchner, Joachim: Germanistische Handschriftenpraxis. München, 1950. (Rövid összefoglalások a téma összes ágairól, irodalomjegyzékkel)

Írástörténet

Crous, Ernst - Kirchner, Joachim: Die gotischen Schriftarten. Leipzig. 1929. (A 12. századtól használatos írásformák.)

Eis, Gerhard: Altdeutsche Handschriften. München, 1949. (Általános bevezetés, írástáblákkal, modern átírással).

Petzet, Erich - Glauning, Otto: Deutsche Schrfittafeln des 9. bis 16. Jahrhunderts, aus Handschriften des Kgl. Hof- und Staatsbibilothek in München. 1-5. Bd. München, 1910-1929.

Nyelvtörténet, történeti nyelvtan

Mollay [Károly], Karl: Deutsche beschreibende Grammatik. 4. ed. Bp. 1970. (Egyetemi jegyzet)

Moser, Hugo: Deutsche Sprachgeschichte. 2. Aufl. Stuttgart, 1955.

Moser, Virgil: Frühneuhochdeutsche Grammatik. 1-2. Bd. Heidelberg, 1929-1951. (Nyelvjárások megállapításához).

Szótárak

Götze, Alfred: Frühneuhochdeutsche Glossar. 6. Aufl. Berlin, 1960.

Lexer, Matthias: Mittelhochdeutsches Handwörterbuch. 1-3. Bd. Leipzig, 1872-1878. (A "Nagy Lexer" az értelmezésen kívül az irodalmi "locusokat" is hozza.)

Lexer, Matthias: Mittelhochdeutsches Taschenwörterbuch. 29. Aufl. Leipzig, 1959. (A "kis Lexer").

Irodalomtörténet

Ehrismann, Gustav: Geschichte der deutschen Literatur bis zur Ausgang des Mittelalters. 1-3. Bd. München, 1932-1935. 4 db. (Rendszerező irodalomtörténet, az ismert kéziratok feltüntetésével).

Eis, Gerhard: Mittelalterliche Fachliteratur. 2. Aulf. Stuttgart, 1967. (Műfajok szerinti csoportosítás, bő irodalomjegyzékkel) .

Stammler, Wolfgang: Mittelalterliche Prosa in deutscher Sprache. = Deutsche Philologie im Aufriss. 2. Aulf. 2. Bd. 749-1102. p. Berlin, 1960. (Főleg a középkori vallásos prózát tárgyalja) .

Stammler, Wolfgang - Langosch, Karl: Die deutsche Literatur des Mittelalters. Verfasserlexikon. 1-5. Bd. Berlin, 1933-1955.

Egyes műfajok

Haimerl, Franz Xaver: Mittelalterliche Frömmigkeit im Spiegel der Gebetsbuchliteratur Süddeutschlands. München, 1952.

Homeyer, Karl Gustav: Die deutchen Rechtsbücher des Mittelalters und ihre Handschriften. Berlin, 1856.

Homeyer, Karl Gustav: Die deutschen Rechtsbücher des Mittelalters und ihre Handschriften. 2. Aulf. neu bearb. von. C. Borchling, K.A. Eckhardt, J. von Gierke. 1-2. Bd. Weimar, 1931-1934.

Ploss, Emil Ernst: Ein Buch von alten Farben. Heidelberg-Berlin, 1962.

Röhricht, Reinhold: Deutsche Pilgerreisen nach dem Heiligen Land. Innsbruck 1900. Reprint. Aelen, 1967.

Rudolf, Rainer: Ars moriendi. Von der Kunst des heilsamen Lebens und Sterbens. Köln-Graz, 1957.

Schneider, Wolfgang: Lexikon alchemistisch-pharmazeutischer Symbole. Weinheim, 1962.

Schulte, Johann Friedrich von: Die Geschichte der Quellen und Literatur des canonischen Rechts von Gratian bis auf die Gegenwart. 1-3. Bd. Stuttgart, 1875-1880.

Stintzing, Roderich: Geschichte der populären Literatur des römisch-kanonischen Rechts in Deutschland. Leipzig, 1867.

Weidenhiller, Egino: Untersuchungen zur deutschprachigen katechetischen Literatur des späten Mittelalters. München, 1965.


d. Cirill írás, írásbeliség

Breyer, Mirko: O starim i rijetkim jugoslavenskim knjigama. Zagreb, 1952.

Čirilica. = Enciklopedija Jugoslavije. Red.vicije Anto Babić, Antun Barać. 2. Zagreb, 1956. (Részletes cikk.)

Csaev, L. Sz. - Cserepnin, L. V.: Ruszszkaja paleografija. Moszkva, 1946.

Djordjić, Petar: Istorija srpske čirilice. Beograd, 1969.

Karszkij, Evfimij Fedorovics: Szlavjanszkaja kirillovszkaja paleografija. Leningrad, 1928.

Kirillica. = Bol'saja Szovetszkaja enciklopedija. 2. kiad. 21. köt. Moszkva, 1953. (szócikk) .

Kodov, Hriszto: Opisz na szlavjanszkite rökopiszi v Biblioteka na Bölgarszkata Akademija na naukite. Szofija, 1969.

Lavrov, Petr Alekszeevics: Paleograficseszkoe obozrenie kirillovszkogo pisz'ma. = Enciklopedija szlavjanszkoj filologii. (Szerk. V. Jagić) . 4. Peterburg, 1914.

Mihailović, Georgije: Srpska bibliografija XVIII veka. Beograd, 1964.

Mošin, Vladimir: Čirilovski rukopisi u Povijesnom muzeju Hrvatske. 1-2. Beograd, 1971.

Mošin, Vladimir: Čirilovski rukopisi Jugoslavenske akademije. 1-2. Zagreb, 1952-1955.

Mošin, Vladimir: Paleografski album na južnoslovenskoto kirilovsko pismo. Beograd, 1971.

Vîrtosu, Emil: Paleografie româno-chirilica. Bucureşti, 1968.


e. Héber írás, írásbeliség

Bernheimer, Carlo: Paleografia ebraica. Firenze, 1924.

Blau Lajos: Az assuani és elephantinai aram papyrusok. Bp. 1908. (Klny. Magyar Zsidó Szemle. 1907-1908).

Blau Lajos: A görög papyrusok zsidó szempontból. Bp. 1913.

Blau [Lajos], Ludwig: Papyri und Talmud in gegenseitiger Beleuchtung. Leipzig, 1913.

Blau Lajos: Studien zum althebräischen Buchwesen. Bp. 1902.

Freimann, Aron: Thesaurus typographiae hebraicae saeculi XV. 1-8. vol. Berlin, 1924-1931.

Freimann, Aron: Union-catalogue of hebrew manuscripts and their location. New York, 1964.

Frey, Jean Baptist: Corpus inscriptionum Judaicarum. 1-2. vol. Roma, 1936-1952.

Habermann, Abraham Meir: Hásszéfer háivri. Jerusalem, 1968.

Moscati, Sabatino: L'epigrafia ebraica antica. Roma, 1951.

Roherikover, V.A. - Fuks, A. - Stern, M.: Corpus papyrorum Judaicorum. 1-3. vol. Cambridge, Mass. 1957-1964.

Scheiber Sándor: A Magyar Izraeliták Országos Könyvtára. = Könyvtári Figyelő. Bp. 1973. 1.sz.

Steinschneider, Moritz: Vorlesungen über die Kunde hebräischer Handschriften. 2. Aulf. Jerusalem, 1937.

Weisz [Miksa], Maximilian: Katalog der hebräischen Handschriften und Bücher des Professors dr. David Kaufmann. Frankfurt a. M. 1906.

Weisz Miksa: Microcard catalogue. (Néhai dr. Kaufmann Dávid tanár könyvtárának héber kéziratai és könyvei.) Bp. 1959.

Yadin, Igael: Bar-Kokhba. London, 1971.


f. Keleti nyelvek

Arberry, Arthur John: Specimens of Arabic and Persian paleografy. London, 1939.

Baumstark, Anton: Geschichte der syrischen Literatur. Bonn, 1922.

Brockelmann, Karl: Arabische Grammatik. Leipzig, 1960.

Brockelmann, Karl: Geschichte der arabischen Literatur. 1-2. Bd. 1-3. Suppl. Leiden, 1943-1948.

Brockelmann, Karl: Syrische Grammatik. Leipzig, 1960.

Fekete Lajos: Die Siyaqat-Schrift in der türkischen Finanzverwaltung. Bp. 1954.

Grohmann, Adolf: Arabische Paläographie. Wien, 1971.

Grohmann, Adolf: Arabische Chronologie. Arabische Papyruskunde. Leiden-Köln, 1966. (Handbücher der Orientalistik. 2.)

Hosking, R.F. - Meredith-Owens, G.M.: A handbook of Asian scripts. London, 1966.

Karabacek, Joseph von: Die Bedeutung der arabischen Schrift für Kunst und Gewerbe des Orients. Nürnberg, 1877.

Lenormant, François: Études paléographiques sur l'alphabet pehlevi, ses diverses variétés et son origine. Paris, 1865.

Pope, M.: Aegean writing and linear A. Lund, 1964.

Pope, M.: The origins of writing in the near east. = Antiquity. 40. 1966. 17-23. l.

Schimmel, Annemarie: Islamic calligraphy. Leiden, 1970.

Socin, Albert: Arabische Grammatik. Paradigmen, Literatur, Übungstücke und Glossar. 5. verb. Aulf. bearb. von Karl Brockelmann. Berlin-London-New York, 1904.


g. Zenei paleográfia

Általános irodalom

Apel, Willi: Die Notation der mehrstimmigen Musik. 2. Aufl. Leipzig, 1971.

Wolf, Johannes: Handbuch der Notationskunde. 1-2. Bd. Leipzig, 1913-1919.

Gregorián

Bannister, Henry Mariott: Monumenti Vaticani di paleografia musicale latina. 1-2. Bd. Leipzig, 1913.

Suňol, Gregorio Maria: Introduction a la paléographie musicale Grégorienne. Paris, 1936.

Wagner, Peter Joseph: Einführung in die gregorianische Melodien. 2. Bd. Neumenkunde. 2. Aufl. Leipzig, 1912.

Magyar források

Bartha Dénes: Szalkai érsek zenei jegyzetei 1490-ből. Bd. 1934.

Bárdos Kornél - Csomasz Tóth Kálmán: Az eperjesi graduál. Bd. 1957. (Klny. Zenetudományi tanulmányok. 6.)

Csomasz Tóth Kálmán: A XVI. század magyar dallamai. Bd. 1958.

Falvy Zoltán: A gráci antifonárium. Bd. 1956. (Az Országos Széchényi Könyvtár kiadványai. 34.)

Falvy Zoltán: A Pray-kódex zenei paleográfiája. = Zenetudományi tanulmányok. 4. Bd. 1954.

Gombosi Ottó: Die Musikalien in der Pfarrkirche zu St. Aegidi in Bártfa. = Festschrift Johann Wolf. Berlin, 1929.

Isoz Kálmán: Latin zenei paleográfia és a Pray-kódex zenei hangjelzései. Bp. 1922.

Karsai Géza: Középkori vízkereszti játékok. Bp. 1943.

Keresztury Dezső - Vécsey Jenő - Falvy Zoltán: A magyar zenetörténet képeskönyve. Bp. 1960.

Papp Géza: A XVII. század énekelt dallamai. Bp. 1970.

Rajeczky Benjámin: Adatok a magyar gregorianumhoz. = Emlékkönyv Kodály Zoltán 70. születésnapjára. Bp. 1953.

Rajeczky Benjámin: Magyar gregoriánum. (Hanglemez facsimilékkel). Szerk. - - . Bp. 1972.

Rajeczky Benjámin: Mittelalterliche Mehrstimmigkeit in Ungarn. = Musica medii aevi Europae orientalis. Bydgoszcz, 1966.

Rajeczky Benjámin: Spätmittelalterliche Orgelkunst in Ungarn. Bp. 1961. (Klny. Studia Musicologica Acad. Scientiarum Hung. 1.)

Rajeczky Benjámin: Többszólamú zenénk emlékei a 15. század első feléből. = Népzene és zenetörténet. 1. köt. Bp. 1972.

Rajeczky Benjámin: Többszólamú zenénk 15.századi emlékei. = Énekszó. Bp. 1950.

Szabolcsi Bence: Tinódi zenéje. = A magyar zene évszázadai. 1. köt. Bp. 1959.

Szabolcsi Bence: A XII. század magyar főúri zenéje. = A magyar zene évszázadai. 1. köt. Bp.1959.

Szabolcsi Bence: A XVI. század magyar históriás zenéje. = A magyar zene évszázadai. 1. köt. Bp. 1959.

Szabolcsi Bence: A XVIII. század kollégiumi zenéje. = A magyar zene évszázadai. 2. köt. Bp. 1961.

Szabolcsi Bence: A XVIII. század magyar világi dallamai. Bp. 1950.

Szigeti Kilián: Denkmäler des gregorianischen Chorals aus dem ungarischen Mittelalter. = Studia Musicologica Acad. Scientiarum Hung. 4. Bp. 1963.

Szigeti Kilián: Mehrstimmige Gesänge aus dem 15. Jahrhundert im Antiphonale des Oswald Thuz. = Studia Musicologica Acad. Scientiarum Hung. 5. Bp. 1964.

Teller, Frigyes: Magyarország középkori hangjelzett kódexei. = Teológia. Bp. 1944.


3. A MAGYARORSZÁGI ÍRÁSBELISÉG KIALAKULÁSA


Írástudó réteg, kancellária, oklevelek

Bónis György: A jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon. Bp. 1971.

Eckhart [Ferenc], Franz: Die glaubwürdigen Orte Ungarns im Mittelalter. = Mitteilungen des Instituts für österreichische Geschichtsforschung. Ergbd. 9. Wien, 1914.

Érdujhelyi Menyhért: A közjegyzőség és hiteleshelyek története Magyarországon. Bp. 1899.

Fejérpataky László: A királyi kancellária az Árpádok korában. Bp. 1885.

Hajnik Imre: A magyar bírósági szervezet és perjog az Árpád- és vegyesházi királyok alatt. Bp. 1899.

Jakó Zsigmond: Az erdélyi vajda kancelláriájának szervezete a XVI. század elején. Kolozsvár, 1947.

Kubinyi András: A kincstári személyzet a XV. század második felében. = Tanulmányok Budapest múltjából. 12. Bp. 1957.

Kubinyi András: Polgári értelmiség és hivatalnokréteg Budán és Pesten a Hunyadi- és Jagello-korban. = Levéltári Közlemények 39. évf. 1968. 205-231. l.

Kumorovitz Bernát Lajos: Die erste Epoche der ungarischen privatrechtlichen Schriftlichkeit im Mittelalter. Bp. 1960.

Kumorovitz Bernát Lajos: A Kálmán-kori "cartula sigillata." = Turul. 58-60. évf. Bp. 1944-1946.

Kumorovitz Bernát Lajos: A királyi kápolnaispán oklevéladó működése. (A királyi kancellária fejlődése a XIV. és XV. század fordulóján.) = Regnum. 5. évf. Bp. 1942-1943. 455-497. l.

Makkai László - Mezey László: Árpád-kori és Anjou-kori levelek. Bp. 1960.

Mályusz Elemér: Zsigmond-kori oklvéltár. 1-2. köt. Bp. 1951-1956.

Mezey László: Der Literat und seine Literatur. = Acta Literarum Acad. Scientiarum Hung. 10. Bp. 1968. 229-246. l.

Mezey László: A pécsi egyetemalapítás előzményei. Pécs 1967. (A deákság és hiteleshely kezdeteihez.)

Szentpétery Imre: Magyar oklevéltan. Bp. 1930.

Szilágyi Lóránd: A magyar királyi kancellária szerepe az államkormányzatban. 1458-1526. Bp. 1930. (Klny. Turul, 44.)


4. ILLUSZTRÁCIÓ


a. Általános munkák

Ancona, Paolo de - Aeschlimann, Erhard: The art of illumination. An anthology of manuscripts from the sixth to the sixteenth century. New York, 1968.

Ancona, Paolo de - Aeschlimann, Erhard: Dictionnaire des miniaturistes de moyen âge et de la renaissance dans les differentes countrées de l'Europe. 2. rev. ed. Milano, 1949.

Diringer, David: The illuminated book, its history and production. New York, 1958.

Hermann, Hermann Julius: Die illuminierten Handschriften und Inkunabeln der Nationalbibliothek in Wien. 1-7. Teil. Leipzig, 1928-1938.

Olschki, Leo: Le livre illustré au XV. siècle. Firenze, 1926.

Réau, Louis: La miniature. Melun, 1946.

Wickhoff, Franz - Dvorak, Max: Beschreibende Verzeichniss der illuminierten Handschriften in Österreich. 1-7. Bd. Leipzig, 1905-1917.


b. Egyes országok miniaturaművészete

Angol és írországi miniaturaművészet

Brown, Baldwin G.: The arts in early England. London, 1903-1921.

Henry, François: L'art irlandais. 1-3. tome. Paris. 1963.

Millar, Eric George: La miniature anglaise au Xe et du XIIIe siècle. Paris-Bruxelles, 1928.

Millar, Eric George: La miniature anglaise du XIVe et XVe siècle. Paris-Bruxelles, 1929.

Sullivan, Edward Bartolomaeus: The book of kells. London, 1914.

Bizánczi miniaturaművészet

Bayet, Charles: L'art byzantin. 2. ed. Paris, 1904.

Bunt, L. G. E.: Russian art. London-New York, 1946.

Duornovo, A. Lydia: Miniatures armeniennes. 1. Paris, 1960.

Duornovo, A. Lydia: Miniatures armeniennes. 2. Paris, 1967.

Kondakoff, N[ikodim] P[avlovics]: Historie de l'art byzantine ... dans les miniatures. 1-2. tome. Paris, 1886-1891.

Laurent, Marie Céline: L'art chrétien primitif. Paris, 1911.

Francia és németalföldi miniaturaművészet

Christen, August: "Le jardin des délices" de l'abbasse Herrade de Landsberg. Paris-Colmar, 1968.

Deslandres, Yvonne: La décoration des manuscrits dans la région parisienne du IXe au début du XIIIe siècle. Paris, 1950.

Durrieu, Paul: La miniature flamande. Bruxelles, 1927.

The hours of Jeanne d'Evreux, queen of France, at the Cloisters the Metropolitan Museum of Art. New York. 1957. [Facsimile kiad.]

Lemosine, P.A.: Gothic painting in France. Fourteenth and fifteenth centuries. Firenze-Paris, 1931.

Lyna, Frederic: De vlaamsche miniatuur van 1200 tot 1530. Bruxelles-Amsterdam, 1930.

Mâle Émile: Les grandes heures de Rohan. Paris, 1947.

Martin, Henry: La miniature français du XIIIe au XVe siècle. Paris-Bruxelles, 1923.

Martin, Henry: Les miniaturistes français. Paris, 1906.

Porcher, Jean: Les belles heures de Jean de France, duc de Berry. Paris, 1953.

Badocsay Dénes - Soltész Zoltánné: Francia és németalföldi miniaturák Magyarországon. Bp. 1969.

Rorimer, James J.: Les belles heures de Jean de France, duc de Berry. Montroude, 1958.

Német és cseh miniaturaművészet

Dvorak, Max: Die Illuminatoren des Johann von Neumarkt. = Jahrbuch der Kunsthistorischen Sammlungen d. a. K. 22. Jg. Wien, 1901.

Goldschmidt, Adolph: Die deutsche Buchmalerei. 1-2. Bd. Leipzig, 1928.

Krása, Joseph: Die Handschriften König Wenzels IV. Praha, 1971.

Leitschuh, Franz Friedrich: Geschichte der karolingischen Malerei. Bamberg, 1906.

Reimann, Georg - Büttner, Horst: Mittelalterliche Buchmalerei in Sammlungen Volksdemokratischer Länder. Leipzig, 1961.

Swarzenski, Georg: Die Regensburger Buchmalerei des X. und XI. Jahrhunderts. Leipzig, 1901.

Swarzenski, Hanns - Kvét, Jan: Chechoslovakia. Romanesques and gothic illuminated manuscripts. Paris, 1959.

Weigelt, Heinricht Kurt: Rheinische Miniaturen. Köln, 1924.

Olasz és spanyol miniaturaművészet

Ancona, Paolo de: La miniatura fiorentina. Secoli XI-XVI. 1-2. tomo. Firenze, 1914.

Ancona, Paolo de: La miniature italienne du X. au XVI. siècle. Paris, 1925.

Berkovits [Ilona] Hélene: Un codice Dantesca nella Biblioteca della R. Universita di Budapest. Bp. 1930.

Bologna, Ferdinando: I pittori alla corte Angioiana di Napoli, 1266-1414. Roma, 1969.

Dominguez-Bordona, Jesus: Miniatura. = Ars Hispaniae. 18. tom. Madrid, 1962.

Dominguez-Bordona, Jesus: Die spanische Buchmalerei vom siebten bis siebzehnten Jahrhundert. Firenze-München, 1930.

Gerevich Tibor: Le relazioni tra la miniatra e la pittura Bolognese nel trecento. Bologna, 1909.

Latil, A. M.: Les miniatures des manuscripts du Mont-Cassin. Montecassino, 1899.

Levi D'Ancona, Mirella: Miniatura e miniatori a Firenze dal XIV. al XVI. secolo. Firenze, 1962.

Mariani-Canova, G.: La miniatura Veneta. Venezia, 1969.

Ottino, Giuseppe: I codici Bobbiesi nella Biblioteca nazionale di Torino. Torino-Palermo. 1890.

Paecht, Otto: Notes and observationes on the origin of humanistic book decoration. London, 1957.

Salmi, Mario: L'enluminure italienne. Paris, 1956.

Salmi, Mario: La miniatura italiana. Milano, 1956.

Tammaro de Marinis: La Biblioteca Napoletana dei re d'Aragona. 1-4. tomo. Milano, 1948-1952.

Toesca, Pietro: La pittura e la miniatura nella Lombardia. Milano, 1952.

Magyar kódexművészet

Berkovits Ilona: Főszékesegyházi könyvtár = Esztergom műemlékei. Bp. 1948. 297-371. l. (Magyarország műemléki topográfiája. 1.)

Berkovits Ilona: Magyar kódexek. Bp. 1965.

Csapodi Csaba - Csapodiné Gárdonyi Klára: Bibliotheca Corviniana. Bp, 1967. München-Berlin, 1969.

Dercsényi Dezső - Csapodiné Gárdonyi Klára - Mezey László: Képes Krónika. Facsimile kiad. 1-2. köt. Bp. 1964.

Harrsen, Meta: The Nekcsey-Lipócz Bible. A fourteenth century manuscript from Hungary in the Library of Congress Washington. Washington, 1949.

Hoffmann Edit: Régi magyar bibliofilek. Bp. 1929.

Lévárdy Ferenc: A Biblioteca Vaticana, a Morgan Library és az Ermitage magyar Anjou legendáriuma. = Művészettörténeti Értesítő, Bp. 1964. 161-214. l.

Mészáros István: Magyarországi iskoláskönyv a XII. század első feléből. = Magyar Könyvszemle. Bp. 1961.

Mészáros István: A Szalkai kódex és a XV. század végi sárospataki iskola. Bp. 1972.

Mucsi András: Az Esztergomi Főszékesegyházi Könyvtár anyagából rendezett kódexminiatura-kiállítás katalógusa. Esztergom, 1958.

(Mucsi András): Magyarországi miniaturák. - Miniatures in Hungary. [Több nyelvű.] 2. kiad. Bp. 1972.

Radocsay Dénes: Renaissance letters patent granting armorial bearings in Hungary. = Acta Historiae Artium Acad. Scientiarum Hung. Bp. 1965.


c. Az emblematika irodalma

Braun, Joseph: Tracht und Attribute der Heiligen in der deutschen Kunst. Stuttgart, 1943. 2. ed. 1964.

Kaftal, G.: Saints in italian art. Iconography of the saints in central and south Italian schools of painting. Firenze, 1965.

Künstle, Karl: Ikonographie der christlichen Kunst. Freiburg i. B. 1926.

Lexikon der christlichen Ikonographie. Hrsg. von Engelbert Kirschbaum. 1-3. Bd. Rom-Freiburg i. B. etc. 1968-1970.

Pacaut, Marcel: L'iconographie chrétienne. 2. ed. Paris, 1962. ("Que sais-je?" 553.)

Panofsky, Erwin: Studies in iconology. Humanistic themes in the art of the renaissance. New York-Evanston, 1962.

Réau, Louis: Iconographie de l'art chrétien. 1-4. tome. Paris, 1955-1959.

Tervarent, Guy de: Attributs et symboles dans l'art profane. 1450-1600. Geneve, 1959.

Wind, Edgar: Pagan mysteries in the renaissance. New Hawen, 1958.


5. VÍZJELEK ÉS PAPÍRGYÁRTÁS


a. Vízjelek

Bofarull Y Sans, Francisco de: Animals in watermarks. (Los animales en las marcas del papel) . Transl. by A. J. Henschel. Hilversum, 1959. (Monumenta chartae papyraceae historiam illustrantia. Extra vol.) (Mintegy 800 állatképes vízjelábrával, a XIV-XIX. századig használt vízjelekkel) .

Bogdán István: A vízjelkutatás problémái. (Vízjelgyűjtésünk módszertana) . = Levéltári Közlemények. 30. évf. 1959. Bp. 89-108. l.

The Briquet album. A miscellany on watermarks, supplementing Briquet's "Les filigranes", by various paper scholars. [Armin Renker, Henri Alibaux, etc.] Hilversum, 1952. (Monumenta chartae papyraceae historiam illustrantia. 2.) Külön index a vízjelekben levő betűkről, kiegészítő bibliográfiával.

Briquet, C[harles] M[oise]: Les filigranes. Dictionnaire historique des marques du papier des leur apparition vers 1282 jusqu'en 1600. Tome 1-4. Paris - Londres etc., 1907. (16.112 vízjelet mutat be betűrendes tárgyi csoportosításban bőséges adatközléssel és annotációval.)

Churchill, William Algemon: Watermarks in paper in Holland, England, France, etc. in the XVII and XVIII. centuries and their interconnection. Amsterdam, 1965. (578 vízjelábrával.)

Heawood, Edward: Watermarks. Mainly of the 17th and 18th centuries. Hilversum, 1950. (Monumenta chartae papyraceae historiam illustrantia. 1.) A címben jelzett időszakot illetőleg, az eddig legbővebb vízjel-lexikon, 4078 vízjelábrával.

Klepikov, Szokrat Alekszandrovics: Filigranü i stempeli na bumage ruszszkogo i inosztrannogo proizvodsztva XVII-XX. veka. Moszkva, 1959. Kb. 150 lapon mutat be XVII-XX. századi orosz és külföldi vízjelábrákat.

Lihacsev, N. P.: Paleograficseszkoe znacsenie bumazsnüh vodjanüh znakov. 1-3. Csaszt. Sz.-Peterburg, 1899. 4258 db. XIII-XIX. századi, de főleg 1600 előtti vízjelábrával.

Mošin, Vladimir - Grozdanovic-Pajic, Mira: Agneau pascal. Belgrad, 1967. (Albums des filigranes. 1.) 338 húsvéti bárányt ábrázoló vízjelábrával.

Mošin, Vladimir - Traljic, Seid Meir: Filigranes des XIIIe et XIVe siècles. 1-2. tome. Zagreb, 1957. 7271, XIII. és XIV. századi vízjelábrával.

The Nostitz papers. Notes in watermarks found in the German imperial archives of the 17th and 18th centuries, and essays showing the evolution of a number watermarks. Hilversum. 1956. (Monumenta chartae papyraceae historiam illustrantia. 5.) 766 db. XVII-XVIII. századi vízjelábrával.

Piccard, Gerhard: Die Kronen-Wasserzeichen. Findbuch I. der Wasserzeichenkartei Piccard im Hauptstaatsarchiv Stuttgart. Stuttgart, 1961. (Veröffentlichungen der Staatlichen Archivverwaltung Baden-Württemberg. Sonderreihe.) 547 típusképpel, amelyek alapján a stuttgarti gyűjteményben levő 5000 vízjegyábrából ki kell keresni a megfelelőt.

Piccard, Gerhard: Die Ochsenkopf-Wasserzeichen. 1-3. Teil. Findbuch II.der Wasserzeichenkartei Piccard im Hauptstaatarchiv Stuttgart, 1966. A gyűjtemény 24 ezer pontosan datálható ökörfejes vízjeléhez 3993 típusképet ad.

Piccard, Gerhard: Die Turm-Wasserzeichen. Findbuch III. der Wasserzeichenkartei Piccard im Hauptstaatsarchiv Stuttgart. Stuttgart, 1970. 2835 ábra, több mint 7000 tételes kartoték-anyagról.

Piekosiňski, Franciszek - Ptaşnik, Jan - Piekarski, Kazimierz: Papiernie w Plolsce XVI. wieku. Powtórnie wyd. i uzupeł. Włodzimierz Budka. Wrocław, 1971. 276 db. XVI. századi lengyel vízjelábrával.

Szniarska-Czaplicka, Jadwiga: Filigrany papierni połozonych na obszarze Rzeczypospolitej Polskiej od poczatku XVI do połowy XVIII wieku. Wrocław-Warszawa-Kraków, 1969. 1225 lengyelországi vízjelábrával, a XVI. század elejétől a XVIII. század közepéig terjedő időből.

Szőnyi Ignác László: 14. századbeli papiros-okleveleink vízjegyei. Bp. 1908. (Klny. Magyar Könyvszemle. 1907.) 233 vízjelábrával.

Weiss, Karl Theodor: Handbuch der Wasserzeichenkunde. Bearb. hrsg. von Wisso Weiss. Leipzig, 1962.


b. Papírgyártás

Bogdán István: A magyarországi papíripar története. 1530-1900. Bp. 1963.

Decker, Viliam: Nacrt dejin rucného papiernictva na Slovensku. Martin, 1956. Idegen nyelvű kivonatokkal, 92 vízjel kicsinyített ábrájával.

Eineder, Georg: The ancient paper-mills of the former Austro-Hungarian empire and their watermarks. Hilversum, 1960. (Monumenta chartae papyraceae historiam illustrantia. 8.) 1710 vízjelábrát közöl.

Fazakas József: A magyar papírtörténeti irodalom bibliográfiája. (Klny. Az Országos Széchenyi Könyvtár évkönyve) . Bp. 1958.

Hössle, Friedrich von: Bayerische Papiergeschichte. München, 1924-1930. = Der Papir-Fabrikant. 1924-1927, 1930. évf. folytatásosan.

Jakó Zsigmond: Az erdélyi papírmalmok feudalizmuskori történetének vázlata. 1-2. füz. Marosvásárhely, 1962-1964. (Klny Studia Universitatis Babes-Bólyai. Series Historia. 1962, 2. 1964. 1.)

Karabacek, Joseph von: Das arabische Papier. Wien, 1892.

Labarre, Emil Joseph: Dictionary and encyclopaedia of paper and paper-making. 2. ed. Amsterdam, 1952. Benne Heawood, Edward: Watermark c. fejezete, 328-360. l. 233 kicsinyített vízjelábrával.

Renker, Armin: Das Buch vom Papier. 4. neu bearb. Ausg. Wiesbaden, 1951. Jó vízjelillusztrációkkal.

Szita László: A papírkészítés és papírgyártás Pécsett. 1764-1860. Pécs, 1967. (Dunántúli tudományos gyűjtemény. 79. Series historica 46.) Vízjelábrákkal.

Thiel, Viktor: Geschichte der Papierzeugung im Donauraum. Biberach an der Riss, 1940. A régi osztrák birodalom területén, 62 vízjelábrával.

Uchastkina, Zoya Vasil'evna: A history of Russian hand papermills and their watermarks. Transl. by J. S. G. Simons. Hilversum, 1962. (Monumenta chartae papyraceae historiam illustrantia. 9.) 815 vízjelábrával.


6. NYOMDÁSZATTÖRTÉNET


a. Külföldi nyomdászattörténet

Általános irodalom

Bogeng, Gustav Adolph Erich: Geschichte der Buchdruckkunst. 2. Bd. Entwicklung des Buchdruckes vom Jahre 1500 bis zur Gegenwart. Leipzig, 1935. A középpontban Németország.

Carter, Harry: A view of early typography up to about 1600. Oxford, 1969. A 15-16. századi betűtípusok ismertetése.

Davies, William Henry: Devices of the early printers 1457-1560. London, 1935. Az 1560 előtt használt nyomdászjevények egy részének ismertetése.

Goldschmidt, Ernst Philipp: The printed book of the renaissance. Cambridge, 1950.

Novák lászló: A nyomdászat története. 2. köt. A XVI. század. Bp. 1927. (Grafikai művészetek könyvtára. 8.)

Pugno, Giuseppe Maria: Trattato di cultura generale nel campo della stampa. 3. tomo. Torino, 1967. Főleg Itáliát tárgyalja.

Német nyelvterület

Benzing, Joseph: Die Buchdrucker des XVI. und XVII. Jahrhunderts im deutschen Sprachgebiet. Wiesbaden, 1963. Összefoglalás a nyomdászokról városonként.

Denis, Michael: Wiens Buchdruckergeschichte bis 1560. Wien, 1782. A bécsi kiadványok bibliográfiájával.

Grimm, Heinrich: Deutsche Buchdruckersignete des XVI. Jahrhunderts. Wiesbaden, 1965. 16. századi német nyomdászjelvények.

Lang, H. W.: Die Buchdrucker des 15. bis 17. Jahrhunderts in Österreich. Baden-Baden, 1972. Ausztria mai területén működött nyomdászok lexikona.

London, British Museum: Short-title catalogue of books printed in the German-speaking countries. London, 1962. 1600 előtti nyomtatványok katalógusa.

London, British Museum: Short-title catalogue of books printed in the Netherlands and Belgium. London, 1965. 1600 előtti nyomtatványok katalógusa.

Mayer, Andreas Ulrich: Wiens Buchdruckergeschichte 1482-1882. Wien, 1883-1887. 1-2. Bd. Denis kiegészítése és folytatása.

Itália

Ascarelli, Fernanda: La tipografia cinquecentina italiana. Firenze, 1953. Városonkénti összefoglalás.

Cosenza, Mario Emilio: Biographical and bibliographical dictionary of the Italian printers. Boston, 1968. 1801 előtti olasz nyomdászokról.

London, British Museum: Short-title catalogue of books printed in Italy ... London, 1958. 1600 előtti nyomtatványok katalógusa.

Norton, Frederic John: Italian printers 1501-1520. London, 1958. Itáliai nyomdászok a városok betűredjében.

Pastorello, Ester: Tipografi, editori, librai a Venezia nel secolo XVI. Firenze, 1924.

Franciaország

Baudrier, Henry: Biliographie lyonnaise. Publ. continuées par Julien Baudrier. 2. ed. 1-12. vol. Geneve, 1950. A kiadványok bibliográfiájával.

Kolb, Albert: Bibliographie des französischen Buches im XVI. Jahrhundert. Wiesbaden, 1966.

Kolb, Albert: Bibliographie des französischen Buches im XVI. Jahrhundert. Neuerscheinungen 1965-1970 und Nachträge. Wiesbaden, 1971.

Lepreux, Georges: Gallia typographica. 1-4. tome. Paris, 1909-1914. Departementek szerint rendezve a forradalomig halad, de csak az ország észak-nyugati területei kerültek publikálásra.

London, British Museum: Short-title catalogue of books printed in France. London, 1924. 1600 előtti nyomtatványok katalógusa.

Muller, Jean: Dictionnaire abrégé des imprimeurs-éditeurs français du XVI. siècle. Baden-Baden, 1970.

Renouard, Philippe: Imprimeurs et libraires parisiens du XVIe siècle. Paris, 1964.

Renouard, Philippe: Répertoire des imprimeurs parisiens. Paris, 1965. XV. és XVI. századi párizsi nyomdászok és kiadók lexikona.

Répertoire bibliographique des livres imprimés en France au XVI. siècle. Baden-Baden, 1970. Paris és Lyon kivételével a 16. századi franciaországi nyomtatványok bibliográfiája, nyomdahelyenként.

Spanyolország és Portugália

London, British Museum: Short-title catalogue of books printed in Spain. London, 1921. 1600 előtti nyomtatványok katalógusa.

London, British Museum: Short-title catalogue of books printed in Spain. London, 1940. 1600 előtti nyomtatványok katalógusa.

Norton, Frederik John: Printing in Spain 1501-1520. Cambridge, 1966. Spanyolországi nyomdászat városok rendjében.

Anglia

Duff, Edward Gordon: A century of the English book trade. London, 1905. 1457-1557 közötti angliai nyomdászok és kiadók lexikona.

Mackerrow, Ronald Brunlees: A dictionnary of printers and booksellers in England ... 1557-1640. London, 1910. Duff folytatása.

Cseh- és Lengyelország

Drukarze dawnej Polski od XV. do XVIII. wieku. 4-6. köt. Warszava-Kraków, 1959-1962. A lengyelországi nyomdászat története 1800-ig. Csak az északi és keleti országrészek kötetei jelentek meg.

Volf, Joseph: Geschichte des Buchdrucks in Böhmen und Mähren bis 1848. Weimar, 1926.

Tengerentúl

Muller, Joseph - Roth [Ernő], Ernst: Aussereuropäische Buchdruckereien im XVI. Jahrhundert. Baden-Baden, 1969. Az Európán kívüli 16. századi nyomdahelyek termékeinek bibliográfiája.


b. Magyarországi nyomdászattörténet 1473-1800-ig

Összefoglaló művek

Čaplovic, Ján: Bibliografia tlaci vydanych na Slovensku do roku 1700. 1. diel. Martin, 1972. A mai Szlovákia területén 1701 előtt készült nyomtatványok bibliográfiája, a nyomdahelyek betűrendjében.

Fitz József: A magyar könyv története 1711-ig. Bp. 1959.

Fitz József: A magyar nyomdászat, könyvkiadás és könyvkereskedelem története. 1. A mohácsi vész előtt. Bp. 1959.

Fitz József: A magyar nyomdászat, könyvkiadás és könyvkereskedelem története. 2. A reformáció korában. Bp. 1967.

Fülöp Géza: A könyv- és könyvtári kultúra a kapitalizmus korában. 1-2. köt. Bp. 1971. Az 1789-1917 közötti időre vonatkozó sokszorosított egyetemi jegyzet.

Gulyás Pál: A könyv sorsa Magyarországon a XV. és XVI. században. Bp. 1931. Az 1601 előtti korszak feldolgozása.

Kovács Máté: A könyv és könyvtár sorsa a magyar társadalom életében az államalapítástól 1849-ig. Bp. 1963. Irodalmi szemelvények és gazdag bibliográfia a 653-724. l.

Magyarország bibliographiája. Bibliographia Hungariae. 1712-1800. 6. köt. Nyomda- és kiadástörténeti mutató. Összeáll. Markos Béla. Bp. 1972.

Régi magyarországi nyomtatványok 1473-1500. Összeáll. Borsa Gedeon, Hervay Ferenc, stb. Bp. 1971. A hazai nyomtatványok repertóriuma, nyomdahelyek és nyomdászok mutójával, 757-765. l.

Semmelweis, Karl: Der Buchdruck auf dem Gebiete des Burgenlandes zu Beginn des 19. Jahrhunderts. 1582-1823. Eisenstadt, 1972. A mai Burgenland területén 1823-ig működött nyomdászok története, termékeik jegyzékével.

Soltész Zoltánné: A magyarországi könyvdíszítés a XVI. században. Bp. 1961.

Sztripszky Hiador: Adalékok Szabó Károly Régi magyar könyvtár c. munkája 1-2. kötetéhez. Pótlások és igazítások 1472-1711. Bp. 1912. Dézsi Lajos kiadatlan kiegészítéseivel. Bp. 1967. Nyomdahely- és nyomdászmutató az 501-577. l.

Városok nyomdatörténete

Baranyai József: A komáromi nyomdászat és a komáromi sajtó története. Bp. 1914.

Benda Kálmán - Irinyi Károly: A négyszázéves debreceni nyomda. 1561-1961. Bp. 1961.

Berkeszi István: A temesvári nyomdászat és hírlapirodalom története. Temesvár, 1900.

Ferenczi Zoltán: A kolozsvári nyomdászat története. Kolozsvár, 1896.

Karcsu Antal Arzén: A váczi könyvnyomdászat története. vác, 1875.

Kuntár Lajos: Szombathelyi nyomdák és nyomdászok. Szombathely, 1969.

Mišianik, Ján: Dejiny levockého knihtlaciarstva. Trnava, 1945. A lőcsei nyomdászat története 1860-ig.

Pitroff Pál: A győri sajtó története. 1728-1850. Győr, 1915.

Takács Béla: A sárospataki nyomda története. 1. (1650-1671.) Sárospatak, 1958.

Tontsch, Hermann: Die Honteruspresse in 400 Jahren. Kronstadt [Brassó], 1933.

Egyes nyomdák története

Csürös Ferenc: A debreceni Városi Nyomda története. Debrecen, 1911.

Dézsi Lajos: Magyar író és könyvnyomtató a XVII. században. (Misztótfalusi Kis Miklós 1650-1702) . Bp. 1898.

Éble Gábor: Egy magyar nyomda a XVIII. században. (A Nagykárolyi Nyomda) . Bp. 1891.

Haiman György: Tótfalusi Kis Miklós, a betűművész és tipográfus. [Bp.] 1972.

Iványi Béla - Gárdonyi Albert - Czakó Elemér: A Királyi Magyar Egyetemi Nyomda története. 1577-1927. Bp. 1927. (1577-ig Nagyszombatban, majd Budán, ill. Pesten működött) .

Koncz József: A marosvásárhelyi Kollégium könyvnyomdájának száz éves története. Marosvásárhely, 1887.

Nyakas Sarolta: Az első pécsi nyomda története 1773-1836. Pécs, 1934.

Spetkó, Josef: Dejiny Skarniclovskej knihtlaciarne v Skalici. Martin, 1958. (A szakolcai Skarnitz nyomda története 1770-1897. között) .

Szij Rezső: Misztótfalusi Kis Miklós. Bp. 1943.

(Tolnai Gábor - Haiman György - Szántó Tibor): A betű mestere. Bp. (1964.)


c. Ősnyomtatványok meghatározása

Általános bevezetés

Bogeng, Gustav Adolf Erich: Der Frühdruck. Hellarau, 1928-1930.

Fava, Domenico: Manuale degli incunabuli. 2. ed. Milano. 1953.

Haebler, Konrad: Handbuch der Inkunabelkunde. Leipzig, 1925.

Peddie, Robert Alexander: Fifteenth-century books, a guide to their identification. London, 1913.

Általános bibliográfiák

Bestermenn, Theodore: Early printed books to the end of the sixteenth century. A bibliography of biliographies. 2. ed. Geneve, 1961.

Copinger, Walter Arthur: Supplement to Hain's Repertorium bibliographicum. 1-2. part. London, 1895-1902.

Einblattdrucke des XV. Jahrunderts. Halle a. S. 1914.

Gesamtkatalog der Wiegendrucke. Hrsg. von Erich von Rath. 1-7. Bd. Abano-Eigenschaften. Leipzig, 1925-1938.

Hain, Ludwig: Repertorium bibliographicum in quo libri omnes ab arte tipographica inventa usque ad annum 1500. 1-2. vol. Stuttgart-Paris, 1826-1838. 4 db

Nachträge zu Hain's Repertorium bibliographicum. Leipzig, 1910.

Reichling, Dietrich: Appendices an Hain-Copingeri Repertorium bibliographicum 1-6. fasc. index, suppl. München, 1905-1914.

Egyes országok ősnyomtatványkatalógusai

Badalic, Josip: Incunabula, quae in Populari Republica Croatica asservantur. Zagreb, 1952.

Goff, Frederick R.: Incunabula in American libraries. A third census of fifteenth-century books recorded in North American collections. New York, 1964.

Guarnachelli, Teresia Maria - Valenziani, Enrichetta: Indice generali degli incunaboli delle biblioteche d'Italia. 1- vol. Roma, 1943-

London, British Museum: Catalogue of books printed in the XV. century now in the British Museum. 1- vol. London, 1908-

Pellechet, Marie: Catalogue général des incunables des bibliotheques de France. 1- tome. Paris, 1897-

Polain, Louis: Catalogue des livres imprimés au 15e siècle des bibliotheques de Belgique. 1-4. vol. Bruxelles, 1932.

Sajó Géza - Soltész Erzsébet: Catalogus incunabulorum, quae in bibliothecis publicis Hungariae asservantur. 1-2. vol. Bp. 1970.

Egyéb segédkönyvek

Briquet, Charles Moise: Les filigranes, Dictionnarie historique des marques du papier des leurs apparition vers 1282 jusqu'en 1600. 1-4. tome. Paris-London, etc. 1907.

Veröffentlichungen der Gesellschaft für Typenkunde des XV. Jahrhunderts. 1-32. Bd. Halle-Leipzig, 1907-1938.

Sander, Max: Handbuch der Inkunabelpreise. Mailand [Milano], 1930.

Schramm, Albert: Der Bilderschmuck der Frühdrucke. 1-23. Bd. Leipzig, 1922-1943.


d. RMNY-meghatározás

Összefoglaló művek, 1473-1800-ig

Fazakas József: Pótlások Szabó Károly: Régi Magyar Könyvtárának 1-3. kötetéhez. = OSZK Évkönyvek 1959-1967.

Magyarország bibliográfiája. 1712-1860. 5. Pótlások. 1712-1800 között megjelent magyarországi nyomtatványok. Szerk. Komjáthy Miklósné. Bp. 1971.

Petrik Géza: Magyarország bibliográfiája. 1712-1860. 1-4. köt. Bp. 1888-1892.

Szabó Károly: Régi magyar könyvtár. 1-2. köt. Bp. 1879-1885.

Szabó Károly - Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár 3. rész. Bp. 1896-1898. Ennek anyaga nem tartozik a RMNy-ok körébe!

Trócsányi Zoltán: Régi magyar nyomtatványok nyelve és helyesírása. Bp. 1935.

Vértes Ottokár András: Az u és v hangok jelöléstörténetéhez. Bp. 1939. (A Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadványai. 44.)

Irodalom a nyomdahely nélküli, vagy töredékes magyarországi
nyomtatványok meghatározásához

Bálent, Boris: Az 1586-ra szóló krakkói magyar kalendárium felfedezése. = Magyar Könyvszemle. 1969. 168-169. 1.

Borsa Gedeon: Hogyan korrigáltak 1566-ban a kolozsvári Heltai-nyomdában? = Magyar Könyvszemle. 1964. 79-83. l.

Borsa Gedeon: Kötéstáblákból előkerült, ismeretlen XVI. századi bártfai nyomtatványok. = Magyar Könyvszemle. 1968.

Borsa Gedeon: Töredékesen előkerült két ismeretlen XVI. századi magyar nyomtatvány. = Magyar Könyvszemle. 1969. 401-403. l.

Bredár Gyula: Gálszécsi énekeskönyvének Prágában előkerült Töredéke. = Magyar Könyvszemle. 1965. 256-263. l.

Csanda Sándor: Ismeretlen régi kassai magyar nyelvű nyomtatványok. = Magyar Könyvszemle. 1970. 381-387. l.

Csapodi Csaba: A bártfai kalendárium egy ismeretlen kiadása. = Magyar Könyvszemle. 1959. 196-198. l.

Fazakas József: Egykorú törvénykiadványaink 1595-től 1688-ig. = OSZK Évkönyvek 1965/1966. 158-167. l.

Holl Béla: Adalékok a Káldi Biblia történetéhez. = Magyar Könyvszemle. 1956. 52-58. l.

Holl Béla: Adalékok a XVI. századi kolozsvári Donatus-kiadások történetéhez. = Magyar Könyvszemle. 1970. 378-381. l.

Holl Béla: Ein unbekannter Klausenburger Melanchton-Druck aus dem XVI. Jahrhundert. = Magyar Könyvszemle. 1966. 376-385. l.

Holl Béla: Poncianus históriája XVI. századi kolozsvári kiadásának töredékéről. = Magyar Könyvszemle. 1966. 255-259. l.

Jakó Zsigmond: Nyomtatott bibliai színjáték töredéke a XVI. századi Erdélyből. = Magyar Könyvszemle. 1965. 313-328. l.

Mestan, Antonin: Gálszécsi énekeskönyvének Prágában előkerült töredéke. = Magyar Könyvszemle. 1965. 255-256. l.

Molnár József: A könyvnyomtatás hatása a magyar irodalmi nyelv kialakulására 1527-1576 között. Bp. 1963.

Nussbaecher, Gernot: Neue Beiträge über das Druckwerk "Török császárok krónikája." . = Magyar Könyvszemle. 1970. 387-394. l.

Schulek Tibor: XVI. századi magyar nyomtatványok töredékei a wolfenbütteli könyvtárban. = Magyar Könyvszemle. 1970. 119-129. l.

Soltész Zoltánné: Impresszum nélküli régi magyar nyomtatványok meghatározása. = Magyar Könyvszemle. 1961. 66-80. l.

Trócsányi Zoltán: Adalék a XVII-XVIII. századbeli nyomtatványok meghatározásához. = Magyar Könyvszemle. 1956. 51. l.

Trócsányi Zoltán: Impressum nélküli nyomtatványok és töredékek meghatározása. Bp. 1959. (Klny. Filológiai Közlöny. 1959. 1-2.)

Trócsányi Zoltán: Két kiadás és könyvmeghatározás. = Magyar Könyvszemle. 1961. 457-478. l.


7. KÖNYVTÖRTÉNET


a. Külföldi áttekintő munkák

Baus, Karl: Von der Urgemeinde zur frühchristlichen Grosskirche. 3. Aufl. Freiburg i. B.-Basel-Wien, 1973. (Handbuch der Kirchengeschichte. l.)

Iserloch, Ervin - Glazik Josef - Jedin, Hubert: Reformation, katolische Reform und Gegenreformation. Freiburg i. B.-Basel-Wien, 1967. (Handbuch der Kirchengeschichte. 4.)

Jedin, Hubert: Die mittelalterliche Kirche. 1-2. Bd. Freiburg i. B.-Basel-Wien, 1966-1968. (Handbuch der Kirchengeschichte. 2.)

Tomek, Ernst: Kirchengeschichte Österreichs. 2-3. Theil. Humanismus, Reformation, und Gegenreformation. - Das Zeitalter der Aufklärung und des Absolutismus. Innsbruck-Wien, 1949-1959.

Vorstius, Joris: Grundzüge der Bibliothekgeschichte. 4. erw. Aulf. Leipzig, 1948.


b. Hazai áttekintő munkák

Abafi [Lajos], Ludwig: Geschichte der Freimaurerei in Österreich-Ungarn. 1, 5. Bd. Teschen-Bp. 1890, 1899.

Acsády Ignác: Könyvek régi összeírásokban. = Magyar Könyvszemle. 1894.

Album des kais. königl. Theresianum. 1746-1913. Zgst von Max Gemmel-Fleischbach. Fortges. erg. von Camillo Manussi. Wien, 1913.

Balanyi György - Lantos Zoltán: Emlékkönyv a magyar piarista rendtartomány háromszázéves jubileumára. Bp. (1943) .

Fallenbüchl Ferenc: A rabváltó trinitárius szerzetesek Magyarországon. Bp. 1940.

Fináczy Ernő: A magyarországi közoktatás története Mária Terézia korában. 1-2. köt. Bp. 1899-1902.

[Fraknói] Franki Vilmos: A hazai és külföldi iskolázás a XVI. században. Bp. 1873.

Friml Aladár: Az 1777-i Ratio Educationis. Bp. 1913.

Gyenis András: Régi magyar jezsuita rendházak. Bp. (1941) .

Herepei János: Adattár a 17. századi szellemi mozgalmaink történetéhez. 1-3. köt. Bp.-Szeged, 1965-1971.

Hets, J. Aurélián: A jezsuiták iskolái Magyarországon a 18. század közepén. Pannonhalma, 1938.

Horváth János: A reformáció jegyében. 2. kiad. Bp. 1957.

Iványi Béla: Mossóczy Zakariás és a magyar Corpus Juris keletkezése. Bp. 1926.

Jancsó Elemér: Az erdélyi szabadkőművesség kulturális és irodalomtörténeti jelentőssége a XVIII. században. Cluj [Kolozsvár], 1934.

Jancsó Elemér: A megyar szabadkőművesség irodalmi és művelődéstörténeti szerepe a XVIII. században. 2. kiad. (Cluj-Kolozsvár) , 1936.

Karácsonyi János: Magyarország egyháztörténete főbb vonásaiban. 3. kiad. Veszprém, 1929.

Kisbán Emil: A magyar pálosrend története. 1-2. köt. Bp. 1940.

Molnár Aladár: A közoktatás története Magyarországon. 1. köt. Bp. 1881.

Pálvölgyi Endre: Főúri és klerikális összefogás II. József könyvtári intézkedései ellen. Bp. 1961.

Péterffy [Károly], Carolus: Sacra concilia ecclesiae Romano-Catholica in Regno Hungariae celebrata. 1-2. pars. Posonii [Pozsony], 1741-1742.

ifj. Révész Imre: A magyarországi protestantizmus története. Bp. 1925. (A magyar történettudomány kézikönyve. 3. 4.)

Wallaszky [Pál], Paulus: Conspectus reipublicae litterariae in Hungaria. Buda, 1808.

Debrecen

Chilkó László: A debreceni róm. katholikus egyház vázlatos története. Debrecen, 1877.

Géresi Kálmán: A főkönyvtár története. = A debreceni ev. ref. főgymnasium értesítője az 1894/95. iskolai évről. Debrecen, 1895.

Révész Imre, id.: Sinay Miklós magyar történetbúvár emlékezete. = Századok, 1868. Bp. 1868.

Révész Imre, ifj.: Sinai Miklós és kora. Bp. 1959.

Varga Zsigmond: A debreceni református főiskola nagykönyvtára írásban és képben. 1-2. köt. Debrecen, 1934.

Dunamellék

Ádám Gerzson - Joó Imre: A nagykőrösi ev. ref. főgymnasium története. Nagykőrös, 1896.

Dümmerth Dezső: A Budapesi Egyetemi Könyvtár gyűjteményeinek keletkezése. 1561-1635. Bp. 1963.

Pajkossy Györgyné: Az Egyetemi Könyvtár története 1690-től 1774-ig. = Az Egyetemi Könyvtár évkönyvei. 4. Bp. 1968.

Pátkay Imre: A kunszentmiklósi református gimnázium könyvtárának katalógusa. Kunszentmiklós, 1908.

Pauler Tivadar: A budapesti m. kir. tudományegyetem története. 1. köt. Bp. 1880.

Péter Zoltán: A jubiláló Ráday Könyvtár. (1711-1861-1961) . [Bp.], (1962) . (Klny. Magyar Könyvszemle. 1962.)

Pruzsnyinszky Pál - Hamar István: A budapesti ref. Theologiai Akadémia Ráday Könyvtára. Bp. 1913.

A Ráday Gyűjtemény évkönyve. 1958. (A Ráday Könyvtár ősnyomtatvány és antiqua-katalógusa 1550-ig.) Bp. 1956.

A Ráday Könyvtár kéziratkatalógusa. [Összeáll. Hamar István. Kiad. Csekey Sándor]. Bp. 1938.

Rupp Kornél: A Ráday-Könyvtár. = Magyar Könyvszemle. 1897. Bp. 1897.

[Szalay Gyula - Patonay József :] A 250 éves budapesti királyi egyetemi katholikus gimnázium 1687-1937. Közzéteszi Horváth Jenő. Bp. 1937.

Takáts Sándor: A főváros alapította budapesti piarista kollégium története. = Tudósítvány a kegyes tanítórendiek budapesti főgimnáziumáról. 1894/95. tanév. Bp. 1895.

Tóth András: Az Egyetemi Könyvtár története a szerzetesrendek feloszlatása korában. = Az Egyetemi Könyvtár évkönyvei. Bp. 1966.

Winkler, Pál: A kalocsai érseki kastély és főszékesegyházi könyvtár története. Kalocsa, 1932.

Dunántúl

Borsos István: A pápai evang. reform. főiskolai könyvtárának katalógusa és rövid története. Pápa, 1901.

Borsos István: A pápai evang. reform. főiskolai könyvtárának katalógusa és rövid története. 2. köt. Szaporulat. 1900-1911. Pápa, 1912.

Catalogus librorum venalium ... Josephi Pétzeli, pastoris quondam ecclesiae reformatae Rév-Komáromiensis, Posonii [Pozsony], 1793.

Csontosi János: Adalékok Oláh Miklós könyvtárához. = Magyar Könyvszemle. 1883. Bp. 1883.

Dékány Vilmos: Az esztergomi szeminárium négyszázéves jubileumára. = Vigilia, 1966. Bp. 1966.

Fejérpataky László: A német-ujvári szent ferencrendi zárda könyvtára. = Magyar Könyvszemle. 1883. Bp. 1883.

Horváth Sándor: A győri püspöki szeminárium könyvtára. = Magyar Könyvszemle. 1884. Bp. 1884.

Kovách Zoltán: Az esztergomi főszékesegyházi könyvtár történetéből. = Komárom megyei könyvtáros. 1971.

Kuncze Leó: A pannonhalmi szentbenedekrend könyvtárának története és jelen állapota. = Magyar Könyvszemle. 1878. Bp. 1878.

A Magyar Történelmi Társulat 1883. évi kirándulása Sopron városába és Sopron vármegyébe. Szerk. Szilágyi Sándor. Bp. 1883.

Müllner Mátyás: Adatok a soproni ev. lyceumi könyvtár történetéhez. = Magyar Könyvszemle. 1880. Bp. 1880.

Németh Sámuel: A soproni evangélikus líceum könyvtárának érdekességei, inkunábulák, unikumok. = Soproni Szemle. 1938. 289-299. l. Sopron, 1938.

Varju Elemér: Jegyzetek a pécsi egyházmegyei könyvtárból. = Magyar Könyvszemle. 1907. Bp. 1907.

Erdély

Ballagi Aladár: A csíksomlyói szent-fereczrendi zárda könyvtára. = Magyar Könyvszemle. 1879. Bp. 1879.

Bíró Vencel: Gróf Batthyány Ignác. (1741-1798) . Kolozsvár, 1941. (Erdélyi Tudományos Füzetek. 127.)

Dézsi Lajos: Bod Péter könyvtárának sorsa. = Magyar Könyvszemle. 1895. Bp.1895.

Gyalui Farkas: A székelyudvarhelyi ev. ref. gimnázium könyvtára. = Magyar Könyvszemle. 1895. Bp. 1895.

Jakó Zsigmond: Az enyedi régi könyvtár kéziratos ritkaságairól. Cluj-[Kolozsvár], 1964.

Koncz József: Geleji Katona István könyveinek jegyzéke. = Magyar Könyvszemle. 1879. Bp. 1879.

(Mihályi Károly): A nagyenyedi ev. ref. collegium könyvtára. = Magyar Könyvszemle. 1884. Bp. 1884.

Radvánszky Béla: Bod Péter könyvtárának jegyzéke. = Magyar Könyvszemle. 1884. Bp. 1884.

Salzbauer János: A kolozsvári kegyes tanítórendi társház és róm. kath. főiskola évszázados történeti vázlata. = A kegyes tanítórendi kolozsvári róm. kath. főgymnasium 1876/77. évi értesítője. Kolozsvár, 1877.

Simén Domokos: Az unitáriusok főiskolai könyvtára. = Keresztény Magvető. 1877. Kolozsvár, 1877.

Teleki Domokos: A marosvásárhelyi Teleki-Könyvtár története. Cluj-Kolozsvár, 1931. (Erdélyi Tudományos Füzetek. 29.)

Varju Elemér: A gyulafehérvári Batthyány-könyvtár. = Magyar Könyvszemle. 1899. Bp. 1899.

Felvidék és hegyalja

Csontosi János: A pozsonyi szent ferenciek tartományi könyvtárának codexei. = Magyar Könyvszemle. 1878. Bp. 1878.

Gulyás József: A sárospataki ref. főiskola rövid története. Sárospatak, 1931.

Haan Lajos: Bél Mátyás. Bp. 1879. (Értekezések a tört. tudományok köréből. 8. 8.)

Harsányi István: A Rákóczi-könyvtár és katalógusa. = Magyar Könyvszemle. 1913. Bp. 1913.

Jurkovich Emil: A besztercebányai kir. kath. főgymnasium története. Besztercebánya, 1895.

Jurkovich Emil: Pótfüzet a besztercebányai kir. kath. főgymnasium történetéhez. Besztercebánya, 1900. (Klny. Besztercebányai kir. kath. főgymnasium értesítője. 1899) .

Knauz Nándor: A pozsonyi káptalannak kéziratai. Esztergom, 1870.

Lischerong Gáspár: Pray György élete és munkái. Bp. 1937.

A Magyar Történelmi Társulat 1877. évi vidéki kirándulása Pozsony városába és vármegyébe. Szerk. Szilágyi Sándor. Bp. 1877.

Schmidt, Károly Jenő - Markusovszky Sámuel: A pozsonyi ág. hitv. ev. egyházközség története. 1-2. köt. Pozsony, 1906.

Szinyei Gerzson: A sárospataki főiskolai könyvtár története. Sárospatak, 1884.

Szombathi János: A sárospataki főiskola története. Ford. Gulyás József. Sárospatak, 1919.

Vagner József: A nyitrai egyházmegyei könyvtár kéziratai és régi nyomtatványai. Nyitra, 1886.

Varju Elemér: Az egri érsekmegyei könyvtár ismeretéhez. = Magyar Könyvszemle. 1902. Bp. 1902.

Wick Béla: A jezsuita rend története Kassán. Bratislava-Pozsony, 1931.


8. TUDOMÁNYTÖRTÉNET

a. Általános bevezetés

Gusdorf, Georges: Introduction aux sciences humains. Paris, 1960. (Általános tájékoztató) .

Hoselitz, Bert Frank: A reader's guide to the social sciences. Glencoe, Ill. 1959. (Általános bevezetés, a társadalomtudományok főbb irodalma, fejlődése az utóbbi két évszázadban.)

Sarton, George: A guide to the history of science. New York, 1952. (Metodikai bevezetéssel, bő bibliográfiával) .


b. Tudománytörténeti enciklopédiák és lexikonok

Birou, Alain: Vocabulaire pratique des sciences sociales. Paris, 1966. (Rövid fogalmi szótár) .

Dictionnaire de théologie catholique. Commencé de J. M. A. Vacant, continué de E. Magenot. 1-15. tome. Paris, 1908-1950.

Encyclopaedia Judaica. 1-10. tom. Berlin, 1970.

Encyclopaedia of Islam. New ed. by Hamilton Alexander Rosskeen Gibb, J. H. Kramers, etc. 1-5. vol. Leiden-London, 1960.

Hastings, James: Encyclopaedia of religion and ethics. 1-12. vol. New York, 1908-1927.

The Jewish encyclopaedia. Ed. by Isidore Singer. 1-12. vol. New York, 1901-1906.

The MacGraw-Hill encyclopaedia of science and technology. 1-15. vol. New York, 1960.

New catholic encyclopaedia. Ed. by William Joseph Macdonald. 1-15. vol. New York, 1967.

Pauly, August Friedich von - Wissowa, Georg: Real-encyclopädie der classischen Altertumswissenschaft. 1-57. Bd. Stuttgart, 1894-1935.

Die Religion in Geschichte und Gegenwart. 2. neu bearb. Aulf. von Hermann Gunkel, Leopold Zscharnack. 1-6. Bd. Tübingen, 1927-1935.

Die Religion in Geschichte und Gegenwart. 3. neu bearb. Aulf. hrsg. von Hans von Campenhausen, Erich Dinkler, etc. 1-7. Bd. Tübingen, 1957-1965.

Seligman, Edwin Robert Anderson - Johnson, Alwin: Encyclopaedia of the social sciences. 2. ed. 1-15. vol. New York, 1957. 8 db

Shorter ecyclopaedia of Islam. Ed. by Hamilton Alexander Rosskeen Gibb, J. H. Kramers. Leiden, 1953.

Windelband, Wilhelm - Ruge, Arnold: Encyclopädie der philosophischen Wissenschaften. Tübingen, 1912.


c. Biográfiák és biobibliográfiák

Adelung, Johann Christoph: Fortsetzung und Ergänzung zu Christian Gottlieb Jöchers allgemeine Gelehrten-Lexikon. 1-2. Bd. A-J. Leipzig, 1784-1787. Von Buchstaben K fortgesetzt von Heinrich Wilhelm Rotermund. 3-7. Bd. K-Romuleus. Leipzig, 1816-1897. 2. Aulf. hrsg. von Otto Günther. Hildersheim, 1961.

Allgemeine deutsche Biographie. 1-56. Bd. Leipzig, 1871-1912.

Biographisches Jahrbuch, ill. Deutsches biographisches Jahrbuch. 1897-1917, ill. 1924-1929. Leipzig, 1897-1929.

Nouvelle biographie universelle. Ed. F. Hoefer.1-46. tome. Paris, 1855-1866.

Jöcher, Christian Gottlieb: Allgemeine Gelehrten-Lexicon. 1-4. Bd. Leipzig, 1750-1751.

Michaud, Joseph François - Michaud, Louis Gabriel: Biographie universelle ancienne et moderne. 1-65. tome. Paris, 1811-1862.

Poddendorf, Johann Christian: Biographisch-literarisches Handwörterbuch zur Geschichte der exacten Wissenschaften. 1-10. Bd. Leipzig, 1863-1940. (Facsimile kiad. 1945) .

Wurzbach-Tannenberg, Constantin von: Biographisches Lexikon des Kaiserthums Österreich. 1-60. Bd. Wien, 1856-1891.


d. Tudománytörténeti összefoglalások

Külföldi tudománytörténet

Bernal, John Desmond: Tudomány és történelem. Bp. 1963.

Duhem, Pierre: Le systeme du monde, histoire des doctrines cosmologiques de Platon a Copernic. 1-10. tome. Paris, 1914-1958.

Forbes, Robert James - Dijksterhuis, Eduard Jan: A history of science and technology. 1-2. vol. London, 1963.

Histoire générale des sciences. Ed. René Taton. Paris. 1. tome. La science antique et médievale. (Des origins a 1450.) Par R. Arnaldes, J. Beaujeu, etc. 1957. 2. tome. La science moderne. (1450-1800) . Par George Allard, Edmond Bauer etc. 1958.

Isztorija esztesztvoznanija v Roszszii. 1-2. köt. Moszkva, 1957-1960.

Needham, Joseph: Science and civilisation in China. 1-5. vol. Cambridge, 1954-1965.

Olschki, Leo: Geschichte der neusprachigen wissenschaftlichen Literatur. 1-2. Bd. Leipzig, 1919-1922.

Störig, Hans Joachim: Kleine Weltgeschichte der Wissenschaften. Stuttgart, 1954.

Thorndike, Lynn: A history of magic and experimental science. 1-6. vol. New York. 1923-1941. (A XVI. századig) .

Winter, H. J. J.: Eastern science. London, 1952.

Magyar tudománytörténet

Demkó Kálmán: A magyar orvosi rend története. Bp. 1894.

Gombócz Endre: A magyar botanika története. Bp. 1936.

Győri Tibor: Magyarország orvosi bibliográfiája. 1472-1899. Bp. 1905.

Hanák János: Az állattan története és irodalma Magyarországon. Pest, 1849.

Kelényi Béla Ottó: A magyar csillagászat története. Bp. 1930.

Rapaics Rajmund: A magyar biológia története. Bp. 1953.

Szabadváry Ferenc - Szőkefalvi Nagy Zoltán: A kémia története Magyarországon. Bp. 1972.

Szénássy Barna: A magyarországi matematika története. Bp. 1970.

Szinnyei József: Magyarország természettudományi és mathemetikai könyvészete. Bp. 1879.

Zemplén Jolán, M.: A magyarországi fizika története 1711-ig. Bp. 1960.

Zemplén Jolán, M.: A magyarországi fizika története a XVIII. században. Bp. 1964.


9. TÖRTÉNETI SEGÉDTUDOMÁNYOK

a. Általános művek

Delort, Robert: Introduction aux sciences auxiliaires de l'histoire. Paris, 1969. (Collection histoire médiévale. 5.)

Pacaut, Marcel: Guide de l'étudiant en historie médiévale. Paris, 1968.

Szymanski, Józef: Nauki pomocnicze historii od schyłku IV. do konca XVIII. w. Warszawa, 1972.

Vanyó Tihamér: A plébániatörténetírás módszertana. Bp. 1941. (Klny. Regnum. 1940-1941) .


b. Kortan

Cordoliani, Alfred: Comput, chronologie, calendriers. - L'historie et ses méthodes. Paris, 1961.

Ginzel, Franz Karl: Handbuch der mathematischen und technischen Chronologie. 1-3. Bd. Berlin, 1906-1914.

Gonderc, Paul: Le calendrier. 4. ed. Paris, 1970. ("Que sais-je?" 203.)

Grotefend, Hermann: Taschenbuch der Zeitrechnung des deutschen Mittelalters und der Neuzeit. Hrsg. von Th. Ulrich. 10. Aulf. Hannover, 1960.

Hahn István: Az időszámítás története. Bp. 1960. (Gondolattár. 2.)

Karácsonyi János: A hamis, hibáskeltű és keltezetlen oklevelek jegyzéke 1400-ig. Bp. 1902.

Knauz Nándor: Kortan hazai történelmünkhöz alkalmazva. Bp. 1876.

Mahler, [Ede] Eduard: Handbuch der jüdischen Chronologie. Leipzig, 1916.

Mahler, [Ede] Eduard: Vergleichungs-Tabellen der persischen und christlichen Zeitrechnung. Leipzig, 1931.

Novák, Jozef: Residentia exercitus regis, speciálny sposob datovania v Uhorsku. Bratislava [Pozsony], 1955. (Historické studie 1. Priloha historickéhoz casopisu. 3.)

Perger János: Bévezetés a diplomatikába. Schwartner Márton után némely változtatásokkal, bővítésekkel magyarul. 1-3. rész. Pest, 1821.

Schwartner Márton: Introductio in artem diplomaticam, praecipue Hungaricam. Pest, 1790.

Szentpétery Imre: Chronologia. A közép- és újkori időszámítás vázlata. Bp. 1923. (A Magyar Történettudomány kézikönyve. 2. 5.)

Szentpétery Imre: Oklevéldátumok hibái és ellentmondásai. = Századok. 45. évf. Bp. 1911. 665-685, 745-763. l.

Szentpétery Imre: Oklevéltani naptár. Bp. 1912.

c. Címertan

Áldásy Antal: Címertan. Bp. 1923. (A Magyar Történettudomány kézikönyve. 2. 6.)

Bárczay Oszkár: A heraldika kézikönyve. Bp. 1897.

Blaschke, Karlheinz: Siegel und Wappen in Sachsen. Leipzig, 1960.

Darvasy Mihály: Középkori városaink címereinek eredete és fejlődése. Bp. 1942. (A Pázmány Péter Tudományegyetem Történelmi Szemináriumának kiadványai. 23.)

Delort, Robert: L'héraldique. = Introduction aux sciences auxiliaires de l'historie. Paris, 1969. 257-273. l.

Ducourtal, Claude: Ordres et décorations. Paris, 1957. ("Que sais-je?" 747.)

Felszeghy Ferenc - Rátvay Imre - Petrichevich György - Ambrózy György: Rendjelek és kitüntetések történelmünkben. Bp. [1943].

Galbreath, Donald Lindsay: Handbüchlein der Heraldik. 4. Ed. Lausanne, 1948.

Haucourt, Genevieve, de - Durivault, Georges: Le blason. 3. Ed. Paris, 1960. ("Que sais-je?" 336.)

Kamenceva, Elena Ivanovna - Usztjugov, Nikolaj: Ruszszkaja szfragisztika i geraldika. Moszkva, 1963.

Louda, Jiři: Le systeme héraldique français. Paris, 1946.

Művészettörténeti ABC. Szerk. Molnár Albert, Németh Lajos, Voit Pál. Bp. 1961. (Címertan címszavai).

Neubecker, Ottfried: Kleine Wappenfibel. Eine Einführung in die Heraldik für Leute von heute. Konstanz, 1969.

Novák, Jozef: Slovenské mestské a obencé erby. Bratislava [Pozsony], 1967.

Puy De Clinchamps, Philippe du: Le chevalerie. 2. ed. Paris, 1966. ("Que sais-je?" 972.)

Püspöki Nagy Péter: Dunaszerdahely város címere. Dunaszerdahely, 1970.

Seyler, Gustav A.: Geschichte der Heraldik. (Wappenwesen, Wapenkunst, Wappenwissenschaft). Neustadt a.d.A. 1970. 2. ed. (Siebmacher's grosses Wappenbuch. A.)

Szpaszszkij, Ivan Georgievics: Inosztrannüe i ruszszkie ordena do 1917 goda. Leningrad, 1963.

Szymansky, Józef: Heraldyka. - Genealogia. = Nauki pomocnicze historii. Warszawa, 1972. 326-346, 347-367. l.

Tupigny, Meurgey de: Généalogie, héraldique. - L'historie et ses méthodes. Paris, 1961. = Encyclopédie de la Pléiade. 724-739, 740-767. l.




Vissza Kezdőlap