Bevezetés

A sorozatunk első füzetében megfogalmazott célokkal, a sorozat választott profiljával szembesítve csaknem valamennyi füzet témájának kiválasztása magyarázatra szorul.

Legelőször is a választott időhatár, a korai újkor értelmezése, majd ennek az időhatárnak a betarthatósága. A jelenlegi dolgozat nagyobb részt a Mohács előtti időszakra vonatkozóan hordoz tanulságokat, ugyanakkor a dokumentumok egy része a XVIII. századból származik, abból az időszakból, amikor a Lőcsei Középkori Könyvtár utótörténetének legnagyobb fordulópontja érkezett el: Batthyány Ignác megvásárolta, és Gyulafehérvárra szállíttatta a könyveket. Tervezett VIII. füzetünk egy XIX. századi forrást dolgoz fel, jóllehet a könyvtár (a szegedi alsóvárosi ferences bibliotéka) XV. századi alapítású, állománya pedig az első ismert katalógus elkészültéig (1852) és még kerek egy évszázadig ugyanazon a helyen volt, nagyobb veszteségek nélkül gyarapodott.

Meg kell indokolnunk ugyanakkor annak a jelenségnek a jogosultságát is, hogy egy alapvetően levéltári forrásokat feltáró kutatási program mentén elindított tanulmány-sorozat a possessor-bejegyzések tanulságait összegző elemzéseket, katalógusokat ad ki.

Harmadszor szót kell ejtenünk arról is, hogy a szomszéd országokban írt könyv-, könyvtár- és olvasmánytörténeti könyvek magyarul való megszólaltatásakor miért nem kérjük a szerzőket nézőpontjuk részbeni megváltoztatására, arra, hogy ne saját nemzetük, hanem a Kárpát-medence történetét írják.

Eva Selecká Mârza könyve - Stredoveká levocká kniznica. (Középkori Lőcsei Könyvtár). Martin, 1974. - kapcsán mindhárom eddigi probléma előkerült. A szerző a legkiválóbb szlovák szakemberektől tanulhatott, elsősorban Jozef Telgársky volt a mestere, de ismerhette a szlovák filológia, könyvészet, könyvtudomány olyan nagy alakjait is, mint Július Sopko, vagy Imrih Kotvan. Házasságkötése után költözött Romániába, férje Jacob Mârza, a Batthyáneum igazgatója volt hosszú évekig. Az az érdeklődés tehát, amely egyetemista korában a Lőcséről Gyulafehérvárra került könyvanyag felé fordította figyelmét, sorsává vált és lehetőséggé: a helyszínen, korlátlan lehetőségek között dolgozhatott a könyvanyaggal. A lőcsei levéltári anyag találkozott az elszármazott kódexekkel és nyomtatványokkal, továbbá a gyulafehérvári kiegészítő forrásokkal. Könyvének magyar kiadása tehát nem csupán formálisan, humanista szóhasználattal "javított és átdolgozott kiadás". A címleírási, a besorolási szokásokon, amelyeket a szlovák szerző követ, nem változtattunk, kiegészítettük viszont néhány olyan hivatkozással, amelyet a nemzetközi gyakorlat megkövetel (IndAur, VD 16 stb.)

A tanulmány magyar változata a Kárpát-medence könyvkultúrájának egy nagyon fontos fejezetét mutatja be sajátos szepességi nézőpontból. Így jó kiegészítése annak a képnek, amelyet Jakó Zsigmond Batthyány Ignácról, a koncepciózus tudományszervezőről írt. Ugyanakkor talán joggal merül fel a kérdés, hogy a modern, pontos kézirat-, és ősnyomtatvány-leírások után (Szentiványi Róbert, Július Sopko, Kulcsár Péter, Imrih Kotvan, Csapodi Csaba) miért kell ismét, egy másik csoportosításban katalógust kiadni. Egyrészt azért, mert ezeknél a szerzőknél Eva Mârza a helyszíni munka előnyeivel élve néhány részletben többet tud, ismeretei a könyvek mai állapotáról tájékoztatnak. Fontosabb azonban hangsúlyozni azt a tényt, hogy a kódexek és ősnyomtatványok leírása, de legfőként a leírások csoportosítása az olvasmánytörténet, a könyvtárak keletkezése és használata szempontjából történt. A XVI-XVII. századi anyag ilyen bemutatása pedig eddig még nem történt meg.

Monok István