Először kocsin átutazva, kisgyermek koromban láttam meg a kollégiumot. A sarkon állott sötéten, csendben, komoran. Hatalmas és kissé félelmetes volt ezen az őszbe hajló napon, de csak futó pillantást vethettem rá. Aztán továbbrobogtunk, mert sürgetett az idő, és akkor még nem sejtettem, hogy visszatérek ide, itt fogok otthont találni.

1918 őszén az idők változása vetett ki Enyedre. Akkor indultam el a város felfedezésére, meghódítására. Először a sétatérre mentünk ki, a gesztenyefák alatt, egy rozoga, elhagyatott kioszk körül jól lehetett játszani, hancúrozni. Betörtünk egy rossz ablakot, és erre mindjárt megjelent a rend őre, egy szigorú kollégiumi professzor, aki ebben a forradalmas időben a törvények fegyelmező korlátai közé akarta visszatéríteni a szabadság útjait kereső ifjúságot. Így jelent meg életemben először a kollégium, az a kollégium, amely akkor immár szinte háromszáz esztendeje nevelte az Erdély minden sarkából odatóduló ifjúságot.

Maga a professzor, aki figyelmeztetett, nem más volt, mint Váró Ferenc, a kollégium történetének tudós kutatója és újabb feladatainak értelmezője. A kollégiumhoz közelebb, a kollégium szívébe azonban nem általa, hanem hosszú kerülő utakon kellett eljutnom. Először az Őrhegyen kellett kószálnom, a gyümölcsösök és szőlők között, ahol szüret után jól lehetett böngészni. Azután bejártam a Farkaspatakot, békaporontyot és csibort fogni elmentünk a Hidegkúthoz, egész délutánokon és estéken át csatangoltunk a Holtmarosban, sárosan, piszkosan, koldustetűvel tele térve haza, a temetőben pedig mohos, régi sírok feliratait betűzgettem.

Sok időnek kellett eltelnie, amíg Járai Istvánnak, a kollégium sápadt arcú, de tüzes, égető szemű igazgatójának figyelmeztetései, tanácsai, Áprily Lajos zengő, bársonyos hangja, amelyben az erdélyi hegyek tiszta levegője fogta meg a hallgatót, vagy pedig Bodrogi János történelemidéző szavai és biztatásai után magát a kollégiumot, a tudomány hajlékát, annak igazi nagyságát és jelentőségét megláthattam és megérthettem. Ehhez előbb el kellett szakadni Enyedtől, bejárni a Nyugatot és Keletet, hazatérni és otthon maradni egy újabb világégés közepette, amikor a kollégium gondokat és reánk háruló új feladatokat jelentett.

Bethlen Gábor mint jó gazda gondoskodott arról, hogy az erdélyi ifjúság, magyarok, románok és szászok, jobbágyok, polgárok és nemesek fiai itt a családi fészek helyett otthont kapjanak. Így alakult ki a kollégiumban "a democratián alapuló tanodai élet", amelyet a törvények pontosan szabályoztak. A tudós professzorok tanításai pedig a nyugat-európai gondolatok világával kötötték össze az ifjúságot, és mindig újabb célok elérésére sarkallták, a haza szolgálatára nevelték.

A professzorok kezdetben külföldről jöttek, és volt közöttük (Martin Opitz), aki megunta itten, visszatért ismét a hazájába. Mások állottak helyébe, akik itt találták meg életük hivatását. Az utókor megjegyezte a hűtlenek nevét, de csak ritkán szól a hűségesek véget nem érő csapatáról, akiknek életútja a csillagokban van megírva. Ők jelentették a kollégiumot, ők vallották magukat a kollégium fiainak, és csendben, de kitartó, szívós munkával építették a jövőt. Ez volt az a sereg, amely Apáczai Csere Jánost Kolozsvárra, a nélkülözések közé követte, hogy vele együtt az emberi élet és a természeti világ törvényeit kutassa; amely fegyvert ragadott, amikor labanc hordák pusztítottak Erdély-szerte és veszélyben volt a város s vele együtt a nép élete és a szabadság ügye; amely a Székelykő barlangjaiba menekülve vagy a felenyedi erdőben is együtt maradt és folytatta a tanulást. Ez volt az az ifjúság, amely könyvekkel megrakott ládákkal tért haza külföldről, míg végül a kollégium könyvtárának adományozta őket. Volt idő, amikor a szalmával fedett kollégiumi diákszobákba becsorgott az eső, de a szabadságharc után Vajna Antal a kormos és beomlott falak közé felhozta a háromszéki fiúkat tanulni, rendbe tenni és újjászervezni az osztályokat, újra kiépíteni a kollégiumot, azt a diáktársadalmat, amelynek a tanítómesterei, Kőrösi Csoma Sándor, Szász Károly és társai nemcsak egy nemzedéknek lehettek példaképei, hanem a folyton új célokért küzdő és az életet töretlen hittel építő ifjúságnak is.

Ez az ifjúság Nagybánya és Szatmár vidékéről, a Maros mentéről, Háromszékről és a Mezőségről gyűlt itt össze, és sokan hosszú utak után is visszatértek ide, hogy megfáradva új erőt gyűjtsenek a jövő harcaira. Vajon mi volt a titka annak, hogy itt otthont találtak, és hogy ide mindig visszavágyakoztak? Talán egy tanárnak megértő, atyai szava és jó tanácsa, vagy inkább az a sokszínű diáktársadalom, amely a szabadság és a felelősség egymást feszítő elválaszthatatlan törvénye alatt élt, vagy az ősi falak, a kollégium csengője, a szőlő gyöngyszemeivel mosolygó Őrhegy, és végül a város messze távlatokat megnyitó tiszta levegője? Ebben a tiszta levegőben egymásra találtak azok, akiket az élet sokszor elválasztott és messze sodort el egymástól. Visszatértek ide a föld különböző távoli partjairól azért, hogy egymással találkozzanak, hogy a tiszta emberség szavára hallgassanak.

A háromszázötven éves Bethlen Kollégium kohójában Apáczaitól Áprilyn át napjainkig nemzedékek hosszú sorának tanításai olvadnak egybe, és vezetik a mai ifjúságot az építés, a végtelenbe futó jövő országútján.