Bethlen Gábor könyvtára és Utasításai

Bethlen Gábort a kortársak és az utókor sokféleképpen jellemezték és ábrázolták. Ellenségei félve vagy gyűlölettel írtak róla, mert tudták, hogy félelmetes hadvezér és veszedelmes diplomata, akivel mindenképpen számolni kell. A hírneve Keletre és Nyugatra egyaránt eljutott, német és angol történelmi munkák emlékeztek meg róla. Hírnevét és népszerűségét a nyugati protestáns országokban hívei és tanítványai terjesztették. Moksai (Őse) Péter, aki 1623-29 között Gyulafehérvárt akadémikus mester vagy tanár volt, egy angol lexikon (1630) számára írt életrajzban így emlékezett meg róla: "Bethlen Gábortól bátorságáért és szerencséjéért sokkal jobban fél a császár, mint Európa bármely más keresztyén királyától vagy hatalmasságától." De ha nem a Bethlen Gábor külpolitikai tekintélyét akarjuk értékelni, hanem az alkotó, építő fejedelmet inkább a maga környezetében s szellemének hatását hűséges híveinek a társaságában keressük, akkor elsősorban a Kemény János Önéletírásának róla szóló jellemzését kell elolvasnunk. Kemény János, akárcsak tudós társai, akik a Bethlen bibliotékáját ismételten a Mátyás király európai hírű Corvina-könyvtárához hasonlították (pl. Szenczi Molnár Albert), ugyancsak a legnagyobb királyok nevét említi meg mellette. A jellemzése kifogyhatatlan a dicséretekben. Megtudjuk tőle nemcsak azt, hogy Bethlen Gábor "munkában fáradhatatlan, haszontalan dolgokban idejét nem töltő, külsőképpen tekintetében oroszlán", de ugyanakkor "conversatióban nyájas... szegényeken és könyörgőkön könyörülő, ...ekklésiákat építő, segítő, fundáló, tudós emberek conversatiójokban, disputatiók hallgatásában gyönyörködő, minden rendeket promoveáló, az haza fiaiknak atyjok, az vitézlő rendnek mind jó tanítójok, s mind tükörök, de édesatyjok is... óh, vajha reménlhető volna valaha más! Oh, vajha avagy ne született, avagy örökké élt volna."

Úgy tűnik, hogy Kemény János nem talál a nagy fejedelemhez igazán méltó szavakat, amelyekkel háláját és tiszteletét kifejezhetné. Ezen nem is csodálkozhatunk. Kiemeljük azonban itt azt, hogy Bethlen Gábor a szegényeket, vagyis a jobbágyokat is támogatta, és törvénnyel biztosította (1624), hogy a jobbágyok fiai is tanulhassanak a kollégiumban; hogy a tudósok vitatkozásaiban gyönyörködött, ezért épített, alapított, szervezett kollégiumot és mellette könyvtárat. Ezt hangsúlyozta leginkább Szenczi Molnár Albert Latin-görög-magyar lexikonának (Heidelberg, 1626) és az Institutio fordításának (Hanovia, 1624). ajánlásában, amikor a fejedelem alkotásai sorában "a fehérvári gimnázium" (kollégium) építését és öregbítését, "az fejedelmi Bibliothékának" gyűjtését és "németországbéli akadémiákból is tudós embereknek" odahívását tartotta a legfontosabbnak. Később még azt is megírta, hogy Bethlen Gábor "testamentumában is az fejedelmi gimnáziumnak fundálására illendő jövedelmet rendelt és költséget".

Az iskolákat, a tanulni vágyó ifjúságot, a tudományos életet és művészetet támogató, könyvtáralapító fejedelmet dicsőítő munkáknak hosszú sora van. Számunkra itt a leglényegesebb az, amit 1658-ban a gyulafehérvári tatár pusztítást is végigélt és ezért a múltra csak fájdalommal visszatekintő Szalárdi János ír erről a maga korában egész Közép-Európában páratlan könyvtárról: "Bibliothecát, különb-különb tudományokhoz tartozó gyönyörűséges jó könyvekkel rakottat, ollyat szerzett vala ugyanazon Collegium szükségére, amellynek is megszerzése sok ezer tallérokban kerülhetett." A fejedelem 1628-ban Barsi Mihályt nevezte ki "bibliothecariusnak" 100 forint fizetéssel, ugyanakkor volt "historicusa" is Bojti Gáspár személyében. Keresztúri Pál "fő scholamester" irányította a rektorok munkáját, de professzorokat Németországból hívott Bethlen.

Ez a gazdag fejedelmi könyvtár, melyet a Kollégium rektorai, professzorai is használtak, szoros kapcsolatban állott a kollégiummal, és a tudományos élet kifejlődését szolgálta.

A XVII-XVIII. század történészei, tudósai tudták azt, hogy a fejedelem mennyire szereti a könyveket és megbecsüli a tudós embereket, mert az államépítésben szüksége van reájuk.

Melotai Nyilas István után Bod Péter azt is feljegyezte, hogy Bethlen a táborozás alkalmával "egy arra rendeltetett Bibliothékát hordozott magával és szorgalmatosan a könyveket olvasta". Volt eszerint egy olyan kézikönyvtára is, amelyet táborba szálláskor magával vitetett. A levelezésből kitűnik, hogy nagy gondja volt a történelmi munkák és feljegyzések összegyűjtésére, és bizonyára értékes politikai, földrajzi, filozófiai, államtudományi és teológiai munkák, továbbá latin klasszikusok is voltak a könyvtárában. Mindez tartozott a kor műveltségéhez, éppen úgy, mint az aranyozott, díszes bőr- vagy pergamenkötésű munkák. Ilyen például Ortelius Ábrahám híres atlasza és Guevara Antonius Horologium principum című, címlap nélkül megmaradt és ma a kolozsvári Egyetemi Könyvtár ritkaságai között őrzött munkája.

A fejedelmi Könyvtár már a Bethlen Gábor halála veszített jelentőségéből, mert I. Rákóczi György a sárospataki könyvtár gazdagítását sokkal fontosabbnak tartotta, és Gyulafehérvárról is szállítottak át oda könyveket. A feltehetően ebben a korszakban létesített kollégiumi könyvtárról II. Rákóczi György 1656-ban törvényben rendelkezett, nehogy szétszóródjék. A professzorok, a praeceptorok, esetleg a diákok tehát ekkor már a kollégiumi könyvtárat használták, és az 1658-i tatárdúlás után feltehetőleg abból sikerült megmenteni nagyobb számú könyvet és azzal lehetett megszervezni 1662 után az enyedi könyvtárat. Így például Bisterfeld professzornak két könyve is átvészelte a későbbi pusztulásokat, és megmaradt Enyeden. Bethlen jól ismerte a késői humanizmus tudósainak tanításait, s azok szellemében adott utasításokat a külföldi egyetemekre kiküldött alumnusainak. Elsősorban Heidelbergbe küldte ki és Pareus Dávid gondviselésére bízta az erdélyi diákokat, de amikor unokaöccse, Bethlen István neveléséről írt Alvinczi Péternek, akkor arra is figyelmeztette, hogy Károli "az gyermeket tanítsa szorgalmatosan, és ne a magyar scholákban való hitván szokás szerént, hanem more jesuitarum..." A jezsuiták tanítási módszerét tehát ismerte és becsülte Bethlen, és mindig arra törekedett, hogy a kiválasztott erdélyi ifjak lehetőleg mind tanulmányozzák a külföldön elsajátítható összes tudományokat. Bethlen István a latin klasszikusokon kívül aritmetikából is vizsgázott, Horváth János Páduában jogot és hadiépítészetet tanult, és Bethlen biztatta tanulmányai folytatására. Jellemző, hogy az erdélyi protestáns fejedelem a legjobb nyugati egyetemekre, Heidelbergbe, Páduába, sőt Párizsba is kiküldi a legtehetségesebb erdélyi ifjakat. Bojti Veres Gáspárnak, akit előbb Heidelbergbe, onnan egy vagy fél évre Páduába és onnan Párizsba küldött ki, hogy hazatérve udvari historikusa legyen, ezt az utasítást adta: "Hogy ezzel kapcsolatos elgondolásunkat megértsed, azt akarjuk neked tanácsolni, hogy ne csak a teológiai, hanem a filozófiai tanulmányaidat is szorgalmasan alapozd meg, hogy ha majd hozzánk visszatérhetsz, mind Isten egyházában, mind világi ügyekben és a külpolitikában is s bármely dologban kívánjuk, munkásságodnak hasznát vehessük magunk, s néped s hazád számára hasznosnak láttassál.

A fentiek szerint tehát arra törekedett, hogy kialakuljon az az erdélyi világi értelmiség, amely jól ismeri a nyugati tudományos és politikai életet, s amelyre az egyházi, állami, a politikai életben egyaránt számítani lehet.

A szabadságért harcoló fejedelem az ország belső békéjét és megerősödését, anyagi és szellemi fejlődését tartotta mindig a szeme előtt, ezért volt szükség a bibliotéka mellett a külföldiekkel egyenrangú akadémiára. Uralkodásának kezdetétől fogva évenként Heidelbergbe küldött ifjak közül hazajövetelük után, már az 1610-es években többen a gyulafehérvári iskola tanárai lettek. Ezzel azonban még nem lehetett megoldani a tanult emberek képzését az erdélyi állami, egyházi, valamint a tudományos élet számára. A külföldi tanulmányok csak kiegészíthették, betetőzhették azt, amit a fejedelem kiválasztottai itthon, főként Gyulafehérvárt elkezdtek. Ezért a nikolsburgi béke után, 1622 májusában Bethlen úgy látta, hogy az akadémia alapítására megérett a helyzet, és a kolozsvári országgyűlés VI. törvénycikke kimondotta az erre vonatkozó határozatot.

Ma is meghatottan olvassuk az országgyűlés határozatát, mert kitűnik belőle, hogy milyen súlyos veszteségek érték Erdélyt minden téren, de főként tudós emberekben az azelőtti években. "Ha gondviselés reá nem lészen, rövid üdőn országunk és maradékaink is veszedelmesebb állapotra juthatnak, nem lévén támaszok, kik az gondviselésben mindnyájunknak succedáljanak."

Kétségtelen, hogy a fejedelem az akadémia teljes kiépítésére gondolt, ezért igyekezett megnyerni tanárainak a legkiválóbb magyar tudósokat, mint például Szenczi Molnár Albertet is, és amikor ez nem sikerült, Németországból hívott be neves, már elismert professzorokat. Az akadémia tervezetét és törvényeit azonban már halála után, 1630. február 10-én nyújtották be özvegyének Alsted, Bisterfeld és Piscator, az új német professzorok.

A kollégium alapításával Bethlen természetesen nem nyugodott meg, hanem szellemi fejlődésének továbbra is irányt szabott utasításával, anyagi fennállását és megerősödését pedig végrendeletével biztosította.

Bethlen Gábor Utasítását a kollégium az első évek zavarai, a rektorok vetélkedései, féltékenykedései, másokat megbotránkoztató, öntelt vallási vitatkozásai, a tanítók mulasztásai vagy hanyagsága, igazolatlan és szükségtelen utazgatásai tették szükségessé, s a fejedelem mindent szemmel tartó bölcsessége nyilatkozik meg benne. Parancsolatait "a fennforgott botránkoztató kihágások orvoslására" szánta, és szigorúan megkövetelte az engedelmességet, de minden fenyegetés nélkül, higgadtan és szeretettel szólott mindenkihez, hogy helyreálljon a rend, a fegyelem, a rektorok tekintélye és egymást támogató, egységes munkája. Erre nyilván nagy szükség volt. Véget kellett vetni minden önkényeskedésnek, civakodásnak. A fejedelem humanista felfogásáról, társadalmi és politikai tapasztalatáról tanúskodó rendelkezései nem veszítették el érvényüket az évszázadok folyamán, és ma is figyelmeztetőleg hatnak. Bethlen Gábor Utasításában már a későbbi demokrácia gondolatai kezdenek kicsírázni. Azt akarta, hogy "a rektor a kollégiumban mindent a többi tanítóval egyetértve tegyen, őket ne szolgáinak, hanem társainak tekintse a szolgálatban, s tartozó tisztelettel illesse. Viszont a tanítók is mindenben fejöknek nézzék, tőle függjenek, s mint egy test tagjai hassanak együtt, s illjenek egybe az intézet közjavára."

Bethlen tisztában volt azzal, hogy akár a kollégiumban, akár az állami életben csak egymást megbecsülő, közös munkával lehet eredményeket elérni, ifjúságot, jövőt nevelni. Ez az elgondolása a késői humanizmus szellemében fakadt, amelyet Bethlen egész uralkodásában érvényesített.

Tudta és intett arra, hogy csak kiváló szorgalommal, hivatástudattal érhet el sikereket a tanító. Felismerte, hogy a kor követelményei szerint különös gondot kell fordítani az előkelők és nemesek fiainak tanítására, mert belőlük kerülnek ki Erdély politikai vezetői. Ezért hangsúlyozta, hogy "a nyelvészek terjengős fejtegetéseivel... a nem szükséges nyelveknek... nehéz szabályaival" ne terheljék meg "zsenge elméjöket". "Inkább arra törekedjenek, hogy a szabad tudományok valamennyi tételeit rövid foglalatban tanultassák velök, s inkább tartalmat, értelmet, mintsem fölszínes szavakat véssenek elméjökbe". A fejedelem rendkívül biztos valóságismerete és gyakorlati érzéke nyilatkozott itt meg. Olyan elveket hirdetett, amelyeket később a kollégium legkiválóbb tanárai, pedagógusai, elsősorban Apáczai és tanítványai, majd a XIX. század új eszméket hirdető professzorai értettek meg igazán és igyekeztek munkájukba belevinni, így tűnik ki, hogy a Bethlen Gábor Utasítása nemcsak időhöz kötött volt, hanem jövőt formáló és messzire előrelátó, gondolatokban gazdag figyelmeztetés is, amely minden iskolának szól. A fejedelem Utasításait követve később el kellett jutni a természet világát és a dolgok értelmét kutató racionalizmushoz, a kartezianizmushoz s majd a francia felvilágosodás eszméihez.

A humanista pedagógusok, Erasmus munkáinak szellemét érezzük abban, hogy Bethlen Utasítása minden dogmatizmustól, vakbuzgóságtól mentes, hogy az egyetértést, a megértést akarja minden mondatával megerősíteni, és így a humanista nevelésnek az alapját veti meg a kollégiumban. Erre nagy szükség volt. A rektoroknak szól ez a figyelmeztetés: "A hibásak dorgálásában mértéket tartsanak; a tanulókat magoktól túlságos szigorral s nagy kegyetlen rémítéssel el ne idegenítsék; atyai szelídséggel mérsékeljék a szigort; a vétkeseket a kollégium törvényei szerint büntessék. Súlyosabb esetekben a felügyelők tanácsát kérjék ki." Erről azonban sokáig megfeledkeztek, és csak másfél-két évszázad múlva, Rousseau és Pestalozzi közvetlen hatására válnak ezek az elvek nevelői gyakorlattá és azzal együtt Zeyk Miklós által alaposabban kidolgozott elméletté is.

Az Utasítás többi része főként a tartott növendékeknek, a fejedelmi alumnusoknak, a prébitornak (kiosztónak), a seniornak és contrascribának a kötelességeit szabja meg pontosan, s a korabeli és későbbi kollégiumi törvényeknek, az egész kollégiumi szabályzatnak a magját találjuk meg benne.

A kollégiumnak adott Utasítás kihatott a későbbi nevelési törekvésekre, de a fejedelem mindenkit számon tartó gondoskodása az 1629 őszén készült végrendeletében tűnik ki igazán. A több mint egy évszázaddal ezelőtt nyomtatásban is közölt végrendeletből az utókor főként az anyagi vonatkozású hagyakozásokat emlegette: azt a bőkezűséget, amellyel Bethlen Gábor a kollégium felépítésének és fenntartásának alapját megteremtette. A Bethlen végrendelete és külön adománylevelei által jutott hozzá a kollégium a később sokat vitatott 20.000 forinthoz, továbbá a Tokaji Hétszőlőhöz és az enyedi domíniumhoz, amelyhez Enyeden kívül Miriszló, Felenyed, Décse, Muzsina, Hidas jövedelme, valamint a bessenyei és hennigfalvi "portio" is tartozott.

A végrendelet első részéről, amelyet vallomásos jellege miatt egészen személyes hangú visszatekintésnek, részben pedig Bethlen politikai végrendeletének tekinthetünk, szinte megfeledkezett az utókor. Pedig a XVII. századi magyar prózának gondolatokban olyan gazdag és az egész erdélyi életre annyira jellemző munkája ez, hogy csak a későbbi kiváló politikusok és államférfiak írásait hasonlíthatjuk hozzá.

Bethlen először visszatekintett arra a tizenhat esztendőre, amely alatt "ellenségünk lovaiknak lábok hazánk földét nem nyomták", azután következik hazafiúi vallomása: "Hazámhoz is oly állhatatos szeretetet viseltem, hogy soha véle nem ellenkeztem, hanem szabadságára vigyázó tagaival egyetértettem, és készebb voltam exiliumokat kárvallásaimmal is inkább szenvedni, hogysem mint veszedelmében, romlásában egyetértenék némelyekkel." Talán soha ily őszintén nem tárta fel Bethlen hazájához való hűségét, de ugyanakkor aggodalmát is. "Eleitől fogva semmi inkább nem vesztette a mi szegény hazánkat - folytatja -, sőt az egész magyar korona alatt lévő országokat, provinciákat, mint magok között való ördögi irigység, halálos gyűlölség, rettenetes pártütések, fejedelmekben való válogatások, melyből [...] az ország utolsó romlásra jutott." Jellemző Bethlen tisztánlátására, hogy nem a külső ellenségekben, hanem belső viszálykodásokban látta meg Erdély többrendbéli feldúlásának és nyomorúságának igazi forrását. Ezért figyelmezteti kortársait, utódait és híveit: "Ki-ki elégedjék meg maga sorsával s állapotjával, ne igyekezzenek újabb változást csinálni, kitől újabb tűz gerjedjen közöttünk." Azután következik a fejedelemnek szóló intelem: "Semmi hízelkedő személynek előtte becsülete, hitele ne légyen, igen megtudakozza az embereknek állapotjokat, természeteket, ha kikkel akar társalkodni. [...] Udvarában tökéletes, tiszta életű, tanácsos embereket igyekezzék tartani, ne valami udvar hazugit."

Végül pedig a politikai végrendelet: "...valamíg egyéb nem lehet benne, a török nemzettel való egyességet szenvedhető károkkal is megtartsák, tőle el ne szakadjanak, hanem minden úton-módon kedvét keressék." Mintha csak a jövőbe látott volna a fejedelem; II. Rákóczi György könnyelmű, kalandos vállalkozásától szerette volna megóvni a hazáját. Ugyanakkor arra is gondolt, hogy "a keresztyén fejedelmekkel való jószomszédságot, annál inkább frigyet vagy confoederatiót szükség igen megtartani", és kerülni kell az összeütközéseket. Ha pedig mégis hadakozni kell, "az országba ne bocsássák ellenségeket, hanem eleibe menjenek, és a határon kívül vagy a szélyében tartóztassák".

A hadakozásra való tanácsát pedig a Zrínyiéhez hasonlíthatjuk; Bethlen ezt is fejedelmi tapasztalatainak bölcsességével fogalmazza meg: "Az hadakozáshoz pénz, serénység és a fegyver kívántatik: szükség azokra gondot viselni idejében az én szerelmes öcsémnek."

Ha Bethlen Gábor Utasítását és végrendeletét figyelmesen végigolvassuk, akkor igazat adunk Kemény Jánosnak és közelebb jutunk az ellenségei számára félelmetesnek, kiismerhetetlennek tartott, de hívei körében csodálattal tisztelt nagy fejedelem elgondolásaihoz, törekvéseihez, egész szellemiségéhez. A kollégiumban sokat emlegetett, de a maga valójában csak kevesektől megértett "Bethlen-szellem"-et s a Kollégiumból kiáradó, a mindenkori jelennek szóló intelmet csak így értelmezhetjük helyesen.


Kezdőlap