Ha a XVII-XVIII. századi reneszánsz és barokk kastélyaink, udvarházaink leltárait és azok alapján egyes kastélyok berendezését tanulmányozzuk, akkor kitűnik, hogy nemcsak a gyulafehérvári fejedelmi palota, hanem számos főúri kastély is díszesen volt berendezve. Egy három- vagy négyszobás udvarházban volt egy nagy terem, a "palota" vagy "ebédlőpalota", továbbá az "urakháza", az "asszonyháza", a "lányokháza", és arra is találunk példát, hogy a nagypalotának színes muzsikálókarzatai voltak a zenekar számára. A történelmi vagy allegórikus festmények, a freskók, kárpitok, szőnyegek mellett a portrék is hozzájárultak a lakások díszítéséhez. Ezenkívül a sarokban egy csipkés, zöldmázas kályha vagy kandalló és a festett vagy faragott bútorok tették színessé, otthonossá a lakásokat. Mindebből azonban nem vehető ki, hogy milyen műkincseket őrzött egy Bethlen- vagy Teleki-kastély, és hogy volt-e valahol olyan külön gyűjtemény, amely később egy múzeumnak lehetett az alapja. Úgy tűnik, mintha a gyűjtés szenvedélye, valamint a múzeumok létesítésének gondolata még teljesen idegen lett volna ettől a kortól. A gyulafehérvári fejedelmi palota azonban a XVII. század első felében gazdag műkincseivel, a művészpártoló fejedelmek, Bethlen Gábor és a Rákócziak követendő példát adtak, és tudjuk azt is, hogy a külföldi egyetemekről hazatért főurak és ifjú professzorok nem kerülték el a gazdag német gyűjteményeket, hanem megcsodálták őket.

A múzeumi törekvések kezdete magánosok könyv- és műgyűjtési szenvedélyével függött össze, de iskolai múzeum vagy tudományos jellegű gyűjtemény már a XV. században is volt Erdélyben (Nagyszeben). A katolikus vagy protestáns kollégiumokban (Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Nagyenyeden) azonban csak a XVIII. század folyamán létesültek, főleg a fizika, a földrajz, a természettudományok és az antikvitások tanításához szükséges szertárak vagy éppen múzeumok.

A museum (múzeum) szót a XVII. század végén, sőt még a XVIII. század közepén is csak eredeti latin jelentésében használják. A museum a tudományok és a költészet otthona, az a hely, ahol a tudós a tudománnyal foglalkozik, vagyis a dolgozószobája. Pápai Páriz Dictionariumának 1708-i lőcsei kiadása a musaeum szónak csak tanulóház jelentését adja meg, a musa szó pedig elsősorban éneket, verset; többes számban pedig a tudományokat jelenti. A sacerdos musarum jelentése: tudós poéta. A kollégiumok professzorai számára a múzsák főként a tudományokat és a költészetet jelentették, de a szó eljutott az erdélyi falusi iskolákba, a mesterekhez és a tanítványaikhoz, s így elnépiesedett: a kis muza vagy muzácska karácsonyi köszöntőverset mondó gyermek értelmében a Küküllő mentén, Szentdemeteren él.

A Dictionarium 1767-i szebeni kiadásában még pontosabb, árnyaltabb meghatározását találjuk a museum szó jelentésének. Ez ugyanis Bod Péternél így hangzik: szép tsinos tanúló-ház, mesterséggel rakott tanúló-ház. Maga a szó pedig magyar szövegben első ízben 1752-ben fordul elő, dolgozó-, tanulószoba jelentésben. Hozzátehetjük azonban azt is, hogy itt nem akármilyen tanulószobáról van szó, hanem egy professzor, egy tudós dolgozószobájáról, amelyben mikroszkóp, több fizikai eszköz és természetesen téka is van. Később bekerültek a múzeumba a régiségek, a numizmatikai gyűjtemények és sok más egyéb is, ez magyarázza meg a Physicum Museum kifejezést (Sárospatakon), amelyet ma a kollégium fizikai szertárának, tudományos jellegű gyűjteményének neveznénk. A múzeum azonban lehetett egy iskola, egy gimnázium tanulószobája is. A gyulafehérvári Majláth Főgimnáziumban például a tanulók dolgozószobáit a legutóbbi időkig kis és nagy múzeumnak hívták. A katolikus hittudományi intézetek tanulótermeit ma is múzeumoknak nevezik.

A múzeum szót, úgy látszik, ekkor még a német nyelvterületen sem használják egészen mai értelemben. A marosvásárhelyi Teleki Téka gyűjteményének egyik érdekes latin nyelvű darabja például, egy zürichi kiadvány, a Museum Helveticum, ad juvendas Litteras in publicos (Tiguri, 1746) tudományos közleményeket tartalmazott, az egész európai tudományos világhoz szólott, és erdélyi munkatársa is volt. A múzeum tehát itt már szellemi kincseket közvetítő tudományos gyűjtemény, helyet kaptak benne a különböző tudományok.

A múzeumok kezdeteire jellemző példákat találunk Pápai Páriz Ferenc naplójában is. Részletesen leírta, hogy 1672. július 27-én Drezdában megtekintette a szász választó fejedelem "páratlan kincsestárát" A hét teremben "az hét raritások palotáit" csodálhatta meg. Baselbe érve 1673 szeptemberében Carolus Patinus orvosdoktor "páratlan éremtárát" látogatta meg. Leírja, hogy a professzor, akinek érmészeti munkáját Pápai Páriz besorolhatta könyvtárába, "minden egyes darabot megmagyarázott", sőt "magánkollégiumot indított", s itt bemutatta az érméit. 1674. március 3-án Jacobus Buxtorfius professzor könyvtárát nézte meg, ahol érmék, latin, görög kéziratok, festmények, "különleges ritkaságok nagy sokaságát" látta. Ezek után, 1674. május 16-ról Remigius Feschius professzor "ritkaságokat tartalmazó szobái"-nak meglátogatásáról számol be. Ott többek között "sok és igen híres, részben természet alkotta, részben kézzel készített dolog volt látható".

A fentiekből kitűnik, hogy nemcsak a német fejedelmeknek, hanem a baseli professzoroknak is igen gazdag gyűjteményeik voltak. Leginkább régiségeket, érméket gyűjtöttek, és azokat megmutatták, sőt megmagyarázták a hallgatóiknak. A szakszerű múzeumvezetés kezdeteiről számolt itt be Pápai Páriz Ferenc, de ezeket a professzori gyűjteményeket akkor még sem Svájcban, sem Erdélyben nem hívták múzeumnak. A "kincsestár" nyilván a Schatzkammer fordítása, de ennél gyakrabban szerepel a "ritkaságok", esetleg "raritások háza" vagy "szobái" kifejezés. A múzeum szó mai értelmében való használata legkorábban az angol nyelvben jelentkezik 1683-ban. Pápai Páriz viszont egy évtizeddel előbb érkezett Baselbe s nem is gondolhatott arra, hogy ő most tulajdonképpen professzori, múzeum jellegű családi gyűjteményeket látogat meg.

Erdélyi főúri sarjak, vagy olyan szegény ifjak, akik a tudománynak akarták szentelni az életüket, ilyen példák ösztönző hatására foghattak hozzá a ritkaságok, könyvek és régiségek gyűjtéséhez. A főúri kastélyokban fokozatosan kialakultak a "ritkaságok házai", a professzori lakások dolgozószobáját pedig múzeumnak nevezték el. Ezt azonban nem köthetjük pontos évszámhoz, csak Hermányi Dienes József jóval később (a X-III. század derekán) írt Emlékirata és kéziratban hátramaradt anekdotái (1759-62) alapján következtetünk arra, hogy ez a folyamat már a XVII. század végén megindult, mert Hermányi Dienesnek ezek az adatai apja elbeszélésén alapulnak.

Egyik anekdotájában Vida Istvánnak Teleki Mihállyal, Apafi fejedelem nagyhatalmú kancellárjával kapcsolatos tréfáját beszéli el. "Látván Vida, hogy Teleki ritkaságok házát készít, s ahol valami régi ritkaságot, monetát vagy egyebet kap vala, erővel is kifacsarja vala, mert senki sem meri vala megvonni tőle, mint Olaszteleken is Daniel Ferenc kedve ellen odaadá a siculust [régi pénznem]. Vida István is csináltata holmi mesteremberrel egy nagy durva pallost, és durván az Attila nevét ráütteté, a vízzel megöntözé, míg erősen megrozsdásodnék, s azután tisztíttatá hamuval túl-túl, és a maga házába fogasra tette. Melyet s rajta az Attila nevet meglátván (mit Vida is így akar vala) egy nemesember, hogy is magának gráciát vadászna, béfúvá Telekinek. Parancsolá legottan Teleki Vidának, hogy küldené Gernyeszegre azt a régi pallos vasat." Telekit, mint később még tudós professzorokat is, így sikerült becsapnia, és csak később sült ki a turpissága. Az anekdotából kitűnik, hogy Gernyeszegen a XVII. század vége felé már volt "ritkaságok háza", vagyis egy gyűjtemény a légkülönbözőbb régiségekből, köztük régi fegyverekből is. A közlést különben más oldalról Bod Péter is alátámasztja.

Magyar Athenasa ajánlásának Teleki Sándort, Mihály fiát, a Kollégium főgondnokát dicsérő részében olvassuk, hogy Teleki Sándor 1704 után, amikor egész Erdély "közönséges romlásban, pusztulásban és gyászban" hevert, "azt találá fel, hogy Angliában hitünk sorsosainál kellene segítséget keresni, hogy pedig arra a királytól engedelmet lehessen nyerni, nemcsak levele által kereste meg, hanem küldött egy olyan készülettel való török kardot, mely beillenék a király fegyverei közé. Ez a jó igyekezet és cselekedet mind a mai napig az Enyedi Nemes Kollégyiom számára esztendőnként szépen gyümölcsözik."

Egy XVII. vagy XVIII. századi erdélyi professzor gyűjteménye persze egészen más lehetett, mint a Teleki Mihályé. Magát a professzor dolgozószobáját azonban már a XVII. század végén múzeumnak kezdték nevezni, ez Hermányi Dienes József Emlékirata alapján feltételezhető. A ritkaságok gyűjtése már ekkor elkezdődött. Hermányi ugyanis azt írta, hogy Kapusi (ill. Kaposi) Sámuel gyulafehérvári professzor megmutatta az apjának "raritásait museumának". Ezúttal Hermányi már kifejezetten a múzeum elnevezéssel él, habár az előzőkhöz hasonlóan ezt is "ritkaságok házának" lehetett volna hívni. A múzeum itt lényegében olyan dolgozószobát jelent, amelyben ennek a szónak mai értelme kezd kialakulni. Hiszen a professzorok szívesen megmutatták tanítványaiknak ezt a családi múzeumot, külföldről hozott könyveiket, ritkaságaikat. Bizonyára büszkék voltak reá, és tanítani is akartak.

Kaposi Sámuel (1660-1713) holland, német és angol egyetemeken tanult, mint világlátott ember tért haza és tanított azután a Gyulafehérvárra menekült sárospataki kollégiumban nyelveket és bölcseletet. Tótfalusi Kis Miklós segítőtársa volt a Biblia kiadásában és neves orientalista. Így tehát külföldi tanulmányai idején volt alkalma különböző gyűjtemények megtekintésére, és kedvet kapott ő is a ritkaságok gyűjtésére. Példáját mások is követték. De a labanc csapatok mindezt elpusztították az 1700-as évek elején, és a következő évtizedek nyomorúságában a szalmával fedett épületek tető alá hozása volt a legsürgősebb feladat. Pápai Páriz Ferencnek ezért nem lehetett múzeuma, legfennebb csak szerény dolgozószobája, és ha valamit össze is gyűjtött, az jórészt szétszóródott.

Az 1730-40-es években Enyeden is megkezdődött az újjáépítés időszaka, és a tanári lakásokban ismét helyet kap egy kis családi múzeum. 1734-ben újra részletes leltár készül a még mindig csak zsindellyel, rosszul fedett kollégiumi épületekről. Ide tartozott két professzor: Vásárhelyi Tőke István és Szigeti Gyula István lakása is. A leltár szerint Vásárhelyi Tőke István lakásának egyik kamarája (szobája) mellett volt a "Museum". Forrásunk szól arról, hogy a szoba bolthajtásos volt, de (hogy mit őrzött benne a professzor, azt éppen úgy nem tudjuk, mint ahogy a Szigeti Gyula István "Musaeum"-áról is csak annyit tudunk, hogy a pitvarból kellett oda belépni, és onnan nyílt egy ajtó az első házba. Mindenesetre a professzori múzeumnak ez az eddig ismeretlen említése közel két évtizeddel korábbi, mint a magyar nyelv történeti-etimológiai szótára által számon tartott első adat, és itt is dolgozószoba a jelentése.

De a ritkaságok gyűjtésének vágyát, a régiségek iránti érdeklődést az enyedi professzorokban a kollegiumot, a tehetséges ifjak tanulását támogató és a németországi vagy más nyugati múzeumokat is jól ismerő, könyv- és ritkasággyűjtő Teleki családdal, majd Árva Bethlen Katával való érintkezés is felébreszthette. Ajtai Abód Mihálynak, a filológia, a római és görög régiségek professzorának nemcsak gazdag könyvtára volt, amelynek maradványai ma is megvannak a Bethlen Könyvtárban, hanem numizmatikai gyűjteménye is. A tékát "ékesítette" réz-, ezüst- és aranypénzekkel, ezért tartották később a kollégiumi numizmatikai gyűjtemény megalapítójának. Ő már az ókori régiségek feltárásának, Winckelmann nagy műve megjelenésének idején (1764) élt, amikor a régiségek iránti érdeklődés általánossá vált egész Európában.

Különálló múzeum létesítésére csak Benkő Ferenc idejében került sor, 1796-ban. A Bethlen Kollégium rendkívüli változatos, sokféle ritkaságot, régiséget, ásványt, kitömött állatot és herbáriumot őrző múzeumának megnyitása időrendben így is szorosan csatlakozott a hasonló jellegű, de sokkal szerencsésebb helyzetben levő, gazdag német múzeumok vagy pedig éppen a méltán híres British Museum alapításának időpontjához (1751-1759).

Mindezek után még meg kell említenünk azt is, hogy a XVIII. század derekán múzeumnak nevezték olykor a tanítói dolgozószobákat is. A dombói unitárius eklézsia javainak XIX. század eleji részletes leírásában ugyanis ezt olvashatjuk: a mester lakásának "végiben vagyon egy küs Museomocskának való Kamarácska egy világosító lanterna [lantorna] ablakkal, mind a háznak, mind a museumnak ajtajai fenyőfa dészkából való..."

A dombói mester "múzeumát" nem hasonlíthatjuk össze a Teleki Mihályéval, aki ritkaságokat gyűjtött, sőt még az enyedi professzorokéval sem, akik külföldi tanulmányaik folyamán valódi múzeumokat, értékes gyűjteményeket láthattak, és otthonukban is a múzsákkal, a tudománnyal és a művészetekkel óhajtottak társalogni. Egyszerű dolgozószoba volt ez egy tékával, de a múzeum kétségkívül a tanítás szolgálatában állott már, és így fokozatosan belekerülhetett mindaz, ami a tanításhoz szükséges volt: ásványok, herbáriumok, esetleg régiségek is. A múzeum és vele együtt a múzsa szó ekkor már a falusi értelmiséghez, a tanulókhoz is eljutott.

A dombói említés azonban nem is egyedülálló. Kováts József professzornak Teleki Sámuel főgondnok számára az 1774-75. évi kollégiumi kiadásokról készített jelentésében olvasható, hogy "tiszt. Borosnyai Sigmond szállására maga költségével az ott való Museumba falba rakott sarkos, záros, festett thecáért az előtte levő firhangokkal" 14,40 forintot fizetett. Ez elég sok volt; a két orgonista ugyanannyit kapott, a kollégiumi orvosnak pedig - mert az is volt már akkor - 60 forint volt a fizetése.

A múzeumok fontosságának felismerése, a tudományok népszerűsítése szempontjából a kutatás műhelyeinek megszervezése a XVIII. század második felében az erdélyi értelmiséget is mindinkább foglalkoztatta. Ez tűnik ki a XVIII. század végén Aranka György törekvéseiből is. Az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság ülésein ugyan Aranka elsősorban a nyelv művelésére, a színészet támogatására, olvasó és könyvesházak létesítésére gondolt, de ezek mellett már első tervezetében (1791. január 2.) is javasolta múzeumok felállítását. A könyvtárak mellett így lesznek a múzeumok is a tudományok, a tudományterjesztés fontos műhelyei. Ezek érdekelték Benkő Ferencet is, amikor 1783 júniusában "Egy kis hazabeli utazást" tett. Megnézte Marosvásárhelyt a gróf Teleki József, Kolozsvárt pedig Pataki doktor és Szathmári professzor "kollekcióit". Gróf Teleki József természettudományi gyűjteményében kitömött állatok voltak, Pataki doktor gyűjteményében és Szebenben báró Bruckenthal Sámuel palotájában műkincsek és más egyebek mellett "köveket és érceket" nézhetett meg a látogató. Szathmári professzornak és Esterházi Jánosnak numizmatikai gyűjteménye volt, Bethlen Gergely pedig a régi ékszerekből, ötvösmunkákból, valamint ásványokból hozott létre gazdag gyűjteményt. A főurak és professzorok gyűjteményei a tudományos érdeklődés és a gyűjtőszenvedély lassú terjedéséről, a természettudományok és a régiségek mind nagyobb megbecsüléséről tanúskodnak. Ezt mutatja az is, hogy egy ilyen családi múzeum a látogatók számára is nyitva állott, és így mások is kedvet kaptak az ásványok, érmék, ritkaságok gyűjtésére.

1796-ban ugyancsak Benkő Ferenc írta le a nagyenyedi ritkaságokat, s közülük is legrészletesebben az új kollégiumban elhelyezett Raritatum et Naturalium Museumot. Ennek magyar neve ekkor ez volt: A Ritkaságoknak és Természeti Dolgoknak Museuma vagy Gyűjteményes Háza. A múzeum ismertetése után a kor tudományos életére rendkívül jellemző a következő megállapítása: "Sokaknak talán különösnek fog tetszeni, hogy az enyedi kollégium thékájának és museumának ritkaságait, melyekhez a magamét is ragasztottam, nyomtatásban világ eleibe bocsátottam", majd így folytatja: "de... az ilyenek által serkentetik az ifjúság szép hasznos, gyönyörűséges és már módivá vált természethistóriának tanulására. Külső országokon bámuljuk a ritkaságokat, meg is fizetjük a nézéseket, miért kelljen hát a hazabélieket elhallgatni és elrejteni, mellyeket az idegenek kihordanak és fennyen mutogatnak; azokat hát nem esmérni hiba is, szégyen is."

A hazai tudományos gyűjteményeknek, a tudomány hazai értékeinek öntudatos megbecsülése és azzal együtt népszerűsítésének gondolata jelentkezik első ízben magyarul itt, Erdélyben. Az a felismerés, hogy a múzeumok, a hazai ritkaságok gyűjteményei olyan értékek, amelyekre büszkék lehetünk, és amelyek a természettudományos oktatást szolgálják, ha nyitva állanak az ifjúság számára. Ugyanakkor azt is észrevehetjük, hogy a "ritkaságok háza" kifejezés most már beleolvad a "múzeum" szóba, és ezt egyre gyakrabban használják. Ez tűnik ki Döbrentei Gábor 1814-ben megindított Erdélyi Muzéumának címéből és tartalmából is, és ezt a törekvést viszi tovább gróf Mikó Imre az 1859-ben alapított Erdélyi Múzeum-Egyesülettel.