Megnyitó

A történelem alakulását nem csak objektív, vagy annak vélt törvények, nem csak eszmék és ideák, de még csak nem is kizárólag a "tömegek" határozzák meg, hanem azok a nagy történelmi személyiségek is, akik nem egyszer a "sors kegyelméből", látszólag véletlenül jutnak vagy kényszerülnek történelemformáló szerepbe és hoznak ugyancsak szubjektívnek látszó döntéseket.

Gróf Tisza István, a történelmi Magyarország utolsó magyar királyi miniszterelnöke minden kétséget kizárólag ilyen történelmi személyiség volt, s ekként is őrizte, őrzi a nemzeti emlékezet. Ő a történelmi szerepre mondhatni predestinálva volt, hiszen e protestáns küldetéses ember atyja, Tisza Kálmán éppen a letűnő korszak virágkorában másfél évtizeden át töltötte be a miniszterelnöki tisztet. A családi hagyományok, a neveltetés - ne feledjük, a Tisza-családnál a geszti kastélyban nevelősködött az ifjú Arany János, majd a neves tiszántúli református püspök, Baltazár Dezső is - Tisza István jellemének formálásában, nemzettudatának és társadalom-felfogásának alakításában meghatározó volt. Tágabb "családja", a magyar nemzeti egyházként élő református ecclesia volt, amelynek mentalitása a szabadságküzdelmekből, a polgári és puritán erkölcsökből, a közös istentiszteleti imából és zsoltáréneklésből táplálkozott.

Tisza István akkor állt az ország élére, amikor már nyilvánvalóak voltak a Monarchia, az addig dinamikusan fejlődő gazdaság, modernizálódó társadalom belső ellentmondásai. Ezeknek a miniszterelnök és pártja olyan organikus reformokkal kívánt úrrá lenni, amelyek a korszerűsítés révén megszilárdítják annak alapjait. Azon kevesek közé tartozott, akik menten az illúziókra alapuló magyar sovinizmustól, egyre nagyobb megértést tanúsítottak a hazai, immár nemzetté vált nemzetiségek törekvései iránt, annak érdekében, hogy engedmények és reformok árán, de megőrizzék az ország területi integritását.

Amikor Tisza átmenetileg visszavonult a politikai szerepvállalástól, egyháza kínált szószéket számára: a dunántúli református egyházkerület főgondnokaként vállalt szerepet az állam és egyház, illetve a keresztény egyházak, felekezetek közötti kapcsolatok javításában, a közös célok érdekében történő együttműködés előmozdításában. Közeli, mondhatni baráti kapcsolatokat ápolt az 1912-től esztergomi érseki székbe emelkedő Csernoch János bíboros hercegprímással. "A mai szomorú viszonyok között jól esik a hatalmat Nagyméltóságod kezében látni" - írta Csernoch János hercegprímás 1913 júniusában gróf Tisza Istvánnak, miniszterelnökké történt kinevezésekor.

A felekezeti megbékélés és a társadalmi osztályok közötti együttműködés nélkül Tisza István nem látta biztosítottnak a magyar jövőt, amint a háborús vereségért, a Monarchia széthullásáért és a társadalmi "felfordulásért" is elsősorban a nemzetietlen, destruktív erőket, az ellentéteket és széthúzást szítókat kárhoztatta. 1918. október 31-ének éjszakáján, miközben Károlyi Mihály és társai az Astoria szállóban a vértelennek mondott "őszirózsás forradalom" győzelmét ünnepelték, a háborús bűnbaknak kikiáltott volt miniszterelnök, gróf Tisza István a Hermina úti magányos Roheim villában, családja körében várta tétlenségre kárhoztatva az események alakulását. Az életére törő, felfegyverzett, ismeretlen katonákkal tűzpárbajt vívott, akik túlerőben lévén, meggyilkolták. Holttestét Baltazár Dezső tiszántúli püspök, a református egyetemes konvent és zsinat püspök-elnöke kísérte vonaton Gesztre, ahol az ősi családi kriptában az ő áldása mellett helyezték örök nyugalomra.

Annak tudatában nyitom meg a mai tanácskozást, hogy az elhangzó előadások nem csak gróf Tisza István sírjára leteendő méltó koszorúk lesznek, hanem a történettudomány módszereivel és eszközeivel hozzájárulnak az ő nem halványuló történelmi alakjának sokoldalú megvilágításához is.