Benyó Judit Vágta a mezőn   Szerkesztette: Benyó Judit A címlapot Benyó Ildikó grafikusművész készítette. © Benyó Judit, 1997. 1997

Gyerekkoromban Zalaszentgróton laktam. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen kaptam diplomát, 1968-ban. Budapesten élek.

Megjelent verseskönyveim: Tetovált szavak 1974, Szerelem-madár 1986, Extázis alkonyatban 1988, Az éjszaka mágusa 1989, Oldódj fel! 1991.

1990-ben jelent meg Benyó Ildikó művészete című kismonográfiám. Írtam több lírai egyfelvonásost és néhány önéletrajzi kisregényt.

Hatodik verseskönyvembe olyan verseket válogattam, melyeket 1991 és 1996 között írtam.

Anyám és apám nélkül óceáni mélybe
süllyed az idő,
tékozló gyerekként megbocsátásra várva,
mért nem szerettem jobban
az én szüleimet, mindeneimet?
Odakint sötétedik, február van,
hó fedte be anyám és apám sírját
és a kis harangokat,
melyeket apám emlegetett arrafelé járva -
csak a téli estéktől félek,
nem azoktól, kik elfeledkeznek
a halálról, míg élnek,
egymás szívét tépdesik, mardossák,
míg meg nem reped és szét nem hasad.
Apám, szent földi keserveiddel jó voltál
és szerettél,
ezért siratlak annyira,
és nem tudom, hogyan éljek tovább,
mert nem tudom, van-e, ki szeressen?
Mitévő legyek, ha már a halál megintett, kimérte rám
büntetésemet?

Olyan, mintha a testemből kiszállt volna
szívem két legdrágább darabja
és széttöredezve dobogna tovább
mellkasomban.
Apámat, anyámat dédelgetem titokban,
most életre hívom őket,
hívogatom reggel és este,
a sok sírástól szinte eltorzult arcom,
vinnyogó, madár-hangom sírok,
nincs vigasztalásom,
csak hideg, fehér téli táj,
befagyott utak, sarló alakú,
fogyó, sápadt hold
a téli éjszaka fölött,
apám becéző szavai még a fülembe csengnek,
hát szeretett engem.
Akkor mért rohant el,
mért nem vigyázott magára?
Én nem értettem meg az édesapámat,
édesanyámat,
pedig olyan jó lett volna mosolyogni,
nevetni és nem átkozódni.
Annyiszor megbántottam apámat,
csendben kellett volna hallgatni
és szeretni ezerszeresen.

1994.

Megmozdult a föld,
alázúdult hatalmas robajjal,
apám a te utolsó leheleted hangja
volt ez,
gigantikus küzdelmed utolsó üzenete,
mint földrengéskor szökőár emelkedtél
a magasba,
feltörő, robbanó hullámóriás,
izzó lavina volt életed,
nagy sebességű vulkánkitörés,
mint szélvész, lavinaszél, olyan voltál
apám,
görgette sovány testedet az idő,
a nap sugaraival beragyogta szívedet,
én meg akartalak érteni,
de nem hagytál magadhoz férkőzni, szótlanságodat
alig értettem meg,
nem akartam elhinni, hogy ott lent,
a völgy mélye tátongva várt,
a Halál keltette szélvész
hogy verte szét bordáidat,
láva-szíved egyre csak áramlott, engem is majdnem
magával vitt.

1994.

Hozzád kiáltok, apám,
             szomorú, barna szemedet még most is látom,
             fékezhetetlen tempóban száguldva vasárnaponként
             a lóversenypályán,
hozzád kiáltok, apám,
             félig árván, ifjan, gyengédségre várva, mindig
             egyedül, magányosan lebegtél hü lovadon,
             guborogva, fázósan, soványan,
             két napi koplalás után, szédüléses, éhségmarta
             gyomorral -
             legyőzted az időt, a halált is legyőzted,
             öleltek, csókoltak a győztes futamok után,
hozzád kiáltok, apám,
             évtizedeken túl, órákon, heteken túl,
             boldogtalanságod esendőségével,
             ünnepelt, fényes csillag,
             éjszakánként kivert a veríték,
             suttogva szóltál édesapádhoz a hideg padlás-
             szobában,
             dideregtél, vívódtál magadban,
             a harc démona befonta idegeidet minden verseny előtt,
hozzád kiáltok, apám,
             a zsibongó tömeg ovációval ünnepelt,
             kis harangok és kürtök szóltak a napsütésben,
             legendás zsoké-apám,
             ifjúságod emlékét hordozom,
             hidd el, szerettelek,
             a végzet fekete angyalától sose féltél,
hívlak téged, apám,
             egy őszi versenyen lovad nyílként kivágódott
             a távoszlopnál,
             két lovas küzdött fej-fej mellett, a félelmetes finisben
             az emberek
             felbődültek, tomboltak,
             a tribünön áhítattal várták győzelmedet,
             a levegő reszketett,
lélegzetük szinte elállt,
             a lenyűgöző küzdelemben, a nagy pillanatban,
             a finisben üldözőbe vették Taifunt,
             az utolsó gátat Taifun ugrotta elsőnek,
             már nem tudták utolérni,
hívlak téged, apám,
             tizennégy évig a pesti lóversenypályán,
             fogyasztotta életedet a csontba-markoló
             szenvedély,
             gyomoridegeidet rángató csaták,
             szertartások, ünneplések,
             hajnali edzések a félhomályban,
             egy pohár tea, kávé, kis gyümölcs,
             és soha nem laktál jól,
hívlak téged, apám,
             örökké téged hívlak, tapsvihar, gratulációk
             nem vigasztaltak,
             hiányzott édesanyád mosolya,
             ki ott citerázott valahol az égen,
             és gyengéden rád nézett,
             míg te lovaddal vágtattál a célegyenesben,
hívlak téged, apám,
             vezetsz engem sírig hűségesen,
             ne hagyj el,
             hallgass meg,
             meddig haragszol, apám?
             Megbántottalak,
             nem értettem titokzatosságodat,
             nem tudom, megbocsátasz-e?
             Sok baj van nélküled,
             bánatom az égig ér nap mint nap,
             megroskadok nélküled,
             hangtalanul sírok,
             mindig a te szomorú szemedet látom, apám.

hívlak téged, apám,
             édesapám, kimerült a szíved, nem engedem.
             Megtört szívek ne jajgassatok,
             közel vagyok hozzátok, közel,
             és ebben az istentelen vágtában,
             mely az örökkévalóságba visz,
             felnyerít, szinte száll a bálványként szeretett ló,
             apám lova, Taifun,
             zuhogó esőben, nyári hőségben,
             lejtőkön, sárban és meredeken nyer,
             az őskáoszon túl is,
             önkívülettől diadalittasan, gyönyörittasan,
             a feltámadásig,
             feje fénylik a fényben,
             robog a ló, egybeforrva lovasával,
             drága apámmal.
Mindig hívlak apám,
             a halálkanyarnál vigyázz,
             ennél a fordulónál a legveszélyesebb az ut,
             sokan elbuktak már a kanyarban,
             ló és lovasa,
             de te apám, a természet ősi ereje,
             megmaradsz halhatatlan zsokénak.
             A döntő rohamban összeszorítottad fogadat,
             megelőzted az üldöző lovakat,
             szíved, izmod keservesen fájt,
             ostorcsapások korbácsolták lelkedet,
             legnagyobb ellenfeled, a Halál,
             jéghidegen sustorgott, a másik lovon jött,
             egyszercsak feltűnt melletted
             és hajszolni kezdett -
             te lázasan, forró testtel hajtottad lovadat,
             apám,
             még akkor is, a legutolsó pillanatban is,
             elszántan, büszkén,
             leterítetted a Halál lovát.

1994. december

- Unokatestvéremnek, Benyó Mariannának -

Termékeny anya,
Marianna,
a tenger párájában
datolyapálmákat lengetett a szél,
bikák bőgtek a viharban,
érezted perzselő leheletüket,
a sivatagban sztümphaloszi madarak
repültek körülötted,
kergesd el a lázdémonokat,
Marianna,
és gyógyítsd meg
a gyermekeket.

1991.

Közelben halk zene szólt,
pezsgőt ittunk,
Miklós szomorú arcára néztem,
a költészetről beszélt,
Penci elmélyülten cigarettázott,
rajzolta Óbudát.

Jaj, ez a város,
százezerkínlódásu,
millióreményű föld,
indáival rám tekerőzik,
belémcsókolja fázósságát, riadtságát,
vágyódását -
gondolatban nagyon messze jártam,
egészen távol voltam akkor már
Óbudától,
ettől a presszótól,
csak az a belső remegés maradt meg
gyomromban,
amit a pezsgő okozott,
és a világkörüli út ábrándja,
mintha belém akart volna kapaszkodni
Éva húgom,
tekintete fáradtan elmélázott
az óbudai háztetők fölé,
kalapos férfi verte combjain
a ritmust,
dúdolgatva táncolni kezdett,
a presszó tele volt élniakarással,
a zene vad, átütő ritmusával,
c'est la vie,
ezt kopogják agyamban a molekulák,
ezt a taktust verik
az elektromos gitárok.
Eresszetek el!
Hagyjatok táncolni újra,
hagyjatok lobogó sörényemmel
száguldani, elrohanni.
Egyszer majd ide
örökre visszatérek.

1991.

Az újholdat várod,
a tűzcsillagot,
zarándokolnak hozzád,
zúzódás, sebhelyek a testükön,
titkok embere,
életet teremtesz,
Bolygók Asszonya örök élet piruláját
ajándékozza neked,
hogy sokáig élj,
őszibarack virágjából kevert italt igyál,
varázserejűt.
1991.

                                 - Miminek -

Vágtató antilopok,
maszkos táncosok díszekkel,
játékos ördögfiókák,
vörös, okker éjszaka,
belevésve a kezdet, a mágikusan Tetovált Fehér hölgy,
a misztikus papnő,
ahogy táncol és forog,
lábán és karján virágok,
körülötte úszó nőalakok,
a lilásvörös univerzumba beleolvadva egészen,
finom, karcsútestű táncosok áldozati tánca,
óriás, hűsvizű folyó hullámzása,
víz cseppjei a testükön,
a jövőbe látás képessége a tetovált arcokon,
asszonyok, az imádás és fohászkodás pillanatában,
vadászok, testükre festett négy, oltalmazó istennő,
és űzötten vonaglanak a szerelmesek,
alattuk gyíkok,
fantasztikus madarak kavalkádja,
és feltűnik a barlang falán a vörös körvonalú,
Nagy "marslakó" isten sejtelmes alakja,
összefűzve bennünket a többi bolygóval,
a kozmosz borzongató zenéjét,
részegült ritmusát árasztja ránk
a mély, sötétlila sziklamenedékben -
szélcsend volna jó a szívekben néha,
férfi ölelésre tárt karjai,
pálmafák, tábortűz fénye,
nagy sziklák a holdfényben,
ezernyi csillag lélegzését szinte hallani,
és a kis, rakoncátlan paták csattogása
egyre közelebb.

1992.

          - N. Cs.-nak -

Amikor a szív-meridiánban
a vér elkezd tombolni,
betódul az erekbe,
amikor a szív szelleme
a mellkast döngeti, az öt elem: tűz, fa, föld, fém, víz
háborog,
jaj, akkor én is tombolok,
felgyorsulok,
felerősödik a fájdalom tekintetemben,
erős, hangos szóval hívlak,
arcom a vér színét tükrözi,
bíborba hajló, ködös téli délutánon
emberből feltörő remény-hangokat
kicsalogatok,
megismerem a természet összhangját,
kigyullad az öröm,
szívemet meglepi ismeretlen jóság,
örökmozgó életed.

1993.

Friss illatával befonja a várost,
a tavasz,
itt vagyok ebben az agyongyötört,
szétszaggatott időben,
és várlak,
pünkösdi rózsáktól roskad régi
oltárunk,
valamilyen éteri, misztikus létben
jó volna újra születni.
Uram, bocsánatodat kérem,
világítsd be a hegyeket,
tégy csodát!
Áldjátok meg az új feszületet,
csókokkal, öleléssel halmozzátok el!
Aranyarcú angyalok énekeljenek!
Szelídítsék meg a földet
az elhagyottak,
isten fiai.

1996.

- Húgomnak, Benyó Pencinek -

Benyó Penci festményére

Mintha dobokat hallanék, mennydörgést,
végtelen dobpergést,
elszánt férfiak rohannak előre
hü lovaikon,
végnélküli robogás,
ritmus dobog megint,
az élet árama átjár egészen,
lélegzetem felfrissül,
kavarognak a színek,
mint örvényben halak siklanak -
hallom, szilaj, megvadult lovak patáinak
csattogását,
fölöttük az égen villámok,
vörös és sárga fények,
születés-
mintha citerák és sípok zenéje szólna,
fekete földet, nyilat
és vörös rókát küldenek
barátságuk jeléül,
a szent helyeken víz és források mellett
áhítattal áldoznak a Napnak,
táncolnak, mint az ördögök,
tűzzel mossák magukat.

1991.

I.
Cseppek a harmatfű szétterülő levelén,
odacsalják magukhoz a szomjas
madarakat, vándorokat,
júliusi reggel,
ember, madár menedéket keresgél.
Mézajkú levélre ráereszkednék,
a növények testéből kipárolgó vizet innám,
sajog minden körülöttem,
fa törzsébe kapaszkodnék,
mint fényt kereső, kúszó növény.

II.
Olyan a testem,
mint forró, trópusi levél erezete,
és mint az eukaliptuszfa,
mindent kibír szívem,
orkánokat, sziklákon lerohanó vizek
sodrását,
forróságot, fényt és minden veszedelmet,
éltető szerelem hiányát.
Érintsék meg arcomat trópusi tűzkelyhek,
tölcséres virágok, broméliák.
Agavé levének nedűjét ontsd rám
isteni természet!

III.
Ragadozó éjszakák, szomjas csillagok,
vergődöm, mint kicsi levél a szélben,
és mint vaniliaillatú, fehér virág,
szálló, tömény aromájú éjszakán,
sűrű lombok alatt érzem a szél érintését,
éjszaka a holdfény világosságát,
a nyár ananászillata bódít,
összeboruló, rózsaszín virágtenger.

1995.

Adtál földet,
adtál hazát,
istenem,
még sincs menedékem,
szívemben méreg, kételkedés,
messze van tüzem,
szenvedélyem,
az Idő fúriái alattomosan,
vadul forgó szemmel sikoltoznak,
megbolydulva suhannak
fényes szárnyakon.

1996.

Júliusi napfény,
felizzik bánatomtól
a levegő,
szélsebesen rohanok,
mintha apám, anyám
szólítanának,
keserves arcukat szinte
látom,
és sírnak, sírnak,
már örökké sírnak
az óriásra nőtt platánfák.

1996.

Se nevetni, se mosolyogni,
csak a fájdalom zümmögése,
istentelen mardosása-
éjjelente árvaságom távoli
esthajnalcsillagát fürkészem,
halkan hívlak apám,
szót kellett volna fogadni,
fékezhetetlen szenvedélyemet
csitítani.

1996.

Égen és földön
a szerelem tombolását
láttam,
feldúlta életemet,
a csókokat, öleléseket
istenítetten.
Csodaszép ifjúságom,
ünnepi tűz,
mint lángra gyúlt mező,
lobogott.

1996.

A bánattól szinte megbénulva,
magányba sodródtam,
kifürkészhetetlen titkokba,
a belső békét
álomban őriztem
a múzsák kertjében.

1996.

- Cs. M.-nak -

Nem vénülök,
a halál nem érdekel engem,
kincsem a földön,
végtelen szerelmem.

Testem elcsigázta a szomjúság,
szétfoszlott örömem.
Gyönyörűségem odavan,
az idő saskeselyű,
tépegeti szívemet.

1996.

Világot teremtek,
látom megmoccanni a napot,
határtalan időt teremtek,
átölelem a teret,
bolygókat, tejútrendszereket.
Bőgve, kiáltozva kérem
a féktelen eget,
hadd újuljak meg,
a nagy, kiapadhatatlan éjszakába
alászállok,
hogy megrészegüljek
az élettől.

1996.

Virágok érintése testemen,
bánat és szomorúság
nehezedik rám,
enyhülést nem találok sehol, reményeim sejtelmesek.
Várták, hogy a vércsebagoly
karmai közé vesz
vijjogó huhogással.
Most vihar üvölt,
rémült vadállatok ordítása
veri fel a tájat,
tövestől szaggatja ki
a fákat a szélroham.

1996.

Öröm és vigasztalás
nélkül élek,
lábamat megsebezték éles kövek,
testemet szúrták tövisek,
sokáig gyötörtek engem,
elszakadtam minden földi jótól,
arcomon sós veríték
nem a szerelem édes íze ez már.
Nem öleltem meg soha
az apámat.

1996.

Halványpiros hajnal,
derengő reggelek,
hagyjatok álmodni.

Szétverték gyümölcsösömet,
szőlőskertemet,
vadvirágaimat felégették,
de nézd a hársfalombokat,
arcomat legyezi
hűvös, nyugati szél,
kék egem békésen úszik
fölöttem.

1996.

Nyárfalevél remeg,
fa és levele egybekötözve,
belefolyik a nyárba
fényes nappalom, éjjelem,
forog, pereg az idő,
életem, leheletem-
istenhez akarok tartozni.
Távol van már,
távoli a lidérces hajnal,
a levegőben szálló tüzes
csíkot láttam,
végtelen útra vitt.

1996.

- Nagybátyámnak, Benyó Istvánnak -

Hét esztendeig vándoroltam,
bejártam azt a másik világot,
megjelent a szellem és intett,
sós verítékben küzdöttem,
de nem haltam meg.
Sokáig bolyongtam, rejteztem és révültem,
felmentem a hegyre, természetfeletti lények
hírül hozták, hogy isteni sugallatban vagyok,
elragadtatásomban, álmomban bikává változtam,
viaskodtam, kiáltozva forogtam és táncoltam,
hívtam a szellemeket,
hívtam a lélegzetlelket és a szabadlelket,
kimerülten, lázasan hívtam
a testemben lakozó életlelkemet.

1991.

A Sámán a tűz körül mormolt
és halkan dobolt,
felvette ruháját,
lábára csörgőket kötött,
mozdulataira megzörrentek,
mint égi jelenségek,
lovak felnyerítettek,
kutyák rémülten ugattak,
verebek civakodtak,
ide-oda röpködtek,
a tűz a sátorban egész este égett,
szöcskék és bogarak felriadtak,
míg a kékeszöld füst meg nem jelent,
a Sámán körül az emberek zajongtak,
és kiabáltak:
- Hej, hej, hej!
A Sámán vad tekintettel körülnézett,
egyre hangosabban dobolt,
- "Haj, haj, varázzsal varázsolok,
bűvölök, igézek, extázisban vagyok."
szellemeimet hívom,
jöjj ide segítő szellemem,
vezess engem az útra,
ahol még nem jártak,
adj emberfeletti erőt nekem,
hívlak téged,
igézlek, hívlak,
hívom az anyalelket,
a levegőlelket és a földlelket,
már révületbe estem,
gyertek el hozzám, nyugtalan vagyok,
a piros felső világban
hívó szavakat mormolok,
a kék alsó világot megjártam,
meghordoztak már a pokolban,
most vigyetek el a mennyországba,
megnézném mi van ott -
csodatévő erőt kapok,
elájulok nemsokára,
lelkemet elviszik,
hosszantartó alvásban víziókat látok,
most még dobolok,
látjátok, lassan elkábulok és elesem,
eszméletemet vesztem, -
álmomban csődörré változom,
a bajthozó szellemmel viaskodom:
- Emberek, segítsetek nekem,
ahogy tudtok,
sóhajtozom, izzadok,
de el nem pusztulok,
ájulásom lassan véget ér,
újraéledek,
feljutok a sámán-létrán ebbe a világba
újra,
ájulásomból felocsúdok,
az emberek rám várnak még mindig,
a jövendőt kutatják,
révületemből felráznak
és felébredek.
- Haj, büvölök, igézek, sóhajtozom,
agancsos fejviseletemet nézzétek,
megszállottként dobolok, találkoztam az ég lakóival,
varjak elrepültek a fákról,
halak kivetődtek a partra,
méhek megbolydulva repkedtek,
szarvasok és őzek menekültek,
bárányok a földön henteregtek,
hívom az állatok lelkét az állatvilágból,
magamhoz hívom a segítő szellemeket,
egyre csak tombolok a tűz mellett,
haj, lebegek és révülök,
várom a szellem érkezését,
hogy megmondja a jövőt,
ha bajban leszünk,
megmondja hogy meneküljünk meg,
a távoli jövőt hívom,
és ekkor megreng a szívem,
fényt látok, fénytüneményeket,
felcsap magasra a tűz,
villámlást látok,
a levegő felforr,
ködöt látok, zöld villanást,
porfelhőt,
a madarak nyitott csőrrel fekszenek,
a patakok vize iszapos lett,
és még egyszer megreng a szívem,
a rengés a mellkasomat rázza,
a fák feketék,
az ég, a hegy koromfekete,
és fölöttünk ismét megjelenik
a fehér fény,
szökőár zúdul a földre,
sárgásvörös fények lobognak,
tűzgömbök izzanak,
hangorkánt hallok,
lángok repülnek,
vörös színű, ragyogó fényt látok
a hegyek fölött.
Öleljetek meg,
és mormoljátok velem a varázsigét,
gyógyítóbb a gyógyfüveknél,
napsugaraknál és az esőnél.
A Sámán az éjszakai tűz mellett
révülten forgott körbe,
táncolt, dobolt, kiáltozott,
fejét az ég felé emelte,
agancsos fejdísze megremegett,
teste megrándult,
és újra énekelt.

1991.

Gyújtsunk tüzet a kertben,
egy nap egy év lesz,
mint a szamoszi nászéjszaka 300 esztendeje,
és nem leszek többet hazátlan, idegen,
mert ez a hazám,
ez a kétezer éves, régi város,
a levegőben fehér fátyol lebeg,
már hiába huhog a bagoly,
a halál madara,
ne féljetek,
halálútvesztőből kijöttünk,
nem vesztünk benn,
nem ijeszteget többé
a féltékeny, kutyafejű szörnyeteg.
Hadd lássam lényedet,
hadd lássam azt a sudár,
ciprusi pálmafát,
vadméhek zümmögjenek körül,
veled megyek,
szeretőd leszek,
felejtsük el a test hervadását.

1991.

Ne bolyongj egyedül az utcán,
ne kerüld az embereket,
ne rohanj halálod elé!
Menjünk el oda,
ahol soha nincs hideg,
és háromszor újraszületnek
a boldogok,
dús erdő, szelíd hajlék vár,
még korai panaszkodni,
vár a bor, a zene,
tánc a hegyeken,
a vadalmafa gyümölcse is kelleti
magát.
Még ne egyél a holtak eledeléből,
nézd, milyen fényesek a falevelek,
ilyenkor aratnak a mezőn.

1991.

Az óceán partján befestik
homlokunkat,
egybecsavarják nedves hajunkat,
hajnalig imádkozunk és énekelünk,
a csodatévő talizmánt tollakból,
kagylókból elhoztad nekem,
varázssátorban dobolsz,
hallod, bőgnek, bömbölnek,
bölények üvöltenek,
én is sírok ágyamon,
karomnyakláncodat széttépem,
kezem az ég felé tárom-
a teremtés veled kezdődött meg,
a világ ebből az óceáni hajlékból áll -
szót értesz az állatokkal,
új tüzet gyújtasz éjjelente,
kiáltozva a vízbe merülsz,
aztán lakomát csapunk,
isszuk a fekete italt
és táncolunk,
míg a földre nem zuhanunk,
tarka madártollakból font függönyünket
tépi a szél,
sietünk az éjjeli táncolókhoz,
mindig újabb és újabb lángot gyújtunk,
virágokat szórsz széjjel a földön,
a szőrméken, mindenhol,
az óceán partján, -
a világ tudtára adhatják már,
himbálózik a testünk,
nyakunkon korallgyöngyök,
rázzuk a csörgőket az éjszakában,
kibontott hajunkba sastollakat teszünk,
szavakat suttogunk az éjszaka közepén,
és elrejtőzünk hajlékunkba
az óceán partján,
nem gondolunk többet a felhő-emberekre,
a halálra,
medve, sas és bagoly szelleme
belénk száll,
a nád és a nyárfák,
bővizű folyók,
a nyári felhőszakadás,
a lezúduló víz szelleme,
nem, sírokat nem ásnak többé,
mert nincsen halál,
csak szerelem van
és végnélküli vágta
a vadászmezőkön.

1991.

Két kézzel fond át derekamat,
ne harapj erősen,
arcom, szám ne karmold meg,
az október elmúlik nemsokára,
a napfény is eltompul,
igazságot és nyugalmat nem találok,
mulassunk még,
meztelen agyam lüktet,
megtérek hozzád, végre.

1991.

Ragadj el,
teljen örömöd bennem
minden éjszakán,
öleléseim mint arany, ezüst
és drágakövek hulljanak eléd -
incselkedj velem,
tested és véred nekem lobogjon,
takarj be és védj,
ifjíts meg!

1991.

Önző, epekedő asszony vagyok,
hívjál, odabújok hozzád,
érj hozzám,
érintsd meg arcomat,
a fém is a forróságtól tüzes,
éleszgess engemet,
éleszgesd vágyamat.
Csak ölelhesselek,
karcsú termetedet láthassam.

1991.

Nézz rám,
ne bolyongjak hazátlanul,
nyugtot találjak a földön,
szerelempapnőd legyek,
hat nap,
hat éjszakán szerelmeskedjünk a kertben,
bozótok között,
légy állatbőrbe bujt vadember,
siess,
megszelídítlek,
cirógató szavakkal édesgetlek,
szép vagy, magammal viszlek,
nem űzlek el,
nem csallak meg.

1991.

Nem rohanok el előled,
bárány a farkas elől,
szeress,
ne menj vissza a vadonba,
veszett állatok közé,
forróbb leszek a tűznél,
hidegebb a jégnél,
mint éhes jószág az istállóban,
bújnék össze veled,
testedre borulva,
hogy melengesselek.

1991.

Száguldanak a nap lovai
fehér szekér előtt,
illatos virágokkal megrakva,
hallatszik a szent, fehér lovak nyerítése
a napra,
a szekéren ott állunk mi ketten,
kísérjük a nap lovait.

1991.

Dobolj,
táncolj rángatózva,
mondd ki a jövőnket,
saskarmok legyenek a köpenyeden,
bagolytollak a fejeden,
énekelj a szabad ég alatt
varázséneket,
engesztelj ki engem,
hozd el ajándékodat,
az ezüst bálványképet.

1991.

Áldozzunk! A szerelemért,
a békességért!
Elhangzik a szent szó
szent fák alatt,
borral locsolod meg a földet,
négy égtáj felé öntesz,
iszol és megrészegülsz,
rejtett dolgokról beszélsz,
megérted az állatok hangját,
madarak énekét, ismered a fűszálak erejét,
varázsló vagy,
áldasz,
szeretni való
és átkozni való vagy,
fölötted hullámzik
a végtelen, csillagos ég.

1991.

Vigyünk fürge, kis csónakot
a Duna vizére,
megrakva töményillatú virágokkal,
fűszerekkel, italokkal,
mint egy misztikus szertartáson
ringasson bennünket a víz és a szél szerelembe,
suhanjunk lefelé a folyón, sietve,
csókokkal vidítsuk fel magunkat,
tekerőzzünk bele a fénybe.

1991.

Végzetnőd vagyok,
holdtöltekor a kertben
küzdjünk meg egymással ölelkezve,
álomhozó csillag,
sípok édes zenéje szóljon
a közelben,
csodáljuk egymást egész éjjel,
bűbájosság legyen a szívedben.

1991.

Felhevült arcodra nézek, -
fejed ölemben pihenjen,
beléd kapaszkodom, meglátod,
és együtt maradunk.
Kicsi lúdként ficánkolnék mellkasodon,
vihart csapnék, villámlást,
gerincvelődben,
berepülném tested minden porcikáját.

1991.

Hogy zabolázzam meg magamat,
ha rád gondolok?
Izgatott vagyok,
csontig perzsel a hiányod,
megyek veled, ha a pokolba is megyünk,
százszoros a vágyam,
szerelemtől jajgat a világ.

1991.

Itallal keveredett csókod
kóstolgatom,
és táncolunk hajnalig
húsvétkor-
hatalmunk lesz a szerelemben,
előttünk megsebzett bárány vonaglik
és visít,
lelkem kiáltozása.

1991.

Éjjeli pávaszem az este,
gyere közelebb,
az egész világ szerelmes ma,
ne félj, adakozó leszek,
sötét van, rózsaillatú, édes sötét,
rovarok süvítenek,
növények nedve cseppekben csorog rám,
hűvös, gyengéd lombok meglegyintik
testemet.

1991.

Buja szerelem volna jó,
forró, nagy éjszakákon át
ölelkeznék veled,
unszolnálak, hogy élj velem,
pusztító csókoktól se féljünk ezután,
melegséget adj, édesíts,
ne aszalódjon el testünk idő előtt,
feküdjünk le,
vigasztaljuk egymást hajnalig,
dédelgess,
mint bölcsőben síró kisdedet.

1991.

Megrezdültek az élőlények,
a fátyolos holdra néztem,
nem sétáltál velem
azúros, bársony ég alatt,
nem ért hozzám az este mámora,
hűvösség volt a Duna fölött,
a város tündökölt,
leverten néztelek,
táncolni se hívtál,
se csókolni,
és nem sétáltál velem a korzón,
karonfogva,
nem mulattak testedben a kráterek,
krizantém-szemeid láttak engem.

1991.

Megigézed az éjszakát,
a reggelt,
sötét, hűvös szemed
gyenge szívemet szorítja,
véremet bolondítod,
szerelmes fiú,
Duna vizében fürödtél,
áldott lettél.

1991.

Hát kiért halódok,
látom,
nem érdekli, ha szétszakadna
a világ tengelye,
melyet a szerelem mozgat
minden áldott nap,
a szenvedély hajtóereje -
dőljön rá, ömöljék rá
a világ hét csodája,
más se ölelhesse.

Ocsúdj fel,
ne halódj!

1991.

Feküdj le háttal az ágyra,
melléd dőlök,
vérpiros virág nyíljon ki a mellemen,
legyek hal,
lomhán ússzam a hűvös folyómederben.
Mérlegeld szívemet;
életet,
nem viszonzást kérek tőled.

1991.

Béküljünk ki egymással,
szívem,
rád bízom magamat,
ne vándorolj tovább, együtt repülünk,
folyóm, patakom, vízáramlatom,
fiókánkat szinte látom
repdesni már.

1991.

Megnedvesítem a szádat,
halántékodra teszem kezem,
felkiáltasz,
hosszú ujjaid sodorják hajamat,
mint macskaszemű istennő
tompán, dorombolva mellkasodra esem,
keresem szád útvesztőjét.
1991.

A friss termőföldön akarok szeretkezni
veled, eső után, ilyenkor, októberben,
kacérkodnék, duhajkodnék veled,
a nedves levelek beborítanák testünket,
nagy ereje van ma csóknak, ölelésnek,
a gyorsan múló időt ne nézzük
és ne gondoljunk semmire.

1991.

Komoly, szomorú arcú férfi,
most már ősz van,
szépen, kicicomázva megyek hozzád,
fekete felhők beborítják az eget,
behunyod szemed,
sötét van,
szívbajt kapok,
ha nem csapsz le rám,
mint ragadozó madár.
Várom,
hogy átkarolj.

1991.

Táplálnálak nőstényfarkasként,
hogy újra szüless velem,
a közelben zugnak a hegyek,
a szél velem sírdogál,
aztán ébredj fel,
ragaszkodj hozzám,
mint az édes anyatejhez
gyermekkorodban.

1991.

Kit hívjak,
sem isten, sem ember nem segít,
fázom, nem melegít senki,
kedves szót sem mondasz,
a gyengédséget nem ismered.
Fakír vagy.

1991.

Még nem tudod, varázserőm
mire képes, milyen hatalmas,
a természet ereje, őseim szelleme
hova visz és hová vezet -
égitestek bolygótüze mit okoz,
mit akarnak jó és rossz csillagzataim.

Okádom a szikrát,
a hold fogyását is látom,
mintha fáklyatüzet hordoznál körbe
szerelmem sátorán -
kiáltó szavakat hallok az éjszakában,
barbár pompával ünnepellek.

1991.

Dicsérem a földet.
Esküdnék, bálványoználak,
áldoznék a szerelemnek.

Hiszek eljövendő életemben,
párom leszel, mágusom,
hiszem, hogy életben maradok,
és én leszek a földi
Boldogasszonyod.

1991.

A levegőben éreztem illatodat,
az esős lombokból is áradt,
a bokrokból is,
és tejszárú fű volt mindenütt -
izgalomba jöttem az esőcseppektől,
borzongtam, remegtem, megvadultam,
hűvös szél fújta át testemet.

1991

Vándoroljunk karonfogva,
tenger halait, ég madarait
csodáljuk,
áloé közé bújjunk,
érezzem leheletedet,
megkeseredik a szánk íze is
nemsokára,
zsibbadjunk el,
bódíts el,
hajolj egészen közel.

1991.

Felébredtem,
izmaimban, inaimban, zsigereimben éreztelek,
csak szorosan feküdj mellém,
csigolyáim is érezzék tested ívét,
mint őshal a vízben -
csavarodj rám,
mint kúszó folyondár.
Mindenhol érezzelek.

1991.

Mint virrasztó anya,
ki fiúgyermekét ringatja,
dúdolgatok,
nagy szél süvít megint az utcán,
a hegyek fölött,
tűz ropogását hallani valahol
a fák alatt,
merülj bele vizembe,
ne hagyj meghalni.

1991.

Egyszer megbántottál,
nagy, azúrkék lepke-égbolt rámesik,
miféle aszkéta életet hoztál?
Fényes, ezüstpikkelyű halaimat fogd ki már,
fejtsd le rólam vadrózsa-tövises ruhám.

1991.

Gyere smaragdzöld éjszakán,
a kert alján várlak,
ott jó lesz nekünk,
elmenekülünk a városból,
az irigyszeműektől,
tollpihékkel ragasztom be testemet,
ha akarod,
gyöngyöket fűzök hajamba,
hogy szép legyek.

1991.

Tenger, -
hullámok fölött lebegő
medúza,
tenger csillogása,
zöld, buja növények mindenütt,
olyan jó lenne belesiklani
egy csendes, szelíd öbölbe,
és rámborulnál,
mint a vízre hajló fák,
mint erősen, izgatón
nedvező növények.

1991.

Fekete lovak,
fekete felhők,
különös, zúgó hangot hallok
a hegyekben,
fényeket látok a sötétségben,
kicsi, ravasz, tüzes kígyóm sziszeg,
érzem,
valaki átkarol félénken.

1991.

A négy világtáj felé kiáltom,
hogy mindig szeretlek,
én teremtettelek
ősi, szkíta férfi virtusaidból,
várom a rituális, szertartási
ünnepet.

1991.

Járom éjjel-nappal a táncot,
szóljanak a dobok, csörgők,
hiszek az álmaimban, hiszek.
- Tigris, gyere! - így hívlak,
sírva hívlak,
reménytáncomban elmerülök,
varázslónő lettem,
elvágódom a földön, elájulok,
ki tudja, meddig fekszem ott -
újra felállok és táncolok,
lelked mélyét felidézem,
lassan elfáradok, a földre hajolok,
elfehéredek kétségbeesve,
mert sokáig nem látlak megint,

1991.

Mellkasod hegyi kristály-tábla,
fázom, reszketek, elsápadok,
cseppekben hulljon rólam a verejték,
friss vízesés légy,
légy olyan, mint mezőn
hajnalban a harmat,
és hozz rám békességet.

1991.

Őszi holdam,
járásod megbolondít engem,
ide-oda ficánkolok hálódban,
mint kifogott hal,
ijedten nézlek, izgatottan,
dobálom testemet.

1991.

Violaszín éjjel elalszom,
csengettyűk szólnak,
felébredek,
élek,
ne hagyj magamra,
golgotavirág!

1991.

Amikor megérkezel,
nagyon szorosan ölelj majd,
sóhajtozom, forgok, nevetek,
páva-öleléssel ölellek,
egyesüljünk,
mint drágakő az arannyal,
neked adom a várva várt nektárt.

1991.

Ágakból, füvekből,
kék és sárga papagájtollakból
rakj fészket,
fesd be kék színűre,
táncolj, dürögj,
megvárlak, megvárlak,
ha elhervadnak a virágok,
hozz újakat,
bogyók levével fesd be
fészkünket,
megyek hozzád,
várj a díszes lugas bejáratánál.

1991.

Kakasok kukorékolják hajnalban,
hol vagy?
Ágyamban nem látlak,
kinek az ágyában aludtál,
kinek a szemét nézted
egész éjjel?
Eleven tűz vagyok,
hűsítsd le testemet,
síró bárány a szívem.

1991.

Gyere keressünk együtt új alvóhelyet,
évekig szeressünk,
hozz eledelt fészkembe,
még a tengeri hal is megtalálja párját,
siess, keress,
ne hajtsd le fejed,
mint a sirály,
mintha menekülnél előlem.

1991.

Legyezz,
gyenge vízáramlat érintse meg bőrömet,
nagy vízhullámot csapj rám,
tapintásod felingerel,
kövess, legyezz, legyezz,
míg a csókok forróak,
zúdítsd fölém a friss vizet,
csússz bele fészkembe.

1991.

Virágállatom, lengő-vonagló
tengeri rózsám,
vonj magadhoz,
himbáljon bennünket a víz,
haragoszöld tengeri füvem,
polipok, szépiák, halak bújnak meg,
táncolnak körülötted a mélységben,
sárga, lila, vörös korállom,
csillogó bokraid a tenger sziklafalain
lebegnek,
bíborszínű, ötkarú bíborcsillagom,
kéken fénylő szivárványhalam.

1991.

Éjszakai csönd-
csillagos egem,
éjszakai, sötét, ragyogó ég,
ömlik, szivárog az éjjel -
Paradicsomkertet ígérek neked,
páva-trónodra emellek,
sziklába vésetem
arcodat, mozdulataidat,
szakadatlanul hullámzik
szerelmem.

1991.

Ősasszonyod hallgatja szavaidat,
és isten békéje száll vállamra,
mellemre,
hűvös szél, zivataros szél süvítését
hallani,
nyílj ki gyöngykagyló,
árasszon el bő esővíz,
ringasson el az álom.

1991.

Mit adjak hát neked,
ne rejtőzz el előlem,
és ne aludj,
amikor itt a párduc-éj,
liliom-illatú ölembe bújj,
burkolj bele életedbe.

1992.

Száz éjszakányi távolságra vagy tőlem,
eső fia,
rátelepedtél mellemre,
mint egy démon,
hogy csak rád gondoljak.
A legmélyebb vizű folyóban
megmártózom,
vízében szépítkezem.

1992.

Cipelj magaddal,
ne ingerelj tovább.
A hervadó virág fanyarsága bódítóbb
a bimbózóénál -
vonzz magadhoz,
földig hajol és földre hull az éjjel.

1992.

Induljunk együtt az éjszakába,
aztán bújjunk a fojtó levegőjű barlangba,
csupasz testecskék is egymáshoz érnek,
denevérek várnak ott miránk,
az összezsúfolt testek melegsége -
szétteríteném szárnyamat, -
hónom alá bújnál.

1992.

Mint két énekesmadár
sűrű lombok között
együtt énekelünk,
vöröshasú madár-testünket
lebegteti a szél,
fuvolázó, dallamos hangunkat
hallják az emberek,
nem tudnak utolérni a magas égen
sehol sem.

1992.

Reménykedő hímem,
kolibri-életünk,
fészkünk is van már,
füvekből, virágszirmokból építettük,
várj a fészked mellett,
tárd szét szárnyadat, mintha ölelnél,
idd tele magad,
látod kibomlok, mint narancssárga virágszirom.

1992.

Túlhevültünk.
A perzselő nyár itt van már,
gyümölcsöt szednék,
élelmet szereznék,
zsenge leveleket gyűjtögetnék,
örökzöld cédrusfák között mennénk,
elámulnál, sivalkodnál, civódnál.
És együtt várnánk a hosszúszálú,
dús esőt.

1992.

Szitakötőt hozol ajándékba,
mint a gyurgyalag,
táncolsz,
felrebbensz, visszajössz,
mellém ülsz,
torkodszakadtából énekelsz,
testemre szállsz,
narancsvörös ékes tollaim széjjelhullanak
a földön.

1992.

A közelben fuvolaszerű dallam,
tearózsák szirmai már kinyíltak,
virágnedvek az éjszaka kibomló
virágkelyheiben,
bokrok kitárják zöld leveleiket,
remegő, zöld legyezőiket,
lassan felém osonsz a sötétben,
megszorítod vállam, derekam,
ebbe az ölelésbe szinte beleroppanok.

1992.

X.

Szállj vállamra bagoly-pille nyár,
repdesek, vergődök az éjszakában,
lázas vagyok, borzongok,
óriási csapdosással, vijjogással -
sűrű, fekete, holdnélküli éjszaka legyen.

1992.

Virágzom,
nektárral csordultig vagyok,
tele vagyok szerelemmel,
elámítalak,
rejtőzz el,
dúskálj kedvedre mályva-húsú testemben,
ringatózz virágszirmaimon.

1992.

Sötétben világító szentjánosbogár,
napnyugta után,
mikor leszáll a sötétség a fák
fölött,
apró, zöld fényfoltok csillognak,
messzire ellátszik a fény a mocsarakban,
messziről rád ismerek,
míg te keringsz a levegőben
és villogtatod magadat,
fényjellel, kis villanással válaszolok.

1992.

Kárminszínű nyári délután
táncolj körül, táncoljunk napokon át,
légy folyó,
hegyi patak vize,
ereszkedj le földemre,
telepedj le mellém,
bíborrózsa ágyamra dőlj le.

1992.

Amikor a legforróbb a nyár,
bömbölök keservesen,
menjünk a folyó-partra,
a nádasba bújjunk el,
feketerigó repüljön fölöttünk,
megyek veled,
nesztelenül lopakodunk a víz felé.

1992.

Cirógass!
Egészen közel gyere hozzám,
vérpiros az éjszaka,
narancspiros az éjszaka,
fülemüle-füttyös éjjel,
a sötétben
zöld, álmos levelek,
ezüsthúrok pengenek a levegőben,
mélyvörös tollak röpdösnek
fejem fölött,
az égen.

1992.

Skarlátvörös szívem
lüktet eszeveszetten mellkasomban,
világító, kék a reggel,
halványan fénylik a nap,
a szerelem lugasában lefeküdnék
remegve,
suhogó szárnyakkal.

1992.

Fekete rigó fekete tolla,
csillog újra a testem,
a fehér mellem,
remegnek tavasszal,
remegnek zsenge nyárfalevelek,
kipattannak zöld csókok,
ijedten nézek,
ijedten nézek a napra,
egy virágzó fa lombját,
fehér, apró virágok befonják,
körös körül virágszirmok,
illatorkán áramlik rám.

1993.

Egyszer régen az őskorban,
összenőtt pár voltunk, látod, hogy rohanok,
sebesen rohanok,
beléd kapaszkodom madár-karmaimmal,
megrázkódom, felrepülök,
sashéjapelyhekkel ragasztott
tested felizgatott,
megmámorosított.

1993.

Kiárasztod a folyókat, patakokat,
kiárad minden, minden,
fehér gerletollak kavarognak,
fehér virágszirmok,
holdember asszonya vagyok,
hozzá tartozom,
belső lényem,
ősöktől fogva létező
szent férfi-lelkem.

1993.

Szerelmi varázslás ideje,
szerelmi vándorút,
előttem zsenge, kizöldült út,
ágakból, fakérgekből
egy kicsi bölcsőt csináltam,
gallyakból babát,
és ringatom-
növények, nyíló virágok
bölcsődalt dúdolnak,
lábad nyomát keresem
az úton,
egész nap ölelnélek,
énekesmadár repdes fölöttem,
fázom a hűvös földön

1993.

Madár-ördögök csapdosnak,
áprilisi éjszaka,
a hold mámoros, részeg,
ingatja fejét a sötétben
kedvesem,
megrezzennek a tűzliliom
bársony szirmai,
belekiáltok az éjszakába,
hasonfekve várlak,
remegek
és didergek.

1993.

Nagy fény lesz,
szikrázó, minden bajt feledtető fény,
álmomban letöröltem arcomról
a verítéket,
bekenték testemet pávatollakkal,
álmomban tűz körül táncoltam,
beletapostam a tűzbe,
égnek emelt kézzel forogtam,
mellettem keringve járt
egy férfi,
kezében virágzó ágakat
lebegtetett,
istennel összeölelkezett.

1993.

Várom a vágytól hajtott férfit,
minden éjjel várom,
a hold hívja a szeretőt,
olyan megbocsátó
ez a tavaszi éjszaka,
olyan gyermeki.
Legyünk két szerető
egymásba rejtve -
az éjszaka vonzza a szeretőt
selyemlepedős ágyba,
nélküled rontás száll belém.

1993.

Ének és tánc,
karneváli menet,
szerelmes, virágdíszes menet,
a hegyre menjünk fel,
egyesüljünk a természettel,
talán még megmenekülünk,
titkainkat mondjuk el suttogva,
kiszáll a lélek a fákból,
az ősök barlangjából,
testünk a fáklyafényben fénylik,
mézédes szirmok szállnak
egy vadrózsabokor ágáról.

1993.

Nem vigasztal se tavasz, se nyár,
az őszt se várom már,
magányosságom utálom már.
A levegő is suhog,
ébren fekszem, józanul,
madárként vergődik az idő,
most se élni, se halni nincs kedvem.
Szerelmeskedni volna jó,
a rügyező világgal kibomolni,
aztán virágozni hófehéren,
díszesen.

1993.

Eső hűsítsd le az agyam,
a gerincem,
tégy valamit természet,
segíts!
Hűsítsd le testem
édes, tavaszi eső,
mert már nincs mit tennem
a szerelemben -
várni nem tudok már -
gyorsan jöjjön hát
a szeretőm, villámgyorsan,
míg itt talál a tavaszban.

1993.

Belerepültél életembe,
tengelicém.
Ideje már odút találni,
fészket rakni,
pacsirta trillázik,
becsukják virágukat
az erdei mályvák,
forog a csillagos ég,
a bolygók,
a hold is kering,
éjfél közeleg,
legeléssz szívemen.

1993.

Piros-lila csókok marnak
hátborzongatóan,
ibolyántúli színek -
levélhullámok szétterülnek,
apró kis tüzek az ég horizontján,
átcsúszunk egymáson,
megízleljük az édes nedveket,
alkonyatkor,
éjjel is repülünk,
hallatszik az éjszakában lélegzetünk.

1993.

Vigasztaljatok,
fadongók, rózsaméhek,
fényes, zöldhátú bogarak keringjetek
körülöttem,
terebélyesen szétterülő virágok
lengedezzetek,
aranyos tűzlepke repülj vállamra,
feketebogyójú bodzafa virága
átható, erős illatoddal boríts be!
Bókoló fejed
korallpiros szívemre hajtsd le,
lebegnek apró levelek,
rezgőfű a széltől megremeg.

1993.

Párás csókod vörösfenyők illata,
erdei bogyók kesernyés íze -
sötétpiros erezetű éjszakában
összeborulunk,
mint gyöngyvirágos tölgyesben
az árvacsalánok,
elvadult növényként hajolsz fölém.

1993.

Szél himbálja a madártollakat,
pelyheket,
közelebb űz hozzád, körbejár a szél,
áttetsző-szárnyú estén,
bozontos-pártájú harangvirágok között
lomhán kinyújtózol mellettem,
mint gyorsfolyású, tiszta patak,
csobog a vérem.

1993.

Az ősz sietve elszáll
egy sötét felhőn, esőfelhőn,
didergős, borús időben hozzád kergetnek
csattogó vadgesztenyék,
csipkésszélű, erdei mályvák,
sötétbordó, őszi füvek,
mocsárrétek növényei,
bársonyfekete lepkék -
hallom, amint egy pici,
citromsárgahátú madár
halk hangon csalogat.

1993.

Surransz a szívem körül,
mellemen nyugszik ravasz,
ragadozó fejed,
ágyamon tanyázol egész éjjel,
én nem félek,
és tovább izzik, meggyullad az éjszaka.
Mindenhol hallatszik
szarvasbikák bőgése.

1993.

Vérehulló fecskefű a csók,
hidd el nekem,
és mint a panaszos hangú kuvik,
nappal rejtőzik, éjjel vadászik.
Tehénbőgésszerű hangon
kondulnak az esti harangok,
vágócsőrű madarak, karvaly,
kánya, vernek húsomba,
ágyam, párnám mohával benőtt föld.

1993.

Cinóberpiros lesz az éjszaka,
vérpiros kabócán fénylenek a díszes jelek,
vadmacska néz rám a sötétben,
lomhán kúszol, mint erdei, mohás sziklán
az édesgyökerű páfrány.
Halványrózsás testemtől megrezzensz.

1993.

Már itt lihegnek
az ősz törékenylábú, karcsú őzei,
párzásra éhes gímszarvasbikái,
a kék égen végigsuhanó fény megpihen az elsárgult
levelű bokrok
laza fürtű virágain -
átszőném testedet
asszonyiságommal,
violaszínű, októberi reggelen.
Itt dong körülöttem a szíved.

1993.

Vörös, foszforeszkáló fény árad szét
a fák lombján,
a gerincvelőn felcsap az agyig,
bőrömet égeti, perzseli a nap,
örvénylenek, szállnak levélbokréták
a levegőben,
lenge széláramlat,
úszom feléd, mint ősóceánban a zöldmoszat.

1993.

A nap legforróbb perceiben
hullámzó-repülésű, fényes, bronzszínű
falevelek, aranyló bokrok között
szorosan a szívem fölé bújsz -
gerinced törékenylevelű erdei zsurlóként
hajlik
a halványpiros nap szárnya alatt.

1993.

Dúsan elfekvő hajtású cserjék,
füzéres, rózsaszín virágokkal -
átkarolsz az erdő savanyu talaján,
fölöttem zöld lombszöcske cirpel,
karoló férfi,
vállamba csimpaszkodsz,
és az elvirító virágszirmok
fanyar illatától megrészegülsz.

1993.

Nagyon keserű ez az ősz,
közeledik élénkpirosan az alkonyat,
nincs most semmi jó.

Szeles, fázós, októberi délután
nem vigasztalnak már a hívogató,
távoli sípok,
hiányoznak, hiányoznak,
azok a dúsvirágú fürtök, a csókok.

1993.