2. Szögletes fogsorú gőték (Hynobius Tsch.)

A szögletes fogsorú gőték a megelőzőktől abban térnek el, hogy ínyfogaik V-alakú sorban helyezkednek el, de a V két végéhez még egy-egy rövid, kifelé és a csúcs irányában haladó sorocska is csatlakozik.

A szibériai szögletes fogsorú gőte (Hynobius keyserlingi Dyb.)

A szibériai gőte, ahogyan röviden nevezhetjük állatunkat, nemcsak azért nevezetes, mert ez hatol az összes gőték közül legmesszebb északra, hanem nevezetes petéi lerakásának sajátos módjáról is. Előfordul Jekaterinburgtól Kamcsatkáig, Irkucktól Verchojanszkig, tehát túlnyúlik még a 66-ik szélességi fokon is.

A többi, főképpen Japánból ismert Hynobius-fajtól abban tér el, hogy lábán csak 4 ujja van. Dybowski az élő állat színét a következőképpen írja le: Hátoldala a fejetetejétől a hátán keresztül egészen a farka hegyéig barnás olajszínű, aranyos vagy bronzszínű aranyos csillogással. E szín árnyalata az állat tartózkodási helye szerint különböző: a vízben élő állatoké sötétebb, a nedves mohában fogottaké világosabb. A hát középvonala hosszában a farok csúcsáig keskeny, feketés csík fut végig. A test oldalai a fejtől ismét a farokig, valamint a lábak külső oldalai változószínű alapon feketésen márványozottak. A fej alsó oldala a torokredőig szennyessárgás vagy szennyesfehéres, a has és a farok alsó oldala szennyessárgás felhőszerű, hamuszürke foltokkal. A szivárványhártya sötét bronzszínű, fémfényű. S ha még hozzáfűzzük, hogy a gőtének határozott fülmirigyei vannak, s hogy farka töve hengeres, tovább azonban oldalról összenyomott, kellőképpen jellemeztük rokonaival szemben.

Az állat petéit, Shitkow megfigyelései szerint, közös, kolbászalakú nyálkaburokban rakja le. A burok egyik vége valami növényen vagy a pocsolyában levő más tárgyon van megerősítve, és pedig csak 2–3 cm-nyire a víz tükre alatt, míg a másik vége szabadon lóg le a vízbe, úgyhogy ennek legcsekélyebb mozgására ide-oda himbálódik. A burok mintegy 15 cm hosszú, hajlott, belső oldala erősen redőzött s üres állapotban kb. 2 cm széles. 50–60 pete van benne, melyek mindegyikét még külön nyálkaburok is fedi. Az április 21-én lerakott petékből a lárvák 14–23 nap mulva keltek ki, olymódon, hogy a buroknak a vízben szabadon lógó végét átszakították. Az ugyanabban a burokban kialakuló lárvák nem mindig egyformán fejlettek, Shitkow véleménye szerint azért, mert a burok egy része magasabb hőmérsékletnek van kitéve, részben ellenben a vízbe lóg.

Dybowski, az állat fölfedezője, nagy számban találta azt a Bajkál-tó délnyugati zugát környező mocsaras parti réteken. A felnőtt, mintegy 13 cm hosszú állatokat már május 10-én nászban találta a tavakban. A peteburkokat „zsinóralakú csomóknak” mondja, és hozzáteszi, hogy a peték a nőstény testén kívül a vízben termékenyíttetnek meg, ami azért érdekes, mert ezt eddig az órásszalamandrán és a mocsári ördögön kívül egyetlen más farkos kétéltűről sem tudjuk. Dybowski a továbbiakban még ezt írja: „Az állat nagyon félénk és a legkisebb zajra a víz alá bukik és vagy az iszapban bújik el, vagy pedig a fenéken lapul meg. A felnőtt állatok a peték lerakása után, kb. június első felében, elhagyják a vizet és a sekélyvízű, mocsaras réteken élnek, vagy a mohában és fadarabok alatt, avagy reves, nedves, a földön heverő fatörzsekben.” Dybowski fogságban tartott példányait földigilisztákkal táplálta.