TARTALOMT

Theocritus

QeokritoV, pásztordal (Bucolikus) költő, született valószínűleg Syracusaeban Kr. e. 310–305 tájban, virágzása 270-re esik, meghalt 245 körül. Siciliai származását nemcsak a pásztorköltészet művelése, hanem az a tény is bizonyítja, hogy a Hieróhoz írott idlliumát már 275 tájt ajálja Syracusae kényurának. Költői pályáját tehát szülőföldjén kezdé meg. Legrand Theocritus műveinek legujabb kutatója, azt hiszi, hogy hazájában pártfogásra nem találván, azt végkép elhagyta és vándorköltő életet kezdett. Ifjuságában megfordult Cos szigetén, hová családi összeköttetések révén került. Atyjául Praxagorast, anyjául Philinét említik. S mivel egyik legjobb idylliuma, a 7., cosi tartózkodása emlékét a közvetlenség bájával örökíti meg, hajlandók voltak őt cosi szárazásunak is tekinteni. Hauler (De Theocriti vita et carminibus, Freiburg, 1855) azt igyekszik bebizonyítani, hogy Th. anyja Philine korán özvegységre jutván, Cosba vonult és férjhez ment Simichushoz, kit Th. oly gyöngéden szeretett, hogy a fent említett idylliumban magát Simichidesnek nevezi. Első költői tanulmányait Coson tette. Mestere Philetas volt, kiről hálásan emlékezik meg. Tanítója volt még Ascleipades; baráti viszonyt kötött Nicias orvossal is, kinek neje számára írt Guzsaly cz. költeményét (28. idyllium). Megismerkedett a solibeli Aratusszal is, kinek 6. idylliumát szenteli. Wilamowitz kétségbevonja, hogy ez az Aratus a phaenomena hírneves szerzője lett volna, mert róla Th. Kr. e. 274-ben mint ifjúról nem szólhatott volna. Életében döntő fordulat Alexandriába való vándorlása. Ptolemaeus Philadephushoz irott dicséneke egkwmion eis Pt. (17. idyllium), valamint az Alexandriában játszó 14. és 15. idylliumok, melyek egyszersmind mimusok, alexandriai tartózkodásáról tesznek tanuságot. A dicsének keletkezése 270. tájára tehető. Christ hite szerint (Gesch. der griechischen Litteratur, München 1898, az Iwan Müller-féle Handbuch, 7. kötetében) 265 után még visszatért hazájába, Legrand azt hiszi, hogy Alexandriából Cosra és Kis Ázsiába átevezett, de nagyobbára ott folyt le egész további élete. Műveit Suidas a következőkép sorolja fel: bokolika, ProitideV, elpideV, umnoi, hrwinai, epikhdeia, melh, elegeiai, iamboi, epigrammata. Nagyobbára elvesztek. Ránk maradt a pásztorköltemények nagy része és a többi műfajból egynehány darab, összesen 32 költemény, melyhez járul az anthologiából 25 epigramma és egy pásztorsíp (surigx) formára írt költeménye. A gyüjteményben előforduló pásztorköltemények az Artemidorus grammatikus gyüjteményéből erednek, ki a többi pásztorköltő, jelesen Bion és Moschus műveivel együtt adta ki. A ma közkézen forgó művek közt vannak valódi idylliumok, u. n. carmina rustica, van három mimus (2. 14. 15. idyllium), vannak encomiumok (16, 17), vannak lyriai költemények (28. 29), van epyllino (23. 27. 30. 22. 24. 25). Th. egy külön műfajt, az idylliumot (eidullion) teremté meg. A Sophron mimusát, mely versekkel vegyített prozában lehetett írva, hősi versmértékben írt párbeszédes jelenetekben dolgozta ki, melyek ha nem adattak is elé szinpadon, de szinszerű jellemmel birtak. Herondas újonnan felfedezett mimusia új világitásba helyezték Th. mimusait. Couat (Poésie alexandrine etc. Paris, 1882) kiemeli, hogy Th. oly költő volt, ki eltünt személyei megett. E színszerű berendezés, a népköltésben oly szokott párbeszédes forma, tette azt a műfajt, a voltaképeni idylliumot is népiessé, mely azért egészen Th. egyéni találmánya. Syracusae vidékének pásztoréletéből rajzol jeleneteket. E jelenetek a nagyvárosi élet természetellenes életmódjával szemben az egyszerű népélet naiv hangján vannak megírva. Nem lehet átöltöztetésnek venni, sem allegorikusnak, mint a Vergilius eclogáit, de azért Th. finom műveltsége átérzik e költeményeken is. Bizonyos romantika, édes melancholia lengi át azokat. Az ő pásztorai hús és vér. Az ő költeményeibe szőtt mondák (Daphnis, Hylas) a népies romantika közvetlenségével hatnak. Két kiváló tulajdonság teszi őt egyikévé a legkedvesebb, sőt merjük állítani igazi nagy költőknek. A természet iránti rajongó szeretete, mondhatni epedése és az életből vett képeknek megszólalásig közvetlen igazsága. A drámaiaság még jobban érvényesíté a tehetségét. Továbbá az általános művészeti áramlatnak megfelelően a genret juttatá érvényre. Elég csak az ő epyllionját az Apollonius Argonauticájával egybevetni, hogy lássuk, miszerint nem az epikus hősök emberfeletti nagysága, hanem megfordítva az epikus hősök emberi szenvedése érdekli. Annak az éjjeli jelenetnek leírása, midőn a kis Heracles a Hera küldötte kígyókat megfojtja, annyira egyszerű, hogy a mi királyi palotában történik, a kár a kunyhóban is megeshetett. Sophron és Stesichorus (ennek melh boukolika-i) voltak mesterei. Eredeti egyénisége a legkedvesebb elemek összhangjában található. Ez összhang tükröződik vissza ama dialectusvegyitésben, mely őt jellemzi. Pásztorkölteményeit dór nyelven írta, a legujabban fölfedezett Ziegler-féle 33 sornyi vers aeoliai dialectusban van írva, az epyllionok epikus dialectust tükröznek vissza. Óriási volt hatása. – Tanítváyna és utánzója volt Bion (Biwn) Smyrnából, kitől fenmaradt az epitajioV, ’AdwnidoV, eme megragadó sírató költemény, mely az Adonis-ünnepek édes búskomolyságát, a halál költészetét fejezi ki. Töredékben maradt ránk még Biontól több apróbb költemény. Ennek tanítványa volt Moschus (MoscoV), ki az epitajioV BiwnoV-t írta a Th. Daphnis halálát dicsőítő idylliuma szellemében. De a lágyság, az érzelgés, sőt a cziczomás rhetorika e költemények értékét nagyban alászállítja. – Th. műveit kiadták: Heinze Daniel (1603-ban, csinos latin fordítás kiséretében, Walckenaer finom commentariusával), Walckenaer (1799 és 1810), Heindorf (Bionnal és Moschusszal 1810), Kiessling (1819), Wüstemann (1830), Jacobs (1824), Meineke (Bionnal és Moschussal, 3-ik kiadás 1856). Kitünő szövegcritikai kiadás a Ziegleré, 3-ik kiadás 1879. Ahrens Bionnal és Moschusszal adta ki 1855–59. Legkimerítőbb kiadás a Fritzsche latin kiadása (Th. idyllia commentariis criticis atque exegeticis instr. 1870), ki német jegyzetes kiadást is eszközölt, melyet ujabban kiadott Hiller. Szótárt készített Rumpel, Lexicon Theocriteum, Lipsiae, 1879. Dialectusáról forrásmű Morsbach, Ueber d. Dialekt Theocritas, Curtius Studien 10, 1–3. r. Verseléséről írt Kunst, De Theocr. versu heroico, dissert. Vindob. 1, 1–124. A roppant kiterjedt Theocritus irodalmat nagy tudással dolgozta föl Legrand, Études sur Th. Paris, 1898. A költemények strophikus szerkezetére és rhytmikus beosztására nézve Gebauer nagyszabásu munkája (De poëtar. Graec. bucol. imprimis Theocriti idyll. a Vergilio expressis) aprolékos részletekig megy és kitünő észrevételeket tesz. Megemlítjük még: Hauler, De Th. vita et carminibus, Frib. 1855. Dr. Edm. Hauler, Über Sophron, Theocrit und Herondas, előadás, melyet a német philologusok bécsi gyülésén (1893-ban) tartott, megjelent a Verhandlungen 1894, 256 skk. lapjain. Jó fordítás a Zimmermanné (1832). Kitünő franczia fordítást adott prózában a nagy nevű Leconte de Lisle. A magyar irodalomban Th. mély nyomot hagyott. Fordították: Guzmics Izidor, Th. maradványai, Győr, 1824. Macskásy Ferencz, 1827. Farkas A., Uj idők 7, 1876. Pirchala, A syrac. nők, Adonis ünneplők, E. Ph. K. 1, 192, 1877. György Lajos, Kecskepásztor, E. Ph. K. 6, 602. Ugyanő fordítja az egészet, igen sikerült mutatványt közölt a Budapesti Szemlében. Ponori Thewrewk E., 21. epigr. E. Ph. K. 6. 895. Többet fordított Reményi Ede, E. Ph. K. 9, 534–535 és 9, 662–663. 1891. Hegedüs István, 2. idyll, Magyarország, 1889, 26 sz. Reményi Ede írt Th. nyelvjárásáról is, E. Ph. K. 10, 129–155, 1881. Bászel Aurél, Th. idylljei és a görög-római idyll, Budapest, 1881. Kis Endre, Th. és a római irodalom aranykori lyrikusai, Pozsony 1886. Márffy Oszkár, Th. syntaxisa, doctori értekezés, Budapest, 1899.

H. L.