Bevezetés

A negyedik Üzenet-album ez, most lehetne a legkönnyebb a dolgom, s most a legnehezebb. A földijeimről is írok (úgy tűnhetne, ezért egyszerű a helyzetem), mert mi a különbség az itthoni Kiskunság és az elszakított Bánát, Bácska, a Vajdaság egésze, a Horvátországhoz tartozó Szlavónia, annak keleti szárnya között - azonos a föld, a hagyomány, a küzdelmes élet, s az sem tesz mássá senkit a lelkében, hogy Trianonban és a második világháború borzalmaiban az emberről, népről, nemzetről úgy döntöttek, mint mikor a kaszával egymásba csapkodnak aratás, rend helyett?

Ez a világ persze most módosult, a kaszát a sarló és kalapács egykori bajnokai eszeveszett hadonászásra használni itthon is kézbe vették: most, hogy a honi méregkeverők kitagadtatták a bajba jutott nemzettársakat 2004. december 5-én.

Azóta jobban lehet magyart verni a Délvidéken.

Egy levelet kaptam az egyik albumom ottani olvasójától, idézek belőle, s miközben olvasom, nem lesz simább a homlokom:

"... Eltűnődöm: vajon a Délvidékről, az itt élő magyarok szívfájdalmáról, a szenvedéseikről és kiábrándultságukról miképp fogalmaz majd, ha készíti a rólunk szóló albumot... Nem lesz könnyű a dolga. Mély itt a sár, a szenny, és magasba ível a szenvedők jajveszékelése. Sár, kosz-káosz.

Egyre csak gyülemlik a szenny és a szégyen. Nehéz itt ,Tiszta szívvel' élni - túlélni, remélni..."

Mit tehetek hozzá ehhez innen én? Mi is okozzuk, nemcsak a szerbek. Veremben vernek.

S az sem vigasztal, hogy a Délvidék más tájain, Szlavóniában, Horvátországban, Szlovéniában európai viszonyokat találtunk. A mi magyarságunk színe-java a Vajdaságban él.

Az Üzenet a végekről és az Üzenet Erdélyből albumsorozat - Tetralógia - mostani állomása a Délvidék, nem abban a szűk értelemben, ahogyan a Vajdasággal, a szerbiai tartománnyal azonosítják, hanem abban a gyönyörű történelmi ívben, ahogyan ez az egész országrész együttesen szolgálta Magyarország védelmét, eleinte csak az itáliai (velencei, nápolyi) érdekekkel szemben, később azonban, főként elvérezve, a török ellen, majd a XVIII. század elejétől autonómmá váló egységként Horvátország-Szlavónia-Dalmácia néven, királyságként ugyan, de Magyarország, a korona részeként. Nagy-Magyarország e déli, országnyi ívében 10 évszázadon át jól elfértek egymás mellett az anyaországhoz mindig is tartozó, ma Romániához, Szerbiához, Horvátországhoz csatolt magyarlakta részek a szerbek, horvátok világával. Lelki szemeim előtt elfutnak keletről nyugatra haladva: Szörény, Arad, Temes, Torontál, Csanád, a hatalmas Bács-Bodrog (ez az én kiskun szülőföldem folytatása), Szerém, Verőcze, Pozsega, Kőrös, Varasd, azaz a történelmi vármegyék; futnak a helységnevek: Nagybecskerek, Nagykikinda, Versec, a Delibláti-homokvidék, a telecskai dombok, majd Zombor, Eszék, Kórógy, sokkal nyugatabbra a Drávaszög, Verőcze, Valpó,a sok végvár, Sziszek, Kővár, a Zrínyi-család fellegvára Csáktornyán, Medvedvár, Kaproncza.

A közös történelem az Árpád-ház elejéig nyúlik vissza. 1089-ig horvát királyok uralkodtak, azonban Zvojnimir (Svinimir) Demeter halálával kihalt a család - özvegye, aki I. Béla magyar király lánya, "örökség" címen felajánlotta a rá maradt országot bátyjának, I. (Szent) Lászlónak, aki 1091-ben elfoglalta e területeket, megalapította a zágrábi püspökséget, létrehozta a várispánságokat, megtette Géza király kisebbik fiát, Álmos herceget a legújabb magyar tartomány kormányzójának, királynak.

1095-től Kálmán lett a horvát király, s mint anya után örökölt országot, végképpen a magyar királysághoz csatolta e területeket, alapvetően a Dráva-Száva közét. Az 1096-1105 közötti hódoltatásban Dalmáciát is elfoglalta. A magyar uralkodót gyakran "szlavón hercegnek" hívták. A "Horvátország" elnevezés csak a XVIII. századtól terjedt el. Nem igényel külön fejtegetést a mai magyar határ és a Duna között fekvő Dél-Magyarország története, amely mindig is az anyaországhoz tartozott, sőt a mai Horvátország keleti része, a klasszikus Szlavónia is: Pozsega, Valkó és Szerém megye - aztán a XVIII. században a Habsburgok átsorolták őket a horvát bánhoz.

Tudom, hogy az utolsó, számunkra mérvadó népszámláláskor (1910) Horvátország területén a magyarok aránya nem volt meghatározó, a valamivel több mint két és fél millió lakos között alig több mint százezer volt a magyar, kevesebb, mint a német, és az általuk legsűrűbben lakott Verőcze megyében sem haladta meg számuk a 15 százalékot. Tény azonban, s nekem így cseng a történelem, hogy Horvát-Szlavón-Dalmátország a magyar Szent Korona országai közé tartozott, annak kiegészítő része volt, automatikus különállással, horvát bánnal, majd az 1868-as kiegyezési törvénnyel királyságként, azaz a Horvátország és Szlavónia királyságból és a Határőrvidékből, a török elleni sávból álló területként része volt Nagy-Magyarországnak.

Véres is a ma. A balkáni háború nem kerülte el a magyarlakta vidékeket sem. S ami a Vajdaságban elvérezni látszik - az emberi és magyar szabadság?! Történelemkönyvekkel, szépirodalmi alkotások százaival "felfegyverkezve", a fotómasina szemével járunk az emlékeink nyomában. Békét keresnénk.