Ibsennek negyedszáz darabja közül egyik sem hordja úgy magán az iró jellemének minden vonását, mint Peer Gynt. E hatalmas drámai költeménybe mindent belefoglalt, a mi valaha életében izgatta és foglalkoztatta. És csaknem tudattalan művészi ösztönből a drámai költemény szabad és fantasztikus formáját választotta, hogy pillanatra se nyűgözze le a színpadra való tekintet. Valóban, szelleme itt korláttalan száguld Észak jéghegyeitől a Szahara forró sivatagáig, a gyermekkortól a késő vénségig, a manóktól és boszorkányoktól a modern angol, franczia és német globetrotterekig. Férfikora virágában áll: harminczkilencz esztendős, mikor e művét irja és kiadja. Elviharzott fölötte az ifjúság minden hóbortja, láza, éretlensége, gyermekbetegsége; kiszabadult hazája szűk határai közül, a fojtó légkörből és az örök városnak minden művészre éltető levegőjét szívja. De az öregkor nyomoruságai sem bántják még: semmi senilis, semmi aggságoskodó nincsen ebben a darabban. Nem ismer nehézséget, nem gátakat; tele van duzzadó erővel, s úgy érzi, itt és most kell megírnia az ember valódi történetét és természetrajzát, egyetlen jól kifejlődött példányon szemléltetnie, milyen egy ember, egy norvég ember, s az ember általában. Mert az egyéntől a nemzetin át föl az egyetemesig emelkedik Ibsennek e drámai költeménye.