Magára vette búcsúszép ruháját,
megáll a perc: letörve lóg a rózsa,
de mégsem ő zokog porig hajolva;
csak szélbe botladó méhek s bogárkák

búsulnak el e kése-délutántól.
Körömnyi légy a felleget bögödli,
s patakba hull a fény egy ház mögötti
domb, vagy talán egy hársfa oldalából.

És ennyi mára a Kálváriáról.
Nem fáj nekem a rózsa szirma-hullta,
galád-varázs; kileste, eltanulta,

amíg kifordultak felsebzett számból
tövist utánzó jambusok. – Csak egyszer
virít, aztán verset ír itt az ember...