már csicseregnek a
tavaszi hajnalon;
zengnek a kertek.
Kurtul az éjszaka,
s kelteni sem kell,
ébred a reggel:
füttyefi szárnyakon
ível a gondolat,
szállnak a versek –
mondani sem kell,
érteni sem kell –
ível a gondolat.

S míg gyökeret ver –
földbe – a fájdalom
(magtitok árkokon
egynapi?, tegnapi?,
köldöki kényszer?),
hallani, meglepi
őt is, a méhfalon
átüt a Napzaj;
mozdulatában,
küzdve magával,
rejti farát: Jaj!,
fordul egy évszakot...