tengerbe nőtt sziget,
a víz alatt is égmagas,
oázisos liget;
magánya súlya rámszakad.

Tengerbe nőtt a nyelv!:
a versek állva alszanak,
viharra számolón,
amint a fák, s a megmaradt

levélnyi Bibliák
az ágak égi polcain.
A fény bezárva már. –
S lapokra hullva csontjaim.

Magamra olvasom
titokra gyenge partjaim:
hallom a holnapom,
s viharba veszni hangjait...