ELSŐ FEJEZET

Így társalogtak; s kis lakukhoz ért
A konda, mely estére hazatért
Jóllakva, és az ólnak ajtait
Döngette lármásan röfögve mind.

Pope Odüsszeia-fordításából


A régi, vidám Angliának azon a kedves táján, amelyet a Don folyó hullámai öntöznek, valamikor réges-régen hatalmas erdő nyújtózkodott - majdnem egészen elborította a gyönyörű dombokat és völgyeket Sheffield és Doncaster bájos kis városa között. Ennek a végtelen erdőnek maradványai még ma is láthatók a Wenthwort és Warncliffe Park nemesi kastélyai meg Rotherdam körül. Itt kísértett valaha a legendás wantleyi sárkány; itt vívták a legvéresebb csatákat a "rózsák harcában",
[1] a polgárháború idején; itt tanyáztak a régi időkben azok a bátor szegénylegények, akiknek vitézi tetteit annyi népdal örökítette meg.

Történetünknek ez a fő színtere. Ami pedig a korát illeti, elvezet I. Richárd uralkodásának[2] utolsó szakaszába. A király hazatérését hosszú fogságából epedve várták, de már alig remélték kétségbeesett alattvalói, akiket ezalatt kegyetlenül elnyomtak és sanyargattak. A nemesek féktelen hatalma már régebben, István király idejében is elviselhetetlen volt. II. Henrik bölcsességének sikerült ezeket a hatalmaskodó főurakat a trónnak többé-kevésbé alávetni, és engedelmességre kényszeríteni. Most azonban visszatértek régi szokásaikhoz, és jobban garázdálkodtak, mint valaha. Fittyet hánytak az államtanács erőtlen tiltakozásainak, megerősítették várkastélyaikat, mind nagyobb szolgasereggel vették körül magukat, és a környék egész népességét jobbágysorsra kárhoztatták. Minden rendelkezésükre álló eszközzel igyekeztek minél nagyobb fegyveres csapatot szervezni, hogy megnöveljék hatalmukat a várható belső villongások idejére.

Most nagyon bizonytalanná vált a kisnemesek helyzete. Ezeknek a szabad birtokosoknak (vagy ahogy akkor nevezték őket: franklinoknak) az angol kormány betűje és szelleme jogot adott arra, hogy megőrizzék függetlenségüket a hűbéri zsarnokságtól. Többnyire valamely szomszédos kiskirály védnöksége alá helyezték magukat, hűbéri tisztséget vállaltak szolgálatában, vagy kölcsönös véd- és dacszövetséget kötöttek vele, és megfogadták, hogy támogatják minden hadi vállalkozásában. Ha erre fanyalodtak, egyelőre nyugsághoz jutottak - de milyen áron? Fel kellett áldozniuk függetlenségüket, ami a legdrágább kincs minden angol szemében. Azonkívül vállalniuk kellett azt a kockázatot, hogy részt vegyenek bármilyen könnyelmű kalandban, amelyre pártfogójukat nagyravágyása ösztökélte. De mi volt a másik lehetőség? A hatalmas báróknak ezernyi eszközük volt a kisnemesek zaklatására és elnyomására! Mindig találtak valami okot és ürügyet arra, hogy gyengébb szomszédjukat halálra gyötörjék, és pusztulásba kergessék. Jaj volt annak, aki nem vetette alá magát az erősebbek kényének-kedvének, hanem azt hitte, hogy elég, ha békeszerető, és az ország törvényeire bízza magát.

A nemesség zsarnokságát és az alsóbb osztályok szenvedését még súlyosabbá tette egy körülmény, amely Vilmos normandiai herceg hódító hadjáratának következménye volt.[3] Négy nemzedék sem volt elegendő arra, hogy összevegyítse a normannok és angolszászok ellenséges vérét, vagy a közös nyelv és kölcsönös érdekek alapján közelebb hozza egymáshoz a két ellenséges fajt - ezek közül az egyik még mindig diadalmámorban úszott, a másik pedig vereségének következményeit nyögte. A hastingsi csata a hatalmat teljesen a normann nemesség kezére juttatta, ez pedig - mint a történelem mutatja - ugyancsak visszaélt vele. A szász fejedelmeket és nemeseket jóformán az utolsó szál emberig kiirtották, vagy legalábbis megfosztották birtokaiktól; még a másodrangú vagy annál is alacsonyabb néposztály soraiban is kevés ember maradt, aki földet birtokolhatott ősei országában. A királyi politika már régóta arra törekedett, hogy minden törvényes vagy törvénytelen eszközzel megtörje erejét annak a néprétegnek, amelyről joggal feltételezhette, hogy szívében olthatatlan gyűlöletet táplál a győztes hódítók iránt.

A normann vérű uralkodók leplezetlen részrehajlással kedveztek normann alattvalóiknak. A vadászati törvény és sok más rendelkezés, amelyet a jóval enyhébb és szabadabb szellemű szász alkotmány nem ismert, most kölöncként nehezedett a leigázott lakosság nyakára, hogy még elviselhetetlenebbnek érezze a hűbéri láncok terhét. Az udvarban és a főnemesek kastélyaiban - amelyek pompa és fényűzés dolgában az udvarral vetekedtek - nem lehetett hallani mást, csak normann-francia beszédet; a bírósági tárgyalások is ezen a nyelven folytak, így hirdették ki az ítéletet is. Egyszóval az előkelő társaságnak, a lovagvilágnak, sőt még az igazságszolgáltatásnak is francia volt a nyelve, míg a sokkal férfiasabb és kifejezőbb angol-szász nyelvet átengedték a parasztoknak és cselédeknek, akik más nyelvet amúgy sem ismertek. Csakhogy valamiféle érintkezési módra mégis szükség volt a föld birtokosai és a földet megművelő nép között. Ezért lassanként kialakult egy nyelvjárás - az angolszász és a francia keveréke -, amelyen kölcsönösen megérthették egymást. Ebből a szükségmegoldásból fejlődött ki aztán lassan és fokozatosan a mai angol nyelv szerkezete, amelyben olyan szerencsésen összeolvadt a győző és legyőzött beszéde. Az új nyelv azóta színesebbé és gazdagabbá vált, mert sok szót és kifejezést vett át a klasszikus nyelvekből és a dél-európai nemzetek nyelvéből.

Mindezt szükségesnek tartottam előrebocsátani az olvasó tájékoztatására. Ne felejtsük el: nem volt semmiféle nagyobb történelmi esemény - például háború vagy lázadás -, mely arra mutatna, hogy II. Vilmos uralkodása után az angolszász nép még elkülönülten élt volna. Ám olyan nagy volt a nemzeti különbség az angolszászok és a normannok között, hogy nem mosódott el egészen III. Edward uralkodásáig. Az őslakók nem tudták elfelejteni, hogy milyen életük volt azelőtt, és milyen sorsra jutottak most. A visszaemlékezés nyitva tartotta a hódítás ütötte sebeket, és választóvonalat húzott a győztesek és legyőzöttek ivadékai között.


Leáldozóban volt a nap a dús zöld fűvel borított tisztás fölött, az erdőben, amelyről könyvünk elején megemlékeztünk. Száz meg száz terebélyes koronájú, zömök törzsű, ágas-bogas tölgyfa nyújtogatta görcsös ágait a pompás gyepszőnyeg fölé - olyan tölgyek, amelyek talán még a római légiók büszke menetét is látták annak idején. Itt-ott bükkfák, magyalbokrok és mindenféle más cserjék keveredtek közéjük, olyan sűrűn, hogy a lenyugvó nap ferde sugarai sem tudtak rajtuk áthatolni. Más helyeken meg szétnyílt a sűrűség, és hosszú ösvényeket alkotott, amelyeket szívesen követett az ember szeme, a képzelet pedig utat látott bennük az erdei magány még vadregényesebb tájai felé. A nap bíborsugarai megtörnek és elhalványulnak a fák kusza ágain és mohlepte törzsein, míg néhány lépéssel odébb utat lelnek a dús pázsithoz, tüzetesen megvilágítva smaragdzöld foltjait. A tisztás közepén nagy, szabad tér; ez alighanem a babonás druida hit szertartására szolgált, mert egy kis emelkedést alkotott, amely olyan szabályos volt, mintha emberi kéz teremtette volna, tetején meg hatalmas, ormótlan, faragatlan kövek álltak félkörben.

Hét ilyen kő állt ott, a többi meg a földön hevert, részint eredeti helye közelében, részint meg a halom oldalán. Ezeket nyilván egy olyan ember buzgalma döntötte fel, aki áttért a keresztény hitre. Az egyik kő legurult a domb tövébe, és útját állta egy kis csermelynek, amely addig némán siklott tova a domb alján, de most, hogy ilyen akadályba ütközött, halk morajjal tiltakozott a kerülő ellen, amelyre kényszerült.

A tájképet két emberi alak egészítette ki. Ruhájuk és külsejük durva és parasztos volt - olyan vad, mint Yorkshire erdő borította nyugati része azokban a régi időkben. A két ember közül az idősebbik arca komor, zord, szinte vad volt. Ruhája a legegyszerűbb, amit csak el lehet képzelni: valami állat kicserzett bőréből készült, testhez álló ujjas, amelyen a szőrt eredetileg meghagyták ugyan, de már sok helyen lekopott; így aztán bajos lett volna megállapítani, milyen állat bőre lehetett valaha. Ez a kezdetleges ruha a nyaktól a térdig ért, és egymagában minden szükséges ruhadarabot helyettesített. Fent pontosan akkora nyílás volt rajta, amelyen egy fej átbújhatott - nyilván úgy kellett felölteni, hogy gazdája keresztülhúzta a fején, akár egy későbbi páncélinget vagy mai vászoninget. Lábát disznóbőr szíjjal odaerősített bocskor védte, és a lába szárán vékony bőrszalag csavarodott körül úgy, hogy a térde mezítelen maradt, mint a skót felföldieké. Ujjasát derekán széles bőröv szorította össze. A rézcsattal összekapcsolt bőröv egyik oldalán valami tüsző volt, a másikon meg kos szarvából való kürt, a belefújásra szolgáló sípvéggel. Övébe kecskeszarv nyelű hosszú, széles és hegyes, kétélű kést tűzött. Ezt a késfajtát a szomszédságban készítették, s már akkor is sheffieldi penge volt a neve. Fövege nem volt a mi emberünknek: fejét csak sűrű, gubancos haja védte, melyet a nap vörhenyesre pörkölt, s így élesen elütött az arcát belepő hosszú szakáll szinte borostyánkősárga színétől. Egy része van már csak hátra az öltözéknek, de ez aztán sokkal fontosabb, hogysem említetlen hagyjuk. Ez pedig egy rézkarika volt, kutyák nyakörvéhez hasonló, csak éppen nem lehetett kinyitni, mivel szorosan összeforrasztották a nyakon. Elég tág volt, hogy a lélegzést ne akadályozza, de elég szűk ahhoz, hogy ne lehessen kibújni belőle, hacsak ráspollyal szét nem fűrészelik. E különös nyakravalóra szász írásjegyekkel a következő szavakat vésték: "Gurth, Beowulph fia, a rotherwoodi Cedric jobbágya".

A kanász mellett - mert Gurthnek ez volt a foglalkozása - az egyik leomlott druida kőemléken egy nála vagy tíz évvel fiatalabbnak látszó férfi ült. Ruházata, bár formájára a kanászéhoz hasonlított, jobb anyagból készült, és cifrább kidolgozású is volt. Élénk bíborszínűre festett köntösét különféle színű, kezdetleges mintájú ábrák díszítették. Zekéjére rövid köpeny borult, mely alig ért a combjáig. Ez a mocskos ruhadarab sötétvörös volt, bélése pedig rikító sárga. Hosszúságával ellentétben a köpeny bősége felülmúlt minden képzeletet; gazdája könnyedén átvethette egyik válláról a másikra, vagy kényelmesen beburkolódzhatott vele. Karjain vékony ezüstabroncsokat viselt, nyakán pedig ezüstkarikát ezzel a felirattal: "Wamba, Witless fia, a rotherwoodi Cedric szolgája".

Ez az ember ugyanolyan sarut hordott, mint Guth, avval a különbséggel, hogy bőrtekercs helyett kétféle lábszárvédőt viselt: az egyik piros volt, a másik sárga. Fején sapka díszelgett, amelyről körös-körül csengők lógtak le - körülbelül akkorák, mint a sólymokra aggatott csengettyűk. Valahányszor megmozdította fejét, a csengettyűk megszólaltak; és mivel egy pillanatig sem tudott nyugton maradni, a csilingelés egy pillanatra sem szűnt meg. A sapka peremét mereven elálló bőrpánt vette körül, amely - felül bevagdosott szélével - királyi koronához hasonlított. A föveg közepéről zsákszerű nyúlvány ereszkedett alá egyik válláig: olyan volt, mint egy ódivatú hálósapka vagy túró ömlesztésére szolgáló zacskó avagy a mai huszársapka bojtos vége. Erről is csengő lógott alá, amihez hozzájárult még az ember félig ravasz, félig eszelős arckifejezése: mindez arra vallott, hogy emberünk az udvari bolondok vagy házi bohócok sorába tartozik. Akkoriban minden gazdag úr tartott egy ilyen mókamestert a házában, hogy elűzze a tétlen órák unalmát, ha már otthon kellett ülnie.

Éppen úgy, mint a társa, Wamba is tüszőt viselt az övére erősítve, de nem volt se kürtje, se kése; alighanem úgy vélekedtek róla, hogy azok közé tartozik, akiknek nem tanácsos éles szerszámot adni a kezükbe. Ehelyett fakarddal volt felszerelve, amilyennel Vitéz László hadakozik a mai bábszínházban.

Ennek a két embernek nemcsak a külseje ütött el erősen egymástól, hanem a tekintetük és a viselkedésük is. A disznókat őrző jobbágy komor és szomorú volt, fejét mélyen lecsüggesztette, mintha sorsába fásultan beletörődött volna. De vörös, gyulladt szeme időnként fellángolt, és elárulta, hogy átérzi elnyomott helyzetét, és lázadozik ellene. Ezzel szemben Wamba arcán - mint a bohócokén általában - bamba kíváncsiság tükröződött és örökös türelmetlenség, amely egy percre sem hagyta nyugodni. Viszont az is meglátszott rajta, hogy nagyon elégedett külsejével és hivatalával. A két ember angolszász nyelven beszélgetett. Említettük már, hogy az alsóbb néposztályok általában ezen a nyelven beszéltek, kivéve a normann katonákat és a hűbérurak háza népét. Ha megkísérelnők, hogy beszélgetésüket hűséges pontossággal visszaadjuk, a mai olvasó édeskeveset értene belőle, ezért inkább csak a lényegét tolmácsoljuk.

- Szent Withold átka csapjon ezekbe a büdös disznókba! - kiáltott fel Gurth, és fülsiketítő hangokat fakasztott kürtjéből. Így próbálta összeterelni szétszórt kondáját, mely harsány röfögéssel felelt a kürt recsegő szavára. Nem volt kedvük búcsút mondani a kövér tölgymakkból és bükkmakkból álló pazar lakomának, vonakodtak elszakadni a folyócska mocsaras partjától, ahol néhány közülük nyakig merült a jó meleg sárba, és kénye-kedve szerint hempergett benne, mit sem törődve őrzőjük nógatásával. - Szent Withold átka csapjon beléjük, de belém is! - folytatta a kondás. - Kutya legyen a nevem, ha a kétlábú farkas nem ragad el közülük néhányat, mielőtt beesteledik! Hé, Fangs! Fangs! - kiáltotta torkaszakadtából bozontos kutyájának, amely olyan volt, mint egy agár, egy szelindek és egy farkaskutya furcsa keveréke. Sántikálva loholt gazdája után, mintha segíteni akarna neki a makrancos disznók összeterelésében; de akár tudatlanság volt az oka, akár rosszindulat, annyi bizonyos, hogy a furcsa kutya inkább szétkergette, mintsem összeterelte őket, és csak növelte a bajt, amelyen segítenie kellett volna. - Az ördög bújjon abba az átkozott erdőfelügyelőbe, aki levágatta a kutyáink körmeit, hogy ne lehessen hasznukat venni az erdőben! Gyere, Wamba, segíts nekem, mutasd meg, hogy mégiscsak férfi vagy! Kerüld meg a dombot, hogy a hátuk mögé juss. Ha odajutsz mögéjük, úgy terelheted őket magad előtt, mint a legszelídebb bárányokat.

Ám Wamba meg se moccant ültő helyéből.

- Ha éppen tudni akarod - felelte -, most kértem tanácsot a lábaimtól ebben a dologban. Mindketten úgy vélekednek, hogy felségsértést követnék el magasztos személyem és királyi öltözékem ellen, ha begázolnék ebbe a latyakba. Így hát, kedves Gurth barátom, azt ajánlom neked, hogy hívd vissza kutyádat, és bízd a kondát sorsára. Ha véletlenül erre vonuló katonákkal találkoznak vagy vándor zarándokokkal avagy közönséges szegénylegényekkel - egyre megy! Mindenképpen az történik velük, hogy mielőtt felkel a nap, normannokká változnak, ami nagy kitüntetés, nem igaz?

- A disznók normannokká változnak? - visszhangozta Gurth. - Magyarázd ezt meg nekem, Wamba. Eszem tompa, és még dühös is vagyok. Semmi kedvem rejtvényeken törni a fejem.

- Hát jó - felelte Wamba. - Csak azt mondd meg nekem, hogy hívják ezeket a négylábú, röfögő állatokat? Mi a szász neve a disznónak?

- Swine! - kiáltott fel Gurth. - Mit kérdezed, ennyit még egy bolondnak is tudnia kell!

- No, várj csak! - mókázott Wamba. - De hogy hívják akkor, ha leszúrták, kétfelé hasították és felakasztották, fejjel lefelé, ahogy az árulókat szokták. Mi a neve akkor?

- Pork - felelte a kondás.

- No, látod! - mosolygott Wamba. - A disznóhús neve már pork, ez pedig francia eredetű normann szó. Vagyis amíg a disznó él, amíg egy szász rabszolga őrzi, és vesződik vele, addig szász neve van. De mihelyt alkalmassá válik arra, hogy a kastélyban felszolgálják lakomára, akkor már tüstént normann nevet kap, mert a ropogós disznósülthöz a szegény angolszásznak semmi köze. Érted már, Gurth barátom?

- Hát ami igaz, bizony igaz, még akkor is, ha egy bolond szájából halljuk.

- Mondhatok erre más példát is - folytatta Wamba rendületlenül. - Ökör koma, amíg csordában sétálgat, a szász ox névre hallgat, és nagyon megfelel neki. De rögtön franciás beef úrfivá változik, ha puhára főzve, finom mártáska kisasszony társaságában elfoglalja méltó helyét az asztalon.

- Szent Dunstanra mondom, ez egyszer igazat beszélsz! Tőlünk még a levegőt is sajnálják! Azt is csak azért hagyták meg nekünk, hogy dolgozni tudjunk rájuk. Minden kövér falat az ő asztalukra kerül. Lányaink őket szolgálják, fiaink érettük mennek a háborúba, és idegen földön pusztulnak el, családjuk meg védtelenül marad itt, kiszolgáltatva hódítói kényének-kedvének. Ritkaság ám az olyan úr, mint a mi gazdánk, Cedric, áldja meg az Isten! Vér a vérünkből, és igazi férfi, jóságos és bátor, sziklaszilárd. De neki is van gondja elég, különösen most, hogy Reginald Front-de-Boeuf, amint hallom, útban van errefelé, és személyesen akar körülnézni a leigázott tartományban. Cedricnek nehéz dolga lesz, ha nem görbíti meg a derekát. Hát ez mi? - kiáltott fel hirtelen. - Hé-hó! Jól van, Fangs! Mégiscsak összeterelted valamennyit, hát csak hajtsd tovább, derék kutya vagy!

- Gurth - mondta a bohóc komolyan -, látom, hogy egészen bambának tartasz, különben nem bíznál meg bennem ennyire! Micsoda könnyelműség, hogy meggondolatlan szavaiddal kezembe adod életedet? Ha besúgom Reginald Front-de-Boeufnek vagy Philip de Malvoisinnek, hogy a normannokat szidalmaztad, vége a te királyságodnak itt a disznók között! Felkötnek az első fára elrettentő például, hadd lássa mindenki, hogy jár az, aki lázadozni mer.

- Csak nem fogsz elárulni, te kutya?! - méltatlankodott Gurth. - Hiszen te ugrattál bele ebbe a beszélgetésbe!

- Elárulni? Téged? - felelte a bohóc. - Lehet, hogy egy okos ember ezt tenné, de egy bolondnak eszébe se jutna az ilyen ocsmányság! Nem akarok másnak a fején a magasba jutni. De csitt! Mintha lódobogást hallanék. Ki lehet az? - kérdezte, fülét hegyezve. Néhány pillanat múlva tisztán hallani egy lovascsapat közeledését.

- Ne törődj vele - felelte Gurth, és minden figyelmét a kondára fordította. A disznók most már ott loholtak előtte, és Gurth - kutyája segítségével - kényelmesen hajtotta őket a hosszú, sötétbe boruló ösvény felé.

- Igazad van, de mégis meg kell néznem a lovasokat - dünnyögte Wamba. - Talán Tündérországból jöttek, és Oberon királytól hoznak üzenetet.

- Vigyen el a manó! - kiáltott fel Gurth bosszúsan. - Ilyen butaságokat fecsegsz, amikor nyakunkon a zivatar! Figyeld csak, hogy dörög! Nem lehet már messzire. Olyan zápor lesz ebből, amilyet még nem láttál! Már kezdődik is - milyen kövér esőcseppek! Még ki se tört a szélvihar, de a tölgyek már nyögnek és sóhajtoznak, ágaik recsegnek-ropognak. Nevess ki, ha kedved tartja, de ez egyszer hallgass rám. Szedjük a lábunkat, és igyekezzünk fedél alá jutni, mielőtt utolér a fergeteg. Meglátod, micsoda éjszaka lesz!

Wamba belátta, hogy társának igaza van, és nem maradt le mellőle. Gurth felkapott egy nagy furkósbotot, amely ott hevert a fűben, és nagy léptekkel igyekezett előre, mind sebesebben kergetve röfögő csapatát.

 

MÁSODIK FEJEZET

Ott volt egy eszes, elmés szerzetes,
Derék lovas, gyakran szerelmetes,
Férfias férfi, priornak való,
Istállójában sok jóvérű ló;
Hallhatták mindenütt, ha lóra ült:
Sarkantyúja pengett, míg szél fütyült,
Mint templomcsengő, az érc úgy dalolt,
Hol ez úr a klastrom lakója volt.

Chaucer: Canterbury mesék


A lovasok közeledő lármája annyira fokozta Wamba kíváncsiságát, hogy minduntalan hátranézett. Gurth hiába nógatta és szidta, Wamba meg-megállt, és mindenféle ürüggyel hátramaradt. Hol a mogyoróbokorról szedegette a még éretlen gyümölcsöt, hol meg egy parasztlányt bámult meg tetőtől talpig, aki útjukat keresztezte. Így aztán nem csoda, hogy a lovasok csakhamar utolérték őket.

Összesen tízen voltak, tíz férfi. Az a kettő, aki elöl lovagolt, tekintélyes embernek látszott, a többi meg csatlósféle volt. A két úr közül az egyikről nem volt nehéz megállapítani, hogy kicsoda-micsoda. Nyilván magas rangú papi személy volt, a cisztercita barátok öltözékét viselte, csak éppen hogy az ő ruhája sokkal finomabb anyagból készült, mint amilyet a rend szabályzata megenged. A legjobb flandriai posztóból varrt csuklyás köpenye bő, de szépen elrendezett redőkben omlott délceg, bár túlságosan jól táplált alakjára. Arcán nem volt semmi aszkétaszerűség, mint ahogy öltözéke sem vallott arra, mintha megvetné a világi pompát. Arcvonásai talán csinosak és vonzóak lettek volna, ha szemöldökének boltozata alatt nem lappang az a sunyi, sóvár pillantás, amely elárulta, hogy nagyon is kedveli a földi örömöket. De el tudta leplezni ezt, s pályáján megtanulta, hogyan kell uralkodnia arca minden rezdülésén. Természetes arckifejezése olyan volt, mint a víg társaságot szerető, jó kedélyű embereké, de bármely pillanatban fel tudta ölteni az ünnepélyes komolyság maszkját. Fittyet hányva a rend szabályainak, a pápa és a zsinatok rendeleteinek, köpenyének ujjait drága prémmel béleltette és szegette körül, nyakában pedig a köpenyt aranycsat fogta össze. Ez a kifinomultan díszes és mégis egyszerű - a rend szabályainak megfelelő és mégis hivalkodó - öltözék olyan volt, mint egy mai quaker[4] szépség ruhája, aki látszólag ragaszkodik vallása hagyományaihoz és puritán egyszerűségéhez, de ruhája tökéletes szabásával és kelméje finomságával mégis kielégíti kacér hajlamait, és legalább így ízleli meg a hiúság földi örömeit.

A kiváló egyházi férfiú jól táplált öszvéren poroszkált. Az öszvér szerszámát pazarul feldíszítették, és kantárját - az akkori divat szerint - teleaggatták apró ezüstcsengőkkel. Gazdája nem úgy ült a nyeregben, mint egy esetlen kolostori cellalakó, hanem fesztelenül és könnyedén, a gyakorlott lovas nyugodt biztonságával. Meglátszott rajta, hogy csak hosszabb utazások alkalmából éri be egy öszvérrel, bármilyen ápolt és díszes legyen is, bármilyen kényelmes járásra szoktatták. Nem, ez a délceg barát különb paripán szokott nyargalni. Kíséretének egyik tagja, egy világi barát, csodaszép spanyol paripát vezetett utána. Ezeket a telivér hátaslovakat Andalúziából hozták be abban az időben nagy gonddal, fáradsággal a kereskedők a gazdag, előkelő urak számára. A pompás paripa nyergét és szerszámját majdnem földig érő takaró borította. A finom lópokrócot dúsan kihímezték püspöksüvegekkel, keresztekkel és egyéb egyházi jelvényekkel. Egy másik világi barát teherhordó öszvért vezetett, mely a magas rangú egyházi férfiú útipoggyászát vitte. A csapat végén két, ugyancsak cisztercita rendű, de alacsonyabb rangú szerzetes lovagolt. Vidáman, nevetgélve beszélgettek, nem sokat törődtek a többiekkel.

Az egyházi méltóság mellett lovagló férfi negyvenéves lehetett, vagy valamivel idősebb is. Magas termetű, szikár, izmos atlétaalak - a sok testgyakorlat mintha leszedte volna róla az emberi alkat minden lágyabb részét, nem hagyva rajta mást, csak kemény izmokat és szívós inakat; ezeket megedzette már ezernyi fáradalom, és ezért sohasem riadtak vissza attól, hogy újabb erőpróbára vállalkozzanak. Fejét prémmel szegett bíborvörös föveg fedte - az a fajta, amelyet a franciák mortier-nek neveznek, mert fordított mozsárhoz hasonlított. Az atlétatermetű férfi arca olyan volt, hogy tiszteletet, sőt félelmet keltett abban, aki először látta. Erős, éles és kemény arcvonásait feketére perzselte a trópusi nap. Ez az arc rendszerint nyugodt volt, de még akkor is veszedelmesnek tűnt fel. Érezni lehetett, hogy nyugalma csak pillanatnyi szélcsend a szenvedélyek tombolása után; homlokán a kiduzzadó erek, felső ajkán a sűrű fekete bajusz remegése mintha csak arra figyelmeztetett volna, hogy a vihar minden pillanatban újra kitörhet. Éles, átható fekete szemének pillantása arról mesélt, hogy életében legyőzött minden veszélyt, elsöpört útjából minden akadályt; mintha alig várta volna, hogy valaki vagy valami ismét szembeszegüljön akaratával - gyönyör lesz megmutatni erejét, bátorságát, könyörtelen elszántságát! Homlokán a mély sebforradás még zordabbá tette haragos arcát és szemének vészjósló tekintetét; egyik szeme megsérült ugyanattól a vágástól, melynek nyomát homlokán viselte; látása nem szenvedett csorbát, de olyan benyomást keltett, mintha kancsalítana.

Ruházata hasonlított az öszvéren ülő társa öltözékéhez; ő is hosszú szerzetesköpenyt viselt, de bíborvörös színe elárulta, hogy viselője nem tartozik a négy közismert szerzetesrend egyikéhez sem. A köpeny jobb vállán fehér posztóból kivágott, különös alakú kereszt volt látható. Egyébként a szerzetesköpeny olyasmit takart, ami első pillanatban kissé szokatlannak tűnt egy baráton: láncszemekből font, hosszú ujjú páncélinget és ugyanolyan kesztyűt. De ne gondoljuk, hogy rettentő kényelmetlen viselet volt; olyan művészettel tudták összeállítani, hogy hajlékonyságban felvehette a versenyt a szövőszéken készült puha gyapjúkelmével is. Combjait, amennyire köpenye libbenésénél látni lehetett, szintén fonott páncél fedte. Térdét és lábát egymásba illesztett, vékony és hajlékony acélpikkelyek védték. Ezt a felszerelést páncélharisnya egészítette ki, amely a térdtől a bokáig ért, és a lábszár tökéletes védelmét szolgálta. Ami pedig a támadás fegyvereit illeti, ezekből csak egyet viselt: hosszú, kétélű tőrt, amelyet övébe tűzött.

Nem öszvéren nyargalt, mint a társa, hanem erős hátaslovon. Harci ménje is volt, de meg akarta kímélni. A mént a csapat végében egy csatlós vezette, teljes pompájában, acéllemezekből készült páncéllal a fején. A mén fejpáncéljának közepéből rövid, hegyes szarv meredt előre. A nyereg egyik oldalán metszett és berakott díszítésekkel dúsan kivert rövid damaszkuszi csatabárd függött. A másik oldalon tollbokrétás és páncélrostélyos sisak, valamint hosszú, kétkezes kard, amilyet abban a korban a lovagok magukkal vittek a csatába. Egy másik csatlós gazdájának a lándzsáját emelte a magasba. A lándzsa végén kis zászlócska lobogott, közepén ugyanolyan formájú kereszttel, mint az, amely a lovag köpenyének vállát díszítette. A csatlós még egy kis, háromszögletes pajzsot is vitt - fent elég széles volt ahhoz, hogy megvédje a lovag mellét, de lefelé keskenyedett, és hegyesen végződött. Bíborszínű posztó vonta be a pajzsot, eltakarva a rávésett jelmondatot.

A két csatlós nyomában két kísérő haladt. Sötét arcuk, fehér turbánjuk, öltözékük keleti stílusa elárulta, hogy valami távoli, napkeleti ország szülöttei. A fegyveres lovag külseje éppen olyan vad és idegenszerű volt, mint a kísérőié. Csatlósain pompás ruha ékeskedett, de keleti kísérői is meg voltak rakva ékszerekkel; nyakukon ezüstkarika, fekete bokájukon és csuklójukon ugyanebből a drága fémből készült abroncsok; egyébként karjuk könyöktől lefelé és lábuk térdtől bokáig meztelen volt. Hímzett selyemruhájuk gazdájuk rangját és gazdagságát hirdette, de ugyanakkor feltűnően elütött a lovag öltözékének katonás egyszerűségétől. A kísérők görbe kardot viseltek, melynek hüvelyét és markolatát arannyal díszítették. Fegyverzetüket hozzáillő, de jóval drágább művű török tőr egészítette ki. Minden csatlós egy kötegnyi hajítódárdát is vitt nyeregkápáján; ezeket a körülbelül négy láb hosszú, acélhegyű hajítófegyvereket a szaracénok nagyon kedvelték; ennek emlékét őrzi az el dzserrid nevű harci játék, amely még ma is dívik a keleti országokban.

A kísérők lovai is furcsák és idegenszerűek voltak: szaracén lovak, tehát arab vérűek. Finom, karcsú lábaik, vékony csuklójuk, ritkás sörényük, könnyű, ruganyos járásuk nagyon elütött a vaskos, nehéz lovaktól, amelyeket Flandriában és Normandiában tenyésztettek páncélos lovagok részére abban a korban, amikor nehéz felszereléssel indultak harcba. Ezek a lovak a keleti mének mellett úgy hatottak, mint az árnyképek mellett a durva valóság.

Ez a különös csapat nemcsak Wamba kíváncsiságát keltette fel, de még jóval egykedvűbb társáét is. A szerzetest tüstént megismerte, hiszen a jorvaulxi apátság priorját az egész környék ismerte. Tudták róla, hogy szereti a vadászatot, a lakomákat és - ha a hír nem hazudik - egyéb világi örömöket is, amelyek még kevésbé férnek össze szerzetesi fogadalmával.

Ám abban az időben az emberek olyan kevés jót vártak a papság viselkedésétől - akár szerzetesekről, akár világi papokról volt szó -, hogy Aymer prior még elég jó hírnévnek örvendett apátsága környékén. Fesztelen modora, jó kedélye és a könnyedség, amellyel híveit feloldozta a kisebb vétkek alól: mindez közkedveltté tette a nemesség és nagybirtokosok körében. Minthogy előkelő normann családból származott, számos földbirtokoshoz rokoni kapcsolatok fűzték. Különösen a hölgyek hajlottak arra, hogy szemet hunyjanak egy ilyen férfi laza erkölcsei fölött. Hiszen a perjel nem is tagadta, hogy a női nem lelkes hódolója, azonkívül sok tekintetben alkalmas volt arra, hogy eloszlassa azt a nyomasztó unalmat, mely a régi hűbéri kastélyok termeire és szobáira nehezedett.

A prior mohón belevetette magát a szabadtéri játékokba és sportokba; neki voltak a legjobban idomított sólymai és legfürgébb agarai az egész tartományban. Mindez nagyon népszerűvé tette a nemesi ifjúság szemében. Ami pedig az öregeket illeti, megnyerésükre más eszközökhöz folyamodott - olyan szerephez, amelyet szükség esetén nagy méltósággal tudott megjátszani. Volt egy kis jártassága a könyvek világában, és ezt a felületes tudását jól tudta kamatoztatni. Csekély műveltsége elég volt ahhoz, hogy tiszteletet ébresszen azokban, akik még nála is kevesebbet tudtak. Ugyanezt érte el álszenteskedésével is; képmutató komolysággal beszélt az egyház és a papság jelentőségéről, végül még róla is elhitték, hogy erényes.

Még az egyszerű nép is, mely éles szemmel figyeli és bírálja urai viselkedését, elnéző volt Aymer prior léhaságával szemben. A prior bőkezű volt, és az adakozás, mint tudjuk, sok bűnre borít takarót, ha nem is olyan értelemben, ahogy a szentírás beszél róla. A prior szabadon rendelkezett kolostora busás jövedelmének legnagyobb részével. Ez lehetővé tette számára, hogy költséges kedvteléseit fedezze, de még arra is jutott belőle, hogy bőkezűen segélyezze a környék szegény parasztjait. Gyakran enyhített az elnyomottak gondjain és bajain. Így aztán nyugodtan átengedhette magát a vadászat, a lakmározás vagy poharazgatás örömeinek. Ha meglátták, amint hajnalban oson be az apátság hátsó ajtaján, vagy késő éjjel siet haza valami találkozóról, a parasztok mosolyogva a vállukat vonogatták. Megbocsátották kis ballépéseit, és arra gondoltak, hogy sok más pap is elkövet ilyesmit, de nem rendelkezik olyan jó tulajdonságokkal, mint a prior. Így ismerte a mi két szász jobbágyunk is Aymer priort és jellemét.

Esetlen meghajlással köszöntötték, a prior pedig félig latin, félig normann szavakkal viszonozta köszöntésüket.

- Benedicite, mes filz. Áldassék az Úr neve, gyermekeim.

Maga a prior fel se tűnt volna a két jobbágynak, de annál inkább megbámulták társát és kísérőit. Izgatottságukban alig hallották a prior szavait, amikor megkérdezte tőlük, nem ismernek-e valami helyet a közelben, ahol szállást kaphatnának éjszakára. Oda se figyeltek, csak tátott szájjal nézték a félig papos, félig katonás, fekete bőrű idegent és keleti kísérői különös ruháját, különös fegyvereit. Némaságukhoz hozzájárult az is, hogy a nyelv, amelyen a papi áldás, majd utána a kérdés elhangzott, nem volt kedves a szász parasztok fülének, noha félig-meddig megértették.

- Azt kérdeztem, gyermekeim - mondta a prior jóval hangosabban és most már lingua francához folyamodva, vagyis ahhoz a kevert nyelvhez, amelyen a normannok és a szászok egymással érintkezni szoktak -, lakik-e itt a közelben valami derék ember, aki Isten iránt érzett szeretetből és az anyaszentegyház iránt érzett tiszteletből hajlandó volna vacsorát és éjjeli szállást adni az egyház két legalázatosabb szolgájának és kíséretének.

Úgy látta jónak, hogy kedveskedve beszéljen ezekkel az egyszerű emberekkel. De öntudatos, tiszteletet követelő hangja megcáfolta szavai szerénységét.

"Az anyaszentegyház két legalázatosabb szolgája! - dünnyögte magában Wamba. Ha bolond volt is, óvakodott attól, hogy gúnyos megjegyzését más is meghallja. - Szeretném látni, milyenek akkor az udvarbírái, pincemesterei és más magasabb rangú szolgái!"

Miután gondolatban ilyen megjegyzést fűzött a prior szavaihoz, felpillantott, és a feltett kérdésre így válaszolt:

- Ha a tisztelendő atyák szeretik a vidám asztalt és a puha ágyat, néhány mérföldnyi lovaglással eljuthatnak a brinxworthi apátságba, ahol bizonyára olyan fogadtatásban lesz részük, mely rangjukat megilleti. Viszont ha inkább vezekléssel óhajtják az estét eltölteni, álljanak meg ott szemben, azon az erdei tisztáson. Onnan egyenes ösvény visz a copmanhursti remetelakba, ahol egy jámbor remete tanyázik, aki szívesen megosztja ilyen vendégekkel kunyhója fedelét és imái üdvösségét.

De a prior fejét rázta mindkét indítványra.

- Derék barátom - mondta -, ha csengőid csilingelése nem szédítette volna meg elmédet, magad is tudnád, hogy: clericus clericum non decimat - vagyis mi, egyháziak, nem szeretjük kimeríteni egymás vendégszeretetét. Inkább a világiakat vesszük igénybe, és így alkalmat adunk nekik arra, hogy Istent szolgálják, amidőn felkent papjait megbecsülik és megsegítik.

- Az már igaz - felelte Wamba -, hogy én csak egy közönséges szamár vagyok, és mégis jogom van olyan csengőket viselni, mint tisztelendő atyám öszvérének. Mégis amondó vagyok, hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze. Ezt bizonyára az egyház szolgái is tudják, így hát...

- Elég a szemtelenségből, fickó! - vágott Wamba szavába a fegyveres lovas éles, szigorú hangon. - Azt mondd meg, ha tudod, merre visz az út a... hogy is hívják azt a franklint, Aymer prior?

- Cedric a neve - felelte a prior -, Cedric, a szász. Mondd csak, jóember, közel vagyunk már a házához? Meg tudod mutatni az utat?

- Az utat bajos lesz megtalálni - szólalt meg Gurth, aki eddig hallgatott. - Különben is Cedric már alszik, ő és háza népe korán szokott nyugovóra térni.

- Fickó, fogd be a szád! - rivallt rá a lovag. - Ha lefeküdtek, majd fölkelnek, és kiszolgálnak minket! Boldogok lesznek, hogy vendégül láthatnak olyan utasokat, mint mi vagyunk! Nem fogunk könyörögni azért, amit jogunk van megkövetelni!

- Most már igazán nem tudom, megtegyem-e - dünnyögte mogorván Gurth. - Vezessek el a gazdám házába olyan embereket, akik így követelődznek? Követelni merik a vendéglátást, amit más még kérni is alig mer! Jognak tekintik, amit más kegynek tekint!

- Még feleselni mersz velem, gaz szolga! - kiáltott fel a lovag, és sarkantyújával arra kényszerítette lovát, hogy megforduljon az ösvényen. Közben felemelte lovaglópálcáját, amelyet kezében tartott, hogy megfenyítse vele azt a szemtelen parasztot.

Gurth vad, dühös pillantást vetett rá, és alig tudta fékezni heves mozdulatát, amellyel kése nyeléhez kapott. Szerencsére a prior is közbelépett, öszvérével a lovag és a kondás közé furakodott, hogy megakadályozza a készülő erőszakosságot.

- Az isten szerelmére, Brian testvér, ne feledkezz meg magadról! Azt hiszed, a Szentföldön vagy, ahol pogány törököket meg hitetlen szaracénokat kell ráncba szedni? Mi, ennek a szigetnek a lakói, nem szeretjük a korbácsot, csak az anyaszentegyháztól tűrjük el, mert tudjuk, hogy azokat bünteti a legszigorúbban, akiket a legjobban szeret. Mondd csak, fiam - fordult Wambához, és egy kis ezüst pénzdarabot adott neki szavai megerősítésére -, merre kell menni a szász Cedric házához? Lehetetlen, hogy ne ismerd az utat, és kötelességed megmutatni a vándornak, még akkor is, ha nem olyan jámbor, mint mi vagyunk.

- Istenuccse, szent atyám - felelte a bohóc -, főtisztelendő társad szaracén feje annyira megzavarta az enyémet, hogy rémületemben elfelejtettem az utat. Magam sem tudom, ma este hogyan találok haza!

- Csitt, csitt! - mondta az apát. - Meg tudod te mutatni az utat, ha akarod. Ne felejtsd el, hogy ez a tisztelendő testvér egész életét hadakozásban töltötte, a szaracénok ellen küzdött a Szentsír visszafoglalásáért. Talán már hallottál a templomosok rendjéről[5] - ő is hozzájuk tartozik, félig szerzetes, félig vitéz.

- Hát ha csak félig szerzetes - szólt a bohóc -, mért bánik egészen embertelenül azokkal, akik útjába akadnak, még ha nem is sietnek válaszolni olyan kérdésekre, amelyekhez semmi közük?

- Nagyon szellemes vagy - bólintott az apát. - Nem bánom, megbocsátom a tréfáidat, de csak azzal a feltétellel, hogy tüstént megmutatod nekem az utat Cedric házába.

- Jól van - mondta Wamba. - Akkor haladjanak csak tovább ezen az ösvényen, amíg nem jutnak el egy süppedt kereszthez, amely alig egyrőfnyire áll csak ki a földből. Ott forduljanak balra. Vigyázzanak ám, mert a keresztnél négy ösvény találkozik. Remélem, fedél alá jutnak, még mielőtt kitör a vihar!

Az apát megköszönte az útbaigazítást. A lovasok megsarkantyúzták lovaikat, és folytatták útjukat. Igyekezetük elárulta, hogy csakugyan nagyon szeretnék elérni éjjeli szállásukat, még mielőtt nyakukba szakad a vihar. Amikor a lovak patáinak dobogása elhalt, Gurth a bohóchoz fordult.

- Ha megfogadják bölcs tanácsodat - mondta neki -, a tisztelendő atyák aligha jutnak el Rotherwoodba ma éjszaka.

- Magam sem hiszem - felelte Wamba vigyorogva. - De ha szerencséjük van, eljuthatnak Sheffieldbe, és az is jó hely nekik. Nem vagyok éppen vadász, de annyit én is tudok, hogy nem szabad megmutatni az agárnak, hol bujkál a szarvas, ha nem akarjuk, hogy hajszolja.

- Igazad van - vélte Gurth. - Baj lenne abból, ha Aymer megpillantaná Lady Rowenát, és még nagyobb baj, ha Cedric hajba kapna azzal a szerzeteslovaggal. Márpedig ez kikerülhetetlen, ha találkoznak. Mi viselkedjünk úgy, ahogy jó szolgákhoz illik: a szemünket és a fülünket tartsuk nyitva, a szánkat csukva!

No de térjünk vissza lovasainkhoz, akik hamarosan maguk mögött hagyták a két jobbágyot, és a következő beszélgetést folytatták normann-francia nyelven (ez volt ugyanis a felsőbb osztálybeliek megszokott nyelve, és ritkaságszámba ment az olyan úrféle, aki még mindig büszke volt szász származására, és kérkedni mert vele.)

- Mit jelentsen az, hogy ezek a fickók olyan szemtelenül mertek beszélni velünk? - mondta a templárius a cisztercitának. - És mért akadályoztad meg, hogy megfenyítsem őket?

- Valóban, Brian testvér - felelte a prior -, ami az egyik fickót illeti, nem tudom rossz néven venni egy bolondtól, hogy bolondságot beszél. A másik pedig azok közé a rakoncátlan, vad fickók közé tartozik, akikről már több ízben mesélgettem neked; a leigázott szászok ivadékai közt akadnak még olyanok, akik minden alkalmat megragadnak, hogy kimutassák, mennyire gyűlölik hódítóikat.

- Megtanítanám én tisztességtudásra ezzel az ostorral, ni! - jegyezte meg Brian. - Megszoktam én, hogyan kell bánni nyakas fickókkal! Odin isten sem lehetett vadabb és félelmetesebb, mint a mi török foglyaink odaát. De két hónap az én házamban, az én rabszolga-felügyelőm keze alatt elég volt ahhoz, hogy olyan szelídek legyenek, mint a bárány, és alázatosan lessék gazdájuk minden kívánságát. De óvakodj, uram, attól, hogy tőr vagy méreg kerüljön a kezük ügyébe, mert ellened használják fel az első kedvező alkalommal.

- Igen, igen - bólintott Aymer prior -, minden országnak megvannak a maga szokásai, megvan a maga divatja. Egyébként hiába verted volna azt a fickót akár félholtra is, nem mutatta volna meg az utat gazdája házába. Legfeljebb azt érted volna el vele, hogy ok legyen az összetűzésre közted és Cedric közt, ha végül mégis odatalálsz. Ne felejtsd el, amit mondtam neked: ez a gazdag franklin büszke, vad, haragos és féltékeny, dacol a nemességgel, de még a szomszédaival, Reginald Front-de-Boeuf és Philip de Malvoisin urakkal is, pedig azokkal nem tanácsos ujjat húzni. Elszántan síkraszáll fajtája jogaiért, és büszkén emlegeti, hogy egyenes leszármazottja Herewardnak[6], a Heptarchia[7] híres vitézének, akinek nem volt párja a hét fejedelemségben - Essexben, Sussexben, Wessexben, Northumbriában, Merciában, Kentben és Kelet-Angliában. Ezzel kérkedik, míg mások igyekeznek eltitkolni angolszász származásukat, nehogy nekik is viselniük kelljen a legyőzöttekre kirótt terheket, és nekik is az legyen a sorsuk: vae victis - jaj a legyőzötteknek! Cedric mintha csak örömét lelné ebben, országszerte azért nevezik így: Cedric, a szász.

- Prior - mondta a templárius -, te nagy nőbarát vagy, értője az asszonyi szépségnek, igazi trubadúr! Te kész vagy minden áldozatra a szerelem kedvéért. De én másféle ember vagyok. Én azt mondom, ennek a Rowenának tündérszépnek kell lennie, hogy a kedvéért türtőztessem magam, és barátságos legyek egy olyan lázadó fickóhoz, mint az apja, Cedric!

- Cedric nem az apja, csak távoli rokona - felelte a prior. - Cedric is büszke az őseire, de Rowena még nála is előkelőbb családból származik. De gyámja a lánynak, bár azt hiszem, önmaga nevezte ki magát gyámjának. Akármint legyen is, annyi bizonyos, hogy gyámleánya éppen olyan drága neki, mintha édesgyermeke volna. Ami a lány szépségét illeti, erről alkalmad lesz személyesen meggyőződni. Ha bársonyos, hamvas arca, kék szemének büszke és mégis szelíd tekintete nem elég igéző ahhoz, hogy elfeledtesse veled Palesztina ébenhajú leányait, sőt az öreg Mahomed paradicsomának hurijait is - akkor pogány legyen a nevem, és ne tartson senki egyházam hű fiának!

- De nem felejtetted el, mibe fogadtunk arra az esetre, ha ez a híres szépség... megméretik és könnyűnek találtatik?

- Nem, nem, tudom... arany nyakláncomba fogadtam, tíz átalag borba Khiosz szigetéről! Már hozhatod is azt a tíz hordócskát! Olyan biztosan az enyém, mintha már ott volna a kolostor pincéjében, az öreg Dennis felügyelete alatt.

- Az én szavamtól függ! - felelte a templárius. - Csak akkor tartozom fizetni, ha magam is elismerem, hogy ilyen szép leányt nem láttam még tavaly pünkösd óta. Így szól a fogadás, nem? Én meg azt mondom, hogy búcsúzzál az aranyláncodtól, prior! Én viselem majd Ashby de la-Zouchban, a lovagi tornán.

- Nyerd meg becsülettel, és viseld, ahol akarod - mondta a prior. - Én bízom lovagi és papi szavadban, hogy azt fogod majd mondani, amit gondolsz. De addig is fogadd meg tanácsomat. Kérlek, uralkodj nyelveden, és légy udvariasabb, mint ahogy pogány foglyaid és keleti rabszolgáid között megszoktad. A szász Cedric, ha megsértődik - márpedig nagyon könnyen megsértődik -, nem nézi azt sem, hogy te lovag vagy, sem azt, hogy én prior vagyok, hanem kirak minket a házából, és szent mivoltunkkal mit sem törődve, kikerget a szabad ég alá, még akkor is, ha éjfél van. És vigyázz, hogyan nézel Rowenára, akit féltékenyen őriz, mint a szeme világát. Ha ebben a tekintetben valami gyanút fog, elveszett ember vagy. Azt mondják, hogy egyetlen fiát is száműzte házából, mert szerelmes pillantást mert vetni a szépséges tündérre, akit - úgy látszik - csak messziről szabad imádni. Csak úgy szabad gondolni rá, mint a Boldogságos Szűzre, akinek oltára elé járulunk.

- Jól van, eleget beszéltél - felelte a templomos lovag. - Nem bánom, egy éjszakára fékezem magam, és olyan szende leszek, mint egy ártatlan kislány. De ne félj attól, hogy erőszakkal kihajít minket. Ettől a szégyentől mindenképpen megóvnak a kísérőim, Hamet és Abdalla. Nyugodt lehetsz, elég erősek vagyunk ahhoz, hogy biztosítsuk a szállásunkat.

- Nem szabad, hogy arra kerüljön a sor - felelte a prior. - De lám, itt van az a földbe süppedt kereszt, amelyről az a bolond beszélt. De az éjszaka olyan sötét, hogy meg se lehet különböztetni az ösvényeket. Azt hiszem, úgy mondta, hogy balra térjünk.

- Jobbra - vitatkozott Brian -, határozottan emlékszem, hogy ezt mondta.

- Én meg biztos vagyok benne, hogy balra. Emlékszem, hogy a fakardjával erre mutatott.

Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, mindegyik makacsul ragaszkodott a maga igazához. Megkérdezték a kísérőket, de azok nem voltak elég közel Wambához, amikor megadta az irányt. Végül Brian észrevett valamit, ami eddig elkerülte figyelmét a sötétben.

- Nézd csak, itt fekszik valaki! Vagy alszik, vagy meghalt, de ott hever a kereszt tövében. Piszkáld csak meg, Hugó, a lándzsád hegyével.

Mihelyt ez megtörtént, a földön heverő alak felpattant, és jó francia nyelven felkiáltott:

- Nem tudom, ki vagy, de neveletlenség így megzavarni valakit gondolataiban!

- Nem akarunk zavarni - felelte a prior -, csak arra kérünk, mutasd meg az utat Rotherwoodba, a szász Cedric otthonába.

- Magam is oda készülök - felelte az idegen -, és ha lenne egy lovam, elvezetnélek benneteket, mert az út nagyon tekervényes, de szerencsére én jól ismerem.

- Kapsz lovat, jutalmat is, no meg hálás köszönetet - mondta a prior -, csak vezess minket oda biztonságban.

Megparancsolta egyik kísérőjének, hogy üljön fel vezeték lovára, azt pedig, amelyen idáig nyargalt, adja át az idegennek.

Vezetőjük éppen az ellenkező irányba indult, mint amelyet Wamba ajánlott nekik, hogy félrevezesse őket. Az ösvény még mélyebben behatolt az erdőbe, átvágott több patakon, amelyeket elég veszélyes volt megközelíteni, mert olyan ingoványos partok övezték. Ám az idegen mintha ösztönösen megérezte volna, merre lehet biztonságosan lépkedni. Figyelmesen nézegetett maga elé, és óvatosan kalauzolta társait a bozótban, amely mind szövevényesebbé vált. A vezető hirtelen az ösvény végébe mutatott, ahol egy nagy, alacsony, szabálytalan alakú házat lehetett látni.

- Az ott Rotherwood, a szász Cedric otthona.

Aymer nagyon megörült ennek a bejelentésnek. Idegei nem voltak a legerősebbek, és megviselték az éjszakai út fáradalmai. Izgatottságában eddig nem volt kedve kérdéseket intézni kalauzukhoz. Ám most, hogy az éjjeli szállás közelében végre biztonságban érezte magát, kíváncsisága ösztökélésére megkérdezte az idegent, hogy kicsoda, és mit keres ezen a környéken.

- Zarándok vagyok, pálmaággal tértem vissza a Szentföldről - hangzott a válasz.

- Helyesebb lett volna, ha ott maradsz, és harcolsz a Szentsír visszafoglalásáért - mondta a templomos.

- Ez igaz, tisztelendő lovag úr - felelte a zarándok, akinek szemében egy templomos, úgy látszik, egészen megszokott jelenség volt. - De ha azok is, akiket fogadalmuk köt a szent város visszahódítására, ilyen messze elcsavarognak kötelességük színterétől, nem szabad csodálkozni azon, hogy egy magamfajta békés paraszt kevés kedvet érez végrehajtani azt a feladatot, amelyet ők is cserbenhagytak.

A templomosnak már ajkára tolult az indulatos válasz, de a prior közbevágott, és csodálkozását fejezte ki, hogy vezetőjük a hosszú távollét után még mindig oly jól ismeri az erdő zegzugos ösvényeit.

- Itt születtem, ezen a vidéken - felelte a vezető, és ahogy ezt kimondta, már ott is álltak Cedric háza előtt. Szabálytalan alakú, alacsony épület volt ez, amely több udvart zárt magába, és nagy területet foglalt el. A ház terjedelme arra vallott, hogy gazdája vagyonos ember, bár otthona egyébként cseppet sem hasonlított azokhoz a magas, tornyos, bástyákkal megerősített épületekhez, amelyekben a normann főnemesek fészkeltek. Ezeknek az épületeknek a stílusa elterjedt egész Angliában, és jellegzetessé vált.

Ám Rotherwood sem maradt teljesen védtelenül. Abban a zavaros korszakban az erődítés hiánya azzal a kockázattal járt, hogy a házat éjszaka felgyújtják és kirabolják. Ezért az egész épületet mély árok vette körül, melybe bevezették a közeli folyó vizét. Az árok külső és belső partján kettős palánk húzódott, amelyet a szomszédos erdőből vágott, kihegyezett végű karókból építettek. A külső palánk nyugati oldalán kaput vágtak, ahonnan felvonóhídon át lehetett a belső kerítés kapujához jutni. Mindkét kaput a palánk óvatos előrelátással épített kiszögellései védelmezték. Innen szükség esetén íjászok és parittyások oldalba kaphatták a támadókat.

A kapu előtt a templomos harsányan megfújta kürtjét, mert az eső, amely már régóta fenyegetett, most már valóban zuhogni kezdett.

 

HARMADIK FEJEZET

Baljós segítség: partról, hol dörög
A Germán-tenger: izmosan, virágzón
A szászok jöttek, szőkék, kék szeműek.

Thomson: Szabadság


A nagy teremben minden készen állt szász Cedric estebédjének felszolgálására. A terem méretei aránytalanok voltak - magassága nem volt elegendő óriási hosszúságához és szélességéhez képest. Közepén hosszú tölgyfa asztal állt, amelyet az erdőben kivágott, nyersen megmunkált fatörzsekből róttak össze; keveset törődtek azzal, hogy simára csiszolják. A mennyezet mestergerendából és kisebb gerendákból állt; a termet csupán ez az ácsolat és fölötte a zsúpfedél választotta el az égtől. A terem mindkét végébe hatalmas tűzhelyeket raktak, de a kémények olyan kezdetlegesek voltak, hogy legalább annyi füst hatolt a terembe, mint amennyi a kéményeken át megfelelő utat talált kifelé. Az állandó pára, amely így keletkezett, átitatta az alacsony terem minden gerendáját, fekete koromréteg is rakódott rájuk. A falakon a harc és a vadászat eszközei függtek. Minden sarokból szárnyas ajtók nyíltak a tágas épület egyéb részeibe.

A kastély többi szobáját is a szász korszak nyers egyszerűsége jellemezte: Cedric azzal büszkélkedett, hogy ennek az egyszerűségnek a megóvására törekszik. A padló mészkővel kevert földből készült, amelyet keményre döngöltek - ilyen padolatot látni ma is csűrökben és hombárokban.

A nagy terem hosszának körülbelül negyedrészében a padló egy lépcsőfokkal magasabb volt; ezt az emelvényt a család tekintélyesebb tagjainak és az előkelőbb látogatóknak tartották fenn. Dús bíborterítővel borított asztalt állítottak fel keresztbe az emelvényre; ennek az asztalnak a közepéhez csatlakozott egy hosszabb és alacsonyabb asztal, amely elnyúlt a terem végéig - itt étkeztek a szolgák és a ház alsóbbrendű népe. Az egész egy nagy T betűhöz hasonlított. Oxford és Cambridge[8] ódon kollégiumaiban még ma is látni ilyen régi ebédlőasztalokat, amelyeknek elrendezése hasonló elveket követ. Az emelvényen tölgyfából faragott nehéz padok és székek álltak. A székek és a magasabb asztal felett posztóból készült mennyezetet feszítettek ki, amely bizonyos mértékben megvédte a díszhelyen ülőket az időjárás viszontagságaitól, különösen az esőtől, hiszen a rosszul illeszkedő tetőlécek közt egyes helyeken beszivárgott a víz.

A csarnok felső végének oldalait, ameddig az emelvény terjedt, faliszőnyegek borították. Ezeket - éppen úgy, mint a padlót takaró nagy szőnyeget - élénk színű, sőt rikító ábrák díszítették: primitív hímzési kísérletek. Az alacsonyabb asztal fölött nem volt baldachin; itt a durván vakolt fal is csupasz volt, a földes padlót sem takarta szőnyeg. Az asztalon nem volt terítő, és a székeket nagy, durva lócák helyettesítették.

A felső asztal közepén két szék kiemelkedett a többi közül. Ez volt a ház urának és úrnőjének a helye. Ők voltak a vendéglátó házigazdák, és ezt fejezte ki szász dísznevük is, mely "kenyérosztót" jelentett.

A két szék mindegyikéhez egy-egy furcsán faragott és elefántcsonttal kirakott zsámoly tartozott; ez a megkülönböztetett tisztelet jele volt. A két trónszerű szék egyikén ült Cedric, a szász, aki rangját tekintve thane volt, normann elnevezés szerint pedig franklin, vagyis szabad birtokos. Csupán ennyi, semmi több - de ha késedelemmel szolgálták fel a vacsorát, ugyanolyan ingerült türelmetlenséget árult el, mint egy későbbi, sőt akár mai alderman, azaz elöljáró vagy városatya.

A házigazda arca elárulta, hogy nyíltszívű, de indulatos, heves természetű ember. Közepes termetű volt, de széles vállú, hosszú karú és rendkívül izmos. Meglátszott rajta, hogy megszokta és könnyűszerrel el tudja viselni a harc és a vadászat fáradalmait. Széles arca, nagy kék szeme, nyílt arcvonásai, ragyogó fogai, fejének szabályos alakja - mindez éppen olyan rokonszenves volt, mint az a derült kedély, amely gyakran együtt jár a hirtelen haragra lobbanó hevességgel. Szemében büszkeség égett, de örökös, féltékeny figyelem is, mert egész életében olyan jogokat kellett védelmeznie, melyeket állandó támadás fenyegetett; ilyen körülmények váltották ki belőle a gyors és erélyes harckészséget meg a szüntelen éberséget. Szőke haját a feje búbjától a homlokáig középen kettéválasztotta. Haja hosszú volt, kétoldalt a vállát verdeste, és még semmi jelét sem mutatta az őszülésnek, pedig Cedric már közel járt a hatvanadik évéhez.

Felsőruhája zöld színű volt, mint az erdő lombjai. Nyakát és ujjai végét az a fajta prém szegélyezte, amelyet minever néven ismertek; állítólag a szürke mókus bőréből készült, de minősége, finomsága megközelítette a hermelint. Ez a felsőruha begombolatlanul omlott alá a bíborszínű, szorosan a testhez simuló ujjasra. A nadrág ugyanabból az anyagból készült, de nem ért a combon alul, és a térdet szabadon hagyta. Cedric lábán olyan saru volt, amilyet a parasztok viselnek, csak finomabb bőrből készült, és elöl aranycsatok fogták össze. Cedric mindkét karján aranykarikákat viselt, és nyakában ugyanebből a drága fémből készült, széles pántot. Derekát dúsan kivert öv fogta körül, ebbe tűzte rövid, kétélű, hegyes, egyenes kardját, amely majdnem egészen függőlegesen csüggött az oldalán. Széke mögött bíborszínű posztóból varrott, prémmel bélelt köpönyege függött, és ugyanilyen, de pazarul hímzett sapka - ezek egészítették ki a gazdag földesúr ruházatát, ha elment hazulról. A szék támlájához rövid vadkanlándzsa támaszkodott, melynek széles, hegyes acélvége fényesen csillogott. Cedric mindig magával vitte ezt a lándzsát, ha elment; sétabotnak használta vagy fegyvernek, ahogy a szükség kívánta.

Számos szolga, kiknek ruhája fokozatos átmenetet alkotott Gurth disznópásztor durva, egyszerű gúnyája és urának pazar öltözéke között, szolgálatkészen leste Cedric hangulatát és parancsait. Két-három magasabb rangú szolga az emelvényen állt, gazdája háta mögött; a többi a terem másik végében tartózkodott. De voltak ott másféle házbeliek is: két-három nagy, bozontos agár, amilyennel akkoriban szarvasra vagy farkasra szoktak vadászni; aztán néhány erős, nagy csontú, nagy fejű, vastag nyakú, hosszú fülű vizsla; végül egy-két kisebb kutya is, abból a fajtából, amelyet ma tacskónak neveznek. Türelmetlenül várták a vacsora megérkezését, de a kutyákat jellemző csodálatos okossággal, pontosan ismerték gazdájuk arcának minden rezdülését, és óvakodtak attól, hogy Cedricet komor és néma tűnődésében megzavarják. Ebben nyilván része volt annak a kis fehér pálcának is, amely ott feküdt az asztalon Cedric hússzeletelő kése mellett, hogy kéznél legyen, ha négylábú kísérői túlságosan tolakodó módon mernének viselkedni. Csak egy öreg, szürke farkaskutya telepedett le a díszes szék mellé, a régi kedvenc jogán, akinek sok mindent elnéznek; sőt időnként Cedric térdére fektette nagy szőrös fejét, vagy kezébe dugta orrát, hogy magára vonja gazdája figyelmét. De még ő is visszautasításban részesült.

- Nyughass, Balder, kuss le! - hangzott a zord parancs. - Nincs kedvem tréfálni!

Valóban, Cedric hangulata, amint már jeleztük, nem volt éppen nyugodt és barátságos. Lady Rowena, aki egy távoli templomba ment esti misére, csak az imént jött haza, és éppen átöltözött, mert alaposan megázott a viharban. Azután még semmi hír sem volt Gurthről és a kondájáról, pedig már régen haza kellett volna érkezniük az erdőből. Márpedig akkoriban olyan bizonytalan idők jártak, hogy a késedelem aggasztó feltevésekre adhatott okot; talán zsiványok támadták meg a kondát, akiktől hemzsegett az erdő; talán valamelyik szomszédos báró próbálta megdézsmálni, aki ereje tudatában fittyet hányt a törvénynek és mások tulajdonjogának. A kérdés nem volt jelentéktelen, hiszen a szász földbirtokosok vagyona elsősorban disznócsordáikból állt, különösen az erdős vidékeken, ahol az állatok könnyen megtalálták táplálékukat.

De Cedric nyugtalanságának más okai is voltak. A szász thane türelmetlenül várta kedvenc bohóca, Wamba megérkezését. Wamba mókái kissé kopottak voltak ugyan, de azért mégiscsak fűszerezték valahogy a vacsorát meg a mély sörös- és boroskupák ürítését, ami hozzátartozott az étkezéshez. És ne felejtsük el, hogy Cedric dél óta nem evett, nem ivott semmit, viszont a vacsora szokásos ideje már régen elmúlt - csupa olyan dolog, ami a vidéki földesurakat ma is ingerültséggel tölti el, éppen úgy, mint a régi időkben. Cedric bosszúsága szaggatott kifakadásokban jutott kifejezésre; hol önmagában dörmögött, hol meg ráförmedt a körülötte álldogáló szolgákra, különösen a pohárnokra, aki időnként borral telt ezüstserleget nyújtott feléje csillapítószernek.

- Hol marad Lady Rowena?

- Csak a fejdíszét hozza rendbe - felelte egy nőcseléd ugyanolyan bizalmaskodó modorban, ahogy a kedvenc szobalány szokott beszélni a ház urával egy modern családban. - Csak nem ülhet asztalhoz csuklyában és köpenyegben? És nincs még egy dáma az egész megyében, aki gyorsabban tudna öltözködni, mint az én úrnőm.

Ez a kétségbevonhatatlan érv valami belenyugvó dünnyögést váltott ki a ház urából, aki aztán mégis szükségesnek tartotta, hogy hozzátegye:

- Csak azt kívánom, hogy legközelebb szebb időt válasszon ki, ha megint elmegy a Szent János-templomba ájtatoskodni! De ezer ördög és pokol! - fordult hirtelen a pohárnokhoz jóval hangosabban, mintha örülne neki, hogy most aztán egész bátran szabadon eresztheti haragját és felháborodását. - Miért marad ez a Gurth olyan sokáig odakünn? Attól tartok, rossz hírt fogunk hallani a csordáról. Pedig eddig gondos és hűséges pásztorunk volt, és már valami jobb munkát szántam neki; arra gondoltam, hogy megteszem felügyelőim egyikének.

Oswald, a pohárnok, alázatosan megjegyezte: még alig egy órája, hogy elkondult a curfew - a tűzeloltás jele.

Rosszul választotta meg a módját annak, hogy Gurth késedelmét mentegesse, mert olyan témát érintett, amely bántotta minden angolszász fülét.

- Hogy az ördög vinné el az esti jelzőharangot meg a fattyú zsarnokot, aki kitalálta! - kiáltott fel Cedric. - De még az elfajzott szász szolgát is, aki szász nyelven emlegeti, szász fül hallatára! Igen, a curfew, a curfew! Amely a tisztességes embert arra kényszeríti, hogy oltsa el házában a világosságot, míg a rablók és tolvajok szabadon garázdálkodhatnak a sötétben! Igen, a curfew! Reginald Front-de-Boeuf meg Philip de Malvoisin nagyon jól tudja, mire szolgál a tűzeloltási parancs, akárcsak maga William, a Fattyú, vagy bármely normann kalandor, aki ellenünk harcolt Hastingsnél. Végül még meghallom a rossz hírt, hogy elhajtották sertéseimet, hadd legyen mit falniuk az éhes banditáknak, akiket csak lopással és rablással tudnak eltartani! Hűséges kondásomat persze meggyilkolták, és a kondát zsákmányul ejtették. De hol van Wamba? Mintha valaki azt mondta volna, hogy Wamba is kiment az erdőbe Gurthtel!

Oswald megerősítette, hogy valóban úgy van.

- Ah! A dolog percről percre szebb lesz! Akkor őt is elhurcolták, a szász bolondot, hogy a normann urakat szolgálja! Igazában bolondok vagyunk valamennyien, akik meghajtjuk derekunkat, nem csoda, hogy megvetnek és kinevetnek bennünket, mintha félkegyelműnek születtünk volna!

Az elképzelt sérelem hatása alatt türelmetlenül felpattant ülő helyéből, és megragadta vadkanlándzsáját.

- De nem hagyom annyiban - kiáltotta -, nem én! Megbosszulom magam, ha addig élek is! A Nagytanácshoz fordulok panaszommal! Vannak barátaim, híveim, követőim! Vitézi párviadalra szólítom a normannokat, álljanak ki ellenem fegyveresen, férfi férfi ellen, ahogy illik! Öltsenek fel, nem bánom, háromszoros páncélt és minden egyebet, amitől azt remélik, hogy bátorságot önt gyáva szívükbe. Átvertem én már ilyen dárdával olyan vasat, amely háromszor olyan vastag, mint az ő pajzsuk és páncéljuk! Szerencsére azt hiszik, hogy én már öreg vagyok. De majd megmutatom nekik, hogy még így, gyermektelenül és egyedül sem lehet velem packázni! Majd meglátják, hogy Hereward vére folyik Cedric ereiben! Hej, Wilfred, Wilfred! - sóhajtotta immár halkabb hangon. - Miért is nem tudtál uralkodni balga szenvedélyeden! Akkor apád nem maradt volna öregségére egyedül, mint a magányos tölgy, amely védtelenül áll recsegő, kopár ágaival a tomboló viharban!

Ez a gondolat mintha bánattá enyhítette volna haragos indulatát. Letette lándzsáját, és visszaült a karosszékbe, lehajtotta fejét, és bánatos tűnődésbe merült.

Töprengéséből hirtelen harsány kürtszó riasztotta fel. Erre vad csaholással és ugatással válaszolt a teremben lebzselő valamennyi eb és még húsz-harminc kutya a ház más részeiből. Volt dolga a fehér pálcának, amíg a szolgák hathatós segítségével elhallgattatta a nagy zenebonát.

- A kapuhoz, fickók! - kiáltotta sürgetően a szász, mihelyt a lárma annyira lecsillapodott, hogy a szolgák meghallhatták a hangját. - Nézzétek meg, mi hírt hoz ez a kürtszó. Attól tartok, újabb rablást és fosztogatást jelez az én birtokomon!

Alig telt bele néhány perc, az egyik szolga már visszajött és jelentette:

- Jorvaulx priorja, Aymer, valamint a jó lovag, Brian de Bois-Guilbert, a vitéz és tisztelendő templomos lovagrend parancsnoka, kisszámú kísérettel vendéglátást és éjjeli szállást kér, útban lévén egy lovagi tornára, amelyet két nap múlva fognak megtartani Ashby de la-Zouch közelében.

- Aymer... Aymer prior... Brian de Bois-Guilbert! - dünnyögte Cedric. - Normann mind a kettő! De akár normann, akár szász, Rotherwood vendégszeretetén nem eshetik folt! Szívesen látom őket, ha már úgy határoztak, hogy megállnak itt. Még szívesebben látnám persze, ha továbblovagoltak volna... de nem méltó hozzám, hogy zsörtölődjem egy éjszakai hálás és egy vacsora miatt! És legalább vendégi mivoltukban még a normann uraknak is fékezniük kell pökhendiségüket. Eredj, Hundibert - folytatta, egy udvarmesterféléhez fordulva, aki ott állt ura háta mögött, fehér pálcával a kezében -, végy magad mellé hat embert, és vezesd be az idegeneket a vendégházba. Gondoskodj a lovaikról meg az öszvéreikről, és arra is ügyelj, hogy kíséretük ne szenvedjen hiányt semmiben. Váltsanak ruhát, ha tetszik, gondoskodj számukra tűzről és mosdóvízről, borról és sörről. Szólj a szakácsoknak, hogy bővítsék ki a vacsorát azzal, amit sebtében el tudnak készíteni, és tálalják fel az asztalra, mihelyt a vendégek elkészülnek, hogy hozzálássanak. Mondd meg nekik, Hundibert, hogy Cedric örömest elébük menne üdvözlésükre, de nem teheti. Fogadalma köti, hogy csarnoka emelvényéről ne tegyen három lépésnél többet, ha olyan vendégnek megy elébe, akinek ereiben nem szász királyok vére csörgedezik, bárki legyen is az. No, eredj már, és vigyázz, hogy ne szenvedjenek hiányt semmiben. Nehogy gőgjükben azt mondhassák, hogy a szász fickó egy csapásra kimutatta szegénységét és fösvénységét egyaránt.

Az udvarmester néhány szolga kíséretében eltávozott, hogy teljesítse ura parancsát.

- Aymer prior! - dünnyögte Cedric, és Oswaldra pillantott. - Ha nem tévedek, az ő bátyja Giles de Mauleverer, Middleham új ura!

Oswald tisztelettel bólintott.

- Úgy? Hát akkor az ő bátyja ül a birtokon, bitorolja egy különb nemzetség, a middlehami Ulfgar-nemzetség ősi birtokát! De melyik normann lord cselekszik másképpen? Egyébként azt mondják, ez a prior nyíltszívű, jó kedélyű pap, jobban szereti a vadászkürtöt meg a boroskupát, mint a könyveket és a harangot. Jól van, jöjjön hát, szívesen látjuk. És hogy hívják a templomos lovagot? Hogy mondtad?

- Brian de Bois-Guilbert.

- Bois-Guilbert? - ismételte Cedric félig tűnődő, félig vitatkozó hangon, amelyre úgy szokott rá, hogy mindig alárendeltjei között élt; olyan volt ez, mintha magában beszélne, nem azokhoz, akik körülötte voltak. - Bois-Guilbert? Ez a név országszerte híres, sok jót és sok rosszat beszélnek róla. Azt mondják, hogy rendjének legvitézebb harcosa, de szokásos bűneikben is osztozik: gőg, pökhendiség, kegyetlenség és élvezetek hajszolása mocskolja be jellemét. Rideg szívű ember, aki nem fél se istentől, se embertől. Legalábbis így beszél róla az a néhány harcos, aki visszatért a Szentföldről. Bánom is én, hiszen csak egy éjszakáról van szó, lássuk szívesen őt is. Oswald, üsd csapra a legöregebb boroshordót; kerüljön asztalra a legjobb méhsör, a legerősebb árpalé, a legmézesebb szederszörp, a leghabzóbb almabor, a legillatosabb borleves! A legnagyobb kupákat vedd elő - templomos lovagok és apáturak szeretik a jó bort és a nagy, öblös iccét. Elgitha! Mondd meg Lady Rowenának, hogy ma estére nem várjuk ide a terembe, hacsak nincs rá különösebb kedve.

- De éppen különösebb kedve lesz rá - sietett a válasszal Elgitha. - Úrnőm mindig örül, ha alkalma van friss híreket hallani a Szentföldről.

Cedric haragos pillantást vetett a kotnyeles szolgálóra. De Rowena és mindenki, aki hozzá tartozott, kiváltságokat élvezett Cedric házában, még bosszúságát sem éreztette velük. Most is csak ennyit mondott neki:

- Fékezd a nyelvedet, leány, nehogy esztelenségbe ragadjon. Add át üzenetemet úrnődnek, és a többit bízd őreá. Minden úgy lesz, ahogy ő akarja. Alfred vére legalább ebben a házban mindig hercegnő marad.

Elgitha kisietett a teremből, Cedric pedig folytatta hangos tűnődését:

- Hírek a Szentföldről! Hány embert megszédítenek a történetek, amelyeket züllött keresztes lovagok és álszenteskedő zarándokok hoznak abból a végzetes országból! Én is szeretnék kérdezni, tudakozódni... én is hallgatnám szívdobogva, lélegzetelfojtva a háborús történeteket, amelyeket többnyire ravasz csavargók eszelnek ki, hogy ételt-italt, megvendégelést csaljanak ki tőlünk. De nem... a fiú, aki megtagadta az engedelmességet, nem a fiam többé! Annyit sem törődöm a sorsával, mint a leghitványabbal a milliók között, akik vállukra tűzték a keresztet, és vérrel mocskolták be a kezüket, kicsapongásokkal a lelküket, és mindezt úgy nevezik, hogy teljesítik Isten akaratát!

Összeráncolta homlokát, és egy percig mereven a földre szegezte tekintetét. Majd felpillantott, és látta, hogy a szárnyas ajtó a terem végében szélesen kitárul, feltűnik a botos udvarmester, mögötte négy szolga lobogó fáklyákkal, nyomukban pedig az esti vendégek lépnek a terembe.

 

NEGYEDIK FEJEZET

Juh, kecske, disznó, mind vérbe merült,
A büszke bika márványra terült,
Tűzön sütötték, osztoztak együ
tt,
Rózsás bor koronázta serlegük...
..................................................
Kis asztalnál szegény Ulysses ül,
Kopottan, árván és idegenül,
S a herceg dob neki...

Odüsszeia, 21. ének


Aymer prior megragadta az alkalmat, hogy átöltözzék. Lovaglóruháját felcserélte egy még drágább kelméből készült reverendával, amely fölött pazarul hímzett karinget viselt. A tömör arany pecsétgyűrűn kívül, amely egyházi méltóságát jelezte, ujjait drágakövekkel ékes más gyűrűk is borították, minden egyházi rendszabály ellenére. Saruja a legfinomabb bőrből készült, amelyet kereskedők hoztak be Spanyolországból. Szakállát a lehető legrövidebbre nyírta, amennyire csak rendjének szabályai megengedték. Fején a kiborotvált tonzúrát dúsan hímzett, bíborszínű sapka takarta el.

A templomos lovag külseje is megváltozott. Ha nem is rakta tele magát piperkőc cifraságokkal, gazdag öltözékében sokkal parancsolóbb jelenség volt, mint az útitársa. Páncélingét sötét bíborszínű, prémmel szegélyezett selyemujjassal cserélte fel, amely felett széles redőkben omlott alá makulátlan fehér, hosszú talárja. Köpenye vállán viselte rendjének - fekete bársonyból kivágott - nyolchegyű keresztjét. Magas süvege már nem takarta el homlokát, melyre aláhullt sűrű, göndör haja; hollófekete fürtjei szinte egybefolytak rendkívül sötét arcbőrével. Járásának és egész lényének méltóságteljes könnyedsége lenyűgöző lett volna, ha nem rontja el az arcára dermedt gőg, amelyet úgy szokott meg, hogy korlátlan hatalmat gyakorolt mindenütt, ahol megfordult.

A két magas rangú urat kísérőik követték, mindegyiket az övéi. Mögöttük tiszteletteljes távolságban vezetőjük következett, kinek külsejében nem volt semmi érdekes vagy nevezetes, legfeljebb a szokásos zarándoköltözék. Egész testét durva fekete darócköpönyeg burkolta be; ennek alakja a modern huszárköpönyeghez hasonlított, ujjak helyett egy szövetdarab fityegett alá a válláról; az ilyen lebernyeget akkoriban sclaveyn vagy sclavonian néven ismerték. Csupasz lábain szíjakkal megerősített, durva bocskort viselt, fején széles karimájú kalapot, mely arcát árnyékba borította; a kalap karimáját rátűzött kagylók díszítették. Kezében hosszú, vasvégű botot tartott, melynek felső végére pálmaágat erősített - ez egészítette ki a zarándok ruházatát. Szerényen követte a bevonuló kíséretet, és utolsónak lépett be a terembe. Amikor látta, hogy az alacsonyabb asztalnál alig fér el Cedric cselédsége és a vendégek kísérete, a vezető félrehúzódott egy padhoz, amely a falnál állt, az egyik nagy tűzhely kiugró párkánya alatt. Ott, mintha egyetlen gondja az lett volna, hogy ruháját szárítgassa, türelmesen várta, hogy valaki felkeljen az asztaltól, és helyet adjon neki, vagy pedig az udvarmester vendéglátó gondoskodása eljuttassa neki vacsoráját oda is, ahol egymagában letelepedett.

Cedric felállt, hogy vendégeit fogadja. Arcáról öntudatos büszkeség és vendégszeretet sugárzott. Lelépett az emelvényről, és három lépést tett vendégei felé, azután megállt, és várta a közeledésüket.

- Tisztelendő prior úr - mondta -, sajnálom, de fogadalmam nem engedi, hogy továbbmenjek vendégeim elé őseim házában, még akkor sem, ha olyan vendégekről van szó, mint te vagy és a Szent Templom e vitéz lovagja. Udvarmesterem már megmagyarázta nektek látszólagos udvariatlanságom okát. És kérlek, bocsáss meg, ha anyanyelvemen szólok hozzád. Ti is válaszoljatok ezen a nyelven, ha járatosak vagytok benne. Ha pedig nem, értek annyit a normann nyelvből, hogy szavaitokat követni tudjam.

- A fogadalmakat - felelte az apát -, nem szabad megszegni, derék franklin, vagy, ha megengeded, inkább így szólítalak: érdemdús thane, ámbár ez a cím már kissé elavult. Igen, a fogadalmak olyan kapcsok, amelyek a mennyek országához fűznek minket - kötelékek, amelyek az áldozatot az oltár szarvaihoz kötik -, és éppen ezért, mint már mondottam, a fogadalmakat nem szabad megszegni vagy elhanyagolni, hacsak az anyaszentegyház fel nem oldoz betartásuk alól. Ami pedig a nyelvet illeti, szíves örömest érintkezem azon a nyelven, amelyen tiszteletre méltó nagyanyám, Hilda of Middleham beszélt, aki úgy halt meg, hogy majdnem a szentek glóriája övezte fejét. Ha nem veszed dicsekvésnek, azt mondanám, hogy nagyanyám jámborságban vetekedett híres névrokonával, whitbyi Szent Hildával, Isten legyen lelkéhez kegyelmes!

Amikor a prior befejezte mondókáját, amelyet kedveskedő és engesztelő bemutatkozásnak szánt, megszólalt a templomos is. Kurtán, de nyomatékosan kijelentette:

- Én mindig csak franciául beszélek, Richárd király és nemesei nyelvén. De értek annyit angolul, hogy érintkezni tudjak az itteni bennszülöttekkel.

Cedric szeme felvillant. Valahányszor összehasonlították előtte a két vetélkedő nemzetet, agyát elöntötte a vér. De eszébe jutott, mit követel tőle a vendégszeretet. Haragját elfojtva, intett vendégeinek, hogy foglaljanak helyet. Két székre mutatott, mely valamivel alacsonyabb volt, mint az övé, de szorosan mellette állott. Azután jelt adott a szolgáknak, hogy tálalják fel a vacsorát.

Mialatt a szolgák siettek, hogy a parancsnak eleget tegyenek, Cedric megpillantotta Gurth kanászt, aki Wambával együtt éppen ebben a percben lépett be a terembe.

- Küldjétek ide azokat a csavargókat! - kiáltott fel a ház ura türelmetlenül. És amikor a két bűnös ott állt előtte az emelvényen, így förmedt rájuk: - Hogy van az, gazfickók, hogy ilyen sokáig kódorogtatok? Hazahoztad a rád bízott kondát, Gurth, vagy ott hagytad a rablók és martalócok kezében?

- A konda biztonságban van, uram - felelte Gurth. - Minden a legnagyobb rendben van.

- Az is rendben van, te zsivány, hogy két órán keresztül egészen mást kellett gondolnom, és bosszút forraltam szomszédaim ellen olyan gazságokért, amiket el sem követtek? Vigyázz magadra! Legközelebb, ha megismétled ezt, láncra veretlek, és börtönbe csukatlak!

Gurth ismerte gazdája lobbanékony természetét, és hallgatott, nem is próbált mentegetőzni. De a bohóc, aki mestersége kiváltságai alapján joggal számíthatott Cedric elnézésére, így felelt kettőjük helyett:

- Szavamra, Cedric apó, ma elment a sütnivalód!

- Micsoda? - rivallt rá a gazdája. - Mindjárt elküldlek a várnagyhoz, hogy vesszővel tanítson meg tisztességre, ha bolondságodban ilyen sokat megengedsz magadnak!

- De előbb mondd meg, ha olyan okos vagy - felelte Wamba -, vajon ésszerű és igazságos-e megbüntetni valakit másnak a hibája miatt?

- Persze hogy nem, bolond - mondta Cedric.

- Akkor hát, apó, mért akarod vasra veretni ezt a szegény kondást a kutyája, Fangs hibájáért? Mert esküszöm, egy percet se vesztegettünk útközben, mihelyt együtt volt a konda. De Fangs nem tudta az állatokat összeterelni, amíg meg nem hallottuk az esti harangszót.

- Akkor akaszd fel a kutyádat, ha az a hibás - fordult Cedric hevesen a disznópásztorhoz -, és szerezz magadnak más kutyát!

- Engedelmet, apó - szólalt meg újra a bohóc -, ez volna csak a siralmas igazságszolgáltatás! Hát tehet róla Fangs, hogy sántít, és ezért nem tudja összeterelni a disznókat? Azok a bűnösök, akik a két mellső lábán lenyesték a körmeit. Biztos vagyok benne, hogy a szegény kutya, ha megkérdezik, ehhez a művelethez sohasem adta volna meg a beleegyezését.

- És ki merészelte megcsonkítani a kutyát, amelyik az én jobbágyomé? - kérdezte a szász haragra lobbanva.

- Hogy kicsoda? Hát az öreg Hubert, Sir Philip de Malvoisin erdésze. Elcsípte a kutyát, amint az erdőben csavargott. Erre ráfogta, hogy szarvast hajszolt, és megsértette az ő gazdájának jogait.

- Az ördög vigye Malvoisint az erdészével együtt! - dühöngött a szász. - Majd megtanítom én őket arra, hogy a nagy erdőtörvény[9] értelmében itt nincs vadászati tilalom. No de hagyjuk ezt most. Menj, fickó, a helyedre, te pedig, Gurth, szerezz egy másik kutyát, és ha az erdész hozzá mer nyúlni, majd én megtáncoltatom! Gyáva fickó legyen a nevem, ha le nem vágom jobb keze mutatóujját! Nem fog többé íjat feszíteni. Bocsássatok meg, tisztelt vendégeim. Olyan szomszédok vesznek körül, hogy rosszabbak a te pogányaidnál, lovag úr, odalenn a Szentföldön. De ím, egyszerű vacsoránk itt van az asztalon. Lássatok hozzá, és ha lakománk túl szerény, kárpótoljon benneteket az a tudat, hogy szívesen adom.

Csakhogy a lakoma, amelyet az asztalra hordtak, nem adott okot arra, hogy a ház ura mentegetőzzék miatta. Többféle módon elkészített sertéshús tűnt fel az asztal alsó végén, továbbá szárnyas-, szarvas-, kecske- és nyúlpecsenye, többféle fajta hal, óriási kenyerek, kalács és különböző gyümölcsökből meg mézből készült csemege. A kisebb vadszárnyast, amelyekből rengeteg volt, nem tálakon szolgálták fel, hanem kis fanyársakon. A szolgák és apródok sorra kínálták a vendégeket, és mindegyik annyit vágott magának, amennyi jólesett. Az urak mindegyike előtt ezüstserleg állt, míg az alsóbb asztalon nagy ivószaruk hevertek.

Már éppen hozzá akartak látni az étkezéshez, amikor az udvarmester hirtelen felemelte pálcáját, és felkiáltott:

- Türelem! Helyet Lady Rowenának.

A felső asztal mögött kinyílt egy oldalajtó, és Rowena lépett be a terembe négy szolgáló kíséretében. Cedric meglepetéssel - és nem túl nagy örömmel - látta, hogy gyámleánya megjelenik a vendégek előtt. Elébe sietett, és nagy tisztelettel, szertartásosan odavezette a saját széke mellett álló másik trónszerű székhez, amely a ház úrnőjének helye volt. Mindnyájan felálltak üdvözlésére, és Rowena egy kézmozdulattal, némán viszonozta a köszöntést, majd kecses mozdulatokkal az asztalhoz lépett, és elfoglalta helyét. Még oda sem ért, amikor a templomos lovag fülébe súgta a priornak:

- Nem fogom viselni az aranyláncodat a lovagi tornán. De a bor a tiéd.

- Megmondtam előre - felelte a prior. - De fékezd elragadtatásodat, mert a franklin figyeli arcodat.

Ám Brian de Bois-Guilbert megszokta, hogy cselekedeteiben kívánságait kövesse. Mit sem törődve a figyelmeztetéssel, tekintetét rászegezte a szász szépségre, aki talán azért hatott olyan igézően képzeletére, mert cseppet sem hasonlított a keleti szépségekhez, még a szultánákhoz sem.

Arányosabb nőt el sem lehetett volna képzelni. Rowena magas termetű volt, de nem annyira, hogy feltűnő legyen. Bőre hófehér volt, de nemesi arcvonásai megóvták attól, hogy unalmas és élettelen legyen, mint sok szőke szépség. Gyönyörűen ívelt barna szemöldöke, tiszta homloka, ragyogó kék szeme minden érzést ki tudott fejezni - tudott lángolni és epedően nézni, parancsolni és könyörögni. Lehet, hogy többnyire szelídség tükröződött rajta, de ebben a percben, amikor az egész terem hódolattal üdvözölte, a szász hölgy büszke, szinte gőgös mozdulattal emelte fel fejét. Dús sötétszőke haja hullámos fürtökben omlott alá, és ebben egy ügyes kéz is segítségére lehetett a természetnek. Hajába ékköveket tűzött, és ez a kibontott haj is elárulta nemesi származását. Nyakában aranyláncon kis aranymedaliont, csupasz karján ékes karkötőket viselt. Ruhája halványzöld selyemből készült; fölötte bíborvörös, földig érő, finom gyapjúköpeny. A köpeny ujja nagyon dúsan redőzve hullott karjára, de alig ért könyökén alul. A köpeny nyakát arannyal hímzett fátyol díszítette, mellyel az arcát vagy vállát eltakarhatta a hölgy, az akkori spanyol divat szerint.

A templomos lovag olyan hévvel szegezte rá tekintetét, hogy szeme - mély, sötét üregében - olyan volt, mint az izzó szén. Amikor Rowena észrevette ezt, méltóságteljes mozdulattal arcára vonta fátyolát, mintha figyelmeztetné a lovagot, hogy pillantásának tolakodó merészsége kellemetlen neki.

Cedric meglátta ezt a mozdulatot, és kitalálta, mi volt az oka.

- Lovag úr - mondta Briannak -, a mi szász leányaink arca nem szokta meg annyira a délszaki napot, hogy el tudja viselni egy keresztes vitéz izzó tekintetét.

- Ha vétettem - felelt a templomos -, bocsáss meg... azaz Lady Rowenától kérek bocsánatot, mert ő az egyetlen, aki előtt meg tudok alázkodni.

- Amint látom - szólt bele a prior -, Lady Rowena már mindnyájunkat megbüntetett, amikor megtorolta barátom merészségét. Remélem, nem lesz ilyen kegyetlen abban a fényes társaságban, amely a nagy lovagi tornán fog összegyűlni.

- Még egyáltalában nem biztos, vajon elmegyünk-e oda - felelte Cedric. - Nem szeretem ezt a hivalkodást, amelyet őseim sem ismertek abban a korban, amikor Anglia még szabad ország volt.

- Mégis reméljük - szólt a prior -, a mi társaságunk arra az elhatározásra késztet, hogy velünk tarts. Amíg az utak nem lesznek biztonságosabbak, olyan kíséret, mint Sir Brian de Bois-Guilbert-é, nem megvetendő.

- Prior úr - felelt a szász -, eddig még bárhova utaztam ebben az országban, rábíztam magam jó kardomra meg hűséges csatlósaimra, és nem volt szükségem más segítségre. Most pedig, ha valóban útra kelnénk Ashby de la Zouchba, nemes szomszédunkhoz és földinkhez, Athelstane of Coningsburgh úrhoz csatlakoznánk. Ilyen kísérettel bátran fittyet hányhatunk a szegénylegényeknek és hűbéres ellenségeinknek. Köszönöm, prior úr, kedves ajánlatodat, és emelem ezt a kupa bort egészségedre! Remélem, ízleni fog neked, de ha szigorúan ragaszkodnál a szerzetesi szabályokhoz, és inkább a savanyú tejet választanád, kérlek, ne kényszerítsd magad merő udvariasságból, hogy kedvemben járj.

- Nem, nem - nevetett a pap -, a lac dulce meg a lac acideum, az édes meg a savanyú tej olyan ital, amelynek csak otthon, az apátság falain belül hódolunk. Ha a világban járunk-kelünk, a világ szokásaihoz alkalmazkodunk. Ezért elfogadom a koccintásra való kihívást és ezt a becsületes bort, míg a gyengébb italt átengedem világi testvéreimnek.

- Én pedig - vette át a szót a templomos, megtöltve serlegét - így hódolok a szép Rowenának, hiszen amióta névrokona behozta ezt a szokást Angliába, még senki sem volt méltóbb ilyen hódolatra. Hitemre, meg tudnám bocsátani a szerencsétlen Vortigernnek, hogy elvesztette királyságát és becsületét, ha félennyi oka lett volna a meghódolásra!

- Elengedem a hódolatodat, lovag úr - mondta Rowena nagy méltósággal és anélkül, hogy fátylát félrevonta volna. - Vagy nem! Inkább azzal adóztatom meg, hogy híreket kérek a Szentföldről. Ez kellemesebb téma lesz a mi angol füleinknek, mint a bókolás, melyre francia nevelésed késztet. Halljuk hát a legfrissebb híreket!

- Nem sok érdekeset tudok mondani, úrnőm - felelt Sir Brian de Bois-Guilbert -, legfeljebb megerősíthetem azt a hírt, hogy fegyverszünetet kötöttünk Szaladinnal.

Most közbevágott Wamba, aki megszokott helyén ült, egy széken, melynek hátát két szamárfül díszítette. Ez a szék két lépéssel hátrább állt, mint a ház uráé, aki időnként tányérjáról egy-egy falatot nyújtott át Wambának. Ebben a kitüntetésben egyébként nemcsak a bohóc részesült, hanem a kutyák is, amelyek, mint már említettük, elég szép számmal lebzseltek gazdájuk körül. Wambának külön kis asztala volt, ott ült mögötte, két sarkát maga alá húzta, és a szék keresztfájára rakta. Orcáját beszívta, és így állkapcsa olyan volt, mint egy diótörő. Szemét félig lehunyta, de éberen figyelt: leste az alkalmat, hogy bolondozni kezdhessen, amire különleges joga és engedélye volt.

- Már megint fegyverszünetet kötöttek a pogányokkal? - rikoltotta hirtelen, mit sem törődve azzal, hogy félbeszakítja a gőgös templomos lovag beszédét. - Beleőszülök ezekbe a fegyverszünetekbe. Vén embert csinálnak belőlem!

- Hogyhogy, te bolond? - kérdezte Cedric, és arca már előre mosolyra állt, úgy várta az ígérkező tréfát.

- Hát úgy - felelte Wamba -, hogy már három ilyen fegyverszünetre emlékszem, és mindegyiknek ötven évig kellett volna tartania. Vagyis ha összeadom ezeket a számokat, most már legalább százötven évesnek kell lennem.

- Én meg kezeskedem, hogy nem éred meg az öregkort! - kiáltott rá a templomos, aki most ismert rá arra az emberre, akit az erdőben megszólított. - Téged a természetes halál nem fenyeget, legfeljebb erőszakos halállal fogsz kimúlni, ha továbbra is olyan útbaigazításokat adsz az utasoknak, mint ma este nekem meg a priornak.

- Micsoda? - förmedt rá Cedric. - Félrevezetted az utasokat? Megérdemled, hogy megkorbácsoljanak. Ugyanolyan gazfickó vagy, mint amilyen bolond!

- Kérlek, apó - felelte a bohóc -, hadd szolgáljon a bolondság ez egyszer mentségül a gazságomra. Mindössze annyi történt, hogy összetévesztettem a jobb kezemet a ballal. De meg kell mondanom: aki bolondtól kér tanácsot és útbaigazítást, nagyobb hibát is megbocsáthat, mint az enyém.

A beszélgetést is félbeszakította a várnagy apródja, aki bejött, és jelentette, hogy a kapunál egy idegen kér bebocsáttatást és éjjeli szállást.

- Engedjétek be - mondta Cedric -, akárki vagy akármi legyen is. Az ilyen éjszaka, amely most odakinn tombol, még a vadállatokat is összetereli a szelídekkel. Inkább halálos ellenségüknél, az embernél keresnek menedéket, semhogy bevárják a pusztulást a viharban. Adjatok annak az embernek menedéket, és lássátok el mindennel, amire szüksége van. Menj, Oswald, intézkedj.

És az udvarmester kiment a teremből, hogy teljesítse ura parancsát.

 

ÖTÖDIK FEJEZET

Nincs-e szeme a zsidónak is? Nincs-e keze, szervei, alakja, érzékei, kívánságai, indulatai? Nem úgy eszik-e, nem olyan fegyver sérti-e, nem olyan nyavalyába esik-e, nem olyan orvosságtól gyógyul-e, nem az a nyár és tél hevíti és hűti, mint a keresztényt?

Shakespeare: A velencei kalmár


Oswald visszajött, és fülébe súgta urának:

- Egy zsidó van itt, aki azt mondja, Yorkból való, és Izsáknak hívják. Illendő dolog, hogy bevezessem a terembe?

- Add át tisztedet Gurthnek, Oswald - szólt bele Wamba szokásos szemtelenségével. - Ha egy zsidóról van szó, a disznópásztor éppen megfelelő kísérő.

- Jézus, Máriám! - kiáltott fel az apát, és keresztet vetett. - Egy hitetlen zsidót beengednek ide, a mi társaságunkba!

- Kutya zsidó! - visszhangozta a templomos lovag. - Egy levegőt szívjon a Szentsír védelmezőjével?

- Úgy látszik - vigyorgott Wamba -, a templomosok jobban szeretik a zsidók hagyatékát, mint a társaságukat.

- Békesség, tisztelt vendégeim! - mondta Cedric.

- A ti ellenszenvetek nem szabhat határt az én vendégszeretetemnek. Isten olyan régóta tűri a nyakas hitetlenek egész nemzetségét, hogy egy világi ember nem is tudná az évek számát megállapítani. Így hát mi is elviselhetjük egyetlen zsidó jelenlétét néhány órára. De senkit sem akarok kényszeríteni, hogy beszélgessen, vagy egy asztalnál étkezzék vele. Adjunk neki egy külön asztalkát a sarokban, és fogyassza el vacsoráját ott. Hacsak - tette hozzá mosolyogva - ezek a turbános idegenek be nem fogadják a társaságukba.

- Hová gondol, franklin úr? - felelte a templomos lovag. - Az én szaracén rabszolgáim igaz muzulmánok, és ugyanúgy utálják a zsidót, mint bármelyik keresztény.

- Érdekes - jegyezte meg Wamba. - Nem látom be, hogy Mahound meg Termagaund imádói mért volnának különbek azoknál, akik egykor Isten kiválasztott népének tartották magukat.

- Jó, hogy megszólaltál, Wamba - mondta Cedric. - Majd melléd ültetjük a zsidót. Egy bolond meg egy gazfickó nagyon jól összeillenek.

- Csak rajta! - felelte Wamba, és felkapott egy sonkacsontot. - A bolondnak lesz annyi esze, hogy védekezzék a gazfickó ellen.

- Csend legyen! - mondta Cedric. - Már itt is van!

Minden ceremónia nélkül beeresztettek az ajtón egy magas, sovány öregembert, aki annyira megszokta a görnyedezést, hogy meg se látszott rajta, milyen magas. Félve, tétovázva, alázatosan hajlongva közeledett az asztal alsó végéhez. Éles arcvonásai szabályosak voltak, sasorra, fekete szeme, átható tekintete, hosszú, ősz haja és szakálla szinte szépnek volt mondható. De arcvonásait elcsúfította fajtájának jellegzetessége - egy népé, amelyet abban a sötét korszakban ugyanúgy megvetett a hiszékeny és előítéletekkel áthatott köznép, mint ahogy üldözte a kapzsi és fosztogató nemesség. Alighanem éppen ennek a gyűlöletnek és üldöztetésnek következtében fejlődött ki a kiközösítettek lelkében sok olyan jellemvonás, amely nem volt alkalmas arra, hogy rokonszenvessé tegye őket.

A zsidó ruháját szemmel láthatóan megtépázta a vihar, öltözéke egyszerű, bő redőjű, vörös-barna köpenyegből állt, alatta pedig sötétvörös zekét viselt. Lábán prémmel bélelt, ormótlan csizma volt, derekán öv, amelyben nem volt semmiféle fegyver, csak egy kis kés lógott róla meg írószereket tartalmazó tok. Furcsa formájú, magas, négyszögletes sárga fövege volt, amelyet a terem ajtajában nagy alázatossággal levett fejéről. Ilyen föveget kellett viselnie minden zsidónak, hogy megkülönböztesse a keresztényektől.

A fogadtatás, amelyben ez az ember a szász Cedric házánál részesült, Izrael törzsei legelfogultabb ellenségének is megelégedésére szolgált volna. Cedric maga hideg fejbólintással válaszolt a zsidó ismételt hajlongására, és intett neki, hogy üljön le az asztal alsó végén, ám itt senki sem kínált helyet neki. Éppen ellenkezőleg. Amint végigment a sor mögött, és félénk, könyörgő pillantást vetett minden egyes emberre, aki az asztal alsó végén helyet foglalt, a szász cselédek még jobban elterpeszkedtek, és nagy buzgalommal falták a vacsorát, mit sem törődve azzal, hogy mi kell ennek az új vendégnek. Az apát kísérői jámbor ábrázattal hányták a keresztet, és még a pogány szaracénok is, amint Izsák feléjük közeledett, megbotránkozva csavargatták pofaszakállukat, majd tőrük markolatára tették kezüket, mintha vérontástól sem riadnának vissza, hogy megszabaduljanak ettől a közelgő ragálytól.

Ha Cedric jónak látta, hogy beengedje házába ezt a zsidót, bizonyára rábírhatta volna háza népét is arra, hogy udvariasabban fogadják. De az apát éppen ebben a pillanatban belevonta a ház urát egy nagyon érdekes beszélgetésbe, amely kedvenc kutyáinak származása és természete körül forgott. Ezt a beszélgetést Cedric még akkor sem szakította volna félbe, ha sokkal fontosabb dologgal kellett volna törődnie, mint azzal, hogy egy zsidó vacsorát kapjon-e, vagy vacsora nélkül feküdjék le.

Mialatt Izsák így állt, kivetve a társaságból - miként egész népe a többi népek sorából -, amint tekintete hasztalan keresett egy barátságos arcot és egy kis helyet az asztalnál: a kandallónál üldögélő zarándok szíve megesett rajta. Felkelt székéről, és kurtán odaszólt a zsidónak:

- Ülj ide, öreg! Az én ruhám már megszáradt, és jól is laktam, te meg átáztál, és éhes vagy.

Lehajolt, összekaparta és lángra szította a széles tűzhelyen szétszórt, félig elhamvadt parazsat. Azután a hosszú asztalról elvett egy tál levest és egy darab főtt birkahúst, átrakta a kis asztalkára, amelynél az imént egymagában vacsorázott, nem várta be a zsidó hálálkodását, hanem átment a terem másik oldalára. Talán azért tette ezt, mert megsajnálta ugyan a zsidót, de nem kívánt beszédbe elegyedni vele; de az is lehet, hogy hallani akarta, miről vitatkoznak az asztal felső végében.

Ha lettek volna abban az időben festők, akik meg tudnak birkózni egy ilyen témával, a zord tél jelképes megszemélyesítőjét láthatták volna az öreg zsidóban, amint szikár alakja meggörnyed a tűzhely mellett, és elgémberedett, reszkető kezét a parázs fölé tartja. Miután kissé felmelegedett, mohón nekilátott a gőzölgő ételnek, amelyet elébe tettek. Gyorsan és szemmel látható gyönyörűséggel evett, nyilván hosszabb böjtölés után.

Közben Cedric és az apát folytatta vitáját a vadászatról. Lady Rowena egyik szolgálójával beszélgetett, és nem figyelt semmi másra. A gőgös templomos lovag tekintete ide-oda járt a szász szépség és a zsidó közt. A jelek szerint mélyen elmerült gondolataiba.

- Csodálom, érdemes Cedric - mondta az apát -, hogy bármennyire szereted is férfias anyanyelvedet, nem fogadod kegyeidbe a normann-francia beszédet legalább akkor, ha az erdő és a vadászat titkairól van szó. Hidd el, nincs még egy nyelv, amely olyan gazdag volna a szabad természet szépségeinek és a vadászat örömeinek leírására szolgáló kifejezésekben.

- Tisztelendő Aymer atyám - felelte a szász -, meg kell mondanom, hogy én nem sokat törődöm ezekkel a tengeren túli finomságokkal. Nélkülük is nagy örömem telik az erdőben. Meg tudom fújni a kürtömet, ha nem is írom körül a hangját ilyen vagy amolyan francia szóval. Rá tudom uszítani kutyámat a zsákmányra, és le tudom nyúzni, fel tudom négyelni az elejtett vadat anélkül, hogy ezekhez az újmódi francia kifejezésekhez kellene folyamodnom, vagy a mesés Sir Tristrem[10] locsogásaihoz.

Ekkor beleszólt a beszélgetésbe a templomos lovag is azon a harsány, parancsoló és érdes hangján, amelyet önhittségében egészen megszokott:

- A francia nemcsak a vadászat természetes nyelve, hanem a szerelemé és a hadviselésé is. Csak ezen a nyelven lehet a hölgyek szívét megnyerni, és ellenfelünket párviadalra hívni.

- Koccints velem, templárius uram - mondta Cedric -, és tölts az apátnak is, amíg én visszaszállok vagy harmincévnyire, és elmesélek neked valamit. A szász Cedric akkor még olyan legény volt, hogy egyszerű angol beszédével a francia trubadúrok cifraságai nélkül is meg tudta nyerni a szép hölgyek szívét. Northallerton mezeje pedig a Szent Lobogó napján meggyőzött volna arról, hogy a szász csatakiáltás a skót sereg felett ugyanolyan messzire hallatszott el, mint a legbátrabb normann báró cri de guerre[11]-je. Ürítem kupámat a hősök emlékére, akik ott harcoltak! Koccintsatok velem, vendégeim!

Nagyot húzott a borból, azután még nagyobb hévvel folytatta:

- Micsoda nap volt az! A kettéhasított pajzsok napja! Száz zászló lengett a vitézek feje fölött! Mint a patak, ömlött a vér, és a halált mindenki többre becsülte a futásnál. Egy szász bárd így nevezte: a kardok ünnepe - sasok sereglése a zsákmányra - kardok csattogása pajzsokon és sisakokon - menyegzői vigasságnál is vígabb csatariadó!

De már nincsenek bárdjaink, vitézségünket elnyelte egy másik nép virtusa, még a nyelvünk, a nevünk is rohamosan feledésbe merül, és egy magányos öregemberen kívül senki sem siratja...

Hol vagy, pohárnok? Alszol, fickó? Töltsd meg a kupákat! A vitéz katonákra, templárius úr, bármilyen nyelven beszélnek, bármilyen nemzetiséghez tartozzanak is! Azokra, akik most Palesztinában legderekasabban viselkednek a kereszt bajnokai sorában!

- Nem illendő erre innia annak, aki ezt a jelet viseli - felelte Sir Brian de Bois-Guilbert. - De nem vitás, hogy senkit sem illet meg jobban a pálma, mint a Szentsír felesküdt bajnokait.

- És a Szent János-lovagok? - kérdezte az apát. - Egyik fivérem az ő rendjükhöz tartozik.

- Nem akarom kétségbe vonni hírnevüket - felelte a templomos -, de azért...

- Én meg azt mondom, Cedric apó - vágott a szavába Wamba -, hogy Oroszlánszívű Richárd is jól tette volna, ha fékezi felbuzdulását. Bár lett volna elég esze ahhoz, hogy egy bolondtól kérjen tanácsot. Akkor itthon csücsült volna vidám angoljaival, és Jeruzsálem visszafoglalását rábízta volna azokra a lovagokra, akik azelőtt olyan dicsőn kiengedték a kezükből.

- Az angol seregben egy se volt tehát - kérdezte Lady Rowena -, aki méltó arra, hogy nevét együtt emlegessék a Templom és Szent János lovagjaival?

- Megbocsáss, úrnőm, ezt nem mondtam - felelte Brian. - Az angol király valóban vitéz harcosokat hozott Palesztinába. Náluk csak azok különbek, akik állandó védőbástyái a Szentföldnek.

- Senki sem különb náluk - szólalt meg a zarándok, aki elég közel állt hozzájuk, és észrevehető türelmetlenséggel hallgatta beszélgetésüket. Most mindnyájan arra fordultak, ahonnan ez a váratlan állítás elhangzott. - Azt mondom - ismételte a zarándok erős és határozott hangon -, hogy az angol lovagok nem állanak mögötte senkinek, aki valaha is kardot rántott a Szentföld védelmében. Azért mondom, mert láttam, amint Richárd király St. John-de-Acre bevétele után öt lovagjával sorompóba hívott mindenkit, aki mérkőzni akart velük. Azért mondom, mert ezen a tornán, ezen az egy napon mindegyik lovag háromszor mérkőzött, és három ellenfelét ütötte ki a nyeregből. De azt is meg kell mondanom, hogy a legyőzöttek közül heten templomos lovagok voltak. Sir Brian de Bois-Guilbert nagyon jól tudja, hogy amit mondtam, igaz.

A templomos lovag sötét arcát leírhatatlan harag tette még sötétebbé. Annyira megsértődött, annyira zavarba jött, hogy remegő kézzel kardja markolatához kapott, és csak az a gondolat hűtötte le hevességét, hogy ebben a házban és ebben a környezetben nem tanácsos erőszakosságra vetemedni. A nyílt és egyszerű Cedric, akinek gondolatai ritkán foglalkoztak több dologgal egyszerre, nem vette észre vendége bosszús zavarát, csak átengedte magát a boldog lelkesedésnek, amellyel honfitársai magasztalását hallgatta.

- Neked adom ezt az arany karkötőt, zarándok - mondta -, ha meg tudod nevezni azokat a lovagokat, akik olyan vitézül védelmezték a jó, vidám Anglia becsületét.

- Ezt boldogan megteszem - felelte a zarándok -, még jutalmat sem kérek érte. Fogadalmam egy időre megtiltja, hogy ujjaim aranyat érintsenek.

- Majd én viselem helyetted a karkötőt, ha beleegyezel, pálmás zarándok - ajánlkozott Wamba.

- Az első hírnévben és rangban, becsületben és haditettekben egyaránt - mondta a zarándok - a hős Richárd, Anglia királya.

- Megbocsátok neki - jelentette ki Cedric -, megbocsátom, hogy a zsarnok Vilmos herceg ivadéka.

- Leicester grófja volt a második - folytatta a zarándok. - Sir Thomas Multon of Gilsland a harmadik.

- Ez legalább szász származású! - kiáltott fel Cedric lelkesen.

- Sir Foulk Doilly a negyedik - sorolta a zarándok.

- Ez is szász, legalábbis anyai ágon - mondta Cedric. Mohó figyelemmel hallgatta a neveket, és most egy percre megfeledkezett a gyűlöletről, amit a normannok iránt érzett. Anglia királyának és a szigetlakóknak közös diadala borított fátylat erre a gyűlöletre. - És ki az ötödik? - kérdezte.

- Az ötödik Sir Edwin Turneham.

- Vérbeli szász, Hengist[12] lelkére mondom! - ujjongott Cedric. - És a hatodik? - kérdezte mohón. - Hogy hívják a hatodikat?

A zarándok rövid szünetet tartott, mintha elmerült volna emlékeibe. - A hatodik - szólalt meg végre - egy kevésbé ismert nevű és alacsonyabb rangú fiatal lovag volt, akit nem azért fogadtak be a bajnokok díszes társaságába, mintha sokat vártak volna segítségétől, csak éppen ki akarták kerekíteni számukat. A neve... a neve nem maradt meg emlékezetemben.

- Zarándok úr - csattant fel Sir Brian de Bois-Guilbert haragos hangja -, eddig olyan kitűnően emlékeztél mindenre, és most egyszerre csak nem emlékszel! De elkéstél a feledékenységeddel, nem éred el vele azt, amit akartál. Majd én magam fogom megnevezni azt a lovagot, kinek lándzsája előtt lovam megcsúszott, és a véletlen bukásomat okozta. A neve Ivanhoe lovag, a legfiatalabb a hat közül, de nagyobb hírnévvel senki sem dicsekedhetett nála. De megmondom azt is, mégpedig jó hangosan, hogy ha itt volna most Angliában, és az e heti lovagi tornán meg merné ismételni azt, amit St. John-de-Acreben tett, vagyis ha újra kihívna párviadalra: megtépáznám hírnevét! Lóháton és olyan fegyverzetben állnék ki ellene, ahogy most itt vagyok, és megadnék neki minden előnyt, mégis nyugodtan néznék az eredmény elé.

- Kihívásodra tüstént megkapnád a választ, ha ellenfeled itt volna a közelben - felelte a zarándok. - De ahogy a dolgok állnak, kár felverni e terem nyugalmát ilyen dicsekedéssel! Kár emlegetni egy olyan mérkőzés eredményét, amelyre úgysem kerülhet sor. De ha Ivanhoe valaha visszatér a Szentföldről, nem fogja elmulasztani, hogy kihívásodat elfogadja, erről kezeskedem.

- Gyenge kezesség! - gúnyolódott a templomos lovag. - Mit ajánlasz fel biztosítéknak?

- Ezt az ereklyetartót - felelte a zarándok, kebléből egy kis elefántcsont dobozt húzott elő, és keresztet vetett. - Ezt az ereklyetartót és benne az igazi kereszt egy kis darabkáját, amely a Karmelhegyi kolostorból való.

Jorvaulx priorja is keresztet vetett, és elmondta a miatyánkot, amelyet mindnyájan áhítatosan utána mondtak, kivéve a zsidót, a mohamedánokat és a templomos lovagot. Ez utóbbi még fövegét sem emelte meg, más módon sem nyilvánította tiszteletét az állítólagos ereklye szentsége iránt. Csak leakasztott nyakából egy aranyláncot, és odavetette az asztalra a következő szavakkal:

- Bízzuk Aymer prior őrizetére mindkét zálogot, az enyémet meg e névtelen vándorét itt, kezességül arra, hogy Ivanhoe lovag, ha újra felbukkan valahol Britannia négy tengere között, köteles elfogadni Brian de Bois-Guilbert kihívását. Ha ezt elmulasztaná, gyávának fogom nyilvánítani Európa minden templomos rendháza falán.

- Erre nem lesz szükség - szólalt meg hirtelen Lady Rowena, aki eddig némán hallgatta a szócsatát. - Ha ebben a teremben senki sem emel szót a távol levő Ivanhoe mellett, hallják az én hangomat. Kijelentem, hogy Ivanhoe becsülettel eleget fog tenni minden becsületes kihívásnak. És ha az én gyenge jótállásom még hozzáadhat valamit e szent zarándok megbecsülhetetlen értékű zálogához, akkor nevemmel és jó híremmel kezeskedem arról, hogy Ivanhoe kiáll a mérkőzésre, amelyet ez a büszke lovag itt annyira óhajt!

E szavak hallatára az ellentétes érzések egész serege rohanta meg Cedric szívét, és bénította meg nyelvét. A kielégített büszkeség, a harag, a zavar jelei váltakoztak szemében, arcán és széles, nyílt homlokán, mint ahogy a felhők árnyéka vonul át egy rét fölött. Még a szolgákra is átragadt az izgalom: mintha a hatodik lovag nevének említése megrázta volna őket, feszült figyelemmel lesték gazdájuk ajkát. Amikor aztán megszólalt Rowena, hangja mintha felrázta volna Cedricet néma megdöbbenéséből.

- Úrnőm - mondta Cedric -, ezt nem engedi meg az illendőség. Ha további zálogra volna szükség, kész vagyok lekötni becsületemet Ivanhoe becsületére, én magam, akinek jogos oka van arra, hogy megbántottnak érezzem magam. De azt hiszem, mindez fölösleges, mert a fogadás e nélkül is teljes, még a normann lovagi szokások képtelen szabályai szerint is. Nem úgy van, Aymer atya?

- De úgy van - felelte a prior. - És az áldott ereklyét meg ezt a pazar láncot biztos őrizetbe helyezem kolostorunk kincstárában, amíg a harcos kihívás el nem dől.

E szavak után újra meg újra keresztet vetett, majd többszörös térdhajtás és suttogó imádkozás után átadta az ereklyét a kíséretéhez tartozó Ambrosius barátnak. Ami pedig az aranyláncot illeti, azt minden ceremónia nélkül, de alighanem nagy örömmel becsúsztatta az illatos bőrrel bélelt zsebbe, melynek nyílása karja alatt volt.

- És most, Sir Cedric - folytatta -, jó borod ereje úgy zúg fülemben, mint az esti harangszó. Engedd meg tehát, hogy még egy utolsót koccintsunk Lady Rowena egészségére, azután pedig, ha nincs ellene kifogásod, nyugovóra térünk.

- A bronholme-i keresztre! - kiáltott fel a szász. - Meghazudtolod a híredet, prior uram! Azt mondják rólad, hogy derék barát vagy, aki csak a hajnali harang szavára szokott poharától elbúcsúzni. Én még, mivel öreg vagyok, attól féltem, hogy szégyenben maradok, amikor abban versenyezünk, melyikünk bírja jobban az ivást. Hitemre, az én időmben egy tizenkét éves szász gyerek sem csapta volna le serlegét ilyen hamar.

Ám a priornak megvolt az oka arra, hogy kitartson a mértékletesség mellett, amelyre elhatározta magát. Nem csupán hivatása késztette arra, hogy a békesség szószólója legyen. Tapasztalatai is arra tanították, hogy kerüljön minden veszekedést és verekedést. Nemcsak azért, mert szerette önmagát és felebarátját is, sőt azért sem, mert ez a kétféle érzés összevegyült benne. A jelen alkalommal ösztönszerűen félt a szász birtokos heves vérmérsékletétől. Látta a veszedelmet, amelyet társa előidézhet. A templomos lovag hetvenkedő és kötekedő természete, amely lépten-nyomon megnyilvánult, most súlyos kellemetlenségbe sodorhatja mindkettőjüket. Ezért szelíden beismerte, hogy a lelkes poharazásban semmiféle más nemzet fia sem versenyezhet a keményfejű, edzett szászokkal. Futólag hivatkozott még szent hivatására is, azután megismételte kérését, hogy nyugovóra térhessen.

Így aztán körbe felszolgálták még az utolsó kupa bort. A vendégek mélyen meghajoltak a házigazda és Lady Rowena előtt, azután elhagyták az asztalt, és csoportba verődtek a terem végében. Ugyanakkor a háziak is visszavonultak, más ajtókon át, kíséretükkel szobáikba.

- Hitetlen kutya! - szólt oda a templomos lovag Izsák zsidónak, amint elhaladt mellette a tolongásban. - Talán te is a lovagi torna színhelyére igyekszel?

- Oda készülök - felelte Izsák alázatos meghajlással -, ha vitéz és tisztelendő uram megengedi.

- Értem - mondta a lovag. - Azért mégy oda, hogy uzsorával kizsigereld nemeseinket, cifraságokkal megszédítsd az asszonyokat, és játékokkal megbolondítsd a gyerekeket. Zsidó, tasakod tele van ezüstsékelekkel, mi?

- Nincs énnekem sékelem, de még egy árva garasom sem. Ábrahám istene úgy segéljen! - felelte a zsidó, kezét összekulcsolva. - Segítséget megyek kérni hittestvéreimtől, hogy meg tudjam fizetni a bírságot, amelyet a zsidó kincstár vetett ki rám. Szegény, tönkrement ember vagyok. Még ezt a köntöst is, amit viselek, a tadcasteri Reuben zsidótól kaptam kölcsön.

- Minden szavad hazugság! - felelte a templomos lovag, és szája megvető mosolyra görbült. Gyorsan továbbment, mintha máris túl sok időt vesztegetett volna erre a beszélgetésre. Muzulmán rabszolgáihoz fordult, és mondott nekik valamit olyan nyelven, amelyet a körülötte állók nem ismertek. A szegény zsidó annyira megijedt, hogy szinte a földig görnyedt, és amikor végre felemelte fejét, a harcos barát, aki gúnyosan megszólította, már messze járt. A zsidó olyan csodálkozó tekintettel nézett körül, mintha lába előtt csapott volna le a villám, és füle még zúgna a borzalmas csattanástól.

Néhány perc múlva az udvarmester és a pohárnok közrefogta a templomos lovagot és a priort, hogy hálószobájukba vezesse. Mindegyik előtt két-két fáklyavivő haladt és szolgák frissítőkkel. A két úr kíséretét és a többi vendéget alacsonyabb rendű szolgák vezették hálóhelyükre.

 

HATODIK FEJEZET

Nyerjem kegyét; barátságom ajánlom;
Ha elfogadja: jó; ha nem: adieu;
Jó szívemért, kérem, ne bántsanak.

Shakespeare: A velencei kalmár


Egy fáklyás szolga mutatta a zarándoknak az utat a szabálytalan alakú nagy ház zegzugos folyosóin. Ekkor utolérte a zarándokot a pohárnok, és fülébe súgta, hogy ha nincs kifogása egy kancsó méhsör elfogyasztása ellen, látogassa meg őt szobájában. Úgyis van sok cseléd a házban, aki nagyon szeretne híreket hallani a Szentföldről,
különösképpen Ivanhoe lovagról. A következő percben felbukkant Wamba is, és ugyanazzal a kéréssel állt elő, de hozzáfűzte még, hogy egy serleg éjfél után felér három olyannal, amelyet közvetlenül az esti curfew-jelzés után fogyasztanak el. A zarándok nem szállt vitába ezzel a megállapítással, amelyet olyan kiváló szakértő nyilvánított ki, mint Wamba. Meg is köszönte a szíves meghívást, de kijelentette, hogy nem élhet vele, mert vallásos fogadalmába azt is belefoglalta, hogy sohase beszéljen kint a konyhában olyan dolgokról, amelyek bent a szobában tilosak.

- A magunkfajta cselédember - jegyezte meg Wamba a pohárnoknak - alig tudna meglenni ilyen fogadalommal.

A pohárnok bosszúsan vonogatta vállát.

- Először úgy gondoltam, hogy a padlásszobában helyezem el - mondta -, de ha ilyen barátságtalanul viselkedik keresztény emberekkel, jó lesz neki az a kamra a zsidó mellett. Anwold - fordult a fáklyavivőhöz -, vezesd a zsidót a déli kamrába. Jó éjszakát, zarándok úr - tette hozzá -, amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten.

- Jó éjszakát és Miasszonyunk áldását - felelte a zarándok zavartalan nyugalommal, és vezetőjét követve, folytatta útját.

Egy kis előszobába jutottak, amelybe több ajtó nyílt. A szobát egy kis vaslámpa világította meg. Itt megszólította őket valaki - Rowena szolgálólánya, aki parancsoló hangon közölte a zarándokkal, hogy úrnője beszélni akar vele. Kivette a fáklyát Anwold kezéből, és megparancsolta neki, hogy várja meg, amíg vissza nem jön, azután intett a zarándoknak, hogy kövesse.

A zarándok, úgy látszik, nem találta illendőnek, hogy elutasítsa ezt a meghívást, mint ahogy az imént megtette. Felemelte kezét, mintha csodálkoznék, de nem szólt semmit, és tiltakozás nélkül követte a leányt.

Átvágtak egy rövid folyosón, majd felmentek egy tölgyfából faragott lépcsőn, mely hét lépcsőfokból állt. Így jutottak be Lady Rowena lakosztályába. Ennek nyers pompája pontosan megfelelt annak a tiszteletnek, amellyel a ház ura hódolt Lady Rowenának.

A falakat arany- és ezüstszálakkal átszőtt, többféle színű selyemszálakkal hímzett függönyök borították. Ezek a vadászok és solymárok életéből merített jeleneteket ábrázoltak olyan művészettel, aminő attól a kortól kitellett. Az ágyat hasonló dús kárpitok díszítették, és bíborszínű, festett függönyök takarták el körös-körül. A székeket is színes terítők borították. Közülük az egyik magasabb volt, mint a többi; díszesen faragott elefántcsont zsámoly állt előtte.

Nem kevesebb, mint négy hatalmas ezüstkandeláber nagy viaszfáklyái világították meg ezt a termet. De a mai kor szép asszonyai ne irigyeljék a szász hercegnő lakosztályának pompáját. A fal gerendái olyan rosszul illeszkedtek, és annyi rés volt rajtuk, hogy a dús függönyök meg-meglibbentek a hűvös éjszakai szélben. A fáklyák lángja is - hiába védte szélfogó - féloldalra dőlve lobogott a levegőben, mint egy törzsfőnök kibontott zászlaja. Pompában nem volt hiány, és a művészi ízlés tapogatózó kísérletei is hagytak némi nyomot; de kényelem kevés volt, és mivel nem ismerték, nem is érezték hiányát.

Lady Rowena a már említett trónszéken ült, mögötte pedig három szolgáló állt, hogy kibontsa úrnője haját, mielőtt pihenni tér. Lady Rowena úgy ült ott, mintha arra született volna, hogy az egész világ hódolattal vegye körül. A zarándok elismerte, hogy joga van hódolatot várni: habozás nélkül térdet hajtott.

- Állj fel, zarándok - mondta a hölgy kegyesen. - Aki ilyen lovagiasan megvéd egy távollevőt, szívélyes fogadtatást érdemel, hiszen megnyerte a rokonszenvét mindenkinek, aki becsüli az igazságot és a férfias tisztességet.

Most szolgálóihoz fordult és megparancsolta: - Távozzatok innen, csak Elgitha maradjon. Beszélni akarok ezzel a szent zarándokkal.

A szolgálók nem hagyták el a termet, csak visszahúzódtak a legtávolabbi sarkába. Ott leültek a fal mellé egy kis padra; némán és mozdulatlanul ültek ott, mint a szobrok; pedig halkan beszélgethettek volna, suttogásuk a hatalmas teremben nem jutott volna el úrnőjük fülébe.

- Zarándok - szólalt meg Lady Rowena egypercnyi hallgatás után, amely olyan volt, mintha habozott volna, hogyan kezdje. - Az imént említettél egy nevet... már tudniillik Ivanhoe nevét - tette hozzá látható erőfeszítéssel. - Abban a teremben, ahol kimondottad, ezt a nevet a természet és a rokonság törvényeinél fogva boldog örömmel kellett volna fogadni. De a sors annyira visszájára fordult, hogy bármilyen sokan voltak is, kiknek szíve nagyot dobbant e név hallatára, én vagyok az egyetlen, aki meg meri kérdezni, hol és milyen állapotban láttad utoljára. Azt hallottuk, hogy az angol sereg távozása után Ivanhoe betegsége miatt kénytelen volt Palesztinában maradni, ahol sok üldöztetésben volt része a franciák részéről, akikkel a templomosok egy követ fújnak.

- Ivanhoe lovagról csak nagyon keveset tudok - felelte a zarándok kissé zavartan. - Most már sajnálom, hogy nem ismertem közelebbről, miután látom, hogy sorsát szíveden viseled. Azt hiszem, leküzdötte palesztinai ellenségeinek minden támadását, és útban van Anglia felé. Hogy azután a boldogságnak milyen esélyei várják, azt neked, úrnőm, jobban kell tudnod nálamnál.

Lady Rowena nagyot sóhajtott, és még két kérdést tett fel: vajon mikorra várható Ivanhoe lovag visszaérkezése hazájába, és vajon igen nagy veszedelmek lesnek-e rá útközben? Az első kérdésre a zarándok nem tudott vagy nem akart választ adni; a másodikra azt felelte, hogy az utat biztonságban meg lehet tenni Velencén és Génuán keresztül, majd Franciaországon át Angliába.

- Ivanhoe - mondotta - olyan jól ismeri a franciák nyelvét és szokásait, hogy otthonosan mozog közöttük. Nem kell attól tartania, hogy bármilyen veszély fenyegetné útjának ezen a részén.

- Adja Isten - fohászkodott Lady Rowena -, hogy épségben megérkezzék ide, és részt vehessen a közelgő viadalon, amelyben az ország lovagjai megmutatják ügyességüket és bátorságukat. De ha Athelstane of Coningsburgh nyeri el az első díjat - ez rossz hír volna Ivanhoe számára, amikor hazaérkezik Angliába. Mondd csak, zarándok, milyen állapotban volt, amikor utoljára láttad? Nagyon megviselte a betegség? Megtörte daliás alakját és erejét?

- Barnább volt - felelte a zarándok - és jóval soványabb, mint azon a napon, amikor az Oroszlánszívű kíséretében Ciprusból a Szentföldre érkezett. Homloka is borús volt, mintha súlyos gond gyötörné. Sajnos, nem beszéltem vele, mert nem ismertem.

- Attól tartok - felelte a hölgy -, hogy hazájában nem talál majd semmi olyat, ami elűzné arcáról a felhőket. Köszönöm, jóságos zarándok, hogy hírt hoztál gyermekkori játszópajtásom felől. Lányok - mondta -, gyertek közelebb! Kínáljátok meg álomhozó esti búcsúpohárral ezt a szent embert, akit nem akarok tovább visszatartani attól, hogy nyugovóra térjen.

A lányok egyike dúsan fűszerezett borral telt serleget nyújtott feléjük. Rowena éppen csak megérintette ajkával, azután átadta a zarándoknak, aki mélyen meghajolt, majd megízlelte a bort.

- Fogadd ezt az alamizsnát, barátom - folytatta a hölgy, és egy aranyat nyújtott felé. - Megérdemelted a hosszú úttal és sok fáradsággal, amellyel a szent helyeket meglátogattad.

A zarándok újabb mély meghajlás után elfogadta az adományt, és a belső szolgálólányt követve, elhagyta a termet.

Az előszobában ott találta kísérőjét, Anwoldot, aki kivette a fáklyát a szolgáló kezéből. Most már inkább sietve, mintsem szertartásosan elvezette a zarándokot az épület egy külső és cseppet sem pompás részébe. Itt több kis szoba, helyesebben kamra szolgált a cselédeknek és kisebb rangú vendégeknek hálóhelyül.

- Hol alszik a zsidó? - kérdezte a zarándok.

- A hitetlen kutya itt hever szentséged mellett, a szomszéd kamrában - felelte Anwold. - Szent Dunstanra mondom, lesz itt munka, amíg ez a kamra megint alkalmas lesz egy keresztény ember elhelyezésére. Holnap majd sikálhatjuk reggeltől estig!

- És hol alszik Gurth, a kondás? - kérdezte tovább a zarándok.

- Gurth - felelte a szolga - tőled jobbra alszik, a zsidó meg balra. Te választod el a körülmetéltet attól, amit a népe a legjobban utál. Persze, rendesebb helyet kaphattál volna, ha nem utasítod vissza Oswald meghívását.

- Jó lesz így is - mondta a zarándok. - Akármilyen fertőző is egy zsidó közelsége, ez a választófal erős tölgyfából készült, és elég vastag ahhoz, hogy megóvjon minden ragálytól.

Ezzel belépett a számára kijelölt kamrába, átvette a szolgától a fáklyát, megköszönte fáradozását, és jó éjszakát kívánt neki. Magára csukta a kamra ajtaját, a fáklyát bedugta a fából faragott gyertyatartóba, és körülnézett éjjeli szállásán, melynek berendezése a lehető legegyszerűbb volt. Egy durva faszékből állott, és egy még durvább, teknőszerű fekvőhelyből, amely meg volt tömve tiszta szalmával. Ágynemű helyett néhány báránybőr hevert rajta.

A zarándok eloltotta a fáklyát, és anélkül, hogy egyetlen ruhadarabját is levetette volna, ledőlt a kezdetleges ágyra, és nyugodtan aludt - vagy legalábbis mozdulatlanul feküdt -, amíg a felkelő nap első sugarai be nem hatoltak a kis rácsos ablakon, amely arra szolgált, hogy a kényelmetlen fülkébe be tudjon hatolni a levegő és a világosság egyaránt. A zarándok most már felkelt, elmondta reggeli imáját, rendbe hozta ruháját, és átment a zsidó cellájába. Amikor benyitott, olyan halkan nyomta le a kilincset, amennyire csak lehetett.

Izsák nyugtalan álomban hevert fekhelyén, amely ugyanolyan volt, mint a zarándoké. Ruháját lefekvés előtt gondosan maga mellé rakta, mintha attól tartott volna, hogy míg alszik, valaki elviszi. Arca gyötrelmesen gondterhes volt. Keze, sőt karja is görcsösen rángatózott, mintha valami lidérccel viaskodnék. Néha zsidó szavakat motyogott, de közben az ország kevert nyelvén, a normann-angol nyelven is siránkozott álmában. A zarándok tisztán megértette a következő mondatokat: - Ábrahám istenére kérlek, könyörülj egy szerencsétlen öregemberen! Szegény vagyok, egy garasom sincs! Még ha kettéhasítasz, akkor sem tudok adni semmit!

A zarándok nem várta meg, hogy a zsidó magától felébredjen lidérces álmából, hanem megérintette vándorbotjával. Az alvó megérezte, és - ahogy ez lenni szokott - kapcsolatba hozta álma ijesztő képeivel. Így történt, hogy amikor felugrott, szürke haja szinte égnek állt rémületében. Gyorsan magára kapott néhány ruhadarabot, a többit pedig görcsös kézzel szorongatta, mint a sólyom a zsákmányát karmaival. Közben a zarándokra szegezte lobogó fekete szemét, amelyben vad csodálkozás és rémület tükröződött.

- Tőlem ne félj semmit, Izsák - mondta a zarándok. - Barátságos szándékkal jöttem be hozzád.

- Izrael istene fizesse meg! - felelte a zsidó megkönnyebbülten. - Azt álmodtam... de mit meséljek? Hála Ábrahámnak, csak álom volt. - Miután kissé megnyugodott, olyan hangon folytatta, ahogy máskor beszélni szokott: - És mivel szolgálhatok, tisztelendő uram? Mit óhajt ilyen korán egy szegény, öreg zsidótól?

- Csak azt akarom mondani neked - felelte a zarándok -, hogy ha nem hagyod el tüstént ezt a házat, és nem sietsz, amennyire lábad bírja, utad veszélyesnek bizonyulhat.

- Jóságos isten! - kiáltott fel a zsidó. - Kinek volna érdeke egy olyan nyomorult ember életére törni, amilyen én vagyok?

- Az okát te tudhatod legjobban - mondta a zarándok. - Én csak annyit mondhatok neked, hogy a templomos lovag, amikor keresztülment a termen tegnap este, néhány szót váltott muzulmán rabszolgáival szaracén nyelven, amelyet jól értek. Megparancsolta nekik, hogy lessék meg reggel a zsidó elindulását, és támadjanak rá egy alkalmas helyen, elég messzire ettől a háztól. Azután hurcolják el Philip de Malvoisin vagy Reginald Front-de-Boeuf várába.

Nincs szó, amellyel érzékeltetni lehet azt a szörnyű rémületet, amely Izsák szívébe markolt, amikor ezt a hírt meghallotta. Mintha minden ereje egyszerre cserbenhagyta volna. Karja lehanyatlott, feje mellére kókadt, térde megroggyant, minden izma és idegszála mintha erőtlenül megereszkedett volna. Lerogyott a zarándok lába elé, de nem úgy, mint egy ember, aki szántszándékkal meghajol, letérdel, vagy valakinek a lába elé veti magát, hogy könyörületre bírja. Úgy zuhant le, mintha valami láthatatlan erő ellenállhatatlanul földre sújtotta volna.

- Szent Isten! Ábrahám istene! - volt az első hang, amely kiszakadt a torkán, amint a magasba nyújtotta összekulcsolt, ráncos kezeit, anélkül, hogy ősz fejét felemelte volna a kőpadlóról. - Jaj, szent Mózes! Jaj, áldott Áron! Nemhiába álmodtam azt, ami az éjjel úgy megkínzott, nemhiába jelent meg a látomás! Már érzem a tüzes vasat húsomban, a kötelet, amellyel kínpadra feszítenek, a fűrészeket, fejszéket és boronákat, amelyekkel Rabbah embereit, Ammon városának lakóit megkínozták!

- Állj fel, Izsák, és figyelj rám - mondta a zarándok, aki szánalommal hallgatta a zsidó kétségbeesett jajveszékelését, de szánalmába megvetés is keveredett. - Elhiszem, van okod a félelemre éppen elég, ha meggondolom, mit műveltek szerencsétlen testvéreiddel a fejedelmek és főnemesek, hogy elrejtett kincseiket kicsikarják. De állj fel, ha mondom, és hallgass meg, meg akarom mutatni neked a menekülés útját. Hagyd el ezt a házat most mindjárt, amíg lakói még nem aludták ki az éjszakai dőzsölést. Én elvezetlek egy titkos erdei ösvényen, amelyet úgy ismerek, hogy az erdészek se jobban. Veled megyek, és melletted maradok, amíg pártfogásába vesz valamelyik báró, aki a lovagi mérkőzésre megy. Bizonyára módod lesz jóindulatát megnyerni vagy valamivel meghálálni.

Amint a menekülés reménye a zarándok szavaiból Izsák tudatába hatolt, az öreg zsidó fokozatosan, szinte hüvelykről hüvelykre felemelkedett a földről. Végül már egyenesen térdelt, hosszú haját hátravetette, és fekete szeme a zarándok arcára tapadt. Tekintetében remény, félelem, de gyanakvás is tükröződött. És amikor meghallotta a zarándok utolsó szavait, rémülete újra erőt vett rajta, megint leroskadt a földre, arcra borult, és így kesergett:

- Hogy nekem módomban lesz bárkinek a jóindulatát meghálálni! Hát mivel hálálhatná meg egy nyomorult zsidó, akit teljesen kifosztottak, kipréseltek, és ma már szegényebb, mint Lázár! - A gyanú hirtelen elöntötte, és elnyomott benne minden más érzést. Reszkető hangon könyörgött: - Az isten szerelmére, fiatalember, ne árulj el engem! Gondolj a mennyei atyára, aki mindnyájunk teremtője, aki zsidók és keresztények, pogányok és izmaeliták atyja! Ne árulj el engem! Egy keresztény koldus jóindulatát sem tudnám megfizetni, még akkor sem, ha mindössze egy garast kérne érte!

E szavak után újra felemelkedett, megragadta a zarándok köpenyét, és kétségbeesett könyörgéssel nézett fel rá. A zarándok gyorsan kitépte magát kezéből, mintha félne, hogy érintése megfertőzi.

- Még ha egész fajtád minden kincse a zsebedben volna - mondta -, micsoda érdekem fűződnék ahhoz, hogy ártsak neked? Ebben a ruhában szegénységi fogadalom köt, és ha fel is cserélném valamivel, az nem lehetne más, csak páncéling és egy jó paripa. De ne képzeld, hogy társaságodra vágyom, vagy hasznot remélek abból, ha útitársam lennél. Maradj itt, ha akarsz. Talán megvéd a szász Cedric is.

- Ajjajjaj - siránkozott a zsidó -, nem fogja megengedni, hogy a kíséretével menjek. Akár szász, akár normann, egyformán szégyell zsidóval mutatkozni. De ha egymagamban utazom Philip de Malvoisin és Reginald Front-de-Boeuf birtokain keresztül - nem, nem! Jóságos ifjú, veled tartok! Siessünk, kössük fel övünket, fussunk, meneküljünk! Itt a zarándokbotod, mért késlekedsz?

- Nem késlekedem - felelte a zarándok, engedve a sürgetésnek. - De előbb meg kell találnom a biztos módját annak, hogy elhagyhassuk ezt a helyet. No, gyere utánam.

Előrement a másik kamrába, ahol - mint tudjuk - Gurth tanyázott, a kondás.

- Kelj fel, Gurth - mondta a zarándok -, kelj fel, gyorsan! Nyisd ki a hátsó kaput, és engedj ki engem meg ezt a zsidót.

A kondás mesterségét ma talán nem becsülik sokra. Ám Gurth a szász Angliában éppen olyan fontos személy volt, mint Eumaiosz[13] a régi Ithakában. Meg is sértődött a zarándok bizalmas és parancsoló hangjától. Ahogy feküdt, felkönyökölt, és gyanakodón nézett Izsákra.

- Micsoda? - mondta anélkül, hogy feltápászkodott volna. - A zsidó elhagyja Rotherwoodot, és méghozzá a zarándok társaságában?

- Érdekes - szólalt meg Wamba, aki ebben a pillanatban jött oda. - Ezt se álmodtam volna! Inkább el tudtam volna képzelni azt, hogy megszökik, hóna alatt egy oldal lopott szalonnával.

- Akárhogy is - mondta Gurth, és feje visszahanyatlott a fatuskóra, amely párnául szolgált neki -, mind a zsidó, mind a keresztény várjon türelemmel, amíg kinyitják a főkaput. Nem engedhetjük meg, hogy látogatók lopva távozzanak ilyen szokatlan korai órában.

- Akárhogy is - felelte erre a zarándok parancsoló hangon -, biztos vagyok benne, hogy nem tagadod meg, ha ezt a szívességet kérem tőled!

E szavak után a szalmán heverő kondás fölé hajolt, és szász nyelven valamit súgott a fülébe. Gurth erre úgy felpattant, mintha megdelejezték volna. A zarándok felemelte mutatóujját, mintha óvatosságra intené Gurthöt, és így szólt:

- Vigyázz, Gurth, hiszen te okos ember vagy. Azt mondom, nyisd ki a hátsó kaput. Nemsokára többet is hallasz majd felőlem.

Gurth most már ellenvetés nélkül, gyorsan engedelmeskedett. Wamba és Izsák követték. Mindketten csodálkoztak azon a hirtelen változáson, amely a kondás viselkedésében végbement.

- Az öszvéremet! Az öszvéremet! - mondta a zsidó, amikor már kívül voltak a kapun.

- Hozd ki az öszvérét - mondta a zarándok Gurthnek. - És tudod mit?... Nekem is hozzál egyet, hogy mellette maradhassak, amíg túl nem jut ezen a tájon. Az öszvért majd visszaadom valakinek Cedric kíséretéből Ashbyben. Te pedig...

A többit Gurth fülébe súgta.

- Szívesen, nagyon szívesen. Meglesz! - felelte Gurth, és tüstént elszaladt, hogy a megbízást teljesítse.

- Jaj, de szeretném tudni, mit tanultok ti, jámbor zarándokok, odaát a Szentföldön - jegyezte meg Wamba, mihelyt barátja eltűnt a szeme elől.

- Imádkozni, te bolond! - felelte a zarándok. - Megbánni bűneinket, vezekelni, böjttel, virrasztással, hosszú imádkozással gyötörni magunkat.

- És még valamit, ami ennél is erősebb - felelte a bolond. - Mert eddig még nem tapasztaltam, hogy az ilyen dolgoknak hatása lett volna Gurthre. Senki sem tudta eddig vezekléssel elérni, hogy Gurth szívességet tegyen valakinek, vagy böjttel rábírni, hogy egy öszvért adjon kölcsön.

- Ugyan, eredj már, ne okoskodj annyit! - mondta a zarándok. - Ne felejtsd el, hogy szász bolond vagy.

- Ezt jól mondtad - felelte Wamba. - Ha normannak születtem volna, mint ahogy te is annak látszol, akkor mindjárt okosabb lennék, meg szerencsésebb is.

Ebben a pillanatban felbukkant Gurth az árok túlsó partján az öszvérekkel. Az utasok egy felvonóhídon keltek át az árkon. Ez a híd mindössze két szál deszka szélességű volt, nem szélesebb, mint a szűk hátsó kapu a híd egyik végében, és nem szélesebb, mint a kis ajtócska a másik oldalon, a külső palánkon, ahonnan már ki lehetett lépni az erdőbe. Alighogy odaértek az öszvérekhez, a zsidó sietve és reszkető kézzel a nyereg mögé kötözött egy kék vászonzacskót, amelyet a köpenye alól húzott ki.

- Egy váltás ruha van benne - motyogta -, semmi más, csak egy váltás ruha.

Sokkal fürgébben kapaszkodott fel az állat hátára, semmint öreg lábaitól el lehetett várni. Azután tüstént úgy rendezte el köpenye redőit, hogy teljesen eltakarják azt a zsákocskát, amelyet hátul a nyergéhez erősített.

A zarándok már kényelmesebb mozdulatokkal ült fel az öszvérre, és indulás előtt kezét nyújtotta Gurth felé, aki a képzelhető legnagyobb tisztelettel megcsókolta. A kondás ezután mozdulatlanul állt, és az utasok után bámult, amíg el nem tűntek az erdei ösvény lombjai alatt. Merengéséből Wamba hangja riasztotta fel:

- Feltűnt nekem, kedves Gurth barátom - mondta -, hogy olyan különösen udvarias vagy ma reggel, és olyan szokatlanul jámbor! Bárcsak az a fekete prior volnék vagy mezítlábas zarándok, hogy hasznomra fordíthassam ezt a te furcsa jámborságodat. Bezzeg nem érném be egy kézcsókkal, mondhatom!

- Nem is vagy te olyan bolond, mint amilyennek látszol, Wamba - felelte Gurth -, noha te is csak a látszat alapján ítélsz. Igaz, hogy a legokosabb emberek sem tehetnek mást. No de itt az ideje, hogy a dolgom után lássak.

E szavakkal visszatért a házba, a bolond is követte.

Közben az utasok folytatták útjukat az erdőn keresztül, mégpedig olyan sietséggel, amelyet Izsák szorongó félelmével lehetett csak megmagyarázni, hiszen az ilyen koros emberek egyébként nem szeretik a gyors mozgást. A zarándok haladt elöl, és úgy látszott, hogy nagyszerűen ismeri ennek az erdőnek a legkisebb ösvényeit is. Néha olyan rejtett ösvényeket választott, hogy felkeltette Izsák gyanúját. A zsidó már-már attól félt, hogy tőrbe csalják, és a sűrűből váratlanul reátörnek ellenségei.

Gyanakvása érthető és megbocsátható volt. Mert kivéve talán a repülőhalat, nem volt még egy teremtmény a földön vagy a vízben vagy a levegőben, amelynek olyan szüntelen és könyörtelen üldöztetés lett volna a sorsa, mint abban a korszakban a zsidóknak. Elég volt a legalaptalanabb, a legképtelenebb vád, a legcsekélyebb, a legesztelenebb ürügy ahhoz, hogy a nép dühe a zsidók személye és vagyona ellen forduljon. A normannok, szászok, dánok és britek gyűlölték egymást, de abban egyetértettek, hogy még jobban gyűlölték a zsidót; egymással vetekedve pusztították ezt a népet, vallásos kötelességüknek tartották, hogy mocskolják, üldözzék, fosztogassák. A normann királyok és a zsarnokságban példájukat követő főurak rendszeresebb módon, hidegen és tervszerűen üldözték zsidaikat, hogy még több hasznot csiholjanak belőlük.

Ismeretes az a történet, amely János királyról szól, aki fogságra vetett egy gazdag zsidót egyik várában, ahol sorra kihúzatta a fogait, mindennap egyet; a szerencsétlen flótás végül, amikor már a fél állkapcsa üres volt, beleegyezett abba, hogy kifizet egy nagy összeget; akkor a király szabadon engedte, hiszen elérte célját. Az a kevés készpénz, ami az országban forgott, főleg a zsidók kezében volt, és a nemesség habozás nélkül követte királya példáját; mivel pénzre mindig szüksége volt, a zsidókból szorította ki fenyegetés, bántalmazás, sőt kegyetlen kínzás segítségével. De a zsidók annyira szerették pénzüket, hogy ez bámulatos "passzív bátorságra" buzdította őket; inkább elszenvedtek minden kínzást, semhogy lemondjanak a tetemes haszonról, amelyet a természeti kincsekben oly gazdag Anglia a pénz forgatóinak nyújtott. Hiába volt minden megszorítás, még a zsidó kincstár is - a már említett különleges adókivető hatóság, amelyet arra a célra létesítettek, hogy a zsidókat zaklassa, és pőrére vetkeztesse. A zsidók mindennek ellenére szaporodtak és gyarapodtak; kezükben nagy pénzösszegeket halmoztak fel, amelyeket egyik országból a másikba tologattak; ezt egy papiros tette lehetővé: a váltó, melynek feltalálását a kereskedelem állítólag nekik köszönheti. Így aztán átmentették vagyonukat külföldre, ha otthon veszedelem fenyegette.

A zsidók szívóssága és kapzsisága tehát szinte védekezésül fejlődött ki elnyomóik fanatikus kegyetlensége és zsarnoksága ellen. A kettő mintha arányosan növekedett volna: minél nagyobb volt az elnyomás, annál mohóbban vetették magukat a zsidók a pénz után. Ugyanis gazdagságuk, amelyet rendszerint kereskedelem útján szereztek, egyrészt veszedelembe sodorta őket, másrészt pedig növelte befolyásukat, és így némi védelmet, némi biztonságot szerzett nekik. Ilyen körülmények között éltek, és ez rányomta bélyegét jellemük fejlődésére is: óvatosak voltak, gyávák és gyanakodók, de makacsok és hajthatatlanok is - ügyesen kerülgették a sok veszedelmet, amely örökké rájuk ólálkodott.

Amikor az utasok gyors ütemben áthaladtak már jó néhány kanyargós ösvényen, a zarándok végre megtörte a csendet, és így szólt:

- Az a nagy, korhadt tölgy jelzi a határt, amelyen túl megszűnik Front-de-Boeuf hatalma. Malvoisin birtokait már régen magunk mögött hagytuk. Így hát nem kell többé üldözésüktől tartanod.

- Essenek ki kocsijaik kerekei - átkozódott a zsidó -, ahogy a fáraó seregével történt! Akadjanak el feleúton, ne jussanak célhoz soha! De te, jóságos zarándok, ne hagyj még magamra! Gondolj arra a vad templomos lovagra és szaracén rabszolgáira! Mit törődnek azzal, kinek a birtokán önkényeskednek!

- Útjaink itt elválnak - felelte a zarándok. - Mert nem illendő, hogy egy olyan ember, mint én, és egy olyan, mint te, tovább haladjanak együtt és egymás mellett, mint ahogy okvetlenül szükséges. De különben is, miféle segítséget remélsz egy békés zarándoktól két, állig felfegyverzett pogány ellen?

- Jóságos ifjú - könyörgött a zsidó -, ne beszélj így! Meg tudsz védeni engem, ha akarsz, és hiszem, hogy meg is teszed. Ha szegény vagyok is, nem kívánom ingyen... én... én... megjutalmazlak. Nem pénzzel, mert pénzem, Ábrahám úgy segítsen, pénzem, az nincs, de azért...

- Mondottam már - szakította félbe a zarándok -, hogy pénzt vagy jutalmat nem kívánok tőled. Ha éppen akarod, továbbvezetlek, esetleg meg is védelek, ha arra kerül a sor. Hiszen megvédeni egy zsidót egy szaracénnal szemben, azt hiszem, olyan cselekedet, amelyet nem lehet keresztényhez méltatlannak mondani. Így hát, zsidó, nem hagylak magadra, amíg biztonságos helyre nem jutsz. Nem vagyunk messze Sheffield városától. Ott bizonyára könnyen találsz olyan fajtádbelit, aki menedéket nyújt neked.

- Jákob áldása rád, jóságos ifjú! - felelte a zsidó. - Sheffieldben megszállhatok rokonomnál, Zarethnél, és azután majd módját ejtem annak, hogy biztonságban folytassam utamat.

- Legyen hát így - mondta a zarándok. - Sheffieldnél válunk hát akkor el, egy fél óra lovaglás csak, és meglátjuk már a várost.

A következő félóra némaságban telt el. Egyikük sem szólt egy szót sem. A zarándok talán méltóságán alulinak vélte, hogy szóba ereszkedjék a zsidóval, hacsak nem okvetlenül szükséges. A zsidó pedig nem merte megszólítani a zarándokot, aki a Szentsír közeléből jött meg, és így személyét is a szentség tekintélye övezte. Megálltak egy szelíden emelkedő domb tetején. A zarándok az alant elterülő Sheffield házaira mutatva, így szólt:

- Útjaink most már igazán elválnak.

- Nem, amíg meg nem hallgattad egy szegény zsidó köszönő szavait - felelte Izsák. - Mert arra nem is merlek megkérni, hogy kísérj el rokonom, Zareth házába, aki talán segítséget nyújtana nekem ahhoz, hogy jóságodat valamivel viszonozzam.

- Hányszor mondjam, hogy nem várok tőled jutalmat? - szólt a zarándok. - De ha mindenáron tenni akarsz értem valamit, válassz ki számos adósod közül egy szerencsétlen keresztényt, akire börtön és bilincs vár, mert nem tud fizetni. Könyörülj meg rajta, és engedd el az adósságát az én kedvemért! Akkor majd úgy tekintem, hogy kiegyenlítetted tartozásodat azért a szolgálatért, amelyet ma neked tettem.

- Várj csak, várj! - kiáltott fel a zsidó, és megragadta a zarándok köntösét. - Én ennél többet szeretnék tenni érted... valamit, aminek te magad veszed hasznát. Isten látja lelkemet, hogy szegény vagyok... mindenki tudja, az öreg Izsák koldus a zsidók közt, mégis engedd meg, hogy kitaláljam, mi az, amire most a leginkább szükséged van.

- Hát ha igazán kitalálod - felelte a zarándok -, akkor láthatod, hogy ebben úgysem tudsz segíteni rajtam. Még akkor sem, ha olyan gazdag volnál, amilyen szegénynek mondod magadat.

- Csak mondom magam annak? - visszhangozta a zsidó. - Hidd el, esedezve kérlek, hogy a színigazat mondom. Kifosztott, eladósodott, megtört ember vagyok. Gonosz kezek elrabolták vagyonomat, pénzemet, hajóimat - mindenemet, amim csak volt. Mégis meg tudom mondani neked, mire van szükséged, és talán meg is tudom szerezni neked. Amire legjobban vágyakozol most, az egy jó ló és fegyveres felszerelés.

A zarándok összerezzent, és hirtelen a zsidó felé fordult:

- Miféle ördög sugallta ezt neked? - kérdezte izgatottan.

- Nem fontos - mosolygott Izsák. - Az a fő, hogy kitaláltam. És ahogy ez sikerült, úgy meg is szerzem neked, ami kell.

- És arra nem gondolsz, hogy ki vagyok? A ruhámra, szent hivatásomra, fogadalmamra?

- Ismerlek benneteket, keresztényeket! - felelte Izsák. - Köztetek a legelőkelőbb is, ha elfogja a vezeklés babonás vágya, sarut köt a lábára, vándorbotot ragad, és gyalog útra kél, hogy meglátogassa rég meghalt emberek sírjait.

- Fogd be azt a szentségtörő szádat, zsidó! - kiáltott rá a zarándok szigorúan.

- Bocsáss meg - mondta Izsák -, meggondolatlanul beszéltem. De elejtettél néhány szót az éjjel és ma reggel... néhány szót, amely - mint a kovából kipattanó szikra - elárulta a fémet, amely a sötétben rejtőzködik. És ennek a zarándokköntösnek a keblében lovagi lánc és aranysarkantyú rejlik. Láttam, amint megcsillant a fényük ma reggel, amikor fölém hajoltál.

A zarándok nem tudta mosolyát elfojtani.

- És ha egy kíváncsi szem a te ruhádat vizsgálgatná olyan alaposan, Izsák? Vajon milyen titoknak bukkanna a nyomára?

- Elég ebből, elég! - kiáltotta a zsidó elsápadva. Nagy sietve, mintha végét akarná vetni a beszélgetésnek, elővette írószerszámait, és egy darab papírra, amelyet sárga fövegének a tetejére rakott, írni kezdett anélkül, hogy leszállt volna az öszvérről. Amikor befejezte, átadta a zsidó betűkkel teleírt papírtekercset a zarándoknak. - Leicester városában - mondta - mindenki ismeri Kirjath Jairamot, a gazdag lombardiai zsidót. Annak add át ezt a levelet. Van nála eladásra hat milánói páncél, közülük a legrosszabb is megfelelne akármelyik koronás főnek. És van ott tíz pompás paripa... közülük a legsilányabbra is boldogan felszállna egy király, amikor trónjáért harcolni indul a csatába. Ezek közül te szabadon választhatsz páncélt és lovat, de megkapsz hozzá minden egyebet is, ami kell, hogy részt vehess a lovagi tornán. És ha vége lesz, majd szépen visszaadod... vagy pedig megfizeted, ha lesz mivel.

- De Izsák - mondta a zarándok mosolyogva -, nem tudod-e, hogy az ilyen tornában a nyeregből kivetett lovag paripája és fegyverzete a győztes zsákmánya? Megtörténhetik, hogy nem kedvez nekem a szerencse, és elveszítem azt, amit nem tudok se pótolni, se megfizetni.

Izsák kissé meghökkent, amikor felvetették előtte ezt a lehetőséget, de csakhamar összeszedte bátorságát, és gyorsan kijelentette:

- Nem, nem... az lehetetlen! Nem hiszem, hogy ez megeshetik! Atyáim áldása fog kísérni... lándzsád erős lesz, mint Mózes pálcája...

Ezzel már el is fordította öszvére fejét, hogy tovaügessen, de most a zarándok volt az, aki belekapaszkodott köntösébe.

- Várj csak, Izsák, még nem tudsz mindenről, amit kockáztatsz. Lehet, hogy a lovat leszúrják, a páncélt széthasítják - mert én bizony nem kímélem se magamat, se a lovamat, ha már verekszem. Azonkívül a te fajtádbeliek semmit sem adnak ingyen: a kölcsönlóért és páncélért használati díj jár, azt is meg kell ám fizetni valakinek!

A zsidó úgy összegörnyedt a nyeregben, és úgy csavargatta magát, mintha hasgörcs jött volna rá; de jobb érzései felülkerekedtek megszokott kapzsiságán.

- Bánom is én! - kiáltotta. - Bánom is én! Gyerünk! Ha valami kár ér, nem te fizeted! Ha használati díj jár, Kirjath Jairam majd elengedi rokona, Izsák kedvéért. Isten veled! De hallgass csak rám, jóságos ifjú - tette hozzá megfordulva. - Ne nagyon tolakodj előre abban a kavarodásban, érted? Mire jó az? Nem a ló meg a páncél miatt mondom, nem azokat féltem, hanem téged! Vigyázz az életedre meg a tagjaid épségére, kérlek!

- Gramercy! Nagyon köszönöm - felelte a zarándok, és arcát megint mosoly öntötte el. - Köszönet azért, amit a lelkemre akarsz kötni. No, majd óvatosan élek a szívességeddel, és ugyancsak rossz sorsra kellene jutnom, hogy meg ne háláljam!

Elváltak egymástól, és ki-ki más úton indult tovább Sheffield városa felé.

 

HETEDIK FEJEZET

Vitézek s velük apródok sora,
Mennyi kényes dísz és pompás ruha;
Ez sisakot szíjaz, amaz pedig
Lándzsát ad, ércpajzsot a harmadik;
A harci mén indulna, port kapar,
Tajtékzik, aranyos zablába mar;
Kancát nyergel néhány fegyverkovács,
Kezükben ráspoly, övben kalapács,
Lazult dárdára szeg, nyeregszíj s annyi más.
Utcákon tisztes őrcsapat topog;
Klaunok tolonganak, velük csörgődobok.

Dryden: Palamon és Arcite


Az angol nemzet állapota akkoriban meglehetősen siralmas volt. Richárd király hazájától távol fogságban sínylődött, a kegyetlen és hitszegő osztrák herceg hatalmában. Még fogságának a helyét sem tudták biztosan, és sorsa alig volt ismeretes alattvalói előtt, akiket ezalatt kegyetlenül elnyomtak a kisebb-nagyobb urak és a király helyettesei.

János herceg szövetséget kötött Fülöp francia királlyal, az Oroszlánszívű halálos ellenségével, és mindent elkövetett, hogy Ausztria hercege minél tovább fogságban tartsa bátyját, Richárdot, aki egyébként a jótevője volt, és mindig kegyeiben részesítette, amiért János ilyen galádul fizetett. Megszervezte saját pártját az országban, és maga akarta elfoglalni a trónt abban az esetben, ha Richárd meghal. Fittyet hányt a törvényes trónörökös jogainak, aki Artúr bretagne-i herceg volt, János idősebb bátyjának, Geoffrey Plantagenetnek a fia.

Bitorló tervét, mint tudjuk, János később meg is valósította. Miután maga is léha, könnyelmű és kicsapongó volt, azonkívül hazug és hitszegő: könnyen megnyerte magának és pártjának mindazokat, akik féltek Richárd hazatérésétől, amikor számot kell adniuk a távolléte alatt elkövetett bűnökért. Azonkívül sikerült megnyernie a törvénnyel elszántan szembehelyezkedő kalandorok népes seregét. Ez volt a keresztes háborúk salakja. Harcokban eldurvult és elszegényedett emberek, akik Keleten erkölcstelen kicsapongásokhoz szokva tértek vissza hazájukba, és nem találták meg a helyüket sehol. Egyetlen reményük a polgárháború volt, a zavarosban akartak halászni.

A gyászos és aggasztó közállapotok előidézői közé tartoztak a szegénylegények is, akiket a kibírhatatlan földesúri önkény és az új erdőtörvény kegyetlen szigora kergetett a kétségbeesés karjai közé. Nagy bandákba verődve megszállták az erdőket és pusztákat, szembeszegültek a megyei hatóságokkal, fittyet hánytak minden törvénynek.

De hiszen maguk a főnemesek is efféle bandákat szerveztek, amelyek semmivel sem voltak jobbak, mint az egészen nyíltan és leplezetlenül garázdálkodó rablók, betyárok, fosztogatók. A főurak mindegyike elbástyázta magát megerősített várkastélyában, és a kiskirályt játszotta saját birtokán. Hogy fegyveres csatlósaikat eltarthassák, és jusson a pazar fényűzésre is, melyre hiúságuk késztette őket, a főnemesek uzsorakölcsönöket vettek fel a zsidóktól. A hallatlan kamatokkal tetézett nyomasztó adósság, mint a fekély, úgy rágta és sorvasztotta a főnemesek birtokát. Ez ellen csak egy orvosság volt: ha a körülmények alkalmat adtak rá, ezek a derék urak gyalázatos erőszakkal igyekeztek hitelezőiktől megszabadulni.

Ilyen körülmények között az ország népe sokat szenvedett, és nyomasztó terhek alatt nyögött. Nemcsak a jelen gondjai gyötörték, de még félelmetesebb és fenyegetőbb volt a jövő. Hogy a nyomorúság még nagyobb legyen, veszedelmes ragály terjedt el az országban. A tisztaság hiánya, a rossz táplálkozás, az alsóbb néposztályok viskóinak szörnyű állapota szította a kórt, amely tömegesen szedte áldozatait. Akik életben maradtak, szinte irigyelték a halottakat, akiket a pestis megszabadított a még várható bajoktól.

De még e sokféle nyomorúság közepette is óriási érdeklődés nyilvánult meg a vitézi torna iránt, amely annak a kornak a legfőbb látványossága volt. Ebben a tekintetben a szegények nem maradtak hátra a gazdagok - a köznép a nemesség mögött. Olyan volt ez, mint Spanyolországban a bikaviadal, ahova izgatottan tódul az éhenkórász madridi polgár, akinek zsebében nem csörög egy árva garas sem, hogy élelmiszert vásároljon családja számára. A lovagi tornára is tódult fiatal és öreg, ezeket nem tartotta vissza a munka, amazokat a betegség. Különösen nagy várakozás előzte meg a Fegyveres Mérkőzést (ez volt a hivatalos neve), amelyet Ashbyben tartottak meg, Leicester grófságban. Ezen ugyanis a leghíresebb bajnokok mérték össze lándzsáikat János herceg jelenlétében; a kitűzött napon a legkülönbözőbb rendű és rangú emberek végtelen áradata hömpölygött a küzdelem színtere felé.

Ez a színtér igazán regényes volt. Egy erdő szélén, alig egy mérföldnyire Ashby városától, óriási rét terült el, amelyet a legüdébb, a leggyönyörűbb zöld pázsit borított. Egyik oldalát erdő szegélyezte, a másikon ősi tölgyfák terpeszkedtek - köztük nem egy csodálatos faóriás volt. A talaj, mintha éppen ilyen harci játékok céljára teremtették volna, lankásan ereszkedett le egy sík térség felé, amelyet a mérkőzés tartamára erős palánkkal vettek körül, negyed mérföld hosszúságban és felényi szélességben. Az elkerített rész téglalap alakú volt, sarkain jól lekerekítve, hogy a nézők jobban el tudjanak helyezkedni. A küzdőfelek bebocsátására egy-egy nyílás volt a kerítés északi és déli oldalán. A bejáratokat fából ácsolt erős kapuk zárták el - elég szélesek ahhoz, hogy két-két lovas egymás mellett átjusson rajtuk. Mindegyik kapunál két herold állt, hat trombitással és ugyanannyi csatlóssal. Külön fegyveres csapat gondoskodott a rend fenntartásáról és a mérkőzésre jelentkező lovagok osztályozásáról. A déli bejárat mögött a talaj természetes emelkedése sima hátú magaslatot alkotott. Itt öt pompás sátor állt, amelyeket fekete és rozsdavörös zászlók díszítettek. Ezek voltak a mérkőzésre kihívó lovagok választott színei. A sátrak kötelei ugyanilyen színűek voltak. Mindegyik sátor előtt annak a lovagnak a pajzsa függött, akié a sátor volt. Mellette állt a csatlósa, vadembernek vagy erdőlakónak öltözve, esetleg más fantasztikus jelmezben, aszerint, hogy gazdájának mi volt az ízlése, vagy milyen alakban kívánt szerepelni a tornajátékban.

A középső sátrat, a díszhelyet Brian de Bois-Guilbert-nek tartották fenn, aki minden lovagi játékban nagy hírnévre tett szert, és jól ismert minden lovagot, aki valaha is részt vett ezen a Fegyveres Mérkőzésen. Ezért szívesen látták a kihívó lovagok társaságában, akik még vezetőjüknek is megválasztották, pedig csak nemrégen csatlakozott hozzájuk.

Sátra mellett az egyik oldalon Reginald Front-de-Boeuf és Philip de Malvoisin sátra állt, a másik oldalon pedig Hugh de Grantmesnilé, egy közeli földbirtokosé. Ennek a nemes bárónak az apja Hódító Vilmos és fia, William Rufus korában Lord High Steward (Anglia főudvarmestere) volt. És az ötödik sátor? Ennek gazdája Ralph de Vipont volt, a jeruzsálemi Szent János-rend lovagja, akinek Heather (Hangás) nevű ősi birtoka Ashby de la Zouch közelében terült el. A bajvívótér bejáratától tízyardnyi szélességű, enyhén emelkedő út vitt fel a dombtetőre, ahol a sátrakat felütötték. Ezt az utat kétfelől erős palánk szegélyezte, mint ahogy palánkok védték a tisztást odafenn a sátrak előtt. Az egész térséget fegyveres csatlósok őrizték.

A bajvívótér északi bejáratánál ugyanilyen - harminc láb széles - út kezdődött, amely egy nagy, bekerített térre vezetett. Itt tartózkodtak azok a lovagok, akik hajlandók voltak sorompóba lépni a kihívók ellen. Hátul sátrak tömege sorakozott, ahol frissítőket lehetett kapni; fegyverkovácsok és egyéb segédkezek is tanyáztak ott, hogy szükség esetén szolgálataikat felajánlják.

A bajvívótér külső szegélyének egy részét ideiglenes karzatok foglalták el. A karzatokat szőnyegekkel borították, és párnákkal rakták tele a nemesurak és -hölgyek kényelmére, akik eljönnek majd a tornát végignézni. A karzatok és a bajvívótér közt volt még egy keskeny csík a yeomanek - szabad kisbirtokosok - és a köznépnél jobb fajtájú nézők számára; ez a csík a mai színházak földszintjének felelt meg. A közönséges tömeg az erre a célra előkészített nagy gyeppadokon helyezkedett el; a talaj természetes emelkedése lehetővé tette, hogy a gyepes lanka közönsége a karzatok felett jól elláthasson a bajvívótérre. De volt más helyezkedési lehetőség is: sok szász ember felkapaszkodott a mezőt szegélyező fák ágaira, sőt a közelben egy falusi templom tornyos csúcsát is ellepték a kíváncsi bámészkodók.

Ha már leírjuk a terepet, meg kell emlékeznünk az egyik karzatról a keleti oldal kellős közepén - vagyis szemben azzal a hellyel, ahol az összecsapás legizgalmasabb része fog lejátszódni. Ez a karzat magasabb volt a többinél, díszítése is gazdagabb: közepén trónszerű karosszék állt, mennyezetén a királyi címerrel. Csatlósok, apródok és díszruhás fegyveresek vették körül a páholyszerű helyet, amelyet János hercegnek és kíséretének tartottak fenn. A királyi páhollyal szemben volt egy másik hasonló, körülbelül ugyanolyan magas, a bajvívó tér nyugati oldalán; díszítése, ha nem is olyan pompás, de élénkebb és tarkább, mint a hercegé. Itt apródok és fiatal lányok serege vette körül a zöld és rózsaszín kelmével díszített trónszéket; zöld és rózsaszín pompában virítottak az apródok és a leánykák is, akiket a legszebbek közül választottak ki. A páholyt különböző alakú, kisebb-nagyobb zászlók díszítették, amelyekre lángoló vagy vérző szíveket, íjakat, nyílvesszőket és a diadalmas Cupido egyéb közismert jelvényeit hímezték. Egy címer is függött ott, melynek felirata tudtára adta a nézőknek, hogy ezt a díszhelyet La Royne de la Beauté et des Amours számára tartották fenn. De hogy ez alkalommal ki személyesíti meg a Szépség és Szerelem Királynőjét, azt még nem tudta senki.

Ezalatt a legkülönbözőbb rendű és rangú nézők tolongva, törtetve igyekeztek elfoglalni helyüket. Közben itt is, ott is hangos veszekedés tört ki abban a kérdésben, hogy kit milyen hely illet meg. A viták egy részét a fegyveresek minden ceremónia nélkül, kurtán döntötték el; ha kifogytak az érvekből, csatabárdjuk nyelét és kardjuk markolatát vették igénybe a túl sokat okoskodók meggyőzésére. De ha magasabb rangúak közt folyt a vita, a heroldok léptek közbe, sőt néha maga a két rendező marsall, William de Wyvil és Stephen de Martival. Mindkettő tetőtől talpig fegyverben, lóháton fel és alá nyargalt a bajvívó tér mellett, hogy fenntartsa a rendet, és kordában tartsa a nézőket.

A karzatok lassanként megteltek. Lovagok és főnemesek vonultak be békebeli díszruhában, hosszú, színpompás köpenyegben. Még pompásabb és élénkebb volt a hölgyek ruhája. Feltűnő volt a hölgyek aránytalanul nagy száma a férfiak közt - úgy látszik, még a férfiaknál is jobban érdekelte őket ez a játék, amelyről azt gondolhatta volna az ember, hogy sokkal véresebb és veszélyesebb, semmint vonzaná a gyengébb nemet.

A karzatok alatt húzódó keskeny nézőtér csakhamar megtelt kövér polgárokkal, szabad birtokosokkal és olyan köznemesekkel, akik szerénységből vagy szegénységük miatt, vagy azért, mert rangjuk és származásuk kétes volt, nem mertek előkelőbb helyre igényt tartani. Egyébként ezek közt tört ki legsűrűbben a veszekedés azért, hogy kinek jár jobb hely.

- Hitetlen kutya! - szitkozódott egy öregember, kinek kopott ruhája szegénységre vallott, míg kardja, tőre és aranylánca nemesi származását mutatta. - Alávaló farkasfajzat! Hogy mersz tolakodni egy keresztény elé, aki méghozzá normann nemes, a Montdidier család sarja!

Ez a nyers rendreutasítás ismerősünknek, Izsáknak szólt, aki immár gazdag, sőt pompás ruhában, prémmel bélelt és csipkével díszített selyemkaftánban tört utat magának és leányának, a szép Rebekának, hogy eljusson a karzatok alatt húzódó nézőtér első sorába. Rebeka, aki Ashbyben találkozott apjával, most rémülten kapaszkodott a karjába, amint látta, hogy tolakodása közfelháborodást kelt. Ám Izsák, aki más alkalommal meglehetősen gyáva volt, nagyon jól tudta, hogy most nem kell félnie senkitől. Ilyen helyeken, ahol sok előkelő úr gyűlt össze, a legkapzsibb és leggonoszabb főnemes sem mert erőszakosságra vetemedni. Ilyen összejöveteleken a zsidókat megvédte a törvény; és ha ez gyenge védelemnek bizonyult, az egybegyűltek sorában mindig akadt egy-egy főúr, aki érdekből és számításból védelmébe vette a fenyegetett zsidót. Ez alkalommal Izsák annál nagyobb biztonságban érezte magát, mert tudta, hogy János herceg éppen most tárgyal York zsidaival egy nagy kölcsön ügyében, melyet ékszereire és birtokaira akar felvenni. Izsák maga is tekintélyes részt vállalt ebben az üzletben, amelyet a herceg sürgősen nyélbe akart ütni. Ezért a herceg védelmet biztosított számára.

Ez a gondolat felbátorította Izsákot, és félretaszigálta útjából a keresztény normann urat, mit sem törődve vallásával, rangjával és származásával. De az öreg úr panaszkodása felháborította azokat, akik mellette álltak. Volt köztük egy tagbaszakadt yeoman, zöld ruhában, tizenkét nyíllal az övében, díszes karkötővel és ezüstjelvénnyel, hat láb hosszú íjjal a kezében. Hirtelen megfordult, és a naptól meg széltől dióbarnára cserzett arca még jobban elsötétült haragjában. Odakiáltotta a zsidónak, hogy ne feledkezzék meg arról, ki ő, és hol a helye; vagyonát bizonyára szerencsétlen áldozatai kiszipolyozásával szerezte; most olyan, mint egy kövér pók, de gondoljon arra, hogy a pókot is csak addig tűrik meg, míg meglapul egy sötét sarokban; de ha olyan szemtelen, hogy kimászik a napfényre, eltapossák. Mindezt normann-angol nyelven, kiabáló hangon és fenyegető arccal adta elő. A zsidó megrettent, és talán vissza is húzódott volna az ilyen veszedelmes szomszédságból, ha ebben a pillanatban meg nem jelenik János herceg, magára vonva minden jelenlevő figyelmét.

A herceget nagyszámú, fényes kíséret vette körül: részint világi, részint egyházi emberek, de valamennyi pompás ruhában és vidám hangulatban. Az egyháziak közt volt Jorvaulx priorja, a legvilágiasabb, legpazarabb ruhában, amelyet egy papi méltóság valaha is magára mert ölteni. Valósággal elborította az arany és a prém. Csizmája orra az akkori szörnyű divat szerint annyira felkunkorodott, hogy nemcsak térdét verdeste, hanem egészen a derekáig ért. Ilyen csizmával nem lehetett a lábat kengyelbe dugni. Ez azonban cseppet sem aggasztotta a vitéz apátot, sőt örült neki, hogy ennyi néző és főleg ennyi szép hölgy előtt alkalma nyílik tökéletes lovastudományát fitogtatni. Neki nem volt szüksége kengyelre, mint sok félénk lovasnak.

János herceg többi kísérője zsoldoscsapatainak kapitányaiból, néhány fosztogató báróból és elvetemült naplopóból állt, akikhez a templomos rend és a Szent János-rend egynéhány lovagja is csatlakozott.

Megjegyzendő, hogy ennek a két rendnek a lovagjait Richárd király ellenségeinek tartották, miután Francia Fülöp pártját fogták a viták hosszú sorában, amelyek a francia uralkodó és az oroszlánszívű angol király közt Palesztinában lezajlott. Közismerten ezeknek a súrlódásoknak tudható be, hogy Richárd számos győzelme meddő maradt, kalandos kísérlete Jeruzsálem ostromára nem sikerült, és annyi dicső harc eredménye végül egy fölötte kétes fegyverszünetté zsugorodott össze, amelyet Szaladin szultánnal kötött. Az Angliában és Normandiában élő templomos és Szent János-lovagok ugyanazt a politikát követték, mint szentföldi testvéreik. János herceg pártjához csatlakoztak, és így nem volt okuk Richárd hazatérését kívánni, de még azt se, hogy törvényes örököse, Artúr kövesse a trónon. Viszont János herceg is megvetette és gyűlölte azt a néhány előkelő szász családot, amely Angliában még megmaradt, és egyetlen alkalmat sem mulasztott el bosszantásukra, megalázásukra. Nagyon jól tudta, hogy személyét és trónkövetelését rossz szemmel nézik ezek a törzsökös főúri családok, de még az angol köznép is. Mit várhattak volna egy olyan önkényes és zsarnoki hajlamú uralkodótól, mint János? Legfeljebb maradék jogaik és szabadságuk további megnyirbálását.

No, de itt volt most János herceg, pompás kísérete körében, maga is pazar bíbor- és aranyruhában, kezén egy sólyommal, fején dús prémes süveggel, melyet drágakövek egész abroncsa övezett. A süveg alól omlott alá vállára hosszú, göndör haja. A herceg tüzes szürke paripán ült, végignyargalt a bajvívó téren vidám társasága élén, hangosan kacagott, és fejedelmi vakmerőséggel, bíráló szemmel nézegette a magas karzatokon pompázó hölgyeket.

Sokan észrevették a herceg arcában a züllött hetykeség kifejezését, a határtalan gőgöt és a tökéletes közönyt minden más ember érzelmei iránt. De még ezek sem tagadhatták, hogy a herceg arca csinos, szabályos, talán még vonzó is - a természet kellemes külsővel ruházta fel, amihez hozzájárult mesterkélten csiszolt modora és udvarias viselkedése is. Az ember szinte nyílt és becsületes jellemnek tarthatta, mintha nem is lett volna semmi takargatnivalója. Ezt a sima arckifejezést gyakran összetévesztik a férfias nyíltsággal, holott valójában egy féktelen, kicsapongó természet mindennek fittyet hányó nemtörődömsége csupán. Egy ember hetykesége ez, aki tudatában van annak a fölénynek, amelyet származása, vagyona és hatalma biztosít számára - tehát csupa olyan körülmény, amelyhez nem fűződik semmi személyes érdem. Azoknak a szemében, akik felületesen gondolkodnak - márpedig száz ember közül kilencvenkilenc ilyen - János herceg pazar rhenója (vagyis prémes kucsmája), drága cobollyal bélelt pompás köpenye, szattyánbőr csizmája, aranysarkantyúja, no meg az a biztos könnyedség, ahogy paripáját megülte - mindez elég volt ahhoz, hogy már a megjelenését is viharos taps fogadja.

Miközben körültáncoltatta lovát a bajvívótéren, a herceg figyelmét felkeltette az a még el nem ült mozgolódás és kavarodás, amelyet Izsák tolakodása idézett elő. János herceg gyors pillantása tüstént megismerte Izsák zsidót, de még sokkal kellemesebb meglepetéssel vette szemügyre Sáron rózsáját - a szép zsidó lányt, aki a veszekedéstől megrémülve, riadtan kapaszkodott idős apja karjába.

János herceg nagy szakértő volt a női szépség megítélésében, és még ő is úgy látta, hogy Rebeka bátran felveheti a versenyt Anglia legszebb leányaival. Szabályos, finom alakja kitűnően érvényesült keleti divatú ruhájában - a zsidó nők akkoriban többnyire ilyen ruhában jártak. Sárga selyemturbánja jól illett sötét arcbőréhez. Ragyogó szeme, csodásan ívelt szemöldöke, szépen formált sasorra, fogainak gyöngysora, fürtönként fényes csigákba göndörödő, sűrű, sötét haja, mely dúsan omlott alá kecses nyakára és vállára - mindez rendkívül bájos volt, a szépség elemeinek nem mindennapi találkozása. Ruhája pazar perzsa selyemből készült; bíbor alapon hímzett virágok csillogtak rajta, minden virág a maga természetes színeiben. Ezt a ruhát nyaktól derékig gyöngyökkel kirakott aranykapcsok tartották össze, de a három legfelső kapocs nyitva volt a nagy hőség miatt, és így még jobban feltűnt gyémántos nyaklánca, amelyet felbecsülhetetlen értékű függők díszítettek. A turbánjába tűzött strucctollat is gyémántcsat erősítette oda. A nagyszerűen öltözött, szép zsidó lányt mégis fanyalogva nézték a magasabb helyen ülő büszke hölgyek; gúnyosan félrehúzták szájukat, de titokban irigyelték azt, akit ajkbiggyesztve néztek.

- Az öreg Ábrahám kopasz fejére - kiáltott fel János herceg -, az a zsidó lány ott olyan szép, hogy megszédíthetné a legbölcsebb királyt is, aki valaha élt a földön! Mit szólsz hozzá, Aymer apát? Hiszen arra a bölcs királyra[14] gondolok, akinek templomát az én Richárd bátyámnak nem sikerült elfoglalnia, pedig magát még bölcsebbnek képzeli! Nos, arra a régi bölcs királyra mondom, hogy ez a lány az Énekek Éneke menyasszonya!

- Igen, igen! Sáron rózsája és a Völgy lilioma - hagyta rá a prior kissé fitymáló orrhangon. - De ne felejtse el kegyelmességed, hogy mégiscsak egy zsidó lány.

- Ah! - lelkendezett a herceg, ügyet sem vetve a prior szavaira. - Mit látnak szemeim? Hiszen itt van az én csöppet sem tiszteletre méltó Izsákom is, a márkák márkija, a bizánci aranyak bárója, Mammon[15] isten földi helytartója! És nem restell tülekedni néhány éhenkórásszal, akinek lyukas zsebében egy rézgaras sincs, de még egy rézkereszt sem, hogy távol tartsa az ördögöt! Szent Márkus tetemére, az én markotányoskirályomnak és bájos zsidó hercegnőjének helyet kell teremteni a karzaton! Hé, Izsák! Ki az a keleti huri, akit úgy szorongatsz a hónod alatt, mintha a kincsesládád volna? A feleséged vagy a leányod?

- Kegyelmed engedélyével, a leányom! - felelte Izsák mély meghajlással. A hercegi megszólítás, amelyben több volt a gúny, mint a kegy, nem hatotta meg, de nem is hozta zavarba.

- Most látom csak, milyen okos ember vagy! - hahotázott a herceg, és kacagását alázatosan visszhangozták vidám kísérői. - De akár a leányod, akár a feleséged, szépségéhez méltó helyre kell ültetni. Ki ül odafent? - folytatta, szemét a karzatra emelve. - Szász fickók mernek így elterpeszkedni? Ki velük! Vagy húzódjanak össze, és szorítsanak helyet az uzsorások királyának és bájos leányának! Majd megtanítom ezt a népséget arra, hogy a zsinagóga legjobb helyeit ossza meg azokkal, akik valóban oda valók!

A társaság, amely a karzatot elfoglalta - a társaság, amelynek ez a sértő és goromba beszéd szólt -, Cedric családjából állt, és még egy emberből, aki rokonuk és szövetségesük volt. Ez a férfi, Athelstane of Coningsburgh, Anglia utolsó szász uralkodóinak leszármazottja volt, és ezért az ország szász őslakói a legnagyobb tiszteletben részesítették. De a régi királyi családnak nemcsak vérét, hanem számos gyengéjét is örökölte. Jól megtermett, erős és jóképű férfi volt, élete virágjában, de arckifejezése tompa, tekintete álmos és élettelen, minden mozdulata lomha - még az elhatározásaiban is olyan lassú, hogy ráragadt egyik ősének csúfneve, és általában így hívták: Athelstane, a habozó. Sok barátja volt, akik - mint Cedric - szenvedélyesen ragaszkodtak hozzá, és azt állították, hogy lassúsága és lomhasága nem gyávaságból fakadt, csupán határozatlanságból. Mások azt mondták, hogy az iszákosság örökölt hajlama tompította el eszét, amely sohasem volt valami éles. Ezek szerint nehezen megmozduló bátorsága és jámbor, jóindulatú türelme csak a maradéka, a seprője volt az egykori nemes tulajdonságoknak, amelyeknek javát elmosták a durva korhelykedés hosszú évei.

Ehhez az emberhez, aki olyan volt, amilyennek leírtuk, intézte a herceg a pökhendi felszólítást, hogy húzódjék félre, és adjon helyet Izsáknak meg Rebekának. Athelstane-t egészen meghökkentette a parancs, amely annak a kornak a felfogása szerint felháborítóan sértő volt. Ilyen parancsnak nem akart engedelmeskedni, de hamarjában nem tudta, hogyan tiltakozzék. Egyelőre csupán a vis inertiae-t (a tehetetlenségi erőt) állította szembe a herceg akaratával: meg se moccant, csak rábámult a hercegre. Nagy, szürke szeme olyan csodálkozóan kimeredt, hogy szinte nevetséges volt. De a türelmetlen herceg egyáltalában nem látott benne semmi nevetnivalót.

- A szász kanász - mondta - vagy alszik, vagy pedig ránk se hederít. Piszkáld csak meg a lándzsáddal, De Bracy - fordult egy lovaghoz, aki lovával mellette léptetett. Ez egy condottiere volt, vagyis egy zsoldoscsapat vezére, aki embereivel együtt nem tartozott semmiféle nemzethez, hanem időről időre annak a szolgálatában állt, aki megfizette. János herceg szavaira még kíséretében is felzúdulás támadt, csak De Bracy bólintott egykedvűen - az ő mestersége olyan volt, hogy sohasem aggályoskodott. Kinyújtotta hosszú lándzsáját a karzat felé, és már-már teljesítette a herceg parancsát, még mielőtt Athelstane, a habozó, eléggé felocsúdott volna, hogy visszahúzódjék a felé közeledő lándzsa elől. Ám ebben a pillanatban Cedric, aki éppen olyan gyors volt, amilyen lomha a rokona, villámgyorsan kirántotta rövid kardját, melyet a derekán viselt, és egyetlen csapással leütötte a lándzsa hegyét a nyeléről. János herceg arcát elöntötte a vér. Bősz káromkodásban tört ki, és még bőszebb fenyegetőzéssel folytatta volna, ha kísérői körül nem veszik, könyörögve, hogy türtőztesse magát. De a herceget nem ők hűtötték le, hanem a tömeg tapsai, amint Cedric bátor viselkedését ünnepelték. A herceg felháborodva forgatta szemét, mintha egy másik áldozatot keresett volna, akin kockázat nélkül kitöltheti haragját. Ekkor véletlenül megpillantotta azt az íjászt, akiről már beszéltünk. Ez az ember farkasszemet nézett a homlokát ráncoló, bosszús herceggel, és nem hagyta abba a tapsot.

- Minek örülsz úgy? - kérdezte a herceg.

- Ha jó találatot vagy ügyes vágást látok - felelte az íjász -, akkor mindig rikkantok egyet örömömben.

- Úgy? - mondta a herceg. - Bizonyára magad is jó céllövő vagy, nem igaz?

- Hát a vadászcélt mindig eltalálom, vadásztávolságról - felelte a yeoman.

- Még a Wat Tyrrel-féle[16] célt is, százyardnyi távolságról! - kiáltotta valaki hátulról a tömegből, de hogy kinek a hangja volt, nem lehetett megállapítani.

Ez a célzás rokona, William Rufus sorsára, feldühösítette János herceget, de meg is ijesztette. Egyelőre beérte azzal, hogy magához intett néhány fegyverest azok közül, akik a bajvívó tér körül nyargalásztak, és az íjászra mutatva, lelkükre kötötte, hogy tartsák szemmel a fickót.

- Szent Grizeldiszre! - tette hozzá. - Majd kipróbáljuk az ügyességét! Nagyon lelkesedik mások hőstettein, hát mutassa meg, ő maga mit tud!

- Nem fogok megszökni a próba elől - felelte a yeoman azzal a rendületlen nyugalommal, amely egész viselkedését jellemezte.

- De addig is álljatok fel, szász fickók! - kiáltott a herceg a karzat felé bosszúsan és indulatosan. - Azt mondtam, a zsidó ott fog ülni köztetek! Hát ha kimondtam, istenemre, úgy is lesz!

- Isten őrizz, ne kényszerítsen arra kegyelmességed! Nem volna illő, hogy egy magunkfajta ott üljön egy sorban az ország uraival! - tiltakozott a zsidó, aki az imént még tolakodott, hogy az első sorba jusson. De amit megtett a Montdidier család kopott és elszegényedett sarjával, azt ugyancsak nem merte megkísérelni a gazdag szászokkal - esze ágába se jutott, hogy előjogaikat elvitassa.

- Lódulsz rögtön, pogány kutya! - rivallt rá János herceg. - Tedd azt, amit parancsoltam, vagy lenyúzatom a fekete bőrödet, és kicsereztetem lószerszámnak!

A zsidó kénytelen volt engedelmeskedni, és lassan megindult fölfelé a karzathoz vezető meredek, keskeny lépcsőn.

- Szeretném látni, ki mer az útjába állni! - kiáltotta a herceg, szemét Cedricre szegezve, aki úgy állt ott, mintha elhatározta volna, hogy lependeríti a zsidót, mégpedig fejjel lefelé.

Ebből nagy baj lett volna, ha Wamba közbe nem veti magát. De egy ugrással ott termett gazdája és Izsák között, és így válaszolt a herceg fenyegető szavaira:

- Szavamra, én megteszem!

Köpenye alól egy nagy darab füstölt disznóhúst rántott elő, amelyet nyilván elővigyázatosságból hozott magával, arra az esetre, ha a mérkőzés tovább tartana, mint ahogy gyomra korgás nélkül bírja.

Ezt a darab húst most pajzsként szegezte szembe a zsidó szakállával, másik kezével pedig vadul forgatta feje fölött fakardját. Izsák - mihelyt megütötte orrát az a szag, amelytől már ősei is irtóztak - visszahőkölt, lába eltévesztette a lépést, és lebukfencezett a lépcsőn. Nagyszerű móka volt ez a nézők számára, akik hangos hahotázásra fakadtak. Ebből alaposan kivette részét János herceg és a kísérete is.

- Most pedig ítéld nekem a díjat, herceg komám - mondta Wamba. - Legyőztem az ellenfelemet becsületes küzdelemben, karddal és pajzzsal! - tette hozzá, és egyik kezében a füstölt húst lóbálta, a másikkal meg kardját.

- Ki és mi vagy te, nemes lovag? - kérdezte János herceg, még mindig kacagva.

- Származásomra nézve bolond - felelte a tréfa hőse. - Wamba vagyok, Kótyagos fia, aki Agyalágy fia volt, amaz pedig egy tanácsnok fia, természetesen.

- Hát akkor szorítsatok helyet a zsidónak az alsó körben - rendelkezett a herceg, aki alighanem örömmel ragadta meg az ürügyet, hogy korábbi szándékától elállhasson. - A lovagi szabályok nem engedik meg, hogy a legyőzött a győztes mellett foglaljon helyet.

- Gazember a bolond mellett még rosszabbul festene - mondta erre Wamba. - De a zsidó meg a füstölt szalonna fér meg egymással a legkevésbé.

- Köszönöm, édes fiam! Gramercy! - kiáltott a herceg. - Te tetszel nekem! Hé, Izsák! Adj kölcsön egy marék aranyat!

A zsidó meghökkent ettől a kéréstől. Elutasítani nem merte, de ahhoz sem volt kedve, hogy eleget tegyen neki. Sokáig turkált prémes zacskójában, amely az övéről csüngött alá, és talán azon töprengett, hány arany a legkevesebb, ami már egy maroknyinak nevezhető. Ekkor a herceg lehajolt paripájáról, és úgy vetett véget Izsák töprengésének, hogy letépte övéről a prémmel szegett zsákocskát. A benne levő aranyakból néhányat odavetett Wambának, azután továbbnyargalt a bajvívó tér körül, sorsára bízva a zsidót, aki martaléka lett a körülötte állók gúnyos kacagásának. Viszont a herceget úgy megtapsolták, mintha valami szép, derék, fölötte dicséretes dolgot művelt volna.

 

NYOLCADIK FEJEZET

A viadalra hívás kürtje szól,
És a kihívott rögtön válaszol,
A fegyverek zaja mennyboltig fölhatol.
A sisak zárt, a kopja még pihen,
De célja felé szegül mereven.
Most megindulnak, fellobog a vér,
És elfogy kettőjük között a tér.

Dryden: Palámon és Arcite


Nyargalászása közben János herceg hirtelen megállt, és Jorvaulx priorjához fordulva kijelentette, hogy megfeledkezett a nap legfontosabb tennivalójáról.

- A teremburáját, prior úr! - mondta. - Elfelejtettük kinevezni a Szépség és Szerelem Királynőjét, aki fehér kacsójával átnyújtja majd a díjat a győztesnek. Én a magam részéről nem vagyok szűkkeblű, és azt se bánom, ha azt a fekete szemű zsidó lányt jelöljük ki. Én mindenesetre őrá szavazok.

- Boldogságos Szűzanyám! - felelte a prior megrökönyödve és szemét égnek emelve. - Egy zsidó lányt! Hiszen akkor igazán megérdemelnők, hogy itt rögtön megkövezzenek. És én még nem vagyok elég öreg ahhoz, hogy kedvem legyen vértanúhalált halni. Egyébként védőszentemre esküszöm, hogy a szász Rowena sokkal szebb.

- Miért? A szász talán többet ér, mint a zsidó? - mondta a herceg. - Szász vagy zsidó egészen mindegy, egyik kutya, másik eb. Én bizony kitartok a Rebeka mellett, már csak azért is, hogy borsot törjek a szász fickók orra alá.

Ez a kijelentés még a herceg közvetlen kísérőit is felmordulásra késztette.

- Még tréfának is túl erős, uram - mondta De Bracy. - Nem lesz lovag, aki lándzsát törjön itt, ha erre a sértésre vetemedünk.

- Engem a sértés hiábavalósága aggaszt - mondta Waldemar Fitzurse, a herceg legidősebb és legtekintélyesebb kísérője. - Ha kegyelmességed mégis ragaszkodik hozzá, csak ártalmára lehet terveinek.

- Kísérőmnek fogadtalak, Fitzurse úr, nem tanácsadónak - mondta a herceg, gőgösen megrántva lova kantárját.

- Akik követik kegyelmességedet veszedelmes útjain - felelte Waldemar halk hangon -, jogot szereztek arra, hogy tanácsot is adjanak; mert az ő érdekük és biztonságuk éppen úgy kockán forog, mint kegyelmességedé.

Ez a halk és mégis nyomatékos hang arra késztette a herceget, hogy engedjen.

- De hiszen csak tréfáltam - mondta -, ti pedig úgy belém martok, mint megannyi vipera. Hát jelöljétek ki azt, akit ti akartok, bánja az ördög!

- Nem, nem - tiltakozott De Bracy. - Maradjon a királynő trónja üresen, amíg a mérkőzés el nem dől. Akkor aztán a győztes válassza ki a hölgyet, akit megteszünk királynőnek. Ez fokozni fogja a viadal értékét, és megtanítja szép hölgyeinket arra, hogy megbecsüljék a bátor lovagokat, akik megosztják velük dicsőségüket.

- Ha Brian de Bois-Guilbert nyeri meg a mérkőzést - mondta a prior -, rózsafüzérembe fogadok, hogy meg tudom mondani, ki lesz a Szépség és Szerelem Királynője.

- Bois-Guilbert kitűnő bajvívó - felelte De Bracy -, de vannak itt mások is. Ne gondold, prior, hogy olyan könnyen átengedik neki a pálmát.

- Csend legyen, uraim - mondta Waldemar -, és jó lenne, ha a herceg elfoglalná székét. A lovagok éppen olyan türelmetlenek már, mint a nézők. Az idő múlik, és illendő volna a játékot megkezdeni.

János herceg még nem volt uralkodó, de Waldemar Fitzurse úgy tudta már bosszantani, mint egy kedvenc miniszter, aki királyát szolgálja ugyan, de a maga feje szerint csinál mindent. János herceg ezúttal mégis hallgatott rá, pedig éppen olyan természetű ember volt, aki szeret apró dolgokban makacskodni. Most Waldemar intelmét követve, elfoglalta díszhelyét, ahol kísérői körülvették. A herceg jelt adott a heroldoknak, hogy hirdessék ki a lovagi tornajáték szabályait, amelyek röviden így szóltak:

Először is: az öt kihívó kész megvívni minden jelentkezővel.

Másodszor: minden lovag, aki részt akar venni a küzdelemben, tetszése szerint kiválaszthatja ellenfelét a kihívó lovagok közül oly módon, hogy annak pajzsát megérinti. Ha megfordított lándzsával - vagyis a lándzsája nyelével - teszi ezt, akkor csak "Udvariassági fegyverekkel" mérik össze ügyességüket, ami azt jelenti, hogy a lándzsájuk hegye elé kis kerek fémlapot erősítenek, tehát komoly sebet nem ejthetnek, legfeljebb kivethetik egymást a nyeregből. De ha a pajzs megérintése a lándzsa hegyével történik, akkor combat à outrance: életre-halálra szóló küzdelem következik. Akkor a lovagok tompítatlan fegyverekkel mérkőznek, mint az igazi csatában.

Harmadszor: miután a kihívó lovagok eleget tettek fogadalmuknak, hogy mindegyikük ötször tör lándzsát - a herceg eldönti, ki volt a torna első napjának győztese. Ez csodálatosan szép és rendkívül erős harci mént kap jutalmul. De most kijelentették azt is, hogy a bátorság jutalmát még valamivel megtetézik: a győztes abban a különleges megtiszteltetésben részesül, hogy ő jelölheti ki a Szépség és Szerelem Királynője személyét, aki a következő napon a díjat átadja.

Negyedszer: kijelentették, hogy másnap általános tornajáték következik, amelyen minden jelenlevő lovag részt vehet, ha díjra pályázik. A lovagokat két egyenlő számú csoportba osztják, és férfiasan küzdhetnek, amíg a herceg jelt nem ad a viadal befejezésére. A Szépség és Szerelem Királynője megkoronázza azt a lovagot, aki a herceg döntése szerint a második napon a legderekasabban viselkedett. A koronázás vékony aranylemezből készült babérkoszorúval történik. Ezzel a lovagi torna véget is ér. De hozzácsatolták még a harmadik napot is, amelyen íjászversenyt, bikaviadalt és más játékokat rendeztek a nép mulatságára. János herceg ily módon igyekezett megalapozni népszerűségét, amelyet egyébként lépten-nyomon lerontott tapintatlan és meggondolatlan cselekedeteivel, mit sem törődve a nép érzelmeivel és meggyőződésével.

A bajvívótér pompás képet nyújtott. A lejtős karzatokat zsúfolásig ellepte a nézőközönség: ott volt mindenki, aki Anglia északi és középső részében a nagyságot, nemességet, gazdagságot és szépséget képviselte. A tekintélyes nézők legkülönbözőbb színű és összeállítású ruhái vidáman csillogtak és ragyogtak. A belsőbb és alacsonyabb körben a vidám Anglia testes polgárai és szabad birtokosai feszítettek egyszerűbb ünneplő ruhájukban, és mintegy sötét szegélyként vették körül a színpompás hímzést, hogy gazdagságát és tarkaságát még jobban kiemeljék.

A heroldok szokásos felkiáltásukkal fejezték be mondókájukat:

- Largesse, largesse, vitéz lovagok!

Erre a szóra, amely a szűkmarkúság ellentétét jelenti, arany- és ezüstpénzek hullottak zápor módra az erkélyekről a heroldokra. A lovagi érzület kétségtelen megnyilvánulását látták abban, ha valaki nagylelkűséget tanúsít azokkal szemben, akiket az a kor a becsület titkárainak és egyúttal krónikásainak tekintett. A nézők bőkezűségét a heroldok a szokásos kiáltásokkal köszönték meg:

- Éljenek a szép hölgyek!

- Halál az ellenségre!

- Tisztelet a nagylelkűségnek!

- Dicsőség a bátraknak!

A rivalgásban az alacsonyabb rangú nézők is részt vettek, időnként pedig a nagyszámú kürtös is beleszólt harcias hangszerének harsogásával. Amikor ezek a hangok elcsendesültek, a heroldok vidám és csillogó menetben levonultak a porondról. Most már nem maradt ott senki más, csak a két rendező marsall, aki tetőtől talpig fegyveresen és mozdulatlanul, mint egy-egy szobor, ült lova hátán a bajvívótér két szemközti végében. Közben a bajvívótér északi végéhez csatlakozó bekerített térség - bármilyen tágas volt is - zsúfolásig megtelt lovagokkal, akik türelmetlenül várták a pillanatot, hogy összemérhessék ügyességüket a kihívókkal. Ez a térség az erkélyek magasságából lobogó tollak hullámzó tengerének tűnt, amelyből fényes sisakok és hosszú lándzsák csillantak elő - a lándzsák végén többnyire arasznyi széles, hosszú zászlócskákkal, amelyek vidáman lobogtak a szélben, és a tollak szüntelen libegésével együtt még élénkebbé varázsolták a mozgalmas képet.

Végre kinyitották a korlátot, és öt lovag, akiket sorshúzással jelöltek ki, lassan bevonult a bajvívótérre. Elöl egy lovag haladt, és két-két pár követte. Pompás felszerelésük csillogott-villogott. Szász kútforrásom (a Waldour-kódex) részletesen leírja színeiket, jelmondataikat, még nyeregtakaróik hímzett díszítését is. Én azonban fölöslegesnek tartom, hogy ezekre a részletekre is kitérjek. Elég, ha idézem egy mai költő, Coleridge sorait, aki, sajnos, csak nagyon keveset írt:

A lovag hullva mind,
Kardjukra pettyet rozsda hint,
Lelkük a szentek közt, hitünk szerint.

Bizony, ezeknek a lovagoknak a címere már régen elkorhadt váraik kapuja fölött. Sőt már a várak sincsenek meg, helyükön omladozó romok vagy zöld halmok őrzik csupán emléküket. Ahol egykor annyi dicsőséget arattak, a bajvívótér is az enyészet martaléka lett. Feledésbe zuhant nemzedéküket sok későbbi nemzedék követte azon a földön, ahol egykor a feudális birtokos teljes hatalmával uralkodtak. Mi szükség hát arra, hogy az olvasó megismerje nevüket és lovagi rangjuk régen elenyészett jelképeit!

Ebben a pillanatban azonban a bajnokok egyike sem gondolt arra, milyen jövő vár nevére és tetteire. Tüzes paripájukat fékezve és lassú lépésre kényszerítve vonultak át a porondon, hogy délcegségüket és ügyességüket fitogtassák. Amikor a bajvívó térre értek, vad, barbár muzsika harsant fel a kihívók sátrai mögül, ahol a zenészek rejtőzködtek. Keleti eredetű zene volt ez, visszatérő keresztes lovagok hozták magukkal a Szentföldről; a csengők és cimbalmok összekeveredő hangja mintha üdvözölte volna a közelgő lovagokat, de egyúttal dacos kihívást is küldött feléjük. Az egybesereglett tömeg az öt bajnokot bámulta - valamennyi szem rájuk tapadt. Így léptettek fel lassan a dombtetőre, ahol a kihívók sátrai álltak. A lovagok itt szétváltak, és megfordított lándzsája nyelével mindegyik könnyedén megérintette annak a kihívónak a pajzsát, akivel meg akart mérkőzni. Az alacsonyabb rangú nézők zöme - de a magasabb rangú nézők, sőt még a hölgyek közül is nem egy - csalódást érzett, amikor látta, hogy a bajnokok az udvariassági viadalt választották. Mert az embereknek ugyanaz a típusa, amely ma a legmegrázóbb tragédiáknak tapsol a legjobban, akkor leginkább az olyan lovagi tornát kedvelte, amely igazán vérre ment, és a küzdő felek életét veszélyeztette.

Miután ezúttal békésebb céljaikat jelezték, a lovagok visszavonultak a bajvívó tér legtávolabbi végébe, és ott egy vonalba sorakozva, várták ellenfeleiket. Közben a kihívók lenyargaltak a dombtetőről, élükön Brian de Bois-Guilbert lovaggal. Mindegyikük megállt azzal a lovaggal szemben, aki lándzsájával pajzsukat megérintette.

Megszólaltak a kürtök és harsonák. A lovagok lendületes vágtatásban egymásnak rontottak. A kihívók nagyobb tudása, ügyessége vagy szerencséje következtében Bois-Guilbert, Malvoisin és Frontde-Boeuf ellenfele rövidesen a porondon hempergett. Grantmesnil ellenfele - ahelyett, hogy lándzsája hegyét annak rendje és módja szerint a másik fél sisakjának vagy pajzsának szegezte volna - egészen kibillent az egyenes vonalból, lándzsája ferdén csapódott neki az ellenfél páncéljának, és menten kettétört. Ez még szégyenletesebb volt, mint lebukni a lóról, mert utóbbi gyakran a véletlen műve volt, míg az előbbi csak az ügyetlenség következménye lehetett, és arra vallott, hogy elkövetője nem ért sem a fegyverhez, sem a lóhoz. Egyedül az ötödik lovag mentette meg csoportja becsületét, mert tisztességes eredménnyel fejezte be párviadalát a Szent János-lovaggal: egyikük sem tudta kivetni a nyeregből a másikat.

A tömeg rivalgása a heroldok kiáltásával és a kürtök harsogásával egyetemben hirdette a győztesek diadalát és a legyőzöttek kudarcát. Az előbbiek visszatértek sátraikba, az utóbbiak pedig - feltápászkodva és összeszedelőzködve - búsan és szégyenszemre levonultak a porondról, hogy a győztesekkel fegyverzetük és lovuk visszaváltásáról tárgyalásba bocsátkozzanak, mert felszerelésük a torna szabályai szerint veszendőbe ment. Csak az ötödik vesztegelt tovább a sorompók közt, hogy kiélvezze a nézők tapsait, amelyek kivonulásában kísérték, még jobban növelve a másik négy lovag kudarcának fájdalmát.

Ezután a lovagok második, majd harmadik csoportja szállt síkra. Egyiknek-másiknak volt némi sikere, de a diadal nagyjában és egészében a kihívóknak jutott osztályrészül; közülük egyik sem bukott le a porondra, vagy ingott meg a nyeregben, ami ellenfeleik közül néhánnyal minden menetben megesett. A kihívók állandó sikere következtében azoknak, akik még ki akartak állni ellenük, alaposan megcsappant a kedvük. A negyedik menetre már csak három bajvívó jelentkezett; ezek óvatosan elkerülték Bois-Guilbert és Front-de-Boeuf sátrát, beérve azzal, hogy a másik három kihívó pajzsát érintsék meg lándzsájukkal - azokét, akik az eddigi menetekben mégiscsak kisebb fölénnyel, kevesebb erővel és ügyességgel arattak győzelmet. Ám ez a számító választás sem fordította meg a harci szerencsét; továbbra is a kihívók maradtak győztesek.

Egyik ellenfelüket lebuktatták, a másik kettő pedig elhibázta az attainte-et, ami abból állt, hogy az egyenesen tartott lándzsával az ellenfél pajzsának vagy sisakjának olyan erősen kell nekimenni, hogy a lándzsa eltörjék, vagy a bajnok leforduljon a nyeregből.

E negyedik összecsapás után hosszabb szünet állt be; úgy látszott, nem is akad már olyan lovag, aki nagyon kívánkoznék a küzdelem felélesztésére. Elégedetlen morgás hallatszott a nézők soraiból, mert a kihívók közül Malvoisin és Front-de-Bouef jellemét szívből utálták, a többit meg - Grantmesnil kivételével - azért nem szerették, mert idegenek, külföldiek voltak.

De az általános elégedetlenséget senki sem érezte át olyan mélyen, mint a szász Cedric. A normann kihívók minden egyes győzelmében Anglia becsületének újabb és újabb sérelmét látta. Nem részesült olyan nevelésben, hogy megtanulhatta volna a lovagi játékok fortélyait, bár számos alkalommal bebizonyította, hogy szász őseinek fegyvereit bátran és keményen tudja forgatni. Aggódva pislogott Athelstane-re, aki megtanulta a korszerű fegyverek forgatását is - úgy nézett rá, mintha lesné, mikor avatkozik bele a küzdelembe, hogy megfordítsa a szerencsét, amely már-már véglegesen átpártolt a templomos lovaghoz és társaihoz. Athelstane erejéhez és bátorságához nem fért semmi kétség, de túlságosan tunya volt, és nem eléggé becsvágyó ahhoz, hogy kiálljon a porondra, és vállalkozzék arra az erőfeszítésre, amelyet Cedric tőle elvárt.

- Ma rossz napja van Angliának, uram - mondta Cedric nyomatékos hangon. - Nincs kedved lándzsát ragadni?

- Majd holnap részt veszek a mêlée-ben - felelte Athelstane. - Ma már nem érdemes fegyverbe öltöznöm.

Ez a válasz két okból is bántotta Cedric szívét. Először is nem tetszett neki, hogy már Athelstane is a normann mêlée szót használja, amikor az együttes csapatviadalról beszél; másodszor pedig fájt neki, hogy Athelstane ilyen közömbösen tűri Anglia megalázását. De Cedric olyan mélységes tisztelettel viseltetett Athelstane iránt, hogy nem akarta viselkedésének okait vagy gyengéit firtatni. De nem is volt ideje ahhoz, hogy valami megjegyzést tegyen, mert Wamba közbeszólásával megelőzte.

- Jobb is lesz holnap - mondta a bohóc -, bár az se könnyebb, hiszen száz ember közül kell kitűnni, nem kettő közül!

Athelstane ezt a megjegyzést komoly bóknak vette; de Cedric, aki megértette, hogy Wamba mit akart mondani, szigorú és fenyegető pillantást vetett rá. Talán meg is fenyegette volna, ha a helyet és időpontot nem találta volna erre alkalmatlannak. Wambát csak ez - és nem kivételes helyzete vagy hű szolgálatainak elismerése - mentette meg attól, hogy gazdája erősebben éreztesse vele haragját.

A torna szünete még egyre tartott, és nem szakította félbe más, csak a heroldok időnként felhangzó, nógató kiáltása:

- Hölgyek szerelme: lándzsák törése! Vitézi lovagok, ki a porondra! Hölgyek szép szeme lesi a hősi tetteket!

Időnként a kihívók zenészei is rázendítettek diadalmas, kötekedő, vad muzsikájukra. A parasztok szitkozódtak, hogy ilyen eseménytelenül telik az ünnepnap. Öreg lovagok és nemesek suttogva panaszkodtak a harcias szellem hanyatlása miatt; dicsekedve emlegették ifjúkoruk hőstetteit, viszont elismerték, hogy az országban ma már nem teremnek olyan tündöklő szépségű hölgyek, mint régen - olyanok, akik a szíveket felpezsdítik, és küzdelemre lelkesítik. János herceg már arról kezdett beszélni kísérőinek, hogy lehet készülődni a lakomára; ami a díjat illeti, nincs más hátra, mint odaítélni Brian de Bois-Guilbert-nek, aki egyetlen lándzsával két lovagot vetett ki a nyeregből, a harmadikat pedig alkalmatlanná tette a küzdelem folytatására.

Végre, amikor a kihívók szerecsen zenészei éppen befejezték hosszú és rikácsoló harsogásaik egyikét - amelyekkel megszakították a bajvívótér bosszantó csendjét -, a kihívó muzsikára egy magányos kürt válaszolt dacosan a bajvívó tér északi végén. Minden szem arra fordult, hogy lássa az új bajnokot, akinek jelentkezését a kürtszó hirdette. És alighogy megnyílt a sorompó, a lovag már fel is bukkant a porondon. Amennyire egy páncélba öltözött emberről meg lehet állapítani, nem volt sokkal magasabb a közepes termetűnél, és nem annyira erősnek, mint inkább karcsúnak és hajlékonynak tetszett. Arannyal dúsan kirakott acélpáncélt viselt, és pajzscímere egy gyökerestül kitépett fiatal tölgyfát ábrázolt ezzel a spanyol szóval: Desdichado, ami annyit jelent, hogy kitagadott. Pompás fekete paripán ült, és ahogy végighaladt a porondon, lándzsájának meghajtásával kecsesen köszöntötte a hercegeket és a hölgyeket. Az ügyesség, ahogy megülte lovát, és valami ifjúi kellem, amely viselkedéséből áradt, megnyerte a sokaság kegyét. Az alsóbb rangú nézők közül többen úgy nyilvánították rokonszenvüket, hogy odakiáltották neki:

- Ralph de Vipont pajzsát érintsd, a johannita lovagét! Nem ül olyan biztosan a nyeregben, mint a többi - vele boldogulsz a legkönnyebben!

A lovag e jóindulatú tanácsok özönében lassan haladt felfelé a lejtős ösvényen, amely a porondról a dombtetőre vitt. Amikor odaért, valamennyi jelenlevő legnagyobb csodálkozására egyenesen a középső sátor elé lovagolt, és lándzsája éles hegyével úgy rácsapott Brian de Bois-Guilbert pajzsára, hogy az csak úgy visszhangzott tőle. Mindenkit meglepett ez a hetyke bátorság, de legjobban a félelmetes lovagot, akit a jövevény ekképpen életre-halálra szóló viadalra hívott. Brian bizony egyáltalában nem számított ilyen súlyos viadalra, amint ott állt sátra előtt, hanyagul megtámaszkodva.

- Meggyóntál, testvér? - kérdezte a templomos. - Remélem, részt vettél a ma reggeli misén, ha már ilyen könnyedén kockára teszed az életedet!

- Jobban felkészültem a halálra, mint te - felelte a Kitagadott lovag (az idegen ugyanis ezen a néven írta be magát a torna könyvébe).

- Akkor foglald el helyedet a porondon - mondta Bois-Guilbert -, és vess egy búcsúpillantást a napra, mert ma éjszaka már a paradicsomban alszol.

- Gramercy! - felelte a Kitagadott lovag. - Köszönöm a szívességedet, és viszonzásul azt tanácsolom, hogy szerezz magadnak pihent lovat és új lándzsát, mert becsületemre, mindkettőre szükséged lesz!

E nagy önbizalomra valló kijelentés után a lovag meghúzta a kantárt, és hátrafelé járatta lovát, le a lejtőn, amelyen az imént feljött vele. Azután ugyanígy hátrálva tette meg az utat végig a porondon, egészen az északi bejáratig, ahol várakozóan megállt. A lovasművészetnek ez a bemutatása megint megejtette a nézők szívét, és tapsra ragadtatta őket.

A templomos lovagot felbőszítették ellenfelének óvatosságra intő szavai, de azért jónak látta, hogy megfogadja a tanácsot. Végtére is becsülete forgott kockán, és nem akart elhanyagolni semmit, amivel biztosíthatja győzelmét hetyke ellenfele fölött. Lovát felcserélte egy másikkal, amely erős és tüzes volt, azonkívül friss és pihent. Kiválasztott egy új és erős lándzsát, hiszen az elsőnek a nyele meglazulhatott a korábbi összecsapásokban; de még a pajzsát is félretette, amelyen valami kis sérülés támadt, és csatlósaitól egy másikat kért helyette. Első pajzsa két lovagot ábrázolt egy közös lovon; ez a templomos rend eredeti szegénységét és alázatosságát fejezte ki - azokat a tulajdonságokat, amelyekkel a rend már felhagyott; a rendet most már vagyonhajhászás és gőg jellemezte - olyan tulajdonságok, amelyek később a bomlását és feloszlatását idézték elő. Bois-Guilbert új pajzsa kifeszített szárnyakkal repülő hollót ábrázolt, karmai közt egy koponyával és ezzel a felirattal: Gare le Corbeau! - óvakodj a Hollótól!

Amikor a két bajnok felállt egymással szemben a bajvívó tér két végében, a várakozás izgalma olyan volt, mint egy pattanásig megfeszített húr. Alig akadt ember, aki azt merte volna jósolni, hogy a Kitagadott lovag az összecsapásból épkézláb fog kikerülni. De bátorsága és lovagiassága megnyerte a nézők rokonszenvét, és majdnem mindenki győzelmet kívánt neki.

Mihelyt megszólaltak a kürtök, a bajnokok villámgyorsan előretörtek helyükről, és szörnyű robajjal összecsaptak a porond közepén. A lándzsák markolatig szilánkokra törtek, és egy pillanatig úgy rémlett, hogy mindkét lovag lezuhan, hiszen a lovak hátrahőköltek, és két lábra ágaskodtak. De a lovasokat nem hagyta cserben ügyességük; kantár és sarkantyú segítségével lecsillapították lovaikat. Egy percig dühösen nézték egymást - szemükből mintha láng csapott volna ki a sisakrostély résein keresztül -, aztán mindegyikük félfordulatot végzett, és visszanyargalt a bajvívótér két végébe, ahol csatlósaik új lándzsát nyújtottak fel nekik.

Hangos kiáltozás, kendők és zsebkendők lobogtatása, zúgó moraj mutatta, milyen érdeklődéssel figyelték a nézők ezt az összecsapást - két, majdnem egyenlő tudású ellenfél gyönyörű küzdelmét, a legszebb mutatványt, amit ez a nap nyújtott. De amint a két lovag újra elfoglalta kiindulóhelyét, a taps, lárma, kiáltozás menten elhallgatott. Egyszerre olyan mély, olyan halálos csend lett, mintha a tömeg még a lélegzetét is visszafojtotta volna.

Néhány percnyi szünetet engedélyeztek, hogy a bajnokok és lovaik kifújhassák magukat. Azután János herceg felemelte pálcáját, és intett a kürtösöknek, hogy adják meg a jelet a támadásra. A bajnokok másodszor is előrerúgtattak, és megint összecsaptak a porond közepén, ugyanolyan gyorsan, ugyanolyan ügyesen és ugyanolyan hevesen, akárcsak az előbb - de egészen más eredménnyel és szerencsével.

Ebben a második összecsapásban a templomos lovag az ellenfél pajzsának közepét vette célba, szabályosan eltalálta, mégpedig olyan erővel, hogy lándzsája pozdorjává zúzódott, és a Kitagadott lovag megingott a nyeregben. Ez a lovag eredetileg Bois-Guilbert pajzsának irányította lándzsája hegyét, de majdnem az utolsó pillanatban, éppen az összecsapás előtt, hirtelen ellenfele sisakjára sújtott. Ez igen nehéz döfés, de ha sikerül, ellenállhatatlan erejű. A Kitagadott lovag szabályosan eltalálta ellenfele sisakrostélyát, és lándzsája hegye beleakadt a rostély fonatába. De a templomos még ebben a súlyos helyzetben is méltónak bizonyult hírnevére, és ha nyergének hevedere el nem pattan, le sem bukott volna lováról. Így azonban ember, ló, nyereg egy pillanat múlva ott hempergett kavargó porfelhőben a földön.

Hogy kikászálódjék a kengyelből és a ló hasa alól, a templomos lovag számára egy perc műve volt. A szégyenletes bukás és az ellenfelét ünneplő taps annyira feldühösítette, hogy kirántotta kardját, és fenyegetően rázta legyőzője felé. A Kitagadott lovag leugrott lováról, és ő is kardot vont. A marsallok azonban közéjük ugrattak lovaikkal, és figyelmeztették őket, hogy a torna feltételei ez alkalommal nem engedik meg a mérkőzés ilyen folytatását.

- Remélem, találkozunk még - mondta a templomos, dühös pillantást vetve ellenfelére. - Mégpedig olyan helyen, ahol senki sem választhat szét minket.

- Ha nem úgy lesz, nem rajtam fog múlni! - felelte a Kitagadott lovag. - Gyalog vagy lóháton, lándzsával, csatabárddal vagy karddal egyaránt kész vagyok szembeszállni veled!

Még egyéb és indulatosabb szavakat is váltottak volna, de a marsallok keresztbe fektették lándzsáikat kettőjük között, úgy kényszerítették őket, hogy fordítsanak hátat egymásnak.

A Kitagadott lovag visszatért első helyére, Bois-Guilbert pedig a sátrába; a nap hátralevő részén ott is maradt, és majd szétvetette a haragos indulat.

A győztes lovag - anélkül, hogy leszállt volna lováról - egy kupa bort kért, és sisakjának alsó részét felcsapva, a következő kijelentést tette:

- Ürítem ezt a kupát minden igaz angol szív üdvére és az idegen zsarnokok kudarcára!

Azután megparancsolta kürtösének, hogy harsogja világgá harci készségét; a heroldok is hirdessék ki, hogy válogatás nélkül hajlandó megvívni a kihívó lovagokkal, akármilyen sorrendben, ahogy nekik tetszik.

Az óriás termetű Front-de-Boeuf volt az első, aki kiállt a porondra. Fekete fegyverzetben állt ki, fehér pajzzsal, amelyen a sok összecsapástól már meglehetősen elkopott fekete bikafej volt, alatta az elbizakodott jelszó: Cave, adsum! - vigyázz magadra, itt vagyok! E bajnok felett a Kitagadott lovag könnyű győzelmet aratott. A két lovag szabályosan tört lándzsát, de Front-de-Boeuf az összecsapásnál elveszítette egyik kengyelét, és ezért vesztesnek nyilvánították.

A harmadik összecsapásban Philip de Malvoisin volt az idegen ellenfele. Most is a Kitagadott lovag győzött. Olyan hatalmas csapást mért a báró sisakjára, hogy a szíjak elszakadtak. Malvoisint csak sisakjának elvesztése mentette meg a lezuhanástól. Őt is legyőzöttnek nyilvánították, éppen úgy, mint társait. A negyedik mérkőzés következett, De Grantmesnil ellen. A Kitagadott lovag most éppen olyan udvariasnak bizonyult, mint amilyen bátornak és ügyesnek az előbbi mérkőzéseken. De Grantmesnil lova fiatal és tüzes állat volt; vágtatás közben úgy felágaskodott, hogy megakadályozta lovasát a célzásban. A Kitagadott lovag nem használta ki az előnyt, amelyet ez a véletlen nyújtott neki. Felemelte lándzsáját, elnyargalt ellenfele mellett, de döfés nélkül megfordította lovát, és visszalovagolt a helyére. A herold útján üzente ellenfelének, hogy új összecsapást ajánl neki. Ezt azonban De Grantmesnil nem fogadta el. Ellenfele udvariassága éppen úgy lefegyverezte, mint az ügyessége, és kijelentette, hogy legyőzöttnek érzi magát.

Ralph de Vipont tetőzte be az idegen diadalainak sorát. Lováról úgy lezuhant, hogy orrán-száján ömlött a vér, és eszméletlenül vitték ki a porondról.

Ezrek üdvrivalgása fogadta a herceg és a marsallok egyhangú döntését, amely a Kitagadott lovagot jelentette ki a nap hősének.

 

KILENCEDIK FEJEZET

...Középen megjelen
Egy hölgy, büszkén, felségesen,
Szépsége arra vall, hogy királynő leszen.
......................................................
A hölgy szépsége csillog mind felett,
Éppily pompázó rajt az öltözet,
Homlokán párta, aranyból való,
De mégsem cifra, nem hivalkodó;
Fehér kezében Agnus Castus ág,
Így hordja felség
e szimbólumát.

A virág és a levél


William de Wyvil és Stephen de Martival, a két marsall üdvözölte elsőnek a győztest. Miután szerencsekívánataikat kifejezték, megkérték, hogy vegye le sisakját, vagy legalábbis vonja fel sisakrostélyát, mert János herceg elébe akarják vezetni, kinek kezéből megkapja az első nap győzelmi díját. Az idegen tökéletes lovagi udvariassággal, de határozottan megtagadta e kérés teljesítését. Kijelentette, hogy ez idő szerint nem engedheti arcát megpillantani, olyan okokból, amelyeket közölt a heroldokkal, mielőtt belépett volna a porondra. A marsallok tökéletesen beérték ezzel a válasszal, hiszen a lovagkorban megszokott dolog volt, hogy a lovagok a legkülönösebb fogadalmakkal kötötték meg magukat; ezek közt egészen mindennapi volt az olyan fogadalom, hogy bizonyos ideig - vagy amíg bizonyos feladatot végre nem hajtottak - névtelenek maradnak. Ezért a marsallok nem is firtatták a Kitagadott lovag titkát, hanem jelentették János hercegnek, hogy a győztes lovag nem akarja kilétét felfedni. Egyúttal engedelmet kértek arra, hogy a lovagot őkegyelmessége elé vezethessék, hadd kapja meg a vitézségével megérdemelt jutalmat.

János herceg kíváncsiságát ingerelte a titok, amelyet az idegen nem volt hajlandó felfedni. De ettől eltekintve is neheztelt rá sorozatos győzelmei miatt; akiket megvert, egytől egyig az ő legkedvesebb lovagjai voltak. Ezért gőgösen így felelt a marsalloknak:

- Miasszonyunk fényes homlokára, ezt a lovagot nemcsak örökségéből tagadták ki, hanem az illem és udvariasság birtokából is, különben nem ragaszkodnék ahhoz, hogy eltakarja arcát, amikor megjelenik előttünk. Mit gondoltok, urak - fordult kíséretéhez -, ki lehet ez a vitéz, aki ilyen furcsán viselkedik?

- Sejtelmem sincs róla - felelte De Bracy. - De nem hittem volna, hogy a négy tenger között, mely Britanniát körülveszi, akadjon bajnok, aki ezt az öt kiváló lovagot egy napon le tudja győzni. Hitemre, sohasem fogom elfelejteni, milyen erővel támadt De Vipont ellen. A szegény johannitát úgy röpítette ki a nyergéből, mint egy kavicsot a parittyából!

- Csak ne büszkélkedj ezzel - mondta egy Szent János-lovag, aki ott állt a közelben. - A te kedvenc templomos bajnokod sem járt jobban. Igen, láttam a vitéz Bois-Guilbert lovagot, amint háromszor meghempergett a földön, és a keze mindannyiszor tele lett durva homokkal, amint meg akart kapaszkodni.

De Bracy, aki a templomosokhoz húzott, felelni akart valamit, de János herceg nem engedte.

- Csend legyen, urak! - mondta. - Micsoda haszontalan vita ez?

- A győztes - szólt De Wyvil - még mindig várakozik. Várja kegyelmésséged parancsát.

- A parancsunk az - felelte a herceg -, hogy várakozzék csak tovább. Várjon, amíg nem akad valaki, aki legalább sejti, hogy ez a titokzatos lovag kicsoda és micsoda. Ha éjfélig kell várnia, az se baj, eleget ugrált ma, legalább pihen egy kicsit.

- Kegyelmességed nem adja meg a győztesnek azt a tiszteletet, ami megilleti - mondta Waldemar Fitzurse. - Nem várathatjuk addig, amíg nem közöljük kegyelmességeddel azt, amit úgysem tudunk. Legalábbis én hiába töröm a fejemet, nem is sejtem, ki lehet. Hacsak nem egyike azoknak a jó vitézeknek, akik Richárd királyt elkísérték a Szentföldre, és most hazafelé igyekeznek.

- Talán Salisbury grófja ő - találgatta De Bracy. - Körülbelül olyan termetű.

- Vagy inkább Sir Thomas de Multon, a gilslandi lovag - vélte Fitzurse. - Salisbury erősebb és vállasabb.

Ekkor suttogás indult meg a herceg kíséretében, de hogy ki kezdte el, azt nem lehetett megállapítani.

- Talán maga a király... Richárd... az Oroszlánszívű!

- Isten őrizz! - kiáltott fel János herceg halálsápadtan és olyan rémülten, mintha tüzes mennykő csapott volna le a közelében. - Waldemar! De Bracy! Urak, derék lovagok! Nem felejtettétek el, amit ígértetek nekem? Ugye, mellettem maradtok hűségesen?

- Egyelőre nincs itt semmi veszély - mondta Waldemar Fitzurse. - Hát nem ismered eléggé testvérbátyád óriási kezét és lábát? Csak nem képzeled, hogy beleférnének abba a karcsú páncélba? Azt mondom, De Wyvil és Martival, ha igazán szolgálatot akartok tenni a hercegnek, vezessétek ide a győztest, a trón közelébe! Hadd oszlassa el azt a tévedést, amely elkergette a vért őkegyelmessége orcájáról! Vegye csak szemügyre alaposan - fordult újra a herceghez -, mindjárt látni fogja, hogy legalább három hüvelykkel alacsonyabb Richárd királynál, a válla meg hat hüvelykkel keskenyebb. De különben elég egy pillantást vetni a lóra, amelyen ül. Már az első menetben összeroppant volna Richárd király súlya alatt!

Még be sem fejezte szavait, amikor a marsallok odavezették a Kitagadott lovagot a herceg trónjához vezető falépcső aljához. A herceg még nem ocsúdott fel rémületéből, amely elfogta, amikor arra gondolt, hogy talán a bátyja érkezett haza a szülőföldjére, királyságába - a bátyja, akinek annyi mindent köszönhetett, és akit olyan galádul elárult! Hiába fejtette ki Fitzurse, hogy ez a finom csontú, karcsú lovag semmiképpen sem téveszthető össze az óriás termetű Richárddal, a herceg még mindig aggódott. Zavarában agyba-főbe dicsérgette az ismeretlen lovagot, ügyességét, bátorságát, és közben reszketve leste a válaszát: attól félt, hogy Oroszlánszívű Richárd mély, félelmes hangja szólal meg mindjárt az előtte álló páncélos lovag leeresztett sisakrostélya mögül.

De a Kitagadott lovag, amikor végighallgatta a herceg bókjait, és átvette a díjat - egy pompás harci mént -, egyetlen szót sem szólt, csak mély meghajlással fejezte ki köszönetét.

A lovat két pazarul öltözött lovász vezette a porondra; maga a paripa is pompás lószerszámmal és drága hadifelszereléssel tündökölt - ami alig emelte a nemes jószág értékét azoknak a szemében, akik értettek a lovakhoz. Fél kezét a nyeregkápára téve, a Kitagadott lovag könnyedén felpattant a paripa hátára, anélkül, hogy a kengyelt igénybe vette volna; azután lándzsáját magasra emelve, kétszer körüllovagolt a bajvívótéren, hogy a tökéletes lovas ügyességével bemutassa a nézőknek a paripa járását.

Ezt más körülmények közt hivalkodásnak lehetett volna tekinteni, de most nyilvánvaló volt, hogy a lovag meg akarja mutatni a fejedelmi ajándék kiváló tulajdonságait, és meg akarja mutatni, mennyire megbecsüli, milyen hálás érte. A nézők megértették szándékát, és lovagiasságáért újra megtapsolták.

Közben a túlbuzgó prior suttogó hangon figyelmeztette a herceget arra, hogy a győztes lovagra még egy próba vár: ha eddig bemutatta bátorságát és ügyességét, most jó ítélőképességéről kell bizonyságot tennie. Mert most kell kiválasztania az erkélyen pompázó hölgyek közül azt, akit méltónak tart arra, hogy a Szépség és Szerelem Királynője legyen, s másnap a maga kezével átnyújtsa a díjat a torna győztesének.

A herceg bólintott, és amikor a Kitagadott lovag másodszor haladt el előtte, a porond körül nyargalva, pálcájával intett neki. A lovag abban a pillanatban a trón felé fordult, leeresztette lándzsáját úgy, hogy hegye pontosan egylábnyira volt a földtől, és szobormereven, mozdulatlanul állt, mintha lesné a herceg parancsait. Mindenki megcsodálta ügyességét, amellyel a tüzes paripát olyan hirtelen megállította, és a heves mozgás, a nagy izgalom kellős közepén vele együtt lovasszoborrá dermedt.

- Kitagadott lovag - mondta János herceg -, így szólítalak, miután igazi nevedet nem ismerem. Most az a kötelességed, és egyúttal kiváltságod is, hogy megnevezd azt a hölgyet, aki mint a Szépség és Szerelem Királynője holnapi ünnepségünk nemtője lesz. Ha idegen vagy országunkban, és segítségre van szükséged ítéletedben, csak annyit mondhatunk, hogy vitéz lovagunk, Waldemar Fitzurse leányát, Aliciát már régóta elsőnek tartják a szépek sorában. Mindazonáltal kétségtelenül jogod van ezt a koronát szabad tetszésed szerint átnyújtani annak, akit magad szemeltél ki erre a tisztségre. A korona átnyújtásával a választás szabályosan megtörtént. Emeld fel lándzsádat.

A lovag engedelmeskedett, és János herceg a lándzsa hegyére akasztott egy zöld selyemkoronácskát, amelyet aranyabroncs fogott körül. Az abroncson szívek és nyílhegyek váltogatták egymást éppen úgy, mint a hercegi koronákon a golyócskák és szamócalevelek.

A Waldemar Fitzurse leányára vonatkozó vaskos célzással a hercegnek több célja volt, de egész elgondolása híven tükrözte jellemét, amely a gőgös nemtörődömség és ravasz mesterkedés furcsa keveréke volt. Mit akart most tulajdonképpen? Először is elfeledtetni környezetével az iménti illetlen és lovagiatlan tréfáját, amellyel a szép zsidó lányt ajánlotta királynőnek. Másodszor, ki akarta engesztelni Alicia apját, Waldemart, aki a nap folyamán többször kifejezésre juttatta elégedetlenségét a herceg viselkedésével... márpedig Anjou János nagyon félt ettől a lovagtól. De a lánya kegyeit is meg akarta nyerni, hiszen léhasága majdnem olyan féktelen volt, mint nagyravágyása, amellyel bátyja trónjára tört. És mindezeken az okokon kívül az a kívánság is ösztökélte, hogy kellemetlenséget okozzon az ismeretlen lovagnak, akit az első perctől kezdve szívből utált. Hatalmas ellenséget akart szerezni neki Waldemar Fitzurse személyében, aki bizonyára módfelett megneheztel majd a sértésért, amely leányát éri, ha a győztes lovag nem őt választaná királynőnek - márpedig ez igen könnyen megtörténhetik.

És valóban meg is történt. A Kitagadott lovag elhaladt a herceg trónusával szomszédos erkély előtt, ahol diadalmas szépségének büszke tudatában Alicia ült. A lovag most éppen olyan lassan léptetett, mint amilyen gyorsan nyargalt az előbb körül a porondon; úgy látszik, élni akart kiváltságával, és alaposan szemügyre vette a sok szép arcot, amely a ragyogó kört ékesítette.

Érdemes volt megfigyelni, milyen különféleképpen viselkedtek ezek a szépségek, amíg a szemle tartott. Voltak, akik elpirultak; mások gőgösen elfordították fejüket; voltak, akik egyenesen maguk elé néztek, mintha nem is tudnák, miről van szó; mások hátrább húzódtak bizonyos riadalommal, amely talán színlelt volt; voltak, akik mosolyt erőltettek arcukra, de ketten vagy hárman hangosan nevettek. Akadt olyan is, aki leeresztette fátyolát, hogy szépségét eltakarja; a Wardour-kódex szerint ezek már tíz év óta szerepeltek a híres szépségek sorában, tehát elképzelhető, hogy megunták az ilyen hívságos dolgokat; talán azért vonultak vissza, hogy átengedjék a terepet a most bimbózó, fiatal szépségeknek.

A bajnok végre megállt az erkély alatt, ahol Lady Rowena ült. A várakozás izgalma tetőfokára hágott a nézők soraiban.

Ha a Kitagadott lovagra hatást gyakorolt az, hogy a nézők egy-egy csoportja milyen lelkesen tapsolt sikereinek - akkor kétségtelenül meg lehetett elégedve azzal a karzattal, amely alatt most megállt. A szász Cedric itt hangosan ujjongott örömében, amikor a templomos lovag kudarcát látta, és még inkább, amikor két rosszindulatú szomszédja, Front-de-Boeuf és Malvoisin csúfos vereséget szenvedett. Cedric fél testével kihajolt az erkély peremén, hogy nemcsak szemével, de egész szívével-lelkével kövesse a győztes minden mozdulatát. Lady Rowena ugyanilyen lelkesedéssel figyelte az eseményeket, csak nem adott olyan nyíltan kifejezést érzelmeinek és feszült érdeklődésének. Még a lomha Athelstane is mintha kizökkent volna egykedvűségéből, amikor felhajtott egy nagy kupa muskotályt az ismeretlen lovag egészségére.

De volt még egy csoport - éppen a szászok erkélye alatt -, amely talán még nagyobb izgalommal figyelte a nap eseményeit.

- Ábrahám istene! - kiáltott fel a yorki Izsák, amikor a Kitagadott lovag először csapott össze a templomossal. - Milyen vadul vágtat ez a pogány! Jaj, jaj, jaj! Az a szép ló, amelyet olyan messze földről, a berberek országából hoztak... annyit se törődik vele, mintha egy vadszamár csikaja volna! És a pompás páncél, amelyért Joseph Pareira, a milánói fegyverkovács annyi aranyzecchinót kért - nem is szólva a hetven percent haszonról... annyira sem kíméli, mintha az országúton találta volna!

- Ha ilyen vakmerően kockára teszi a saját életét és testi épségét ebben a rettenetes párviadalban - mondta Rebeka -, nem lehet kívánni tőle, apám, hogy a lovát és felszerelését kímélje.

- Nem tudod, mit beszélsz, leányom! - felelte Izsák hevesen. - A keze-lába meg a nyaka az övé, azt tehet vele, amit akar. De a lova és a felszerelése - Ábrahám és Mózes, majd mit mondtam! De ha könnyelmű is, nagyon derék ifjú! Nézd csak, Rebeka, nézd, megint ráveti magát arra a filiszteusra! Imádkozz, leányom, imádkozzál a derék ifjúért... és a szép lóért is meg a drága páncélért. Jóságos ég! - kiáltott fel. - A derék ifjú győzött, és a gonosz filiszteus ott gurul lába előtt a porban... mint ahogy Basan királya, Og, és az amoriták királya, Szihon, porba hullt őseink kardja előtt! Most aztán övé lesz a másiknak a lova meg az acélpáncélja, még az aranya meg az ezüstje is, mind az ő prédája lesz, az ő zsákmánya!

Ugyanilyen aggódó izgalommal figyelte Izsák a többi párviadalt is, és sohasem mulasztotta el, hogy gyors számvetéssel meg ne állapítsa a ló és a fegyverzet értékét, amely minden újabb siker után a győztes zsákmányát növelte. Így hát nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy egészen rendkívüli érdeklődés kísérte a Kitagadott lovag sikereit a nézőtérnek azon a részén, ahol most megállt.

Akár határozatlanság, akár más ok késztette habozásra a nap hősét, annyi bizonyos, hogy egy-két percig mozdulatlanul állt ott, miközben a közönség némán leste, mit fog tenni. Végül aztán kecses mozdulattal leeresztette lándzsáját, és a hegyére akasztott koronát odatette a szép Rowena lába elé. Ebben a pillanatban megszólaltak a kürtök, a heroldok pedig kihirdették, hogy Lady Rowena a másnapi ünnepségek királynője. A heroldok ugyanakkor megfelelő büntetéssel fenyegették azt, aki nem ismeri el a Szépség és Szerelem Királynőjét, vagy nem engedelmeskedik neki. Ezután a szokásos largesse! kiáltással megint adakozásra buzdították a nézőket. Cedric, túláradó örömében, tetemes összegű adományra ragadtatta magát. Példáját, ha nem is nyomban, Athelstane is követte, és rövid vonakodás után ugyanannyit adott, mint Cedric.

De elégedetlen morgást is lehetett hallani imitt-amott. A normann származású kisasszonyok nem szokták meg, hogy mellőzzék őket egy szász szépség kedvéért, mint ahogy a normann nemesurak is nehezen nyugodtak bele, hogy megverték őket olyan lovagi játékban, amelyet ők honosítottak meg ebben az országban. De az elégedetlenség hangjait elnyomta a nép dörgő kiáltása:

- Éljen Lady Rowena, a törvényesen megválasztott szépségkirálynő!

Az alsóbb körben még ilyen kiáltások is hangzottak:

- Soká éljen a szász hercegnő! Éljen és viruljon a halhatatlan Alfréd király nemzetsége!

Mindez nagyon kellemetlenül érintette János herceget és környezetét, de a herceg mégis kénytelen volt megerősíteni a győztes lovag választását. Ezért lováért kiáltott, és leszállt a trónról, majd nyeregbe kapaszkodva, csatlósai kíséretében újra megjelent a porondon. Amint körüllovagolt, egy percre megállt Lady Alicia erkélye alatt, üdvözölte a hölgyet, és kísérőihez fordulva a következő megjegyzést tette:

- Boldogságomra mondom, urak! Ez a lovag párviadal közben bebizonyította, hogy karja ügyes, és lába erős, de amikor választania kellett, kiderült, hogy szeme nem a legélesebb!

Mint életében annyiszor, János herceg most is bakot lőtt. Megint az volt a baj, hogy nem tudta igazán megérteni azoknak a jellemét és gondolkodásmódját, akiket ki akart engesztelni. Waldemar Fitzurse bizony nem örült, inkább megsértődött, amikor a herceg ilyen nyíltan hangoztatta, hogy a leányát mellőzés érte.

- Nem ismerek szentebb és sérthetetlenebb jogot annál, hogy minden lovag szabadon és saját belátása szerint válassza meg szíve hölgyét - mondta. - Az én leányom nem keresi a kedvét és a kegyét senkinek, kitüntetésre sincs szüksége, mert a maga körében mindig meg fogja kapni azt a tiszteletet, ami megilleti!

János herceg nem felelt, csak jól megsarkantyúzta lovát, hogy bosszúságát kitöltse, és odaugratott a karzathoz, ahol Rowena ült - a korona még mindig ott hevert a lába előtt.

- Vedd fel, szép hölgy, uralmad jelképét, és hidd el, senki sem hajol meg előtted őszintébb hódolattal, mint mi, Anjou János - mondta a herceg. - És ha megnyerné tetszésedet meghívásunk, hogy nemes atyáddal és barátaiddal együtt megjelenéseddel tüntesd ki lakománkat Ashby várában, akkor már ma megismerkedhetnénk a királynővel, akinek holnap hódolattal fogunk szolgálni!

Rowena hallgatott, és helyette Cedric válaszolt szász anyanyelvén.

- Lady Rowena - mondta - nem ismeri azt a nyelvet, amelyen megköszönhetné kegyelmességed udvarias szavait, és betölthetné szerepét a lakomán. Magam is, valamint a nemes Athelstane, Coningsburgh ura, csupán őseink nyelvét beszéljük, és apáink szokásait ismerjük. Ezért köszönettel lemondunk arról, hogy elfogadjuk a kegyes meghívást. De holnap Lady Rowena elvállalja a méltóságot, amelyet a győztes lovag szabad választása reá ruházott, és a nép helyeslő kiáltása megerősített.

Ezzel felvette a koronát, és Rowena fejére tette, annak jeléül, hogy a hölgy hajlandó viselni az egy napra szóló kitüntetést.

- Mit mondott? - kérdezte János herceg a kíséretétől, mintha nem értené a szász nyelvet, holott járatos volt benne. Erre franciául megismételték neki azt, amit Cedric mondott. - Úgy is jó - bólintott aztán -, akkor várunk holnapig, és majd mi magunk vezetjük a néma királynőt díszhelyére. És mi a te válaszod, lovag úr? - folytatta a győztes felé fordulva, aki ott állt a karzat közelében. - Remélem, hogy te legalább részt veszel a mai lakománkon.

A lovag, aki most szólalt meg először, halkan és sietősen kimentette magát. Fáradtságára hivatkozott meg arra, hogy fel kell készülnie a holnapi mérkőzésre.

- Nem tesz semmit - felelte a herceg gőgösen. - Bár eddig nem volt alkalmunk megszokni az ilyen visszautasításokat, beletörődünk. Majd igyekszünk vacsoránkat jókedvűen elfogyasztani annak ellenére, hogy a legügyesebb bajvívó és kiválasztott szépségkirálynője nem szerencséltet bennünket társaságával.

Ezzel már készült is, hogy csillogó kíséretével együtt elhagyja a tornajáték színhelyét. Amint lovával megfordult, a tömeg ezt jeladásnak tekintette - szedelőzködni kezdett, hogy felkerekedjék, és minden irányban hazafelé induljon.

A sértett hiúság, tudjuk, nem feledékeny, különösen ha azzal a tudattal párosul, hogy nagyobb megbecsülésre igazság szerint nincs is ok. A herceg alig haladt három lépést, máris visszafordult, és dühösen arra a yeomanre meresztette szemét, akivel még a torna megkezdése előtt szóváltása volt. Most kiadta a rendelkezést fegyvereseinek:

- Ezt a fickót ne engedjétek megszökni! A fejetekkel feleltek érte!

A yeoman szemrebbenés nélkül állta a herceg bosszús tekintetét - ugyanazzal a nyugalommal, amely korábbi viselkedését is jellemezte.

- Hamarabb, mint holnapután, nem szándékozom elhagyni Ashbyt - mondta mosolyogva. - Meg akarom nézni, hogy Staffordshire és Leicestershire mennyit ért az íjászathoz. A needwoodi és charnwoodi erdő bizonyára jó íjászokat nevel.

- Én meg arra vagyok kíváncsi, mennyire ért hozzá ő maga - felelte a herceg, de nem közvetlenül az íjásznak, hanem környezetéhez fordulva. - Jaj neki, ha tudása nem szolgál némi mentségül arcátlanságára!

- Igen - helyeselt De Bracy -, legfőbb ideje megleckéztetni ezeket a parasztokat. Nagyon lábra kapott köztük ez a felháborító outrecuidance[17].

Waldemar Fitzurse arra gondolt, hogy gazdája nem a legjobb utat választja, ha így akar eljutni a népszerűséghez. Waldemarnak nem tetszett a dolog, de csak a vállát vonogatta és hallgatott. János herceg folytatta kivonulását a bajvívó térről, és a tömeg is szétoszlott.

A nézők kisebb-nagyobb csoportokban és különböző utakon - aszerint, hogy honnan jöttek - hazafelé igyekeztek a síkságon, többségükben Ashby felé. Az előkelőbbek közül sokan ott kaptak szállást a kastélyban, a többiek pedig a városban találtak maguknak hajlékot. A városban szállt meg a legtöbb lovag, aki már részt vett a küzdelemben, vagy a másnapi viadalon kívánt részt venni. Amint lépésben lovagoltak és a nap eseményeit tárgyalták meg, a nép hangos éljenzéssel üdvözölte őket. Hasonló üdvözlésben volt része János hercegnek is, bár az éljenzés inkább díszes ruhájának és kísérete pompájának szólt. A herceg személye egyáltalában nem volt népszerű.

Sokkal őszintébb, sokkal általánosabb és valóban megérdemelt üdvözlés kísérte a győztes lovagot, a nap hősét, amerre csak megfordult. Népszerűsége végül már terhessé vált, és szeretett volna elbújni előle. Ezért örömmel elfogadta a marsallok javaslatát, akik udvariasan felajánlották neki az egyik sátrat a bajvívó tér végében. Amikor végre sikerült visszavonulnia, a sok őgyelgő, aki ott lézengett, hogy reá lessen, és kilétét találgassa, szintén elszéledt.

A nemrég még összezsúfolt és ugyanazon eseményeken izguló tömeg lármája fokozatosan lecsillapodott. Előbb a minden irányban elvonuló csoportok távolodó moraja váltotta fel, majd az is elhalt, és a táj is elcsendesedett. Már nem hallatszott semmi zaj, csak a szolgák hangja, amint a karzatokon összeszedték a sok vánkost és szőnyeget, nehogy éjszaka lába keljen - vagy összemarakodtak egy-egy félig üres borospalackon, otthagyott ételmaradékon.

A bajvívó tér kerítése mögött több kovácsműhelyt állítottak fel. Ezek most kezdtek kivilágosodni a félhomályban, ami arra mutatott, hogy a fegyverkovácsok munkához láttak. Dolguk lesz egész éjszaka, amíg ki nem javítják és át nem alakítják a sok páncélt, amelyre újra szükség lesz a holnapi viadalon.

A bajvívó teret erős fegyveres őrség vette körül. Kétóránként felváltották őket, és így őrködtek hajnalig.

 

TIZEDIK FEJEZET

Mint zord jövendölő holló, amely
A beteg elbocsátólevelét
Tartja csőrében, s árnyas-csöndes éjben
Ragályt ráz gyászos szárnypihéiből:
Gyötrődve fut az á
rva Barrabás,
Átkot visz a keresztények felé.

Marlowe: A máltai zsidó


Amint a Kitagadott lovag sátrához ért, csatlósok és apródok egész serege vette körül, hogy szolgálatait felajánlja: lekapcsolja páncélját, üdítő fürdőt készítsen neki, kényelmesebb ruhába öltöztesse. Buzgalmukat ez alkalommal talán a kíváncsiság is növelte, hiszen mindegyik szerette volna tudni, ki az a lovag, aki ma annyi babért aratott, és még a herceg kérésére sem volt hajlandó felvonni sisakrostélyát, vagy megmondani a nevét.

De buzgólkodásuk nem érte el célját. A Kitagadott lovag visszautasított minden segítséget - kivéve azt, amit a saját csatlósa, helyesebben yeomanje nyújtott neki: egy paraszt külsejű ember, aki sötét darócköpenybe burkolózott, fejét és arca felét pedig fekete prémből készült normann sapkájába rejtette, mintha éppen úgy incognito, ismeretlen akarna maradni, mint a gazdája. Amikor mindenki elment, és végre magukra maradtak a sátorban, ez a szolga megszabadította gazdáját páncélja legkényelmetlenebb darabjaitól, azután ételt és bort rakott eléje. A lovag mohón evett-ivott, ami nem is volt csoda ilyen fárasztó nap után.

Alig kapta be vacsoráját, amikor szolgája jelentette neki, hogy öt ember kíván beszélni vele, és mindegyikük egy-egy páncélzattal felszerelt lovat vezet. A Kitagadott lovag erre felcserélte páncélját a hosszú köntössel, amelyet a rangjabeliek otthon viselni szoktak. Csuklya is tartozott hozzá, és így a lovag, ha kedve tartotta, ugyanúgy eltakarhatta vele arcát, mint sisakja rostélyával. De az esti félhomály sötétséggé sűrűsödött, így az arc eltakarása feleslegessé vált, kivéve, ha olyan emberrel kerül szembe, aki arcát rég jól ismeri.

A Kitagadott lovag bátran kilépett hát sátra elé, ahol a kihívók csatlósai vártak reá. Mindjárt felismerte őket fekete és vörös-barna ruhájukról. Mindegyikük gazdája lovát tartotta kötőféken; a lovakra rákötötték azt a páncélt és fegyverzetet, amelyet gazdájuk a mai tusán viselt.

- A lovagi törvények értelmében - szólalt meg a legelöl álló csatlós -, én, Baldwin de Oyley, a rettegett Brian de Bois-Guilbert lovag csatlósa, elhoztam neked, ki jelenleg Kitagadott lovagnak nevezed magad, a lovat és a fegyverzetet, amelyet nevezett Brian de Bois-Guilbert lovag a mai fegyveres mérkőzésen használt, nagylelkűségedre bízva, hogy megtartod-e, vagy kiváltásra bocsátod, tetszésed szerint - mert így szól a lovagi törvény.

A többi csatlós jóformán szóról szóra elismételte ugyanezt a mondókát, azután némán álltak valamennyien, várva a Kitagadott lovag döntését.

- Nektek, négyeteknek, urak - felelt a lovag azokhoz fordulva, akik később beszéltek -, és tiszteletre méltó, vitéz gazdáitoknak egyforma választ adok. Adjátok át üdvözletemet gazdáitoknak, a nemes és vitéz lovagoknak, azután mondjátok meg nekik, hogy rosszul tenném, ha megfosztanám őket paripáiktól és fegyvereiktől, amelyet soha derekabb lovag nem viselhet. Szeretném, ha ezzel be is fejezhetném üzenetemet a nemes lovagoknak, és csak azért nem tehetem, mert jelenleg csakugyan az vagyok, aminek nevezem magam: Kitagadott lovag. Ezért kénytelen vagyok arra kérni gazdáitokat, hogy kegyeskedjenek a maguk jószántából megváltani lovukat és felszerelésüket, annál is inkább, mert amit viselek, alig nevezhetem magaménak.

- Mindegyikünk megbízása úgy szól - felelte Reginald Front-de-Boeuf csatlósa -, hogy száz száz zecchinót ajánlhat fel váltságul a lóért és a fegyverzetért.

- Elegendő - felelte a Kitagadott lovag. - Pillanatnyi szükségleteim arra kényszerítenek, hogy a felajánlott összeg felét elfogadjam. A másik felét osszátok el, urak, oly módon, hogy a fele része magatoknak maradjon, a többi pedig a heroldok, kísérők, kürtösök és szolgák közt kerüljön kiosztásra.

A csatlósok - fövegükkel a kezükben és mély meghajlások közepette - hálás köszönetet mondtak az udvariasságért és még inkább a nagylelkűségért, amelyre kevés példa akadt, legalábbis ilyen nagy mértékben. A Kitagadott lovag ezután Baldwinhoz, Brian de Bois-Guilbert csatlósához fordult, és így szólt:

- A te gazdádtól nem fogadok el se fegyverzetet, se váltságdíjat. Mondd meg neki az én nevemben, hogy a mi harcunk még nem fejeződött be. Nem - csak akkor ér véget, ha megvívtunk karddal és lándzsával, gyalog és lóháton! Ő maga hívott ki engem erre a halálos viadalra, és a kihívást nem felejtem el. Addig is vegye tudomásul, hogy őt nem tekintem olyannak, mint társait, akikkel örömmel váltok udvarias szavakat; őt olyan ellenfélnek tekintem, akivel életre-halálra kell megküzdenem.

- Az én uram - felelte Baldwin - tudja, hogyan kell az udvariasságot udvariassággal, a haragot haraggal, a csapást csapással viszonozni. Miután tőle nem vagy hajlandó elfogadni a váltságdíjat, mint a többi lovagtól, itt hagyom neked lovát és fegyverzetét. Úgyis tudom, hogy a történtek után nem ülne többé erre a lóra, és nem venné kezébe ezeket a fegyvereket.

- Derék csatlós vagy - felelte a Kitagadott lovag. - Bátran és büszkén beszéltél, ahogy egy hű csatlóshoz illik, ha távollevő ura nevében válaszol. Mindazonáltal ne hagyd itt se a lovat, se a fegyvereket. Add vissza gazdádnak, és ha nem akarja elfogadni, tartsd meg magadnak, barátom, saját használatodra. Amennyiben az enyém, én neked ajándékozom.

Baldwin mélyen meghajolt, és társaival együtt eltávozott, a Kitagadott lovag pedig visszatért sátrába.

- Azt hiszem, Gurth - mondta szolgájának -, eddig nem hoztam szégyent az angol lovagok becsületére.

- Én pedig - felelte Gurth -, ahhoz képest, hogy szász disznópásztor vagyok, elég jól megálltam helyemet egy normann csatlós szerepében.

- Igaz - felelte a lovag -, de az is igaz, hogy állandóan rettegtem miattad. Attól tartottam, hogy parasztos viselkedéseddel elárulod magad. Ha felismernek...

- Ugyan, ugyan! - vágott szavába Gurth. - Csak egy ember van, aki tüstént felismerne. Ez pedig pajtásom, Wamba, a bohóc, akiről magam sem tudom, minek tartsam - ravasz kópénak-e vagy bolondnak. Hej, alig tudtam megállni, hogy el ne nevessem magam, amikor a gazdám elment mellettem, és nem ismert meg! Ő persze úgy képzelte, hogy Gurth most is az ő disznait őrzi, sok mérföldnyire innen, Rotherwood sűrűjében és mocsaraiban! Ha megtudja...

- Elég - szakította félbe a lovag. - Tudod, mit ígértem.

- Nem is azért mondom - felelte Gurth. - Egy kis veréstől nem ijedek meg annyira, hogy cserbenhagyjak egy jó barátot. Vastag az én bőröm, akár a legerősebb kané a csürhémben - néhány ütleg meg se kottyan neki! Még a késtől se félek, nemhogy az ostortól!

- Nyugodt lehetsz, Gurth, meghálálom neked, hogy annyi veszedelmet álltál ki a kedvemért - mondta a lovag. - Addig is itt van tíz arany, neked adom, tedd el!

- Hű, az angyalát! - kiáltott fel Gurth, és a pénzt sietve zsebébe dugta. - Nincs még egy jobbágy vagy disznópásztor, aki olyan gazdag volna, mint én!

- Ezt a zacskó aranyat pedig - folytatta a lovag - vidd el Ashby városába. Ott keresd meg Izsákot, a yorki zsidót, és mondd meg neki, hogy fogja le a ló és a fegyver árát, amit hitelbe adott nekem.

- Azt már nem! - kiáltott fel Gurth. - Szent Dunstanra mondom, olyan bolond nem leszek!

- Mit beszélsz, gazfickó? Megtagadod az engedelmességet?

- Teljesítek minden okos, tisztességes, keresztény parancsolatot - felelte Gurth -, de ezt az egyet ne kívánd tőlem! Odaadni a zacskót a zsidó kezébe, hogy vegyen ki belőle, amennyit akar! Ez nem volna okos, mert megveszekedett bolondság! Nem volna tisztességes, mert gazdámat károsítanám meg vele. És nem volna keresztényi, mert egy hitetlen kezére járnék, hogy kifosszon egy jó keresztényt!

- Hagyd már abba, te konok gazfickó! Azt akarom, hogy a zsidó meg legyen elégedve, érted?

- Jól van, no, majd megkapja, ami neki jár - felelte Gurth, és a zacskót hóna alá kapva, iszkolt kifelé a sátorból. - Alkudni fogok körömszakadtáig - tette hozzá magában dünnyögve. - Disznó legyen a nevem, ha nem éri be a felével is annak, amit először kér!

Gurth eltűnt, és a Kitagadott lovag magára maradt kavargó gondolataival. Ezek több okból, amelyeket most nem fejthetünk ki az olvasó előtt, meglehetősen gyötrelmes és nyugtalanító gondolatok voltak.


Most pedig történetünk színhelye megváltozik. Ashby városában vagyunk, pontosabban egy vidéki lakban, a város szélén. A ház azé a gazdag zsidóé volt, aki vendégül látta Izsákot, a leányát és a kíséretét. A zsidók, mint tudjuk, igen nagylelkűek, ha arról van szó, hogy hittestvéreikkel szemben gyakorolják a vendégszeretet és jótékonyság erényeit, de állítólag szűkmarkúak, ha olyanokat kell segíteni, akiket ők pogányoknak neveznek. Viszont az is igaz, hogy a keresztények viselkedése gyakran érthetővé teszi ezt a szűkmarkúságot.

Rebeka keleti ízlés szerint, pazarul ékes szobácskában ült. A falak mentén körös-körül keskeny dobogó húzódott végig, telerakva hímzett vánkosokkal; ezek pótolták a székeket és padokat, a spanyol estrada mintájára. Rebeka tekintete aggódva követte apja mozdulatait. Izsák szomorú arccal, gondterhelten járkált fel és alá a szobában. Néha összekulcsolta kezeit, vagy kétségbeesetten a mennyezetre nézett, mintha onnan várna segítséget.

- Ábrahám, Izsák, Jákob! - könyörgött. - Ó, tizenkét ősapánk! Mivel érdemeltem meg ezt a csapást én, aki pontosan betartom vallásunk legkisebb parancsolatait is? Ötven zecchinót ragadott el tőlem egy csapásra, zsarnok ujjaival!

- De papa! - mondta Rebeka. - Én úgy láttam, hogy János herceg nem is erőszakoskodott, te önként adtad oda neki az aranyakat!

- Önként? Hogy sújtson rá az egyiptomi tíz csapás! Önként, mondod, önként? Éppen olyan önként, mint a lyoni öbölben, amikor drága áruimat magam hajítottam át a korláton, hogy megkönnyítsem a hajót abban a szörnyű viharban! Pazar selymekkel borítottam a háborgó hullámokat, mirhával és áloéval illatosítottam a sós habokat - arannyal és ezüsttel kivert dísztárgyakat dobáltam a tenger mélységeibe! Hát nem volt az is kimondhatatlan szenvedés, noha saját kezemmel okoztam magamnak?

- Áldozat volt, amelyet az ég követelt, cserébe azért, hogy életünknek megkegyelmezett - felelte Rebeka. - És apáink istene azóta sokszorosan megtérítette károdat, megáldotta minden tevékenységedet.

- Igen, igen, de mit érek vele, ha a zsarnok ráteszi kezét mindenemre, ahogy ma arra a zacskó pénzre, és még mosolyognom kell hozzá, miközben kirabol! Jaj, leányom, leányom! Üldözött, vándor nép vagyunk, de mostoha sorsunkban az a legrosszabb, hogy ha igazságtalanság ér minket, ha bántalmaznak és kifosztanak, mindenki csak nevet rajtunk, mulat a könnyeinken! Mi meg kénytelenek vagyunk felháborodásunkat eltitkolni, alázatosan mosolyogni - ahelyett, hogy bátran kiállnánk jogaink védelmére!

- Ne nézd a dolgokat olyan egyoldalúan, apám! Sorsunknak vannak jó oldalai is. Ezek a pogányok, akármilyen kegyetlen zsarnokok is, sok tekintetben tőlünk függenek, Sion szétszórt, megvetett, üldözött gyermekeitől! A mi segítségünkre szorultak békében és háborúban egyaránt, nélkülünk nem tudnák felszerelni seregeiket, se megünnepelni diadalaikat. És az arany, amit kölcsönadunk nekik, megfiadzva tér vissza ládáinkba. Olyanok vagyunk, mint a fű, amely mindent kibír - minél jobban tapossák, annál szebben virul. Még a mai ünnepély pompája is elmaradt volna, ha a megvetett zsidó nem járul hozzá pénzével.

- Leányom - siránkozott Izsák -, most megint olyan húrt érintettél, amely bánatosan visszhangzik szívemben. Eszembe jut a szép paripa és a drága felszerelés, amely felemészti a legutolsó vállalkozásom hasznát... az üzletét, amit a leicesteri Kirjath Jairammal kötöttem! Bizony, tiszta veszteség, leírhatom az egészet! Hiába dolgoztam egy álló hétig, az egyik szombattól a másikig! De mégsem egészen kárba veszett pénz, hiszen hasznára vált annak a jószívű, derék ifjúnak!

- Bizony, úgy van - hagyta rá Rebeka -, és a te helyedben nem búsulnék. Csak nem bántad meg, hogy viszonoztad az idegen lovag jóságát?

- Nem, lányom, nem bántam meg. Én hiszek őbenne, éppen úgy, mint Sion felépülésében! De mint ahogy nem tudom remélni, hogy saját szemeimmel megláthatom az új templom falait és ormait, úgy azt sem remélem, hogy egy keresztény - legyen bár a legderekabb - megfizeti adósságát egy zsidónak, hacsak nem kényszeríti rá bíró és porkoláb.

Elhallgatott, és folytatta bosszús sétáját a szobában fel és alá. Rebeka látta, hogy hiába próbálja megvigasztalni, minden szavával csak újabb panaszkodásra készteti. Ezért abbahagyta az eredménytelen erőlködést - bölcsebbet nem is tehetett volna. Példáját követésre ajánlom minden vigasztalónak és tanácsadónak, aki hasonló körülmények közé keveredik.

Most már sötét este volt. Egy zsidó szolgáló lépett a szobába, és két lámpát tett az asztalra; a lámpákban illatos olaj égett. Bejött egy másik zsidó szolgáló is, aki pazar borokat és finom frissítőket rakott egy ezüsttel kivert kis ébenfa asztalra; a zsidók otthonukban nem vetették meg a fényűző kedvtelést. A másik szolgáló közölte a vendéggel, hogy egy nazarénus szeretne vele beszélni (a zsidók így nevezték a keresztényeket egymás között).

Aki az üzleti forgalomból él, a nap minden órájában kénytelen bárkinek a rendelkezésére állni, ha üzleti ügyben felkeresi. Ezért Izsák is visszatette az asztalra a pohár görög bort, amelyet éppen meg akart ízlelni, és gyorsan odaszólt leányának:

- Rebeka, fátyolozd el magad!

Azután megparancsolta, hogy vezessék be hozzá az idegent.

Rebekának alig volt ideje ahhoz, hogy szép arcát eltakarja földig érő ezüstfátyolával, amikor már kinyílt az ajtó, és Gurth lépett be rajta, normann köpönyege bő ráncaiba burkolódzva. Külseje inkább gyanús volt, mintsem vonzó, hiszen süvegét sem vette le, sőt még mélyebben ráhúzta barázdás homlokára.

- Te vagy Izsák, a yorki zsidó? - kérdezte szász nyelven.

- Az vagyok - felelte Izsák ugyancsak szászul, mivel az üzleti életben megtanult minden nyelvet, amelyet az országban beszéltek. - És ki vagy te?

- Nem fontos - vetette oda Gurth.

- Ha neked fontos az én nevem, a tied éppen olyan fontos nekem - felelte Izsák. - Hogyan folytassak veled üzleti tárgyalást, ha nem tudom, ki vagy? Hogy képzeled ezt?

- Nagyon könnyen - vágott vissza Gurth. - Én ugyanis pénzt hozok, tehát tudnom kell, kinek adom át. De neked, aki zsebre vágod a pénzt, egészen mindegy lehet, kitől vetted át.

- Igazán? Pénzt hoztál nekem? - kiáltott fel Izsák. - Ábrahám, Izsák, Jákob! Hiszen az egészen más! De azt csak megmondhatod, kitől hoztad?

- A Kitagadott lovag küldi, a mai viadalok győztese - felelte Gurth. - Elküldte a pénzt a fegyverért, amelyet Kirjath Jairam, a leicesteri zsidó adott neki, a te közbenjárásodra. A lovat pedig visszahoztam, már be is kötöttem az istállódba. Most csak az a kérdés, mennyit kell fizetnem a fegyverekért.

- Hát nem mondtam, hogy derék ifjú? - kiáltott fel Izsák boldogan, ujjongva. - Neked sem árthat meg egy pohár bor, gyere, igyál! - tette hozzá, és betöltött Gurth részére egy pohár olyan italt, amelyhez foghatót a disznópásztor még nem kóstolt soha. - És mennyi pénzt hoztál magaddal? - érdeklődött Izsák.

- Boldogságos Szűzanyám! - kiáltott fel Gurth, amikor visszatette a serleget az asztalra. - Micsoda nektárt vedelnek ezek a hitetlen kutyák, míg a jámbor keresztény kénytelen beérni olyan vinkóval, amely a mosléknál is zavarosabb! Hogy mennyi pénzt hoztam magammal? - folytatta goromba kifakadása után. - Hát nem sokat, nem sokat. Az a fő, hogy mégiscsak pénz áll a házhoz, nem igaz? Ne kérj sokat, Izsák. Ha zsidó vagy is, neked is van becsületed, lelkiismereted!

- Miket beszélsz! - felelte Izsák. - Hisz a gazdád remek paripákat és pazar fegyvereket szerzett bátorságával, ügyességével és erejével. A zsidó majd átveszi ezeket, és értékesíti. Levonja az adósságot, a többit meg kifizeti a derék ifjúnak.

- Nem lehet. A gazdám már másképp rendelkezett velük.

- Kár, nagy kár! - mondta Izsák. - A gazdád bolondot cselekedett. Itt egyetlen keresztény sem tud tisztességes áron megvásárolni ennyi lovat és fegyvert. De rajtam kívül még zsidó sem akad, aki többet adna értük, mint a fele értéket. Tömött zacskód van - folytatta Izsák, Gurth köpenye alá sandítva. - Legalább száz zecchino lehet benne.

- Nem, nem! Nyílhegyek is vannak benne, attól olyan nehéz! - felelte sietve Gurth.

- Hát akkor... - mondta Izsák izgatottan gyorsuló lélegzettel, két érzés közt tétovázva: az egyik a szokásos nyereségvágy volt, a másik meg valami egészen új kívánság, amely arra ösztökélte, hogy ebben az esetben nagylelkű legyen. - Hát akkor... beérem... mondjuk, nyolcvan zecchinóval. Nem is pénz ilyen pompás lóért és remek fegyverzetért. Haszon nélkül adom, semmit sem keresek rajta. Van annyi pénzed, hogy kifizesd?

- Alig hiszem - felelte Gurth, noha a kért ár sokkal méltányosabb volt, mintsem várta volna. - De ha ki is tudom fizetni, utána a gazdám egy garas nélkül marad. No de mindegy, ha már ez az utolsó szavad, kifizetem.

- No, várj csak... igyál még egy pohár bort, jó? Ah, nyolcvan zecchino igazán kevés! Hol marad a szokásos kamat a pénz forgatásáért? Aztán mit tudom, mi baja lehet a lónak, amit visszahoztál. Talán megsérült a vad összecsapásban. Hiszen úgy rohantak egymásnak, mint Basan vad bikái! Lehetetlen, hogy a ló ép és sértetlen maradt!

- Én meg azt mondom, hogy nincs semmi baja! - erősködött Gurth. - Nézd a lábait, a járását... ott van az istállóban, megnézheted! Akárhogy meghányom-vetem, azt mondom, hetven zecchino a fegyverekért bőven elég, szavamra! Remélem, egy becsületes keresztény szava is ér annyit, mint egy zsidóé, vagy nem? Ha nem éred be hetvennel, visszaviszem a gazdámnak az egészet.

És megrázta a zacskót, hogy csak úgy csilingelt benne a pénz.

- Nem, nem! - kiáltotta Izsák rémülten. - Számold csak ki a sékeleket... akarom mondani, a zecchinókat! Számold le a nyolcvanat, aztán meglátod, hogy rólad sem feledkezem meg.

Gurth végre engedett. Kiszámolta a nyolcvan aranyat az asztalra, Izsák pedig kiállította a nyugtát a ló és a fegyverek áráról. A zsidó keze reszketett örömében, amint besöpörte az első hetven aranyat. A tíz utolsót már sokkal lassabban számolta meg; mindegyik után megállt, motyogott valamit, kezébe vette az aranyat, nézegette, és csak azután ejtette be erszényébe. Mintha a kapzsisága tusakodott volna a jobbik énjével, és arra kényszerítette volna, hogy rakja el egyik aranyat a másik után; viszont a nagylelkűsége arra nógatta, hogy legalább a pénz egy részét küldje vissza jótevőjének - vagy adja jutalmul a szolgájának. Amit magában dünnyögött, körülbelül így hangzott:

- Hetvenegy... hetvenkettő... a gazdád derék ifjú... hetvenhárom... igazán derék ifjú... hetvennégy... ennek az aranynak csorba a széle, vagy lecsíptek belőle... hetvenöt... milyen könnyű ez az arany, mintha nem volna meg a teljes súlya... hetvenhat... ha a gazdádnak pénzre van szüksége, jöjjön csak el bátran, a yorki Izsák mindig segít rajta... hetvenhét... persze csak akkor, ha van jó biztosíték...

Itt hosszabb szünetet tartott, és Gurth már abban a reményben ringatózott, hogy az utolsó három arany nem követi társai sorsát. De Izsák folytatta a számlálást:

- Hetvennyolc... te is derék fiú vagy... hetvenkilenc... igazán megérdemled, hogy kapj valamit...

Izsák most megint hosszasan tétovázott, és az utolsó aranyra bámult. Nyilván azon töprengett, hogy Gurthnek ajándékozza-e. Ujja hegyére rakta, úgy méregette, majd az asztalra ejtette, hogy megpengesse. Ha kissé tompán cseng, vagy a kelleténél valamicskét könnyebbnek tetszik - bizonyára a nagylelkűség győz Izsákban. De Gurthnek most nem volt szerencséje: a zecchino új veretű volt, csengése tökéletes, súlya hiánytalan, sőt egy szemernyivel több is a kelleténél.

- Ezzel megvan a nyolcvan - mondta Izsák. - Remélem, gazdád bőkezűen meg fog jutalmazni. - Újra szemügyre vette Gurth pénzeszacskóját, hosszasan, komoly arccal nézte, majd megkérdezte: - Maradt még valami pénz ebben az erszényben?

- Hogy maradt-e? - vigyorgott Gurth, hiszen nevetni nem is tudott, csak vigyorogni. - Hát tudd meg, hogy még ugyanannyi van benne, mint amennyit most olyan gondosan megszámoltál! - Összehajtogatta a nyugtát, és bedugta süvege alá. - Jaj a szakálladnak, zsidó, ha nem lesz rendben! - kiáltotta, azután kínálatlanul is töltött magának egy harmadik serleggel a finom borból, felhajtotta, és köszönés nélkül kiment a szobából.

- Rebeka - mondta Izsák a leányának -, ez az izmaelita túljárt az eszemen. No, nem baj, a gazdája azért mégis derék ifjú... örülök, hogy megszerezte azokat az arany- és ezüstsékeleket a gyors lovával meg a lándzsájával, amely olyan erős, mint a takács gerendája... akárcsak a filiszteus Góliáté!

Miután Rebeka nem felelt, Izsák arra fordult, ahol leánya az imént ült. De most már nem volt sehol. Amíg ő a derék lovag szolgájával alkudozott, a lány észrevétlenül kiment a szobából.

Közben Gurth leszaladt a lépcsőn, és a sötét előcsarnokban tapogatózva kereste a kijáratot. Ekkor egy fehér ruhás alak jelent meg előtte, kis lámpával a kezében, és intett neki, hogy jöjjön utána a kis benyílóba. Gurth csak szabódva engedelmeskedett. Nyers és szilaj volt, mint egy vadkan, ha csak földi erővel kellett szembeszállnia, de mint minden szász, irtózott az őzgidáktól, fehér asszonyoktól, erdei manóktól és mindenféle babonás lényektől, melyeknek emlékét a germán vadonból hozták magukkal ősei. Eszébe jutott, hogy végtére is egy zsidó házában van, olyan emberek közt, akikről sok mindent el lehet hinni... még azt is, hogy varázslók és halottidézők. Végül rövid habozás után mégis rászánta magát, hogy engedelmeskedik a fehér látomás intésének. Amint belépett a szobába, fellélegzett, mert megismerte a szép zsidó lányt, akit már a lovagi tornán is látott, az imént meg apja szobájában is találkozott vele.

Rebeka megkérdezte tőle, mit intézett el apjával. Gurth az igazságnak megfelelően, hűségesen beszámolt az alku részleteiről.

- Apám csak tréfált veled, jóember - mondta Rebeka. - Mi a te gazdádnak sokkal nagyobb hálával tartozunk, semhogy ezzel a lóval meg a fegyverekkel meg lehetne fizetni, még akkor sem, ha tízszer annyit érnének! Mit mondtál, milyen őszszeget fizettél apámnak?

- Nyolcvan zecchinót - felelte Gurth csodálkozva.

- Itt van ez az erszény - mondta Rebeka -, száz aranyat találsz benne. Add vissza belőle a gazdádnak azt, ami megilleti, a többit tartsd meg magadnak. Siess... eredj... ne hálálkodj! És vigyázz magadra, amikor keresztülsietsz ezen a zsúfolt városon, nehogy elveszítsd pénzedet és még az életedet is. Ruben! - tette hozzá, és tapsolt tenyerével. - Világíts ennek az idegennek, és kísérd ki! Utána pedig ne felejtsd el jól bereteszelni és belakatolni az ajtót!

Ruben, a fekete szemöldökű, fekete szakállas szolga tüstént teljesítette a parancsot. Fáklyával a kezében kinyitotta a ház kapuját, keresztülvezette Gurth-öt a kikövezett udvaron, azután kiengedte a kerítés ajtaján. Távozása után újra eltorlaszolta a kaput olyan láncokkal és reteszekkel, hogy egy börtönkapunak is megfelelt volna.

"Szent Dunstanra mondom - dünnyögte Gurth, amint a sötét úton botorkált előre -, ez nem is zsidó nő volt, hanem mennyei angyal! Tíz arany a gazdámtól, húsz meg ettől a Sáron rózsájától - micsoda szerencsés napon volt ma! Még egy ilyen, Gurth barátom, és kiválthatod magad a jobbágysorból, hogy szabad ember légy, mint akárki más. Akkor aztán sutba dobom kondásbotomat és kürtömet, kardot és pajzsot ragadok, ahogy szabad emberhez illik, és követem fiatal gazdámat mindhalálig, nyíltan és becsületesen - anélkül, hogy el kellene rejtenem arcomat és nevemet!"

 

TIZENEGYEDIK FEJEZET

1. RABLÓ:
Megállj, uram, most vesd le mindened,
Ha nem: leültetünk s vetkőztetünk.

SPEED:
Uram, elvesztünk: itt ez útonállók,
Kiktől rettegnek mind az útonjárók.

VALENTIN:
Barátaim -

1. RABLÓ:
Ne mondd, mert ellenségeid vagyunk.

2. RABLÓ:
Kuss! Hallgassuk meg őt.

3. RABLÓ:
A szakállamra esküszöm,
Meghallgatjuk, mert tisztességes ember.

Shakespeare: A két veronai ifjú


De Gurth éjszakai kalandjai ezzel még nem értek véget, amire maga is hamarosan ráeszmélt. Miután elhaladt két-három magányos ház előtt, amely úgy álldogált a város határán, mintha eltévedt volna, Gurth egy mélyen húzódó ösvényre jutott. Az ösvény két magas partját mogyoró- és magyalbokrok lepték el, csak itt-ott nőtt ki közülük egy-egy törpe tölgy, átnyújtva ágait a túlsó oldalra, az ösvény felett. A göröngyös ösvényen kiszáradt keréknyom futott végig, hiszen nemrégen szekerek szállítottak erre mindenféle holmit a lovagi versenyre. Vaksötét volt, a part bokrai elfogták a holdsarló sugarait.

A város felől mulatozás és duhajkodás távoli hangjait lehetett hallani, néha hangos kacagást vagy sikoltozást, néha meg vad zeneszót. Gurth nyugtalanul hallgatta ezeket a hangokat, amelyek arra vallottak, hogy meglazult a rend a városban, ahol most sok fegyveres nemes tanyázott féktelen csatlósaival és szolgaseregével.

"A zsidó lánynak igaza volt - gondolta Gurth. - Az égre mondom és Szent Dunstanra, már szeretném, ha túl lennék ezen az éjszakai sétán, és biztonságban érezném magamat aranyaimmal együtt. Itt annyi a - nem akarom mondani, hogy kóbor rabló, de kóbor lovag, kóbor csatlós, kóbor barát és más papi személy, kóbor lantos, bohóc és szemfényvesztő, hogy még egy üres zsebű csavargó is veszélyben forogna, hát még egy jámbor kondás, aki egy egész zacskó aranyat cipel. Bárcsak kijutnék már az átkozott bokrok közül, hogy legalább lássam, ha Szent Miklós züllött deákjai[18] nyakamba akarnak ugrani!"

Gurth tehát meggyorsította lépteit, hogy minél előbb kijusson a sík rétre, ahová a mély bevágás vezetett. De nem volt elég szerencsés ahhoz, hogy célját elérje. Már az ösvény felső végén sietett keresztül, ahol a legsűrűbb volt a bozót, amikor hirtelen négy ember ugrott rá az ösvény két magas partjáról - pontosan úgy, ahogy szorongó szívvel előre látta. Olyan erősen megragadták, hogy minden védekezés lehetetlen volt. Ha korábban kezdi, talán még eredményes lehetett volna, de hiába - elkésett vele.

- Add ide azt, ami nálad van! - szólt rá egyik támadója. - Mi a közösség megszabadítói vagyunk, minden embert megszabadítunk terhétől.

- Engem bizony nem lehetne olyan könnyen megkönnyíteni - dünnyögte Gurth, akinek zabolátlan őszinteségét még a közvetlen erőszak sem tudta megszelídíteni -, volna csak módom arra, hogy védekezzem, és néhányat üssek jobbra-balra!

- No, erre mindjárt módot adunk neked - mondta az egyik rabló, és társához fordulva hozzátette: - Vigyük magunkkal ezt a fickót. Majd gondoskodunk róla, hogy az erszényét elszedjük, és a fejét is betörjük ráadásul. Ez lesz a legjobb: két érvágás egyszerre!

A foglyot barátságosan taszigálták megszabott végzete felé, majd jóval durvábban felvonszolták a töltésre. Itt, az ösvénytől balra sűrű bozót terült el, amely a parttól a rétig húzódott. Gurth kénytelen volt követni goromba útitársait a bozót sűrű mélyébe. Egyszerre csak váratlanul megálltak egy szabálytalan alakú tisztáson, ahol nem volt se fa, se bokor, melynek ágai és levelei útját állhatták volna a hold sugarainak. Viszont az igazi útonállókat itt két ember várta - nyilván ők is a bandához tartoztak. Oldalukon rövid kardot viseltek, markukban hatalmas furkósbotot szorongattak. Gurth most vette csak észre, hogy mind a hat bandita álarcot visel, amiből - ha eddig kételkedett volna benne - most már biztosan tudta, milyen foglalkozást űznek.

- Mennyi pénzed van, fickó? - kérdezte az egyik rabló.

- Harminc zecchino saját tulajdonom - felelte Gurth mogorván.

- Meg kell bírságolni - kiáltották a rablók. - Micsoda szász ez! Harminc zecchinója van, és még józanul járkál itt! A legnagyobb bírságot érdemli! El kell szedni mindenét!

- Azért gyűjtöttem össze, hogy megváltsam a szabadságom - mondta Gurth.

- Szamár vagy! - förmedt rá az egyik rabló. - Három korsó dupla sörtől bármikor olyan szabad lehetsz, mint a gazdád, vagy még nála is különb, ha ő is csak afféle szász!

- Sajnos, igazatok van - felelte Gurth. - De ha ezzel a harminc arannyal tőletek is megvásárolhatom a szabadságomat, eresszétek el a kezemet, hadd fizessem ki a váltságdíjat.

- Várjatok csak! - kiáltott fel az a rabló, aki valami vezérféle lehetett, mert parancsolgatott a többieknek. - Ebben a zacskóban, amit a melleden viselsz, alighanem több arany van, mint amennyiről te beszélsz. Érzem ám, ha kitapintom, a köpenyeden keresztül.

- Nem tagadom, de az nem az enyém, hanem a gazdámé, a legderekabb lovagé! - felelte Gurth. - Erről a pénzről nem akartam beszélni, és nem is beszéltem volna, ha beéritek azzal, ami az enyém.

- Tisztességes fickó vagy, elismerem - mondta a rabló. - És mi nem tiszteljük Szent Miklóst annyira, hogy meg ne hagyjuk a harminc zecchinódat, ha őszintén beszélsz velünk. Egyelőre add ide azt, amit reád bíztak.

E szavak után kivette Gurth kebléből a nagy bőrzacskót, amelyben a többi zecchino mellett ott volt az az erszény is, amelyet Rebeka adott Gurthnek,

- Ki a gazdád? - faggatta tovább a rabló Gurth-öt.

- A Kitagadott lovag - felelte Gurth.

- Aki olyan jól forgatja a lándzsát, hogy megnyerte a mai tornán a díjat? Mi a neve, és hova való?

- Gazdámnak úgy tetszik, hogy neve titokban maradjon - felelte Gurth. - Én bizony nem árulom el még akkor sem, ha elevenen megnyúztok!

- Hát téged hogy hívnak, és hová való vagy te?

- Ezt se mondhatom meg. Ha elárulnám, a gazdámat is elárulnám vele.

- Szemtelen fickó vagy - mondta a rabló -, de erről majd később beszélünk. Most azt mondd meg, hogyan jutott a gazdád ehhez az aranyhoz. Örökölte, vagy hogyan szerezte?

- A lándzsájával - felelte Gurth. - Négy szép lónak és négy szép páncélnak a váltsága van ebben a zacskóban.

- Mennyi az? - kérdezte a rabló.

- Kétszáz arany.

- Csak kétszáz? Gazdád nagyon szelíden bánt a legyőzöttekkel, és olcsó váltságdíjat szabott meg nekik. Kik fizették az aranyat?

Gurth felsorolta a nevüket.

- És Brian de Bois-Guilbert, a templomos lovag? Mennyi váltságdíjat fizetett a lováért meg a páncéljáért? Látod, hogy mindent tudunk! Minket nem lehet becsapni.

- A templomostól - felelte Gurth - a gazdám nem fogad el semmit, csak a szíve vérét. Meg fognak vívni életre-halálra, és nem udvariaskodnak egymással.

- Igazán? - csodálkozott a rabló, és csak hosszabb szünet után kérdezősködött tovább. - És neked mi dolgod volt itt, Ashbyben, ennyi rád bízott pénzzel?

- Azért jöttem ide, hogy felkeressem Izsákot, a yorki zsidót, és kifizessem neki a lovat meg a páncélinget, amellyel felszerelte gazdámat a lovagi tornára.

- És mennyit fizettél Izsáknak? Ahogy ezt a zacskót emelgetem, a súlyából is látom, hogy még mindig van vagy kétszáz arany benne.

- Nyolcvan zecchinót fizettem a zsidónak, és százat adott vissza helyette.

- Hogyan? Micsoda? Mit beszélsz? - kiáltották a rablók egyszerre. - Tréfálni mersz velünk, hogy ilyen hazugságokkal traktálsz?

- Amit mondtam - felelte Gurth -, olyan igaz, mint ahogy a hold ragyog ott a fejünk fölött az égen. A száz aranyat megtalálhatjátok a bőrzacskóban, egy külön selyemerszényben, nincs összekeverve a többi pénzzel.

- De gondold meg, ember - hüledezett a kapitány -, utóvégre egy zsidóról van szó... egy izraelitáról! Csak nem hisszük el neked, hogy aranyat adott vissza! Ez éppoly lehetetlen, mint ahogy a száraz homok a sivatagban nem adja vissza a kupa vizet, amelyet egy zarándok kiöntött.

- Mit mesélsz te? - méltatlankodott egy másik bandita. - Hogy a zsidó méltányos volt? Annyi irgalom sincs bennük, mint egy seriffben, akit elfelejtettél megvesztegetni.

- Mégis úgy történt, ahogy mondom - felelte Gurth.

- Világosságot ide, gyorsan! - mondta a kapitány. - Hadd vizsgálom meg ezt az erszényt! Ha igaz, amit ez a fickó mond, a zsidó bőkezűsége csodával határos! Éppen olyan csoda, mint valamikor a forrás volt, amely őseit felüdítette a sivatagban.

Világosságot gyújtottak, és a rabló nekilátott, hogy megnézze, mi van az erszényben. A többiek ott tolongtak körülötte, még az a kettő is, aki eddig Gurthot szorongatta. Most kicsit lazábban fogták, amint előrenyújtott nyakkal lesték a számlálás eredményét. Gurth felhasználta az alkalmat, hogy nem figyelnek oda. Hirtelen megfeszítette minden erejét, és kitépte magát a kezükből. El is menekülhetett volna, ha rá tudja szánni magát, hogy gazdája aranyait veszni hagyja. De esze ágába se jutott ilyesmit cselekedni. Az egyik rabló kezéből kikapta a husángot, és fejbe vágta vele a "kapitányt", aki nem készült fel erre a váratlan támadásra. Gurth visszaragadta kincsét, és már-már elmenekült vele, de a rablók fürgébbek voltak nála, utolérték, lefülelték, és megint elszedték tőle zacskóját.

- Te gazember! - szitkozódott a kapitány feltápászkodva. - Majdnem betörted a fejemet. Szerencséd, hogy a mi kezünkbe kerültél. Egy másik banda most felhúzna az első fára szemtelenségedért. Hogy nálunk mi vár rád, tüstént meghallod. De előbb beszéljünk a gazdádról - előbb jön az úr, azután a szolga, ez a lovagvilág rendje. Mit izegsz-mozogsz ott? Nem tudsz veszteg maradni? Ha még egyszer meg mersz moccanni, majd elcsendesítünk örökre, érted? Cimborák! - fordult aztán a bandájához. - Ez az erszény zsidó betűkkel van kihímezve. Úgy látszik, a fickó nem hazudott. Ha pedig igazat beszélt, akkor gazdáját, a kóbor lovagot nem sarcolhatjuk meg. Túlságosan hasonlít hozzánk, semhogy megkárosítsuk. A kutya se marja meg a kutyát, amíg van farkas is meg róka is bőségesen.

- Hasonlít hozzánk? - csodálkozott az egyik bandita. - Szeretném tudni, hogy miben és miért!

- Szamár vagy - felelte a bandavezér. - Hát nem éppen olyan szegény és kitagadott, mint mi magunk? Nem a kardja élével keresi meg a kenyerét, éppen úgy, mint mi? Nem verte meg Front-de-Boeuf urat és Malvoisin urat, amit örömest megtennénk mi is, ha lehetne? Nem készül megvívni életre-halálra Brian de Bois-Guilbert lovaggal, akitől éppen elég okunk van rettegni? De különben is, csak nem gondolod, hogy annyi lelkiismeret sincs bennünk, mint egy hitetlenben - egy héber zsidóban?

- Nem, az igazán szégyen volna - mondta egy másik rabló. - De annyi bizonyos, hogy amíg a jó öreg Gandelyn bandájában dolgoztam, nem voltak lelkiismeret-furdalásaink. És mi lesz ezzel a szemtelen paraszttal? Csak nem engedjük el őt is bántatlanul?

- Hát próbáld bántani, ha tudod - felelte a bandavezér -, én nem avatkozom bele. Hé, fickó! - fordult most Gurth felé. - Értesz valamit a furkósbot forgatásához, hogy úgy kapkodsz utána?

- Azt hiszem - mondta Gurth -, fölösleges erre válaszolnom, kitapasztaltad magad is, nem?

- Mi tagadás, engem jól fejbe kólintottál - felelte a kapitány. - De üsd le ezt a legényt is, akkor szabad vagy, mehetsz a dolgodra. Ám ha te húzod a rövidebbet - az ördögbe is, olyan makacs fickó vagy, hogy akkor sem fizetnél, végül még nekem kellene megfizetnem helyetted a váltságdíjat! Markold meg jól a botodat, molnár - fordult most a társához -, és vigyázz a fejedre! A fickót meg eresszétek el, és adjatok neki egy jó husángot. Elég világos van itt, hogy lássátok a célt: vagyis egymás fejét.

A két bajvívó - egy-egy doronggal a kezében - a tisztás közepére lépett, hogy minél jobban kihasználja a holdvilágot. A rablók kacagva körülvették őket, és hangos kiáltásokkal buzdították társukat:

- Rajta, molnár! Vigyázz a kerekedre!

A molnár megragadta furkósbotját a közepe táján, és megforgatta feje körül olyan mozdulattal, amelyet a franciák úgy hívnak: faire le moulinet - azután hetvenkedve felkiáltott:

- Gyere, te paraszt, ha mersz! Mindjárt megtanulod, milyen nehéz a molnár keze!

- Ha molnár vagy, akkor kétszeres rabló vagy - felelte Gurth rendületlen bátorsággal -, én meg mint tisztességes ember, elhegedülöm a nótádat.

Ezzel a két bajnok nekiesett egymásnak. Az első percekben úgy tetszett, hogy körülbelül egyforma erősek, bátrak és ügyesek. Fürgén elhárították és viszonozták egymás csapásait, és dorongjaik szüntelen csattogásával olyan lármát csaptak, hogy aki messziről hallja, könnyen azt hihette volna, hogy legalább hat-hat ember küzd mindegyik oldalon. Kevésbé makacs, sőt kevésbé veszélyes viadalokról írtak már hőskölteményeket, de Gurth és a molnár párbaját nem énekli meg senki - nem akad költő, akit ez a küzdelem dalra tudna ihletni. Tudom, hogy a furkósbotpárbaj már régen divatját múlta, mégis megénekelem én - legalább prózában - ennek a két bátor bajnoknak a dicsőségét.

Sokáig küzdöttek egyforma szerencsével, míg végül a molnár elveszítette türelmét. Bosszankodott, hogy ilyen makacs ellenfélre akadt, meg azért is, mert hallotta társai nevetését, akik - mint ilyenkor szokásos - éppen a bosszankodásán mulattak a legjobban. Persze, ilyen lelkiállapotban nem lehet sikereket elérni a furkósbotpárbajban, amelyhez hidegvér kell - éppen úgy, mint a közönséges verekedéshez. Gurth is dühös volt, de megőrizte nyugalmát, és így határozott előnyhöz jutott, amelyet ki is használt alaposan.

A molnár dühösen támadott, botjának hol az egyik, hol a másik végével sújtott ellenfelére, aki mindinkább féldorongnyira igyekezett megközelíteni. Gurth úgy védekezett a támadás ellen, hogy két kezét körülbelül egyrőfnyire tartotta egymástól, és roppant gyorsan forgatta furkósbotját, hol az egyik, hol a másik kezével. Így sikerült fejét és testét az ütésektől megvédenie. Szemével, kezével, lábával szüntelenül résen volt, pontosan ügyelt a tempóra, és ez a védekező taktika nem fárasztotta ki. De mihelyt észrevette, hogy ellenfeléből kezd kifogyni a szusz, tüstént támadásba ment át, és bal kezével a molnár arca felé lendítette a dorongot. A molnár igyekezett kivédeni a csapást, de Gurth most hirtelen jobb kezébe kapta a dorongot, és nagy lendülettel balról vágta fejbe ellenfelét. A molnár, mint egy zsák liszt, elterült a földön.

- Remek ütés volt, az angyalát! - lelkendezett az egyik rabló.

- Tisztességes mérkőzés, amilyennek lennie kell! - kiáltotta a másik.

- Hurrá! Éljen Anglia! Jó öreg Anglia örökké!

- A szász megmentette pénzét és irháját!

- A molnár végre emberére akadt!

A kapitány a győzteshez fordult, és mintha összefoglalná a kiáltásokban kifejezésre jutó közvéleményt, így szólt:

- Szabad vagy, barátom, mehetsz, amerre jólesik! Melléd adom két társamat, hogy megmutassák a legrövidebb utat gazdádhoz, és megvédjenek olyan éjszakai útonállóktól, akikben nincs annyi emberség, mint bennünk. Sok sötét alak ólálkodik ám most a város körül. De valamire figyelmeztetlek. Nem akartad megmondani a nevedet, és mi nem is faggattunk túlságosan. De te se próbáld kitudni, hogy kik vagyunk mi. Mert ha mégis megpróbálnád, meg is bánnád hamarosan, esküszöm!

Gurth megköszönte a kapitány szívességét, és megígérte, hogy nem felejti el azt, amire figyelmeztette. Erre két bandita fogta a husángját, és elindult előre, intve Gurthnek, hogy kövesse őket. Befordultak egy kis ösvényre, amely átszelte a bozótot, és a vele határos rétre vezetett. A sűrűség szélén két ember bukkant elő, és valamit kérdezett Gurth vezetőitől. A suttogó válasz után újra visszahúzódtak a bozótba, és Gurthék zavartalanul folytathatták útjukat. Mindebből Gurth arra a következtetésre jutott, hogy igen erős bandával akadt össze, amelynek nagyon sok tagja van, és ha huzamosabb ideig tanyáznak valahol, őrszemeket állítanak fel körös-körül.

Kiértek a nyílt rétre, amely elég nagy volt ahhoz, hogy Gurth eltévessze az utat. Vezetői ezért még nem hagyták magára, hanem elkísérték egy lankás domb tetejére, ahol már könnyű volt tájékozódni. Innen tisztán lehetett látni a bajvívótér kerítését, a két végében fehérlő sátrakat, a holdfényben libegő zászlókat. Még hangfoszlányokat is hozott ide a szél: az őrök zümmögő énekét, amellyel az éjszakai szolgálat hosszú óráit igyekeztek megrövidíteni.

A rablók itt megálltak.

- Nem megyünk veled tovább - mondták -, itt már ráfizethetünk a sétára. Ne felejtsd el, amire figyelmeztettünk: tartsd titokban mindazt, ami ma este veled történt. Ha hallgatsz, nem fogod megbánni. De ha eljár a szád, még a londoni Tower vastag falai sem védhetnek meg a bosszúnktól.

- Jó éjszakát, urak, és köszönöm kedvességteket - felelte Gurth. - Jól eszembe véstem, amit parancsoltatok. Remélem, nem veszitek sértésnek, ha könnyebb és tisztességesebb mesterséget kívánok nektek.

Ezzel el is váltak egymástól. A rablók visszatértek oda, ahonnan jöttek, Gurth pedig folytatta útját gazdájához. A rablók hiába kötötték lelkére a hallgatást. Gurth a sátorban bőségesen beszámolt kalandjairól gazdájának.

A Kitagadott lovag alig hitt a fülének. Nem győzött csodálkozni Rebeka nagylelkűségén (bár tüstént elhatározta, hogy nem veszi igénybe), valamint a rablók jószívűségén, hiszen ez a szép tulajdonság alig fér össze csúf mesterségükkel. Még sokáig eltűnődött volna ezeken a furcsa dolgokon, de eszébe jutott, hogy egyelőre az alvás sokkal fontosabb. Az elmúlt nap fáradalmai is megkövetelték a pihenést, csakúgy, mint a következő nap tusái.

A lovag elnyúlt a pompás fekvőhelyen, amely a sátor dísze volt, a hűséges Gurth pedig a szőnyegül szolgáló medvebőrre heveredett. Sajgó lábait kinyújtóztatva, ott hajtotta álomra fejét a sátor bejáratánál - így senki se hatolhatott be anélkül, hogy fel ne ébressze.

 

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Nem vágtat már herold ide-oda,
Megzendül trombita és harsona,
Nincs több beszéd, két ember harcra kél,
Nyeregkápán pihen a dárdanyél.
Megsarkantyúzzák paripáikat,
Lássák, ki vív jól, ki ül jól lovat;
A pajzsokon dördül nehéz ütés,
Már egyiknek gyomrában a döfés;
Húsz láb magas lándzsa felröpül,
Ezüstös kard ragyog mezítlenül,
A sisak csapástól kettéhasad,
A vér, mint vad piros folyam, szalad.

Chaucer: Canterbury mesék


Ragyogó reggelre ébredt a világ. A nap még alig hágott fel a látóhatáron a felhőtlen égboltozatra, amikor a legtürelmetlenebb nézők már elindultak a nap eseményeinek középpontja, a bajvívótér felé, hogy jó helyet biztosíts
anak maguknak, ahol zavartalanul gyönyörködhetnek a várva várt látványosságban, a lovagi torna folytatásában.

Azután a marsallok jelentek meg a küzdelem színterén csatlósaikkal és heroldjaikkal, hogy feljegyezzék azoknak a lovagoknak a nevét, akik részt akarnak venni a mérkőzésben, valamint azt is, hogy melyik oldalon óhajtanak küzdeni. Ez nagyon fontos volt, mert csak így lehetett gondoskodni arról, hogy az egymással mérkőző két csoport egyforma nagy legyen.

A torna szabályai értelmében a Kitagadott lovagot tekintették az egyik csoport vezérének, míg a másik csoport bajnoka Brian de Bois-Guilbert volt, akiről úgy vélekedtek, hogy a tegnapi tusában a második helyet érdemelte ki. Hozzá csatlakoztak természetesen azok, akik tegnap vele együtt a kihívók közé tartoztak - kivéve Ralph de Vipont lovagot, aki úgy bukott le a lóról, hogy nagyon megütötte magát, és egyelőre harcképtelenné vált. Jelentkezőben egyébként nem volt hiány - mindkét oldalon számos kiváló nemes lovag készült kiállni a porondra.

Az általános tornajáték, amelyben az összes lovagok egyszerre küzdöttek, veszedelmesebb volt, mint a párviadal, az akkori lovagok mégis szívesebben választották a csoportos mérkőzést. Sok lovag nem bízott eléggé a saját ügyességében, és vonakodott egyedül kiállni egy-egy híres bajnok ellen. De azért mégis szerette volna kimutatni bátorságát, és erre adott alkalmat az általános összecsapás, ahol körülbelül egyforma erejű ellenfelek mérhették össze ügyességüket. Ezúttal mindkét oldalon már ötven-ötven harcra kész lovag iratkozott fel, amikor a marsallok kijelentették, hogy több jelentkezést már nem fogadhatnak el. Ettől nem tágítottak - nagy bosszúságára azoknak, akik későn jelentkeztek.

Tíz óra tájban az egész síkság zsúfolva volt férfiakkal és nőkkel, akik lóháton vagy gyalogosan siettek a torna színterére. Nemsokára harsány kürtszó jelezte, hogy János herceg és kísérete megérkezett. Kíséretében sok olyan lovag volt, aki maga is részt akart venni a mérkőzésen, a többi pedig csak azért jött, hogy végignézze.

Körülbelül ekkor érkezett meg a szász Cedric is, Lady Rowenával, de Athelstane most nem volt a társaságukban. Mert ez a szász úr ma páncélt öltött magas és izmos termetére, hogy beálljon a küzdők közé, mégpedig - Cedric nagy meglepetésére - a templomos lovag csapatában. Cedric hiába tiltakozott, hiába vetette szemére barátjának, hogy rosszul választotta meg, melyik csoporthoz csatlakozzék. Szavaira csak kurta és mogorva feleletet kapott. Így szoktak válaszolni azok az emberek, akik makacsul ragaszkodnak elhatározásaikhoz, különösen ha nem tudják megindokolni.

Athelstane nem volt éppen lángész, de mégis elég okos ahhoz, hogy elhallgassa a legfőbb, ha ugyan nem egyetlen okot, amely arra késztette, hogy Brian de Bois-Guilbert csapatához csatlakozzék. Bár lomha és egykedvű természete visszatartotta attól, hogy bárkinek is udvaroljon, Lady Rowena nagyon tetszett neki, és körülbelül elintézett dolognak tekintette, hogy feleségül veszi, mintha ehhez elég volna Cedric beleegyezése és Rowena egyéb barátainak helyeslése. Ezért Coningsburgh büszke ura alig tudta elfojtani bosszúságát, amikor az előző nap győztese Rowenát választotta ki arra a megtiszteltetésre, amelynek odaítélésére lándzsájával szerzett jogot. Athelstane úgy érezte, hogy az idegen az ő köreit zavarja, az ő jogait csorbítja - és elhatározta, hogy megbünteti érte. Bízott erejében és ügyességében is, amelyet hízelgő ismerősei annyira magasztaltak. Majd megtépázza a Kitagadott lovag babérjait, és ha kedvező alkalom kínálkozik rá, csatabárdja súlyával is megismerteti.

János herceg is azt szerette volna, ha a templomos lovag csapata szerzi meg a győzelmet. Néhány elejtett célzás elég volt ahhoz, hogy környezete megértse, mi a kívánsága. De Bracy és még néhány más lovag is sietett engedelmeskedni a herceg néma óhajtásának. Abba a csapatba iratkoztak, amelynek élén a templomos állt. Viszont akadt elég lovag - angol és szász, belföldi és idegen egyaránt -, aki a másik csapathoz csatlakozott, annál is inkább, mert olyan kiváló bajnok vezette, mint a tegnapi mérkőzések hőse.

A herceg, mihelyt észrevette, hogy Lady Rowena megérkezett, tüstént magára öltötte azt az udvarias modort, amellyel mindig nagy sikert aratott, valahányszor kedve támadt ezt a szerepet megjátszani. Elébe lovagolt, leemelte fövegét, leszállt lováról, és lesegítette a hölgyet a nyeregből. Kísérői fedetlen fővel álltak mellette; egyikük, a legelőkelőbbek közül való, leugrott lováról, hogy megfogja Lady Rowena paripájának kantárát.

- Így adunk példát arra a hódolatra, amely a Szépség és Szerelem Királynőjét megilleti - mondta János herceg. - Mi magunk vezetjük a trónhoz, amely ma az övé. Hölgyeim - tette hozzá -, úgy szolgáljátok királynőtöket, mint ahogy magatok is megkövetelitek majd, ha legközelebb titeket ér ez a kitüntetés.

Ezzel a herceg odavezette Rowenát arra a díszhelyre, amely éppen szemben volt az ő trónszékével. A legszebb és legelőkelőbb hölgyek tolongtak a nyomában, hogy minél közelebb üljenek a mai nap királynőjéhez.

Alighogy Rowena elfoglalta helyét, harsány zene üdvözölte, amelyet félig elnyelt a tömeg rivalgása. Közben kisütött a nap, és pazar fényözönnel árasztotta el a lovagok csillogó fegyvereit. A két csapat már összegyűlt a bajvívó tér két ellenkező végében; izgatottan tanácskoztak a csatarendről, hogy melyik legalkalmasabb a győzelem kivívására.

A heroldok most csendet parancsoltak, hogy kihirdessék a mérkőzés szabályait. Ezeknek a célja az volt, hogy némiképpen csökkentsék a küzdelem veszedelmes voltát. Az elővigyázatosságra szükség volt, hiszen a harcot éles kardokkal és hegyes lándzsákkal akarták megvívni.

Ezért a bajnokoknak megtiltották, hogy kardjukat szúrásra használják, csak sújtani lehetett vele. Kihirdették, hogy minden lovag tetszése szerint harcolhat akár buzogánnyal, akár csatabárddal, de a tőr tilos fegyver volt. Az a lovag, akit kivetettek a nyeregből, gyalog folytathatta a küzdelmet az ellenpárt bármelyik lovagjával, aki hasonló helyzetbe került; de lóhátról nem volt szabad a gyalogost megtámadni. Ha valamely lovagnak sikerül ellenfelét a bajvívó tér szélére szorítani annyira, hogy testével vagy fegyverével hozzáért a palánkhoz: ez a kiszorított lovag köteles volt magát legyőzöttnek vallani, és lovát meg felszerelését a győztes rendelkezésére bocsátani. Az ily módon legyőzött lovag nem vehetett részt a további küzdelemben. Ha egy bajnokot leterítettek a földre, csatlósa vagy apródja beléphetett a bajvívó térre, hogy gazdáját kivonszolja a forgatagból; de ebben az esetben a bajnokot legyőzöttnek nyilvánították, és lova meg fegyvere veszendőbe ment. Ha János herceg ledobja vezéri pálcáját, a küzdelmet tüstént abba kell hagyni; ez a szabály is arra szolgált, hogy megakadályozza az oktalan vérontást abban az esetben, ha az ádáz küzdelem túlságosan soká tart. Ha egy lovag nem tartja be a torna szabályait, vagy akármilyen módon megszegi a tisztes lovagi viselkedés törvényeit: büntetésül megfosztják fegyvereitől, és megfordított pajzzsal, lovagló módon a palánkra ültetik, hogy köznevetségül szolgáljon.

Miután ezeket a rendszabályokat kihirdették, a heroldok néhány lelkesítő szóval fejezték be mondókájukat: buzdították a lovagokat, hogy teljesítsék vitézi kötelességüket, és érdemeljék ki a Szépség és Szerelem Királynője elismerő mosolyát.

Ezután a heroldok visszavonultak helyükre. A lovagok hosszú sorban bevonultak a bajvívó tér két végén, és kettős sorba álltak; a két-két sor pontosan szemben egymással. Mindegyik csapat vezére az első sor közepére állt, de csak akkor, amikor már gondosan elrendezte csapatát, és minden embere elfoglalta a maga helyét.

Szép látvány volt - de egyúttal aggasztó is -, amint a sok lovag csillogó páncéljában, pompás paripáján, bátran felsorakozott a veszedelmes küzdelemre. Úgy ültek harci nyergükben, mint megannyi vascölöp, és éppen olyan türelmetlenül várták az indítójelt, mint tüzesen viháncoló, idegesen nyerítő lovaik.

A lovagok erősen fogták kezükben hosszú lándzsájukat, csillogó hegyét a nap felé fordítva. A lándzsák végét díszítő zászlócskák vígan lobogtak a szélben, éppen úgy, mint a lovagok sisaktollai. A bajvívók mozdulatlanul álltak, mialatt a bajvívótér marsalljai alaposan megszemlélték soraikat, nehogy egyik vagy másik oldalon a megállapított létszámnál több vagy kevesebb legyen. A számlálás azzal az eredménnyel végződött, hogy nincs semmi hiba, és a marsallok visszavonultak a bajvívó térről. Ekkor William de Wyvil mennydörgő hangon elkiáltotta a vezényszót:

- Laissez aller! Rajta!

Még ki se mondta, már felharsantak a kürtök; a lovagok leeresztették és hónuk alá kapták lándzsájukat; sarkantyúikat belevágták a lovak vékonyába. A két csapat első sora teljes vágtatásban egymásnak rohant, és a porond közepén összetalálkozva, olyan robajjal ütközött össze, hogy mérföldnyi távolságból is meg lehetett hallani. A két csapat hátsó sora lassabban követte az elsőt, hogy támogassa, ha meginog, vagy utánarukkoljon a győzőnek.

Az összecsapás eredményét nem lehetett mindjárt látni, hiszen olyan sok lópata verte fel a port, hogy a levegő egészen elsötétült. Eltartott egy jó percig, míg a nézők észrevehették, hogy mi történt. Amikor a porfelhő megritkult, látni lehetett, hogy a lovagoknak már csak a fele ül lóháton; a többit kivetette a nyeregből ellenfele ügyessége és fürgesége vagy túlsúlya és túlereje, amely elsöpört lovat és embert egyaránt. De sokan a földre bukottak közül föltápászkodtak, és most gyalog tusáztak azokkal, akik a másik oldalon szintén kiestek a nyeregből. Mindkét oldalon sokan voltak, akik megsebesültek, és harcképtelenné váltak; vérző sebükre kendőt szorítva igyekeztek kijutni a kavargó sokaságból. A még lóháton ülő bajnokok közül majdnem mindegyiknek eltört a lándzsája a heves összecsapásban; most karddal akaszkodtak egymásba, harsány harci kiáltásokkal tüzelték magukat, és olyan vad csapásokat osztogattak, mintha életük és becsületük forogna kockán.

A kavarodás nemsokára még jobban fokozódott, mert mindkét oldalon előrohant a második sor, amely addig tartalékul szolgált, és most az első sor segítségére sietett. Brian de Bois-Guilbert hívei ezt ordították:

- Ha! Beau-seant![19] Beau-seant! A templomért! A templomért!

Az ellenpárt meg ezt kiáltotta:

- Desdichado! Desdichado!

A jelszót vezérük pajzsának feliratából vették.

A bajnokok szenvedélyes haraggal és változó szerencsével folytatták a küzdelmet, amelynek hullámai hol a porond déli, hol meg az északi vége felé gomolyogtak - aszerint, hogy pillanatnyilag melyik csapat kerekedett felül. Közben az ütések csattanása és a bajnokok harci kiáltása összekeveredett a kürtök félelmetes harsogásával. A zaj elnyomta a sebesültek nyögését - meg azokét, akik lezuhantak a nyeregből, és tehetetlenül hemperegtek a porban, a lovak patái alatt. A bajnokok nemrég még fényesen csillogó páncélját most már por és vér borította, behorpadt és szétrepedt a kardok és csatabárdok csapásaitól. A vidám tollak, amelyek az imént még a sisakok taréján díszelegtek, most hópelyhek módjára szállingóztak a szélben. Mindaz, ami a felvonuláskor pompás, szép és kecses volt, eltűnt, megsemmisült, és nyomában nem maradt más, csak csupa olyan látnivaló, ami rémületet és szánalmat kelt.

De oly ellenállhatatlan a szokás ereje, hogy nemcsak a népet ragadta magával, amelyet vonz minden borzalmas látvány - hanem elbűvölte még az előkelő hölgyeket is, akik az erkélyeken tolongtak, és borzongó izgalommal figyelték a viadalt; eszük ágába se jutott elfordítani tekintetüket a szörnyűséges látványtól. Legfeljebb annyi történt, hogy néha egy-egy szép arc elsápadt, vagy elhaló női sikoly hallatszott, amikor valakinek a bátyja, férje vagy szerelmese lefordult a lováról. De általában a hölgyek bátran viselkedtek, és a bajnokokat is bátorították - nemcsak azzal, hogy tapsoltak nekik, fátylukat és kendőjüket lobogtatták, de szavakkal is.

- Nagyszerű döfés! Remek kardvágás! - kiáltották lelkesen, ha egy-egy sikeres mozdulat megnyerte tetszésüket.

Ha a "szépnem" vagy "gyenge nem" is ilyen lázas érdeklődést tanúsított a véres játék iránt, könnyen érthető, hogy a férfiakat még jobban elragadta. Ez hangos rivalgásban nyilvánult meg a szerencse minden fordulatánál, valahányszor egyik vagy másik fél helyzete megváltozott. A nézők előrehajoltak, szemüket a porondra meresztve, olyan izgatottan, mintha maguk kapták vagy osztották volna az ütéseket, amelyek olyan sűrűn záporoztak. És valahányszor ellankadt a küzdelem, elhangzott a heroldok buzdító kiáltása:

- Rajta, vitéz lovagok! Az ember meghal, de dicsősége örökké él! Fel a harcra! Jobb a halál, mint a vereség! Rajta, vitéz lovagok! Szép szemek figyelik hősi tetteiteket!

A harc hullámzása közben a nézők tekintete a két csapat vezetőit kereste, akik mindig ott voltak, ahol legvadabbul tombolt a csata, hogy szóval és példaadással buzdítsák vitézeiket. Mindketten nagyszerűen harcoltak, de sem Bois-Guilbert, sem a Kitagadott lovag nem bukkant olyan ellenfélre, akit magával egyenrangúnak tekinthetett volna. A két vezér tudta, hogy ha egyikük elesik, ez valószínűleg eldöntené a csata sorsát. Lobogó gyűlölettel gondoltak egymásra, és többször megkísérelték, hogy szembekerüljenek. De olyan nagy volt a tolongás és a zűrzavar, hogy a viadal első szakaszában hiába igyekeztek egymás közelébe jutni. Mindig elállta útjukat valaki, hiszen sok lovag vágyott arra, hogy összemérje erejét az ellenpárt vezérével, és így szerezzen dicsőséget magának.

S egyszer, amint a sorok megritkultak - hiszen sok lovag kénytelen volt magát legyőzöttnek vallani, sok meg a porond szélére szorult, vagy más okból kellett feladnia a harcot -, a templomos meg a Kitagadott lovag végre szembekerült egymással. Olyan szenvedélyesen rohantak előre, hogy mindenki érezte: nemcsak a dicsőség vágya hajtja őket, hanem a halálos gyűlölet is. És amikor összecsaptak, olyan lendülettel támadtak és védekeztek, hogy a nézőkből önkéntelenül is kitört a bámulat, az elragadtatás, a lelkesedés újra meg újra megismétlődő, viharos hangja.

Ebben a pillanatban a Kitagadott lovag csapata hátrálóban volt. Egyik oldalról Front-de-Boeuf hatalmas karja, a másikról Athelstane súlyos ereje csépelte és szórta szét azokat, akik szembekerültek vele. Miután mindenkit lekaszáltak a közelükben, a két lovagnak egyszerre támadt ugyanaz a gondolata: legjobb lesz, ha most a templomos segítségére sietnek, és közös erővel törnek a Kitagadott lovagra, hiszen így dönthetik el legkönnyebben a csata sorsát. Arra fordították tehát paripájukat, és egyik oldalról a normann, másik oldalról meg a szász vágtatott neki a Kitagadott lovagnak. Szinte lehetetlen volt ellenállni ennek az óriási túlerejű, váratlan támadásnak. De a szorongatott lovagot még idejében figyelmeztette a zúgó kiáltás, amelyben kifejezésre jutott a nézők aggodalma és rokonszenve.

- Vigyázz! Kitagadott, vigyázz! - hangzott mindenfelől, és így a lovag ráeszmélt a fenyegető veszélyre. Előbb hatalmas ütést mért a templomosra, azután tüstént visszarántotta lovát, hogy kikerülje Athelstane és Front-de-Boeuf támadását. Ezek a lovagok - miután céljuk eltűnt szemük elől - csak a puszta levegőt döfködték a templomos és a Kitagadott lovag között. Száguldó paripáikat alig tudták megállítani, amint két oldalról majdnem egymásnak rohantak. Végül nagy nehezen mégis megzabolázták a lovakat, megfordultak velük, aztán egyesült erővel törtek előre, hogy leterítsék a Kitagadott lovagot, és végezzenek vele.

Nem is menthette volna meg semmi, ha nem olyan erős és fürge a lova - az a nemes paripa, amelyet az előző napon nyert lándzsájával.

Szerencséje volt abban is, hogy Bois-Guilbert lova megsérült, Front-de-Boeuf és Athelstane ménje pedig kifáradt, ami nem is csoda, hiszen szörnyű súlyt kellett cipelniük - a két hatalmas, tagbaszakadt lovagon kívül a nehéz páncélt is. A Kitagadott lovag nem mindennapi lovasművészetének és a nemes paripa ügyes mozdulatainak köszönhető, hogy a három ellenfél együttes erőfeszítése is kudarcot vallott. A Kitagadott lovagnak sikerült ellenfeleit kardja hegyével néhány percig távol tartania. Sólyomsebesen ide-oda cikázva, lovával jobbra-balra fordulva, suhogó kardjával hol az egyik ellenfélre sújtott, hol a másikra, és mire azok visszavágtak, már elugratott előlük.

Az egész bajvívótér visszhangzott a tapstól, amellyel a közönség a lovag ügyességét jutalmazta. Mégis nyilvánvaló volt, hogy nem tarthatja magát sokáig, és a túlerő hamarosan legyűri. Az előkelőségek egyhangúan kérlelni kezdték János herceget, hogy dobja le pálcáját, és mentse meg ezt a kiváló lovagot attól a szégyentől, hogy a túlerő legyőzi.

- Azt már nem teszem! - kiáltott fel a herceg. - Nem én! Az egekre, nem! Ez a kalandor, aki eltitkolja nevét, és megveti a vendéglátást, amellyel meg akartam tisztelni, nyert már egy díjat, és az éppen elég neki! Mások is akarnak nyerni! A mai díjat engedje csak át azoknak, akik megérdemlik!

Volt a Kitagadott lovag csapatában egy bajnok, aki fekete páncélt viselt. Lova is hollófekete volt, és szemre éppen olyan erős, magas, hatalmas, mint az ember, aki a hátán ült. Ez a bajnok, kinek pajzsán nem volt semmiféle jelmondat, eddig vajmi kevés érdeklődést tanúsított a tusa iránt, nyugodtan, egykedvűen hadakozott. Könnyűszerrel visszavert ugyan minden támadást, de nem üldözte ellenfeleit, és maga sohasem támadott. Vagyis szinte csak a néző szerepét vállalta a tornában, és ezért az igazi nézőközönség ilyen néven kezdte emlegetni: Le Noir Fainéant - a Fekete Léhűtő.

Ez a lovag mintha hirtelen felocsúdott volna egykedvűségéből, amikor észrevette, hogy csapata vezérét három ellenfél szorongatja egyszerre. Megsarkantyúzta lovát, mely friss és pihent volt, azután ott termett a Kitagadott lovag mellett - hirtelen, mint a fergeteg. Hangja harsogott, mint a trombita, amikor így kiáltott:

- Desdichado, megsegítelek!

Ideje is volt, mert amíg a Kitagadott lovag a templomossal viaskodott, Front-de-Boeuf észrevétlenül megközelítette, és már sújtásra emelte kardját. De mielőtt lecsaphatott volna, a Fekete lovag olyan ütést mért a fejére, hogy a kard kihullott a kezéből. A ló és lovasa egyaránt megtántorodott a rettenetes ütéstől, amely a csiszolt sisakról alig gyengülő erővel a paripa nyakára pattant. A ló felbukott, és Front-de-Boeuf a következő pillanatban már a porban hentergett. A Fekete Léhűtő ekkor megfordította lovát, és Athelstane of Coningsburghot vette célba. Miután kardja eltört, amikor Front-de-Boeufre sújtott, most kicsavarta Athelstane markos kezéből a csatabárdot, amelyet forgatott. Olyan ügyesen, mintha gyerekkora óta ismerné ezt a fegyvert, úgy mellbe vágta vele Athelstane-t, hogy a szász is eszméletlenül zuhant le a porba. Miután véghezvitte ezt a két hőstettet - amelyért a közönség annál inkább megtapsolta, mert egyáltalában nem várt tőle semmi hasonlót -, a lovag mintha hirtelen visszazökkent volna közönyös tunyaságába. Nyugodtan, kényelmesen elügetett a pálya északi végébe, vezérére bízva, hogy végezzen Brian de Bois-Guilbert lovaggal, ahogy éppen tud. Igaz, hogy ez most már nem volt olyan nehéz feladat, mint egy órával előbb. A templomos lova több sebből vérzett, és összeomlott a Kitagadott lovag rohamától. Brian de Bois-Guilbert a földön hempergett, belegabalyodva a kengyelbe, amelyből nem bírta lábát kiszabadítani. Ellenfele leugrott a nyeregből, félelmetes kardját meglengette a templomos feje fölött, és felszólította, hogy adja meg magát. Ám ekkor János herceg - akit jobban megindított a templomos veszedelmes helyzete, mint az imént a Kitagadott lovagé - ledobta vezéri pálcáját, és ezzel véget vetett a küzdelemnek.

Különben is már csak maradék üszke füstölgött a harcnak. Kevés lovag maradt a porondon, és jórészt ezek is - mintha hallgatólag megegyeztek volna - abbahagyták a harcot, a vezérekre bízva a küzdelem eldöntését.

A csatlósok, akik bajos vagy túlságosan veszedelmes dolognak tartották, hogy amíg a mérkőzés tombol, gazdájukkal törődjenek, most a pályára tódultak, hogy teljesítsék kötelességüket. Összeszedték a sebesülteket, és féltő gonddal a közeli sátrakba vitték őket vagy a városban előkészített szállásukra.

Így végződött az Ashby de la Zouchban rendezett emlékezetes ünnepély, a legvitézebbül megvívott lovagi tornája annak a kornak. Mert noha csak négyen lelték halálukat a porondon (köztük egy lovag, aki nehéz páncéljában hőgutát kapott), több mint harminc súlyos sebesültet szedtek össze, és ezek közül négy vagy öt rövidesen meghalt. Többen egész életükre megrokkantak. Még azok is, akik felépültek, a viaskodás kisebb-nagyobb nyomait mindhalálig viselték, és magukkal vitték a sírba. A régi krónikák azóta is úgy emlegetik ezt a napot, mint "Ashby vidám és barátságos lovagi ünnepét".

Most még az a feladat várt János hercegre, hogy kihirdesse, melyik lovag tüntette ki magát ma a legjobban. Elhatározta, hogy a pálmát annak a lovagnak ítéli oda, akit a köznép Fekete Léhűtőnek nevezett. Hiába tiltakoztak kísérői, hiába figyelmeztették, hogy a nap hőse valójában a Kitagadott lovag, aki saját kezével hat ellenfelét terítette le, végül pedig a másik csapat vezérét is kiütötte a nyeregből. A herceg makacsul kitartott első kijelentése mellett, amelyet azzal indokolt, hogy a Kitagadott lovag és csapata alulmaradt volna, ha a fekete páncélos nem siet a segítségére - a jutalom tehát őt illeti meg.

Most azonban nagy meglepetést keltett, hogy a lovagot, akit ki akartak tüntetni, nem találták sehol. Mihelyt a küzdelem véget ért, nyomban elhagyta a mérkőzés színterét. Néhány néző még látta, amint az egyik erdei ösvényen elkocogott - ugyanazzal a kényelmes nemtörődömséggel, melynek csúfnevét köszönhette. Miután a heroldok kürtszóval és kiáltással kétszer is hiába szólították a herceg elé, másvalakit kellett kijelölni jutalmazásra. János hercegnek most már nem volt ürügye arra, hogy a Kitagadott lovagot mellőzze, így hát kénytelen-kelletlen megítélte neki a bajnokságot.

A vértől síkos küzdőtéren át, amelyet összetört fegyverek, sebesült és elpusztult lovak borítottak, a marsallok megint odavezették a győztest a herceg trónjának lépcsőihez.

- Kitagadott lovag - mondta János herceg -, miután igazi nevedet még mindig titokban tartod, megint csak így szólítalak, amikor a torna díját másodszor is neked ítélem oda. Egyúttal kijelentem, hogy jogod van átvenni a Szépség és Szerelem Királynőjének kezéből a dicsőség koszorúját, amelyet vitézségeddel jogosan kiérdemeltél.

Kürtök recsegése közben, mialatt a heroldok harsány hangon hirdették ki a győztes lovag dicsőségét - míg a hölgyek selyemkendőiket és hímzett fátylaikat lengették-lobogtatták, és a nézők serege tomboló lelkesedéssel ünnepelte a nap hősét -, a marsallok keresztülvezették a pályán a Kitagadott lovagot, és megálltak vele a másik trónszék előtt, ahol Lady Rowena ült.

A bajnoknak térdre kellett ereszkednie a trón első lépcsőfokán. A viadal befejezése óta minden mozdulata olyan volt, mintha nem a saját szabad akarata, hanem mások parancsa kormányozná. Amikor másodszor is keresztülvezették a pályán, többen megfigyelték, hogy meg-megtántorodik. Rowena kecsesen felemelkedett, méltóságos léptekkel lejött a lépcsőn, és a koszorút, melyet kezében tartott, már-már rátette a bajnok sisakjára, amikor a marsallok egyhangúan felkiáltottak:

- Nem! Így nem jó! A lovag feje legyen fedetlen!

A lovag rebegett valamit, de nem lehetett hallani, mert hangját elnyelte az öblös sisak. Szavainak nyilván az volt az értelme, hogy nem kívánja sisakját levetni.

A marsallok azonban - akár kíváncsiságból, akár azért, mert ragaszkodtak a megszokott formaságokhoz - nem törődtek a lovag tiltakozásával, hanem gyorsan elvágták a sisak szíját, és kioldották a páncélgallér állpántját. Amikor a sisakot levették, egy huszonöt éves ifjú csinos, szabályos, napbarnította arca bukkant elő rövidre nyírt, dús szőke haja alatt. A napégette arc most halálsápadt volt, és több véres csík piroslott rajta.

Rowena, mihelyt megpillantotta ezt az arcot, halkan felsikoltott; de tüstént összeszedte minden erejét, és szemmel láthatóan kényszerítette magát arra, hogy a ceremóniát befejezze, noha minden tagja reszketett az érzések árjától, mely elöntötte. A díszes koszorút, amelyet a győztes jutalmául szántak, az ifjú lovag lehajtott fejére tette, és tiszta, csengő hangon kijelentette:

- Átnyújtom neked, lovag úr, ezt a koszorút mint a vitézség jutalmát, amely a nap győztes hősét megilleti. - Egy pillanatig hallgatott, majd szilárd hangon hozzáfűzte: - Lovagi koszorú érdemesebb homlokot sohasem érinthet!

A lovag még jobban lehajtotta fejét, és megcsókolta kezét a bájos királynőnek, ki vitézségét koszorúval jutalmazta, azután még inkább előrehajolva, lábai elé omlott, és elterült a földön.

Általános megdöbbenés támadt. Cedric, aki valósággal megbénult, amikor váratlanul megpillantotta elűzött fiát, most előrerohant, mintha el akarná választani Rowenától. De ebben megelőzték a marsallok, akik mindjárt kitalálták Ivanhoe ájulásának okát. Sietve kioldozták páncélját, és megállapították, hogy egy lándzsa hegye áthatolt mellvértjén, és megsebesítette.

 

TIZENHARMADIK FEJEZET

"Rajta, hősök! - Atrides így rivall. -
Kíváncsi had körülvesz, mint a fal.
Ügyesség és erő a tietek,
Hát győzzetek, s hírt érdemeljetek.
E szép üsző, mely húsz ökröt megér,
Azé, kinek nyila messzibbre ér."

Pope Iliász-fordításából


Mihelyt elhangzott Ivanhoe neve, mintha szárnyakat kapott volna, úgy szállt szájról szájra - azzal a gyorsasággal, amelyet kettős mohóság idéz elő: a hírt minél előbb továbbadni, és az újságot minél előbb megtudni! Hamarosan eljutott a herceghez is, akinek arca elsötétült, amikor meghallotta. Összeráncolt homlokkal körülnézett, és így szólt környezetéhez:

- Nos, urak, különösen pedig te, prior uram, mi a véleményetek arról az elméletről, amelyet tanult emberektől hallottunk a velünk született, ösztönös rokonszenvről és ellenszenvről? Azt hiszem, határozottan megéreztem, hogy bátyám kedvence itt van a közelben, pedig még nem is sejthettem, ki rejtőzik abban a páncélban!

- Front-de-Boeuf már készülhet visszaadni hűbéri birtokát Ivanhoe-nak - mondta De Bracy, aki részt vett a tornában, és miután becsülettel megállta a helyét, most letette pajzsát és sisakját, hogy újra csatlakozzék a herceg kíséretéhez.

- Az ám - bólintott Waldemar Fitzurse -, ettől a vitéztől kitelik, hogy visszakövetelje a kastélyt és a birtokot, amelyet Richárdtól kapott... és amelyet fenséged nagylelkűsége azóta Front-de-Boeufnek adományozott.

- Front-de-Boeuf nem fogja visszaadni Ivanhoenak - felelte a herceg. - Inkább lenyel még három ilyen birtokot, semhogy egyet is visszaadjon. Egyébként, urak, remélem, közületek senki se vonja kétségbe, hogy jogom van a korona hűbéri birtokait átruháznom azokra, akik hűséges követőim, és mindenkor készek katonai szolgálatot teljesíteni. Nem hagyhatom a birtokokat azoknak a kezén, akik idegen országokban kóborolnak, és így nem várhatok tőlük sem hódolatot, sem katonai szolgálatot.

A kíséret tagjai közt alig akadt olyan, aki ne lett volna érdekelt ebben a kérdésben. Mind siettek hangoztatni, hogy a birtokadományozási jog megilleti a herceget - pedig valójában csak bitorolta ezt a jogot.

- Nagylelkű herceg! Aranyszívű urunk! Sohasem feledkezik meg hűséges híveiről! Törődik velük, és megjutalmazza őket! - ilyen hízelgő szavakat lehetett hallani.

Akik még nem kaptak semmit, mind abban reménykedtek, hogy birtokhoz és hasonló adományokhoz jutnak Richárd király híveinek és kegyeltjeinek rovására. Aymer prior is a hízelgők karához tartozott, bár szükségesnek tartotta, hogy megjegyezze:

- Jeruzsálem szent városát talán mégsem lehet idegen országnak nevezni, hiszen az communis mater: közös anyja minden kereszténynek. Viszont az is igaz - folytatta -, hogy ez nem szolgál Ivanhoe lovag mentségére. Mindenki tudja, hogy a keresztes had Richárd király vezetése alatt sohasem jutott sokkal tovább Askalonnál, ez pedig a filiszteusok városa, és nem osztozik a Szent Város előjogaiban.

Waldemar, akit a kíváncsiság arra a helyre csábított, ahol Ivanhoe ájultan zuhant a földre, most jött vissza a herceghez.

- A lovag - jelentette - aligha fog fenségednek bosszúságot okozni, és Front-de-Boeuf urat sem fogja zavarni birtoka élvezetében, mert súlyosan megsebesült.

- Akármi történt is vele - mondta János herceg -, mégiscsak ő a nap hőse és győztese. Ha százszor is az ellenségünk, vagy a bátyánk hűséges híve... a kettő talán ugyanaz... a sebesültet mégiscsak ápolni kell. Saját orvosunk fogja gondjaiba venni.

Ahogy e szavakat kimondta, a herceg ajka sötét mosolyra görbült. Waldemar Fitzurse gyorsan kijelentette, hogy Ivanhoe-t már elvitték a bajvívótérről, és barátai vették gondozásba.

- Kissé megdöbbentem - fűzte hozzá -, amikor láttam a Szerelem és Szépség Királynője bánatát. Egynapos uralkodását ez az esemény gyászba borította. Nem vagyok olyan ember, aki elérzékenyül, ha egy nőszemély a kedvesét siratja, de ez a Lady Rowena egészen más. Olyan méltósággal fojtotta magába szomorúságát, hogy csak összekulcsolt kezén lehetett észrevenni... és könnytelen szeme remegésén, amint az előtte heverő eszméletlen ifjúra tapadt.

- Ki ez a Lady Rowena tulajdonképpen? - kérdezte János herceg. - Már olyan sokat hallottunk róla!

- Szász előkelőség, nagy vagyon örököse - mondta Aymer prior -, a báj és szépség rózsaszála, a gazdagság gyöngysora, ezer közt is a legszebb, illatos mirhacsokor, csodálatos szőlőfürt!

- Majd felvidítjuk egy kicsit, hogy elfelejtse bánatát - mondta a herceg. - Férjhez adjuk egy normannhoz, hogy a vérét felfrissítsük! Úgy tudjuk, kiskorú... tehát az uralkodó joga, hogy férjhez adja. Mit szólsz hozzá, De Bracy? Nincs kedved szép birtokhoz és nagy jövedelemhez jutni egy szász lány kezével együtt, a Hódító kísérőinek példája szerint?

- Ha a birtok szép, uram, a menyasszony akár csúnya is lehet - nevetett De Bracy. - Örökké hálás leszek fenségednek jóságáért, hogy teljesíti régi ígéretét, mellyel engedelmes szolgáját és hűbéresét kitüntette.

- Ne félj, nem feledkezünk meg rólad - mondta a herceg. - Tüstént munkához is látunk. De Bigot udvarmester hívja meg Lady Rowenát a ma esti lakomára hozzátartozóival együtt... már tudniillik otromba gyámjával meg azzal a szász ökörrel együtt, akit a Fekete lovag a tornán leterített. Hallod-e, De Bigot - tette hozzá, udvarmesteréhez fordulva -, jól vigyázz, hogy ezt a második meghívást okvetlenül - elfogadják! Öltöztesd parancsunkat olyan udvarias formába, hogy ne sértse meg a szászok büszkeségét, de a visszautasítást is lehetetlenné tegye. Ámbár, Becket csontjaira, nem érdemes udvariaskodni velük... ez olyan, mint gyöngyöt szórni a disznók elé!

Miután János herceg idáig jutott a rendelkezésben, már éppen jelt akart adni az indulásra, amikor egy kis levelet nyújtottak át neki.

- Honnan? - kérdezte a herceg, a levél átadójára pillantva.

- Külföldről, uram - felelte a csatlós -, de hogy milyen országból, azt nem tudom. Egy francia hozta. Azt mondta, éjjel-nappal vágtatott, hogy a levelet minél előbb fenséged kezébe juttassa.

A herceg tüzetesen megvizsgálta a címzést, majd a pecsétet is, amely összefogta a levelet körülkötő selyemszalagot. A pecséten három liliom lenyomata látszott. A herceg izgalomtól remegő kézzel bontotta ki a levelet, és izgatottsága szemmel láthatóan fokozódott, amint elolvasta az írást, amely következőképpen szólt:

"Vigyázz magadra, mert az ördög elszabadult!"

A herceg arca halálsápadtra vált, előbb a földre nézett, majd az égre, mint egy ember, aki arról értesül, hogy kimondták rá a halálos ítéletet. De nemsokára felocsúdott, és félrevonta Waldemar Fitzurse-t meg De Bracyt. Előbb az egyiknek, aztán a másiknak a kezébe adta a levelet, hogy olvassa el.

- Ez azt jelenti - mondta megcsukló hangon -, hogy Richárd bátyám visszanyerte szabadságát.

- Talán csak hazug rémhír - vélte De Bracy. - Az is lehet, hogy a levél hamisítvány.

- A francia király saját keze írása és pecsétje - felelte János herceg.

- Akkor nincs vesztegetni való idő! - mondta Fitzurse. - Sürgősen össze kell vonni pártunkat Yorkba vagy valami más központi fekvésű városba. Néhány nap múlva talán már késő lesz. Fenséged azonnal vessen véget ennek a bolondságnak itt!

- Nem lehet - vélte De Bracy. - A szabad yeomaneket és a köznépet nem szabad szétkergetni, amíg ki nem vették részüket ők is a versenyből. Ez nagy elégedetlenséget szülne.

- Még hosszú a nap - bólintott Waldemar. - Engedjünk meg az íjászoknak egy kis céllövést, és adjuk ki a díjat, hogy a szász csürhének ne legyen oka panaszkodni. Akkor a herceg is megtartotta ígéretét.

- Köszönöm, Waldemar - mondta a herceg. - Erről jut eszembe, hogy megfizessem tartozásomat annak a pimasz parasztnak, aki tegnap szemtelenkedni mert velünk. És estére a lakomát is megtartjuk, ahogy megbeszéltük. Legyen, ami lesz... még ha hatalmam utolsó órája is ez, a bosszúnak és a mulatságnak szentelem! Holnap új nap lesz - hagyjuk a gondokat arra!

Néhány perc múlva kürtök harsogása szólította vissza a nézőket, akik már kezdték elhagyni a tornateret. Kihirdették, hogy János herceget fontos és sürgős közügyek másfelé szólítják, és ezért kénytelen az ünnepélyt már ma befejezni. De miután nem akarja, hogy bárki is csalódást érezzen, és annyi kiváló íjász anélkül térjen haza, hogy ügyességét bemutassa: a herceg kegyesen elrendeli, hogy mielőtt eltávoznék, a holnapra tervezett céllövőversenyt most mindjárt tartsák meg. A legjobb íjász jutalomdíjat kap, mégpedig egy ezüsttel kivert vadászkürtöt és pazarul díszített selyemkendőt, Szent Hubertnek, a vadászok védőszentjének képével.

Először több mint harminc íjász jelentkezett a versenyre; ezek közül többen a needwoodi és charnwoodi királyi erdőségek erdészei és kerülői voltak. De amikor látták, hogy kivel kell mérkőzniük, legalább húszan visszaléptek a versenytől, mert nem akarták kitenni magukat a majdnem biztos vereség szégyenének. Abban az időben ugyanis egy-egy kiváló céllövő hírneve messze földön elterjedt, és éppen úgy ismerték, mint egy-egy híres versenyparipát a newmarketi lóversenytér törzsvendégei.

A lövészi dicsőségre pályázók száma, mint mondottuk, erősen megcsappant, de még mindig kitett nyolcat. János herceg leszállt trónusáról, hogy közelebbről szemügyre vegye ezt a válogatott gárdát, melynek sorában több királyi egyenruhát lehetett látni. Miután kíváncsiságát kielégítette, körülnézett, és megkereste azt az embert, aki tegnap megharagította. Meg is találta mindjárt, mert ott állt megint ugyanazon a helyen, mint tegnap, arcán ugyanazzal a nyugalommal.

- Hé, fickó! - kiáltott rá a herceg. - Tegnap olyan nagy volt a szád, hogy mindjárt gondoltam, nem lehetsz te igazi íjász! Látom, nem mered próbára tenni ügyességedet ezekkel a derék emberekkel szemben, akik itt állnak.

- Engedelmeddel, uram - felelte a yeoman -, ha félreálltam, annak egészen más oka van, nem a félelem, hogy szégyent vallok.

- És mi az az ok? - kérdezte János herceg, akiben ingerült kíváncsiság támadt ez iránt az ember iránt, maga sem tudta, miért.

- Először is - felelte - attól tartok, hogy ezek az íjászok egészen másféle célba szoktak lőni, mint én. Azután attól félek, hogy kegyelmességed rossz néven venné, ha akár a harmadik díjat is egy olyan ember nyerné el, aki akaratlanul magára vonta kegyelmességed neheztelését.

János herceg arca elvörösödött, amint megkérdezte:

- Mi a neved, yeoman?

- Locksley - felelte az íjász.

- Nos, Locksley - parancsolta a herceg -, ha ezek az íjászok megmutatták az ügyességüket, te is sorra kerülsz. Ha megnyered a díjat, még húsz ezüstöt is adok hozzá. De ha veszítesz, lehúzatom rólad ezt a zöld ruhát, és íjhúrokkal korbácsoltatlak ki a pályáról mint orcátlan, hencegő szájhőst.

- És ha nem vagyok hajlandó kiállni ilyen feltételekkel? - kérdezte a yeoman. - Kegyelmességednek sok fegyverese van. Könnyen lehúzathatja a ruhámat, és meg is korbácsoltathat. De arra már nem kényszeríthet, hogy íjamon megfeszítsem a húrt.

- Ha visszautasítod méltányos ajánlatomat - felelte a herceg -, a pályafelügyelő levágja íjadról a húrt, összetöri íjadat és nyilaidat, téged meg szégyenszemre kikerget innen, mint gyáva pulyát.

- Nem méltányos, hogy ilyen választás elé állítasz, büszke herceg! Arra kényszerítesz, hogy megmérkőzzem Staffordshire legjobb íjászaival, és még azt a kockázatot is vállaljam, hogy nyilvánosan megszégyenítenek, ha ők lőnek jobban. Mindazonáltal engedelmeskedem kívánságodnak.

- Jól tartsátok szemmel, emberek! - szólt oda a herceg a fegyvereseinek. - Úgy látom, már inába szállt a bátorsága, és azon töri a fejét, hogy lehetne elillanni. Ti pedig, derék fiúk - fordult az íjászokhoz -, mutassátok meg, mit tudtok. A verseny után egy szép őzbak meg egy hordó bor vár rátok abban a sátorban.

A bajvívótér déli oldalához vezető sétány felső végén céltáblát állítottak fel. A versenyen részt vevő íjászok sorban felálltak az ösvényen, a céltól olyan távolságra, amely megfelel a "kapásból való lövésnek". Azután sorshúzással eldöntötték, milyen sorrendben fognak lőni, és megállapodtak abban, hogy minden ember három nyilat ereszt el egymás után. A verseny lebonyolítását egy kisebb rangú tisztviselőre bízták, akit pályafelügyelőnek neveztek. A marsallok ebbe nem avatkoztak bele: méltóságukon alulinak tartották volna, hogy közreműködjenek olyan versenyben, amelyet a yeoman népség számára rendeznek.

Az íjászok egyenként előléptek, és derekasan, íjász módra elröpítették nyílvesszeiket. A sorra elröpített huszonnégy nyílvessző közül tíz a céltáblába talált, a többi meg olyan közel szállt el mellette, hogy - a céltábla távolságát tekintve - szintén elég jó lövésnek számított. A tíz nyíl közül, amely a céltáblába talált, kettő a belső körbe fúródott. Ezeket Malvoisin erdésze, Hubert lőtte, akit ennek megfelelően győztesnek nyilvánítottak.

- Nos, Locksley - kérdezte a herceg sötét mosollyal -, hajlandó vagy döntőbe menni Huberttel, vagy inkább átadod íjadat, szíjadat és tegzedet a pályafelügyelőnek?

- Ha már nincs más választásom - felelte Locksley -, nem bánom, megpróbálom a szerencsémet... de azzal a kikötéssel, hogy ha kétszer eltaláltam Hubert célját, ő is köteles egyszer arra a célpontra lőni, amelyet én fogok kijelölni.

- Méltányos kívánság, semmi kifogásunk ellene - mondta a herceg. - Te meg, Hubert, tégy ki magadért! Ha legyőzöd ezt a nagyszájút, ezüstgarasokkal töltöm meg a kürtöd, és mind a tied lesz.

- Az ember annyit tesz, amennyi tőle kitelik - felelte Hubert. - De az öregapám kitüntette magát íjával Hastingsnél, és remélem, nem hozok szégyent a nevére.

Az előbbi céltáblát elvitték, és egy újat - de ugyanakkorát - állítottak a helyére. Az első lövés joga Hubertet illette meg, mint az előbbi verseny győztesét. Megfontoltan célzott, hosszasan méregette szemével a távolságot, miközben kezében tartotta a meghajlított íjat, húrján a nyílvesszővel. Végre aztán egyet lépett előre, kinyújtott baljával felemelte az íjat olyan magasra, hogy közepe egy vonalba került az arcával, azután meghúzta a húrt egészen a füléig. A nyíl süvítve hasította a levegőt, majd megállt a belső körben, de nem pontosan a céltábla közepén.

- Nem vetted számításba a szelet - mondta ellenfele, íját megfeszítve -, különben jobb találat lett volna.

Miközben így szólt - anélkül, hogy a legkisebb izgalom is meglátszott volna rajta -, Locksley a kijelölt helyre lépett, és kilőtte nyílvesszejét, látszólag olyan hanyagul, mintha oda se nézne a céltáblára. Jóformán még ajkán volt a szó, amikor a nyíl már elröppent, de Hubert nyilánál mégis két hüvelyknyivel közelebb ért a fehér karikához, amely a céltábla közepét jelezte.

- Istenemre mondom - kiáltott János herceg Hubertre - ha eltűröd, hogy ez a jöttment csavargó lefőzzön, megérdemled, hogy felhúzzanak az első fára!

Bármiről volt is szó, Hubert mindig csak ugyanazt hajtogatta:

- Az ember annyit tesz, amennyi tőle kitelik. Ha fenséged fölakasztat, akkor se tehetek többet. Pedig már az öregapám is kiváló...

- Az ördög bújjék az öregapádba és valamennyi utódjába! - vágott a szavába János herceg. - Célozz, gazfickó, ahogy csak tudsz, mert különben megemlegeted ezt a napot!

Erre a buzdításra Hubert megint odaállt a helyére, és még óvatosabban célzott. Ezúttal ellenfele tanácsát is megszívlelte, és számításba vette a könnyű szellőt, amely fújdogált. Lövése olyan jól sikerült, hogy a nyíl a céltábla kellős közepébe szállt.

- Igazi Hubert-féle lövés! Hubert! Éljen Hubert! - kiáltották a nézők, akik jobban lelkesedtek egy emberért, akit ismertek, mint egy idegenért. - Telitalálat! Pontosan a közepébe! Hubert, Hubert!

- Ezen már nem lehet túltenni, Locksley! - mondta a herceg bántóan elégedett mosollyal.

- Hát akkor legalább megpiszkálom a nyílvesszejét - felelte Locksley.

Most valamivel óvatosabban célzott, mint az előbb, és nyila egyenesen beletalált vetélytársa nyilába, amelyet szilánkokra hasított. Akik körülötte álltak, annyira elcsodálkoztak páratlan ügyességén, hogy a szokásos kiáltás is ajkukra fagyott.

- Ez nem is lehet húsból és vérből való ember, mint mi, hanem maga az ördög! - suttogták egymásnak. - Ilyen íjász még nem volt, amióta csak íjat feszítenek Angliában!

- Most pedig - szólalt meg Locksley - esedezem fenségednek, engedje meg, hogy olyan célt állítsak fel, amilyet mi szoktunk odafenn, az északi tartományban. Szívesen látok minden derék íjászt, aki megpróbálja eltalálni. A díj - a babája mosolya, semmi egyéb!

Ezzel megfordult, hogy elhagyja a bajvívóteret.

- Ha tetszik, utánam küldheted az őröket - mondta. - Csak egy vesszőt akarok vágni itt a füzesben.

János herceg intett néhány fegyveresének, hogy kövessék az íjászt, hátha meg akar szökni. De a tömegben itt is, amott is felzúgott a felháborodás moraja:

- Szégyen, gyalázat! Mit akarnak tőle? Nem szökik meg!

Erre a herceg jónak látta, hogy elálljon nemtelen szándékától.

Locksley már vissza is jött, kezében egy körülbelül hat láb hosszú, egészen egyenes fűzfavesszővel, amely alig volt vastagabb a hüvelykujjánál. Nagy nyugalommal hámozni kezdte, és közben megjegyezte, hogy valamirevaló lövész számára szinte megszégyenítés, ha azt kívánják tőle, hogy olyan nagy céltáblára lőjön, mint az iménti.

- Ami engem illet - mondta -, én csak nevetek rajta, de azon a vidéken, ahol én élek, az emberek mindjárt megkérdeznék, mért nem választjuk céltáblául Artúr király kerek asztalát, amely körül hatvan lovag fér el. A ti céltáblátokat egy hétéves gyerek is eltalálná, még fejetlen nyíllal is! Ellenben - tette hozzá, miközben kényelmesen átballagott a pálya másik végébe, és bedugta a fűzfagallyat függőlegesen a földbe - aki eltalálja ezt a botot százyardnyi távolságból, az már joggal nevezheti magát íjásznak, és méltó arra, hogy íjjal és tegezzel egy király előtt járjon, legyen bár az maga Richárd, a legdaliásabb király!

- Az én öregapám - vakargatta fejét Hubert - kitüntette magát a hastingsi csatában, de soha életében nem lőtt olyan célra, mint ez a vékony gally... és én sem teszem! Ha ez az íjász nyilával széthasítja a fűzfagallyat, leteszem előtte a fegyvert... vagyis inkább az ördög előtt, aki a gúnyájában rejtőzködik, mert az már nem emberi ügyesség! Az ember annyit tesz, amennyi tőle kitelik, de nem vagyok bolond lőni, ha biztosan tudom, hogy elhibázom. Éppen úgy célba vehetném a papunk bicskájának az élét vagy egy szalmaszálat vagy egy napsugarat, mint azt a remegő fehér csíkot, amelyet alig lehet látni!

- Gyáva kutya! - förmedt rá a herceg. - Rajta, Locksley, akkor lőj te magad! Ha eltalálod ezt a célt, azt fogom mondani, te vagy az első ember, aki ezt meg tudta tenni. De előbb lássuk, megteszed-e! Mert üres hetvenkedéssel nem hagyjuk magunkat lóvá tenni.

- Az ember annyit tesz, amennyi kitelik tőle - felelte Locksley. - Hubertnek igaza van ebben.

E szavakkal megfeszítette íját, de most alaposan szemügyre vette fegyverét, és kicserélte a húrt, mert úgy látta, nem elég feszes, kissé megereszkedett az előző két lövéstől. Azután lassan, megfontoltan célzott, és a tömeg lélegzetét elfojtva, némán figyelt. Az íjász igazolta azt a jó véleményt, amelyet ügyességéhez fűztek: nyila kettéhasította a célba vett fűzfaágat. Tomboló tapsvihar következett. Még János herceg is úgy megcsodálta Locksley ügyességét, hogy elfelejtette, milyen ellenszenvet érez iránta.

- Ez a húsz ezüst - mondta -, amelyet a kürttel együtt becsülettel megnyertél, a tied. Sőt kiegészítem ötvenre, ha felöltöd a mi egyenruhánkat és szolgálatunkba állsz mint íjász testőr, hogy mindig a közelünkben légy. Mert még sohasem láttam ilyen erős kezet, amint az íjat megfeszíti, sem ilyen éles szemet, amint pontosan a célba küldi a nyílvesszőt!

- Bocsáss meg, nemes herceg - felelte Locksley -, de fogadalmat tettem, hogy bátyád, Richárd király az egyetlen ember, akinek szolgálatába lépek, ha egyáltalán szolgálatba lépek valaha is. Ezt a húsz ezüstöt pedig átengedem Hubertnek, aki ma éppen olyan derekasan feszítette az íjat, mint öregapja Hastingsnél. Ha szerénysége nem tartja vissza az utolsó próbától, éppen úgy eltalálta volna a fűzfaágat, mint én.

Hubert tagadóan rázta a fejét, és csak vonakodva fogadta el az idegen íjász ajándékát. Locksley pedig, aki cseppet sem örült a felé forduló figyelemnek, gyorsan elvegyült a tömegben, és eltűnt szem elől.

A győztes íjász bizonyára nem szökhetett volna el olyan könnyűszerrel, ha János herceg figyelmét nem kötik le más dolgok. De sokkal súlyosabb gondok és gondolatok nyomták a szívét ebben a pillanatban. Amikor jelt adott kísérőinek, hogy hagyják el a bajvívóteret, magához szólította kamarását, és megparancsolta neki, hogy vágtasson tüstént Ashbybe, és keresse meg Izsák zsidót.

- Mondd meg annak a kutyának, hogy küldjön nekem még naplemente előtt kétezer koronát. Ő már tudja, mi a biztosíték, de ha habozik, mutasd meg neki ezt a gyűrűt annak jeléül, hogy az én nevemben beszélsz. A pénz hátralévő részét Yorkban kell lefizetnie, hat napon belül. Ha elmulasztja, leüttetem a fejét a gazfickónak. Vigyázz, nehogy elszalaszd útközben. Most még okvetlenül itt van a közelben. A pogány kutya a torna nézői előtt fitogtatta lopott pompáját.

E szavakkal a herceg ismét lóra ült, és visszatért Ashbybe, nyomában a tömeg is felkerekedett és szétszóródott.

 

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Durva fenség ragyogta át
A lovagság hajdankorát.
Sisakforgós nagy bajvívók,
Fátylas leányok, asszonyok
Gyűltek, ha hívó kürt riadt
A várban, boltívek alatt.

Warton


János herceg nagy lakomát csapott Ashby várában. Ez nem volt ugyanaz a várkastély, melynek méltóságteljes romjai még ma is érdeklik és vonzzák a turistákat. A részben még ma is látható kastély egy későbbi korban keletkezett: Lord Hastings építtette, Anglia főkamarása, a zsarnok III. Richárd első áldozatainak egyike, akit inkább Shakespeare drámájából ismerünk, mint történelmi hírnevéről. Történetünk idejében Ashby városának és kastélyának ura Roger de Qukicy, Winchester grófja volt, aki akkor birtokától távol, a Szentföldön tartózkodott. János herceg közben elfoglalta kastélyát, és minden teketória nélkül rendelkezett birtokai felett. Mostanában arra törekedett, hogy pompájával és vendéglátó készségével elkápráztassa az embereket. Minden előkészületet megtett, hogy a tornaünnepélyt követő vacsora is a lehető legpompásabb legyen.

A herceg szolgái, akik ilyen alkalommal uralkodói hatalommal rendelkeztek, összeszedtek a környéken mindent, amit megfelelőnek tartottak a herceg asztala számára. A lakomára sok vendéget hívtak meg. Minthogy János herceg akkoriban szükségét érezte annak, hogy minden módon hajhássza a népszerűséget, meghívott a lakomára néhány előkelő szász és dán családot - a környékbeli normann főnemeseken és köznemeseken kívül. Rendes körülmények között lenézték az angolszászokat, és minden alkalmat megragadtak, hogy megalázzák őket. Most azonban más volt a helyzet. Az angolszászokkal már nagy számuk miatt is csínján kellett bánni, mert együttesen félelmetes erőt jelenthettek a fenyegető polgárháború idején. A politikai bölcsesség is megkövetelte, hogy az angolszászok vezetőinek kedvében járjanak.

Ezért a herceg elhatározta, hogy ezekhez a vendégekhez szokatlanul kedves lesz, és ezt egy ideig meg is tette. Cseppet sem esett nehezére, hogy szokásos érzelmeit alárendelje érdekeinek. Csak az volt a baj, hogy léhasága és szeszélyessége lépten-nyomon felülkerekedett, és egy pillanat alatt elrontotta azt, amit hosszas színleléssel el tudott érni.

Meggondolatlan természetének emlékezetes tanújelét adta Írországban, ahová apja, II. Henrik küldte, hogy az angol korona e fontos, új tartományában megnyerje az emberek bizalmát és rokonszenvét. Az ír törzsfők vetélkedtek egymással, hogy ki üdvözölje először az ifjú herceget hódolattal és békecsókkal. Ezt a közeledést természetesen a legnagyobb tisztelettel és megbecsüléssel kellett volna fogadni. De János és léha kísérői nem tudtak ellenállni a csábításnak, amely arra késztette őket, hogy cibálják meg az ír törzsfőnökök hosszú szakállát; mondanunk sem kell, hogy ez a viselkedés mélységesen megbántotta az ír vezetőket, és végzetes következményekkel járt: megingatta az angolok uralmát Írországban. Nem szabad megfeledkeznünk János jellemének fogyatékosságairól, ha meg akarjuk érteni viselkedését, amelyet a tornaünnepélyt követő lakomán tanúsított.

Ahogy józanabb perceiben elhatározta, János herceg megkülönböztetett udvariassággal fogadta Cedricet és Athelstane-t. Sajnálatát fejezte ki, de nem fortyant fel, amikor megtudta, hogy Rowena nem tett eleget a kegyes és kitüntető meghívásnak. Azt mondták, Rowena azért nem jött el, mert rosszul érzi magát. János herceg nem hitte el, de nem szólt semmit.

Cedric és Athelstane ősi szász viseletben jöttek el a vacsorára. Ruhájuk tulajdonképpen nem volt csúnya, és finom, drága kelméből készült, de szabása annyira elütött a többi vendég öltözetétől, hogy János herceg és Waldemar Fitzurse alig tudta elfojtani nevetését. Mindketten büszkék voltak önuralmukra, hogy kacagás nélkül tudják nézni ezt a két ósdi figurát. Pedig ha valaki a napi divattól függetlenül, józanul és tárgyilagosan ítéli meg, könnyen arra a következtetésre juthatott volna, hogy a szászok rövid, feszes zekéje és hosszú köpenye sokkal csinosabb és ügyesebb ruha, mint a normann uraké. Utóbbiak alsó ruhája hosszú köntös volt - olyan bő, hogy inghez vagy a fuvarosok körgallérjához hasonlított; erre az alsó ruhára a normannok olyan kurta köpenyt húztak, hogy nem védte meg őket sem a hidegtől, sem az esőtől; úgy látszik, egyetlen célja az volt, hogy annyi prém, hímzés és ékkő díszítse, amennyit a leleményes szabó csak rá tudott rakni. Nagy Károly, a császár, akinek birodalmában tűnt fel ez a divat először, rögtön észrevette, milyen ostoba és kényelmetlen.

- Az isten szerelmére - kiáltott fel -, hát mi célt szolgálnak ezek a kurta köpönyegek? Ágyban nem lehet vele takarózni, lóháton nem véd meg esőtől és széltől, ha pedig leülünk benne, nem óvja meg lábunkat a fagytól és nedvességtől.

De a császári dörgedelem ellenére a rövid köpönyeg divatja tovább is fennmaradt történetünk idejéig, különösen az Anjou hercegek környezetében. Természetes hát, hogy János herceg udvaroncai is ilyet viseltek, a szászok hosszú köpenyét pedig kinevették.

Az asztal, amelyet a vendégek körülültek, roskadozott a sok jó ennivaló terhétől. A tucatnyi szakács, aki a herceget útjain elkísérte, valóságos művészetet fejtett ki abban, hogy az egyszerű ételeket a legváltozatosabb módon készítse el; éppen úgy, mint a mai konyhaművészek, már ők is arra törekedtek, hogy fel se lehessen ismerni, miből készült, amit feltálaltak. A hazai ételeken kívül sokféle külföldről hozott csemege került az asztalra: finom sütemények, hófehér cipók és mézeskalácsok, amiket csak a gazdag urak fogyasztottak. A pazar ennivalót a legfinomabb hazai és külföldi borok tették még ízletesebbé.

A normann nemesek, ha szerettek is dúskálni minden jóban, általában mértékletesek voltak. Átengedték magukat az asztal örömeinek, de nem ettek túl sokat, inkább az ínyencségeket kedvelték. A falánkságot és az iszákosságot az alsóbb rendű népek jellegzetes tulajdonságának tekintették, a leigázott szászokat is ezekkel a vétkekkel vádolták. De János herceg és udvaroncai, akik még a hibáit is utánozták, hogy a kedvében járjanak: mértéktelenül ettek-ittak. (A herceg később úgy halt meg, hogy rengeteg őszibarackot falt, és töméntelen friss sört ivott rá.) Ennek a kis körnek a szertelen életmódja mégis inkább kivételszámba ment a normannok közt.

János herceg környezete, a normann lovagok és nemesek álnok és színlelt komolysággal figyelték, hogy viselkedik Athelstane és Cedric a lakomán, amelynek szokásaiban járatlanok voltak. A normannok lopva egymásra kacsintottak, és meg-megbökdösték egymást, és gúnyos megjegyzéseket súgtak egymás fülébe, amikor ezek a bárdolatlan szászok itt-ott - anélkül, hogy észrevették volna - megsértették az előkelő társaság meglehetősen önkényes szabályait. Mint ismeretes, ha valaki megsérti a jó erkölcs vagy az igazi jó modor szabályait, könnyebben nyer bocsánatot, mint az, aki elárulja, hogy nem ismeri az éppen divatos illemszabályok valamely jelentéktelen pontját. Cedric például kézmosás után törülközővel szárította meg kezeit, ahelyett, hogy kecsesen lengette volna őket a levegőben, amíg el nem párolog róluk a nedvesség. Nem nagy hiba, de jobban kinevették érte, mint Athelstane-t, aki egymaga elfogyasztott egy nagy pástétomot, mintha csak az ő részére készült volna az egész. Ezt a finom csemegét, amely ritka külföldi ínyencségekből készült, akkoriban karumpástétom néven ismerték. Ám a keresztkérdések során kiderült, hogy a coningsburghi thane (vagy franklin, ahogy a normannok mondták) nem is sejti, milyen drága és különleges ételt falt fel; úgy képzelte, hogy galamb- és pacsirtahúst lakmározik, és fogalma sem volt róla, hogy a karum valójában fügemadár és fülemülepástétom. Amikor ez kiderült, Athelstane-t sokkal jobban kinevették tudatlanságáért, mint falánkságáért, pedig ezt inkább szemére vethették volna.

A hosszú lakoma nagy sokára véget ért. És míg a serleg vígan körbejárt, a lezajlott lovagi tornáról folyt a szó - a céllövőverseny nyertes íjászáról, a Fekete lovagról, aki csodálatos szerénységgel kitért a jól megérdemelt jutalom és minden megtiszteltetés elől, meg a bátor Ivanhoe-ról, aki drága árat fizetett dicső győzelmeiért. Mindezekről a témákról katonás nyíltsággal beszéltek, a terem tréfától és kacagástól visszhangzott. János herceg volt az egyetlen, kinek homloka egész este felhős volt.

Valami súlyos gond nehezedett rá, és csak akkor vett részt a társalgásban, amikor legbensőbb hívei figyelmeztették, hogy ne legyen olyan szomorú. Ilyenkor felriadt, és sebtében felhajtott egy kupa bort, hogy felviduljon, aztán találomra valami megjegyzést tett, hogy bekapcsolódjék a beszélgetésbe.

- Ürítsük ezt a serleget - kiáltott fel egy ízben - Wilfred Ivanhoe-ra, a fegyveres mérkőzés hősének egészségére, akit, sajnálatunkra, sebesülése visszatart attól, hogy ma este itt üljön köztünk, ennél az asztalnál. Mindnyájan igyunk az egészségére, különösen rotherwoodi Cedric, a sokat ígérő fiú érdemdús apja.

- Nem, uram - felelte Cedric, és visszatette az asztalra érintetlen kupáját. - Nem vagyok hajlandó fiamnak nevezni az engedetlen ifjút, aki parancsaimat megvetve, hátat fordított ősei szokásainak és erkölcseinek.

- Micsoda?! - kiáltott fel János herceg jól színlelt álmélkodással. - Hát lehetséges az, hogy egy ilyen derék lovag engedetlen fiú legyen?

- Bizony, uram. Wilfredről el lehet ezt mondani - felelte Cedric. - Elhagyta egyszerű házamat, hogy fenséged bátyjának udvarában, a nemesek vidám körében éljen. Ott tanulta a lovaglás különleges fogásait, amelyeket itt olyan nagyra becsülnek. Elment hazulról óhajom és tilalmam ellenére. Bezzeg Alfred idejében ezt bűnös engedetlenségnek nevezték, és súlyosan büntették volna.

- Sajnos - sóhajtott János herceg tettetett részvéttel és rokonszenvvel -, miután a fiad, mint hallom, az én szerencsétlen bátyám híve volt, könnyű kitalálni, kitől tanulta a fiúi engedetlenséget.

Így beszélt János herceg, szándékosan megfeledkezve arról, hogy II. Henrik fia közül - bár ebben a tekintetben egyik sem volt hibátlan - ő tűnt ki legjobban a fiúi hálátlanságával és engedetlenségével.

- Ha nem tévedek - jegyezte meg rövid hallgatás után -, bátyámnak az volt a szándéka, hogy kedvencének, Wilfrednek adományozza a dús ivanhoe-i birtokot.

- Ez már meg is történt - felelte Cedric. - Legutoljára éppen azért veszekedtem vele, mert ennyire megalázta magát, és hűbérként fogadta el azt a földet, amelyet ősei szabadon és független módon birtokoltak.

- Hát ha így áll a dolog - sietett megjegyezni János herceg -, bizonyára készségesen hozzájárulsz ahhoz, hogy ezt a hűbért olyan emberre ruházzuk, akinek a méltóságán nem ejt csorbát, ha az angol koronától fogad el birtokot. Sir Reginald Front-de-Boeuf - folytatta, az óriási termetű báróhoz fordulva -, remélem, megtartod és megőrzöd a szép Ivanhoe-birtokot, nehogy Wilfred úrfinak alkalma legyen magára vonni apja haragját, amikor ezt a hűbért újra átveszi.

- Szent Antal csontjaira - felelte a fekete szemöldökű óriás -, szász legyen a nevem, ha Wilfred vagy Cedric vagy akár a legkülönb is, kinek ereiben angol vér folyik, kicsavarja kezemből fenséged kegyes ajándékát.

- Szász legyen a neved? - felelte Cedric, felháborodva ezen a kifejezésen, melyet a normannok gyakran használtak, hogy éreztessék, mennyire lenézik az angolszászokat. - Aki téged szásznak nevez, báró úr, olyan megtiszteltetésben részesít, melyet meg sem érdemelsz!

Front-de-Boeuf válaszolni akart valamit, de János herceg léhasága és meggondolatlansága megelőzte.

- Hallottátok, uraim? - kérdezte. - Azt hiszem, a nemes Cedricnek igaza van. Az ő nemzetsége túltesz rajtunk családfa és köpeny tekintetében egyaránt. Mert őseinek névsora legalább olyan hosszú, mint a köpenyege, ha-ha-ha!

- Megelőztek minket a harcmezőn is... akárcsak a szarvas a kutyákat - tette hozzá Malvoisin.

- Minden tekintetben megelőznek minket - szellemeskedett Aymer prior. - Gondoljunk csak finom modorukra és ízléses szokásaikra.

- Meg arra, hogy evésben-ivásban milyen mértékletesek! - csatlakozott a gúnyolódókhoz De Bracy is, megfeledkezve arról, hogy gazdag szász menyasszonyt szántak neki.

- Nem is szólva a hősiességükről és bátorságukról - röhögött Brian de Bois-Guilbert -, amellyel úgy kitűntek a hastingsi csatában és máshol is.

A sima és mosolygó arcú udvaroncok követték hercegük példáját, és sorra elsütöttek egy-egy elmés megjegyzést a szászok rovására. Cedric arca vérvörös lett felindulásában, és tekintete vadul cikázott ide-oda, mintha a sértések pergőtüzében nem tudná, melyikre válaszoljon előbb; vagy még inkább egy felingerelt bikához hasonlított, amely még habozik, hogy kínzói közül melyiket szúrja szarva hegyére. És amikor végre megszólalt, hangját félig elfullasztotta a haragos indulat. Most egyenesen János herceghez fordult, mert felismerte, hogy a sértések egész áradatát ő indította el.

- Az én nemzetségemnek bizonyára sok bűne és hibája van - mondta -, de sohasem akadt a szászok között olyan hitvány, olyan aljas, olyan nidering[20], aki a saját házában a vendégével, miközben boroskupája körbejár, úgy bánt volna, mint ahogy velem bántak itt; de még olyan házigazda sem akadt, aki megengedte és eltűrte volna, hogy vendégét mások részéről érje sérelem, mint ahogy fenséged eltűrte és megengedte. És akármilyen balszerencse üldözte is őseimet a hastingsi csatatéren, ezt mindenkinek joga van felhánytorgatni, csak annak nem - e szavaknál a templomosra és Front-de-Boeufre nézett -, akit néhány órával ezelőtt egy szász lándzsája vetett ki a nyeregből!

- Hitemre, jó visszavágás, jó csípős, harapós! - kiáltott fel János herceg. - Hogy ízlik, urak? Szász alattvalóink szépen fejlődnek ész és bátorság dolgában, nem igaz? Élcesen beszélnek, és merészen viselkednek ezekben a zavaros időkben! Mit szóltok hozzá, uraim? Úgy látom, legjobb lesz, ha hajóra szállunk, és visszatérünk Normandiába, amíg nem késő!

- Micsoda? Ezektől megijedni? - kacagott De Bracy. - Fegyver se kell ide! Elég a vadászdárda is, hogy megszelídítsük ezeket a vadkanokat.

- Elég volt a csúfolódásból, lovag urak! - szólt rájuk Fitzurse, majd a herceghez fordulva, így folytatta: - Fenséged is jól tenné, ha megnyugtatná a derék Cedric urat, hogy senki sem akarta megsérteni. Ezek csak tréfák, bár meglehet, hogy visszatetszenek egy olyan fülnek, amely nem szokta meg őket.

- Megsérteni? - visszhangozta János herceg, és újra felöltötte udvarias modorát. - Remélem, senki sem hiszi, hogy meg akartam sérteni, vagy megengedném, hogy jelenlétemben bárki is megtegye. Íme, magára Cedricre köszöntöm ezt a kupát, ha már nem akar inni a fia egészségére.

A kupa ismét körbejárt, az udvaroncok színlelt helyeslése közepette. Ez azonban már nem tévesztette meg a szász Cedricet. Ha nem is volt éppen éles eszű, túlságosan alábecsülték szellemi képességeit azok, akik úgy vélték, hogy egy kis bókkal, egy kis hízelgéssel eltörölhetik benne a korábbi sértések nyomait. Cedric hallgatott, és csendben maradt akkor is, amikor a herceg e szavakkal emelte fel a serleget:

- Ezt pedig coningsburghi Athelstane úr egészségére!

Athelstane meghajolt, és a megtiszteltetést úgy köszönte meg, hogy utolsó cseppig felhajtott egy nagy kupa bort.

- Most pedig, uraim - kiáltotta János herceg, akinek már kezdett fejébe szállni a bor -, miután igazságot szolgáltattunk szász vendégeinknek, megkérjük őket, hogy viszonozzák udvariasságunkat. Érdemdús thane - folytatta, Cedrichez fordulva -, megkérhetünk, hogy nevezz meg legalább egy normannt, akinek említése mégsem bánt annyira, és utána öblítsd le egy nagy kupa borral azt a keserűséget, ami talán még megmaradt benned?

Mialatt a herceg beszélt, Fitzurse felkelt, és Cedric mögé osont. Füléhez hajolva, azt súgta a szásznak, ragadja meg ezt az alkalmat a barátságtalan hangulat eloszlatására, és ürítse kupáját János hercegre. A szász az udvarias nógatásra nem felelt semmit, csak felállt, színültig megtöltötte kupáját, és János herceghez fordult a következő szavakkal:

- Fenséged azt kívánta, nevezzek meg egy normannt, aki méltó arra, hogy lakománkon megemlékezzünk róla. Ez bizony nehéz feladat, hiszen megköveteli a rabszolgától, hogy gazdája dicséretét zengje... a legyőzöttől, aki a hódítás ezernyi átkát nyögi, hogy a hódító dicséretét zengje. De azért mégis megnevezek egy normannt... aki rangban és vitézségben a legelső... legderekabb és legnemesebb sarja nemzetségének. És amelyik ajak megtagadja, hogy velem együtt felköszöntse, és elismerje jól megérdemelt hírnevét, azt az ajkat álnoknak és becstelennek nevezem... és annak fogom tartani, amíg csak élek. Ürítem hát ezt a serleget Oroszlánszívű Richárd egészségére!

János herceg, aki azt várta, hogy a szász az ő nevével fogja befejezni beszédét, megdöbbenve riadt fel, amikor meghallotta megbántott bátyja nevét. Gépiesen ajkához emelte a boroskupát, de tüstént le is tette megint, hogy meglesse: vajon miképpen fogadják a többiek ezt a váratlan felköszöntőt. Sokan éppen olyan veszedelmesnek tartották ellenezni, mint helyeselni. A legöregebb és legtapasztaltabb udvaroncok pontosan utánozták a herceg példáját: ajkukhoz emelték a poharat, és mindjárt vissza is tették az asztalra. De sokan voltak, akik lelkesen felkiáltottak:

- Sokáig éljen Richárd király! Adja az ég, hogy minél előbb visszatérjen hozzánk!

Végül volt néhány ember - köztük Front-de-Boeuf és a templomos -, aki komoran maga elé bámult, és meg sem érintette poharát. De nyíltan senki sem mert tiltakozni az uralkodó fejedelem éltetése ellen.

Cedric egy hosszú percig élvezte diadalát, azután szólt társának:

- Fel, nemes Athelstane! Elég sokáig időztünk itt, hogy eleget tegyünk János herceg udvarias vendégszeretetének. Akik még jobban meg akarnak ismerkedni a faragatlan szászok szokásaival, keressenek fel bennünket ősi otthonunkban, mert mi már aligha mozdulunk ki onnan. Mi már eleget láttunk a normann udvariasságból és fejedelmi lakomákból.

Ezzel felállt, és elhagyta a termet, ahol a lakoma folyt. Athelstane tüstént követte, majd néhány más vendég is, aki részben szász származású volt, tehát rossz néven vette János herceg és udvaroncai megjegyzéseit.

- Szent Tamás csontjaira! - kiáltott fel János herceg, amikor a távozók mögött becsukódott az ajtó. - A szász pórok vitték el a nap pálmáját, és most is diadalmaskodtak.

- Conclamatum est, poculatum est - mondta Aymer prior. - Eleget kiabáltunk, eleget ittunk... legfőbb ideje, hogy búcsút mondjunk az asztalnak meg a boroskancsónak.

- Nézd, hogy siet a barát - jegyezte meg De Bracy -, úgy látszik, szép asszony várja, aki gyónni akar.

- Szó sincs róla, lovag úr - felelte az apát. - Sietek, mert még sok mérföldnyi út vár rám hazafelé.

- Mind menni szeretne - súgta a herceg Fitzurse fülébe. - Félelmükben már látják azt, ami még be sem következett. Ez a gyáva prior lesz az első, aki elpártol tőlem.

- Ne félj, uram - felelte Waldemar. - Én majd megmagyarázom neki, miért lesz tanácsos eljönnie, ha megtartjuk ülésünket Yorkban. Prior úr - tette hozzá hangosabban -, mielőtt lóra szállsz, beszélnem kell veled, mégpedig négyszemközt.

A vendégek most már gyorsan szétszóródtak - kivéve János herceg kíséretét és legmegbízhatóbb párthíveit.

- Mondhatom, sokra mentem tanácsoddal - fordult a herceg haragos szemrehányással Fitzurse lovaghoz. - Azt értem el vele, hogy egy szász paraszt saját asztalomnál körmömre koppintott, a többiek meg bátyám puszta nevének hallatára úgy menekülnek mellőlem, mintha bélpoklos lennék.

- Türelem, uram - felelte János legbelsőbb tanácsadója -, én is szemedre vethetném könnyelmű tapintatlanságodat, amellyel jobb belátásod ellenére keresztülhúztad terveimet. De most nincs idő a vádaskodásra. De Bracyval együtt elvegyülök a gyáva köpönyegforgatók közé, és meggyőzöm őket arról, hogy kár volna elsietni a dolgot.

- Minden szó hiába! - mordult rá János herceg. Tántorgó léptekkel járkált fel és alá a teremben, nagy izgalomban, melyhez a bor is hozzájárult. - Igen, hiába... meglátták az írást a falon... észrevették a homokban az oroszlán lába nyomát... már hallják közelgő ordítását, amelytől megremeg az erdő! Szívükbe nem önt már bátorságot semmi!

- És az ő szívébe? - súgta Fitzurse De Bracynak. - Adná Isten, hogy legalább ő ne veszítse el a bátorságát! Ha a bátyja nevét hallja, már kileli a hideg. Mit csináljanak a hívei egy olyan hercegnek, aki elveszíti a fejét jóban és rosszban egyaránt?

 

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Úgy véli ő - ha-ha-ha -, azt hiszi,
Hogy szándékának eszköze vagyok.
Hadd higgye. Útvesztő bajok között,
Mit zsarnoksága s ármánya okoz,
Én feljebb vivő útra készülődöm,
S ki mondaná, hogy helytelen?

Bazil, szomorújáték


Nincs pók, amely nagyobb igyekezettel javítgatná megtépett hálóját, mint ahogy Waldemar Fitzurse próbálta összefogni és megerősíteni János herceg széthulló cselszövőinek hadát. Ebben a társaságban egyetlen ember sem akadt, aki szerette volna János herceget - és kevés olyan, aki érdek nélkül csatlakozott hozzá. Ennélfogva elengedhetetlenül szükséges volt, hogy új előnyök reményével kecsegtesse őket, és emlékezetükbe idézze mindazt, amit János herceg jóvoltából eddig is élveztek. A féktelen fiatal nemeseknek korlátlan dőzsölést és büntetlen garázdálkodást ígért; a nagyravágyóknak hatalmat, a kapzsi telhetetleneknek még több jószágot, még nagyobb vagyont és birtokot. A zsoldosok vezetői ajándékot kaptak - csengő aranyat; ez volt az egyetlen érv, amelyre hallgattak, és amely nélkül minden más hatástalanul lepergett róluk. Waldemar, a herceg fáradhatatlanul leleményes ügynöke, ígéreteket is osztogatott bőségesen - ebben aztán igazán nem volt szűkmarkú. Egyszóval: nem mulasztott el semmit, ami alkalmas volt arra, hogy az ingadozókat megerősítse, a csüggedőket bátorítsa. Richárd király visszatéréséről úgy beszélt, mint valószínűtlen eseményről, amely be sem következhet. De amikor az aggódó tekintetekből és tétovázó válaszokból kiolvasta, hogy ez a félelem erősen szorongatja cinkosai szívét, kénytelen volt szembenézni a rettegett eshetőséggel. Kijelentette, hogy éppen azért kell ragaszkodni a herceghez, mert ez a veszély fennáll.

- Ha Richárd hazajön - mondta -, első dolga lesz kárpótolni elszegényedett keresztes lovagjait azoknak a rovására, akik nem követték őt a Szentföldre. Első dolga lesz rettentő leszámolást tartani azokkal, akikre ráfogható, hogy távollétében vétettek az ország törvényei vagy a korona jogai ellen, akármilyen kis vétségről legyen is szó. Első dolga lesz bosszút állni a templomosokon és johannitákon, mert ez a két lovagrend Fülöp francia királyt támogatta a palesztinai harcokban. De legfőbb gondja az lesz, hogy megbüntesse a pártütőket - öccse, János herceg híveit. Most az a kérdés, hogy megijedünk-e tőle - folytatta János herceg ravasz bizalmasa. - Elismerjük, hogy erős és vitéz lovag. De most már nem élünk Artúr király idejében, amikor egy bajnok szembeszállhatott egy egész sereggel. Ha Richárd valóban hazajön - egyedül jön meg, barátok nélkül, csatlósok nélkül. Híveinek, vitéz seregének csontjai ott fehérlenek a Szentföld porában. Az a néhány követője, akinek sikerült hazavergődnie, megtört koldus, mint ez a Wilfred Ivanhoe.

És mit fecsegnek Richárd születési jogairól? - folytatta válaszképpen azoknak, akik ilyen aggályokat tápláltak magukban. - Vajon Richárd elsőszülötti joga biztosabb alapokon nyugszik-e, mint Róbert normandiai hercegé, Hódító Vilmos legidősebb fiáé? Hiszen tudjuk, hogy a nemzet nem őt választotta, hanem az öccseit, sorra; előbb Vörös Vilmost, majd Henriket, a Hódító második és harmadik fiát. Pedig Róbertben megvoltak mindazok az erények, amelyekkel Richárd dicsekedhetik: bátor király volt, jó vezető, barátainak és az egyháznak bőkezű támogatója, és mindezek tetejébe keresztes lovag, a Szentsír visszafoglalója! Mégis megvakítva halt meg, nyomorúságos fogolyként a cardiffi várban, mert szembeszállt a nép akaratával és elhatározásával, hogy nem ő lesz a királya.

Nekünk is jogunk van ahhoz - erősítgette -, hogy magunk válasszuk ki a királyi családból azt, akit a legalkalmasabbnak tartunk a trónra, illetve - helyesbítette saját szavait - azt, aki legjobban tudja megvédeni a nemesség érdekeit! Erény és kiválóság dolgában - tette hozzá - János herceg talán mögötte marad bátyjának, Richárdnak; de ha arra gondolunk, hogy Richárd füstölgő haraggal jön haza, a bosszú kardjával kezében, míg János herceg kitartó hívének jutalmat osztogat, vagyont, birtokot, kitüntetéseket, kiváltságokat - akkor egy percig sem lehet kétes, hogy kettejük közül melyik az, akit a nemesség bölcsessége királyának tekint és támogat.

Ez és sok más érv - némelyik pontosan alkalmazkodott a megszólított egyéni körülményeihez - nem tévesztette el hatását. A János herceg táborához tartozó nemesek zöme megígérte, hogy elmegy Yorkba, a javasolt gyűlésre, amelyen általános határozatot hoznak János herceg királlyá koronázására.

Késő este volt, amikor Fitzurse - fáradozásaitól kimerülten, de eredményeivel elégedetten - visszatért Ashby várába. A nagyteremben De Bracyval találkozott, aki a lakomán viselt ruháját már felcserélte egy rövid, zöld zekével, ugyanolyan színű és ugyanabból az anyagból készült nadrággal. Fején bőrsisak volt, oldalán rövid kard, válláról vadászkürt lógott alá; kezében hosszú íj, és övében egy csomó nyílvessző.

Ha Fitzurse a folyosón találkozik egy ilyen alakkal, észre se veszi, úgy megy el mellette - abban a hitben, hogy a kastély egyik hajdújába botlott. De mivel a belső csarnokban akadt rá, jobban szemügyre vette, és felismerte a normann nemest az angol yeoman ruhájában.

- Micsoda maskara ez, De Bracy? - kérdezte Fitzurse kissé ingerülten. - Hát illik most karácsonyi mókát rendezni, amikor gazdánk, János herceg veszélyben van? Inkább jöttél volna velem, hogy segíts lelket önteni a gyáva fickókba, akik úgy rettegnek Richárd király nevétől, mint a szaracénok odaát a Szentföldön.

- Én a magam dolga után járok - felelte De Bracy nyugodtan -, mint ahogy te is csak a magad dolgával törődsz!

- A magam dolgával? - visszhangozta Waldemar. - Én most is a közös gazdánk, János herceg érdekében szaladgáltam!

- Ugyan, ugyan, Waldemar! - felelte De Bracy. - Mintha téged másféle fából faragtak volna, mint engem! Te ugyanúgy a magad érdekét nézed, mint én! Ne is tagadd, Fitzurse, hiszen jól ismerjük egymást: te nagyravágyó vagy, én meg a gyönyört kergetem. A törekvésünk másféle, de életkorunkhoz illő. Ami meg János herceget illeti, ugyanúgy vélekedel róla, mint én; túlságosan gyenge ahhoz, hogy céltudatos király legyen; túlságosan zsarnoki hajlamú ahhoz, hogy kellemes király legyen, túlságosan pimasz és gőgös ahhoz, hogy népszerű király legyen; végül túlságosan gyáva és ingadozó ahhoz, hogy bármilyen módon sokáig uralkodhassék. De éppen megfelelő ember ahhoz, hogy Fitzurse és De Bracy megtalálja mellette a számítását. Ezért támogatod te a politikai művészeteddel, én meg a szabadcsapatom lándzsáival.

- Remek segítőtárs vagy, mondhatom! - kiáltott fel Fitzurse türelmetlenül. - Bolondságokon jár az eszed éppen a legsúlyosabb pillanatban! Mi az ördögöt akarsz ezzel a lehetetlen maskarával?

- Hogy mit akarok? Feleséget szerezni - felelte De Bracy hideg nyugalommal. - Mégpedig a Benjámin-törzsbeliek módjára.

- A Benjámin-törzsbeliek? - álmélkodott Fitzurse. - Nem értem, miről beszélsz.

- Hát nem voltál ott tegnap este, amikor Aymer prior a románc után, amelyet a minstrel, a dalnok énekelt, elmesélte azt a bibliai históriát? Valamikor régen, mesélte, halálos ellenségeskedés tört ki Benjámin törzse és Izrael többi népe között. Az utóbbiak lekaszabolták az előbbieknek jóformán valamennyi harcosát. Azután megesküdtek a Szent Szűzre, hogy azok, akik valahogy mégis életben maradtak, nem kaphatnak közülük feleséget. De azután megbánták, és a pápa őszentségéhez fordultak azzal a kéréssel, hogy oldja fel őket fogadalmuk alól. Végül a szentatya tanácsára a Benjámin-törzs maradék ifjai egy fényes tornaünnepély alkalmából elragadták az ott levő hölgyeket, valamennyit az utolsó szálig. Így jutottak feleséghez, a hölgyeknek és a hölgyek családjának beleegyezése nélkül.

- Igen, igen, hallottam ezt a históriát - mondta Fitzurse -, bár azt hiszem, hogy te vagy a prior nagyon furcsán megváltoztattátok az eset időpontját meg a körülményeket.

- Én csak azt akarom mondani - felelte De Bracy -, hogy példát veszek Benjámin ifjairól, és magam is ily módon akarok szert tenni feleségre. Vagyis más szóval: így, ahogy látsz, ebben a maskarában megtámadom a szász csordát, amelyik ma este hagyta el a kastélyt, és elragadom tőlük a bájos Rowenát.

- Megőrültél, De Bracy?! - kiáltott fel Fitzurse. - Gondold csak meg, hogy ezek az emberek, noha csak szászok, mégis gazdag és hatalmas földbirtokosok. Honfitársaik szemében annál nagyobb tiszteletben állnak, mert már csak kevés szász maradt, aki meg tudta őrizni birtokát és tekintélyét.

- Egyetlen ilyennek sem kellene lennie - vélte De Bracy. - A hódítás munkáját teljesen be kell fejezni.

- Egyelőre az idők nem alkalmasak erre - mondta Fitzurse. - A közeledő válság arra kényszerít minket, hogy igyekezzünk megnyerni a tömeg jóindulatát. Ha szász kegyeltjeit sérelem éri, János herceg kénytelen lesz igazságot szolgáltatni.

- No, csak próbálja meg, ha van hozzá bátorsága - felelte De Bracy. - Hamarosan megtanulja majd, mi ér neki többet: ha minket fogad kegyeibe, vagy ezt a szász csűrhet! De nem megyek fejjel a falnak... nem akarom, hogy rám ismerjenek. Hát nem vagyok olyan ebben a ruhában, mint a legderekabb erdész, aki valaha is kürtjébe fújt? Azt fogják gondolni, hogy az erőszakot a yorkshire-i erdőkben garázdálkodó szegénylegények követték el. Megbízható kémeim jelentést tesznek nekem a szászok minden mozdulatáról. Ma éjjel Burton on Trentben szállnak meg, egy kolostorban, Szent Wittol vagy Withold kolostorában - az ördög tudja észben tartani egy ilyen szász parasztszent nevét! A holnapi útjuk során a mi vadászterületünkre érkeznek, és mint a sólyom, tüstént lecsapunk rájuk. Rögtön azután felbukkanok saját ruhámban, megjátszom a nemes lovagot, megmentem a boldogtalan, zokogó tündért a durva rablók kezéből, és elviszem Front-de-Boeuf kastélyába vagy akár Normandiába, ha kell. És nem adom vissza rokonainak, amíg bele nem egyezik, hogy a menyasszonyom legyen, Maurice de Bracy leendő felesége.

- Csodálatosan bölcs terv - mondta Fitzurse -, és nem hiszem, hogy te eszelted volna ki egyedül. Nos, De Bracy, valld be őszintén, ki segített neked a haditervben, és ki lesz segítségedre végrehajtásában. Úgy tudom, a te csapatod jó messze van innen, és York körül tanyázik.

- Vigyen el az ördög, hogy mindent kell tudnod! - felelte De Bracy. - Igen, Brian de Bois-Guilbert, a templomos főzte ki a tervet, bár nekem is eszembe jutott, amikor hallottam a mesét a Benjámin-törzsbeliek kalandjáról. A templomos segít majd nekem a rajtaütés végrehajtásában; ő meg a csatlósai lesznek a betyárok, akiktől - miután átöltöztem - az én erős karom megmenti a reszkető szépséget.

- Szavamra, a terven meglátszik, hogy két nagyszerű koponya közös szüleménye - gúnyolódott Fitzurse. - Különösen bámulatra méltó az előrelátásod, De Bracy, amellyel a hölgyet tiszteletre méltó barátodra bízod. Tudod, mit gondolok én erről? Lehet, hogy sikerül a hölgyet szász rokonaitól elrabolnod, de hogy később ki tudod-e szabadítani Bois-Guilbert markából, az már nagyon is kétséges! Olyan sólyom ő, aki megszokta, hogy lecsapjon a galambra, és ki ne eressze többé a karmaiból.

- Ne felejtsd el, hogy szerzetes - felelte De Bracy -, és így nem versenyezhet velem abban, hogy a gazdag örökösnőt feleségül vegye. Ami pedig azt a veszélyt illeti, hogy tisztességtelen szándékkal közeledjék De Bracy menyasszonyához - ördög-pokol, ha nemcsak egy magányos lovag volna, hanem a templomos rend egész káptalanja, akkor se merné ezt velem megtenni!

- Ismerem a te makacs természetedet! Ha már fejedbe vetted ezt a balga tervet, minden intő szó hiábavaló, nem térít el a szándékodtól. De legalább ne vesztegesd az időt, nehogy visszatartson ez az ügy fontosabb dolgoktól.

- Ne félj semmit. Néhány óra alatt elintézem, és vitéz csapatom élén kellő időben Yorkba érkezem. Nem eszelhetsz ki olyan vakmerő politikai tervet, amelyben ne számíthatnál a segítségemre. De hallom, cimboráim már gyülekeznek, a lovak kapálóznak és nyerítenek a külső udvarban. Isten veled! Indulok mint igazi lovag, harcba és veszedelembe, egy szép hölgy mosolyáért!

"Mint igazi lovag! - ismételte Fitzurse, ahogy a távozó De Bracy után nézett. - Inkább azt mondanám: mint egy bolond vagy mint egy gyermek, aki habozás nélkül abbahagy bármilyen fontos vagy szükséges dolgot, hogy egy bogáncs pihéje után szaladjon, amely elszáll mellette. Ilyen emberekkel kell dolgoznom - és miért? Egy ostoba, léha, kicsapongó herceg érdekében, aki valószínűleg éppen olyan hálátlan király lesz, mint amilyen lázadó fiúnak és gonosz testvérnek bizonyult. Ámbár ő is... ő is csak eszköz a kezemben... szerszám, amivel dolgozom. Akármilyen gőgös legyen, erre a titokra maga is ráeszmél majd abban a pillanatban, amikor érdekeit el meri különíteni az én érdekeimtől."

Az államférfi töprengését hirtelen megzavarta a herceg hangja.

- Nemes Waldemar Fitzurse, hol vagy? - kiáltotta bentről.

Mire a leendő kancellár - mert a ravasz normann ilyen magas méltóságról ábrándozott - lekapta fejéről süvegét, és rohant be a leendő királyhoz, hogy parancsait meghallgassa.

 

TIZENHATODIK FEJEZET

Világ szemétől távol sűrűbe
Vonulva vénült a bölcs remete,
Cellája barlang, ágya zöld moha,
Étke gyümölcs, forrás az itala,
Istennel kettesben él egymaga,
Öröme zsoltár, munkája ima.

Parnell


Az olvasó bizonyára emlékszik még rá, hogy a lovagi tornát egy ismeretlen lovag döntötte el, aki addig olyan egykedvűen és közömbösen viselkedett, hogy a nézők serege ezt a nevet aggatta rá: a Fekete Léhűtő. A győzelem után ez a lovag hirtelen eltűnt a porondról, és amikor keresni kezdték, hogy átadják neki vitézsége jutalmát, már nem találták sehol. Mialatt kürtök szólították, és heroldok kiáltották a nevét, a lovag már észak felé poroszkált, kikerülve a forgalmas utat, a legrövidebb erdei ösvényen. Éjszakára megszállt egy kis félreeső fogadóban, ahol egy vándor minstrel elmesélte neki, hogy távozása után mi történt a bajvívó téren.

Másnap reggel a lovag korán indult el, mert hosszú utat akart megtenni. Az előző napon gondosan kímélte lovát, s ez olyan jó állapotban volt most, hogy jó messzire mehetett pihenés nélkül. De a lovag nem vette számításba a sok kanyargós ösvényt, és így, amikor ráesteledett, még csak Yorkshire nyugati kerületének határán járt. Most már neki is, lovának is ételre-italra volt szüksége meg fedélre, ahol kihúzhatja az éjszakát, amely rohamosan közeledett.

A hely, ahová a lovag eljutott, nem sok jóval biztatott - szinte lehetetlennek tűnt, hogy itt menedéket lehessen találni. Ilyen esetben a kóbor lovagok kicsapták lovukat a fűre legelni, maguk meg leheveredtek egy tölgyfa terebélyes ágai alá, ahol szerelmükről ábrándozhattak. De a Fekete lovagnak talán nem volt szíve-hölgye, vagy a szerelemben is olyan közömbös volt, mint a párviadalban; elég az hozzá, hogy gondolatai nem kalandoztak el, és nem tűnődött szépséges úrnője kegyetlenségén. Az édes ábrándok nem feledtették el vele a fáradtságot, nem kárpótolták az étel, ital és kényelem hiányáért. Amint elégedetlenül körülnézett az erdő kellős közepén, látott ugyan néhány tisztást és néhány ösvényt is, de emberi hajlékot sehol. Az ösvényeket az erdei tisztásokon legelő marhák taposhatták ki vagy inni járó vadállatok, esetleg a rájuk leselkedő vadászok.

A lovag többnyire a nap állásához igazodott útjain. Égi útmutatója most már lenyugodott bal kéz felé, Derbyshire dombjai mögött. A lovag azon töprengett, menjen-e tovább a sötétben. Ha megteszi: vagy rátalál a jó útra, vagy még jobban eltéved. Néhányszor elindult a legjobban letaposott ösvényen, abban a reményben, hogy egy pásztorkunyhóhoz vagy erdészlakhoz vezet. De hiába erőlködött, nem jutott semmire, és végül elhatározta, hogy lova okosságára bízza magát. Régebbi tapasztalataiból tudta, milyen csodálatos ösztön segíti a lovakat, hogy ilyen helyzetből kivergődjenek.

A derék állat alaposan elfáradt, hiszen kora reggel óta cipelte a nehéz páncélba öltözött gazdáját. De amint a gyeplő lazulásából megértette, hogy szabadjára engedték, egészen felvidult, szinte új erőre kapott. Eddig még a sarkantyúval sem törődött, legfeljebb nyögéssel-horkantással hederített rá - de most már nem volt szükség sarkantyúra. Mintha büszke volna a bizalomra, amellyel megtisztelték, hegyezni kezdte füleit, és önszántából gyorsabb ügetésbe kezdett. Az ösvény, ahol befordult, eltért attól az iránytól, amelyet gazdája reggel óta követett. De mivel a ló olyan bizakodóan ügetett előre, lovasa elhatározta, hogy rábízza magát.

Nemsokára kitűnt, hogy helyesen cselekedett. Az ösvény kitágult, itt már jobban kitaposták, és valahonnan egy kis harang csilingelése hallatszott. A lovag megértette, hogy kápolna vagy remetelak közelébe jutott.

Néhány perc múlva egy nyílt, gyepes térséghez ért, melynek túlsó végén meredek szikla emelkedett ki az enyhén lejtő domboldalból. Szürke, viharvert homlokzatát helyenként repkény borította, hátrább meg tölgyek és magyalbokrok kapaszkodtak meg gyökereikkel a szikla repedéseiben. Ezek a növények úgy nyúltak ki az alattuk tátongó mélység fölé, mint lengő tollak egy lovag sisaktaréján.

A szirt tövében kezdetleges kunyhó támaszkodott a sziklafalhoz. A közeli erdőből kidöntött fatörzsekből építették, hézagait és repedéseit mohával és agyaggal tömték el, nehogy a barátságtalan szél behatoljon a kunyhóba. Az ajtó előtt egy ágaitól megfosztott fiatal fenyőfát ástak a földbe, csúcsához közel egy másik, rövid fatörzset kötöttek rá keresztbe - ez jelképezte a szent keresztet.

Jobb kéz felől, a kunyhó közelében egy kis forrás kristálytiszta vize szivárgott a szikla repedéséből egy kivájt kőlapra, melynek ölét mesterségesen kimélyítették, hogy végül olyan lett, mint egy mosdótál. Innen továbbcsurogva, a forrás vize utat vájt magának a köveken lefelé, keresztülcsörgedezett a kis térségen, azután eltűnt az erdőben.

A forrás mellett egy omladozó kis kápolnát lehetett látni. Amikor ép volt, akkor sem lehetett tizenhat lábnál hosszabb és tizenkét lábnál szélesebb. Az aránylag alacsony tető négy egybehajló boltíven nyugodott, és részben már beomlott. A boltívek az épület négy sarkából indultak ki, és egy-egy rövid, nehézkes oszlopra támaszkodtak. Két ív bordája megmaradt, bár közbül a tető beszakadt; a másik két boltív teljesen ép volt. E régi kápolna bejáratát egy jóval alacsonyabb, külön boltív alkotta, amelyet "cápafogak" ékesítettek; így hívták azt a fűrész vonalú díszítést, amellyel sűrűn találkozunk a régi angolszász építészet emlékein. A bejárat felett négy kis oszlop alkotta a harangtornyot, amelyben viharvert, zöld harang csüngött; ennek gyenge hangjait hallotta a Fekete lovag az imént.

A fáradt utas megörült a békés képnek, mely megcsillant előtte az alkonyati félhomályban. Bizonyára szállást kap itt éjszakára - gondolta -, hiszen az erdei remeték kötelessége befogadni azokat, akiket az erdőben lepett meg az éjszaka, vagy eltévedtek a sűrűségben.

Ezért a lovag nem is vesztegette az időt arra, hogy alaposabban szemügyre vegye a képet, amelyet részletesen ecseteltünk, egyszerűen hálát adott Szent Juliánnak, az utasok védőszentjének, aki révbe vezette. Leugrott lováról, és lándzsája nyelével megzörgette a remetelak ajtaját, hogy magára vonja a figyelmet, és bebocsáttatást kérjen.

Eltartott egy ideig, amíg választ kapott, és a válasz cseppet sem volt barátságos.

- Kérlek, menj tovább, bárki légy is - szólalt meg egy mély, rekedt hang a kunyhóban. - Ne zavard Isten és Szent Dunstan jámbor szolgáját esti ájtatosságában.

- Tisztelendő atyám - felelte a lovag -, egy szegény vándor áll itt, aki eltévedt az erdőben, és alkalmat ad neked arra, hogy a vendégszeretet és jótékonyság erényeit gyakoroljad.

- Testvér - hallatszott a remetelakból -, Miasszonyunknak és Szent Dunstannak úgy tetszett, hogy a jótékonyságot ne én gyakoroljam, hanem rajtam gyakorolják. Üres a kamrám, és amivel meg tudnálak kínálni, még egy kutya is otthagyná. A fekvőhelyem olyan, hogy egy kissé kényesebb lónak sem felelne meg. Ezért megint csak azt mondom, menj tovább Isten hírével.

- De hogy találjam meg az utat ebben a sűrű erdőben, amikor nemsokára vaksötét lesz! - kiáltott fel a lovag. - Ne felejtsd el, tisztelendő atyám, hogy keresztény vagy! Nyiss ajtót, vagy legalább mutasd meg nekem az utat!

- Én meg arra kérlek, keresztény testvérem - felelte a remete -, ne háborgass tovább. Máris félbeszakítottad imámat. Fogadalmam értelmében még egy patert, két avét és egy credót kell elmondanom nekem, szegény bűnösnek, mielőtt feljön a hold.[21]

- Az utat! Az utat! - üvöltötte a lovag dühösen. - Mutasd meg, merre menjek, mást már nem is kívánok tőled!

- Az utat - felelte a remete - könnyű megtalálni. Az ösvény az erdőből egy mocsárba vezet, onnan meg egy gázlóba, amely most, hogy elállt az eső, éppenséggel járható. Ha átkeltél a gázlón, vigyázz lépteidre... szakadékhoz érsz, melynek bal oldalán kell folytatnod az utadat. Az ösvény, amely jó magasan vezet a víz felett, egyes helyeken beszakadt, úgy hallom... mert ritkán mozdulok el kápolnám mellől. Szóval nagyon kell ügyelned, és...

- Elég, elég! - vágott a szavába a lovag. - Elmosott ösvény... meredek szakadék... gázló... mocsár! Remete úr, légy bár a legszentebb ember, aki valaha is szakállt viselt, vagy olvasóját morzsolgatta: nem tudsz rábírni arra, hogy utamat ma éjjel folytassam. Azt mondom neked, hogy te, aki magad is jótékony adományokból élsz - úgy látom, érdemtelenül -, nem zárkózhatsz el mások kérése elől. Nincs jogod megtagadni a menedéket a bajba jutott utastól! Nyiss ajtót gyorsan, vagy - szavamra! - öklömmel török utat magamnak.

- Kedves barátom - hangzott a válasz -, ne légy olyan erőszakos! Ha arra kényszerítesz, hogy önvédelemből én is fegyvert ragadjak, figyelmeztetlek, pórul járhatsz.

Ebben a pillanatban a tompa morgás és csaholás, amelyet a lovag egy idő óta már hallani vélt, megerősödött, és dühös ugatássá fokozódott. A remete alighanem megijedt az utas fenyegető hangjától, és segítségül hívta a kutyáit, valami ólból vagy kamrából, ahol tartotta őket.

A remete előkészületei a hívatlan vendég barátságtalan fogadtatására annyira felháborították a lovagot, hogy dühösen nekiesett az ajtónak. Oly vadul rugdosta, hogy gerendái és eresztékei recsegtek-ropogtak.

A remete visszariadt az ostromtól, és kikiáltott:

- Türelem, türelem! Kíméld erődet, derék utas, tüstént kinyitom az ajtóm, bár könnyen meglehet, nem lesz belőle sok örömed.

Ki is nyílt az ajtó, és a lovag előtt megjelent a remete - egy magas, erős, tagbaszakadt ember, zsákruhában, csuklyával a fején, háncskötéllel a derekán. Egyik kezében égő fáklyát vagy szövétneket tartott, a másikban egy olyan nehéz és vastag vadalmaágat, hogy husángnak is lehetett volna nevezni. Két nagy, bozontos kutya - félig vadászeb, félig szelindek - állt mellette, készen arra, hogy nekirontson az idegennek, ha közelebb mer jönni. De amikor a fáklya fényében megcsillant az ajtó előtt álló lovag magas sisaktaréja és aranyos sarkantyúja, a remete meggondolta magát, és megváltoztatta szándékát: lecsillapította a tajtékzó ebeket, és csikorgó udvariassággal felszólította a lovagot, hogy lépjen be a kunyhóban. Egyúttal mentegetőzésbe fogott, amiért csak vonakodva nyitott ajtót naplemente után; arra hivatkozott, hogy az erdőben sok a betyár és a rabló, aki nem tiszteli Miasszonyunkat, sem Szent Dunstant, sem a jámbor remetét, aki életét a hit szolgálatának szenteli.

- A cellád szegénysége, tisztelendő atyám - mondta a lovag, amikor körülnézett, és nem látott mást, csak száraz falevelekből ágyazott fekvőhelyet, tölgyfából durván faragott feszületet, nagy misekönyvet, ormótlanul összetákolt asztalt és két széket -, a cellád szegénysége is elegendő védelem, azt hiszem, a rablók és tolvajok ellen, nem is szólva erről a két nagy, erős, megbízható kutyáról! Ezek egy szarvast is játszva lebírnak, embertől sem ijednek meg.

- A jószívű erdőkerülő - felelte a remete - megengedte, hogy kutyákat tartsak önvédelemre, amíg ilyen rossz idők járnak.

E szavak után fáklyáját beillesztette egy vaskarikába, amely gyertyatartóul szolgált. A háromlábú tölgyfa asztalt odahúzta a tűz elé, melynek parazsát egy kis rőzsével ismét lángra élesztette. Az egyik széket maga alá húzta, és intett a lovagnak, hogy foglaljon helyet a másikon.

Leültek, és nagyon komolyan nézegették, tanulmányozták egymást. Mindegyikük megállapította magában, hogy már rég nem látott olyan izmos, atlétatermetű embert, mint azt, aki szemben ül vele.

- Tiszteletre méltó remete - szólalt meg a lovag, miután elég hosszú ideig vizsgálgatta házigazdáját -, ha nem zavarlak meg túlságosan ájtatos elmélkedésedben, három dolgot szeretnék tőled kérdezni. Először is: hová tegyem a lovamat? Másodszor: mit kaphatok vacsorára? Harmadszor: hol pihenhetnék le éjszakára?

- Engedd meg, hogy az ujjammal feleljek - mondta a remete -, mert elvem az, hogy kerüljem a szót, ha jelekkel is meg tudom értetni magamat - ezzel a kunyhó egyik, majd a másik sarkába mutatott. - Íme, az istálló, és íme, az ágyad - mondta, azután levett a polcról egy tálat, amelyben néhány maroknyi összeszáradt főtt borsó volt, és kijelentette: - És íme, a vacsorád.

A lovag vállat vont, és kilépett a kunyhóból. Behozta lovát, amelyet az előbb odakötött egy fához. Gondosan leszerszámozta, és hátát betakarta saját köpenyével.

A remetét szemmel láthatóan megindította az a szerető gondoskodás és ügyesség is, amellyel az idegen lovag paripájával törődött. Valamit motyogott egy kis takarmányról, amelyet az erdőkerülő lova számára tartogat, majd előhúzott egy nyaláb szénát, és odavetette a ló elé. Egy csomó száraz levelet hintett abba a sarokba, amelyet vendégének jelölt ki nyugvóhelyül. A lovag megköszönte szívességét, majd visszaültek az asztalhoz, melynek közepén ott állt a tál borsó kettejük között.

A remete elmondott egy hosszú asztali áldást, amely valamikor latinul hangzott, de az évek során alaposan kivetkőztették eredeti nyelvéből, legfeljebb a szavak végződése maradt latinos hangzású. Amikor ezzel végzett, a remete - mintha jó példával akarna elöljárni - kinyitotta hatalmas száját, amely tele volt vadkanagyaraknak is beillő, éles fehér fogakkal. Bekapott három-négy borsószemet, ami szinte nevetséges volt: igazán jelentéktelen őrölnivaló ilyen hatalmas malomkövek között!

A lovag - hogy követhesse a dicséretes példát - levetette sisakját, nyakvértjét és páncélja nagy részét. A remete csak nézte. Sűrű, szőke, hullámos hajjal koronázott, nemes arcot látott, feltűnően élénk, csillogó kék szemet, szépen ívelt szájat, a hajnál valamivel sötétebb színű bajuszt. Egy vállalkozó szellemű, merész, határozott férfi arca volt ez, amely nagyon illett erős alakjához.

A remete, mintha viszonozni akarná vendége bizalmát, hátratolta csuklyáját, és ő is megmutatta magát. Élete virágjában levő férfi volt, kerek fejű, holdvilág képű. Simára borotvált feje búbja, melyet göndör, fekete hajkoszorú övezett, olyan volt, mint egy sövénnyel bekerített községi legelő. Arcán nyoma sem volt a szerzetesi szigorúságnak vagy aszkétaságnak; éppen ellenkezőleg: merész, kissé durva arc volt, pirospozsgás és pufók, mint egy trombitásé. Vastag, fekete szemöldöke, domború homloka, tagbaszakadt termete valahogy nem illett szerzetesi mivoltához. Mintha vesepecsenyén és felsálszeleten élt volna, nem pedig babon és borsón. Az ellentmondás nem kerülte el a vendég figyelmét. Miután nagynehezen megrágott egy kanálnyi száraz borsót, sürgős szükségét érezte valami italnak, amellyel az ízetlen ételt leöblíthetné. Kérésére házigazdája egy nagy kancsót tett elé, tele tiszta forrásvízzel.

- Szent Dunstan forrásából való - mondta -, amelyben egyetlen napon ötszáz pogány dánt és britet keresztelt meg, áldott legyen a neve mindörökké!

És fekete szakállát a kancsó szájához illesztve, húzott belőle egyet, de sokkal mértékletesebben, mint ahogy dicső szavai után el lehetett volna várni.

- Úgy veszem észre, tisztelendő atyám - mondta a lovag -, hogy a sovány étel, amelyen élsz, meg ez a szent, bár kissé híg ital csodálatos módon egészségedre válik. Mintha inkább arra való volnál, hogy birkózásban, verekedésben, kardvívásban arass diadalokat, semhogy itt tengődj ebben a vadonban száraz borsón és hideg vízen, imákat mormolva reggeltől estig.

- Lovag úr - felelte a remete -, te, mint a tudatlan világiak általában, mindig a test szükségleteit tartod szem előtt, gondolataid testi kívánságokból indulnak ki. Én beérem akármilyen táplálékkal, ha a Szent Szűz és védőszentem áldása van rajta. Mint ahogy megelégedett paszullyal meg forrásvízzel a három gyermek, Sadrach, Mesech és Abednego is. Inkább beérték ezzel, semhogy beszennyezzék magukat a borral és hússal, amelyet a szaracénok királya kínált.

- Tisztelendő atyám - mondta a lovag -, ha már az ég kegyelme ilyen csodát művelt testi alakoddal, engedd meg egy közönséges laikusnak, egy bűnös világi embernek, hogy megkérdezze a nevedet.

- Nevezz csak - felelte a remete - a copmanhursti barátnak, mert így hív az egész környék. Igaz, hogy a "szent" jelzőt is hozzáfűzik, de nem ragaszkodom hozzá, mert nem vagyok méltó rá. De ha már itt tartunk, én is szeretném ismerni tiszteletre méltó vendégem nevét.

- Nos hát, copmanhursti szent barát, engem meg Fekete lovagnak neveznek ezen a környéken. Nekem is van egy melléknevem, mint neked. Sokan Fekete Léhűtő néven emlegetnek, de én sem ragaszkodom hozzá, nem vagyok nagyravágyó, nem akarok kitűnni semmiben.

A remete alig tudta megállni, hogy el ne mosolyodjék, amikor ezt a feleletet hallotta.

- Tisztelt vendégem - mondta -, látom, hogy eszes és óvatos ember vagy. De azt is látom, hogy az én szegényes szerzetesi vacsorám nem ízlik neked. Bizonyára megszoktad az udvarok és táborok dőzsölő életmódját meg a városi fényűzést. De lám, most jut eszembe, hogy amikor a jószívű erdőkerülő legutóbb itt járt, aki megengedte, hogy kutyákat tartsak védelmemre, meg a szénát hozta, amit az imént lovad elé vetettem... igen, ez a derék erdőkerülő itt hagyott nálam valami ennivalót is. Miután nem olyasmi, amivel én szoktam élni, félreraktam, és egészen megfeledkeztem róla, ájtatos elmélkedéseim közepette.

- Tudtam, hogy annak a derék erdőkerülőnek erre is volt gondja, meg mertem volna esküdni rá - bólintott a lovag. - Abban a pillanatban, amikor hátratoltad csuklyádat, már tudtam, hogy akad ebben a kunyhóban rendesebb eledel is. Az erdőkerülő biztosan látta, hogy milyen remek fogaid vannak, és milyen jó torkod van. Belátta, hogy ez a silány takarmány (a száraz borsóra mutatott) meg ez az ízetlen ital nem neked való. Ne vesztegessük hát az időt, és lássunk hozzá a derék erdőkerülő kegyes adományához!

A remete tűnődő pillantást vetett a lovagra. Tekintete mulatságosan tétovázó volt - nyilván azon töprengett, mennyire tanácsos megbíznia vendégében. De a lovag bátor arca olyan nyílt és őszinte volt, hogy bizalomkeltőbbet el se lehet képzelni. Mosolyában is volt valami ellenállhatatlan vidámság és olyan megnyerő becsületesség, hogy a remete akaratlanul is rokonszenvet érzett iránta.

Miután egy-két néma pillantást váltottak, a remete odalépett a kunyhó másik végébe, és kinyitott egy ajtót, amelyet addig észre sem lehetett venni, olyan gondosan és leleményesen volt elrejtve. Egy fülkébe vagy kamrába nyílt, ahonnan a remete egy hatalmas cintálban sütött, óriási pástétomot hozott elő, és vendége elé rakta az asztalra. A lovag tüstént kezébe vette tőrét, és nekiesett vele a pástétomnak, hogy megnézze, milyen belül.

- Mikor járt itt az a derék erdőkerülő? - kérdezte a lovag, miután bekapott néhány falatot a remete lakomájának pótlásából.

- Körülbelül két hónapja - felelte a remete meggondolatlanul.

- Istenemre! - kiáltott fel a lovag. - Ebben a te remetelakodban minden olyan csodás! A pástétom kéthónapos, pedig esküdni mertem volna rá, hogy a kövér őzbak, amelyből készült, egy héttel ezelőtt még vidáman szaladgált az erdőben!

A remete kissé zavarba jött, nem tudta, mit feleljen erre a megjegyzésre; de különben is savanyú képet vágott, amint elnézte, milyen rohamosan fogy a pástétom a lovag tőre alatt. Ebben a hadjáratban a remete nem vehetett részt, miután az előbb olyan lelkesen dicsérte az önmegtartóztatást.

- Palesztinában jártam, remete úr - szólalt meg a lovag, és hirtelen abbahagyta a pástétom pusztítását. - Ott egy érdekes szokással ismerkedtem meg. A házigazda, ha étellel kínálja vendégét, maga is eszik belőle. Akkor a vendég nyugodt lehet, hogy az étel nem árthat meg az egészségének. Eszembe se jut, kedves házigazdám, hogy bármivel is meggyanúsítsalak, de azért mégis leköteleznél, ha most te is követnéd ezt a keleti szokást.

- Hogy alaptalan aggodalmadat egészen eloszlassam, lovag úr, kivételesen eltérek elveimtől, és megkóstolom ezt a csemegét - felelte a remete. És mivel abban az időben még nem használtak villát, ujjaival tüstént beletúrt a pástétomba.

Megtört a jég - vagy úgy is mondhatjuk: szegre akasztottak minden ceremóniát. A házigazda és vendége most már abban versenyeztek, melyikük visz végbe nagyobb pusztítást a pástétomban. Alighanem a lovag volt az, aki hosszabb ideje böjtölt, a remete mégis túltett rajta étvágy dolgában.

- Tisztelendő atyám - mondta a lovag, miután éhségét csillapította -, jó lovamat fel merném tenni egy zecchino ellenében, hogy a derék erdőkerülő, akinek a kitűnő pástétomot köszönhetjük, itt felejtett egy átalag borocskát is, egy kancsó kanáriai aszút vagy más effélét, hogy meglocsoljuk vele ezt a fenséges pástétomot. Olyan dolog ez, ami könnyen kikerülhette egy önmegtartóztató remete figyelmét - vagy ha látta is, már régen megfeledkezett róla. De ha még egyszer körülnéznél abban a kriptában vagy rejtett kuckóban, talán kiderülne, hogy sejtelmem nem csal.

A remete válasz helyett most csak vigyorgott. Újra a rejtekajtóhoz lépett, és előhozott egy bőrkulacsot, amelynek űrtartalma körülbelül egy gallon lehetett. Két nagy kupát is hozott, bölényszarvból készült, ezüsttel kivert kupákat. Ezek után már fölöslegesnek tartott minden aggályoskodást; színültig megtöltötte a két kupát, és szász módra odaszólt vendégének:

- Waes hael, egészségedre, Fekete Léhűtő úr! - és egy hajtásra kiürítette serlegét.

- Drink hael, copmanhursti szent barát! - felelte a lovag, és követte házigazdája példáját.

Az első kupa után a lovag e szavakkal fordult a remetéhez:

- Szent barát, nem győzök csodálkozni azon, hogy egy olyan derék, izmos, vállas ember, mint te, aki evés-ivás dolgában is ki tud tenni magáért, ilyen nyomorúságos erdei kunyhóban tengesse életét! Véleményem szerint téged Isten is arra teremtett, hogy várad vagy kastélyod legyen, ahol kövér ételen és erős italon élj, nem pedig paszulyon és vízen, amelyet csak néhanapján tesz változatossá a jószívű erdőkerülő ajándéka. De ha már így áll a dolog, én a te helyedben akkor is módját ejteném, hogy a király vadjából kárpótoljam magam. Tömérdek itt a vad, és kinek hiányzik egy-egy őzbak, ha Szent Dunstan káplánjának asztalára kerül?

- Vigyázz a nyelvedre, Fekete Léhűtő! - felelte a remete. - Ezek veszedelmes szavak, és nagyon kérlek, ne beszélj ilyeneket. Én tiszta szívű remete vagyok, hű szolgája a királynak és a törvénynek. Ha megdézsmálnám uram vadállományát, biztosan börtönbe jutnék, sőt ha papi öltözékem meg nem véd, még fel is akasztanának.

- De azért mégis, ha neked lennék - erősködött a lovag -, holdvilágos éjszaka mennék sétálni, amikor az erdőkerülők és vadőrök jól megbújnak a meleg ágyban. Aztán hébe-hóba, úgy imádkozás közben, eleresztenék egy-egy nyilat a tisztáson legelésző szarvasok közé... Valld be őszintén, szent remete: még sohasem szórakoztál el ilyesmivel?

- Kedves Léhűtő barátom - felelte a remete -, láttál mindent, ami kunyhómban érdekelhet, sőt talán többet is, mint amennyit okos volt megmutatnom egy embernek, aki erőszakkal tört be hozzám. Hidd el, bölcsebb dolog csendesen élvezni mindazt, amivel a jó Isten megajándékoz, mint kíváncsiskodni, és illetlenül firtatni, hogy mindez honnan ered. Töltsd meg kupádat, és ürítsd ki egészséggel, de hagyd abba a kérdezősködést. Ne kényszeríts arra, hogy bebizonyítsam neked: sohasem jutottál volna be kunyhómba, ha komolyan meg akartam volna akadályozni!

- Ne haragudj - mondta a lovag -, de minden szavaddal még kíváncsibbá teszel. Te vagy a legrejtélyesebb remete, akivel valaha is találkoztam. Hidd el, többet fogok tudni rólad, mielőtt útjaink elválnak. Ami pedig a fenyegetéseidet illeti, tudd meg, szent barát, hogy olyan emberrel beszélsz, aki szántszándékkal keresi a veszedelmet, mert éppen az a mestersége, hogy szembeszálljon vele.

- Léhűtő lovag úr, ürítem kupámat az egészségedre - felelte a remete. - Nagyra becsülöm vitézségedet, de mi tagadás, annál rosszabb véleménnyel vagyok a tapintatosságod felől. Ha egyenlő fegyverekkel állnál ki ellenem, én a magam módján harcolnék. Barátsággal és testvéri szeretettel feloldoználak a túlzott kíváncsiskodás vétke alól, de olyan vezeklést szabnék rád, hogy legalább egy évre elmenne a kedved a kérdezősködéstől.

A lovag koccintott vele, azután megkérdezte tőle, miféle fegyverek azok, amelyekkel a maga módján szokott harcolni.

- Hát ami ezt illeti - felelte a remete -, Delila ollójától és Jael tízfityinges szögétől egészen Góliát szablyájáig nincs olyan fegyver, amellyel ne venném fel a versenyt veled. De ha már azt akarod, hogy én válasszak, mit szólsz, kedves barátom, ezekhez a játékszerekhez?

E szavakkal kinyitotta egy másik fülke rejtett ajtaját, és elővett két széles kardot meg egy kézipajzsot, amelyet abban a korban a szabad yeomanek szoktak viselni. A lovag figyelemmel kísérte a remete minden mozdulatát. Észrevette, hogy a fülkében van még két-három jó nagy íj is, azután egy kisebb kéziíj, az utóbbihoz egy köteg toll, az előbbihez pedig vagy hat csomó nyílvessző. A fülke félig nyitott ajtaja mögött egy hárfát is látott meg több más holmit is, amire egy közönséges remetének aligha lehetett szüksége.

- Megígérem, kedves remete testvér - mondta a lovag -, hogy nem gyötörlek további kérdésekkel. Amit abban a fülkében látok, feleletet ad mindenre, amit kérdezni akartam. És van köztük egy szerszám, amely éppen olyan alkalmas a mérkőzésre, mint a kard és a pajzs - hirtelen előrehajolt, és kihúzta a hárfát a fülkéből. - Hadd mutassam meg inkább ezen, hogy ügyesebb vagyok nálad!

- Én meg biztos vagyok benne, lovag úr - felelte a remete -, igazságtalanul neveztek el téged Léhűtőnek. Egyébként azonban te is gyanús vagy nekem. No de mindegy, vendégem vagy, és nem akarlak sarokba szorítani. Ha nincs hozzá kedved, nem fogom próbára tenni vitézségedet. Ülj le szépen, töltsd meg kupádat, igyunk, énekeljünk, vigadjunk! Ha ismersz egy-két szép dalt, mindig szívesen látott vendég leszel Copmanhurstben. Itt mindig vár rád egy harapás pástétom, amíg én gondozom Szent Dunstan kápolnáját - ez pedig, Isten segítségével, addig fog tartani, amíg szürke takarómat fel nem cserélem zöld gyeptakaróval. Rajta, töltsd meg a kupádat, és igyál! Eltart egy ideig, amíg felhangoljuk a hárfát, és semmi se köszörüli úgy a hangot, élesíti úgy a hallást, mint egy kupa bor. Ami engem illet, szeretem, ha ujjam hegye bizsereg a bortól, mielőtt belekapna a hárfa húrjaiba.

 

TIZENHETEDIK FEJEZET

Vár este meghitt zugolyom,
Rézkapcsos könyvemet nyitom,
Szent dolgokat böngészek akkor
Égi füzéres mártírokról,
S hogy haloványul viaszgyertyám,
Alvás előtt zengem zsolozsmám.
..................................................
Díszét bárki eldobja-e,
Hogy kámzsám és botom vegye,
S a nyüzsgő nagy színpad helyett
Vállalná békés helyemet?

Warton

A lovag készségesen követte a most már vidám remete tanácsait, mégis úgy vette észre, hogy nem könnyű dolog felhangolni ezt a hárfát.

- Úgy látom, szent atyám - mondta -, hogy egy húr hiányzik, a többi meg kissé megereszkedett.

- Észrevetted? - felelte a remete. - Meglátszik, hogy értesz hozzá! A bor meg a kupa az oka - tette hozzá elkomolyodva, és égnek emelte tekintetét -, igen, a bor meg a kupa! Hányszor mondtam annak az északi lantosnak, Allan-a-Dale-nek, hogy a hetedik kupa után ne nyúljon a hárfához, mert tönkreteszi! De hiába, nem hallgatott rám! Barátom, most a te éneked sikerére iszom!

Ezzel komolyan, szinte megilletődve ajkához emelte a kupát, de még mindig a fejét csóválgatta. A skót lantos olthatatlan szomjúságára gondolt.

Közben a lovag valahogy mégis rendbe hozta a lant húrjait, és rövid előfutam után megkérdezte házigazdáját, milyen dal lenne kedvére való. Valami sirvente[22] talán, oc nyelven, vagy egy lai a még jobban elterjedt oui nyelvjáráson, esetleg egy virelai vagy ballada angol népnyelven?

- Balladát, csakis balladát! - felelte a remete. - Minden francia oc és oui mehet a pokolba! Tősgyökeres angol vagyok én, lovag úr, akárcsak a védőszentem, Szent Dunstan?! Éppúgy utálta az ocot meg az ouit, mint az ördög patájának dobogását. Ebben a kunyhóban angol legyen a dal, angol a javából!

- Akkor elénekelek egy balladát, amelyet a szerzőjétől tanultam - mondta a lovag -, egy angol regöstől, akivel együtt voltam a Szentföldön.

Hamarosan kiderült, hogy a lovag - ha nem is volt mestere a minstrelek művészetének - a legjobb mestereknél tanult. Hangja nem volt nagy terjedelmű, és inkább nyers, mint lágy, de tudott vele bánni, és ügyesen pótolta hiányosságait. Dalával ezért a remeténél illetékesebb bírálók is meg lettek volna elégedve. Annál is inkább, mert olyan őszinte érzéssel és annyi lelkesedéssel énekelt, hogy dala szinte szárnyra kapott tőle.

A KERESZTES VITÉZ HAZATÉRÉSE

Vívott híres nagy harcokat,
S megjött Szentföldről a lovag,
Vállára dúlt kereszt simult,
Mely hadban, vészben megfakult,
Kopott pajzsán mindannyi folt
Csatamező emléke volt,
És hölgye ablaka alatt
Dalolt, míg szállt az alkonyat:

Üdv az erénynek! Széptevőd
A dús országból visszajött,
Nem hozza kincsek erdejét,
Csak harci ménjét, fegyverét,
Sarkantyút, biztatni lovát,
Vívásra kopját, fringiát;
Kíséri sok diadala
S a remény, Tekla mosolya.

Üdv az erénynek! Bajnokod
Üdvödért hány csatát vívott!
Ő említetten ne legyen,
Hol ész s nemesség van jelen,
Dalolja minstrel és herald:
"Nézzétek a bájos leányt,
Szép szeméért telt egykoron
Pogány holttesttel Askalon.

Mosolya kardot köszörült:
Ötven asszony megözvegyült,
Mohamed hada vérbe fúlt
Ikonium szultánja hullt.
Nézzétek fénylő fürtjeit:
Nyakára félhományt terít,
Aranyszálában nincs hiány,
De érte vérzett a pogány."

Üdv az erénynek! Nincs nevem,
Minden tettem tiéd legyen.
Kapudat nyisd ki szótlanul,
Késő van, éj harmata hull;
Véremben forr még Szíria,
S dermeszt, megöl Észak fagya.
Szemérmed szerelemre váltsd:
Ki érted küzdött, bébocsásd.

Az ének alatt a remete körülbelül úgy viselkedett, mint manapság valami kiváló zenekritikus egy új opera bemutatóján. Félig behunyt szemmel hátradőlt székében; hol összekulcsolta kezét, és hüvelykujjával malmozott, miközben elmerülten figyelt a dalra, hol meg kitárta karjait, és kezét lengette a zene ütemére. Egy-egy szép kádenciánál, amely különösképp megtetszett neki, de úgy érezte, hogy a lovag hangja nem száll elég magasra, a maga hangjával segített. Amikor a dal véget ért, a remete lelkesen kijelentette, hogy nagyon szép volt az ének.

- De sajnálattal látom - fűzte hozzá -, hogy angolszász honfitársam alighanem sokat forgolódott a normannok közt, mert mélabús dalaikat utánozza. Vajon mért kellett ennek a derék vitéznek elmennie hazulról? És amikor hazaért, számíthatott-e egyébre, mint arra, hogy kedvese vetélytársával édeleg édes kettesben, és annyit sem törődik az ő - hogy is hívják csak ezt? - szerenádjával, mint egy macska nyávogásával a háztetőn? No de sebaj, lovag úr, mégis egészségedre ürítem a kupát, és minden hűséges szerető boldogságára! Ám attól tartok, te nem tartozol közéjük - tette hozzá, mert látta, hogy a lovag, akinek már a fejébe szállt a sok ital, a kancsóból vizet önt a borába.

- Miért csodálkozol? - kérdezte a lovag. - Hát nem magad mondtad nekem, hogy ez a víz védőszented, Szent Dunstan forrásából való?

- Bizony abból - felelte a remete -, és jó néhány száz pogányt keresztelt meg vele, de sohasem hallottam, hogy ivott volna belőle. Mindent arra kell használni ezen a világon, amire a legalkalmasabb. Szent Dunstan nagyon jól tudta, hogy mit szabad egy vidám barátnak, és mit nem.

E szavak után fogta a hárfát, és vendége szórakoztatására elénekelte a következő jellegzetes dalt, a régi angol kórusok derry-down stílusában.

A MEZÍTLÁBAS BARÁT

Egy évet, cimborám, vagy kettőt is adok:
Bizánctól Cadixig nézz meg minden zugot,
De sohasem találsz olyan emberfiát,
Ki boldogabb, mint a mezítlábas barát.

Hölgyéért a vitéz előretörtetett,
Meghozták estetájt - lándzsával töretett.
Gyorsan meggyóntatom - csitítom asszonyát.
Ki oldja fel? Csak a mezítlábas barát.

Uralkodó? Ugyan! Király már mennyi élt,
Aki palástjáért kámzsát, csuklyát cserélt.
De köztünk oly bogár még egyikbe sem szállt,
Hogy király legyen, s ne mezítlábas barát.

Bármerre kóborol, bárhova érkezik,
A föld zsírjából a javát elé teszik.
Arra megy, merre lát, ott pihen, hol megállt.
Bárhol otthon van a mezítlábas barát.

Várják ebédre, és míg meg nem érkezik.
A szilvás zabkását meg sem ízlelhetik:
Kínálják szívesen, s a tűzhely oldalát
Elsőként bírja a mezítlábas barát.

Várják még éjjel is, kap forró süteményt,
Csapolnak barna sört, megtöltik az edényt,
S az asszony pokolba kívánja férjurát,
Mert puhább vánkos a mezítlábas barát.

Viruljon a saru, csuklya, derékkötés,
A pápa hite s a sátánincselkedés.
Ki gyűjt rózsákat úgy, hogy tüske sose bánt?
Biztosan csakis a mezítlábas barát.

- Szavamra - mondta a lovag -, jó és csintalan nóta volt, ugyancsak felmagasztaltad benne a fajtádat. De ha már az ördögről van szó, nem félsz, szent barát, hogy egyszer betoppan hozzád, amikor nem éppen szerzetesi módon mulatozol?

- Hogy én nem szerzetesi módon mulatozom? - tiltakozott a remete. - Visszautasítom ezt a vádat, megvetéssel visszautasítom, eltiprom, mint egy kígyót. Híven és becsületesen teljesítem kötelességemet. Két mise naponta, reggel és este, ájtatosság hajnalban, délben és alkonyatkor, tömérdek ave, credo és pater...

- És mi van holdfényes éjszakákon, a vadászévad idején? - vágott a szavába a lovag.

- Exceptis excipiendis, a kivételeket nem számítva - felelte a remete -, ahogy mesterem, az öreg apát úr mondta, ha tapintatlan laikusok megkérdezték tőle, hogy betartja-e minden kis pontját a szerzetesrend szabályainak.

- Igazad van, tisztelendő atyám - mondta a lovag -, csak az a baj, hogy éppen ilyen kivételekre leselkedik az ördög, amely - nagyon jól tudod - úgy jár az ember nyomában, mint egy ordító oroszlán.

- Ordítson csak, ha mer! - felelte a barát. - Majd ráverek a kötelemmel, és úgy fog üvölteni, mint Szent Dunstan harapófogójától. Nem félek én senkitől, sem embertől, sem ördögtől, még a manóktól sem. Megvéd engem Szent Dunstan, Szent Dubric, Szent Winibald, Szent Sinifred, Szent Swibert, Szent Willick - nem is szólva a kenti Szent Tamásról meg a magam gyarló érdemeiről. Fittyet hányok én minden ördögnek, akár hosszú a farka, akár rövid. De megsúgom neked, ilyen dolgokról nem szoktam beszélni a reggeli ájtatosság előtt.

Más tárgyra terelte a szót. Egyre nőtt és tüzesedett a borozgatók kedve, a nóták sűrűn váltogatták egymást, amíg a mulatozást félbe nem szakította valami: hangos dörömbölés a remetelak ajtaján.

De ezt a fordulatot csak akkor érthetjük meg, ha már ismerjük hőseink egy másik csoportjának kalandjait is. Mert - miként az öreg Ariosto[23] - mi sem ragaszkodunk ahhoz, hogy az unalomig kitartsunk történetünk egy-egy hőse mellett, és egy pillanatra se hagyjuk magára.

 

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Gyerünk! Ösvényünk völgyön át vezérel,
Hol őzgida szökell, követve anyját,
Hol széles tölgy napernyő-lombjai
A szűrt fényt pergetik a gyenge fűre.
Induljunk és gyerünk! Mert szép az út,
Mikor a víg Nap trónusára ül.
Zordabb, mikor Cynthia gyönge mécse
Gyéren pillog sivár erdő fölött.

Az ettricki erdő


Amikor a szász Cedric látta, hogy fia eszméletlenül roskad le Ashby porondjára, első gondolata az volt, hogy odaküldi hozzá embereit, hadd vegyék a sebesültet őrizetükbe és gondozásukba. Már-már kiadta a parancsot, de torkán akadt a szó. Nem tudta rászánni magát arra, hogy a nyilvánosság előtt elismerje fiát, akit elűzött és kitagadott. Végül m
égis megparancsolta Oswaldnak, hogy vigyázzon a lovagra; majd utasította, hogy vegyen maga mellé két jobbágyot, és szállítsa el Ivanhoe-t Ashbybe, mihelyt a tömeg eloszlik. Ám ebben a szolgálatban valaki megelőzte Oswaldot. A tömeg szétoszlott ugyan, de a lovag nem volt látható sehol.

Cedric udvarmestere és pohárnoka hiába kereste fiatal gazdáját - megtalálta a vérfoltot azon a helyen, ahol összerogyott, de őt magát nem... mintha tündérek vitték volna el onnan. Oswald talán valóban ebbe a hiedelembe esett volna, hogy Ivanhoe eltűnésére magyarázatot leljen (hiszen a szászok nagyon babonásak voltak), ha figyelmét nem köti le hirtelen valami más. Amint körülnézett, szeme megakadt egy csatlósruhába öltözött emberen, akiben tüstént ráismert Gurthre. Az álruhás disznópásztor már nagyon aggódott ifjú gazdája sorsa miatt, hirtelen eltűnése őt is kétségbe ejtette. Miközben mindenfelé kereste, megfeledkezett az óvatosságról, és nem bujkált úgy, ahogy saját biztonsága megkövetelte volna. Oswald kötelességének tartotta, hogy elfogja a szökevényt. Elhatározta, hogy gazdája elé viszi, hadd döntsön sorsa fölött.

Közben azonban tovább kérdezősködött Ivanhoe felől, és sikerült is valamit megtudnia. Az ott álldogálók elmesélték, hogy néhány jól öltözött szolga a sebesült lovagot óvatosan egy hordszékbe emelte, amely egy hölgyé volt, aki ott ült a nézők soraiban. A lovagot a szolgák kivitték a tolongásból - ennél többet nem tudott senki. Miután ezt meghallotta, Oswald elhatározta, hogy visszatér gazdájához, és további utasításokat kér tőle. Magával vitte Gurthöt is, a szökevényt, aki engedély nélkül elhagyta szolgálatát.

Cedric gyötrődve aggódott fiáért. Megszólalt benne az apai szív, amelyet a hazafias érzés elhallgattatott akkor, amikor fiát kitagadta. De mihelyt megtudta, hogy Ivanhoe-t gondos - és alighanem baráti - kezek már ápolásba vették, elcsitult az apai aggodalom, amelyet a fiú sorsának bizonytalansága idézett elő. Ezt az aggodalmat megint felváltotta a harag és a megsértett büszkeség: minek is törődik azzal a hálátlan fiúval, aki megtagadta az engedelmességet, mellyel apjának tartozik!

- Járjon csak tovább is a maga útján - mondta Cedric -, sebeit meg ápolják azok, akiknek a kedvéért kiállt a porondra. Úgy kell neki, ha jobban kedveli a normann lovagok szemfényvesztő fogásait, mint a szablyát és a csatabárdot, hazája régi jó fegyvereit, amelyekkel angol ősei megőrizték hírnevüket és becsületüket.

Rowena meghallotta kifakadását, és megjegyezte: - Ha valaki bölcs a tanácsban, és erélyes a cselekvésben, legbátrabb a bátrak között, és legnemesebb a nemesek között, az is megőrzi ősei hírnevét és becsületét. Wilfred is ilyen, s ezt mindenki elismeri, csak apja nem, aki...

- Hallgass, Lady Rowena! - vágott a szavába Cedric. - Ebben az egy dologban meg sem hallgatlak. Készülj a herceg lakomájára. Meghívtak bennünket, mégpedig olyan szokatlan udvariassággal és megbecsüléssel, amelyet a dölyfös normannok ritkán tanúsítanak angolszászok iránt Hastings végzetes napja óta. Elhatároztam, hogy elmegyek hozzájuk. Ha másért nem, csak azért is, hogy megmutassam ezeknek a gőgös normannoknak, milyen szilárd jellemű egy szász apa! Még akkor is, ha fia olyan viadalban sebesült meg, amelyben a leghíresebb normann bajnokokat vetette ki a nyeregből!

- Én pedig - felelte Rowena - semmi körülmények között sem veszek részt azon a lakomán. Te pedig vigyázz, nehogy szívtelenségnek tekintsék azt, amit te férfias szilárdságnak vélsz.

- Hát akkor maradj itthon, hálátlan hölgy! - méltatlankodott Cedric. - Te vagy a szívtelen, nem én, mert feláldozod egy elnyomott nép üdvét meg nem engedett vonzalmadért! Jól van, maradj magadnak! Megkeresem a nemes Athelstane-t, és vele megyek el Anjou János vacsorájára.

El is ment a lakomára, melynek eseményeiről már beszámoltunk. Utána a két szász thane kísérőivel együtt nyomban lóra szállt. És ekkor, cihelődés közben, vetett először egy pillantást Cedric szökevény szolgájára, Gurthre. Láttuk, hogy a szász úr meglehetősen rossz hangulatban távozott a lakomáról, és szinte kereste az alkalmat arra, hogy haragját valakin kitölthesse.

- Bilincset rá! Bilincset! - kiáltotta. - Oswald! Hundibert! Micsoda hanyagság ez? Mért nem kötöztétek meg a gazfickót?

Senki sem mert ellentmondani. Mivel más nem volt a kezük ügyében, egy kötőfékkel kötötték hátra Gurth kezeit. Tiltakozás nélkül tűrte, csak szemrehányó pillantást vetett gazdájára, és fogai közt dünnyögte:

- Ezt kapja tőled az ember, ha jobban szereti a te húsodat és véredet, mint saját magát!

- Lóra és előre! - adta ki a parancsot Cedric.

- Valóban legfőbb ideje - helyeselt Athelstane. - Most már ki kell ereszteni a kantárt, mert különben kárba vész a derék Waltheoff apát utóvacsorája.

De olyan frissen ügettek, hogy ez a baj nem következett be. Még idejében megérkeztek Szent Withold kolostorába. Az apát, aki maga is régi szász családból származott, a szász nemeseket azzal a pazar, szinte túlzott vendégszeretettel fogadta, amely nemzeti jellemvonásaik közé tartozott. A késő éjszakai, helyesebben: a kora reggeli órákig ettek, ittak, beszélgettek, és az apát úr még hajnalban sem engedte el őket, amíg el nem fogyasztották nála a bőséges reggelit.

Amikor a lovascsapat elhagyta a kolostor udvarát, egy egészen jelentéktelen kis esemény kavarta fel a szászok nyugalmát, akik babona dolgában túltettek Európa minden népén, és sokat adtak az ómenekre, előjelekre. Sok ilyen babonaság, amely még ma sem veszett ki, a régi szászokra vezethető vissza. Ezzel szemben a normannok, mint kevert faj, annak a kornak a felfogásához képest meglehetősen felvilágosult emberek voltak, és levetkőzték azokat a babonákat meg előítéleteket, amelyeket őseik Skandináviából hoztak magukkal; a normannok büszkék voltak arra, hogy az ilyen ósdi hiedelmekre nem adnak semmit.

Ebben az esetben a szászok riadalmát egy nagy, sovány, fekete kutya okozta, amely ott ült a kerítés előtt, és kétségbeesetten vonított, amikor az első lovasok kivonultak a kapun, azután meg vad ugatásba kezdett, ide-oda szaladgált, és úgy viselkedett, mintha csatlakozni akart volna a csapathoz.

- Nem tetszik nekem ez a zenebona, Cedric atyám - jegyezte meg Athelstane, aki tisztelete jeléül többnyire így szólította Cedricet.

- Nekem se, apó - tette hozzá Wamba. - Attól félek, hogy mi adjuk meg az árát.

- Amondó vagyok - folytatta Athelstane, akinek emlékezetében megcsillant az apátság pompás söre (mert Burton már akkor is híres volt nagyszerű söréről) -, legokosabb volna, ha visszatérnénk az apátságba, és ott maradnánk délutánig. Ha az ember elindul, és útját egy pap, egy nyúl vagy egy vonító kutya keresztezi, meg kell várni a következő étkezést, akkor aztán baj nélkül lehet folytatni az utat.

- Előre! - kiáltotta Cedric türelmetlenül. - Így is rövid a nap a hosszú úthoz képest, amely ránk vár. A kutyától nem kell félni, jól ismerem. A megszökött szolgámnak, Gurthnek a kutyája. Haszontalan csavargó, akárcsak a gazdája.

Már e miatt a kis késedelem miatt is bosszankodott. Felágaskodott a kengyelben, és hajítódárdáját a szegény Fangs felé dobta - mert a kutya csakugyan Fangs volt, a hű állat, amely szimatja segítségével idáig követte eltűnt gazdáját, és majd kibújt bőréből örömében, amikor újra ráakadt. A dárda megsebezte a kutya lapockáját, és kis híja, hogy a földre nem szegezte. Fangs vonítva iszkolt a dühös thane szeme elől. Gurth szíve elfacsarodott, amikor látta, hogy hűséges kutyáját meg akarják ölni; ez talán még jobban fájt neki, mint a kemény bánásmód, amelyben ő maga részesült. Kezét szeméhez akarta emelni, de nem sikerült, hiszen keze hátra volt kötve. Ekkor odaszólt Wambának, aki látva gazdája gyilkos rosszkedvét, bölcsen hátrahúzódott.

- Kérlek, légy szíves, töröld meg szememet köpenyem csücskével. Egy kis por ment bele, de ettől a kötéltől nem tudok hozzányúlni.

Wamba megtette ezt a baráti szívességet, azután némán ügettek egymás mellett. Gurth komoran hallgatott, de nem tudta érzelmeit sokáig magába fojtani.

- Ide hallgass, Wamba barátom - mondta. - Valamennyi bolond közül, aki Cedricet szolgálja, csak te vagy elég okos és ügyes ahhoz, hogy megmondd neki azt, ami a begyedben van. Menj hát oda hozzá, és mondd meg neki, hogy nem tekintem többé a gazdámnak. Nem szolgálom többé sem félelemből, sem szeretetből. Üsse le a fejemet, ha akarja, korbácsoltasson meg, veressen vasra, akkor sem kényszeríthet arra, hogy szeressem, vagy engedelmeskedjem neki. Menj oda hát, és mondd meg neki, hogy Gurth, Beowulph fia, megtagadja az engedelmességet.

- Bolondnak bolond vagyok - felelte Wamba -, de olyan bolond mégsem vagyok, hogy ilyen bolond izenetet átadjak. Nézd csak, Cedricnek van még egy dárdája az övében, és tudhatnád, hogy nem mindig téveszti el a célját.

- Még azt se bánnám, ha a dárdájának én lennék a célpontja - felelte Gurth. - Tegnap fiatal gazdámat, Wilfredet otthagyta vérében fetrengeni. Ma szemem láttára akarta megölni az egyetlen élőlényt, amely ragaszkodik hozzám. Szent Edmundra, Szent Dunstanra, Szent Witholdra, Hitvalló Szent Edwardra és a kalendárium valamennyi szász szentjére esküszöm - ezt nem bocsátom meg neki soha!

Gufth ezt Cedrictől tanulta. Cedric, ha esküdözött vagy káromkodott, sohasem emlegetett mást, csak szász eredetű szenteket, és háza népe is követte példáját.

- Ha jobban meggondolom - mondta a bohóc, aki gyakran játszotta a békéltető szerepét a családban -, úgy látom, gazdánk nem akarta bántani a kutyát, csak ráijesztett egy kicsit. Talán észrevetted, hogy felemelkedett a kengyelben. Tudod, miért? Hogy túldobjon a célon. Így is történt volna, ha Fangs nem ugrik fel éppen abban a pillanatban. Nem is sebesült meg, csak egy kis horzsolás az egész. Bekenjük egy csöpp kátránnyal, és begyógyul.

- Ha gondolod... bárcsak igazad volna... de nem, láttam, hogy célzott a dárdájával. Hallottam, amint zúgva, sziszegve szállt a levegőben, mintha ugyanaz a gonosz rosszindulat hajtaná, mint a gazdáját. És amikor a földbe fúródott, megremegett, mintha sajnálná, hogy nem találta el a célját. Szent Antal kedves disznajára, nem szolgálom tovább!

A méltatlankodó kondás duzzogva elhallgatott, és a bohóc minden erőlködése, hogy szóra bírja, meddő maradt.

Közben Cedric és Athelstane, a csapat vezetői, elbeszélgettek az ország állapotáról, a királyi családban dúló egyenetlenségről, a normann nemesek viszályairól és a kedvező alkalomról, amely talán lehetővé teszi, hogy az elnyomott szászok lerázzák nyakukról a normann igát, vagy legalábbis biztosítsák független nemzeti létüket a valószínűleg bekövetkező belvillongások során. Erről a kérdésről Cedric tüzetesen szokott vitatkozni. Népe függetlenségét visszaszerezni - ez volt szíve minden vágya. Szívesen feláldozta volna érte családi boldogságát és fia érdekeit is. De hogy az ország bennszülött angol lakossága véghezvigye ezt a nagy nemzeti forradalmat, ahhoz elsősorban egységre volt szükség. Eredményt csak akkor érhetnek el, ha egymás közt megegyeznek, és olyan vezető mögé tömörülnek, akit valamennyien elismernek.

Nyilvánvaló volt, hogy olyan vezetőt kell választaniuk, aki a szász királyi családból származik. Ezt ünnepélyesen lelkére kötötték Cedricnek mindazok, akiket titkos tervébe és reményeibe beavatott. Ami a szász királyi vért illeti, ez az egy legalább megvolt Athelstane-ben, ha szellemi képességei nem is tették alkalmassá a vezérségre. De voltak jó tulajdonságai is. Megfelelő külsejű ember volt, erős, edzett és bátor, járatos a fegyverforgatásban. Általában hallgatott a szóra, megfogadta nála okosabb emberek tanácsát. És ami a legfontosabb: tudták róla, hogy bőkezű és vendégszerető, nem gonosz, inkább jóindulatú. De bármilyen sok érv szólt is amellett, hogy Athelstane-t tekintsék a szász szövetség fejének, voltak sokan, akik hallani sem akartak róla, hanem Rowena mellett kardoskodtak. Lady Rowena Nagy Alfréd leszármazottja volt. Apját is bölcs, bátor, nagylelkű vezérnek ismerték - elnyomott honfitársai nagy tiszteletben tartották emlékét.

Cedric, ha akarja, könnyen elérhette volna, hogy egy harmadik párt alakuljon, amely legalább olyan erős, mint a másik kettő, és őt válassza vezéréül. Nem volt ugyan királyi származású, de sokkal többet nyomott a latban vitézsége, tettereje, mozgékonysága és mindenekfölött szenvedélyes, hűséges hazafisága - hiszen éppen ezért emlegették így: Cedric, a szász. Egyébként származása sem volt alacsony, ebben a tekintetben is csak ketten előzték meg: gyámleánya és Athelstane.

Cedric nemes tulajdonságait azonban a legcsekélyebb önzés sem homályosította el. Eszébe se jutott harmadik pártot alapítani, és ezzel nemzete gyenge erejét még jobban szétforgácsolni. Sőt Cedric kedvenc terve az volt, hogy a már fennálló két tábort is egyesíti Rowena és Athelstane házassága révén. Ezt a tervét borította fel a kölcsönös vonzalom, amely fia és gyámleánya közt keletkezett. Tulajdonképpen ez volt az oka annak, hogy Wilfrednek el kellett hagynia a szülői házat.

Cedric nehéz lépésre határozta el magát: kitagadta fiát, abban a reményben, hogy Wilfred távolléte megváltoztatja Rowena érzelmeit. De Cedric ebben a reményében is csalatkozott, aminek részben az volt az oka, hogy gyámleányát gyermekkora óta túlságosan elkényeztette. Cedric szemében Alfréd neve szent volt, akár egy istenségé, és a nagy király egyetlen élő sarjadékára olyan hódolattal tekintett, amilyen abban a korban még egy uralkodó hercegnőt sem illetett meg talán. Rowena akarata majdnem mindig törvény volt Cedric házában. Cedric maga úgy viselkedett, mintha Rowena első alattvalója lett volna. Nyilván arra törekedett, hogy Rowena fejedelmi jogait legalább ebben a kis körben teljesen elismerjék.

Rowena megszokta, hogy akarata szabadon érvényesüljön, sőt kissé zsarnokoskodjék is, ha kedve tartja. Ilyen körülmények közt hallani sem akart arról, hogy érzelmeibe beleszóljanak, és férjhez akarják adni valakihez, akit nem szeret. Nemcsak hevesen ellenállt minden ilyen kísérletnek, de meg is haragudott érte. Csak természetes, hogy meg akarta óvni függetlenségét egy olyan életbe vágó kérdésben, amelyben még olyan nők is, akiket alázatos engedelmességre szoktattak, gyakran szembeszállnak apjuk, anyjuk vagy gyámjuk akaratával.

Rowena nem titkolta el gondolatait; mindazt, amit mélyen átérzett, bátran és nyíltan kimondta. Cedric megszokta, hogy Rowena nézeteit hódolattal fogadja, és most egészen zavarba jött: nem tudta, hogyan szerezzen érvényt gyámi akaratának.

Megpróbálta, hogy elkápráztassa Rowenát a trón ábrándképével, de ez sem sikerült. Rowena józan ésszel gondolkodott. Cedric tervét nem tartotta megvalósíthatónak, sőt - ami a saját személyét illeti - még kívánatosnak sem. Nem tagadta, hogy szereti Ivanhoe urát, Wilfredet, de kijelentette, hogy ha ez a lovag szóba sem kerülne, akkor sem lenne Athelstane felesége. Inkább kolostorba vonulna, semhogy férjhez menjen egy emberhez, akit a múltban is lenézett - most pedig, amióta annyi kellemetlenséget okozott neki, valósággal meggyűlölt.

Cedric abban a gondolatban keresett vigasztalást, hogy a nők szeszélyesek és állhatatlanok. Abban a reményben, hogy Rowena majd csak meggondolja magát, nem adta fel tervét, amellyel - úgy vélte - nagy szolgálatot tesz a szászok ügyének. De amikor fia olyan regényes körülmények között hirtelen felbukkant a bajvívó téren, Cedric érezte, hogy terveinek befellegzett. Igaz, hogy az apai szeretet egy percre felülkerekedett benne, még büszkeségét és hazafias szenvedélyét is legyőzte; de mindkettő nyomban újult erővel feltámadt, és arra késztette, hogy folytassa erőfeszítéseit Rowena és Athelstane házasságának előkészítésére. Akármennyit töprengett is rajta, mindig arra a következtetésre jutott, hogy ez az első lépés a szászok függetlenségének helyreállítása felé.

Ezekről a kérdésekről beszélgetett most is Athelstane barátjával, és közben nemegyszer felsóhajtott, mert arra gondolt, hogy lomha kőből szikrát csiholni nem türelmetlen embernek való. Athelstane elég hiú volt ugyan, és kellemesen csiklandozta fülét, ha királyi származásáról és öröklött uralkodói jogairól meséltek neki; de kicsinyes hiúságát már az is kielégítette, ha közvetlen környezete hódolattal beszélt vele, meg az a néhány szász, aki hébe-hóba felkereste. Ha volt is bátorsága szembeszállni a veszéllyel, kényelmesebb volt annál, semhogy szándékosan keresse. Ha egyet is értett Cedric fejtegetéseivel a szász függetlenségi törekvések jogosságáról - mihelyt arról volt szó, hogy e jogokat ki is kell vívni, megint csak a habozó Athelstane volt, lassú, határozatlan, tétovázó és halogató. Cedric szenvedélyes buzdító szavai nem tudták felkavarni tunya természetét; mint az izzó vas, ha vízbe merül, sistereg és füstöl egy kicsit, de nyomban elalszik.

Cedric néha belefáradt ebbe a hálátlan feladatba, amely olyan volt, mintha egy fáradt lovat sarkantyúzna, vagy hideg vasat kalapálna. Ilyenkor gyámleányához fordult, de nála még kevesebb vigaszra talált. Rowena éppen kedvenc szolgálójával beszélgetett - többnyire Wilfred vitézségéről, lovagiasságáról és sorsáról. Ezt a beszélgetést zavarta meg Cedric, és Elgitha megtalálta a módját annak, hogy kitöltse a maga és úrnője bosszúját. A kudarcról kezdett beszélni, amely Athelstane-t a bajvívó téren érte - vagyis arról a témáról, amely a legjobban bántotta Cedric fülét. A konok szász kénytelen volt beismerni, hogy ez a nap sem hozott neki egyebet, csak bosszúságot és kellemetlenséget. Káromkodott magában, és megátkozta az egész tornaünnepélyt, meg azt is, aki megrendezte; de még jobban szidta a saját balgaságát, amely rávette arra, hogy elmenjen a mérkőzésre.

Délben egy forráshoz értek. Athelstane indítványára pihenőt tartottak az útszéli fák árnyékában, hogy a lovak kifújják magukat, az emberek meg falatozzanak az útravalóból, amellyel a vendégszerető apát egy teherhordó öszvért megrakott számukra. Mindezzel több időt töltöttek a kelleténél, és alig remélhették, hogy estig eljutnak Rotherwoodba. Ezért elhatározták, hogy gyorsabban fognak ügetni, mint ahogy eddig haladtak.

 

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Egy fegyveres raj úrihölgyeket
Kísér (s elejtett szavukból kivettem,
Míg észrevétlenül mögöttük álltam),
Az éjszakát e várban töltenék,
Mivel közel van.

Orra, szomorújáték


Az utasok eljutottak az erdős vidék szélére, és megállás nélkül behatoltak a sűrűségbe, s ez veszedelmes helynek számított a sok szegénylegény miatt, aki ott tanyázott. A rettenetes elnyomás és a rettenetes nyomor kergette ezeket a kétségbeesésbe. Nagy bandákba verődve könnyen dacolhattak az akkori idők gyenge rendőrségével. Már későr
e járt az idő, de Cedric és Athelstane biztonságban érezte magát. Tíz szolga kísérte őket, Wambán és Gurthön kívül, akikre nem lehetett számítani, hiszen az egyik bolond volt, a másik pedig megkötözött fogoly.

Amikor ilyen későn nekivágtak az erdőnek, Cedric és Athelstane nemcsak a bátorságukban bíztak, hanem a rangjukban és származásukban is. A szegénylegények, akiket elsősorban az erdészeti törvény szigorúsága kényszerített erre a csavargó életmódra, többnyire szász eredetű parasztok és yeomanek voltak. Általában az volt a hírük, hogy honfitársaik személyét és vagyonát tiszteletben tartják.

Amint az utasok továbbhaladtak, egyszerre csak segélykiáltások riasztották fel őket. Amikor odalovagoltak, ahonnan a hangok hallatszottak, csodálkozva látták, hogy egy hordszék vagy gyaloghintó áll a földön, mellette egy díszesen, de zsidó módon öltözött fiatal nő ül. Volt ott egy öregember is, kinek sapkája elárulta, hogy szintén zsidó; kétségbeesett mozdulatokkal szaladgált fel és alá, és kezeit tördelte, mintha valami nagy szerencsétlenség érte volna.

Athelstane és Cedric megkérdezte, mi baja. Az öreg zsidó nem tudott mindjárt felelni. Előbb felsorolta az Ótestamentum valamennyi pátriárkáját - segítségül hívta őket Izmael fiai ellen, akik mindjárt itt lesznek, hogy agyoncsapják és kardélre hányják őket. Amikor rémületéből kissé magához tért, a yorki Izsák (mert ő volt az, a mi régi ismerősünk) nagy nehezen kinyögte, hogy mielőtt elindult Ashbyből, öszvéreket bérelt egy beteg barátja hordszékének szállítására; ugyanakkor felfogadott hat embert testőrségül; ezek vállalkoztak arra, hogy elkísérik Doncasterba. Idáig baj nélkül tették meg az utat; de amikor egy favágótól megtudták, hogy egy banda leselkedik rájuk az erdőben, Iszák zsoldos testőrei kereket oldottak, sőt magukkal vitték az öszvéreket is, amelyek a hordágyat idáig cipelték. Így maradt Izsák meg a lánya az erdő kellős közepén fegyvertelenül, a védekezés vagy menekülés minden lehetősége nélkül. A szegénylegények minden pillanatban rájuk törhetnek, hogy kirabolják, esetleg meg is gyilkolják őket. Izsák, miután mindezt elmondta, alázatosan könyörögni kezdett:

- Ha a vitéz urak kegyesen megengednék, hogy védelmük alatt folytassuk utunkat, esküszöm a két kőtáblára, hogy méltóan meghálálom ezt a jótéteményt, amelynél nagyobb nem érte még Izrael fiait, amióta babiloni fogságukból megszabadultak.

- Még te mersz beszélni, kutya zsidó! - ripakodott rá Athelstane, akinek olyan kicsinyes természetű emlékezőtehetsége volt, amely elraktározott minden jelentéktelen apróságot, de különösen a kis sérelmeket. - Hiszen te vagy az, aki olyan szemtelenül közénk tolakodtál a bajvívótér karzatán! Semmi közünk hozzád! Harcolj az életedért, vagy szaladj el, vagy egyezkedj ki a szegénylegényekkel, ahogy jónak látod. De tőlünk ne kérj segítséget vagy védelmet. És ha a szegénylegények csak olyanokat rabolnak ki, mint te és társaid, akik az egész világot kiraboljátok, akkor azt mondom: a szegénylegényeknek igazuk van, és egészen tisztességes emberek!

Cedric nem helyeselte ezt a szigorú felfogást.

- Helyesebb lesz - mondta -, ha két fegyveres szolgát adunk melléjük, és két lovat is, hogy vigyék el őket a legközelebbi faluba. A mi erőnk alig csökken vele. A te jó akaratod, nemes Athelstane, meg az a nyolc szolga, aki mellettünk marad, bőségesen elég ahhoz, hogy akár húsz szegénylegényt is megfutamítsunk.

Rowena kissé megriadt, amikor meghallotta, hogy szegénylegények lehetnek a közelben, mégis támogatta gyámja indítványát. Ekkor Rebeka hirtelen felugrott a hordágy mellől, ahol csüggedten üldögélt. Utat tört magának a szász hölgy hátaslováig, és úgy tett, mint a keletiek, ha magas rangú embernek könyörögnek valamiért: letérdelt a porba, és megcsókolta Rowena ruhájának szegélyét. Azután felállt, hátravetette fátylát, és esdeklő hangon kérte Rowenát, szánja meg őket, és engedje meg, hogy védelmük alatt folytathassák útjukat.

- A mindenható Isten nevében kérem, akit mindketten imádunk! A Sínai-hegyen kinyilatkoztatott törvény, a tízparancsolat nevében, amelyet mindketten követünk! Nem magamért kérem ezt a kegyet, de még ezért a szegény öregemberért sem. Tudom, hogy a mi fajtánkbeli embert bántalmazni vagy kifosztani - ha nem is érdem, de egészen jelentéktelen vétség a keresztények szemében. És nem mindegy-e nekünk, hogy a városban történik-e meg velünk vagy a vadonban, az erdőben? De egyvalakinek a nevében, aki sokaknak drága, és teneked is drága, könyörögve kérlek, szállíttasd tovább ezt a beteget, és gondoskodj védelméről. Mert ha valami baj találná érni, életed utolsó órájában is keservesen meg fogod bánni, hogy megtagadtad kérésemet.

Rebeka ünnepélyes beszédmódja és az a nemes hang, ahogy kérését előadta, kétszeresen is megtette hatását a szász hölgyre. Gyámjához fordult, és így szólt:

- Ez az ember öreg és gyenge, a leány szép és fiatal, ápoltjuk pedig beteg, és élete veszélyben forog. Ha zsidók is, mi - mint keresztények - nem hagyhatjuk magukra őket ebben a szükségben. Rakasd le két öszvér terhét, és kötöztesd poggyászunkat két szolga nyerge mögé. A két öszvér vigye a hordágyat, az öregnek meg a leánynak pedig adjuk oda vezetéklovainkat.

Cedric készségesen hozzájárult ehhez a javaslathoz, és még Athelstane-nek is csak egy kikötése volt.

- A csapat végén haladjanak - mondta -, ott majd Wamba megvédi őket a füstölt disznóhús pajzsával!

- Pajzsomat otthagytam a küzdőtéren - felelte a bohóc. - Megtörtént ez már nálam különb lovagokkal is.

Athelstane elvörösödött, mert ő is így járt a torna utolsó napján. Rowena mosolygott, mert örült Wamba megjegyzésének. Azután, mintha jóvá akarná tenni kérője durva tréfáját, megkérte Rebekát, hogy csatlakozzék hozzá, és lovagoljon mellette.

- Nem, az nem volna illendő - tiltakozott Rebeka büszke alázatossággal -, hiszen társaságom szégyent hozna pártfogómra.

Közben a poggyász átrakása is megtörtént, mégpedig elég gyorsan, mert a szegénylegények emlegetése mindenkiből kiűzte a lomhaságot, amihez hozzájárult az is, hogy alkonyodni kezdett. Rakodás közben Gurthnek le kellett szállnia a lóról. A nagy kavarodásban megkérte a bolondot, lazítsa meg a zsineget, amellyel kezeit hátrakötötték. Wamba kioldozta, és újra megkötözte, de - talán szándékosan - olyan hanyagul, hogy Gurthnek gyerekjáték volt kezeit kiszabadítani. Mihelyt besötétedett, beosont a sűrűbe, és elszakadt a társaságtól.

A kavarodás most még nagyobb volt, mint az előbb, és eltartott egy ideig, amíg észrevették, hogy Gurth hiányzik. Mivel hátraküldték, mindegyik szolga azt hitte, hogy a másik vigyáz rá. Mire suttogni kezdték, hogy Gurth eltűnt, már nem sokat törődtek vele, mert más gondjuk volt - inkább azt lesték, hogy melyik pillanatban törnek rájuk a szegénylegények.

Az ösvény, amelyen most haladtak, olyan szűk volt, hogy két lovas is alig fért el rajta egymás mellett. Nemsokára leereszkedtek egy völgyszorosba, amelyet patak szel keresztül. Ingoványos partjain satnya füzek nőttek. Cedric és Athelstane, akik a csapat élén lovagoltak, jól látták, hogy itt kockázatos az út, és ebben a szorosban könnyű dolga volna a támadónak. De nem tettek semmit ellene, mert egyiküknek sem volt tapasztalata ilyen dolgokban. Az egyetlen, ami a baj megelőzésére az eszükbe jutott, az volt, hogy igyekeztek minél előbb kijutni a szorosból. Rendetlen sietségben, egymás hegyén-hátán éppen átgázoltak a patakon (a csapat fele még a túlsó parton volt) amikor megtámadták őket elölről, oldalt és hátulról egyszerre. A támadás olyan heves volt, hogy a nagy fejetlenségben szó sem lehetett komoly ellenállásról.

- Éljen a Fehér Sárkány! Éljen a vidám Anglia! Szent György, segíts! - hallatszott a szász szegénylegények szokásos harci kiáltása. Egyszerre bukkantak elő mindenfelől, és gyorsaságuk mintha megsokszorozta volna számukat.

A két szász nemes egyszerre esett fogságba - mindegyik olyan módon, ahogy jellemének megfelelt. Cedric, mihelyt az első ellenség felbukkant, feléje dobta megmaradt hajítódárdáját. Ezúttal jobban célzott, mint a másik dárdával, amellyel Fangs kutyát dobta meg. A szegénylegényt valósággal odaszegezte egy fűzfához, amely éppen a háta mögött volt. A sikertől felbuzdulva, megsarkantyúzta lovát, és nekiugratott egy másik szegénylegénynek. Ugyanakkor kardot rántott, és vad haraggal csapkodott vele - olyan ügyetlenül, hogy kardja beleakadt egy fa vastag, lelógó ágába. Így éppen suhintásának hevessége fosztotta meg fegyverétől. Két vagy három szegénylegény tüstént nekiesett, lerángatták lováról, és foglyul ejtették. Ugyanez a sors várt Athelstane-re is. Lova kantárját megragadták, őt meg leszállásra kényszerítették, még mielőtt kardját kiránthatta volna. Mire lomhán fegyveréhez nyúlt, és védekező állásba helyezkedett, már késő volt.

A szolgákat a poggyász is zavarta, de különben is meglepte és megrémítette őket gazdáik sorsa. Így aztán könnyű prédának bizonyultak. Lady Rowena a csapat közepén, a zsidó és leánya pedig a menet végén ugyanúgy járt, mint útitársaik.

A csapatból csak egyetlen ember menekült meg: Wamba, a bolond, aki ez alkalommal derekasabban viselkedett, mint az "okosok". Az egyik szolga tétovázva és késlekedve kihúzta kardját. Wamba kikapta a kezéből, és vagdalkozni kezdett maga körül. Mint egy oroszlán, úgy ugrott neki a közeledő támadónak. Még azt is megkísérelte - bátran, de eredménytelenül -, hogy gazdája segítségére siessen. Amikor végül látta, hogy a túlerővel szemben tehetetlen, leugrott lováról, és bevetette magát a sűrű bozótba. Felhasználva az általános zűrzavart, kereket oldott, és eltűnt a rajtaütés színteréről.

A derék bohóc, amikor már biztonságban érezte magát, többször megfordult, és töprengett, ne menjen-e vissza, hogy megossza a fogságot gazdájával, akit őszintén szeretett.

"Gyakran hallottam, amint okos emberek a szabadság áldásairól beszéltek - dünnyögte magában. - Most szabad vagyok, de szeretném, ha egy okos ember megmondaná, mihez kezdjek vele."

Alighogy kimondta ezeket a szavakat, egy hang egészen közelről, halkan és óvatosan a nevén szólította:

- Wamba!

A következő pillanatban egy kutya ugrott neki farkcsóválva, és a kezét nyalogatta.

- Fangs! - sóhajtotta Wamba, megismerve a kutyát. - Akkor Gurth is itt van! Gurth! - mondta ugyanolyan óvatos, suttogó hangon, mire a kondás előbújt egy bokorból.

- Mi történt? - kérdezte izgatottan. - Mit jelent az a kiabálás... kardok csattogása?

- Az idők jele, semmi más - felelte Wamba. - Valamennyit foglyul ejtették.

- Foglyul ejtették? Kit?

- Hát az urunkat, az úrnőnket, Athelstane-t, Hundibertet, Oswaldot is.

- Az isten szerelmére! - kiáltott fel Gurth. - Hát ez hogy történt? Kik csinálták?

- Gazdánk elhirtelenkedte a dolgot, Athelstane úr késlekedett, a többi meg nem is próbált verekedni. Így aztán a zöld zekés, fekete álarcos útonállók elfogták őket. Most ott hevernek valamennyien a fűben, mint a vadalma, amit disznaidnak szoktál lerázni a fáról. Kacagnék rajta - tette hozzá a bolond -, ha nem kellene sírnom.

És meg is indult könnyeinek árja. Igazi könnyek voltak - nem színleltek.

Gurth arca kigyúlt.

- Wamba! - kiáltotta. - Neked van fegyvered, a szíved meg mindig inkább a helyén volt, mint az eszed. Igaz, hogy csak ketten vagyunk, de két elszánt ember váratlan és bátor rajtaütése már sokszor csodákat művelt. Gyere utánam!

- Hová... és minek? - kérdezte a bolond.

- Megszabadítani Cedricet.

- De hisz csak az imént tagadtad meg! Otthagytad a szolgálatát, nem?

- Eh, hallgass! Ez akkor volt, amikor még jól ment a sora. De most már cserbenhagyta a szerencséje. Gyere, ha mondom!

A bolond már-már engedelmeskedett, de ebben a pillanatban hirtelen ott termett előttük egy harmadik ember, és intett nekik, hogy álljanak meg. Ruhája és fegyverei alapján Wamba azt hitte róla, hogy egyike a szegénylegényeknek, akik gazdáját az imént megrohanták. De amikor jobban megnézte arcát, amelyet nem takart álarc, a vállán átvetett fényes szíjat és a rajta függő díszes kürtöt - a félhomályban is megismerte Locksleyt, a yeomant, aki a legkedvezőtlenebb körülmények közt is elnyerte az íjászverseny díját. Arckifejezése, hangja, modora most is olyan nyugodt, szinte parancsoló volt, mint amikor a herceg előtt állt.

- Mit jelent ez? - kérdezte. - Ki az, aki utasokra les, foglyokat ejt, rabol és fosztogat ebben az erdőben?

- Nézd meg a zekéjüket közelebbről - tanácsolta Wamba -, akkor mindjárt meglátod, hogy hozzád tartoznak-e, mert a ruhájuk annyira hasonlít a tiédhez, mint az egyik borsószem a másikhoz.

- No, erről mindjárt meggyőződöm - felelte Locksley. - Nektek pedig megparancsolom, hogy amíg vissza nem jövök, el ne mozduljatok innen, ahol álltok, ha kedves az életetek. Fogadjatok szót, nektek is jobb lesz meg a gazdátoknak is. De várjunk csak, előbb meg kell változtatnom a külsőmet. Amennyire lehetséges, hadd legyek olyan, mint azok az emberek.

Ezzel leakasztotta válláról a szíjat meg a kürtöt, kivette sapkájából a tollat, és mindezt átadta Wambának. Majd elővett zsebéből egy álarcot, még egyszer lelkére kötötte Gurthnek és a barátjának, hogy várják meg ott, azután elindult felderítő útjára.

- Maradjunk itt, vagy szedjük a sátorfánkat, Gurth? - kérdezte Wamba. - Én bolond vagyok ugyan, de nekem gyanús ez az ember. Olyan jól felszerelte magát a gazfickók kellékeivel, hogy maga sem lehet tisztességes.

- És ha maga az ördög - vélte Gurth -, akkor sem vesztünk vele sokat, ha megvárjuk. Ha a bandához tartozik, már régen értesítette őket, és akkor elszaladni éppen olyan hiábavaló, mint harcolni. Különben is, legújabb tapasztalataim szerint ezek az erdei szegénylegények nem is a legrosszabb emberek.

Alig telt el néhány perc, a yeoman visszajött.

- Gurth barátom - mondta -, körülnéztem köztük, és megtudtam, honnan jönnek, és hová mennek. Úgy látom, nem kell attól tartani, hogy a foglyaikat bántalmazni fogják. Mi, hárman, kevesen vagyunk ahhoz, hogy megtámadjuk őket, őrültség volna, ha megkísérelnők. Jó harcosok, ami abból is látszik, hogy őröket állítottak fel táboruk körül, akik lármát csapnak, ha valaki közeledik. De remélem, hamarosan összeszedek annyi embert, amennyi szükséges, hogy minden óvintézkedésük ellenére rájuk törhessünk. Ti szolgái, sőt azt hiszem, hű szolgái vagytok Cedric és Athelstane uraknak, akik mindig síkraszálltak az angolszász nép jogaiért. Ezért nem is lesz hiány angolszász segítő kezekben most, hogy bajba jutottak. Gyertek velem, maradjunk együtt, amíg sikerül több erőt toboroznom.

Gyors léptekkel elindult az erdő belseje felé. A bolond és a kondás követték. De Wamba örökké gyöngyöző humora nem engedte meg, hogy hosszabb ideig befogja a száját. A szíjra meg a kürtre pillantott, melyet még mindig a kezében cipelt, és így szólt:

- Nekem úgy rémlik, láttam elrepülni azt a nyílvesszőt, amely ezt a szép díjat nyerte. Alig hiszem, hogy régebben történt karácsonynál.

- Én meg esküdni mernék - felelte Gurth -, hogy még a hangját is hallottam a derék íjásznak, aki a díjat nyerte. Fogadjunk, hogy azóta háromszor sem ment le a nap, és jött fel a hold.

- Tisztes barátaim - szólt hátra a yeoman -, hogy ki vagyok, és mi vagyok, ebben a pillanatban nem túlságosan érdekes. Ha sikerül megmentenem a gazdátokat, úgyis azt fogjátok mondani, hogy ilyen jó barátotok nem volt még soha. Az meg, hogy így hívnak, vagy úgy hívnak, jól tudok-e bánni az íjjal, vagy csak úgy, mint valami tehéncsordás, hogy nappal szeretek-e sétálni vagy holdvilágos éjszaka - csupa olyan kérdés, amihez semmi közötök, tehát ne is törjétek rajta a fejeteket.

- No, ezt jól megkaptuk - súgta Wamba a barátjának. - Bedugtuk fejünket az oroszlán torkába... csak tudnám, hogyan húzzuk ki megint!

- Csitt... hallgass! - felelte Gurth. - Ne ingereld a butaságaiddal, akkor remélem, jó vége lesz az egésznek.

 

HUSZADIK FEJEZET

Az őszi éj hosszú, kopár,
Az erdő hallgatag, kusza;
A zarándok fülébe száll
A szent remete himnusza.
A hit a dal hangjára vár,
A dalnak szárnyat ád a hit;
Mint napot köszöntő madár,
Szökellnek égbe dalaid.

Szent Kelemen forrásának remetéje


Jó háromórai gyaloglás után Cedric két szolgája és titokzatos vezetőjük egy tisztásra ért, amelynek közepén óriási tölgyfa nyújtóztatta minden irányba terebélyes ágait. A fa alatt négy-öt yeoman hevert elnyúlva a földön, míg egy társuk, akit őrszemnek rendeltek ki, fel és alá sétálgatott a holdfényes tisztás árnyékos peremén.

Amikor meghallotta a közelgő lépések neszét, az őr tüstént jelt adott, mire az alvók felriadtak, és megfeszítették íjaikat. Hat, lövésre kész nyíl hegye mutatott az erdőnek arra a helyére, ahonnan az utasok közeledtek. Ekkor azonban megismerték a kis társaság vezetőjét, és viharosan üdvözölték - szemmel látható örömmel, szeretettel és megbecsüléssel. A barátságtalan fogadtatás jelei, amelyek megijesztették Wambát és Gurth-öt, egyszeriben eltűntek.

- Hol a molnár? - kérdezte a yeoman.

- A Rotherham felé vezető úton.

- Hány emberrel? - kérdezősködött tovább a vezetőjük (mert nyilván az volt).

- Hat emberrel, jó zsákmányt remélve, ha Szent Miklós is úgy akarja.

- Jámbor beszéd - mosolygott Locksley. - És hol van Allan-a-Dale?

- Felsétált a Watling Streetig, hogy meglesse a jorvaulxi apátot.

- Ez is jó gondolat - bólintott a kapitány. - És hol a barát?

- A cellájában.

- Oda megyek - mondta Locksley. - Oszoljatok, és keressétek meg társaitokat. Szedjetek össze annyi embert, ahányat csak tudtok, mert nagy vadra megyünk, amellyel nem lesz könnyű megbirkózni. Pirkadáskor itt találkozunk. Várjatok csak - tette hozzá -, majdnem megfeledkeztem a legfontosabbról. Két ember induljon el azonnal Front-de-Boeuf kastélya, Torquilstone felé. Egy banda, amely a mi ruhánkkal álcázza magát, egy csapat foglyot visz oda. Kísérjétek őket figyelemmel, mert akkor is lecsapunk rájuk, ha elérik a kastélyt, még mielőtt erőinket összeszedtük volna. Becsületbeli kötelességünk, hogy megbüntessük őket, és megtaláljuk a módját, akármi történik is. Csak ne veszítsétek őket el szem elől. Majd küldjétek hozzám egyik társatokat, a legfürgébbet, hogy jelentse, mit csinálnak azok a maskarások.

Az emberek megígérték, hogy pontosan teljesítik a parancsot, és elsiettek, ki-ki a maga dolgára. Közben vezetőjük és a két jó barát (aki most már nagy tisztelettel, sőt némi félelemmel nézett rá) folytatta útját a copmanhursti kápolna felé.

Amikor eljutottak a holdfényben fürdő kis tisztásra, ahol a romkápolna és a szegényes, de jámbor elmélkedésre annyira alkalmas remetelak állt, Wamba odasúgta Gurthnek:

- Ha itt egy rabló lakik, akkor igaza van a régi közmondásnak: "Minél közelebb a templomhoz, annál messzebb a jó Istentől." És a kakas csípjen meg, ha nem találtam fején a szöget! Hallgasd csak, micsoda fekete misét énekelnek ebben a remetelakban!

Valóban, a remete és vendége éppen ebben a percben énekelte a régi bordalt, harsány hangon, ahogy csak hatalmas tüdejük bírta.

Kotyogó butykost ide
Cimborám, cimborám,
Kotyogó butykost ide,
Hé, kópé, ki csal az ivásban, meglátom ám,
Kotyogó butykost ide!

- Nem mintha rosszul énekelnék - tette hozzá Wamba, aki nem tudott ellenállni a kísértésnek, és itt-ott maga is segített a kórusnak. - De az ördögbe is, ki gondolta volna, hogy ilyen vidám dallamok áradnak éjfélkor egy remetelakból!

- Engem bizony nem lep meg - felelte Gurth -, mert már sokat hallottam a copmanhursti víg remetéről. Azt mondják, az orvul lőtt szarvasok felét ő ejti el ebben az erdőben. A főerdész panaszt is tett ellene a felsőbbségnél, és megmondták a remetének, hogy kivetkőztetik a csuhájából, ha meg nem javul.

Mialatt így beszélgettek, Locksley addig dörömbölt az ajtón, amíg végre odabenn is meghallották.

- Olvasómra mondom - szólt a remete, hirtelen abbahagyva a kurjongatást -, úgy látszik, újabb eltévedt utasok érkeztek. Nehogy rajtakapjanak, az istenért, éjjeli ájtatosságunkon! Minden embernek vannak ellenségei, Léhűtő lovag úr. Akadhat olyan rosszindulatú ember, aki teljesen félremagyarázza azt a vendégszeretetet, amelyet néhány óráig egy fáradt vándornak nyújtottam. Még ránk fogják, hogy mulatoztunk és dőzsöltünk, pedig ezek a bűnök igazán távol állnak nemcsak a hivatásomtól, de a hajlamaimtól is.

- Aljas rágalmazók - méltatlankodott a lovag -, bárcsak megfenyíthetném őket! De abban igazad van, szent remete, hogy minden embernek vannak ellenségei. És ebben az országban is van jó néhány ember, akikkel csak leeresztett sisakrostélyom mögül szeretnék beszélni.

- Akkor nyomd csak fejedbe azt a vasfazekat, minél gyorsabban, kedves lovagom! Én meg addig elrejtem ezeket a cinedényeket, melyeknek tartalma kissé a fejembe szállt. És hogy elfojtsuk ezt az átkozott dörömbölést... ejnye, de bizonytalanul állok a lábamon... énekeld velem azt a melódiát, amelyet tőlem hallasz... a szöveggel ne törődj, magam is alig ismerem.

És harsogó hangon belekezdett a De profundis clamavi dallamába, melynek fedezete alatt eltüntette a lakoma nyomait. A lovag jót kacagott, és miközben magára öltötte páncélját, segített egy kicsit házigazdájának a halotti zsoltárt énekelni, bár a kuncogás többnyire megakadályozta ebben.

- Ki az ördögnek litániázol ilyenkor? - kérdezte egy hang odakünn.

- Isten bocsásson meg neked, utas úr! - felelte a remete gyanútlanul, mivel borvirágos kedvében nem ismerte meg azt a hangot, amelyet nem most hallott először. - Folytasd utadat Isten és Szent Dunstan nevében, ne zavard meg a szent életű remete és jámbor testvére ájtatosságát.

- Kerge barát! - dörögte a hang az ajtón kívül. - Hát nem akarod beengedni Locksleyt?

- De hiszen akkor nincs semmi baj! - mondta a remete örvendezve a Fekete lovagnak.

- Mégis ki az? - kérdezte a lovag. - Nekem is tudnom kell.

- Hát nem elég, ha azt mondom, hogy jó barát?

- Jó barát! - dünnyögte a lovag. - Miféle barát? Lehet, hogy neked barátod, de nekem nem.

- Miféle barát? - visszhangozta a remete. - Ez olyan kérdés, amit könnyebb feltenni, mint válaszolni rá. Miféle barát? Hát... ejnye, most jut ejnye, most jut eszembe... hiszen ő az a becsületes erdőkerülő, akiről már beszéltem neked!

- Olyan becsületes erdőkerülő, amilyen jámbor remete vagy te! Igen, ebben nem is kételkedem. No de nyiss már ajtót neki, mielőtt kirázná a sarkaiból.

A kutyák a dörömbölés kezdetén vészes ugatásban törtek ki, de egyszerre - mintha megismerték volna a dörömbölő hangját - abbahagyták az ugatást, és vinnyogva, farkcsóválva kapargatták az ajtót; szinte közbeléptek a látogató érdekében, hogy bebocsátást nyerjen. A remete gyorsan leemelte a keresztvasat az ajtóról, és beengedte Locksleyt két társával együtt.

- Ejnye, remete - volt Locksley első szava, amint meglátta a lovagot -, ki az a jópipa, akit magadnál rejtegetsz?

- Rendünk egyik testvére - felelte a remete fejcsóválva. - Együtt ájtatoskodtunk egész éjjel.

- Úgy látom, a harcos egyház tagja - mondta Locksley -, ezekből több is szaladgál erre mostanában. Azt mondom, barát, tedd le az olvasódat, és ragadj egy jó husángot. Most szükségünk van minden jó cimborára, akár papi személy, akár laikus. Csak azt csodálom - tette hozzá, félrevonva a remetét -, hogy beengedtél magadhoz egy idegen lovagot. Megőrültél? Elfelejtetted szabályainkat?

- Idegen lovagot? Nem idegen ő! - füllentett a remete merészen. - Jobban ismerem, mint a tenyeremet!

- Hát akkor hogy hívják? - kérdezte Locksley.

- Hogy hívják? A neve... Sir Anthony... of Scrablestone. Csak nem képzeled, hogy leülök inni valakivel, akinek a nevét sem ismerem?

- Hát ami ezt illeti, úgy látom, barát, többet ittál a kelleténél. Sőt attól tartok, többet is fecsegtél a kelleténél.

- Kedves yeoman - szólalt meg a lovag, előrelépve -, ne haragudj az én vidám házigazdámra. A bűne csak annyi, hogy jó szívvel részesített abban a vendégszeretetben, amelyet úgyis kikényszerítettem volna, ha megtagadja.

- Kikényszerítetted volna? - méltatlankodott a remete. - No, várj csak, amíg zöld zekével cserélem fel ezt a szürke csuhát, az olvasómat meg furkósbottal. És ha nem táncoltatom meg tízszer a hátadon, ne tartsanak se jó remetének, se jó erdei legénynek.

Mialatt ezt mondta, már vetkőzött is. Egy pillanatig ott állt feszes fekete ujjasban és nadrágban, majd zöld zekébe és ugyanolyan színű nadrágba bújt.

- Kérlek, fűzd be a nadrágomat - mondta Wambának -, kapsz egy kupa bort fáradságodér.

- Gramercy - felelte Wamba -, csak az a kérdés, szabad-e segítségedre lennem abban, hogy szabad remetéből bűnös erdei legénnyé változzál.

- Ne félj semmit - felelte a remete. - Majd meggyónom zöld zekém bűneit a szürke csuhámnak, és akkor minden rendben lesz.

- Ámen - felelte a bohóc. - A bűnös posztó gyónjon szakadásig a zsákvászon csuhának, az meg egy füst alatt adjon feloldozást az én tarka gúnyámnak is.

Azután készségesen segített a remetének öltözködését befejeznie. Befűzte a remete ruháján a tömérdek hurokba a zsinórt, amely a nadrágot a zekéhez erősítette.

Miközben ezzel foglalatoskodtak, Locksley félrevonta a lovagot, és következőképpen szólította meg:

- Ne is tagadd, lovag úr, te vagy az, aki az angolok javára billentetted a diadalt a második napon, az Ashby melletti bajvívó téren!

- És ha kitaláltad volna, derék yeoman, mi következik abból? - kérdezte a lovag.

- Ebben az esetben - felelte Locksley - azt gondolnám rólad, hogy olyan ember vagy, aki mindig a gyengébbet pártolja.

- Legalábbis ez a kötelessége minden igazi lovagnak - mondta a fekete bajnok. - És nem szeretnék okot adni arra, hogy ne tarts annak - tette hozzá nyomatékosan.

- Ahhoz, amit én kívánok tőled, nem elég, hogy jó lovag légy - felelte a yeoman -, hanem jó angolnak is kell lenned. Igaz ugyan, hogy olyan dologról van szó, amely minden tisztességes ember ügye, de kiváltképpen minden angol hazafié.

- Akkor hát beszélj bátran - mondta a lovag. - Nem hiszem, hogy van szív, amelynek drágább lenne Anglia üdve és minden angol ember élete, mint az én szívemnek.

- Örömest elhiszem, amit mondtál - felelte Locksley -, hiszen hazánknak ma igazán szüksége van minden hű fia szívére és karjára. Hallgass meg, hadd beszéljek neked egy vitézi vállalkozásról, amelyből te is kiveheted a tisztes részedet, ha csakugyan az vagy, akinek nézlek. Gazfickók bandája, olyan emberek öltözékében, akik ezerszer különbek náluk, hatalmába kerített egy derék angol nemest, akit úgy hívnak: Cedric, a szász, továbbá a gyámleányát, végül a barátját, Coningsburgh urát, Athelstane-t. Mindhármukat és kíséretüket elhurcolták egy Torquilstone nevű kastélyba, amely ebben az erdőben van. Most megkérdezlek - mint jó lovagot és jó angol hazafit -, akarsz-e segíteni nekem kiszabadításukban.

- Fogadalmam is azt parancsolja, hogy megtegyem - felelte a lovag -, de szeretném tudni, ki vagy te, aki segítségemet kéred az ő javukra.

- Én - felelte a yeoman - egy névtelen ember vagyok. De szeretem hazámat és hazám barátait. Többet most nem mondhatok magamról, egyelőre be kell érned ezzel, annál is inkább, mert magad is névtelen kívánsz maradni. De ha ígérek valamit, a szavam szent, és éppúgy bízhatsz bennem, mintha aranysarkantyút viselnék.

- Örömest elhiszem - felelte a lovag. - Tanulmányozni szoktam az emberek arcát, és értek hozzá egy keveset. A te arcodból becsületességet és szilárdságot olvasok ki. Nem kívánok tőled semmi többet, hanem segítek neked a foglyok kiszabadításában. Addigra már jobban ismerjük egymást, és mint barátok búcsúzunk egymástól.

- Nézd csak! - mondta Wamba Gurthnek, mivel a remete közben már átöltözködött, és a bolond, átsétálva a kunyhó másik oldalára, meghallotta a beszélgetés végét. - Így hát még egy szövetségest nyertünk. Remélem, a lovag bátorsága valódi, mint a remete jámborsága és erdei ismerősünk őszintesége. Mert ez a Locksley, megesküdnék rá, vérbeli orvvadász, a remete pedig álszenteskedő korhely.

- Hallgass már, Wamba - felelte Gurth. - Lehet, hogy igazad van, de ha maga az ördög volna az, aki felajánlja segítségét Cedric és Lady Rowena kiszabadítására, vele is szívesen szövetkeznék. Vallásos hitem sem venne rá, hogy azt mondjam nekik: takarodj, lólábú!

A remete most már olyan volt, mint egy szabályos felszerelésű yeoman: oldalán kard, kezében pajzs, vállán íj, tegez és hatalmas csatabárd. A kis társaság élén kilépett az ajtón, gondosan bezárta, és a kulcsot a küszöb alá rejtette.

- Tudsz már parancsot teljesíteni, barát? - kérdezte Locksley -, vagy még kóvályog a fejed a nem papnak való italtól?

- Szent Dunstan forrásából egyetlen korty elég, hogy rendbe hozzon - felelte a remete. - Most még zúg a fejem, és a lábam kissé bizonytalan, de meglátod, mindjárt magamhoz térek.

Odalépett a kőmedencéhez, ahol a forrás csörgedező vize gyöngyözve meg-megcsillant a holdfényben. A remete lehajolt, és olyan hosszú kortyot szívott magába, mintha meg akarná inni a forrást.

- Mikor ittál utoljára ennyi vizet, copmanhursti szent barát? - kérdezte a Fekete lovag.

- Amikor a boroshordóm kilyukadt, és a nedű alattomosan elszivárgott - felelte a remete. - Akkor nem volt más választásom, és kénytelen voltam beérni védőszentem forrásának vizével.

Most fejét is bemerítette a forrásba, és lemosta magáról az éjszakai dorbézolás minden nyomát.

Miután így felfrissült és kijózanodott, a vidám remete három ujjával megpörgette nehéz csatabárdját a feje körül, mintha csak egy nádszál volna, és felkiáltott:

- Hol vannak azok a gazfickók, akik gyenge nőket hurcolnak el akaratuk ellenére? Bárcsak velem próbálkoznának, be örülnék neki! Tíznek is ellátnám a baját, azt a kutya mindenségét!

- Mi az, káromkodol, szent ember? - kérdezte a lovag.

- Szent ember, vagy nem szent ember, egyre megy! - felelte a remete, aki egészen megváltozott. - Szent Györgyre és a sárkányra, csak addig vagyok barát, amíg rajtam van a csuha! Ebben a zöld zekében ugyanúgy iszom, káromkodom, és teszem a szépet a lányoknak, mint akármelyik erdei legény West Ridingban.

- Hallgass már, János pap! - szólt rá Locksley.

- Olyan lármát csapsz, mint egy egész kolostor az ünnep előtti estén, amikor az apát úr már lefeküdt aludni. Gyerünk, uraim, elég volt a szóból, ne késlekedjünk tovább! Össze kell szednünk minden emberünket, és azt hiszem, akkor is kevesen leszünk hozzá, hogy megostromoljuk Reginald Front-de-Boeuf várkastélyát.

- Micsoda?! - kiáltott fel a Fekete lovag. - Hát Front-de-Boeuf az, aki a király országútján megtámadja a király hűbéreseit és alattvalóit? Hát rabló zsivány lett belőle, aki kénye-kedve szerint sanyargatja az embereket?

- Mindig azt tette - felelte Locksley.

- Ami meg a zsiványságot illeti - tette hozzá a remete -, nem hiszem, hogy félannyi tisztesség volna benne, mint sok tisztelt barátomban, akit rablónak neveznek.

- Csak előre, barát, a lábadat járasd, ne a szádat! - mordult rá a yeoman. - Jobban tennéd, ha a találkozóhelyre vezetnél bennünket, ahelyett, hogy összehordj hetet-havat - csupa olyan dolgot, amiről beszélni se nem okos, se nem ildomos.

 

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Hány óra és hány év telt már azóta,
Hogy ültek itt e vén asztal körül,
És rajta lámpa vagy szál gyertya égett.
A múltnak hangját szinte hallani:
Suhog felettünk, tágas üregében
Az árnyas boltíveknek, mintha most is
Itt lengene rég halottak moraja.

Orra, szomorújáték


Mialatt ezek az előkészületek folytak Cedric és társai megmentésére, a fegyveresek türelmetlenül hajszolták foglyaikat a biztos hely felé, ahol tömlöcbe akarták vetni őket. De hamar rájuk esteledett, és a martalócok, úgy látszik, nem ismerték eléggé az erdő ösvényeit. Gyakran hosszabb időre megálltak, sőt néha vissza is fordultak, és más irányban keresték a helyes utat. Így telt el az éjszaka. A nyári hajnal első su
garai vetettek csak véget a bizonytalanságnak. Most már jobban tudtak tájékozódni, és gyorsabban folytatták útjukat. Közben a következő beszélgetés folyt a banditák két vezére közt:

- Most már ideje, hogy elválj tőlünk, Sir Maurice - mondta a templomos De Bracynak -, hogy felkészülj a komédia második felvonására. Ne felejtsd el, hogy te játszod a Szabadító lovag szerepét.

- Meggondoltam a dolgot - felelte De Bracy. - Nem hagylak el, amíg a zsákmányt biztonságba nem helyeztétek Front-de-Boeuf kastélyában. Ott jelenek majd meg Lady Rowena előtt saját alakomban, és remélem, hogy szerelmi szenvedélyem hevességének tudja be és megbocsátja az erőszakot, melyben bűnös vagyok.

- És mi késztetett arra, hogy tervedet megváltoztasd, De Bracy? - kérdezte a templomos lovag.

- Semmi közöd hozzá.

- Remélem, lovag úr - pattant fel a templomos -, terveid módosításában nincs része annak a gyanúsításnak, amelyet Fitzurse igyekezett beléd oltani. Vagy kételkedel tisztességes szándékaimban?

- Hogy mit gondolok, nem tartozik rád - felelte De Bracy. - De hagyjuk ezt. Azt mondják, ha két rabló összevész, az ördög kacag örömében. Pedig tudjuk, hogy ha nem nevetne, hanem kénköves tüzet okádna, akkor sem tudna eltéríteni egy templomost a szándékától, ha egyszer megkívánt valamit.

- Vagy egy szabadcsapat kapitányát attól - vágott vissza a templomos -, hogy feltételezze barátjáról és bajtársáról mindazokat a gazságokat, amiket ő szokott elkövetni másokkal szemben.

- A vita és a kölcsönös szemrehányás céltalan, sőt veszélyes - felelte De Bracy. - Elég, ha kijelentem, hogy ismerem a templomosok lovagiasságát. Nem teszem lehetővé neked, hogy elragadd előlem a zsákmányt, amelyért olyan nagy kockázatot vállaltam.

- Ugyan, mitől félsz? - mondta a templomos. - Hát nem ismered rendünk fogadalmait?

- De azt is tudom, hogyan szoktátok megtartani - felelte De Bracy. - Ismerd be, hogy a lovagiasság szabályait nagyon szabadon értelmezik a Szentföldön. Ne is csodáld, hogy ebben az esetben semmit sem merek a lelkiismeretedre bízni.

- Hát akkor én is őszinte leszek - mondta a templomos. - Az igazság az, hogy a te kék szemű szépséged nem is érdekel engem. Van ott más, aki jobban illik hozzám.

- Micsoda? Csak nem ereszkedel le a szobalányhoz?

- Nem, lovag úr - felelte a templomos gőgösen -, a szolgálólányhoz nem ereszkedem le. De van a foglyok közt egy gyöngyszem, amely legalább olyan kincs, mint a tied.

- Teremtő atyám, csak nem vetettél szemet a szép zsidó lányra? - kiáltott fel De Bracy.

- És ha úgy volna - felelte Bois-Guilbert -, ki merné megtiltani nekem?

- Tudtommal senki - nevetett De Bracy -, hacsak a fogadalmad nem. Mit szól a lelkiismereted ahhoz, hogy össze akarod szűrni a levet egy zsidó lánnyal?

- Ami a fogadalmamat illeti - jelentette ki a templomos -, rendünk nagymestere felmentett alóla. Hátra van még a lelkiismeretem kérdése. Hát vedd tudomásul, hogy egy vitéz lovag, aki háromszáz szaracént vágott le, nem tarthat számon minden apró kis vétket, mint a falusi kislány, amikor először megy gyónni nagypéntek előtt.

- Te tudod legjobban, mit engedhetsz meg magadnak - mondta De Bracy. - De esküdni mertem volna rá, hogy az öreg uzsorás pénzeszacskója jobban érdekel, mint a leánya fekete szeme.

- Egyformán lelkesedem mindkettőért - vigyorgott a templomos. - Azonkívül vedd számításba, hogy az öreg zsidót meg kell feleznem valakivel. A zsákmánynak ezt a részét meg kell osztanom Front-de-Boeuf barátunkkal, aki nem bolond, hogy kastélyát ingyen bocsássa rendelkezésünkre. De mégiscsak kell kapnom ebből a kalandból valamit, ami csak az enyém. Személyes zsákmányomul a szép zsidó lányt szemeltem ki. És most, hogy őszintén elmondtam neked mindent, visszatérsz, ugyebár, eredeti tervedhez?

- Nem - felelte De Bracy -, én itt maradok az én zsákmányom mellett. Lehet, hogy igaz, amit mondasz, de nekem nem tetszik a nagymester különleges engedélye, sem a háromszáz szerecsen felkoncolása. Nagyon könnyen jutsz te, úgy látom, bűnbocsánathoz meg feloldozáshoz. Mi tart vissza akkor a vétkezéstől?

Amíg így vitatkoztak, Cedric mindent elkövetett, hogy valami felvilágosítást facsarjon ki őreiből, és megtudja: kicsodák, hová viszik, mit akarnak tőle.

- Úgy látom, angolok vagytok - mondta. - De teremtő atyám, mégis úgy törtök ránk, honfitársaitokra, mintha normannok volnátok. Alighanem a szomszédaim vagytok, tehát a barátaim is, mert melyik angol szomszédomnak volna oka arra, hogy gyűlöljön? Hiszen még azt a yeomant is, akit útonállással vádoltak, mindig védelmembe vettem, mert tudtam, hogy a szegénység és elnyomás kergette a szegénylegények közé, és inkább zsarnokaikat okoltam és átkoztam. Ha meg így áll a dolog, mit akartok tőlem? Mi hasznotok van ebből az erőszakból? Hallgattok? Ha már olyan gonoszok vagytok, mint a vadállatok, némaságukat is utánozzátok?

De Cedric hiába perelt őreivel, akiknek éppen elég okuk volt arra, hogy mély hallgatásba burkolózzanak. Ettől nem térítették el őket Cedric haragos kifakadásai. Továbbra is siettették, és mind gyorsabban haladtak.

Végre a hatalmas fákkal szegélyezett fasor végében előtűnt Torquilstone, Reginald Front-de-Boeuf mohlepte vén kastélya. Tulajdonképpen egy kisebb vár vagy erőd volt, amely egy donjonból, vagyis egy magas, négyszögletes toronyból és körülötte alacsonyabb épületekből állt.

Ezek egy belső udvart alkottak, amelyet mély árok vett körül; vizét egy közeli folyócska táplálta. Front-de-Boeuf, aki olyan természetű és jellemű volt, hogy sok ellenséget szerzett magának, jelentősen megerősítette várkastélyát. Külső falaira is tornyokat épített, hogy minden oldalról jól meg lehessen védeni. A várba - mint annak a korszaknak a váraiba általában - csak a boltozatos külső erődön keresztül lehetett bejutni; ennek minden sarkát kis tornyok őrizték.

Cedric, mihelyt megpillantotta Front-de-Boeuf várkastélyának komor, szürke bástyáit - amint kiemelkedtek a környező erdőből, és megcsillantak a reggeli napsütésben -, rögtön megsejtette, hogy a balsorsa milyen komoly bajba sodorta.

- Igazságtalan voltam ennek az erdőnek a bujdosóival és szegénylegényeivel szemben - mondta -, amikor azzal gyanúsítottam őket, hogy azok a gazfickók, akik engem megtámadtak, az ő soraikból kerültek ki. Éppen úgy összetéveszthettem volna a mi bozótjaink rókáit Franciaország ordas farkasaival. Mondjátok, kutyák, mit akar a ti gazdátok: az életemet vagy a vagyonomat? Már azt se tudjátok elviselni, hogy van még két szász - én és a nemes Athelstane -, aki még birtokot mondhat a magáénak ezen a földön, amely valamikor egészen a mi nemzetségünké volt? Hát akkor gyilkoljanak meg, és tegyék így teljessé zsarnokságukat, vegyék el a szabadságunk után az életünket is! Ha Cedric, a szász, nem tudja megmenteni Angliát, szívesen meghal érte! Mondjátok meg a gazdátoknak, hogy nem könyörgök az életemért, csak egyet kérek tőle: kímélje meg Lady Rowena életét és becsületét. Velünk úgyis kihal mindenki, aki fegyverrel szembeszállhat vele - egy nőtől csak nem kell tartania!

A szolgák ezt a beszédet éppen olyan némán fogadták, mint az előbbieket. Most már ott álltak a kastély kapujában. De Bracy háromszor megfújta kürtjét. A fegyveresek és íjászok, akik a közelgő csapatot megpillantva, elfoglalták helyüket a falakon, most sietve leeresztették a felvonóhidat, hogy beeresszék őket. A foglyokat kényszerítették, hogy szálljanak le a nyeregből. Bevezették őket egy terembe, ahol sebtében ennivalót adtak elébük, de Athelstane kivételével senkinek sem volt kedve hozzányúlni. Ám Hitvalló Edward[24] elpusztíthatatlan étvágyú ivadékának sem volt ideje az asztalra rakott jó falatok közt válogatni, mert az őrök megint odaléptek hozzájuk. A két szász nemesnek értésére adták, hogy már vár rájuk a szoba, amely börtönük lesz - mégpedig Rowenától elkülönítve. A hiábavaló ellenállást meg sem kísérelték. Kénytelenek voltak átmenni egy tágas terembe, melynek mennyezetét ormótlan szász oszlopok tartották. A helyiség hasonlított azokhoz a refektóriumokhoz[25] és tanácstermekhez, amelyek a hajdani kolostorok legrégibb részeiben még ma is láthatók.

Lady Rowenát elválasztották kísérőitől, és egy távoli terembe vezették - udvariasan ugyan, de mégis anélkül, hogy megkérdezzék, akarja-e vagy sem. Ugyanebben az aggasztó megkülönböztetésben volt része Rebekának is. Apja hiába könyörgött, sőt végső kétségbeesésében még pénzt is kínált a szolgáknak, ha megengedik, hogy leánya mellette maradhasson.

- Aljas pogány - felelte az őrök egyike - ha meglátod tömlöcödet, magad sem fogod kívánni, hogy leányod megossza veled!

Nem is vitatkoztak vele tovább, hanem durván elhurcolták, egészen másfelé, mint a többi foglyot. Szolgáikat gondosan megmotozták, és megfosztották fegyvereiktől, azután bezárták a kastély másik szárnyába. Rowenától még azt a vigasztaló könnyebbséget is megtagadták, hogy meghitt szolgálója, Elgitha mellette maradhasson.

Most pedig nézzük meg, milyen volt a terem, ahová a két szász nemest zárták - mert először is feléjük fordítjuk figyelmünket. Ez a helyiség jelenleg őrszobául szolgált, bár valamikor a kastély előcsarnoka volt. Ettől a rangtól akkor fosztották meg, amikor a vár mostani ura bárói rezidenciáját kibővíttette és átalakíttatta, hogy kényelmét és biztonságát növelje. Egyebek közt díszes, új csarnokot emeltetett, amelynek boltíves mennyezete karcsúbb és kecsesebb oszlopokon nyugodott; az új csarnok már fejlettebb ízlés szerint épült, azokkal a fejlettebb díszítőelemekkel, amelyeket a normannok az építészetben meghonosítottak.

Cedric méltatlankodva járkált fel és alá a teremben, háborgó gondolatai a múlttal és a jelennel foglalkoztak. Athelstane sokkal nyugodtabb volt. Türelmességét nem magasabb rendű életbölcsességének köszönhette, hanem egykedvűségének, amely közömbössé tette minden iránt a pillanatnyi kellemetlenségeken kívül. De még ezekkel sem törődött túlságosan, és csak ímmel-ámmal felelgetett Cedric heves és szenvedélyes kitöréseire.

- Igen - mondta Cedric inkább önmagának, mint barátjának -, ebben a csarnokban lakomázott nagyapám Torquil Wolfgangerrel, amikor az vendégül látta a vitéz és szerencsétlen Haroldot. A Hódítónak ez a derék fia éppen hadba vonult a norvégok ellen, akik a lázadó Tostival egyesülten a törvényes szász királyra törtek. Harold király éppen ebben a teremben közölte nagylelkű válaszát lázadó öccse követével. Gyakran hallottam, amint nagyapám lelkesedéstől kipirultan elmesélte ezt a történetet. Tosti követét bevezették ebbe a tágas csarnokba, amely zsúfolásig megtelt szász főnemesekkel, akik körülvették királyukat, és vérvörös bort ittak egészségére.

Athelstane-t kissé kizökkentette nyugalmából Cedric elbeszélésének utolsó része, mely nem pergett le róla egészen hatástalanul.

- Remélem - mondta -, nem feledkeznek meg rólunk délben, és küldenek egy kis bort meg valami harapnivalót. Reggel alig hagytak időt, hogy bekapjunk néhány falatot. Különben sem tudok kellő étvággyal enni rögtön azután, hogy leszálltam a nyeregből, bár a gyógyítómesterek nagyon ajánlják.

Cedric nem vett tudomást barátja közbevető megjegyzéséről, és folytatta történetét:

- Tosti követe bátran végigment a termen, bár megrémülhetett volna a zord arcoktól, amelyek haragosan és fenyegetően meredtek rá. Harold király elé lépett, és mélyen meghajolt.

"Felséges uram - kezdte -, milyen sors vár Tosti öcsédre, ha leteszi a fegyvert, és békét kér tőled? Ebben az esetben mit remélhet?"

"Szerető testvéri jobbomat - felelte a nagylelkű Harold - és Northumberland gyönyörű grófságát."

"És ha Tosti elfogadja ezeket a feltételeket - folytatta a követ -, milyen birtokot juttatsz hűséges szövetségesének, Hardrada norvég királynak?"

"Hétlábnyi angol földet - felelte Harold szenvedélyes indulattal -, vagy ha igaz, amit mondanak róla, és Hardrada valóságos óriás, akkor talán megtoldjuk még tizenkét hüvelykkel!"

- A csarnok rengett az éljenzéstől. A borral telt kupákat és tülköket arra ürítették, hogy a norvég betolakodó minél előbb foglalja el a neki szánt angol földbirtokot.

- Erre szívvel-lélekkel tudnék inni magam is - jegyezte meg Athelstane -, mert olyan szomjas vagyok, hogy a torkom már egészen kiszáradt.

Cedric látta, hogy barátját most csak az evés-ivás érdekli, de azért folytatta történetét:

- A meghökkent követ elsietett, hogy elvigye Tostinak és szövetségesének a megbántott király végzetes válaszát. Ennek következménye volt, hogy York távoli tornyai és a Derwent véres habjai tanúi voltak annak az iszonyú csatának, amelyben Tosti és a norvég király derekas harc közben elesett, és velük együtt tízezer vitézük. Ki gondolta volna, hogy e ragyogó győzelem büszke napján ugyanaz a szél, amely a diadalmas szász zászlókat lengette, normann vitorlákat is duzzaszt, és elősegíti az ellenség végzetes partraszállását Sussexben? Ki gondolta volna, hogy néhány nap múlva Haroldnak sem marad már királyságából több föld, mint amennyit haragjában a norvég betolakodónak ígért? És ki gondolta volna, hogy te, nemes Athelstane, aki Harold véréből származol, és én, akinek ősei mindig megállták helyüket a szász fejedelmek védelmében, egy hitvány normann foglyai leszünk - méghozzá ugyanabban a csarnokban, ahol elődeink oly fényes ünnepségeket ültek?

- Elég szomorú - felelte Athelstane -, de remélem, mérsékelt váltságdíj ellenében szabadon engednek. Semmi esetre sem lehet a céljuk az, hogy most mindjárt halálra éheztessenek. De nyomát sem látom az ebéd előkészületeinek, pedig már délfelé jár az idő. Tekints ki, nemes Cedric, az ablakon, és ítéld meg a nap állásából, nincs-e igazam.

- Meglehet - mondta Cedric -, de én nem tudok ránézni erre az ólomrácsos, színes ablakra anélkül, hogy a szívem el ne szoruljon. Olyan gondolatok ébrednek benne, amelyek mellett eltörpülnek a jelen pillanat nélkülözései. Amikor ennek az ablaknak a rácsait kovácsolták, nemes barátom, őseink még nem ismerték az üvegkészítés és festés művészetét. Nagyra törő büszkeségében Wolfganger apja hozatott először egy mestert Normandiából, hogy csarnokát felszerelje az újfajta ékességgel, mely ilyen tarka színekben töri Isten áldott napjának aranysugarait. Az idegen szegény koldus volt, amikor idejött, alázatosan hajlongott, és hízelgett mindenkinek, sapkáját szolgálatkészen lekapta a ház utolsó szász cselédje előtt is. De meggazdagodva és felfuvalkodva ment haza, hogy elmesélje kapzsi honfitársainak, milyen gazdagok a szász nemesek, és milyen együgyűek! Valóban bárgyúság volt, Athelstane, amelyet előre láttak és meg is jósoltak Hengist edzett törzseinek igazi utódai, akik megőrizték apáik egyszerű életmódját. Bezzeg mi kebelbarátainkká, bizalmas cselédeinkké tettük meg az idegeneket; átvettük mestereiket és művészetüket; lassanként már le is néztük azt a tisztes egyszerűséget és igénytelenséget, amely derék őseink ereje volt. A normann művészettől és finomkodástól elpuhultan vártuk, hogy a normann fegyverek leigázzanak bennünket. Pedig mennyivel jobb volt a mi egyszerű ételünk, amelyet békességben és szabadságban fogyaszthattunk el, mint a fényűző nyalánkságok, amelyeknek megkedvelése az idegen hódító jobbágyaivá tett bennünket!

- Pillanatnyilag beérném a legegyszerűbb étellel, még azt is nyalánkságnak érezném - felelte Athelstane. - Csodálom, nemes Cedric, hogy olyan kitűnően emlékszel a régi dolgokra, de mintha eszedbe se jutna, hogy itt az ebéd ideje.

"Kárba veszett fáradság - dörmögte magában Cedric meglehetősen ingerülten - bármi egyébről beszélni neki, mint arról, hogy mit kap enni és inni. Úgy látszik, Hardicanute lelke szállt belé, és nem ismer más gyönyörűséget, mint hogy tömje magát, faljon, és még többet faljon! Milyen kár - tette hozzá, és sajnálkozva nézett barátjára -, hogy ilyen derék testben ilyen eltompult lélek lakozik! Hogy olyan nagy feladatot, mint Anglia feltámasztása, ilyen tökéletlen eszközzel kell véghezvinni! Talán Rowena nemes és magasan szárnyaló lelke - ha egyszer mégis feleségül megy hozzá - felébreszti jobbik énjét, amely eltompultan szunnyad benne. De hogy is gondolhatok ilyesmire most, amikor Rowena és Athelstane, éppen úgy, mint én magam: foglyai vagyunk ennek a durva martalócnak, aki talán éppen azért vetemedett utolsó gaztettére, mert érzi, hogy szabadságunk nemzetének bitorolt hatalmát veszedelemmel fenyegeti!"

Mialatt a szász nemes ilyen gyötrelmes gondolatokkal vesződött, kinyílt az ajtó, és belépett rajta az asztalnok, a hivatását jelző fehér pálcával a kezében. Nyomában négy szolga tálakkal megrakott asztalt hozott be. Amikor Athelstane meglátta a tálakat, és orrát megcsapta az ételek illata, úgy érezte, hogy ez a nagyszerű pillanat kárpótolja minden kellemetlenségért, amelyet ma elszenvedett. Mind az öten, akik a lakomát hozták, álarcot viseltek, és alakjukat hosszú köpönyeg takarta.

- Micsoda maskara ez? - kiáltott fel Cedric. - Azt hiszitek, nem tudjuk, kinek a foglyai vagyunk itt, a gazdátok kastélyában? Mondjátok meg neki - tette hozzá, megragadva az első alkalmat, hogy szabadsága visszanyerésére tárgyalásokba bocsátkozzék -, mondjátok meg Reginald Front-de-Boeuf úrnak, hogy el se tudjuk képzelni, miért fosztott meg minket a szabadságunktól. Ennek csak egy oka lehet: a törvénytelen, mohó vágy, hogy vagyonát a mi rovásunkra gyarapítsa. Mondjátok meg neki, hogy engedünk kapzsiságának, mint ahogy hasonló körülmények között egy közönséges rabló követeléseit is kénytelenek volnánk teljesíteni. Üzenje meg nekünk, milyen árat szab a szabadságunknak, és kifizetjük, hacsak nem követel olyan összeget, amely meghaladja anyagi erőnket.

Az asztalnok nem felelt, de bólintott.

- És mondd meg Sir Reginald Front-de-Boeufnek - tette hozzá Athelstane -, hogy kihívom életre-halálra, és felszólítom, vívjon meg velem gyalog vagy lóháton, akármelyik biztonságos helyen, nyolc napon belül a kiszabadulásunk után. Ezt a kihívást, ha igazi lovag, el nem utasíthatja, és későbbre sem halaszthatja, különös tekintettel a körülményekre.

- A kihívást át fogom adni a lovagnak - felelte az asztalnok -, most pedig magatokra hagylak benneteket, hogy nyugodtan ebédelhessetek.

A kihívás nem hangzott el olyan ünnepélyesen, ahogy illett volna, mert Athelstane beszédén érezni lehetett tétovázását, mely természetéből fakadt; azonkívül már nekiesett az ételnek, és miközben beszélt, hatalmas állkapcsait a nagy falat is igénybe vette, amit bekapott; mindez jelentősen tompította a dacos kihívás hatását. Cedric mégis megörült neki, mert azt olvasta ki belőle, hogy barátjában végre feltámadt dicső őseinek szelleme. Legfőbb ideje volt, hiszen bármennyire tisztelte is Athelstane-t, viselkedése már-már kiábrándította. De most, hogy végre megemberelte magát, Cedric - helyeslése jeléül - forrón megszorította kezét. De Athelstane, mintha csak le akarná hűteni lelkesedését, megjegyezte:

- Egy tucat olyan fickóval is megvívnék, mint Front-de-Boeuf, ha elérném vele, hogy gyorsabban megszabaduljak egy börtönből, ahol ennyi fokhagymát tesznek a levesbe!

Ez a megjegyzés elárulta ugyan, hogy Athelstane visszasüllyedt a gyomor rabságába, Cedric mégis leült vele szemben az asztalhoz. Ekkor fura dolog derült ki: eddig hazájának szomorú sorsa foglalkoztatta csupán, és nem is gondolt az evésre, de most, hogy az étel ott párolgott előtte az asztalon, szemlátomást bebizonyította, hogy őseitől - egyéb tulajdonságaikon kívül - derekas étvágyukat is örökölte.

De a foglyok nem sokáig élvezhették ebédjüket. Figyelmüket még ettől az igazán lebilincselő foglalatosságról is elterelte a harsány kürtszó, amely hirtelen felhangzott a kapu előtt. Háromszor is megismétlődött, mintha a mesebeli lovag fújta volna meg, kinek kürtjétől az elvarázsolt kastély tornya, bástyája, kapuja összeomlik, és elszáll, akár a hajnali ködpára. A két szász felugrott az asztal mellől, és az ablakhoz rohant. De kíváncsiságukat csalódás érte, mert az ablak a vár udvarára nézett, a kürtszó pedig odakünn harsogott, a falakon túl. De alighanem fontos jeladás lehetett, mert tüstént élénk mozgolódás keletkezett a kastélyban.

 

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Leányom - ó, aranyaim - ó, leányom!
...Ó, keresztény aranyaim!
Jogot! Törvényt! Aranyaim, leányom!

Shakespeare: A velencei kalmár


Most bízzuk a szász urakra, meddig álldogálnak még az ablaknál kielégítetlen kíváncsisággal, és mikor térnek vissza az asztalhoz félig kielégített étvágyuk hívó szavára. Mi menjünk tovább, és vessünk egy pillantást a yorki Izsák sokkal zordabb börtönébe. A szerencsétlen zsidót belökték a vár egyik pincetömlöcébe, amely csöpögött a nyirkosságtól, hiszen az árok fenekénél is mélyebb szinten volt. Világosság csak egy-két szelelőlyukon hatolt be, ezek meg olyan magasan nyíltak, hogy a fogoly nem tudott kinézni rajtuk. Ezeken a nyílásokon még délben i
s csak halványan derengő világosság szűrődött be, amelyet vaksötétség váltott fel már olyankor, amidőn a kastély többi része még messze volt attól, hogy az áldott napfénynek búcsút mondjon. A tömlöc kopár falain láncok és béklyók rozsdásodtak; ezek borzalmas történeteket mesélhettek volna régebbi foglyokról, kiknek szökésétől kellett tartani. Az egyik bilincs vaskarimájában két korhadó csont lógott alá - alighanem egy emberi lábszár maradványai; úgy látszik, ennek a fogolynak az volt a sorsa, hogy itt pusztuljon a tömlöcben, és még a csontjai is bilincsben porladjanak el.

A kísérteties helyiség végében nagy tűzhely terpeszkedett, tetején rostéllyal és rozsdás keresztvasakkal.

A tömlöc borzalmas képe erősebb szívű embert is megrémített volna, de Izsák - meg kell mondani - most, a veszedelem közvetlen közelségében sokkal nyugodtabban viselkedett, mint korábban, amikor még távoli és megnevezhetetlen bajoktól rettegett. Vadászok mesélik, hogy a nyulat sokkal jobban gyötri a félelem, amíg a kopók kergetik, mint abban a percben, amikor már a fogaik közt vergődik. Alighanem a zsidók is annyi alkalommal és olyan gyakran voltak a félelem martalékai, hogy szinte felkészültek mindenfajta erőszakra, amellyel sorsuk lépten-nyomon fenyegette őket. Így aztán, ha csakugyan bekövetkezik a baj, nem éri őket teljesen készületlenül, és nem jár azzal a meglepetéssel, amely minden rémületben a legbénítóbb. Nem ez volt az első eset, hogy Izsák ilyen veszedelmes helyzetbe került. Voltak tapasztalatai, amelyekre támaszkodhatott. Remélte, hogy - miként a múltban is nemegyszer - most is kiszabadul a madarász tőréből. De erőt adott neki népének hajthatatlan makacssága is, az a szilárd elhatározás, hogy inkább elszenved minden kínzást, semhogy engedjen az erőszaknak, és teljesítse zsarnokai akaratát.

A passzív rezisztencia - a tűrő, tétlen ellenállás - e hangulatában üldögélt Izsák tömlöce egyik sarkában, köpenyét lábaira csavarva, hogy valahogy védekezzék a padló nyirkossága ellen. Összekulcsolt keze, zilált haja és szakálla, prémmel bélelt köpenye és magas süvege ebben a fakó, megtört világosságban egy Rembrandt-tanulmánynak is beillett volna - eltekintve attól, hogy ez a nagy festőművész csak évszázadokkal később jött a világra. Izsák majdnem három óra hosszat ült így, mozdulatlanul, amikor lépések zaját hallotta a tömlöcbe vezető lépcső felől. A keresztvasak megcsörrentek, amikor leemelték őket, az ajtó csikorgott, amint megfordult sarkaiban. Reginald Front-de-Boeuf lépett be a tömlöcbe, a templomos lovag két szerecsen rabszolgája kíséretében.

Front-de-Boeuf szálas, izmos ember volt - élete háborúkban és egyéni harcokban, csetepatékban telt el. Soha nem riadt vissza semmitől, hogy hatalmát és hűbéri birtokait növelje. Jellemét arca is elárulta, amelyen vad, sötét szenvedélyek tükröződtek. Sebhelyek és forradások lepték el, amelyek másféle arcokon rokonszenvet és megbecsülést keltettek volna, hiszen a vitézség tiszteletet érdemel. De Front-de-Boeuf sebei csak arra szolgáltak, hogy arckifejezése vadságát fokozzák, és rémületet keltsenek. A félelmes várúr szorosan testéhez simuló bőrujjast viselt, amely kopott és mocskos volt páncélja horzsolásától. Most nem volt nála fegyver, csak egy tőrt viselt övében; ez szinte ellensúlyozta a jobb oldalán függő rozsdás kulcscsomó terhét.

A fekete rabszolgák, akik urukat kísérték, már levetették pompás öltözéküket; most durva vászonból készült nadrágot és zekét viseltek; a zeke ujjait könyök fölött feltűrték, mint a mészárosok, amikor a vágóhídon nekigyürkőznek a munkának. Mindegyiknek kis kosár volt a kezében, és amikor beléptek a tömlöcbe, megálltak az ajtónál; megvárták, amíg Front-de-Boeuf gondosan bezárja az ajtót, és kétszer is megfordítja a kulcsot a zárban.

Az ijesztő elővigyázati intézkedés után a báró lassan elindult Izsák felé, szemét mereven rászegezve, mintha meg akarná bénítani tekintetével; azt mondják, vannak vadállatok, amelyek így kábítják el áldozatukat, mielőtt rávetik magukat. És csakugyan, mintha Front-de-Boeuf komor, vészjósló tekintetében meglett volna az a bűvös hatalom, amely így hat szerencsétlen áldozataira. Izsák szája kinyílt, és szeme olyan komolyan, olyan rémülten meredt a vad báróra, hogy alakja a szó szoros értelmében összezsugorodott, és pillanatról pillanatra kisebbé vált, amint farkasszemet nézett a szörnyű normannal. A szerencsétlen öregnek ahhoz sem volt ereje, hogy felálljon, és alázatosan meghajoljon, ahogy félelme sugallta, de még a süvegét se tudta megemelni. Egyetlen könyörgő szót sem tudott kipréselni ajkán, annyira hatalmába kerítette a félelem és az a meggyőződés, hogy szörnyű kínzás és halál vár rá.

A normann hatalmas alakja most mintha még jobban megnőtt volna, mint a sas, amely felborzolja tollazatát, mielőtt lecsap védtelen zsákmányára.

Megállt háromlépésnyire a saroktól, ahol az összekuporodott zsidó ült. Front-de-Boeuf intett az egyik szerecsen rabszolgának, hogy lépjen közelebb. A fekete csatlós elő is lépett, és kosarából egy mérleget vett elő meg súlyokat. Mindezt lerakta gazdája lába elé, azután visszavonult tisztességtudó távolságra, társa mellé.

Ezeknek az embereknek minden mozdulata olyan lassú és ünnepélyes volt, mintha valami borzalmas kegyetlenségre készülnének, amelyet már előre elhatároztak és kiterveztek. Elsőnek Front-de-Boeuf szólalt meg, és a következő kérdést intézte foglyához, mély és komor hangjával felverve az öblös, boltozatos pincetömlöcöt:

- Látod ezt a mérleget, te zsidó, átkozott fajtád legátkozottabb kutyája?

A zsidó alig észrevehetően bólintott.

- Ezeken a serpenyőkön - folytatta a báró könyörtelenül - mérj le nekem ezer font ezüstöt, a londoni Tower[26] igaz és pontos mértéke szerint.

- Ábrahám atyám! - kiáltott fel a zsidó, mintha hirtelen visszanyerte volna hangját a végső veszély pillanatában. - Ki hallott még ilyen lehetetlen követelést? Hát egyáltalában hallott-e valaki, akár a regösök meséiben is, akkora összegről, mint ezer font ezüst? Hát van olyan emberi szem, amely abban a szerencsében részesült volna, hogy ilyen kincset megpillanthasson? Egész York városában még a tizedrészét sem találod meg annak a rengeteg ezüstnek, amit követelsz. Ha nem hiszed, kutasd át a házamat és valamennyi hitsorsosomét!

- Én méltányos vagyok - felelte Front-de-Boeuf -, ha kevés az ezüst, aranyat is elfogadok. Hat font ezüstöt számítva egy márka aranyért, könnyűszerrel megmentheted ronda, hitetlen csontjaidat olyan kínoktól, amelyeket legrémesebb álmodban sem tudnál elképzelni.

- Irgalmazz, nemes lovag! - kiáltott fel Izsák. - Öreg vagyok, szegény és gyámoltalan. Nem méltó hozzád, hogy rajtam diadalmaskodj. Nem nagy dicsőség egy férget eltaposni.

- Az lehet, hogy öreg vagy - felelte a lovag. - Szégyelljék magukat a bolondok, akik eltűrték, hogy megőszülhess uzsorában és gazságban. Azt is elhiszem, hogy gyámolatlan vagy - mikor volt zsidóban bátorság és erő? De hogy szegény vagy, ne is próbáld velem elhitetni.

- Esküszöm, nemes lovag - hebegte Izsák -, esküszöm mindenre, amit hiszek... mindenre, amiben közösen hiszünk...

- Ne merj hamisan esküdni! - vágott a szavába a normann. - Vigyázz, nehogy makacsságoddal megpecsételd sorsodat, még mielőtt meggondolnád, mi vár rád! Ne gondold, hogy azért beszélek így, mert örökölt gyávaságodra számítok, és meg akarlak félemlíteni. Esküszöm arra, amiben te nem hiszel, pogány kutya! Az evangéliumra, amelyet szentegyházunk tanít, és a kulcsokra, amelyek megadattak neki, hogy kössön és oldjon - esküszöm, hogy nem tréfálok! Elhatározásom megingathatatlan. Ez a börtön nem olyan hely, ahol játszadozni lehet. Nálad ezerszer különb és nevesebb foglyok haltak meg itt, e falak között, és sorsukról soha senki sem tudott meg semmit. Terád azonban olyan hosszú és kínos halál vár, hogy ahhoz képest az ő haláluk merő gyönyörűség volt.

Megint intett a rabszolgáknak, hogy jöjjenek közelebb, azután az anyanyelvükön beszélt velük - mindegyikkel külön-külön; ő is járt Palesztinában, ahol sok mindent tanult, talán a kegyetlenség módszereit is. A szerecsenek elővettek kosarukból néhány maroknyi faszenet, egy fújtatót és egy palack olajat. Egyikük kovával és acéllal tüzet csiholt, a másik szétteregette a faszenet a rozsdás rostélyon, amelyről már szó volt, és addig nyomkodta a fújtatót, amíg a szén vörös parázzsá nem vált.

- Ide nézz, Izsák - mondta Front-de-Boeuf. - Látod azokat a vasrudakat az izzó faszén fölött? Ezen a meleg ágyon fogsz feküdni, ruhátlanul, mintha tollas ágyban pihennél. Az egyik rabszolga szítja majd a tüzet alattad, a másik meg olajjal kenegeti hitvány tagjaidat, nehogy a pecsenye odaégjen. Most pedig válassz gyorsan - mit akarsz: a perzselő ágyban feküdni, vagy ezer font ezüstöt fizetni? Mert, őseim nevére, más választásod nincsen!

- Lehetetlen! - kiáltott fel a szerencsétlen öreg. - Lehetetlen, hogy igazán ez legyen a szándékod! A jó Isten, a természet ura, nem teremthet olyan kőszívet, amely erre a kegyetlenségre képes volna!

- Ne bízzál ebben, Izsák - felelte a normann -, végzetes tévedés volna! Azt hiszed, hogy én, aki láttam, mikor kifosztottak egy várost, ahol keresztény honfitársaim ezrei pusztultak el kardtól, tűztől és víztől, majd visszariadok szándékomtól egyetlen nyomorult zsidó jajveszékelése vagy sikoltozása miatt? Vagy azt hiszed, hogy ezek a fekete rabszolgák, akik nem ismernek se törvényt, se hazát, se lelkiismeretet, hanem csak gazdájuk parancsát, és egyetlen intésére megölnek bárkit méreggel, bárddal, tőrrel vagy kötéllel - azt hiszed talán, hogy megkönyörülnek rajtad, holott nem is értik a nyelvet, amelyen könyörögsz? Legyen eszed, öreg! Mondj le bőséges vagyonod egy részéről! Fizesd vissza egy keresztény kezébe legalább egy kis hányadát annak, amit kiuzsorázott testvérein kerestél. Ravaszságoddal hamarosan újra megduzzasztod összelapult erszényedet - ez csak idő kérdése. De nincs olyan kenőcs vagy orvosság, amely helyrehozza lepörkölt húsodat és bőrödet, ha egyszer kinyújtóztattak ezeken a vasakon. Számláld le a váltságdíjat, azt mondom, és örülj, hogy ilyen áron kiválthatod magad egy tömlöcből, ahonnan nagyon kevés ember tért vissza a világba, hogy elmesélhesse titkait. Nem vesztegetek rád több szót - válassz a vackaid és a húsod-véred között. Ahogy választottál, úgy lesz.

- Akkor hát Ábrahám, Izsák, Jákob és népem minden őse segítsen rajtam - felelte a zsidó. - Nem választhatok, mert nincs módomban teljesíteni minden képzeletet felülmúló követelésedet.

- Ragadjátok meg, és húzzátok le a ruháit - mondta a lovag a rabszolgáknak. - Akkor aztán segítsenek rajta az ősei, ha meg tudják tenni.

A két szerecsen inkább gazdája szeme villanásából értette meg a parancsot, semmint szavaiból. Újra előléptek, megragadták a szerencsétlen zsidót, felrántották a földről, és úgy fogták, a kemény szívű báró további jeladását lesve. Izsák előbb a szerecsenekre, majd a lovagra nézett, abban a reményben, hogy felfedezi valamelyik arcon a könyörület némi jelét. De a báró arcán ugyanaz a hideg, félig komor, félig gúnyos mosoly lebegett, mely a kegyetlen jelenet előjátéka volt; a szerecsenek vad szeme pedig ijesztően forgott sötét szemöldökük alatt, és a szembogarukat körülvevő fehér mezőben még ijesztőbbnek rémlett; ezekből a szemekből nem lehetett kiolvasni, hogy csak vonakodva teljesítik a parancsot - inkább azt, hogy örömüket lelik benne. Izsák a tüzes ágyra nézett, amelyre mindjárt lefektetik, és miután nem látott más kivezető utat, megadta magát.

- Nem... nem... fizetek - mondta -, kifizetem az ezer font ezüstöt... illetve... - tette hozzá egy pillanatnyi gondolkodás után - remélem, hogy hittestvéreim segítségével ki tudom fizetni. Mert oda kell állnom zsinagógánk ajtajába, hogy összekolduljam azt a hallatlan összeget, amelyet kiróttál rám. Mikor és hol kell lefizetnem?

- Itt - felelte Front-de-Boeuf -, itt kell átadnod, pontosan lemérve és leszámolva ennek a tömlöcnek, a padlójára. Vagy azt hiszed, hogy eleresztelek, amíg a váltságdíj nincs a kezemben?

- És mi biztosít arról, hogy a váltságdíj megfizetése után szabad leszek?

- Egy normann nemes szava, te hitvány uzsorás! - felelte Front-de-Boeuf. - Egy normann nemes ígérete, amely tisztább, mint egész nemzetséged minden aranya és ezüstje.

- Bocsánatért esedezem, nemes lovag - mondta Izsák félénken -, de miért bízzam valakinek a szavában, aki egyáltalában nem bízik az enyémben?

- Hogy miért? Mert nincs más választásod, zsidó! - felelte a lovag szigorúan. - Ha most ott ülnél yorki kincseskamrádban, én meg kölcsönért könyörögnék neked, te szabnád meg a határidőt, a fizetési feltételeket meg azt is, hogy mi legyen a biztosíték. De most én diktálok. Ez itt az én kincseskamrám. Itt én vagyok előnyben, és még arra sem vagyok hajlandó, hogy megismételjem a feltételeimet.

Izsák nagyot nyögött.

- Ha szabadon bocsátasz - mondta -, legalább tedd meg azt, hogy útitársaimat is elengedd velem együtt. Lenéztek ugyan, mert zsidó vagyok, de megszántak nyomorúságomban, és sorsom talán azért érte utol őket, mert miattam késlekedtek útközben. Meg aztán ők is hozzájárulnak talán valamivel a váltságdíjhoz, amit fizetnem kell.

- Ha azokra a szász fickókra gondolsz - felelte a lovag -, az ő szabadulásuk egészen más feltételektől függ. Törődj csak a magad bajával, zsidó, és figyelmeztetlek, ne avatkozz mások ügyeibe.

- Vagyis nem vihetek magammal mást, csak a sebesült barátomat? - bólogatott Izsák.

- Hányszor mondjam neked, Izrael konok fia, hogy ne merészeld beleütni az orrod mások dolgába! Ha elhatároztad magad, egyetlen tennivalód az, hogy lefizesd a váltságdíjat, mégpedig a legrövidebb idő alatt.

- Mégis kérlek, hallgass meg - mondta Izsák -, ha már ilyen hatalmas vagyonhoz jutsz, amiért nem adsz semmit, csupán a...

Izsák zavartan elhallgatott, nem akarta ingerelni a bősz lovagot. De a normann kitalálta, a zsidó mire gondolt, és maga mondta ki:

- Csupán a becsületemet, a lelkiismeretemet, mi? Ezt akartad mondani, ugye? Jó, jó, nem bántalak, méltányos leszek. Megértem a vesztes szemrehányásait, még akkor is, ha zsidó. Bezzeg te nem voltál olyan türelmes, Izsák, amikor panaszt tettél Jacques Fitzdotterel ellen, aki vérszopó uzsorásnak nevezett, mert követeléseid az egész örökségét felemésztették.

- Esküszöm a Talmudra, hogy rosszul mondták el neked ezt a dolgot - felelte Izsák. - Fitzdotterel úr tőrrel támadott rám a saját házamban, amikor tartozása megfizetését sürgettem. A határidő, amelyben megállapodtunk, már húsvétkor lejárt.

- Bánom is én, mit csinált Fitzdotterel! - kiáltott fel a lovag. - Engem csak az érdekel, mikor kapom meg a pénzemet én. Mikor fizetsz, Izsák?

- Engedd el leányomat, Rebekát Yorkba - felelt Izsák -, persze, megbízható kísérettel, nemes lovag. Amily gyorsan ember és ló megteheti az utat oda-vissza, a kincs... - Izsák itt nagyot sóhajtott, de néhány pillanat múlva már folytatta - a kincs itt lesz, és kívánságod szerint leszámolom ennek a pincének a padlójára.

- A lányod? - kiáltott fel Front-de-Boeuf színlelt csodálkozással. - Az ördögbe is, Izsák, be kár, hogy nem tudtam ezt előbb! Azt hittem, az a fekete szemű lány a szeretőd, és Brian de Bois-Guilbert úrnak ajándékoztam szolgálóul, ahogy a régi időkben divatos volt, tudod... ahogy a pátriárkák szokták, akik ebben is követendő példát mutattak nekünk, ha-ha-ha!

Erre a szívtelen, rideg közlésre Izsák olyan jajveszékelésben tört ki, hogy az egész pince visszhangzott tőle. A két szerecsen elengedte a zsidó kezét bámulatában. Izsák felhasználta az alkalmat, és levetette magát a földre, Front-de-Boeuf lába elé, és átkarolta a lovag térdét.

- Vedd el azt, amit kértél, lovag úr - könyörgött -, végy el tízszer annyit, tégy koldussá, ha akarod... vagy döfj át tőröddel, süss meg ezen a tűzhelyen elevenen, csak a lányomat kíméld meg, engedd el sértetlenül, tisztességgel! Téged is anya szült, kegyelmezz meg egy ártatlan leánykának! Az én elhunyt Ráhelem képmása ő, szerelmének hat záloga közül a legfiatalabb, a legutolsó! Ne fossz meg egy özvegyembert egyetlen vigaszától, amelyet sorsa meghagyott neki! Ne kergess egy apát a kétségbeesésbe... ne kelljen azt kívánnia, hogy egyetlen élő gyermeke ott feküdjön halott anyja mellett, ősei sírjában!

- Sajnálom - felelte a lovag kissé engedékenyebben -, hogy ezt nem tudtam előbb. Azt hittem, a ti fajtátok nem szeret mást, csak a pénzeszacskóját.

- Ne vélekedj rólunk ilyen rosszul, ha zsidók vagyunk is! - kapaszkodott Izsák a kedvezőnek látszó pillanatba. - A meghajszolt róka, a meggyötört vadmacska is szereti kölykeit. Hogyne szeretnék hát Izrael üldözött fiai gyermekeiket.

- Lehetséges - felelte Front-de-Boeuf -, a jövőre nézve tudomásul is veszem a kedvedért, Izsák, de ami a jelent illeti, nem használ semmit. Már nem tudok segíteni azon, ami történt, vagy meg fog történni. Szavamat adtam egy bajtársamnak, és azt nem szegem meg tíz zsidó kedvéért sem, még ha tíz zsidó lány jön hozzá ráadásul! De különben is, mért gondolod, hogy valami baja esik a lányodnak, még ha Bois-Guilbert zsákmánya lett is?

- Mért gondolom! - kiáltott fel Izsák, kétségbeesetten tördelve kezeit. - Hisz egy templomosnak még a lélegzete is kegyetlenséget zúdít a férfiakra, és gyalázatot a nőkre!

- Hogy mersz így beszélni, hitetlen kutya! - rivallt rá Front-de-Boeuf szikrázó szemmel; örült, hogy ürügye van dühbe gurulni. - Ne becsméreld Sion Templomának szent rendjét! Inkább azon törd a fejed, hogyan fizeted meg a váltságdíjat, amit ígértél! Ha elmulasztod, jaj a beste zsidó lelkednek!

- Rabló! Gazember! - kiáltotta a zsidó szenvedélyesen, sanyargatója arcába vágva a sértést felháborodásában, amelyet nem tudott már fékezni, bármilyen kiszolgáltatott helyzetben volt is. - Semmit sem fizetek neked, egyetlen lat ezüstöt sem kapsz amíg vissza nem adod a leányomat!

- Megőrültél, zsidó? - ripakodott rá a lovag. - Vagy azt hiszed, varázslat védi a húsodat és a bőrödet az izzó vastól meg a forró olajtól?

- Bánom is én! - kiáltott fel a zsidó, akit az apai szeretet a kétségbeesés elszántságába kergetett. - Próbáld ki rajtam minden gonoszságodat! A gyermekem is az én húsom és vérem, ezerszer drágább nekem, mint a tagjaim, amelyeket kínzással fenyegetsz! Nem kapsz tőlem ezüstöt, hacsak nem forrón, felolvasztva, hogy kapzsi torkodba öntsem! Nem, egyetlen lat ezüstöt sem kapsz tőlem, nazarénus, még akkor sem, ha csak az tudna megmenteni az örök kárhozattól, amelyre egész életeddel rászolgáltál! Ölj meg, ha kedved tartja, és akkor elmondhatod, hogy ez a zsidó, akárhogy kínoztad is, szembeszegült az akaratoddal!

- Majd meglátjuk - felelte a lovag. - A szent keresztfára, amelyet átkozott fajtád annyira utál, részed lesz minden kínban, amit a tűz és az acél adni tud. Vetkőztessétek le, szolgák, és láncoljátok a rostélyra!

Az öregember kapálózott, amennyire gyenge erejéből kitelt, de hiába. A szerecsenek letépték róla felsőruháját, és már tovább akarták vetkőztetni, amikor harsány kürtszó hangzott el kétszer is a kastély falain kívül, és még a pincetömlöcbe is behatolt. Utána rögtön hangos kiáltásokat lehetett hallani: Reginald Front-de-Boeuf urat hívták, szólították. A vad báró nem akarta, hogy itt akadjanak rá a pincében, e pokoli tevékenység közepette. Intett a rabszolgáknak, hogy adják vissza Izsáknak a ruháját, azután kíséretével együtt elhagyta a pincét. Magára hagyták a zsidót érzelmeivel és gondjaival, teljesen reábízva, vajon hálát ad-e istenének csodás megszabadulásáért, vagy búnak ereszti fejét leánya sorsa miatt.

 

HUSZONHARMADIK FEJEZET

Ha kérlelő szók finom szelleme
Végül sem enyhít, nem hat szívetekre:
Fegyverrel udvarlok, mint katona,
S a szeretettel szemben, kényszerítlek.

Shakespeare: A két veronai ifjú


A szobán, ahová Rowenát bevezették, észre lehetett venni, hogy berendezésénél némi fényűzésre törekedtek. Már maga az, hogy ilyen pompás szobában helyezték el, arra vallott, hogy különleges bánásmódban kívánják részesíteni - nagyobb tiszteletben, mint a többi foglyot. Csakhogy Front-de-Boeuf felesége, akinek annak idején ezt a szobát berendezték, már régen meghalt; azóta mindent elhanyagoltak itt, tönkrement az a néhány dísz is, amellyel a néhai asszony ízlése a szobát csinosítgatta. A kárpit sok helyen szakadtan csüngött le a falakról, máshol megfakult, kiszívta a nap, vagy megtépázta az idő. De akármilyen kopár és rendetlen volt, mégiscsak ezt tartották a legméltóbbnak arra, hogy a gazdag és előkelő szász hölgy ideiglenes hajléka legyen. Itt magára hagyták, hadd töprengjen sorsán, amíg az ármányos színjáték becstelen hősei meg nem állapodnak abban, ki milyen szerepet fog eljátszani. Ezt egy tanácskozáson beszélték meg, amelyen Front-de-Boeuf, De Bracy és a templomos vettek részt. Hosszú, heves vita keletkezett, melynek során mindenki igyekezett a lehető legnagyobb előnyhöz jutni a vakmerő kalandban való közreműködése jutalmául. Végül aztán megállapodtak, és eldöntötték szerencsétlen foglyaik sorsát.

Így történt, hogy már körülbelül délfelé járt az idő, amikor De Bracy megjelent a "színpadon", hogy megkezdje az udvarlást Lady Rowena kezének és birtokainak elnyerésére.

Ám De Bracy nem pazarolta az egész délelőttöt arra, hogy cimboráival civakodjék. Arra is időt szakított magának, hogy gondosan átöltözzék, és az akkor szokásos módon kicicomázza magát. Zöld zekéje és álarca a sutba repült. Hosszú, dús haja kigöndörítve omlott alá prémes dolmányára. Rövidre nyírt szakálla olajosan csillogott, ujjasa combja közepéig ért, és az öv, amely összefogta, arannyal volt kihímezve és kiverve; egyébként erre az övre akasztotta súlyos kardját is. Már említettük ennek a kornak a furcsa cipődivatját. Maurice de Bracy cipőjének hegye bátran felvehette a versenyt bármilyen divatfi lábbelijével pazar különcködés dolgában; olyan csavarosan kunkorodott felfelé, mint a kos szarva. Ilyen volt egy gavallér ruházata abban a korban; ebben az esetben pedig a hatást fokozta még a gavallér csinos külseje és ügyes viselkedése is: De Bracy modora egyesítette az udvari ember báját a katona fesztelenségével.

Amikor Rowenát üdvözölte, leemelte bársonyfövegét, melynek aranycsatja Szent Mihályt ábrázolta, amint eltiporja a pokol fejedelmét. De Bracy ezután udvarias mozdulattal ülőhelyet kínált a hölgynek, aki azonban mozdulatlanul állva maradt. Erre a lovag lehúzta kesztyűjét jobbjáról, és karját nyújtotta, hogy a hölgyet a székhez vezesse. Ám Rowena egy kézmozdulattal elhárította a felkínált lovagi szolgálatot, és így felelt:

- Ha porkolábom előtt állok, lovag úr - és a körülmények nem engedik, hogy mást gondoljak -, úgy illik, hogy a rab állva hallgassa meg, míg kimondják fölötte az ítéletet.

- Ó, szép Rowena - felelte De Bracy -, nem a porkolábod, hanem a rabod áll előtted, és De Bracy a te szép szemedtől várja az ítéletet, amelyet te oktalanul tőle akarsz hallani.

- Nem ismerlek, uram - mondta a hölgy, a sértett rang és szépség teljes büszkeségével emelve fel fejét -, nem ismerlek, és az arcátlan bizalmasság, amellyel a trubadúrok hangján szólsz hozzám, nem teszi jóvá a rabló erőszakosságát.

- Magadnak tulajdonítsd, szép hölgy - felelte De Bracy ugyanabban a hangnemben, mint az előbb -, a magad szépségének és bájának, ha megfeledkeztem a tiszteletről, amely kijár annak, akit szívem királynőjéül és szemem vezércsillagául választottam.

- Ismétlem, lovag úr, hogy nem ismerlek, és nem tudom elképzelni, hogy egy férfi, aki láncot és sarkantyút visel, így betolakodjék egy védtelen nőhöz.

- Hogy nem ismersz - felelte De Bracy -, valóban az én balszerencsém. De remélem, hogy De Bracy neve nem egészen ismeretlen ott, ahol regösök vagy heroldok a bajvívó téren vagy a harcmezőn véghezvitt hőstetteket dicsőítik.

- Akkor engedd át a regösöknek és heroldoknak, hogy dicséretedet zengjék, lovag úr - mondta Rowena -, az ilyesmi idegen ajakról jobban hangzik, mint a magad szájából. És szeretném tudni, melyikük fogja megörökíteni dalban vagy krónikában azt a felejthetetlen éjszakai diadalt, amit egy öregember felett arattál, akit néhány félénk jobbágy kísért. A hőstettet, melynek zsákmánya egy szerencsétlen leány, akit akarata ellenére egy rabló várába hurcoltál.

- Igazságtalan vagy, Lady Rowena - felelte a lovag, zavarában ajkába harapva; most már természetesebb hangon beszélt, nem olyan mesterkélt hódolattal, ahogy kezdte. - Miután te nem tudod, mi a szenvedély, nem ismered el mentségül másoknak az őrültségére, még akkor sem, ha azt éppen a te szépséged okozta.

- Kérlek, lovag úr - mondta Rowena -, hagyd ezeket a szólamokat, amelyeket a kóbor lantosok annyira elkoptattak, hogy igazán nem illenek lovagok és nemesurak szájába. Vagy talán arra akarsz kényszeríteni, hogy leüljek, azért próbálsz kifárasztani ilyen elcsépelt frázisokkal, amelyekből a legsilányabb vásári énekesnek is olyan készlete van, hogy karácsonyig se fogyna ki belőlük?

- Gőgös vagy - fakadt ki De Bracy bosszúsan, amikor belátta, hogy fellengős szavaiért csak megvetést kap. - De én is tudok így beszélni, ha éppen akarod. Vedd tudomásul, hogy kezed elnyerésére azért választottam ezt a módot, mert azt hittem, kedvedben járok vele. De most már látom, mi felel meg a te természetednek. Téged nyíllal és alabárddal kell meghódítani, nem finom szavakkal és udvarias viselkedéssel!

- Az udvarias beszéd - felelte Rowena -, ha az aljas tett elkendőzésére szolgál, éppen olyan, mint a lovagi öv egy hitvány bohóc derekán. Nem csodálom, hogy az erőfeszítés téged is bosszant, és úgy látszik, már alig tudod türtőztetni magad. Becsületesebb is lenne, ha megtartottad volna a haramia nyelvét és ruháját, ahelyett, hogy a hozzáillő tetteket finom szavak és udvarias viselkedés leple mögé rejtsd.

- Megfogadom a jó tanácsot, hölgyem - mondta a normann. - Azzal a bátor szóval, amely legjobban illik a bátor tetthez, kijelentem neked, hogy sohasem hagyhatod el ezt a kastélyt másképpen, mint Maurice de Bracy hitvese. Nem szoktam belenyugodni abba, hogy terveimet bárki is meghiúsítsa, és egy normann nemesnek nem kell viselkedését mentegetni vagy kimagyarázni egy szász leány előtt, akit kitüntet azzal, hogy feleségül akarja venni. Büszke vagy, Rowena, de annál méltóbb arra, hogy a feleségem légy. Hát van más lehetőséged arra, hogy felemelkedhess a legelőkelőbb körökbe, és elfoglald méltó helyedet a hercegi udvarban? Hát van más lehetőséged arra, hogy megszabadulj silány környezetedből, abból a falusi csűrből, ahol a szászok együtt tanyáznak disznaikkal, melyeknek gazdagságukat köszönhetik? Hát nem akarsz inkább azok között élni, akik Angliában a legelsők szépség, rang és hatalom tekintetében?

- Lovag úr - felelte Rowena -, a csűr, amelyet úgy lenézel, otthonom és hajlékom volt gyermekkorom óta. És ha valaha is bekövetkezik az a nap, amikor elhagyom: hidd el, csak olyan ember oldalán hagyom el, aki tiszteli a házat és a szokásokat, amelyekben nevelkedtem.

- Tudom, mire gondolsz, szép hölgy - mondta De Bracy -, bár bizonyára azt hiszed, szavaid túlságosan homályosak ahhoz, hogy megértsem. De ne álmodozz arról, hogy Oroszlánszívű Richárd újra elfoglalja trónját valaha is. És még kevésbé álmodozz arról, hogy Wilfred, az Oroszlánszívű csatlósa és Ivanhoe volt hűbérura, egyszer még odavezet a király trónja elé, és bemutat mint a menyasszonyát. Más kérő szívét talán féltékenység gyötörné, ha erről van szó; de az én szilárd elhatározásomat nem érinti és nem tudja megváltoztatni egy ilyen gyermekes és reménytelen szenvedély. Tudd meg, szép hölgy, hogy versenytársam a hatalmamban van, és csak tőlem függ, vajon elárulom-e Front-de-Boeufnek, hogy itt van, az ő kastélyában. Mit gondolsz, mit csinál majd, ha megtudja ezt a titkot? Féltékenysége végzetesebb lesz, mint az enyém.

- Wilfred itt? - mondta Rowena megvető hangon. - Ez éppen olyan igaz, mint hogy Front-de-Boeuf az ő versenytársa.

De Bracy egy pillanatra fürkészően a szemébe nézett.

- Hát igazán nem tudtad - kérdezte -, hogy Wilfred Ivanhoe a zsidó hordágyában tette meg az utat idáig? Pompás hintó egy keresztes vitéz számára, aki izmos karjával vissza akarta hódítani a Szentsírt! - és megvetően kacagott.

Rowena közömbös hangra kényszerítette magát, bár reszketett a gyötrő aggodalomtól, amelyet nem tudott elnyomni.

- És ha itt van is - mondta -, miért volna a vetélytársa Front-de-Boeufnek? És mi egyébtől kellene tartania, mint rövid fogságtól, ahonnan tisztes váltságdíj ellenében bármikor megszabadulhat, ahogy a lovagi szokások megszabják?

- Vigyázz, Rowena! - felelte De Bracy. - Ne essél abba az általános női tévedésbe, hogy a férfiak csak miattuk lehetnek versenytársak! Hát nem tudod, hogy a férfiak féltékenységének oka nemcsak a szerelem lehet, hanem a becsvágy is és a vagyon sóvárgása? És nem tudod, hogy házigazdánk, Front-de-Boeuf habozás nélkül eltapossa azt az embert, aki vissza akarja venni tőle a szép Ivanhoe-birtokot? Éppen olyan készségesen és mohón végez vele, mintha azért gyűlölné, mert egy szép, kék szemű kisasszony inkább őrá mosolyog. De légy kedves hozzám, hölgyem, és akkor a sebesült bajnoknak nem kell tartania Front-de-Boeuf bosszújától. Viszont ha nem hallgatsz meg, máris meggyászolhatod, mert olyan ember kezébe kerül, aki nem ismer kegyelmet.

- Mentsd meg, lovag, mentsd meg, az isten szerelmére! - kiáltott fel Rowena, kezét tördelve; szilárdsága cserbenhagyta arra a gondolatra, hogy szerelmese életveszélyben forog.

- Megtehetem... meg is teszem, az a szándékom - felelt De Bracy. - Különben is, mihelyt Rowena beleegyezik abba, hogy De Bracy felesége legyen, ki merészelné akár egy ujjal is bántani rokonát - gyámja fiát -, gyermekkori pajtását? De csak ez mentheti meg, semmi egyéb. Nem vagyok olyan érzelgős bolond, hogy elősegítsem a szerencséjét vagy elhárítsam a végzetét egy embernek, aki az én boldogságom útjába állhat, és minden valószínűség szerint meghiúsítja legforróbb vágyam teljesülését. Nyerd meg segítségemet Wilfred érdekében - akkor megmenekül. Haragíts meg, akkor elpusztul, de te sem nyered vissza szabadságodat!

- Hangod nyers ridegségében - mondta Rowena - van valami, amit nem lehet összeegyeztetni a szörnyűségekkel, amikről beszélsz. Nem hiszem, hogy olyan gonosz a szándékod, és akkora a hatalmad.

- Hát akkor csak áltasd magad ezzel a balga hittel - felelte De Bracy -, amíg az idő be nem bizonyítja tévedésedet. Szerelmesed sebesülten fekszik ebben a kastélyban... a kedvesed, akit nem cserélnél el senkivel! Ő választja el házigazdánkat, a vár hatalmas urát attól, amit jobban szeret mindennél a világon... még a hírnévnél és a szépségnél is! Csak egy tőrszúrásba vagy egy dárdadöfésbe kerül, és máris megszabadul tőle örökre. És ha Front-de-Boeuf nem meri nyíltan vállalni ezt a tettet, itt az orvos, aki könnyen eltévesztheti a kotyvalékot, amit bead a betegnek - itt az ápoló vagy ápolónő, aki durván kiránthatja feje alól a párnát. Wilfred olyan állapotban van, hogy vérontás nélkül is könnyű végezni vele. És Cedric is...

- És Cedric is - szakította félbe Rowena, megismételve De Bracy utolsó szavait -, Cedric, az én nemes, nagylelkű gyámom! Megérdemlem szörnyű sorsomat, mert az ő sorsáról egészen megfeledkeztem... igaz, hogy a fia miatt!

- Cedric sorsa is a te elhatározásodtól függ - mondta De Bracy. - Reád bízom, hogy döntsd el, mit akarsz.

Rowena eddig rendületlen bátorsággal viselte el mindazt, ami történt vele - de csak azért, mert nem gondolta, hogy a veszély ilyen komoly, és ilyen közvetlenül fenyegeti. Természete valójában olyan volt, amilyet az arcokat tanulmányozó fiziognómusok a szőke nőknek tulajdonítanak: lágy, szelíd, félénk. Ám nevelése és életkörülményei megváltoztatták: megedzették, megkeményítették. Megszokta, hogy mindenki meghajol akarata előtt - még Cedric is, aki egyébként szeretett zsarnokoskodni másokon. Így aztán kifejlődött Rowenában az a különleges bátorság és önbizalom, amelyet a környezet állandó hódolata és engedelmessége érlel meg az emberben. Alig tudta elképzelni, hogy akaratának valaki ellenszegülhet - hát még azt, hogy ne is törődjenek vele!

Látjuk tehát, hogy Rowena magára öltött büszkesége és parancsoló modora nem igazi lényéből fakadt. Ez a burok lehullott róla abban a pillanatban, amikor ráeszmélt a veszélyre, amely életét - éppen úgy, mint szerelme és gyámja életét - fenyegette. És amikor látta, hogy akarata, amelyet eddig mindenki tisztelt, most egy erős, durva, mindenre elszánt férfi akaratába ütközik, Rowena egyszerre összeroppant - annál is inkább, mert ez a férfi volt a helyzet ura, és semmiféle lovagiasság nem tartotta vissza attól, hogy helyzetével visszaéljen.

Rowena körülnézett, mintha segítséget keresne, de nem lelt rá sehol. Néhány szaggatott felkiáltás után égnek emelte kezeit, majd gyötrelmében és túláradó bánatában heves zokogásra fakadt. Lehetetlen volt részvétlenül nézni ezt a szép teremtést vergődésében. Még De Bracy sem maradt érzéketlen, bár Rowena könnyei nem hatották meg, inkább csak zavarba hozták. Látta, hogy túlságosan messzire ment, de most már nem léphetett vissza. Másrészt Rowena feldúlt állapotában minden szó, érv vagy fenyegetés is kárba veszett fáradság lett volna. De Bracy idegesen járkált fel és alá a szobában, miközben hasztalanul kérlelte a riadt lányt, hogy igyekezzék megnyugodni. A férfi most már tétovázott, maga sem tudta, hogyan viselkedjék.

"Mi lenne - gondolta -, ha hagynám, hogy a kétségbeesett hölgy bánatos könnyei megindítsanak? Mit érnék el vele? Meghiúsulnának reményeim, amelyekért olyan nagy kockázatot vállaltam, és ráadásul még nevetségessé is válnék. János herceg és vidám cimborái jót kacagnának rajtam!

És mégis - tette hozzá gondolatban -, nem érzem magam elég erősnek ahhoz, amibe belefogtam. Nem tudom nézni ezt a szép arcot, amint eltorzítja a szenvedés... ezeket a csodás szemeket, ha könnyek fürösztik. Bárcsak megmaradt volna olyan gőgösnek, ahogy kezdetben beszélt velem! Milyen kár, hogy nem vagyok olyan durva és taplószívű, mint Front-de-Boeuf!"

Miközben ilyen gondolatok nyugtalanították, mindent elkövetett, hogy a boldogtalan leányt valamiképpen megvigasztalja. Egyelőre - mondogatta neki - nincs oka az ilyen túlzott kétségbeesésre.

Ám ebben a "jóságos" tevékenységben hirtelen megzavarta De Bracyt egy kürt rekedt és recsegő, bátor és szárnyaló hangja. Nemcsak őt riasztotta meg, hanem a kastély többi lakóit is, akik megdöbbenésükben abbahagyták kapzsi és gonosz terveik végrehajtását. De valamennyi közül alighanem De Bracy volt az, aki legkevésbé bánta, hiszen a Lady Rowenával folytatott beszélgetése során eljutott arra a pontra, ahol sem folytatni, sem abbahagyni nem tudta azt, amibe belefogott.

Itt nekünk is meg kell állnunk egy pillanatra, mert olvasóink talán azzal vádolnak bennünket, hogy túl sötét képet festünk évezredünk első századainak erkölcseiről. Elszomorító arra gondolni, hogy ezek a vitéz főnemesek, akik derekasan szembeszálltak az uralkodóval, és megindították a harcot Anglia szabadságjogaiért - tulajdonképpen maguk is zsarnokok voltak, könyörtelen kényurak, akik lábbal tiporták Anglia törvényeit, sőt fittyet hánytak az emberség és a természet törvényeinek is. De sajnos, ez így volt, amit történetünk halovány epizódjainál sokkal meggyőzőbb bizonyítékok igazolnak. Elég, ha a szorgalmas Henryre hivatkozunk, és csak egy szakaszt idézünk a sok közül, melynek anyagát korabeli krónikákból merítette. Ez az egy idézet mindenkit meggyőzhet arról, hogy a regényíró képzelete nem tudja utolérni annak a sötét korszaknak valóban megtörtént rémségeit.

A híres Szász Krónika szerzője következőképpen ecseteli a nagy bárók és várurak kegyetlenségeit István király idejében. Ezek az urak egytől egyig normannok voltak, és fékevesztett szenvedélyükben szinte hihetetlen gazságokra vetemedtek.

"Kíméletlenül leigázták a szegény népet, és arra kényszerítették, hogy várakat építsen nekik. Ezek a várak benépesültek ördögi gonoszságú emberekkel, akik megtámadtak férfiakat és nőket, ha úgy vélték, hogy pénzt lehet belőlük kicsikarni; pincetömlöcökbe hurcolták őket, és a vértanúknál is borzalmasabban megkínozták, úgy, hogy a legtöbb belepusztult. Voltak, akiket iszapba fullasztottak, másokat a fejüknél, a lábuknál vagy a hüvelykujjuknál fogva felakasztottak, és tüzet gyújtottak alájuk. Csomóra kötött szíjjal korbácsolták áldozataik fejét, amíg agyvelejük ki nem loccsant. Aki életben maradt, olyan tömlöcbe került, ahol kígyók és békák hemzsegtek."

De nem folytatjuk - nem akarjuk meggyötörni az olvasót a borzalmas kínok további részletezésével.

Csak még egy példa, hogy megvilágítsuk a normann hódítás keserves következményeit. Olyan példáról van szó, melynek hitelességét nem lehet kétségbe vonni. Matilda hercegnő, noha a skót király leánya volt, és később maga is Anglia királynéja, Edgar Atheling unokahúga és a német császárnő anyja - tehát uralkodók leánya, felesége és anyja -, amikor neveltetése céljából először tartózkodott Angliában, kénytelen volt apácafátyolt ölteni, mert a kolostor volt az egyetlen hely, ahol a normann urak erkölcstelen üldözése elől menedéket találhatott. Vallomásában, amelyet az angol papság nagytanácsa előtt tett, kifejtette, milyen kényszerhelyzetben volt, és kijelentette: ez volt az egyetlen oka annak, hogy kolostorba vonult. Az összegyűlt papság elfogadta ezt az indokolást azzal, hogy közismert tényekre mutat, s ezzel kétségbevonhatatlan és megdöbbentő tanúságot tett a gyalázatos gazságokról, amelyek azt a kort bemocskolták. Közismert dolog - mondották -, hogy Hódító Vilmos normann hívei annyira megrészegültek a nagy győzelemtől, hogy nem ismertek el más törvényt, csak a saját féktelen kényüket-kedvüket; nem érték be azzal, hogy a legyőzött szászokat megfosztották ingó és ingatlan javaiktól, de asszonyaikat és leányaikat is megtámadták a legelvetemültebb módon; ezért általános szokássá vált, hogy az angolszász nemesi családok asszonyai és leányai kolostorba vonuljanak - de nem isteni hivatásképpen, hanem egyes-egyedül azért, hogy megóvják becsületüket a féktelenül garázdálkodó normann férfiaktól.

Eadmer[27] feljegyezte az összegyűlt papság nyilvános tanúságtételét ezekről a züllött időkről. Mindez alátámasztja azoknak a jeleneteknek a valószínűségét, amelyeket a kevésbé hiteles Wardour-kézirat alapján szőttünk regényünkbe.

 

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Úgy udvarlok neked, mint párjának oroszlán.

Douglas


Mialatt a már ismertetett jelenetek a kastély más részeiben lejátszódtak, Rebeka egy távoli, elkülönített toronyban várta sorsa beteljesülését. Álruhás rablói közül kettő hurcolta ide. Amint belökték a kis cellába, Rebeka egy vén szipirtyót talált ott, aki valami szász rigmust dúdolt magában, mintegy kíséretképpen a pergő tánchoz, amelyet orsója fonás közben a padlón lejtett.

A vénasszony felemelte fejét, és mogorván nézett Rebekára - azzal a rosszindulatú irigységgel, amellyel a vénség és rútság szokta az ifjúságot és szépséget szemlélni, különösen balsorsban és nyomorúságban.

- Kotródj innen, öreg tücsök - förmedt rá az egyik fegyveres -, nemesurunk parancsolja. Add át ezt a kamrát egy szebb lakónak.

- Persze - dörmögte a szipirtyó -, a fizetség a jó szolgálatokért. Volt idő, amikor egyetlen szavamra a legügyesebb fegyveres szolgát is kilódították volna a nyeregből és a házból, most meg egy olyan kölyök parancsolgat nekem, mint te. És ha nincs kedvem kimenni innen?

- Ne okoskodj, Ulfried anyó - mondta a másik zsoldos. - Kotródj, ha ez a parancs. Az urak kívánságát teljesíteni kell, mégpedig szaporán. Rád is sütött a nap valamikor, öreg banya, de neked már leáldozott. Olyan vagy, mint a kivénült csataló, amelyet kicsaptak a kopár tarlóra: valamikor kényesen emelgette a lábát, de most már alig támolyog. Hát csak támolyogj el innen.

- A nyavalya essen belétek, és a kutyaólban temessenek el! - szitkozódott az öregasszony. - A gonosz Zernebock ördög tépjen ízekre, ha elmozdulok innen, amíg le nem gombolyítottam ezt a lent a guzsalyomról!

- Bánom is én, banya! Legfeljebb a gazdánkkal gyűlik meg a bajod! - mondta az emberek egyike.

Elmentek, és otthagyták Rebekát az öregasszonnyal, akinek a társaságát reá kényszerítették.

- Micsoda ördögi gonoszság jár a fejükben már megint? - dünnyögte a vén szipirtyó önmagának, bár közben időnként gyűlölködve Rebekára pislantott. - De hiszen könnyű kitalálni... Fényes szemek, fekete fürtök, a bőre, mint a fehér papír, mielőtt a pap bemázolná fekete kulimászával. Hej, nem nehéz kitalálni, miért hozták ide, ebbe a magányos toronyba, ahonnan még egy sikoltást sem lehet kihallani, mintha csak ötszáz ölnyi mélységből jönne a föld alól... Baglyok lesznek a szomszédaid, szépségem. Huhogásukat éppen úgy nem hallani, mint a te sikoltozásodat, és annyit törődnek az egyikkel, mint a másikkal. Nézd csak, méghozzá külföldi! - tette hozzá, amikor megnézte Rebeka ruháját és turbánját. - Hová való vagy? Egyiptomi vagy szerecsen? Mért nem felelsz? Sírni tudsz, beszélni nem?

- Ne haragudj, jó anyó - mondta Rebeka.

- Többet már nem is kell mondanod - felelte Ulfried. - Rókát a farkáról, zsidó lányt a beszédéről.

- Az isten szerelmére - könyörgött Rebeka -, mi vár itt rám? Mi lesz a folytatása az erőszaknak, amellyel idehurcoltak? Az életemet akarják elvenni, büntetésül a hitemért? Szívesen odaadom.

- Az életedet, kicsikém? - felelte a szipirtyó. - Mi örömet lelnének abban, hogy megölnek? Az életed, hidd el nekem, nincs veszélyben. Olyan bánásmódban lesz részed, amelyet elég jónak tartottak valamikor egy szász nemesi lány számára. Akkor egy magadfajta zsidó lány se zúgolódjék, hogy nem járt jobban. Nézz meg engem - fiatal voltam, és kétszer olyan szép, mint te, amikor Front-de-Boeuf, ennek a mostani Reginald-nak az apja, normannjai élén megostromolta ezt a várat. Apám hét fiával együtt hősiesen védte örökségét - emeletről emeletre, teremről teremre. Egyetlen szoba sem volt, egyetlen lépcsőfok se, amely ne lett volna síkos kiontott vérüktől. Meghalt mind, az utolsó szálig. És a tetemük még ki sem hűlt, a vérük fel sem száradt, amikor már prédája és rongya voltam a hódítónak.

- Nincs segítség? Hát igazán semmi módja a menekülésnek? - kérdezte Rebeka. - Segíts rajtam, gazdagon, bőkezűen megjutalmazlak.

- Verd ki a fejedből - felelte az öregasszony. - Innen csak a halál kapuján keresztül lehet kijutni. És mire az megnyílik előttünk... késő, már késő, minden odaveszett! - tette hozzá, megrázva ősz fejét. - De vigasztaló arra gondolni, hogy amikor elmegyünk, olyanokat hagyunk itt a földön, akik ugyanúgy járnak, mint mi, ugyanúgy pusztulnak. Isten veled, zsidó lány! Zsidó vagy keresztény - egyre megy, sorsod mindenképpen ugyanaz. Mert olyan emberek kezébe kerültél, akikben nincs irgalom, se lelkiismeret. Isten veled, ha mondom. A lent, ami nálam volt, megfontam. Én elvégeztem a munkámat - a tiéd meg csak most kezdődik.

- Ne menj el! Maradj itt, az isten szerelmére! - kiáltotta Rebeka. - Maradj mellettem, ha csak azért is, hogy átkozz és szidalmazz! Ha itt vagy, az már egy kis védelmet jelent nekem.

- Még ha maga az Istenanya volna melletted, ő sem tudna megvédeni - felelte az öregasszony. - Nézd csak, hisz ott áll - mutatott egy durván faragott Madonna-szoborra. - Majd meglátod, el tudja-e hárítani a végzetet, ami rád vár.

E szavakkal elhagyta a toronyszobát. Arcának ráncai gúnyos megvetésre húzódtak. Így még visszataszítóbb volt, mint szokásos komorságában. Amint kilépett, bezárta maga mögött az ajtót. Rebeka még hallotta távolodó hangját, amint lassan lebotorkált a toronyból, szitkozódva a meredek csigalépcső miatt.

Rebeka tudta, hogy még szörnyűbb sors vár reá, mint Rowenára. A szász nemesi lánnyal szemben talán adnak valamit a látszatra, és kerülik a durva kíméletlenséget, de mire számíthat ő - egy elnyomott és üldözött nép gyermeke, akit nem is vesznek emberszámba. Csakhogy - talán éppen ezért - megvolt az az előnye, hogy lelkileg jobban felkészült mindenféle veszedelemre, és így megerősödött, megedződött. Miután jó megfigyelő volt, és gyermekkora óta megszokta az önálló gondolkodást, nem szédítette meg az a pompa és jólét, amelyet a szülői házban és más gazdag zsidó családoknál látott. Tudta és érezte, hogy mindez nagyon ingatag alapokon nyugszik, és fölötte bizonytalan. Mint híres lakomáján Damoklész, úgy Rebeka is minden pompa közepette szüntelenül maga előtt látta a családja feje fölött hajszálon függő kardot, amely bármelyik pillanatban véget vethet jólétüknek, sőt életüknek is. Ezek a gondolatok fegyelmezték és kijózanították; kordában tartották jellemét, amely más körülmények közt talán gőgös, makacs és elbizakodott lett volna.

Apja példájából és intelmeiből Rebeka megtanulta, hogy udvariasan beszéljen mindenkivel, aki hozzá közeledik. Izsák túlságosan szolgai meghunyászkodását nem tudta ugyan utánozni, mert amiből ez fakadt - az alantas gondolkodás és az örökös félelem -, nem felelt meg természetének. De büszke alázatossággal viselkedett, mintha alávetné magát a kedvezőtlen körülményeknek, amelyekbe - mint egy üldözött nép leánya - beleszületett. Valójában öntudatos volt, és szíve mélyén az a meggyőződés élt, hogy érdem szerint magasabb rang illeti meg, mint amelyet a vallási ítélet neki megszabott.

Felkészülve rá, hogy szembe kell néznie a kedvezőtlen körülményekkel, megkeményítette a szívét. Mostani helyzetében nagy lélekjelenlétre volt szükség, és ezért igyekezett is összeszedni minden erejét.

Első dolga az volt, hogy alaposan szemügyre vette a szobát; hát ez valóbán kevés reményt nyújtott a menekülésre vagy védekezésre. Nem volt benne csapóajtó, sem titkos kijárat. A szobát nem vette körül más, csak a torony kerek fala - kivéve azt a helyet, ahol az ajtón és csigalépcsőn át a főépületbe lehetett jutni. Ezen az ajtón nem volt belül se retesz, se zár. Az egyetlen ablak a torony körül húzódó párkányra vagy bástyára nyílt, amely olyan volt, mint egy keskeny körfolyosó. Rebeka első pillantásra megörült neki, mert azt hitte, reményt nyújt a menekülésre. De azután kitűnt, hogy ez a folyosó nincs összeköttetésben a bástya többi részével, csupán különálló erkély, amelyet a szokásos módon lőrésekkel ellátott mellvéd vesz körül; arra szolgált, hogy a torony védelmére néhány íjász állhasson oda, és oldalról nyílzáport zúdítson a vár falára.

Így hát nem marad hátra más remény, csak a tűrés ereje és a gondviselésbe vetetett hit, amely a nagy lelkek sajátja. Rebeka sok zagyvaságot tanult arról, hogyan kell értelmezni azokat az ígéreteket, amelyekkel a biblia Isten kiválasztott népét kecsegtette; de nem tévedett abban, hogy a jelen a zsidó nép megpróbáltatásainak ideje, és bízott benne, hogy eljön a nap, amikor őket is befogadják a keresztény népek közé. De addig is a jelek szerint az a rendeltetésük, hogy ártatlanul bűnhődjenek és lakoljanak. Felkészülve arra, hogy a balsors áldozatának tekintse magát, Rebeka már gyermekkora óta elmélkedett helyzetén, és hozzászoktatta magát ahhoz a gondolathoz, hogy szembenézzen a valószínűleg kikerülhetetlen veszedelmekkel. Mégis elsápadt, és remegés fogta el, amikor megcsikordult a lépcső odakünn, és a toronyszoba ajtaja lassan kinyílt.

Egy férfi lépett be rajta, és becsukta maga mögött az ajtót. Ruhája olyan volt, mint azoké a haramiáké, akik elfogták őket. Mélyen homlokába húzott sapkája eltakarta arca felső részét, viszont köpenyét úgy tartotta, hogy elrejtse a többit. Így állt ott megrémült foglya előtt, mintha olyan gaztettre készülne, melyet maga is szégyell. Ruhája elárulta, hogy martalóc, és mégis - mintha restellte volna megmondani, miért jött ide, és mit akar.

Rebekának ily módon ideje maradt ahhoz, hogy szólásban megelőzze. Minden erejét összeszedve, lekapcsolt csuklójáról két értékes karperecet és nyakából egy aranyláncot. Az ékszereket gyorsan a haramia felé nyújtotta, abban a hitben, hogy megnyeri jóindulatát, ha kapzsiságát kielégíti.

- Vedd ezeket, barátom - mondotta -, és Isten nevében légy irgalmas hozzám és öreg édesapámhoz. Értékes ékszerek, de mindez semmi ahhoz képest, amit még kapsz, ha szabadon és bántatlanul elhagyhatjuk a kastélyt.

- Palesztina szép virága - felelte az útonálló -, ezek valódi keleti gyöngyök, de nem versenyezhetnek fogad fehérségével; valódi gyémántok, de nem csillognak olyan fényesen, mint a szemed; de különben is, amikor erre a vad mesterségre adtam a fejem, megfogadtam, hogy a szépséget többre becsülöm a vagyonnál.

- Ne károsítsd meg magad - mondta Rebeka -, könyörülj rajtunk, és fogadd el a váltságdíjat. Aranyért annyi gyönyört vásárolhatsz magadnak, amennyit csak akarsz. Ha bántalmazol bennünket, csak azt éred el vele, hogy a lelkiismereted fog bántani. Apám készségesen teljesíti legtúlzottabb kívánságaidat is. Ha van eszed, a tőlünk szerzett zsákmánnyal megválthatod visszatérésedet a tisztességes emberek társaságába. Bocsánatot nyerhetsz régi bűneidért, és nem lesz szükséged arra, hogy újakat kövess el.

- Nagyon jól beszélsz - felelte a bandita franciául, mert alighanem nehezére esett volna, hogy Rebeka szász szavaira szász nyelven feleljen. - De tudd meg, Völgy lilioma, hogy apád már egy hatalmas alkimista kezében van, aki ért hozzá, hogy még egy tömlöc rozsdás vasait is arannyá változtassa. A tiszteletre méltó Izsák most egy lombikban ül, amely kipárolja belőle minden kincsét ellenszolgáltatás nélkül - ehhez nem kell már sem az én közreműködésem, sem a te ígéreted. Ami pedig a te váltságdíjadat illeti, azt szépséggel és szerelemmel kell kifizetni, más pénznemben nem fogadom el.

- Te nem vagy bandita - mondta Rebeka ugyanazon a nyelven, ahogy a férfi szólt hozzá. - Nincs olyan bandita, aki visszautasítaná az én ajánlatomat. Nincs bandita ebben az országban, aki azon a nyelven beszélne, mint te. Nem vagy bandita, hanem normann... sőt talán nemes születésű is... ó, légy nemes a cselekedeteidben is, és dobd el ezt a félelmetes álarcot, amely erőszakkal és embertelenséggel fenyeget!

- Te pedig, aki mindezt olyan jól ki tudtad találni - felelte Brian de Bois-Guilbert, leejtve arca elől a köpenyt -, valójában nem vagy Izrael leánya, hanem maga az endori boszorkány, csak éppen szebb és fiatalabb nála. Én csakugyan nem vagyok bandita, Sáron szépséges rózsája. És olyan ember vagyok, akinek esze ágába se jut, hogy megfosszon téged ékszereidtől, inkább én aggatom tele nyakadat és karjaidat gyöngyökkel és gyémántokkal, amelyek olyan jól illenek hozzád.

- Mit akarsz hát tőlem, ha nem a kincseimet? - kérdezte Rebeka. - Nekünk semmi kapcsolatunk sem lehet egymással, hiszen te keresztény vagy, én meg zsidó. A mi egybekelésünket tiltja a törvény... az egyház és a zsinagóga törvénye egyaránt.

- Ez már igaz! - kacagott a templomos lovag. - Egybekelni egy zsidó lánnyal? Despardieux! Az istenekre! Mi jut eszedbe? Ha Sába királynője volnál, még akkor se! És azonkívül, tudd meg, Sion bájos leánya, hogy ha a legkeresztényibb király ajánlaná fel nekem legkeresztényibb leánya kezét, és egész Languedoc tartománya lenne a hozománya, akkor se vehetném el. Fogadalmam tiltja, hogy lányhoz közeledjem, hacsak nem par amours, titkon, ahogy téged is szeretlek majd. Templomos lovag vagyok. Nézd, itt van szent rendünk keresztje.

- És még merészelsz rá hivatkozni olyan alkalommal, mint ez a mostani! - méltatlankodott Rebeka.

- És ha úgy van - mondta a lovag -, neked, ki nem hiszel megváltásunk áldott jelében, semmi közöd hozzá!

- Én azt hiszem, amire apáim tanítottak - felelte Rebeka -, és ha hitem téves lenne, Isten bocsássa meg. De te, lovag úr, miben hiszel te? Hát van egyáltalában hited, ha lelkiismeret-furdalás nélkül emlegeted azt, amit a legszentebbnek tartasz, és ugyanakkor meg akarod szegni a legünnepélyesebb fogadalmat, amelyet kétszeresen is be kellene tartanod: mint lovagnak és mint vallásos embernek.

- Nagyon szépen és bölcsen prédikálsz, Sirah leánya - csúfolódott a templomos. - De hidd el, te szemérmetes hivő lélek, szűk látókörű zsidó előítéleteid lehetetlenné teszik számodra, hogy megértsd a mi kiváltságos helyzetünket. A házasság folyamatos bűn lenne egy templomos számára; de ha valami kisebb botlást követek el, rendünk legközelebbi preceptora könnyűszerrel feloldoz vétkem alól. De hivatkozhatom olyanokra is, akiket neked is tiszteletben kell tartanod. Itt van a legbölcsebb király meg az apja is, akikről az Ószövetség beszél! Ők sokkal nagyobb kiváltságokat vettek maguknak, mint mi! Salamon templomának vitéz védelmezői igazán megérdemlik, hogy szerelmi dolgokban példát vegyenek Salamonról.

- Ha csak azért olvasod a bibliát és a szentek életét - mondta a zsidó lány -, hogy igazolást keress kicsapongásaidra, ugyanolyan bűnt követsz el, mint az, aki a leghasznosabb gyógyfüveket arra használja fel, hogy mérget szűrjön belőlük.

A templomos szeme fellobbant haragjában erre a rendreutasításra.

- Ide hallgass, Rebeka - mondta. - Eddig szelíden beszéltem veled, de tudok én másképp is beszélni - az erősebb nyelvén, érted? Foglyom vagy, enyém az íj és dárda jogán! Minden nemzet törvényei szerint azt kell tenned, amit kényem-kedvem kíván. Én pedig egy körömfeketényit sem engedek a jogomból, és majd erőszakkal veszem el, ami nekem jár, ha sem az udvarias kérést, sem a kényszerűséget nem akarod megérteni!

- Megállj, megállj! - kiáltott fel Rebeka. - Hallgass meg, mielőtt ilyen halálos bűnre vetemednél! Erőmön győzhetsz, mert Isten a nőket gyengéknek teremtette, és védelmüket a férfi nagylelkűségére bízta. De Európa egyik végétől a másikig hirdetni fogom becstelenségedet, templomos! Rendtársaid babonája fogja megbosszulni azt, amitől nem tart vissza sem a részvét, sem a lelkiismeret. Rended minden preceptora, minden káptalanja meg fogja tudni, hogy eretnek módjára zsidó nővel vétkeztél. Akik nem borzadnak meg az ilyen bűn hallatára, még azok is elátkoznak, mert meggyaláztad a keresztet, amelyet viselsz, egy zsidó lány kedvéért.

- Ravasz vagy, mondhatom - felelte a templomos, aki nagyon jól tudta, hogy amit Rebeka mondott, szóról szóra igaz. A templomos rend szabályai szigorúan tiltják és súlyos büntetéssel, kizárással, lefokozással torolják meg az ilyen kalandokat. - Ravasz vagy, de egy dologról megfeledkeztél. Nincs olyan erős hangod, hogy panaszodat meghallják e kastély vastag falain túl is. Ezek az ércfalak elnyelnek minden sikolyt, sírást, segélykiáltást! Követelheted az igazságot, ha nem hallja meg senki! Csak egy dolog menthet meg, Rebeka. Add meg magad sorsodnak, térj át a mi vallásunkra, és akkor majd úgy távozol el innen, hogy nem egy normann hölgy is irigyelni fogja a legderekabb templomos lovag kedvesének fényűző pompáját!

- Megadjam magam sorsomnak! - kiáltott fel Rebeka. - És jóságos ég! Micsoda sorsnak! Áttérjek a vallásodra? És micsoda vallás lehet az, amely megtűr olyan latrokat, mint te! A legderekabb templomos lovagnak nevezed magad? Hitvány lovag vagy és esküszegő pap! Leköplek, és dacolok veled! Ábrahám istene megmutatja leányának a menekülés útját még innen, a gyalázat örvényéből is!

E szavakkal felrántotta a rácsos ablakot, amely a bástyaerkélyre nyílt, és a következő pillanatban már ott állt a párkány peremén, ahol már semmi sem választotta el az alatta tátongó félelmetes mélységtől. Bois-Guilbert nem számított erre a kétségbeesett lépésre, hiszen Rebeka eddig mozdulatlanul, látszólag mozdulatlanul állt előtte. Olyan hirtelen ugrott az ablakhoz, hogy a lovagnak nem volt ideje megakadályozni. Amint megmozdult, hogy utána menjen, a lány felkiáltott:

- Egy lépést se! Maradj ott, ahol vagy, büszke lovag, mert ha közeledsz... abban a pillanatban levetem magam a mélységbe. Haljak meg inkább az udvar kövezetén, mint hogy erőszakosságod áldozata legyek! - E szavaknál összekulcsolta kezeit, és az ég felé nyújtotta, mintha lelkét Istennek ajánlaná, mielőtt leveti magát a mélybe. A templomos tétovázott. Eddig még nem volt példa arra, hogy ha valamit akart, könny vagy sajnálat megállította volna, de most bámulta a lány szilárdságát.

- Gyere le onnan, te bolond! - mondta. - Esküszöm égre, földre, vízre, hogy nem bántalak.

- Nem hiszek neked, templomos! - felelte Rebeka. - Magad tanítottál meg arra, mit érnek a te rended erényei. A legközelebbi preceptor majd feloldoz egy eskü alól, amelynek megtartása vagy megszegése nem érint mást, mint egy nyomorult zsidó lány becsületét vagy gyalázatát!

- Igazságtalan vagy hozzám! - kiáltott fel a templomos hevesen. - Esküszöm a névre, amelyet viselek... a keresztre, amelyet szívem fölött hordok, a kardra az oldalamon, apáim ősi címerére, hogy egy ujjal sem nyúlok hozzád! Ha magadért nem teszed, békülj ki velem az apád kedvéért! Barátja leszek, és ebben a kastélyban szüksége lesz egy hatalmas pártfogóra!

- Sajnos, ezt nagyon jól tudom! - sóhajtott fel Rebeka. - De vajon megbízhatom-e benned?

- Fordítsák meg a címeremet, és legyen becstelen a nevem mindörökre, ha még lesz okod panaszkodni ellenem! - mondta Brian de Bois-Guilbert. - Sok törvényt, sok parancsot megszegtem, de szavamat még soha!

- Hát akkor hiszek neked, legalábbis egyelőre - mondta Rebeka, és lelépett a párkányoromról, de ott maradt az egyik lőrés - vagy ahogy akkor mondták: machicolle - közelében. - Ide állok - mondta -, te pedig maradj ott, ahol vagy. Ha megpróbálod, hogy akár csak egy lépésnyivel is csökkentsd a távolságot közöttünk: meglátod majd, hogy a zsidó lány inkább Istennek ajánlja lelkét, semmint egy templomosra bízza becsületét!

Miközben így beszélt, szilárd elhatározása, amely olyan jól illett arca büszke szépségéhez, szinte földöntúli erővel sugárzott belőle. Nem rettent vissza a borzalmas halállal fenyegető mélységtől, nem sápadt el, nem remegett. Ellenkezőleg: a gondolat, hogy ura a sorsának, és módjában áll, ha akarja, a gyalázat elől a halálba menekülni - még mélyebb pirossággal vonta be arcát, és még csillogóbbá tette szemét.

Bois-Guilbert, aki maga is büszke és féktelen természetű volt, elragadtatással nézte, és arra gondolt, hogy még sohasem látott ilyen parancsoló, lelkes szépséget.

- Legyen béke közöttünk, Rebeka - könyörgött.

- Legyen, ha akarod - felelte a lány -, de a távolság is maradjon meg közöttünk.

- Nem kell többé félned tőlem - mondta Bois Guilbert.

- Nem is félek már - felelte a lány. - Hála annak, aki ezt a tornyot olyan magasra emelte, hogy ha valaki leugrik innen, már nem is él... és hála a mindenható Istennek, nem kell félnem tőled!

- Ne sértegess - mondta a templomos lovag. - Az égre, földre és vízre, igazságtalan vagy hozzám! Valójában nem születtem olyannak, amilyennek láttál: kőszívűnek, önzőnek, durvának. A nők tanítottak meg a kegyetlenségre, és nőknek fizettem vissza, de nem olyanoknak, mint te vagy! Hallgass meg, Rebeka! Soha lovag nem ragadott lándzsát nagyobb hódolattal szívében szerelme hölgye iránt, mint Brian de Bois-Guilbert. Pedig csak egy jelentéktelen báró leánya volt, aki nem dicsekedhetett több birtokkal, mint egy darab kopár földdel a bordeaux-i pusztaságban, egy darab terméketlen szőlővel, no meg egy omladozó toronnyal. A hölgy nevét mégis olyan híressé tettem, mintha egy egész tartomány lett volna a hozománya. Megemlegették mindenütt, ahol bátor lovagok összemérik fegyvereiket. Igen - folytatta, fel és alá járva a keskeny erkélyen és az emlékezés hevében szinte megfeledkezve arról, hogy Rebeka is ott van -, annyi vért ontottam, annyi veszedelemben forogtam neve dicsőségére, hogy híressé tettem Adelaide de Montemare nevét a kasztíliai udvartól a bizánci udvarig! És mi volt a jutalmam? Amikor véres tusákban, drágán szerzett kitüntetéseimmel hazatértem, szerelmem már másnak a felesége volt, egy gascogne-i földbirtokosé, akinek nevét a kis szemétdombján túl senki sem ismerte! Így viszonozta a hölgy nagy szerelmemet és önfeláldozó hűségemet! De bosszút is álltam, keservesen megbosszultam hitszegését! Csakhogy bosszúm visszasújtott rám. Akkor szakítottam el minden köteléket, amely az élethez fűzött. Azt mondtam: férfikorom ne találjon meghitt otthont, ahol megpihenhet, ne várjon soha szerető hitves, barátságos tűzhely. Még a sírom is magányos legyen, melyet nem ápol senki, és ne maradjon utánam utód, aki az ősi Bois-Guilbert nevet viseli. Életemet, függetlenségemet, önrendelkezési jogomat - rendfőnököm lába elé raktam. Templomos lettem, akit éppen csak nem neveznek rabszolgának, de nem lehet se földje, se háza, se ingósága... aki másnak a parancsait követi mindhalálig, akinek egész életét, minden lépését, még a lélegzetét is mások kormányozzák!

- Elég baj az! - bólintott Rebeka. - Mi bírt rá erre? Mi nyújthat kárpótlást mindazért, amiről lemondtál?

- A bosszú szenvedélye, Rebeka - felelte a templomos -, és mindaz, ami a becsvágyat élteti.

- Gyenge kárpótlás - mondta Rebeka - annyi lemondásért, az ember legszentebb jogainak feláldozásáért.

- Nincs igazad, leány! - felelte a templomos. - A bosszú az istenek lakomája. És ha, ahogy a papok mondják, az istenek maguknak tartották fenn ezt a gyönyörűséget, azért tették, mert túlságosan édesnek tartották földi halandók számára. Hát még a becsvágy! Olyan kísértés, amelynek kedvéért lemondunk még a mennyei üdvösségről is - egy pillanatig hallgatott, majd így folytatta: - Rebeka! Aki inkább a halált választja, mint a gyalázatot, egészen bizonyosan büszke és erős lélek. Légy az enyém, igen, így kell lennie! Nem, ne ijedj meg - tette hozzá -, a te beleegyezéseddel kell megtörténnie, és a feltételeket is te szabod meg. Azt akarom, hogy osztozzál velem olyan reményekben, melyeknek távlatai szélesebbek, mintha királyi trón magasságából néznél körül. Hallgass meg, mielőtt felelsz, és mérlegeld ajánlatomat, mielőtt elutasítanád - megint elhallgatott, majd így folytatta: - A templomos, igazad van, elveszti társadalmi kiváltságait és önrendelkezési jogát, de kap értük valamit cserébe. Tagja lesz egy hatalmas testületnek, amelytől királyok reszketnek. A vízcsepp is elvegyül a tengerbe, és része lesz a hatalmas óceánnak, amely sziklákat morzsol szét, és egész hajóhadakat, királyi armadákat tud elnyelni. Hatalmas rendünk is olyan erős, mint a tenger zúgó hullámai. Ennek a hatalmas rendnek én nem egyszerű tagja vagyok csupán, hanem parancsnokainak egyike, aki valamikor még a nagymesteri pálcát is a kezébe ragadhatja. A Templom szegény lovagjai nem érik be azzal, hogy lábukat királyok nyakára tegyék - ezt egy bocskoros barát is megteheti. A mi páncélos lábunk felhág a trónlépcsőkön, és vaskesztyűs öklünk kicsavarja a jogart a felkent királyok kezéből. Az én becsvágyam többre törekszik, mint amit a hiába várt Messiás ígér a ti szerteszórt törzseiteknek. Csak egy megértő társat vártam, akivel álmaimat megoszthatom, és íme, benned megtaláltam!

- És ezt nekem mondod, egy magamfajta lánynak? - álmélkodott Rebeka. - Gondold csak meg...

- Ne torkolj le azzal, hogy kétféle hiten vagyunk - vágott szavába a templomos. - Ezek afféle dajkamesék, amiken titkos összejöveteleinken csak nevetünk. Ne gondold, hogy örökké vakok maradunk, és nem vesszük észre rendünk alapítóinak korlátoltságát. Balgaságukban lemondtak az élet minden öröméről azért a kétes gyönyörűségért, hogy mártírok legyenek, akik barbár ellenség karjától, éhségtől, szomjúságtól vagy ragályoktól hullanak el. Igen, ez a sorsuk, miközben igyekeznek megvetni lábukat messzi idegenben, és vérükkel védelmezni azt a darabka sivatagot, amelynek csak a babona tulajdoníthat értéket. A mi rendünk már kiábrándult ebből, merészebben néz a világba, látóköre kitágult, és méltóbb jutalmat keres a hősi áldozatokért. Hatalmas birtokaink Európa minden országában és katonai hírnevünk, amely körünkbe vonzza a keresztény világ legjobb lovagjait, a bátor ifjúság színe-virágát - ezt az erőt olyan cél elérésére fordítjuk, amelyről jámbor alapítóink nem is álmodtak. De ez még ma is titok rendünk gyenge szívű vezetői előtt, akik a régi elvekhez ragaszkodnak, de előítéleteik hályogával szemükön, a mi törekvéseink eszközeivé válnak. De elég - nem lebbenthetem fel jobban a fátylat titkainkról. Kürtszót hallok - talán rám is szükség van. Gondolkozz azon, amit mondtam. Isten veled! Nem kérek bocsánatot az erőszakért, amellyel fenyegetőztem. Erre szükség volt, különben nem ismertem volna meg jellemedet. Az aranyat is csak úgy lehet megismerni, ha próbakővel érintkezik. Nemsokára visszajövök, és folytatom megbeszélésünket.

Visszalépett a toronyszobába, azután lesietett a lépcsőn, magára hagyva Rebekát, aki most döbbent csak meg igazán. A hirtelen halál, amelyre az imént elszánta magát, nem rémítette meg annyira, mint az őrült tervek, amelyekbe beavatták: egy vakmerő, gonosz ember tervei, akinek - szerencsétlenségére - a hatalmába került.

Amikor visszatért a szobába, első dolga az volt, hogy hálát rebegjen Ábrahám istenének a védelemért, melyben részesült, és további segítségért könyörögjön apja és a maga élete megmentésére. De imáiba szinte észrevétlenül belefoglalt még egy nevet - a sebesült keresztény lovagét, akinek sorsa cseppet sem kegyesebb, hiszen olyan vérszomjas emberek kezébe adta, akik halálos ellenségei. Rebeka szíve elszorult, amikor istenéhez fordulva arra vetemedett, hogy imádkozás közben egy olyan ifjúra gondolt, akivel sohasem kötheti össze sorsát - egy nazarénusra, hite ellenségére! De az imát, melyben érte is könyörgött, már elrebegte, és nem volt olyan erő a világon - beleértve családja szűk előítéleteit is -, amely rábírhatta volna, hogy fohászát visszavonja.

 

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Aljas, szemét írás, ilyet még álmomban sem láttam.

Goldschmith: Aki meghajol, hogy győzzön


Amikor a templomos eljutott a vár csarnokába, De Bracyt már ott találta.

- Ez a viharos lárma - mondta De Bracy - alighanem megzavarta a te udvarlásodat is, akárcsak az enyémet. De te talán szerencsésebb voltál, és kellemesebben töltötted az időt, azért jöttél le későbben, mint én.

- Micsoda? A gazdag szász hölgy nem fogadta szívesen közeledésedet?

- Becket Tamás csontjaira! - kiáltott fel De Bracy bosszúsan. - Lady Rowena, úgy látszik, hallott róla, hogy nem bírom látni a női könnyeket.

- Szégyelld magad! - kiáltott rá a templomos. - Te, egy szabadcsapat kapitánya, ellágyulsz egy nő könnyeitől! Permetezz néhány ilyen vízcseppet a szerelem fáklyájára, és még jobban fellobog tőlük a lángja!

- Köszönöm az ilyen vízcseppeket! - felelte De Bracy. - Az én hölgyem nem permetezte, hanem olyan bőségesen ontotta, hogy még egy máglya is kialudt volna tőle. Szent Niobé[28] óta, akiről Aymer prior mesélt nekünk, nem látott még a világ olyan könnyáradatot és ilyen kéztördelést! Mintha csak valami vízi ördög bújt volna a szép szász kisasszonyba.

- Hát ami a zsidó lányt illeti - mosolygott a templomos -, abba meg ördögök egész légiója bújt! Mert egy csodalény - még ha maga Apollyon is - nem lehet elég, hogy ilyen hajthatatlan büszkeséggel és elszántsággal dagassza a keblét! De hol van Front-de-Boeuf? Ez a kürt mind harsányabban bőg!

- Azt hiszem, a zsidóval tárgyal - felelte De Bracy hidegen. - Alkalmasint Izsák üvöltésétől nem hallja a kürtszót. Hiszen magad is tapasztalhattad, Sir Brian, milyen lármát tud csapni egy zsidó, ha olyan feltételek mellett kell megválnia kincseitől, amilyeneket sejtésem szerint Front-de-Boeuf szab meg neki. Nem csodálnám, ha a zsidó úgy óbégatna, hogy húsz trombita sem tudja túlharsogni. De mindjárt küldök Front-de-Boeufért valakit.

De erre nem volt szükség. Csakhamar felbukkant Front-de-Boeuf, aki csak azért késlekedett, mert néhány utasítást kellett kiadnia. Meghallotta idejében a kürtszót, s ez arra kényszerítette, hogy félbeszakítsa aljas mulatságát, mint erről az olvasó már értesült.

- Lássuk csak, mi az oka ennek a pokoli lármának! - mondta Front-de-Boeuf. - Itt egy levél, amelyet szász nyelven írtak, ha nem csalódom.

Nézegette, ide-oda forgatta, mintha abban reménykednék, hogy ily módon talán behatol a levél értelmébe, végül átnyújtotta De Bracynak.

- Miattam akár varázsjelek is lehetnek, én annyit értek hozzá! - mondta De Bracy, aki osztozott társaival abban a tudatlanságban és műveletlenségben, amely az akkori idők lovagjait jellemezte. - Káplánunk megpróbálta ugyan, hogy megtanítson írni - tette hozzá -, de minden betűm olyan volt, mint a kardpenge meg a dárdahegy! Így aztán az öreg csuhás abbahagyta a vesződséget velem.

- Adjátok ide - mondta a templomos. - Papok is lennénk, vagy mi a szösz! Így hát egy kis tudás is megtetézi vitézségünket!

- Hát akkor lássuk mi is hasznát főtisztelendő tudományosságodnak - bólintott De Bracy. - Mit mond ez a papírtekercs? Mi van benne?

- Szabályos kihívás - felelte a templomos. - De a betlehemi Szűz Máriára, ha nem valami bolond tréfa, akkor a legfurcsább hadüzenet, amit valaha is beküldtek a felvonóhídon át egy úri várkastélyba!

- Tréfa? - mordult fel Front-de-Boeuf. - Szeretném látni azt az embert, aki ilyen dolgokban tréfálni mer velem! Olvasd fel, Sir Brian.

A templomos szót fogadott, és a következőket olvasta:

- "Én, Wamba, Witless fia, a nemesnek született és szabad rotherwoodi Cedric úr (más néven: Cedric, a szász) bohóca, továbbá én, Gurth, Beowulph fia, a disznópásztor..."

- Megőrültél? - szakította félbe a felolvasást Front-de-Boeuf.

- Szent Lukácsra, így áll itt - felelte a templomos, majd visszatérve a levélhez, folytatta a felolvasást: "Én, Gurth, Beowulph fia, disznópásztor az említett Cedric úr szolgálatában, bajtársaink és szövetségeseink segítségével, akik ezzel a kihívással közösséget vállalnak, név szerint a jó lovag, aki jelenleg Fekete Léhűtőnek nevezi magát, továbbá Locksley, a derék yeoman, akit Vesszőhasogatónak is hívnak - mindezek tudtul adják neked, Reginald Front-de-Boeuf, és valamennyi szövetségesednek meg cinkostársadnak, miszerint ti minden ok és hadüzenet nélkül, álnokul és jogtalanul elfogtátok nemes gazdánkat, az említett Cedric urat, valamint egy szabadnak született nemes hölgyet, hargottstandstede-i Lady Rowenát, továbbá a szabadnak született, nemes coningsburghi Athelstane urat; azután néhány szabadnak született embert, aki nevezetteknél cnichtszolgálatot[29] teljesít; végül néhány jobbágyot, született szolgákat; egy bizonyos yorki Izsák nevezetű zsidót a leányával, no meg néhány lovat és öszvért. Mindezek a nemesurak, valamint cnichtjeik és szolgáik, lovaik és öszvéreik, valamint a fent nevezett zsidó és zsidó nő, őfelsége hű alattvalói, békésen haladtak őfelsége országútján, amikor lesből rájuk törtek. Ennélfogva kérjük és követeljük, hogy az említett nemes személyeket, név szerint rotherwoodi Cedricet, hargottstadstede-i Rowenát és coningsburghi Athelstane-t, cnichtjeikkel, szolgáikkal és minden néven nevezendő kísérőikkel, lovaikkal és öszvéreikkel egyetemben, valamint az említett zsidót leányával és minden javaival, holmijával, ingóságaival együtt, jelen levelünk vétele után egy órán belül bocsássátok szabadon, és adjátok át nekünk vagy azoknak, akiket értük küldünk, személyükben és javaikban épen és sértetlenül. Ha ezt elmulasztjátok, ezennel kijelentjük, hogy rablóknak és árulóknak tekintünk benneteket, és szembeszállunk veletek harcban, ostromban vagy más módon, mindent elkövetvén, hogy ártsunk nektek, és megsemmisítünk benneteket. Ennélfogva Isten legyen nektek kegyelmes! Kelt Szent Withold napjának előestéjén, a Harthill Walk nagy gyülekező tölgyfája alatt. Jelen levelünket egy szent ember foglalta írásba; Istenünk, Miasszonyunk és Szent Dunstan szolgája a copmanhursti kápolnában."

Ennek az okmánynak a végén egy ügyetlenül odamázolt, tarajas kakasfejet lehetett látni, néhány szó írással, amely megmagyarázta, hogy a rejtélyes hieroglifa Wamba, Witless fia kézjegye. E tiszteletre méltó jelkép alatt egy kereszt foglalt helyet mint Gurth, Beowulph fia kézjegye. Utána nyers, de bátor betűkkel ezek a szavak következtek: a Fekete Léhűtő. Végül egy csinosan rajzolt nyíl Locksley aláírásául szolgált.

A lovagok meghallgatták a szokatlan okmány felolvasását elejétől végig, azután néma csodálkozással bámultak egymásra. Zavarban voltak, nem tudták, hogy a levél igazában mit jelent. De Bracy törte meg először a csendet, amint harsány kacagásra fakadt, amelyben azután részt vett - bár jóval mérsékeltebben - a templomos lovag is. Front-de-Boeuf viszont szemmel láthatóan bosszankodott: nem tartotta helyénvalónak társai vidámságát.

- Nyíltan megmondom nektek, uraim - dörmögte -, hogy ezt a vidámságot nem tudom helyeselni. Sokkal jobb volna, ha azon törnétek a fejeteket, hogy ebben a helyzetben mit akartok csinálni.

- Front-de-Boeuf, úgy látszik, még nem tért magához, amióta kivetették a nyeregből! - mondta De Bracy a templomosnak. - Most már szorong minden hadüzenettől, még akkor is, ha egy bohóc meg egy disznópásztor küldte.

- Szent Mihályra! - felelte Front-de-Boeuf. - Szívből örülnék neki, ha magadra vállalnád ennek az egész kihívásnak az elintézését, De Bracy, hogy nekem ne legyen hozzá semmi közöm. Sajnos, nem lehet. Ezek a fickók nem írtak volna ilyen hallatlanul szemtelen hangon, ha nincs a hátuk mögött jelentékeny erő. Éppen elég vadorzó bujkál ebben az erdőben, akik dühösek rám, mert védelmezem az őzeket, a vadállományt. Csak egy gazfickóval bántam el igazán, akit rajtakaptunk a vadorzáson. Rákötöttem egy vad szarvasbika agancsára, amely öt perc alatt halálra is döfködte. De ugyanakkor több nyíl repült felém a sűrűből, mint amennyi Ashbyben, a céllövőversenyen hasította a levegőt. Hé, fickó - tette hozzá, egyik szolgájához fordulva -, nem mentetek ki felderíteni, hogy milyen erő támogatja ezt a pimasz kihívást?

- Megtörtént, uram - felelte a szolga helyett egy csatlós Front-de-Boeuf kíséretéből. - Legalább kétszáz ember gyűlt össze az erdőben.

- No, szép dolog! - kiáltott fel Front-de-Boeuf. - Mindezt annak köszönhetem, hogy kölcsönadtam nektek a kastélyomat. Ahelyett, hogy szép csendesen elintéztétek volna ezt a kalandot, nyakamba szabadítottátok az egész darázsfészket!

- Darazsak? - felelte De Bracy. - Ezek csak afféle dongók, még fullánkjuk sincs! Naplopó szolgahad, elcsavargott az erdőbe, hogy lustálkodhassak. Inkább a vadat pusztítják, semhogy dolgozzanak!

- Nincsenek fullánkjaik? - mordult rá Front-de-Boeuf. - Rőfnyi hosszú, villásfejű nyilaik vannak, és pontosan beletalálnak olyan kis célkörbe, mint egy francia arany. Nem tudom, mit neveztek fullánknak, ha nem ezt!

- Szégyen és gyalázat, lovag urak! - kiáltott fel a templomos. - Sorakoztassuk embereinket, és törjünk ki a várból, támadjunk rájuk, és végezzünk velük! Egyetlen lovag - eh, mit lovag! -, egyetlen csatlós elég, hogy megfutamítson húsz ilyen parasztot!

- Elég? Sok is! - tette hozzá De Bracy. - A magam részéről szégyellném, hogy dárdával menjek ellenük!

- Igazad volna, templomos úr - felelte Front-de-Boeuf -, ha mórokkal vagy szerecsenekkel volna dolgunk - vagy gyáva francia parasztokkal, derék De Bracy barátom. De ezek angol yeomanek, akikkel szemben egyetlen előnyünk, hogy jobb felszereléssel és lóháton harcolunk, de az erdő sűrűjében ennek sem tudjuk hasznát venni. Hogy kitörjünk, mondod? Hiszen alig van annyi emberünk, hogy a falak mögül tudjuk a várat megvédeni. Az én legjobb katonáim Yorkban vannak, a te csapatod is ott lebzsel, De Bracy. Alig van húsz fegyveresünk azon a néhányon kívül, aki részt vett ebben az ostoba kalandban.

- Attól nem tartasz - kérdezte a templomos -, hogy kellő számban összeverődnek, és megostromolják a várat?

- Azt már nem, Sir Brian! - felelte Front-de-Boeuf. - Ezeknek az útonállóknak valóban merész kapitányuk van. De nincsenek faltörő kosaik, ostromlétráik és ilyen hadműveletben jártas vezetőik. Így a váram könnyen fittyet hány nekik.

- Mégis adok egy jó tanácsot - mondta a templomos. - Küldj követet szomszédaidhoz, és kérd meg őket, hogy gyűjtsék össze embereiket, és siessenek a segítségünkre. Mentsék meg a három vitéz lovagot, akit egy bohóc és egy disznópásztor ostromol Front-de-Boeuf főúri várkastélyában.

- Tréfálkozol, lovag úr - felelte Front-de-Boeuf fanyarul. - Küldenék én segítségért, de nincs kihez. Malvoisin most már Yorkba érkezett a csatlósaival, a többi szövetségesem szintén. Magam is ott lennék már rég, ha nem mentem volna bele ebbe az átkozott kalandba!

- Akkor üzenj Yorkba, és rendeld vissza az embereinket - mondta De Bracy. - Lefogadom, ha meglátják az én szabadcsapatom zászlaját, ezek a parasztok nyomban elszaladnak. Ha pedig szembe mernek szállni az enyéimmel, a teremtését neki, meghajolok előttük, és magam is elismerem, hogy ilyen bátor szegénylegények még nem feszítettek íjat ebben az erdőben!

- De ki viszi el az üzenetet? - kérdezte Front-de-Boeuf. - A szegénylegények bizonyára lesben állnak minden ösvényen, és kitépik a követ kebléből a levelet, a szívével együtt. De megvan már! - kiáltott fel rövid gondolkodás után. - Templomos úr, te tudsz írni és olvasni. Ha megtalálnám káplánom írószerszámát, aki egy éve patkolt el a karácsonyi felfordulás közepette...

- Az írószerszám meglesz! - vágott a szavába a csatlós, aki még mindig ott állt parancsra várva. - Azt hiszem, Ulfried, a vénasszony őrizgeti kegyeletből, annyira szerette a gyóntatóját. Azt mesélte nekem, a káplán volt az utolsó ember, aki olyan udvariasan beszélt vele, ahogy férfi szokott a nőkkel.

- Hát akkor menj, Engelred - mondta Front-de-Boeuf. - Te pedig, templomos úr, írj méltó választ erre a vakmerő kihívásra.

- A választ inkább a kardom hegyével adnám meg, mintsem írószerszámmal - felelte Bois-Guilbert. - De legyen úgy, ahogy akarod.

Nemsokára le is ült, és francia nyelven a következő levelet szerkesztette:

"Reginald Front-de-Boeuf úr, valamint nemesi és lovagi barátai és szövetségesei nem fogadnak el kihívást rabszolgák, jobbágyok és szökevények kezéből. Ha a magát Fekete Léhűtőnek nevező személy valóban jogosult a lovagi cím használatára, tudnia kellene, hogy jelenlegi társasága szégyent hoz reá, és sárba rántja. Ha ilyen mélyre süllyedt, elvesztette jogát arra, hogy nemesembereket kihívjon, vagy felelősségre vonjon. Ami a kezünkben levő foglyokat illeti, keresztény könyörületből felszólítunk benneteket, küldjetek ide egy papi embert, akinek meggyónhatnak, mert eltökéltük, hogy még ma, mielőtt a nap delelőre hág, kivégezzük őket, és fejüket kitűzzük bástyánk ormaira; hadd lássa az egész világ, milyen keveset adunk azokra, akik összecsődültek megmentésükre. Ennélfogva újólag kérjük, küldjétek papot minél sürgősebben, hogy a halálraszántakat kibékítse Istennel, és tegye meg nekik a végső földi szolgálatot."

A levelet összehajtogatták, és átadták a csatlósnak, az meg továbbította az odakünn várakozó küldöncnek, válaszként arra a levélre, amelyet hozott.

Ez a yeoman, miután eleget tett küldetésének, visszatért a szövetségesek főhadiszállására, amelyet egy hatalmas tölgyfa alatt ütöttek fel, a kastélytól vagy három nyíllövésnyi távolságra. Itt Wamba és Gurth, valamint szövetségesei, a Fekete lovag, Locksley és a vidám remete már türelmetlenül várták felszólításukra a választ. Körülöttük, bizonyos távolságra, nem egy derék yeoman tanyázott: erdei öltözékük és szélcserzette, napbarnította arcuk is mutatta, hogy közönséges foglalkozást űző, egyszerű emberek; már több mint kétszázan gyűltek össze, de még folyton özönlöttek újabbak is. Azok, akiket vezérüknek ismertek el, és engedelmesen követtek, legfeljebb abban ütöttek el tőlük, hogy sapkájukba tollat tűztek: egyébként ruhájuk, fegyverük, felszerelésük pontosan olyan volt, mint a többieké.

Ezeken az embereken kívül egy másik - kevésbé rendes és fegyverrel gyengébben felszerelt - csapat is érkezett, hogy segítsen a foglyokat kiszabadítani. Ez a másik csapat a közeli városok szász lakóiból, továbbá Cedric jobbágyaiból és cselédeiből állt, akik kiterjedt birtokain szolgáltak. A legtöbbnek közülük csak olyan fegyvere volt, aminőt szükség esetén szerszámokból szoktak átalakítani. Vadkandárdák, sarlók, cséphadarók és hasonló szerszámok szolgáltak rögtönzött fegyverül. A normannok ugyanis - a hódítók szokása szerint - féltékeny gonddal vigyáztak arra, hogy a leigázott szászok kezén ne maradjon dárda vagy kard. Ilyen körülmények között a szász segédcsapatok jóval kevesebb segítséget jelentettek, mint amennyit számuk, testi erejük, lelkesedésük és igaz ügyükbe vetett hitük ígért.

Ennek a szedett-vedett seregnek a vezetői most kézhez vették a templomos levelét. Tüstént hívták a káplánt, hogy magyarázza meg a levél tartalmát.

- Szent Dunstan pásztorbotjára, amely több bárányt terelt az akolba, mint bármelyik más szent a paradicsomban - mondta a jeles egyházi férfiú -, esküszöm, hogy nem tudom megmagyarázni nektek ezt a zagyvaságot! Még azt se tudom, franciául írták-e vagy arabusul.

Ezzel átadta a levelet Gurthnek, aki mogorván megrázta fejét, és továbbadta a levelet Wambának. A bohóc alaposan megvizsgálta a levélnek mind a négy csücskét, miközben színlelt nagyképűséggel vigyorgott, mint egy majom, ha embert utánoz. Azután cigánykereket hányt, és átadta a levelet Locksleynek.

- Ha a hosszú levelek íjak volnának, a rövidek meg nyilak, akkor talán értenék hozzá valamit - mondta a derék yeoman. - De amíg nem így áll a dolog, ebből a levélből annyit sem tudok kivenni, mint egy szarvasból, ha tizenkét mérföldnyire van tőlem!

- Hát akkor én leszek a deák - mondta a Fekete lovag, és kivette a levelet Locksley kezéből. Először magában olvasta el, azután megmagyarázta az értelmét szász nyelven szövetségeseinek.

- Kivégezni a nemes Cedric urat! - kiáltott fel Wamba. - A szent keresztre, ezt bizonyára félreértetted, lovag úr!

- Nem én, derék barátom! - felelte a lovag. - Úgy magyaráztam a szavakat, ahogy a levélben következnek.

- Akkor hát canterburyi Szent Tamásra - mondta Gurth -, délig bevesszük a várat, még akkor is, ha falait puszta kézzel kell lerombolnunk!

- Egyebünk nincs is, amivel lerombolhatjuk - felelte Wamba. - De az én kezem aligha tud sok kárt tenni a terméskőben meg a vakolatban.

- Ravaszkodás az egész, csak időt akarnak nyerni vele! - vélte Locksley. - Nem merik megtenni azt, amivel fenyegetőznek. Maguk is tudják, hogy rettenetesen meglakolnának érte!

- Örülnék - mondta a Fekete lovag -, ha valaki közülünk be tudna jutni a kastélyba, hogy körülnézzen egy kicsit. Miután egy gyóntatót kérnek, úgy hiszem, ez a szent remete elmehetne egyszer jámbor hivatását gyakorolni. Egyúttal megszerezhetné nekünk a felvilágosításokat, amelyekre szükségünk van. Azt tanácsolom...

- Dögvész reád és a tanácsaidra! - kiáltott fel a remete. - Értsd meg, Lajhár úr, ha én egyszer levetem a csuhámat, vele együtt levetettem a szentségemet, a papi mivoltomat, még a latin tudásomat is! És ha belebújtam a zöld zekémbe, könnyebb elejtenem húsz szarvast, mint meggyóntatnom egyetlen keresztényt!

- Akkor attól tartok - mondta a Fekete lovag -, nincs köztünk senki más, aki alkalmas volna arra, hogy legalább rövid időre betöltse a gyóntatóatya szerepét.

Mindnyájan egymásra néztek és hallgattak.

- Látom már - mondta Wamba rövid szünet után -, hogy a bolondnak mindig a bolondját kell járnia, és bedugni a nyakát abba a hurokba, amelytől okosabb fejek visszariadnak. Hát tudjátok meg, kedves rokonok és földiek, hogy mielőtt ezt a tarka gúnyát felöltöttem volna, barna szőrcsuhában jártam, és szerzetes akartam lenni, annak készültem. Aztán valami hagymáz vagy agyláz jött rám, és csak annyi eszem maradt, hogy felcsaphattam bolondnak. Remélem, ha átöltözöm a derék remete ruhájába, találok még a varratában annyi szentséget és a csuklyájában annyi tudományt, amennyi elég ahhoz, hogy egyházi és világi vigaszt vigyek Cedric úrnak és társainak, szomorú rabságukban, megpróbáltatásukban.

- Mit gondolsz, elég esze van ehhez a feladathoz? - kérdezte a Fekete lovag Gurthöt.

- Nem tudom - felelte a disznópásztor -, de ha nincs, ez lesz az első eset, amikor kevés az esze ahhoz, hogy hasznára fordítsa a bolondságát.

- Hát akkor fel a csuhát, barátom - mondta a Fekete lovag -, és kérd meg a gazdádat, küldjön nekünk jelentést a kastély erejéről és állapotairól. Falai közt, azt hiszem, nem lehet sok harcos, és ötöt teszek egy ellen, hogy merész és hirtelen rajtaütéssel be lehet jutni. Az idő múlik - siess!

- Közben pedig - tette hozzá Locksley - úgy megszálljuk a vár környékét, hogy egy légy se juthasson ki onnan, hát még egy hírvivő! Így hát, barátom - fordult Wambához -, add tudtára az erőszakoskodó uraknak, hogy minden bántalmazást, mellyel foglyaikat illetik, tízszeresen visszafizetünk.

- Pax vobiscum, béke veletek - mondta Wamba, aki ezalatt már papi álruhába öltözött.

A barátok ünnepélyes mozdulatait, méltóságteljes járását utánozva, elindult küldetése teljesítésére.


Jegyzetek

1. "Rózsák harca" - a piros és fehér rózsa a Lancaster-, illetve a York-családok, a királyi hatalomért vetélkedő két párt jelvénye volt. Az 1445-től 1485-ig tartó véres harcokban az angol főnemesség nagy része kipusztult [VISSZA]

2. I. Richárd uralkodása (1189-1199) a keresztes háborúk idejére esik. A keresztes háborúkban Richárd is részt vett, de csak hosszas és kalandos bujdosás után térhetett vissza országába, mert útközben előbb Lipót osztrák herceg, majd V. Henrik császár ejtette fogságba, s csak nagy váltságdíj fejében bocsátotta szabadon. Angliában eközben a zsarnokoskodó János herceg ragadta magához a hatalmat [VISSZA]

3. I. Vilmos, más néven Hódító Vilmos 1066-ban szállt partra Angliában. Harold király, Anglia uralkodója, Senlac és Hastings között megütközött Vilmos modernebb felszerelésű hadseregével, s az angolszászok megsemmisítő vereséget szenvedtek. Maga Harold király holtan maradt a csatatéren. Vilmos hamarosan birtokba vette Angliát. [VISSZA]

4. A quaker (ejtsd: kvéker) mozgalom vallási irányzat volt Angliában; tagjai igen egyszerű ruházatukkal tüntettek vallási hovatartozásuk mellett [VISSZA]

5. A templomosok vagy templáriusok egyházi lovagrendje eredetileg kegyes feladatok elvégzésére, zarándokok védelmére alakult Jeruzsálemben, Sion Templomának közelében, ahonnan nevét kapta. Idővel a rend meggazdagodott, és teljesen elzüllött, amint Scott a regény végén bemutatja [VISSZA]

6. Hereward Hódító Vilmos elleni felkeléséről vált híressé [VISSZA]

7. Ezzel a görög eredetű szóval a hét angolszász királyság korát jelölik az angol történelemben, 449-től 828-ig [VISSZA]

8. Híres angol egyetemi városok [VISSZA]

9. A rendkívül szigorú erdőtörvényt Hódító Vilmos hozta. Elrendelte, hogy a nyájőrző kutyák három lábáról a körmöt lenyessék, mert így nem tudtak "szarvast űzni a király erdejében" [VISSZA]

10. A monda szerint Artúr király tizenkét lovagot látott vendégül kerek asztalánál. A két legismertebb lovag Lancelot du Lac és Tristrem vagy Tristan. Tristan történeteit, csodás hőstetteit sok változatban feldolgozták [VISSZA]

11. Csatakiáltás (francia; ejtsd: krí dö ger) [VISSZA]

12. Hengist és Horsa testvérpár az első angolszász csapatok vezetői, melyek a mai Anglia területére érkeztek [VISSZA]

13. Odüsszeusz kondása Homérosz eposzában [VISSZA]

14. Salamon (i. e. kb. 970-930), Izrael egyik királya; neki tulajdonítják a bibliai Énekek Énekét, melyben kedvese szépségét dicséri. Az apát válasza - Sáron rózsája. Völgy lilioma - szintén az Énekek Énekére utal [VISSZA]

15. Eredetileg arameus szó, pénzt, nyereséget jelent; itt: a pénz istene [VISSZA]

16. Utalás Wat Tyrrelre, helyesebben Walter Tirelre, János herceg nagyapjának, a kegyetlenkedő William Rufusnak állítólagos gyilkosára. A célzás értelme az, hogy a zsarnokoskodó János herceg jól teszi, ha vigyáz magára, hogy utol ne érje a népharag [VISSZA]

17. Később ebben az összetételben: surquedy és outrecuidance - hetvenkedés és arcátlanság (francia; ejtsd: szürkedi, útrküidansz) [VISSZA]

18. Ebben a korban Szent Miklós védenceinek mondták a rablókat, útonállókat mivel Miklós becézett alakja angolul Nick, s ez egyben az ördög tréfás népi elnevezése is [VISSZA]

19. A templomosok fekete-fehér lobogója (francia; ejtsd: bószean) [VISSZA]

20. Scott szerint a legsúlyosabb korabeli sértés, aljas, alacsonyrendű, semmiházi jelentéssel (angolszász) [VISSZA]

21. Ave, credo, pater - katolikus imádságok [VISSZA]

22. Sirvente, virelai, lai - régi francia dalformák. Oc vagy langue d'oc - délfrancia nyelvjárás [VISSZA]

23. Ariosto, Lodovico (1474-1533) - kiváló olasz epikus költő [VISSZA]

24. Hitvalló Edward (1002-1066) - az utolsó angolszász király. A történelmi tény az, hogy nem volt egyenes ági leszármazottja, Scott mégis az ő ivadékának mondja Athelstane-t [VISSZA]

25. Kolostori ebédlő [VISSZA]

26. London óvárosának, a Citynek megerősített része; itt volt a királyi palota, a kincstár és a börtön. A Tower tere (Tower Hill) a kivégzések színhelye volt [VISSZA]

27. Neves angol történész és egyházi személyiség a XI. századból. Fő műve a Historia Novorum in Anglia, az 1066 és 1122 közötti időszakról [VISSZA]

28. Niobé - görög monda hőse, aki lányai vesztét siratja. Természetesen sohasem avatták szentté; Scott ezzel csak a főurak mélységes műveletlenségét teszi nevetség tárgyává [VISSZA]

29. Cnicht - a feudális főúr udvartartásához csatlakozó lovag, aki szolgálatai fejében birtokot kap urától (angolszász). [VISSZA]




Kezdőlap Előre