MARIA EDGEWORTH
A RACKRENT KASTÉLY
Minthogy a család iránti barátságból - amelynek a birtokán, hála a Mennybélieknek! Én és az enyéim emberemlékezet óta adófizetés nélkül éltünk - úgy döntöttem, hogy magamszántából közlöm A Rackrent család emlékiratai-t, kötelességemnek tartom, hogy néhány szót szóljak először is rólam magamról. Igazi nevem Thady Quirk, ámbár a családban máshogy, mint a "derék Thady"-nek sohasem hívtak, később pedig, Istenben megboldogult Sir Murtagh idejében, "Öreg Thady" lett belőlem, most meg aztán már csak "Szegény Thady"-nek szólítanak, mert ugyanabban a nagykabátban járok télen-nyáron; ez a nagykabát igen alkalmatos jószág: egy gomb fogja csak össze a nyakamon körgallér módra, a kezemet sohasem dugom ki az ujján, s így olyan, mintha új lenne, pedig most lesz hetedik éve, Mindszentkor, hogy hordom. Aki engem lát, nemigen gondolná, hogy "Szegény Thady" volna Quirk ügyvéd apja; Quirk ügyvéd nagy úr, bizony nem sokat bánja, mit beszél szegény Thady, s lévén hogy jövedelme évi ezerötszáz fontnál is több, és kastélyos birtoka vagyon, a derék Thadyt nem sokba veszi; de én ártatlan vagyok az ő dolgában, és ahogyan éltem, úgy is akarok meghalni, állhatatos híven a Rackrent családhoz. A Rackrentek nemzetsége, büszkén mondhatom, egyike a legősibbeknek az egész királyságban. Tudni való, hogy nem ez a régi családi nevük, régi nevük O'Shaughlin volt, az ír királyokéval rokon - de ez még az én időm előtt volt. Nagyapám a nagy Sir Patrick O'Shaughlinnak volt adószedője, az ő szájából hallottam, még gyerekkoromban, hogyan jutott a Rackrent birtok Sir Patrick kezére; Sir Tallyhoo Rackrent első unokatestvére volt neki, és szép nagy birtok fölött uraskodott, de kaput nem csináltatott soha, mert azt tartotta: a vendég szekere a legjobb kapu. Szegény jó úr! Elvesztette egyik jó vadászát, s végül a maga életét is, s mindezt egyszerre, egy egynapos vadászaton. De úgy kellene, hogy áldjam azt a napot, mert a birtok egyenest a családé lett, ám olyan feltétellel, amelyet Sir Patrick O'Shaughlin akkortájt, úgy mondják, igen a szívére vett, de amikor a tét nagyságát belátta, már kedvezőbbnek gondolt: eszerint parlamenti határozat útján fel kellett vennie és viselnie kellett a Rackrentek nevét és címerét.
Most azután megláthatta akárki, mi lakik Sir Patrickban. Ahogy a kastélyba érkezett, olyan vendégséget csapott, hogy soha nagyobbról nem hallottak azon a környéken; senki sem tudott felállni a vacsora után, egyedül Sir Patrick, aki asztal alá itta a legkülönbet is egész Írországban, nem is szólva a három királyságról. Házában egész évben annyi volt a vendég, amennyi csak elfért benne, sőt még annál is több, mert sok környékbeli úr, tekintélyükre, birtokukra nézvést az elsők - mint a ballynagrottyi O'Neillek és a Mount Juliet's Townból való Moneygawlok, vagy az O'Shannonok New-Town Tullyhogból -, semhogy kimaradjanak a Rackrent kastélybeli mulatságokból, inkább választották, gyakran, igen gyakran, ha szobához sem pénzért, sem barátságból nem jutottak már, hosszú téli éjszakákon, hogy a pajtában aludjanak, amelyet Sir Patrick időlegesen berendezett arra a célra, hogy szállást nyújtson barátainak s mindenkinek, aki váratlanul tisztelte meg társaságával a Rackrent kastélyban; és így folyt ez, én nem is tudom, meddig. Az egész környék versengett az úr dicséretében! - Éljen soká! - Bizony, szívesen elnézném a képét, amely most is itt van velem szemben; bár én sohasem láttam, jól megtermett úr lehetett, kicsit rövid nyakú, és emlékezetes az orrán levő nagy bibircsókról, amely, külön kívánságára, arcképén most is látható, és sokak szerint feltűnően hasonlít az eredetijéhez, bár a kép akkor készült róla, mikor még ifjú volt. Azt is beszélik, hogy ő találta volna fel a málnawhiskyt, ami igencsak úgy lehet, mivel e dicsőséget senki sem vitatta el tőle, és még most is megtalálható egy törött puncsostál a Rackrent kastély padlásán az esetet tanúsító felirattal - felette értékes ritkaság. A halála előtti napokban igen vígan volt; és névnapja lévén őméltóságának, magához hívatta a nagyapámat - áldás emlékére! -, hogy a vendégek egészségére igyon egyet, s magának is színültig töltött egy kelyhet, de nem tudta a szájához emelni, kezének nagy reszketése miatt; tréfálkozott is ezen, mondván: - Mit szólna szegény apám, ha sírjából most kikukkantana, és így látna engem? Emlékszem, mikor még kicsi voltam, és az első kehely vörös bordóit adta ebéd után, hogy megdicsért, amiért olyan biztos kézzel emeltem a számhoz. Íme köszönetem: egy kehely bor az egészségére! - Azután - szegény úr, akkor utoljára - rágyújtott kedvenc nótájára, amelyet még apjától tanult, és akkor éjjel olyan hangosan és jókedvűen dalolt, mint még soha; így szólt a nóta refrénje:
Ha lefekszel, lefekszel, s az ágyad kőnél keményebb,
Elszáradsz a lombbal, elszáradsz a lombbal,
a novembert meg sem éred;
De ha lefekszel, lefekszel, és selyemes, puha az ágyad,
Élsz, ahogy illik, élsz, ahogy illik,
s férfihalál a halálod.
Sir Patrick meghalt akkor éjjel: éppen mikor a vendégek felálltak egészségére háromszor éljennel inni, valami görcs jött rá, elvágódott, és ki kellett vinni a teremből; reggelig ébren vártak rá, s ugyancsak meglepődtek, amikor reggel kérdezősködvén megtudták, hogy Sir Patrick bevégezte földi pályafutását. Nincs még egy nemesúr, akit jobban szeretett volna szerte a vidéken szegény és gazdag. Temetése olyan volt, amilyet nem láttak még a megyében sem azelőtt, sem azóta. Mind a három megyéből ott voltak az összes uraságok, és a nagyapám azt mondta, hogy a sok asszony, vörös köpenyekben, olyan látványt nyújtott, mint egy parádézó hadsereg. S azokat a szép, régi halottsirató énekeket a megye másik végében is hallani lehetett; s boldog volt, aki csak egy pillantást vethetett a halottaskocsira. Mégis, mi nem érte! Minden szép rendben ment volna, s épp az ő városán haladt át a menet, amikor is adósság fejében lefoglalták a holttetemet; a tömeg összeszaladt, hogy kimentse; de az örökösnek, aki maga is részt vett a temetésen, nem akaródzott ellenszegülni, mert látta, hogy azok a gazfickók a törvény nevében járnak el, és ő rettegett az esetleges következmények miatt; bizony, igaz, ami igaz, a törvénynek megvan a maga útja, és kevés hasznuk volt a hitelezőknek a fáradságukért. Legelőször is, fejükön az egész vidék átka, azután pedig Sir Murtagh Rackrent, az örökös, aki őrá következett, a holttesten esett eme sérelem miatt megtagadta, hogy az adósságból egy shillinget is kifizessen, amit a legelőkelőbb uraságok s mások is az ismerősei közül csak helyeselni tudtak; Sir Murtagh széltében-hosszában azt híresztelte, hogy ő mindvégig ki akarta volna fizetni apjának becsületbeli tartozásait, de mihelyt ráhozták a törvényt, igaz, ami igaz, mindenestül vége volt a becsületnek. Azt suttogták (de nem hiszi senki, csak a család ellenségei), hogy az egész foglalás előre ki volt fundálva, azért, hogy az örökös megszabaduljon az adósságoktól, amelyeknek kifizetését becsületére megfogadta.
Régen volt, nem tudni, hogy volt pontosan, de az bizonyos, hogy az új gazda cseppet sem hasonlított a régi jó úrhoz; a pincék sohasem teltek meg azután, hogy ő meghalt, nem volt már vendégeskedés, semmi sem volt úgy, ahogy lenni szokott, még a bérlőket is a pohár whiskyjük nélkül bocsátotta el. Szégyenkeztem, és nem tudtam, mint menthetném a család becsületét, hát úgy segítettem, ahogy lehetett, és mindent az asszony számlájára róttam, mert amúgy sem szerettem, igaz, hogy más sem; a Skinflint családból való volt és özvegy, Sir Murtagh mellé nem éppen illő feleség; a környékünkön mindenki úgy gondolta, hogy az úr igencsak lealázta magát, mikor elvette, de én nem szóltam semmit: én tudtam, miről van szó. Sir Murtagh jól ismerte a törvényt, és a nagy Skinflint birtok járt az eszében, azonban ez egyszer elszámította magát, mert bár az úrnő örököse volt a Skinflint birtoknak, Sir Murtaghnak nem volt módja túljárni az eszén, mivel amaz hosszú-hosszú idővel túlélte őt; de hát az úr nem tudhatta ezt, amikor feleségül vette. Az asszonyom javára meg kell mondanom, hogy jó feleség volt, lévén igen takarékos és sürgő-forgó fehérszemély, aki mindenkinek a körmére néz. De azt gyanítottam, hogy skót vér csörgedezik az ereiben; a családra való tekintettel bármi mást inkább el tudtam volna nézni neki. Szigorúan ügyelt mindenre, magára és a szolgákra, nagyböjtre és minden böjtre, csak az ünnepnapokkal nem törődött. Mikor az egyik szolgáló nagyböjt utolsó napján harmadszor ájult el, és hogy ki ne szálljon belőle a lélek, egy darabka sült húst tettünk a szájába, ami Sir Murtagh ebédjéből maradt - Sir Murtagh sohasem böjtölt! -, valami szerencsétlen úton-módon asszonyomnak fülébe jutott az eset, és így a rákövetkező nap a plébános értesült a dologról, és a szegény lánynak, mihelyt járni tudott, le kellett vezekelnie bűnét, mert addig nem bocsátottak meg neki, addig nem volt egy csepp nyugalma sem a házban, sem a házon kívül. Mégis, a maga módján asszonyom igen jótékony lélek volt. Jótékonysági iskolát tartott szegény gyerekek számára, ahol ingyen megtanították őket írni-olvasni, s ahol viszonzásképpen ingyen fonásra fogták őket; mert az úrnőnek mindig nagy halom fonala volt a bérlők adójából, és mindenféle vászonholmija, ami a háznál szükségeltetett, az utolsó darabig a birtokról származott; mert a fonás meglévén, a birtokon lakó takácsok szövéshez láttak ingyen, a szövőszékek végett, amiket úrnőm ingyen kapott a Takács Céhtől haszonrész fejében. Azután volt egy fehérítő udvar is a közelben, és a bérlő - a pertől való félelmében - semmit sem mert az úrnőtől megtagadni, mert Sir Murtagh bírósággal fenyegette meg a vizesárok ügyében. Meglepő, hogy ily módon az asszonyom milyen olcsón végeztetett el mindent, s hogy erre mennyire büszke volt. A konyhája is úgyszintén csaknem semmibe került: illetménycsirke, illetménypulyka, illetménylúd olyan sűrűn jött, hogy fölenni alig győztük, s mivel az asszonyomnak éles szeme volt, az utolsó bödön vajig kitudta, mije van a bérlőknek egytől egyig. Ismerték eme szokását, meg aztán a félelem, a bérsürgetéstől és Sir Murtagh pereitől úgy kordában tartotta őket, hogy soha közelébe sem kerültek a Rackrent kastélynak valamiféle ajándék nélkül; asszonyomnak egyetlen ajándék sem volt túl kicsi vagy túl nagy ahhoz, hogy elfogadja - tojás, méz, vaj, liszt, hal, lőtt vad, fajd és hering, frissen és lesózva, mind érték volt szemében. Azután az összes malacuk minket illetett, ugyanúgy a szalonna és a sonka legjava is, meg az összes tavaszi csirke, de a bérlők szegény, ágrólszakadt népek voltak, mindig csak baj volt velük, szerződést szegtek, elszökdöstek. Ennek, Sir Murtagh és az asszonyom szerint, egyedül az előbbi uruk, Sir Patrick volt az oka, aki feleévi adójukat mindig elengedte hátralékban, amiben, igaz, ami igaz, volt is valami igazság. De Sir Murtagh meg átesett a ló másik oldalára, mert nemcsak hogy angol bérlőkké tette őket mind egy szálig, hanem mindig sürgette szegényeket, folyvást decimált meg licitált és százalékolt és tilosban ért és sequestrált; még azon is ő gyarapodott, ha a jószág a tilosba tévedt, mert valamelyik bérlő disznaja, lova vagy tehene, borja vagy libája mindig betévedt a tilosba, és az úrnak akkora haszna volt ebből, hogy nem szívesen hallotta, ha a sövényjavítást emlegettem. Azután ott volt az elhalálozási járandóság meg a robotnapok; a tőzegje felvágva, a krumplija elültetve, megkapálva, szénája hazahordva, egyszóval minden munka a ház körül ingyen megtéve, mert valahány szerződésünk volt, mind szigorú büntetőzáradékkal volt ellátva, amit Sir Murtagh jól értett, hogyan kell keresztülhajtani; sok napi robot járt így neki, ló és ember, minden egyes bérlőtől, minden évben, s meg is kapta; és ha valamelyikük a bosszantására volt, hát kiválasztotta a legszebb napot, éppen mikor az árva a maga búzáját hordta volna be, vagy zsúpolta a kunyhóját, ráüzent és lovastul elhívatta; ily módon kitanította őket, hogy - az ő szavaival élve - tudják, mi a törvény földesúr és bérlő között. A törvényt pedig, azt hiszem, senki emberfia, se eleven, se holt, nem szerette még annyira, mint Sir Murtagh. Egy időben tizenhat függőben levő pere futott egyszerre, és én soha nem láttam még olyan elevennek; utak, dűlők, mocsarak, tavak, angolnacsapdák, gyümölcsösök, fák, tizedrészek, ösvények, kavicsbányák, homokbányák, trágyadombok, semmiségek, bármi csoda a föld színén elég okkal szolgált neki arra, hogy pert indítson. Büszkén szokta emlegetni, hogy az ábécé minden betűjére akad egy-egy pere. Mennyire csodáltam Sir Murtaghot, amint a temérdek írás között ott ült a hivatalában! Bizony mozdulni is alig bírt tőlük. Egyszer bátorságot vettem, és jelenlétében vállat vonva köszöntem a jó csillagomnak, hogy nem születtem úrnak, nem születtem ennyi gondra, vesződségre, ő azonban letorkolt a régről való közmondásával: - Földnél és háznál többet ér a tudás. - Negyvenkilenc peréből, mert annyi volt neki, csak tizenhetet vesztett el, egy féllel se többet, a többit a költségek árával vagy kétszeres, néha háromszoros árával megnyerte, de még az sem hozott pénzt a házhoz. Nagyon értette a törvényt, és meg is volt hozzá a természete, mégis, hogyan, hogyan sem, én meg nem tudom mondani, a sok per, amit folytatott, nagy csomó pénzét elvitte, és a vége az lett, hogy évi néhány száz fontot érő részt el kellett adni a családi birtokból, de hát ő értette a törvényt, én pedig nem is konyítok hozzá, csak a családhoz köt nagy ragaszkodás, és azért nem tudtam elfojtani magamban a keserűséget, amikor elküldött, hogy adjam postára a Timoleague földjének és minden tartozékának áruba bocsátásáról szóló leveleket.
- Derék Thady - így szólt nyugtatásomra -, én tudom, mit cselekszem, jobban, mint te, és csak azért adok el most egy kis földet, hogy a szükséges pénzt előteremtsem, és lankadatlanul folytathassam peremet a carrickashaughlini Nugentok ellen. - Erővel hitt ebben a perben, a carrickashaughlini Nugentok ellen. Azt mondják, biztosan meg is nyerte volna, hogyha az égnek úgy tetszik, hogy megtartsa közöttünk, és a legkevesebb évi kétezer fontot vághatott volna zsebre; de másképp rendeltetett - szomorú, de így vagyon. Felásott egyszer egy hangyabolyt, bárhogy is óvtam tőle, és attól fogva nem volt szerencséje. Törvénytudó ember létére egyebekben mégis hitetlen volt egy kicsit. Intettem én, hogy való ugyanazt a Banshee-tündért hallottam, akit a nagyapám hallott Sir Patrick ablaka alatt, pár nappal annak halála előtt. De Sir Murtagh nem sokba vette a tündért, sem a maga köhögését és a vérköpést, amit a törvénybe jártában kapott, megfázástól és tüdejének túlságos megfeszítésétől, amikor egyik kedves perében hallatta magát. Nagy szónok volt és igen hathatós hangú, de utolsó beszédje nem a törvényszéken esett. Ő és az asszonyom, bárha némely dologban egyek voltak is, és ámbár az úrnő olyan jó feleség s okos gazdasszony volt, amilyet csak kívánni lehet, az úr pedig a legeslegjobb férj, ami az ügyeinek való utánjárást és a családjának való pénzkeresést illeti, mégis, én nem is tudom, hogyan, elég sok volt köztük a harag meg a perlekedés. Az úrnőmnek külön kasszája volt, és övé volt a pecsétpénz minden aláírt bérleti szerződés után, és még egy kevés tűpénz, és emellett úgy volt, hogy gyakran fogadott el pénzt a bérlőktől is, ha illendőképpen megkörnyékezték, hogy szóljon értük Sir Murtaghnak adócsökkentések és bérletmeghosszabbítások ügyében. Mármost az úr a fahamupénzt és a tűpénzt tiszta mellékjövedelemként átengedte neki, bár egyszer, amikor egy új ruhában látta, amit a fahamuból takarított meg, azt mondta neki énelőttem (mert néha vágott a szava), hogy ne legyen merő hamu az öltözéke, amíg a férje még él. Egyszer azonban, mikor valami bérengedményen vitatkoztak, az úrnő kerekedett felül, és Sir Murtagh igen megmérgesedett, közel voltam az ajtóhoz éppen, hát hallottam, és most már azt kívánom, bárcsak bátorságot vettem volna benyitni. Oly hangosan beszélt, hogy a konyhából mind kijöttek rá a lépcsőházba. Akkor egyszerre csak elhallgatott, az asszonyom úgyszintén. Alighanem történt valami, gondoltam, és nem is volt másképp, mert Sir Murtaghnak megpattant egy vérere a nagy felindulásban, és ennél az esetnél az ország minden törvénye sem segíthetett rajta. Az úrnő öt doktort hívatott, de mindhiába: Sir Murtagh meghalt, s eltemették. Nagy summa eltartási díj maradt az úrnőre szegény Sir Murtagh után, ő pedig elköltözött vele a birtokról, a bérlősereg nagy örömére. Még a családhoz tartozott, így hát nem szóltam egy szót sem, csak hajnali három órakor felkeltem, hogy elbúcsúztassam.
- Szép reggelünk van, derék Thady - azt mondja -, Isten áldja. - Azzal kocsira szállt, több szót nem vesztegetett rám, s még csak egy félkoronát sem; én azonban illendően meghajtottam magam, és nem mozdultam onnan, míg a család szerencséjére és örömére végképp el nem tűnt szem elől.
Nagy lótás-futás, kapkodás lett úrrá az egész házon, ami arra késztetett, hogy félreálljak, mert én mindennek megadom a módját, és ki nem állhatom a kapkodást; az egész ház felbolydult: készültek az új gazda fogadására. Sir Murtaghnak, majd elfelejtem mondani, nem volt gyereke, és így a Rackrent birtok az öccsére szállott, egy heves ifjú katonatisztre, aki, mikor még azt se tudtam, hányadán állunk, már megérkezett hozzánk egy kétkerekűn, vagy valami ilyesfélén; jött vele egy másik gavallér is, meg lovak, szolgák és kutyák, pedig alig akadt egy sarok, ahová el lehetett volna szállásolni egy keresztény lelket is, mivel egykori úrnőm, amikor elköltözött, kocsin előreküldte a dunyhákat, a takarókat és az utolsó asztalkendőig minden vászonfélét Dublinba, mert az mind az övé volt, lévén jog szerint megfizetve az ő pénzéből. Így a ház kiürült teljesen, ifjú uram pedig, attól fogva, hogy a kétkerekűből földet ért a lába, azt gondolta, minden ilyesminek magától kell jönnie, legalábbis így hiszem, mert soha semminek nem nézett utána, csak hipp-hopp megrendelt mindent, minthogyha varázslók lennénk, vagy ő lenne vendégfogadóban. Jómagam amúgy sem igen tudtam, mihez fogjak, annyira hozzászoktam már egykori gazdámhoz és úrnőmhöz: egészen megkevert ez a változás, és az új szolgák a személyzeti ebédlőben mind máshogy voltak szokva; nem volt, akivel szót válthassak, s ha a pipám meg a dohányom nem lett volna, meg is szakad a szívem szegény Sir Murtagh után.
De egy reggel megakadt az új úr pillantása rajtam, amikor a lova patkóit vizsgálgattam, remélvén, hogy szól hozzám egy jó szót. - Te vagy az, öreg Thady? - azt mondja, amint felszáll a kétkerekűjére, és abban a pillanatban megkedveltem, és kedvelem mind a mai napig; a hangja annyira a családra ütött. Mellényzsebéből egy guineát vetett oda nekem, másik kezével meg meghúzta a gyeplőt, lova ágaskodott, s én úgy gondoltam, a szemem sohasem tévedt még az övénél daliásabb termetre. Sir Murtagh fajtájától igen különbözött, mégis, énelőttem, a családot formázta. Jó életünk lett volna, ha köztünk marad, Isten nyugtassa! Nem sokra tartott egy guineát, nem többre, mint akárki, a pénzt nem becsülte jobban, mint a szemetet, s ugyanilyen volt az inasa, a lovásza is, és mind, akik vele voltak; elmúlván azonban a vadászévad, a környék untatni kezdte, s miután lehozatott egy hírneves építészt a kastély s egy másik mestert a kert átrendezésére, és látta tervezeteiket, kijelölte a napját a bérlőkkel való megállapodásnak is; de ama napnak reggelén, éppen amikor néhány bérlő a kastélyudvarba érkezett, mint a förgeteg, elhajtatott a városba. A következő postával körlevél jött az újonnan megbízott intézőtől, hírül adván, hogy az úr áthajózott Angliába, s neki ötszáz fontot kell utánaküldenie Bathba, két hét leforgása alatt; bizony rossz hír volt ez a szegény bérlőknek, bizony hogy nem változott a javukra semmi. Sir Kit Rackrent, az én új uram, ráhagyott mindent az intézőre, és ámbár hercegi kedély lakozott szívében, és külföldön élte életét hazája nagyobb dicsőségére, s erre büszke is voltam, mikor hírét vettem, mégis, mit számított az otthon? Az intéző olyan árendásfajta volt, aki elevenen nyúzná meg a szegényt, és aki előtt senki sem állhat meg kalappal a fején; folyvást zaklatta a bérlőket, nem múlt el hét, hogy pénzt ne követelt volna rajtuk, lévén hogy egyik váltó a másikat érte Sir Kit részéről; mégis, én mindent az intéző terhére róttam, mert, mondom, egyedül állván a világban, mire kellhetne Sir Kitnek ennyi készpénz. De ez így ment napról napra. A bért a határnap lejártáig, ha nem előbb, meg kellett fizetni, a javításokra semmi engedmény nem volt, sem semmi kedvezmény azoknak, akik a tanyájukon építkeztek; alighogy egy bérlet ideje lejárt, rögtön odaadták a földet annak, aki a legtöbbet ígérte érte, és a régi bérlőnek, mikor tartalék pénzét is kiadta, abban a biztos reménységben, hogy a földesúr meghosszabbítja a bérletét, szépen kitették a szűrét. Így, fillérre a legtöbbért, gyülevész földönfutó népnek adtak bérbe mindent, akiknek az volt a szándékuk, hogy mihelyt lehet, továbbállnak, és úgy is tettek, miután a földről legalább két termést betakarítottak. Ezután az évi bér előrefizetése lett az új szokás, csak meglegyen a szükséges készpénz, mindegy, hogyan - és ez, meg még az intézőnek és a munkafelügyelőnek járó ajándék olyan tetemes összegre rúgott, hogy nem lehetett, aki azt állja. Nem szóltam semmit, mert nagy tisztelettel vagyok a család iránt, hát csak jöttem-mentem, és mindig arra gondoltam, ha Sir Kit őméltóságának minderről tudomása lenne, nem nyughatna, amíg meg nem bizonyosodna arról, hogy kellően kárpótolnak-e minket; nem mintha nekem magamnak a legcsekélyebb okom is lett volna panaszra, hiszen az intéző mindig igen udvariasan járt el velem, valahányszor leutazott hozzánk a városból, és Jason fiamra különösen is nagy figyelmet fordított. Jason Quirk, ámbár az én fiam lenne, meg kell mondani, hogy jó tanuló volt születésétől fogva, s igen eszes kis legény; azt gondoltam, papnak adom, de ő maga jobb választást tett; az intéző, látván, hogy a megyében bárkivel felveheti a versenyt az írásával, neki adta a földbérekről való elszámolásait másolni; ezt a munkát Jason legelőször pusztán azért végezte el, hogy ennek az úrnak a kedvébe férkőzzön: soha semmit nem fogadott el a fáradságáért; mindenkor büszke volt arra, hogy a családnak szolgálatára lehet. Egy takaros bérlemény, amely kelet felől határos volt a birtokkal, apránként átkerült őméltósága tulajdonába, s a fiam mindjárt ajánlkozott is bérlőnek; miért is ne tette volna, éppúgy, mint akárki más? Minden ajánlatot elküldtek Bathba az úr után, aki, mivel nem tudott többet a földről, mint a ma született gyermek, hisz egyszer járt csak kinn, mielőtt Angliába ment volna, fajdkakasvadászaton, s mivel a föld ára, amint az intéző írta neki, Írországban évről évre csökken, nagy sietve olyan választ írt, mely szerint az intézőre bízza az egészet, csak adja bérbe a tanyát, ahogyan jónak látja - annak persze, aki a legtöbbet ígéri -, és küldjön utána postafordultával kétszáz fontot. Mikor ez a hír érkezett, az intéző szólt róla nekem, és én beszéltem vele a fiam ügyében, a környéken pedig mindenkinek tudomására hoztam, hogy nem tanácsos ellenünkben senkinek sem ajánlatot tennie. Így a fiam ajánlata elfogadtatott, ő maga pedig jó bérlőnek bizonyult, és megígérték neki, a félévi bér fejében, amit a szerződés aláírásakor előre lefizetett - annyi hiányzott még az intéző postafordultával küldendő kétszáz fontjából -, hogy az első év leteltével elengednek a földbéréből, amivel az úr, ahogy válaszában írta, szóról szóra egyet is értett. Akkortájt tudtuk meg az intézőtől, szigorú titokként, mi az oka, hogy a pénz oly gyorsan elúszik, s hogy az úr váltói oly sűrűn követik egymást: az úr biz egy kissé túlságosan is vonzódott a szerencsejátékhoz, és Bath, amint mondják, nem az ő vagyoni helyzetében levő ifjakhoz illő hely volt; sok hazájabelit is talált ott, akik - nem lévén már semmi vesztenivalójuk - reggeltől estig őt tüzelték. Végül azután, karácsonykor, az intéző írt neki Angliába, hogy ne küldjön több váltót, minthogy nem tud több pénzt keríteni, sem jelzálogra, sem óvadékra, sem a bérlőktől, sem másképpen, sem pedig ő maga nem adhat többet kölcsön, s egyszersmind tudtára adta azt a kívánságát is, hogy a jövőre nézve lemondhasson az intézőségről, Sir Kitnek pedig egészséget és jó boldogulást kívánt, s az ünnephez illő köszöntését küldte; magam is láttam a levelet, még mielőtt pecsétet tettek volna rá, mert a fiam másolta. A válasz új fordulatot hozott, az intézőt elbocsátották, s fiamnak, Jasonnak, aki egyszer-kétszer már maga is váltott levelet őméltóságával üzleti ügyekben, kellett őméltósága kívánságára átvenni s felülvizsgálni a számlákat, a további rendelkezésig. Már az igaz, tüzes kedvű levél volt: Sir Kit ajánlotta magát, s az ünnephez illő köszöntését küldte az intézőnek válaszképpen, s úgymond, készséggel megvívna vele akár másnap vagy bármely napon a küldött levél miatt, ha az intéző úrnak született volna, azonban igen sajnálja (s mindkettőjükért), hogy azt kell látnia (s pedig későn), hogy nem született annak. Azután egy személyes természetű utóiratban kegyeskedett közölni velünk, hogy ügyei hamarosan kedvére rendeződnek, és új életet kezdünk, mert házasodni készül egy héten belül, feleségül veszi a legtöbbet öröklő leányzót Angliában, csak még kétszáz fontra volna azonnali szüksége, mivel nem szeretne hölgyének vagyonához folyamodni az utazási költségeket fedezendő, mert akár fúj, akár havazik, otthon szándékszik lenni a következő hónap elejére; azután kérte, hogy gyújtsunk be, s a kastély legyen kifestve, a megkezdett új épülettel pedig siessenek, amennyire lehetséges, hogy készen álljon a fogadásukra - még jó néhány szó lévén a levélben, amit nem tudtunk kibetűzni, mivelhogy, Isten nyugtassa, olyan hamarjában írta. Szívem felmelegült az új úrnő iránt, amikor a levelet olvastam: attól féltem, nem is lehet igaz, olyan jó újság volt ez, a lányok pedig tüstént nekiláttak a súrolásnak, és jól tették, hogy így tettek, mert rövidesen olvashattuk is az újságban házasságkötését egy hölggyel, akinek nem is tudom, hány tízezer font vagyona volt; ennek utána pedig mindig a postát lestem, az érkezéséről való hírért, és meg is jött a híradás Jason fiamhoz, hogy az úr és a fiatalasszony már Dublinba érkeztek, s útban vannak hazafelé, a Rackrent kastélyba. Üdvözlő sortüzet rendeltünk el mindenfelé, mert a következő napra vártuk érkezésüket, és még az úr nagykorúságát is meg kellett ünnepelni, nem nagyon volt rá ideje, hogy kellőképpen megünnepelje, mielőtt elutazott Angliába; így hát fényes bálra számítottunk és nagy vendégjárásra mindjárt hazajövetele után, hogy, azt mondhatnám, újra birtokba vegye ősei uradalmát. Sohasem felejtem el a napot, amelyiken megérkezett; csak vártunk, várakoztunk rá naphosszat, este tizenegy óráig, s már küldeni akartam a gyereket, hogy zárja be a kaput, gondoltam, úgysem jönnek már, amikor mégis bedübörögtek a kocsik a nagykapu boltozata alatt. Én láttam meg elsőnek az új asszonyt, mert ahogy kilépett a nyíló kocsiajtón és lábát a hágcsóra tette, arca elébe tartottam a fáklyát, hogy világítsak neki, amire behunyta a szemét, de azonkívül jól láthattam, meg is ijedtem, mert annál a világosságnál nem volt sokkal szebb egy szerecsennél, s ferde növésűnek tetszett, hanem az a hosszú kocsiban-üléstől volt.
- Isten hozta a Rackrent kastélyban, úrnőm - mondom (megértvén, hogy kicsoda). - Tetszett-e hallani az üdvlövéseket?
A méltóságos úr meg nem szólalt volna, még akkor sem, amikor az úrnőt felvezette a lépcsőn - annyira megváltozott, hogy nem is hasonlított előbbeni önmagára; Istenem, csak árnyéka volt önmagának. Nem nagyon tudtam, mit szóljak, s melyiküknek mégis, tudván, hogy a hölgy külföldi, gondoltam, úgy kívánja az illendőség, hogy kedvesen szóljak hozzá, azért még egyszer felhoztam az üdvlövéseket.
- Úrnőm - mondom, amint átjön az előcsarnokon -, ötvenszer ennyi is lehetett volna, de féltünk a lovak miatt, és hogy méltóságos asszony talán megijedne, azért Jason meg én, kérem tisztelettel, eltiltottuk a többit.
Erre egy kicsit riadtan rám tekintett.
- Gyújtsak tüzet a nagyszobában éjszakára? - kérdeztem tőle ezután, de nem felelt egy szóval sem, így hát azt gondoltam, nyilván egy szót sem tud angolul, s talán külországban született. Hogy a szavamat hosszúra ne nyújtsam; csak nem tudtam, mit tartsak felőle, úgyhogy magára hagytam, s inkább lementem a személyzeti ebédlőbe, hogy megtudhassak róla valami bizonyosat. Sir Kit inasa már álmos volt, de a lovász végül mégis beszédre bírta, és megtudtunk tőle mindent még aznap este, mielőtt alvásra hajtottam volna a fejem. Meglehet, az új asszony főnyeremény volt, de zsidó volt mindenesetre, s a zsidók sok nagy vagyonukról híresek. Soha senkit nem ismertem azelőtt ebből a fajtából avagy nemzetből, az úrnőről is csak annyit tudtam meg, hogy valami különös módon beszél angolul, amit csak ő ért, hogy nem vehet magához disznóhúst és kolbászt, és hogy se mise, se templom nem kell neki. Isten irgalmazzon méltóságos uram árva lelkének, gondoltam magamban, mire jut ő és az övéi, és mi is mindannyian, ha ez a pogány szerecsen lesz a Rackrent kastély úrnője? Egy szemhunyást sem aludtam akkor éjjel az efféle gondolatoktól, de a szolgák előtt a számba dugtam a pipámat; és a magam véleményét megtartottam magamnak, mert nagy tisztelet kötött a családhoz, és ettől fogva, hogyha más urak személyzete jött hozzánk s az új asszonyról kezdett beszélni, mindig vigyáztam, hogyan ejtsem a szót; egész nábobnak festettem az úrnőt a konyhában, ami elég vigaszt nyújt sötét arcszínéért és mindenért.
De valójában már az érkezésük után következő reggelen megtapasztalhattam elég alaposan, hogy állnak egymással Sir Kit és az asszonyom, ámbár karöltve sétálgattak reggeli után, szemügyre véve az új építkezést és az átalakításokat.
- Öreg Thady - szólt az úr, ahogyan szokta -, hát hogy szolgál az egészség?
- Köszönöm szépen a kérdését, méltóságos uram, jól vagyok - mondtam, de láttam, hogy valami baja van, s szívem a torkomban dobogott, amint mentem utánuk.
- Thady, nedves a nagyszoba? - kérdezte az úr.
- Jaj, hogy nedves-e, méltóságos úr! - mondom -, csontszáraz az! Hogy is lehetne nedves azután, ami tüzet égettünk benne éjjel-nappal? Talán a kvártélyszobára tetszik gondolni...
- Drágám, kérlek, mit jelent az a kvártélyszoba? - ez volt az első szó, amit az asszonyom ajkáról hallottam.
- Nem számít, drágám - mondta az úr, azután énhozzám beszélt, szégyenlős-formán, amiért tanúja voltam az úrnő tudatlanságának. Igaz, ami igaz, ha az ember odahallgatott, azt hihette, hogy egy együgyűvel van dolga, mert mindig csak azt hajtogatta: "Ez micsoda, Sir Kit?", "Hát az micsoda, Sir Kit?", egész idő alatt. Igaz, ami igaz, Sir Kitnek elég volt megfelelni rá.
- És azt ott hogy nevezik, Sir Kit? - kérdezte. - Azt ott, Sir Kit, kérem, azt, ami olyan, mint egy kupac fekete tégla?
- Az a tőzeghalom, drágám - szólt az úr, és ajkába harapott.
"Ó, hát hol járt, úrnőm, egész életében, ha nem ismer meg egy tőzeghalmot, amikor ott van a szeme előtt?" - gondoltam, de nem szóltam semmit. Aztán meg, hol itt, hol amott, felemelte a messzelátóját, és a vidéket kémlelte.
- S az mi ottan, az a nagy fekete posvány, Sir Kit, kérem? - kérdezte.
- A mocsaram, kedves - mondta az úr, és fütyülni kezdett séta közben.
- Csúf kilátás, drágám - szólt az asszonyom.
- Nem fogja látni, drágám - azt mondja az úr -, mihelyt a fák kilombosodnak a nyáron - azt mondja.
- Hol vannak, drágám - szólt az úrnő -, a fák? - s még mindig szeme elé tartotta a messzelátót.
- Kedvesem, hiszen maga vak - azt mondja az úr -, mik ezek itt a szeme előtt?
- Ez a pár szál cserje? - szólt az úrnő.
- Fa - mondta az úr.
- Lehet, drágám, hogy Írországban fának hívják az ilyet - mondta az úrnő -, de hát alig magasabbak egy yardnál, vagy nem?
- Úrnőm, csak a múlt évben ültettük ki őket - mondom, hogy egyengessem az utat kettőjük között, mert láttam, hogy az úrnő olybá viselkedik, ami őméltóságát még utóbb igen ellene ingerelheti -, nagyon szép növésű fák azok a korukhoz képest, s mihelyt a levelük kibomlik, függönyükön át az allyballycarricko'shaughlini mocsárból egy, de egy cseppet sem fog látni. Mégis, úrnőm, semmiképp ne tessék zúgolódni Allyballycarricko'shaughlinnak egyetlen csücske-vége ellen sem, hisz nem is tudja, hány száz éve már, hogy ugyanez a darab mocsár a család tulajdonában van; semmi áron meg nem válnánk mi az allyballycarricko'shaughlini mocsártól; a megboldogult Sir Murtaghnak kétszáz jó fontjába került, hogy megvédje hozzá való jogát és területének határait az O'Learyk ellen, akik utat vágtak rajta keresztül.
Mármost azt lehetett volna hinni, hogy ez az intés elég az úrnőnek, de ő úgy elkezdett nevetni, mint akinek nincs jó helyen az esze, s elismételtette velem a mocsár nevét, míg kívülről nem tudta, tizenkétszer is, majd azt tudakolta tőlem, hogyan kell leírni, és hogy mit jelent az angolul - Sir Kit pedig közben csak állt mellettünk és fütyült. Biztos voltam benne, hogy az úrnő abban a szent pillanatban rakta le a fundamentumát minden későbbi nyomorúságának; de nem szóltam többet, csak néztem Sir Kitet.
Nem lett bál, sem estélyek, sem semmi vendégeskedés, az egész környék csalódott; Sir Kit inasa pedig súgva mondta nekem, hogy ez mind az asszonyom hibája, mivelhogy csökönyös a kereszt dolgában.
- Miféle kereszt dolgában? - kérdeztem. - Talán azért, hogy pogány?
- Ó, másról van itt szó - azt mondja az inas -, a pogányságait nem bánja az úr, hanem a gyémántkeresztje, ami nem is tudom megmondani, mennyit ér, és a többi kincsek, több ezer angol fontot érő, mely gyémántban van elrejtve nála, az fáj az úrnak, mindezt félig-meddig mind néki ígérte már, mielőtt az úr elvette volna; most pedig oda nem adna belőle egy darabot sem, így hát viselnie kell a következményeket.
A mézeshetek, legalábbis az írországiak, le sem igen teltek még, amikor a méltóságos úr egyik reggel így szólt hozzám: - Thady, végy egy disznót! -, és kolbászt rendelt vacsorára; ezzel kezdődött meg az úrnő bántalmaztatása. Az úrnő maga jött le a konyhára, hogy a szakácsnővel beszéljen a kolbász miatt, és azt kívánta, hogy soha többé meg ne lásson ilyet az asztalán. Mármost a kolbászt az úr rendelte, és az asszonyom tudta ezt. A szakácsné az ő pártját fogta, mert soha nem szokott lejönni a konyhára, és fiatal volt még s a háztartásban járatlan, ami szánalomra indította iránta; különben is - így mondta a szakácsnő - az úrnő a maga asztalánál igazán azt rendel és azt tilt el; amit akar. De hamarosan másképpen beszélt, mert az úr princípiummá tette a kolbászevést, és összeteremtette a szakácsnét, mondván, hogy talán ő maga is zsidó; ki is kergette a konyhából, úgyhogy az, mivel féltette a helyét, és mert az úr azt is mondta, ha nem lesz kolbász, nem engedi meg, hogy az úrnő kifizesse a bérét, végül is engedett, s attól fogva minden áldott nap kolbász volt vagy szalonna vagy disznóhús valamilyen formában. Az úrnő válaszul bezárkózott a szobájába, az úr pedig azt mondta, egy káromkodás kíséretében, hogy maradjon csak ott, és hogy biztos is legyen efelől, kívülről ráfordította a kulcsot, s attól fogva mindig a zsebében hordta. Mi azután, senki közülünk, nem láttuk s szavát sem hallottuk hét álló esztendeig: az úr maga hordta fel neki a vacsorát. Ettől fogva az úr mindig nagy társasággal vacsorázott, s bálokat rendezett a kastélyban, és oly víg és gáláns volt, s éppúgy kedve szerint élt, mint mielőtt megházasodott volna, és a vacsoránál mindig ivott Lady Rackrent egészségére, és vele együtt a vendégek is, és egy szolgát mindig az úrnőhöz menesztett, köszöntését küldve s azzal az üzenettel, hogy a vendégek most isznak az egészségére, és hogy kérdezteti, nem kíván-e valamit a vacsorából, amit felküldhetne neki, és a szolga, visszatérve a színleg megjárt küldetésből, Lady Rackrent üdvözletét hozta, s azt az üzenetét, miszerint az úrnő igen hálás Sir Kitnek, de semmi külön kívánsága nincsen, hanem a vendégek egészségére ő is ivott. A környéken, igaz, ami igaz, beszélték, és csodálkoztak is rajta, hogy az úrnő be van zárva a szobájába, de senkinek sem volt kedve szót emelni, vagy illetlen kérdést tenni, mert tudták, hogy az úrtól könnyen kitelik egy kurta válasz, s hogy azután kihívja az illetőt párbajra - híres jó lövő volt, ölt már embert, amikor még nem is volt nagykorú, és Bathban egész tartózkodása alatt egy ferde pillantást sem mertek vetni rája. Sir Kit természetét olyan jól ismerték a környéken is, hogy az első naptól fogva, hogy hazajött, nyugalomban élhetett, és a hölgyek kedvence volt, s különösen az lett, amikor, az idő előrehaladtával, házasságuk ötödik évében, Lady Rackrent megbetegedett s ágynak dőlt, az úr pedig mindenütt azt híresztelte, hogy csupa csont és bőr, és nem fogja megérni a tavaszt. Ebben két doktor véleménye támogatta - mert ekkorra két doktort is hívatott hozzá, és minden fortélyosságát latba vetette, hogy az úrnő a halálos ágyán nekiadja a gyémántkeresztet, és hogy rávehesse olyan végakarat készítésére, melyben őrá hagyná minden külön tulajdonát is. Hanem ebben az úrnő egy tapodtat sem engedett. Az úr átkokat szórt rá a háta mögött, miután előtte térden állva könyörgött, és az inasa előtt csökönyös izraelitának nevezte, pedig való igaz: ugyanattól az inastól hallottuk, hogy mielőtt elvette volna - hogy honnan szedte, nem tudom -, "szépséges Jessicám"-nak szólította, igaz, ami igaz, az asszonyom nehezen is tudhatta volna akkor, milyen férj válik majd belőle. Amint ott feküdt, legjobb tudomásunk szerint a halálos ágyán, a bánat miatt, ami összetörte a szívét, nem állhattam meg, hogy meg ne szánjam, bárha zsidó volt is, és meggondolván, hogy nem az ő hibája volt, hogy beleszeretett az úrba, hiszen fiatal volt még, mikor Bathban találkoztak; s szép legény volt az úr, amikor udvarolt neki; és tudván azt is, hogy mindaz után, amit az úr házasságáról láttak és hallottak, mégis három hölgy is akadt a megyében, akiket az úr leendő feleségeként emlegettek, gyilkos vetélkedésben egymás ellen - amint az úr inasa esküdött rá - minden egyes bálon, hogy melyikükkel táncoljon Sir Kit - nem gondolhattam másra, mint hogy megszállta őket a rossz, de ők, azt hiszem, egymás között azt erősítgették, hogy Sir Kit bárki kereszténnyel szépen élne, különösen most, hogy korhelykedéséből kigyógyult, csak zsidóval nem képes rá; az azonban nem volt ismeretes, hogyan hagyatkozott az úrnő a vagyonáról, sem az, hogy az egész Rackrent birtok el volt már zálogosítva s óvadékok letéve az úr ellen, mert a játékos passzióiból sohasem gyógyult ki; de hát ez volt az egyetlen hibája, Isten nyugtassa szegényt!
Az úrnőm valami ájulásfélébe esett, és így, tévedésből, az a hír terjedt el, hogy meghalt volna: ez pedig szegény uram számára szomorú kilátásokat ígért. A három hölgy közül az egyik megmutatta uram leveleit a bátyjának, s ugyanezt cselekedte a másik is. Neveket nem említek. Sir Kit magyarázatul kijelentette, hogy szívesen rendelkezésére áll bárki úriembernek, aki viselkedésében kivetnivalót merészel találni, s ami pedig a hölgyeket illeti, döntsék el egymás között, melyik legyen a második, a harmadik s melyik a negyedik felesége, amíg az első még életben van, nagy bánatára mind őneki, mind a hölgyeknek. Ebben is, mint minden előző alkalommal, támogatta a vidék közvéleménye, a könnyed szellem s a tökéletes modor okán, melynek nevében cselekedett. Az első hölgy bátyjával kiállt, s lelőtte: másik nap kihívta párbajra a másodikat, akinek egyik lába fából volt, s mivel megegyezésük alapján egy frissen szántott föld volt a találkozás színhelye, a falábú úr hamarosan megragadt benne. Sir Kit, látva helyzetét, mindenki szeme láttára elsütötte a pisztolyt a feje fölött, erre közbeavatkoztak a segédek, s meggyőzték a feleket, hogy csupán könnyű félreértés történt közöttük, ami után barátságosan kezet ráztak, és együtt mentek haza vacsorára. Ez az úr pedig, hogy mindenki lássa, milyen jó barátságban vannak Sir Kittel, és mindkettőjük barátainak tanácsára is, hogy a húga hírnevén esett csorbát helyrehozza, Sir Kit segédjéül szegődött, s a következő napon ő hívta ki gazdám nevében az utolsó ellenfelet; az urat sohasem láttam még olyan jó kedvében, mint aznap, mikor a párbajra indult, hiszen úgy is volt, tíz az egy ellen, hogy aznap megszabadul az utolsó ellenségétől is; azonban szerencsétlen módon, miután kilőtte a fogpiszkálót ellenfele mutató- és hüvelykujja közül, neki magának elevenébe talált a golyó, s teljes egy órába került, amíg az eset színhelyéről egy saroglyán szótlan fekve hazahozták az úrnőhöz. Kivettük a kulcsot a zsebéből, ez volt az első, amit cselekedtünk, s Jason, a fiam, szaladt, hogy kinyissa a kvártélyszobát, amelyben az úrnő hét évig volt elzárva, hogy értesítse a végzetes balesetről. Legelőször a meglepetés, egészen összezavarta, jó darabig nem is akarta hinni, csak azt, hogy valami új fortélyt eszeltünk ki ellene, az ékszereit megkaparítandó; csak amikor Jasonnak eszébe jutott, hogy az ablakhoz vezeti, és megmutatja neki az embereket, amint Sir Kitet a saroglyán szállítva közelednek az úton, csak az hozta meg a kívánt hatást, mert az úrnőnek eleredt a könnye, s kebléből előhúzva a keresztet, oly nagy áhítattal csókolta, amelynél hívebbet még nem tapasztaltam, s szemét az ég felé emelve, egy fohászt rebegett, de olyan csendesen, hogy senki a jelenvalók közül nem értette; mégis, azt hiszem, az az értelme volt, hogy hálát ad az égnek ezért a váratlan szerencséért, amely olyankor érte, amikor már semmiben sem reménykedhetett. Az emberek sírtak és zokogtak, amikor az urat a saroglyáról leemelték, de már nem volt benne élet, úgyhogy mindjárt kiterítették, és virrasztottak felette még aznap éjjel. Az egész környék felzúdult halálán, s egy lélek nem volt, aki ne kiáltott volna gyalázatot a gyilkosa fejére, s a gonosztevőt fel is akasztották volna minden bizonnyal, hogyha bíróság elé állítják, amíg az ügy felháborodásban tartja a vidék urait; ő azonban, nagy körültekintéssel, visszavonult a kontinensre, még mielőtt az esetnek híre ment volna. Ami az ifjú hölgyet illeti, aki közvetve, ha mégoly ártatlanul is, oka volt a végzetes esetnek, egy bálra sem mehetett el többet, se a mi megyénkben, sem másutt, és hamarosan azután, jóakaróinak és orvosainak tanácsára, Bathba utazott, ott, úgymond, megleli majd gyógyulását és lelkének elvesztett nyugalmát, ha bárhol a síron innen meglelheti még. Uram nagy közkedveltségét az is eléggé bizonyítja, hogy egy ének, amely hirtelen haláláról megjelent az újságban, szájról szájra terjedt; a környék egyik végétől a másikig énekelték, még a hegyekbe is eljutott, alig három nappal azután, hogy oly szerencsétlenül járt. Ugyancsak sajnálták Curraghon is, ahol állatai oly nagy hírnévnek örvendtek; és mindazok, akik a lovakra fogadtak vele, külön is megsiratták a veszteséget, amely a társaságot halálával érte. Ménje az árverésen olyan áron kelt el, amekkorára nem volt példa a megyében; kedvenc lovain közeli barátai osztoztak, akik az ő kedvéért akármennyit megadtak volna értük, de az új örökös nem követelte rajtuk a pénzt, mert nem akart mindjárt, mihelyt letelepedett, kedve ellen tenni a szomszéd uraságoknak; inkább hosszú lejáratú hitelt adott annak, aki kérte, és az a pénz mind a mai napig nem lett behajtva rajtuk.
De beszéljünk ismét az úrnőről. Az úr halála után meglepő módon magához tért. Alighogy bizonyossá vált az úr halála, húsz mérföldnyi körzetből jöttek hozzá az urak csapatostul, hogy kiszabadítsák, és bezáratása ellen protestáljanak, amely, most tudták csak meg, akarata ellen történt. A hölgyek is olyan figyelmesek voltak, mint csak lehet; vetekedtek, melyikük legyen az első a délelőtti látogatásokon, s azok, akik látták a gyémántokat, igen szépeket mondtak róluk, bár úgy vélték, kár, hogy nem juthattak olyasvalakinek, aki Istennek az ő kegyelméből alkalmasabb lett volna a viselésükre. Azonban az úrnőről minden bók lepergett, mert csodálatos elfogultság ébredt benne országunk ellen és minden ellen, ami bármiképp összefüggött vele, s annyira részrehajló volt a szülőhazája iránt, hogy miután a szakácsnőt elküldte - amit megtett nyomban az úr halála után -, tudomásom szerint egy percre sem nyugodott meg addig, amíg be nem csomagolhatta a holmiját, és haza nem utazhatott. Ha bármely rövid időre Írországban marad, minden valószínűség szerint nagyon megkedvelt volna, mert amikor látta, hogy értek a szélkakashoz, mindig talált rá egy vagy más okot, hogy beszédbe ereszkedjék velem, hogy megkérdezhesse, merről fúj a szél, s hogy mit gondolok, alkalmas-e az irány Angliába hajózni. De én, amikor megértettem, miszerint arra határozta magát, hogy hátralevő napjait a maga jövedelmén és ékszereiből élve Angliában tölti, attól fogva idegennek tekintettem, mint aki egyáltalán nem tartozik a családhoz. Búcsúzáskor nem adott borravalót a Rackrent kastély személyzetének, meghazudtolván a régi mondást, hogy "gazdag, mint egy zsidó", s amit őreá, hiszen zsidó volt, okkal lehetett mondani. De hát nem hozott mást közénk, mint balszerencsét, kezdettől fogva, s ha ő nem keveredett volna ide, akkor Sir Kit őméltósága minden valószínűség szerint még most is élne. Azt mondták, hogy a gyémántkereszt volt minden bajnak az okozója; és hát szégyenére vált, felesége lévén az úrnak, hogy nem volt iránta több engedelmességgel, s nem mondott le róla, amikor az úr egy oly csekélységnek oly gyakori kérésére alázkodott meg szorultságában; és különösen, mivel az úr sohasem tartotta titokban, hogy pénzért házasodott. De ne vesztegessünk több szót őreá. Ennyit, úgy gondolom, jó uram emlékéért kötelességem volt elmondani.
Rosszféle szél az, amelyik nem hoz senkire semmi jót: való igaz, ugyanazzal a széllel, amellyel a zsidó Lady Rackrent Angliába utazott, érkezett meg az új örökös a Rackrent kastélyba.
Itt hadd pihenjek meg egy szóra, mert ámbár nagy ragaszkodás köt a család minden tagjához, mégis Sir Conollyhoz a leginkább, akit, a rövidség kedvéért, a hívei általában csak Sir Condy Rackrentnek neveztek, ő volt nekem a legkedvesebb, és amúgy is, senkiről sem tudok, akinek annyi híve lett volna, mint neki, nagy ősét, Sir Patrickot sem kivéve, akinek, a bőkezűség más példái mellett, tetszetős márvány emléket állíttatott a Rackrent kastély kápolnájában, és nagy betűkkel rávésette, hány évet élt, s a születése idejét és a szülei nevét, sok más kiválóságával együtt, melyeknek a végén az az oly találó dicséret áll, hogy "Sir Patrick a régi ír vendégszeretet példájaként élt és halt".
A RACKRENT CSALÁD EMLÉKIRATAINAK FOLYTATÁSA,
SIR CONOLLY RACKRENT TÖRTÉNETE
Sir Condy Rackrent, Isten kegyelméből a Rackrent birtok törvényes örököse, a család egy távoli ágáról származott. Mivel kevés vagy semmi vagyon nem várt rá születésénél fogva, prókátornak nevelték, mely pályán, kétségen kívül áll - lévén sok jó barátja, aki előmozdítsa, és nem közönséges talentuma neki magának is -, hogy az idő előrehaladtán, és ha el tudja viselni az ama tanulmánnyal járó sok robotolást, egykettőre királyi tanácsos lett volna belőle, ha nem több, de sorsa másképp rendelte, nem is igen volt tárgyalást tartani, összesen csak kétszer, és akkor sem sikerült neki, mert nem kapott honoráriumot, meg nem is tudott a nyilvánosság előtt beszélni. Tanulmányait javarészt a dublini kollégiumban végezte, azonban mielőtt a tizennegyedik évét elérte volna, vidéken élt, egy kicsi, de palával fedett házban, amelyet a főút végéről látni lehetett. Emlékszem rá, amint mezítláb, sapka nélkül futkározott az utcán O'Shaughlin's Townban, fej vagy írást, labdajátékot, golyót meg mit nem játszva a városbeli fiúkkal, akik közül az én Jason fiamat igen kedvelte. Nekem pedig kedves kis fiam volt: nem egyszer esett meg, se kétszer, mikor a szüleinél látogatást tettem - mert mindig szívesen fogadtak ott -, hogy leszökött hozzám a konyhába; szeretett a térdemen ülni, és hallgatni a történeteimet, amiket a családról mondtam, a nemzetségről, amelyből ő is eredt, és arról, hogyha a mostani úr gyerek nélkül hal meg, lehet, hogy ő lesz majd a Rackrent birtok ura. Ezt akkor csak olyan mesefélének szántam, ami tetszik a gyereknek, de az ég úgy akarta, hogy jóslatom beváljék, amiért később igen nagyra tartotta a véleményemet hivatalos ügyekben. Egy kis elemi iskolába járt sok társával együtt, az én fiam is ott volt közöttük, egy osztályba járt vele, és igencsak segítségére volt a tudományokban, amiről Sir Condy később mindig hálával emlékezett meg. Mikor ily módon megszerezte az alapfokú tudást, lovagolni tanult, mely testgyakorlathoz mindig is vonzódott, s még alig állt ki a földből, már vígan galoppozott keresztül-kasul a határban, Sir Kit vadászának felügyelete alatt, aki nagyon megszerette, sőt olykor a puskáját is odaadta neki, és magával vitte vadászni. Így hamar megismerték és megszerették a környék szegényei, mert alig volt kunyhó, ahova egyik vagy másik reggel ne tért volna be a vadásszal egy kis pohár whiskyre, hogy jobban érezze magát, megmelegítse a szíve táját, és kiszorítsa a hideget a gyomrából. Az öregek azt szokták mondani neki, hogy igen nagy a hasonlóság közte és a boldogult Sir Patrick között; ez serkentette arra, hogy az ő példáját kövesse, hogyha úgy fordulna a szerencséje. Mikor elérte azt a kort, hogy kollégiumba adják, elutazott tőlünk, és oda volt, míg be nem fejezte a tanulást, és be nem töltötte tizenkilencedik életévét, mert, minthogy születésénél fogva nem örökölt birtokot, az övéi úgy gondolták, hogy a legjobb nevelésben kell részesíteni, ami pénzért és barátságért elnyerhető; ezért hát sok pénzt ráköltöttek, amíg a kollégiumban és a jogászegyesületben tanult. Keveset rontott rajta, amit a világból látott, mert amikor lejött hozzánk látogatóba, mind úgy véltük, hogy ugyanaz, aki volt, ugyanúgy kenyeres pajtása mindenkinek, és nem fennhéjázó, bár nem kisebb benne a családi büszkeség, mint akárki másban. Későbben, látva, hogyan él Sir Kit és a zsidó úrnő, s hogy senki sem áll közte és a Rackrent birtok között, nem törődött annyit a hivatalával, mint amennyire elvárták volna tőle, és bérlők és mások juttattak neki pénzt titokban, miután kézjegyével ellátott írást kaptak tőle, amelyen bérleti megállapodásokat és törvényes kamatot ígért arra az esetre, ha ő lesz a birtok ura. Mindez sűrű titok volt, mert féltek, hogy a jelenlegi tulajdonos, ha hírét venné, megharagudna szegény Sir Condyra, és igyekeznék kiforgatni az örökségből, koholt per révén másnak juttatva a birtokot a törvényes örökös helyett. Sir Murtaghtól kitelt volna ez, de Sir Kitet sokkal inkább elfoglalta a széptevés, semhogy jogszabályok után nézzen, akár ebben, akár más esetben. Ezekről az ügyekről csak azért szóltam, hogy lássák, milyen volt a vagyoni állapota, mármint Sir Condyé, amikor birtokba vette a Rackrent uradalmat. Első évi jövedelméből egy fillért sem mondhatott magáénak, és nem vezetvén elszámolást, s magát akkora társasággal vévén körül, mint ő tette - sok más okkal együtt, amiket hosszú lenne mind elsorolni -, ez lett minden bajának kezdete. Jason fiam, aki addigra kinevezett intéző lett, és pontosan ismerte az úr ügyeit, mindent nyíltan elmagyarázott Sir Conollynak, és tudomására hozta, micsoda helyzetben vagyon. A nagy bérhozamból majdnem az egész a kamatokra ment, de mivel, a nagyobb kényelem okáért, hagyták nőni a kamatokat, a tőke hamarosan megkétszereződött, és Sir Condynak újabb adósleveleket kellett adnia arról a kamatról, amely most már tőkévé lett, és így tovább. Ez hát így folytatódott, közben pedig a fiam viszonzást kért sok évi fáradságáért és a családnak tett ingyen szolgálataiért. Sir Condynak viszont nem tetszett volna, hogy maga vegye kézbe az ügyeit, vagy akár csak el kelljen igazodnia köztük, azért inkább jutányos bérért megegyezett a fiammal néhány hold földben, aminek a bérlete épp lejárt. Alighogy lepecsételték a szerződést, Jason kiadta a földet feles bérlőknek, hogy kiteljék belőle a földbér, és mindebből évi kétszáz font haszna lett - nem is olyan sok, ha meggondoljuk, milyen régóta volt akkor már intéző. Két évvel később, tizenkét évi törlesztésre, megvette azt a földet, mert Sir Condy meg volt szorulva pénz dolgában, és végrehajtással fenyegették. Ugyanakkor a fektetésekre fordított összeget is elengedték Jasonnak. Volt a birtokon egy vadászlak, Jason fiam földjéhez elég közel, szemet is vetett rá akkoriban, és egy kicsit haragudott Sir Condyra, mivel azt mondta, hogy bérbe adja valakinek, egy idegennek, aki épp csak akkor vetődött a mi vidékünkre. Ezt az idegent Moneygawl kapitánynak hívták. Fia és örököse volt a Moneygawloknak Mount Juliet's Townból - ezeknek nagy birtokuk volt a miénkkel szomszédos megyében; és az uram sehogy sem akarta volna megbántani a fiatalurat, akinek pedig a Vadászlak kedves ábrándja volt, ezért az uram visszaírt neki, hogy szíves örömest rendelkezésére bocsátja, és ha megtisztelné kedves társaságával a Rackrent kastélyban, akkor valamelyik délelőtt átlovagolhatnának a Vadászlakhoz, és szemügyre vehetnék, mielőtt a bérleti szerződést aláírják. Ennek megfelelően a kapitány meg is érkezett hozzánk, és Sir Condyval úgy összebarátkoztak, hogy jobban se kell; folyvást együtt jártak ki célba lőni meg vadászni, esténként pedig ugyancsak vígan voltak; Sir Condy, természetesen, meghívást kapott Mount Juliet's Townba; felelevenítették a családjaik közötti régi barátságot, Sir Patrick idejéből, és Sir Condy nem lehetett meg anélkül, hogy legalább háromszor egy héten ne legyen náluk, ami nagyon elszomorított, mivel tudtam, éspedig a kapitány lovászától és inasától, hogy emlegették Mount Juliet's Townban; bohócot csináltak belőle, valósággal a vendégek szórakoztatására, ámbár ebből a szokásukból hamarosan kigyógyultak egy véletlen folytán, amely úgy meglepte őket, akárcsak engem. Valami irkafirka volt az, amit az idős Mr. Moneygawl legkisebb lányának, Miss Isabellának a komornájánál találtak, attól bomlott ki az egész titok: a kisasszony apja, úgy beszélik, olyan volt, mint aki megháborodott az ő elméjében, s káromkodott és esküdözött, mondván, hogy sohasem gondolta volna, amikor az uramat házába invitálta, hogy az ő lányának ilyen férj még csak eszébe is jusson. De amit beszéltek, egy szalmaszálat sem ért, mert, amint Isabella kisasszony szolgálójától megtudtuk, ifjú úrnője se látott, se hallott, úgy beleszeretett Sir Condyba mindjárt legelőször, amikor az uram a kisasszony bátyjával beállított hozzájuk vacsorára. A szolga, aki aznap este az uram széke mögé volt beosztva, azt mondta, hogy ő tudta meg elsőnek a dolgot, de nem nagyon lehetett hinni neki, mert nem szólt róla mindjárt, csak jóval később; mégis könnyen lehet, a későbbiekhez képest, hogy nem volt messze tőle, mert a vacsora közepe táján azt mondja, amint a színjátszásról került szó - mert színházuk volt, és Mount Juliet's Townban éppen akkor híres komédiások tartózkodtak -, hát Miss Isabella hirtelen csak odafordul az én uramhoz, és azt mondja:
- Látta-e a színlapot, Sir Condy?
- Nem én, nem láttam - szólt az úr.
- Annál inkább szégyenére válik - szólt a lány bátyja, a kapitány -, mert nem tudja, hogy a húgom Júliát játssza ma este, és nincs még egy asszony egész Írországban, aki úgy tudná játszani, mint ő, akár színésznő, akár magánszemély.
- Igen örvendek hallásán - mondta Sir Condy, azzal több szó nem esett erről, egyelőre.
Sir Condyt azonban ezalatt és még utána is jó ideig iszonyú gondok gyötörték, hiszen nem kedvelte ő sem a színjátékokat, sem pedig Miss Isabellát; szemében, amint otthon egy tál whisky-punch mellett megvallotta, a kis Judy M'Quirk, ki az én nővérem fiának volt a lánya, húsz Miss Isabellával is felért. Sokat látták egymást, amikor az úr vadászni ment, és beköszönt Judy apjának kunyhójába egy pohárka whiskyre, mielőtt még övé lett volna a birtok, és, amint Judy megvallotta, volt is közöttük valami ígéretféle, hogy Sir Condy majd elveszi feleségül. Akárhogy is volt, nem állhattam meg, hogy ne sajnáljam szegény uramat, amiért nem tudott választani közöttük - amilyen vajszívű ember volt, senkit meg nem haragított volna, Isten nyugtassa! Igaz, ami igaz, nem is lett volna szokása szerint való, hogy barátságtalannak mutatkozzék Miss Isabella iránt, aki, amint az úr mondta, őérette haragította magára minden rokonságát; azután meg a kisasszonyt be is zárták a szobájába, s megtiltották neki, hogy őrá gondoljon; ettől pedig az úrnak felforrt a vére, mivel, amint megjegyezte, az ő családja van annyira előkelő, mint az övék, és egy Rackrent akárki Moneygawlnak méltó párja lehet, ami igaz is volt az utolsó szóig. De keserves volt látnom, hogy ezek miatt Sir Condy elméjében egyre inkább hajlik arra, hogy Miss Isabellát a rokonai akarata ellenére Skóciába szöktesse a kisasszony kívánsága szerint.
- Szegény Judynak befellegzett - mondtam, sóhajtva mélyet, mikor egyik este kicsit víg kedvében volt, és én bátorságot vettem a szólásra; a személyzeti ebédlőben álldogált kettesben velem, amint szokása volt.
- Nem úgy van az - mondta -, soha máskor nem kedveltem jobban, mint ebben a percben, és hogy bebizonyítsam - szólt, s kivette kezemből a félpennyt, ami a dohányomból visszajárt -, hogy te is láthasd, Thady, sorsot vetek most mindjárt, melyiküket vegyem feleségül, őt vagy Mr. Moneygawl lányát Mount Juliet's Townból. Így legyen.
- Ó, még mit nem! - mondok, igyekezvén könnyen venni az ügyet; gondoltam, majd meglátom, mit tesz ezután. - Méltóságos úrnak tréfálni tetszik, úgy igaz, mert hiszen a mi szegény Judynk nem jöhet szóba Miss Isabella mellett, akinek, azt mondják, igen sok pénze van.
- Fütyülök a pénzre, mindig is fütyültem, akármit beszélnek is az ismerősei - felelte Sir Condy büszkén. - Most pedig, hogy vége legyen - azt mondja -, itt nyomban el fog dőlni, hogy mitévő legyek. - Azzal olyan szörnyű esküvést tett, hogy ijedtemben keresztet vetettem. - Erre a könyvre - szólt, felkapván a balladáskönyvemet, mert imakönyvnek vélte, holott az az ablakpárkányon hevert -, erre a könyvre - azt mondja - és minden könyvre, amit valaha is kinyitottak vagy becsuktak, pénzfeldobásra bízom a sorsom, és azért most, Thady, add ide azt a tollat a tintatartóból - azzal keresztet rajzolt a penny sima felére -, Judy M'Quirk - azt mondja -, ez az ő jele.
Isten nyugtassa! a keze bizonytalan volt egy kicsit a sok whisky-punchtól, de könnyű volt átlátni, hogy a szíve szegény Judynak pártján van. Az én szívem meg a torkomban dobogott, mikor a félpennyt a levegőben láttam, de nem szóltam egy szót sem, s amikor az érme földet ért, örülhettem, hogy megtartóztattam magamat, mert úgy igaz: szegény Judynknak befellegzett.
- Judynak nincs szerencséje - mondtam, s nevetni igyekeztem.
- Nekem, nekem nincs szerencsém - mondta az úr, és azóta se láttam senkit úgy lesújtva: felemelte a félpennyst a kőről, és lassan kiment, a csapástól hirtelen kijózanodva. S azután, ámbár olyan könnyű kedvű úr, azt lehetett hinni, semmi a kerek világon nem bírhatja már arra, hogy egy olyan esküt, melyet még ifjan megtanult tiszteletben tartani, visszavonjon; jól emlékszem rá, én oktatgattam áfonyáért pénzt feldobni annak idején, mikor még a térdemen lovagoltattam. Így hát tudtam, hogy Miss Isabella dolga úgyszólván biztos, és nem is lehetett mást szólnom, mint boldogságot kívánnom neki, amit meg is tettem egy héttel utóbb, amikor Miss Isabella visszatért Skóciából szegény urammal.
Az új úrnő fiatal volt még, amint gondolni is lehet egy oly hölgyről, akit a saját akaratából Skóciába szöktetnek; de csak a fátylon át láthattam, mivel, már akár szégyenlősségből, akár divatból, fátylat viselt az arcán.
- Egyetlen szerelmem, hát gyalog kell átmennem e közt a tömérdek ember között? - kérdezte Sir Condytól, minket értve rajta, szolgákat és bérlőket, akik összegyűltünk a hátsó kapunál.
- Drágám - felelt Sir Condy -, nem lehet másképp, mint hogy gyalog menj, vagy hogy az ölemben vigyelek a házig, hiszen látod, hogy a hátsó út szűk a kocsinak, az elülső feljárón pedig keresztbe dűltek a gyámoszlopok, arra sem tudunk behajtani, a romok miatt.
- Plátón, jól érvelsz! - válaszolt az úrnő, vagy valami hasonlót mondott; annyi bizonyos, hogy nem értettem; amikor pedig a lába megbotlott egy törött kocsikerékdarabban, megint csak így kiáltott:
Ó, irgalomnak minden angyali
S ti égi szolgák, most őrizzetek!
No, gondoltam, úgy igaz, ha nem is zsidó, mint a legutóbbi, akkor is bolond, és az ugyanolyan rossz: szegény uramnak is jobb lett volna, ha szegény Judyt választja, neki legalább ép az elméje.
Úgy is volt öltözve, mint valami bolond, sohasem láttam hasonlót sem azelőtt, sem azóta, nem is tudtam levenni róla a szemem, hanem mentem utána, és amikor bement az alacsony hátulsó ajtón, a kalapjáról felálló tollak megtörtek, és amikor a konyhában találta magát, előhúzott a zsebéből egy kis üvegcsét, hogy azt szagolja, és így szólt: - Ó, minő szörnyű hely! Mindjárt elájulok a hőségtől!
- Drágám, csak három lépés, és átérsz a konyhán, és levegőt is jobban kapnál, ha felhajtanád a fátyolod - mondta Sir Condy, azzal hátravetette a fátyolt, és én megláttam az arcát. Cseppet sem volt olyan, mint aki mindjárt elájul; megvolt a szép természetes színe, legalábbis annak gondoltam, azonban a komornája utóbb megmondta nekem, hogy az festett szín, de ha arcszínt meg mindent egybeveszek is, szépség dolgában akkor sem, semmiképp sem lehetett szegény Judyhoz mérni, és Judy bizony ért annyit, hogy pénzfeldobás döntsön közöttük; de lehet, hogy elfogult vagyok Judy iránt, akinek, mondhatnám, elfoglalta a helyét, és meglehet, hogy mindezt az előítélet mondatja vélem.
Meg kell adni azonban, ahogy jobban megismertük, kitetszett, hogy a gazdálkodásban igen bőkezű - csepp sem volt benne a Skinflint-zsugoriságból, mindent a házvezetőnőre hagyott, és a komornája, Mrs. Jane, aki vele ment Skóciába, váltig hajtogatta, hogy az úrnő nagylelkűségben párját ritkítja. Ritkán vett fel egy ruhát kétszer egyformán, vagy talán még sohasem, így beszélte Mrs. Jane, hanem mindenét szét szokta tépdesni és elajándékozni, mivel apja házánál nem szoktatták arra, hogy valaminek az árával gondoljon, és való igaz, a Rackrent kastélyban is így akarta folytatni, de mikor utánakérdeztem, megtudtam, hogy az apja úgy megdühödött rá, amiért elszökött hazulról - mikor pedig rázárta az ajtót, és megparancsolta neki, hogy soha többet ne gondoljon Sir Condyra -, hogy nem fog adni egy fillért sem, s így az asszonyom még szerencsésnek mondhatta magát, hogy volt néhány ezer font saját pénze, amit egyik szerető nagyanyja hagyott rá. Ez bizony igen nagy segítségnek bizonyult az elején.
Nagy életet kezdtek, az úrnő és az úr, a legszebb hintó és a legszebb kétkerekű volt az övék, meg lovak és libériák serege, és úgy megadták a módját, amikor viszonozták az esküvői látogatásokat, mint senki más a megyében, s mindjárt azt is bejelentették, hogy az úrnő apja magára vállalta a méltóságos úr összes adósságát, amire persze újabb hitelt adtak neki a szállítói. Minden úgy ment, mint a karikacsapás, és én nem tehettem mást, mint hogy csodáltam úrnőm szellemét, s büszke voltam rá, hogy a Rackrent kastély újból a régi fényében ragyog. Asszonyomnak kiváló ízlése volt az építkezésben, és a bútorokhoz meg a színjátszótermekhez is kiválóan értett; semmi sem maradhatott a helyén, és a vendégszobából teátrumot csináltatott, ahogy ő nevezte, s úgy bánt mindennel, mintha pénzverdén ülne - én meg persze azt gondoltam, tudja, mit csinál, annál inkább, mivel Sir Condy egy árva szót sem szólt. Minden kívánsága - Isten nyugosztalja! - csak egy kis csend és nyugalom volt, s hogy este békén megihassa az üveg borát vagy a whisky-punchát egyedül. Már ennyi csak kijár, igaz, ami igaz, minden gentlemannek, de az én úrnőm nem szenvedhette a whisky-punch szagát.
- Drágám - azt mondja az úr -, épp eléggé szeretted, mielőtt összeházasodtunk, most hát miért nem állhatod?
- Drágám - szólt az úrnő -, én sohasem éreztem rajtad, különben biztos lehetsz felőle, hogy nem szántam volna rá magam, hogy hozzádmenjek.
- Sajnálom, drágám, ha így van, de ezen most már nem segíthetünk - válaszolta az uram, anélkül, hogy indulatba jött volna, vagy bármi elváltozott volna rajta, csak szép nyugodtan töltött magának még egy pohárral, és kiitta az úrnő egészségére.
Ezeket az inas beszélte el nekem, aki észrevétlen járt ki-be, whiskyt, forró vizet és cukrot szolgálva fel, mikor mire volt szükség. Ahogy az uram az utolsó korty whisky-punchot is lenyelte, az úrnőt elfogta a zokogás, hálátlan, barbár, alávaló nyomorultnak nevezte az urat, és hisztérikus rohamba esett, azt hiszem, Mrs. Jane így hívta az állapotát; szegény uram pedig igen megijedt, mert soha még ilyet nem látott életében, térdre is hullott az úrnő előtt, és amilyen vajszívű teremtés volt szegény, kivitette a whiskyt, kérte, hogy tárjanak ki minden ablakot, és átkozta magát; az úrnőm pedig magához tért, és amint látta, hogy ott térdel előtte, kérte, hogy álljon fel, nehogy még egyszer rosszul találjon esküdni, mert, azt mondta, biztosan tudja, hogy az úr nem szereti, és sohasem szerette. Ezt Mrs. Jane-től hallottuk, mert ő volt az egyetlen személy, aki az esetnél jelen volt.
- Drágám - feleli az úr, s közben, úgy igaz, Judyra gondolt, mint ahogy gondolhatott is rá -, akárki is mondta ezt neked, gyalázatos rágalmazó, és ebben a percben elzavarom a háztól, csak mondd meg, ki volt.
- Hogy ki mondta? Micsodát? - szólt az úrnőm, ültében hirtelen felegyenesedve.
- Semmit, egyáltalán semmit - felelte az úr, látván, hogy elszólta magát, és hogy az úrnő csak általánosságban beszélt -, csak azt, amit éppen most mondtál, Bella, hogy nem szeretlek. Ki mondta ezt neked?
- A józan ész, az súgta meg nekem - felelte az úrnő, s arcát zsebkendőjébe temetve, és Mrs. Jane-nek támasztva a hátát, olyan sírásba kezdett, mintha a szíve akarna megszakadni.
- Ugyan már, Bellám, mire jó e különös viselkedés? - mondta szegény uram. - Ha senki nem mondott semmit, akkor mit vettél ennyire szívedre, és mi az, amiért ilyen mértékben felizgathatnád magadat is és engem is?
- Jaj, ne szólj többet, ne szólj többet, minden szavaddal meggyötörsz - sírta az úrnő. - Ó, Sir Condy, Sir Condy! Én, aki azt reméltem, hogy megtalálom benned...
- Nohát, lelkem, ez már sok egy kicsit; próbálj meg uralkodni magadon, kedves Bellám, nem vagyok-e férjed, éspedig olyan, akit magad választottál, és nem elegendő-e ez?
- Istenem, sok! Sok egy kicsit! - sírt az úrnő kezét tördelve.
- Ugyan, édes lelkem, térj magadhoz, az égre kérlek. Nézz körül, nem tűnt-e el a szobából a whisky-punch, korsó, pohár, minden? Mi panaszod lehet még e kerek világon?
De az úrnő csak sírt, sírt, s a világ legszerencsétlenebb asszonyának nevezte magát, és sok egyéb méltatlan sértés között azt kérdezte az uramtól, hogyan is szolgálhatna illő társasággal őneki, amikor reggelig iszik? Ezzel igen felingerelte az urat, pedig az nem volt könnyű; az úr azonban azt felelte rá, hogy ami a reggelig való ivást illeti, utána is éppolyan józan, akár az úrnő, s hogy az nem számít, mennyit iszik valaki, feltéve, hogy meg nem árt neki, és nem ingatja meg a lábán; önnön személyéről pedig az a véleménye, hogy származását tekintve bármely úrnak vagy hölgynek megfelelhet az egész országban, különben pedig soha nem állta útját, hogy az úrnő olyan társaságba járjon és olyan vendéget hívjon, amilyen neki tetszik, és amióta feleségül vette, mindent megtett, hogy a Rackrent kastélyban jól érezze magát, házuk mindig tele volt vendégekkel, ha pedig az úrnő rokonai nem voltak köztük, mondta az úr, az az ő hibájuk, a gőgjüké, amelyből sajnálattal tapasztalja, hogy asszonyom őnagysága kínosan nagy részt örökölt. Így befejezve, ami mondandója volt, fogta a gyertyát, és visszavonult szobájába, az úrnőmet pedig három napig lelte a rossz ezután, ami sokkal tovább is eltartott volna minden bizonnyal, azonban néhányan az övéi közül, ifjú hölgyek, unokatestvérek, másodunokatestvérek, szegény uram sürgető hívására mégis eljöttek a Rackrent kastélyba, s ezért igyekeznie kellett, ahogy Mrs. Jane mondta, hogy összeüthessen nekik egy kis színjátékot; úgyhogy olyan egészséges lett, és olyan szépen kiöltözött, és látnivalóan olyan boldog volt, amilyen csak lehetett, és az ifjú hölgyek, akik az öltözőszobájában hajdanán mellette sürögtek-forogtak, mind azt mondták, Mrs. Jane füle hallatára, hogy ő a legboldogabb menyecske, akit valaha láttak, és hogy igaz, ami igaz, egyedül a szerelemből kötött házasság tesz boldoggá, hogyha a házasfelek vagyoni állapota valamiképp is ezt lehetővé teszi.
Ami a vagyoni állapotot illeti, Isten a megmondhatója, keveset tudtak az igazságról, az úrnő néhány ezerje nem tarthatott örökké, különösen úgy nem, ahogy ő bánt vele, s minden postával háromrét vastag levelek érkeztek a kereskedőnéptől, évről évre felgyarapodott, se vége, se hossza számlákkal. Jason fiam mindet odaadta az úrnak, Sir Condy pedig mind olvasatlanul hagyta a sürgetéseket, mert gyűlölte a bajlódást, és még arra sem lehetett rávenni, hogy üzleti ügyekről való beszédet meghallgasson. Mindig csak halogatta, mondván: - Intézd el valahogy - vagy: - Mondd nekik, hogy jöjjenek holnap - vagy: - Hozd elő alkalmasabb időben. - Mármost nehéz volt eltalálni az idejét, mikor lehessen szólni vele, mert délelőtt az ágyban volt, este pedig a bor mellett, ahol egy úr sem szereti, ha háborgatják. Tizenkét hónap telhetett el, míg a dolgok odáig jutottak, hogy több halasztás nem volt lehetséges, bár a Rackrent kastély népe éppen eléggé hozzászokott már, hogy napról napra éljen. Emlékszem, egyik nap, amikor ismét nagy vendégsereg gyűlt össze, s csak ültek a homályban, vagyis inkább sötétségben a szalonban, vacsora után, az úrnőm már ötödször csengetett gyertyákért, senki sem akart menni, végül is a házvezetőnő felküldte az inast, aki odaállt az úrnő széke mögé, s onnét suttogta a fülébe, hogyan áll a dolog.
- Úrnőm - azt mondja -, elfogyott a gyertyánk.
- Ejnye - imigyen az úrnő -, hát ülj lóra, vágtass, ahogyan tudsz, Carrick O'Fungusba, és hozzál gyorsan.
- És küldj fel valakit a színjátszóterembe is, hátha maradt még ott pár gyertyavég - toldotta meg Sir Condy, mert éppen úgy állt, hogy hallhatta a mondottakat. De az ember hamarosan visszajött azzal, hogy nincsen ló, amit megülhetne, csak egy, de annak is hiányzik egy patkója.
- Akkor eredjetek Sir Condyhoz, én nem értek a lovakhoz - mondta az úrnőm -, miért zaklattok ilyesmivel? - Hogy egyeztek meg, hogy sem, bizony már nem is tudom, de amennyire visszaemlékezhetem, a kis szolgát szalasztották át Jason fiamhoz, hogy adjon kölcsön gyertyát aznap estére. Egy másik alkalommal, télen, éspedig egy keserves hideg napon, nem volt tőzeg begyújtani az ebédlőben és odafent, s alig-alig volt elég a főzéshez is. Elküldték a gyereket, hogy járja be a szomszédságot, talán tud egy keveset kérni vagy kölcsönkapni, de sem pénzért, sem barátságért nem kapott, így hát, szükség törvényt bont, mégiscsak Sir Condyt kellett megzavarnunk. - Nohát, ha az egész környékben nem kaptok tőzeget, akkor sem kell a szót szaporítani, menjetek, vágjatok ki egy fát.
- Melyik fát, méltóságos uram? - merészkedtem kérdezni.
- Akármelyiket, amelyik elég a kályhában - felelte Sir Condy -, add ki a parancsot tüstént, döntsenek ki egyet, s égjen a tűz mindenütt, mielőtt az úrnő felkelne a reggelihez, mert ő fűt be nekünk, de úgy, hogy nem bírunk megmaradni a házban. Mindig az úrnőre gondolt először, nem is szenvedhetett az hiányt semmiben, amíg az úrnak volt miből adnia. Ez idő tájt, amikor már kezdtek nagyon megszorulni, történt, hogy Jason fiam ismét szólt neki a Vadászlak végett, azzal az úri ajánlattal hozakodván elő, hogy egy összegben kifizeti neki a vételárat, Sir Condy pénzbeli szorultságán könnyítendő. Mármost Sir Condy biztos helyről tudta, hogy a seriffhez két elfogatóparancs is érkezett személye ellen, és a seriff, úgy hozván a balszerencse, nem volt éppen barátja, s így a kötelességét emlegette, amelyet meg kell tennie, még akkor is, ha az ország első emberéről, ha a saját édestestvéréről lenne szó, hát még ha olyasvalakiről, aki a legutóbbi választáson ellene szavazott, ahogyan Sir Condy tette. Azért Sir Condy örömmel elvette a Vadászlak árát Jason fiamtól, hogy ily módon rendezhesse a dolgait; és bizony jó vásárt csináltak mind a ketten, a fiam azért, mert potom áron, szinte semmiért megvette a szép kis ház teljes birtokjogát a maga és minden utódja számára, az úr pedig azzal, hogy potom áron eladta, megmenekült a becsukattatástól. Akárhogy is, Sir Condynak szerencsét hozott ez az alku, mert még mielőtt elfogyott volna a pénz, jött az országos választás, és lévén, hogy mindenki szerette az egész megyében, s családja a legősibbek közül való, senkinek sem volt több joga rá, mint neki, hogy képviselőnek jelöltesse magát, és minden barátja, ismerőse, mondhatni az egész megye eljött hozzá, hogy az előbbi képviselő ellen beszéljen, akinek pedig eszébe sem volt, hogy sor kerülhet a vetélkedésre. Uramnak a zaklatásokkal teli választási hadjárat nem nagyon volt ínyére, sem az a sok rosszakarat, amit a megye békéjét zavarván, felkelt majd maga ellen, és a szükséges kiadások sem voltak csekélyek, de egyik híve a másiknak adta a kilincset, mind ígérvén, hogy kezességet vállalnak érte, - és küldöttségbe álltak össze, és körleveleket írtak a nevében, korteseket bíztak meg helyette, és minden ügyét intézték, úgy, hogy nem is kellett tudnia róluk; és végül az úr még örült is, hogy így fordultak a dolgok; az úrnőt pedig a választás egészen tűzbe hozta, és a Rackrent kastély éjjel-nappal nyitva állt mindenkinek, s úgy gondolom, hogy az úrnő sohasem tetszett még olyan szépnek, mint akkor. Nagy vacsorákat adtak, és az urak addig ittak Sir Condy sikerére, míg úgy vitték ki őket a teremből, s aztán a nagy tánc utána, meg a bálok, a hölgyek is mind hajnalban fejezték be a mulatságot - korhelylevessel. Szerencse volt, hogy a vendégek egész éjjel fenn akartak maradni, mert nem lett volna elég ágyunk ennyi embernek, bár hajnal felé mégis mindig felállítottunk egy-két fekvőhelyet a szalonban azoknak, akik kérték. Én, amikor láttam, mi megy ott végbe, mikor láttam a tenger sok bordóit lefolyni olyanoknak a torkán, akiknek semmi címük nem volt arra, hogy igyanak belőle, s láttam a töméntelen sok húst, ami felmegy az ebédlőbe és nem jön vissza, meg ami még ennek-amannak a lépcsőkön alul is jut, meg nem állhattam, hogy ne sajnáljam szegény uramat, akinek egyszer mindezért fizetnie kell, de nem szóltam, mert féltem, hogy ellenséges indulatot keltek magam ellen. Előbb vagy utóbb csak elérkezik a választás napja, mondtam magamban, és minden véget ér, s el is jött valóban az a nap, a legdicsőbb nap volt, amelyet valaha is boldog voltam megérni.
- Hurrá! Hurrá! Éljen Sir Condy Rackrent! Éljen soká! - reggel erre ébredtem, s mást se hallottam egész nap, és egy árva lélek sem maradt józan, csak amikor szavaztak, annyira, hogy illőképpen leadhassák a szavazatukat, s kiállják a prókátorok akadékoskodását, akik ugyancsak megszorongattak bennünket, és egy-két szabadbirtokosunkat megszállta a félsz, mivel sohasem is volt szabad birtokuk, amire esküdhettek volna. Sir Condy pedig nem akarta, hogy őérte hamisan esküdjön bárki is, ami a másik oldalon, Isten a tudója, bizony megtörtént; de erről most ne beszéljünk. Párthíveink közül néhányat megriasztott a törvénybeliek ama kérdése, hogy "voltak-e azon a földön, ahol a szabad bérlemény, amelyre esküsznek, elterül". Nos, Sir Condy - ügyelvén azok lelkiismeretére, akik nem jártak még azon a földön, s így mikor a törvény emberei faggatták, nem esküdhettek meg rá - hozatott néhány kapavágásnyit gulteeshinnaghi tanyájának földjéből, s mikor a földet meghozták, egyenként mindenkit ráültetett, így azután nyugodt lelkiismerettel megesküdhettek, hogy voltak azon a földön. Ezzel a kis tisztességes segítséggel megnyertük a napot. Azt gondoltam, meghalok a boldogságtól az utcán, mikor megláttam az uramat, amint diadalmenetben körülhordozták; födetlen fővel volt, és zuhogott az eső, mintha dézsából öntötték volna, az a sok nép meg csak ment utána föl-le az utcákon, és ő bókolt jobbra-balra, és kezét nyújtotta az egész városnak.
- Sir Condy Rackrent volna az, ott abban a hordozószékben? - kérdezte a tömegből egy ismeretlen.
- Ő hát - mondom -, ki más lehetne? Isten éltesse sokáig!
- Akkor hát maga talán a választói közül való? - kérdezte.
- Nem én - mondom -, csak az ő házát szolgáljuk kétszáz éve, vagy több is lesz már annak, én és minden rokonságom.
- Úgy hát kegyednek szerencse - toldja a szót az ismeretlen -, hogy Sir Condy ott van, ahol van, mert ha bárhol másutt lenne, mint a képviselői székben, akkor ebben a minutumban rosszabb helyre kerülne; mivel engem azért küldtek ki, hogy elzárassam, nézze, itt a parancs a zsebemben.
Elfogatóparancs volt, amit a borkereskedő, az a csirkefogó írt alá szegény uram ellen, néhány száz font adósság miatt, mely olyan régről származott, hogy szégyen, gyalázat volt vele előhozakodni abban az órában.
- Tegye csak vissza a zsebébe azt az okmányt, és ne gondoljon rá a következő hét évben, igen tisztelt barátom - mondom. - Az úr most, Istennek hála, képviselő lett, s mint ilyet, nem lehet bántani; és hogyha elfogadja egy együgyű tanácsát, jobb lesz, ha inkább félrehúzódik az útból a mai napon, máskülönben aligha meg nem kapja a járandóságát az uramnak ennyi híve között, hacsak nem iszik az egészségére a többiekkel együtt.
- Ennek cseppet sem vagyok ellene - felelte ő. Betértünk egy kocsmába, amit az uram kedvéért nyitottak meg, és ott erről is, arról is jó sokáig elbeszélgettünk.
- Hogy van az - azt mondja -, hogy a kegyed ifjú ura ilyen jól állja a sarat? Úgy hallottam, hogy Mindszentkor lejárt a tizenkét hónapja.
- Soha nem volt jobb egészségben és vidámabb kedvében - mondtam.
- Nem arról beszélek - felelte -, hanem arról, amit széltében-hosszában beszélnek, hogy tönkrejutott.
- Sebaj - mondom -, a seriffek az elmúlt két évben kedves jó barátai voltak az úrnak, az alseriff pedig mind a kettő gentleman volt, és meg is kérleltük őket kellőképpen, és így az idézések elfeküdtek náluk egy darabig, s azután, amint Jason fiamtól tudom, hogy szokás ily esetekben, visszaküldték őket oda, ahonnan jöttek - Isten fizesse meg nekik! -, megírva szépen latinul, hogy Sir Condy Rackrent nevű személy az ő vidékükön nem volt fellelhető.
- Ó, én kiismerem magam az effélékben - már megbocsásson -, jobban, mint kegyed - szólt ő, s nevetett, és ivott egyet az uram egészségére, ilyenformán hitetvén el velem, hogy szívbeli őszinte híve az úrnak, pedig először a látszat - hogy úgy mondjam - kissé gyanakvásra késztetett. - Igaz, ami igaz - mondja, folytatván a tréfálkozást -, van, aki ha nyakig ül is az adósságban, csak annál vígabban éli világát, mert nem veszi szívére a nehézségeket, máskülönben miként is lehetne, hogy olyan jól és gondtalanul élnek sokan, amint lépten-nyomon láthatjuk, miután már tönkrejutottak?
- Hát az hogy lehet - mondom, mert már felöntöttem egy kicsit a garatra -, hogy a kacsák - mert ilyesmit is látni -, mikor a szakácsné már fejüket vette, gyorsabban szaladnak körbe-körbe a baromfiudvaron, mint elevenen? - Amely elméncségen az idegen elnevette magát, és megjegyezte, hogy még soha nem volt szerencséje a Rackrent kastély baromfiudvarát láthatni.
- De nem sokáig marad ennyiben, remélem - mondom -, a gazdám magát is, mint mindenki mást, szívesen látja a kastélyban: nincs az én uramnál nyíltszívűbb, sem közkedveltebb úr egész Írországban.
Hogy ezután mi történt még s mi nem, nem tudom pontosan, mert addig ittunk Sir Condy egészségére és minden ellenségének romlására, míg csak meg tudtunk állni a lábunkon. Meg se fordult a fejemben akkor és még azután sem jó darabig, hogy szegény uram legesküdtebb ellenségének az útját egyengetem. Ez a szégyentelen azután rávett arra, mikor megnézte a baromfiakat, hogy összeismertessem Jason fiammal - annyit sem tudtam látogatása igazi okáról, mint a gyermek, ki még meg sem született -, és Jason fiamtól megszerezte az úr adósságainak teljes listáját, amit a fiam pontosan vezetett; azután egyenként körbejárta a hitelezőket, és felvásárolt minden követelést - könnyen tehette, hiszen tudta, hogy a hitelezők fele sohanapjára sem vár pénzt Sir Condytól. Azután, mikor ez a nyomorult prókátorfajzat, mint később kiderítettem, hogy az volt, egymaga lett a hitelező, zár alá vette az összes járandóságot és közvetett járandóságot, cartront és félcartront, az egész birtokot, de még ezzel sem érte be, hanem végrehajtást követelt az úr összes javaira, mindenére, egészen a Rackrent kastély bútorzatáig, márpedig az nem sokat ért. De ez olyan része a történetnek, ami még csak ezután következik, és nem jó időnek előtte elmondani semmit: rossz hír gyorsan terjed amúgy is szerte az egész világon.
A választás napjára visszatérve - amely hogyha eszembe jut, örülök, és a szemem könnybe lábad a hálától azokért a szép időkért -, egyszóval a választás után jönnek ám az emberek egyre-másra az úrhoz, mondván, hogy szolgálatot tettek neki a szavazatukkal, és eszébe hozván olyan ígéreteket, amikre nem is emlékezhetett; volt, aki mind a négy fiának egy-egy szabad bérleményt, birtokot kért, a másik bérletének meghosszabbítását, a harmadik bércsökkentést, egyik tíz guineát követelt az úron egypár ezüst csatért, melyet a választáskor adott el neki, s ami később ezüst helyett futtatott réznek bizonyult, a másik hosszú zabszámlával hozakodott elő, oly zabról, aminek a fele pontos tudomásom szerint sohasem került a magtárba, a másik felébe meg bele sem kóstoltak az állatok, olyan volt - de az alkut a választás előtti héten kötötték, és a hintó meg a nyergeslovak kiállítását a kellő napra, meg még egy biztos szavazatot megért annak az embernek a zabja, így hát több szó ne essék ellene. De se vége se hossza nem volt azoknak, akik szerint Sir Condy szavát adta, hogy a fiukból adószedőt, rendőrt vagy más egyebet farag majd, sem azoknak, akik a számláikat hozták, innivalóról, ágyról, szalmáról, lószerszámról, lovakról, meg a szabadbirtokos uraknak postakocsiról, akik mindenünnét, más megyékből is jöttek az úrra szavazni, és nem lehetett, igaz, ami igaz, semmi tartozást rájuk hárítani; mindez együtt olyan sok volt, hogy lehetetlenség volt állni; s azonkívül még a bizottságbeli urak, akik mindent intéztek helyette, és váltig ígérték, hogy egy penny kiadás nélkül megválasztatják, és nagy készségesen több száz fontról álltak érte jót, elfelejtették a jótállásaikat ki is fizetni, és kortesek meg jogászok béreként meg titkos szolgálatokért Isten tudja mennyi tartozást mutattak ki; az én uram pedig rá nem szánta volna magát, hogy bármelyiküktől is számon kérje a jótállást, sem pedig egy szép lónak az árát attól, aki megvette közülük, így hát az ő nyakába szakadt az egész. Mondom, sose tudta rászánni magát, hogy bárki úriembertől pénzt kérjen számon, mivel maga sem szerette az afféle diskurzust, mások viszont, akik nem születtek úrnak, nagyon is udvariatlanul szorongatták ugyanabban az időben; nem is tehetett mást, ha mindannyiuknak eleget akart tenni, mint hogy elutazott előlük, mihelyt lehetett, Dublinba, ahol az úrnő házat bérelt ki, képviselőhöz illőt, és ahol a következő télen át el kellett látnia a tisztjét. Magam maradtam, amikor a család elutazott, s mindent, amit rendeltek és ott felejtettek, utánuk küldtem kocsin. Egyszerre nagy csend lett a Rackrent kastélyban, szobáról szobára jártam búslakodva, hallgatva, amint jó zár híján be-becsapódnak az ajtók, s a szelet, amint befújt a törött ablakokon, amiket az üveges nem jött el megjavítani, az esőt, ahogy becsepegett a tetőn át és a legszebb mennyezeteken is mind az egész kastélyban, elmaradván a tetőfedő, akinek nem fizették ki a számláját, különben nem is lett volna palánk, sem zsindelyünk a régi épületnek arra a részére, amelyik zsindelyezve volt, és amelyen a zsindely leégett, mikor tüzet fogott a kémény; az nyitva állt esőnek, hónak azóta is. Este a személyzeti ebédlőbe mentem, hogy szokás szerint ott szívjam el a pipámat, de elvette a kedvemet, hogy hiányzott a szokásos kis terefere, úgyhogy azután már csak a konyhában maradtam, ott főztem magamnak egy kis krumplit, és az ágyamat is áttettem oda, és minden postanapon végignéztem az újságot, de semmi hír nem volt benne az úrról, a parlamentről, se jó, se rossz, se semmi; hanem aszerint, amit az inas írt haza Jason fiamnak, a kormányban ugyancsak elbántak vele: hivatalt ígértek neki, amit sohasem kapott meg, pedig igen becsületesen támogatta őket valamely ügyben, pártállása ellen, és emiatt ugyancsak meg is szólták, ami igen bántotta, mert azelőtt fölötte buzgó hazafinak tartották a környéken. Az életet és lakást Dublinban sem adták ingyen, és Jason fiam azt mondta: - Sir Condynak hamarosan más intéző után kell néznie, mert én megtettem a magamét, s többet nem tehetek. Az úrnő kezében az ír Bank minden pénze is elolvadna egyetlen télen. Sir Condy pedig soha nem mondana neki ellent, pedig különben se teszi, se veszi.
Mármost nekem nagyon rosszul esett hallanom, hogy Jason ilyen hangon beszél a családról, méghozzá nyilvánosan, amikor húsz ember állja körül az utcán. Azóta, hogy a Vadászlakba költözött, ami saját tulajdona lett, akárhogyan is, de csak lenézte szegény öreg Thadyt, és apránként előkelő úr lett belőle, és a családjából senkit sem vett magához; nem csoda hát, hogy szegény Sir Condy iránt sem volt jobb szívvel, mint a saját fajtájához. Tavasszal az a gazfickó, aki megszerezte Jasontól az adósságlistát, megérkezett zár alá venni a birtokot, amikor Sir Condy még a parlamentben volt, tisztjét ellátandó; s alig hihettem két öreg szememnek meg a szemüvegnek, amelyikkel elolvastam, amit elibém tettek, hogy Jason fiam is aláírta a foglalást, igaz, ő azt mondta, csak a forma kedvéért teszi, mert ily módon könnyebb lesz az ügy lefolyása, mint ha a birtok valaki teljesen idegennek a kormányzása alá kerülne. Hát, alig is tudtam, mit gondoljak, nehezemre esett volna rosszat szólni a saját véremről, és fájt a szívem szegény uram szép birtokáért is, amelyet ezek a jogtudó keselyűk csupa darabokra szaggattak szét; mégsem szóltam egy szót sem, csak vártam mindennek a végét.
Még nem múlt el június, amikor hazajöttek, ő meg az úrnőm. Az úr még aznap este félrevont engem a serfőzőbe, hogy kipanaszkodja magát a fiamról és egyebekről, amikben, tudja jól, hogy nekem semmi részem, és még sokkal többet is mondott, mert nagyon szeretett velem beszélgetni, azóta is, hogy selyemhajú kisfiam volt, még mielőtt a birtokra került volna; és mindazt, amit szegény Judyról mondott, sohasem felejtem, de restellném most elsorolni. Egyetlen gyengédtelen szót sem szólt az úrnőről, csak várta, mint ahogy várhatta is, hogy vajon a rokonai most, amikor ekkora bajban vannak, most sem fognak semmit sem tenni érte, vagy ha érte nem, az úrnőért? Hamar lepergett róla minden, úgy volt jó, ahogy volt, nem volt benne több rosszindulat vagy annak csak az árnyéka is, mint a gyermekben, ki még nem tud szólni. Akkor este is kibeszélte magából minden baját, még mielőtt aludni tért volna. Fogta a whisky-punchcsal teli korsót - akkoriban az úrnő már nem bánta annyira a whisky-punchot, és így azt hihettem, hogy szent a béke köztük; de hamarosan megtudtam az igazságot, méghozzá Mrs. Jane jóvoltából, aki előadta a házvezetőnőnek a helyzet állását, úgy, hogy én is hallottam. Aznap este, mikor az úr hazajött, nem is gondolt másra, csak hogy vígan legyen, és poharát ürítette "annak a vén zsugori ipának és minden Mount Juliet's Town-beli ellenségének romlására". No de az én asszonyom már más véleményen volt, mint korábban, úgyhogy cseppet sem volt ínyére, hogyha, amint mondta, jóakaróit jelenlétében ócsárolják.
- Akkor miért nem jóakaróid most is - szólt az úr -, és miért nincsenek a segítségemre, miért nem adják kölcsön azt az összeget, amit a te tanácsod követve, kedves, és legyőzve büszkeségemet, kértem tőlük? Háromszor jött már posta, amióta elküldtem azt a levelet, amelynek az utóiratában gyors választ kértem, postafordultával, de még semmi hír sincs róluk.
- Alighanem nekem fognak írni a következő postával - azt mondja az úrnő; csak ennyit mondtak akkor egymásnak, de ennyiből is sejteni lehetett, hogy hűvös érzülettel vannak egymás iránt, s hogy bizonyos okkal.
Másnap, mivel postai nap volt, korán reggel elküldtem a kis szolgát a postahivatalba, hogy nézze meg, nem jött-e valami levél, ami a dolgokat jóra fordíthatná; hozott is levelet, le is volt bélyegezve annak rendje-módja szerint, de arra nem volt időm, hogy jobban megnézzem, vagy akármit gondoljak felőle, mert berontott a személyzeti ebédlőbe Mrs. Jane, kezében egy kék kalapdoboz, s ő maga egészen kikelve magából.
- Kedves asszonyom, mi a baj? - kérdem.
- Éppen elég - azt mondja -, nem látja, hogy a kalapdobozom teljesen átázott? Nézze, odavan a legszebb főkötőm, nem is szólva az úrnőéről, és az eső az oka mindennek, ami beesik azon a galériaablakon, pedig ha egy csepp esze van, Thady, igazán megcsináltathatta volna a télen, amíg mi oda voltunk a városban.
- Sehogy se tudtam rávenni az üvegest, asszonyom - mondom.
- Akkor is kifoltozhatta volna, akárhogyan - feleli.
- Ki is foltoztam, asszonyom, ahogyan tudtam, az egyik üveg helyét az ócska párnahuzattal, a másikét a régi zöld színpadi kárpit egy darabkájával. Igazán úgy vigyáztam, ahogy csak lehetett, egész idő alatt, míg maguk oda voltak, és egy cseppecske eső nem sok, de annyi sem hullott be azon az ablakon egész télen át, asszonyom, amíg énrám volt bízva; de most, hogy a család hazatért, és itt a nyár, hát igaz, ami igaz, nem is gondoltam már rá, hanem a főkötője, asszonyom! Istenem, istenem, micsoda kár! De itt van valami, aminek biztosan örül, asszonyom; levél az úrnőnek Mount Juliet's Townból.
Alighogy ezt mondom, szó nélkül kikapja a levelet a kezemből, s fut vele vissza az úrnőhöz a hátsó lépcsőn fel, én meg megyek utána egy darab palával, hogy megfoltozzam az ablakot. Ez az ablak a hosszú folyosón volt, vagy galérián, ahogy az úrnő kívánságára neveztük, szóval galérián, amely az úr és az úrnő hálószobájához vezetett. És mivel az ajtón nem volt zár, és rossz volt a retesze is, félig nyitva maradt Mrs. Jane után, és amíg az ablakot javítottam, mindent kihallottam, ami odabent elhangzott.
- Nos, mit írtak neked, Bella drágám? - azt mondja az úr. - Sokáig olvasod.
- Ma nem borotválkozik, Sir Condy? - szól vissza az úrnő, és a levelet zsebébe teszi.
- Tegnapelőtt borotválkoztam, kedves - azt mondja az úr -, és most éppen nem azon jár az eszem, de akármit megteszek, hogy kedvedben járjak, s hogy béke és nyugalom legyen, drágám - s egy pillanatra megláttam az arcát a kandalló feletti csorba tükörben, mikor felállt, hogy az úrnő tetszése szerint megborotválkozzék benne. De az úrnőm nem mozdult erre sem, csak olvasta tovább a könyvét, míg Mrs. Jane a háta mögött a haját fésülte.
- Mit olvasol, drágám? Ssz! Megvágtam magam ezzel a borotvával! Huncut volt, akitől vettem, bár az is igaz, hogy még nem adtam meg az árát. Mi az, mit olvasol? Hallottad, hogy kérdeztelek, drágám?
- Werther keservei - felelte az úrnő, én legalábbis így hallottam.
- Nekem inkább Sir Condy keservein jár az eszem - tréfálkozott az úr. - Mi hír Mount Juliet's Townból?
- Semmi - azt mondja az úrnő -, csak megint a régi história, mind azt hánytorgatják még mindig, amin most már nem lehet segíteni.
- Hogy hozzám jöttél feleségül? - kérdezte az úr, folytatva a borotválkozást. - Mi kényszerít arra, hogyha, amint mondtad, nem lehet rajta segíteni, mégis beszéljünk róla?
Erre az úrnő olyan nagyot sóhajtott, hogy a folyosóról is egészen jól hallottam.
- Nem bánt-e velem alávaló módon, Sir Condy - szólt az úrnő -, amikor nem mondta meg, mielőtt feleségül mentem magához, hogy el van adósodva?
- Megmondani, drágám! - szólt Sir Condy. - Kérdezted-e egyszer is, egy szóval is? És nem voltak-e elegen körülötted, akik másról sem beszéltek naphosszat, hogyha hallgatni akartál volna azokra a rágalmakra?
- Nem rágalmak azok, és az én barátaim sem rágalmazók, és nem akarok róluk udvariatlan szót hallani, amilyet oly sokszor hallanom kell - azt mondja az úrnő, s azzal elővette a zsebkendőjét -, igenis, jó barátaim, és ha megfogadtam volna a tanácsukat... De apám rosszul tette, hogy bezárt, azt meg kell adni. Az volt az egyedüli méltánytalanság, amivel vádolhatom; mert hogyha nem zárt volna be, soha nem szántam volna rá magam arra, hogy megszökjem, mint ahogy tettem.
- Kedvesem - szólt az úr -, most már, hogy megtörtént a dolog, ne sírj és ne gyötörd magad, és olyan férjed van, akit, mindannyiukkal szembeszállva, magad választottál magadnak.
- Ó, most már tudom, túl fiatal voltam ahhoz, hogy magam válasszak, akkor, amikor megszöktetett, bizony, Sir Condy - szólt az úrnő, és újfent felsóhajtott, amire az uram, úgy, ahogy volt, félig borotváltan, hátrafordult meglepetésében.
- Nohát, Bella - azt mondja -, nem tagadhatod, amit ugyanolyan jól tudsz, mint én, hogy a te határozott óhajod volt, kétszer is megírva a te kezed vonásával s lepecsételve a te pecséteddel, hogy szökjem meg veled Skóciába, és ott vegyelek el feleségül.
- Elég, elég, Sir Condy, ne szóljon többet erről - szólt az úrnő ingerülten -, gyerek voltam még, hiszen tudja.
- Amennyire én tudom, nem sokat változtál azóta sem, drága Bellám, különben nem mondanál ilyeneket a férjed előtt; de nem haragszom érte, tudom, hogy abban a levélben, amit az előbb zsebre tettél, kell lennie valaminek, ami egyszerre ellenem fordított, amivel összezavarták a fejedet.
- Nem olyan könnyű összezavarni a fejemet, mint gondolja, Sir Condy - mondta az úrnő.
- Kedvesem - azt mondja az úr -, én a te értelmedről bárki emberfiánál jobb véleményen vagyok, éspedig okkal, s azt is tudod, drága Bellám, hogy egészen mostanáig sohasem igyekeztem fölébe helyezni az enyémet - mondta, és felemelte az úrnő kezét a könyvről, oly gyengéden, mint csak lehet - mostanáig, amikor annyiban előtted vagyok, hogy én megőriztem a nyugalmamat, te pedig nem; azért ne higgy egy szót sem abból, amit a rokonaid írnak a te Sir Condyd ellen, és add ide egy kicsit a levelet, amit zsebre tettél, hadd lássam, mi az, amit mondhatnak.
- Itt van - azt mondja az úrnő -, és mivel megőrizte a nyugalmát, remélem, ez alkalmas idő arra, hogy megkérjem, engedje meg, hogy eleget téve mindazok sürgetésének, akik szeretnek, visszatérjek apám házába, és ott éljem le, Mount Juliet's Townban, a szüleimmel, elnyomorodott életem hátralevő napjait.
Erre szegény uram hátratántorodott pár lépést, mint akit lövés ér.
- Ezt nem hittem volna, Bella! - azt mondja. - Hát rávinne a lelked, hogy itt hagyj ebben a nyomorúságban, egy szál magamra? - Azonban első megdöbbenése szűnvén, erőt vett magán, és egy pillanatnyi gondolkodás után így szólt, nagy figyelemmel lévén az úrnő iránt: - Nos hát, Bella szívem, azt hiszem, jól teszed; hiszen mit is kezdenél itt a Rackrent kastélyban, mikor végrehajtás készül az ingóságokra, és lefoglalják a bútorokat, és árverés lesz a házban, s mindez a jövő héten? Bizony én is beleegyezem abba, hogy elmenj, ha ez a kívánságod; csak azt nem várhatod, hogy én is veled menjek, azt, tekintve, hogy milyen viszonyban voltam a tiéiddel, mióta csak nőül vettelek, nem tehetném meg a becsület sérelme nélkül. Meg azután hivatalos ügyeim, amiket le kell bonyolítani, itthon marasztalnak; hát addig is, ha kapunk ma reggelit, menjünk le és reggelizzünk meg együtt, békességben, utoljára, drága Bellám.
Azután, amikor hallottam, hogy közeledik az ajtó felé, végeztem a paladarabbal, odaerősítettem az ablakhoz; és amint kilépett az ajtón, letöröltem az ablak alatti ülést a parókámmal, és olyan barátságos jóreggelt kívántam, amilyet csak tudtam, mert láttam, hogy gond gyötri, pedig azon igyekezett, és hitte is, hogy eltitkolja előlem.
- Ez az ablak csupa törés és repedés - mondom -, azt próbálom kifoltozni.
- Az hát, a vak is látja - mondja az úr -, ne is vesződj a foldozgatással, jó öreg Thady - azt mondja -, nekünk kettőnknek jó lesz, pedig lassacskán csak ketten maradunk a házban.
- Sajnálom, hogy méltóságodat ilyen kedvetlennek látom ma reggel - mondom -, de talán majd felvidul egy kicsit, ha megreggelizett.
- Menj a személyzeti ebédlőbe - szólt az úr -, és hozz fel tintát meg tollat a kis szalonba, s egy ív papírt is kérj Mrs. Jane-től, mert olyan intéznivalóm van, amely nem tűr halasztást; és te magad is gyere a kis szalonba, mert tanúra van szükségem, aki igazolja, hogy én magam írtam alá azt az okmányt, amit azonnal végre kell majd hajtani.
Hát én, amíg a tollért és tintáért jártam, meg az ív papírért, váltig törtem a fejemet, hogy mi lehet az az írás, amit az úr ilyen sebbel-lobbal végre akar hajtani, mert hiszen soha életében nem jutott eszébe olyasmi, hogy hivatalos dologhoz üljön reggeli előtt, senki emberfia jóvoltáért; mindez azonban az asszonyom kedvére történt, ahogy utóbb megtudtam, ami igen gáláns tett volt az úrtól, azután, hogy úgy elbántak vele.
Éppen aláírtam a papírt, amit az úr nagy sebesen teleírt, és a tollból a szőnyegre ráztam a tintát, amikor az úrnő is megérkezett a reggelihez, és úgy megijedt, mint aki szellemet lát, mint ahogy meg is ijedhetett, mikor Sir Condyt ilyen szokatlan órában írni látta.
- Így nagyon jól van, Thady - szólt hozzám az úr, azzal kivette a papirost a kezemből, alighogy aláírtam, anélkül, hogy tudtam volna, mi a drágalátos csoda lehet benne, összehajtogatta, és az asszonyomhoz lépett vele.
- Ez önt illeti, úrnőm - mondta az úr, kezébe adva az írást -, nagyon szépen kérem, őrizze meg jól ezt az okiratot, és amikor hazaérkezik, legelőször is ezt mutassa meg a hozzátartozóinak, de most tegye zsebre, drágám, és reggelizzünk meg, Isten nevében.
- Jaj, mi lehet ez? - szólt az úrnőm, kíváncsian széthajtogatva a papirost.
- Csak egy kis okirat, amelyet, úgy gondolom, ki kellett állítanom, amíg hatalmamban áll - azt mondja az úr. - Ismered a helyzetemet: kezem-lábam meg van kötve, de ez nem tart örökké így, és tudod, Thady, mikor én már régen nem leszek, a birtokomból még akkor is lesz szép haszon, és amit most mondok, jól jegyezd meg, Thady: azt akarom, hogy az úrnőd kerek ötszáz font eltartási díjat kapjon a birtokról évente, mielőtt akármilyen adósságomat is kifizetnék.
- Jaj, méltóságos uram, nem érem én meg azt az időt, hiszen már túl vagyok a nyolcvanon, a méltóságos úr pedig fiatal, és sokáig az is lesz még, Isten segítségével.
Haragudtam, amiért az úrnő olyan közömbösnek mutatkozott, s csupán annyit mondott: - Valóban nagylelkű hozzám, Sir Condy. Thady, elmehet, nincs már szükségünk a segítségére. - Azért éppen csak felemeltem a tintát és a tollat, mert leesett a földre, és még hallottam, hogy az úr így fejezi be mondókáját: - Te voltál hozzám nagyon is nagylelkű, kedvesem, amikor azt a keveset, amid volt, magaddal együtt az én kezembe adtad, és mivel nem tagadom, hogy lehetett egy és más felpanaszolnivalód - Judyra gondolt, úgy igaz, vagy a whisky-punchra, vagy egyikre, vagy a másikra, vagy pedig mind a kettőre -, mivel nem tagadom, hogy lehetett panaszkodnivalód, drágám, és úgy igazság, hogy legyen valami kárpótlásod a jövőben, aminek örülhetsz, meg azután magamnak is tartozom vele, hogy senki soha ne mondhassa a hozzátartozóid közül, drágám, hogy pénzért házasodtam, nem pedig szerelemből.
- Soha nem jutott volna eszembe, hogy ilyet mondjak, soha, Sir Condy - felelt az úrnő, igen kegyesen tekintve az úrra.
- Akkor hát, kedves - mondta Sir Condy -, ugyanolyan jó barátságban válhatunk el, mint ahogyan találkoztunk, és elmondhatjuk: minden rendben vagyon.
Ugyancsak megörültem, amikor ezt hallottam, és siettem a konyhába, hogy elmondhassam. Másnap reggel az úrnő és Mrs. Jane bricskán elhajtottak Mount Juliet's Townba. Az úrnő távozásakor sokan csodálkoztak, hogy, mindent megfontolva, a bricskát választja mintha sétakocsikázásra menne; nem tudták, míg meg nem mondtam nekik, hogy a hintót összevissza törte a hazaút Dublinból, és hogy más jármű nincs is, mint a bricska. Különben úgy volt, hogy az úrnő rokonai hintón elébe jönnek a keresztútig, vagyis hát minden annak rendje-módja szerint történt.
Nagy gond szakadt szegény uram nyakába, amikor az úrnő elutazott. Elkezdték a végrehajtást, a Rackrent kastélyban mindent lefoglaltak azok a kapzsi végrehajtók, és köztük volt, szégyenére legyen mondva, az én fiam is, Jason. Ha agyonütnek, sem értem, miként tudja annyira megkeményíteni magát, hogy így cselekedjék, de hát jogot tanult, és ügyvéd lett belőle, dr. Quirk, s most egyszerre ráhozta az úrra azt a töméntelen sok számlát. Kölcsönvett készpénzről és dettó és dettó, és zabról s a divatárusnak és a rőfösnek fizetett összegekről; a sok ruháról az úrnőnek a dublini jelmezbálokra, azután a munkások és kézművesek számlái a színpad díszleteinek felállításáról, a gyertyamártó és a fűszeres számlái, és a szabóé, majd pedig a mészárosé és a péké, s a legnagyobb mind közt annak a gazfickó borkereskedőnek a régről való számlája, aki be akarta záratni az uramat a választás napján; ez utóbbi összeget az úr azután kötelezvényben vállalta, hogy az attól fogva növekvő kamatokkal együtt fogja megfizetni, és a kamatok meg a kamatos kamatok rettentő sokra felszaporodtak a többi kölcsönről adott sok adóslevélen és kezeslevélen is; azután hallgatási díj az alseriffeknek és régi és új ügyvédek számlái, egyik a másik után, súlyos egyenlegekkel "a fent kiállított elszámolás alapján", kamataikkal együtt, azután a Koronának járó hatalmas összeg, a Carrickshauglin városi terület tizenhat évre visszamenő robotváltsága, a behajtók bére, valamint évenkénti figyelem az adóbegyűjtőnek, amiért volt szíves Sir Condynak s már előtte is Sir Kitnek évről évre halasztást adni. Azután a szesz és a zászlók ára a választás idejéből, és a bizottságbeli urak számlái kiegyenlítetlen, jótállásaik senki által nem követeltetvén, és a tehenek, amik még nem lettek kifizetve, és a kovács meg a lódoktor számlája, a birtok bérhozamának terhére írva; borjú- és szénaadó, és a személyzet nem is tudom mióta fizetetlen maradt bére, és pénzek, amiket Jason kölcsönzött ruhára, csizmára, ostorra, s azután mindenféle csip-csup holmi ára, amiket vásárokon és egyebütt vettek, továbbá az úr állandó zsebpénze, meg küldöncök és postadíj, képviselővé való választása előttről. Nem tudnám megmondani, mi volt még, csak annyit tudok, hogy mikor elérkezett az az este, amikorra Sir Condy megállapodott a fiammal, Jasonnal, hogy mindent elszámolnak - amint az úr a szalonba lépett, és meglátta a rengeteg számlát meg a töméntelen sok iratot halomba rakva a nagy ebédlőasztalon, kezét a szeme elé emelte, és felkiáltott ijedtében: - Irgalmas Jézus! Mi ez itt? - Akkor odatoltam neki egy karosszéket az asztalhoz, nagy nehezen letelepedett rá, és Jason, a fiam, kézre adta neki a tintát meg a tollat, hogy írja alá ezt meg amazt a számlát egymás után, amit meg is tett egy csepp ellenkezés nélkül. Én, meg kell vallanom, igazán nem láttam még senkit, aki becsületesebb vagy méltányosabb lett volna őnála, vagy könnyebb kedvvel tett volna bármit kezdettől fogva, mint Sir Condy, vagy jobban igyekezett volna kinek-kinek megfizetni a tartozását, amennyire csak tellett tőle - ennél többet senki emberfia a földön nem tehet.
- Nohát - szólt a fiamhoz tréfálkozás-formán -, igazán jó lenne, ha a szürke lúdtollam egyetlen kanyarításával megvolna az egész. Miért is kényteleníttettem átgázolni ezen a papírtengeren, nem lehetne-e - hiszen te érted, hogyan kell kiállítani számlát, tartozást és követelést -, hogy leülj ide az asztal sarkára, és elvégezd helyettem a számításokat, hogy a mérleget láthassam, másról aztán már nem is kell beszélnünk, hiszen tudod.
- Úgy van, Sir Condy, senki sem érti jobban az üzleti ügyeket, mint méltóságod maga - mondta Jason.
- El is lehet tőlem várni, hiszen kicsi gyerek koromtól prókátorságra neveltek - azt mondja Sir Condy. - Thady, kérlek, menj ki egy kicsit, és nézz utána, hogy hozzák-e már a punchhoz valókat, mert látod, már be is fejeztük, amit ma este végeznünk kellett.
Én kimentem, ahogy parancsolta, és mire visszaértem, Jason az ujjával a végeredményre mutatott, amely szörnyű látvány volt szegény uram szemének.
- Phű! - azt mondja. - Itt annyi a nulla, hogy szinte káprázik belé a szemem, káprázik is, és eszembe jut most minden kínom, mikor a számolótáblát tanultam gyerekkoromban az elemi iskolában, veled együtt, Jason: egyes, tízes, százas, ezres. Kész-e a punch, Thady? - szólt hozzám, amikor meglátott.
- Mindjárt, a gyereknek már kezében a korsó, mindjárt hozzák, méltóságos úr, kérem, mihelyt lehet - mondtam, mert láttam, hogy őméltósága már az életét is elunta; Jason azonban, kurtán és gorombán, a szavamba vágott, ilyenformán:
- Csak ne beszéljünk még a punchról, a punch most várhat egy keveset... egy-tíz, száz - folytatta, az uram válla fölött számolva -, egy, tíz, száz, ezer.
- Jaj, Istenem, lassabban! - kiáltott az úr. - Honnan a pokolból szerezzek én most százasokat, vagy akár csak egy fontot is, hát még ezret?
- Túl sokáig húztuk-halasztottuk az elszámolást - szólt Jason, nem tágítva mellőle, amit én meg nem tudtam volna tenni, ha mindjárt nekem adják az Indiákat és Corkot a tetejébe -, az elszámolást túl sokáig húztuk-halasztottuk, és én is érdekelve vagyok a számlában, Sir Condy, hiszen tudja, a pénzem okán, az ügyeit pedig itt nyomban el kell intézni, és a mérleget ki kell egyenlíteni - mondta Jason.
- Megköszönném, ha megmondaná, hogyan - szólt Sir Condy.
- Annak csak egy módja van - azt mondja Jason -, elég egyszerű módja pedig. Ha pénz nincs, mit tehetne bármely gentleman, mint hogy a birtokához folyamodik?
- Igen, de hogy férjek hozzá, lévén zár alá véve, s éppen a te kezedben - azt mondja Sir Condy -, és még egy foglalás rajta? Tudod, senki sem nyúlhat hozzá, csak a csődgondnok.
- Ejnye, hát nem adhatja el, ha veszteséggel is? Bizony eladhatja, és én tudok is vevőt méltóságodnak - szólt Jason.
- Igazán? - szólt Sir Condy. - Az nagy nyereség. De van még valami, ami most nagyon fontos, amit talán nem tudsz, hacsak Thadytől nem tudtad meg a titkát.
- Egy fia titok nem sok, annyit sem, meg még egyebet sem! Szent Jánoskor lesz tizenöt hete, hogy semmit se tudhat meg tőlem - mondom -, mert alig szólunk egymáshoz mostanában. De hát micsoda titokra gondol méltóságod?
- Nohát, arra a kis búcsúajándékra, amelyet elutazása reggelén Lady Rackrentnek adtam, hogy ne üres kézzel kelljen az övéi közé hazatérnie.
- Lady Rackrentnek, úgy igaz, éppen elég csecsebecse és búcsúajándék jutott, amint az az asztalon levő számlákból igen jól látható - mondta Jason -, de bármi legyen is az - szólt tollat fogva -, hozzá kell írni a mérleghez, mert annyi szent, hogy nem lehet kifizetni.
- Nem is, de később sem, csak majd a halálom után - mondta Sir Condy -, ez a szerencse. - S azután, jócskán belepirulva a beszédbe, előadta Jasonnak az évi ötszáz font járadék dolgát, azét, amit az úrnőnek adott, amitől Jason igen felbosszankodott, sokat s heves szavakban beszélt, mondván, hogy az úr galádul bánt el azzal a gentlemannel, akire az ügyei intézését bízta, és aki ráadásul fő hitelezője is, megkérdezése nélkül döntvén ilyesmiben, anélkül, hogy az illető beleegyezését adná, vagy csak tudna is róla. Amely szemrehányásokra az úr nem felelt semmit, csak azt, hogy, becsületszavára, nagy sietséggel és percnyi habozás nélkül cselekedett, és hogy igazán sajnálja, de ha újból tehetné, még egyszer is ugyanazt tenné; majd énrám hivatkozott, én pedig készséggel tanúsítottam, ha csak ennyi kellett, a mondottak igazságát.
Jasont sok beszéddel végül is rá lehetett venni a kiegyezésre.
- A vevőnek, akit hoztam - azt mondja -, nagyon tetszése ellen lesz ez a teher a birtokon, de majd valahogy ráveszem, hogy egyezzék bele. Itt van az okirat, kiállítva készre, nem is kell mást tenni, csak beírni a foglalót, és aláírni a nevünket.
- S mennyi földet kell eladni?... Az O'Shaughlin városi birtok, a gruneaghoolaghani birtok, a crookagnawaturghi birtok - sorolja, fennhangon olvasva -, és ó, Jason, rettentő! csak nem akarod ezt is belevenni: a Rackrent kastély épületét, istállóját és mindent, ami hozzátartozik?
- Rettentő! - szóltam, összecsapva a kezemet. - Jason, ennek nem szabad megtörténnie.
- Miért? - szólt Jason. - Hiszen az egész, sőt annál jóval több is, már régen engem illet törvény szerint, ha erőltetném egy kicsit a dolgot.
- Nézz rá - mondtam, Sir Condyra mutatva, aki hátradőlt a székben, és mint valami kábítószertől, élettelenül csüggött le karja kétoldalt. - Jason, csakugyan te vagy az? És meg tudsz állni előtte, emlékezvén, mink volt ő nekünk, és mit jelentettünk mi őneki, és még utoljára is így bánsz el vele?
- Kit talál, aki másképp cselekedne? - szólt Jason. - Ha tud szerezni jobb vevőt, én azzal is megelégszem. Csak azért ajánlottam fel a vásárt, hogy megkönnyítsem a dolgát, és szolgálatára legyek; ámbár nem is tudom, miért tartozom vele, hogyha erről kérdez. Sohasem vettem el, kértem vagy számítottam többet, mint fontonként hat pennyt, az adószedő törvényszabta díját, és honnét vett volna intézőt egy pennyvel is kevesebbért?
- Ó, Jason, Jason, hogy akarsz ezzel a megye színe előtt megállni, s azok előtt - mondom -, akik ismernek? És mit gondolnak majd az emberek, hogy te itt lakol a Rackrent kastélyban, a törvényes birtokos pedig kiforgatva ősei örökségéből, és nincs egy kunyhója, ahol a fejét lehajtsa, és nincs egy szem krumplija éhét csillapítani?
Amíg ezt mondtam, és még sok egyebet, Jason folyvást integetett, hunyorgott, és ráncolta a homlokát, de nem sokat törődtem vele, úgy sirattam szegény uram sorsát, szívemig hatott a fájdalom, és szólnom kellett mindenképpen.
- Itt a puncs - szólt Jason, mert nyílott az ajtó. - Itt a puncs!
Az úr, ezt hallván, hirtelen felegyenesedett a székben, és erőt vett magán, Jason pedig kihúzta a dugót a whiskys üvegből.
- Ide tedd a korsót - mondta a fiúnak, helyet csinálva a papirosok között Sir Condyval szemközt, de az okirat, amely által minden rászáll, maradt a helyén.
No, én remélni kezdtem, hogy mégiscsak szánalom kelt benne az úr iránt, amikor a puncsot keverni láttam, az úr pedig ivott belőle egy pohárral, de mikor újra akarta tölteni a poharát, Jason visszatette az asztalra, és így szólt: - Nem, Sir Condy, nem akarom, hogy azt mondhassák rólam, akkor szereztem meg aláírását, amikor már alaposan felöntött a garatra: tudja, hogy abban az állapotban a kézírása egy szalmaszál nem sok, annyit sem érne a törvény előtt; hát végezzünk csak, mielőtt még mélyebbre nézne a puncsostálba.
- Intézd, ahogyan akarod - mondta Sir Condy, tenyerét fülére tapasztva -, de egy szót se halljak többet erről, halálig zaklattál ma este.
- Csak írja alá - szólt Jason, kézre adva a tollat.
- Végy el mindent, és légy elégedett - mondta az úr. Azzal aláírta az okmányt; a szolga, aki a puncsot behozta, írta alá tanúként, én nem tudtam volna, mert sírtam, mint egy kisgyerek; különben Jason azt mondta, aminek én örültem is, hogy nem vagyok alkalmas tanú, mert vén vagyok már, és fogytán az eszem. Olyannyira kedvetlen voltam, hogy egy csepp puncsot sem tudtam volna lenyelni, ámbár az uram, Isten nyugtassa, a baj kellős közepén is gondolt rá, hogy töltsön nekem, és az ajkamhoz emelte a poharat.
- Nem, uram, nem iszom egy cseppet sem, de azért éppúgy köszönöm méltóságod kedvességét, mint hogyha ittam volna belőle. - És úgy, ahogy volt, letettem a poharat az asztalra, és kimentem, s amint kiértem az utcai ajtó elé, a környékbeli gyerekek, akik ott golyóztak, meglátták, hogy valami bajom van, abbahagyták a játszódást, és köribém álltak megtudni, mi bánt, és én elmondtam nekik, mert nagy könnyebbség volt, hogy kibeszélhettem magam a szegény gyerekek előtt, akikben, úgy látszott, maradt még egy csepp természetes érzés; és amint megértették, hogy Sir Condy örökre elmegy a kastélyból, olyan nagy jajgatást csaptak, hogy az utca másik végéig elhallatszott; egyiküknek - szép kisfiú volt - épp aznap reggel adott az úr egy almát, és az sírt a leghangosabban, de mind egyformán búsultak, mert a gyerekek nagyon szerették Sir Condyt, mivel sohasem szólt ellenük, engedte, hogy leszedjék a diót a birtokon, pedig az úrnő nem akarta megengedni nekik. A városbeliek, mivel legtöbbjük a kapuban állott, amikor meghallották a gyerekek jajveszékelését, tudakolni kezdték az okát, és amint elterjedt a hír, ahányan voltak, összeszaladtak, és mind fel voltak indulva a fiam, Jason ellen, és megfélemedve a gondolattól, hogy ő lesz a földesuruk, így kiáltottak: - Nem kell Jason! Nem kell Jason! Sir Condy! Sir Condy! Éljen Sir Condy Rackrent! - Olyan sokan lettek és olyan hangosan voltak, hogy megijedtem, visszafordultam, és a kastély felé vettem utamat, hogy figyelmeztessem a fiamat, fusson el valahogy, vagy rejtőzzék el az elkövetkezendő elől. Jason nem akarta hinni, amit mondtam, míg csak nagy kiáltozással karéjba nem fogták a házat és az ablakokat. Akkor fehér lett, mint a fal, és Sir Condyt kérdezte, hogy mit tegyen.
- Megmondom, mit - mondta Sir Condy, akit megnevettetett Jason ijedelme -, először is idd ki a poharad, azután menjünk az ablakhoz, hogy lássanak bennünket, és én majd megmondom nekik -, vagy megmondhatod te, ha úgy tetszik -, hogy a Vadászlakba költözöm levegőváltozásra az egészségem végett, s a magam kívánságára, hogy ott töltsem hátralevő napjaimat.
- Tegyen úgy - mondta Jason az úrnak, pedig különben dehogyis akarta volna, hogy úgy legyen, de abban az alkalmatlan órában nem tagadhatta meg tőle a Vadászlakot. Úgy lett hát; Sir Condy felrántotta a tolóablakot, és megmagyarázta a dolgok állását, és köszönetet mondott minden hívének, kérve őket, nézzenek be a szobába, hogy lássák a puncsostálat, és hogy ő és Jason mindaddig a legjobb barátságban ültek együtt mellette; erre a tömeg lecsillapodott, az úr pedig whiskyt küldött ki hozzájuk, hogy igyanak az egészségére; akkor volt legeslegutoljára, hogy a Rackrent kastélynál őméltósága egészségére ittak.
Rákövetkező nap - mivel, amint nekem mondta, büszkébb volt annál, semhogy egy órával is tovább lakjék olyan házban, amely már nem az övé -, felkészülődött, s elindult a Vadászlakba, és egy-két óra múlva én is követtem. O'Shaughlinban városszerte nagy volt a sírás-rívás, panaszkodás az úr távozása miatt, ezt végighallgatni ott maradtam, és apróra elmondtam szegény uramnak, amikor kiértem utána a Vadászlakba. Rosszkedvében találtam, ágyban fekve, mikor megérkeztem, és panaszkodott, hogy fájdalmai vannak a szíve táján, de én azt hittem, hogy csak a fáradtság, a sok ügyintézés, hogy ne mondjam, zaklatás az oka, ami mostanában érte, és ismervén kisgyerek korától, elővettem a pipámat, s a kandalló mellől eregetve a füstöt, kezdtem neki mondani, hogyan szeretik és mennyire sajnálják az egész megyében, s ezeknek hallásától mindjárt sokkal jobban is lett.
- Méltóságodnak sok híve van a megyében, szegény is, gazdag is, akikről még csak nem is tud - mondom -, mert amint jöttem az úton, hát szembejött velem két úr, mindegyik a maga hintaján, és érdeklődni kezdtek a méltóságos úr iránt, mert felismertek engem, és kérdezték, hogy van most, meg sok más egyebet is, még azt is, hogy én hány éves vagyok. Gondolja csak el!
Erre magához tért révedezéséből, és kezdte kérdezni, kik voltak azok az urak. Másnap reggel az jutott eszembe, hogy mindenki tudta nélkül, uram üdvözletét vive, elmegyek egynéhány úriházhoz, ahova ő és az úrnő annak idején vendégségbe jártak, a barátaihoz, akik tudtom szerint a világ végére is elmentek volna érte, és bátorságot vettem, hogy egy kis pénzt kérjek tőlük kölcsön. Nagyon udvariasak voltak hozzám a legtöbb helyen, és sok mindent kérdeztek az úrnőről, Sir Condyról meg az egész családról, és igen megdöbbentette őket, amint meghallották tőlem, hogy a Rackrent kastély el lett adva, és hogy az uram a Vadászlakba költözött az egészségi állapota miatt, ugyancsak sajnálták mindannyian, és a legjobbakat kívánták neki, ha azzal segíthetnek, de pénzt, azt az egyet ez idő szerint - sajnos - egyikük sem nélkülözhetett. Így hát semmi haszon nem lett az utamból, csak a fáradság, és mivel nem voltam szokva a sok gyalogláshoz, és nem is voltam olyan friss, mint régebben, bizony nagyon elfáradtam. De amikor visszaértem a Vadászlakba, meglehetett az az örömöm, hogy elmondhattam az úrnak mindazt a sok szépet, amit uraktól és közrendbeliektől hallottam.
- Thady - azt mondja az úr -, különös dolgot juttat eszembe, amit most elmondtál. Úgy érzem, amúgy sem sokáig látom már ezt a világot, és a kíváncsiság is hajt, hogy megláthassam a saját temetésemet, még mielőtt meghalnék. - Első hallásra nagyon megrémültem, hogy ilyen könnyen veszi a temetését, mikor pedig minden jel szerint jó egészségben van, de erőt vettem magamon, és így feleltem:
- Igaz, ami igaz, bizony az olyan szép látnivaló lenne, amilyennél szebbet még senki meg nem ért, és bátorkodom azt mondani, olyan, amire büszke lennék, hogy tanúja voltam, és biztos vagyok benne, hogy méltóságodé is éppoly nagy temetés lenne, mint Sir Patrick O'Shaughliné volt, amilyet nem láttak sem azelőtt, sem azóta. - De nem hittem volna, hogy igazán látni akarja a saját temetését, amíg következő nap el nem ismételte óhaját.
- Thady - azt mondja -, legalábbis a siratást, annyit bizonyára baj nélkül megláthatnék a temetésemből, elégtételképpen.
- No, ha méltóságod olyan nagyon szeretné látni - mondom, nem akarván bajában még bosszantani is -, lássuk hát, mit tehetünk.
Úgy tett, mint hogyha nagyon beteg lenne, ez könnyen megvolt, mivel már régóta nem kelt fel az ágyból, és senki sem látogatta. Azután üzentettem a testvéremért - öregasszony, járatos az ilyesmiben, és igen ügyes a betegek körül -, hogy jöjjön ki a Vadászlakba az urat ápolni; és azt mondtuk, a nővérem nem is tudván másképp, hogy az úr halálán van, aminek meg is lett a foganatja: nagy tömeg ember csődült össze a házban, férfiak, asszonyok és gyerekek, s mivel a Vadászlakban csak két szoba volt, azon kívül, amelyikben Jason bútora és egyéb holmija volt elzárva, a ház egykettőre megtelt emberekkel, úgyhogy a többi már kinn maradt, és a meleg, a füst meg a lárma csudálatos nagy volt; és amint azok között álltam, akik az ágy közelében voltak, és nem is gondoltam a halottra, megriasztott az úr hangja a sok nagykabát alól, amit fölébe raktak, azután közel mentem hozzá, de úgy, hogy senki se vegye észre.
- Thady - azt mondja -, elegem van ebből, csaknem megfulladok, és egy szót sem hallok abból, amit az elhunytról mondanak.
- Isten áldja meg, de maradjon még nyugton egy kicsikét - mondok -, mert a nővérem fél a kísértetektől, és szörnyethalna ijedtében, ha csak úgy hirtelen fel tetszenék ébredni, minden előkészítés nélkül.
Így hát csendesen feküdt még egy darabig, jóllehet majdnem kifogyott már belőle a szusz, én pedig nagy sietve elmondtam a tréfa titkát, suttogva járva egyik vendégtől a másikig, de nem is volt nagyon nagy meglepetés, vagy legalábbis nem akkora, mint vártuk. - S most nem kapjuk meg a pipánkat meg a dohányunkat? Pedig mennyit gyalogoltunk ma estig, míg ideértünk! - szóltak néhányan, de mindüknek megvolt az öröme, amikor az úr felkelt, hogy iszik velük, és hozatott még innivalót is egy útszéli kocsmából, ahol, igen készséges módon, hitelbe adták. Így hát nagy vigasságban töltötték az éjet, bár én láttam, hogy az uram mégiscsak szomorú a sok öröm között, mert nem tapasztalta, hogy annyira dicsérnék a halála után, mint ahogy hallani szerette volna.
Másnap reggel, mikor már mind elszéledtek, és senki, csak én meg a nővérem voltunk az úrral a konyhában, valaki nyitja az ajtót és belép, s hát kit látunk ott, mint Judy M'Quirköt személy szerint! Majd elfelejtem mondani, hogy sok idővel előbb férjhez ment, még amikor az ifjú Moneygawl kapitány a Vadászlakban lakott, annak a vadászához, aki azután magára hagyta, beállt a hadseregbe, és elesett valamelyik csatában. Szegény Judy egy-két év alatt, ameddig férjnél volt, sokat veszített a szépségéből, és megaszalódott a kunyhó füstjén, és nem is igen törődött magával, úgyhogy Sir Condy nehezen ismerhette volna meg, míg meg nem szólalt, de mikor azt mondta: - Én vagyok, méltóságos úr, Judy M'Quirk, hát nem is emlékszik már rám?
- Ó, Judy, te vagy az? - szólt őméltósága. - Már hogyne emlékezném, nagyon is emlékszem. De igencsak megváltoztál, Judy.
- Hát, eljárt felettem az idő - mondta Judy -, de úgy gondolom, hogy amióta utoljára láttam - igaz, régen volt -, méltóságod is megváltozott egy kicsit.
- Volt is rá ok, Judy - mondta Sir Condy, és nagyot lélegzett, sóhajtás-formán. - De hát hogy lehet ez, Judy? - folytatta. - Rosszul is esett: nem voltál itt múlt éjjel virrasztani.
- Jaj, azért nem kell haragudni! - felelt Judy. - Hírét se hallottam, csak amikor már vége volt, különben nem lett volna nyugtom, ha nem vagyok mellette! De három nappal előbb, el kellett mennem tíz mérföldre gyalog, mert a rokonaim közül eskettek valakit, és nem értem haza, csak mikor már a siratásnak vége volt. Hanem - mondja Judy - azt remélem, hogy másodszor már nem így lesz, méltóságos úr kérem.
- Majd meglátjuk, Judy - azt mondja a méltóságos úr -, éspedig meglehet, hamarabb, mint amire várjátok, mert a napokban is igen rosszul voltam, és azt hiszem, nem sokáig látom már ezt a világot.
Erre Judy felfogta a köténye sarkát, s előbb az egyik, azután a másik szeméhez emelte, látnivalóan nagy szomorúságban; akkor a nővérem vigasztalta őket, kérvén az urat, hogy ne csüggedjen, biztosan csak a podagra gyötri, ami Sir Patrickra is rájött egyszer-másszor; kellene neki inni egy pohárral vagy egy üveggel a szokott időn kívül, hogy kihajtsa a gyomrából; az úr megígérte, hogy megfogadja a tanácsot, és mindjárt el is szalasztott valakit az italért; Judy pedig intett, és én odamentem hozzá az ajtóba, s akkor így szólt: - Nem tudom, miért van Sir Condy ilyen rossz kedvében, hallotta-e már az újságot?
- Milyen újságot? - mondok.
- Akkor hát nem hallották? - azt mondja. - Lady Rackrent összevissza zúzta magát, és halálos betegen fekszik, és mostanára már vége is lehet.
- Irgalmas Úristen - mondom -, hogy történt?
- A lovak elragadták a bricskát, úgy - azt mondja Judy. - Akkor jöttem hazafelé én is a Biddy M'Guggin esküvőjéről, és sok nép volt az úton, akik a crookaghnawaturghi vásárról jöttek, hát látom ám, hogy az út közepén áll egy bricska, két kereke elgurult, és összevissza van rázódva az egész. "Mi volt itt?" - kérdem. "Nem hallotta? - kérdezték vissza, akik ott álltak, és a kocsit nézték. - Ez Lady Rackrent kocsija, azé, amék otthagyta az urát, és a lova megbokrosodott valami döglött állattól, ami ott feküdt az úton keresztben, s elragadta a bricskát. Lady Rackrent meg a komorna sikítottak, és a ló nekivitte őket egy szekérnek, amelyik a vásárból jött hazafelé, s az ostorosfiú aludt rajta, az úrnő szoknyája széle meg, ahogy kilógott a bricskából, fennakadt, és az úrnő jó sokáig vonszolódott a földön, pedig fel volt szedve a kövezés, mert épp javították az utat, és aztán valamelyik útcsináló, a kőtörő kalapáccsal kezében, végre megfékezte a lovat, de Lady Rackrent addigra már összevissza törte magát, úgyhogy bevitték egy kunyhóba, amely az út mellett állott, utána pedig a cselédjét is megtalálták az árokban, a kendője, vagyis a főkötője csupa sáros pocsolyavíz, és azt mondják, hogy az úrnő nem marad meg." Thady, hát az igaz-e, amit biztosra mondtak nekem, hogy Sir Condy átadott mindent a maga Jason fiának?
- Igaz - mondom.
- Mindent, de mindent? - szólt megint Judy.
- Mindent - mondok.
- Az bizony nagy kár - mondja -, csak ne szóljon róla Jasonnak, hogy ezt mondtam.
- S mi az, amit mondtál? - kiáltott Sir Condy, hirtelen közénk hajolva, amivel igencsak megriasztotta Judyt. - Volt idő, hogy Judy M'Quirk nem szaporította volna a szót az ajtóban, ha én vagyok odabent.
- Ó, Sir Condy - szólt Judy -, hiábavaló azt felhánytorgatni, azóta más idők járnak, és jobb, ha most inkább Lady Rackrentre gondol.
- Miért gondoljak őrá, aki énrám cseppet se gondol? - azt mondja Sir Condy.
- Most ez nem számít - szólt Judy igen helyesen -, mert úgy esett, hogy ha valaha is gondolni akar még rá, akkor most kell rá gondolnia. Nem mondták méltóságodnak, hogy haldoklik?
- Haldoklik? Lady Rackrent? - szólt Sir Condy megdöbbenve. - Nohát, alig két napja, hogy elváltunk, és hogy ő meg a komornája Mount Juliet's Townba indultak az úrnő bricskáján, és akkor, te is tudod, Thady, még a legjobb egészségnek örvendett.
- Sohasem ül még egyszer a bricskájára - szólt Judy -, mert abban lelte halálát, úgy igaz.
- Hát meg is halt? - így az úr.
- Annyi, mintha már meghalt volna - szólt Judy -, de itt van Thady, épp most mondtam el neki, mi hogy volt elejétől végig, úgy, ahogy én hallottam; jobban illik, hogy inkább ő mondja el, vagy akárki más, s nem én, Sir Condy, én megyek haza, várnak a gyerekek.
Az úr mégis visszatartotta, de jól láttam, hogy inkább udvariasságból, mint bármi egyébért, mivelhogy Judy, hiszen mondta is az úr, mikor meglátta, igen megváltozott, éspedig, amennyire én láttam - ámbár ő maga, úgy látszott, nem tud róla -, nem olyanformán, hogy ha most még egy pénzfeldobásra kerül sor, akkor Lady Rackrent lehetett volna belőle. Akkor előadtam a történteket, úgy, ahogy Judytól hallottam, s erre az úr, még aznap este, küldöncöt menesztett Mount Juliet's Townba, hogy adja át szíves üdvözletét, s hogy tudja meg, igaz-e a hír; Judy pedig megkérte a gyereket, hogy O'Shaughlin's Townban nézzen be Tim M'Enerney boltjába, és hozzon neki onnét egy új vállkendőt.
- Tégy úgy, fiam - mondta Sir Condy -, és mondd meg Timnek, hogy ne kérjen tőled most pénzt, mert én fogom kifizetni a kendőt. - Erre a nővérem rám vetette a szemét, én pedig nem szóltam semmit, csak megforgattam a számban a bagót, míg Judy ellenkezett az úrral, mondván, hogy nincs az a gentleman, akinek ő adósa lehetne egy vállkendővel. Otthagytam, mert beszélni akartam a nővéremmel, csakugyan azt gondolja-e, hogy ez valami különöset jelent, és a nővérem azt mondta, vak vagyok-e, hogy ezt kérdem, s azt gondoltam, a nővérem csak jobban tudja, mint én, s felidézve a régi dolgokat és mindent, ami történt, megváltozott a korábbi véleményem, és megegyeztünk abban, hogy Judy még könnyen lehet Lady Rackrent, ha netán úgy fordul, hogy az előbbinek üresen marad a helye.
Következő nap - őméltósága fel sem kelt az ágyból - már jött valaki, kettőt kopogtatott az ajtón, és ugyancsak meglepődtem, amint megpillantottam Jason fiamat.
- Jason, te vagy az? - kérdeztem. - Mi szél hoz téged a Vadászlakba? - szóltam. - Talán Lady Rackrent miatt jöttél? Azt már tudjuk tegnap óta.
- Meglehet, miatta - azt mondja -, de Sir Condyval kell beszélnem.
- Még nem lehet beszélni vele - mondok -, egész biztosan alszik még.
- Hát aztán - azt mondja -, nem lehet felébreszteni, mikor én várok a kapuban?
- Miattad, Jason, én fel nem zavarom őméltóságát - mondok. - Sok óra hosszat vártál te rá régen, és büszke voltál, hogy várhatsz, míg őméltóságának akad rá ideje, hogy szót váltson veled. Őméltósága! - mondtam hangosabban, amire őméltósága magától felébredt, és behívott magához, megkérdezni, hogy kivel beszélek. Jason nem sokat teketóriázott, hanem jött utánam.
- Hogy szolgál az egészsége, Sir Condy? - szólt. - Örülök, hogy ilyen jó bőrben találom; azért jöttem, hogy megkérdezzem, hogy érzi magát a mai napon, és hogy nem szenved-e valamiben hiányt idekinn.
- Semmiben, Jason úr, nagyon köszönöm - azt mondja, mert az úrnak megvolt a kellő büszkesége, és az után, ami történt köztük, nem akart volna semmivel sem adósa lenni a fiamnak -, de húzzon elő egy széket, és foglaljon helyet, Jason úr.
Jason leült a ládára, mert szék bizony nem volt, és mikor már ott ült egy ideig, s mind a ketten hallgattak, Sir Condy megszólalt:
- Mi újság a környéken, Mr. Jason M'Quirk? - mondta könnyedén, ám egy kicsit mégis előkelőbben.
- Semmi, ami uraságodnak újság volna, Sir Condy - azt mondja Jason. - Fogadja részvétemet Lady Rackrent balesete miatt.
- Hálásan köszönöm, s bizonyos vagyok benne, hogy a méltóságos asszony is köszönné - felelt Sir Condy, még mindig tartózkodón, s újabb hallgatás következett, aminek terhe Jason fiamat nyomta leginkább.
- Sir Condy - szólalt meg végre, amikor látta, hogy Sir Condy befordul s újra elalszik -, Sir Condy, bizonyára emlékszik még arra a kis írásra, amit említett nekem, amelyben évi ötszáz fontot adományozott Lady Rackrentnek járadék formájában.
- Úgy van - felelt Sir Condy -, pontosan emlékszem rá.
- De hogyha Lady Rackrent meghal, azzal megszűnik a járadék is - szólt Jason.
- Természetesen - mondta Sir Condy.
- Azonban nem lehet bizonyossággal tudni, hogy Lady Rackrent nem épül-e fel - mondta Jason.
- Helyes, uram - szólt az úr.
- Tehát helyénvaló okoskodás lenne, ha meggondolná, mit jelentene önnek az azon földekre terhelt járadék, hogyha felszabadulnak a teher alól.
- Gondolom, pontosan ötszáz fontot évente - mondta Sir Condy.
- Igen, feltéve, ha Lady Rackrent meghal, és ha a birtok felszabadul, de esedezem bocsánatáért, Sir Condy, aki ért az üzlethez, aszerint hibás számítás az előbbi.
- Nagyon valószínű - mondta Sir Condy -, de figyeljen ide, Mr. Jason; ha bármit is mondani óhajt e tárgyról még ma reggel, igen megköszönném, ha rögtön megmondaná, mert elég nyugtalan éjszakám volt, s ezért ma reggel örülnék, ha még alhatnám egy kicsit.
- Csak három szó még, amit mondani akarok, s az is többet jelent az úrnak, mint nekem. Úgy látom, hűvös hozzám egy kicsit, de remélem, nem sértem meg azzal, amit a zsebemben hoztam - azzal két hosszú pénztekercset húz elő, és belőlük arany guineákat perget az ágyra.
- Hát ez micsoda? - kérdezte Sir Condy. - Régen volt, hogy utoljára... - de a büszkeség elhallgattatta.
- Hogyha úgy tetszik, ez mind az öné, jog szerint és ebben a pillanatban, Sir Condy - mondta Jason.
- De nem semmiért, abban biztos vagyok - mondta Sir Condy, és egy kicsikét nevetett -, vagy máskülönben félreismertem, Jason úr.
- Ó, Sir Condy, ne merüljünk vissza a kényelmetlen emlékek közé - mondta Jason. - Jelenleg csupán az a célom, s azt hiszem, az úré is, hogy úr módjára járjak el ebben az ügyben. Ez itt kétszáz guinea, és egy harmadik százzal is megpótlom még, ha elfogadhatónak tartja, hogy földjeihez tartozó mindennemű jogát és címét, amelyekről csak tudomása van, átadja nekem.
- Jó, majd meggondolom - mondta az úr; és azután még sok mindent, amihez túlságosan fáradt voltam, hogy meghallgassam, mondott Jason fiam, s a sok beszéd meg az ágyára szórt pénz hatni kezdett, és végre is az úr felszedte és belekötötte egy kendőbe az arany guineákat, aláírt valami papirost, amelyet Jason hozott magával szokása szerint, azzal az ügy be volt fejezve: Jason elment a dolgára, az úr pedig a másik oldalára fordult, és tovább aludt.
Hamarosan megtudtam, mi sürgette olyan nagyon Jasont. A kis szolgát, akit előtte való nap uram szíves üdvözletével Mount Juliet's Townba küldtünk, hogy megtudja, hogyan van az úrnő, visszafelé jöttében kora reggel, amikor épp O'Shaughlin's Townon jött keresztül, a Rackrent kastélynál feltartóztatta Jason, a fiam, és apróra kikérdezte, mit tudott meg az úrnőről a Mount Juliet's Town-beli szolgától, és a gyerek megmondta neki, hogy a várakozás szerint az úrnő nem fogja megérni a reggelt, azért Jason úgy gondolta, éppen ideje lesz elindulni a Vadászlakba, hogy megalkudjék az urammal a járadék árában, mielőtt még késő lenne, mielőtt még a kis szolga elérne hozzánk is a hírrel. Az úr igen bosszús volt, mikor rájött, hogy becsapták - ilyen bosszúsnak még sohasem láttam -, de hát mégiscsak megnyugtató volt, hogy van egy kis készpénz a háznál a mindennapi kiadásokra.
És aznap este, amikor Judy kijött hozzá, és magával hozta a gyerekeket, hogy bemutatkozzanak az úrnak, az úr kibontotta a kendőt, és - Isten áldja meg érte, akár sok volt neki, akár kevés, egyre ment őnála - mindegyiknek egy egész arany guineát adott.
- Felemelt fővel járj - mondta a nővérem Judynak, amíg Sir Condy azzal volt elfoglalva, hogy egy pohár puncsot töltsön a legidősebb fiúnak -, felemelt fővel járj, Judy! Ki tudja, nem érjük-e meg, hogy a Rackrent kastély úrnőjének láthassunk még egyszer?
- Az könnyen meglehet - szólt Judy -, ha nem is úgy, ahogyan gondolják.
Nemigen tudtam, mit forgat fejében, mikor először beszélt ilyenformán, csak egy kicsit később értettem meg.
- Thady, azt mondta tegnap, hogy Sir Condy mindenét eladta Jasonnak, honnan van hát az a sok arany guinea a kendőben?
- Az úrnő járadékának ára - mondom; erre Judy zavartan nézett egy kicsit.
- Nem tudom, mit adnék érte, ha tudnám, mire gondolsz most, Judy - azt mondja a nővérem. - Figyeld csak, Sir Condy most iszik az egészségedre.
Az úr a nagyszobában ült, az adószedővel meg a finánccal ivott, akik kijöttek a méltóságos úrhoz látogatóba, mi pedig a konyhában álltunk a tűz körül.
- Nem sokat törődöm vele, hogy az egészségemre iszik-e, vagy sem - azt mondja Judy -, hiába tréfálnak velem, nekem nem Sir Condyn jár az eszem, egyre megy, ha gondol velem, ha nem.
- Ej, Judy, nem tagadnád meg, hogy Lady Rackrent légy, azt hiszem, hogyha kérnének rá - mondom.
- Csak hogyha nem találok jobbat - mondta Judy.
- Miféle jobbat? - kérdeztük egyszerre, a nővérem meg én.
- Hogy mit? - kérdezte Judy. - Nohát, mi haszna lenne, ha Lady Rackrent vagyok is, kastélyom meg nincs? Mit ér a szekér, ha nincsen ló, ami húzza?
- S hát a lovat honnan veszed, Judy? - szóltam.
- Ne törődjék azzal! A tulajdon fia, Jason, úgy lehet, majd annak is megtalálja a módját.
- Épp Jason! - mondom. - Ne higgy Jasonnak, Judy. Sir Condy - meg is van az oka annak, hogy tudom - igen szépen beszélt rólad, Jason viszont elég közömbösen.
- Nem baj - mondta Judy -, gyakran megesik, hogy a férfiak épp fordítva beszélnek a nőkről, mint amit gondolnak róluk.
- És te is őróluk, tudom én azt - feleltem. - Ne is tagadd, Judy, mert többre tartalak annál, és nem lennék büszke rá, hogy a nővérem fiának a lánya vagy, hogyha hálátlanul vagy bármiképp tiszteletlenül szólnál őméltóságáról.
- Mi tiszteletlenség van abban - szólt Judy -, ha azt mondom, inkább máshoz megyek feleségül, ha úgy hozza a szerencsém?
- Vigyázz a szavamra, Judy, nem lesz szerencséd - mondom, és hirtelen eszembe jutott minden: szegény uram nagy jósága, meg az, hogy pénzt dobott fel érte, mielőtt házasodott volna, és elcsuklott a hangom, és többet nem szólhattam.
- Mégis jobb szerencsém lesz, Thady - mondta Judy -, mint azoknak, akik olyan ember jósorsához kötik magukat, akinek egy vasa sem maradt.
- Ó, Mennybeli Király - mondom -, hallod-e a büszkeségét, a háládatlanságát, amikor egy perce sincs, hogy az úr az utolsó guineáit osztogatta szét a gyerekei között, és vállán a szép kendő, amit csak tegnap kapott ajándékul tőle!
- Bizony ám, Judy, ezt rosszul mondtad - szólt a nővérem a kendőre pillantva.
- Vajon ő jól mondta, amit tegnap mondott - szólt Judy -, amivel úgy megbántott? Hogy igen megváltoztam?
- Akkor meg, Judy, ha ilyesmi forog a fejedben, miért jössz ide mégis; csak azért, hogy Jason mást gondoljon rólad?
- Többé semmiféle titkomat nem osztom meg kegyelmeddel, Thady - azt mondja -, és ennyit sem mondtam volna, ha tudom, hogy ilyen szívtelen apa, aki nem azt akarja, hogy az ő fiát szeressék, hanem valaki mást.
- Bizony ám, Thady, ezt rosszul mondtad - azt mondja a nővérem.
Nohát, még soha életemben nem voltam olyan kutyaszorítóban, mint e közt a két asszony között, meg a fiam és az úr között, és mind aközött, amit egyszerre gondoltam és éreztem; jó lelkiismeretemre mondom, mert tudtam igazságot tenni, mi a jó, mi a rossz. Egy szó nem sok, annyit sem szóltam többet, épp csak örültem, hogy őméltóságának szerencséje volt, és nem hallotta, miket mond róla Judy, mert tudom, hogy aligha meg nem szakadt volna a szíve bánatában - nem minthogyha abban a hitben lennék, hogy annyira bánkódott volna Judy után, ahogyan ő és a nővérem gondolták, de Judy nagy hálátlansága nem hiszem, hogy jólesett volna neki; sohasem tudta elviselni, hogy ne szépen vagy ne szeretettel beszéljenek róla a háta mögött. De nagy szerencséjére mindenkinek, akit érintett, az úr épp akkor magas kedvében volt, így nem kellett attól tartani, hogy bármit is megértsen, akkor sem, ha a hang a füléig jutna. Volt egy nagy kürt a Vadászlakban, azóta volt ott, hogy Moneygawl kapitány és az uram együtt laktak ott kinn - ez legelőször az őséé, a nagy hírű Sir Patrické volt, és őméltósága sokszor és nagy kedvvel mesélte, amit tőlem hallott, még kisgyerek korában, hogy Sir Patrick azt a kürtöt színig töltve kiitta egy húzásra, és hogy még nem született olyan ember, sem előtte, sem utána, aki ki tudta volna inni lélegzetvétel nélkül. Mármost Sir Condy, mivel a finánc nem nagy véleménnyel volt a kürtről, fogadást ajánlott neki, hogy igya ki, mikor színültig tele van punccsal, a finánc pedig azt mondta, hogy ez olyan dolog, amit ingyért nem tehet meg, azonban szívesen fogad Sir Condyval száz guineába, hogy megcselekszi.
- Állom - szólt az úr -, itt van száz guinea egy hatpenny ellen, hogy nem tudja megcselekedni.
- Állom - szólt a finánc, és ha két úr egyszer megegyezik, állja is az alkut. A finánc elvétette, és így az úr nyerte a fogadást, azt gondolta, száz guineát nyert, de a fogadáshoz képest csak egy hatpennys járt neki a finánctól, és ebben meg is egyeztek. Egyre ment neki, így is nagyon örült, és jólesett, hogy olyan vidámnak láthatom megint.
A finánc - sose legyen szerencséje! - ezután kihívta az uramat, hogy próbálja meg, vajon ő le tudja-e hajtani egyszerre, ha tele van a kürt.
- Sir Patrick kürtjét! - szólt őméltósága. - Add ide: most ugyanabban fogadunk, és kiiszom a kürtöt egyhuzamban.
- Állom - azt mondja a finánc -, fogadok akármibe, hogy nem tudja megtenni.
- Száz guineát hat penny ellen, hogy meg tudom - azt mondja. - Hozzák ide a kendőt. - Nem szívesen mozdultam, tudva, hogy arra a kendőre gondol, amelyikben az arany van, és nem nagyon akaródzott efféle vendég előtt elővenni, lévén hogy az uram nincs is úgy magánál, hogy vigyázni tudna rá.
- Hozd ide a kendőt, Thady, gyorsan - azt mondja, s toppant egyet; erre azután előhúztam a nagykabátom zsebéből, mert oda tettem volt a biztonság okáért. Ó, hogy sirattam a szép guineákat, amint kiszámolta az asztalra a maradék pénzét, minden vagyonát! Azt mondja Sir Condy:
- Ma este a te kezed biztosabb az enyémnél, öreg Thady, ami igen csodálatos, töltsd hát meg a kürtöt helyettem. - És én, győzelmet kívánva őméltóságának, megtettem, de cseppet sem gondoltam volna, míg töltöttem a puncsot, mi fogja érni tőle. Kiitta, s elvágódott, mint akit lövés ért. Felemeltük, néma volt, s az arca majdnem fekete. Lefektettük az ágyába, és kis idő múlva felébredt, de félrebeszélt az agyláztól. Aki látta, aki hallotta, mindenki megrendült.
- Judy! Judy! Hát egy csepp szíved sincs? Nem maradsz itt velünk ápolni? - mondom neki, mert feltette a vállkendőjét, hogy megy haza.
- Félek ránézni is - azt mondja -, nem is akarok, nem is tudok itt maradni, különben is, mi haszna? Nem éri meg a reggelt. - S otthagyott bennünket. Annyi sok híve közül senki más nem is maradt az úr körül, csak a testvérem meg én. A láz elmúlt, visszatért, megint elmúlt, megint visszatért, öt teljes napig, a hatodikon az úr magánál volt néhány pillanatig, megszólított, tudta, hogy ki vagyok: - Thady, az egész bensőm csupa tűz. - Nem tudtam szólni, de a nővérem megkérdezte, ne hozzon-e neki ezt vagy amazt, ami használna neki. - Nem kell semmi! - azt mondja. - Nekem már semmi sem használ - azzal szörnyen felordított kínszenvedésében, s aztán megint könnyebben volt egy pillanatig. - Az ivás juttatott ide - azt mondja. - Hová lett a sok barát? És hol van Judy? Elment, ugye? Hej, Sir Condy, bolond voltál világéletedben - mondta, és ez volt az utolsó szava, azután meghalt. Végül is csak nagyon szegényes temetés jutott neki osztályrészül.
Ha többet akarnának is megtudni, nemigen mondhatok már többet, csak azt, hogy Lady Rackrent nem halt meg, ahogyan várták, csupán rút maradt az arca egész életére az ütéstől meg a horzsolásoktól; ő meg a fiam, Jason, mindjárt az úr halála után törvény elébe álltak a miatt a járadék miatt; mivel az okirat papírja nem volt lepecsételve, van, aki azt mondja, hogy nem ér semmit, más szerint attól még megfelel, megint mások azt mondják, hogy a föld semmiképp sem lehet Jasoné; sokan szeretnék, hogy ne legyen. Ami engem illet, fáradt vagyok ahhoz, hogy bármit is akarjak még ezen a világon, az után a sok minden után, amit láttam benne; de nem szólok egy szót sem: ostobaság lenne rosszakaratot kelteni magam ellen ilyen vén korban. Jason nem házasodott meg, és, ahogy megmondtam, esze ágában sincs, hogy Judyt elvegye, és nem is sajnálom, ugyan ki sajnálja? Mindaz pedig, amit itt a családról leírtam, részint emlékezetből, részint hallomásból, színtiszta igazság elejétől végig. Elhihetik, mert mi haszna volna hazudni olyasmiről, amit mindenki éppolyan jól tud, mint én?
A szerkesztő szívesebben tette volna drámaibbá és szánandóbbá Sir Condy szomorú végét, de nem tartotta megengedhetőnek, hogy a hűséges Thady egyszerű, kerek történetét idegen mázzal vonja be. Úgy adja a történetet az angol olvasó elé, mint bizonyos szokások és jellemek példáját, amelyek Angliában talán ismeretlenek. Valóban, nincs még egy olyan nemzet Európában, amelynek hazai szokásai ismeretlenebbek lettek volna az angolok számára, mint a testvér országéi, egészen az utóbbi néhány évig.
Az első hű portrét ez ország lakóiról Mr. Young adta közre útirajzában, miután bejárta egész Írországot. A fenti vázlatrajz minden vonása az életből való, és jellemző az ottani eleven észjárás, együgyűség, furfang, nemtörődömség, pazarló kedv, érdektelenség, ravaszság és ügyetlenség azon keverékére, amely különféle formákban és változó sikerrel már szerepelt a színpadon, és ábrázoltatott a regényekben.
Nehéz lenne előre megmondani, hogy vajon az unió gyorsítja-e vagy késlelteti majd ennek az országnak a felemelkedését. Az a kevés tanult úriember, aki most az országban lakik, át fog telepedni Angliába. Kevesen vannak, de semmiben sem maradnak el a hasonló rangú nagy-britanniaiak mögött. A legjobb, ami történhetnék, az lenne, ha brit iparosok jönnének helyettük cserébe.
Vajon a warwickshire-i nemzetőrök - akik jobbára mind mesteremberek - tanították-e meg sört inni az íreket? Vagy ők tanultak meg whiskyt inni az írektől?
FORDÍTOTTA KÁSZONYI ÁGOTA
WALTER SCOTT
A FA ASSZONYA
1
Elérte volna kézzel ő,
És mégsem tudta, micsoda,
Elrejtette a lány elől
Az óriás tölgyfa ágboga.
Coleridge[1]
Mrs. Bethune Baliol ekképpen kezdi beszámolóját:
Van annak már harmincöt vagy talán negyven éve is, hogy elhatároztam: beutazom a Skót-Felföldet. Így akartam szabadulni a búskomorságból, amelybe egy két-három hónappal előbb ránk szakadt családi gyász borított. Azidétt kezdett divatossá válni az efféle kirándulás; a hadiutak kitűnő állapotban voltak ugyan, ám a szállási lehetőségek silánysága folytán kisebbfajta kalandnak számított az ilyen vállalkozás. S noha ma éppen oly békés vidék Felső-Skócia, mint György király birodalmának bármely más része, akkor még ijesztően csengett a neve, mert számosan éltek az 1745. évi zendülés szemtanúi közül; bizony sokakat megkörnyékezett a félelem, amikor Stirling bástyáiról észak felé tekintve megpillantották a hatalmas hegyláncolatot, mely komor védfalként rejti a völgyeket, ahol az emberek öltözékük, szokásaik és nyelvük tekintetében olyannyira különböztek még a déli síkságon élő honfitársaiktól is. Én azonban olyan családból származom, amely nem sokat ad a pusztán képzelgés szülte baljós jelekre. Volt néhány felföldi rokonom, ismertem több jeles családot; s ámbár csupán komornám, Mrs. Alice Lambskin volt egyetlen kísérőm, félelem nélkül indultam útnak.
De azután olyan vezetőm és ciceroném akadt, aki kis híján A zarándok útja[2] Nagyszívűjével ért fel, nem kisebb személyiség, mint Donald MacLeish, a postakocsis, akit Stirlingben fogadtam föl, hozzá hasonlóan jó erőben levő lovával együtt, hogy ezek húzzák majd fogatomat társalkodónémmal és velem oda, ahová éppen kedvem tartja.
A postakocsisok ama fajtájába tartozott Donald MacLeish, amely a rendszeres postakocsijáratok és a gőzhajók megjelenésével - úgy vélem - végképp kiment a divatból. Főképp Perthben, Stirlingben vagy Glasgow-ban lehetett rájuk akadni, rendszerint ott fogadták fel őket és lovaikat az utasok vagy turisták a kelta vidéken lebonyolítandó üzleti vagy kéjutazásokra. Külföldön conducteur névvel illetik az ilyesfajta embereket, de leginkább azokhoz a brit hadihajókon szolgáló kormányosokhoz lehetne őket hasonlítani, akik a maguk módján követik a kapitány által megszabott irányt. Az ember közli a postakocsissal, milyen időtartamra tervezi a körutat, és mely helységeket szeretné érinteni; azután pedig tapasztalhatja az utas, hogy milyen kifogástalan szakértelemmel határozza meg ő, a postakocsis, a szállásra és étkezésre alkalmas helyeket, kellő figyelmet szentelvén arra, hogy ezek mindenben megfeleljenek utasa kényelmének, és valami oly érdekességgel bírjanak, amit az szíves örömest megtekint.
Az efféle személyek képzettsége szükségképpen sokkal magasabb rendű, mint azoké a "lóra termett" futároké, akik naponta három ízben is végigvágtatnak ugyanazon a tízmérföldes úton. Donald MacLeish nemcsak akkor bizonyult talpraesettnek, amikor a kocsiját vagy lovait sújtó esetleges balesetek következményeit kellett eltüntetnie, és nemcsak ellátásukról tudott gondoskodni kovásztalan zabkenyérrel és lepénnyel, ha fogytán volt a takarmány, hanem szellemi felkészültség tekintetében is ugyanilyen kedvezően mutatkozott be. Jól ismerte a hagyományos történeteit annak a vidéknek, amelyen már oly gyakran keresztülhajtott, s ha bátorították (mert Donald illedelmes tartózkodásával is kitűnt), készségesen megmutatta a törzsek közt lezajlott főbb csaták színhelyeit, és előadta az úthoz meg a két oldalán felbukkanó helységekhez fűződő regéket. Eredeti gondolkozás és kifejezésmód jellemezte, vonzódása a népi regevilághoz különös ellentétben állt a foglalkozásával járó körmönfontsággal, s mindez beszédében szépen összeötvöződött, s így igencsak kellemesen elszórakoztatott minket egész utazásunk alatt.
Ezenfelül Donald pontosan tudta, milyen különleges feladatoknak kell megfelelnie ezen a vidéken, amelyet már annyiszor bejárt. Napra megmondta, mikor "ölnek" bárányt Tyndrumban vagy Glenuiltben, hol lehet tehát némi esélye az idegennek keresztyénhez illő táplálékra; egymérföldnyi pontossággal megjelölte, melyik az utolsó falu, ahol búzalisztből sült cipót lehet találni olyan utasok részére, akik kevéssé szoktak hozzá a lepények országához. Az út minden mérföldjét ismerte, és hüvelyknyi pontossággal meg tudta mondani, melyik oldalán lehet átkelni egy felföldi hídnak, s melyik oldalán veszélyes végighajtani.[3] Röviden: Donald MacLeish nem csupán hűséges segítőnk és állhatatos szolgánk, hanem szerény és készséges barátunk is volt; s ámbár ismerem a félklasszikus olasz cicerone meg a bőbeszédű francia valet-de-place fajtáját, sőt a spanyol öszvérhajcsárt is, aki büszke arra, hogy kukoricán él, s nem lehet veszélytelenül kérdésekkel zaklatni - úgy vélem, sohasem volt olyan figyelmes és értelmes útikalauzom, mint ez alkalommal.
Hadmozdulatainkat természetesen Donald irányította; gyakorta megesett, hogy amikor kedvezett az idő, örömest megálltunk a lovakat pihentetni olyan helyen is, ahol nem volt postaállomás, és egy szirt tövében, amelyről vízesés zúdult alá, vagy egy forrás mellett, vadvirágos zöld pázsiton fogyasztottuk el elemózsiánkat. Donald biztos érzékkel választotta ki az ilyen helyeket, s noha bátran állíthatom, hogy sohasem olvasta a Gil Blas-t vagy a Don Quijote-ot, olyan pihenőket jelölt ki számunkra, amilyenekről Le Sage-nál vagy Cervantesnél olvashat az ember. Megfigyelte, milyen örömöm telik a vidéki emberekkel való társalgásban, és nagyon sokszor úgy intézte, hogy olyan viskó közelében álljunk meg pihenni, ahol akadt egy öreg kelta, aki még Falkirknál vagy Prestonnál villogtatta pallosát, s a régmúlt idők roskatag, de hűséges krónikásának bizonyult. Máskor úgy szállásolt el bennünket, hogy legalább egy csésze tea erejéig valamelyik derék és értelmes falusi lelkész vendégszeretetét élvezhessük, vagy pedig egy jobbfajta falusi családét, akiknek romlatlan egyszerűsége és ősi szokásai készséges és vendégszerető fogadtatással keveredve az olyan mostoha sorsú emberek udvariasságát tükrözték, akikről köztudott, hogy a spanyol mondás szerint azt tartják magukról: "Ugyanolyan úriemberek, mint a király, csak nem olyan gazdagok."
Mindezek a személyek jól ismerték Donald MacLeisht, s hogy ő mutatott be minket, legalább annyit ért, mint a vidék valamelyik magas rangú vezetőjétől származó ajánlólevél.
A hegyvidéki ételek teljes bőségével, tejtermékekkel és tojáskészítményekkel, különféle palacsintákkal meg tartalmasabb ínyencfalatokkal kedveskedő felföldi vendégszeretet, amely a lakosság vélekedése szerint hozzátartozik az utasok tisztes ellátásához, olykor túláradó mértékben jutott osztályrészéül Donald MacLeishnek a csempészett whisky, a "hegyi harmat" alakjában. Szegény Donald! akár Gideon gyapja, teljesen elázott ilyen alkalmakkor a nemes nedűtől, amely persze ránk nem hullajtotta cseppjeit. Ám ez volt egyetlen hibája, s amikor ösztökélték, hogy búcsúpoharat ürítsen úrasszonya, azaz becses személyem egészségére, zokon vették volna, ha kibújik e kötelesség alól; no de nem is akart ő ilyen udvariatlanságot elkövetni. Ez volt, ismétlem, egyetlen hibája. De ezzel sem adott igazán okot a panaszra; mert, bár beszédesebbé vált egy kissé, szokásos kínos előzékenysége csak fokozódott, s legfeljebb lassabban hajtott, s többet és szertartásosabban beszélt, mint akkor, amikor nem jutott hozzá néhány csepp whiskyhez. Megfigyeltük, hogy csakis ilyen alkalmakkor szólt Donald dicsekvően a MacLeish családról; s nekünk nem volt jogcímünk kényeskedve megróni ezért a gyengeségért, amelynek következményei ilyen ártatlan határok között maradtak.
Annyira megszoktuk már azt a módot, ahogyan Donald gondoskodott rólunk, hogy kíváncsian figyeltük, miképpen mesterkedik kellemes kis meglepetések előkészítésén, eltitkolva előlünk, hol szándékozik pihenőt tartani, ha valamilyen különösen érdekes helyet választott ki erre a célra. Amikor azon sajnálkozva indította el a batárt, hogy egy rideg, elhagyatott helyen lesz kénytelen megállni, mert meg kell abrakoltatnia a lovakat az e célra magával hozott zabból, ismerve szokásait, máris felcsigázta képzeletünket, vajon milyen romantikus tanyát jelölt ki titokban délideji falatozásunk színhelyéül.
A reggelt nagyrészt a gyönyörű Dalmally faluban töltöttük, az azidétt Glenorquhyban működő kitűnő lelkész[4] vezetésével kimentünk a tóra, és regék százait hallgattuk az Awe-tó vidékének zord vezéreiről, a rojtos kalpagú Duncanról és Kilchurn immár málladozó bástyáinak más urairól. Így azután a szokottnál később indultunk útnak, miután Donald egyszer-kétszer figyelmeztetett rá, milyen hosszú az előttünk álló szakasz, nem kínálkozván jó pihenőhely Dalmally és Oban között.
Elbúcsúztunk kedves ciceronénktól, a nagytiszteletű úrtól, és folytattuk kanyargós utunkat a Cruachan Ben nevű irdatlan nagy hegy körül, amelynek szirtjei és vadonjai méltóságteljesen ereszkednek alá egészen a tó partjáig, egyetlen szorost nyitva csupán. Ebben a szorosban semmisítette meg majdnem teljesen az éles eszű Robert Bruce - rendkívül erős ellenállása dacára - MacDougal of Lorn harcias nemzetségét. E király, kora Wellingtonja, csapatainak egy része váratlan hadmozdulattal erőltetett menetben megkerülte a hegyet, és Lorn harcosainak oldalában és hátában helyezkedett el, Robert Bruce pedig egyidejűleg elölről indított támadást. A szoroson lefelé haladva a nyugati oldalon ma is látható sok sírhalom mutatja, milyen kegyetlen bosszút állt Bruce engesztelhetetlen személyes ellenségein. Katonák a fivéreim, mint tudja, s ezért csak még jobban megdöbbentett, mennyire emlékeztet a Donald leírta manőver Wellington vagy Bonaparte hadműveleteire. Nagy ember volt Robert Bruce, ezt még egy Baliol lánynak is el kell ismernie; igaz, mostanában már kezdik kétségbe vonni, hogy oly jogcíme, oly jogos igénye lett volna a koronára, mint annak a szerencsétlen családnak, amellyel vetélkedett. De hagyjuk ezt. A mészárlást csak fokozta, hogy a mély és sebes Awe folyó éppen ott árad ki a tóból, ahol a menekülők hátráltak, és körülzárja a hatalmas nagy hegy lábát; a szerencsétlen menekvők hátrálásának tehát minden oldalon gátat vetett az áthatolhatatlan táj, mely pedig látszólag védelmet és oltalmat ígért.
Akár az ír hölgy a dalban "régmúltakról emlékezvén", nem türelmetlenkedtünk, amiért vezetőnk oly csigalassúsággal hajt tova Wade tábornok hadiútján; ez az út soha, vagy csak nagyon ritkán kerüli el a legmeredekebb emelkedőket, toronyiránt vezet dombnak fel és dombról le, fittyet hányva magaslatnak és szakadéknak, meredélynek és lejtőnek, úgy, ahogy annak idején vonalát a római mérnökök kijelölték. A példa nélkül álló kitűnő alkotás - mert így jellemezhetnők a felső-skóciai hadiutakat - megérdemelte a költő dicséretét, aki, jött légyen a testvéri országból és saját nyelvjárását beszélte, vagy feltételezte, hogy olvasóiban van annyi nemzeti büszkeség, hogy a felidézett múltnak örülni tudjanak, így írt híres versszakaszában:
Ha látod ezt az utat, m i e l ő t t nekikezdtek,
Hálát adnál W a d e - n e k s a magas egeknek.[5]
Valóban, semmi se lehet csodálatosabb látvány, mint ez a vadon, melyet keresztül-kasul a pompásan kiépített széles utak szelnek, ez utóbbiak mérhetetlenül többet érnek mindannál, amit a kereskedelmi forgalom békés céljaira ez az ország évszázadokon át csak kívánhatott volna is. A hadiösvények így olykor szerencsésen alkalmazhatók békés célokra. Bonaparte győzelmei nem jártak eredménnyel; de útja a Simplon fölött hosszú időre megteremtette a kapcsolatot azok között a békés szándékú országok között, amelyek a kereskedelem és a baráti érintkezés céljára hasznosítják a becsvágyó háborús terjeszkedés érdekében végzett gigászi munkát.
Lassan, lépésben megkerültük a Ben Cruachan oldalát, és leereszkedtünk a gyors, tajtékos Awe mentén, magunk mögött hagyva a méltóságteljesen elnyúló tavat, amely ezt a féktelen folyót szülte. Az utunk jobb oldalán meredeken lejtő sziklák és szakadékok még mutatták az őket hajdan elborító erdő nyomait; az erdőt később kivágták, mint Donald MacLeish tájékoztatott bennünket, a bunawei vasolvasztók tüzének táplálására. Így annál nagyobb érdeklődéssel szemléltünk meg egy nagy magányos tölgyfát a folyó bal partján. Szokatlanul hatalmas, festőien szép fának látszott, méltóságteljesen emelkedett az égnek a hegyről legördült nagy kövektől övezett talpalatnyi sík területen. A kép regényességét csak fokozta, hogy a parányi kis földdarab egy büszkén magasba törő szirt lábánál helyezkedett el, az oromról hegyi patak zubogott alá mintegy vízesésként hatvan lábnyi mélységbe, tajtékká és harmattá oldódva szét. A szakadék mélyén a patak, akár egy legyőzött hadvezér, nagy nehezen összegyűjtötte maradék erőit, s mintha megrettent volna a mélybe zuhanástól, nesztelenül kereste meg a folyóba vezető utat.
A fa és a vízesés látványa annyira megkapott, hogy közelebbről óhajtottam megszemlélni; nem azért, mintha vázlatkönyvemre vagy rajzmappámra gondoltam volna - az én ifjúkoromban nem szoktatták hozzá a kisasszonyokat a grafitceruza kezeléséhez, hacsak ésszerű célra nem tudták használni -, pusztán közelebbről akartam szemügyre venni a tájat. Donald tüstént kinyitotta a batár ajtaját, de megjegyezte, hogy a meredek folyópart bizony nehezen járható, és jobban láthatom majd a fát, ha vagy száz yarddal továbbhaladunk az úton, mert ott közelebb jutunk a helyhez, amely iránt azonban láthatóan nem lelkesedett. Ismer ő, mondta, "ennél sokkal nagyobb fát Bunawe közelében, olyan helyen, ahol sík talajon állhat meg a kocsi, s nem olyan bizonytalanul, mint ezen a meredek parton; de hát ahogy úrasszonyom kívánja, úgy lészen".
"Úrasszonyom" úgy döntött, hogy inkább megnézi az előtte álló pompás fát, mintsem elhajtsunk mellette egy még pompásabb reményében; így hát elindultunk a kocsi mellett, arrafelé, ahonnan, mint Donald bizonygatta, botladozás nélkül olyan közel mehetünk a fához, amennyire csak akarunk, "bár ő nem ajánlja, hogy az országút szélénél odébb menjünk".
Komor és titokzatos vonás rajzolódott ki Donald napbarnította arcára, amikor így intett bennünket, s modora annyira elütött szokásos nyíltságától, hogy felébresztette bennem a női kíváncsiságot. Közben továbbsétáltunk, s úgy találtam, hogy a fa, amelyet közben el-eltakart előlünk a dimbes-dombos talaj, távolabb van tőlünk, mintsem gondoltam volna.
- Most már esküdni mernék - mondtam ciceronémnak -, hogy valójában azt a fát és a vízesést választotta mai pihenőhelyünkül.
- Isten ments! - kiáltott fel Donald.
- Ugyan miért, Donald? Miért akarna elkerülni ilyen kellemes helyet?
- Túl közel vagyunk még Dalmallyhoz, úrasszonyom, ahhoz, hogy megetessük az állatokat; túl közel lenne a szegény páráknak az estebéd a reggelihez. Különben is, lidérces egy hely ez.
- Úgy! Kibökte végre a titkot. Kísértet vagy manó, boszorkány vagy varázsló, gonosz szellem vagy jó tündér rejtőzik itt?
- Istenuccse, egyik sem, úrasszonyom, rossz helyen tapogatózik, már megbocsásson. De ha kicsinyég türelemmel lesz, amíg elhagyjuk ezt a völgyet, és jó helyre jutunk, mindent elmondok. Nem vezet jóra ilyen lényekről beszélgetni ott, ahol netán még meg is jelenhetnek.
Kénytelen-kelletlen fékeztem kíváncsiságomat, mert megfigyeltem, minél inkább erőltetem a beszélgetést, annál inkább kitér előle Donald, és egyre makacsabbul ellenáll, akár a megfeszített kenderkötél. Az út kanyarulatánál végre ötven lépésnyire jutottunk a fához, amelyet meg akartam csodálni, és ekkor meglepetéssel láttam, hogy emberi lakóhely rejtőzik a körülötte emelkedő szirtek között. A legkisebb és a legnyomorúságosabb viskó állt itt, amit a Skót Felföldön valaha láttam. Négy láb magasak sem voltak tőzegből rakott falai; zsúpfedelét nádvessző tartotta össze; agyagkéményét szalmaköteggel tekerték körül; s a falakat, a tetőt, a kéményt, az egész tákolmányt vadul burjánzó kövirózsa, perje és moha lepte be, mint az ilyen anyagokból összeeszkábált, romlásnak indult viskókat általában. Nyoma se volt konyhakertnek, pedig ez rendszerint még a legnyomorúságosabb kunyhók körül is ott található, és egyetlen élőlényt se láttunk a viskó tetején legelésző gödölye meg távolabb a tölgyfa és az Awe folyó között táplálékot kereső kecske, a gida anyja kivételével.
Nem tudtam visszafojtani a felkiáltást:
- Miféle emberi lény lehet, ki akkora bűnt követett el, hogy ily nyomorúságos szállás jusson osztályrészéül?
- Éppen elég a bűne - mondta Donald MacLeish, s elnyomott egy sóhajt -, és Isten a tudója, a nyomorúsága is elég nagy. S nem is ember lakja, hanem nőszemély.
- Nőszemély! - ismételtem. - Ilyen elhagyatott helyen! Miféle nő lehet?
- Erre jöjjön, úrasszonyom, és tulajdon maga megítélheti - mondta Donald. Néhány lépést tettünk előre, azután hirtelen balra kanyarodva eddig eltakart oldaláról pillantottuk meg a vastag derekú, nagy tölgyfát.
- Ha tartja magát régi szokásához, a napnak ebben az órájában itt kell lennie - mondta Donald; azután váratlanul elhallgatott, és ijedten előrebökött az ujjával, mintha attól félne, hogy valaki kihallgatta beszélgetésünket. Előrenéztem, és megilletődötten figyeltem a fa törzsénél ülő nőalakot; sötét színű köpeny borította fejét, előregörnyedt, kezét összekulcsolta, éppen úgy, ahogyan pálmafája alatt Júdát ábrázolják szíriai medalionokon. Átragadt rám a félelem és a tisztelet, amellyel vezetőm beszélt erről a magányos lényről, s eszembe se jutott, hogy közelebbről megnézzem, amíg kérdő tekintetet nem vetettem Donaldra; s erre ő azt suttogta válaszul:
- Eszeveszetten gonosz nő volt ez, úrasszonyom.
- Azt mondod, eszét vesztette? - kérdeztem, mert nem hallottam jól, mit mond. - Akkor talán veszélyes is?
- Nem, nem őrült - felelte Donald -, akkor talán még boldogabb is lenne, mint így; mert ha arra gondol, hogy mit tett, meg milyen tetteknek volt okozója, csak azért, hogy jottányit se kelljen engednie a tulajdon gonosz elhatározásából, bizony nem érezheti valami jól magát. De nem őrült, és nem is veszélyes; mégis úgy gondolom, úrasszonyom, legjobb lesz, ha nem megy közelebb hozzá. - Azután gyorsan, suttogó hangon megismertetett azzal a történettel, amelyet most részletesen el fogok mesélni. Az elbeszélést hallgatva rémület és részvét keveredett bennem, s arra késztetett, hogy közelebb lépjek a szenvedőhöz, néhány vigasztaló vagy inkább szánakozó szót mondjak, de egyúttal vissza is rettentem ettől a gondolattól.
Valójában a szomszédos felföldiek is ilyen érzülettel szemlélték Elspat MacTavisht, vagy ahogyan ők nevezték, a Fa Asszonyát, miként a görögök a fúriák üldözöttjeit, akik iszonyú bűntettek miatt szenvedtek lelki gyötrelmeket. Úgy vélekedtek az Oresztészhez és Oidiposzhoz hasonló szerencsétlen lényekről, hogy nem annyira szándékosan követték el bűneiket, mint inkább tehetetlen eszközök voltak a Végzet szörnyű rendeléseinek valóra váltásában, s a félelemből, amellyel rájuk tekintettek, nem hiányzott a tisztelet sem.
Mint Donald MacLeishtől megtudtam, általános volt a hiedelem, hogy balszerencse üldözi azokat, akik túlságosan közel merészkednek egy ilyen kimondhatatlanul nyomorúságos lényhez, vagy megzavarják áhítatos magányát. Feltételezték, hogy a szerencsétlen asszony szomorú sorsa valamiképpen megfertőzi a hozzá közeledőket.
Ezért figyelte némi rosszallással Donald, hogy közelebbről is szemügyre készülök venni a szenvedőt, s kedveszegetten követett lefelé a hepehupás ösvényen. Azt hiszem, irántam tanúsított udvariassága győzte le némileg balsejtelmeit, amelyek azt sugallták, hogy kötelességének teljesítése miatt ezúttal lovainak lesántulásától, egy tengelyszög elvesztésétől, a kocsi felborulásától és a postakocsis életének más veszélyes fordulatától kell tartania.
Nem tudom, lett volna-e merszem olyan közel menni Elspathez, ha Donald nem jön velem. Az asszony tekintetében a világtól elforduló reménytelenségbe béklyózott szomorúság egyesült a bűntudattal s az ezt rejteni próbáló büszkeséggel. Talán arra gyanakodott, hogy rendkívüli élettörténete által felkeltett kíváncsiságom vezet, amikor megzavarom magányát; s nem nyerhette meg tetszését, hogy kegyetlen sorsa egy utazó szórakoztatásául szolgáljon. És mégis: mikor végigmért, tekintetében inkább gúny, mint zavartság fénylett. A világ egyetlen gyermekének véleménye sem lehetett alkalmas arra, hogy akár egy jottányit is könnyítsen vagy súlyosbítson nyomorúságának terhén; a mélységes balsorsba süllyedt lény legfeljebb egy halvány mosollyal fejezte ki a hétköznapi emberek iránt érzett megvetését, ezenfelül olyan közönyösen fogadta bámészkodásomat, mintha holttetem vagy márványszobor lenne.
Elspat közepesnél magasabb termetű volt. Immár deres haja sűrűn nőtt még, és koromfekete lehetett hajdanán. Ugyanilyen fekete volt szeme is, és komorrá merevedett arcvonásaival ellentétben háborgó elmére valló vad, zavart fénnyel villogott. Ezüst hajtű köré font haja meglehetősen ápoltnak látszott, sötét színű köpenyét - bár a legközönségesebb anyagból készült -, egész takarosan viselte.
Amikor már szégyelltem némán tovább bámulni a balsors és bűn eme áldozatát, de nem találtam megfelelő szavakat megszólítására, meglepetésemnek adtam hangot, hogy ily elhagyatott és nyomorúságos lakhelyet választott magának. Kurtán félbeszakította együttérzésemet kifejező szavaimat, és felém se fordulva, szigorú hangon, rezzenetlen arccal válaszolt:
- Idegenek leánya, kísérőd elmondta már neked történetemet.
Azon nyomban elnémultam, mert megértettem, milyen keveset jelenthet a földi vigasztalás annak, aki az övéhez hasonló sorson tépelődik. Meg sem kíséreltem, hogy folytassam a társalgást, elővettem erszényemből egy aranypénzt (Donald elárulta, hogy alamizsnán él), és vártam, hogy legalább nyújtsa kezét, és elvegye. De nem vette el s nem is utasította vissza az adományt; mintha észre se vette volna, pedig talán hússzorta is értékesebb volt annál, amit kapni szokott. Térdére kellett helyeznem a pénzt, s közben önkéntelenül így szóltam:
- Bocsásson meg néked Isten, és adjon megkönnyebbülést!
Sohase felejtem el, milyen pillantást vetett az égre, és milyen hangon kiáltott fel, szó szerint kedves barátom, John Home szavaival:
- Szép, vitéz fiam!
A természet szava volt ez, a megrabolt anya szívéből jött, akárcsak a nagy képzelőerejű, tehetséges poéta művében, ahol Lady Randolph képzelt fájdalmának hű kifejezésére szolgált.
2
Hahó, az Alföldre lementem,
Hollárihó, halihó,
Egy krajcár se volt a zsebemben,
Egy rossz cipóra való.
Törzsemnek dísze voltam én,
A szívem holtig ég,
És Donald volt az igazi legény,
Csak én bírtam szívét.
Régi dal[6]
Megélt Elspat boldog napokat is, bár öregsége reménytelen és vigasztalan szomorúságba és szerencsétlenségbe hanyatlott. Hamish MacTavish szépséges és boldog felesége volt hajdanán, férjét ereje és hősi tettei miatt MacTavish Mhornak nevezték. A férfi mozgalmas és veszélyes életet élt, az ősi felföldi szokás szerint, amely úgy tartotta, hogy szégyen olyasmit nélkülözni, amit az ember megkereshet. Síksági szomszédai életük és tulajdonuk védelmében készséggel fizettek neki némi sarcot védelmi díj címén, és azzal vigasztalták magukat, hogy "jobb adózni az ördögnek, mint harcolni ellene". Mások becstelennek tartották az ilyen megalkuvást - gyakorta rajtuk is ütött MacTavish Mhor társaival és híveivel, s rendszerint alapos büntetést rótt ki rájuk, személyükben vagy vagyonukban, esetleg mindkét tekintetben megkárosítva őket. Máig is emlékezetes, hogyan hajtott el százötven tehenet Monteithtől egyetlen portya alkalmával; a ballybughti földesurat pedig meztelenül rakta ki a mocsárba, mert azzal fenyegetőzött, hogy kihívja a felföldi őrséget tulajdonának védelmére.
Bármilyen diadalokat is aratott alkalmilag ez a vakmerő martalóc, gyakran ellene fordult a szerencse; de kalandos menekülései, gyors szökései, a leleményes hadicselek, amelyekkel kikerült a végveszélyből, nem kevésbé éltek az emlékezetben, és nem kevesebb bámulót szereztek neki magának, mint sikeres vitéz tette. Elspat hűséges társa volt, jóban-rosszban, mindennemű megpróbáltatásban, bajban és veszélyben. Együtt élvezték az alkalmi jómód gyümölcseit, amikor pedig balsors szorongatta őket, úgy beszélik, az asszony esze, leleményessége, bátor kitartása veszély és fáradozás közepette gyakran ösztönözte férjét új erőfeszítésekre.
A régi felföldi erkölcs szerint éltek: hűség a baráthoz, könyörtelenség az ellenséggel szemben. Magukénak tudták a síkság nyájait és termését, ha módjuk volt elhajtani az egyiket, elragadni a másikat; a legkisebb tulajdonjogi aggályt sem ismerték ilyen alkalmakkor. Úgy érvelt Hamish Mhor, ahogyan az egykori krétai harcos:
Hű kardok, dárdák, borzas pajzsok
Mindenek urává tettek:
Ki nem forgatja jól a kardot,
Borzas pajzsom előtt retteg.
Sok földet, szőlőt szereztem én,
Ha gyáva az úr, a birtok enyém.[7]
A kockázatos, bár gyakran sikeres portyák napjai azonban kezdtek leáldozni Charles Edward herceg hadjáratának kudarca után. MacTavish Mhor nem ült tétlenül ebben az időben, így őt is törvényen kívül helyezték, mint az állam árulóját, s egyszersmind mint rablót és martalócot. Helyőrségeket vezényeltek sok olyan helyre, ahol azelőtt sohasem jelent meg vörös köpenyes katona, s a felföldi hegyek legeldugottabb rejtekeiben is feldöndült a szász harci dob. MacTavish végzete napról napra kikerülhetetlenebbé vált, s a védekezés vagy menekülés azért is nehezebb lett, mert Elspat éppen e nehéz napokban hozta világra kisgyermekét, s ez a teher nagymértékben akadályozta gyors mozgásukat.
Azután elérkezett a végzetes nap. A Ben Cruachan szélén, egy szűk szorosban a hírneves MacTavish Mhoron rajtaütöttek a vörösköpenyesek. Felesége hősiesen segítette, sorra töltötte a fegyvereket; s minthogy szinte megközelíthetetlen állást foglaltak el, talán meg is menekül, ha ki nem fogy lőszerkészlete. Végtére azonban egyetlen puskagolyója sem maradt, s már zekéjének ezüstgombjait is kilőtte az ellenségre; a katonák, nem rettegve már a hibátlanul célzó mesterlövésztől, aki hármat megölt és még többet megsebesített közülük, megközelítették erődjét, s mivel nem tudták élve elfogni, makacs ellenállását leküzdve lemészárolták.
Elspat mindezt végignézte és túlélte; mert a támogatására szoruló gyermek új erőre és kitartásra sarkallta. Nem könnyű megmondani, hogyan tartotta fenn magát. Három-négy kecske volt létfenntartásának puszta eszköze, ezeket legeltette a fennsíkokon, amerre elvetődött, és senki se tiltakozott a betolakodás ellen. Általános nyomorúságba süllyedt az ország, régi ismerősei keveset juttathattak neki, de amit nélkülözhettek nincstelenségükben, szívesen áldozták mások segítésére. A síkságiaktól olykor inkább sarcot követelt, s nem alamizsnát kért. Nem feledte, hogy MacTavish Mhor özvegye, s úgy képzelte, hogy a térdénél totyogó gyermek apjáénál is nagyobb hírnevet szerez majd egy napon, és ugyanolyan korlátlan hatalomra tesz szert, amilyennel egykor nemzője rendelkezett. Oly keveset érintkezett másokkal, oly ritkán - s akkor is csak kényszerből - hagyta el a hegyek legeldugottabb rejtekhelyeit, ahol kecskéivel rendszerint tartózkodott, hogy fogalma se volt az országban végbement nagy változásról - arról, hogy polgári rend lépett a katonai erőszak helyébe, s arról se, mily mértékben megnövekedett a törvénynek és követőiknek hatalma azok fölött, akiket "a kard heves vérű fiai"-ként emlegetett a kelta dal. Saját rangjának elvesztését és szűkös körülményeit természetesen érzékelte, erre azonban elegendő magyarázatot talált MacTavish Mhor halálában, és nem kételkedett benne, hogy visszanyeri korábbi jelentőségét, mihelyt Hamish Bean (azaz Szőke James) elég erős lesz apja fegyvereit kezébe ragadni. Ha gorombán kiutasította egy zsugori gazda, mikor valamit kért, hogy a maga vagy kis nyája nélkülözéseit enyhítse, az özvegy homályosan kifejezett, de félelmetes hangon elmondott és bosszút ígérő fenyegetései gyakran kicsikarták az átoktól rettegőkből az előbb megtagadott segítséget; s a remegő gazdasszony - miközben lisztet vagy pénzt adott MacTavish Mhor özvegyének - titokban azt kívánta, bár megégették volna a rémséges vén boszorkányt is azon a napon, amikor férjének betelt a sorsa.
Ekképp múltak az évek, és Hamish Bean felnőtt - nem lett ugyan olyan nagy termetű és erős, mint apja volt, de eleven, jóeszű, pirospozsgás arcú, sasszemű szőke ifjú vált belőle, szakasztott olyan fürge, ha nem is oly izmos, mint rettegett atyja, akinek életét és cselekedeteit számtalanszor idézte fel néki az anya, mert fiát is hasonló kalandos életre óhajtotta buzdítani. A fiatalok azonban tisztábban látják e változó világ jelen állapotját, mint az öregek. Hamish nagyon szerette anyját, és mindent meg kívánt tenni támogatására, ami csak hatalmában állott, ám a világban forgolódva megértette, hogy nemcsak veszélyes, hanem szégyenletes is már a martalócélet, s ha méltó akar lenni apja vitézségéhez, a hadakozásnak olyan formáját kell választania, amely jobban összhangban áll a kor igényeivel.
Szellemi és testi fejlődésével az ifjú mindjobban felfogta tulajdon különös, kényes helyzetét, anyja nézeteinek téves voltát, s azt, hogy mily kevéssé ismeri az özvegy annak a társadalomnak a változásait, amellyel oly keveset érintkezik. Barátokat és szomszédokat látogatván tudatára ébredt, mennyire szűkös körülmények között él özvegy anyja, megértette, hogy csak kevéssel vagy semmivel sincs többje a puszta fennmaradáshoz legszükségesebbnél, s olykor még ez is hiányzik. Ha siker kísérte halászatnál vagy vadászaton, valamivel könnyíthetett a fiú anyja életén, rendszeres támogatására azonban semmilyen módot se látott, hacsak nem áll be szolgálni valahová, de tudta, hogy bár ő maga esetleg elviselné ezt a sorsot, anyja büszkeségén vele halálos sebet ejtene.
Elspat álmélkodva látta, hogy Hamish Bean, jóllehet felnőtt már és harcra termett, cseppnyi hajlandóságot se mutat apja életének folytatására. Anyai szíve megóvta attól, hogy nyílt szóval buzdítsa fiát a martalócságra, mert féltette a veszélyektől, amelyekbe okvetlenül belesodródik, ha nemzője nyomdokába lép; amikor pedig mégis a tárgyra akart térni, túlfűtött képzeletének úgy tetszett, mintha férje szelleme állana közéjük véres tartánjában, s figyelmeztetőleg ajkára helyezte ujját, eltiltván ettől a témától. De fia látszólagos búskomorsága csak tovább emésztette, sóhajtozva nézte napról napra az alföldi szokás szerint szabott hosszú köpenyben lődörgő fiatalembert (a hatóságok ugyanis ezt kényszerítették a keltákra saját romantikus viseletük helyett), és arra gondolt, mennyivel jobban hasonlítana férjére, ha felszíjazott tartánban, rövid nadrágban járna, s fényesre csiszolt fegyver villogna oldalán.
Ezenfelül féktelen természetéből táplálkozó más aggályok is nyugtalanították Elspatet. MacTavish Mhor iránt érzett szerelme tisztelettel, sőt olykor félelemmel is társult, mert a martalóc nem az a fajta férfi volt, aki hajlamos asszonyi igába hajtani fejét, fia fölött azonban előbb gyermekkorában, majd kora ifjúságában tekintélyt parancsoló uralmat gyakorolt, s anyai szeretetét féltékenység jellemezte. Elviselhetetlen volt számára, hogy Hamish az évek múltával újra meg újra függetlenségre törekedett, akkor és annyi időre hagyta ott anyja viskóját, amikor és ameddig kedve tartotta, s az özvegy iránti legteljesebb tisztelete és kedvessége ellenére láthatóan úgy vélekedett, hogy cselekedeteiért csakis önmagának tartozik felelősséggel. Ám ennek se lett volna komolyabb következménye, ha Elspat keblébe tudja rejteni érzéseit; heves és türelmetlen szenvedélyességénél fogva azonban gyakorta tudatta fiával, hogy elhanyagoltnak és megbántottnak érzi magát. Ha fia nem árulta el távozásának célját, bármilyen rövid időre is ment el a kunyhóból, visszatértekor anyja olyan szertelen érzelmi kitörésekkel fogadta, hogy a függetlenséget szerető és a világban helyét megtalálni kívánó fiatalember érthetően újra ott akarta hagyni, ha másért nem, hát hogy élelmet szerezzen anyjának, akinek önző igénye fia ragaszkodása iránt arra ítélte volna, hogy sivatagban pusztuljon el vele együtt, reménytelen és tehetetlen nélkülözés közepette.
Egy alkalommal, amikor ismét valamilyen önfejű kirándulás vétkét követte el, anyja annyira sértettnek és kijátszottnak érezte magát, hogy a hazatérőt a szokottnál is hevesebb szemrehányásokkal fogadta, Hamish haragra gerjedve ráncolta szemöldökét, arca kivörösödött. Anyja addig ismételgette egyre esztelenebb vádaskodásait, míg végül fiának elfogyott a türelme, leakasztotta puskáját a kémény mellől, s csak magában morogva a választ, amelyet anyja iránti tisztelete tiltott hangosan kimondani, máris távozni készült a kunyhóból, ahová csak az imént lépett be.
- Hamish - szólt rá anyja -, már megint itt akarsz hagyni?
De Hamish válasz helyett csak szótlanul bámult, és fegyverének reteszén babrált.
- Ej, no, piszkáld csak a puskádat - jegyezte meg anyja keserűen. - Örülök, hogy van bátorságod lövöldözni, ha másra nem, hát őzekre.
Hamisht meghökkentette a méltatlan becsmérlés, válaszként dühös tekintetet vetett anyjára. Az özvegy rádöbbent: megtalálta a módját, hogyan szúrhat egyet a fián.
- Jól van - mondta -, nézz csak, nézz, amilyen kegyetlenül csak tudsz egy szegény öregasszonyra, az anyádra; de attól még messze vagy, hogy egy szakállas férfi dühös tekintete előtt merészeld összevonni haragosan a szemöldököd.
- Hallgass, anyám, vagy csak olyanról beszélj, mit értesz - felelte Hamish ingerülten -, maradj csak te a guzsalynál meg az orsónál.
- Vajon az orsóra meg a guzsalyra gondoltam akkor is, amikor sipákoló kisgyerek voltál, és a hátamon cipeltelek hat szász katona puskatüzén keresztül? Azt mondom én neked, Hamish, százszor annyit tudok kardról meg puskáról, mint amennyit te valaha is tudni fogsz; és ha rajtad múlik, sohase tanulsz meg annyit a háború nemes mesterségéből, mint amennyit akkor láttál, amikor a tartánomba burkolva hurcoltalak.
- Látom, anyám, föltett szándékod, hogy nem hagysz békében itthon; de ennek véget kell vetnem - mondta Hamish, és kitartva elhatározása mellett, hogy elhagyja a kunyhót, felemelkedett, s a kijárat felé indult.
- Állj meg, parancsolom! - kiáltotta anyja. - Maradj! Vagy a puskád váljon pusztulásod eszközévé! A temetőbe vezessen az út, amelyen elmégy!
- Miért beszélsz így, anyám? - kérdezte a fiatalember, kissé visszafordulva. - Semmi haszna, és semmi jóra nem vezethet. Most ég veled! Túlságosan ingerültek vagyunk ahhoz, hogy szót értsünk egymással. Ég veled! Sokáig nem látsz viszont. - Távozott, anyja pedig haragjának első lobbanásában átkokat szórt utána, a következő percben meg önmagát átkozta ugyanúgy, hogy megkímélje fiát. Tehetetlen, de lankadatlanul lobogó indulatban töltötte ezt a napot és a következőt, előbb az eget és a többi hagyományosan tisztelt hatalmakat kérlelte, adják vissza neki drága fiát, "szívének jobbik felét"; azután türelmetlen haragjában azon elmélkedett, milyen keservesen büntesse meg majd a visszatérő gyermeket engedetlenségéért, végül a leggyengédebb szavakat kereste, amelyekkel visszaédesgetheti kunyhójába, mert ezt a kunyhót, ha otthon volt a fiú, túláradó szeretetének boldogságában a taymouthi kastély fényes lakosztályaival se cserélte volna fel.
Két napon át még a legszükségesebb teendőket is elhanyagolta, csak mindenféle nehézséghez és nélkülözéshez szokott szervezetének ereje tartotta életben, meg az, hogy lelki gyötrelmei ellenére is érzéketlen maradt a testi gyengeség iránt. Akkortájt már ugyanaz a viskó volt a szállása, amelynek közelében én rátaláltam, de azidétt még lakályosabb lehetett, hála Hamish erőfeszítéseinek, aki nagyrészt egymaga építette és javítgatta.
Fia eltűnése után harmadnapra kunyhója ajtajában üldögélt ide-oda himbálva, ahogyan szülőföldjén szoktak az asszonyok, ha kétségbeesés vagy betegség sújtja őket, amikor - ritka jelenség - utas tűnt fel a viskó fölött húzódó országúton. Az özvegy csak futó pillantásra érdemesítette. Lóháton közeledett, tehát nem lehetett Hamish; Elspat pedig egyetlen más földi lénnyel se törődött annyira, hogy másodízben is felé fordítsa tekintetét. Az idegen azonban megállt a kunyhóval szemközt, leszállt lováról, alávezette a lejtőn és az özvegy ajtajához vivő göröngyös ösvényen.
- Isten áldjon, Elspat MacTavish!
Álmodozásában megzavarva kelletlenül nézett fel az anyanyelvén szóló férfira, aki tovább beszélt:
- Fiadról, Hamishról hozok hírt.
A lehető legérdektelenebb jelenségből azon nyomban áhítatos tiszteletet ébresztő személlyé vált az idegen Elspat szemében. Égi követet látott benne, aki életéről vagy haláláról mond fölötte ítéletet. Felszökött ültéből, az ég felé emelte görcsösen összeszorított kezét, az idegen arcába meredt, és szótlanul elébe tántorogva szeme sugározta a kérdéseket, amelyeket remegő nyelve képtelen volt kimondani.
- Tiszteletteljes üdvözletét küldi a fiad, meg ezt - mondta a követ, s egy kis erszényt tett Elspat kezébe négy-öt tallérral.
- Elment! Elment! - kiáltott fel Elspat. - Eladta magát szászok szolgájának, és soha többé nem láthatom! Mondd meg nekem, Miles MacPhadraick, mert rád ismerek már, fiam vérdíja ez, amit az anya kezébe adtál?
- Isten ments! - felelt MacPhadraick, a bérlő, aki jelentékeny területet bírt szerződésben urától, egy húsz mérföldnyire lakó földbirtokostól. - Isten őrizz, hogy rosszat tegyek MacTavish Mhor fiának, vagy rosszat mondjak róla! Uram szavára esküszöm, fiad jól van, és hamarosan meglátogat; a többit majd elmondja ő maga.
Így szólván, MacPhadraick visszasietett az ösvényen, felkapaszkodott az országútra, felült pónijára, és ellovagolt.
3
Elspat MacTavish mozdulatlanul bámult a pénzre, mintha az aranyak elárulhatnák, vajh' honnan származnak.
- Nem szeretem ezt a MacPhadraicket - mondta önmagának. - Az effajta emberről beszél a bárd, amikor azt mondja: "Ne féljetek tőlük, ha harsány a szavuk, akár a téli szél, de féljétek őket, ha olyan a hangjuk, akár a rigó füttye." Ennek a talánynak azonban csak egy megfejtése lehet: kardot ragadott a fiam, férfierővel akarja elnyerni mindazt, amit a zsugoriak gyermekijesztő rémmesékkel igyekeznek megtagadni tőle.
Ez a gondolat - mihelyt eszébe ötlött - annál is inkább ésszerűnek tetszett előtte, mivel jól tudta: MacPhadraick, bár óvatos ember, olyannyira pártfogolta hajdanán férje praktikáit, hogy olykor még marhákat is vásárolt tőle, pedig tudnia kellett, honnan származott a jószág; persze ügyelt rá, hogy az ilyen ügyleteket mindig teljes biztonságban és nagy haszonnal bonyolítsa le. Ki lenne alkalmasabb MacPhadraicknél arra, hogy kioktassa a fiatal martalócot, melyik völgyszorosban kezdheti meg a legnagyobb siker reményében veszélyes mesterségét? Ki lenne nála alkalmasabb pénzre váltani a zsákmányt? Felső-Skóciában alig ismerték azidétt az anyák azt az érzést, amely bárhol másutt hatalmába kerítette volna az asszonyokat a hírre, hogy egyszülött fiuk ugyanazon az úton száguld előre, amelyen férjük a pusztulásba rohant. Úgy gondolt vissza MacTavish Mhor halálára, mint háborús mesterségét igazsággal folytató hős elestére, amely nem maradhat bosszulatlan. Kevésbé féltette fiának életét, mint becsületét. Attól rettegett leginkább, hogy idegenek parancsolnak majd fiának, s halálos álomba dermesztik lelkét - mert ilyennek tartotta a szolgasorsot.
Az erkölcsi elv, amely a törvények szilárd uralma alatt felnőtt emberek szemében oly természetes és igazságos módon védi a gyengék tulajdonát az erősek támadásai ellen, csukott könyv, betemetett forrás volt szegény Elspat számára. Azt tanulta, hogy a kelták szüntelen háborúban állnak a szász névre hallgatók fajtájával, a felföldi portyázók által elérhető valamennyi településüket rajtaütés és kifosztás jogos célpontjának tekintette. E vonatkozásban csak erősítette és igazolta érzéseit a férje halála miatti bosszúvágy mellett a Skót Felföldön általános - és nem ok nélküli - felháborodás, amit a győzteseknek a cullodeni csata után tanúsított barbár és kegyetlen viselkedése táplált. Ősi ellentétek és gyilkos viszályok miatt a többi felföldi nemzetség kifosztását is jogosnak találta, valahányszor csak lehetőség nyílt erre.
A magányos asszonytól, kinek gondolatai kora ifjúsága körül kalandoztak, idegen volt a bölcs belátás, mellyel felmérhette volna, milyen csekély eszközök adódtak ebben a korban az ellenállásra egy jól szervezett hatalommal szemben, ellentétben a múlttal, amikor ez a hatalom szervezettség és nagyobb hatáskör híján nem tudott gátat vetni a MacTavish Mhorhoz hasonló martalócok garázdálkodásának. Az özvegy úgy képzelte, hogy fiának csak meg kell hirdetnie: folytatni akarja apja portyáit és kalandozásait, s máris ugyanolyan vitézlő férfiak csapata tömörül köré, amilyen az apa zászlaját követte. Sasnak látta Hamisht: csak fel kell szállnia, s elfoglalhatja az őt születésénél fogva megillető helyet a magasban - képtelen volt megérteni, hány idegen szem figyelné röptét, és hány idegen golyó venné célba szívét. Röviden: Elspat ugyanúgy szemlélte a jelenlegi állapotokat, miként a visszavonhatatlanul elmúlt időket nézte. Ínségben, mindenkitől elfeledve, sanyarúságban élt, amióta férje rettegett hatalmának napja leáldozott, de úgy gondolta, tüstént újra felemelkedik, mihelyt fia rászánja magát, hogy apja örökébe lépjen. Ha tekintetét a távoli jövőbe vetette, csak azt látta, hogy régen kihűlten fekszik ő már sírjában, amely fölött nemzetsége illendő módon eljajongja majd a gyászéneket, mielőtt még szép szőke fia - ahogy képzelte - kétélű vörös kardjának markolatát szorítva kilehelné lelkét. Hamish apja ősz volt már, amikor száz veszély után fegyverrel kezében elesett. Hogy özvegye végignézte és túlélte ezt, összhangban állott a kor szellemével. És jobb is - gondolta büszkén -, hogy így látta meghalni, mintha füstös kalyibában, rothadt szalmán pusztult volna el, akár az agyonhajszolt kutya vagy a betegen elhulló tulok. De fiának, a derék Hamishnek végórája messze van még. Érvényesülnie, győznie kell - apja módján. S ha végül elesik - mert nem jósolt neki vértelen halált -, Elspat már régen sírjában nyugszik akkor, nem látja majd haláltusáját, nem gyászol majd sírhantja fölött.
Ilyen vad gondolatoktól fűtve Elspat lelkében ismét fellobogott a régi láng, sőt talán még a szokottnál is magasabbra csapott. A Szentírás hatásos szavai szerint, amelyek nem nagyon különböztek tulajdon szóhasználatától, felkelt, megmosdott, átöltözött, kenyeret evett, és egészen új életre támadt.
Türelmetlenül várta fia visszatértét, de aggódó sóvárgását nem keserítette többé kétely és harag. Azt magyarázta magának, hogy sok mindennek kell történnie a mostani időkben, amíg Hamish híres és rettegett vezérré válhat. Mégis titkon arra számított, hogy amikor viszontlátja, vakmerő csapat élén jelenik majd meg, sípok szólnak, zászlók lobognak, nemes tartánokat lebegtet a szél, dacolva a törvénnyel, amely kegyetlen büntetéssel tiltja a nemzeti viseletet és a felföldi vitézség többi kellékének használatát. Mindössze néhány nap kellett ahhoz, hogy mohó képzelete idáig eljusson.
S attól a perctől, amikor ez az érzés mély gyökeret vert szívében, már csak az foglalkoztatta, miképp fogadja hívei élén érkező fiát, s nekilátott, hogy felékesítse a kunyhót ugyanúgy, mint amikor férjét várta vissza.
Szinte a betevő falatját sem tudta előteremteni, de ezt most nem is tartotta fontosnak. A győztesen érkező martalócok gulyát és nyájat úgyis hajtanak maguk előtt. Kunyhójának belsejét azonban illően előkészítette fogadásukra; rengeteg whiskyt főzött, sokkal többet, mint amennyit általában egy magányos nő házában elvárna az ember. Rendet rakott a kunyhójában, hogy úgy-ahogy az is emelje az örömünnep fényességét. Kisöpörte, zöld gallyakkal díszítette, akár házukat a zsidóasszonyok a sátoros ünnepen. Kis kecsekenyájának tejét olyan sokféleképpen dolgozta fel, ahogyan csak tudta; így készült megvendégelni fiát és társait, akiknek érkezésére szintén számított.
A legfőbb ékesség, amelyet a legnagyobb fáradság árán szerzett, a törpemálna volt, ez a bíborszínű gyümölcs csak igen magas hegyeken található, s ott is rendkívül ritka. Férje vagy talán MacTavish Mhor valamelyik őse választotta ezt a család jelvényéül, mert ritkaságával nemzetségük kicsiny voltát, lelőhelyénél fogva pedig célkitűzéseik becsvágyó nagyságát egyaránt kifejezésre juttatta.
Elspat ködös boldogságban élt, amíg ezek az egyszerű fogadási előkészületek foglalkoztatták. Egyedül az aggasztotta, időben elkészül-e mindennel, hogy mikor Hamish és a nyilván csapatához csatlakozott barátai megérkeznek, nehogy úgy találják, váratlanul érte őt betoppanásuk.
Miután azonban mindent megtett, amit lehetett, ismét nem maradt más dolga, mint az apró-cseprő bajlódás néhány kecskéjével; ezekről gondoskodván újra meg újra megszemlélte szerény előkészületeit, felújította a mulandó jellegűeket, pótolta az elszáradt ágakat, megfakult lombokat, majd megint kiült viskója ajtajába, és bámulta az utat, amely az egyik oldalon az Awe partját követte, a másikon meg a magasba nyúló hegy lábánál kanyargott, a hajdani hadmérnök terve szerint egyaránt alkalmazkodva emelkedőhöz és ereszkedőhöz. Miközben tett-vett, képzelete a múlt emlékeiből rajzolta elébe a jövőt: a reggeli ködből és az esti szürkületből közeledő vad csapatot, ősi tartánjukat viselő "fekete vitézeket", akiket ezzel az elnevezéssel különböztettek meg a brit hadsereg vörösköpenyes sorkatonáitól. A reggel és az alkonyat sok-sok óráját töltötte ilyen képzelődésekben elmerülve.
4
Hiába fürkészte Elspat szeme a távolba vesző ösvényt a hajnal első és az alkony utolsó sugarainál. Nem csapott fel porfelhő, amelyben tollforgók libbenését, fegyverek csillogását sejthette volna. Csak egy magányos utas baktatott tova csendesen, alföldi szabású, hosszú, barna köpenyben, feketére vagy vörösre festett tartánban, kielégítendő vagy kijátszandó a törvényt, amely tiltotta a színpompás öltözéket. Büszke előjoguknak tekintették a hagyományos öltözet és a fegyverek viselését, s az ezt megtiltó szigorú, de talán mégiscsak szükséges törvény letörte és megtörte a kelta lelket, erre vallott a lehorgasztott fej meg az alázatos testtartás. Nem ilyen elkeseredett vándor, hanem könnyed és szabad léptű férfi képében várta most Elspat a fiát. Amikor besötétedett, éjszakáról éjszakára felállt a nyitott ajtóból és nyugalmat nem adó szalmaágyára vetette magát, de nem aludt, hanem figyelt. A bátrak és rettegettek - így mondogatta - éjszaka járnak. Meghallani léptüket a sötétben, amikor minden csendes, csak a forgószél csap zajt, meg a vízesés. A félénk őz csak akkor merészkedik elő, amikor már a hegyek csúcsa fölött jár a nap, a merész farkas azonban a telihold vörös fényénél járja a tájat. De hasztalan érvelt, következtetett, fiának oly hőn várt hívó szava nem riasztotta fel egyszerű fekhelyéről, ahol közeledéséről álmodozott. Hamish nem jött.
"Hiú remény - mondá a királyi bölcs - a szív megölője", s bármilyen szívós is volt Elspat, lassan érezni kezdte már, hogy nem bírja az aggódása és mértéktelen szeretete támasztotta kínokat, midőn egy kora reggel az elhagyott hegyi úton egy utast pillantott meg, s ekkor újjáéledt benne a kétségbeesésében már-már veszni kezdő remény. Nyoma se volt az idegenen a szász igának. Messziről láthatta az özvegy a lebegő felszíjazott tartánt, mely háta mögött kecses redőket vetett, a sapka tolla pedig rangra s nemes származásra vallott. Puska lógott a közeledő férfiú vállán, oldalán kard himbálózott a többi tartozékkal, tőrrel, pisztollyal és kecskebőr tölténytáskával együtt. Még végig se futhatott az özvegy szeme ezeken a részleteken, már meggyorsultak az utas könnyed léptei, a felismerés örömével lendült integetésre karja, s egy perc sem telt belé, Elspat karjába szoríthatta ősei öltözékét viselő drága fiát, akit tízezer közül is legszebbnek látott az anyai szem.
Leírhatatlan a túláradó szeretet, az ujjongás, a kényeztető jelzők sokasága, amelyben Elspat erőteljes szavai a féktelen öröm kifejezését keresték. Csakhamar ott is tornyosult már asztalán mindaz, amit felkínálhatott, s mily hasonló, mégis mennyire más érzésekkel figyelte az anya a falatozó, fiatal katonát, mint hajdanán, amikor melléből szívta első táplálékát!
Elülvén az öröm első vihara, Elspat mohón tudni vágyta, milyen kalandokat élt át fia elválásuk óta, de nem állta meg, hogy komolyan meg ne rója a vakmerőt, amiért fényes nappal felföldi öltözékben kel át a hegyeken, hiszen oly súlyos büntetés jár ezért, és oly sok a vörös köpenyes katona szerte az országban.
- Ne félts engem, anyám - csillapította Hamish, ám az aggódó megnyugtatására szánt szavakban némi zavar is érződött -, akár az Augustus-erőd kapui előtt is viselhetem én a tartánt, ha kedvem tartja.
- Ó, drága fiam, ne légy oktalanul merész, bár ez a hiba vall benned leginkább apádra, de mégse légy oktalanul vakmerő! Ma már, sajnos, nem úgy harcolnak, mint hajdanán, nem tisztességes fegyverrel, ember ember ellen, hanem túlerővel és olyan eszközzel, amellyel egy kölyök egyetlen lövéssel gyengét vagy erőset egyaránt leteríthet. És ne tarts méltatlannak apád nevére, amiért így beszélek, mert Isten a tudója: ha ember ember ellen áll ki, Breadalbane vagy a lorni síkság legjobb harcosával szemben se féltenélek.
- Nyugodj meg, drága anyám - felelt Hamish -, semmi veszély nem fenyeget engem. De mondd csak, járt nálad MacPhadraick, anyám? És mit mondott rólam?
- Bőven hagyott itt ezüstöt, Hamish, de azzal nyújtott vigaszt leginkább, hogy jól vagy, és hamarosan meglátogatsz. Ámde óvakodj MacPhadraicktől, fiam; mert jóllehet apád barátjának mondotta magát, többre tartotta nyájából a leghitványabb tinót, mint MacTavish Mhor életét. Hasznosítsd hát a szolgálatait, és fizess meg értük, mert így kell bánnunk a méltatlan emberekkel; de fogadd meg a tanácsom: ne bízz benne.
Hamish nem tudta elfojtani sóhaját, s Elspat ebből úgy ítélt, hogy elkésett a figyelmeztetéssel.
- Miben társultál vele? - faggatta riadt türelmetlenséggel. - Pénzt kaptam tőle, ő pedig nem fizet ellenérték nélkül; nem olyan ember, aki árpát adna pelyváért. Ó, ha bánod az egyezségteket, s férfiúi méltóságod, igaz emberséged gyalázata nélkül felbonthatod, vidd vissza a pénzét, és ne higgy szép szavának.
- Nem lehet, anyám - felelt Hamish. - És nem bánom, amit vállaltam, csak azt, hogy rövidesen búcsút kell vennem tőled.
- Búcsút venni tőlem? Miért kellene búcsút venned tőlem? Buta gyerek, hát azt hiszed, nem tudom én, mi a kötelessége egy vitéz férfi feleségének vagy anyjának? Fiatal vagy, s apád még akkor sem vetette meg társaságomat és segítségemet, amikor húsz éve rettegte már az ország, sőt gyakorta mondta, hogy két erős fegyverhordozóval is felérek.
- Nem is kétlem én ezt, anyám, de hát el kell hagynom az országot...
- Elhagyni az országot! - vágott közbe anyja. - És azt hiszed talán, én olyan vagyok, mint a bokor, amely elpusztul, ha gyökerestül kitépik a talajból, és máshová viszik? Nemcsak a Ben Cruachan levegőjét szívtam én magamba. Követtem apádat Ross vadonjaiba, és Y Mac Y Mhor áthatolhatatlan pusztaságába is. Ej, fiam! Bármilyen öregek is tagjaim, elvisznek olyan messzire, ameddig a te fiatal lábad kijelöli előttem az utat.
- Hiába, anyám - mondta a fiatalember, és kissé megremegett a hangja -, át kell kelnem a tengeren...
- A tengeren! Hát azt hiszed, félek én a tengertől? Nem sodort talán a víz egyetlen szálfán, ne ismerném a Mull-szorost, a Treshornish-szigeteket, Harris vad szirtjeit?
- Sajnálom, anyám, de messzire megyek, mindezeknél messzebbre. Beálltam katonának az egyik új ezredbe, a franciák ellen megyünk harcolni, Amerikába.
- Beálltál katonának! - nyögte ki anyja kővé dermedve. - Az én akaratom ellenére, az én beleegyezésem nélkül! Nem igaz! Nem tehetted! - Felemelkedett, és szinte uralkodói tartásba merevedve így kiáltott: - Hamish, te nem merészelhettél ilyet tenni!
- A kétségbeesésben mindent merészel az ember, anyám - felelt Hamish komor elszántsággal a hangján. - Mi keresnivalóm itt, ahol alig tudom előteremteni a betevő falatot magamnak és neked, és ahol napról napra rosszabbodik a világ? Ülj csak le, és hallgass végig, magad is meggyőződsz róla, hogy a lehető leghelyesebben cselekedtem.
Elspat keserű mosollyal ült le, s ez a komor, gúnyos tekintet ült mindvégig arcán, amíg szorosan összezárt ajakkal hallgatta az önigazoló szavakat.
Hamish tovább beszélt, nem zavarta anyjának várható ellenkezése.
- Amikor itthagytalak, drága anyám, MacPhadraick házába mentem; tudtam róla, hogy körmönfont és kapzsi, akár az angolok, de bölcs, és arra gondoltam, mivel semmibe se kerül neki, hát megtaníthat arra, hogyan tehetném jobbá helyzetünket e világban.
- A mi helyzetünket e világban! - kiáltott fel Elspat, e szavak hallatára végleg türelmét vesztve. - Ilyen aljas fickóhoz fordultál, akinek nemtelenebb a lelke, mint az utolsó gulyásé, tőle vártál tanácsot arra, mitévő legyél? Apád bezzeg senkire se hallgatott, csak a tulajdon bátorságára, és a kardjára.
- Drága anyám - felelt Hamish -, miképp győzzelek meg arról, hogy úgy élsz itt, őseink honában, mintha ők itt élnének még körülöttünk? Akárha álomban járnál, azok árnyai között, akik már rég a holtak között vannak. Amikor atyám élt és harcolt, a nagyok tisztelték, a gazdagok rettegték erős jobbját. Macallum Mhor és Caberfae[8] védelmét élvezte, a kisebbektől pedig sarcot húzott. Ennek már vége, fiának csak gyalázat és kíméletlen halál lehet osztályrésze, ha azt folytatja, ami apjának hírnevet és hatalmat szerzett a tartán viselői között. Leigázták az országot, kioltották fényeit: Clengarry, Lochiel, Perth, Lord Lewis, az összes nagy főnök halott, vagy száműzetésben él. Kesereghetünk ezen, de nem változtathatunk rajta. A skót sapka, a pallos és a lőporos tüsző, a hatalom, az erő és a vagyon, mind odaveszett Drummossie Muirnál.
- Hazudsz! - kiáltott Elspat vadul. - Nem az ellenség ereje, nyúlszíved sugallja ezt neked meg a hozzád hasonló többi nyámnyila fickónak; olyan vagy, mint a gyáva vízimadár, az ég legkisebb felhőjét is a sas árnyékának hiszi.
- Anyám - válaszolt Hamish büszkén -, ne mondd gyávának a szívemet. Olyan helyre megyek, ahol férfi kívántatik, erős fegyverrel, merész szívvel. Pusztaságot hagyok itt olyan országért, ahol hírnevet nyerhetek.
- És hagyod itt pusztulni öreg anyádat magányban és nélkülözésben - mondta Elspat, sorra próbálgatva minden érvet fia elhatározásának megingatására, noha kezdte már belátni, hogy mélyebben gyökerezik az, semmint először gondolta volna.
- Ez sem igaz, anyám - felelte a fiú. - Olyan kényelemben és biztonságban hagylak itt, amilyet sohasem ismertél. Barcaldine fiát tették vezérünkké, és én felcsaptam katonájának. MacPhadraick az ő képviseletében jár el, férfiakat mozgósít, és ebben a maga számítását is megtalálja.
- Egyedül ez igaz az egész meséből, a többi mind ördögi hazugság - mondta keserűen az öregasszony.
- De hiszen mi is megtaláljuk a magunk számítását - folytatta Hamish -, mert Barcaldine tanyát ad neked letter-findreighti erdejében, bő füvet lelnek ott a kecskéid, egy tehenet is kaphatsz, ha akarsz, és a közlegelőn tarthatod. A zsoldomból pedig, drága anyám, akármilyen messzire megyek, bőven jut neked élelemre meg minden másra, amit csak megkívánsz. Ne félts engem. Önkéntes közvitézként távozom, de ha kemény harcban, becsületes szolgálattal kiérdemlem, tisztként térek vissza, s fél tallért kapok majd egy napra zsold gyanánt.
- Szegény gyermekem! - felelte Elspat, s a szánalom megvetéssel keveredett hangjában. - Te bízol MacPhadraickben?
- Bízhatom, anyám - mondta Hamish, miközben homlokától a tarkójáig még sötétebbre változott fajtájára jellemző vörös arcszíne -, mert tudja MacPhadraick, milyen vér folyik ereimben, és tisztában van azzal, hogyha megszegi az egyezségét veled, rettegve számolhatja a napokat, amíg Hamish visszatér Breadalbane-be, mert akkor nem ér meg többet három napkelténél. Tulajdon házitűzhelyénél ölöm meg, ha megszegi adott szavát, úgy segéljen a Teremtő mindkettőnket!
Egy pillanatra lenyűgözte Elspatet a fiatal harcos tekintete és indulata; nem szokta meg tőle ezt a szenvedélyes komolyságot, amely annyira emlékeztette férjére. De ezután változatlan gúnyos hangon ellenkezett vele tovább.
- Te szegény fiú! - mondta. - És még azt hiszed, hogy fél világnyi távolságról meghallják vagy megszívlelik a fenyegetéseidet? De menj csak... menj... görnyeszd a nyakad a hannoveriek igájába, ne bánd, hogy minden igaz kelta utolsó csepp véréig küzdött ellenük. Menj, tagadd meg a Stuart királyokat, akikért apád és atyád meg anyád ősei annyi csatamezőt festettek vörösre vérükkel. Menj, állj csak be Dermid ivadéka zászlaja alá, de tudd, hogy Dermid gyermekei gyilkolták le... igen! - kiáltotta vad sikollyal - ők gyilkolták le anyád őseit Glencoe-ban, békés tanyájukon! Igen - kiáltotta még vadabb, még élesebb sikollyal -, én még nem éltem akkor, de anyám elmesélte nekem, és én hallgattam anyámra, s szavaira ma is emlékszem még! Békében jöttek, barátsággal fogadták őket, s vér folyt és tűz csapott fel, halálsikoly és gyilkosság!
- Anyám - válaszolta Hamish komoran, határozott hangon -, mindezt átgondoltam én is. Egyetlen csepp glencoe-i vér se tapad Barcaldine nemes kezéhez. Glenlyon boldogtalan házát sújtja az átok, s az Isten bosszút állt rajtuk.
- Úgy beszélsz már, akár a szász pap - torkolta le anyja. - Nem maradnál, és kérnél templomot inkább Macallum Mhortól, hogy legyen hol bűnbocsánatot prédikálnod Dermid fajzatjának?
- Ami volt, elmúlt - felelte Hamish -, ma már más idők járják. Egyaránt szétverték és tönkretették a nemzetségeinket, úgy van jól és bölcsen, ha nem éli túl az egymás közti gyűlölség és ellenségeskedés függetlenségünket és hatalmunkat. Aki nem tud bosszút állni férfimód, ne tápláljon hiú ellenséges érzületet nyúlszívűen. Anyám, az ifjú Barcaldine igaz és derék ember. Tudom, MacPhadraick azt tanácsolta neki, ne engedjen haza elbúcsúzni tőled, mert eltérítesz szándékomtól, de ő azt mondta: "Derék ember fia Hamish MacTavish, és nem szegi meg adott szavát." Anyám! Barcaldine a kelta családok legderekabb fiaiból álló századot vezet harcra egy szívvel, egy lélekkel, nemzeti viseletünkben, atyáink fegyverével. Megesküdtem, hogy vele tartok. Megbízott bennem, és benne megbízom én.
Mintha villám sújtotta volna, úgy roskadt össze kétségbeesésében Elspat a kemény, határozott hang hallatán. Úgy verődtek vissza ellenállhatatlanul meggyőzőnek vélt érvei, akár hullám a szikláról. Hosszú hallgatás után megtöltötte fia kupáját, és alázatos megadással nyújtotta feléje.
- Igyál - mondta - a szülői házra, mielőtt mindörökre itthagyod. És most, amikor őseid által csak halálos ellenségként ismert új király és új törzsfőnök láncai szorítják apád fiának tagjait, mondd meg nekem, hány láncszemet számolsz kezeden?
Hamish elvette a kupát, és bizonytalan tekintettel nézett anyjára, mintha nem értené szavait. Az özvegy emelt hangon folytatta:
- Mondd meg, jogom van tudni, hány napig engedik még, hogy lássalak, akiket parancsolódul választottál? Más szóval, hány nap még az életem? Mert ha elhagysz, nincs miért élnem többé e földön!
- Hat napig maradhatok veled, anyám - felelt Hamish MacTavish -, s ha elindulsz velem az ötödiken, biztonságban elvezetlek új lakhelyedre. Ha azonban itt maradsz, akkor a hetedik nap hajnalán megyek el, az az utolsó perc, amelyben útnak kell indulnom Dunbartonba; mert ha nem jelentkezem a nyolcadik napon, szökevényként büntetnek meg, s elvesztem katonai és nemesi becsületemet.
- Apád olyan szabadon járt, akár a szél a pusztán - hangzott az anya válasza -, éppoly hiába kérdezted volna tőle: hová mégy? mintha a felhők láthatatlan urát faggatnád: hová hajtod a fellegeket? Mondd meg nekem, milyen büntetés kényszerít, mert menni kényszerít és menni is akarsz, vissza a szolgasorba!
- Ne nevezd szolgasornak, anyám; becsületes katonai szolgálat az. Az egyetlen út, amely most nyitva áll MacTavish Mhor fia előtt.
- Mégis, mi a büntetésed, ha nem térnél vissza? - faggatta Elspat.
- A katonaszökevénynek kijáró büntetés - felelt Hamish.
Nem kerülte el anyja figyelmét, hogy valami belső szorongástól görcsbe rándul az arca. El is határozta az özvegy, hogy a végsőkig feszíti a húrt.
- Elverik, mint az engedetlen kutyát, igaz? - kérdezte tettetett higgadtsággal, izgalmáról csak szeme villanása árulkodott.
- Ne faggass, anyám - mondta Hamish -, semmiség az a büntetés annak, aki sose szolgál rá.
- De nekem nem semmiség - vágott vissza Elspat -, mert jobban tudom én, mint te, hogy akinek hatalmában áll büntetni, gyakran kedvét leli benne, hogy ok nélkül is éljen e hatalommal. Imádkoznám érted, Hamish, ezért tudnom kell, milyen veszélyek ellen könyörögjek védelmet neked, te együgyű fiú, attól, ki minden halandóra egyformán vigyáz.
- Édeskeveset számít, anyám - felelt Hamish -, milyen büntetés vár a bűnözőre, ha föltette magában az ember, hogy nem válik azzá. A mi felföldi nemzetségfőink is büntették annak idején a vazallusaikat, mégpedig, úgy hallottam, szigorúan. Nemde Lachlan MacIan él úgy régtől emlékezetünkben, hogy fejét vették főnöke parancsára, mert őt megelőzve merészelt lőni egy szarvasbikára?
- Igaz - mondta Elspat -, de megérdemelte sorsát, mert az egész nemzetség szeme láttára szégyenítette meg a nép atyját. Főnökeink azonban haragjukban is nemesek voltak: éles pengével büntettek, nem bottal. Vért fakasztott a büntetésük, de nem tett becstelenné. Elmondhatod-e ugyanezt azoknak a törvényeiről, akiknek igájába hajtottad szabad fejedet?
- Nem, anyám, nem mondhatom - szólt Hamish komoran. - Láttam, amint megbüntettek egy szászt, mert, ahogy mondták, megszökött a zászló alól. Tanúja voltam, amint megkorbácsolták, akár a kutyát, amely nem fogad szót dölyfös gazdájának. Bevallom, beteggé tett a látvány. De csak azokat büntetik úgy, mint a kutyát, akik rosszabbak a kutyánál, aki hitszegővé válik.
- Te mégis alávetetted magad ennek a gyalázatnak, Hamish - felelt Elspat, és ha okot adsz, vagy tisztjeid ürügyet találnak rá, téged szégyenítenek meg. De szót se többet szándékaidról. Ha mától a hatodik napkeltével halálom napja érkezne el, s azért kellene itt maradnod, hogy lefogd a szememet, te akkor is elrohannál, nehogy megkorbácsoljanak, akár a karóhoz kötött ebet, úgy bizony! mert kihalt a nemes érzület szívedből; hagynád, hogy magamban haljak meg, és magára maradt anyád életével együtt aludjon ki apád tüzének utolsó szikrája is!
Hamish türelmetlen, dühödt léptekkel járt fel-alá a kunyhóban.
- Anyám - szólalt meg végre -, ne töprengj ilyesmin. Velem nem eshet meg ily gyalázat, mert sohase szolgálok rá; ha mégis ez fenyegetne, tudom, hogyan vessek véget életemnek, még mielőtt megaláznának.
- Ezek már imádott férjem fiához méltó szavak! - mondta Elspat. Új mederbe terelte a beszélgetést, és úgy látszott, bánatos megnyugvással hallgatja fiát, aki figyelmezteti, milyen rövid időt tölthetnek egymás társaságában, és arra kéri, ne töltsék azt mihaszna, kínos emlékezésekkel, hiszen hamarosan el kell válniok.
Elspat elégedetten tapasztalta, hogy fia, apjának néhány más tulajdonságával együtt, a férfias rátartiságot is örökölte, és sziklaszilárd szándékától nem hagyja magát eltéríteni. Úgy tett ezért az özvegy, mintha belenyugodnék elválásuk elkerülhetetlenségébe. Ha olykor-olykor mégis panaszkodott és zsörtölődött, csak azért tette, mert vagy nem tudta teljességgel elfojtani természetes indulatait, vagy úgy gondolta, fia tettetettnek és gyanúsnak találná teljes és feltétlen belenyugvását, s csak fokozottan ügyelne arra, hogy elhárítsa azokat a fortélyokat, amelyek segítségével az özvegy még mindig megakadályozhatni remélte távozását. Fia iránti lángoló, de önző szeretetében képtelen volt figyelembe venni vonzalma szerencsétlen tárgyának igazi érdekeit; a kölykeihez ösztönösen ragaszkodó állathoz hasonlított, s minthogy alig látott messzebb a jövőbe, mint ezek az alacsonyrendű teremtmények, csak annyit érzett, hogy elválni Hamishtől egyet jelent számára a halállal.
A sors engedélyezte rövid idő alatt Elspat nem hagyott ki egyetlen cselvetést sem, amit érzelmei csak sugalltak, hogy kellemessé tegye fiának a látszat szerint még együtt tölthető napokat. Rég tovatűnt időkben kutatott emlékezete, és a számtalan ősi mondát, melyeket a pihenés perceiben olyan áhítattal hallgatnak a felföldi harcosok, páratlan bőségben egészítette ki a hajdani bárdok dalaival meg a leghíresebb igricektől és mesemondóktól származó történettel. Kényeztető buzgólkodása nem ismert határokat, úgy, hogy fia már terhesnek érezte, és kedvesen megpróbálta rábeszélni: ne fáradozzék annyit a tűzhely mellett, vagy a réten, virágokat gyűjtve fekhelyére.
- Hagyj csak engem, Hamish - felelte ilyenkor Elspat -, te megmakacsoltad magad, hogy elhagyod anyádat, én meg, míg itt vagy velem, hadd tegyem azt, amiben örömöm telik.
Annyira megbékülni látszott a fia által neki szánt sorssal, hogy Hamish újra meg újra szóba hozta a költözködést meg Green Colin földjeit, így hívták ugyanis azt a nemesurat, akinek birtokán menedéket biztosított anyjának. Igazában azonban mi sem állt távolabb az özvegytől, mint ez utóbbinak a gondolata. Mindabból, amit első heves vitájuk során hallott, Elspat csak azt szűrte le, hogy ha fia nem tér vissza az eltávozási engedély által megjelölt időben, akkor testi fenyítés vár rá. Azt pedig jól tudta, amennyiben ilyen gyalázat fenyegeti, fia semmi áron se viseli el a szégyent, hogy visszatérjen az ezredhez, ahol ezt a büntetést szabnák ki rá. Nem tudható, átlátta-e szerencsétlen tervének valószínű következményeit, de miután annyi veszélyben és vándorlásban volt MacTavish Mhor társa, az ellenállás és menekülés száz meg száz olyan módját ismerte, amellyel sziklák, tavak, hegyek, veszélyes szurdokok és sötét erdők vidékén egyetlen vitéz férfi több száz üldözőt is lerázhat magáról. Így hát cseppet sem félt a jövőtől; egyetlen célját abban látta, hogy megakadályozza fiát a parancsnokának adott szava betartásában.
E titkos célját tartva szem előtt, elhárította fiának ismételt javaslatát, hogy induljanak el együtt birtokba venni az új lakóhelyét; és jelleméhez annyira illő okokkal magyarázta ellenállását, hogy fia nem gyanakodott, és nem is haragudott meg.
- Ne kívánd - kérte -, hogy egyazon rövid héten belül mondjak búcsút egyszülött fiamnak, és a kis völgynek, amelyben oly sokáig éltem. Hadd pihenjen meg szemem, amikor elhomályosítják az érted sírt könnyek, legalább még egy kis időre az Awe taván és a Ben Cruachan lejtőin.
Hamish könnyen engedett anyja e szeszélyének már csak azért is, mert a szomszédos völgyekben élő egy-két személynek, miután az ő fiukat is Barcaldine zászlaja alá verbuválták, szintén a törzsfő birtokán jelöltek ki helyet, és mi sem látszott természetesebbnek, hogy Elspat velük együtt utazzék, amikor majd új lakóhelyükre költöznek. Hamish azt hitte, hogy így egyszersmind kedvében jár anyjának, s biztonságáról és kényelméről is gondoskodik. Az özvegy azonban merőben más gondolatokat, terveket forgatott fejében.
Gyorsan múlt a Hamishnek eltávozásra engedélyezett idő, és a fiatalember nemegyszer szóvá tette, hogy indulnia kell már, ha kényelmesen és időben el akar jutni Dunbartonba, ezredének főhadiszállására. Anyjának kérlelése és a vágy önnön szívében, hogy tovább időzzék e régtől kedves tájon, mindenekfölött azonban gyors lábába vetett bizalma rábírta, hogy a hatodik napra halassza indulását, ez lévén az utolsó nap, amelyet anyjával tölthet, amennyiben csakugyan eleget akar tenni az eltávozási parancsban foglaltaknak.
5
Fiadra nézve... hidd, ó, hidd el azt,
Nagyon veszélyes a te diadalmad,
Sőt tán halálos is.
Shakespeare: Coriolanus[9]
A távozásra kijelölt napot megelőző estén Hamish lesétált a folyópartra horgászbotjával, hogy utoljára gyakorolja azt a sportot, amelyben annyiszor kitűnt, s egyúttal a szokottnál jobb falatokat szerezzen az anyjával elköltendő búcsúvacsorához. Mint rendesen, most is szerencséje volt, és hamarosan fogott is egy szép lazacot. Hazafelé menet különös dolog történt, ezt utólag intő jelnek vélte, pedig alighanem csak túlfűtött képzelete játszott vele, ám hajlandó volt földijeihez hasonlóan a hétköznapi, véletlen jelenségnek is csodás jelentőséget tulajdonítani.
A hazafelé vezető ösvényen meglepődve pillantott meg egy hozzá hasonlóan régi felföldi módra öltözött és felfegyverzett személyt. Az első pillanatban arra gondolt, hogy az utas szintén az ő alakulatához tartozik, s a kormány hadseregébe sorozva királyi engedéllyel visel fegyvert, nem vét tehát a felföldi öltözék vagy fegyverek viselését tiltó törvények ellen. Amikor azonban a bajtársának vélt idegenhez akart lépni, s már az járt a fejében, hogy megkéri, tegyék meg együtt a másnapi utat, meghökkenve vette észre a férfi fehér kokárdáját, azt a Skót Felföldön oly szigorúan tiltott jelvényt. Magas termetű volt az idegen, és homályba vesző körvonalai még megtermettebbnek mutatták; a félhomályban lépkedő titokzatos lény mozgása pedig, amely inkább lebegésre, mint járásra emlékeztetett, babonás félelmet keltett Hamishben. Nem is akart már a közelébe menni, csak távolról figyelte, tartva magát a felföldiek körében általános babonához, miszerint sem megzavarni nem szabad az ember szeme elé tűnő ilyesfajta természetfölötti jelenségeket, sem menekülni nem tanácsos előlük, hanem rájuk kell bízni, visszavonulnak vagy közelednek-e, ahogy a földöntúli erő engedi, vagy küldetésük célja megköveteli.
Egy útmenti dombon, éppen ott, ahol Elspat kunyhója felé ágazott el az ösvény, az idegen megpihent, mintha Hamish közeledtére várakozna. A fiatalember látta, hogy nem kerülheti ki a gyanús személyt, összeszedte hát bátorságát, és elindult a felé a hely felé, ahol az idegen megállapodott, ez először Elspat kunyhójára mutatott, s fejének és karjának mozdulatával tiltotta Hamisht attól, hogy arra menjen, azután olyan mozdulattal emelte kezét a déli irányba vezető út felé, mintha biztatná, hogy tüstént induljon arra. A következő pillanatban már nem is látta Hamish a tartánt viselő alakot - azt nem állíthatta, hogy eltűnt, hiszen éppen elég szikla és csenevész fa volt ott, amely mögött elrejtőzhetett. Arra gondolt, hogy MacTavish Mhor szelleme jelent meg előtte, s arra intette: azon nyomban induljon útnak Dunbartonba, ne várjon reggelig, és be se lépjen még egyszer anyja kunyhójába.
Valóban annyi váratlan akadállyal kellett számolnia útközben, különösen a sok révátkelőhelynél, hogy szilárdan elhatározta: bár nem hagyhatja el anyját búcsúzás nélkül, de miután ennek eleget tett, nem halogatja tovább az indulást, s a hajnal első sugarai már a Dunbartonba vezető úton találják majd, jó néhány mérföldnyire anyja kunyhójától. Lement az ösvényen, s a viskóba lépve izgalmáról tanúskodó zavart hangon közölte elhatározását, hogy azonnal indul. Meglepte egy kissé, hogy Elspat nem száll vele vitába, csak arra biztatja, egyék valamit, mielőtt végleg elmegy. Sietve evett, szótlanul, a közelgő elválásra gondolt, s nem akarta elhinni, hogy kikerülheti a végső összecsapást szeretettől elvakult anyjával. Meglepetésére azonban az özvegy itallal töltött fakupát nyújtott felé búcsúpohárként és így szólt:
- Menj, fiam, hiszen ez a feltett szándékod, de állj ide előbb még egyszer anyád tűzhelyéhez, amelynek lángja rég kialszik, mire ismét erre a helyre tennéd lábadat.
- Egészségedre, anyám - mondta Hamish -, és boldog találkozásunkra! Mert találkozunk mi még, bármily baljósak is most szavaid.
- Jobb lenne, ha nem mennél - mondta anyja, és figyelte, hogyan kortyolgatja az italt fia, aki úgy vélekedett: ha egyetlen cseppet is hagy belőle, szerencsétlenség fogja sújtani.
- Most pedig - motyogta halkan az özvegy - indulj... ha tudsz.
- Anyám - mondta Hamish, és visszatette az asztalra az üres kupát -, kellemes az ínyemnek az ital, de elapasztja az erőmet, s nem fokozza, mint várná az ember.
- Kezdetben így hat, fiam - felelt Elspat -, de feküdj csak le arra a puha hangaágyra, hunyd le a szemed egy percre, s egy órai alvásból több erőt merítesz, mintha egyvégtében pihennél három éjszakát.
- Anyám - nyöszörgött Hamish, akinek agyát egyre inkább elhomályosította az ital -, add a sapkámat... csak megcsókollak, és megyek... pedig úgy érzem, földbe gyökerezik a lábam.
- Hidd el - mondta anyja -, tüstént jól leszel, ha lepihensz egy félórára. Csak egy félórára! Nyolc óra van még virradatig, és apád fiának éppen elég lesz virradatkor nekivágni ekkora útnak.
- Szót kell fogadnom néked, anyám... érzem, nem tehetek mást - motyogta Hamish alig érthetően -, de ébressz, mihelyt felkel a hold.
Leült az ágyra, hátradőlt, és szinte ugyanabban a pillanatban álomba zuhant. A nehéz és bonyolult vállalkozás sikerén érzett ujjongó örömmel igazgatta el gyengéden Elspat a takarót az öntudatlan, alvó fiú testén, s a szeretet és diadalmámor keveredett hangjában, amikor e foglalatossága közben így beszélt fiához, akit a végzet prédájává tett szertelen ragaszkodása:
- Bizony, szívem magzatja, felkél néked a hold és lenyugszik, nemkülönben a nap is; de nem azért, hogy megvilágítsa az utat, mely atyáid földjéről elvezet, és azért se, hogy az idegen fejedelem vagy az ősi ellenség szolgálatára kísértsen! Nem szolgáltatnak ki engem Dermid ivadékának, nem vetnek engem jobbágyi sorsra, hanem az én gyönyörűségem és büszkeségem lesz őrizőm és gyámolítóm. Azt mondják, megváltozott a Felföld; de látom én, hogy éppen olyan magasra nyúlik a Ben Cruachan gerince az alkonyi égbe, mint hajdanán; és senki emberfia nem hajtotta még legelni teheneit az Awe-tó fenekére; az a sudár tölgy se hajladozik fűzfa módján. Amíg a hegyek egy szinten nem lesznek a folyók völgyével, addig a hegyek gyermekei is olyanok maradnak, mint apáik voltak. Ezer meg ezer bátor embert segített már ez az erdei vadon, bizonyosan talál még benne élelmet és menedéket egy öregasszony és egy ifjú vitéz is az ősi fajból, aki az ősi szokások szerint akar élni.
Miközben a tévhitében megrögzött anya ekképpen ujjongott haditervének sikerén, hadd említsük meg az olvasónak, hogy ezt a sikert a kábítószerek és gyógynövények ismeretének köszönhette; Elspat ugyanis e vad élet minden dolgában egyformán járatos volt, s nem is mulasztotta el, hogy különböző alkalmakkor tudásával, jártasságával éljen is. Jól tudta, milyen füveket válasszon ki, s azokat hogyan főzze meg; egyetlen tanult orvos se hinné, mennyi betegséget gyógyított velük. Némelyik növényből élénk színű festéket főzött a tartán ékesítésére, másokból különböző erejű kivonatokat készített, és - sajna - egy erős altató hatású növény titkát is ismerte. Az olvasó már kétségtelenül kitalálta: ez utóbbinak a főzetével gondoskodott arról, hogy a kitűzött időn belül Hamish ne jelentkezhessék századánál; bízott benne, hogy a súlyos büntetéstől való félelem, amely fiára várna, végképp visszarettenti attól, hogy jelentkezzék.
Szokatlanul mély, egészséges álomba merült Hamish MacTavish ezen a végzetes éjszakán, anyjának azonban nem adatott ilyen pihenés. Alig hunyta le szemét egy kis időre, máris újra felébresztette a félelem, hogy fia talán felkelt, és már messze jár; csak amikor odalépett a fekhelyhez, és meghallotta egyenletes, mély lélegzését, akkor tért vissza nyugalma: Hamish biztonságban van.
Mégis félt, hogy az italba kevert rendkívül erős főzet ellenére is felébresztheti fiát a hajnal. Tudta jól: ha a legcsekélyebb reménye is van annak, hogy halandó ember azt a nagy utat megjárhatja, Hamish megkísérli, még ha az országúton kell is elhullnia a fáradtságtól. Aggodalmában igyekezett eltömni valamennyi rést és hasadékot, amelyen keresztül inkább utat találhatott a reggeli napsugár a nyomorúságos hajlékba, mint a szabályos bejáraton, s mindezt azért, hogy visszatartsa, hogy önnön ínségében és nyomorúságában őrizze fogolyként azt a drága lényt, akinek - ha hatalmában áll - örömmel ajándékozta volna oda az egész világot.
Fáradozásai azonban fölöslegesnek bizonyultak. A nap magasra emelkedett az égen, s már a breadalbane-i erdők legfürgébb szarvasbikája se száguldhatott volna olyan gyorsan - még ha vadászkutyák elől mentené is életét -, ahogyan Hamishnek kellett volna, ha ígéretéhez hű akar maradni. Az anya teljes mértékben elérte célját: fia immár semmiképp se térhetett vissza a kijelölt időre. Azt pedig éppoly lehetetlennek tartotta, hogy valaha, akár álmában is eszébe jusson visszatérni, amikor olyan szörnyűséges büntetés vár rá. Időközönként, fokozatosan kiszedte belőle, mivel sújtanák, ha nem jelentkezik a kijelölt napon, s azt is, hogy ez esetben aligha számíthat elnéző bánásmódra.
Közismert, hogy a nagy és bölcs Earl of Chatham büszkén vallotta magát ama terv szerzőjének, amellyel a gyarmatok védelmére mozgósította az addig minden egymást követő kormányban csak kételyt, félelmet és gyanakvást keltő harcos felföldieket. Hazafias tervének megvalósítását azonban némileg akadályozta ezeknek az embereknek a sajátos természete és jelleme. Természeténél és neveltetésénél fogva minden felföldi jártas volt a fegyverforgatásban, de egyúttal teljesen idegen és tűrhetetlen volt számukra a reguláris csapatokra kényszerített fegyelem. Az effajta harcosok el se tudják képzelni a katonai tábort egyetlen otthonukként. Vesztett csata után ki-ki menekült, amerre látott, és csak családjuk biztonsága érdekelte; ha győztek, visszatértek völgyeikbe az összeharácsolt zsákmánnyal, és nyájuknak meg gazdaságuknak éltek. Attól a kiváltságtól, hogy kedvük szerint jöjjenek-menjenek, még tulajdon törzsfőik se foszthatták meg őket, pedig ezek a legtöbb vonatkozásban zsarnoki hatalmat élveztek. Természetes, hogy ilyen körülmények között aligha lehetett megértetni az újonnan besorozott felföldi katonákkal: az új reglama szerint nem csupán addig kötelesek szolgálni, ameddig kedvük tartja, hanem esetleg annál tovább is; a sorozásnál sokszor talán nem is nagyon törekedtek arra, hogy e kötelezettségről kellőképpen felvilágosítsák őket, mert attól tartottak: ha erről tudomást szereznek, még megmásítják elhatározásukat. Ezért azután gyakori lett a szökés az újonnan felállított ezredben, s a Dunbartonban parancsnokló veterán tábornok nem látott jobb módot embereinek megfékezésére, mint rendkívül szigorú példát statuálni, mihelyt megszökött valaki az egyik angol egységből. A fiatal felföldi ezrednek végig kellett néznie, amikor végrehajtották a büntetést, s ez félelmet és undort keltett a személyes becsületükre különösen érzékeny emberekben, nem egyet közülük pedig egyenesen visszariasztott a katonai szolgálattól. A németországi háborúkban megedződött öreg tábornok azonban kitartott elhatározása mellett, és parancsba adta: az első felföldit, aki megszökik vagy nem jelenik meg szabadságának lejártakor, hurcolják az alabárdosok elé, és ugyanúgy fenyítsék meg, mint azt, akinek büntetését saját szemükkel látták. Senki sem kételkedett benne, hogy a tábornok könyörtelenül megtartja szavát, ha a fegyelem úgy kívánja, s ezért Elspat is tisztában volt azzal, hogy ha fia megérti s rájön: immár semmiképp sem térhet vissza a kijelölt időben, nyomban a megalázó büntetésre gondol majd, amelyben menthetetlenül része lesz, amennyiben a tábornok kezére adja magát.
Jóval elmúlt már dél, s ekkor újabb aggodalmak kezdték kísérteni a magányos asszonyt. Fia még aludt a főzet hatása alatt. Mi lesz, ha - hiszen ilyen erősre még sohasem készítette - egészsége vagy elméje megsínyli az ital erejét? A szülői tekintély korlátlanságáról vallott felfogása ellenére most első ízben fogta el félelem, hogy meggyűlöli a fia, amiért - szíve ezt súgta néki - tönkretette életét. Az utóbbi időben észrevette, hogy nem olyan engedelmes már, önállóan határoz, és elszántan véghezviszi, amit föltett magában - különösképpen megmutatkozott ez most, amikor katonának állt. Visszaemlékezett rá, milyen hajlíthatatlanul könyörtelen volt férje, amikor úgy vélte, kijátszották, s már attól félt, hogy Hamish - rádöbbenve az ellene elkövetett csalárdságra - féktelenül meggyűlöli, elűzi magától, és egyedül bolyong tovább a világban. Ilyen riasztó, de mindenképpen jogos félelmek gyötörték a boldogtalan asszonyt szerencsétlen haditervének látszólagos sikere után.
Már majdnem beesteledett, mikor Hamish magához tért, de még korántsem volt teljes birtokában szellemi és testi erejének. Zavaros beszéde és szabálytalan érverése először sok gondot okozott Elspatnek; de felhasználta minden orvosi tudományát, s az éjszaka folyamán megnyugodva látta, hogy fiát ismét mély álom keríti hatalmába. Ez az álom alighanem semlegesítette a méreg még meglevő hatását, mert napkelte előtt egyszer csak arra lett figyelmes, hogy Hamish felkel, és a sapkáját kéri. Ezt ugyanis jól eldugta az özvegy, mert attól tartott, hogy fia éjszaka felébredhet, és eltávozhat az ő tudta nélkül.
- A sapkámat, anyám - kiáltott Hamish -, itt az ideje búcsúznunk! Túlságosan erős volt az italod, anyám, már a nap is felkelt, de azért holnap reggel még megpillanthatom az ősi Dun kettős csúcsát. A sapkámat, anyám! Tüstént indulnom kell!
Szavaiból kiderült, hogy szegény Hamishnek fogalma se volt róla: két éjszaka és egy nappal is eltelt már azóta, amióta kiitta ama végzetes serleget, s most Elspatre várt az oly veszélyes, és kínos feladat, fölfedni előtte cselvetéseit.
- Bocsáss meg nékem, fiam - mondta s odalépett Hamishez; olyan félénk alázattal fogta meg a kezét, ahogyan a gyermeke atyjához talán még akkor sem közeledett, amikor azt harag fojtogatta.
- Megbocsássak, anyám? Ugyan miért? - kérdezte Hamish nevetve. - Mert még most is kóvályog a fejem erős italodtól, vagy mert eldugtad a sapkámat, hogy egy perccel tovább marasztalj? Inkább te bocsáss meg nekem. Add a sapkámat, és jöjjön, aminek jönnie kell. Add ide a sapkámat, vagy elindulok nélküle; ilyen csekélység igazán nem tarthat vissza, hiszen évekig jártam úgy, hogy csak szarvas bőréből hasított szíj fogta össze hátul a hajamat. Ne tréfálj, add ide, vagy indulok hajadonfőtt, mert lehetetlen tovább maradnom.
- Fiam - mondta Elspat, és nem eresztette Hamish kezét -, ami megtörtént, azon már nem lehet változtatni. Még ha kölcsönvehetnéd is ott fenn annak a sasnak a szárnyát, akkor is túl későn érkeznél a Dun lankáira ahhoz, hogy célodat elérd, és túl korán ahhoz, ami ott rád vár. Azt hiszed, először kél fel a nap azóta, hogy lenyugodni láttad, pedig tegnap is felkúszott a Ben Cruachan fölé, csak a te lehunyt szemed nem látta sugarait.
Hamish szemében féktelen rémület tükröződött, amikor vad pillantást vetett anyjára, de nyomban összeszedte magát.
- Nem vagyok már gyerek, hogy ilyen csalafintaságokkal célomtól el lehessen téríteni. Isten veled, anyám! Egy pillanaton múlhat életem!
- Maradj - kérlelte az anyja -, ne rohanj a gyalázatba és pusztulásba, drága, félrevezetett fiam. Látod, amott az országúton errefelé tart fehér lován a pap. Kérdezd meg tőle, hányadik napja ez a hónapnak, melyik napja a hétnek; legyen ő döntőbíró közöttünk.
Szélsebesen száguldott fel Hamish az emelkedőn, és megállította Glenorquhy lelkészét, aki Bunawe környékére igyekezett ebben a korai órában, vigasztalást vinni egy gyászba borult családnak.
Kissé meghökkentette a jó embert az akkortájt annyira szokatlan esemény, hogy egy fegyveres felföldi, méghozzá láthatóan nagyon izgatottan, kantáránál megragadja lovát, és remegő hangon kérdi tőle, milyen nap vagyon ma.
- Ha ott vagy tegnap, ahol ott illett volna lenned, fiatalember - felelt a lelkész -, tudnád, hogy az Úr napját ültük, ma pedig hétfő van, a hét második, a hónap huszonegyedik napja.
- Igaz lenne ez? - kérdezte Hamish.
- Éppoly igaz - válaszolt a meglepett lelkész -, mint az, hogy Isten igéjét hirdettem tegnap ennek az egyházközségnek. Mi bánt téged, fiatalember? Betegség gyötör? Eszednél vagy egyáltalán?
Hamish nem felelt, csak magában ismételte a pap első szavait "ha ott vagy tegnap, ahol ott illett volna lenned". Elengedte a kantárt, visszafordult, s olyan tekintettel és olyan léptekkel indult lefelé az ösvényen a kunyhó felé, mintha önnön kivégzésére menne. A tiszteletes kimeredt szemmel nézett utána, s bár ismerte a viskó lakóját, Elspat személye nem csábította arra, hogy érintkezzék vele, mert az özvegyet általában pápistának mondták, sőt úgy hírlett: minden vallás iránt egyformán közömbös, kivéve az őseitől örökölt babonás hitet. Tyrie tiszteletes úr oktatta Hamisht hébe-hóba, amikor útjába akadt, s jóllehet tövises, tüskés parlagföldre hullatta a magot, nem pusztult el egészen. Olyan rémültnek látta most az ifjú tekintetét, hogy már fontolóra vette, lemenjen-e megtudakolni, nem érte-e valami szerencsétlenség a kunyhó lakóit, nem lehetne-e hasznukra mint pap s vigasztalásukra mint felebarátjuk. Sajnos nem érett meg benne az elhatározás, pedig nagy szerencsétlenséget előzhetett volna meg, ha sikerül lecsillapítania a fiatalembert; de eszébe jutott a régi szokások szerint nevelkedett felföldiek vadsága, s ez megakadályozta abban, hogy behatóbban érdeklődjék a messze földön rettegett martalóc, MacTavish Mhor özvegyének és fiának sorsa iránt; keservesen megbánta később, hogy elmulasztotta ezt az alkalmat a jó cselekedetre.
Anyja kunyhójába visszatérve Hamish MacTavish levetette magát csak az imént elhagyott fekhelyére.
- Végem van! Végem! - kiáltozta. Elkeseredés és harag tört fel szívéből, s a kétségbeesés, hogy becsapták, és hogy most oly kegyetlen büntetésnek néz elébe.
Fia szenvedélyes kifakadása nem érte váratlanul Elspatet. "Hegyi patak ez csak - nyugtatta magát -, felduzzasztotta a zivatar. Legjobb, ha leülünk pihenni a partjára, mert akárhogy kavarog is most, hamarosan eljön az idő, amikor száraz lábbal átkelhetünk rajta." Válasz nélkül tűrte fia panaszait és szemrehányásait, amelyek még a legnagyobb gyötrelemtől fűtve is tiszteletet és szeretetet sugalltak; s amikor végre elapadtak a fájdalom szavai, amelyekkel oly bőségben táplálja a gyötrődő szív a szenvedőt, és Hamish komor némaságba süllyedt, majdnem egy órát várt még az anya, mielőtt odalépett fia fekhelyéhez.
- Most pedig - mondta végül, s hangjában az anyai tekintélyt gyengédség ellensúlyozta - végére jutottál-e a mihaszna szomorkodásnak, és képes vagy-e összevetni azt, amit nyertél, azzal, amit vesztettél? Talán fivéred vagy törzsed atyja lenne Dermid álnok fia, hogy sírsz, amiért nem kötheted magadat rabszíjára, és nem állhatsz azok közé, akik parancsára engedelmeskedni kényszerülnek? Vadászhatnál-e Breadalbane szarvasaira Amerika erdeiben, vagy megtalálnád az óceánban az Awe ezüstösen csillogó lazacait? Mérd fel hát, mi a veszteséged, és bölcs ember módján állítsd szembe vele azt, amit nyertél.
- Mindent elvesztettem, anyám - felelt Hamish -, mert megszegtem a szavamat, és elvesztettem a becsületemet. Hiszen elmondhatnám, mi történt velem, de, jaj, ki hinne nékem? - Ismét összekulcsolta kezét a szerencsétlen fiatalember, homlokához szorította, és eltakarta arcát.
Ekkor már igazán aggódott Elspat, s talán már arra is gondolt, bár meg se kísérelte volna a végzetes csalást. Nem lehetett reménye vagy menedéke másban, mint az ékes szavú rábeszélésben, s nem kis mértékben birtokolta is ezt az adományt, de minden erőfeszítése hatástalannak bizonyult, lévén hogy cseppet sem ismerte a kor tényleges viszonyait. A leggyengédebb szavakkal, mely csak szülői szívben megfoganhat, sürgette most fiát: tulajdon biztonsága legyen most egyetlen gondja.
- Bízd csak rám - mondta -, ellenségeid kijátszom én. Megmentem az életedet, megmentem a becsületedet. Azt mondom majd nekik, hogy lezuhant az én szép szőke fiam a Corrie Dhuról (a fekete meredélyről) a feneketlen mélységű szakadékba. Ezt mondom majd nekik, odavetem a tartánodat a szakadék szélén a tövisbozótra, s így hisznek majd nekem. Hisznek, és visszatérnek a kétcsúcsú Dunra; mert meghalni szólíthatja a szászok dobja az élőket, de nem hívhatja vissza a holtakat a szolgasorba. Azután együtt megyünk el északra a kintaili sós tavakhoz, ahol völgyek és hegyek választanak majd el bennünket Dermid fiaitól. Felkeressük a fekete tó partjait; rokonaim pedig - hiszen Kenneth gyermekei közül származott anyám, hogy is ne emlékeznének ránk szeretettel? - a régi idők ragaszkodásával fogadnak majd bennünket, mert ma is eleven még az ott, a távoli völgyekben, ahol a kelták megőrizték hajdani nemességüket, nem keveredtek a szász bugrisokkal vagy ezzel a hitvány fajtával, amelyik engedelmes eszközük és rabszolgájuk lett.
Még a leghétköznapibb kifejezésekben is túlzásokra hajlamos beszédének kifejező erejét szinte kevésnek érezte Elspat a ragyogó kép lefestéséhez, amelyet a menedékül ajánlott vidékről akart mutatni fiának. Nem talált elég színt a palettán e felföldi paradicsom ábrázolásához.
- A hegyek - mondta - magasabbak és pompásabbak, mint Breadalbane-ban, a Ben Cruachan törpe csupán a Skooroorához képest. Szélesebbek és nagyobbak a tavak, s nemcsak halban bővelkednek, hanem azokban az elvarázsolt, kétéltű állatokban is, amelyek lámpaolajat adnak.[10] Több ott a szarvas, és nagyobbra nő; a bátrak legkedveltebb zsákmányát, a fehér agyarú vadkant is felriaszthatja még a vadász ott a nyugati vadonban; s az emberek nemesebbek, bölcsebbek és erősebbek, mint a szász lobogó alatt élő elfajzott népek. Szépek, kék szeműek, szőkék és hókeblűek a vidék lányai; közülük választok majd feleséget néked, nemes származásút, folttalan hírűt, aki hű ragaszkodással szeret majd, napsugárként ragyogja be nyári kunyhónkat, és a tűz melegét hozza el téli szállásunkra.
Efféle beszéddel igyekezett enyhíteni Elspat fia csüggedését, és rábírni, ha lehet, hogy elhagyja ezt a végzetes helyet, amelyhez annyira ragaszkodni látszott. Költői stílusban beszélt, de egyúttal azt is elárulták szavai, hogy - más anyákhoz hasonlóan - ő is kényeztetéssel, babusgatással szokta rávenni Hamisht aprócska gyerek és kisfiú korában olyan dolgokra, amihez nem fűlt a foga; s annál hangosabban, gyorsabban és buzgóbban beszélt, minél erősebben kerítette hatalmába a kétségbeesés szavainak hatástalansága miatt.
Mert ékesszólása lepergett Hamishről. Sokkal jobban ismerte anyjánál az ország tényleges helyzetét, és tudta: ha oda menekül, és el is rejtőzik a távoli hegyek közt, nincs már olyan zuga a Felföldnek, ahol apja mesterségét űzhetné, még ha nem is vallotta volna magáénak saját korának szelídebb eszméi közül azt a véleményt is, hogy a martalócnak nem terem többé becsület s dicsőség. Ezért azután süket fülekre találtak nála anyja szavai, hiába áradozott oly lelkesen az özvegy nemzetsége ősi birodalmának tájairól, hogy fiának kedve támadjon őt elkísérni oda. Órákon át beszélt, de hiába. Nem tudta válaszra bírni fiát, legfeljebb határtalan kétségbeesésről tanúskodó motyogását, sóhajait és felkiáltásait hallhatta.
Végül is felállt az özvegy, s a monoton éneklő hang helyett, amelyen a menedéket ígérő tartományt dicsőítette, a dühös szenvedély szigorúan pattogó szavaira nyílt ajka.
- Ostoba vagyok, hogy olyan mihaszna, hitvány lelkű, buta fickóra pazarlom a szót, aki kutyaként görbed a korbács előtt. Várd csak be itt rabtartóidat, és tűrd el kezüktől a fenyítést, de ne hidd, hogy anyád szeme végignézi azt. Nem élném túl. Látott már halált az én szemem, de becstelen halált még soha. Isten veled, Hamish! Soha többé nem látjuk egymást.
Úgy szökkent ki a kunyhóból, akár a bíbic, s egy pillanatra talán komolyan gondolta, amit mondott, hogy örökre otthagyja a fiát. A vadonban nyugtát nem lelő, kísértetként vándorló és érthetetlen nyelven motyogó nő félelmetes látvány lett volna mindenkinek, aki véletlenül szembetalálkozik vele ezen az estén. Éppen nem kerülte, sőt sóváran kereste és vakmerően, rohanvást járta a veszélyes csapást az ingoványon, a szédítő ösvényt a szakadék szélén vagy az örvénylő folyó partjait. De a kétségbeesésből fakadó bátorság erőt adott megkímélni életét, amelyet talán (bár az előre eltervelt öngyilkosság ritka a Felföldön) éppen el akart dobni magától. Olyan biztos léptekkel járt a szakadék peremén, akár a zerge. Izgalmában szeme a sötétben is azonnal észrevette a veszélyt, amelyet az idegen még fényes délben se tudott volna elkerülni.
Elspat útja nem egyenes irányban vezetett előre; ha így halad, hamarosan messze maga mögött hagyta volna a kunyhót, ahol fiát hagyta. Körbe-körbe járt, hiszen a kunyhó állott élete középpontjában, minden érzelme oda láncolta, ezért kerülgette, ezért érezte lehetetlennek, hogy elhagyja a környéket. A reggel első sugaraival visszatért a kunyhóhoz. Megállt a gallyakból font ajtónál, mintha szégyellné, hogy sóvárgó szeretete mégis visszahozta arra a helyre, ahonnan azzal távozott, hogy soha többé nem látja újra; de még nagyobb szerepet játszott habozásában a félelem és az aggodalom; aggódott, nem szenved-e szép szőke fia a főzet hatásától, és félt, nem törtek-e rá éjszaka ellenségei. Halkan nyitotta ki a kunyhó ajtaját és nesztelenül lépett be. A kétségbeeséstől és aggodalomtól kimerülten s talán még az erős altató hatását se heverve ki teljesen, Hamish újra olyan egészséges, mély álomba merült, amilyen állítólag az indiánokat nyomja el két megkínzatás között. Anyja alig akarta elhinni, hogy csakugyan ő hever az ágyon, alig akart hinni fülének, hogy valóban fia lélegzését hallja. Hevesen lüktetett Elspat szíve, miközben a kunyhó közepén álló tűzhelyhez lépett, ahol a tőzeg alatt vidáman pislogott a tűz izzó parazsa, mely, amíg örökre el nem hagyják lakói a házat, sohasem alszik ki egy skót tűzhelyen.
- Halódó zsarátnok - morogta, míg egy szál gyufa segítségével meggyújtott egy gyertyául szolgáló fenyődarabot -, szendergő zsarátnok, hamarosan örökre kialszol, s az ég legyen tanúja, hogy Elspat MacTavish élete se tart tovább, mint a tiéd!
Elmélkedése közben az ágy fölé emelte a lángoló fenyődarabot. Fia tagjait szétvetve feküdt az ágyon, helyzetéből ítélve nem lehetett tudni, alszik-e, vagy ernyedten hever. Az özvegy közelebb lépett, s a fény a fiú szemére verődött. Hamish abban a pillanatban talpra ugrott, keze úgy lendült előre tőrével, mintha halálos ellenséget akarna ledöfni, és felkiáltott:
- Vissza! Vissza, ha kedves az életed!
- Férjem szava és mozdulata ez - mondta Elspat. - Szaváról és mozdulatáról felismerem MacTavish Mhor fiát.
- Anyám - szólt Hamish most már nem a kétségbeesett elszántság, hanem a bánatos szemrehányás hangján -, ó, drága anyám, miért tértél vissza e helyre?
- Kérdezd meg a szarvassutát, miért tér vissza a borjához, a vadmacskát, mi hajtja vissza odújába a kölykeihez - mondta Elspat. - Tudd meg, Hamish, az anya szíve csak gyermeke keblén dobog.
- Akkor hamarosan megszűnik dobogni - felelt Hamish -, hacsak nem tud tovább dobogni a föld alá került testben is. Ne kárhoztass engem, anyám. Ha sírok, nem magamért teszem, hanem érted, mert az én szenvedéseimnek hamarosan vége szakad, a tiédnek azonban csak az ég szabhat határt.
Elspat megrökönyödve hátrált, de már a következő pillanatban erőt vett magán, visszanyerte rettenthetetlenségét.
- Még csak az imént is azt hittem, hogy férfi vagy - mondta -, s már ismét gyerek lettél. Hallgass most rám, és hagyjuk el együtt ezt a helyet. Rosszat tettem veled, bűnt követtem el ellened? Ha igen, ne bosszuld meg ilyen kegyetlenül. Nézd, Elspat MacTavish, aki még pap előtt se hajtott térdet soha, most tulajdon fia elé veti magát, úgy könyörög bocsánatért.
Nyomban térdre omlott a fiatalember előtt, megragadta a kezét, és száz meg száz csókkal borítva, szívet tépő szavakkal fohászkodott bocsánatért. - Kegyelmezz nekem, apád hamvaira kérlek - kiáltott -, kegyelmezz a kínért, amellyel szültelek, a fáradságért, amellyel tápláltalak! Halld meg, ég, lássad, föld: fiától könyörög kegyelmet egy anya - hiába!
Hamish hasztalan próbált gátat vetni anyja szenvedélyes szóáradatának azzal, hogy felette ünnepélyes hangon bizonygatta: maradéktalanul megbocsátotta már az ellene elkövetett csalárdságot.
- Üres szavak ezek - mondta Elspat -, mihaszna tettetés, arra jó csak, hogy leplezze kitartó haragod. Ha azt akarod, hogy higgyek neked, akkor tüstént hagyd el ezt a kunyhót, és menjünk el ebből az országból, ahol óráról órára fenyegetőbb a veszély. Ezt cselekedd, és elhiszem, hogy megbocsátottál; ha elutasítod, ismét a holdat és a csillagokat, az eget és a földet szólítom tanúnak arra, milyen könyörtelen gyűlölettel gyötröd anyádat bűnéért, amely, ha egyáltalán bűn, akkor is csak az irántad táplált szeretet szülötte.
- Anyám - mondta Hamish -, elhatározásomban megingatni nem tudsz. Senki ember fia elől nem menekülök. Küldje bár ellenem Barcaldine az összes keltát, aki zászlaja alatt szolgál, itt, ezen a helyen várom be őket; hiába kéred, hogy meneküljek; ugyanúgy parancsolhatnád annak a hegynek is, hogy szakadjon ki a földből. Ha biztosan tudnám, melyik úton jönnek ide, megtakarítanám nekik a keresés fáradságát; de lehet, hogy a hegyekbe mennék, ők pedig a tó partjáról közelítenének. Itt várom hát be sorsomat; nincs olyan erő Skóciában, amely rábírhatna, hogy egyetlen tapodtat mozduljak innen.
- Akkor én is itt maradok - mondta Elspat, felállt, és látszólag megnyugodva folytatta: - Végignéztem férjem halálát, nem rebben meg a szemem akkor se, amikor fiam elestét kell végignéznie. De MacTavish Mhor úgy halt meg, ahogyan vitézekhez illik, jó kardjával jobb kezében; a fiam pedig úgy fog elpusztulni, akár a bivaly, amelyet a szász gazdája, aki megfizette az árát, a vágóhídra hajt.
- Anyám - felelt a boldogtalan fiatalember -, elvetted tőlem az életet. Jogod van hozzá, hiszen tőled kaptam; de a becsületemhez ne nyúlj! Vitéz ősök hosszú sora hagyta rám, s nem szennyezheti be se férfitett, se asszonyi beszéd. Talán magam se tudom még, mitévő leszek; de ne kísérts tovább szemrehányó szavakkal - máris több sebet ejtettél rajtam, mint amennyit valaha is begyógyíthatni bírsz.
- Jól van, fiam - válaszolta Elspat -, nem hallasz tőlem többé se panaszt, se ellenkezést; hallgassunk, és várjuk, mit szán nékünk az ég.
Másnap reggel síri csöndben találta a kunyhót a felkelő nap. Felkelt az anya és a fia, s mindkettő a maga dolgával foglalkozott. Hamish aprólékos gonddal, de mélyen lesújtva rakta rendbe és tisztogatta fegyvereit. Elspat lelki gyötrődése miatt nyugtalanabbul tett-vett. Elkészítette étküket, melyet a tegnap zűrzavarában hosszú ideje nélkülöztek. Amint végzett vele, az asztalra tette fia elé, a kelta bárd szavait idézve:
- Napi étek nélkül áll a barázdában a gazda ekéje; napi étek nélkül túl nehéz a kard a harcos kezének. A testünk a rabszolgánk, táplálni kell tehát, ha azt akarjuk, hogy szolgáljon bennünket. Így beszélt hajdan a Vak Bárd Fion harcosaihoz.
A fiatalember nem felelt, de megette, amit elébe tettek, mintha erőt akarna gyűjteni ahhoz, amit majd el kell szenvednie. Amikor anyja látta, hogy eleget evett, megtöltötte a végzetes kupát, és az étkezés befejezéseként fiának kínálta. Hamish félelemről és undorról tanúskodó görcsös mozdulattal hőkölt hátra.
- Ej, fiam - mondta Elspat -, ezúttal igazán nincs okod félni.
- Ne kívánd ezt tőlem, anyám - felelt Hamish. - Varangyos békát tégy a kancsóba, és kiiszom, ha akarod, de ezt az átkozott kupát meg azt a kábító kotyvalékot soha többé nem emelem a számhoz!
- Ahogy tetszik, fiam - mondta Elspat sértődötten, és tettetett buzgalommal látott hozzá az előző napon félbeszakított háztartási munkához. Bármi nyomta a szívét, aggodalma nem ült ki tekintetébe, és viselkedésén nem mutatkozott. Csak árgus szemű megfigyelő vehette észre, hogy feltűnően tevékeny sürgés-forgását valamilyen gyötrő felindultság ösztökéli, s azt is csupán az éber szem láthatta meg, milyen gyakran hagyja abba a szemlátomást öntudatlanul ajkára tolakodó dalok és dallamok dúdolását, és kémlel ki gyors pillantással a kunyhó ajtaján.
Akármi járt is Hamish fejében, egészen másképpen viselkedett, mint anyja. Miután bent a kunyhóban fegyvereit megtisztogatta, kiült az ajtó elé, s úgy figyelte az átellenben emelkedő dombot, akár a kivezényelt őrszem, aki onnan várja az ellenséget. Mozdulatlanul ült ott délig, s még egy órával később is, amikor odaállt mellé anyja, vállára tette kezét, s közömbös hangon, mintha valamilyen baráti látogatásról beszélne, megkérdezte:
- Mikorra várod őket?
- Csak akkorra érhetnek ide, amikor már hosszúra nyúlnak az árnyékok kelet felé - válaszolt Hamish -, feltéve, hogy a legközelebbi csapatot, Allan Breack Cameron őrmestert vezénylik ki gyorsfutár által Dunbartonból, s valószínű, hogy így tesznek.
- Akkor hát térj be még egyszer anyád házába, vedd magadhoz utoljára az ételt, amit készítettem; azután jöjjenek csak, és látni fogod, haszontalan teher-é anyád, ha harcra kerül a sor. Bármilyen gyakorlott is kezed, nem sütöd el olyan gyorsan ezeket a fegyvereket, amilyen sebesen én újratöltöm őket; ha szükséges, magam se félek a villanástól meg a dörrenéstől, s ha célzok, biztosan találok.
- Az ég szerelmére, anyám, ne ártsd magad ebbe a dologba - mondta Hamish. - Bölcs és kedves férfi Allan Breack, derék nemzetségből való. Talán megígérheti tisztjeink nevében, hogy nem sújtanak majd megalázó büntetéssel; mert ha várbörtönre ítélnek, vagy puskából ér a halál, egy szavam sem lesz ellene.
- Ej, hát csak nem bízol a szavukban, bolondos gyerek? Emlékezz rá: mindig szép szavakkal áltatott Dermid fajzatja; nem raknak addig bilincset kezedre, amíg le nem tépték válladról a ruhát, hogy megkorbácsoljanak.
- Nem kérek tanácsaidból, anyám - mondta Hamish komoran -, mert én már végleg elszántam magam.
S bár így beszélt, hogy szabaduljon anyja erőszakos unszolásától, mégse tudta volna megmondani Hamish ebben a pillanatban, milyen viselkedésre szánta el magát. Csak egyet tudott biztosan, mégpedig azt, hogy belenyugszik sorsába, bármi legyen is az, és a szószegés bűnét, amelybe akaratán kívül esett, nem tetézi a büntetés elől való menekülés megkísérlésével. Úgy gondolta, ezzel az önfeláldozással tartozik maga és földijei becsületének. Hogyan bízzanak bajtársaiban a jövőben, ha úgy találják, hogy ő megszegte adott szavát, és visszaélt tisztjeinek bizalmával? És kit vádolnának a kelták, ha nem éppen őt, Hamish Bean MacTavisht, amiért igazolta és megerősítette a szász tábornok jól ismert gyanakvását, amellyel a felföldiek jóhiszeműségét illette? Szilárdan elhatározta tehát, hogy elfogadja sorsát. Arra a kérdésre azonban még önmagának se tudott választ adni, vajon békén kezére adja-e magát a letartóztatására érkező csapatnak, vagy ellenállást színlelve arra késztesse őket, hogy a helyszínen agyonlőjék. Az az óhaja, hogy találkozzék Barcaldine-nal, és megmagyarázza neki késésének okát, az első megoldás felé hajlította; félelme a megalázó büntetéstől, no meg anyja keserű szemrehányásai arra ösztökélték, hogy az utóbbi, veszélyesebb módot válassza. A válságos pillanatra halasztotta és a véletlenre bízta a döntést; nem sokat tépelődött a közeledő katasztrófa fölött.
Alkonyodott; a hegyek hatalmas árnyéka sötéten nyúlt el kelet felé, nyugaton csúcsaik még mindig bíborban és aranyban ragyogtak. A kunyhó ajtajából végig látni lehetett a Ben Cruachan körül kanyargó utat, amikor legtávolabbi pontján, ahol az országutat elrejti a hegy, váratlanul megjelent egy kis csapat, öt felföldi katona, a nap sugarait csillogva visszaverő fegyverekkel. A csapat egyik tagja a másik négy előtt lépkedett, az utóbbiak pedig az előírások szerint felsorakozva meneteltek mögötte. Kováspuskájuk, tartánjuk és sapkájuk kétségtelenül elárulta, hogy Hamish ezredéből valók, s egy tiszthelyettes vezette őket; afelől is éppily kevés kétség lehetett, miért tűntek fel itt az Awe-tó partján.
- Gyorsan haladnak - jegyezte meg MacTavish Mhor özvegye. - Kíváncsi vagyok, milyen lassan vagy gyorsan megy visszafelé, aki megmarad közülük! De öten vannak, egy kicsit sokan ahhoz, hogy szemtől szembe állj velük. Menj vissza a kunyhóba, fiam, és az ajtó melletti kémlelőnyíláson keresztül lőj. Kettőt leteríthetsz, mielőtt még letérnek az országútról az ösvényre, akkor pedig már csak hárman maradnak; apád, az én segítségemmel, nemegyszer győzedelmeskedett ennyi ellenség fölött.
Hamish Bean átvette anyjától a puskát, de nem mozdult a kunyhó ajtajából. Hamarosan észre is vette az országúton közeledő csapat - nyilvánvaló volt ez abból, hogy futólépésre váltottak -, de azért együtt maradtak, akár a párosával szaladó agarak, és egyre közeledtek. Sokkal hamarabb maguk mögött hagyták az országutat, mint a hegyekhez nem szokott emberek általában; levonultak a szűk ösvényen, s már pisztolylövésnyi távolságra jártak a kunyhótól, amelynek ajtajában kováspuskájával kezében olyan mereven állt Hamish, akár egy kőszobor. Mögötte meghúzódó anyja a szenvedélytől szinte félőrülten, szigorú szavakkal ostorozta határozatlansága és gyávasága miatt. Szavai még jobban elkeserítették a fiatalembert, akiben robbanásig feszült a düh, amikor látta, hogy volt bajtársai olyan vad haraggal rohannak felé, mint a vadászkutyák a sarokba szorított szarvasbikára. Az üldözői részéről feltételezett ellenséges szándék felébresztette apjától és anyjától örökölt féktelen szenvedélyét. A józan megfontolás által eddig indulataira rakott fék lazulni kezdett...
Ekkor kiáltott rá az őrmester:
- Hamish Bean MacTavish, tedd le a fegyveredet, és add meg magad!
- Te állj meg, Allan Breack Cameron, és parancsolj megálljt az embereidnek, különben mindannyian rosszul járnak.
- Megálljatok, emberek - mondta az őrmester, de ő maga jött tovább Hamish felé. - Gondold meg, mit teszel, Hamish, és add át a puskádat; vérünket onthatod, de nem menekülhetsz a büntetés elől.
- A korbács, a korbács, fiam! Gondolj a korbácsra! - súgta az anyja.
- Vigyázz magadra, Allan Breack - mondta Hamish. - Nem akarok ártani neked, de csak akkor engedem, hogy rám tedd a kezed, ha megígéred, hogy megkímélsz a szászok korbácsától.
- Bolond! - felelt Cameron. - Tudod, hogy erre nincs módom. De megteszem, amit tehetek. Azt mondom majd, hogy visszatérőben voltál már, amikor találkoztam veled, és így enyhe lesz a büntetésed. De most már add át a puskádat. Rajta, emberek.
Ebben a pillanatban már előre is ugrott, maga elé nyújtva karját, mintha félre akarná lökni a fiatalember ráemelt puskáját.
Elspat felkiáltott:
- Rajta! Ne kíméld apád vérét apád tűzhelyének védelmében!
Hamish elsütötte a fegyvert, és Cameron holtan rogyott össze. Mindez egyetlen pillanat alatt történt. A katonák előrerohantak, és megragadták Hamisht, aki szinte kővé dermedt, amikor tettének tudatára ébredt, és egyáltalán nem állt ellen. Nem így anyja. Amikor látta, hogy bilincset raknak fia kezére, olyan dühvel támadt a katonákra, hogy kettőnek kellett lefognia, miközben a másik kettő ártalmatlanná tette a foglyot.
- Te átkozott - mondta egyikük Hamishnek -, a legjobb barátodat ölted meg! Egész úton azon töprengett, hogyan tudna megmenteni a szökés miatt rád váró büntetéstől.
- Hát ezt hallod-e, anyám? - kérdezte Hamish, az özvegy felé fordulva, már amennyire bilincsei engedték. De Elspat se nem látott, se nem hallott, ájultan feküdt kunyhójában a földön. A csapat nem várta be, míg magához tér, szinte azon nyomban visszaindult a fogollyal Dunbarton felé. Szükségesnek tartották azonban, hogy megálljanak egy kis időre Dalmally faluban; innen elküldtek néhány helybeli embert szerencsétlen vezetőjük holttestéért, ők maguk pedig felkeresték az elöljárót, jelentették a történteket, és utasítást kértek a további teendőkre. Mivel a bűncselekmény katonai törvényszék elé tartozott, azt az utasítást kapták, hogy haladéktalanul induljanak tovább Dunbartonba.
Hamish anyja sokáig hevert ájultan, talán azért is, mert bármilyen erős volt szervezete, végtelenül kimeríthette az előző három nap kínzó izgalma. Végül asszonyok hangja riasztotta fel kábulatából. Siratót énekeltek jajveszékelve, tapssal és harsány kiáltásokkal szakítva félbe a halotti éneket; időnként felhangzott a Cameron nemzetség dudán játszott gyászdalának komor dallama.
Úgy riadt fel Elspat, mint aki holtából ébred; fogalma se volt róla, mi játszódik le a szeme előtt. Asszonyok nyüzsögtek a kunyhóban, véres tartánjába burkoltak egy tetemet, és nekikészültek, hogy elvigyék a végzetes helyről.
- Asszonyok - szólt rájuk, mikor feltápászkodott, és szava félbeszakította éneküket, buzgólkodásukat -, mondjátok, miért énekelitek MacDhonuil Dhu gyászénekét MacTavish Mhor házában?
- Elhallgass, te nőstény farkas, ne halljuk baljós üvöltésedet - felelt az egyik asszony, a halott rokona -, hagyd teljesítenünk kötelességünket szeretett rokonunk iránt. A te holttested fölött vagy vérengző farkaskölyköd után senki se énekel majd siratóéneket, senki dudáján nem zendül fel gyászdal. Hollók marcangolják majd őt a bitón, a te testedet meg rókák és vadmacskák tépik szét a hegyek közt. Átkozott legyen, aki imádkozik csontjaid fölött, vagy sírhalmot emel neked!
- Bolond anya leánya! - felelt MacTavish Mhor özvegye. - Tudd meg, hogy nem sorsunk nekünk a bitó, hiába fenyegetsz vele minket. A Törvény Fekete Fája, amelyen halott testek az almák, harminc éven át áhítozott az én imádott férjem után; ő azonban vitéz módjára halt meg, karddal kezében, megfosztva a bitót remélt gyümölcsétől.
- De kölyködnek más sors lesz osztályrésze, vérszomjas boszorkány - vágott vissza a gyászoló nő, akit legalább olyan heves szenvedély fűtött, mint Elspatet. - Hollók tépik ki szőke haját, és bélelik vele fészküket, mielőtt még egyszer lebukik a nap a Treshornish-szigetek mögött.
E szavak visszaidézték Elspat elméjébe az utolsó három nap minden szörnyűségét. Előbb meredten állt, mintha kővé vált volna határtalan kétségbeesésében, de egy pillanat alatt felülkerekedett büszkesége és heves természete, s máris vissza tudott vágni annak, aki saját küszöbén mert szembeszállni vele:
- Igaz, gyalázkodó boszorka, meghalhat az én szőke fiam, de nem maradt fehér a keze. Ellenséges vér, a legjobb Cameron vére festette vörösre, ne feledd! Amikor sírjába fektetitek halottatokat, legillőbb sírfeliratként azt tehetitek fölébe, hogy Hamish Bean ölte meg, mert tulajdon házának küszöbén akarta elfogni MacTavish Mhor fiát. Isten veletek! A vereség, a halál, a megöletés gyalázata azé a nemzetségé, amely elszenvedte!
A megölt Cameron rokona harsány hangon készült visszavágni, Elspat azonban undorodott már a szitkozódások folytatásától, vagy úgy érezte talán, hogy fájdalma lebéklyózza haragos szavainak kifejezőerejét, ezért kilépett a kunyhóból, és elindult a csillogó holdfényben.
A megölt férfi holtteste körül foglalatoskodó asszonyok félbehagyták gyászos munkájukat, kiszaladtak a kunyhó elé, szemmel követték a sziklák között távolodó magas alakot.
- Örülök, hogy elment - jegyezte meg az egyik fiatalabb nő. - Szívesebben öltöztetem a holttestet, ha - Isten ne vegye bűnömül! - maga a gonosz lélek áll előttünk látható alakjában, mintha Elspat, a Fa Asszonya ténfereg körülöttünk. Bizony, bizony, sokszor volt dolga az ősellenséggel a maga idejében.
- Bolondos asszony - szólalt meg most az a nő, aki előzőleg Elspattel civakodott -, azt hiszed, akad gonoszabb ellenség a földön vagy a föld alatt, mint egy megsértett asszony dölyfe és dühe, különösen egy ilyen vérszomjas boszorkányé? Úgy szomjazta ő a vért, mint a százszorszép a hegyen a harmatot. Sok derék ember pusztulását okozta valami apróságért, amivel ellene vagy övéi ellen vétettek. De elvágták már a gyökerét most, hogy farkasfajzat fiának gyilkosként, gyilkosnak kijáró módon kell végeznie, úgy, ahogy megérdemli.
Miközben az asszonyok így beszélgettek Allan Breack Cameron holtteste fölött, az őrmester halálának boldogtalan okozója magányosan bandukolt a hegyen. Amíg láthatták a kunyhóból, nagyon fegyelmezte magát, nehogy mozdulatai vagy lépéseinek üteme elárulják mérhetetlen izgalmát vagy éppen kétségbeesését, s ezzel örömöt szerezzen ellenségeinek. Inkább lassú, mint gyors léptekkel ment ezért, és kihúzta magát, mutatva, hogy rendületlenül viseli az átélt gyötrelmeket, és fittyet hány a még ezután következőknek. Amikor azonban eltűnt már a kunyhóban tartózkodók szeme elől, nem tudta tovább titkolni megrázkódtatását. Vadul magára szorítva köpenyét, megállt az első sziklánál, felkapaszkodott rá, s úgy tárta karját a ragyogó hold felé, mintha az eget és a földet átkozná szerencsétlensége miatt; azután vijjogott, akár a sas, amelynek fészkéből elrabolták ivadékait. Egy ideig ilyen tagolatlan üvöltésekben tört ki belőle a fájdalom, azután sebes, szabálytalan léptekkel száguldott tovább az úton, abban a hiú reményben, hogy utoléri az elfogott fiát Dunbartonba kísérő csapatot. De bármily emberfölöttinek hitte is erejét, nem állta meg a próbát; célját a legnagyobb erőfeszítés árán sem érhette el.
Mégis továbbsietett gyorsan, ahogy csak kimerült teste bírta. Amikor már nem bírta tovább táplálék nélkül, belépett az útjába eső első viskóba.
- Adjatok ennem - mondta. - MacTavish Mhor özvegye vagyok. Hamish MacTavish Bean anyja vagyok, adjatok ennem, hogy még egyszer láthassam az én szép szőke fiamat.
Sohase utasították vissza kérését, bár azok, akikhez fordult, gyakran ingadoztak részvét és utálat között, mások pedig azért adakoztak csupán, mert féltek tőle. Nem tudták pontosan, milyen része volt Allan Breack Cameron halálában, amely minden valószínűség szerint fiának halálát is okozza, de ismerve heves szenvedélyét és korábbi életét, senki se kételkedett benne, hogy valamilyen módon ő idézte fel a szerencsétlenséget, Hamish Bean pedig - így vélekedtek -, aki gyilkosságot követett el, inkább eszköze, mint bűntársa volt anyjának.
Földijeinek ez az általános véleménye azonban keveset segíthetett a szerencsétlen fiún. Kapitánya, Green Colin, ismerte szülőföldjének szokásait, és könnyen kivette Hamishtől állítólagos szökésének és az őrmester ezt követő halálának részleteit. A legnagyobb mértékben együtt érzett a végletes és végzetes szülői szeretet áldozatává lett ifjúval. De nem talált olyan mentséget, amely megkímélhetné a szerencsétlen újoncot a katonai fegyelem és a hadbírósági ítélet által az elkövetett bűn miatt kiszabandó büntetéstől.
Nem vesztegették az időt az eljárás során, és nem hagytak nagyobb szünetet az ítélet kihirdetése és végrehajtása között sem. Szigorú példát statuál, mihelyt kezébe kerül az első szökevény - határozta el a tábornok, s most íme, itt van egy, aki fegyverrel állt ellen, és megölte a letartóztatására kiküldött fölöttesét. Büntetésre méltóbb eset nem is adódhatott volna, így hát Hamisht azonnali kivégzésre ítélték. Kapitánya mindössze annyit ért el közbenjárásával, hogy katonához méltó módon halhat meg; eredetileg ugyanis bitón akarták kivégezni.
Glenorquhy derék lelkésze éppen Dunbartonban járt e tragikus eset idején valamilyen egyházi ügyben. Felkereste börtönében az egyházközségéhez tartozó szerencsétlen fiatalembert, s bár tudatlannak találta, de nem önfejűnek, s miközben vallási kérdésekről beszélgetett vele, a fiú válaszait hallva kétszeresen sajnálta, hogy ez a természettől tiszta és nemes lélek ilyen sajnálatosan vad és tanulatlan maradt.
Megismervén a fiatalember igazi jellemét és hajlamait, a derék pap mély és gyötrő szemrehányásokkal illette önnön félénkségét és gyávaságát, mert - a Hamish családját övező rossz hírnév miatt - ez tartotta vissza attól, hogy az eltévedt bárányt irgalmas szívvel visszaterelje a nyájba. Míg a derék tiszteletes elítélte magát múltbéli gyávaságáért, amely visszariasztotta attól, hogy kockázatot vállaljon egy halhatatlan lélek esetleges megmentése érdekében, elhatározta, hogy nem hagyja magát többé félénkségétől befolyásolni, hanem a tisztekhez folyamodva megkísérel halasztást vagy éppen kegyelmet kijárni a bűnösnek, mert tanulékony természete és nemes gondolkodása hirtelen nagy vonzalmat keltett benne iránta.
A lelkész meg is kereste Campbell kapitányt a helyőrségi laktanyában. Green Colin bánattól komoran ráncolta össze szemöldökét, és búskomorsága csak fokozódott, amikor a tiszteletes közölte nevét, hivatását és látogatásának célját.
- Nem tud nekem annyi jót mondani a fiatalemberről, amennyit el ne hinnék - mondta a skót tiszt. - Nem is kérhet többre érdekében, mint amennyit magamtól is hajlandó vagyok tenni, sőt már próbáltam is megtenni. De minden hiába. A tábornok félig alföldi skót, félig meg angol. Fogalma sincs azokról a magasabb rendű, nemes jellemvonásokról, amelyek ezekben a hegyekben a legkiválóbb erényeket gyakran nagy bűnökkel kapcsolják össze, és nem érti, hogy ezek a bűntettek nem annyira gonosz indulatból, mint inkább tudatlanság okozta eltévelyedésből erednek. Egészen odáig elmentem, hogy azt mondtam neki: ez a fiatalember, akit halálra szán, a legjobb és a legvitézebb katona a századomban, pedig valamennyi vagy majdnem valamennyi derék, vitéz ifjú. Ezt válaszolta: "Felföldi ábrándok ezek, Campbell kapitány, ugyanolyan értéktelenek és hamisak, mint a jövőbe látás. A szökés főbenjáró bűnét mindenesetre enyhítheti, ha ittas állapotban követik el; egy tiszt megölését is kissé más színben tünteti fel, ha pillanatnyi elmezavar állapotában követik el. De példát kell statuálni, s ha ez olyan embert sújt, aki egyébként jó katona, annál nagyobb lesz a hatása." Minthogy ez a tábornok megmásíthatatlan elhatározása - folytatta sóhajtva Campbell kapitány -, törődjék azzal, nagytiszteletű uram, hogy a gondjára bízott bűnös hajnalhasadtára felkészüljön arra a nagy változásra, amelyen egyszer mindannyiunknak át kell esnünk.
- És amelyre - mondta a lelkész - mindannyiunkat készítsen fel Isten, mint ahogy én se mulasztom el kötelességemet e szegény ifjú iránt!
Másnap reggel, amikor a felkelő nap első sugarai a magányos, hatalmas szikla csúcsát koronázó szürke tornyokra vetődtek, szemlére gyülekeztek az új felföldi ezred katonái a dunbartoni kastélyban, és szabályos sorokban elindultak lefelé a meredek lépcsőkön és szűk folyosókon a külső sorompós kapuhoz, amely a szikla lábánál nyílik. Időnként a duda sípokkal váltakozva jajongó hangja hallatszott, és a gyászinduló ütemére döndülő dobszó.
A boldogtalan bűnös sorsa nem ébresztett kezdetben olyan általános részvétet az ezredben, mint bizonyára keltett volna, ha csak szökés miatt végzik ki. A szerencsétlen Allan Breack megölése azonban más színben tüntette fel Hamish bűnét. Az elhunyt őrmestert ugyanis nagyon szerették, s ezenfelül olyan népes és tekintélyes nemzetséghez tartozott, amelyből sokan szolgáltak az ezredben. A szerencsétlen bűnöst ezzel szemben nemigen ismerték, és alig állt kapcsolatban ezredtársaival. Igaz, híre járt apja erejének és vitézségének, nemzetsége azonban derékba tört - így nevezték az olyan nemzetséget, amelynek nem volt főnöke, aki harcba vezette volna.
Ha nem így van, szinte lehetetlen kiállítani az ezred soraiból az ítélet végrehajtásához szükséges csapatot; az e célra kijelölt hat személy azonban barátja volt az elhunytnak, hozzá hasonlóan MacDhonuil Dhu nemzetségéből származott, s így részben a jogos bosszú komor érzésével készült a kötelességévé tett gyászos feladat végrehajtására. Az ezred első százada elindult a nyitott sorompókapun át, a többi a segédtiszt vezényszavára haladva és meg-megállva századonként követte, s mint egy eleven téglalap három oldala, arccal befelé sorakozott fel. A tégla negyedik, üresen hagyott oldalát a várat tartó hatalmas meredély zárta el. Fedetlen fővel, fegyvertelenül, hátrakötött kézzel haladt a menet közepén a katonai törvénykezés szerencsétlen áldozata. Halálsápadtan, de keményen lépkedett, s mint mindig, most is csillogott a szeme. A lelkész ott ment mellette, előtte vitték a koporsót, amely majd befogadja földi maradványait. Bajtársai némán, nyugodt, ünnepélyes tekintettel nézték. Sajnálták az ifjút, csinos alakja, férfias, mégis alázatos viselkedése most, amikor alaposan szemügyre vehették, még sok olyan társának szívét is meglágyította iránta, akit eddig a bosszú érzése fűtött.
A még élő Hamish Bean tetemének szánt koporsót a négyszög üresen hagyott oldalának végébe helyezték, körülbelül két méternyire a meredély lábától, amely itt olyan egyenesen emelkedik három-négyszáz láb magasba, akár egy kőfal. Ide vezették a foglyot is, a lelkész még mindig ott volt mellette, bátorító és vigasztaló szavakkal buzdította, s úgy látszott, hogy az ifjú tiszteletteljes alázattal hallgatja. Lassú, látszólag habozó léptekkel vonult be a négyszögbe a kivégző osztag. A fogollyal szemben, mintegy tíz méternyire tőle sorakoztatták fel őket. A pap már készült visszahúzódni.
- Arra gondolj, fiam, amit mondottam neked, abba vesd reményedet, amiről beszéltem. Akkor olyan léttel cseréled fel ezt a rövid és nyomorúságos életet, amelyben nem ismersz majd se kínt, se bánatot. Van még valami, amit tehetnék érted?
A fiú a kézelőgombjaira pillantott. Aranyból voltak, talán apja zsákmányolta őket egy angol tiszttől a polgárháború idején. A lelkész kifejtette a gombokat az ingéből.
- Anyámnak - mondta Hamish, küzdve a szavakkal -, add át őket szegény anyámnak! Gondoskodj róla, jóságos atya, mondd el neki, miképpen vélekedjék arról, ami történt. Mondd meg neki, hogy Hamish Bean boldogabban hal meg, mint ahogyan valaha is pihenni tért a legfárasztóbb vadászat után. Isten veled, uram, Isten veled!
A jó ember alig tudta elhagyni a végzetes helyet. Egy tiszt sietett segítségére, és karon fogta. Amikor utoljára visszapillantott, a koporsóra térdelve látta Hamisht; a körülötte állók már mind hátrahúzódtak. Elhangzott a vészterhes vezényszó, a szirt élesen visszhangozta a lövések dörrenését, és Hamish egyetlen jajdulással előrezuhanva meghalt - talán nem is érezte a végső gyötrelmet.
Saját századából lépett elő tíz-tizenkét ember, ünnepélyes tisztelettel a koporsóba helyezték bajtársuk földi maradványait, közben ismét felhangzott a gyászinduló, és egyesével elvonultak a koporsó előtt a katonák, hadd lássa mindenki a szörnyű látványt, amelyet intelemül szántak mindannyiuknak. Ezután elhagyta az ezred a terepet, felvonult az ősi sziklavárba, s a zenekar, mint valamennyi ilyen alkalommal, vidám dallamokat játszott, mintha a bánatnak vagy mélyebb gondolatnak csak a lehető legrövidebb időre lenne szabad megszállnia a katonák lelkét.
Az említett kis csapat közben szerény sírjához, a dunbartoni temető bűnözőknek kijelölt szögletébe cipelte a szerencsétlen sorsú Hamish koporsóját. Itt, a vétkesek hamvai közt nyugszik az az ifjú, akinek neve, ha túléli a bűnbe rántó végzetes események rontását, az évkönyvekben a legvitézebbeknek kijáró elismeréssel említették volna nevét.
Miután végignézte e tragikus sors végső jelenetét, Glenorquhy lelkésze tüstént elhagyta Dunbartont. Értelmével tudomásul vette, hogy igazságos az ítélet, amely vért követel a kiontott vérért, és elismerte: honfitársainak gyűlölködő természetét a társadalom törvényeinek teljes szigorával kell megzabolázni. Ezt az áldozatot azonban még mindig gyászolta. Ki vádolhatná az ég nyílvesszejét, ha lesújt az erdő fái közé? S mégis, ki ne fájlalná, ha a villám olyan fiatal tölgy sima törzsét választja céljául, amely az erdős völgy büszkeségének ígérkezett? Még déltájban is ilyen komor gondolatok foglalkoztatták a hegy szurdokában, amely még mindig távoli otthona felé vezetett.
Ismerte jól a vidéket, így bátran letért a főútról, olyan rövidebb utat keresett, amelyet csak gyalogosok vagy hozzá hasonlóan a vidék kis termetű, de biztos lábú, szívós, értelmes állatain lovagló emberek választanak. Sötét, elhagyatott helyen vágott át most - a babona szerint egy gonosz szellem, a Cloghtdearg, azaz a Vörösköpenyes kísért itt, szüntelenül járja a szurdokot, de kiváltképpen délben és éjfélkor. Egyaránt üldözi az embereket és az alacsonyabb rendű teremtményeket, annyi kárt tesz bennük, amennyi csak hatalmában áll, akinek pedig nem árthat, azt iszonyatosan megijeszti.
Glenorquhy lelkésze sok efféle babonával szembeszállt, jogosan vélte úgy, hogy a pápisták vagy éppen a pogányság sötét korszakából származnak, és egy felvilágosult korban élő keresztyének nem hihetnek bennük. A régihez jobban ragaszkodó néhány híve azonban úgy látta, túlságosan keményen száll szembe atyáik ősi hitével, s jóllehet tisztelték lelkipásztoruk erkölcsi bátorságát, nem mulaszthatták el kifejezni aggodalmukat, hogy egy napon önnön vakmerőségének esik ádozatául, és darabokra szaggatva találnak rá a Vörösköpenyes szurdokában vagy más kísértetjárta vadonban, ahol egyenest büszkén és élvezettel járt egymagában olyan napokon és órákban, amikor a gonosz szellemek a közhit szerint különös erővel bírnak ember és lelketlen állat fölött.
Most mindezek a mondák eszébe jutottak a tiszteletesnek. Bús mosoly ült ki a magányos férfi arcára, amikor az emberi természet állhatatlanságára gondolt, és visszaemlékezett rá, hány olyan vitéz férfi félt szembenézni e képzelt rémségekkel, aki pedig, mikor megszólalt a duda, úgy indult rohamra feltűzött szuronyok ellen, ahogyan a vad bika ront ellenségére, míg ő maga, a béke embere, aki közönséges veszélyek közepette se tűnt ki bátorságával, tétovázás nélkül vállalja az út kockázatát.
Körülpillantva az elhagyatott vidéken, el kellett ismernie, éppen nem rossz hely ez kísértésre azoknak a szellemeknek, amelyekről azt állítják, hogy örömüket lelik a magányban és sivárságban. Legfeljebb a déli nap néhány sugara ért el a meredek és szűk szurdok sötét hasadékaiban tovalopózó tétova patakig, amely általában csendben folydogált, de olykor dühödten morajlott a továbbhaladását akadályozni látszó sziklák és nagy kövek között. Télen vagy esős időszakban ijesztően hatalmas tajtékos áradattá növekedett ez a kis csermely, s ilyenkor kitépte helyükről és elsodorta azokat a széles hátú, nagy szikladarabokat, amelyek ebben az évszakban, amikor történetünk játszódik, elrejtették vizét a szem elől, és úgy látszott, teljesen megakasztják útjában. "Kétségtelen - gondolta a lelkész -, amikor ezt a kis hegyi patakot hirtelen felduzzasztotta valami zivatar, gyakran okozhatott balesetet, amit azután a szurdoknak nevet adó Vörösköpenyes rovására írtak."
Éppen ez járt a fejében, amikor vad, harsány női hang kiáltását hallotta:
- Michael Tyrie! Michael Tyrie!
Meglepetten és bizony nem minden ijedelem nélkül nézett körül. Úgy vélte egy pillanatra, hogy talán a gonosz lélek jelent meg, akinek létét tagadta, s most tamáskodásáért megbünteti. Ám csak egy pillanatra béklyózta le a riadalom, s nem akadályozta meg abban, hogy szilárd hangon tudakolja:
- Ki szólít? És honnan?
- Nyomorúságában élet és halál között utazó - válaszolt egy hang, és magas termetű asszony tűnt fel a sziklatörmelék mögül, amely eddig eltakarta.
Amint nagy léptekkel közeledett a nagyrészt vörösre festett tarka tartánból készült köpenyében, alakja, aszott arca és kendője alól kivillanó szeme hű megtestesítője volt a szellemnek, amelytől a szurdok nevét nyerte. Mr. Tyrie azonban tüstént felismerte benne a Fa Asszonyát, MacTavish Mhor özvegyét, néhai Hamish Bean anyját. Nem tudnám megmondani, nem fogadta volna-e szívesebben a lelkész magának a Vörösköpenyesnek a megjelenését, mint Elspat megrendítő feltűnését, hiszen ismerte az asszony bűnét és szerencsétlen sorsát. Ösztönösen visszafogta lovát, és próbálta összeszedni gondolatait, miközben az asszony néhány lépéssel ott termett előtte.
- Michael Tyrie - szólította meg -, úgy fohászkodik hozzád a kövek bolondos asszonya, mint Istenéhez, adj életet nékem, mondd, hogy él a fiam. Mondd, és magam is hitedre térek; meghajtom térdemet a hetedik napon a te hitednek házában, s az én Istenem is a te Istened lesz.
- Szerencsétlen asszony - felelt a lelkész -, nem paktálhat úgy az ember a teremtőjével, ahogyan a hozzá hasonlóan porból lett teremtménnyel. Azt hiszed, alkudozhatsz Vele, aki a Földet formálta, és kiterítette fölé az eget, vagy úgy gondolod, hogy fölajánlhatsz Neki annyi tiszteletet és alázatot, amennyi az Ő kedvét kielégítheti? Engedelmességet kért Ő, nem áldozatot, türelmet a megpróbáltatások elviselésére, amelyeket ránk mér, s nem hitvány megvesztegetést, amit porból vétetett ingatag társának kínál az ember, ha el akarja téríteni céljától.
- Elhallgass, te pap! - kiáltott a kétségbeesett asszony. - Ne szavald nekem a te fehér könyved szavait. Keresztet vetettek Elspat ősei, és térdet hajtottak, amikor meghúzták a beszentelt harangot; jól tudom én, hogy bűnbocsánatot nyerhetünk tetteinkért az oltár előtt. Nyájai és csordái voltak hajdan Elspatnek, kecskéi a szirteken és marhái a völgyben. Aranyat viselt a nyakán meg a hajában, nehéz aranyat, mint a régmúlt kor hősei. És mindezt kész volt odaadni a papnak, mindent. Ha pedig egy nemes hölgy ékszereit kívánta vagy egy nagy törzsfő erszényét - lett légyen bár olyan nagy hatalmú, mint maga Macallum Mhor -, megszerezte MacTavish Mhor, ha Elspat odaígérte. De most Elspat szegény, és nincs mit adnia. Az inchaffrayi fekete csuhás apátúr azonban azt parancsolta volna, hogy korbácsoltassam a vállam, és zarándoklatban gyötörjem a lábam; és kijárta volna nékem a kegyelmet, látva, hogy folyik a vérem, és cafatokban lóg a húsom. Ezek voltak ám a papok, a leghatalmasabbak fölött is volt hatalmuk; megfélemlítette a föld nagyjait ajkuk szava, könyvük igéje, gyertyájuk lángja, beszentelt harangjuk zengése. Meghajoltak akaratuk előtt a hatalmasok, a pap szavára leoldották a köteléket azokról, akiket haragjukban gúzsba kötöttek, sértetlenül szabadon bocsátották azokat, akiket halálra szántak, akiknek a vérére szomjaztak. Ez volt a hatalmas faj, joggal parancsolta térdre a szegényt, mert volt ereje megalázni a dölyfös gazdagot. De te? Ugyan kivel szemben vagy erős te? Asszonyokkal, akik ostobaságukban vétkeztek, és olyan férfiakkal, akik sohasem ragadtak kardot. Olyanok voltak a hajdani papok, akár a tél vihara, amely betölti ezt az üres völgyet, és olyan könnyedén gördíti egymásnak a súlyos sziklákat, ahogyan a játszadozó gyerek hajítja el labdáját. De te? Te csak a nyár hevétől kiszáradó patakra hasonlítasz, amelyet a sás is eltérít útjából, és folyásában a kákabokor is megakaszt. Jaj neked, nem talál benned segítségre, aki rászorul!
A tiszteletes tüstént megértette, hogy Elspat, miután megfosztották a római katolikus hittől, nem kapott helyette másikat, de tovább élt benne azoknak az eszméknek a ködös és zavaros egyvelege, amelyek szerint a papság, ha megnyerik jóindulatát, gyónás, alamizsna és penitencia fejében rendkívüli hatalmával még fia életét is megmentheti. Átérezve az özvegy helyzetét, megértette tévelygését és tudatlanságát, s ezért szelíden válaszolt:
- Ó, jaj, boldogtalan asszony, bár adná Isten, hogy olyan könnyen meggyőzhetnélek arról, hol keress és hol találsz vigasztálast, amilyen egyszerűen, egyetlen szóval bizonyíthatom, hogy hiába jutna vissza Róma és minden papja régi hatalma teljes birtokába, semmit se tudna enyhíteni nyomorúságodon, sem adományért, sem penitencia fejében. Elspat MacTavish, borzadok elmondani néked a hírt.
- Tudom én azt a te szavad nélkül is - mondta a szerencsétlen asszony. - Halálra szánják a fiamat.
- Elspat, halálra szánták a fiadat, és végrehajtották az ítéletet.
A sorsüldözött asszony az égre vetette tekintetét, és emberi lénytől annyira idegen sikolyt hallatott, hogy a magasban lebegő sas válaszolt rá, mintha párjának hívását hallaná.
- Lehetetlen! - kiáltotta Elspat. - Lehetetlen! Nem ítélnek el és ölnek egyazon napon az emberek. Becsapsz te engem. Az emberek szentnek tartanak - lenne szíved azt mondani egy anyának, hogy meggyilkolta egyetlen gyermekét?
- Isten a tudója - mondta a pap, s már könnyek rezegtek a szempilláján -, boldogan mondanék jobb hírt, ha hatalmamban állna. De éppolyan bizonyos az, amit tudok, amilyen gyászos. Tulajdon fülemmel hallottam a halálos sortüzet, tulajdon szememmel láttam a fiad halálát... és temetését. Azt tanúsítja a nyelvem, amit a fülem hallott és szemem látott.
Akárha háborút és pusztulást jövendölne, úgy emelte az ég felé összekulcsolt kezét a nyomorult asszony, s közben tehetetlen, de félelmetes haragjában a legszörnyűbb átkok áradatát harsogta:
- Te hitvány szász paraszt! - kiáltotta. - Aljas, álszent szemfényvesztő! Szemed, amely gyáván nézte szép szőke fiam halálát, szakadatlanul ontsa könnyét azokért, akik legközelebb állnak hozzád, akik legdrágábbak szívednek! Füled, amely hallotta a fiam életét kioltó lövés dörrenését, ne halljon ezután más hangot, mint a holló károgását és vipera sziszegését! Nyelved, amely fiam haláláról és az én bűnömről beszél, száradjon el a szádban, vagy inkább a Gonosz szóljon általa, amikor imádkozol a te nyájad körében, és áldás helyett istenkáromlás szavát mondjad, amíg csak rémülten el nem menekülnek közeledből az emberek! És sújtson le rád az ég villáma, hallgattassa el mindörökre átkozott hangodat! De elég a szidalomból! Soha többé nem pazarol Elspat ennyi szót élő emberre.
Állta a szavát. E naptól fogva vadon lett számára a világ, nem maradt lelkében figyelem, törődés, érdeklődés iránta, teljesen lebéklyózta saját bánata, közömbösen hagyta minden, ami ezen kívül esett.
Életének vagy inkább tengődésének módjával megismertettem már az olvasót, amennyire erőmből tellett. Haláláról semmit se tudok. Úgy tartják, néhány évvel azután következett be, hogy felkeltette kitűnő barátnőm, Mrs. Bethune Baliol kíváncsiságát. Jóindulata, amely, ha módja nyílt a tevékeny jótékonyságra, sohasem érte be együttérző könnyekkel, arra késztette, hogy többféleképpen is könnyíteni igyekezzék a nyomorult asszony sorsán. De megannyi erőfeszítése is csak arra volt jó, hogy enyhítsen némiképp Elspat mostoha sorsán, ez pedig - bár általában a legnyomorultabb számkivetett érdeklődését is felkelti - teljes mértékben közömbösen érintette az özvegyet. Hiába próbált bárkit kunyhójába küldeni, hogy gondját viselje, Elspat féktelen gyűlölettel fogadott mindenkit, aki megzavarta magányát; azok pedig, akiknek vele kellett volna élniük, reszkettek a Fa Asszonyától. Végül, amikor úgy látszott, már meg sem tud fordulni az özvegy segítség nélkül a fekhelyéül szolgáló korhadt padon, Mr. Tyrie utódja volt olyan emberséges, hogy elküldött két asszonyt, osszák meg vele magányát végső perceiben, amelyek már nem lehetnek messze, nehogy segítség vagy élelem híján előbb látogassa meg a pusztulás, mint rendkívül magas kora vagy a halálos betegség folytán amúgy is bekövetkeznék.
Egy novemberi estén érkezett meg a szomorú feladatra kijelölt két asszony a már leírt nyomorúságos viskóhoz. Lakója elnyúlva feküdt ágyán, szinte élettelen tetemnek látszott már, csak szilaj, fekete szeme vándorolt ide-oda, tekintete félelmet keltett a belépőkben, akiknek nem várt és nem kívánt megjelenését meglepetten s egyszersmind dühösen fogadta. De aztán egymás társaságától bátorítva leküzdötték ijedelmüket, tüzet raktak, gyertyát gyújtottak, ételt készítettek, s más munkákat is elvégeztek, ami kötelességük teljesítéséhez tartozott.
Megállapodtak, hogy egymást váltva őrködnek a beteg ágyánál, éjféltájt azonban úrrá lett rajtuk a fáradtság (messziről indultak reggel), és mindkettő mély álomba merült. Amikor jó néhány óra múlva felébredtek, üresen találták a kunyhót, betegük eltűnt. Rémülten ugrottak talpra, és a viskó ajtajához siettek, de azt behajtva találták, úgy, ahogy éjszakára hagyták. Kinéztek a sötétbe, és a gondjukra bízott asszony nevét kiáltozták. Virrasztó holló károgott az öreg tölgyfán, róka üvöltött a hegyoldalban, tompa visszhanggal válaszolt a vízesés - emberi hangon azonban nem érkezett felelet. A rémült nők nem mertek tovább kutatni, amíg fel nem kelt a nap; a halálosan legyengült asszony eltűnése és Elspat egyébként is hátborzongató története visszariasztotta őket attól, hogy kimozduljanak a kunyhóból. Páni félelemben kuksoltak, hol azt hitték, hangokat hallanak kívülről, hol meg azt, hogy túlvilági hangok keverednek az éjszakai szellő fájdalmas sóhajával vagy a vízesés zubogásával. Néha még az ajtó fogantyúja is nyikorgott, mintha gyenge, erőtlen kéz próbálná hasztalan meghúzni, s minden pillanatban azt várták, hogy most lép be valamilyen természetfölötti erőtől űzve félelmetes betegük, méghozzá egy nálánál is rettenetesebb lény kíséretében. Végre eljött a reggel. Hiába kutatták végig a bozótot, a hegyet és az erdőt. Napkelte után két órával a lelkész is megjelent, végighallgatta a két asszony beszámolóját, és felriasztotta az egész vidéket a viskó és a tölgyfa környékének tüzetes átkutatására. De mindez hiábavalónak bizonyult. Sohase találták meg Elspat MacTavisht, se elevenen, se holtan, s a legcsekélyebb nyomot se lelték, amely magyarázatot adhatott volna eltűnésére.
A környék népe a legkülönbözőbb módon vélekedett arról, mi történhetett az özveggyel. A hiszékenyek úgy gondolták, hogy a gonosz szellem ragadta el testét, hiszen az ő szolgájaként élt és cselekedett; sokan máig se mernek késői órában a tölgyfa közelébe menni, mert azt állítják, hogy még mindig ott ül szokása szerint. Kevésbé babonásak feltételezik, hogy ha át lehetne kutatni a Corri Dhu szakadékát, a tó mélyét vagy a folyó örvénylő vizét, fellelhetnék Elspat MacTavish földi maradványait, mert testi és elmebeli állapotát figyelembe véve, mi sem lehetett természetesebb annál, hogy véletlenül lezuhant vagy szántszándékkal levetette magát egyik vagy másik ilyen helyen, ahol biztos pusztulás várta. A lelkésznek is megvolt a maga külön véleménye. Úgy vélte, hogy a mellérendelt őrizet miatt bosszús szerencsétlen asszony - különböző háziállatokhoz hasonlóan - ösztönétől hajtva elrejtőzött a saját fajtájabeliek szeme elől, mert halálküzdelmét valahol egy barlang rejtekében akarta megvívni, ahol feltehetően sohase látják meg földi maradványait halandó szemek. Ezt az ösztönös érzést az özvegy egész boldogtalan életéhez illőnek tartotta, és valószínűnek vélte, hogy ez vezette utolsó elhatározásában is.
FORDÍTOTTA VAJDA GÁBOR
CHARLES DICKENS
TÜCSÖK SZÓL A TŰZHELYEN
AZ OTTHON TÜNDÉRMESÉJE
Szeretettel és ragaszkodással ajánlja ezt a kis történetet
Lord Jeffreynek
a Szerző
SZEREPLŐK
JOHN PEERYBINGLE, fuvaros, nagy darab, lassú, jámbor ember
CALEB PLUMMER, szegény, öreg játékkészítő, Tackleton szolgálatában
EDWARD PLUMMER, a fia
TACKLETON (Gruff és Tackleton), rideg, házsártos, gunyoros játékkereskedő
MAY FIELDING, Peerybingle-né barátnője
PEERYBINGLE-NÉ, Mary, becenevén Pötty
BERTHA PLUMMER, Caleb Plummer vak leánya
TILLY SLOWBOY, esetlen szárazdajka Peerybingle-éknél
ELSŐ CIRPEGÉS
A teáskanna kezdte! Ne is hozakodjatok elő azzal, amit Peerybingle-né mondott. Én jobban tudom. Mondhatja Peerybingle-né az idők végezetéig, hogy ő nem tudja, melyik kezdte, én igenis azt mondom, hogy a teáskanna. Én csak tudom! A teáskanna kezdte, éspedig a sarokban függő kis viaszképű hollandi óra szerint teljes öt perccel azelőtt, hogy a tücsök megszólalt.
Mintha bizony az óra nem hagyta volna abba az ütést, s a tetején álló mozgékony kis Kaszásember - a mór stílű palota előtt jobbra-balra döccenve - nem kaszált volna le félholdnyi képzeletbeli füvet, mielőtt a tücsök belekezdett!
Én már csak nem vagyok nyakas természet, ezt mindenki tudja. Nem állítanám szembe a magam véleményét Peerybingle-néével semmiképpen, ha tökéletesen bizonyos nem volnék a dolgomban. A világért nem venném a lelkemre. Hanem hát itt tényekről van szó. A tény pedig az, hogy a teáskanna kezdte, legalább öt perccel azelőtt, hogy a tücsök egyáltalán életjelt adott magáról. Ha ellenkeztek velem, mindjárt azt mondom, hogy tíz perc volt.
Hadd beszéljem el pontosan, hogy történt az eset. Ezen kellett volna mindjárt kezdenem, az első szavammal, már csak abból az egyszerű okból is, mert ha egy történetet akarok elmondani, az elején kell kezdeni - és hogy kezdjem az elején, ha nem a teáskannával?
Értsétek meg, olyan volt ez az egész, mintha versengés lett volna a teáskanna és a tücsök közt, valamilyen mérkőzés vagy ügyességi próba. A dolog így történt.
Peerybingle-né, amint kiment a nyirkos alkonyatba, facipőjében végigkocogott az ázott köveken, s ezzel Euklidész első tételének töméntelen lenyomatát hagyta hátra az udvar hosszában - egyszóval Peerybingle-né a vizeshordóból megtöltötte a teáskannát. Kisvártatva visszatért, levetette a facipőt (ami nagy fogyatkozást jelentett, mert a facipő nagy, Peerybingle-né pedig kicsi), s a tűzre állította a teáskannát. Eközben elvesztette, vagy talán egy pillanatra félretette a jókedvét, mert a víz kellemetlenül hideg volt, s olyan csuszamlós, csatakos, csepergős, mintha mindenféle anyagon áthatolna, beleértve még a facipőt is - otthagyta nyomát Peerybingle-né lábujjain, sőt még a lábszárára is felcsapott. És ha valaki meglehetősen büszke, mégpedig joggal büszke, a lába szárára, és különösképpen szeret tiszta harisnyát hordani, megérthetjük, hogy az ilyesmit nem tűri jó szívvel.
Amellett a teáskanna is kellemetlen és csökönyös volt. Sehogy sem akarta engedni, hogy a tűzhely keresztvasára tegyék, hallani sem akart arról, hogy barátságosan megférjen a széndarabokkal; mindenáron előre akart dőlni, mint a részeg, és tartalmát - mintha megkergült volna - a tűzhely lapjára akarta csöpögtetni. Rosszkedvűen zsörtölődött, sziszegett és fortyogott a tűzön. Mindennek tetejébe meg a fedője is ellenszegült Peerybingle-né ujjainak: tótágast állt, aztán jobb ügyhöz méltó, kitartó leleménnyel félrebillent, végre pedig lesüllyedt a kanna fenekére. A György királyról elnevezett hajó roncsa feleannyi ádáz ellenállást sem tanúsított, amikor a víz színére akarták húzni, mint a kanna fedője Peerybingle-nével szemben, amíg újra meg tudta kaparintani.
A teáskanna még ekkor is meglehetősen komornak és önfejűnek látszott, kihívó képpel viselte a fülét, száját szemtelenül és fitymálva csücsörítette Peerybingle-nére, mintha azt mondaná: "Nem akarok felforrni! Eszem ágában sincs!"
Hanem Peerybingle-né újra visszanyerte jókedvét, összecsapkodta kövérkés kis kezét, és nevetve ült a kanna elé. A vidám láng egyre lobogott, imbolygó és izzó fénye ott táncolt a hollandi óra tetején álló kis Kaszásemberen; azt hihette az ember, hogy amíg ez mereven és mozdulatlanul áll a mór stílű palota előtt, nem mozog semmi más, csak a láng.
Pedig a Kaszásember mégiscsak mozgott, rángásai - másodpercenként kettő - egészen szabályosak és rendesek voltak. Hanem azt szörnyű volt látni, mit szenvedett, ahogy az óra ütni kezdett. Amikor pedig a palota csapóajtaján kinézett a kakukk és hatot kakukkolt, ez mindannyiszor úgy megráncigálta, mint valami kísértethang, vagy mintha dróttal cibálnák a lábát.
A megriadt Kaszásember csak akkor tért ismét magához, amikor egészen elült a surrogó zaj és a heves mozgás a súlyok és láncok közt. Nem is ok nélkül riadt meg, mert ezek a zörgő, csontos óravázak nagyon megzavarják az embert, ha működni kezdenek, és igazán csodálom, hogy bármilyen emberfajta, de különösen a hollandus, hogyan találhatta kedvét ilyesminek a kifundálásában. Általában elterjedt az a hit, hogy a hollandok szeretik tágas tokba, bő ruházatba dugni testük alsó részét; nohát okosabban tennék, ha az órájukat sem hagynák ilyen soványan és csupaszon, annyi szent.
Ekkor történt, jól jegyezzétek meg, hogy a teáskanna mulatni kezdett. Ellágyult és nótás kedve támadt, elfojthatatlan gurgulázások törtek fel a gégéjéből és kurta horkantások, amelyeket eleinte visszaszorított magába, mintha még nem határozta volna el egészen, hogy jó mulatós cimbora lesz. De miután duhaj kedvét kétszer-háromszor is hiába próbálta visszafojtani, hirtelen félredobott minden morcosságot és tartózkodást, s egyszerre olyan széles és jókedvű nótázásba kezdett, amilyenről a világ egyetlen érzelgős pacsirtája sem álmodott soha.
És milyen érthetően énekelt! Szavamra, éppúgy megértettétek volna, akár egy könyvet - sőt talán jobban, mint némely könyveket, amiket ti is, én is meg tudnánk nevezni. Meleg lehelete könnyű felhőként tört elő, és vidáman, derűsen szállt föl néhány lábnyira, aztán ott lebegett a kürtősarokban, mint valami házi mennyboltozaton. A vidámságnak oly szilárd erejével énekelte a maga dalát, hogy vasteste csak úgy izgett-mozgott a tűzhelyen, és a fedő is, az imént még lázadozó fedő - lám, milyen hatása van a ragyogó példának! - valami kopogós táncot kezdett járni, s úgy csapkodott, zörgött, mint egy süketnéma cintányér-ifjonc, amely azt sem tudja, mire való a párja.
Semmi kétség, a kannának ez a dala köszöntő dal volt valakihez, ki messze jár még, valakihez, aki most közeledik hazafelé a meleg kis otthonba, a frissen lobogó tűzhöz. Peerybingle-né jól tudta ezt, amint álmodozva ült a tűzhely előtt. Sötét az éj - dalolta a teáskanna -, hervadt levél hever úton-útfelen, odafönn ködös homály van, cuppogó sár idelenn; egy reménység tűnik csak fel e sötét, bús éjszakán - erről sem tudom, való-e, hiszen egy fényfolt csupán -, haragos, mélyvörös tűz az, mit a szél s a nap rakott - a felhőn e rossz időért bosszút ezzel álltak ott; a legtágasabb síkság is sötét csíknál nem egyéb - csupa dér, csupa hó az útmutató, s a láb hólébe lép; nem víz a jég, nem jég a víz - minden megcsal, ne bízz, ne bízz -, de ő jön, jön, jön!
És ekkor, kérem, egyszerre megszólalt a tücsök! Hatalmas cirip, cirip, cirip kiáltással, mint egy kórus; hangja éppen olyan meghökkentően aránylott az alakjához (az ő alakjához! hiszen látni sem lehetett), mint a teáskannáéhoz, olyan aránytalan volt, hogy ha szétdurran, mint egy túltöltött ágyú, és áldozatként terül el a helyszínen, és ötven darabba ciripeli szét kicsi testét, ez mind természetes és kikerülhetetlen következménynek látszik - márpedig határozottan erre törekedett.
A teáskanna szívbe markoló magányos éneke ezzel véget ért, ámbár ő töretlen hévvel dalolt tovább, csakhogy a tücsök átvette a vezetést, és meg is tartotta. Uramisten, hogy cirpegett! Éles, vékony, átható hangja visszhangzott az egész házban, és úgy látszott, mintha csillagfényként ragyogna ki az éjszakába. Amikor leghangosabban ciripelt, volt a hangjában valami leírhatatlan kis trilla és remegés, amitől az ember elhitte, hogy viharos lelkesedésében újra meg újra a levegőbe ugrik. Hanem azért igen jól összehangolódott a tücsök meg a kanna. A nóta veleje mindig ugyanaz volt, ők pedig hangosabban, még hangosabban és még annál is hangosabban versengve énekeltek.
Szép kis hallgatójuk - mert szép volt és fiatal, ámbár alakját gömböc formájúnak is lehet mondani, de nekem semmi kifogásom az ilyen ellen - gyertyát gyújtott, az óra tetején álló Kaszásemberre pillantott (aki jó közepes termést lekaszált már a percekből), aztán kinézett az ablakon, ahol a sötétség miatt nem látott semmi mást, csak tulajdon arca tükröződését az üvegen. De az én véleményem szerint (és nyilván ti is így vélekednétek) sokáig nézegethet, amíg ehhez fogható kellemes látványban részesül. Amikor visszatért és előbbi helyére telepedett, a tücsök és a kanna még mindig valóságos dühvel folytatta versengését. A kannának kétségkívül az volt a gyönge oldala, hogy nem vette észre, amikor legyőzték.
Megvolt itt a versenyfutásnak minden izgalma. Cirp, cirp, cirp, a tücsök egy mérfölddel vezet. Zum, zum, zum-m-m, a kanna, mint egy nagy búgócsiga, dongva törtet utána. Cirp, cirp, cirp, a tücsök bejut a fordulóba. Zum, zum, zum-m-m, a kanna a maga módján a nyomába hág, dehogyis enged. Cirp, cirp, cirp, a tücsök frissebb, mint valaha. Zum, zum, zum-m-m, a kanna lassú, de kitartó. Cirp, cirp, cirp, a tücsök nekirugaszkodik, hogy végezzen vele. Zum, zum, zum-m-m, a kanna nem hagy végezni magával. Végre mind a ketten úgy összekavarodtak a verseny zűrzavarában, hogy az enyémnél vagy a tiéteknél tisztább fej tudná csak biztosan eldönteni: a kanna ciripelt-e és a tücsök zummogott, vagy a tücsök ciripelt és a kanna zummogott, vagy mind a ketten ciripeltek és mind a ketten zummogtak. De egy dologban nincs semmi kétség: a kanna meg a tücsök, ugyanabban a pillanatban, valami különös összeolvadóképességgel, aminek titkát ők tudják a legjobban, mind a ketten kiküldték a meleg házitűzhelynek ezt a dalát messze ki az útra, a gyertyafény egy sugarával, amely kivilágított az ablakon. És a fény odakünn rávetődött egy bizonyos valakire, aki a ködös homályon át éppen közeledett, s akinek egyetlen villanással mindent elmondott, így kiáltva felé: "Isten hozott otthonodban, öreg cimborám! Légy üdvöz itthon, kedvesem!"
Alighogy ez megvolt, a tökéletesen legyőzött teáskannából kifutott a víz, és levették a tűzről. Akkor Peerybingle-né az ajtóhoz rohant, ahol egy szekér kerekeinek zörgése, egy ló dobogása, egy férfi hangja, egy izgatott kutya ki- és beszaladgálása és egy kisbaba meglepően rejtelmes előbukkanása hamarosan eszeveszett kavarodást idézett elő.
Hogy honnan került ide a kisbaba, hogyan tett szert rá Peerybingle-né ilyen rövid idő alatt, én igazán nem tudom. De eleven baba volt Peerybingle-né karja közt, s úgy látszik, ugyancsak büszke volt rá, amikor szelíden a tűzhöz vonta egy nála sokkal magasabb és sokkal idősebb, jól megtermett férfi, akinek mélyen le kellett hajolnia, hogy megcsókolhassa. Az asszonyka érdemes volt erre a fáradságra. Még egy hat láb és hat hüvelyk magas, zsábában szenvedő férfiú is megtehetett érte ennyit.
- Jóságos ég, John - mondta Peerybingle-né -, hogy csúffá tett ez a rossz idő!
Tagadhatatlanul cudar állapotban volt. A lecsapódott köd cukrozott jégcsapként, csomókban ült a szempilláján, a köd és tűz között pedig még a pofaszakállában is szivárvány ragyogott.
- Hát, amint látod, Pötty - felelte John lassan, miközben kendőjét lecsavarta a nyakáról és kezét melengette -, nincs... nincs éppen nyári idő. Így aztán nem csoda.
- Szeretném, ha nem hívnál Pöttynek, John. Nem szívlelem ezt a nevet - mondta Peerybingle-né duzzogva. A napnál is világosabb volt, mennyire szereti, ha így becézik.
- Hát mi más vagy? - válaszolta John. Mosolyogva nézett le rá, és oly gyöngéden szorította magához a derekát, ahogy csak óriási kezétől és karjától tellett. - Te Pötty vagy, ez meg - s itt a kisbabára pillantott -, ez meg itt a Pötyögő. Féltem kimondani, nehogy elrontsam; sose jártam közelebb ahhoz, hogy szójátékot faragjak. Biz' isten, azt hiszem, soha nem voltam közelebb hozzá, mint most.
Állítása szerint gyakran járt közel ahhoz, hogy valami nagyon okosat mondjon ez a nagydarab, lassú, becsületes John, ez a nehézkes, de finom szívű John, akinek oly durva a külseje és oly gyöngéd a belseje, oly lomha kívül, oly fürge belül, olyan esetlen, de olyan jó! Ó, anyatermészet, add meg gyermekeidnek a szív igazi költészetét, az igazi költészetet, ami ennek a szegény fuvarosnak a lelkében tanyázott - igaz, mellesleg mondva fuvaros volt -, aztán nem bánjuk, ha prózában beszélnek és prózai életet élnek is, még meg is áldunk téged a társaságukért!
Gyönyörűség volt Pöttyöt látni apró alakjával, karjában tartott kicsi babájával, ezzel a valóságos gyermekjátékkal. Kacér mélázással pillantott a tűzre, és finom kis fejét éppen csak annyira hajtotta félre, hogy furcsa, félig természetes, félig kényeskedő, de egészen dédelgető és kellemes módon hajthassa a fuvaros mellére. Gyönyörűség volt látni a férfit is, amint gyöngéd ügyetlenséggel iparkodott alkalmassá tenni a túlságosan erős támaszt a könnyű teher viselésére, s hozzáilleszteni a maga meglett férfikorát ehhez a virágzó ifjúsághoz. Gyönyörűség volt megfigyelni, hogy Tilly Slowboy, aki a háttérben várakozott a kisbabára, mennyire együtt érez a csoportozattal, ámbár alig volt túl a serdülőkoron; tátott szájjal, kimeredt szemmel állt ott, a fejét előrehajtva, úgy szívta magába az egész jelenetet, mint a levegőt. Azt is öröm volt nézni, hogy John, a fuvaros, amikor Pötty odamutatott a fent említett kisbabára, hogyan rántotta vissza a kezét, mielőtt a csöppséget megérintette volna - mintha attól félne, hogy összeroppantja. Lehajolt, biztos távolból figyelte, valami csodálkozó büszkeséggel, amilyent talán egy derék házőrző kutya érezhet, ha egy napon kiderül, hogy apja egy kanárifiókának.
- Hát nem gyönyörű, John? Ugye, milyen drága, amikor alszik?
- Gyönyörű - mondta John. - Igazán gyönyörű. Ugye általában aludni szokott?
- Uramisten, John, hová gondolsz? Szerencsére nem.
- Azt hittem - mondta John elgondolkozva. - Általában csukva van a szeme. Hahó!
- Szent isten, John, hogy megriasztod az embert.
- Ugye nem tesz jót neki, ha így forgatja a szemét? - mondta aggódva a fuvaros. - Ugye nem? Nézd, hogy pislog mind a kettővel egyszerre! És a szája! Úgy tátogat, mint egy aranyhal.
- Meg sem érdemled, hogy apa légy - mondta Pötty egy tapasztalt matróna méltóságával. - Honnan is tudhatnád, hányféle apró baj gyötri a kisgyerekeket? Te még a nevét se tudnád megjegyezni annak a sok nyavalyának, te nagy buta, te. - Azzal bal karján megfordította a kisbabát, megpaskolta a hátát, hogy felüdítse kissé, aztán nevetve meghúzta a férje fülét.
- Csakugyan nem - mondta John, felsőkabátját levetve. - Szent igaz, Pötty. Nem sokat értek ehhez. Csak azt tudom, hogy ma erősen háborúskodtam a széllel. Északkeletről fújt, egyenesen szembe a szekérrel, amíg csak haza nem értem.
- Szegény emberem, szembefújt a szél! - kiáltott Peerybingle-né, és hirtelen sürögni-forogni kezdett. - Fogd a kicsit, Tilly, amíg én valami okosabbat csinálok. Szavamra, meg tudnám fojtani a csókjaimmal, meg én! Ide, ide, kutyuskám! Gyere ide, Boxer. Mindenekelőtt teát főzök, John, aztán majd segítek behordani a csomagokat, mint egy szorgalmas méhecske. "Mit csinál a méhecske?"... és így tovább, hiszen tudod, John. Tanultad valaha ezt a verset, hogy "Mit csinál a méhecske?", amikor iskolába jártál?
- Tanultam, de nem tanultam meg egészen. Már nagyon közel jártam a végéhez. De azt hiszem, úgyis csak elrontottam volna.
- Haha - nevetett Pötty. Vidámabb nevetést sohase hallott a világ. - Micsoda drága, édes öreg fajankó is vagy te, John!
John egy szóval sem vonta kétségbe ezt a megállapítást. Kiment megnézni, hogy a legényke, aki lámpásával lidércként táncolt az ajtó és ablak közt, kellőképpen gondját viseli-e a lónak. Kövérebb volt ez a ló, hogysem elhinnétek, ha megmondanám a súlyát, és olyan öreg, hogy születésnapja az őskor homályába vész. Boxer, érezvén, hogy figyelmességeit az egész család közt pártatlanul köteles szétosztogatni, izgatott állhatatlansággal futkosott ki és be, előbb aprókat vakkantva körülugrálta az istállóajtóban csutakolt lovat, aztán úgy tett, mintha szilajon neki akarna ugrani úrnőjének, de huncutul hirtelen megállt, majd nedves orrát váratlanul a lány arcához dörzsölve rémült kiáltásra késztette Tilly Slowboyt, aki a bölcsőszerűen ringó, alacsony dadaszéken ült a tűz mellett, ezután a kisbaba iránt tanúsított kissé tolakodó érdeklődést, majd meg körbejárta a tűzhelyet, és lefeküdt, mintha éjjeli szállást vert volna magának, utóbb mégis fölugrott, és kurta farkát lobogtatva úgy törtetett a szabadba, mintha valami megbeszélés jutott volna az eszébe, amelyről nem akar lekésni.
- Itt a teáskanna, készen, a melegítőállványon - mondta Pötty, és oly élénken sürgött-forgott, mint a főzőcskét játszó gyerek. - Itt meg a hideg sonkacsülök és a vaj, itt a ropogós kenyér és minden! Itt meg egy ruháskosár a csomagoknak, ha ugyan hoztál csomagot, John - de hát hová lettél? Vigyázz, Tilly, még beleejted a gyereket a tűzbe!
Slowboy kisasszony meglehetős élénken utasította vissza ezt a figyelmeztetést, mégis meg kell jegyezni róla: ritka és meglepő tehetsége volt ahhoz, hogy veszedelmes helyzetbe hozza a kisbabát. Sajátos nyugalmával már sokszor kockára tette a gyermek röpke életét. Az ifjú hölgy vékony, langaléta termetén a ruha állandóan abban a veszélyben látszott forogni, hogy lehull vállának keskeny fogasáról, amelyre tél-túl fel van aggatva. Ruhája egyébként arról nevezetes, hogy minden lehető alkalommal kilátszik alóla itt vagy ott egy különös formájú flanelldarab, lapockái közt pedig ki-kibukkan a halványzöld vállfűző. Mivelhogy állandóan szájtátva bámult mindenkire, bámulta úrnőjének és a kisbabának tökéletességeit, elmondhatjuk, hogy Slowboy kisasszony ítélőképességének ilyen apró tévedéseivel egyforma megbecsülést szerzett fejének és szívének; igaz viszont, hogy a kisbaba fejének kevésbé vált becsületére, mert bámészkodásában gyakran odakoccantotta az ajtóhoz, pohárszékhez, lépcső karfájához, ágy lábához vagy más kemény tárgyakhoz, mindez pedig egyszerűen azért történt, mert Tilly Slowboy sohasem szűnt meg álmélkodni azon, hogy olyan szelíden bánnak vele, és hogy ily kellemes otthonban lakhatik. Mert ami Slowboy papát és Slowboy mamát illeti, egyikükről sem tudott senki semmit, Tillyt közjótékonyságból nevelték fel mint lelencet, s ez a szó ugyan hangzásában igen kevéssé különbözik a kedvenc szótól, értelmére nézve azonban nagyon is mást jelent, egészen mást fejez ki.
Ha láttátok volna, amint Peerybingle-né visszatér férjével, a leglármásabb semmittevéssel hurcolva a kosarat (valójában persze a férje cipelte), majdnem olyan jól mulattatok volna, mint ahogy a férje mulatott. Alighanem jól szórakozott ezen a tücsök is, legalábbis úgy vettem észre; annyi bizonyos, hogy roppant hévvel újrakezdte a cirpegést.
- Ejha - mondta John a maga lassú módján -, úgy látszik, a tücsök ma este vidámabb, mint máskor.
- Szerencsét hoz ránk, John, ez már bizonyos. Mindig így volt. Akinek tücsök szól a tűzhelyén, az a legboldogabb ember a világon.
John úgy nézett rá, mintha már majdnem megfogamzott volna fejében az a gondolat, hogy valójában Pötty az ő igazi tücske, és hogy ő roppantul elégedett vele - de hát valószínűleg ez is az ő "majdhogynem"-jei közé tartozott, mert nem szólt semmit.
- Azon az estén hallottam először ezt a kedves hangot, amikor hazahoztál ide, John. Idehoztál kicsi úrnőnek, az új otthonomba. Majdnem egy éve már. Emlékszel, John?
Igen, John emlékezett. De még mennyire!
- Oly kedvesen köszöntött a cirpegése! Úgy éreztem, teli van ígérettel, bátorítással. Mintha csak azt mondta volna, hogy te jó és kedves leszel hozzám, s nem fogod azt várni - pedig mennyire féltem ettől, John! -, hogy öreg fejet találsz a te bolondos kis asszonykád nyakán.
John elgondolkozva simogatta meg az asszonyka nyakát, aztán a fejét, mintha azt akarta volna mondani: nem, nem, dehogyis várt ilyesmit, nagyon elégedett mind a kettővel úgy, ahogy van. És ebben csakugyan igaza volt, mert olyan volt a nyak is és a fej is, amilyennek lenniök kellett.
- Igazat szólt a tücsök, amikor ezt mondta - legalábbis úgy gondolom, hogy ezt mondta. Mert most már bizonyosan tudom, hogy te vagy a legfigyelmesebb, legszeretőbb férj. Boldog a mi otthonunk, John, és ezért szeretem a tücsköt!
- Hát még én - mondta a fuvaros. - Bizony szeretem én is, Pötty.
- Szeretem a tücsköt, mert oly sokszor hallgattam szavát, és mert egyszerű muzsikája annyi gondolatot ébreszt bennem. Néha, mikor estefelé kissé elhagyatottnak éreztem magam, és nehéz volt a szívem - mielőtt még itt lett volna a kisbaba, hogy társaságom legyen, és felvidítsa a házat -, szóval amikor elgondoltam, milyen egyedül is lennél, ha én meghalnék, és milyen szomorú lennék én ebben a tudatban, drágám, ilyenkor a tűzhelyen cirpegő tücsök mintha egy másik hangról beszélt volna nekem, olyan édes, drága hangról, amelynek már közelgő csengése is minden zavart úgy űzött el a lelkemből, mint valami rossz álmot. És amikor féltem - mert volt úgy, hogy féltem, John, hiszen tudod, milyen fiatal voltam -, féltem attól, hogy mi ketten nem leszünk összeillő házastársak, hiszen én valóságos gyerek vagyok, te meg inkább a gyámom lehetnél, mint a férjem, és talán - akármennyire iparkodol is - nem leszel képes annyira szeretni engem, mint ahogy remélted és Istentől kérted, akkor a tücsök cirpegése felvidított, és új hittel, bizalommal töltött el. Ma este is eszemben jártak ezek a dolgok, drágám, amikor itt ültem és vártam rád; ezért szeretem a tücsköt!
- Én is - ismételte John. - No de Pötty! Én reméltem, én kértem Istent, hogy meg tudjalak szeretni? Miket nem beszélsz? Szerettelek már sokkal előbb, mintsem idehoztalak, hogy a tücsök kis úrnője légy, Pötty!
Az asszonyka egy pillanatig férje karján nyugtatta kezét, aztán izgatott képpel nézett fel rá, mintha mondani akarna valamit. A következő pillanatban már a kosár előtt térdelt; szaporán beszélt, és buzgón adogatta a csomagokat.
- Nem sokat hoztál ma, John, de a saroglyában néhány nagyobbat láttam. Meglehet, hogy ezekkel több baj van, de éppúgy megfizetik, nincs hát okunk panaszra. Hazatérőben bizonyosan le is adtál néhány csomagot.
- Jóegynéhányat - mondta John.
- Hát ebben a kerek dobozban mi van? Isten istenem ne legyen, John, ha nem esküvői torta!
- Hogy kitalálják az ilyesmit az asszonyok! - mondta elbámulva John. - Férfinak sohasem jutna ez az eszébe. Igazán azt hiszem, hogy ha teásdobozba, összehajtott tábori ágyba, heringeshordóba vagy bármiféle agyafúrtan kieszelt helyre dugnák az esküvői tortát, az asszonyok tüstént megtalálnák. Hát igen, csakugyan az. A cukrászhoz kellett bemennem érte.
- És milyen nehéz, lehet talán száz font is! - kiáltott fel Pötty, s úgy tett, mintha fel próbálná emelni. - Kinek készült ez, John? Hová kell vinned?
- Olvasd el, mi van a másik oldalára írva.
- Hogyan, John! Uramisten, John!
- Bizony, ki gondolta volna...
Pötty a padlón ült, és a fejét rázta.
- Csak nem akarod azt mondani, hogy Gruff és Tackleton, a játékkereskedő?...
John igenlően bólintott.
Bólintott Peerybingle-né is, mégpedig legalább ötvenszer egymás után. Nem helyeslően, inkább néma, szánakozó megdöbbenéssel, két ajkát eközben egész kicsi erejével összeszorította (pedig nem arra termettek, hogy egymáshoz szoruljanak, ebben bizonyos vagyok), és tekintetét szórakozottan nyugtatta a derék fuvaroson. Ugyanekkor Slowboy kisasszony, akiben az a furcsa képesség lakozott, hogy gépiesen ismételje az éppen folyó beszélgetés foszlányait a kisbaba szórakoztatására, minden értelmükből kiforgatva és minden névszót többes számba rakva, hangosan kérdezgette a csöpp teremtéstől: "Hát igazán a Gruffok és a Tackletonok, a játékkereskedők azok", és: "Elhozza a cukrászoktól az esküvői tortákat", és: "Megismerik a mamák a dobozokat, ha a papák hazahozzák..." és így tovább.
- Nohát, hogy ez megtörténhetik! - mondta az asszonyka. - Iskolatársak voltunk, John.
John talán éppen arra gondolt, vagy majdnem arra gondolt, hogy milyen is lehetett iskolás lány korában. Elmerülten, gyönyörűséggel nézett rá, és nem felelt.
- És az az ember olyan öreg, annyira nem illik hozzá! Mondd, hány esztendővel idősebb nálad Gruff és Tackleton?
- Hány csészével több teát iszom meg ma este egy ültömben, mint ahányat Gruff és Tackleton négyszerre iszik, erre vagyok kíváncsi! - felelte kedélyesen John, közben odatolt egy széket a kerek asztalhoz, és nekilátott a hideg sonkának. - Ami az evést illeti, csak keveset eszem, de azt a keveset jóízűen, Pötty.
Még ez az evés közben rendszeresen elhangzó mondása, önmagának ez az ártatlan csalása (mert kitartó étvágya mindig alaposan meghazudtolta), mondom, még ez sem tudott mosolyt fakasztani kis felesége arcán, aki ott állt a csomagok közt, lábával lassan eltolva magától a tortás skatulyát, és bár a szemét lesütötte, egyetlenegyszer sem nézett takaros cipőjére, amelyet máskülönben annyira szeretett. Gondolataiba mélyedten állt ott, nem törődött sem a teával, sem a férjével (bár John már hívta magához, és késével megkocogtatta az asztalt, hogy felriassza), míg végül a férfi fölkelt, és megérintette a karját; akkor aztán egy pillanatra ránézett, és gyorsan elfoglalta helyét a teástálca mellett, tulajdon hanyagságán nevetve. De nem úgy nevetett, mint máskor. Megváltozott a módja is, a zenéje is ennek a nevetésnek.
Még a tücsök is elhallgatott. A szoba valahogyan nem volt oly kedves többé, mint azelőtt. Még megközelítően sem.
- Nincs több csomag, ugye, John? - kérdezte az asszony, megszakítva a hosszú hallgatást, amit a derék fuvaros arra használt fel, hogy gyakorlatban bebizonyítsa kedves mondásának egyik felét: tudniillik csakugyan jóízűen evett, de hogy keveset evett volna, azt aligha ismerhetjük el. - Szóval csak ennyi csomag van, ugye, John?
- Csak ennyi. Azazhogy... nem... én... - lecsapta kését, villáját, és hosszút lélegzett. - Az áldóját, tisztára megfeledkeztem az öregúrról.
- Miféle öregúrról?
- A szekéren hagytam. A szalmában aludt, amikor utoljára láttam. Már majdnem eszembe jutott kétszer is, amióta bejöttem, de aztán megint csak kiment a fejemből. Hahó! Talpra! Gyerünk!
Az utóbbi szavakat John már kintről kiáltotta, mivelhogy gyertyát ragadva kisietett a szobából.
Slowboy kisasszony úgy vélte, hogy az "öregúrnak" valami titokzatos köze van az ördöghöz, és rejtelmekkel teli képzeletében bizonyos vallási fogalmakat is kapcsolt a hallottakhoz, ezért annyira megriadt, hogy gyorsan felugrott a tűzhely melletti alacsony székről, és úrnője szoknyájába kapaszkodva keresett védelmet, amikor pedig a küszöbön összeütközött egy idegen öregemberrel, ösztönszerűen rohamot intézett ellene az egyetlen támadó szerszámmal, ami a keze ügyébe akadt. Minthogy ez a szerszám véletlenül a kisbaba volt, nagy izgalom és riadalom támadt, s ezt még csak fokozta Boxer bölcsessége. A derék kutya gondosabb volt a gazdájánál, és úgy látszik, vigyázott az öregúrra, nehogy az megugorjék a saroglyára felkötött néhány nyárfacsemetével: szorosan közelébe bújva őrizte még most is, cibálta a lábszárvédőit, és kaffogott a gombjaira.
- Ön olyan nyilvánvalóan jó alvó, uram - szólalt meg John, amikor helyreállott a nyugalom, s az öregúr fedetlen fővel, mozdulatlanul várakozott a szoba közepén -, hogy már majdnem megkérdeztem: hol van a másik hat a híres hét közül? Csakhogy ez tréfa lett volna, s tudom, hogy azt úgyis elrontom. Pedig most már nagyon közel jártam hozzá - tette hozzá mosolyogva a fuvaros -, igazán nagyon közel.
Az idegen, akinek hosszú fehér haja, jóságos arca s öregember létére különösen merész, határozott arckifejezése volt, szeme pedig sötét, ragyogó, átható, mosolyogva nézett körül, aztán komoly főhajtással üdvözölte a fuvaros feleségét.
Sajátságos, sőt határozottan furcsa ruházata sok-sok évvel elmaradt a divattól, tetőtől talpig barna színű. Kezében nagy barna bot vagy sétapálca; de amikor a padlóra koppintott vele, akkor szétesett, és szék lett belőle. Erre nyugodtan rátelepedett.
- No látod - mondta a fuvaros, feleségéhez fordulva. - Éppen így találtam, az út szélén üldögélt. Egyenesen, mint egy mérföldkő, és majdnem olyan süketen is.
- Kint ült a szabad ég alatt, John?
- A szabad ég alatt - felelte a fuvaros -, méghozzá estefelé. Azt mondta: szállítás fizetve, és ideadott tizennyolc pennyt. Aztán beszállt a szekérbe. Most itt van.
- Azt hiszem, menni készül, John.
Egyáltalán nem készült menni. Beszélni készült.
- Ha megengedik, itt maradok, míg értem nem jönnek - mondta szelíden. - Ügyet se vessenek rám.
Egyik mély zsebéből elővett egy pápaszemet, másikból egy könyvet, és nyugodtan olvasni kezdett. Annyit se törődött Boxerral, mintha az valami szelíd bárányka volna.
A fuvaros és felesége elképedten bámultak egymásra. Az idegen föltekintett, az asszonyról a férfira nézett, és így szólt:
- Ez a leánya, barátom?
- Feleségem - felelte John.
- Féltestvére?
- Feleségem! - ordította John.
- Csakugyan? - bólintott az idegen. - Igazán? Nagyon fiatal.
Elfordult, és folytatta az olvasást. De még két sort sem olvashatott, újra abbahagyta, és így szólt:
- A kisbaba a maguké?
John hatalmasat bólintott, fölért ez egy igenlő válasszal, még ha szócsövön ordították volna is.
- Leány?
- Fiúúú!
- Szintén nagyon fiatal, ugye?
Peerybingle-nének erre megeredt a nyelve:
- Kéthónapos és há-áromnapos! Éppen hat héttel ezelőtt oltottá-ák be! Nagyon jól megfoga-ant az oltás! A doktor ritka szép gyereknek tartja! Akkora, mint má-ás gyerek ö-öthónapos korában! Csodálatosan figyel mi-indenre! Akár hiszi, akár nem, szeretne már talpra állni!
Itt aztán lélegzetet vett a kis mama, miután a rövid mondatokat addig kiáltotta az öregember fülébe, míg csinos arcocskája bíborvörösre nem gyulladt. Most kézzelfogható és diadalmas valóságként elébe tartotta a kisbabát. Tilly Slowboy eközben dallamos csicsíjával - ami olyanformán hangzott, mintha ki tudja milyen szavakat jó parasztos tüsszentéssé alakított volna - és egy tehén bájosságával ugrándozott a minderről mit sem tudó kis ártatlan körül.
- Hallgasd csak! Úgy látszik, az öregúrért jöttek - mondta John. - Van valaki az ajtónál. Nyisd ki, Tilly.
De mielőtt a leány odaérhetett volna, kívülről kinyitották az ajtót. Afféle egyszerű, reteszes ajtó volt, s a reteszt félretolhatta, aki éppen akarta - márpedig sokan akarták, mert mindenféle szomszéd szívesen váltott egy-két kedves szót a fuvarossal, ámbár az bizony nem volt sokbeszédű ember. Amikor az ajtó kinyílt, egy kis sovány, gondgyötörte, szurtos képű ember lépett be, aki, úgy látszik, valami régi ládát takaró zsákszövetből csinált magának felsőkabátot, mert amikor megfordult, hogy betegye az ajtót és kizárja a rossz időt, e ruhadarab hátán nagy fekete betűkkel látszott a G&T felírás. Hasonlóképpen feltűnő betűkkel ez is: TÖRÉKENY.
- Jó estét, John - mondta a kis ember. - Jó estét, asszonyság. Jó estét, Tilly. Jó estét, Ismeretlen. Hogy van a kisbaba, asszonyság? Remélem, Boxer is jól érzi magát.
- Mind csak megvolnánk, Caleb - felelte Pötty. - Csak nézzen erre a drága kicsikére, akkor mindent tud.
- Vagy például magára - mondta Caleb -, s akkor tudom, hogy a többiek is jól vannak.
De mégsem nézett rá. Elgondolkozó, kósza tekintete mintha mindig más helyen és időben kalandoznék, bármit beszélt is; ez a leírás ugyanígy ráillett hangjára is.
- Vagy akár Johnra - folytatta Caleb. - Vagy Tillyre, már amennyire rá lehet nézni. Vagy Boxerra, kétségtelenül.
- Most is munkában, Caleb? - kérdezte a fuvaros.
- Mégpedig nyakig - felelte az olyan ember szórakozott tekintetével, aki legalábbis a bölcsek kövét kutatja. - Sok a munka, John. Most valósággal törik magukat az emberek Noé bárkájáért. Szerettem volna még csinosítgatni a Családon, de hát ilyen árak mellett aligha tehetem meg. Nagyon jó volna, ha legalább világosan különbséget lehetne tenni Sém, Hám és az asszonyaik közt. De hát a legyek sem arányosak, legalábbis az elefánthoz képest. Mit csináljak? Nem jött csomagom, John?
Levetett kabátjának egyik zsebéből a fuvaros kis virágcserepet húzott elő, amely gondosan mohába és papirosba volt csongolyítva.
- Itt van - mondta, s nagy figyelemmel bontotta ki. - Még csak egy levélnek sem esett baja. Tele van bimbóval.
Caleb barna tekintete felragyogott, amikor átvette és megköszönte a virágot.
- Hanem drága volt, Caleb - mondta a fuvaros. - Nagyon drága ilyenkor az efféle.
- Sose törődjék azzal. Nekem olcsó, akármibe kerül - felelte a kis ember. - Más semmi, John?
- Egy kis skatulya - mondta a fuvaros. - Ez az, ni.
- Caleb Plummernek - betűzgette a címzést a kis ember. - Mondja, John, csak nem azt jelenti ez a kis cédula, hogy pénzküldemény? Akkor talán mégse nekem szól.
- Dehogyis. - A fuvaros átnézett a válla fölött. - Azt jelenti, hogy vigyázat, törékeny. Hogyan is gondolt pénzküldeményre?
- No persze - mondta Caleb -, rendben van. Vigyázat, törékeny. Igen, igen, ez az enyém. Lehetett volna éppen pénzküldemény is, ha élne még a drága fiam, aki az aranyló Dél-Amerikába ment. Maga úgy szerette, John, mintha a fia lett volna, igaz? Ne is mondja, tudom. Persze hogy tudom. Caleb Plummer, vigyázat, törékeny. Igen, igen, rendben van. Egy doboz babaszem, a leányom munkájához. Bárcsak az ő szeme világát is kivehetnők egy skatulyából, John.
- Az bizony jó volna! - kiáltotta John.
- Köszönöm - mondta a kis ember. - Maga jó szívvel van hozzánk. Ha meggondolom, hogy szegényke sohasem láthatja a babákat! Azok meg milyen hetykén bámulhatnak rá egész nap. Ez szaggatja ám az ember szívét. Nohát, John, hadd adjam meg, amivel tartozom.
- Majd megadom én magának, ha sokat okoskodik... Pötty! Most ugye majdnem...
- A jó szívére vall, hogy így beszél - bólintott a kis ember.
- Ez a maga régi kedves szokása. Hát hadd lám. Azt hiszem, ennyi az egész.
- Nem éppen - szólt a fuvaros. - Van még valami. Próbálja kitalálni.
- A gazdámnak, mi? - mondta Caleb egy kis gondolkodás után. - Bizonyosan. Hiszen azért jöttem. De hát csak úgy zúg a fejem Noé bárkájától meg a többi dologtól. A gazdám nem volt itt?
- Nem a'. Nagyon el van az most foglalva az udvarlással.
- Pedig mégiscsak eljön, mert azt mondta nekem, hogy az út innenső oldalán menjek haza. Tízet teszek egy ellen, hogy meg akar szidni. Mellesleg mondva, jobban tenném, ha elhordanám magam. Mondja, asszonyság, nem lenne szíves megengedni, hogy egy pillanatra meghúzzam Boxer farkát?
- Micsoda, Caleb? Miféle kérdés ez?
- Ó, bocsánat. Lehet, hogy neki kellemetlen volna. Éppen most kaptam egy kis rendelést ugató kutyákra; szeretném annyira megközelíteni a természetet, amennyire hat pennyért lehet. Ez az egész. Bocsánat, asszonyság.
Szerencsére véletlenül úgy esett, hogy a kutya Caleb ingerlése nélkül is igen nagy buzgalommal ugatni kezdett. Mivel azonban ez valami új látogató közeledését jelentette, Caleb alkalmasabb időre halasztotta az ugató kutyák természet utáni tanulmányozását, vállára kapta a kerek dobozt, és gyorsan elbúcsúzott. Ettől a fáradságtól ugyan megkímélhette volna magát, mert a küszöbön összetalálkozott a látogatóval.
- Nicsak! Szóval maga itt van? Várjon egy kicsit. Majd velem jön haza. Alászolgája, John Peerybingle. Még alázatosabb szolgája vagyok bájos feleségének. Napról napra szebb lesz! És napról napra jobb is, ha ugyan lehet. Meg fiatalabb is - mormogta halkan -, s ez nagy baj.
- Csodálkoznám, hogy bókokat mond, Tackleton úr - szólalt meg Pötty, nem éppen a legkedvesebb hangján -, ha nem tudnám, hogy vőlegény.
- Szóval mindent tud?
- Valahogy sikerült elhitetnem magammal - mondta Pötty.
- Nyilván erős küzdelem után.
- Nagyon is.
Tackleton, a játékkereskedő, akit általában Gruff és Tackleton néven ismertek, mert ez volt a cég neve, noha Gruffot már rég kifizették, s az üzletben csak a neve maradt meg (és egyesek szerint "mogorva" nevének szótári értelme is), szóval Tackleton, a játékkereskedő, olyan ember volt, akinek hivatását szülei és nevelői alaposan félreismerték. Ha uzsorásnak nevelték volna vagy törvényfacsaró ügyvédnek vagy végrehajtónak vagy pénzügynöknek, akkor fiatal korában kitombolhatta volna kielégítetlen ösztöneit, s ha erőfölöslegét rossz cselekedetekben kiadta már, talán barátságos emberré válik, legalább azért, hogy valami friss és új dolgot próbáljon. Így azonban, beszorulva és belemérgesedve a játékgyártás békés mesterségébe, valóságos házi vadállattá lett, aki egész életében a gyermekekből élt, holott engesztelhetetlen ellenségük volt. Megvetett mindenféle játékszert, a világért sem vásárolt volna egyet sem. Gonosz máját az gyönyörködtette, ha ijesztő kifejezést adhat azoknak a kartonból készült parasztgazdáknak, akik disznaikat a vásárra hajtják, vagy a kikiáltóknak, akik közhírré teszik az elveszített ügyvédi lelkiismeretet, vagy a mozgatható öreg hölgyeknek, akik harisnyát foltoznak vagy pástétomot szelnek, meg a többi hasonló játékszernek. Gyönyörűségét lelte a rémítő álarcokban, borzalmas, szőrös, vörös szemű, skatulyából kiugró szörnyekben, vámpírokban, démoni keljfeljancsikban, amelyek sehogy sem akartak lefeküdni, s folyvást előrebuktak, hogy megrémítsék a gyerekeket. Mestere volt az ilyen találmányoknak. Lelkesedett mindazért, amitől rémületeset lehet álmodni. Még pénzt is vesztegetett arra (pedig ezt az egy játékszert nagyon szerette), hogy a laterna magicákba olyan üvegképeket gyártson, amelyeken a sötétség hatalmai természetfölötti rákoknak vannak festve, emberi ábrázattal. Tekintélyes összeget fektetett óriásarcok kidolgozásába, s ámbár maga nem volt festő, művészei számára egy darab krétával igen jól tudta jelezni e szörnyetegek arckifejezésének alattomos pillantását, amely alkalmas arra, hogy az egész karácsonyi vagy nyári vakációra feldúlja a hat és tizenegy esztendő közt járó gyermekek lelki nyugalmát.
Amilyen a játékok dolgában, olyan volt - akár a legtöbb ember - minden más dologban is. Így hát könnyen elképzelhetitek, hogy lábikrájáig érő, állig begombolt, nagy zöld köpenyegében rendkívül megnyerő legény lehetett, s hogy oly választékos szellem, oly szórakoztató társalgó volt, amilyen sohasem bújt még az övéhez hasonló sötétbarna, otromba marhabőr csizmába.
És Tackleton, a játékkereskedő, mégiscsak házasodni készült. Mindezeknek ellenére házasodni készült. Mégpedig fiatal asszonyt akart, szépséges fiatal asszonyt.
Nemigen emlékeztetett vőlegényre, amint ott állt a fuvaros konyhájában. Száraz arcát elfintorította, testét elgörbítette, kalapját orra nyergére húzta, kezét zsebe mélyére süllyesztette, és egész gúnyos, gonosz lénye kileskelődött kis szeme sarkából, mint egy sereg holló összesűrített epéje. De hát ő vőlegény akart lenni.
- Három nap múlva lesz az esküvő, csütörtökön. Az év első hónapjának utolsó napján. Akkor lesz a lakodalmam - mondta Tackleton.
Nem tudom, megemlítettem-e, hogy egyik szemét mindig tágra meresztette, a másikat majdnem lehunyta, s hogy mindig a majdnem lehunyt szem volt a kifejezőbb a kettő közül? Azt hiszem, nem említettem.
- Ezen a napon házasodom - mondta pénzét csörgetve.
- De hiszen ezen a napon házasodtunk mi is! - kiáltott fel a fuvaros.
- Haha! - nevetett Tackleton. - Furcsa. Maguk is éppen olyan pár, mint mi leszünk. Éppen olyan.
Pötty roppant méltatlankodással hallotta ezt a gőgös kijelentést. Hát még mit nem? Ez az ember talán még azt is képzeli, hogy éppen ilyen kisbabájuk lehetne. Megőrült.
- Igaz, még egy szavam volna magához - mormogta Tackleton, könyökével meglökte a fuvarost, és kissé félrevonta. - Eljönnek a lakodalomra? Hiszen egy hajóban evezünk, maga meg én, tudja.
- Egy hajóban? Hogyan? - kérdezte a fuvaros.
- Az a kis korkülönbség... hisz tudja - és Tackleton újra megbökte a könyökével. - Addig is töltsenek velünk egy estét.
- Minek? - csodálkozott John az erőszakos vendégszereteten.
- Hogy minek? - ismételte a másik. - Furcsa dolog így fogadni egy meghívást. Minek? Hát a mulatság kedvéért, a társaság kedvéért, és egyáltalán.
- Maga nem szereti a társaságot - mondta John őszintén.
- Látom már, hogy nyíltan kell beszélnem magával - csóválta a fejét Tackleton. - Nohát, az az igazság, hogy maga meg a felesége olyasmik, amit a teaiszogató népség "kellemes megjelenésnek" szokott mondani. Mi ugyan tudjuk a magunkét, de hát...
- Mi nem tudjuk a magunkét, tehát... - vágott közbe John - tulajdonképpen mit akar?
- Jó, hát nem tudjuk a magunkét, nem bánom - mondta Tackleton. - Ahogy magának tetszik. Szóval, azt akartam mondani, hogy mivel maguknak olyan jó megjelenésük van, a társaságuk kellő hatással lesz a leendő Tackletonnéra. És ámbár nem hiszem, hogy kedves felesége ebben a dologban nagy jóindulattal volna irántam, mégis - akarva, nem akarva - segítségemre lesz, mert a megjelenésében van valami megnyerő és megnyugtató, ami még akkor is jól hat, ha közömbösen viselkedik. Egyszóval: eljönnek?
- Úgy gondoltuk, hogy a házasságunk évfordulóját lehetőleg itthon üljük meg - mondta John. - Már fél esztendeje megígértük egymásnak. Lássa, mi úgy gondolkozunk, hogy az embernek az otthona...
- Eh, mi az az otthon! - kiáltott fel Tackleton. - Négy fal meg egy mennyezet! (Miért nem pusztítják el ezt a tücsköt? Én azt tenném a maguk helyében. Otthon meg nem tűrném, gyűlölöm a lármáját.) Négy fal meg egy mennyezet akad az én házamban is. Jöjjenek hát el.
- Megöli a tücsköt, mi? - kérdezte John.
- Eltaposom - és Tackleton nagyot dobbantott sarkával a padlón. - Tehát eljönnek? Magának éppen annyira érdeke, mint nekem, hogy az asszonyok meggyőzzék egymást: milyen jó soruk van, milyen elégedettek - jobb dolguk egyszerűen nem is lehetne. Ismerem én őket. Amit az egyik asszony mond, arra a másik törik-szakad ráduplázik. Olyan versengés van köztük, hogy ha a maga felesége azt mondja: "Én vagyok a legboldogabb asszony a világon, az én férjem a világ legjobb embere, valósággal bolondulok érte" - akkor az enyém ugyanezt fogja mondani, vagy még meg is tetézi, és félig el is hiszi, amit mond.
- Szóval azt hiszi, hogy olyat hisz el, ami nem is igaz? - kérdezte a fuvaros.
- Nem? - Tackleton kurtán, élesen felnevetett. - Mit nem?
A fuvarosnak homályosan az járt a fejében, hogy "nem bolondul érte". De tekintete véletlenül összetalálkozott a játékkereskedő félig lecsukott szemével, amint az ráhunyorított a köpönyeg gallérja fölött, olyan közelről, hogy kis híján kiszúrta az ő szemét - és annyira nem látszott rajta semmi, de semmi, amibe bele lehetne bolondulni, hogy inkább csak ennyit mondott:
- Szóval nem hiszi.
- Ó, maga huncut fráter. Tréfál velem?
A fuvaros csak lassan értette meg, hogy tulajdonképpen mire céloz, de oly komolyan fürkészte a kereskedő arcát, hogy az kénytelen volt bővebb magyarázatot adni.
- Kedvem szottyant - mondta Tackleton, bal keze ujjait fölemelte, és mutatóujjára bökött, mintha azt akarná mondani: "Ez vagyok én, mármint Tackleton" -, kedvem szottyant szép fiatal nőt venni feleségül. - Ennél a szónál a kisujjára koppantott, amely, úgy látszik, a menyasszonyát jelentette; nem szelíden koppantott, hanem jó erősen, hatalmát érezve. - Módomban áll, hogy kedvem szerint cselekedjem, és úgy is cselekszem. Ez az én szeszélyem. Hanem - nézzen csak oda!
Arrafelé mutatott, ahol Pötty elgondolkozva ült a tűz előtt, gödrös állát kezére támasztotta, és a ragyogó lángot figyelte. A fuvaros ránézett, aztán megint a játékkereskedőre, megint a feleségére és megint a kereskedőre.
- Kétségkívül tisztességtudó és engedelmes asszony - folytatta Tackleton. - Nekem, mivel nem vagyok az érzelmek embere, ennyi éppen elég. De hát gondolja, hogy valami másról is szó lehet?
- Azt gondolom - jegyezte meg a fuvaros -, hogy az ablakon dobnám ki, aki azt mondaná, hogy ez minden.
- Nagyon helyes - felelte a másik szokatlanul gyors egyetértéssel. - Minden bizonnyal. Kétségtelenül kidobná, természetesen. Arról meg vagyok győződve. Jó éjszakát. Szép álmokat.
A fuvaros zavarban volt, s bár nem akarta bevallani, kényelmetlenül és bizonytalanul érezte magát. Viselkedésével ezt akaratlanul is elárulta.
- Jó éjszakát, kedves barátom - mondta részvevően Tackleton. - Megyek. Valóban látom, hogy helyzetünk egészen hasonló. Hát nem akarják nekünk áldozni a holnapi estét? No jó. Tudom, hogy holnap látogatóba mennek. Ott majd találkozunk, elviszem leendő feleségemet is. Ez jót tesz majd neki. Nos, rendben van? Köszönöm. Mi az?
A fuvaros felesége hirtelen felkiáltott, hangosan és élesen, úgy, hogy zengett a szoba, mint valami üvegharang. Felugrott ültéből, és úgy állt ott, mintha rémület és meglepetés dermesztette volna meg. Az idegen már előbb a tűzhöz húzódott, hogy melegedjék, kurta lépésnyire állott Pötty székétől, s nem szólt egy szót sem.
- Pötty! - kiáltotta a fuvaros. - Mary! Drágám! Mi baj?
Egy szempillantás alatt mind mellette termettek. Caleb, aki a tortásdobozon ülve szunyókált, az első pillanatban nehezen nyerte vissza elveszett lélekjelenlétét, üstökön ragadta Slowboy kisasszonyt, de tüstént bocsánatot kért tőle.
- Mary! - kiáltotta újra a fuvaros, és karjába kapta feleségét. - Beteg vagy? Mi történt? Szólj hát, drágám!
Az asszony nem felelt, csak összecsapta kezét, és heves nevetőgörcs fogta el. Aztán férje öleléséből a padlóra csusszanva eltakarta arcát kötényével, és keserves sírásra fakadt. Majd megint nevetett és megint sírt, aztán azt mondta, hogy milyen hideg van, és engedte, hogy férje a tűzhöz vezesse, ott leült, ugyanúgy, mint előbb. Az öregember most is némán, mozdulatlanul állt.
- Jobban vagyok, John - mondta végre. - Már egészen jól vagyok. Én... John! - De John most a másik oldalon állt. Minek fordítja arcát a különös öregúr felé, mintha ahhoz akarna szólni? Elment az esze? - Csak valami képzelődés volt, édes John... valami megrázkódtatás... egyszerre valami megjelent a szemem előtt... nem tudom, micsoda. De már elmúlt, egészen elmúlt.
- Örülök, hogy elmúlt - mormogta Tackleton, s kutató szemét végigjártatta a szobán. - Csak kíváncsi vagyok, mi volt az, és hová lett? Hüm. Jöjjön csak ide, Caleb. Ki ez a szürke hajú ember?
- Nem tudom - súgta Caleb. - Soha életemben nem láttam. Diótörőnek jó figura volna, egészen új modell. Lecsavarható állkapoccsal, amely egészen a melléig nyílik. Igazán pompás volna.
- Nem elég csúnya - mondta Tackleton.
- Vagy talán gyufatartónak - jegyezte meg Caleb elmerülten. - Micsoda modell! Lecsavarni a fejét, belerakni a gyufát, fölfordítani és a talpán meggyújtani - nagyszerű gyufatartó egy úriszoba kandallójára, úgy, ahogy ott áll.
- Távolról sem elég csúnya - mondta Tackleton. - Egyáltalán semmi sincs benne. Jöjjön, hozza ezt a skatulyát. Remélem, most már minden rendben?
- Ó, egészen elmúlt, teljesen elmúlt - szólt az asszonyka, és gyorsan búcsút intett. - Jó éjszakát.
- Jó éjszakát - mondta Tackleton. - Jó éjszakát, John Peerybingle. Óvatosan fogja a dobozt, Caleb. Megölöm, ha leejti. Olyan sötét az éjszaka, mint a szurok, az idő meg rosszabb, mint valaha. Jó éjszakát.
Még egyszer élesen körüljártatta tekintetét a szobán, aztán kilépett az ajtón, nyomában Caleb, fején az esküvői tortával.
A fuvaros annyira megriadt kis felesége miatt, és oly buzgón nyugtatgatta, babusgatta, hogy alig vette észre az idegen jelenlétét egészen mostanáig, amikor már egyetlen vendégként állt előtte.
- Látod, az öreg nem tartozik hozzájuk - mondta. - Meg kellene értetni vele, hogy elmehetne már.
- Bocsánatot kérek, barátom - lépett oda az öregúr -, annál is inkább, mert attól tartok, hogy a felesége rosszul érzi magát. De mivel nem érkezett meg a kísérőm, pedig testi fogyatékosságom miatt föltétlenül szükségem van rá - itt megérintette a fülét, és megrázta a fejét -, hát attól félek, hogy valami tévedés történt. Változatlanul tart a rossz idő, ami elől az ön kényelmes szekere olyan kitűnő menedéket nyújtott - sose legyen rosszabban részem! Volna oly kegyes megengedni, hogy ágyat béreljek maguknál?
- Igen, igen! - kiáltotta Pötty. - Igen, feltétlenül!
- Ó - szólt a fuvaros, akit meglepett az asszony gyors beleegyezése -, jó, nekem nincs ellenvetésem, de még mindig nem vagyok egészen bizonyos, hogy...
- Csitt! - szakította félbe az asszony. - Édes John!
- Eh, hiszen földsüket - felelte John.
- Tudom, hogy az, de... Igen, uram, föltétlenül! Mindenesetre, igen! Tüstént ágyat vetek neki, John.
Amint elszaladt ágyat vetni, oly különös volt a nyugtalansága és izgatott viselkedése, hogy a fuvaros elámulva nézett utána.
- Hát a mamák ágyakat vetnek - gügyögte Slowboy kisasszony a kisbabának -, és a hajuk barna és göndör, amikor a sapkájukat leveszik és megijesztik őket, a drága kisbabákat, amint a tüzek mellett ülnek.
A kétely és lelki zavar állapotában gyakran előfordul, hogy valami jelentéktelen szófoszlány megtapad az ember agyában. Így a lassan fel-alá sétáló fuvaros is azon kapta rajta magát, hogy többször is elismétli ezeket az értelmetlen szavakat. Oly sokszor ismételte, hogy már kívülről megtanulta, és még mindig mondogatta, mint valami leckét, amikor Tilly végigdörzsölte kezével a baba kopasz fejecskéjét annyiszor, ahányszor a dajkatapasztalás szerint hasznosnak vélte, aztán újra felhúzta rá a főkötőt.
"És megijesztették a drága kisbabákat, amikor a tüzek mellett ültek. Azt szeretném tudni, hogy mi ijesztette meg Pöttyöt?" - gondolkozott fel és alá járkálva a fuvaros.
Le akarta rázni lelkéről a játékkereskedő gyanúsításait, és ezek mégis valami homályos, meghatározhatatlan szorongással töltötték el. Mert Tackletonnak gyors és furfangos észjárása volt, ő pedig fájdalmasan érezte, hogy lassú fölfogású ember, akit a félig kimondott dolgok mindig nyugtalanítanak. Bizonyára esze ágában sem volt, hogy összefüggést keressen Tackleton szavai és feleségének szokatlan viselkedése között, de ez a két kérdés, amely körül gondolatai forogtak, elválaszthatatlanul összefonódott agyában.
Az ágy hamarosan meg volt vetve, és a látogató, miután egy csésze teán kívül minden frissítőt visszautasított, szobájába vonult. Akkor aztán Pötty kijelentette, hogy ismét egészen jól érzi magát, s férje számára a kandalló mellé tolta a nagy karosszéket, megtömte és átadta a pipát, maga pedig megszokott zsámolyára ült mellette, a tűzhely előtt.
Mindig csak ezen a kis zsámolyon akart ülni. Azt hiszem, sejthette valahogyan, hogy ez afféle hízelgő, kedveskedő zsámoly.
Pötty mestere volt a pipatömésnek; merem állítani, hogy a négy világrészben nem akad nála jobb pipatömő. Elragadó látvány, ahogy pufók kisujját bedugja a pipa fejébe, aztán keresztülfúj rajta, hogy megtisztítsa a szárát, amikor pedig már megtisztította, úgy tesz, mintha azt hinné, hogy még mindig van valami a pipaszárban, s még vagy tucatszor belefúj, végre a szeméhez tartja, mint egy távcsövet, s gyönyörűséges arcocskájával ingerlő fintort vág. Ami a dohányt illeti, ahhoz is tökéletesen ért, ahogy pedig a fidibusszal a pipát meggyújtja, mikor az már a fuvaros szájában van - közel jár a lánggal a férje orrához, de sohasem perzseli meg -, hát ez már művészet, magasrendű művészet.
És tücsök meg a teáskanna, amelyek újra rázendítettek nótájukra, méltányolták ezt a művészetet! Méltányolta az újra fellángoló lobogó tűz és az óra tetején álló kis Kaszásember is, miközben a maga figyelemre nem méltatott munkáját végezte. De mégis, legjobban az elsimuló homlokú és felviduló ábrázatú fuvaros méltányolta.
S amint megfontoltan, elgondolkozva pöfékelt öreg pipájából, a hollandi óra ketyegett, a piros tűz izzott, és a tücsök cirpegett, háza tűzhelyének jó szelleme - mert ez volt a tücsök - tündér képében belebbent a szobába, s otthonának alakjait ezer formában elővarázsolta. Különböző nagyságú és korú Pöttyök töltötték meg a szobát. Kicsi gyerek Pöttyök szaladgáltak előtte, amint éppen virágot szedtek a mezőn, szemérmes Pöttyök, amint vonakodva engedtek az ő tagbaszakadt képmása kérlelésének; újdonsült asszonykák pattannak le a kocsiról, és ámuldozva veszik át a ház kulcsait; kis Pötty mamák, képzeletbeli Slowboy kisasszonyok kíséretében, babákat visznek keresztelni, matrónaképű Pöttyök, még mindig fiatalon és virágzóan, amint a falusi bálon táncoló Pötty leánykákra ügyelnek; termetes Pöttyök, akiket rózsás arcú unokák vesznek körül és másznak a nyakukba, töpörödött Pötty anyókák, akik botra támaszkodva nehézkesen botorkálnak. Öreg fuvarosok is jelentek meg a szeme előtt, akiknek lába előtt vén, vaksi Boxerek heverésznek; új szekerek fiatal kocsisokkal (a szekereken ez a fölírás: Peerybingle fivérek), beteg, öreg fuvarosok, akiket a leggyöngédebb kezek ápolnak; elhalálozott öreg fuvarosok zöldellő sírhantjai a temetőben. És mikor a tücsök mindezt megmutatta neki - John világosan látta, bár a tűzre meresztette szemét -, könnyű és boldog lett a szíve, hálás lélekkel köszönetet mondott a házitűzhely isteneinek, és annyit sem törődött már Gruff és Tackletonnal, amennyit ti törődtök vele.
De hát ki volt az a fiatal férfi, akit ugyanaz a tücsök-tündér oly közel helyezett el Pötty zsámolyához, s aki egyedül magányosan meg is maradt ott? Miért időzött még mindig, oly közel az asszonykához, karjával a kandalló párkányára támaszkodva s folyvást ezt ismételgetve: "Férjhez ment! És nem hozzám!"
Ó, Pötty! Ó, gyönge Pötty! Ennek a képnek nincs helye a férjed látomásai között - miért vetődött hát árnyéka az ő tűzhelyére?
MÁSODIK CIRPEGÉS
Caleb Plummer és vak leánya egyedül, magányosan éldegélt - ahogy a meséskönyvekben mondják. És én áldom, s remélem, velem egyetemben ti is áldjátok a meséskönyveket, hogy még egyáltalán mondanak valamit ebben a hétköznapi világban. Szóval Caleb Plummer és vak leánya egyedül éldegélt egy repedt dióhéjszerű, kicsiny faházikóban, amely, az igazat megvallva, nem volt egyéb, mint egy kis szemölcs a Gruff és Tackleton ház előreugró vörös téglaorrán. Gruff és Tackleton háza az utca legfőbb dísze, míg viszont Caleb Plummer lakhelyét egy-két kalapácsütéssel összedönthetné az ember, s egy szekérfordulóval elhordhatná a darabjait.
Ha valaki megtisztelné Caleb Plummer házikóját azzal, hogy egyáltalán észreveszi a hiányát egy ilyen rombolás után, eltűnését mindenesetre a fejlődés egyik jeleként venné tudomásul. Úgy tapadt ez a házikó a Gruff és Tackleton házhoz, mint kagyló a hajó gerincéhez, csiga az ajtóhoz vagy egy maroknyi mérgesgomba a fatörzshöz. Pedig hát ez volt az a csíra, amelyből Gruff és Tackleton terebélyes fája kisarjadt, düledező födele alatt az utolsó előtti Gruff eszkábálta a játékokat igen szűkös keretek között az azóta már megöregedett kisfiúk és kislányok számára, akik annak idején játszottak velük, kiókumlálták fortélyaikat, összetörték őket, aztán lefeküdtek aludni.
Azt mondtam, hogy Caleb és a szegény vak lánya itt éldegélt. Találóbb lett volna, ha azt mondom, hogy Caleb itt élt, szegény vak leánya pedig valahol másutt: egy Caleb alkotta, elvarázsolt otthonban, ahol sohasem volt szegénység és nyomor, ahová a gond sohasem tette be a lábát. Nem volt varázsló Caleb, csak ahhoz az egyetlen bűbájossághoz értett, ami még megmaradt nekünk, embereknek: az önfeláldozó, halhatatlan szeretet varázslatos mesterségéhez. A természet volt tanítómestere minden tanulmányában, a természet tanításából származott az egész csoda.
A vak leánynak sejtelme sem volt arról, hogy a mennyezet megfakult, a falak foltosak, és itt is, ott is lemállott róluk a vakolat, és hogy betömetlen széles rések tátonganak rajta napról napra szélesebben, hogy a gerendák megszuvasodva görnyednek a feje fölött. A vak leánynak sejtelme sem volt arról, hogy a vas elrozsdásodott és a fal elkorhadt, a tapéta levált, hogy a lakásuknak valamikori mivolta, méretei, felosztása, egész formája a lassú enyészeté immár. A vak leánynak sejtelme sem volt arról, hogy az asztal lapján rút cserép- és agyagedények állanak, hogy bánat és reménytelenség lakozik a házban, hogy Caleb gyér haja egyre jobban szürkül az ő világtalan tekintete előtt. A vak leánynak sejtelme sem volt arról, hogy hideg, közömbös és követelőző a gazdájuk, sejtelme sem volt arról, hogy Tackleton egyszerűen és röviden csak Tackleton; abban a hitben élt, hogy ez az ember amolyan jó kedélyű különc, aki szeret tréfálkozni velük, és bár őrangyalukként irányítja sorsukat, semmiképpen nem akar egy köszönő szót sem hallani.
Mindez Caleb műve volt, az ő jámbor, egyszerű apjának műve. De hát náluk is szólt egy tücsök a tűzhelyen, s míg Caleb búsan hallgatta a muzsikáját még egészen kicsike, anyátlan, vak gyermeke mellett, ez a szellem sugallta neki azt a gondolatot, hogy a leányka súlyos fogyatkozását úgyszólván áldássá lehet változtatni, s ezekkel az apró fogásokkal boldoggá lehet tenni őt. Mert az egész tücsök-törzs csupa hatalmas szellemből áll, bárha azok, akik érintkeznek velük, nem is tudják ezt (gyakran megesik az ilyesmi), és a láthatatlan világban nincs hang, amely gyöngédebb és igazabb volna, nincs hang, amelynek olyan vakon lehetne hinni, és amelyről oly bizonyosak lehetnénk, hogy csak a legszeretetteljesebb tanácsot adja, mint azok a hangok, amelyeket az otthon, a házitűzhely szellemei intéznek az emberekhez.
Caleb és leánya együtt dolgoztak a műhelyben, amely egyúttal lakószobájuk is volt. Különös egy hely! Házak álltak benne, kész és félig kész épületek különféle társadalmi állású babák számára. Külvárosi lakások a szegény viszonyok közt élő babáknak; szoba-konyhás lakások az alsóbb néposztály babáinak, pompás városi paloták az előkelő babáknak. Több ilyen lakás már körülbelül be is volt rendezve a korlátozott jövedelmű babák igényeinek megfelelően, de még sokat lehetett volna egy pillanat alatt a legfényűzőbb módon berendezni a polcon felhalmozott székekkel, asztalokkal, szófákkal, ágyakkal és dísztárgyakkal. A fő- és köznemességhez, valamint a köznéphez tartozó babák, akiknek kényelmére e lakások készültek, kosarakban hevertek mindenfelé, és mereven bámulták a mennyezetet. Ami a babáknak társadalmi osztályokba sorolását és a nekik megfelelő hely kijelölését illeti (a tapasztalás szerint siralmasan nehéz dolog ez a valóságos életben), a babák készítői korrigálták a gyakran önfejű és természetellenes természetet: nem érték be a külső jelekkel, a selyemmel, pamuttal és ronggyal, hanem olyan feltűnő egyéni különbségeket valósítottak meg, amelyek minden tévedést kizárnak. Így például az előkelő babahölgy tökéletesen szimmetrikus viaszvégtagokat kap, de csak ő és a rangjabeliek. A következő társadalmi fokon állók bőrből készülnek, az ezután következők durva vászonból. Ami a köznépet illeti, az ő végtagjaik közönséges gyufaszálakból vannak - ezzel elnyerik végleges helyüket a maguk világában, és soha többé ki nem kapaszkodhatnak belőle.
Caleb Plummer szobájában a babákon kívül még sok minden viseli magán az ő ügyes kezének nyomát. Ott vannak a Noé bárkái, amelyekben - kimondhatom - aggasztó sűrűségben állnak egymás mellett a madarak és a négylábú vadak, mindamellett valahogy be lehet őket gyömöszölni a bárka belsejébe, sőt be lehet rázogatni a legkisebb rekeszekbe is. Merész költői szabadsággal Plummer a bárkák ajtajára kopogtatót csinált, ezek talán nem egészen odaillő függelékek, mert a reggeli látogatókat és a postást juttatják eszünkbe, mégis, kedvesen egészítik ki az építmény külsejét. Aztán egy csomó mélabús kis szekér is akadt itt, amelyek fájdalmas hangon muzsikálnak, ha a kerekük forog. Sok kis hegedű, dob meg más kínzószerszám, és töméntelen ágyú, pajzs, kard, lándzsa, puska. Széles, vörös nadrágba bújtatott kis akrobaták folyvást fölmásznak kifeszített hosszú, piros zsinórokon, s a másik oldalon fejjel előre csúsznak le. Számos tekintélyes, sőt tiszteletet parancsoló öregúr veszettül bukfencezik egy vízszintes nyújtón, amely ebből a célból tulajdon házának kapujára van szerelve. Akad mindenfajta állat, különösen változatos alakú lovak, kócból készült sörényű, négy kis cövekre állított, festett fahengerektől kezdve a legtüzesebb telivér hintalóig. Amilyen nehéz elmondani, hányféle furcsaság hever ott tucatszám, amelyek egy fogantyú megcsavarására mindig készek mindennemű képtelenség elkövetésére, éppoly kevéssé könnyű feladat fölemlíteni valami olyan emberi bolondságot, bűnt vagy gyengeséget, amelynek megtestesítőjét élesebb vagy enyhébb formában meg ne találhatnánk Caleb Plummer figurái között. Méghozzá nem is nagyon eltúlozott alakban, mert hiszen egészen kis fogantyúk megforgatása sokkal különösebb teljesítményekre készteti az eleven embert, mint amilyenre egy játékszer egyáltalán képes.
Ilyen tárgyak között ült munkája mellett Caleb és a leánya. A vak lány a babáknak készített ruhát, Caleb pedig egy csinos kis családi ház négyemeletes homlokzatát festette ki és mázolta fényesre.
Caleb arcvonásainak gondossága, alkimistához vagy más titokzatos tudományok búvárlójához illő, elmerült és álmodozó képe első tekintetre furcsa ellentétben állott foglalkozásával és a körülötte heverő jelentéktelen holmival. De a jelentéktelen dolgok nagyon komoly dolgokká válnak, ha az ember a kenyerét keresi meg velük. Egyébként, ettől függetlenül is, a magam részéről amondó vagyok, hogy ha Caleb történetesen főkamarás, képviselő, ügyvéd vagy éppen nagyszabású tőzsdespekuláns talál lenni, semmivel sem kevésbé különös játékszerekkel foglalkozna, de már abban kételkedem, hogy ezek a játékok éppily ártatlanok lennének.
- Kint jártál hát tegnap este - mondta Caleb leánya - abban az esőben, s a gyönyörű új felsőkabátod volt rajtad.
- Bizony, a gyönyörű új felsőkabátom - s Caleb a szobában kifeszített szárítókötélre pillantott, amelyre gondosan kiteregette a korábban leírt zsákvászon kabátot.
- Nagyon örülök, hogy megvetted, apám.
- Méghozzá micsoda szabónál! A legelőkelőbb szabónál. Túlságosan is jó nekem.
A vak leány abbahagyta a munkát, és gyönyörűséggel felkacagott:
- Túlságosan jó, apám! Mi lehetne neked túlságosan jó?
- Mégis szégyellem egy kicsit viselni, tudod. - Leánya ragyogó arcán figyelte szavainak hatását. - Mikor hallom, hogy gyerekek és felnőttek azt mondják a hátam mögött: "No nézd csak, micsoda gavallér!", nem is tudom, merre fordítsam a szemem. Hát mikor az a koldus tegnap este nem akart elmenni, és hiába mondtam neki, hogy én egyszerű szegény ember vagyok, azt feleli: "Nem, nagyságos úr! Az istenért, nagyságos úr, ne mondjon ilyet!" Egészen elszégyelltem magamat. Igazán úgy éreztem, hogy nincs is jogom ilyen kabátot viselni.
Boldog vak leány! Milyen vidáman ujjongott!
- Látlak, apám - mondta tapsolva -, olyan világosan látlak, mintha megvolna a szemem világa, aminek sohasem érzem hiányát, amikor velem vagy. Kék kabát...
- Világoskék - szólt közbe Caleb.
- Igen, igen, világoskék - és a leány fölemelte ragyogó arcát -, ez az a szín, amelyre még vissza is tudok emlékezni: az ég színe! A múltkor azt mondtad, hogy kék. Tehát világoskék!
- Jó bőre szabva - folytatta Caleb.
- Jó bőre szabva, s a kabátban ott vagy te, édesapám, vidám szemeddel, mosolygó arcoddal, friss járásoddal, sötét hajaddal - olyan fiatalnak és szépnek látszol!
- Hohó, hohó - mondta Caleb. - A végén még hiú találok lenni.
- Azt hiszem, már az is vagy - kacagott a vak lány, és ujjával tréfásan megfenyegette. - Ismerlek, apám, hahaha! Amint látod, kiismertelek!
Mennyire különbözött ez a képzeletbeli arckép attól a Calebtől, aki a leánnyal szemben ült! A leány Caleb friss járásáról beszélt - és ebben nem is tévedett. Mert Caleb esztendők óta sohasem lépte át a küszöböt a maga rendes, lassú járásával; akármilyen nehéz volt is a szíve, sohasem feledkezett meg arról a könnyű lépésről, amellyel megcsalhatta a vak leány fülét, és kedélyét bátorsággal, derűvel tölthette el.
Tudja isten, de én azt hiszem, hogy Caleb határozatlan, félénk modora némiképpen onnan eredt, hogy vak leánya iránti szeretetében összekuszált a fejében mindent, ami reá és az őt körülvevő dolgokra vonatkozik. Hogy is ne volna félős ez a kis ember, amikor annyi esztendeje dolgozik azon, hogy meghamisítsa saját egyéniségét és mindazon dolgokét is, melyeknek valami közük van hozzá.
- Megvolnánk - és Caleb egy-két lépést hátrált, hogy jobban megítélhesse művét. - Úgy hasonlít az eredetihez, mint tizenkettő a tucathoz. Milyen kár, hogy a ház egész homlokzata egyszerre nyílik ki! Csak legalább lépcsőház volna benne, és rendes ajtókon lehetne bejutni a szobákba. De hát ez a legrosszabb oldala a mesterségemnek: mindig ki kell játszanom, be kell csapnom magamat.
- Nagyon halkan beszélsz, apám. Csak nem vagy fáradt?
- Fáradt? - visszhangzott Caleb hirtelen felélénkülve. - Ugyan, Bertha, hát mitől fáradtam volna ki? Sose voltam én fáradt. Azt se tudom, mi az a fáradtság.
S hogy még nagyobb súlyt adjon szavának, abbahagyta annak a két nyújtózkodó és ásítozó figurának önkéntelen utánzását, amelyek a kandalló párkányán állottak, és övüktől fölfelé a fáradtság örökös állapotát ábrázolták. Sőt még dúdolni is kezdett egy daltöredéket, egy csapongó kedélyű bordalt valami gyöngyöző serlegről... Olyan "fene bánja"-hangon énekelt, hogy az arca még ezerszerte soványabbnak és gondterheltebbnek látszott.
- Mi a csuda, maga énekel? - dugta be a fejét Tackleton az ajtón. - No, csak rajta! Én bezzeg nem tudok énekelni.
Ezzel nem is gyanúsította volna meg senki. Arcából éppenséggel nem lehetett valami nagy dalosra következtetni.
- Én nem engedhetem meg magamnak, hogy énekeljek - folytatta. - Örülök, hogy maga megteheti. Remélem, dolgozni is tud mellette. Ámbár azt hiszem, bajosan lehet ideje mind a kettőre.
- Ha látnád, Bertha, hogy kacsingat rám - súgta Caleb. - Micsoda tréfás ember! Ha nem ismernéd, azt hihetnéd, hogy komolyan beszél. Hát nem?
A vak lány mosolyogva bólintott.
- Azt mondják - folytatta Tackleton -, az olyan madarat, amelyik tud énekelni, de nem akar, kényszeríteni kell. De ugyan mit kell csinálni a bagollyal, amely nem tud énekelni, és jobb is volna, ha nem énekelne, mégis énekel?
- De hogy hunyorgat most - suttogta Caleb a lányának. - Uramisten!
- Mindig vidám, mindig bolondos kedvű, ha köztünk van! - kiáltott fel derűsen Bertha.
- Hát te is itt vagy? - szólt Tackleton. - Szegény hülye.
Valóban azt hitte róla, hogy gyengeelméjű. Ez a hiedelem - akár tudatosan, akár nem - azért gyökerezett meg benne, mert a leány kedvelte őt.
- No, ha már itt van, hát akkor hogy van? - kérdezte Tackleton a maga kelletlen hangján.
- Jól, nagyon jól. És olyan boldog vagyok, amilyennek csak ön kívánhat. Olyan boldog, amilyenné ön az egész világot tenné, ha lehetséges volna.
- Szegény hülye - mormogta Tackleton. - Nincs ennek egy szikrányi esze sem. Egy szikrányi se.
A vak lány elkapta a kezét és megcsókolta, majd, mielőtt elengedte volna, még egy pillanatig két keze közé fogva tartotta, és gyöngéden rányomta az arcát. Oly kimondhatatlan szeretet és lángoló hála volt ebben a mozdulatban, hogy maga Tackleton is a szokottnál szelídebben dörmögte:
- No, mi újság?
- Tegnap este, amikor lefeküdtem, a párnám mellé tettem, és egész éjjel róla álmodtam. Amikor aztán hajnalodott, és a ragyogó piros nap... ugye piros a nap, apám?
- Reggel és este piros, Bertha - mondta szegény Caleb, és fájdalmas pillantást vetett gazdájára.
- Amikor fölkelt a nap, és beáradt a szobába az a ragyogó fényesség, amelytől mindig félek, hogy járás közben beleütközöm, feléje fordítottam a kis rózsát, és áldottam Istent, amiért ilyen drága, szépséges dolgokat teremt, és áldottam önt, amiért ilyeneket küld nekem, hogy boldoggá tegyen.
"Valóságos bolondokháza ez - mondta magában Tackleton -, hamarosan eljutunk a kényszerzubbonyhoz és a párnázott szobához, ha így folytatja."
Míg a lánya beszélt, Caleb lazán összekulcsolta a kezét, és kifejezéstelenül bámult maga elé, mintha nem volna bizonyos benne (s talán nem is volt), vajon tett-e csakugyan valamit Tackleton, hogy kiérdemelje Bertha köszönetét? Ha e pillanatban teljesen szabadon cselekedhetik, és halálbüntetés terhe alatt azt követelik tőle, hogy érdeme szerint rúgjon bele a játékkereskedőbe, vagy boruljon a lábához, azt hiszem, egyenlő eshetősége lett volna mindkét cselekedet bekövetkeztének. Pedig Caleb jól tudta, hogy tulajdon kezével hozta haza lányának a kis rózsatövet oly féltő gonddal, s tulajdon ajkával tolmácsolta az ártatlan hazugságot, amelynek segítségével elejét veheti annak, hogy leánya csak gyanítsa is, mily töméntelen önfeláldozásba kerül neki napról napra az ő boldogsága.
- Jöjjön ide, Bertha - mondta Tackleton, most az egyszer kissé barátságosabb hangon.
- Oda tudok menni egyenesen, nincs szükségem vezetésre. - És hozzálépett.
- Mondjak egy titkot, Bertha?
- Ha akarja - felelte izgatottan a leány.
Hogy ragyogott ez a világtalan arc! Hogy elárasztotta a fény ezt a figyelve előrehajoló fejet!
- Ugye ma megint olyan nap van, amikor az a kis hogyishívják, az az elkényeztetett gyerek, a Peerybingle felesége meglátogatja magukat, s megrendezi itt különös piknikjét, igaz? - Tackleton hangján erősen érzett, mennyire utálja az egész társaságot.
- Igen - felelte Bertha -, ma lesz a piknik.
- Gondoltam. Nohát, szeretnék csatlakozni a társasághoz.
- Hallod ezt, apám? - kiáltott fel túláradó boldogsággal a vak leány.
- Hallom, hallom - mormogta Caleb egy alvajáró merev tekintetével -, de nem hiszem. Bizonyosan ez is az én hazugságaim közé tartozik.
- Szóval én... szeretném egy kissé összehozni Peerybingle-éket May Fieldinggel. Feleségül fogom venni Mayt.
- Feleségül veszi! - kiáltott fel a vak leány, és hirtelen elhúzódott Tackletontól.
- Reménytelenül hülye - mormogta Tackleton. - Attól tartok, sohasem ért meg. No, szóval feleségül veszem Mayt, Bertha! Templom, pap, káplán, egyházfi, üveges hintó, harangszó, ebéd, esküvői torta, bokréták, velős csontok, nagy mészároskések, és minden, ami ehhez a bolondsághoz tartozik. Lakodalom lesz, érti? Lakodalom. Nem tudja, mi az, hogy lakodalom?
- Tudom - felelte csöndesen a vak leány. - Értem.
- Érti? - mormogta Tackleton. - No, ez több, mint amennyit vártam. Jól van. Hát ezért akarok részt venni a társaságban, ezért hozom el Mayt és az anyját. Majd küldök ide egy s más apróságot, mielőtt a piknik megkezdődik. Hideg birkacombot vagy más effélét. Hát szóval szívesen látnak?
- Szívesen - felelte a lány.
Lehorgasztotta fejét, félrevonult, és így állt ott, kezét összekulcsolva, magába merülten.
- Nem hiszem, hogy nagyon szívesen látnak - mormogta rápillantva Tackleton -, mert, úgy látszik, már el is felejtette az egészet. Caleb!
"Talán csak szabad annyit mondanom, hogy itt vagyok?" - gondolta Caleb. - Parancsoljon!
- Vigyázzon, hogy a lánya ne felejtse el, amit mondtam neki.
- Sohasem felejt el semmit. Ebben az egy dologban nem tudott megokosodni.
- Mindenki lángésznek tartja a maga gyerekét - állapította meg vállvonogatva a játékkereskedő. - Szegény ördög.
Ezzel a határtalanul megvető megjegyzéssel könnyítve lelkén, a jó Gruff és Tackleton eltávozott.
Bertha ott maradt, ahol volt, s mélységes töprenkedésbe merült. Arcáról eltűnt a vidámság, levertnek, nagyon szomorúnak látszott. Háromszor-négyszer megrázta fejét, mintha valami emléket vagy veszteséget siratna, de bánattal teli gondolatait nem öntötte szavakba.
Csak amikor már Caleb hosszabb ideje foglalkozott azzal, hogy kocsiba fogott egy pár lovat, egyszerűen rászögezve a hámot testük legfontosabb részeire, csak akkor ment közelebb apja munkaasztalához, és csak ekkor szólalt meg, melléje ülve:
- Apám, egyedül érzem magam a sötétségben. Szükségem van a szememre, az én türelmes, engedelmes szememre.
- Itt van - mondta Caleb -, mindig készen áll szolgálatodra. Inkább a tiéd, Bertha, mint az enyém, a napnak mind a huszonnégy órájában. Mivel szolgálhat most a szemed, drágám?
- Azzal, hogy körülnézel a szobában, apám.
- Ki sem mondtad, máris megtörtént, Bertha.
- Mondd el, milyen?
- Éppen olyan, mint mindig. Egyszerű, de nagyon kényelmes. Igazán széppé teszi a falak vidám színe, a tálak és tányérok tarka virágdíszei, a gerendák és a faburkolat fényes, sima fája s az egész helyiség bájossága, tisztasága.
Csakugyan bájos és tiszta volt a helyiség mindenütt, ahol Bertha kezének dolga akadhatott. De sehol másutt nem is volt lehetséges, hogy bájos és tiszta legyen ez a rozzant viskó, amelyet annyira átalakított Caleb képzelete.
- Ugye most a dolgozókabátod van rajtad, és nem vagy olyan elegáns, mint abban a szép felsőkabátban? - kérdezte Bertha, és megérintette apját.
- Hát nem vagyok éppen olyan elegáns, de azért fürgének elég fürge vagyok így is.
- Apám! - A vak lány egészen közel húzódott apja székéhez, s egyik karjával átfonta a nyakát. - Beszélj valamit Mayről. Nagyon szép?
- Nagyon.
May csakugyan nagyon szép, Caleb ezért egészen ritka dolognak érezte, hogy nem kell a képzeletéhez folyamodnia.
- Sötét a haja - mondta elgondolkozva Bertha -, sötétebb, mint az enyém. A hangja kedves és dallamos, azt tudom. Szívesen hallgattam mindig. A termete...
- Egy baba sincs ebben a szobában, amely hozzá fogható volna - szólt Caleb. - Hát még a szeme!
Itt elakadt, mert Bertha még szorosabban fogta át a nyakát, s az ölelő kar figyelmeztető szorítását egyszerre megértette. Köhécselt egy pillanatig, kalapált, aztán újra dúdolni kezdett a gyöngyöző serlegről - biztos menedéke volt ez minden efféle helyzetben.
- Hát a barátunk, apám, a jótevőnk! Tudod, hogy sohasem unom meg, ha róla beszélsz. Vagy meguntam valaha? - kérdezte hirtelen.
- Dehogyis untad - felelte Caleb -, és igazad is van.
- De mennyire igazam van! - kiáltott fel a vak leány olyan hévvel, hogy Caleb, bármily becsületes volt is a szándéka, lesütötte a szemét, nehogy azzal a világtalan tekintettel találkozzék, mintha a lány kiolvashatná belőle az ártatlan csalást.
- Beszélj megint róla, édesapám - kérte Bertha. - Beszélj minél többet. Az arca jóindulatú, szelíd, gyöngéd. Bizonyos vagyok benne, hogy becsületes és őszinte. Férfias szíve minden jó cselekedetet a nyerseség és kelletlenség látszatával igyekszik leplezni, bár az ott lüktet a tekintetében, minden pillantásában.
- És nemessé teszi - tette hozzá Caleb csöndes kétségbeeséssel.
- És nemessé teszi! - kiáltotta a vak leány. - Öregebb, mint May, apám.
- Hát igen - mondta húzódozva Caleb. - Valamicskével öregebb. De ez nem jelent semmit.
- De bizony jelent, apám! Micsoda ritka boldogság, ha valaki türelmes társa lehet majd öregségében, gyengeségében: gyöngéden ápolhatja, ha beteg, állhatatos barátja lehet szenvedésben, bánatban; fáradságot nem ismerve dolgozhatik érte, őrizheti, gondozhatja, ágya mellett ülhet, beszélhet hozzá, amikor ébren van, és imádkozhatik érte, amikor alszik! Micsoda kivételes szerencse ez! Micsoda nagyszerű alkalom arra, hogy egész hűségét, odaadását bebizonyíthassa! Vajon megteszi May mindezt, édesapám?
- Bizonyosan.
- Szeretem Mayt, apám, egész lelkemből szeretem... - és e szavaknál szegény világtalan arcát Caleb vállára hajtotta, és úgy sírt, úgy sírt, hogy Caleb már-már elkeseredett, miért is hozta rá ezt a könnyes boldogságot.
Eközben izgatott sürgés-forgás volt John Peerybingle házánál, mert a kis Peerybingle-né természetesen nem is gondolt arra, hogy bárhová elmenjen a kisbaba nélkül, márpedig beletelik egy kis idő, amíg a babát útra kész állapotba hozzák. Nem a baba súlya és terjedelme miatt oly nagy dolog ez, hanem igen sok mindennek kell vele és körülötte történni, lépésről lépésre. Például amikor a baba nagy üggyel-bajjal eljutott az öltöztetés bizonyos pontjáig, s józan ésszel azt hihetné az ember, hogy egy-két simítással egészen elkészült már, és olyan pompás baba lesz belőle, hogy párját ritkítja a világon - akkor egyszer csak váratlanul flanell főkötőt húznak a fejére, és bedugják az ágyba. Itt aztán, hogy úgy mondjam, majd egy óra hosszat fő két takaró közt. Akkor újra kiemelik e tétlen állapotból, igen pirosan és heves bömbölés közepette, hogy része legyen a... hm... ha megengeditek, hogy általánosságban szóljak, talán úgy fejezem ki magamat, hogy elfogyasszon egy könnyű ebédet. Ezek után ismét elalszik. A közbenső időt Peerybingle-né arra használja fel, hogy a maga szerény keretei közt olyan csinosra csípje ki magát, amilyennél csinosabbat egész életetekben nem láttatok; ugyane rövid fegyverszünet idején Slowboy kisasszony is belemesterkedi magát egy szokatlan, eredeti szabású kabátkába, amely semmiféle összefüggésben nem áll sem ővele, sem semmi mással, gyűrötten, zsugorodottan, önállóan és függetlenül halad a maga egyéni útján, ügyet sem vetve senkire a világon. Ezalatt a baba megint fölébredt, mire Peerybingle-né és Slowboy kisasszony együttes erőfeszítéssel krémszínű köpenyt húznak a testére, a fejére pedig gyapotszövetből készült domború pástétomot cibálnak. Így aztán idővel mind a hárman eljutnak az ajtóig, ahol ezalatt az öreg ló türelmetlen patáinak kapálásával többet rontott a kövezeten, mint egy egész napi fuvarozás alatt. Már csak homályosan látszik ide Boxer, amint visszatekinget a lóra, és arra biztatja, hogy gazdájának parancsa nélkül induljon utána.
Ami azt illeti, hogy székre vagy más effélére volna szükség ahhoz, hogy Peerybingle-né a szekérre kerüljön, hát nagyon rosszul ismeritek Johnt, ha azt hiszitek, hogy ő igénybe vesz ilyesmit. Még meg sem pillantottátok, fölkapta a földről az asszonykát, s az máris ott ül a helyén, üdén, pirosan és a férjét korholva: - Ugyan, John. Hogy tehetsz ilyesmit? Gondold meg, hogy Tilly is látja!
Ha szabad egyáltalában szóba hoznom egy ifjú hölgy lábszárát, Slowboy kisasszony lábáról megjegyzem, hogy valami végzetes kényszerűség miatt csodálatos módon mindig fel kell horzsolódnia, és sohasem képes a legkisebb fel- vagy leszállásra anélkül, hogy valami rovást ne őrizne ennek a körülménynek az emlékezetére, mint ahogy Robinson Crusoe jelölte a napokat a maga fakalendáriumán. De mivel ezt udvariatlanságnak lehetne tekinteni, még gondolkozom, hogy elmondjam-e.
- John, elhoztad azt a kosarat, amelyikben a borjúhúsos-sonkás pástétom van, meg a többi holmi, a sörösüvegekkel? - kérdezte Pötty. - Mert ha nem, ebben a percben vissza kell fordulnunk.
- Kedves kis teremtés vagy - felelte a fuvaros -, hogy visszafordulásról beszélsz, amikor már teljes negyedórán át feltartóztattál.
- Nagyon sajnálom, John - fontoskodott Pötty -, de a borjúhúsos-sonkás pástétom meg a többi holmi és a sör nélkül... nem, ezt igazán nem tehetjük... semmi szín alatt nem mehetünk el Bertháékhoz. Hó!
Ezt az egytagú szót a lóhoz intézte, hanem az eleresztette a füle mellett.
- Állítsd meg, kérlek, John! - könyörgött Peerybingle-né.
- Ráérünk akkor is, ha majd elkezdem otthon felejteni a holmit. Itt van a kosár, jó helyen.
- Micsoda keményszívű szörnyeteg vagy te, John, hogy nem mondtad mindjárt, és nem kíméltél meg a nagy ijedségtől! Kijelentem, hogy sohase mennék el Bertháékhoz a borjúhúsos-sonkás pástétom meg a többi holmi és a sör nélkül, a világ minden kincséért sem. Mióta összeházasodtunk, minden két hétben pontosan megtartjuk ott a magunk kis piknikjét. Ha egyszer nem sikerülne, szinte azt gondolnám, hogy a szerencse örökre elhagyott bennünket.
- Jó ötlet volt ez már kezdetben is, becsüllek érte, asszonykám.
- Édes John - és Pötty erősen elpirult -, ne is beszéljünk arról, mennyire becsülsz engem. Uramisten!
- Mellesleg - jegyezte meg a fuvaros -, az az öregúr...
Megint oly szemmel látható, oly hirtelen zavar fogta el!
- Furcsa istenteremtése az - folytatta, és egyenesen maga elé nézett az útra. - Nem tudok eligazodni rajta. Nem hinném, hogy valami rosszban sántikálna.
- Semmi esetre. Én... én egészen bizonyos vagyok abban, hogy nem.
- Jó - mondta a fuvaros, és nem tudta levenni tekintetét az asszonyka erősen elkomolyodott arcáról. - Örülök, hogy ennyire bizonyosra veszed, mert ez is megerősíti az én érzésemet. Csak furcsállom, hogy törik-szakad, továbbra is nálunk akar lakni. Hát nem? Olyan különösen alakulnak a dolgok.
- Nagyon különösen - tette hozzá az asszony alig hallható, halk hangon.
- Akárhogy van is, derék öregúr. Úri módon fizet, s azt hiszem, meg lehet bízni benne, mint igazi úriemberben. Hosszasan elbeszélgettem vele ma reggel. Azt mondja, már jobban hall engem, amióta valamelyest megszokta a hangomat. Sok mindent beszélt magáról, én is magamról. Rengeteget kérdezgetett. Elmondtam, amit te úgyis tudsz, hogy mint fuvaros kétféle járatot csinálok, egyik nap jobbra indulok a házunktól, másik nap meg balra. (Mert hát ő idegen errefelé, és nem ismeri a helységek nevét.) Ez nagyon tetszett neki. "Szóval akkor holnap este magával jöhetek haza - mondotta -, pedig azt hittem, hogy éppen az ellenkező irányból érkezik. Nagyszerű! Akkor esetleg megkérem, hogy ismét vegyen föl a szekerére, de megígérem, hogy most nem alszom el olyan mélyen..." Annyi bizonyos, hogy jó mélyen aludt. Min gondolkoztál így el, Pötty?
- Hogy min gondolkoztam el? Én csak... csak hallgattam, amit beszélsz.
- Akkor jó - mondta a fuvaros. - Már megijedtem az arcod láttán, hogy talán túlságosan sokat találtam fecsegni, és te közben másra gondolsz. Fogadni merek, hogy közel jártam ahhoz, hogy bolondokat beszéljek.
Pötty nem felelt, kis ideig hallgatva döcögtek tovább. De nem volt könnyű dolog sokáig hallgatni John Peerybingle szekerén, mert az úton járók közül mindenkinek volt számukra mondanivalója. Ha semmi más, legalább egy adjisten. És valóban, gyakran nem volt semmi más, az igazán barátságos viszonzáshoz mégsem volt elegendő egy fejbólintás meg egy mosoly, hanem olyan egészséges tüdőműködés is kellett, akárcsak egy hosszú lére eresztett képviselőházi szónoklat. Némelykor gyalogosok vagy lovasok igyekeztek egy kis darabon lépést tartani a szekérrel, azzal az elhatározott szándékkal, hogy beszélgessenek egy kicsit - ilyenkor jócskán akadt mondanivaló mindkét részen.
Aztán meg Boxer a derék fuvarosnak még kedélyesebb találkozási jelenetekre adott alkalmat, mint amilyet akár féltucat ember is előidézhetett volna. Az egész úton végig mindenki ismerte ezt a kutyát, különösen a baromfiak meg a disznók, s amint meglátták oldalogva közeledő testét, kutatóan hegyezett fülét, kackiásan magasba emelt farkcsonkját, tüstént visszahúzódtak, messze, a kert végében levő óljukba, nem várva meg azt a tisztességet, hogy bizalmasabb közelségbe kerüljenek vele. Boxernak mindenütt dolga akadt, beszaladt minden keresztutcába, benézett minden kútba, ki- és beugrált minden házikó ajtaján, betört az ifjú leányzók iskolájának kellős közepébe, fölrebbentett minden galambot, fölmeresztette minden macska farkát, s úgy állított be minden kocsmába, mintha állandó vendég volna.
Akárhová tért is be, mindig felkiáltott valaki: - Nini, itt a Boxer! - És valaki tüstént kijött, legalább két-három másik valakinek a kíséretében, hogy jó napot kívánjon John Peerybingle-nek meg az ő csinos asszonykájának.
A faluzó szekeret töméntelen kisebb-nagyobb csomag várta, s az utazás legkellemesebb része éppen az volt, hogy oly sok rakományt kellett fölvenni meg leadni. Voltak, akik izgatottan lesték csomagjukat, mások elcsodálkoztak a váratlan meglepetésen, aztán olyanok is voltak, akik vége-hossza nincs utasításokkal adták át csomagjukat Johnnak, s ő oly élénken érdeklődött minden küldemény iránt, hogy az egész dolog érdekesebb volt, mint bármilyen színjáték. Néha olyasmit kell fuvarozni, aminek az elhelyezése alapos megfontolást kíván, ilyenkor a fuvaros meg a feladó hosszasan elvitáznak, vagy legalábbis megtanácskozzák a szállítás módját. A tanácskozáson rendszerint részt vesz Boxer is, rövid ideig lázasan figyel, utána megfontoltan körülugrálja az összegyűlt kupaktanácsot, és rekedtre ugatja magát. Pötty mindezeket az eseményeket vidáman szórakozva, tágra nyílt szemmel élvezte a szekér üléséről. Figyelő arca bájos képet nyújtott a ponyvatető alatt, a fiatalemberek közt se vége, se hossza nem volt az oldalba bökéseknek, jelentős pillantásoknak, suttogásoknak, irigykedő szavaknak. Ez pedig szerfölött gyönyörködtette Johnt, a fuvarost, mert büszke volt rá, hogy az ő kis feleségét megbámulják - azt pedig jól tudta, hogy az asszony mit sem törődik ezzel, legföljebb magában örül.
A kiránduláshoz kétségtelenül kissé ködös volt a január, s a hideg is csípős. De ki törődik ilyen semmiségekkel? Pötty semmi esetre. Tilly Slowboy sem, mert neki a szekerezés mindenképpen az emberi gyönyörűségek legmagasabb foka, a földi vágyak koronája. A kisbaba sem, arra akár meg is esküszöm, mert nincs a világon kisbaba, aki egész úton melegebb helyen és egészségesebben aludnék - bármilyen nagy teljesítményre legyen is képes e két dolog tekintetében -, mint a drága kis Peerybingle.
A ködben természetesen nem lehet messzire ellátni, mégis sok mindent láthat az ember. Csodálatos, hogy mennyi mindent lehet látni még a legsűrűbb ködben is, ha az ember nem restelli a fáradságot, és keresi a látnivalót. Az is kellemes foglalkozás, ha ültében elnézi a mezők "tündérgyűrűit", ahol alacsonyan sárgállik a fű, s azokat a deres foltokat, amelyek az árnyékban, a sövények közelében, a fák alatt még mindig megmaradtak; hogy meg se említsük azokat a meglepő formákat, amelyeket maguk a fák mutattak, amint váratlanul hol kibukkantak a ködből, hol ismét visszaolvadtak belé. A zilált, kopasz sövények egy sereg hervadt koszorút lóbálnak a szélben, de ebben nincs semmi elkedvetlenítő. Sőt kellemes látvány, mert melegebbnek tűnik tőle most a házitűzhely és zöldellőbbnek a majd eljövő nyár. A folyó vize jegesnek látszik, de nem mozdulatlan; sietve folyik lefelé, és ez nagy dolog. A csatorna lassúbb, megfontoltabb, ezt el kell ismerni. De sebaj. Annál könnyebben fagy be, ha majd istenigazában beköszönt a hideg. Így aztán lesz hol korcsolyázni és szánkázni, a nehézkes vén bárkák pedig, amelyek mind befagynak valahol a rakodópart közelében, egész nap pöfékelhetnek majd a rozsdás kéménypipájukból, és lustálkodhatnak kedvük szerint.
Egy helyütt nagy halom gyom és csutak égett. Az utasok hosszasan nézték a tüzet, amely a nappali világosságban fehéren s csak itt-ott egy-egy vörös lobbanással csillant át a ködön - nézték mindaddig, amíg csak Slowboy kisasszony fuldokolni nem kezdett, kijelentvén, hogy a füst "facsarja az orrát". Ilyesmit a legcsekélyebb ingerlő szag is kiváltott nála. Ezzel aztán felébresztette a kisbabát, és az nem is akart elaludni többé. Boxer, minthogy körülbelül negyedmérföldnyivel előttük járt, már bent volt a városban, s befordult annak az utcának a sarkán, ahol Caleb és leánya laknak, így aztán a fuvarosék még be sem értek a városba, mikor ő már Bertha mellett állva várta őket az úttesten.
Közmént legyen mondva, Boxer, amikor Berthával érintkezik, bizonyos saját találmányú, gyöngéd megkülönböztetést tesz, ami nyilvánvalóan meggyőz engem arról, hogy tisztában van a leány vakságával. Sohasem jut eszébe, hogy tekintetével vonja magára a figyelmét, mint ahogyan másokkal általában teszi, hanem mindig megérinti a leányt. Hogy miféle tapasztalásai lehetnek vak emberekről vagy vak kutyákról, azt nem tudom. Vak gazdája nem volt soha. Tudomásom szerint sem idősebb Boxer úr, sem Boxerné őnagysága, sem nagyra becsült apai vagy anyai családjának egyetlen tagja sem volt vaksággal megverve. Lehet, hogy magától találta ki, de mindenesetre megszokta valahogy: belekapaszkodik Bertha szoknyájába, és nem ereszti el addig, amíg csak Peerybingle-né asszony és a kisbaba, Slowboy kisasszonnyal és a kosárral egyetemben, épen és egészségesen bévül nem kerülnek az ajtón.
May Fielding is ott volt már, nemkülönben az anyja - egy kis, zsémbes, morcos képű öreg hölgy, akit azon a címen, hogy olyan sovány, mint egy szál deszka, igen átszellemült lénynek tartanak. Mivel valamikor jobb sora volt, vagy legalábbis azt hiszi, hogy jobb sora lehetett volna, ha megtörténik valami, ami nem történt meg, és nem is igen valószínű, hogy megtörténjék - de hát ez mindegy -, valóban igen előkelő és leereszkedő jelenség. Ott volt Gruff és Tackleton is, kellemeskedve és szemmel láthatólag úgy téve, mintha odahaza volna - oly kétségbevonhatatlanul elemében volt, mint egy friss, fiatal lazac a nagy piramis tetején.
- May, édesem, drágám! - kiáltotta Pötty, és odarohant hozzá. - Milyen boldog vagyok, hogy látlak.
Régi barátnője éppoly szívélyes és boldog volt, mint ő. Gyönyörűséges látvány, amint összeölelkeznek - higgyétek ezt el nekem. Kétségtelen, hogy Tackletonnak kitűnő az ízlése: May nagyon csinos lány.
Tudjátok, hogy néha, amikor egy megszokott csinos arc egy másik csinos arc közelébe kerül, és összehasonlítjuk a kettőt, akkor a megszokott egy pillanatra közönségesnek és fakónak tűnik fel, és mintha nem is érdemelné meg azt a jó véleményt, amit eddig tápláltunk róla. De sem Pöttyel, sem Mayvel nem ez történt, mert May arca kiemelte Pöttyét, Pötty arca pedig May arcát, oly kedvesen és kellemesen, hogy - miként John Peerybingle már majdnem megjegyezte a szobába lépve - testvéreknek kellett volna születniök. Mást csakugyan nem is találhat ki az ember, amivel szebbé tegye kettejüket.
Tackleton elhozta a birkacombot, sőt ami már igazán csodálatos, még egy tortát is hozott - de hát az ember ügyet sem vet egy kis pazarlásra, amikor a menyasszonyáról van szó, hiszen végre is nem házasodunk mindennap. A jó falatokhoz meg hozzájárult a borjúhúsos-sonkás pástétom meg az a "holmi", amiről Peerybingle-né beszélt, főképpen dió meg narancs, sütemény és más édesség. Amikor az ételeket az asztalra rakták, odatéve Caleb hozzájárulását is, egy nagy fatálban párolgó krumplit (mert ünnepélyes egyezséggel tiltották meg, hogy más ennivalót adjon), Tackleton a főhelyre vezette jövendőbeli anyósát. A fenséges megjelenésű öreg hölgy, hogy minél nagyobb tisztességet szerezzen a rendkívüli ünnepi eseménynek, olyan főkötőt tett a fejére, amely a legfigyelmetlenebb szemlélőben is a hódolat érzését keltheti. Amellett a kesztyűjét sem húzta le. Előkelőség vagy halál!
Caleb a lánya mellett ült, Pötty régi iskolatársnője mellé került, a jó fuvaros az asztal végére. Slowboy kisasszonyt erre az időre gondosan elkülönítették minden bútordarabtól, kivéve azt a széket, amelyen ült, így semmi máshoz nem verhette hozzá a kisbaba fejét.
Ahogy Tilly rábámészkodott a körülötte levő babákra és játékszerekre, úgy bámészkodtak azok is őrá meg az egész társaságra. Az utcaajtónál álló tiszteletre méltó öregurak szakadatlan működésük közepette is megőrizték érdeklődésüket a társaság iránt, olykor még szünetet is tartottak ugrás előtt, mintha a beszélgetésre figyelnének, aztán vadul bukfenceztek tovább, még csak lélegzetet sem véve közben, mintha az egész dolog valami eszeveszett gyönyörűséget okozna nekik.
Annyi szent, hogy ha ezeknek az öreguraknak kedvük szottyanna kárörömmel szemlélni Tackleton kudarcát, minden okuk megvolna az elégedettségre. Tackleton sehogyan sem tudott fölmelegedni. Minél inkább felvidult jövendőbeli hitvese Pötty társaságában, annál kevésbé tetszett neki a dolog, noha éppen ezért hozta őket össze. Olyan volt Tackleton, mint a kutya a jászolban. Amikor a többiek nevettek, ő nem tudott nevetni - tehát fejébe vette, hogy nyilván őrajta mulatnak.
- Édes May! - mondta Pötty. - Micsoda változások, úristen! De az ember egészen megfiatalodik, ha a vidám iskolai életről beszél.
- Nem hiszem, hogy valami nagyon öreg volna - morogta Tackleton.
- Nézze meg az én nagy medve uramat - válaszolta Pötty. - Legalább húsz esztendővel szaporítja az éveim számát. Igaz, John?
- Negyvennel - mondta a fuvaros.
- Hogy ön mennyire szaporítja majd May éveinek számát, azt igazán nem tudom - kacagott Pötty. - De legközelebbi születésnapján bizonyosan közel jár a száz esztendőhöz.
- Haha - nevetett Tackleton. Tompán hangzott ez a nevetés, mint a dobszó. Látszott rajta, hogy legszívesebben kitekerné Pötty nyakát.
- Ha elgondolom - folytatta Pötty -, hogyan beszélgettünk az iskolában leendő férjeinkről! Nem is tudom, milyen fiatalnak, szépnek, vidámnak, elevennek képzeltem a magamét. Hát még a Mayét! Ó, istenem, azt sem tudom, nevessek-e vagy sírjak, ha eszembe jut, hogy milyen ostoba kisleányok voltunk.
Úgy látszik, May tudta, hogy melyiket cselekedje a kettő közül, mert arca lángba borult, és könnyek csillantak meg a szemében.
- Néha még a személyekben is megállapodtunk - mondta tovább Pötty -, valóságos eleven fiatalemberekben. Nemigen sejtettük, hogyan végződik majd a dolog. Annyit tudok, hogy John soha eszembe sem jutott, s ha neked azt találom mondani, May, hogy valaha Tackleton úr felesége leszel, alighanem pofon legyintesz. Nem igaz?
May ugyan nem mondott igent, de kétségtelen, hogy nemet sem, sőt semmiképpen nem tett úgy, mintha ellenkezni akarna.
Tackleton nevetett, kiáltozva, hangosan nevetett. Nevetett John Peerybingle is, a maga megszokott kedélyes, elégedett módján, de ez valósággal susogás volt Tackleton harsogásához képest.
- Mindez mégsem használ semmit - mondta Tackleton. - Látja, nem tudtak ellenállni nekünk. Mi itt vagyunk! Mi itt vagyunk! De a vidám fiatal vőlegények ugyan hová lettek?
- Némelyik meghalt - felelte Pötty -, némelyiket elfelejtettük. Ha valamelyik most idepottyanna közénk, el sem hinné, hogy azok vagyunk, akik voltunk, és hogy mindez, amit lát és hall, igaz, és csakugyan így el tudtuk őt felejteni. Nem hinné, a világ minden kincséért sem.
- Ugyan, Pötty - intette le a fuvaros -, asszonykám!
Pötty oly komolyan, annyi tűzzel beszélt, hogy figyelmeztetés nélkül magához se tért volna. Férje, aki azt hitte, hogy az öreg Tackletont meg kell védenie, nagyon gyengéden lépett közbe, mégis eredményesen, mert az asszony elhallgatott, és egy szót se szólt többé. De még hallgatásában is valami szokatlan izgatottság érződött; az óvatos Tackleton, aki félig lehunyt szemét rajta pihentette, jól megfigyelte ezt, és bizonyos célból erősen emlékezetébe véste.
May nem beszélt, se jót, se rosszat. Lesütött szemmel, hallgatva ült; semmi jel sem mutatta, hogy egyáltalában érdekelné az, ami körülötte történik. Anyja őnagysága ellenben megszólalt, mindenekelőtt megjegyezve, hogy a kislányok azok kislányok, és ami elmúlt, az elmúlt. Amíg a fiatalok fiatalok és meggondolatlanok, addig bizony fiatalosan és meggondolatlanul viselkednek. Még két-három ezekhez hasonló, nem kevésbé bölcs és megcáfolhatatlan aranyigazságot hangoztatott, aztán ájtatos arccal jegyezte meg, hogy hála istennek az ő May lánya mindig kötelességtudó és engedelmes gyermek volt, amivel nem kérkedni akar, bár minden oka megvolna arra, hogy a maga érdemének tekintse. Tackleton úrról kijelentette, hogy erkölcsi szempontból tagadhatatlanul kiváló egyéniség és minden más szempontból a legkívánatosabb vő - ebben senki épeszű ember nem kételkedhetik. (Nagy nyomatékkal mondta ezt.) Ami a családot illeti, amely némi unszolás után rövidesen befogadja Tackletont, arról remélhetőleg Tackleton is tudja, hogy szűkös anyagi viszonyai dacára joggal tart igényt arra, hogy előkelőnek tekintsék; és ha bizonyos körülmények, amelyek - ezt bízvást állíthatja - némi kapcsolatban vannak az indigókereskedelemmel, ám erre nem kíván bővebben kiterjeszkedni, egyszóval ha az említett körülmények másként alakulnak, akkor a család ma gazdag is lehetne. Aztán megjegyezte, hogy nem akar a múltra célozgatni, és nem akarja megemlíteni, hogy leánya egy ideig visszautasította Tackleton úr udvarlását, továbbá még sok mindent nem akar elmondani - amit aztán hosszasan előadott. Végül abban összegezte megfigyeléseinek és tapasztalatainak eredményét, hogy mindig azok a házasságok a legboldogabbak, amelyekben kisebb szerepet játszik az, amit regényesen és ostobán szerelemnek szokás nevezni. A most küszöbönálló házasságnak a lehető legboldogabb jövőt jósolja, nem valami mámoros boldogságot, de szilárdat és tartósat. Végezetül tudtára adta a társaságnak, hogy a holnapi nap betetőzése lesz élete vágyának, és hogyha ez a nap elmúlik, akkor semmi mást nem kíván magának, mint egy szemfedőt és egy előkelő sírhelyet.
Minthogy e megjegyzésekre nemigen lehetett mit felelni - szerencsés tulajdonsága ez minden olyan megjegyzésnek, amely kellőképpen messzire kalandozik a tárgytól -, megváltozott a társalgás menete, s a közfigyelem a borjúhúsos-sonkás pástétomra, a hideg birkacombra, a krumplira meg a tortára terelődött. Hogy a sörről se feledkezzenek meg, John Peerybingle azt indítványozta, hogy igyanak a holnapi esküvő örömére, és mindenkit felszólított, hogy ürítse poharát, mielőtt ő rendes útjára indul.
Mert tudnotok kell, hogy a fuvaros csak megpihent itt, és megabrakoltatta lovát, aztán indult tovább. Még vagy négy-öt mérföldnyi út áll előtte, visszatértében majd beszól Pöttyért, és újra megpihen, úgy mennek haza. Ez a napirend minden piknik alkalmával, amióta csak ezeket a mulatságokat tartják.
A leendő házaspáron kívül még ketten voltak a jelenlevők közt, akik csak mérsékelt lelkesedést mutattak a felköszöntő után. Pötty volt az egyik, izgatottságában és zavartságában sehogy se tudta átadni magát a pillanat apró örömeinek. És Bertha volt a másik, aki még asztalbontás előtt hirtelen fölkelt, és otthagyta a többieket.
- Isten áldja mindnyájukat - szólt a termetes John Peerybingle, és belebújt vízhatlan kabátjába. - Rendes időre visszatérek. Viszontlátásra.
- Viszontlátásra, John - felelte Caleb. Úgy tetszett, mintha gépiesen mondaná ezt, és szinte öntudatlanul intene a kezével, közben Berthát figyelte, és arcáról egy pillanatra sem tűnt el az aggódó, csodálkozó kifejezés.
- Isten veled, kis taknyos - mondta vidáman a fuvaros, és lehajolt, hogy megcsókolja gyermekét, akit Slowboy kisasszony, hogy késével-villájával foglalkozhassék, a Bertha készítette gyerekágyra fektetett, méghozzá - bármily különös is - anélkül, hogy kárt tett volna benne. - Isten áldjon! Remélem, lesz még idő, amikor te mégy ki a hidegbe, barátocskám, és itthagyod öreg édesapádat, hadd élvezze a pipáját meg a reumáját a kandalló mellett. Hol vagy, Pötty?
- Itt vagyok, John - riadt fel az asszony.
- Gyere hát - szólt a fuvaros, és csattanósan összeütötte két kezét. - Hol a pipám?
- Egészen megfeledkeztem a pipáról.
Megfeledkezett a pipáról! Ilyen csodát látott-e a világ? Pötty - és megfeledkezni a pipáról!
- Mindjárt... mindjárt megtömöm. Már meg is van.
De nem volt meg olyan hamar sem a pipa, sem a tömés. Rendes helyén volt, a fuvaros vízhatlan kabátjának zsebében, a kis dohányzacskóval - Pötty keze munkájával - egyetemben, amelyből meg szokta tömni, de annyira reszketett a keze, hogy belegabalyodott a zacskóba - pedig hát elég kicsi a keze ahhoz, hogy könnyen kihúzhassa belőle, annyi szent! Rettentően ügyetlenkedett. A pipa megtömése és meggyújtása, ez az apró szolgálat, amellyel kapcsolatban már megdicsértem ügyességét, elejétől végig nagyon siralmasan sikerült. Tackleton egész idő alatt rosszmájúan nézte félig lecsukott szemével, s valahányszor ez a szem Pöttyével találkozott, helyesebben valahányszor elkapta Pötty tekintetét, mert valamiféle csapda volt a szeme, amelybe mások pillantása beleesett - szóval ez mindig erősen növelte Pötty zavarát.
- Ejnye, de ügyetlen vagy ma, Pötty - mondta John. - Igazán azt hiszem, hogy magam jobban meg tudnám csinálni.
E kedélyes szavakkal kilépett a szobából, és nemsokára hallani lehetett, amint Boxer, a vén ló meg a szekér zenebonája távolodik az úton. Ezalatt az álmodozó Caleb még mindig mozdulatlanul állt, és változatlan arckifejezéssel figyelte vak leányát.
- Bertha - szólalt meg halkan. - Mi van veled, kislányom? Úgy megváltoztál néhány óra alatt, ma reggel óta. Nem szoktál te egész álló nap némán szomorkodni. Mi a baj, mondd meg hát!
- Ó, apám, apám - sírta el magát a vak lány. - Milyen kegyetlen is az én sorsom!
Caleb végighúzta kezét a szemén, mielőtt felelt.
- De hát gondold el... milyen vidám, milyen boldog voltál mindig, Bertha! Milyen jó voltál, mennyire szerettek!
- Ez zúzza össze a szívemet, apám. Annyira törődsz velem, oly jó vagy hozzám!
Caleb értetlenül, elképedten hallgatta.
- A vakság... - dadogta - a vakság, szegény drága Berthám... nagy szerencsétlenség... de hát...
- Sohasem éreztem! - kiáltotta a vak lány. - Soha, egyáltalában nem! Néha kívántam, bárcsak láthatnálak téged vagy őt - csak egyszer, egy rövid pillanatra, hogy tudhassam, milyen is az, amit legnagyobb kincsként őrzök itt... - és a szívére tette kezét. - Bizonyos szerettem volna lenni, hogy nem csalódom benne. És néha (még gyerekkoromban) sírtam az esti imádság közben, mert arra gondoltam, hogy ha most a ti képetek a szívemből felszáll az égbe, talán nem hasonlít igazán hozzátok. De az ilyen érzések sohasem tartottak sokáig. Elmúltak, és én ismét nyugodt és elégedett voltam.
- Majd elmúlnak most is.
- De édesapám! Édes jó apám, légy türelmes hozzám, ha rossz vagyok. Nem ez az én bánatom.
Caleb most már nem tudott erőt venni magán: engedte, hogy nedves szeméből kiáradjanak a könnyek - oly komolyan, oly szenvedélyesen beszélt a lány. De még most sem értette.
- Hívd ide Mayt - mondta Bertha. - Nem fojthatom ezt tovább magamba. Hívd ide, apám.
Tudta, hogy apja habozik, ezért elismételte: - May jöjjön ide, jöjjön ide.
May meghallotta nevét, nyugodtan hozzálépett, és megérintette karját. A vak lány tüstént megfordult, és mindkét kezét odanyújtotta.
- Nézz rám, édesem, szívecském. Olvass az arcomban a te szép szemeddel, és mondd meg, rá van-e írva az igazság?
- Rá van írva, édes Berthám.
A vak lány elfordította világtalan, fehér arcát, amelyen végigpatakzott a könny, s így beszélt barátnőjéhez:
- Egyetlen kívánság, egyetlen gondolat sincs a lelkemben, édes May, ami ne a te javadat akarná. Semmire sem tudok olyan hálásan emlékezni, mint arra a sok-sok alkalomra, amikor szemed és szépséged teljes ragyogásában is oly figyelmes voltál a vak Berthához, gyermekkorunkban és később is, amikor én olyan gyerekes voltam, amilyen csak egy vak leány lehet. Szálljon rád az ég minden áldása. Áradjon világosság boldog életedre. És mégis, édes May - felé fordult, és erősebben szorította a kezét -, ma mégis majdnem megszakadt a szívem, amikor megtudtam, hogy az ő felesége leszel. Ó, apám, May, Mary! Bocsássátok ezt meg nekem... hiszen ő könnyített az én sötétbe borult életem súlyos terhén, bocsássátok meg... Higgyétek el, Isten a tanúm: nem kívánok, de nem is kívánhatnék neki olyan feleséget, aki nálad méltóbb lenne az ő jóságához!
Beszéd közben elengedte May Fielding kezét, s a ruháját ragadta meg, olyan mozdulattal, amelyben könyörgés keveredett a szeretettel. Egyre lejjebb és lejjebb roskadt a szokatlan gyónás közben, végre is barátnője lábához borult, és világtalan arcát May szoknyájának ráncai közé temette.
- Mennyei atyám! - kiáltott fel Caleb, akire most egyszerre teljes váratlansággal sújtott le az igazság. - Hát ezért ámítottam kicsi kora óta, hogy most összetörjem a szívét?
Szerencséje volt mindnyájuknak, hogy Pötty, ez a sugárzó, hasznos, buzgó kis Pötty - mert hát ilyen volt, akármennyi hibában leledzett is, s akármennyire megharagusztok is rá nemsokára -, szerencséje volt mindnyájuknak, mondom, hogy Pötty is jelen volt, különben nem is tudom, hogyan végződött volna mindez. Pötty összeszedte magát, és közbelépett, mielőtt még May felelhetett vagy Caleb tovább tudott volna beszélni.
- Gyere csak, édes Bertha, jöjj velem. Fogd karon, May! Így. Látod, milyen nyugodt máris, és milyen kedves tőle, hogy hallgat ránk - mondta az aranyos kis asszonyka, és megcsókolta Bertha homlokát. - Gyere, édes Bertha. És ugye az édesapja is velünk jön? Föl-tét-le-nül, Caleb!
Helyes, helyes. Nemes lelkű teremtés volt ilyen dolgokban a kis Pötty, és érzéketlen ember kellett legyen, akire nem volt hatással. Elvezette szegény Calebet és Berthát, hogy erősítsék és vigasztalják egymást, ahogy csak ők ketten értik, rövidesen ismét ott termett - mint mondani szokás - frissen, mint a nyíló rózsa (szerintem azonban még annál is frissebben), hogy őrt álljon a pöffeszkedő, fontoskodó, főkötős és kesztyűs öreg hölgy mellett, és megakadályozza, hogy az bármit is észrevegyen.
- Hozd csak ide azt a drága kis babát, Tilly - mondotta, odahúzva egy széket a tűzhöz. - Ölembe veszem, és Fieldingné lesz szíves mindent elmondani nekem, amit csak a babákkal való bánásmódról tudni kell, és felvilágosít egy csomó dologról, amit egyáltalában nem értek. Ugye, megteszi, kedves Fieldingné?
Még az a bizonyos walesi óriás, aki a mese szerint oly együgyű volt, hogy végzetes sebészi műtétet hajtott végre magán, amikor versenyezni akart azzal a bűvészfogással, amit a legnagyobb ellensége végzett reggeli közben - mondom, még ez sem esett belé oly gyorsan a számára készített tőrbe, amilyen gyorsan az öreg hölgy Pötty ravasz csapdájának martaléka lett. Hogy Tackleton kiment, meg hogy két-három másik jelenlevő kissé elhúzódott tőle, őt magára hagyta, és néhány percig egymással beszélgetett, mindez teljesen elég volt ahhoz, hogy az öreg hölgynek huszonnégy órára eszébe jusson sértett méltósága, és újra elsirassa az indigókereskedelem említett rejtelmes válságát. De az ifjú anya tisztességtudó hódolata az ő tapasztaltsága előtt oly ellenállhatatlan volt, hogy egy kis magakérető szerénykedés után a világ legmézesebb hangján megkezdte a felvilágosítást, és a huncut kis Pöttyel mereven szemközt ülve félóra alatt annyi csalhatatlan háziszert és alapelvet ismertetett, amennyi - ha fölhasználják - még akkor is föld alá viszi az ifjú Peerybingle-t, ha afféle kölyök-Sámsonnak születik.
Hogy másra terelje a beszédet, Pötty kézimunkát húzott elő - egész munkakosár tartalmát hordozta a zsebében, meg nem foghatom, miért -, aztán megszoptatta a gyereket, aztán egy kicsit megint kézimunkázott, aztán egy kicsit sugdolózott Mayvel, miközben az öreg hölgy szunyókált; ilyenformán apró részekre tördelte tevékenységét, ahogyan mindig is szokta, s igen rövidnek találta a délutánt. Amikor pedig besötétedett - mivel a piknik ünnepélyes szabályai szerint neki kellett Bertha helyett minden házimunkát elvégezni -, felszította a tüzet, rendbe hozta a tűzhelyet, megterítette a teázóasztalt, összehúzta a függönyöket, és gyertyát gyújtott. Utána eljátszott néhány dalt azon a kezdetleges hárfán, melyet Caleb eszkábált össze Berthának. Igen jól játszott, mert a természet éppen olyan alkalmassá tette finom kis fülét a zenére, amilyen alkalmas lett volna fülbevaló viselésére is, ha ugyan lett volna valaha fülbevalója. Eközben elérkezett a teázás ideje. Tackleton ismét visszajött, hogy velük teázzék, és agyonüsse az estéjét.
Caleb és Bertha valamivel előbb tértek vissza. Caleb leült délutáni munkája mellé. De semmire sem jutott szegény, mert aggodalom és lelkiismeret-furdalás gyötörte a lánya miatt. Megható látvány volt, amint tétlenül ült munkaszékén, szomorkásan nézegette a lányát, és folyvást azt hajtogatta magában: "Hát azért ámítottam gyerekkora óta, hogy most összetörjem a szívét..."
Amikor leszállt az este, megitták a teát. Pötty elkészült a csészék és csészealjak mosogatásával, egyszóval - hiába, erre is rá kell térnem, minek halogatnám - amikor közeledett az idő, hogy minden szekérzörgéskor várni lehet a fuvaros visszatértét, akkor Pötty viselkedése ismét megváltozott: hol elpirult, hol elsápadt, roppant nyugtalan lett. Nem úgy, ahogy jó feleségek szoktak, ha férjük jövetelét lesik. Nem, nem, nem! Egészen másféle nyugtalanság volt ez.
Szekérzörgés hallatszott. Lódobogás. Kutyaugatás. A hangok fokozatosan közeledtek. Boxer mancsa már az ajtón kaparászott.
- Kinek a lépése ez? - kiáltott fel Bertha, és felpattant.
- Hogy kié? - válaszolt a fuvaros az ajtóból, és barna arca úgy vöröslött az éles esti levegőtől, mint télen a csipkebogyó. - Hát az enyém!
- De az a másik lépés - erősködött Bertha -, azé, aki maga mögött jön?
- Nem lehet becsapni! - nevetett a fuvaros. - Kerüljön beljebb, uram, ne féljen semmit, szívesen látják.
Hangosan mondta ezt; mögötte belépett a süket öregúr.
- Nem is olyan nagyon idegen - folytatta a fuvaros -, hiszen maga már látta egyszer, Caleb. Ugye befogadja, amíg itt vagyunk?
- Természetesen, John. Megtiszteltetésnek tartom.
- Soha jobb társaságot ne keressen az, aki titkot akar elmondani - mondta a fuvaros. - Nekem már csak elég jó a tüdőm, de ez az úr erősen próbára tette, mondhatom. Üljön le, uram! Csupa jó barát van itt, mind szívesen látják!
Amint az idegent ilyenformán megnyugtatta - azon a hatalmas hangon, amely bőségesen igazolta a tüdejéről mondottakat -, csendesebben hozzátette: - Nem kell neki más, csak egy szék a sarokban, meg hogy engedjék csöndesen elüldögélni, nyugodtan maga elé bámulni. Kevéssel megelégszik.
Bertha feszülten figyelt. Maga mellé hívta Calebet, miután az széket vitt az idegennek, halkan megkérte, hogy írja le neki a látogató külsejét. Amikor ez megtörtént (a leírás ez egyszer pontos és élethű volt), Bertha egy mozdulatot tett, az elsőt az idegen belépése óta; felsóhajtott, és úgy látszott, mintha nem érdekelné tovább az illető.
A derék fuvaros jó hangulatban volt, és talán szerelmesebb a feleségébe, mint valaha.
- Ügyetlen voltál ma délután, asszonykám. - Nehézkes karjával átölelte Pöttyöt, aki a többiektől félrehúzódva állt. - Hanem azért mégiscsak szeretlek. Nézz csak oda, Pötty.
Az öregemberre mutatott. Pötty odanézett; azt hiszem, reszketett.
- Gondold csak el, hahaha... ez az öreg egészen odavan érted. Idejövet az úton másról sem beszélt. Derék fickó. Szeretem érte.
- Nem bántam volna, John, ha okosabb dologról beszél - és az asszonyka nyugtalan pillantást vetett a társaságra, főként Tackletonra.
- Okosabb dologról! - kiáltotta kedélyesen John. - Ennél okosabb dolog nincs. No, hadd vetem már le a kabátomat, a vastag sált, az érmelegítőt. Még eltölthetünk egy kedves félórát a tűz mellett. Alázatos szolgája, asszonyom. Nem játszanánk egy játszma kártyát? Igen, kedves. No, akkor kártyát, asztalt ide, Pötty. Meg egy üveg sört is, ha ugyan maradt még, asszonykám.
Az előbbi felszólítást az öreg hölgyhöz intézte, aki szeretetre méltó készséggel fogadta az ajánlatot, s hamarosan kártyázásba merültek. A fuvaros eleinte mosolyogva nézegetett körül, és egyszer-egyszer odahívta a feleségét, hogy az nehezebb helyzetekben a vállán keresztül kártyájába kukucskáljon, és tanácsot adjon neki. Ellenfele ridegen alkalmazkodott a szabályokhoz, ellenben hébe-hóba megnyilatkozott az a gyöngéje, hogy többet jegyzett fel magának, mint amennyi járt. Ez annyi éberséget követelt a fuvarostól, hogy sem szemének, sem fülének nem lehetett más dolga. Így lassanként a kártya teljesen magára vonta a figyelmét; semmi másra nem gondolt, amíg csak egy vállára ereszkedő kéz eszébe nem juttatta Tackleton jelenlétét.
- Bocsásson meg, ha zavarom, de négyszemközt volna egy szavam...
- Éppen én adom a lapot - mondta a fuvaros. - Nehéz a helyzet.
- Csakugyan nehéz - felelte Tackleton. - De jöjjön már.
Sápadt arcában volt valami, aminek hatására a másik tüstént fölkelt, és gyorsan megkérdezte: - Mi baj?
- Csitt, John Peerybingle - mondta Tackleton. - Nagyon sajnálom a dolgot. Igazán nagyon sajnálom. Féltem ettől. Első pillanattól fogva gyanakodtam.
- Mi az? - kérdezte riadt képpel a fuvaros.
- Csitt. Megmutatom, ha velem jön.
A fuvaros szótlanul ment utána. Áthaladtak az udvaron, a ragyogó csillagok alatt, beléptek egy kis oldalajtón Tackleton irodájába, ahonnan egy üvegablakon át be lehet pillantani az éjszakára lezárt raktárhelyiségbe. Az irodában nem volt lámpa, de a kivilágított raktárból kiszűrődött a fény.
- Várjon egy pillanatig - szólt Tackleton. - Mit gondol, lesz elég ereje ahhoz, hogy benézzen az ablakon?
- Miért ne volna? - csodálkozott a fuvaros.
- Még egy pillanat... - tartóztatta Tackleton. - Nehogy erőszakoskodjék! Az ilyesmi hiábavaló és veszedelmes. Maga erős ember, még gyilkolni talál, mielőtt meggondolná.
A fuvaros rábámult, aztán megtántorodott, mint akit mellbe vágtak. Egy lépéssel az ablaknál termett, és meglátta...
Ó, árnyékba borult tűzhely! Ó, hűséges tücsök! Ó, csalfa asszony!
...Meglátta Pöttyöt az öregúrral, de nem volt az már öreg, hanem nyalka legény, egyenes, mint a nádszál, kezében a fehér parókával, amely megnyitotta előtte az ő immár szerencsétlen, elárvult otthonuk ajtaját. Látta Pöttyöt, amint a hozzáhajló férfi suttogó szavára figyel, és eltűri, hogy az átkarolja a derekát, mialatt a homályos folyosón haladnak az ajtó felé. Látta, amint megállnak, Pötty megfordul - ó, hogy így kell látnia az arcot, az arcot, amelyet annyira szeret! -, és látta, amint Pötty a tulajdon kezével igazítja vissza a parókát a férfi fejére, kacagva, mintha az ő gyanútlan természetét kacagná ki!
Először ökölbe szorította izmos jobbját, mintha egy oroszlánt akarna leütni. De tüstént kinyitotta, és széttárta az ujjait Tackleton szeme láttára. Hiszen szerette az asszonyt, még most is. De mikor azok kimentek, akkor az asztalra borult a fuvaros, és olyan gyöngének érezte magát, mint egy kisgyerek.
Pötty útra készen tért vissza a szobába. Ő addigra már állig beburkolózva a lovával és a csomagokkal foglalatoskodott.
- Gyerünk, édes John! Jó éjszakát, May! Jó éjszakát, Bertha!
Meg tudta csókolni őket? Képes volt vígan, kedvesen búcsúzkodni? Arca pirulás nélkül mert mutatkozni előttük? Igen, Tackleton éles szemmel figyelte - Pötty képes volt minderre.
Tilly a babát csitítgatta, s vagy tízszer is föl-alá járt Tackleton útjában, álmosan ismételgetve:
- Mikor megtudták, hogy ők mennek hozzájuk feleségül, akkor majd megszakadt a szívük, és apjuk azért ámította őket gyerekkoruktól fogva, hogy most összetörje a szívüket.
- Add ide a kisbabát, Tilly. Jó éjszakát, Tackleton úr! Uramisten, hol van John?
- Gyalog vezeti a lovat - mondta Tackleton, mialatt az ülésbe segítette.
- Gyalog akarsz menni, édes John? Éjszaka?
A férj bebugyolált feje sebesen rábólintott. Amint az álnok idegen és a kis pesztonka is helyükön ültek, a vén ló megindult. Boxer, a mit sem sejtő Boxer, előrerohant, visszarohant, újra meg újra körülugrálta a szekeret, s oly diadalmasan és vidáman ugatott, mint talán még soha.
Tackleton is eltávozott, hazakísérte Mayt és anyját. A szegény Caleb leült a tűzhely elé, a lánya mellé, lelke aggodalommal és önváddal teli. Töprengve nézte leányát, és még egyre mondogatta magában: "Ezért ámítottam piciny gyermekkora óta, hogy most összetörjem a szívét!"
A kisbaba tiszteletére mozgásba hozott játékszerek rég lejártak, és megálltak valamennyien. A homályos világításban, mély csöndben a rendíthetetlen nyugalmú babák, a kitágult szemű és orrú mozgékony hintalovak, az utcaajtóban álló öregurak - akik most kétrét görbedtek megroggyant térdükön és bokájukon -, a ferde képű diótörők, sőt még a vadállatok is, amint párosával haladtak Noé bárkája felé, akárcsak egy csoport sétáló intézeti növendék - mind, mind olyanok voltak, mintha csodálkozásukban meredtek volna mozdulatlanná, azon való csodálkozásukban, hogy bármilyen körülmények között is: Pötty csalfa lehet, és hogy Tackletont szeretheti valaki.
HARMADIK CIRPEGÉS
Tízet ütött a sarokban a hollandi óra, amikor a fuvaros letelepedett a házitűzhely mellé. Oly zavart és bánatos volt a lelke, hogy úgy látszik, egészen megrémítette a kakukkot, amely a lehető legrövidebbre fogta a maga tíz kakukkolását, aztán hanyatt-homlok ugrott vissza a mór stílű palotába, s úgy becsapta maga után a kis lappancsot, mintha ez a rendkívüli látvány túlságosan sok volna érző szívének.
Ha a kis Kaszásember a világ legélesebb kaszájával volna fölszerelve, és minden suhintással a fuvaros szívébe vágna bele, akkor sem szabdalhatná, akkor sem sebezhetné meg úgy, ahogy Pötty cselekedte.
Ez a szív annyira tele volt Pötty iránt érzett szerelemmel, annyira hozzá volt kötve a kedves emlékek megszámlálhatatlan szálával, amelyeket az asszonyka mindennapos, sok-sok gyöngédsége szőtt eggyé, oly édesen és oly erősen magába zárta asszonyát ez a szív, oly őszinte és komoly volt a maga hűségében, oly erős a jóban és oly gyönge a rosszban, hogy eleinte sem dühös szenvedélyt, sem bosszúvágyat nem tudott táplálni, és csak arra volt hely benne, hogy bálványának összetört képét őrizze.
De lassan-lassan, amint a fuvaros magát emésztve ült a most hideg és sötét tűzhely mellett, más, vadabb gondolatok ébredeztek benne, mint ahogy a haragvó szél ébred föl az éjszakában. Az idegen itt van, a meggyalázott födél alatt! Három lépéssel eljuthat szobája ajtajához. Egy ütéssel rátörhet. "Még gyilkolni talál, mielőtt meggondolná" - mondta Tackleton. De gyilkosság volna ez, ha időt hagyna a bitangnak, hogy védje magát? Hiszen az a fiatalabbik...
Rosszkor jött gondolat volt ez ebben a sötét lelkiállapotban.
Dühös gondolat volt, valami bosszúálló cselekedetre ösztökélte, ami kísértetek tanyájává változtatná a derűs hajlékot, hogy aztán magányos utasok el se merjenek majd menni mellette éjnek idején, és félénk természetű emberek viaskodó árnyakat lássanak majd az összetört ablakok mögött, mikor elbújik a hold, és vad küzdelem lármáját hallják, mikor vihar dühöng.
Az a fiatalabbik! Igen, igen, valami szerelmes, aki elhódította a szívet, amelyhez ő sohasem tudott hozzáférkőzni. Talán régebben választott szerelmes, akire gondolt, akiről álmodott az asszony, akiért epekedett, sóvárgott egyre, míg ő oly boldognak hitte maga mellett! Ó, halálos kínszenvedés csak gondolni is erre!
Pötty az emeleten a babát fektette le. Amint a fuvaros magát emésztve ült a tűzhely mellett, az asszony észrevétlenül odalépett hozzá, és lábához tolta a zsámolyt. John csak a rászakadó nyomorúság dübörgését hallotta, semmi más hangot nem fogott fel. Csak azt vette észre, hogy az asszony kezére teszi a kezét, és látta, hogy felnéz az arcába.
Csodálkozva? Nem. Első pillanatra azt hitte, kénytelen volt újra ránézni, hogy megbizonyosodjék az igazságról. Mohó és kutató volt a pillantása, de nem csodálkozott. Előbb felajzott volt és komoly; amikor megértette férjének gondolatait, akkor különössé vált, vaddá, ijesztővé változott, aztán semmit sem lehetett látni rajta, mert az asszony szemét elfödte összekulcsolt kezével, lehajtotta a fejét, és a haja előrehullott.
Még ha isteni hatalom volna a fuvaros kezében, akkor is több lakoznék benne az irgalomnak még istenibb erényéből, hogysem egy leheletével is megbántaná ezt az asszonyt. De nem tudta elviselni a látványt, hogy így kuporog előtte azon a zsámolyon, amelyen annyi szeretettel és büszkeséggel szokta nézegetni ártatlan és vidám korában. Amikor Pötty fölkelt és sírva távozott, szívesebben látta maga mellett az üres helyet, mint az asszonynak oly sokáig imádott személyét. Ez maga mindennél keservesebb gyötrelem volt, mert eszébe idézte, mennyire magára maradt, és hogy szertefoszlott az az erős kötelék, amely eddig az élethez fűzte.
Minél inkább érezte ezt, és minél inkább tudta, hogy könnyebben elviselné, ha időnek előtte halva látná őt, keblén a kisgyerekkel, annál nagyobbra nőtt és annál erősebben lángolt fel ellenfele iránt érzett haragja. Körülnézett, fegyvert keresett.
Puska lógott a falon. Leakasztotta, néhány lépést tett az álnok idegen szobája felé. Tudta, hogy a puska töltve van. Az a homályos gondolat lett úrrá rajta, hogy ezt az embert éppoly jogosan lőheti le, mint valami vadállatot. Ez a gondolat addig növekedett lelkében, míg végre szörnyű démon lett belőle, amely tökéletesen elűzött minden szelídebb gondolatot, és megkezdte a maga korlátlan uralmát fölötte.
De rosszul mondom. Nem űzött el minden szelídebb gondolatot, csak ügyesen átalakította őket. Korbáccsá változtatta, hogy hajszolhassa velük Johnt, vérré változtatta a vizet, a szerelmet gyűlöletté, a szelídséget vak dühvé. Pötty szomorú, alázatos arca, amely még mindig ellenállhatatlan erővel apellált gyöngédségére és irgalmára, egy pillanatra sem tűnt el lelkéből, de éppen jelenléte kényszerítette arra, hogy az ajtó felé induljon, és megragadja a fegyvert, ez illesztette ujját görcsösen a puska ravaszára, ez kiáltotta: "Öld meg! Az ágyában!"
Megfordította a puskát, hogy agyával verje be az ajtót. Már a magasba emelve tartotta; valami homályos szándék volt az elméjében, hogy odakiáltson annak az embernek: "Meneküljön, az isten szerelméért, az ablakon keresztül!..."
...És ekkor hirtelen a kandallót izzó fénnyel megvilágította a fellobbanó tűz, és a tűzhelyen cirpegni kezdett a tücsök.
Semmiféle hang, semmi emberi szó, még Pötty szava sem lett volna képes így megindítani, így ellágyítani Johnt. Mintha újra elhangzottak volna azok az egyszerű szavak, amelyekkel Pötty arról beszélt, hogy mennyire szereti a tücsköt; újra a szeme előtt állott, remegve, komolyan, mint akkor; kedves hangja - ó, ez a hang igazán arra való, hogy a becsületes ember házimuzsikája legyen tűzhelye mellett! - átjárta énjét, életre ébresztette, és cselekvésre sarkallta.
Visszatámolygott, mint az alvajáró, aki szörnyű álomból ébred. A puskát félretette. Arca előtt összekulcsolt kézzel ismét a tűzhely elé ült, fájdalma könnyekben olvadt fel.
Ekkor a tücsök kilépett a tűzhely mögül, és tündér képében elébe állt.
- "Szeretem a tücsköt - ismételte a tündéri hang ezeket az emlékezetében jól megőrzött szavakat -, mert oly sokszor hallottam szavát, és mert ez az egyszerű muzsika annyi gondolatot ébreszt bennem."
- Így mondta - szólt a fuvaros. - Igaz.
- "Boldog a mi otthonunk, John, és ezért szeretem a tücsköt..."
- Boldog volt, Isten a tanúm - felelte John. - Ő tette boldoggá, mindmostanig.
- "Oly bájos volt és szelíd, oly házias, vidám, szorgalmas és jókedvű" - folytatta a hang.
- Máskülönben nem is szerettem volna annyira.
A hang kiigazította: - "Szeretném."
- Szerettem volna - ismételte a fuvaros. De már nem olyan keményen. Dadogó nyelve ellenállt az akaratának, s a maga módján akart beszélni, a maga és az ő nevében.
A tündér kérlelően emelte föl a kezét:
- "Tulajdon házitűzhelyedre kérlek..."
- A tűzhelyre, amelyet ő romba döntött - vágott közbe a fuvaros.
- "A tűzhelyre, amelyre ő áldást hozott és ragyogást - mondta a tücsök. - A tűzhelyre, amely nélküle csak néhány darab kő, tégla, rozsdás vasrostély. Őáltala lett otthonodnak oltára, amelyen minden este feláldoztál valami alacsony szenvedélyt vagy vágyakozást, nemes áldozatul ajánlottad fel nyugodt kedélyedet, bízó természetedet, szeretettől kicsorduló szívedet, úgyhogy ennek a szegény tűzhelynek a füstje illatosabban szállt fel, mint a legdrágább tömjéné, amit a világ minden cifra templomában a leggazdagabb oltárok előtt égetnek. Tulajdon tűzhelyedre kérlek, a csöndes szentélyben, amelyet körülleng a belőle áradó szelíd emlékezés: Hallgasd meg őt! Hallgass meg engem! Hallgass mindarra, ami házitűzhelyed nyelvén szól hozzád!"
- És őt védelmezi? - kérdezte a fuvaros.
- "Csak őt védelmezheti, ami a házitűzhely nyelvén szól. Mert igazat szól."
Fejét kezébe rejtve és gondolataiba mélyedve ült székében a fuvaros, a jelenés pedig ott állt mellette, bűvös hatalmával irányította gondolatait, mintegy tükörben vagy képen mutatva mindent előtte. És a jelenés nem volt egyedül. A tűzhelyről, a kéményből, az óráról, a pipából, a teáskannából és a bölcsőből, a padlóról, a falakról, a mennyezetről és a székekről, a kint álló szekérről és a bent álló pohárszékről, a háztartási eszközökről - minden tárgyból és minden helyről, amely valaha közel állott az asszonykához, s amellyel valamiféle emlék fonódott össze a boldogtalan férj lelkében: mindenünnen tündérek rajzottak elő. Nem azért, hogy mellette álljanak, mint a tücsök, hanem azért, hogy megadják a tiszteletet Pötty képmásának, és buzgólkodjanak, sürögjenek-forogjanak körülötte. És megrángatták a fuvaros kabátja ujját, hogy észrevegye, amikor ez a képmás megjelenik, maguk pedig körégyűltek, átkarolták, virágot szórtak a lába elé. Pici kezükkel koszorút akartak fonni szép fejére, hogy megmutassák, mennyire kedvelik, mennyire szeretik, és hogy semmiféle csúf, gonosz vagy vádaskodó teremtés nem dicsekedhetik az ismeretségével, senki más, csak ők, ezek a játékos és megbocsátó szellemek.
A fuvaros gondolatai csak a képmás körül forogtak. És a képmás nem hagyta el.
Varrogatva ült az asszonyka a tűz mellett, és halkan dúdolt magában. Oly vidám, oly szorgalmas a kis Pötty! A tündérek, mintha csak egyet gondolnának, a fuvaroshoz fordulnak valamennyien, és mintha azt mondanák: "Ez hát az a könnyűvérű asszony, aki miatt bánkódol?"
Odakint vidám hangok hallatszanak, zeneszó, hangos beszéd, kacagás. Egy sereg tréfacsináló tódul be, köztük May Fielding és jó néhány csinos leány. Pötty a legszebb valamennyi közt, éppen olyan fiatal, mint a többiek. Érte jönnek, táncba készülnek. Ha egy pici láb valaha táncra termett, az övé bizonyosan arra. De Pötty nevet, fejét rázza, a tűzhelyen fövő ételre mutat és a megterített asztalra, olyan diadalmas büszkeséggel, hogy ettől még bájosabb lesz, mint annak előtte volt. Vidáman elküldi őket, egyenként int a távozóknak, akik táncolni szerettek volna vele, oly tréfás közömbösséggel, hogy ettől tüstént vízbe ölhetnék magukat, ha szerelmesek volnának belé, márpedig többé-kevésbé bizonyára szerelmesek voltak, akár akarták, akár nem. Pedig a közömbösség nem illik Pötty természetéhez. Nem bizony. Mert íme, most egy bizonyos fuvaros lép be az ajtón, és lám, ezt hogy fogadja!
Kitágult szemmel fordulnak ismét felé a tündérek, mintha azt mondanák: "Ez hát az az asszony, aki hűtlenné lett hozzád?"
Árnyék borul a tükörre, a képre - már nevezzétek, ahogy akarjátok. Az idegen hatalmas árnyéka, ahogyan először jelent meg e ház födele alatt, eltakarta a tükröt, és kizárt belőle minden más képet. Hanem a serény tündérek úgy dolgoznak, mint a méhek, hogy újra megtisztítsák. És Pötty ismét megjelenik benne. Most is ragyogó, most is gyönyörű.
Bölcsőjében ringatja a kisbabát, halkan énekel, fejét lehajtja egy férfivállra, amelynek mása éppen annak a töprengő férfiúnak a válla, aki mellett a tücsök-tündér áll.
Az éjszaka - az igazi éjszakát értem, nem a tündéridő szerint valót - világosodófélben volt; amikor a fuvaros ennyire jutott gondolataiban, előbukkant a hold, és fényesen ragyogott az égen. Talán a lelkében is felvillant valami szelíd, nyugodt fény: józanabbul tudott a történtekre gondolni.
Bár az idegen árnyéka időnként ráesik még a tükörre - mindig felismerhetően, hatalmas arányokban, éles körvonalakkal -, mégsem oly sötét már, mint az imént. Amikor megjelenik, a tündérek felháborodott kiáltásban törnek ki, és pici karjuk-lábuk elképzelhetetlen gyorsasággal dolgozik, hogy eltörölje a képet. S amikor ismét előtűnik Pötty és férje előtt áll egész csillogó szépségében, a tündérek lelkendezése nem ismer határt.
Sohasem mutatják másnak, mint szépnek, ragyogónak, hiszen házitündérek ők, akik előtt a csalfaság egyértelmű a megsemmisüléssel. Az ő szemükben tehát Pötty csak az a tevékeny, sugárzó, bájos kis teremtés lehet, aki a fuvaros otthonának mindig fényes napja volt.
Csodálatosan izgatottak, amikor megmutatják őt a kisbabával együtt. Egy csomó öregasszonnyal beszélget, s egyszerre úgy tesz, mintha ő is öreg matróna volna: higgadtan, komolyan, öregesen támaszkodik férje karjára, és csöppnyi fiatal teremtés létére megpróbálja elhitetni a világgal, hogy minden hiúságról lemondott már, és az anyaság csöppet sem újszerű számára; de egy lélegzetre megmutatják azt is, amint esetlenségéért kineveti a fuvarost, megigazítja a gallérját, hogy csinosabb legyen, és vidáman lépdel végig a szobán, hogy táncolni tanítsa!
Ismét a fuvaros felé fordulnak, és rávetik csillogó tekintetüket, amikor a vak leány társaságában mutatják Pöttyöt, mert az asszonyka derűt és elevenséget visz ugyan magával mindenhová, ahol csak megfordul, de Caleb Plummer házában túláradóan megtetézi mind a kettőt. A vak leánynak Pötty iránt érzett szeretete, bizalma és hálája, Pötty igyekezete, hogy elhárítsa magától Bertha köszönetét, ügyes kis fogásai, hogy látogatásának minden pillanatát hasznos munkával töltse ki, s valójában keményen dolgozzék, amikor úgy tesz, mintha pihenne, jósága, ahogy mindenféle ízes falattal ellátja a pikniket - a borjúhúsos-sonkás pástétom meg a sör! -, ragyogó arcocskája, amikor az ajtón belép, vagy amikor búcsúzik, önmagának az a csodálatos kiteljesedése, ami csinos lábától a feje búbjáig elömlik egész valóján attól, hogy mindebben részt vehet, hogy szükség van itt rá, és nélküle meg sem lehetnének - ebben mind, mind örömüket lelik a tündérek, és ezért még jobban szeretik. És ismét egyszerre vetik kérlelő tekintetüket Johnra, és miközben egyik-másik kedveskedve búvik meg Pötty szoknyájának ráncai közt, mintha azt kérdezné a ház urától: "Ez hát az az asszony, aki visszaélt a bizalmaddal?"
E gondolatokkal teljes hosszú éjszakán nem egyszer, nem is kétszer, nem is háromszor vetítik elébe, amint kedvenc helyén üldögél, fejét lehajtja, kezét homlokára kulcsolja, haja arcába hull. Úgy, ahogy utoljára látta. És ilyenkor a tündérek nem fordulnak már a fuvaros felé, nem is néznek rá, hanem szorosan az asszonyka köré gyűlnek, vigasztalják, csókolgatják, vetélkedve mutatják ki szeretetüket és gyöngédségüket, férjéről pedig valamennyien megfeledkeznek.
Így telt el az éj. Lement a hold, a csillagok sápadozni kezdtek, pirkadt a hideg téli hajnal, aztán fölkelt a nap. A fuvaros még mindig töprengve ült a tűzhely mellett, ahol az éjszakát töltötte, fejét kezébe temetve. A hűséges tücsök egész éjjel hallatta hangját. A házitündérek egész éjjel szorgoskodtak körülötte. Pötty pedig egész éjjel szeretetre méltónak és tisztának látszott a tükörben - csak abban a pillanatban nem, amikor az az árnyék rávetődött.
Magasan járt már a nap, amikor a fuvaros felállt ültő helyéből, megmosakodott és felöltözött. Megszokott, kedves foglalatosságaival nem tudott törődni, ezekhez nem volt lelkiereje - de ez nem nagy baj, hiszen ma van Tackleton esküvője, s John már úgy intézkedett, hogy egy megbízottja végezze az ő szokásos körútját. Azt hitte még akkor, hogy vígan megy a templomba Pöttyel együtt. De hát ennek a tervnek már vége. És ma van az ő házassági évfordulójuk is. Ó, ki hitte volna, hogy így végződjék ez az esztendő!
Azt várta, hogy Tackleton korán reggel meglátogatja; ebben nem is csalódott. Alig járt néhány percig fel-alá a ház előtt, látta, hogy a játékkereskedő kocsija már jön az úton. Amint közeledett, a fuvaros észrevette, hogy Tackleton nyalkán kiöltözködött az esküvőre, még a ló fejét is szalagokkal és bokrétákkal díszítette fel. A ló inkább hasonlított vőlegényhez, mint Tackleton, ennek félig lehunyt szeme ugyanis kellemetlenebb kifejezésű volt, mint valaha.
Hanem a fuvaros nem törődött ezzel. Máson járt az esze.
- John Peerybingle - mondta részvevő arccal Tackleton -, hogy érzi magát ma reggel, kedves barátom?
- Keserves éjszakám volt, Tackleton úr - rázta fejét a fuvaros -, mert nagyon megzavarodtam. De ennek már vége. Félórácskát rászánhatna egy kis bizalmas beszélgetésre?
- Hiszen azért jöttem - és Tackleton leszállt a kocsiról. - Sose törődjék azzal a lóval. Nyugodtan megáll, ha a gyeplőt a kapufélfára dobjuk, és egy kis szénát ad neki.
A fuvaros hozta a szénát az istállóból, a ló elé vetette, aztán bementek a házba.
- Nem délelőtt lesz az esküvő, ugye? - kérdezte John.
- Nem. Ráérünk. Van elég időnk.
Mikor a konyhába léptek, Tilly Slowboy éppen kopogtatott az idegen ajtaján, amit a konyhától csak néhány lépcső választott el. A kulcslyukra tapasztotta egyik vörös szemét (mert Tilly egész éjszaka sírt, mivelhogy sírt az asszonya is), még hangosabban kopogtatott, és látszott rajta, hogy meg van rémülve.
- Instállom, nem hallja a kopogást? - mondta körülnézve Tilly. - Remélem, nem halt meg, instállom.
Ezt az emberbaráti kívánságot Slowboy kisasszony többrendbeli újabb kopogtatással és az ajtó rugdalásával tette nyomatékosabbá. De ennek sem volt foganatja.
- Ne menjek oda? - kérdezte Tackleton. - Különös dolog.
A fuvaros elfordult az ajtótól, és intett, hogy menjen, ha akar.
Tackleton tehát segítségére ment Tilly Slowboynak, ő is kopogtatott és rugdosott, ő sem kapott választ. De eszébe jutott, hogy megpróbálkozik a kilinccsel. Az ajtó könnyűszerrel kinyílt. Bedugta a fejét, benézett, be is ment, csakhamar ismét kiszaladt.
- John Peerybingle - suttogta a fuvaros fülébe -, remélem semmi... semmi elhirtelenkedett dolog nem történt az éjjel?
A fuvaros gyorsan feléje fordult.
- No, mert az idegen nincs itt - mondta Tackleton -, az ablak pedig tárva. Nem látok semmi nyomot - persze, a szoba majdnem egy szinten van a kerttel -, de megijedtem, hátha valami verekedés volt. Nem?
- Nyugodjék meg - mondta a fuvaros. - Este bement a szobájába, én egy szóval se, egy ujjal se bántottam. Azóta senki nem lépett be oda. A maga akaratából ment el. Én is boldogan mennék ki az ajtón, és holtomig szívesen járnék koldulva házról házra, csak megváltoztathatnám úgy a múltat, hogy ez az ember sohase jött volna ide. De hát jött, és elment. Nekem már semmi dolgom vele.
- Ez aztán könnyen megúszta - szólt Tackleton, és helyet foglalt egy széken.
A csúfondáros megjegyzés nem talált célba. A fuvaros is leült, egy időre kezébe temette arcát, mielőtt beszélni kezdett.
- Ön megmutatta nekem tegnap a feleségemet - mondta végül -, a feleségemet, akit szeretek, amint titkon...
- És gyöngéden - adta szájába a szót Tackleton.
- ...segített annak az embernek az álorcáskodásban, és alkalmat adott rá neki, hogy kettesben találkozzanak. Azt hiszem, nincs olyan látvány a világon, amit ne szívesebben láttam volna ennél. És azt hiszem, nincs ember a földön, akitől szívesen fogadtam volna, hogy megmutatja ezt nekem.
- Bevallom, én mindig gyanakodtam - mondta Tackleton. - Talán éppen ezért nem láttak itt szívesen.
- De mivelhogy megmutatta - a fuvaros ügyet sem vetett a közbeszólásra -, és mivelhogy látta őt, a feleségemet, akit szeretek - hangja, keze, szeme nyugodtabbá és biztosabbá vált, miközben ezeket ismételte, nyilván valami szilárd elhatározását hajtotta végre -, mivelhogy látta őt erről a rossz oldaláról, illő és igazságos, hogy lássa az én szememmel is. Nézzen bele a szívembe, és tudja meg, hogyan vélekedem én erről a dologról. Mert én már eldöntöttem, hogy mit tegyek. - Figyelmesen nézett a másikra. - És semmi sem változtathat az elhatározásomon.
Tackleton néhány általános, helyeslő szót mormogott arról, hogy egy és másnak csakugyan érvényt kell szerezni, de volt valami a házigazda viselkedésében, amitől megszeppent. Akármilyen egyszerű, csiszolatlan ember volt is a fuvaros, érzett rajta valami méltóság, nemesség, amit csak a lelkében lakozó nagylelkű becsületesség önthetett belé.
- Egyenes és faragatlan ember vagyok én - folytatta a fuvaros -, igen kevés a jó tulajdonságom. Nem vagyok okos, azt is jól tudja. Fiatal sem vagyok. Szerettem az én kis Pöttyömet, mert gyermekkora óta láttam növekedni az apja házában, és tudtam, milyen drága teremtés. Ő volt az én életem hosszú éveken át. Sok ember van, aki különb nálam, de nem hinném, hogy egy is tudta volna úgy szeretni az én kis Pöttyömet, mint én.
Elhallgatott, kis ideig kopogott sarkával a padlón, aztán így folytatta:
- Gyakran elgondoltam, hogy ha nem is vagyok méltó hozzá, gyöngéd férj leszek, s talán jobban megbecsülöm, mint akárki más. Így hallgattattam el a félelmemet, és kezdtem hinni, hogy mégiscsak lehetséges a házasságunk. Végre úgy is történt, összeházasodtunk.
- Hm - mondta Tackleton, és jelentősen rázogatta a fejét.
- Vizsgálgattam magamat, tudtam, hogy milyen vagyok, és azt is, mennyire szeretem, és milyen boldog leszek - folytatta a fuvaros. - De most érzem, hogy... hogy őt nem figyeltem meg eléggé.
- Az bizonyos - szólt közbe Tackleton. - Könnyelmű, léha, állhatatlan teremtés. Szereti, ha bámulják. Nem figyelte meg? Tökéletesen vak volt! Az ám!
- Jobb volna, ha nem szakítana félbe - mondta ridegen a fuvaros -, amíg nem értett meg. S még nagyon messze jár attól, hogy megértsen. Ha tegnap leütöttem volna azt az embert, aki egy szót mer szólni ellene, nohát ma a lábammal taposom széjjel a képét, még ha a tulajdon testvérem is!
A játékkereskedő elképedten bámult rá. A fuvaros szelídebb hangon folytatta:
- Meggondoltam-e vajon, hogy ezt a fiatal, szép lányt elszakítom ifjú társaitól, elragadom arról a helyről, amelynek dísze volt és legragyogóbb pici csillaga - elviszem, hogy bezárjam a magam szomorú házába, és itt tartsam az én unalmas társaságomban... Meggondoltam-e? Mennyire nem illek én az ő vidám lényéhez, milyen súlyos teher a magamfajta nehézkes észjárású ember az ő gyors eszének? Meggondoltam-e, hogy nem volt az se érdem, se jog, ha szerettem őt, hiszen mindenki szerette, aki csak ismerte... Sose gondoltam meg biz én. Kihasználtam bizakodó természetét, kedvességét, és feleségül vettem. Bár ne tettem volna. Az ő érdekében mondom ezt, nem magamról szólok.
A játékkereskedő mozdulatlanul bámult rá. Még a félig lecsukott szemét is kinyitotta.
- Áldja meg őt az Isten - folytatta a fuvaros -, amiért olyan édes állhatatossággal próbálta ezt titkolni előlem. Nekem pedig bocsássa meg az Isten, hogy a lassú eszemmel hamarább ki nem találtam. Szegény kisgyerek, szegény Pötty! Hogy nem jöttem rá erre, mikor pedig láttam, hogy könnyel telik meg a szeme, valahányszor olyan házasságról esik szó, mint a miénk! Pedig százszor is láttam ajkának titkos reszketését, és tegnap éjszakáig még csak nem is gyanítottam, miért reszket! Szegény leányka! Hogyan is remélhettem, hogy szerelmes lesz belém? Hogyan is hihettem, hogy belém szeret!
- Úgy mutatta - szólt Tackleton. - Sőt annyira mutatta, hogy az igazat megvallva éppen ezért fogtam gyanút.
És bizonygatni kezdte, hogy mennyivel különb May Fielding, mert az egyáltalán nem tesz úgy, mintha szerelmes volna belé.
- Megpróbálta - mondta a szegény fuvaros még izgatottabban, mint ahogy eddig beszélt -, csak most kezdem érteni, milyen nehéz fáradsággal próbálta meg, hogy kötelességtudó, buzgólkodó feleségem legyen. Milyen jó volt, milyen sokat tett! Milyen derék, erős szíve van! Erről csak az a boldogság tanúskodhatik, amit a házam födele alatt megismertem. Segítség és vigasztalás lesz ez nekem, amikor egyedül maradok itt.
- Egyedül marad itt? Akkor hát mégsem tesz úgy, mintha semmiről sem tudna?
- A legnagyobb szívességet akarom megtenni neki, s a legnagyobb kárpótlást nyújtani, ami csak kitelik tőlem. Megszabadítom ennek az össze nem illő házasságnak mindennapos gyötrelmétől s attól a küzdelemtől, hogy a szenvedését eltitkolja. Olyan szabad lesz, amilyen szabaddá csak tehetem.
- Maga akar neki kárpótlást adni? - kiáltott fel Tackleton, és nagy fülét rángatta, csavargatta. - Itt valami félreértésnek kell lenni. Bizonyára nem ezt akarta mondani.
A fuvaros gallérjánál fogva megragadta a játékkereskedőt, és megrázta, mint egy zsákot.
- Hallgasson ide - mondta. - És vigyázzon, hogy jól értse a szavamat. Hallgasson ide. Világosan beszélek?
- Nagyon világosan - felelte Tackleton.
- És komolyan?
- Úgy tesz, mintha nagyon is komolyan beszélne.
- Itt ültem ma éjszaka a tűzhely mellett, egész éjszaka! - kiáltotta a fuvaros. - Azon a helyen, ahol mellettem szokott ülni, és szelíd tekintetével engem néz. Emlékezetembe idéztem egész életét, napról napra. Elvonult előttem ennek az édes teremtésnek minden lépése, minden cselekedete. És lelkemre mondom: ha van Isten, aki meg tudja ítélni az ártatlanokat és a bűnösöket, akkor ő ártatlan!
Ó, ti derék házitücskök! Ti hűséges házitündérek!
- A csalódás és harag már elszállt belőlem - folytatta a fuvaros. - Nem maradt a lelkemben más, csak a bánat. Egy szerencsétlen pillanatban visszatért a feleségem régi kedvese, aki jobban illik az ízléséhez meg a korához, mint én, akit talán akarata ellenére hagyott el énmiattam. És ebben a szerencsétlen pillanatban, meglepetésében, amikor ideje sem volt, hogy meggondolja, mit cselekszik, csalfaságba keveredett azzal, hogy titkolózott. Kettesben beszélt vele az este, ennek mi is tanúi voltunk. Rosszul tette. De egyébként ártatlan, ha van még igazság a földön.
- Hát ha ez a véleménye... - kezdte Tackleton.
- Hadd menjen hát - folytatta a fuvaros. - Menjen, és én áldom azért a sok boldog óráért, amit nekem adott, és megbocsátok minden gyötrelemért, amit okozott. Menjen, és legyen olyan nyugodt a lelke, amilyennek én kívánom. Sohasem fog gyűlölni engem. Jobban fog szeretni, mint most, ha nem támasztok akadályt az útjába, és könnyebben viseli a bilincset, amit én raktam rá. Ma van az évfordulója annak, hogy oly keveset törődve boldogságával, elhoztam őt az otthonából. A mai napon térjen vissza hát oda, és én soha többé nem fogom zavarni. Apja, anyja itt lesznek ma - úgy terveztük, hogy együtt üljük meg az évfordulót -, ők majd hazaviszik. Megbízhatom benne ott is éppen úgy, mint akárhol másutt. Gyalázat nélkül hagy el, és tudom, hogy úgy is fog élni. Ha meghalok, könnyen meghalhatok, és ő még mindig ifjú lesz, néhány órája ugyanis meglehetősen elment az életkedvem. Én meghalok, ő pedig majd meglátja, hogy megemlékeztem róla, és az utolsó percemig szerettem. Hát ez lett abból, amit maga mutatott nekem. Vége!
- Nem, John, nincs vége! Ne mondd még, hogy vége! Dehogyis vége! Hallottam nemes szavaidat. Nem tudnék elosonni innét úgy, mintha nem tudnám azt, ami mélységes hálával tölt el. Ne mondd, hogy köztünk mindennek vége, amíg még egyszer nem üt az óra!
Az asszony kevéssel Tackleton után lépett volt be, s állva maradt az ajtóban. Tackletonra nem is nézett, pillantását férjére szegezte. Nem közeledett hozzá; olyan messzire állott, amennyire csak lehetett, s még akkor sem lépett közelebb, amikor komoly hangja egyre szenvedélyesebbé vált. Mennyire különbözött ebben is korábbi mivoltától!
- Emberi kéz olyan órát nem csinálhat, amely az elmúlt időt még egyszer megmutatná - felelte gyönge mosollyal a fuvaros. - De ha így akarod, legyen így, drágám. Majd üt az óra nemsokára. Mindegy, hogy mit beszélünk. Ennél különb dolgot szeretnék megtenni a kedvedért.
- No jó - mormogta Tackleton. - Nekem mennem kell. Mire az óra újra üt, indulok a templomba. Isten áldja, John Peerybingle. Sajnálom, hogy nélkülöznöm kell majd a társaságát. Sajnálom a veszteséget, meg az okát is.
- Világosan beszéltem? - kérdezte a fuvaros, amikor az ajtóig kísérte.
- Ó, nagyon.
- Nem felejti el, amit mondtam?
- Ha éppen kényszerít erre a megjegyzésre - mondta Tackleton, miután óvatosan felszállt kocsijára -, ki kell jelentenem: olyan váratlan volt az egész, hogy aligha felejtem el valaha.
- Annál jobb mindkettőnkre nézve. Isten áldja. Szerencsét, boldogságot.
- Azt kívánnám magának is. De hát hiába. Köszönöm. Köztünk maradjon (tudja, mit mondtam az imént), nemigen hiszem, hogy kevésbé lennék boldog a házaséletemben, amiért May nem forgolódott annyit körülöttem, és nem mutatott sok szeretetet. Isten áldja! Vigyázzon magára.
A fuvaros addig nézett utána, amíg a messziségben kisebbnek nem látszott, mint közelről a lova bokrétái és szalagjai, aztán mélyet sóhajtott, és nyugtalan, megtört ember módjára bolyongani kezdett a környező szilfák közt. Nem akart visszatérni a házba addig, amíg az óra ütni nem készül.
A magára hagyott asszonyka keservesen zokogott, de sokszor felszárogatta könnyeit, és elnyomta a zokogást; magában hajtogatta, hogy milyen jó, milyen kitűnő ember a férje - egyszer-kétszer föl is kacagott, olyan szívből, olyan diadalmasan és bolondosan (mert közben tovább sírt), hogy Tilly valósággal elborzadt.
- Jaj, instállom, ne tessék sírni - mondta Tilly. - Még sírba tetszik vinni a kisbabát, instállom.
- Elhozod-e majd néha az édesapjához - kérdezte szemét törölgetve az úrnője -, ha én már nem maradhatok itt, és haza kell mennem a szüleimhez?
- Jaj, instállom, ne tessék! - Tilly hátravetette fejét, és vad üvöltésbe tört ki: e pillanatban módfelett hasonlított Boxerhoz. - Jaj, instállom, ne tessék! Jaj, hogy van lelke-istene valakinek, hogy valakit ilyen szerencsétlenné tegyen! Ja-a-aj!
A lágyszívű Slowboy kisasszony itt oly siralmasan kezdett visongani (és visongását csak hangosabbá tette az, hogy olyan sokáig elfojtotta), hogy bizonyosan felébresztette volna a babát, s talán a nyavalya is kitörte volna a kicsikét rémületében, ha meg nem pillantja Caleb Plummert, amint lányát vezeti befelé. Ez a látvány ismét eszébe juttatta az illemet, néhány pillanatig tátott szájjal hallgatott, aztán rávetette magát az alvó kisbaba ágyára, lába vad vitustáncot járt a padlón, feje és arca feltúrta az ágyneműt - s ez a különös művelet szemmel láthatóan megnyugtatta.
- Mary! - kiáltotta Bertha. - Nem mentél el az esküvőre?
- Én mondtam neki, hogy maga sem lesz ott - súgta Caleb. - Hallottam az este, hogy mit beszélnek. De az Isten áldja meg - és a kis ember gyöngéden megfogta mindkét kezét -, törődöm is én azzal, hogy mit beszélnek. Nem hiszek nekik. Semmi ember vagyok, de ezt a semmit inkább darabokra tépetném, hogysem egy szót is elhiggyek abból, amit azok kieszeltek.
Átkarolta az asszonykát, és úgy dédelgette, ahogyan gyerekek szokták a babájukat.
- Bertha sehogy sem tudott otthon maradni ma reggel - folytatta. - Nem akarta a harangszót hallani, tudom, és nem akart a közelükben maradni az esküvőjük napján. Így hát jókor fölkerekedtünk, és idejöttünk. - Rövid szünet után így folytatta: - Töprengtem azon, hogy mit is cselekedtem. Addig vádoltam magam, hogy most már nem tudom, mivé legyek, hova forduljak. Ekkora keserűséget okozni a lányomnak! Végre úgy gondoltam, legjobb lesz megmondani neki az igazat, ha maga is segítségemre lenne. Akar segíteni? - kérdezte egész testében reszketve. - Nem tudom, milyen hatással lesz ez szegénykémre, mit gondol majd rólam; nem tudom, szereti-e még ezután is szegény apját? De neki mégiscsak jobb lesz, ha kijózanítjuk a csalódásból, én pedig viselem a következményeket, ahogy rászolgáltam.
- Mary - szólalt meg Bertha -, hol a kezed? Ó, itt van. - Mosolyogva ajkához vonta Pötty kezét, aztán karjába fűzte karját. - Hallottam, miket suttogtak rólad, mivel vádoltak tegnap este. Nem volt igazuk.
A fuvaros felesége hallgatott. Caleb válaszolt helyette:
- Nem volt igazuk!
- Tudtam! - kiáltott fel büszkén Bertha. - Én is ezt mondtam nekik. Méltatlannak tartanám, hogy egy szavukat is meghallgassam. Jogosan vádolni - őt? - És két kezében szorongatta Pötty kezét, arcával arcához simult. - Nem, annyira vak nem vagyok.
Apja az egyik oldalán állott, Pötty a másikon fogta a kezét.
- Ismerlek mindnyájatokat - folytatta a vak leány -, jobban, mint hinnétek. De senkit sem olyan jól, mint Maryt. Még téged sem, apám! Senki sem olyan igaz, olyan őszinte hozzám, mint ő. Ha ebben a pillanatban visszakapnám a látásomat, és egy szót sem szólna senki, akkor is megismerném, ezer közül is. Édes testvérem!
- Drága Berthám - mondta Caleb -, nyomja valami a lelkemet, és ezt el kell mondanom, amíg így hármasban vagyunk. Hallgass meg jó szívvel. Be kell vallanom valamit, édes lányom.
- Bevallani, apám?
- Eltávolodtam az igazságtól, és eltévedtem, lányom. - Caleb zavart ábrázatán szánalomra méltó kifejezés ült. - Eltávolodtam az igazságtól, mert jó akartam lenni hozzád... és kegyetlen lettem.
A leány odafordította csodálkozó arcát, és megismételte: - Kegyetlen?
- Túlságosan szigorúan vádolja magát, Bertha - mondta Pötty. - Te is ezt fogod mondani mindjárt. Te leszel az első, aki ezt mondja!
- Hogy ő kegyetlen lett volna hozzám! - kiáltott fel Bertha hitetlenül.
- Nem szándékosan, lányom - mondta Caleb. - De az voltam, bár tegnapig magam sem gyanítottam. Drága vak leányom, hallgass meg, és bocsáss meg nekem. Az a világ, amelyben éltél, szívecském, nem olyan, amilyennek én mutattam. Azok a szemek, amelyekben úgy bíztál, megcsaltak.
A leány még mindig feléje fordította csodálkozó arcát, de távolabb húzódott, és erősen belekapaszkodott barátnőjébe.
- Göröngyös volt az élet útja, szegénykém - folytatta Caleb -, és én simábbá akartam tenni a számodra. Megváltoztattam a dolgokat, átformáltam némely ember természetét, kitaláltam sok mindent, ami sohasem volt a világon, csak azért, hogy boldogabbá tegyelek. Titkolóztam előtted, ámítottalak, bocsássa meg a Jóisten, képzelt dolgokkal vettelek körül.
- De hát az élő emberek csak nem képzelt dolgok? - mondta gyorsan a leány. Erősen elsápadt, és még messzebb húzódott az apjától. - Az embereket nem változtathattad meg.
- Ezt is megtettem, Bertha - mondta Caleb. - Van valaki, akit ismersz, galambocskám...
- Ó, apám, hogy mondhatod, hogy ismerem? - s a lány szavában keserű szemrehányás csengett. - Kit, mit ismerhetek én? Én, akinek vezetője sincs. Én, a szerencsétlen vak!
Gyötrődő szívvel nyújtotta előre a kezét, mintha útját tapogatná, aztán búsan eltakarta az arcát.
- Az az ember, aki ma a templomban esküszik - mondta Caleb -, rideg, fukar, kegyetlen ember. Szívtelen gazdánk mindkettőnknek, évek óta. Csúnya az arca, gonosz a természete. Hideg és érzéketlen. Semmiben sem hasonlít ahhoz a képhez, amit én festettem róla, semmiben, gyermekem.
- Miért tetted ezt? - kiáltott fel a vak leány, és látszott rajta, hogy elviselhetetlenül szenved. - Miért tetted ezt, apám? Miért töltötted meg csordultig a szívemet, és miért törsz most belé, mint a halál, miért ragadod el mindazt, amit szerettem? Jaj, Istenem, milyen vak vagyok! Milyen gyámoltalan vagyok, milyen egyedül vagyok!
Apja búsan csüggesztette le a fejét. Válasza az a búbánat és szomorúság volt, amit érzett.
De alighogy megkezdődött a leány bánatának szenvedélyes kitörése, a tűzhely mögül egyszerre csak tücsökszó hallatszott, és ezt a cirpegést senki más nem hallotta, csak Bertha. Nem vidám cirpegés volt, hanem lassú, gyönge, szomorú hang, olyan szomorú, hogy a lánynak folyni kezdtek a könnyei, s amikor az a jelenés, amely egész éjszaka a fuvaros mellett állt, feltűnt a háta mögött és az apjára mutatott, Berthának úgy hullott már a könnye, mint a záporeső.
Nemsokára tisztábban hallotta a tücsök hangját, és vakságában is látta, amint a jelenés az apja körül lebeg.
- Mary - szólt a vak leány -, mondd el nekem, milyen az otthonom. Igazában milyen?
- Szegényes hely az, Bertha, hogy őszinte legyek: nagyon szegényes és csupasz. A ház aligha bírja ki még egy télen át a szelet meg az esőt. Olyan gyatrán védekezik az időjárás ellen, akárcsak apád a zsákvászon kabátjában - mondotta komoly, tiszta hangon Pötty.
- És az ajándékok? Amiknek annyira örültem, s mindig megérkeztek, valahányszor kívántam... Olyan örömmel fogadtam... - mondta reszketve. - Honnan jöttek? Te küldted?
- Nem.
- Hát ki?
Pötty látta, hogy tudja már. Nem felelt. A vak lány újra kezébe temette arcát, de másképpen, mint az imént.
- Egy pillanatra, édes Mary. Egy pillanatra csak. Gyere arrább velem. Beszélj halkan. Tudom, hogy te igazat szólsz. Nem akarsz becsapni, ugye?
- Nem, Bertha, igazán nem.
- Ebben bizonyos vagyok. Sokkal inkább sajnálsz annál. Mary, nézz a szoba másik végébe, ahol imént álltunk, ahol az apám van, az apám, aki oly részvevő lélek, és úgy szeret engem. Nézz oda, és mondd meg, mit látsz?
- Látok - mondta Pötty, aki jól megértette őt -, látok egy öregembert, amint bánatosan dől hátra a széken, keze eltakarja az arcát. Úgy tetszik nekem, Bertha, mintha gyermekének vigasztaló szavára szorulna.
- Igen, igen, a gyermek megvigasztalja! Csak beszélj tovább.
- Öregember, elnyűtte a gond és a munka. Sovány, görnyedt, szomorú, szürke hajú ember. Látom rajta, hogy el van csüggedve, meg van törve, és nem tud már küzdeni sem. De azelőtt sokszor láttam, milyen keményen küzdött egy nagy, szent célért. És én megbecsülöm szürke fejét, és áldom őt.
A vak lány hirtelen otthagyta Pöttyöt, térdre vetette magát apja előtt, keblére vonta ősz fejét.
- Visszanyertem a szemem világát! Látok! - kiáltotta. - Vak voltam, de most kinyílt a szemem. Nem ismertem igazán az apámat. Ha elgondolom, meghalhattam volna anélkül, hogy igaz valóságában lássam az apámat, aki annyira szeret!
Caleb szólni sem tudott megindultságában.
- Nincs a világnak az a cifra gavallérja - és szorosan magához ölelte apját -, akit oly szívből tudnék szeretni, oly alázatosan tudnék imádni, mint téged. Minél szürkébb vagy, minél elnyűttebb vagy, annál drágább vagy nekem, apám. Ne mondja ezentúl senki sem, hogy vak vagyok. Nincs ezen az arcon egyetlen barázda, ezen a fejen nincs egyetlen hajszál, amit kifelejtenék hálaadó imádságomból.
Caleb csak nagy nehezen tudott annyit dadogni, hogy: - Édes lányom!
- Vakságomban annyira másnak hittem - s a túláradó szeretet könnyei közt simogatta apját -, ő pedig napról napra itt volt mellettem, és olyan kimondhatatlanul gyöngéd volt hozzám, amilyen gyöngédségről nem is álmodtam.
- Az a csinos, fürge, kék kabátos apa - mondta a szegény Caleb -, az bizony meghalt.
- Senki, semmi sem halt meg! Nem, édesapám! Minden együtt van: benned. Az apa, akit annyira szerettem, és az apa, akit nem szerettem eléggé és nem is ismertem, a jótevő, akit azért tiszteltem és szerettem, mert oly mély részvéttel volt irántam: ez mind te vagy. Semmi sem halt meg számomra. Mindannak a lelke, ami legdrágább volt nekem, itt van most is, itt van, az elnyűtt arccal, a szürke hajjal együtt. És én nem vagyok már világtalan, apám!
E párbeszéd közben Pötty egész lelkével az apát és lányát figyelte, de most odapillantott a mór stílű palota előtt dolgozó kis Kaszásemberre, s látta, hogy az óra néhány pillanat múlva ütni fog.
Egyszerre idegessé, izgatottá vált.
- Apám - szólt habozva Bertha. - Mary...
- Igen, drágám, itt van.
- Őrajta nem változott semmi. Ugye, róla nem mondtál semmit, ami nem volt igaz?
- Attól tartok, hogy megtettem volna, ha jobbá tehetem, mint amilyen. De csak rontottam volna rajta, ha megváltoztatom. Őt senki sem teheti jobbá, Bertha.
Akármilyen bizakodóan kérdezte is a vak leány, mégis bájos látvány volt, milyen gyönyörűséggel és büszkeséggel hallgatja a választ, s hogy öleli át újra Pöttyöt.
- Pedig mégiscsak több változás történhetik, kedvesem, mint gondolná az ember - mondta Pötty. - A dolgok jobbra fordulását értem: olyan változásokat, amelyek valakinek nagy-nagy örömet fognak szerezni. Ne riadj meg, és ne izgasd fel magad túlságosan, ha ilyesvalami talál történni. Nem kocsizörgés hallatszik az útról? Neked éles a füled, Bertha. Nem kocsizörgés ez?
- De igen. Méghozzá nagyon gyorsan közeledik a kocsi.
- Tudom... tudom, hogy éles a füled. - Pötty szívére tette kezét, és szemmel láthatóan azért beszélt oly gyorsan, hogy remegését elrejtse. - Sokszor megfigyeltem. És... oly hamar megismerted tegnap este annak az idegennek a lépteit. Ámbár nem tudom, miért kérdezted - jól emlékszem, hogy így volt, Bertha -, "kinek a lépése ez?", és miért törődtél azokkal a léptekkel jobban, mint bárki máséval? De azért, mint éppen az imént mondtam, nagy változások esnek a világban, nagy változások, és legokosabb, ha az ember előkészül arra, hogy ne lepje meg semmi.
Caleb kíváncsi volt, mit akarhat ezzel mondani? Észrevette, hogy Pötty nemcsak a lányához beszél, hanem hozzá is. Csodálkozva látta, mennyire izgatott: felindultságában a lélegzete is majd elakad, egy székbe kell kapaszkodnia, hogy el ne essék.
- Csakugyan kocsizörgés - lihegte Pötty -, és közeledik, egyre közeledik. Már itt is van. Halljátok, megáll a kert kapujánál! És hallod azokat a lépteket az ajtó előtt?... Ugyanazok a léptek, ugye, Bertha? És most...
Ellenállhatatlan gyönyörűséggel, vadul kiáltott fel, Calebhez sietett, és kezével eltakarta a szemét, amikor egy fiatalember rontott a szobába, kalapját a levegőbe hajítva odarohant hozzá.
- Megtörtént? - kiáltott Pötty.
- Igen.
- Minden rendben?
- Igen.
- Emlékszik erre a hangra, édes Caleb? Hallotta már ezt a hangot valaha? - kiáltott Pötty.
- Ha a fiam, aki az aranyló Dél-Amerikába ment, élne még... - szólalt meg reszketve Caleb.
- Él! - kiáltott Pötty, elkapta kezét Caleb szeme elől, és örömében tapsolni kezdett. - Nézzen rá, nézze, itt áll a szeme előtt, épen, egészségesen, a tulajdon édesfia! Tulajdon, élő, szerető bátyád, Bertha!
Tisztesség, becsület ennek a kis teremtésnek nagy izgatottságáért. Tisztesség, becsület könnyeinek, kacagásának, amikor látta, mint karolják át egymást azok hárman. Tisztesség, becsület a szívességének, hogy feleútján elébe ment a napsütötte, hullámos fekete hajú matróznak, és dehogyis fordította félre rózsás pici száját, inkább igenis odakínálta, hogy a legény megcsókolja, és dobogó szívére szorítsa őt.
És tisztesség, becsület a kakukknak is - miért ne? -, hogy kibukkant a mór stílű palota lappancsán, mint valami betörő, és tizenkettőt kakukkolt az egybegyűlt társaság fülébe, úgy, mintha leitta volna magát örömében.
A belépő fuvaros hátratántorodott. Volt is rá oka. Meglepte, milyen jó társaságban találja magát.
- Ide nézzen, John! - mondta kitörő örömmel Caleb. - Ide nézzen! Tulajdon édesfiam, aki megjött az aranyló Dél-Amerikából. Tulajdon fiam! Akit maga bocsátott útjára! Akivel mindig olyan jó barátságban volt!
A fuvaros közelebb lépett, és nyújtotta a kezét. De visszahőkölt, amikor az ismerős arcvonások a szekéren hozott süket öregre emlékeztették.
- Edward! Te voltál?...
- Most beszélj el mindent! - kiáltotta Pötty. - Mindent mondj el, Edward, és ne kímélj engem, én sem kímélem soha többé magamat előtte, a világ minden kincséért sem.
- Én voltam az öregember - mondta Edward.
- Képes voltál álruhában belopózni régi jó barátod házába? - szólt a fuvaros. - Volt egyszer egy derék, nyíltszívű fiú - hány esztendeje is annak, Caleb, hogy holt hírét hallottuk, és bizonyságot is kaptunk róla? Az sohasem tett volna ilyesmit.
- Nekem meg volt egyszer egy nagylelkű barátom, inkább apám, mint pajtásom - felelt Edward -, és az meghallgatás nélkül sohasem ítélt volna meg sem engem, sem mást. Te voltál az. Bizonyosra veszem, hogy most is meghallgatsz.
A fuvaros zavart pillantást vetett Pöttyre, aki még mindig félrehúzódva állt.
- Igaz - felelte -, így van rendjén. Meghallgatlak.
- Tudnod kell, hogy amikor elmentem innét mint fiatal gyerek, szerelmes voltam, és viszonozták is a szerelmemet. A lány nagyon fiatal volt, és talán azt mondhatnám, maga sem tudta, mit érez. De én ismertem a magam érzését, bolondulásig szerettem.
- Szeretted! - kiáltotta a fuvaros. - Te?
- Valóban szerettem, és ő is engem. Mindig hittem ebben, és most megbizonyosodtam.
- Uramisten, segíts meg! Ez a legrosszabb, ami érhetett.
- Hűséges voltam hozzá - folytatta Edward -, és amikor reménykedő szívvel hazatértem sok küszködés és veszedelem után, hogy beváltsam régen adott szavamat: húsz mérföldnyire innét azt hallottam, hogy hűtlenné lett hozzám, elkötelezte magát valaki másnak, gazdagabb embernek. Eszem ágában sem volt, hogy szemrehányást tegyek ezért, csak látni akartam, és tökéletes bizonyosságot szerezni arról, hogy a hír igaz. Reménykedtem, hátha csak hozzáerőltetik ehhez az emberhez, szíve vágya és emlékei ellenére. Gyönge vigasz volna, de gondoltam, ez is jobb a semminél. Idejöttem. De hogy a valóságot, az igazi valóságot tudhassam meg, szabadon figyelhessek és ítélkezhessek, engem se akadályozzanak, és én se befolyásoljam őt (ha ugyan van még rá befolyásom), álruhába öltöztem - azt már tudod, hogyan. Ezért várakoztam az országúton - azt is tudod, hol. Nem gyanakodtál, de még ő sem - Pöttyre mutatott -, míg csak a tűzhely mellett fülébe nem súgtam valamit, amikor aztán majdnem elárult.
- Amikor pedig megtudta, hogy Edward él és visszajött - szólt közbe Pötty zokogva, és átvette a szót, amire az elbeszélés alatt türelmetlenül várt -, és amikor célját is megtudta, azt tanácsolta, hogy titkát mindenáron őrizze meg, mert az ő öreg barátja, John Peerybingle, túlságosan nyíltszívű és nagyon ügyetlen, ha ámításról van szó, aminthogy különben is olyan ügyetlen ember - mondta félig sírva, félig nevetve -, hogy nem tudja megőrizni a titkot. És amikor ő, márminthogy én, John - folytatta sírva -, mindent elmondott neki, azt is, hogy kedvese holtnak hitte, meg hogy az anyja végre rábeszélte egy olyan házasságra, amit ez a derék, együgyű öregasszony előnyösnek tartott, és amikor ő - megint csak én, John - elmondta, hogy még nem házasodtak össze, ámbár hamarosan meglesz az esküvő, és hogy a lány részéről csak áldozat volna, hiszen nem szereti a jövendőbelijét, és amikor a fiú majd megbolondult örömében, hogy ezt hallhatja, akkor ő - megint csak én - azt mondta, hogy eljár a dolgukban, amint azt már réges-régen is gyakran cselekedte, John, és kikémleli a kedvese szívét, és megbizonyosodik arról, hogy amit ő mondott és gondolt - azazhogy amit én mondtam és gondoltam -, az a való igazság. És csakugyan ez az igazság, John. És összekerültek, John. És megesküdtek, John, éppen egy órája. Itt van a mátka, Gruff és Tackleton pedig agglegényi sorban halhat meg! És én olyan boldog kicsi asszony vagyok, May, Isten áldjon meg benneteket!
Ellenállhatatlan kicsi asszony volt - ha ugyan ennek van valami köze a dologhoz -, de soha életében oly tökéletesen ellenállhatatlan nem volt, mint most, ebben az izgatott lelkiállapotban. Még sohasem hallottam olyan gyönyörűséges szerencsekívánatokat, amilyenekkel elhalmozta önmagát és a fiatalasszonyt.
A derék fuvaros kábultan állt ott, szívében zajongtak az érzelmek. Repült volna már Pötty felé, de az asszony hátralépett, és kinyújtott kézzel megállította.
- Nem, John, nem! Hallgass meg mindent! Ne szeress engem addig, amíg mindent nem hallottál, amit csak elmondandó vagyok. Rosszul tettem, hogy titkolóztam előtted, John. Nagyon megbántam. Nem hittem, hogy baj lesz belőle, csak amikor idejöttem tegnap este, és melléd ültem a zsámolyra. Hanem amikor megértettem, ami az arcodra volt írva: hogy láttál engem a folyosón Edwarddal, és amikor megértettem, hogy mit gondolsz rólam, akkor éreztem, milyen hebehurgyán és helytelenül cselekedtem. De mégis, édes drága John, mégis, hogy gondolhattál olyasmire!
A kicsi asszony zokogott megint. John Peerybingle szerette volna a karjába zárni, de Pötty nem engedte.
- Kérlek, John, ne szeress még engem! Messze vagyunk még ettől. Elszomorodtam a tervezett házasság miatt, hiszen tudtam, milyen régóta szeretik egymást May és Edward. Tudtam azt is, hogy May szívében nincs helye Tackletonnak. Elhiszed most már, ugye el, John?
John újra hozzá akart rohanni, de az asszonyka megállította.
- Nem, nem, kérlek, John, maradj csak ott, ahol vagy. Ha néha kinevetlek és ügyetlennek, drága öreg medvének meg más efféléknek nevezlek, az csak azért van, mert oly nagyon szeretlek, és az ügyetlenségedet is annyira szeretem, hogy akkor sem akarnálak másnak látni, ha holnap reggelre királlyá tennének.
- Tyuhaj! - kiáltott fel Caleb szokatlan elevenséggel. - Így vélekedem magam is.
- És ha középkorú, megfontolt emberekről beszéltem, John, s olyasmiket mondtam, hogy unalmas házaspár vagyunk mi, és nehézkesen döcögünk a magunk útján, az is csak azért volt, mert olyan együgyű kis jószág vagyok, aki szeret néha gyerekeskedni meg játszani, hidd el nekem.
Látta, hogy közeledik a férje, újra megállította. De most az egyszer majdhogy el nem késett.
- Nem, kérlek, John, ne szeress még egy-két percig! Legvégére hagytam, amit leginkább el kell mondanom. Drága, jó, nagylelkű Johnom, amikor múlt este a tücsökről beszéltünk, a nyelvem hegyén volt már, hogy eleinte nem szerettelek annyira, mint most, és amikor megérkeztem ide, az otthonunkba, egy kicsit meg voltam ijedve, hogy nem tudlak majd annyira szeretni, amennyire reméltem, és imádságomban is kértem. Hiszen oly fiatal voltam, John! De édes Johnom, napról napra, óráról órára jobban megszerettelek. És ha szerethettelek volna még annál is jobban, mint amennyire szerettelek, bizonyára megtettem volna, amikor nemes szavaidat ma reggel meghallottam. De ennél jobban már nem lehet... Minden érzésemet (pedig sok volt bennem, John) régen neked adtam, úgy, ahogy megérdemled, s nem maradt több, amit odaadjak. Most aztán, édes férjem, fogadj ismét a szívedbe. Ez az én otthonom, John, és soha, soha ne jusson eszedbe, hogy más otthonba küldj!
Aligha telhet öröme valakinek abban, ha más karjában lát egy gyönyörűséges asszonykát, ebben azonban örömetek telt volna. Mert ahogyan Pötty a fuvaros karjai közé rohant, az a komoly, lélekkel teli szerelemnek legtökéletesebb, legzavartalanabb példája volt, olyan, amilyet életében csak egyszer láthat az ember.
Elhihetitek, hogy a fuvaros egészen magánkívül volt a boldogságtól, s elhihetitek, hogy Pötty nemkülönben. Elhihetitek ezt mindenkiről, ideszámítva még Slowboy kisasszonyt is, aki bőségesen hullatta könnyeit örömében, és a rábízott kisbabát is részesíteni akarván a kölcsönös szerencsekívánatokban, kézről kézre adta mindenkinek, mint valami üdítő italt.
Hanem most újra kocsizörgés hallatszott a kapu előtt, és valaki elkiáltotta magát, hogy Gruff és Tackleton visszatért. Tüstént meg is jelent az úriember, kimelegedve, vörös képpel.
- Mi az ördög történik itt, John Peerybingle? Itt valami tévedés lehet. Úgy állapodtam meg Tackletonnéval, hogy a templomban találkozunk... Esküszöm, hogy elhaladtam mellette, amint errefelé tartott. De hiszen itt is van! Bocsánat, uram, nincs szerencsém ismerni önt, de szeretném, ha szíveskednék elengedni ezt az ifjú hölgyet, mert meglehetősen fontos kötelezettségei vannak ma délelőtt.
- Csakhogy nem engedhetem el - felelte Edward. - Eszemben sincs.
- Hogy érti ezt, maga csavargó? - mondta Tackleton.
- Úgy értem, hogy nagyon jól értem az úr bosszúságát - mosolygott a másik -, de ma délelőtt éppen olyan rosszul hallom a durva beszédet, mint amilyen rosszul hallottam mindent tegnap este.
Uramfia, micsoda pillantást vetett rá Tackleton! És hogy összerezzent!
- Sajnálom, uram - és Edward elébe tartotta May bal kezét, annak is középső ujját -, sajnálom, hogy ez a fiatal hölgy nem mehet önnel a templomba, de talán megbocsát neki, hiszen ma reggel már egyszer ott volt.
Tackleton jól megnézte May gyűrűsujját, aztán kivett a zsebéből egy ezüstpapírba burkolt kis csomagot, amelyben gyűrű lehetett.
- Slowboy kisasszony - mondta -, volna szíves ezt a tűzbe dobni? Köszönöm.
- Biztosíthatom - szólt Edward -, hogy a feleségemet egy korábbi, sőt nagyon régi eljegyzés akadályozta abban, hogy az önnel kötött megállapodását betartsa.
- Tackleton úr bizonyára lesz olyan igazságos velem szemben és elismeri, hogy ezt becsületesen közöltem vele. Sokszor megmondtam, hogy erről nem tudok megfeledkezni soha... - mondta elpirulva May.
- Minden bizonnyal - mondta Tackleton. - Kétségtelenül. Rendben van. Semmi kifogásom nem lehet. Plummerné asszony, ugyebár?
- Így hívják - felelte az ifjú férj.
- Alig ismertem meg önt, uram. - Tackleton élesen vizsgálta Edward arcát, és mélyen meghajolt. - Szerencsét, boldogságot.
- Köszönöm.
- Peerybingle-né asszony - fordult Tackleton hirtelen arrafelé, ahol Pötty állott a férjével -, bocsásson meg. Nem volt valami jó szívvel hozzám, de azért bocsánatot kérek. Maga jobb, mint hittem. Bocsásson meg, John Peerybingle. Maga megért engem, és ez elég. A dolog kifogástalanul végződött, hölgyeim és uraim, teljesen kielégítő módon. Ajánlom magamat.
Ezzel mindent elmondott, amit csak mondhatott, és távozott. Az ajtó előtt megállt egy pillanatra, lekapta lova fejéről a bokrétákat és szalagokat, jókorát rúgott a szegény állat bordái közé - így adván tudtára, hogy a dolgok nem egészen az ő elképzelésének megfelelően alakultak.
Ezek után természetesen nagyon komoly feladat várt megoldásra: hatalmas dáridóval kellett ezt a napot megünnepelni, olyannal, amely a Peerybingle család naptárában örökre emlékezetes marad. Pötty tehát nekilátott a főzésnek, és mivel soha el nem múló becsületet akart szerezni a háznak és minden egyes tagjának, gömbölyű karja rövidesen könyökig tésztás volt a dagasztástól, a fuvarosnak pedig csupa liszt lett a kabátja, valahányszor odalépett hozzá, hogy összecsókolózzanak. A derék férfiú mosta a zöldséget, tisztogatta a répát, összetörte a tányérokat, vasfazekakból hideg vizet borított a tűzre, és minden módon igyekezett hasznossá tenni magát. Közben a két hivatásos kisegítőasszony - akiket hirtelenében előteremtettek a szomszédságból - a nagy sürgés-forgásban minden sarokban vagy ajtóban egymásnak rohant, mintha életre-halálra párbajoznának; és valamennyien, egyenként és összesen, a ház minden részében Slowboy kisasszonyba és a kisbabába botlottak. Tilly még soha ilyen nagy számban nem fordult elő. Mindenütt egyszerre volt jelen, s ezzel általános bámulatot vívott ki. Beleütköztek a folyosón két óra huszonöt perckor, nekiestek a konyhában fél után két perccel, összegabalyodtak vele a padláson fél három után öt perccel. A kisbaba feje mintha csak kémlőszere és próbaköve volna az állat-, növény- és ásványvilág minden tartozékának: bárki bármit vett a kezébe ezen a napon, az előbb vagy utóbb szoros kapcsolatba került a baba fejével.
Aztán nagy küldöttséget menesztettek Fieldingné asszony élőkerítésére, azzal a megbízatással, hogy a küldöttség mutasson mérhetetlen bűnbánatot a kitűnő úrhölggyel szemben, és szükség esetén erőszakkal is hozza ide: hadd legyen ő is boldog, és bocsásson meg. De amikor megtalálták, a világ minden kincséért sem volt hajlandó meghallgatni a küldöttséget, ellenben kimondhatatlan sokszor elismételte, hogy semmi másért nem élt, csak hogy ezt a napot megérhesse. Mást nem is csikarhattak ki belőle, legfeljebb annyit, hogy most vigyetek ki a temetőbe - ami kissé képtelen dolognak látszott, tekintve, hogy nem halt meg, sőt erre még csak a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatta. Idő múltán roppant nyugalom állapotába süppedt, és kijelentette, hogy amikor az indigókereskedelemben oly szerencsétlenül fordultak a körülmények, ő már akkor előre látta, hogy egész életében mindenféle sérelemnek és megaláztatásnak lesz kitéve, örömmel állapítja meg, hogy így is történt. Kérte, hogy ne zavartassák magukat miatta, mert hát micsoda ő voltaképpen? Ó, Istenem, hiszen ő egy senki, felejtkezzenek meg arról is, hogy él, és legyenek boldogok nélküle. E keserűen gunyoros hangnemből haragos hangba csapott át, és azt a figyelemre méltó kijelentést tette, hogy még a féreg is védekezik, ha rátaposnak, majd szelíd bánkódásnak engedte át magát, és biztosított mindenkit, hogy ha bizalommal fordulnak hozzá, ezer jó tanácsot adhatott volna. Érzelmeinek ezt a fordulatát felhasználva, a küldöttség átölelte őt - erre aztán hamarosan felhúzta kesztyűjét, és megindult John Peerybingle háza felé, kifogástalan előkelőséggel felöltözve. Papirosba csomagolva ünnepi főkötőt vitt magával, amely majdnem olyan nagy és majdnem olyan merev volt, mint egy püspöki süveg.
Pötty apjának és anyjának is rövidesen meg kellett érkezni egy másik kis kocsin. Az öregek késtek, s a társaság aggódott miattuk, gyakran néztek ki elébük az országútra. Fieldingné mindig az ellenkező és tökéletesen képtelen irányba nézegetett, s mikor erre figyelmeztették, kijelentette: reméli, hogy arra nézhet, amerre akar. A szülők végre megjöttek: egy kövér kis házaspár höngörödött elő a kocsiból azzal a könnyedséggel, amely, úgy látszik, hozzátartozik a Pötty famíliához. Csodálatos látvány egymás mellett Pötty és az anyja: úgy hasonlítanak, mint egyik tojás a másikhoz.
Pötty anyjának fel kellett újítania ismeretségét May anyjával. Fieldingné változatlanul szilárdan állt előkelőségének talapzatán, Pötty anyja pedig sohasem állt másutt, mint a maga mozgékony kis lábán. Az öreg Pötty pedig - azazhogy Pötty apja, egészen elfeledtem, hogy nem ez az igazi neve, no de mindegy - otthonosan viselkedett: első látásra kezet szorított mindenkivel, és szemmel láthatóan azt hitte, hogy a legünnepélyesebb főkötő is csak keményítő és muszlin; éppenséggel nem hódolt meg az indigókereskedelem előtt, hanem azt mondta, hogy azon bizony már nem lehet segíteni. Fieldingné összefoglaló véleménye szerint derék, kedves ember, de rettentően faragatlan.
A világ minden kincséért sem mondtam volna le arról a látványról, amint Pötty menyegzői ruhájában teljesítette háziasszonyi tisztét - áldja meg az Isten azt a ragyogó képét! Nem bizony, még a jó fuvaros látásáról sem, aki oly vidáman és kipirultan ült az asztal végén. Egyáltalán egyikéről sem. Aki erről a lakomáról elmaradt, az olyan víg és kiadós dáridót mulasztott, amilyent csak kívánhat az ember, de a legnagyobb veszteség mégiscsak az, ha valaki az évfordulóra ürített csorduló serlegek nedűjéből nem ihatik.
Étkezés után Caleb elénekelte a gyöngyöző serlegről szóló dalt. Végigénekelte - olyan igaz, mint ahogy élek, és remélem, életben is maradok még egy-két évig.
S hogy el ne feledjem: egészen váratlan dolog történt, éppen amikor Caleb az utolsó sort énekelte.
Kopogtattak, és - se engedelmet, se adjonisten - bebotorkál egy ember, valami nehéz holmit cipelve a fején. Leteszi az asztal közepére, pontosan a dió és alma közé, és így szól:
- Tackleton úr tiszteletét küldi, és mivelhogy neki már nem kell az esküvői torta, hát azt gondolta, maguk talán elfogyasztják.
Ezeket mondván eltávozott.
Elképzelhetitek, hogy a társaság kissé meg volt lepve, Fieldingné, aki végtelenül biztos ítéletű hölgy, erősítgette, hogy a torta meg van mérgezve, és elmondott egy történetet valami kalácsról, amelytől tudomása szerint egy egész leánynevelő intézet megzavarodott. De egyhangúlag leszavazták, és May illő ünnepélyességgel, nagy örömrivalgás közepette fölszeletelte a tortát.
Azt hiszem, még hozzá sem nyúlt senki, amikor újra kopogtak az ajtón, és ugyanaz az ember ismét megjelent, hóna alatt nagy barna papírcsomaggal.
- Tackleton úr tiszteletét küldi, és ezt a néhány játékot küldi a babának. Nem csúnyák.
Ezeknek előadása után megint csak elvonult.
A társaság nehezen talált volna szavakat csodálkozása kifejezésére, még ha bőségesen lett volna is ideje a szavak keresgélésére. De idő éppenséggel nem volt, mert alighogy Tackleton küldöttje behúzta maga mögött az ajtót, újfent kopogtatás hallatszott, és maga Tackleton lépett be.
- Peerybingle-né asszony - szólt a játékkereskedő, kalapjával a kezében -, nagyon sajnálom a dolgot. Még jobban sajnálom, mint ma délelőtt. Volt időm, hogy gondolkozzam, John Peerybingle! Kesernyés a természetem, de lehetetlenség, hogy többé-kevésbé meg ne enyhüljön, amikor olyan ember kerül elém, mint maga, Caleb! Ez a kis pesztonka, tudtán kívül, tegnap este némi töredékes útmutatást adott nekem, és most megtaláltam a dolog fonalát. Pirulok, ha meggondolom, milyen könnyen elnyerhettem volna a maga meg a lánya ragaszkodását, s milyen nyomorult hülye voltam, amikor őt tartottam hülyének. Barátaim - mindnyájukhoz szólok -, az én házam nagyon elhagyatott ma este. Még egy tücsök sincs a tűzhelyemen. Elriasztottam valamennyit. Legyenek jó szívvel hozzám, engedjék meg, hogy csatlakozzam e boldog társasághoz.
Öt perc alatt otthon érezte magát. Soha életetekben nem láttatok ilyen vidám legényt. Mit csinálhatott magával egész életében, hogy eddig sohasem tudta meg, milyen kedélyes tud lenni! Vagy pedig: mit tehettek vele a tündérek, hogy így megváltozott?
- John, ugye nem küldesz haza ma este, ugye nem? - suttogta Pötty.
Pedig milyen közel járt hozzá!
Csak egy élőlény hiányzott még, hogy teljessé tegye a társaságot; szempillantás alatt ott is termett, erősen megszomjazva a nagy rohanástól, és reménytelenül igyekezve fejét begyömöszölni egy szűk nyakú korsóba. Végigkísérte útján a fuvaros szekerét, nagyon nem tetszett neki a gazda távolléte, elképesztően engedetlen volt a megbízottjával. Egy kicsit ólálkodott az istálló körül, hiába iparkodott fellázítani a vén lovat, és rábírni, hogy saját felelősségére forduljon vissza - akkor aztán bement a kocsma ivószobájába, és letelepedett a tűzhely elé. De hirtelen arra a meggyőződésre jutott, hogy a gazda megbízottja közönséges szélhámos, akit legokosabb faképnél hagyni - újra fölkerekedett, visszafordult és hazajött.
Este táncra perdültek. Megelégedhetnék e szórakozás rövid említésével, ha nem tehetném fel némi joggal, hogy a tánc egészen eredeti volt, a lehető legszokatlanabb fajtájú. Igen furcsa módon alakult ki, mégpedig a következőképpen:
Edward, a matrózlegény - derék, rátermett fickó - sok mindenféle csodás históriát beszélt el a papagájokról, bányákról, mexikóiakról, aranyporról, s egyszerre csak mi jut eszébe? - felugrik ültéből, és indítványozza, hogy táncoljanak, hiszen itt van Bertha hárfája, és olyan ügyesen játszik rajta, hogy párját ritkítja. Pötty, aki huncutul tudott kényeskedni, ha éppen akart, azt mondta, hogy régen elmúlt már az az idő, amikor ő még táncolt; azt hiszem, azért, mert a fuvaros pipázott, s ő jobb szeretett mellette ülni.
Fieldingné persze ezek után nem mondhatott mást, mint hogy az az idő is régen elmúlt, amikor ő táncolt, és mindenki ezt mondta, csak May nem. May hajlandó volt táncolni.
Így hát May és Edward, nagy taps közepette, maguk perdültek táncra, Bertha pedig a legszebb nótáját játszotta. No mármost, akár hiszitek, akár nem, öt perce sem táncoltak még, a fuvaros egyszer csak eldobja a pipáját, derékon kapja Pöttyöt, kipattan a szoba közepére, s csuda módra kezdi aprózni a táncot. Amint Tackleton meglátja ezt, odalép Fieldingnéhez, derékon ragadja, és követi a többiek példáját. Ezt meglátva, nagy virgoncan felszökik az öreg Pötty, odapenderül Pöttyné asszonysággal a tánc kellős közepébe, s ő járja legszilajabban. Erre aztán Caleb két kézre kapja Tilly Slowboyt, és odarúgtat, ahol legsűrűbben járják. Slowboy kisasszony pedig erősen meg van győződve, hogy a táncnak nincs más szabálya, csak vakmerően be kell ugrani a többiek közé, és minél többször összeütközni velük.
És hallga csak: hangos cirpegéssel, íme, a tücsök is beleszól a muzsikába, és hümmög-zümmög a teáskanna!
De mi ez? Derűs kedvvel figyelem őket, és éppen Pötty felé fordulok, hogy még egyszer, utoljára rápillantsak a nekem oly kedves kis arcocskára - hát lám, levegőbe enyészik ő is, a többi is, én pedig magamra maradok. Tücsök szól a tűzhelyen, törött játék hever a padlón, nincs köröttem semmi más.
FORDÍTOTTA BENEDEK MARCELL
Jegyzetek
1. Hernádi Miklós fordítása. [VISSZA]
John Bunyan (1628-1688) allegorikus műve. [VISSZA]3. Ez nélkülözhetetlen képesség, vagy legalábbis
az volt. Felső-Skócia egyik legszebb vidékén még alig néhány esztendővel ezelőtt is ezt a meghökkentő figyelmeztetést olvashattuk egy hídon: "Hajts a jobb oldalon, a bal oldal veszélyes." (Scott jegyzete) [VISSZA]4. MacIntyre volt a vendégszerető nagytiszteletű úr neve. (Scott jegyzete) [VISSZA]
5. Hernádi Miklós fordítása. [VISSZA]
6. Hernádi Miklós fordítása. [VISSZA]
7. Hernádi Miklós fordítása. [VISSZA]
8. Caberfae angolul a szarvasbika feje, és a seaforthi nagy törzsfők családi címerének kelta megjelölése. (Scott jegyzete) [VISSZA]
9. Petőfi Sándor fordítása. [VISSZA]
10. A skótok elvarázsolt hercegeknek tartják a fókákat. [VISSZA]