Csendes este van.
Szobámban ülve,
Teát kortyolva
Olvasom versedet.

Árpád vezér,
S magyarok regéje,
Tűzzel tölti meg
Fáradt lelkemet.

Kicsiny ez a föld,
s mégis óriások lakták.
Hosszú, kemény csatákkal
Vívták ki sorsát.

Majd tekintetem az
Öreg fához téved.
Ki görcsös, vén karjait
Nyújtja fel az égnek.

Lelkemben kinyílik
Sok mezei virág.
Az én szülőföldem,
E kis magyar világ.

Csendben, tűnődve
Az ablakhoz lépek,
S nézem, hogy szállingózik a hó.

S itt belül azt súgja valami halkan,
Magyarnak lenni, jó.