Az 1824. esztendő utolsó operabálján több maszknak föltűnt szépségével egy fiatal úr, amint a folyosókon és az előcsarnokban föl-alá bolyongott. A magatartása arra vallott, hogy nőt keres, akit előre nem látott körülmények otthon késleltetnek. Ennek a hol sietős, hol hanyag járásmódnak a titkát csupán vén anyókák meg némely kiérdemesült léhűtők ismerik. Ezen az óriási találkahelyen a tömeg nemigen figyeli a tömeget; az érdeklődést szenvedélyek fűtik, még a tétlenség is tevékeny. Az ifjú dandy figyelmét annyira lekötötte az izgatott keresés, hogy észre sem vette a sikert, amit aratott: egyik-másik maszk gúnyosan álmélkodó fölkiáltását, a komoly csodálat jeleit, a csípős lazzókat,^[1] a legérdekesebb bókokat - mindebből nem látott, nem hallott semmit.

Noha szépsége révén ama kivételes személyiségek közé tartozott, akik azért mennek el az operabálba, hogy ott valami kalandra tegyenek szert, s akik úgy lesik ezt az alkalmat, mint ahogyan Frascati idejében egy-egy szerencsés fogásra lestek a rulettezők, mégis úgy látszott, hogy egészen nyárspolgári módon biztosra veszi a mai estéjét. Kétségtelenül ama három-három személy közt lejátszódó misztériumok egyikének volt a hőse, amelyek az operabál lényegét teszik, s amelyekről csak maguk a szereplők tudnak. Mert fiatalasszonyok szemében, akik elmennek, hogy elmondhassák: "Ott voltam", vidékiek, tapasztalatlan ifjak és idegenek szemében az Opera ezeken az estéken kétségtelenül az unalom és álmosság tanyája. Az ilyeneknek ez a feketén és lustán szorongó tömeg, mely jön, megy, kígyózik, ide-oda kanyarog, föl-alá hullámzik s amely csakis a nyüzsgő hangyabolyhoz hasonlítható - nekik ez nem kevésbé érthetetlen valami, mint amilyen érthetetlen a börze egy breton parasztnak, aki azt sem tudja, mi fán terem az állami hitelrészvény.

Párisban a férfiak ritka kivétellel maszk nélkül jelennek meg az álarcos bálokon; a dominóba öltözött férfi nevetséges alak. Ebben a nemzeti géniusz nyilvánul meg. Olyan emberek, akik titokban akarják élvezni boldogságukat, elmehetnek az operabálba anélkül, hogy észrevétetnék magukat, míg azok az álarcosok, akik kénytelenségből jelennek meg maszkban, hamarosan otthagyják a bált. Mulatságos látvány az a tolongás, amely a bál megnyitásakor a kifelé igyekvők és az újonnan érkezők összeütközéséből származik. Tehát, ha férfi álarcot visel, az vagy féltékeny férj, aki meg akarja figyelni a feleségét, vagy pedig kikapós férj, aki nem akarja, hogy a felesége megfigyelje: mindkét helyzet egyformán kihívja a gúnyt. Mármost a fiatalember nyomában észrevétlenül, mint valami gyilkos, egy alacsony, tömzsi maszk kullogott, hordó módjára gurulva. Ezt a dominót bármely operai törzslátogató valami városi hivatalnoknak, pénzügynöknek, bankárnak, jegyzőnek vagy valamilyen más polgári rendű embernek tartotta volna, aki feleségét hűtlenséggel gyanúsítja; mert a főrangú társaságban senki sem futkos lealázó bizonyítékok után. Már több maszk nevetve mutogatta egymásnak ezt a torz alakot, mások megszólították, néhány fiatalember pedig kicsúfolta. Széles vállával és egész magatartásával határozott megvetést árult el ez ártalmatlan nyilak iránt. Csak ment-ment az ifjú nyomában, ahogy az üldözött vadkan csörtet, mely nem törődik a füle mellett süvítő golyókkal, sem pedig a sarkában csaholó kopókkal. Noha első pillantásra úgy tűnhet föl, hogy az élvhajhászat és a szívszorongató aggodalom ugyanazt az öltözéket, azt a bizonyos velencei köpenyt öltötte magára, és bár az Operában minden összevissza kavarog, mégis ismerik és figyelik egymást a párisi társaság különböző körei. Némely beavatottak megfigyelései annyira pontosak, hogy úgy olvasnak ebben a zűrzavaros könyvben, mintha valami érdekes regény lenne. A törzslátogatók szemében ez a férfi tehát nem lehetett gáláns kaland hőse, mert akkor okvetlenül valami megbeszélt jelet viselt volna, piros, fehér vagy zöld színűt, olyant, amely régóta előkészített boldogságra mutat. Talán valami bosszúállás volt készülőben? Néhány lézengő alak, látva e maszkot egy női kegyben sütkérező férfi nyomában, ismét figyelni kezdte a szép ábrázatú ifjút, akit a gyönyör isteni dicsfénye ragyogott körül. Az ifjú az érdeklődés középpontjába került; lépten-nyomon kíváncsiságot ébresztett önmaga iránt. Különben egész lénye az elegáns élet szokásait tükrözte. Korunk szelleméből végzetszerűen következik, hogy a legelőkelőbb, legjobban nevelt hercegfi vagy pair-sarjadék testben-lélekben egyaránt igen kevéssé különbözik ettől a csinos legénytől, akit még nemrég Páris ölében vasmarokkal fojtogatott a nyomor. Lehet, hogy a szépsége, ifjúsága mélységes örvényeket leplez: gyakori fiatal uraknál, akik szerepelni vágynak Párisban, noha nincs meg igényeikhez mért tőkéjük, és ezért naponta mindent kockára tesznek a sikerért, áldozván a királyi város leginkább körülrajongott istenének: a vaksorsnak. Mindazonáltal kifogástalan volt az öltözéke, a modora; egy operai törzslátogató biztosságával taposta az előcsarnok klasszikus parkettjét. Ki nem vette még észre, hogy ott, mint Párisban mindenütt, az emberek föllépéséből ki lehet olvasni, hogy kicsodák, mit csináltak eddig, honnan jöttek és mi a szándékuk.

- Ni, milyen szép fiatalember! Itt megfordulhatunk és utána nézhetünk - szólt egy maszk, akiben a bál otthonos vendégei egy tisztességes úrinőre ismertek.

- Nem emlékszik rá? - felelt egy úr, aki karonfogva ment vele. - Pedig du Châtelet-né bemutatta kegyednek.

- Ne mondja! Ez volna az a patikus-fi, akibe akkoriban belegabalyodott, akiből később újságíró és Coralie kisasszony kedvese lett?

- Azt hittem, sokkal mélyebbre süllyedt, semhogy valaha fölszínre vergődhetne, és nem értem, hogyan tűnhet föl ismét Páris előkelő világában - mondta Sixte du Châtelet gróf.

- A megjelenése hercegi - mondotta a maszk - és alig hiszem, hogy az a színésznő, akivel együtt élt, az faragott volna belőle ilyen rendes embert. A kuzinom, pedig ő fedezte föl, nem volt képes így kicsinosítani. Szeretném ismerni ennek a Sargine-nak a kedvesét. Kérem, mondjon el az életéből valamit, amivel fölkelthetném a kíváncsiságát.

E párbeszéd szereplői halk suttogás közt követték az ifjút, miközben a tömzsi maszk élesen figyelte őket.

- Kedves Chardon úr - így szólt a charente-i prefektus, karonfogva az aranyifjút - engedje meg, hogy bemutassak önnek valakit, aki szeretni fölújítani az önnel való ismeretséget...

- Kedves gróf úr - felelt az ifjú - éppen az a valaki világosított föl, mily nevetséges volt ez a név, amelyen ön szólítani kegyeskedett. Egy királyi rendelet anyai őseim, a Rubemprék nemesi nevével ruházott föl. Az újságok hírt adtak ugyan erről az eseményről, de minthogy csekélységemre vonatkozik, nem restellem emlékezetébe idézni barátaimnak, ellenségeimnek és közömbös ismerőseimnek. És bármelyik csoportba számítsa is magát, gróf úr, meg vagyok róla győződve, hogy nem fog kárhoztatni egy olyan lépést, melyet felesége őméltósága volt szíves tanácsolni akkoriban, amikor őt még csak de Bargetonnénak hívták.

Erre a sikerült vágásra a márkinő elmosolyodott, a prefektus pedig idegesen összerezzent.

- Legyen kegyes őt értesítem, hogy jelenleg vörös címerpajzsot viselek, zöld mezőben öklelő ezüstbikával.

- Ezüstbikával... - ismételte du Châtelet.

- A márkinő ki fogja fejteni önnek, ha nem tudná, mennyiben különb ez a címer a császári kamaráskulcsoknál és aranyméheknél, melyek az önében láthatók, nagy szomorúságára Chatelet-né úrnő őméltóságának, aki született Négrepelisse d'Espard... - szólt élénken Lucien.

- Minthogy rám ismert, már nem tudom kíváncsivá tenni, és ki sem mondhatom, mennyire kíváncsivá tesz ön engem - szólt hozzá halkan d'Espard márkiné. Megdöbbentette ennek az embernek, akit régebben annyira lenézett, azóta elsajátított kihívó, fölényes modora.

- Akkor hát engedje meg, méltóságos asszonyom, hogy ne fosszam meg magamat egyetlen lehetőségétől annak, hogy az ön gondolatait foglalkoztathatom. Hadd maradjak meg ebben a titokzatos félhomályban - szólt mosolyogva, mint aki nem akarja eljátszani a biztos szerencsét.

A márkinő nem tudott leküzdeni egy kis meghökkenést, mert Lucien éles nyelvétől - angolos kifejezéssel élve - megdöföttnek érezte magát.

- Fogadja szerencsekívánataimat rangemelkedéséhez - mondta du Châtelet gróf Luciennek.

- Fogadom úgy, ahogyan ön adja - vágott vissza Lucien, azután utolérhetetlen kecses bókkal köszönt el a márkinőtől.

- Nyegle fráter! - súgta d'Espard-nénak a gróf. - Végre sikerült ősöket harácsolni magának.

- Fiatalembereknél a nyegleség, ha ellenünk irányul, majdnem mindig arra mutat, hogy előkelő hölggyel van viszonyuk; míg viszont maguknál az ellenkezőt jelenti. Épp ezért szeretném tudni, melyik barátnőnk vette pártfogásába ezt a szép fiút; ez talán lehetővé tenné, hogy ma este jól érezzem magam. A nekem küldött névtelen levél kétségtelenül valami vetélytársnő gonosz szándékának a műve, mert erről a fiatalemberről van benne szó. Szemtelenségét nyilván sugallták neki. Kémkedjék utána egy kicsit. Én most Navarreins hercegnek nyújtom a karomat, később majd csak összeakadunk megint

Abban a pillanatban, amikor d'Espard-né meg akarta szólítani hercegi rokonát, kettőjük közé lépett a titokzatos maszk és a fülébe súgta:

- Lucien szerelmes önbe, ő írta a levelet Az ön prefektusa legnagyobb ellensége neki; előtte ugyebár nem nyilatkozhatott.

Az ismeretlen tovább ment és kétszeres megdöbbenés állapotában hagyta ott d'Espard-nét. A márkinő a világon senkit sem ismert, aki e maszk mögött rejtőzhetett volna; tőrvetéstől tartott, leült és elrejtőzött.

Sixte du Châtelet gróf, akinek neve mellől a nagyravágyó "du"-t olyan célzatossággal hagyta el Lucien, melyből kiérzett a bosszú régóta őrzött ábrándja, tisztes távolból követte a csodálatos dandyt és csakhamar akadt valakire, akinek - úgy hitte - kiöntheti a szívét.

- Mondja, Rastignac - szólított meg egy fiatal urat - látta Lucient? Új bőrt szedett magára.

- Ha olyan csinos fiú lennék, még gazdagabb volnék, mint ő - felelt az ifjú arszlán könnyed, de mégis finom hangsúllyal, melyben megérzett az attikai só.

- Téved - súgta fülébe a tömzsi maszk. És ahogyan ezt a kurta szócskát kimondta, a hangja ezerszeresen fizetett minden egyes gúnyolódásért.

Rastignac, aki sértéseket nem szokott szó nélkül lenyelni, úgy állt ott, mintha villám sújtotta volna, és nem volt képes lerázni magáról a vasmarkot. Tűrte, hogy egy ablakmélyedésbe vonják.

- Hallja, maga ifjú kakas Vauquer mama tyúkóljából, akinek nem volt mersze megkaparintani Taillefer papa millióit akkor, amikor a munka javarészét már mások elvégezték, ha kedves az élete, jegyezze meg, amit mondok: ha nem fog testvéri szeretettel viseltetni Lucien iránt, akkor a kezünkben van anélkül, hogy mi az önében lennénk. Hallgatni és engedelmeskedni! Mert különben beleavatkozom a kis játékaiba és kiütöm a bábjait. Lucien de Rubemprét az a hatalom vette oltalmába, amely manapság a legnagyobb: az egyház. Válasszon élet és halál között. Nem felel?

Rastignac megszédült, mint aki elaludt az erdőben és egy kiéhezett nőstényoroszlán mellett ébred föl. Félt, és nem volt senki mellette: ilyen helyzetben a legbátrabb emberek is elhagyják magukat.

- Más ezt nem tudhatja... és nem merheti... csak ő - rebegte alig hallhatóan.

A maszk gyors kézszorítással akadályozta meg, hogy befejezze a mondatot.

- Cselekedjék úgy, mintha ő volna itt - mondotta.

Rastignac ugyanazt tette, amit egy milliomos tenne, ha rablók támadják meg az országúton: megadta magát.

- Kedves gróf úr - mondotta du Châtelet-nek, mikor visszatért hozzá - ha meg akarja tartani a pozícióját, akkor úgy bánjon Lucien de Rubempréval, hogy egy szép napon túl fogja szárnyalni önt.

A maszk alig észrevehető, elégedett kézmozdulatot tett és ismét Lucien nyomába vetette magát.

- Hallja, kérem, elég hirtelen megváltoztatta a róla való véleményét - válaszolt jogos meglepetéssel a prefektus.

- Olyan hirtelen, mint azok, akik a középhez tartoznak és a jobboldallal szavaznak - felelt Rastignac a prefektus-képviselőnek, aki néhány nap óta megvonta szavazatát a kormánytól.

- Hát vannak még manapság vélemények? Már csak érdekek vannak - szólt közbe des Lupeaulx, aki fél füllel odahallgatott. - Miről van szó?

- Rubempré uraságról, akit Rastignac jelentékeny személyiségnek akar föltüntetni - felelt a képviselő a főtitkárnak.

- Kedves gróf úr - felelte neki des Lupeaulx komolyan - Rubempré úr igen jeles fiatalember, és oly kiváló pártfogói vannak, hogy boldog volnék, ha fölújíthatnám a vele való ismeretségemet.

- Akkor hamarosan belekerülne korunk élvhajhászainak darázsfészkébe - szólt Rastignac.

A három beszélgető egy sarokba húzódott, ahol néhány széplelkű, többé-kevésbé hírneves ember és több piperkőc állott egy csoportban. Ezek az urak megjegyzésekkel, élcekkel és oldalvágásokkal hajigálóztak, igyekezvén szórakoztatni egymást vagy saját magukat. Ebben a furcsa összetételű csoportban voltak néhányan olyanok is, akikkel Lucien kétes viszonyban volt; ugyanis tüntető kedveskedésük mögött titkos gáncsvetések lappangtak.

- Ejha, Lucien, fiacskám, drágám, hát itt vagyunk megint szépen kitömve, kicicomázva. Honnan, honnan? Hát megint nyeregbe jutottunk a Florine boudoirjából származó apró ajándékok segítségével? Bravó, öcskös! - így szólította meg Blondet, elbocsátva Finot karját, hogy bizalmasan átölelje és magához szorítsa Lucient.

Andoche Finot egy folyóiratot adott ki, ebbe Lucien csaknem ingyen dolgozott, Blondet pedig cikkeivel, okos tanácsaival, szempontjainak mélységével gazdagította a lapot. Finot és Blondet a megtestesült Bertrand és Raton^[2] voltak, azzal a különbséggel, hogy La Fontaine kandúrja a végén rájön, hogy becsapták, míg Blondet, bár tudta, hogy be van csapva, tovább is szolgálta Finot érdekét. A tollnak e ragyogó condottiere-je még sokáig rabszolgasorsra volt kárhoztatva. Erőszakos akarat rejlett Finot nehézkessége, arcátlan ostobaságának mákonyos restsége alatt, melyet úgy dörzsölt meg a szellem fűszerével, mint a kétkezi munkás a kenyerét fokhagymával. Értette a módját, hogyan kell betakarni, ami eszmét és tallért az irodalmárok és politikusok kuszált életének mezejéről úton-útfélen learatott. Blondet rosszul járt, amikor képességeit Finot léhaságának és tunyaságának zsoldjába állította. Folyton pénzzavarral küzdött, a kiváló férfiak ama szegény fajtájához tartozott, akik mindenre képesek a mások zsebéért, de semmire sem a magukéért; olyan Aladdin volt, aki kölcsönadja a lámpását. E különös tanácsadók ítélete mélyre látó és találó, ha nem cibálja ide-oda az egyéni érdek, ők a fejükkel cselekszenek, nem a karjukkal. Innen van erkölcsük lazasága és a sok gáncs, amivel alantasabb szellemek őket elhalmozzák. Blondet képes volt ma megosztani erszényét azzal, akit tegnap megsebzett, egy tálból enni, egy pohárból inni, egy szobában hálni azzal, akit holnap meg szeretett volna fojtani. Mulatságos paradoxonai igazoltak mindent. Minthogy az egész világot tréfára vette, nem akarta, hogy őt komolyan vegyék. Fiatal volt, közkedvelt, szinte híres és boldog, ezért nem törte magát, mint Finot, hogy öreg napjaira vagyont gyűjtsön.

Luciennek talán a legnehezebb elszánásra lett volna szüksége, hogy ebben a pillanatban Blondet-t is "megdöfje" úgy, ahogyan az imént megdöfte d'Espard-nét és du Châtelet-t. Az volt nála a baj, hogy a hiúság örömeinek csábítása nem engedte érvényesülni benne a becsvágyat, pedig ez kétségtelenül sok nagy cselekedetnek a rugója. Hiúsága kielégült az imént lefolyt első összecsapás győzelmében: gazdagnak, szerencsésnek, fölényesnek mutathatta magát két személy előtt, akik régebben, amíg szegény volt és nyomorgott, megvetették. De szembeszállhatott-e egy költő ősz diplomata módjára két úgynevezett barátjával, akik nyomorúságában a hóna alá nyúltak, akik az ágyukat osztották meg vele a szükség napjaiban? Finot, Blondet és ő hármasban züllöttek valamikor, együtt fetrengtek tivornyáikban, melyek csupán hitelezőik pénzét emésztették föl. Lucien most azt tette, amit azok a katonák, akik nem tudják, hol süssék el kurázsijukat, s amit nagyon sokan megtesznek Párisban: ismét korpa közé keveredett, amennyiben elfogadta Finot kézszorítását és nem hárította el Blondet baráti ölelgetését. Aki valaha benne volt vagy még mindig benne van az újságírás posványában, kénytelen rá - kegyetlen kényszerűség - hogy köszönjön olyan embereknek, akiket megvet, hogy rámosolyogjon legbensőbb ellenségeire, hogy összeszűrje a levet a legbűzhödtebb aljasságokkal, és bepiszkítsa kezét, amikor saját aprópénzükkel fizeti ki támadóit. Az ember megszokja, hogy nyugodtan végignézze és ne akadályozza meg a másik gazságát; előbb csak ráhagyja, a végén megteszi maga is. A lélek, melyet gyalázatos és állandó megalkuvások unos-untalan beszennyeznek, idő múltával elsatnyul, a fennkölt gondolatok kipattantó rugója berozsdásodik, a banalitás sarkvasai kikopnak és maguktól forognak. Alceste-ekből Philinte-ek lesznek, jellemek ellankadnak, tehetségek elfajzanak, a komoly alkotás hite elröppen. Aki valaha büszkélkedni akart írásaival, silány újságcikkekre tékozolja erejét, melyek később mint megannyi gaztettek háborgatják a lelkiismeretét. Elindult, mint Lousteau vagy Vernou, hogy nagy íróvá legyen, és azon veszi magát észre, hogy hitvány firkásszá aljasodott. Ezért nem lehet eléggé magasztalni azokat, akikben a jellem egy szinten áll a tehetséggel: az olyan írókat, akik, mint d'Arthez, biztos lábbal tudnak járni az irodalmi élet zátonyai között. Lucien nem tudott visszavágni Blondet édeskedéseire, mert ennek szelleme ellenállhatatlan hatást gyakorolt rá. Blondet még mindig hatalmában tartotta, mint megrontó a tanítványát; azonkívül viszonya Montcornet grófnővel jó helyet biztosított neki a társaságban.

- Talán örökölt valami gazdag nagybácsijától? - kérdezte Finot gúnyos ábrázattal.

- Úgy teszek, mint maga: rendszeresen kiszipolyozom a szamarakat - vágott vissza ugyanolyan hangon Lucien.

- Uraságodnak talán valamilyen folyóirata vagy napilapja van? - kérdezte Andoche Finot azon a szemtelen, önhitt hangon, melyet a kizsákmányoló szokott használni a kizsákmányolttal szemben.

- Jobb annál - replikázott Lucien, akiben a hiúság, melyet a szerkesztő fitogtatott fölénye érzékenyen sértett, megint fölkeltette új helyzetének tudatát.

- És mi az a jobb, kedvesem?

- Pártom van.

- Létezik egy Lucien-párt? - kérdezte mosolyogva Vernou.

- Barátom, Finot, ez a legény lepipált téged - kiáltott Blondet. - Mindig mondtam, hogy Lucien tehetséges fiú. Nem bántál vele okosan, kifacsartad. Szánjad-bánjad bűnödet, otromba fráter!

Blondet-nak finom orra volt, és Lucien hangjában, modorában és arckifejezésében különféle titkokat szimatolt. Miközben kiengesztelte, értette a módját, hogy ugyanazokkal a szavakkal szorosabbra fogja a kantárszárat. Tudni akarta, miért jött vissza Lucien Párisba, ki akarta fürkészni terveit, jövedelmi forrásait.

- Le a kalappal a szellemi fölény előtt! Sohasem fogod megközelíteni, ha százszor Finot^[3] a neved - folytatta. - Vedd fel ezt az urat, mégpedig tüstént, az erősek sorába, akiké a jövő: ő a mi emberünk! Szép és szellemes; nem kell-e sikert aratnia a te jelszavaddal: quibuscunque viis?^[4] Itt áll előttünk jó milánói fegyverzetében, hatalmas tőre félig kihúzva, dárdája hegyén ott leng a címeres lobogó! Tyűha, Lucien, honnan kerítetted ezt a szép mellényt? Csak a szerelem képes ilyen kelmék nyomára jönni. Van kvártélyod, hékás? Pillanatnyilag szükségem van jó barátaim lakáscímére, mert nem tudom, hol fogok meghálni az éjjel. Finot egy gáláns kaland elcsépelt ürügye alatt ma éjszakára kidobott.

- Tudod, kérlek - válaszolt Lucien - én gyakorlatilag megvalósítottam egy elvet, mely nyugodt életet biztosít: Fuge, late, tace.[5] Elhagylak titeket.

- Csakhogy én nem eresztelek, amíg le nem rovod egy szent tartozásodat. Mi lesz azzal a kis lakomával, hé? - kérdezte Blondet, aki kissé nagyon is szeretett jól enni, és megtraktáltatta magát, ha pénzszűkében volt.

- Miféle lakomával? - kérdezte Lucien önkéntelen bosszús mozdulattal.

- Nem emlékszel? Erről tudom, ha egy barátomnak jól megy sora: csődöt mond a memóriája.

- Tudja ő, hogy mivel adósunk, én kezeskedem a jó szívéért - szólt Finot, fölkapva Blondet tréfáját.

- Rastignac - szólt Blondet, abban a pillanatban fogva karon az ifjú arszlánt, amidőn ez az előcsarnok felső végéhez és azokhoz az oszlopokhoz ért, amelyek előtt az úgynevezett jó barátok ácsorogtak - egy kis lakomáról van szó: ön is velünk tart... hacsak ez az úr - folytatta komolyan, Lucienre mutatva - csökönyösen le nem tagadja becsületbeli adósságát; kitelik tőle.

- Rubempré úrért jótállok, ilyesmire képtelen - szólt Rastignac, akinek egészen más járt az eszében, mint efféle ugratás.

- Itt van Bixiou - kurjantott Blondet - ő is velünk jön: nála nélkül nem teljes a kompánia. Ha ő nincs ott, a pezsgő megbénítja a nyelvemet, és mindent íztelennek érzek, még a csípős mondások savát-borsát is.

- Barátaim - szólt Bixiou - látom, hogy a nap hőse körül sereglettetek össze. A mi drága Lucienünk valóra váltja Ovidius Metamorphosis-ait. Valamint az istenek a nők könnyebb elcsábítása végett furcsa főzelékekké és más effélékké változtak át, ugyanúgy varázsolt ő nemes urat a bogáncsból, hogy elcsábítsa - kicsodát? - X. Károlyt! Barátocskám - mondotta, gombjánál fogva ráncigálva Lucient - ha egy újságíróból nagy úr lesz, csinos macskazenét érdemel. Ha a helyükben volnék - folytatta a kérlelhetetlen gúnyolódó Finot-ra és Vernou-ra mutatva - megtámadnálak az ő kis újságjukban. Jó pár száz frankot hoznál a konyhára: vagyis tíz hasábnyi talpraesett élcet.

- Bixiou - szólt Blondet - egy vendéglátó gazda szent és sérthetetlen előttünk egy nappal a lakoma előtt és fél nappal utána; dicső barátunk meg fog vendégelni bennünket.

- Lám, lám! - folytatta Bixiou: - De van-e sürgősebb teendő, mint egy nagy férfiú nevét megmenteni a feledéstől és dúsan javadalmazni egy kiváló tehetség szegényes arisztokratizmusát? Lucien, téged méltányol a sajtó, melynek legszebb dísze valál, és mi támogatni fogunk. Finot, pár ügyes sort a napi krónikában! Blondet, egy agyafúrt cikket a lap negyedik oldalán! Adjunk hírt korunk legszebb könyvének, IX. Károly íjászának a megjelenéséről. Sürgessük, hogy Dauriat minél előbb ajándékozzon meg bennünket a francia Petrarca isteni szonettjeinek, a Margarétáknak kiadásával! Emeljük barátunkat az újságpapiros pajzsára, ahonnan minden híresség és hírhedtség ered.

- Ha lakomára fáj a fogad - szólt Lucien Blondet-hoz, csakhogy lerázza ezt a csoportosulást, melyet kezdett megsokallni - azt gondolom, fölösleges, hogy ilyen fellengzős szólamokat vagdoss egy régi barátod fejéhez, mintha valami fajankó volna. Viszontlátásra holnap este Lointier-nál! - szólt élénken, és megpillantva egy nőt, csatlakozott hozzá.

- Ó, ó, ó! - szólt Bixiou mind a háromszor más-más hangon és gúnyos arccal; úgy látszott, hogy fölismerte azt a maszkot, akinek Lucien elébe sietett. - Erről érdemes meggyőződést szerezni.

És elindult a szép pár után, elhaladt mellette, átható pillantással mérte végig és visszatért, nagy örömére ezeknek az irigykedőknek, akik alig várták, hogy megtudhassák, honnan ez a nagy változás Lucien anyagi helyzetében.

- Kedves barátaim - szólt hozzájuk Bixiou - Rubempré uraságnak a szerencsecsillaga régi ismerősötök, nem más, mint des Lupeaulx egykori patkánya.

Ma már feledésbe ment, de a század elején igen elterjedt fajtalanság volt a "patkányok" nagyvilági kultusza. Patkánynak nevezték - azóta idejét múlta szóhasználattal - azokat a tíz-tizenegy éves leánygyermekeket, akik valamelyik színháznál - elsősorban az Operánál - statisztáltak, és az úri kéjencek keze alatt bűnre és aljasságra nevelkedtek. A patkány afféle pokol-apródja volt, nőnemű utcagyerek, akinek szívesen elnéztek egy-egy ügyes csínyt. A patkány mindent elcsenhetett, vigyázni kellett rá, mint valami veszedelmes kis állatra; bohókás elemet vitt az életbe, mint a régi komédiákba a Scapin-, Sganarelle-, Frontin-féle alakok. A patkány drága mulatság volt, sem hasznot, sem dicsőséget, sem élvezetet nem kamatozott. A patkány divatja oly tökéletesen eltűnt, hogy manapság már nagyon kevesen tudtak a Restauráció előtti elegáns életnek e meghitt részletéről, amíg csak néhány író föl nem kapta, mint újszerű témát.

- Micsoda?! Miután Coralie-t megölte a szerelmével, most a Ráját^[6] is elviszi az orrunk elől Lucien? - kérdezte Blondet.

Az atlétatermetű maszk, ezt a nevet hallva, önkéntelen mozdulatot tett, amelyet el akart volna leplezni, Rastignac mindazonáltal észrevette.

- Lehetetlen! - kétkedett Finot. - A Rájának egy rézgarasa sincs, amit odaadhatna. Nathan mondotta nekem, hogy Florine-tól kért kölcsön ezer frankot.

- Ó, urak, urak!... - igyekezett Rastignac védelmébe venni Lucient ez ocsmány gyanúsításokkal szemben.

- No, mi az? - kérdezte Vernou. - Talán egyszerre olyan erényhős lett Coralie kitartottjából?

- Ó, épp ez az ezer frank a legjobb bizonyíték arra - vélekedett Bixiou - hogy Lucien barátunk együtt él a Rájával...

- Micsoda pótolhatatlan veszteség a tudomány, a művészet és a politika elitjére nézve! - kiáltott föl Blondet. - A Rája az egyetlen örömleány, akiben volt valami a leendő szép kurtizánból. Iskolázás nem rontotta meg, írni-olvasni sem tud - ő megértett volna minket. Megajándékoztuk volna korunkat egy pompás Aspasia-figurával, amilyen nélkül egy igazi nagy évszázad el sem képzelhető. Nézzétek csak meg, milyen előnyére válik Dubarry a tizennyolcadik századnak, Ninon de Lenclos a tizenhetediknek, Marion de Lorme a tizenhatodiknak, Imperia a tizenötödiknek, Flora a római köztársaságnak, melyet örökösévé tett, s amely a szép nő hagyatékából le tudta törleszteni államadósságát! Mi lenne Horatius Lydia nélkül, Tibullus Delia nélkül, Catullus Lesbia nélkül, Propertius Cynthia nélkül, avagy Demetrius Lamia nélkül, hiszen még ma is egyedül neki köszönheti a dicsőségét?

- Ha Blondet az Opera előcsarnokában Demetriusról beszél, annak egy kicsit nagyon is vezércikk-íze van - súgta Bixiou szomszédjának a fülébe.

- És mi lenne mindama fejedelmi nők nélkül a Caesarok birodalma? - fűzte tovább Blondet a gondolatait. - Lais és Rhodopis Görögországot és Egyiptomot jelentik. Egyébként valamennyien a poézist adták a századnak, amelyben éltek. Ez a poézis, mely Napóleonból hiányzik - mert hogy a nagy Ármádia özvegye nem egyéb kaszárnyai tréfánál - ez a poézis megvolt a forradalomban is, madame Tallien személyében! Most, amikor Franciaországban az a kérdés, ki üljön a trónon, bizonyos, hogy egy trón üres. Mi, ahogyan itt vagyunk, teremthetünk egy királynét. Én a magam részéről egy nagynénit adtam volna a Rájának, mivel az anyjáról túlságosan köztudomású, hogy elesett a becstelenség mezején; du Tillet palotát vett volna neki, Lousteau hintót; Rastignac fizette volna a lakájait, des Lupeaulx a szakácsát, Finot a kalapjait (Finot nem tudott visszatartani egy hirtelen mozdulatot, amikor közvetlen közelből ez a szúrás érte); Vernou a reklámjáról gondoskodott volna, Bixiou szállította volna neki az élceket! Az arisztokrácia tódult volna a mi Ninonunkhoz, hogy szórakozzék nála, a művészeket pedig gyilkos újságcikkek fenyegetésével csalogattuk volna hozzá. II. Ninonból bámulatosan szemtelen, megsemmisítően fényűző dáma lett volna. Saját nézetei lettek volna. Betiltott drámai mesterműveket olvastatott volna föl az estélyein, szükség esetén külön e célra íratott volna ilyesmit. Liberális sohasem lett volna, mert egy kurtizán mindig monarchista érzelmű. Kár érte! Az egész századát magához kellett volna ölelnie s ehelyett holmi kis ficsúrral szerelmeskedik! Lucien kopót fog nevelni belőle.

- Ama női nagyhatalmak közül, akiket említettél, egyetlenegy sem gázolt az utca sarában - szólalt meg Finot - ez a csinos kis patkány ellenben meg is hempergett benne.

- Csak szebb lett tőle, miként a szemétdombon sarjadt liliom - adta vissza Vernou. - Ott virult ki, onnan kapta a fölényességét. Mindent meg kell ismernie annak, aki ki akarja csiholni a minden dologban rejlő öröm és kacaj szikráit!

- Igaza van - szólt Lousteau, aki eddig csak figyelt, de nem beszélt - a Rája ért a nevetéshez és a neveltetéshez. Ez a nagy írók és nagy színészek tudománya, és csak azok sajátíthatják el, akik a szociális élet minden mélységeibe leszállottak. Tizennyolc éves korában ez a leány ismerte a legnagyobb jólétet és legnagyobb nyomort, ismert minden rendű és rangú embert. Valami varázsvesszőfélét tart a kezében, ezzel szabadítja föl a brutális ösztönöket, melyek erőszakkal le vannak béklyózva a férfiak szívében - ha ugyan van még szívük, jóllehet politika, tudomány, irodalom vagy művészet a kenyerük. Nincs rajta kívül még egy nő Párisban, aki úgy tud odaszólni a bestiának: "Bújj ki." És a bestia a hívó szóra előjön ketrecéből és kicsapongásban fetreng. Ez a nő torkig eteti, itatja áldozatát, és segít neki lakmározni. Egyszóval ő az a só, amelyet Rabelais megénekelt, s amely az anyagra hintve, a dolgokat megeleveníti és a művészet csodás birodalmáig emeli. Ruhája hallatlan pompát ragyogtat, ujjai kellő időben ejtik ki az ékszert, úgy, miként szája a mosolyt. Minden dolgot az adott pillanat szellemével tölt meg, beszéde szúrós nyilakkal sziporkázik, ismeri a legszínesebb, a legtalálóbb indulatszavakat. Ez a nő...

- Öt frank ára tárcacikket pazarolsz el itt - vágott a szavába Bixiou. - A Rája még ennél is sokkal, de sokkal több. Ti mindnyájan többé-kevésbé a kedvesei voltatok, de egyiktek sem mondhatja el, hogy a Rája a kedvese volt: ő bármely percben birtokába vehet titeket, de ti őt soha. Megrohanjátok, valami szívességre akarjátok megkérni...

- Ó, a Rája nagylelkűbb, mint egy haramiavezér, aki érti a dolgát, és szolgálatkészebb a legjobb iskolai cimboráknál - szólt Blondet.

- Nyugodtan rábízhatod a pénztárcádat és a titkaidat. De amiért királynővé választottam, az nem egyéb, mint bourboni közönye a bukott kegyenc iránt.

- Csak nagyon sokba kerül, akár az anyja - jegyezte meg des Lupeaulx. - A szép holland nő a toledói érsek jövedelmét megette volna, fölemésztett két közjegyzőt...

- És kitartotta Maxime de Trailles-t, amikor apród volt - toldotta meg Bixiou.

- A Rája sokba kerül, mint Raffael, mint Carême, mint Taglioni, mint Lawrance, mint Boulle, mint ahogy minden zseniális művész sokba kerül... - szólt Blondet.

- Meg soha nem volt Esthernek ilyen tisztességes asszony formája - szólt most Rastignac, rámutatva a maszkra, akinek Lucien az imént a karját nyújtotta. - Fejemet teszem rá, hogy Sérizyné...

- Kétség nem fér hozzá - kiáltotta du Châtelet. - Rubempré úr jómódja meg van magyarázva.

- Ó, az egyház ért levitáinak megválogatásához. Micsoda pompás követségi titkár lesz belőle! - szólt des Lupeaulx.

- Annál is inkább - folytatta Rastignac - minthogy Lucien tehetséges ember. Ezek az urak nem egy kétségtelen jelét láthatták már a talentumának - tette hozzá Blondet, Finot és Lousteau felé pillantva.

- Igen, ez a fickó arra van teremtve, hogy sokra vigye - szólt Lousteau, aki majd megpukkadt az irigységtől, - annál is inkább, minthogy megvan benne az, amit mi így nevezünk: eszmei függetlenség...

- Te tetted azzá, ami - jegyezte meg Vernou.

- Nos - vágott rá Bixiou, des Lupeaulx-ra kacsintva - hivatkozom a főtitkár úrnak, az államtanács előadójának emlékeire: ez a maszk a Rája, fogadok egy vacsorába...

- Tartom a fogadást - mondta du Châtelet, aki szerette volna tudni az igazságot.

- Csak rajta, des Lupeaulx - szólt Finot - igyekezzék fölismerni volt patkányának a füleit.

- Nem is szükséges, hogy megsértsük az álarckiváltságot - válaszolt Bixiou. - A Rája és Lucien el fognak haladni mellettünk, mikor visszamennek az előcsarnokba. Akkor be fogom bizonyítani, hogy ő az, vállalkozom rá.

- Így hát Lucien barátunk megint zöld ágra vergődött? - szólt Nathan, aki most csatlakozott a csoporthoz. - Azt hittem, hátralevő napjaira Angoulême-be vonult vissza. Talán valami titkos szert fedezett fel a hitelezők ellen?

- Azt tette, amit te nem fogsz megtenni egyhamar - válaszolt Rastignac. - Kifizette minden adósságát.

Az izmos maszk egyetértően biccentett a fejével.

- Ha egy férfi az ő korában jó útra tér, többnyire rossz útra jut, elveszíti merész lendületét, tőkepénzes lesz belőle - felelte Nathan.

- Ó, Lucien mindig nagy úr lesz, lelke meg fogja őrizni azt a magasröptű gondolkozást, amely fölé helyezi őt sok úgynevezett felsőbbrendű embernek - vágott vissza Rastignac.

Ebben a pillanatban ezek az újságírók, dandyk és lézengő ritte-rek vizsgálódva nézték fogadásuk gyönyörű tárgyát, mint ahogy lócsiszárok nézik az eladásra kínált lovat. Ezek a párisi romlottságok kiismerésében megőszült bírák - csupa fölényes szellem, mindegyik más-más téren kiváló, egytől egyig romlottak és egyformán megrontók, mind féktelen nagyravágyás rabjai, akik megszokták, hogy mindenkiről mindent föltételezzenek és mindent kitaláljanak - most egy álarcos nőre meresztették a szemüket, egy nőre, akit más nem fejthetett meg, csak ők. A fekete dominó hosszú halotti leple alatt, a csuklya és a lelógó gallér alatt, amelyek minden nőt fölismerhetetlenné tesznek, csak ők és az operabál törzslátogatói közül még néhányan ismerhették föl az idomok kerekdedségét, a testtartás és a járás egyéni részleteit, a csípők ringatását és a fej hordozását - mindazt, amit közönséges szem a legnehezebben lát meg, de amit észrevenni nekik gyerekjáték. Ez idomtalan hüvely alatt is látniuk adatott tehát a legmegkapóbb jelenséget: egy igazi, szerelemtől hevülő nőt. Lett légyen bár a Rája, Maufrigneuse hercegnő, avagy Sérizyné - a legalsó vagy legfelső foka a társadalmi lajtorjának - ez a teremtés csodája volt a Teremtésnek, boldog álomvízió. Ezekre az agg fiatalemberekre, ugyanúgy, mint ezekre az ifjú aggastyánokra oly nagy hatást tett a nő, hogy irigyelték Lucient azért a nagyszerű kiváltságért, amely istennőt formálhatott belőle. A maszk úgy ment ott, mintha egyedül lenne Luciennel, ennek a nőnek a szemében megszűnt ez a tízezernyi tömeg, eltűnt a terem fülledt, porral telített atmoszférája. Úgy állt ott szerelmének mennyei kárpitja alatt, miként Raffael madonnái állanak ovális aranyglóriájuk alatt. Nem érezte, hogy az emberek könyökükkel lökdösik. Szeme sugara keresztülhatolt álarcának kettős nyílásán és Lucien szeméből kapott ragyogást, és a végén úgy látszott, hogy teste remegése is barátjának mozdulataiból származik. Honnan ez a fényesség, amely körülsugároz egy szerelmes nőt és mindenki mástól megkülönbözteti? Honnan az a szilfidi könnyedség, amely szinte rácáfol a nehézkedés törvényére? A fölszárnyaló lélek könnyedsége ez? Avagy a boldogságnak fizikai erői vannak? Szűzi ártatlanság, gyermekded báj csillant fel a dominó alatt. Jóllehet különváltan járkáltak, mégis ez a két lény hasonlított ama Flórát és Zephirt ábrázoló csoportozatokhoz, melyeket a legügyesebb szobrászok keze művészi összefonódásban mintáz; de ez több volt, mint szobrászat, több a legnagyobb művészetnél is. Lucien és szép dominója azokra a madarakkal vagy virágokkal játszadozó angyalkákra emlékeztettek, akiket Giovanni Bellini ecsetje a Szűzanya képei alá festett! Lucien hölgyével együtt a fantázia gyermeke volt, mely fölötte áll a művészetnek, mint ahogy az ok fölötte áll az okozatnak.

Mikor ez a nő mindenről megfeledkezve már csak egy lépésnyire volt a férfiak csoportjától, Bixiou fölkiáltott:

- Esther!

Szegény nő élénken hátrafordult, mint aki azt hallja, hogy nevén szólítják, megismerte a rosszmájú embert és lecsüggesztette fejét, mint egy haldokló, aki végsőt lehelt. Harsány kacaj hallatszott, és a csoport szétszéledt a tömegben, miként megriadt mezei egerek raja, ha útmenti odújába surran. Rastignac volt az egyedüli, aki nem ment messzibbre, mint szükséges volt, nehogy úgy lássék, mintha Lucien szikrázó szemei elől menekülne. Két, egyformán mély, habár leplezett fájdalmat volt alkalma megcsodálni: először a szegény Rájáét, aki úgy állt ott, mint akibe villám sújtott, azután az érthetetlen maszkét, az egyetlen emberét a csoportból, aki a helyén maradt. Esther abban a pillanatban, amikor érezte, hogy a térde megroggyan, fülébe súgott valamit Luciennek, és Lucien eltűnt vele, járás közben támogatva őt. Rastignac tűnődve kísérte szemmel a szép párt.

- Honnan kapta ezt a nevet: "Rája"? - kérdezte egy komor hang, mely velejéig hatolt, mert most már nem volt elváltoztatva.

- Ő az és ismét kisiklott... - dörmögött maga elé Rastignac.

- Hallgass, mert megfojtalak - felelte más hangon a maszk. - Meg vagyok veled elégedve. Szavadnak álltál, és ezért sok erős kar áll a rendelkezésedre. Légy néma ezután is, miként a sír. De mielőtt végképp elhallgatnál, felelj meg a kérdésemre.

- Hát ha tudni akarod, ez a leány oly bűbájos, hogy Napóleon császár fejét is elcsavarta volna, sőt elcsavarná még valakiét, akiét sokkal nehezebb: a tiedet! - felelt Rastignac távozóban.

- Egy szót még! - kiáltott a maszk. - Mindjárt megmutatom neked, hogy soha sehol se láttál.

A férfi levette álarcát, Rastignac egy percig habozott, mert most nem az a rút alak állt előtte, akivel annak idején a Vauquer-házban találkozott.

- Az ördög segítségével minden megváltozhatott önön, de a szemét nem lehet elfelejteni - mondotta neki.

A vasmarok megszorította a karját, ezzel parancsolva örök hallgatást.

Reggel három órakor des Lupeaulx és Finot az elegáns Rastignacot egy oszlophoz támaszkodva ugyanott találták, ahol a komor maszk elhagyta. Rastignac gyónt önmagának: pap és vezeklő, bíró és vádlott volt egy személyben. Hagyta, hogy elcipeljék reggelizni, s mikor hazament, tökéletesen részeg volt, de nem árulta el magát.

A Langlade utca a belétorkolló utcákkal együtt elékteleníti a Palais-Royalt és a Rivoli utcát. Páris egyik legszebb negyedének ezen a részén még sokáig szégyenbélyeg marad az óváros szemetéből hányt dombok környéke, ahol régente malmok állottak. Ezek a szűk, sötét és sáros utcák, ahol külsőségekre nem sokat adó iparágak művelése folyik, éjszaka titokzatos és kontrasztos ábrázatot öltenek. Aki a Saint-Honoré utca, a Petits-Champs utca és a Richelieu utca lámpafényes kövezetéről jön, ahol el nem apadó tömeg nyüzsög, ahol az ipar, a divat és a művészetek remekei tündökölnek, azt - ha nem is ismeri az éjszakai Párist - szívszorongás fogja el, mikor az egetverő ragyogást körülvevő kis utcák útvesztőjébe csöppen. Sűrű homály váltakozik a gázlámpák elömlő fényével. Itt-ott sápadt olajlámpás vetít a járdára tétova, füstös fényt, mely egyes fekete zsákutcákat már nem képes megvilágítani. A járókelők sietnek, és gyéren láthatók. A boltok zárva vannak, és ha egyik-másik nyitva, az is valami gyanús odú: mocskos, sötét kocsma, vagy fehérnemű-üzlet, ahol kölnivizet árulnak. Egészségtelen hűvösség nedves köpenyt terít az ember vállára. Kocsi ritkán halad arra. Vannak félelmetes zugok, kivált a Langlade utca s a Saint-Guillaume köz torkolata és néhány utcasarok. A városi hatóság még semmit sem tehetett avégből, hogy megtisztítsa ezt a nagy lepratelepet, ahol régóta felütötte főhadiszállását a prostitúció. Talán szerencse is Páris népére, hogy ezeket a sikátorokat meghagyják ebben a szennyes külsőben. Aki nappal jár erre, nem tudja elképzelni, milyenné válnak éjszakára mindezek az utcák. Furcsa lények cikáznak itt, akik semminő világból nem valók. Félmeztelen, fehér alakok támasztják a falakat, a sötétség megelevenedik. A házfalak és a járókelők közé mozgó és beszélő ruhák furakodnak. Némely félig betett kapuk hirtelen fölcsattanó kacajjal tárulnak ki. Füledbe szavak csengenek, melyek Rabelais kifejezésével élve: megfagytak és most fölengednek. A gyalogjáró kövei közt visszatérő hangok szólalnak meg. Nem üres zörgés ez, jelent valamit: ha rekedten cseng, akkor emberi hang; de ha énekszóhoz hasonlít, akkor nincs benne semmi emberi, közelebb áll a szélzúgáshoz. Gyakran éles füttyöket hallani. Végül a cipősarkok koppanásában van valami kihívó gúny. Mindez együttvéve megszédíti az embert. Itt mások a légköri viszonyok is: télen meleged van, nyáron dideregsz. De bármilyen legyen is az idő, ez a sajátságos világ mindig ugyanazt a képet mutatja: a berlini Hoffmann fantasztikus birodalma ez. Nincs az a matematikus eszű pénztárnok, aki itt még valamit föl tudna fedezni a valóságból, ha végigmegy a sikátorokon, melyek a tisztességes utcákba torkollnak, oda, ahol már járókelők, boltok és lámpások vannak. Az elmúlt idők királyai és királynői sohasem riadtak vissza attól, hogy a kurtizánokkal foglalkozzanak; a mai közigazgatás vagy a politikai hatalom finnyásabb vagy szemérmesebb amazoknál, már nem mer szemtől szembe nézni a nagyvárosok e rákfenéjével. Igaz, hogy a rendszabályoknak az idők során változniuk kell, és az egyént, az egyéni szabadságot érintők kényesek, de talán mégis bőkezűségre és merészségre lenne szükség olyan tisztára anyagi természetű szükségletekben, aminők a levegő, a világosság, a helyiség. Az erkölcsbíró, a művész és a bölcs adminisztrátor vissza fogja kívánni a Palais-Royal deszkafolyosóit, ahol egykor ezek a báránykák nyüzsögtek, hiszen mindig oda fognak seregleni, ahová a sétálók járnak. Nem jobb-e, ha a sétálók mennek oda, ahol ők vannak? Hová jutottunk? Manapság a boulevard-ok legszebb részeit, ezeket a tündéri sétányokat este a jobb családok kerülni kénytelenek. A rendőrség nem tudta kihasználni erre a célra a mellékutcákat, hogy megmentse a főutat.

Az operabálon egyetlen szó súlya alatt összeroppant lány egy-két hónap óta a Langlade utca egyik züllött külsejű házában lakott. Ez a rosszul vakolt, keskeny, de roppant magas épület egy házóriáshoz támaszkodik, világosságot csak az utcáról kap, és meglehetősen hasonlít egy papagáj-ülőhöz. Mindegyik emeletén egy-egy kétszobás lakás van. A közlekedésre a falhoz tapasztott keskeny lépcsőzet szolgál; ezt furcsán világítják meg a csapóablakok, melyek kívülről a lépcsőkanyarulatot jelzik. Minden lépcsőszakaszt egy-egy esőcsatorna választ el a másiktól: egyike a legrútabb párisi különlegességeknek. A boltot és a félemeletet abban az időben egy bádogos bérelte, a háztulajdonos az első emeleten lakolt, a többi négyet pedig igen jóravaló grizettek foglalták el, akik különféle kedveléseket és szívességeket élveztek a tulajdonos és a házmesterné részéről, mivel ilyen furcsa építésű és fekvésű házba nem volt könnyű bérlőt kapni. Ennek a városnegyednek a jellegét éppen az ilyenféle házak meglehetősen nagy száma határozza meg, melyekkel a kereskedelem nem tud mit kezdeni, és éppen ezért csakis a kitagadott, rossz hírű vagy alantas iparágakkal aknázhatók ki.

Délután három órakor a házmesterné (aki hajnali kettőkor halálos betegen látta hazajönni Esther kisasszonyt egy fiatalember kíséretében) éppen a legfelső emeleten lakó grizettel tanácskozott, aki mielőtt kocsiba ült volna, hogy sétakocsizásra menjen, azt mondta, hogy nyugtalankodik Esther miatt, mert még moccanását se hallotta. Esther bizonyára aludt még, de ez az alvás gyanútkeltő volt. A házmesterné egyedül lévén a fülkéjében, sajnálta, hogy nem mehet föl, hogy megtudakolja, mi történt Esther kisasszony negyedik emeleti lakásán. Már épp elhatározta, hogy a bádogos fiára bízza, hogy őrt álljon a fülkéjében (csak amolyan kis falmélyedés volt ez a félemeleten), amikor fiáker állt meg a ház előtt. Egy férfi szállt ki belőle, sarkig érő köpenybe burkolózva, nyilván azzal a szándékkal, hogy öltözékét vagy kilétét eltitkolja, és Esther után kérdezősködött. A házmesterné rögtön teljesen megnyugodott, a bezárkózott leány hallgatása és nyugalma most egészen érthetőnek látszott előtte. Mikor a látogató a fülke fölött a lépcsőn fölsietett, a házmesterné látta a cipőjét díszítő ezüstcsatokat, és úgy tetszett neki, hogy egy papi talár övének a fekete rojtját is látja. Lement és kikérdezte a kocsist, aki azzal felelt, hogy nem szólt semmit, de a házmesterné ebből eleget értett. A pap kopogott, választ nem kapott mást, mint halk nyöszörgést. Vállának egy taszításával benyomta az ajtót, mégpedig oly erővel, melyet neki minden bizonnyal a könyörületesség kölcsönzött, azonban bárki másnál megszokás jele lett volna. A második szobába rohant, és a Szent Szűz mázos cserépből való szobra előtt térdepelve látta szegényt Esthert, vagy jobban mondva összekulcsolt kezekkel magába rogyva. A grizett végét járta. Félig elégett szénnel telt serpenyő beszélt ennek a borzalmas délelőttnek a történetéről. A dominó csuklyája és lebernyege a földön hevert. Az ágy érintetlen volt. A szegény teremtés, szívében halálos sebbel, kétségtelenül maga hagyott így mindent, miután hazajött az Operából. A gyertyatartó korongján összegyűlt tócsába fagyott gyertyabél tanúskodott róla, mily mélyen elmerült Esther utolsó gondolataiba. Egy könnyáztatta zsebkendő beszélt az istentelen kurtizán töredelmének őszinteségéről, aki a Bűnbánó Magdolna klasszikus pózában feküdt itt. Ez a tökéletes bűnbánat mosolyt csalt a pap ajkára. Esther ügyetlen volt a meghaláshoz: nyitva hagyta az ajtót, nem számolva azzal, hogy ennyi szén kevés ahhoz, hogy a két szoba levegőjét kibírhatatlanná tegye. A gáz csak elkábította. Most a lépcső felől beáramló friss levegő fokról fokra visszaadta neki gyötrelmeinek érzetét. A pap állva maradt. Komor töprengésbe merült. A lány isteni szépsége nem hatott rá, első mozdulatait úgy figyelte, mint valami állatét. Tekintete közömbös tárgyakra kalandozott erről az összetört testről, mégpedig látszólag tökéletes közömbösséggel. Szemügyre vette a szoba bútorzatát, s a rossz, foszladozó szőnyeget, mely alighogy befödte a vörös, súrolt, hideg padlót. Ódivatú, festett faágy, piros rózsás, sárga kartonfüggönyökkel; egyetlen fotel és két szék, szintén festett fából, ugyanolyan kartonhuzattal, amilyenből az ablakfüggönyök is készültek; virágokkal pettyegetett falkárpit, melynek szürke alapszíne fekete lett az ócskaságoktól és a zsírtól; mahagóni varróasztal; a legközönségesebb konyhafölszereléssel megrakott kandalló, alatta két megkezdett rőzseköteg, kőpárkányán itt-ott csecsebecsékkel, ollókkal vegyest néhány üvegholmi; piszkos tűpárna mellett fehér, illatos kesztyűk; gyönyörű női kalap a vizeskannára dobva; egy kasmirsál, mely eltömte az ablakot, a fogason elegáns estélyi ruha, alatta kis kemény pamlag, fejvánkos nélkül; otromba, kifeslett sárcipők és pici topánkák, magasszárú cipők, melyeket egy királynő megirigyelhetett volna, közönséges, kicsorbult porcelán tányéron az utolsó étkezés maradékai, evőeszközök bádogból, a párisi szegénység ezüstjéből; egy nagy kosár tele burgonyával és mosnivaló szennyes fehérneművel, fölötte gázégő, mellette rossz, nyitott és elárvult tükrös szekrény, párkányán zálogcédulák: ez az együttes kép tárult a szem elé e komor és vidám, nyomorúságos és pazar tárgyakról.

A fényűzésnek e nyomai a rongyok között, ez a berendezés, mely oly jól illett a lány cigányos életmódjához, s maga ez a lány, aki zilált alsóruháiban úgy rogyott össze itt, mint egy szerszámjában kimúlt s az eltört rúd alatt istrángjába gabalyodott ló: ez a különös látvány gondolkodóba ejtette a papot? Belátta-e, hogy ez a tévútra jutott teremtés is önzetlen kellett hogy legyen, ha ekkora nyomort tudott párosítani egy dúsgazdag ifjú iránt érzeti szerelmével? A bútorzat összevisszaságát vajon az életmód rendetlenségével magyarázta-e? Érzett-e részvétet és elszörnyedést? Megmozdult-e benne a szánalom? Aki így látta volna, amint ott állott, keresztbe font karral, gondterhes homlokkal, összepréselt ajakkal és hideg szemmel, azt kellett volna gondolnia, hogy keblét sötét, gyűlölködő érzelmek dúlják, agyában küzdelmes gondolatok, szörnyű tervek forrnak.

Annyi bizonyos, hogy érzéketlenül hagyták a domború keblek, melyeket az előrebukó test súlya szinte összelapított, s a guggoló Vénusz elragadó idomai, amint kitetszettek a fekete szoknya alól, oly meredten omlott önmagába a haldokló leány. Nem hatotta meg e félrelankadt fő, mely hátulról nézve szabadon mutatta a lágy, fehér, hajlékony nyakszirtet, és hideg maradt a merész ívű, szép vállak láttára. Nem emelte föl Esthert, úgy látszott, mintha nem is hallaná szívszaggató lihegését, mely az élethez való visszatértét árulta el. A leány hátborzongató zokogására és dermesztő pillantására volt szükség, hogy nagy kegyesen talpra állítsa és az ágyhoz vigye, s az a könnyedség, ahogyan ezt elvégezte, mesés testi erőre vallott.

- Lucien! - rebegte a lány alig hallhatóan.

- A szerelem visszatér, a nő sincs messzi már - szólt a pap némi keserűséggel.

A párisi kicsapongások áldozata most ráismert megmentőjének köntösére, és olyan mosollyal, mint mikor a gyermek végre kézbe kap valamit, ami után régóta vágyódott, így szólt:

- Tehát nem halok meg anélkül, hogy kibékültem volna az Éggel.

- Lesz rá módja, hogy vezekeljen bűneiért - szólt a pap, vízzel fecskendezve be a lány homlokát és megszagoltatva vele az ecetes üveget, melyet valamelyik zugban talált.

- Érzem, hogy az életerő nemhogy elhagyna, hanem erősebben áramlik belém - így szólt a lány és a legtermészetesebb taglejtésekkel mondott köszönetet a papnak irgalmas cselekedetéért. Ez az elragadó némajáték, melyet a gráciák maguk játszhattak volna elcsábító szándékkal, tökéletesen igazolta ennek a különös lánynak a gúnynevét.

- Jobban érzi magát? - kérdezte a pap és egy pohár cukrosvizet adott neki.

Ez az ember, úgy látszik, tökéletesen kiismerte magát ezekben a sajátságos háztartásokban. Ismert itt mindent, mintha csak otthon lett volna. Mindenütt otthon lenni: ez a királyok, az örömlányok és a tolvajok kiváltsága.

- Ha egészen jól lesz - kezdte kis szünet után a furcsa pap - majd elmondja, mi vitte rá erre az utolsó bűnre, öngyilkossági kísérletére.

- Nagyon egyszerű az én történetem, tisztelendő atyám - felelt a nő. - Három hónappal ezelőtt még ugyanabban a ziláltságban éltem, mint születésemkor. Utolsók utolsója voltam, a legelvetemültebb személy. Most már csak a legszerencsétlenebb vagyok. Engedje meg, hogy szegény anyámról semmit se meséljek. Meggyilkolta...

- Egy kapitány, egy rossz hírű házban - szakította félbe hívét a gyóntató. - Ismerem az ön származását és tudom, hogy ha valaha nőnek volt mentsége arra, hogy gyalázatos életet él, akkor ön az, aki előtt nem álltak követésre méltó példák.

- Ó, hiszen meg sem kereszteltek, semmiféle vallásra nem oktattak.

- Akkor még mindent helyrehozhat - folytatta a pap - föltéve, hogy hite és bűnbánata őszinte és hátsó gondolatok nélkül való.

- Lucien és Isten tölti be a szívemet - szólt a lány megható naivsággal.

- Úgy is mondhatta volna: Isten és Lucien - jegyezte meg mosolyogva a pap. - Eszembe juttatja látogatásom célját. Ne hallgasson el semmit, ami erre az ifjú emberre vonatkozik.

- Ő küldte önt? - kérdé a lány oly szerelmes hangon, hogy minden más papot megindított volna. - Ó, hisz ő mindent sejtett!

- Nem - válaszolt a pap - nem az ön halála, hanem az élete miatt nyugtalankodtunk. Beszéljen, magyarázza meg a viszonyukat.

- Egyetlen szóval - rebegte a lány.

Szegény teremtés reszketett a pap rideg hangjától, de mégis látszott rajta, hogy a durvaság már régóta nem lepi meg.

- Lucien, az Lucien - folytatta - a legszebb ifjú és a legjobb ember a világon; de hiszen, ha tisztelendő atyám ismeri őt, akkor egész természetesnek fogja találni szerelmemet. Három hónappal ezelőtt véletlenül találkoztam vele a Porte-Saint-Martin Színházban, ahová egyszer ellátogattam. Mert Meynardie asszony házában minden héten egy szabadnapunk volt. Meg fogja érteni, hogy másnap engedelem nélkül szabadságot vettem magamnak. A szerelem behatolt szívembe és annyira megváltoztatott, hogy nem ismertem magamra, amikor távoztam a színházból: irtóztam saját magamtól. Luciennek nem volt szabad megtudnia semmit. Ahelyett, hogy megmondtam volna neki, hol élek, ennek a lakásnak a címét adtam meg. Akkor egy barátnőm lakott itt, szívességből átengedte nekem a lakást. Becsületszentségemre mondom...

- Nem szabad esküdözni.

- Hát eskü az, ha becsületszavamat adom? Elég az hozzá, hogy attól a naptól fogva, mint egy őrült dolgozom ebben a szobában és ingeket varrok, huszonnyolc sou-ért darabját, hogy becsületes munkából élhessek. Egy hónapon át nem ettem mást, mint burgonyát, hogy tisztességes maradhassak és méltó Lucienhez, mert ő úgy szeret és tisztel, mint az erényesség példaképét. Formálisan is jelentkeztem a rendőrségen, hogy visszakaphassam jogaimat. Két esztendei megfigyelés alá helyeztek. Azok, akik oly könnyen bevezetnek valakit a gyalázat lajstromába, roppant nehézségeket támasztanak, ha arról van szó, hogy valakit töröljenek onnét. Nem kértem mást az égtől, mint hogy fogja pártul elhatározásomat. Áprilisban leszek tizenkilenc esztendős. Ebben a korban még van reménység. Nekem legalábbis úgy tűnik föl, mintha csak három hónapja születtem volna... Minden áldott reggel imádkoztam a jó Istenhez, könyörögtem, hogy Lucien soha semmit ne tudjon meg az előbbi életemről. Megvettem ezt a Szűzanya-szobrot, amit itt lát. A magam módján imádkoztam hozzá, mert imádságokat nem tudok. Nem tudok írni-olvasni, templomban sohasem voltam és csak körmeneteken, kíváncsiságból néztem meg a Jézuskát.

- Mit beszél hát a Szent Szűzhez?

- Úgy beszélek hozzá, ahogy Lucien előtt szoktam kiönteni a szívemet és könnyet csalni a szemébe.

- Úgy, hát ő szokott sírni?

- Örömében - szólt a leány élénken. - Szegény fiú! Oly jól értjük egymást, mintha egy szív, egy lélek volnánk. Oly gyöngéd, oly behízelgő szavú, oly szelíd a lelke, az érzülete, a modora!... Azt mondja magáról, hogy költő. Én azt mondom: Isten... Bocsásson meg, de ön pap létére nem tudhatja, mi a szerelem. Egyébként csak mi ismerjük eléggé a férfiakat ahhoz, hogy egy olyan férfit, mint Lucien, méltányolni tudjunk. Ez a fajta férfi, látja, éppolyan fehér holló, mint a makulátlan asszony. Ha az ember vele találkozik, senki mást nem képes szeretni, csak őt: ez az. De egy ilyen lénynek magához való társra van szüksége. Ezért méltó akartam lenni arra, hogy Lucien szeressen. Ez okozta a szerencsétlenségemet. Tegnap az operabálon fölismert néhány fiatalember, ezeknek oly kevéssé van szívük, mint ahogy a tigris nem ismer irgalmat; de egy tigrissel még hamarább meg tudnám értetni magam! Ártatlanságom fátyla leesett orcámról: gúnyos hahotájuk fejembe és szívembe hasított. Ne higgye, hogy ön megmentett. Meg fog ölni a búbánat.

- Ártatlansága fátyla? - szólt a pap. - Kegyed tehát rideg volt Luciennel?

- Ó, tisztelendő atyám, hogyan kérdezhet ilyesmit ön, aki őt ismeri? - felelt a leány fenséges mosollyal. - Ki állhatna ellent egy istennek?

- Ne káromolja Istent - szólt szelíden a pap. - Őhozzá senki sem hasonlítható. A túlzás nem illik jól az igaz szerelemhez. Kegyed nem szerette tisztán, igazán a bálványképét. Ha csakugyan keresztülment volna azon a nagy érzelmi változáson, amellyel dicsekszik, akkor megismerte volna a szüzesség gyönyörét és a szeméremérzet édességét; a hajadon e két nagy dicsőségét. Kegyed nem szereti őt.

Esther elszörnyedt mozdulatot tett. A pap látta, de ez nem hatolt erre a közömbös lelkiatyára.

- Igen, szereti őt saját maga miatt, de nem őmiatta; a világias gyönyörökért, melyek elbájolják, de nem a szerelemért magáért. Ha ennyire hatalmába kerítette őt, akkor nem érezhette azt a szent remegést, melyet olyan lény ébreszt bennünk, akire Isten az imádandó tökéletesség bélyegét nyomta. Gondolt-e arra, hogy azelőtti tisztátalanságával lealacsonyítja őt, hogy egy gyermeket megrontani készül ama szörnyűséges gyönyörökkel, melyeknek hírhedt, aljas melléknevét köszönheti? Következetlen lett önmagához és következetlen futó szenvedélyéhez...

- Futó szenvedély! - ismételte a leány és fölvetette szemét.

- Minő nevet adjunk egy szerelemnek, amely nem örökkévaló, amely nem egyesít azzal, akit szeretünk, a keresztények jövendő életében is?

- Ó, katolikussá akarok lenni! - kiáltott a leány tompa, erőlködő hangon, mellyel kiérdemelte volna az üdvözítő kegyét.

- Lehetséges az, hogy egy lány, aki sem az egyház, sem a tudás keresztségében nem részesült, aki sem írni, sem olvasni, sem imádkozni nem tud, aki egy lépést sem tehet, hogy föl ne ágaskodna az utcakövezet, hogy váddal illesse őt, akit nem tüntet ki egyéb, mint a múlandó szépség varázsa, melyet holnap talán már elpusztít valami kór: lehetséges-e, hogy ez a romlott, züllött teremtés, aki jól tudta, hogy lezüllik - e nélkül a tudás nélkül és kevesebb szerelemmel inkább menthető lenne - lehetséges-e, hogy az öngyilkosság és a pokol leendő prédája Lucien de Rubempré neje legyen?

Minden mondat egy-egy tőrdöfés volt, mely szíven találta Esthert. Minden egyes mondatnál a kétségbeesett leány föl-fölcsukló zokogása és dúsan omló könnyei arról a hatalmas erőről tanúskodtak, ahogyan a világosság behatolt az értelmébe, mely tanulatlan volt, mint egy vademberé, ahogyan lelke végtére fölébredt, s igazi valójáról a hit napsütésében leolvadt a romlottság szennyes jégkérge.

- Miért is nem haltam meg? - ez volt az egyetlen gondolat, amelyet az agyában kergetőző eszmék pusztító viharában szavakba tudott önteni.

- Leányom - szólt a rettentő bíró - van olyan szerelem is, melyről emberek nem tudhatnak, s amelynek megváltását az üdvösség mosolyával hallgatják az angyalok.

- Melyik az?

- Az, amelyik reménytelen, amely átszellemíti életünket, az odaadás csíráját oltja belé, minden tettünket megnemesíti azzal a gondolattal, hogy eszményi tökélyre törekszik. Igen, ebben a szerelemben kedve telik az angyaloknak, mert Isten megismeréséhez vezet. Folytonosan tökéletesedni, hogy méltókká legyünk szerelmünk tárgyához, vérünket cseppenként adni neki, kedvéért feláldozni önbecsülésünket, iránta sem büszkeséget, sem haragot nem ismerni, előtte még a szívünkben ébredő gyilkos féltékenységet is eltitkolni, mindent neki adni, amit csak kíván, még ha önmagunknak ártunk is vele, szeretni, amit ő szeret, arcunkat állandóan feléje fordítani, hogy őt tudtán kívül kövessük: ilyen szerelmet a vallás megbocsátott volna kegyednek. Ez sem emberi, sem isteni törvényt nem sértett volna és kegyedet jobb úton vezette volna, mint a szennyes gyönyörök ösvényén.

Hallván ezt a borzasztó ítéletet, mely egyetlen mondatban - és micsoda mondatban, micsoda hanglejtéssel kísérve! - fejeződött ki, Esther lelkét éppen eléggé jogosult kétség szállotta meg. Ez a szó úgy hatott, mint a vihar közeledtét jelző tompa égzengés. Ránézett a papra, elfogta az a belső görcs, amely erőt vesz a legbátrabb emberen is, ha váratlanul fenyegető veszélyt lát maga előtt. Senki nem lett volna képes meglátni, mi megy végbe ebben az emberben. De még a legvakmerőbb is inkább remegett volna, mint hogy jót várjon a szemei láttára, melyek valaha tiszta sárgák voltak, miként a tigrisszemek, de a sok sanyargatás és nélkülözés fátyolt vont reájuk, azt a fátyolt, mely kánikula idején borul a láthatárra: a föld izzó és káprázatos fényű, de a párák miatt elmosódó, ködös, csaknem láthatatlan. Igazi spanyol komolyság volt a lényében, és mély ráncok barázdálták olajbarna, napsütötte arcát, melyet valami förtelmes himlőbetegség tömérdek sebforradása rútított el és fölhasogatott országúthoz tett hasonlatossá. Vonásainak ridegsége annál szembetűnőbb volt, minthogy arcát egy külsejével nem törődő pap silány parókája keretezte, félig kopasz paróka, melynek feketéje világoson vörösbe játszott. Atlétái felsőtestével, kiszolgált katonára valló kezeivel, széles hátával és erős vállaival azokra a kariatidokra hasonlított, amelyeket a középkor építőmesterei némely olaszországi palotákon alkalmaztak, s amelyekre csak homályosan hasonlítanak a Porte-Saint-Martin Színház homlokzati díszei. Nem kellett sok éleslátás annak fölismeréséhez, hogy ezt az embert csak a legizzóbb szenvedélyek vagy rendkívüli élmények kergethették az egyház kebelébe. Bizonyos, hogy csak a legrettentőbb villámcsapások változtathatták meg, ha ugyan ilyen természetű ember egyáltalán képes megváltozni. Nők, akik azt az életet folytatták, melyet Esther oly vadul meggyűlölt, idővel teljesen közömbössé válnak a férfiak külső megjelenése iránt. Olyanok, mint a mai irodalmi kritikusok. Ez a típus sokban hasonlít hozzájuk, szintén nagy nemtörődömségre viszi a műformákat illetőleg: annyi művet olvasott, annyit lát maga előtt elvonulni, annyira megszokta a nyomtatott betűt, annyi fejlődésnek volt részese, annyi drámát látott, annyi cikket írt, anélkül, hogy kimondta volna, amit gondolt, annyiszor elárulta a művészet ügyét barátságos vagy ellenséges érzületei kedvéért, hogy a végén megundorodik mindentől, de azért tovább gyakorolja bírói tisztét. Csodának kell történni ahhoz, hogy ilyen író igazi művet tudjon alkotni, mint ahogyan csoda nélkül sohasem virulhat ki nemes és tiszta szerelem egy kurtizán szívében. Ez a pap, aki mintha Zurbaran valamelyik vásznából lépett volna ki, hangjával és modorával oly ellenségesen hatott erre a leányra, aki a formákra édeskeveset adott, hogy ez úgy érezte, nem annyira gondoskodásból foglalkozik vele, mint inkább azért, mert valami tervéhez szükséges eszközt lát benne. Ha nem is tudott különbséget tenni a személyes érdek sugallta hízelkedés és a jótékony kenetesség között - mert ugyancsak résen kell lenni, hogy az ember megismerje a hamis pénzt, ha jó barát adja - mégis az volt az érzése, hogy ragadozó madár karmai közt van, mely sokáig kóválygott fölötte, végül pedig lecsapott rá. Ijedtében megszeppenve mondta:

- Én azt hittem, a papok hivatása az, hogy megvigasztalják az embert. De ön valósággal megöl engem.

Erre a naiv zokszóra a pap önkéntelen mozdulatot tett és némi szünetet tartott. Mielőtt folytatta volna, összeszedte magát. Ez alatt a másodpercnyi idő alatt lopva nézte egymást az oly különös módon összekerült két lény. A pap megértette a lányt anélkül, hogy ez keresztüllátott volna rajta. Nyilván letett valami tervről, amely a szegény Esther rovására ment volna, és első gondolatához tért vissza.

- Mi a lelkek orvosai vagyunk - szólt lágy hangon - tudjuk, melyiknek milyen orvosság való.

- Sokat meg kell bocsátani a nyomornak - szólt Esther.

A lány azt hitte, hogy csalódott, lecsúszott ágyáról, lábai elé borult ennek az embernek, mély alázattal megcsókolta reverendáját és könnyben úszó szemmel nézett föl reá.

- Azt hittem, sok az, amit eddig tettem - mondotta.

- Ide hallgasson, leányom: kegyed rossz híre elszomorította Lucien hozzátartozóit. Attól félnek, s nem minden alap nélkül, hogy kegyed könnyelműségbe, bolondságokba fogja ragadni őt...

- Igaz, én vittem el a bálba, hogy felcsigázzam kíváncsiságát.

- Kegyed elég szép ahhoz, hogy ő a kegyed révén a világ szemében tündökölhessen, hogy kegyeddel büszkélkedhessen. Afféle parádés lovat akar csinálni kegyedből. Ha csak a pénzét fecsérelné el!... De el fogja fecsérelni az idejét, az erejét. El fog menni a kedve attól a gyönyörű életsorstól, melyet barátai előkészítenek számára. Ahelyett, hogy egy szép napon követi állásban, gazdagon, megbámulva és dicsőségben tündökölne, úgy fog járni, mint annyi más kéjenc, aki tehetségét a párisi mocsárba fullasztotta: el fogják mondani róla, hogy egy feslett életű nő kedvese volt. Kegyed pedig később elölről fogja kezdeni korábbi életét, egy múló pillanatra fölkapaszkodott az elegancia légköréig, mert nincs meg kegyedben a jó nevelés adta erő, hogy ellen tudjon állani a bűnnek és gondolni tudjon a jövőre. Éppúgy nem fog szakítani sorsának osztályosaival, mint ahogy nem szakított azokkal, akik ma hajnalban az operabálon megszégyenítették. Lucien igazi barátait megrémítette annak a szerelemnek a híre, melyet ő kegyed iránt táplál, követték minden lépését és mindent megtudtak. Nagy aggodalmukban elküldtek kegyedhez, hogy kifürkésszem a szándékait és döntsek a sorsa fölött. De bár elég hatalmuk van ahhoz, hogy annak az ifjúnak útjából elhárítsák a botrány kövét: ők irgalmasok. Tudja meg, leányom: az a leány, akit Lucien szeret, igényt tarthat a becsülésükre, mint ahogyan az igazi keresztény imádja még a sarat is, mely történetesen isteni fényt sugároz. Azért jöttem, hogy eszköze legyek a könyörületes gondolatnak. De ha egészen romlottnak találtam volna, fölfegyverkezve orcátlansággal és furfanggal, csontja velejéig rothadtnak és süketnek a bűnbánat szava iránt, akkor kiszolgáltattam volna a haragjuknak. Az a polgári és politikai fölszabadító irat, melyet nehéz volt megszerezni, mivel a rendőrség a társadalom érdekében méltán halogatta a kiadását, s amelyet kegyed az imént fülem hallatára őszinte megbánás tüzével óhajtott - íme, itt van! - szólt a pap és hivatalos alakú iratot vont elő övéből. - Tegnap látták kegyedet, ez a bizonyítvány máról kelt: láthatja, mily hatalmas emberek érdeklődnek Lucien iránt.

Az irat megpillantásakor Esthert szemlátomást megrázta az a görcsös remegés, melyet a nem remélt boldogság okoz, úgyhogy az őrültekéhez hasonló merev mosoly ült az arcára. A pap elhallgatott és nézte ezt a lányt, látni akarta, vajon így, megfosztva attól az iszonyú erőtől, melyet romlott emberek saját romlottságukból merítenek, és eredeti törékeny és gyöngéd természetére utalva, képes lesz-e ellenállni ennyi benyomásnak. Csélcsap kurtizán korában Esther komédiát játszott volna; de most, hogy ismét ártatlan és igazi nő lett belőle, könnyen meg is halhatott, mint ahogy egy megoperált vak újból elvesztheti látóképességét, ha túlságosan éles fénysugár éri a szemét. Ez a férfi tehát ebben a percben mélyen belelátott az emberi természetbe. De megrögződött a dermedtségénél fogva félelmetes nyugalmában, miként a hideg, fehér, égig érő havas hegyorom, mely gránitfalaival meredeken nyúlik a magasba és mégis áldást hozó. Az örömlányok alapjában véve ingatag lények, akik néha a legbárgyúbb bizalmatlanságból föltétlen bizalomba csapnak át. E tekintetben még az állatnál is alábbvalók. Mindenben túlzók: örömeikben, kétségbeesésükben, vallásosságukban, hitetlenségükben. És talán valamennyien megőrülnének, ha a foglalkozásukkal járó halandóság meg nem tizedelné őket, s ha szerencsés véletlenek ki nem emelnék olykor némelyiküket az életük iszapjából. Aki fenékig ki akarta ismerni ennek a szörnyű életnek a nyomorát, annak látnia kellett volna, hová juthat el egy ilyen teremtés az őrületben, anélkül, hogy ott megfeneklenék, meg kellett volna bámulnia a Rája vergődő elragadtatását ennek a papnak a lábai előtt. Szegény lány a felszabadulását jelentő iratot oly arckifejezéssel nézte, melyet Dante kifelejtett nagy művéből, s amely túlszárnyalta a pokol leleményét. De a könnyekkel megjött a reakció. Esther fölállt, karját a férfi nyaka köré fonta, fejét mellére hajtotta és zokogva csókolta a durva darócot, amely ezt az acélból vert szívet borította, úgy látszott, mintha belé akarna hatolni. Magához ölelte és csókokkal tetézte a kezét. Hálájának szent túláradásában minden dédelgető becézést fölhasznált, a leghízelgőbb nevekkel halmozta el és ezerszer is elmondta a legédesebb szavak között: "Adja ide!", mégpedig mindig más és más hangnemben. Elborította gyöngédségével, végigcirógatta pillantásaival, és mindezt oly gyors egymásutánban, hogy a férfit menthetetlenül leigázta. Végre sikerült lecsillapítani dühét. A pap rájött, hogy jutott ez a lány a gúnynevéhez. Megértette, mily nehéz ellenállani ennek a bűbájos teremtésnek, egyszerre kitalálta Lucien szerelmének titkát, és hogy mi az, ami a költőt vonzotta. Az ilyen szerelemben, sok más vonzóerő mellett, éles horog rejlik, melyen mindenekelőtt a művész szárnyaló lelke akad fenn. Az ilyen szenvedélyeket nem érti meg a nagy tömeg, de tökéletesen megmagyarázhatók az eszményi szépség után való sóvárgással, mely minden teremtő lélek megkülönböztető jele. Nem jelent-e ez némi hasonlatosságot az angyalokkal, akiknek hivatásuk, hogy a bűnösöket jobb érzületre térítsék? Nem teremtő cselekvés-e egy ilyen lényt megtisztítani a bűntől? Mily csábító feladat: összhangba hozni az erkölcsi szépet a fizikaival! Mily büszke élvezet, ha sikerül! Mily gyönyörű feladat, melynek egyedüli eszköze a szerelem! Az ilyen egyesülések megbotránkoztatók a közönséges lelkületűek szemében, de híresek Aristoteles, Sokrates, Plato, Alcibiades, Cethegus, Pompeius példái által, ugyanazon az érzelmen alapszanak, mely XIV. Lajost arra késztette, hogy fölépítse Versailles-t, s amely az embereket mindenféle kárhozatos vállalatokba sodorja: üde víz közepette illatozó szigetté varázsolni egy mocsár járványfészkét; tavat létesíteni egy domb tetején, miként Conti herceg tette Nointelben, vagy mint Bergeret, a főadóbérlő, svájci tájakat teremteni Cassanban. Egyszóval itt a művészet tör be az erkölcs területére.

A pap, restellvén, hogy a lány gyöngédségei megpuhították, hevesen eltaszította Esthert, aki megszégyenülten ült le, mert a pap így szólt hozzá:

- Kegyed még most is csak kurtizán.

És az iratot hidegen visszacsúsztatta övébe. Esther, mint valami gyerek, aki fejébe vett egy kívánságot, konokul bámulta az övnek azt a helyét, mely mögött az írás megbújt.

- Leányom - folytatta kis szünet után a pap - kegyed anyja zsidónő volt, és kegyed nincs megkeresztelve. De éppúgy a zsinagógába sem vitték soha: a pokol tornácába való, ahová a kisdedek kerülnek...

- A kisdedek! - ismételte a lány megindultan.

- Mint ahogy neve a rendőrségi lajstromban áll, mint olyané, aki nem számítható a társadalom tagjai közé - folytatta a pap kérlelhetetlenül. - Ha az a szerelem, amelyet villanásszerűen látott meg három hónap előtt, azt a hatást tette kegyedre, mintha akkor született volna, mától fogva úgy kell éreznie magát, mintha csakugyan gyermekkorát élné; teljesen meg kell változnia, és én vállalkozom rá, hogy fölismerhetetlenné tegyem. Először is el fogja felejteni Lucient.

Ez a szó szívét hasogatta a szegény leánynak. Fölnézett a papra és fejét rázta. Képtelen volt megszólalni, mikor így ismét hóhérját látta megmentőjében.

- Legalábbis le fog mondani arról, hogy találkozzon vele - szólt a pap. - Majd egy kolostorba viszem, ahol a legjobb családok leányai nevelkednek. Ott katolikussá lesz, oktatást fog nyerni a keresztény erkölcsök gyakorlásában. Mint művelt, szűzies, tiszta, jól nevelt leányzó hagyhatja el a kolostort, ha...

Fölemelte az ujját és kis szünet után folytatta:

- Ha érez magában annyi erőt, hogy itthagyja a Ráját.

- Ah! - sikoltott a szegény leány, akinek fülében minden szó olyan volt, mint a zene, melynek hangjaira lassan tárulnak föl a paradicsom kapui. - Ah, bárcsak kionthatnám itt minden véremet, hogy újat kapjak helyette!

- Hallgasson rám.

A lány elhallgatott.

- Jövője attól függ, lesz-e ereje felejteni. Gondoljon arra, mily nagyok a kötelességei! Egy hang, egy gesztus, mely a Rájára emlékeztet, halálát jelentené Lucien nejének. Egy álmában kiejtett szó, egy önkéntelen gondolat, egy ledér pillantás, egy türelmetlen mozdulat, egy emlékezés a kicsapongásokra, egy mulasztás, egy fejbólintás, mely elárulná, amit tud, vagy amit szerencsétlenségére tudnak magáról...

- Elég, elég, tisztelendő atyám - szólt a lány szent hévvel - ha tüzes vassarukban kellene járnom és mosolyognom hozzá, ha szöges vállfűzőt kellene viselnem és megőriznem egy táncosnő gráciáját, ha hamuval behintett kenyeret kellene ennem és büröklevelet innom - mindez édes volna és könnyű.

Ismét térdre borult, saruit csókolta a papnak, könnyeivel öntözte, átölelte a térdeit és hozzásimult, örömkönnyek között értelmetlen szavakat hadarva. Csodaszép szőke haja fürtökben omlott le, és mint valami szőnyeg terült az ég küldöttjének lábai alá, akit komornak, ridegnek látott, mikor ez fölállt és rátekintett.

- Mit vétettem önnek? - kérdezte magánkívül. - Hallottam egy magamfajta asszonyról, aki jó illatú olajokkal mosta Jézus Krisztus lábait. Ó, jaj, az erényesség oly szegénnyé tett, hogy csak könnyeimet ajánlhatom fel önnek.

- Nem érti, amit mondok? - szólt rá a pap kegyetlen hangon. - Azt mondom, ahová elvezetem, azt a házat testben-lélekben annyira megváltozva kell elhagynia, hogy egy férfi és egy nő se kiálthassa utána a nevét, és ne kényszeríthesse arra, hogy hátranézzen. Tegnap a szerelem még nem öntött kegyedbe erőt, hogy oly mélyre tudja elásni magában az örömleányt, ahonnét többé fölszínre nem kerülhet. Imádata most már csak Istent illetheti.

- Nem Ő küldte önt hozzám? - kérdé a lány.

- Ha neveltetése közben Lucien meglátná kegyedet, minden veszve lenne - folytatta a pap - gondolja meg jól!

- Ki fogja megvigasztalni? - szólt a lány.

- Miért szorulna vigasztalásra? - kérdezte a pap, és hangjában először hallatszott e párjelenet alatt valami ideges remegés.

- Nem tudom. Gyakran volt szomorú, mikor eljött.

- Szomorú? - szólt a pap. - És egyszer sem mondta meg, hogy miért?

- Soha!

- Azért volt szomorú, mert kegyedet, a rossz nőt szerette.

- Ó, úgy lehetett, csakugyan - válaszolt a lány mély megalázkodással. - Az utolsók utolsója vagyok, és csak szerelmem ereje által találhattam kegyelmet őelőtte.

- Ebből a szerelemből kell bátorságot merítenie, hogy vakon tudjon engedelmeskedni nekem. Ha most nyomban elvezetném kegyedet abba a házba, amely neveltetésének helye leend, akkor mindenki azt mondaná itt Luciennek, hogy kegyed ma, vasárnap, megszökött egy pappal, és ő a nyomára juthatna. Egy hét múlva a házmesterné, miután visszatérni nem lát, olyasvalakinek fog tartani, aki nem vagyok. Kegyed tehát egy este, mondjuk mához egy hétre, hét órakor titokban elmegy hazulról és beszáll abba a fiákerbe, amelyik a Frondeur utca sarkán fogja várni. Ez alatt a hét alatt kerülni fogja Lucient. Találjon ki ürügyeket, tiltsa el őt az ajtajától, s ha mégis eljön, menjen fel valamelyik barátnőjéhez. Meg fogom tudni, ha netán találkozna vele, és akkor vége mindennek, vissza se jövök ide többé. Erre a hétre szükség lesz, hogy tisztességes kelengyét szerezhessen magának és levetkőzhesse prostituált külsejét - így szólt a pap és egy erszényt tett a kandalló párkányára. - A kegyed külsejében és öltözködésében benne van az a bizonyos valami, amit a párisiak oly jól ismernek, s amiből kitalálják, hogy kegyed micsoda. Sohasem találkozott még az utcán, a boulevard-okon illedelmes és jó erkölcsű fiatal lánnyal, aki édesanyja társaságában sétált?

- Ó, igen! Voltam olyan szerencsétlen! Keserves kínszenvedés nekünk anyát leányával látnunk. Ettől támadnak föl lelkiismeretünk kegyetlen mardosásai szívünk legtitkosabb redőiből... Ó, nagyon is jól tudom, mi hiányzik belőlem.

- Szóval akkor tudja, hogyan kell megjelennie jövő vasárnap - szólt a pap és fölállt.

- Ó, tanítson meg - kérte a lány - egy igazi imádságra, mielőtt elmegy, hogy könyöröghessek Istenhez.

Megható látvány volt, ahogy ez a pap ezzel a lánnyal elmondatta franciául az Üdvözlégyet és a Miatyánkot.

- Gyönyörű! - így szólt Esther, miután a katolikus hitvallás e két csodaszép és népszerű kifejezését hibátlanul elmondta.

- Mi a neve önnek? - kérdezte búcsúzáskor a paptól.

- Carlos Herrera. Spanyol vagyok, száműzött hazám földjéről.

Esther megragadta a kezét és megcsókolta. Ez már nem a kurtizán volt, hanem a bukásból fölemelkedett angyal.

Abban a rendházban, mely arisztokratikus és vallásos nevelési rendszeréről híres, március havában egy hétfői nap reggelén a növendékek észrevették, hogy bájos csapatuk megszaporodott egy jövevénnyel, akinek szépsége nemcsak összes társnői fölött, hanem mindegyiküknek külön-külön tökéletes szépsége fölött is elvitathatatlanul diadalmaskodott. Franciaországban ritkaság, hogy ne mondjam, lehetetlen, hogy az ember egy személyben együtt találja a híres harmincféle bájt, melyeket, mint mondják, a szeráj falába vésett perzsa vers sorol fel, s melyek nélkül nincs tökéletes női szépség. Franciaországban ritka a szépség együttese, csupán elragadó részletek akadnak. A szépség imponáló teljessége, amint azt a szobrászat törekszik visszaadni - ami néhány rendkívüli alkotásban, mint például Diana és Kallipygos képmásaiban sikerült is - Hellas és Kisázsia kiváltsága. Esther onnan származott, az Emberiség bölcsőjéből, a Szépség hazájából: anyja zsidó volt. A zsidók, bár más népekkel való állandó érintkezésük folytán gyakran elfajzanak, számos törzsük közt mutatnak föl elágazásokat, melyekben fönnmaradt az ázsiai szépség magasrendű típusa. Hacsak nem elrettentően rútak, az örmény figurák pompás jellegzetességét tüntetik föl. Esther a háremben elvitte volna a pálmát; harmonikus összeolvadásban volt meg benne a harmincféle báj. Különös életmódja, noha a formák tökélyének, a földi hüvely üdeségének legkevésbé sem ártott, valami tétova asszonyiságot kölcsönzött neki. Már nem volt meg benne az éretlen gyümölcsök sima és tömör hússzövete, és még hiányzott róla az érettség meleg tónusa: még volt benne valami a virágzásból. Ilyen kicsapongó életmód mellett hamarosan elhízott volna. A fiziológus szembeszökő jelenségnek kell hogy lássa a kicsattanó egészséget, az állatias tökélyt olyan valakinél, akiben a kéj foglalta el a gondolkozás helyét. Fiatal lányoknál ritka, mondhatni lehetetlen körülmény folytán hasonlíthatatlanul nemes szabású keze puha, átlátszó és fehér volt, mint egy másodszor lebetegedő asszony keze. Lába és haja szakasztott olyan volt, mint Berri hercegnőé, aki joggal lett híressé általa. Haja oly dús, hogy nem akadt fodrász, aki össze tudta volna markolni, és oly hosszú, hogy a földet seperte és még ott is gyűrűzött. Esther alakja ugyanis közepes nagyságú volt, épp akkora, hogy ezzel egy nő még játékszer lehet, akit fölvehetünk, letehetünk, akit fáradhatatlanul újra meg újra megfoghatunk és ide-oda hordozhatunk. Bőre finom volt, mint a kínai papiros, és meleg ámbraszínét csak piros vérerek árnyékolták. Nem volt száraz és mégis világított, lágy volt anélkül, hogy nedves lett volna. Esther rendkívül izmos volt, noha véznának látszott. Tüstént magára vonta a figyelmet azzal a bizonyos vonással, melyet Raffael ecsetje oly művésziesen ábrázolt. Mert Raffael az a festő, aki legtöbbet tanulmányozta, legjobban ábrázolta a zsidó szépséget. Azt a csodálatos vonást egy boltozatos bemélyedés jelezte, mely alatt a szem mintegy keretéből kiváltan mozgott, s melynek éles íve egy valóságos boltíves épület bordázatára emlékeztetett. Ha ezt a szép ívet, melyet az elmosódó tövű szemöldök vonala keretez, tiszta és átlátszó színekbe vonja az ifjúság, ha a fény az alsó kerek barázdába siklik és ott halvány rózsaszínben pihen meg, akkor olyan kincsek mutatkoznak ott, melyek bármely imádót kielégíthetnek, olyan szépségek, amelyeknek ábrázolásába minden festő beleőrülhet. Ezekben a tündöklő ráncocskákban az árnyék aranyos zománcba olvad, ez a hússzövet feszes, mint egy ideg, és hajlékony, mint a leggyöngédebb hártya: végső erőfeszítései a Természetnek. A szem úgy pihen ott, mint valami csudatojás selyemszálakból szőtt fészekben. De később, amikor már a szenvedélyektől ezek a finom kontúrok megfeketültek, amikor a fájdalmak fölszántották ezt a rosthálózatot, fájó mélabú fátyla borul e csodás ékszerre. Esther származását elárulta a törökös szempilla, a keleti metszésű, palaszürke szem, amely világoson a fekete hollószárnyak kékes tónusaiban csillámlott. Csak tekintetének túláradó gyöngédsége tudta szelídíteni villámlását. Csupán a sivatagból eredő fajok szemében van meg az a hatalom, hogy mindenkit meg tudjanak igézni. Mert egy-egy valakit minden asszony megigéz. Szemükben kétségtelenül marad valami a végtelenségből, amelyet sokáig szemléltek. Talán a természet előrelátása tükröző lappal látta el a szemüket, amely képessé tette őket, hogy el tudják viselni a homoki délibábot, a napfény zuhogó záporát és az éter izzó kobaltkékjét? Avagy az emberi lények, akárcsak más lények, magukra vesznek valamit környezetükből, melyben kifejlődnek és évszázadokon át megőrzik az így szerzett sajátosságokat? A faji problémának ez a nagyszerű megoldása talán a kérdésben magában rejlik. Az ösztönök élő valóságok s abban a szükségszerűségben gyökereznek, amelynek alá vannak vetve. Az állati fajok ez ösztönök gyakorlásának eredményei. Aki erről az oly rég keresett igazságról meg akar győződni, elég, ha kiterjeszti az embernyájakra azokat a megfigyeléseket, melyeket nemrégiben spanyol és angol juhnyájakon tettek. A rónán, ahol bőven terem legelnivaló, a juhok szorosan egymás mellett legelésznek, a hegyek közt ellenben, ahol ritkásan nő a fű, szanaszét szélednek. Telepítsük át ezt a két juhfajtát hazájukból Franciaországba avagy Svájcba: az alpesi juh akkor is egyenként fog legelni, ha lapályos, dús mezőre terelik. Viszont a síksági juhok még a havasi gyepen is egy csomóba verődve maradnak. Az egyszer megszerzett és örökbe hagyott ösztönöket több generáció is alig tudja megváltoztatni. Száz év múlva a hegység szelleme újból megjelenik egy csökönyös bárányban, mint ahogy a számkivetés tizennyolc évszázada után Esther szemében és arcában ott tündökölt még a Kelet. Tekintete nem lövellt iszonyú varázst, szelíd melegséget sugárzott, megindító volt anélkül, hogy bámulatba ejtett volna, és a legacélosabb akarat is megolvadt a lángjában. Esther legyőzte a gyűlölködést, megdöbbentette Páris elfajultjait, egyszóval tekintetének és bőre lágyságának köszönhette szörnyű gúnynevét, mely miatt épp az imént készült eljegyezni magát a halállal. Minden összhangban volt rajta a sivatag nemtőinek sajátságaival. Büszke idomú, szilárd homloka volt. Orra, mint az araboké, finom és keskeny. Ovális orrlikai jól formáltak, s a szélükön föl voltak kanyarítva. Üde, piros szája, miként a makulátlan rózsa, melyet hervatag szirom el nem torzított: az orgiák nem hagytak rajta nyomot. Tejfehér álla oly finoman mintázott, mintha valami szerelmes szobrász csiszolta volna. Csak egy dolog, amin nem tudott segíteni, vallott a túlságosan lezüllött kurtizánra: tépett körmeit annyira elrútította a legdurvább házimunka, hogy idő kellelt hozzá, míg visszakapták elegáns alakjukat. Az intézet ifjú lánynövendékei eleinte féltékenykedtek erre a csodálatos szépségre, de a végén bámulták ők is. Egy hét sem telt el, s már barátságot kötöttek a tanulatlan Estherrel, mert érdekelte őket egy tizennyolc esztendős lány rejtelmes balsorsa, aki sem írni, sem olvasni nem tudott, akinek újdonság volt minden tudás és oktatás, és akinek zsidóból katolikussá való áttérítésével az érsek hírnévre készült szert tenni, a zárdában pedig keresztelési ünnep állt küszöbön. Megbocsátották Esthernek a szépségét, mivel jólneveltségükkel fölötte állottak. Esther csakhamar elsajátította az előkelő lányok modorát, szelíd hangját, járását, testtartását. Végül rátalált eredeti lényére. A változás oly tökéletes volt, hogy első látogatása alkalmával megdöbbentette Herrerát, őt, akiről azt lehetett volna hinni, hogy már semmi a világon meg nem lepheti. A főnöknő gratulált neki gyámleányához. Ezek a nők egész tanítói pályájuk alatt soha vonzóbb természetű, keresztényibb lelkületű, szerényebb és tudnivágyóbb hajadonra nem akadtak; Ha egy lány annyit szenvedett, mint a zárdának ez a szenvedésekben megtört növendéke, s ha amellett olyan jutalmat remél, aminőt a spanyol Esthernek kilátásba helyezett, akkor alkalmasint meg fogja valósítani az anyaszentegyház első napjainak csodáit, melyeket a jezsuiták Paraguayban fölelevenítettek.

- E leány épületes jelenség - szólt a főnöknő, homlokon csókolva Esthert.

Ez a jellemzően katolikus szó mindent megmond.

A szünórák alatt Esther szerényen kikérdezgette társnőit a nagyvilág legegyszerűbb dolgairól, és ezek a dolgok olyasfélét keltettek föl benne, mint a gyermek első elámulása az életben. Mikor megtudta, hogy a keresztelője és első áldozása napján fehér ruhába fog öltözni, hogy fehér szatén homlokpántot, fehér bodrokat, fehér cipőt, fehér kesztyűt, fehér hajszalagot kap: sírva fakadt álmélkodó társnői között. Ez a jelenet homlokegyenest ellenkezője volt Jeftáénak a hegyen. A kurtizán félt, hogy keresztüllátnak rajta; ezért keserű levertségét igyekezett arra tolni, hogy előre örvend ennek az ünnepi szertartásnak. Minthogy azoktól az erkölcsöktől, melyeket elhagyott, azokig az erkölcsökig, melyeket fölvett, bizonnyal épp akkora a távolság, mint egy vadember állapota és a civilizáció között, ezért ugyanaz a bájos és mélységes naivság volt benne, amellyel az amerikai puritánok csodálatos hősnője tündököl. Egy szerelmet is őrzött a szívében, ez marcangolta tudtán kívül, ez a sajátságos szerelem, ez a vágy, mely benne, aki mindent tudott, égetőbb volt, mint valaha lehet egy szűz lányban, aki semmit sem tud, noha a vágynak mindkét esetben egy a forrása és egy a célja. Az első hónapokban minden: a magányos élet újszerűsége, a tanulás meglepetései, az elsajátított munkák, a vallási gyakorlatok, szent eltökélésének heve, társnőinek jóleső rokonszenve, és végül fölébresztett értelmi képességeinek fejlesztése - mindez arra volt jó, hogy elnyomja a múlt emlékeit, még az újonnan szerzett emlékezőtehetség erőfeszítéseit is. Mert felejtenivalója ugyanannyi volt, mint tanulnivalója. Emlékezőtehetség többféle van bennünk; más a testé és más a léleké. A honvágy, példának okáért, a testi emlékezés betegsége. A harmadik hónapban ennek az ég felé szárnyaló ifjú léleknek a hevét, ha le nem is győzte, de mérsékelte valami tompa ellenállás, melynek okát Esther maga sem tudta. Miként a skótországi juh, elkülönítve akart legelni; nem tudta tovább legyűrni a kicsapongások által kifejlődött ösztöneit. Talán visszahívták a sáros párisi utcák, melyekről örökre lemondott? Vagy elfelejtett lakatok még mindig tagjaihoz fűzték szörnyű szokásainak széttört láncait, és úgy érezte azokat magában, mint ahogyan rokkant katonák - orvosok tanúsága szerint - még fájdalmat éreznek olyan testrészükben, amely már nincs is meg? Annyira a csontja velejéig ette magát a vétek és a paráznaság, hogy a szenteltvíz nem tudta elérni az ott bujkáló démont? Annak látása nélkül, kiért ily emberfölötti erőfeszítésre vállalkozott, az isteni irgalmat sem érhette el, annyira összevegyítette a földi szerelmet az égivel? Az egyiken keresztül jutott el a másikhoz. A vitális erőnek olyan eltolódása ment végbe benne, hogy a szenvedések el nem maradhattak? Csupa kétség és homály olyan lelkiállapotban, melyet a tudomány elmulasztott kifürkészni, mivel a tárgyat erkölcstelennek és sikamlósnak találta - mint hogyha orvos és író, pap és politikus nem állanának fölötte minden meggyanúsításnak. Akadt mégis egy orvos, akiben volt elég bátorság, de az is csak hiányos tanulmányokat végezhetett, mivel elgáncsolta a halál. Lehet, hogy azt a sötét mélabút, mely Estheren erőt vett és beárnyékolta életét, mindezek az okok együttesen idézték elő, és talán azért szenvedett, mert nem bírt a nyitjára jutni, mint ahogy a beteg is sokszor azért szenved, mert sem az orvostudományhoz, sem a sebészethez nem ért. Furcsa dolog ez. A bőséges és egészséges táplálékot az izgató és undorító táplálék helyett Esther nem bírta el. A tiszta, szabályozott életmód, amely gondosan mérsékelt munka és szórakozás között oszlott meg, s amely eddigi zilált, szörnyű élvezetekkel és szörnyű kínokkal telt élete helyébe lépett - ez az új életmód megtörte az ifjú növendéket. A legüdítőbb nyugalom, a pusztító fáradalmakat és kegyetlen izgalmakat helyettesítő csendes éjszakák nyugalma olyan lázat gyújtott föl benne, melynek tünetei kisiklottak az ápolónő tapintása és látása alól. Egyszóval az egészség a betegség után, a boldogság a boldogtalanság után, a biztonság a hányattatás után Estherre éppoly végzetes volt, mint társnőire az ő előbbi élete lett volna. Mint ahogy a romlottságból sarjadozott, abban is fejlődött ki. Pokoli hazája még mindig uralkodott fölötte, dacolva egy féktelen akarat minden felsőbbséges parancsával. Amit gyűlölt, életeleme volt, amit szeretett, gyilkosa. Hite oly lángoló volt, hogy buzgósága láttán örült a lélek. Szeretett imádkozni. Kitárta lelkét az igaz hit világosságának, fáradság, kétely nélkül fogadta magába. Tanácsadója, a pap, odavolt az elragadtatástól. De őbenne a test minden pillanatban ellene szegült a léleknek. Valamikor pontyokat fogtak egy iszapos tóban, hogy szép, kristályvizű márványmedencébe telepítsék át; madame de Maintenon óhajára történt ez, aki a királyi asztal morzsáival etette a halakat. Ezek elpusztultak. Állatok lehetnek engedelmesek, de az ember sohasem fogja beléjük oltani a hízelgés mételyét. Egy udvaronc valami megjegyzést tett a versailles-i halak néma ellenszegülésére. "Olyanok, mint én - felelte ez a koronázatlan királynő - visszavágynak fekete iszapjukba." Ebben a mondásban benne van Esther egész története. Némelykor az az ösztön szállta meg e szegény lányt, hogy bebarangolja a zárda pompás kertjét. Zavarodottan kószált egyik fától a másikig, kétségbeesetten bukott be sötét zugokba, keresve - maga sem tudta, mit, de megadta magát egy démonnak, kacérkodott a fákkal, olyan szavakat mondott nekik, aminőket máskor soha. Némely este mint kígyó siklott a fal tövében, kendő nélkül, födetlen vállal. Gyakran mise közben ott állott a kápolnában, merőn nézte a feszületet, és mindenki őt bámulta, mikor szemét elöntötték a könnyek. Pedig dühében sírt. A szentképeket akarta nézni, de ahelyett a lobogó éjszakákat látta, amelyeken úgy vezényelte az orgiát, mint ahogy Habeneck a Conservatoire-ban Beethoven valamelyik szimfóniáját dirigálja; azokat a kacagó és fajtalan éjszakákat látta maga előtt, ideges mozdulatok, felejthetetlen kacajok, zilált hajak cikázásában, szilajon és brutálisan. Külsőre szende volt, mint egy szűz, akit csupán asszonyi teste köt a föld rögéhez; bensőjében egy császári Messalina tombolt. Egyedül ő tudott erről a benne titokban dúló harcról a démon és az angyal között. Ha a főnöknő megfeddette, mert cifrábban fésülködött, mint a szabály megengedte, bájos és szolgálatkész sietséggel igazította meg a haját, kész lett volna tőből levágni a tisztelendő anya parancsára. Az a bizonyos honvágy megindító bájjal nyilvánult meg ennél a lánynál, aki inkább meghalt volna, semhogy visszatérjen a tisztátalan vidékekre. Sápadt lett, megváltozott, lesoványodott. A főnöknő néha megrövidítette a tanulási idejét és magához vette ezt az érdekes teremtést, hogy kifaggassa. Esther boldog volt, végtelenül jól érezte magát társnői között, egyetlen életelemében sem érezte magát megbántva, de az élete alapjában megrendült. Semmit se bánt meg, semmit se kívánt. A főnöknőt meglepték növendékének válaszai, és nem tudta, mit gondoljon felőle, látván, hogy emésztő sóvárgás martaléka. Mikor az ifjú bennlakó állapota aggasztóra vált, orvost hívtak, de ez sem ismerte Esther előéletét, nem is gyaníthatta. Mindenütt életet talált, szenvedésnek nyoma sem volt. A beteg válaszai fölborítottak minden hipotézist. Egy mód maradt még, amely világosságot deríthetett az orvos tapogatózására, akiben szörnyű sejtés derengett föl: Esther makacsul vonakodott megvizsgáltatni magát. A főnöknő ebben a veszélyes helyzetben Herrera abbétól kért tanácsot. A spanyol eljött, látta Esther kétségbeejtő állapotát és pár pillanatig négyszemközt beszélt a doktorral. E beszélgetés után a tudomány embere kijelentette a hit embere előtt, hogy az egyetlen gyógyszer: elutazni Olaszországba. Az abbé nem akart tudni erről az utazásról Esther keresztelője és első szent áldozása előtt.

- Mennyi idő van még addig? - kérdezte az orvos.

- Egy hónap - felelte a főnöknő.

- Addigra meghal - vágta rá a doktor.

- Lehet, de a kegyelem állapotában és megmentve a kárhozattól - szólt az abbé.

A vallási kérdés Spanyolországban fölötte áll a politikai, a polgári és a testi életbe vágó kérdéseknek. Az orvos nem felelt a papnak, hanem a főnöknő felé fordult. De a rettenetes abbé most karon ragadta.

- Egy szót se, doktor úr! - mordult rá.

Az orvos, vallásos és monarchista érzülete ellenére, gyöngéd és szánakozó pillantást vetett Estherre. Szép volt ez a lány, mint a szárán hajladozó liliom. - Akkor hát Isten velünk - szólt és elment.

Még az nap, hogy ez a tanácskozás megtörtént, Esthert az "Osztrigához" címzett fogadóba vezette pártfogója, aki őt mindenáron meg akarván menteni, a legfurcsább eszközökhöz folyamodott. A kicsapongás két fajtájával próbálkozott meg: egy pompás vacsorával, mely a lányt régi dőzsöléseire emlékeztette, és az Operával, mely néhány világias képet tárt elébe. Egész lenyűgöző tekintélyét latba kellett vetnie, hogy a fiatal szentet rá tudja venni efféle apró szentségtörésekre. Herrera oly hibátlanul öltözött át katonatisztnek, hogy Esther alig ismert rá. A lánnyal fátyolt vétetett föl és beültette egy páholyba, ahol mindenki előtt rejtekben maradhatott. Ez az enyhítő szer, mely a komoly elszántsággal visszanyert ártatlanságra veszélytelen volt, csakhamar hatását vesztette. A zárda lakóját undor fogta el pártfogójának vacsoráitól, vallásos ellenszenv a színházzal szemben, és visszasüllyedt melankóliájába.

"Halálosan szerelmes Lucienbe" - szólt magában Herrera. Ki akarta tapogatni ennek a léleknek a mélységét, tudni akarta, mit lehet elvárni tőle.

Jött aztán egy pillanat, amikor ezt a lányt csak lelkiereje tartotta fenn, testileg össze kellett roppannia. A pap azzal a könyörtelen éleslátással számította ki ezt a pillanatot, amely régi időkben a pribékeknél nyilvánult meg, ha elérkezett a kihallgatás ideje. Gyámoltját a kertben találta meg; egy padon ült a rácskerítés mellett, melyet az áprilisi nap cirógatott. Úgy tűnt föl, mintha fáznék és ott melengetné magát. Társnői részvéttel nézték a hervadó fűre emlékeztető halványságát, haldokló gazellaszemeit és bánatos testtartását. Esther fölállt és elébe ment a spanyolnak; mozdulatain meglátszott, mily kevés élet van benne és, mondjuk meg azt is, mily kevés életöröm. Ez a szegény bohémlány, ez a megsebzett fecskemadár másodízben keltette föl Carlos Herrera szánakozását. Ez a komor istenszolgája, akit Isten csak bosszúja végrehajtására lett volna szabad hogy felhasználjon, olyan mosollyal fogadta a beteg lányt, amelyben épp annyi keserűség volt, mint édesség, épp annyi bosszúszomj, mint irgalom. Esther, mióta ezt a csaknem kolostori életet élte, megszokta a gondolkozást, a magábaszállást, és most másodízben érzett bizalmatlanságot pártfogója láttán; de szavai úgy, mint először, nyomban megnyugtatták.

- Mondja csak, leányom - szólt a pap - miért nem beszélt velem egyszer is Lucienről?

- Megígértem, megesküdtem önnek - válaszolt a lány, és tetőtől talpig megrázta a beteges izgalom - hogy még csak a nevét sem fogom kimondani soha.

- Pedig azért szakadatlanul gondolt rá.

- Igen, atyám, ez az egyetlen vétkem, örökösen rá gondolok, és mikor ön itt megjelent, az ő nevét rebegtem.

- Nem tud nélküle élni?

Felelet helyett Esther lehorgasztotta a fejét, mint a betegek, akik már a sír leheletét érzik:

- És ha viszontlátná? - szólt a pap.

- Ó, az lenne az élet - felelt a lány.

- Csak a lelkével gondol rá?

- Ah, atyám, a szerelmet nem lehet kettéosztani.

- Átkozott faj leánya! Megtettem mindent, hogy megmentselek, de most átadlak a végzetednek: viszont fogod őt látni.

- Miért becsmérli a boldogságomat? Miért ne szerethetném Lucient és miért ne gyakorolhatnám ugyanakkor az erényt? Hiszen ezt éppúgy szeretem, mint amazt! Hiszen kész vagyok itt nyomban meghalni az erényért, mint ahogy kész lennék meghalni őérette! Hiszen ebben a kettős fanatizmusban akarok elpusztulni: az erényért, mely méltóvá tett őreá, és érette, aki karjaiba hajtott az erénynek. Igen, kész vagyok meghalni, ha őt többé nem láthatom, kész vagyok élni, ha viszontláthatom. Isten ítélni fog fölöttem.

Visszanyerte arcszínét, sápadtságára aranyzománcot lehelt az élet. Esther még egyszer kegyelmet kapott.

- Keresztelője utáni napon viszont fogja látni Lucient, és ha azt hiszi, hogy őérette képes erényesen élni, többé el sem szakad tőle.

A pap kénytelen volt fölemelni Esthert, minthogy a térde megbicsaklott. Szegény lány összerogyott, mintha a talaj kicsúszott volna alóla. Az abbé leültette a padra, és a lány, mikor magához tért, így szólt:

- Miért nem ma?

- Meg akarja fosztani Őeminenciáját a kegyed megkeresztelésének és megtérítésének dicsőségétől? Kegyed sokkal közelebb van Lucienhez, semhogy ne lenne távol Istentől.

- Úgy van, semmi másra nem gondoltam!

- Kegyed soha nem fog tartozni semmiféle valláshoz - szólt a pap metsző gúnnyal.

- Jó az Isten - felelt a lány - a szívemben olvas.

Herrerát annyira meghatotta az Esther hangjában, nézésében, mozdulataiban és egész magatartásában tükröződő, elbűvölő naivitás, hogy - ezúttal először - homlokon csókolta a lányt.

- A kéjencek nemhiába adták gúnynevedet: az Atyaúristent is elcsábítanád. Még egy pár napot kell várnod, azután mindketten szabadok lesztek.

- Mindketten! - kiáltott a lány a gyönyör eksztázisában.

A növendéklányok és az apácák ámulva figyelték messziről ezt a jelenetet; azt hitték, valami varázslatos elváltozásnak a szemtanúi, ahogyan Esthert összehasonlították korábbi énjével. A gyökeresen átalakult leány most élt. Igazi szerelmes természetében mutatkozott, kecsesen, kacéran, csábosan, vidáman: egyszóval föltámadt halottaiból.

Herrera a Cassette utcában lakott, a Saint-Sulpice-templom tőszomszédságában, mert ehhez a plébániához tartozott. Ez a rideg és száraz stílusban épült templom kedvére való volt a spanyolnak, mert hazájának hitélete sokban egyezett a dominikánusokéval. Mint VII. Ferdinánd elvetemült politikájának elszánt harcosa, tőle telhetőleg ártott a konstitucionalista ügynek, bár tudta, hogy ez az odaadó hűség sohasem fogja megkapni jutalmát, ha csak a rey netto uralmának visszatérésekor nem. És Carlos Herrera abban a pillanatban, mikor úgy látszott, hogy a Cortezek többé meg nem buktathatók, testestül-lelkestül eladta magát a kamarillának. A világ előtt nagy lelket árult el ez a viselkedés. Következett Angoulême hercegének hadjárata, Ferdinánd király volt uralmon, és Carlos Herrera nem ment Madridba, hogy besöpörje szolgálatainak jutalmát. A kíváncsiskodók ellen diplomatikus hallgatással vértezte magát, és párisi tartózkodásának ürügyéül Lucien de Rubempré iránt táplált élénk vonzalmát hozta föl, mely vonzalomnak az ifjú már eddig a névváltoztatásról szóló királyi rendeletet köszönhette. Egyébként Herrera követte ama papok hagyományát, akiket titkos küldetésekre alkalmaznak: észrevétlen maradt. Elvégezte papi kötelmeit a Saint-Sulpice-templomban, csak akkor ment el hazulról, ha dolga volt, mindig este, és kocsiban. A nappalt a spanyol sziesztával töltötte el, mely a két étkezés közé alvást iktat, és így elröpült számára az az idő, amely alatt Páris lázas tevékenységben nyüzsög. A spanyol szivarnak is fontos szerepe volt az életmódjában, és ugyanannyi időt fogyasztott, mint dohányt. A restség csak álarc, ugyanúgy, mint a komolyság, amely maga is csak restség. Herrera a ház második emeletének egyik szárnyát lakta, a másikat pedig Lucien. A két lakást összekötötte és ugyanakkor szétválasztotta a nagy fogadóterem, melynek antik pompája egyformán illett a komoly paphoz és a fiatal költőhöz. A ház udvara sötét volt. Nagy, sűrű, lombos fák árnyékolták be a kertet. Csend és némaság honol a papok hajlékaiban. Herrera szobáját egyetlen szóval lehet jellemezni: cella. A Luciené pazar fényűzéssel és választékos kényelemmel volt berendezve. Megvolt benne minden, amit az arszlán, költő és író elegáns élete megkövetel, olyan emberé, aki becsvágyó, léha, büszke és hiú egyben és amellett csupa hanyagság, noha sóvárogja a rendet: ama tökéletlen lángelmék közül való, akiknek van erejük a vágyódásra és tervezgetésre, ami talán ugyanaz, de a kivitelben erőtlenek. Lucien és Herrera együtt tettek ki egy politikust. Kétségtelenül ebben rejlett ennek a szövetségnek a titka. Aggastyánok, akiknél az élet tevékenysége eltolódott, és az érdekek szférájába tévedt, gyakran szükségét érzik egy csinos bábnak, egy ifjú és szenvedélyes színésznek, terveik megvalósítására. Richelieu későn keresett magának egy csinos, sápadt, bajuszos arcot, hogy odavesse az asszonyok közé, azok mulattatására. Mivel ifjú szeleburdik nem értették meg, kénytelen volt száműzni királyi urának anyját és ráijeszteni a királynéra, miután megpróbálta elnyerni mindkettőjük szerelmét, noha nem olyan ember volt, aki királynéknak tetszik. Nagyratörő férfi, bármit is csináljon, olyan pillanatban, amikor a legkevésbé várja, mindig asszonyba fog botlani. Akárminő hatalmas politikus legyen valaki, szüksége van egy nőre, hogy szembeállíthassa "a" nővel, úgy, mint ahogy a hollandusok gyémántot gyémánttal köszörülnek. Róma hatalmának tetőpontján meghajolt e szükségszerűség előtt. Meg kell nézni, mennyivel több uralkodói hatalom volt Mazarin, az olasz bíboros, mint Richelieu, a francia bíboros életében! Richelieu, ha ellenállásra talál a nagyuraknál, fejszét ragad; meghal hatalmának virágjában, felőrli a nagy párbaj, melyben egy kapucinus az egyedüli fegyvertársa. Mazarint visszaveri a fölfegyverzett és olykor győzedelmes polgárság és nemesség szövetsége, mely a királyi házat menekülésre kényszeríti; ámde Ausztriai Anna hű szolgája senkinek fejét nem veszi, mégis le tudja győzni egész Franciaországot és fölneveli XIV. Lajost, aki azzal tetőzi be Richelieu nagy művét, hogy Versailles nagy háremében aranyos hurokkal fojtja meg a nemességet. Mikor Pompadour asszony meghal, Choiseul megbukik. Talán ezt a súlyos tanulságot szívlelte meg Herrera? Talán helyesebben ítélte meg magát, mint Richelieu? Talán egy Cinq-Marst választott Lucien személyében, egy hűséges Cinq-Marst? Senki sem tudott megfelelni ezekre a kérdésekre, senki sem tudta fölbecsülni ennek a spanyolnak a nagyravágyását, aminthogy azt sem láthatta előre senki, hogy milyen véget fog érni. Azok, akiknek bepillantásuk lehetett ebbe a sokáig rejtegetett szövetségbe, ezekkel a kérdésekkel egy tragikus titok mélyére törekedtek behatolni, amely titokról Lucien maga is csak pár napja tudott. Carlos kettejük helyett volt becsvágyó. Erre következtettek viselkedéséből azok, akik őt ismerték, s akik mind abban a hiszemben voltak, hogy Lucien a pap törvénytelen gyermeke.

Tizenöt hónappal operabáli sikere után, amely túl korán belekeverte abba a társaságba, ahol az abbé csak akkor szerette volna látni, ha már teljesen fölvértezte őt a világ ellen: három szép paripa állott Lucien istállójában, kocsiszínében pedig egy hintó estére, egy hajtókocsi és egy tilbury délelőttre. Étkezni a városba járt. Herrera sejtelmei beteljesedtek: tanítványa az élvezetek hatalmába került. De szükségesnek látta, hogy a fiatalembert a mulatós élet eltérítse az esztelen szerelemtől, melyet szívében Esther iránt táplált. Miután elvert vagy negyvenezer frankot, Lucient minden bolondság csak annál erősebben vitte vissza a Rájához, akit makacsul keresett mindenütt, s mivel nem találta meg, az lett számára, ami a vadásznak a vad. Tudhatta Herrera, hogy milyen természetű a költő szerelme. Ha e nagy, de gyarló emberek valamelyikének a fejébe is bevette magát az érzés, miután szívét megperzselte s érzékeit átjárta, akkor a költő épp annyira fölébe került az emberiségnek szerelme által, mint ahogyan fölébe került képzeletének erejével. Minthogy a szellemi nemzés szeszélyének köszönheti azt a ritka képességét, hogy a természetet képekben tudja kifejezni, amelyekre az érzés és gondolat bélyegét nyomja, szerelmét is a szellem szárnyaival ruházza föl: érez és fest, cselekszik és mereng, gondolkozásával sokszorozza érzelmeit, a jelen boldogságát a jövő utáni sóvárgással és a múltra való emlékezéssel háromszorozza meg, belevegyíti a lélek válogatott gyönyöreit, melyek őt a művészek fejedelmévé avatják, így lesz a költő szenvedélyéből nagy költemény, amely gyakran túlnő az emberi méreteken. Nem állítja-e a költő kedvesét sokkal magasabb talapzatra, mint amilyen a nőknek kedvére van? Miként a csodálatos manchai lovag, a parasztlányból hercegnőt csinál. Él a varázspálca hatalmával, megérint vele minden dolgot, hogy csodálatossággal telítse, és így a kéjt is fölmagasztosítja az ideálok gyönyörű világán keresztül. Ezért van, hogy szerelme mintaképe a szenvedélynek: csapongó mindenben, reményeiben, csüggedéseiben, haragjában, búbánatában és örömeiben. Hol repül, hol ugrál, hol csúszik-mászik, merőben különbözik az átlagemberek izgalmaitól. A nyárspolgár szerelméhez képest olyan, mint az örökké rohanó hegyi patak a rónaság szelíd csermelyéhez hasonlítva. Ezek a tündöklő lángelmék oly ritkán találnak megértésre, hogy csalfa reménységekben élik ki magukat. Fölemésztődnek az eszményi szerető keresésében, csaknem mindig úgy pusztulnak el, mint holmi szép bogarak, melyek a legköltőibb Természet nászünnepére pazar díszt öltenek, s egy járókelő lába széttapossa őket. S a másik veszedelem: ha meglelik a szellemük kívánta formát (gyakran valami pékleány személyében), akkor úgy tesznek, mint Raffael, úgy tesznek, mint a szép bogár: meghalnak Fornarina karjaiban. Lucien már itt tartott. Poétalelke, mely jóban-rosszban szükségképpen túlzásra hajlott, fölfedezte az angyalt az örömlányban, akit a romlottság inkább csak felületesen érintett: mindig oly fehérnek, szárnyalónak, tisztának és titokzatosnak látta őt, amilyennek a lány előtte mutatkozott, mivel kitalálta, hogy ilyennek kívánja.

Május vége felé, 1825-ben, Lucien elvesztette minden életkedvét. Nem járt el hazulról, Herrerával étkezett, merengő volt, dolgozott, diplomáciai iratokat bújt, törökösen ült a díványon és naponta elszítt három-négy nargilét. A groomjának több dolga volt ezzel a csinos szerszámmal, melynek csöveit tisztogatni és parfümözni kellett, mint azzal, hogy a lovak bőrét fényesre kefélje és a Bois-ba való kikocsizásokra rózsákkal ékesítse. Aznap, amikor a spanyol halványnak látta Lucien homlokát, mikor a visszafojtott szerelem bolondságaiban fölismerte a betegség csíráit, mélyére akart hatolni ennek az emberi szívnek, melyre egész életét alapozta.

Egy szép este, amikor Lucien karosszékbe vetve magát, gépiesen nézte a kerti fák közt csillámló naplementét, miközben eltűnődő pipások szokása szerint hosszú, egyenletes gomolyokban eregette az illatszerrel vegyített dohányfüstöt, mély sóhaj keltette föl ábrándozásából. Megfordult és az abbét látta maga előtt, keresztbe font karokkal.

- Te itt voltál? - kérdé a költő.

- Régóta - felelt a pap. - Gondolataim a tieid röptét követték...

Lucien megértette.

- Sohasem kérkedtem azzal, hogy olyan vastermészet vagyok, mint te. Nekem az élet hol paradicsom, hol pokol; de ha történetesen sem az egyik, sem a másik, akkor unom; és unom magamat is...

- Hogy unhatja magát az, aki előtt oly nagyszerű reménységek lebegnek?

- És ha nem hisz ezekben a reménységekben, vagy ha túlságosan ködösek?

- Ne légy ostoba! - szólt a pap. - Méltóbb hozzád is, hozzám is, ha kiöntöd előttem a szívedet. Közöttünk olyasmi van, aminek sohasem szabadna lenni: titok! Ez a titok már idestova másfél esztendős. Te szerelmes vagy.

- És aztán?

- Szerelmes vagy egy tisztátalan személybe, akit Rájának csúfolnak...

- No és?

- Édes fiam, én megengedtem, hogy szeretőt tarts, de az legyen udvarképes hölgy, ifjú, szép és befolyásos, legalábbis grófnő. Kiszemeltem neked d'Espard márkinét, hogy habozás nélkül a szerencséd eszközévé tegyem; mert ő sohasem rontotta volna meg a szívedet, nem vette volna el szabadságodat... Utolsó fajta kurtizánba beleszeretni, ha az embernek nem áll hatalmában, mint a királyoknak, hogy nemesi rangra emelje szerelmesét, öreg hiba.

- Talán az első vagyok, aki lemondott a becsvágyáról, hogy féktelen szerelmének sodrába vesse magát?

- Helyes! - szólt a pap, fölemelve a nargilé leejtett szopókáját és odaadva Luciennek - értem a szentenciát. De nem lehet-e egyesíteni a becsvágyat a szerelemmel? Fiam, az öreg Herrerában olyan anyád van, akinek hozzád való ragaszkodása nem ismer határt...

- Tudom, öregem - szólt Lucien és megrázta a pap kezét.

- Vágytál a gazdagság játékszereire - megkaptad. Tündökölni akarsz - elvezetlek a hatalom ösvényére. Szennyes kezeket csókolok, hogy te előrejuss, és előre is fogsz jutni. Még egy kis időbe telik és semmi sem fog hiányozni belőled, ami férfiaknak és nőknek szíve szerint való. Szeszélyeid nőiesek, de szellemed férfias. Mindent megértettem nálad, mindent megbocsátok neked. Csak szólnod kell, ha ki akarod elégíteni múló szenvedélyedet. Fölemeltem az életedet, amidőn rányomtam azt, ami megszerzi neked a nagy tömeg hódolatát: rányomtam a politika és az uralom bélyegét. Azt akarom, hogy olyan nagy ember légy, amilyen kicsi vagy most. De nem szabad összetörnöd a pénzverő masinánkat. Megengedek neked mindent, csak azt nem, hogy olyan hibákat kövess el, melyek tönkretennék a jövődet. Ha kitárom előtted a Saint-Germain városrész szalonjait, akkor megtiltom, hogy a pocsolyában fetrengj, Lucien! Mint egy vassorompó, olyan leszek a te érdekedben; tőled, éretted kész vagyok eltűrni mindent. És ezért változtattalak át téged, aki az élet játékai iránt érzéketlen voltál, ügyes, furfangos játékossá...

Lucien dühös, nyers indulatban kapta föl a fejét.

- Én szöktettem meg a Ráját!

- Te? - üvöltött Lucien.

Állati dührohamában a költő fölugrott, hátralökte az atléta-termetű papot és a drágaköves aranyszopókát az arcába vágta.

- Én - szólt a spanyol, fölállva, és percre sem veszítve el ijesztő méltóságát.

A fekete paróka lecsúszott a fejéről. A halálfejszerű tar koponya visszaadta ennek az embernek igazi ábrázatát. Irtóztató volt. Lucien lecsüggő karokkal, lesújtva hevert a díványán és bambán meredt az abbéra.

- Én szöktettem meg - ismételte a pap.

- Mit csináltál vele? Az álarcosbál után való nap szöktetted meg...

- Úgy van, azután való nap, hogy láttam, hogyan gyalázkodnak egy lényre, aki a tiéd, olyan gézengúzok, akiket arra sem érdemesítenék, hogy belerúgjak a...

- Gézengúzok? - csattant föl Lucien - mondd inkább: fenevadak, hozzájuk képest angyalok azok, akiket lefejeznek. Tudod, mit tett a szegény Rája hármójukért? Az egyik két hónapon át a szeretője volt. A lány szegény volt és a pocsolyában kereste meg betevő falatját; a fiúnak egy garasa sem volt, úgy volt, mint én, amikor rám találtál: közel ahhoz, hogy vízbe ölje magát. A fickó éjszaka fölállt, a szekrényhez ment, ahol a lány vacsorájának maradékát tartotta, és megette. A lány rájött a turpisságra, megértette ezt az aljasságot, gondja volt rá, hogy minél több ételmaradékot hagyjon, és boldog volt. Ezt senki másnak nem mondta el, csak nekem, a fiákerben, mikor az Operából eljöttünk. A másik lopott, de mielőtt fölfedezhették volna a lopást, a lány odakölcsönözte neki az összeget, hogy a lopott pénzt helyére tehesse. Szegény teremtés, máig sem kapta vissza a pénzét. A harmadiknak megalapozta a szerencséjét egy komédia eljátszásával, melyben Figaro szelleme csillant fel: kiadta magát a feleségének és szeretője lett egy nagyhatalmú úrnak, aki a legnaivabb polgárasszonynak hitte őt. Az egyik az életét, a másik a becsületét köszönheti neki, a harmadik a vagyonát, ami manapság amazt a kettőt is jelenti! És ez a hála...

- Akarod, hogy meghaljanak? - kérdezte az abbé, akinek könny szökött a szemébe.

- Lám, ez vagy te! Most rád ismerek.

- Nem, tudj meg mindent, őrült költő, te! - szólt a pap. - A Rája már nem él.

Lucien vad erővel rohant neki, hogy torkon ragadja. Akárki más fölbukott volna, de a spanyol izmos karja visszatartotta a költőt.

- Hallgass meg - szólt hidegen. - Szűzies, tiszta, jól nevelt, istenfélő nőt formáltam belőle, igazi úrinőt. A művelődés útján halad. A te szerelmed uralma alatt lehet, sőt kell hogy egy Ninon, egy Marion Delorme, egy Dubarry váljon belőle, amint az az újságíró mondta az Operában. El fogod őt ismerni szeretődnek, vagy a teremtményed mögött elrejtőzve maradsz, ami még ésszerűbb. Akár az egyik, akár a másik módon: előny és dicsőség, élvezet és föllendülés fog származni rád. De ha olyan okos politikus leszel, mint amilyen kiváló költő, akkor Esthert meghagyod örömlánynak. Mert később talán ki fog húzni minket a csávából. Amilyen nehéz, annyi aranyat ér. Igyál, de ne idd le magad. Hol lennél ma, ha én nem vetettem volna féket a szenvedélyedre? A Rájával együtt a nyomor iszapjában henteregnél, ahonnan kihúztalak... Itt van, olvasd! - szólt Herrera oly egyszerűen, mint Talma Manlius-ban, amelyet pedig sohasem látott.

A költő térdére egy darab papír hullott és kiragadta a csodálkozás eksztázisából, melybe a pap hátborzongató válasza taszította. Fölvette és elolvasta a levelet, az elsőt, amelyet Esther kisasszony életében írt:

CARLOS HERRERA ABBÉ ÚRNAK

Jóságos pártfogóm!

Félek, hogy azt fogja hinni, a hála érzete bennem előbbre való a szerelemnél, látván, hogy azt a képességemet, hogy gondolataimat ki tudom fejezni, legelőször arra használom fel, hogy köszönetet mondjak önnek, ahelyett, hogy szerelmemről beszélnék, melyet Lucien talán már el is felejtett. De el akarom mondani önnek, ó, isteni férfiú, amit neki elmondani nem mernék, jóllehet szerencsémre még életben van. A tegnapi szent szertartás az égi malaszt kincseit öntötte szívembe, ennélfogva az ön kezébe teszem le sorsomat. Ha meg kellene halnom így, távol kedvesemtől, akkor megtisztulva halnék meg, miként Mária Magdolna, és lelkem vetekedni fog érette az őrangyalával. El fogom-e felejteni valaha a tegnapi szertartást? Hogyan mondhatnék le a mennyei trónusról, melyre fölemelkedtem? Tegnap minden lelki mocskomat lemostam a kereszt vizében és magamhoz vettem Üdvözítőnk szentséges testét. Én is tabernákuluma lettem az Oltáriszentségnek. Abban a pillanatban az angyalok énekét hallottam, több voltam, mint nő, újjászülettem egy sugárzó életre, a föld örömujjongása, az emberek csodálata közepette, tömjénfüst és szent imák fellegében, mely mámorba ejtett, szűzi koszorúval ékesen, mennyei vőlegényem oldalán. Midőn Lucienhez méltónak találtattam (amit sohasem mertem remélni), lemondtam minden tisztátalan szerelemről és ezentúl csak az erény útján akarok haladni. Ha testem gyöngébb a lelkemnél, akkor ám pusztuljon el! Legyen sorsomnak bírája, és ha meghalok, mondja meg Luciennek, hogy meghaltam számára és ugyanakkor megszülettem Istennek.

Vasárnap este.

Lucien fölnézett könnyben úszó szemével.

- Ismered a kövér Caroline Bellefeuille-t, aki a Taitbout utcában lakik? - folytatta a spanyol. - Ezt a lányt elhagyta a hivatalnokbarátja, rémes nyomorba került, úgy volt, hogy elárverezik a holmiját. Megvásároltam a lakását, kihurcolkodott a kevés cókmókjával. Esther az angyal, aki égbe szállni készült, beköltözött oda és vár rád.

Ebben a pillanatban Lucien a lovait hallotta toporzékolni az udvaron. Nem volt elég ereje, hogy kifejezze csodálatát e baráti odaadás láttán, amelyet csak ő tudott értékelni. Keblére borult a férfinak, akit még az imént gyalázott, és egyetlen pillantással, érzelmeinek néma ömlengésével tett jóvá mindent. Azután rohant le a lépcsőn, inasának fülébe súgta Esther címét, és a lovak csak úgy röpültek, mintha gazdájuk szenvedélye adna szárnyat patáiknak.

Másnap egy férfi, akit a járókelők, ruhája után, álruhás zsandárnak vélhettek volna, sétált föl-alá egy Taitbout utcai ház előtt, mintha arra várna, hogy kijöjjön valaki. Léptei nagy izgatottságra vallottak. Párisban gyakran látni ilyen szenvedélyes sétálókat, igazi zsandárt, aki valami szökevény gárdistára les, poroszlót, aki valakit letartóztatni készül, hitelezőt, aki abban töri a fejét, hogy megszégyenítse az adósát, amikor az biztos rejtekhelyen tudja magát, féltékeny férjeket és gyanakvó szerelmeseket, vagy végül barátokat, akik őrt állnak a barátjukért. De ritkán látni arcot, mely olyan vad és nyers gondolatokat tükrözne, mint azé a komor atlétáé, aki Esther kisasszony ablaka alatt egy ketrecbe zárt medve töprengő sietségével kóválygott. Délfelé kinyílt egy ablak, s egy komorna keze nyúlt ki rajta, föltárva a kipárnázott ablakdeszkákat. Pár pillanat múlva könnyű pongyolában előlépett Esther, hogy friss levegőt szippantson; Lucien támogatta. Aki látja, valami kecses angol metszet eredetijének tarthatta volna őket. Esther tüstént észrevette a spanyol pap baziliszk-szemeit, és mintegy golyótól találva, iszonyú sikolyba tört ki szegény.

- Ott van a borzasztó pap - szólt és mutatta Luciennek.

- Az? - mosolygott Lucien - éppoly kevéssé pap az, mint te...

- Akkor hát micsoda? - kérdezte rémülten a lány.

- Ej no, egy vén gazember, aki csak az ördögben hisz - szólt Lucien.

Ez a fénysugár, mely rávilágított az ál-pap titkaira, ha nem oly ragaszkodó lélek fogja fel, aminő Esther volt, örökre megsemmisíthette volna Lucient. Mikor a szerelmespár a hálószoba ablakából átment az ebédlőbe, ahol reggelihez volt terítve, szembe jött velük Carlos Herrera.

- Mit akarsz itt? - kérdezte nyersen Lucien.

- Megáldani benneteket - szólt a vakmerő ember, azzal megállította őket és kényszerítette, hogy belépjenek a lakás kis szalonjába. - Hallgassatok rám, kedveseim! Mulassatok, legyetek boldogok, ez mind igen szép! Boldogságot mindenáron, ez az én jelszavam... De te - szólt Estherhez - te, akit a sárból húztalak ki, akinek testét-lelkét leszappanoztam, te merészkednél útjába állni Luciennek?... Ami téged illet, édes fiam - folytatta kis szünet után, Lucienhez fordulva - ahhoz már nem vagy eléggé poéta, hogy kiszolgáltathasd magad egy új Coralie-nak. Maradjunk a prózánál. Mi lehet Esther kedveséből? Semmi. Lehet Estherből Madame de Rubempré? Soha... Szó mint száz, kicsikém - szólt és kezét Esther vállára tette, úgy, hogy ez megremegett, mintha kígyó fonódott volna rá - a világnak nem szabad tudni róla, hogy kegyed él. A világnak főképp nem szabad tudni arról, hogy Lucient holmi Esther kisasszony szereti, s hogy Lucien belé van habarodva... Ez a lakás a börtöne lesz kegyednek, kicsikém. Ha az egészsége megkívánja, hogy elmenjen hazulról, akkor éjszaka fog sétakocsikázni, olyankor, amikor senki sem láthatja; mert szépsége, ifjúsága és a kolostorban szerzett előkelősége hamarosan föltűnne Páris-szerte; Az a nap, amely napon valaki, akárki, megtudná, hogy Lucien a kegyed szeretője, vagy hogy kegyed kedvese Luciennek - szólt rettentő nyomatékkal, és rettentő pillantással kísérve a szót - az a nap utolsó előtti napja lenne az életének. Ennek a tejfölösszájú tacskónak kieszközöltek egy királyi rendeletet, melynek alapján anyai őseinek nevét és címerét viselheti. De ez még nem minden. A márki-címet nem adták vissza nekünk; és, hogy ezt ismét felvehesse, el kell vennie egy előkelő házból való leányt, akinek kedvéért a király meg fogja adni ezt a kegyet. Ez a frigy az udvar világába fogja juttatni Lucient. Ez a gyerkőc, akiből én férfit tudtam faragni, először is követségi titkári állást kap. Később követ lesz egy német udvarnál, és Isten segítségével vagy az enyémmel - az enyém többet ér - egy napon a pairek padján fog ülni...

- Vagy másféle padon - vágott szavába Lucien.

- Csitt! - kiáltott Carlos, széles tenyerét Lucien szájára tapasztva. - Ilyen titkot egy nőszemély előtt! - súgta a fülébe.

- Esther nőszemély? - pattant fel a Margaréták szerzője.

- Már megint szóvirágok - szólt a spanyol - vagy jobban mondva szófecsérlés! Ezekből az angyalokból előbb-utóbb mind nőszemélyek lesznek. Aztán meg minden nőnek vannak pillanatai, amikor egyszerre majom és gyermek: két olyan lény, akik kivégeznek minket, mert nevetni akarnak... Esther, drága kincs - szólt a halálra rémült ifjú zárdaszűzhöz - olyan komornát szereztem kegyednek, aki úgy ragaszkodik hozzám, minthogyha édeslányom volna. Szakácsnője egy mulatt nő lesz: ez nagyon előkelően hat a házban. Európával és Ázsiával havonta egy ezres bankóért - mindent beleértve - úgy fog élni, mint egy királynő... egy színpadi királynő. Európa szabónő, masamód és színházi statiszta volt; Ázsia egy ínyenc lord szolgálatában állt. Ez a két teremtés lesz a kegyed két házi tündére.

Esther, midőn Lucient meghunyászkodni látta ez előtt a férfi előtt, aki legalábbis egy szentségtörésben és egy hamisításban volt vétkes, szíve mélyén, melyet a szerelem fölmagasztosított, mélységes borzadályt érzett. Nem felelt, hanem félrevonta Lucient a szobájába és így szólt:

- Ki ez az ember? A Sátán?

- Annál is rosszabb... rám nézve! - felelt élénken. - De ha engem szeretsz, akkor igyekezzél utánozni ennek az embernek az odaadását és fogadj szót neki, ha féled a halált.

- A halált?... - kérdezte Esther még jobban elszörnyedve.

- A halált! - ismételte Lucien. - Ajajaj, galambocskám, nincs szörnyűbb halál, mint ami engem elérne, ha...

Esther halálsápadt lett ezekre a szavakra, és azt hitte, elájul.

- No mi lesz? - rivallt rájuk az egyházgyalázó szélhámos - még most se tépdestétek kopaszra a margarétáitokat?

Esther és Lucien előjöttek, és a szegény leány, rá se merve pillantani a titokzatos emberre, így szólt:

- Engedelmeskedni fogunk önnek úgy, mint Istennek szokás.

- Jól van! - felelt a pap. - Így hát egy ideig még boldog lehet kegyed és... csak otthoni és éjszakai toalettre lesz szüksége; ezzel sok pénzt meg fog takarítani.

A két szerelmes az ebédlő felé indult, de Lucien pártfogója egy kézmozdulattal föltartóztatta az ifjú párt.

- Az imént beszéltem a cselédeiről, gyermekem - így szólt Estherhez - hadd mutassam most be őket.

A spanyol kettőt csengetett. Megjelent a két nő, akiket Európának és Ázsiának nevezett, és most könnyű volt nyitjára jönni ennek az elnevezésnek.

Ázsia, aki nyilván Jáva szigetén születelt, mintegy ijesztésül a malájok jellegzetes rézsárga arcát tárta a szemlélő elé, amely arc lapos, mint a deszka, és az orr mintha erőszakkal lenne belékalapálva. A különös szabású állkapocs-csontok arcának alsó felét a nagy majmokéhoz tették hasonlatossá. A homlokról, bár alacsony volt, nem hiányzott a sunyiság megszokásából kifejlődött értelem kifejezése. Apró, csillogó szemepárjában a tigrisszemek nyugalma volt, de sohasem nézett senkinek az arcába. Úgy látszott, mintha attól tartana, hogy megijeszti az embereket. Halvány, kékes ajkai mögül vakító fehér, de ferde állású fogak villantak elő. Ennek az állati arcnak általános kifejezése a gyávaság volt. Az arc sárgaréz-fényében csillogó zsíros hajzatot két fekete pánttal szegélyezett dús selyemkendő keretezte. A rendkívül kecses fülekben egy-egy nagy, barna gyöngyszem volt az ékszer. Kicsiny, zömök, alacsony termetével azokra a bohókás figurákra emlékeztetett, aminőkkel a kínaiak szeretik díszíteni a kályha-ellenzőiket; vagy pontosabban azokra a hindu bálványokra, amelyek, úgy látszik, kiveszőfélben vannak, de az utazók elvétve mégiscsak találnak belőlük egyet-kettőt. Esther összeborzongott ennek a szörnyetegnek a láttán, aki angol gyapjúszövetű ruha fölött fehér kötényt viselt.

- Ázsia - szólt a spanyol, akire a nő olyan mozdulattal emelte a fejét, mint mikor a kutya a gazdájára néz - ez lesz az úrnőd.

És a pongyolába öltözött Estherre mutatott. Ázsia csaknem fájdalmas arckifejezéssel nézte ezt az ifjú tündért. De ugyanakkor szeme keskeny vágásából, mint a tűzvész parazsa, elfojtott fény lövellt Lucienre, aki pompás nyitott hálóköntösében, vászoningében és piros nadrágjában, fején törökös fezzel, mely alól szőke haja dús csigákban omlott alá - isteni látvány volt. Az olasz géniusz kitalálhatja Othello meséjét, az angol színpadra viheti, de csak a Természetnek van joga, hogy egyetlen pillantásba a féltékenységnek tökéletesebb és nagyszerűbb kifejezését tegye, mint amilyenre Anglia és Itália együttvéve képes. Ezt a pillantást fölfogta Esther, és amint fölfogta, karon ragadta a spanyolt, húsába vájta körmeit, mint mikor a macska megkapaszkodik, hogy le ne zuhanjon egy mélységbe, melynek fenekét nem látja. A spanyol valami ismeretlen nyelven három-négy szót vetett ennek az ázsiai szörnyetegnek, mire ez térdencsúszva közeledett Estherhez, hogy megcsókolja a lábát.

- Ez a nő nem is szakácsnő, hanem kész szakács, aki az irigység tébolyába kergetné Carème mestert - szólt a spanyol. - Egy tál babot úgy fog kegyednek elkészíteni, hogy azt fogja kérdezni, nem az angyalok szálltak-e le, hogy égi ámbrákat vegyítsenek belé. Maga fogja bejárni a vásárcsarnokot, és mint az ördög, úgy fog verekedni, hogy a legjutányosabban szerezhesse be a dolgokat. A kíváncsiskodókat ki fogja fárasztani a titoktartásával. Ha híre terjedne, hogy kegyed Indiában járt, Ázsia rajta lesz, hogy ezt a mesét valószínűvé tegye, mert párisi nő, aki arra született, hogy annak az országnak gyermeke legyen, amelyik éppen eszébe jut. Bár én nem tanácsolom kegyednek, hogy külföldinek adja ki magát... Európa, mi a te véleményed?...

Európa tökéletes ellentéte volt Ázsiának: a legnegédesebb szubrett, akinél jobb színpadi partnert Monrose sem álmodhatott volna magának. Karcsú volt, szeleburdi képű, menyét-pofácskájával és hegyes orrával a párisi romlottságban kifáradt lánynak látszott, sápkóros volt, mint aki egész életében savanyú almán élt, szikár, puha húsú és mégis szívós. Kicsiny lábát előre vetve, köténye zsebébe dugott kezekkel, mozdulatlanul állt ottan, de majd kicsattant az elevenségtől. Volt már grizett és volt statisztanő, és ifjú kora ellenére még sok más mesterséggel próbálkozott. Romlott volt, mint a Magdolna javítóintézet összes lakói együttvéve, alkalmasint meglopta a szüleit és koptatta a rendőrbíróság padjait. Ázsia ijesztő volt, de első pillantásra ki lehetett ismerni: egyenes leszármazottja Locustának. Európa ellenben nyugtalanító hatást tett, s ez a hatás annál nagyobb lett, minél tovább szolgálta az embert. Romlottsága határtalannak, közkeletű szóval élve: hegyeket rengetőnek látszott.

- Nagyságos asszony lehetne valenciennes-i származású - szólt Európa halk, száraz hangon. - Én is odavaló vagyok. Lesz szíves közölni a nagyságos úr - kérdezte fontoskodva - hogyan óhajtja szólíttatni a nagyságos asszonyt?

- Van Bogseckné asszonynak - válaszolt a spanyol, hirtelen kiforgatva Esther nevét. - Őnagysága hollandiai zsidónő, kereskedő özvegye és májbetegségben szenved, amit Jáva szigetén szerzett... Ha kérdik, nincs nagy vagyona; nem kell fölkelteni az emberek kíváncsiságát.

- Csak épp amennyi elég a megélhetésre: hatezer frank évjáradék; és panaszkodni fogunk a fukarsága miatt, jó lesz? - szólt Európa.

- Kitűnő - bólintott a spanyol. - Ördöngös komédiások! - szólt fenyegető hangon, mivel úgy látta, a két nő olyan pillantásokat cserél, amelyek nem voltak ínyére. - Megértettétek, amit mondtam? Királynőt szolgáltok, királynőnek járó hódolattal tartoztok neki; olyan gonddal ápoljátok, mint valami titkos bosszútervet; ugyanolyan alázatot követelek az ő számára, mint a magam számára. Sem a házmesternek, sem a szomszédoknak, sem a lakóknak, szóval senkinek a világon nem szabad megtudnia, mi megy itt végbe. A ti dolgotok lesz, hogy elhárítsátok a kíváncsiskodókat. És a nagyságos asszonynak - tette hozzá, Esther karjára téve nagy, szőrös kezét - a legcsekélyebb vigyázatlanságot sem szabad elkövetnie; szükség esetén meg fogjátok gátolni, de... mindig tiszteletteljesen! Európa, te a nagyságos asszony toalettügyeiben érintkezést fogsz tartani a külvilággal és magad is rajta leszel, hogy takarékosan gazdálkodjatok. Végül senkinek, a legjelentéktelenebb egyénnek sem szabad ide betenni a lábát. Nektek kettőtöknek kell ellátni a lakásban mindent... Szép kicsikém - fordult most Estherhez - ha este ki akar kocsizni, akkor szóljon Európának, ő tudja, hol keresse a többi személyzetét, mert lesz egy lovásza is, aki szintén az én nevelésem, úgy, mint ez a két rabszolganő.

Esther és Lucien nem tudták, mit szóljanak, csak hallgatták a spanyolt, és nézték a két becses jószágot, akiknek parancsait osztogatta. Micsoda titoknak köszönhette azt a nagy alázatosságot, mely e két nő arcán tükröződött, kik közül az egyik oly gonoszul bujtogatónak, a másik oly mélységesen kegyetlennek látszott? A spanyol kitalálta Esther és Lucien gondolatát. Mind a ketten megdermedtek, mint Pál és Virginia dermedhetett meg a két rettentő kígyó megpillantásakor. És jóságos hangon súgta a fülükbe:

- Számíthattok rájuk, úgy, mint énrám. Semmit se titkoljatok előttük, ez hízelegni fog nekik... Ázsia, lelkem, tálalj! - sürgette a szakácsnőt. - Te pedig, galambom, tégy föl még egy terítéket - szólt Európához. - Igazán a legkevesebb, hogy a gyerekek villásreggelire meginvitálják a papájukat.

Mikor a két nő kívül volt az ajtón, és a spanyol sürgölődni hallotta Európát, így szólt a két szerelmeshez, miközben kinyitotta hatalmas kezét:

- Markomban tartom őket!

Szava és gesztusa hátborzongató hatást tett.

- Hol szedted föl őket? - kérdezte önkéntelenül Lucien.

- Ördögbe is! - mordult föl a spanyol - nem a trónok zsámolyánál! Európa a szemétből sarjadt és fél, hogy oda kerül vissza... Ha nem tesznek kedvetekre, csak beszéljetek nekik az abbé úrról, meglátjátok remegni fognak, mint az egér, ha macskával ijesztgetik. Állatszelídítő vagyok - tette hozzá mosolyogva.

- Olyan, mint valami démon! - kiáltott kedvesen ijedezve Esther és Lucienhez simult.

- Kedvesem, én megpróbáltam kegyedet az Égnek ajándékozni, de a bűnbánó örömlány mindig hamisítvány marad az Egyház előtt. Ha akadna egy igazi, az is visszavedlenék kurtizánná a mennyországban... Az a haszna megvolt belőle, hogy elfelejtkeztek kegyedről, és hogy most tisztességes asszony benyomását teszi. Mert ott benn megtanulta azt, amit előbbi életének becstelen légkörében sohasem tanult volna meg... Semmivel sem tartozik nekem - szólt, mikor Esther arcán meglátta a hála elbűvölő mosolyát - mindent őérette tettem... (És Lucienre mutatott.) Kegyed örömlány, az is marad és úgy is fog meghalni, mint örömlány. Mert bármily csábítók az állatszelídítők elméletei, itt alant már csak azzá lehet valaki, ami volt. Igaza van annak, aki fölfedezte a koponyaalkatok tanát. A kegyed koponyaalkata szerelemre való hajlandóságot árul el.

A spanyol, mint látható, fatalista volt, mint Napóleon, Mohamed és sok nagy politikus. Különös, csaknem minden tett-ember hajlik a fatalizmusra, mint ahogy a legtöbb gondolkodó a gondviselésbe vetett hitre hajlamos.

- Én nem tudom, mi vagyok - válaszolt Esther angyali szelídséggel - de Lucient szeretem és őt imádva fogok meghalni.

- Jöjjön reggelizni - szólt ridegen a spanyol - és kérje Istent, hogy Lucien ne házasodjék meg túl hamar, mert azontúl többé őt látni nem fogja.

- Az ő házassága az én halálom lenne - szólt Esther.

Előre engedte a papot, hogy észrevétlen ágaskodhasson föl Lucien füléhez.

- Azt akarod - súgta - hogy ennek az embernek a hatalmában maradjak, aki ezzel a két hiénával őriztet?

Lucien bólintott. Szegény lány elrejtette szomorúságát és vidám arcot mutatott, pedig rettentő nyomott lelkiállapotban volt. Több mint egy esztendei állandó és hűséges ápolásra volt szüksége, amíg meg tudta szokni ezt a két iszonyú teremtést, akiket Carlos Herrera "a két komondor"-nak nevezett.

Lucien magaviselete Párisba való visszatérte után oly mélységes politika bélyegét viselte magán, hogy föl kellett hogy keltse, és föl is keltette összes régi barátainak irigységét. Csak úgy állt rajtuk bosszút, hogy földühítette őket sikereivel, kifogástalan viselkedésével és előkelő tartózkodásával. Ez a nemrég oly közvetlen modorú, oly vérmesen közlékeny poéta egyszerre hűvös és rideg lett. De Marsay, a párisi aranyifjúság kikiáltott mintaképe, beszédében és cselekedeteiben nem volt mértéktartóbb, mint Lucien. Ami a szellemességet illeti, annak már előbb is tanújelét adta az újságíró. De Marsay, akivel sokan kárörvendően szembeállították, és akinél különbnek nyilvánították Lucient, elég kicsinyes volt, hogy bosszankodjék rajta. Lucien kegyeiben állt a titkos nagyhatalmaknak, és oly tökéletesen letett az irodalmi dicsőségről, hogy érzéketlen maradt regénye: IX. Károly íjásza sikere iránt, melyet eredeti címe alatt újonnan kiadtak, és nem sokat törődött azzal a zajos feltűnéssel sem, amelyet Margaréták című szonettgyűjteménye keltett. Dauriat egy hét alatt túladott az egész kiadáson.

- Posztumusz siker - ezzel fogadta nevetve des Touches kisasszony szerencsekívánatait.

A rettenetes spanyol vasmarokkal tartotta teremtményét azon az egyenes vonalon, melynek túlsó végén a győzelem trombitái és zsákmánya várják a kitartó politikust. Lucien, hogy közelebb legyen a Taitbout utcához, Beaudenord legénylakását vette ki a Malaquais rakparton, mentora pedig ugyanazon ház negyedik emeletén bérelt három szobát. Luciennek már csak egy hátas- és egy parádés lova volt, továbbá inast és lovászt tartott. Ha nem a városban, akkor Esthernél étkezett. Carlos Herrera oly árgus szemmel figyelte a Malaquais rakparti ház cselédségét, hogy Lucien alig költött évi tízezer frankot. Hála Európa és Ázsia szüntelen, megmagyarázhatatlan, odaadó gondoskodásának, Esther kiadásaira is elég volt tízezer frank. Lucien a lehető legnagyobb óvatosságot tartotta szem előtt, valahányszor a Taitbout utcában megfordult. Mindig csak kocsin ment oda, leeresztett függönyökkel, és mindig behajtatott a kapu alá. Ezért nem is árthatott semminő vállalkozásának vagy összeköttetésének Esther iránti szerelme, sem a Taitbout utcai háztartás, mert a világ egyikről sem tudott. Soha könnyelmű szót nem ejtett el erről a kényes témáról. Tanult a saját hibájából, amit ebben a tekintetben első párisi tartózkodása idején Coralie oldalán elkövetett. Életmódja egyelőre azt az előkelő szabályosságot mutatta, melynek leple alatt sok titkolni való megfér. Minden éjjel egy óráig otthon volt található. Azután a Bois-ba kocsizott, és öt óráig látogatásokat tett. Gyalog ritkán mutatkozott és így elkerülte régi ismerőseit. Ha valami újságíró vagy régi cimbora üdvözölte, olyan fejbiccentéssel fogadta, amely még elég udvarias volt ahhoz, hogy ne lehessen sértőnek venni, de mégis keresztülcsillant rajta az a mély lekicsinylés, amely franciák közt a bizalmaskodás halála. Ezzel a módszerrel hamarosan lerázta magáról az olyan embereket, akiknek ismeretségéből nem kért. Régi gyűlölsége nem engedte, hogy fölkeresse d'Espard-nét, jóllehet ez több ízben meghívta. Ha összetalálkozott vele Maufrigneuse hercegnőnél vagy des Touches kisasszonynál, Moutcornet grófnénál vagy egyebütt, olyankor keresett udvariasságot fitogtatott iránta. Ezt a gyűlöletet d'Espard-né hasonlóval viszonozta, miért is Luciennek óvatosnak kellett lennie. Látni fogjuk, mennyire fölszította ezt a gyűlöletet, amikor megengedte magának, hogy bosszút álljon d'Espard-nén; igaz, hogy ezért aztán Herrera alaposan megmosta a fejét.

- Még nem vagy elég hatalmas ahhoz, hogy bosszút állhass valakin - mondta neki a spanyol. - Ha az ember forró napsütésben vándorol, nem áll meg útközben, hogy leszakítsa a legszebb virágot...

Lucien előtt sokkal szebb jövő állott, és valóban sokkal különb volt a többinél, semhogy azok a fiatalurak, akik görbe szemmel nézték Párisba való bevonulását és megmagyarázhatatlan jómódját, hogy ezek ne lettek volna boldogok, ha elgáncsolhatják. Lucien tudta, hogy sok az ellensége, de barátainak a rosszindulata előtt sem hunyt szemet. Éppen ezért az abbé nagyszerűen fölvértezte fogadott fiát az emberek álnoksága és az ifjúság oly végzetes meggondolatlansága ellen. Megkövetelte, hogy Lucien mondja el minden este egész napjának minden legapróbb eseményét, és Lucien el is mondta. Mentorának jó tanácsait követve, ki tudta játszani a legravaszabb kíváncsiságot is: a társaságét. Angol hidegvér páncéljában, a diplomatikus körültekintés sáncai mögött, senkinek sem adott jogot vagy alkalmat, hogy belepillanthasson a viszonyaiba. Szép, fiatal arca végül oly mozdulatlan maradt a társaságban, mint egy hercegnőé valami szertartás alatt. Az 1829-ik esztendő közepe felé híre járt, hogy feleségül fogja venni Grandlieu hercegnő legidősebb leányát; a hercegnőnek akkoriban nem kevesebb, mint négy eladó lánya volt. Senki sem vonta kétségbe, hogy a király e frigy alkalmából abban a kegyben fogja részesíteni Lucient, hogy márki rangra emeli. Ez a házasság döntőnek ígérkezett Lucien politikai pályafutására, mert valószínű volt, hogy ki fogják nevezni követnek egy német udvarhoz. Három év óta Lucien hozzáférhetetlenül óvatos életet élt; ezért ejtette el róla de Marsay ezt az érdekes mondást:

- Ennek a fiúnak a háta mögött föltétlenül valami hatalmas ember áll.

Ilyenformán Lucienből csaknem közismert ember lett. Szerelme Esther iránt egyébként nagyon megkönnyítette neki, hogy komoly ember módjára viselkedjék. Az efféle megszokás sokféle ballépéstől megóvja az ifjú törtetőt; minthogy a nők nem vonzzák, szelleme nem kerülhet az érzéki hatások csapdájába. Lucien boldogsága minden nincstelen, padlásszobában koplaló költő álmainak ragyogó megvalósulása volt. Esther, a szerelmes kurtizán ideális példánya, Coralie-ra, a színésznőre emlékeztette Lucient, akivel egy esztendeig egy fedél alatt élt. De el is mosta ezt az emléket tökéletesen. Minden odaadóan szerelmes nő újra föltalálja az elzárkózást, az inkognitót, az igazgyöngy rejtett életét a tenger fenekén. De a legtöbbjénél ez csak afféle kedves szeszély, jó arra, hogy beszéltessen magáról, olyan szerelmi zálog, melyről csak ábrándozik, de melyet soha meg nem ad; míg ellenben Esther, aki mintegy megmaradt az első üdvösséget követő reggel hangulatában, és óráról órára Lucien legelső gyújtó pillantásának hatása alatt élt, négy esztendő alatt a kíváncsiság legcsekélyebb rezdületét sem érezte. Egész lelkierejét arra fordította, hogy a spanyol végzetszerű ujjától kijelölt életterv határai között mozogjon. Sőt a legmámorítóbb elragadtatás perceiben sem élt vissza azzal a korlátlan hatalommal, melyet a szerető férfi újraéledő vágya ad az imádott nő kezébe, nem kérdezte meg Lucient Herrera kiléte felől, akitől egyébként még mindig rettegett: nem is mert rágondolni. E férfi kiszámított jótéteményeit, jóllehet ezeknek köszönhette zárdaszűzi szendeségét, úriasszonyos föllépését és erkölcsi újjászületését, mégis a pokol kölcsöneinek tekintette.

"Mindezt kamatostul fogom visszafizetni egyszer" - gondolta és összeborzadt.

Minden derült éjszakán kikocsizott. Gyors hajtásban (kétségtelenül az abbé szabta meg a sebességet) ment ki a Párist környező gyönyörű erdők valamelyikébe: Boulogne, Vincennes, Romainville, vagy Ville d'Avray felé, sokszor Luciennel, de néha csak Európával kettesben. Ott künn félelem nélkül sétálgatott, mert ha Lucien nem volt vele, hatalmas termetű vadásza kísérte. Ez a legelegánsabb vadászok libériáját viselte, fegyvere valódi medveölő-kés volt, arckifejezése és szikár izomzata pedig rettentő atlétára vallott. Ez az újabb testőr angol módi szerint hosszú fütykössel is föl volt szerelve, a botvívók ismert fegyverével, akik egynél több támadó ellenében is helyt tudnak állani vele. Az abbé szigorú parancsa értelmében Esthernek soha egy szót sem volt szabad váltania ezzel a vadásszal. Mikor őnagysága haza akart menni, Európa mindig kiáltott egyet: a vadász füttyentett a kocsisnak, aki mindig illő közelségben állt meg a hintóval. Ha Lucien elkísérte Esthert a sétájára, Európa és a vadász száz lépésnyire maradt mögöttük, mint az Ezeregyéj meséiből ismert két ördög-csatlós, akiket valami varázsló ad kíséretül a védencei mellé. A párisiak és mindenekelőtt a párisi nők nem ismerik az erdei séta varázsát tündérszép éjszakában. A csend, a holdvilág, a magány, mindez együttvéve oly megnyugtatóan hat, mint valami langyos fürdő. Esther rendszerint este tízkor indult útnak. Éjfél és egy óra közt sétált és fél háromkor került haza. A napot sohasem kezdte meg tizenegy óra előtt. Megfürdött és nekilátott annak a gondos toalettnek, amelyet a legtöbb párisi nő nem ismer, mert túl sok időt vesz igénybe, s ezért úgyszólván csakis a kurtizánok, a lorettek és a nagyvilági dámák űzik, akik egész napjukkal rendelkeznek. Csak akkorra készült el, amikor megjött Lucien, és mindig mint frissen kinyílt virág került kedvese szeme elé. Nem törődött mással, csak azzal, hogy poétáját boldoggá tegye; neki adta magát egészen, a tulajdona volt, más szóval a legteljesebb szabadságot engedte neki. Sohasem pillantott túl azon a szférán, melyben tündökölt; ezt szigorúan lelkére kötötte az abbé, mert ennek a mélyrelátó politikusnak a terveivel egybevágott, hogy Luciennek gáláns kalandjai legyenek. A boldogságnak nincs története, és ezt oly jól tudják minden nemzetek mesemondói, hogy szinte minden szerelmes história ezzel a mondattal végződik: Boldogan éltek, míg meg nem haltak. Épp ezért csak az eszközöket tudjuk megmagyarázni, melyek segítségével Páris kellős közepén ez az igazán fantasztikus boldogság létrejött. A lehető legszebben megformált boldogság volt ez, egy költemény, egy négy évre terjedő szimfónia! Minden asszony azt mondaná erre: Nagy szó! De sem Esther, sem Lucien nem sokallta meg. Egyébként a boldogan éltek formula nekik még többet mondott, mint a tündérmesékben, mivel nem vala gyermekük. Így Lucien kedvére tetszeleghetett a társaságban, átadhatta magát költői szeszélyeinek, vagy - mondjuk ki kereken - a helyzetéből folyó kényszerűségnek. Mialatt lassan, de biztosan haladt a maga útján, titkos szolgálatokat tett némely politikusnak, amennyiben közreműködött a munkáikban. Ezen a ponton roppant titoktartó volt. Sűrűn megfordult Madame de Sérizy szalonjában, akivel, a jótársaságban keringő pletykák szerint, igen jó lábon állt. Sérizyné kaparintotta el Lucient Maufrigneuse hercegnőtől, aki, legalább úgy mondta, fütyült rá; ezzel a szóval állnak bosszút az asszonyok, ha megirigylik másnak a boldogságát. Lucient az udvari papság valósággal dédelgette, és bizalmába férkőzött néhány hölgynek, akik baráti viszonyban álltak Páris érsekével. Szerény és hallgatag ember létére türelmesen várakozott. Ennélfogva de Marsay mondása több volt egyszerű észrevételnél. (Egyébként de Marsay akkoriban megnősült és a feleségét rákényszerítette, hogy olyan életet éljen, mint Esther.) Azonban Lucien életének tenger alatti zátonyai e történet folyamán elég világosan meg fognak mutatkozni.

Így álltak a dolgok, mikor egy szép augusztusi éjszakán báró Nucingen, egy Franciaországban letelepedett külföldi bankár, falusi birtokáról, ahová ebédre volt híva, Párisba hazafelé tartott. Ez a birtok Páristól nyolc mérföldre, Brie kellős közepén fekszik. A kocsis, aki azzal kérkedett, hogy gazdáját saját lovaival kocsikáztatta oda és vissza, most bátorságot vett arra, hogy lassan hajtson. Amikor beértek a vincennes-i erdőbe, ló, ember és gazda következőképpen festett. A kocsis, akinek a híres pénzfejedelem konyháján nagy iccével mérték az innivalót, tökrészeg volt és aludt, habár a járókelők megtévesztésére tartotta a gyeplőt. Az inas, aki a kocsi hátulján ült, horkolt, mint egy német búgócsiga; mert Németország a hazája az apró faragott fafiguráknak, a nagy reinganum-játékoknak és a búgócsigáknak. A báró gondolkozni akart, de már a gournay-i hídnál lezárta szemét az emésztés álmossága. A gyeplők meglazulásán a lovak megérezték, hogy a kocsis hányadán van; hallották a hátsó ülésen vigyázó inas duda-basszusát; látták, hogy ők az urak és kihasználták a szabadságnak ezt a rövid negyedóráját, hogy kedvük szerint poroszkáljanak. Mint okos rabszolgák, alkalmat adtak a tolvajoknak, hogy kiforgassák a zsebeit Franciaország egyik leggazdagabb tőkepénzesének, aki egyike volt a legügyesebb uzsorásoknak azok közt, akiknek röviden "hiúz" a nevük. Egyszóval: uraskodtak, és a háziállatoknál gyakran tapasztalható kíváncsiság ösztökélésére, végül megálltak az egyik kerek tisztáson más ácsorgó lovak előtt, s nyilván a maguk lónyelvén kérdezgetni kezdték őket: "Ki a gazdátok? Mit csináltok? Jó dolgotok van?" A hintó zörgésének megszűntére a báró fölébredt szendergéséből. Első pillanatban azt hitte, hogy még el se hagyta barátjának a parkját. Ekkor hirtelen valami mennyei látomás ötlött a szemébe, éppen akkor, amikor nem volt fölvértezve szokásos fegyverével, a józan számítással. Oly gyönyörűen sütött a hold, hogy akármit, még az esti lapot is olvasni lehetett volna. Az erdő csendjében e tündéri világításban a báró egy magányos hölgyet pillantott meg, aki, miközben bérkocsiba szállt, érdeklődve nézte az elaludt hintót. Ez az angyali jelenség mintegy világosságot gyújtott fel Nucingen báró lelkében. Az ifjú hölgy, észrevéve, hogy bámulják, ijedt mozdulattal eresztette le a fátyolát. A vadász rekedt kiáltást hallatott, ezt a kocsis rögtön megértette, mert nyílsebesen nekieredt. A vén bankáron rettenetes izgalom vett erőt. A lába felől áramló vér tüzet kergetett a fejébe, fejéből lángok csaptak a szívébe. Torka összeszorult. A nyavalyás félt ugyan, hogy ez a dolog megárt az egészségének, de mégis talpra szökött.

- Fákdass lohalálpa! - üvöltött. - Ne aluty, te parom. Szász frangod gapsz, ha utoléret asztad a gocsid.

A "száz frang" hallatára a kocsis fölébredt, a hátul kuksoló inas nyilván még álmában hallotta. A báró megismételte a parancsot. A kocsis eszeveszett iramban hajtotta lovait és a Thrône-kapunál sikerült is beérnie egy kocsit, amely némileg hasonlított arra a hintóra, melyben Nucingen a bájos ismeretlent megpillantotta; azonban csak valamelyik nagy kereskedőház üzletvezetője feszített benne egy Vivienne utcai "tisztességes úrinő" társaságában.

Ez a kudarc letörte a bárót.

- Ha nem déket, te parom, hanem a Sorsod (értsd: Georges-ot) hoszdam folna makamal, asz mekdalálda folna aszdat a nőd - szólt az inashoz, mialatt a fináncok átvizsgálták a hintót.

- Szentuccse, báró úr, azt hiszem, maga az ördög volt a hajdú annak a kocsinak a hátulján, az csempészte elém ezt a másikat.

- Örtök, nincs is örtök - dohogott a báró.

Nucingen báró akkoriban hatvan évesnek vallotta magát. Az asszonyok teljesen közömbösek voltak már neki, főképp a saját felesége. Azzal dicsekedett, hogy sohasem ismerte az olyan szerelmet, melynek kedvéért bolondságokat űz az ember. Boldognak mondta magát, hogy elkészült az asszonyokkal, akikről kereken kimondta, hogy a legangyalibb sem éri meg, amennyibe kerül, még akkor sem, ha ingyen adja magát. Tökéletesen blazírt ember hírében állott, aki sajnál kiadni havonta pár ezer frankot azért a gyönyörűségért, hogy fölszarvazzák. Operai páholyából hidegvérrel jártatta szemeit a balett-karon. Egyetlen kacsintás sem röppent föl a kivénült fiatal lányok és ifjú vénasszonyok hátborzongató kavargásából, a párisi élvezetek e színe-virágából. A természetes szerelmet, a talmi szerelmet, az önző szerelmet, az illendőségi és hiúsági szerelmet, az ínyenc-szerelmet, a tisztességes házastársi szerelmet, a különc-szerelmet - minden fajta szerelmet ismert és megvásárolt a báró, csak egyet nem: az igazi szerelmet. Ez a szerelem most úgy csapott le rá, mint bérci sas a prédájára, mint ahogy Gentzre, Metternich herceg Őkegyelmességének bizalmasára csapott le. Tudjuk, mennyi ostobaságot csinált ez a vén diplomata Eissler Fannyért, akinek a próbáival sokkal jobban törődött, mint az európai érdekekkel. A hölgy, aki ezt a Nucingen nevezetű páncélszekrényt fölborította, olybá tűnt fül a báró előtt, miként azok az asszonyok, akik egy nemzedékben csak egyszer születnek. Nem biztos, hogy Tizian kedvese, hogy Leonardo da Vinci Mona Lisája, hogy Raffael Fornarinája, hogy bármelyik ezek közül oly szép lett volna, mint ez a fölséges Esther, akiben a legélesebb szemű párisi, a legjobb akarattal sem tudta volna fölfedezni a legcsekélyebb nyomát sem a kurtizánnak. Épp ezért a bárót mindenekelőtt a nagyszabású és előkelő hölgy szférája kápráztatta el, amely körüllengte a fényűzésben, eleganciában és szerelemben fürdő Esthert. A boldog szerelem minden asszonyok szent balzsamedénye, attól pompáznak büszke császárnői gőgben. A báró egy héten keresztül minden éjjel kiment, hol a vincennes-i erdőbe, hol a Bois de Boulogne-ba, hol Ville d'Avray, hol Meudon erdeibe, egyszóval bejárta Páris egész környékét, de Estherrel nem tudott összetalálkozni. Ezt a csodálatos zsidónőt, akit ő pipligus-nak nevezett, szünet nélkül maga előtt látta. Két hét múlva elvesztette az étvágyát. Delphine de Nucingen és lánya, Augusta, akit a báróné épp most kezdett társaságba vinni, nem vették észre nyomban a bárón végbement változást. Anya és lánya csak reggelinél látták a ház urát, és estebédnél olyankor, ha az egész család otthon evett, ami csak Delphine fogadónapján történt meg. De két hónap leteltével Nucingen báró nagy meglepődéssel rájött, hogy milliói tehetetlenek. Türelmetlenség láza fogta el, valami honvágyhoz hasonló lelki betegség. Soványodni kezdett, és olyan komoly betegnek látszott, hogy Delphine titokban már-már reménykedett, hogy meg fog özvegyedni. Kezdett képmutatóan sajnálkozni a férje fölött és lányát a szobájába küldte. Kérdésekkel gyötörte férjét, aki spleenes angolok módjára felelt, vagyis alig felelt.

Delphine de Nucingen minden vasárnap nagy vacsorát adott. Azért választotta ezt a fogadónapot, mert észrevette, hogy vasárnap az előkelő társaságból senki sem megy színházba, s általában ez a nap a tétlenségé. A kereskedő- és polgári osztályok özönlése szinte oly ostobává teszi a párisi vasárnapot, mint amilyen unalmas a londoni. A báróné tehát meghívta a híres Desplein orvost, hogy a beteget akarata ellenére megvizsgáltassa. Ugyanis Nucingen azt állította, hogy kitűnően érzi magát. Keller, Rastignac, de Marsay, du Tillet és a ház összes barátai figyelmeztették a bárónét, hogy olyan embernek, mint Nucingen, nem szabad váratlanul meghalnia. Óriási üzletei előzetes intézkedéseket követelnek meg, a közönségnek okvetlenül tudnia kell, hogy mihez tartsa magát. Ezek az urak mind hivatalosak voltak a vacsorára; éppúgy Gondreville gróf, François Keller apósa, d'Espard lovag, des Lupeaulx, Bianchon doktor, Desplein legkedvesebb tanítványa, Beaudenord és neje, a Montcornet grófi pár, Blondet, des Touches kisasszony és Conti. Végül Lucien de Rubempré, akivel Rastignac öt év óta a legszívélyesebb baráti lábon állt, jóllehet - plakát-stílusban szólva - csak "felsőbb rendeletre".

- Ettől ugyan nem szabadulunk meg egykönnyen - így szólt Blondet Rastignachoz, mikor Lucien gyönyörűbben mint valaha, nagyszerűen öltözködve a szalonba lépett.

- Jobb vele barátkozni, mert félelmetes ember - szólt Rastignac.

- Ez? - kérdezte de Marsay. - Én csak olyan embert ismerek el félelmetesnek, akinek a helyzetéhez kétely nem fér; az övé pedig legfeljebb megtámadatlan, de nem megtámadhatatlan! Mondja, miből él ez az ember? Honnan szerzi a pénzt? Biztosra veszem, hogy van vagy hatvanezer frank adóssága.

- Van egy jóakaró pártfogója, egy dúsgazdag spanyol pap - válaszolt Rastignac.

- A legidősebb Grandlieu kisasszonyt fogja feleségül venni - jegyezte meg des Touches kisasszony.

- Igen ám - szólt most d'Espard lovag - de azt kívánják, hogy vásároljon meg egy harmincezer frankot jövedelmező birtokot, hogy biztosítva legyen a vagyon, amit le kell kötnie jövendőbelije számára. Ehhez egymillióra van szüksége, azt pedig semmiféle spanyol reverenda alatt nem fogja megtalálni.

- Túl nagy az ár, mert Clotilde nagyon csúnya lány - így szólt a báróné.

Madame de Nucingen előkelő nagyzolásból emlegette a keresztnevén Grandlieu kisasszonyt, mintha ő, a született Goriot-lány, egészen otthonos lenne ebben a társaságban.

- Tévedés - szólt du Tillet - egy hercegnő lánya nekünk férfiaknak sohasem csúnya, kivált akkor nem, ha márki címet és diplomáciai állást hoz magával. Hanem a legnagyobb akadálya ennek a házasságnak Sérizyné, aki bele van gabalyodva Lucienbe: jó sok pénzébe kerülhet a fiú.

- Így már nem lep meg, hogy Lucient olyan búskomornak látom. Sérizyné biztosan nem fog adni neki egymilliót, hogy elvehesse Grandlieu kisasszonyt. Úgy látszik, nem tudja, hogyan húzza ki magát a csávából - tette hozzá de Marsay.

- Úgy van, de Grandlieu kisasszony fülig szerelmes belé - szólt Montcornet grófnő - és a fiatal lány segítségével talán kedvezőbb helyzetbe juthat.

- Mit fog csinálni a nővérével és az angoulême-i sógorával? - kérdezte d'Espard lovag.

- De hiszen - felelt Rastignac - a nővére, Séchard-né, igen jómódú, és most Séchard de Marsac néven emlegetik.

- Bár tagadhatatlanul vannak nehézségek, annyi szent, hogy csinos fiú - szólt Bianchon és fölállt, hogy üdvözölje Lucient.

- Jó estét, kedves barátom - szólt Rastignac, melegen szorítva kezet vele.

De Marsay hűvösen fogadta Lucien köszöntését.

Vacsora előtt Desplein és Bianchon tréfálkozás közben megvizsgálták Nucingen bárót, és rájöttek, hogy betegsége tisztára lelki természetű. De az okát kitalálni nem lehetett, mert senki sem gondolta volna a börze nagyeszű politikusáról, hogy szerelmes. Mikor Bianchon végre is nem talált más magyarázatot a bankár beteges állapotára és néhány szót ejtett erről Delphine de Nucingen előtt, az asszony mosolygott, mint aki régóta tudja, hányadán van a férjével. Mikor azonban a társaság asztalbontás után lement a kertbe, a család barátai körülvették a bankárt. Ugyanis mivel Bianchontól azt hallották, hogy Nucingen szerelmes, ki akarták deríteni ezt a rendkívüli esetet.

- Tudja-e, báró úr - így szólt hozzá de Marsay - hogy alaposan lesoványodott? És azzal gyanúsítják, hogy túlteszi magát a bankártermészet törvényein.

- Asz nem ikasz!

- De bizony - vágott vissza Marsay. - Még azt is mondják, hogy szerelmes.

- Asz már ikasz - válaszolt siránkozva Nucingen. - Egy pájozs izsmeredlen udán sohajtoszom.

- Ön szerelmes? Ön?... Vén bikfic! - szólt d'Espard lovag.

- Asztat jól tudom, hoty nincs nefecsékesep, mind ha ety iljen örek emper zerelmes. Te micsináljag, ha ily fan?

- Társaságbeli hölgybe? - kérdezte Lucien.

- Ugyan - szólt de Marsay - a báró csak reménytelen szerelem miatt soványodhat le így; van elég pénze, hogy megvásárolhasson minden nőt, aki megvásárolható.

- Nem izsmered őted - felelt a báró. - És mozsdan, hoty matám fon Nisinken a zalonpa fan, megmonthadom, hoty mék etik nem tutam, mi asz a zerelem. A zerelem... asztad hiszem, hoty atul lesz asz emper sofánj.

- Hol találkozott azzal a szűzi ártatlansággal? - kérdezte Rastignac.

- Gocsipan, éjfélgor, a vinzenni ertőpen.

- Személyleírása?

- Egy fehér csibgeplusz, ety biros zognya, ety fehér selyemöf, ety fehér fádjol... ikaszi pipligus alag! Ratjokó szembár, oriendalisch arcpőr...

- Álmodott - szólt mosolyogva Lucien.

- Ikasz, uty alutam, mind ety ság... ety deli ság - javította ki magát - merd ety faluzsi parádomtol työdem epétről...

- Egyedül volt a nő? - vágott a hiúz szavába du Tillet.

- Iken - kesergett a báró. - Csak a gocsi hádulján üld ety hajtu mek ety gomorna...

- Lucien, úgy látszik, ismeri! - kiáltott Rastignac, aki mosolyt látott elröppenni Esther kedvesének ajakáról.

- Ki ne ismerné az olyan nőket, akik képesek éjfélkor kikocsizni és Nucingennel összetalálkozni? - szólt Lucien kitérően.

- Semmi esetre sem társaságbeli hölgy - szólt d'Espard lovag - mert különben a báró fölismerte volna a hajdúját.

- Asz előd sohasem ládam - felelte a báró - és már netyfen napja geresdedem a bolicájjal, te asz nem dalálja.

- Inkább menjen rá pár százezer frankja, mint az élete. Márpedig az ön korában a viszonzatlan szerelem életveszélyes - szólt Desplein.

- Iken - felelt Nucingen. - Asz édel nem dáblál, a lefegőd halálozsnag érszem. Kimetyeg a vinzenni ertőbe, hoty lázsam aszt a heljed, ahol öt látam! Epől áll az éledem! Nem tutam foklalgoszni asz udolsó gölcsönel sem. Rá pizdam makamad a parádaimra, agig meksajnáldak enkemed. Ety miliónt atnég, ha aszal a nőfel mekismergethetnég. Mék nyernég is rajda, merd aszóda nem foldam a Pörzén. Tü Dilet a mekmonthadója...

- Úgy van - bólintott du Tillet - nagyon megváltozott, undorodik az üzlettől. Ez a halál jele.

- A zerelem jele! - felelt Nucingen. - Rám nészfe egy ézs utyan asz.

Ennek az aggastyánnak a naivitása, aki immár nem volt hiúz és aki életében először ismert meg valamit, ami szentebb és magasztosabb a pénznél, meghatotta ezt az érzéketlen emberekből álló társaságot. Egypáran összemosolyogtak, mások Nucingent nézték, és az arcuk ilyesmit fejezett ki: "Ilyen erős ember, és mi lett belőle!..." Azután mindnyájan visszatértek a szalonba, élénken megtárgyalva az eseményt. Csakugyan, olyan természeti tünemény volt, hogy a legnagyobb föltünést kellett hogy keltse. Nucingenné elnevette magát, mikor Lucien fölfedezte előtte a férje titkát. De a báró, hallván neje csipkelődését, karon fogta és félrehívta egy ablakmélyedésbe.

- Montya, azonjom - szólt hozzá halkan - szoldam én falaha ety kunjos szód a ketyet getfdeléseire, hoty mosd jónag ládja kitsufolni asz enjéimed? Ety jó felesék sekidene asz urán, kisekidené a szafarápul, nem hoty kunyolja, mind ketyet...

Az öreg bankár leírása után Lucien ráismert Estherre. Minthogy bosszankodva látta, hogy észrevették a mosolyát, felhasználta az általános csevegés kedvező pillanatát, mialatt a kávét hordták körül, hogy eltűnjön.

- Hova lett Rubempré úr? - kérdezte Nucingen báróné.

- Hű marad a jelszavához: Quid me continebit? - felelt Rastignac.

- Ami annyit is jelenthet: "Ki tart vissza engem?" meg annyit is: "Fékezhetetlen vagyok!" ahogy jólesik - jegyezte meg de Marsay.

- Amikor a báró úr a szép ismeretlenről beszélt, Lucien arcán mosoly futott át, amiből azt sejtem, hogy ő ismeri azt a hölgyet - szólt Horace Bianchon, nem is sejtve, milyen veszély rejlett ebben az oly természetes megjegyzésben.

- Natyon jó! - dörmögte magában a "hiúz".

Mint minden kétségbeesett beteg, a báró is a remény szalmaszálába kapaszkodott. Föltette magában, hogy Lucient másokkal fogja figyeltetni, nem pedig Louchard-nak, a kereskedelmi rendőrség legügyesebb tagjának az embereivel, akihez két héttel előbb fordult.

Mielőtt Lucien Estherhez ment, mindig a Grandlieu-palotában kellett két órát eltöltenie. Ezek a látogatások a Saint-Germain városrész legboldogabb fiatal lányává tették Clotilde-Frédérique kisasszonyt Az ifjú törtetőnek egész viselkedését jellemző óvatossága azt sugallta, hogy tüstént értesítse Carlos Herrerát, micsoda hatást váltott ki az a mosoly, mely ajkairól elröppent, midőn Nucingen báró leírta Esther külsejét. A báró szerelme Esther iránt s az az ötlete, hogy a rendőrség útján kerestette, különben elég fontos események voltak, hogy szükségét lássa tudomására hozni annak az embernek, aki úgy menekült a reverenda alá, mint ahogy régente a gonosztevők a templomban kerestek menedéket. És a Saint-Lazare utcától, ahol akkoriban a bankár lakott, a Saint-Dominique utcáig, ahol a Grandlieu-palota állt, Luciennek a Malaquais-rakparton levő saját lakása előtt kellett elhaladnia. Lucien lefekvés előtt találta rettentő barátját, amint éppen breviáriumot olvasott, más szóval pipára gyújtott. Ez az inkább idegenszerű, mint idegen fajtájú ember nem szívott spanyol szivart, mert gyengének találta.

- Ennek fele sem tréfa - vélekedett a spanyol, mikor Lucien mindent elmondott neki. - Ha a báró Louchard által keresteti a kicsikét, bizonyára lesz annyi esze is, hogy a nyomodba menesszen egy kopót, akkor pedig minden kiderülhet. Ma éjszaka és holnap reggel épp csak arra lesz elegendő időm, hogy előkészítsem a kártyáimat, amiket a báró ellen ki akarok játszani, s hogy mindenekelőtt meggyőzzem őt a rendőrség tehetetlenségéről. Majd ha hiúz-barátunk már minden reményt föladott, hogy megtalálja a báránykáját, akkor vállalkozom rá, hogy eladom annyiért, amennyit neki megér.

- Esthert eladni! - kiáltott Lucien, akinek első indulata mindig tisztességes volt.

- Elfelejtkezel a helyzetünkről? - kiáltott Carlos Herrera.

Lucien lehorgasztotta a fejét.

- Pénzünk nincs - folytatta a spanyol - de van hatvanezer frank adósságunk! Ha el akarod venni Clotilde de Grandlieu-t, egymillióra van szükséged, hogy megvehesd a földbirtokot és biztosíthasd vele ennek a madárijesztőnek az örökségét. Nos hát, Esther elég nemes vad, hadd izzadjon le a hiúz egymilliócskát, amíg utoléri. Bízd csak rám...

- Esther sohasem fog beleegyezni.

- Bízd csak rám.

- Nem fogja túlélni.

- Azt bízd a temetkezővállalatra... Hát aztán? - kiáltott ez a vadember, parancsoló modorával elvágva Lucien elégikus szavait. - Hány tábornok esett el élete virágjában Napóleonért? - kérdezte pillanatnyi szünet után. - Nőt mindig lehet találni! 1821-ben azt mondtad, hogy Coralie nincs még egy a világon. Esther ugyancsak nincs még egy. Ez után a lány után következni fog... tudod kicsoda?... az Ismeretlen Asszony! Ez a szépek szépe lesz, és abban a fejedelmi székvárosban fogod keresni, ahol mint Grandlieu herceg veje s mint követ, Franciaország királyát képviseled majd... És azután, mondd csak, öcsém, komolyan azt hiszed, hogy Esther nem fogja túlélni? És végre is: megtarthatja Esthert az, akinek Grandlieu kisasszony a felesége? Egyébiránt mondom, bízd rám: sose fáraszd magad azzal, hogy minden aprósággal törődj. Ez az én dolgom. Csak éppen egy-két hétre fogod nélkülözni Esthert, de azért tovább is eljársz a Taitbout utcába. Föl a fejjel! Turbékolj csak a mentődeszkádon és játszd jól a szerepedet. Csúsztasd Clotilde kacsójába a tüzes levelet, amit ma reggel írtál, és hozz tőle is kissé melegebb sorokat! Majd írásbelileg fogja kárpótolni magát a nélkülözésekért. Az a lány kedvemre való. Esthert kissé szomorúnak fogod látni, de mondd meg neki, hogy szót kell fogadnia. Az erényköntösünkről van szó, a tisztesség-köpenyünkről, a viharálló ernyőről, mely mögé a nagy emberek gazságaikat rejtik... Jobbik énemről van szó: rólad, akire a gyanúnak árnyéka sem szabad hogy essék. A véletlen jobb szolgálatot tett nekünk, mint az eszem, amely két hónap óta üresen fut.

Mialatt Carlos Herrera e borzalmas mondatokat egymás után pufogtatta el, fölöltözködött és menni készült.

- Ugyebár, te lankadatlanul szereted őt?!... Nos hát, én pedig lankadatlanul gyűlöltem! De nem úgy cselekedtem-e mindig, mint hogyha hűségesen ragaszkodnék ehhez a lányhoz, jóllehet Ázsia révén kezemben volt az élete? Pár mérges gomba a levesébe, és el lett volna intézve... Azonban Esther kisasszony él!... és boldog! Tudod-e miért? Azért, mert te szereted! Ugyan ne légy gyerek! Négy év óta várunk egy szerencsés vagy szerencsétlen véletlenre. Nos hát, most aztán alaposan össze kell szednünk magunkat, hogy üstökön ragadjuk azt, amit ma utunkba vet a sors: ebben a kockavetésben van jó és rossz esély, mint mindenben. Tudod-e, mire gondoltam abban a percben, amikor beléptél?

- Nem...

- Arra, hogy úgy mint Barcelonában, itt is fölcsapok Ázsia segítségével valami szenteskedő vénasszony örökösének.

- Bűnös úton?

- Ez az egyetlen módom van, hogy biztosítsam a boldogulásodat. A hitelezők mozgolódnak. Mi lesz veled, ha üldözőbe vesznek a végrehajtók, és ha Grandlieu-ék kiutasítanak a palotájukból? Az a nap a Sátán lejáratnapja lenne.

Carlos Herrera mozdulattal jelezte a vízbeugró ember öngyilkosságát. Azután merev, átható tekintetet szegzett Lucienre, olyant, amely utat nyit az erőseknek a gyöngék lelkébe. Ez a varázsos pillantás megtört minden ellenállást és elárulta, hogy Lucient nemcsak életre-halálra szóló titkok fűzték tanácsadójához, hanem érzések is, melyek éppúgy kimagaslottak a hétköznapi érzések közül, mint amily magasan állott ez az ember saját alantas helyzete fölött.

Kényszerítve volt, hogy kívül éljen a társadalmon, a törvény tilalomfája örökre útját állta a visszatérésének. A bűn és a rettentő, dühös ellenállás kimerítette, de hatalmas lelkiereje nem hagyta békén, így éledt újra ez a nagyszerűen becstelen, homályos és hírhedt személyiség, az élet lázas ösztönétől emésztve, Lucien elegáns testében, akibe saját lelkét lehelte. A társadalmi életben őt ez a költő képviselte, akinek odakölcsönözte szívós erejét és vasakaratát. Lucien több volt neki, mintha édesfia, szeretett hitvese lett volna, több volt egy egész családnál, több az életénél: a bosszúja volt. És minthogy erős lelkek jobban ragaszkodnak egy érzéshez, mint az életükhöz, azért eltéphetetlen szálakkal kötötte magához Lucient.

Miután abban a pillanatban, amikor a kétségbeesett költő közel volt az öngyilkossághoz, megvásárolta Lucien életét, olyan pokoli egyességet ajánlott neki, amelyhez hasonlókat úgyszólván csak regényekből ismerünk, de szörnyű lehetőségük sokszor bebizonyult már bíróság előtt, törvénykezési drámák során. Készséges eszközévé tette Lucient azzal, hogy elhalmozta a párisi élet minden örömével, s hogy bebizonyította neki, hogy sokra viheti még. Egyébként a különös embernek semmiféle áldozat nem esett nehezére, ha jobbik énjéről volt szó. Hatalmas ereje dacára teremtményének a szeszélyeivel szemben oly gyenge volt, hogy végül beavatta a titkaiba. Lehet, hogy ez a morális bűnrészesség csupán egy újabb összekötő kapocs volt közöttük! Amely napon Esthert megszöktették, azóta tudta Lucien, mily borzalmas alapzaton épült föl a boldogsága.

A spanyol pap talárja a fegyház egyik hírhedt alakját, Jacques Collint leplezte, aki tíz évvel ezelőtt a polgári Vautrin név alatt a Vauquer-házban lakott, ugyanott, ahol Rastignac és Bianchon. Jacques Collin, melléknevén a Vasfejű, aki szinte közvetlen újból való elfogatása után ugrott meg Rochefort várából, tanult a híres Sainte-Hélène gróf példáján, de került mindent, ami hibát Coignard a maga vakmerő akciójában elkövetett. Saját magát egy tisztességes ember helyére csempészni és tovább élni a fegyenc életét: olyan feladat, melynek kettős végcélja sokkal ellentmondóbb, semhogy ne lennének végzetes fejleményei, főképp Párisban. Mert ha egy fegyházviselt ember jó családba palántálja át magát, akkor megtízszerezi ennek a hamisításnak a veszedelmeit. Aki minden kutatás ellen biztosítani akarja magát, az kénytelen magasan az élet köznapi érdekei fölött keresni elhelyezkedést. Egy társaságbeli ember ki van téve olyan véletleneknek, melyek ritkábban fenyegetik azt, aki nincs érintkezésben a társadalommal. Ezért a reverenda a legbiztosabb álöltözet annak, aki példás, magányos és tétlen élettel tudja teljessé tenni.

"Helyes, tehát pap leszek" - gondolta magában az anyakönyvi értelemben halott ember, aki mindenáron föl akart támadni társaságképes alakban és ki akarta élni szenvedélyeit, melyek éppoly különösek voltak, mint ő maga.

Az 1812-i spanyolországi alkotmány következtében föllángolt polgárháborúba belesodródott ez a nagy energiájú férfiú és alkalma nyílott; hogy orozva megölje az igazi Carlos Herrerát. Ez a pap valami nagyúr törvénytelen fia volt, anyját nem ismerte, de az apja rég cserbenhagyta: Egy püspök, az egyetlen ember, aki Herrerával törődött, meghalt, épp mialatt az egyház e vakmerő harcosa útban volt Cadizból Madridba s onnan Franciaország felé. Jacques Collin örült, hogy végre-valahára összeakadt ezzel a régóta keresett egyénnel, ráadásul a kívánt körülmények közt. Saját hátán sebeket ejtett, hogy eltüntesse a beégetett, fatális jeleket, és kémiai szerek segélyével elváltoztatta az arcát. Így, mielőtt a pap holttestét eltüntette volna, sikerült úgy elváltoztatni saját külsejét, hogy némi hasonlatosságot mutatott az alteregójával. Ez a változás szinte éppoly csodálatos volt, mint az arab mesék varázslatai, ahol a dervisnek az a hatalom adatott, hogy mágikus szavak erejével egy fiatal halott földi hüvelyét öltse magára. Hogy a csodát teljessé tegye, a spanyolul tudó fegyenc megtanult annyit latinul, amennyit egy andalúziai papnak éppen hogy tudnia kell. Mint három fegyház bankárja, Collin meggazdagodott, ugyanis minden fegyenc az ő ismert becsületességére bízta a pénzét, bár különben csak kénytelenségből volt becsületes, minthogy ilyen üzletfelek közt holmi apró tévedésekért késszúrásokkal szokás fizetni. Ezekhez a pénzekhez hozzácsapta azt az összeget, amit a püspök adott volt Herrerának. Mielőtt elhagyta Spanyolországot, Barcelonában hatalmába kerítette egy szenteskedő asszony nagy vagyonát, miután az asszonyt feloldozta és ígéretet tett neki, hogy a pénzt visszafizeti jogos tulajdonosainak. A jámbor nő ugyanis annak idején gyilkosság és lopás útján jutott a kincsek birtokába. Miután Jacques Collin pap lett és egy titkos megbízatás révén a legnagyobb összeköttetésekre tett szert Párisban, eltökélte, hogy semmit sem fog csinálni, ami rácáfolhatna a magára aggatott papi jellegre, és így új valójának véletlen esélyeire bízta magát, amikor az Angoulême-ből Páris felé vivő úton összeakadt Luciennel. Ebben az ifjúban az ál-abbé a hatalom nagyszerű eszközét ismerte föl. Mikor az öngyilkosságtól megmentette, így szólt hozzá: "Bízza rá magát Isten szolgájára, úgy amint más az ördögre bízza magát, és új élet kilátása tárul ön elé. Úgy fog élni, mint az álomban, és legrosszabb esetben a halál lesz az ébredése, amit most önnönmaga keresett..."

Ezen az erőteljes gondolatmeneten épült föl e két ember szoros szövetsége, amelyet Carlos Herrera még ravaszul előidézett bűnrészességgel is megpecsételt. Meglévén benne a csábítás tehetsége, aláásta Lucien becsületességét azáltal, hogy kegyetlen kényszerhelyzetekbe sodorta és azokból úgy rántotta ki, hogy rávette: egyezzen bele némely gonosz vagy becstelen cselekedetekbe, de úgy intézte, hogy Lucien ezekben mindig tisztán, emelt fővel állhasson a világ előtt Lucien volt a társadalmi napsugár, annak árnyékában akart élősködni a hamisító.

- Én vagyok a szerző, légy te a színdarab. Ha nem lesz sikered, engem fognak kifütyülni - szólt hozzá aznap, amidőn beavatta egyházgyalázó álöltözetének titkába. Carlos ravaszul haladt beismerésről beismerésre, s minél nagyobb eredményeket ért el, s minél inkább rászorult Lucien, annál több aljasságot vallott be neki.

Ezért a Vasfejű legutolsó titkát már csak akkor adta ki a kezéből, amikor megszokott párisi szórakozásai, sikerei, kielégült hiúsága a gyenge költőt testestül-lelkestül a rabszolgájává tették. Ott, ahol egykor Rastignac ellen tudott állani e démon kísértéseinek, Lucien elbukott, mivel őt óvatosabban kezelte, ravaszabbul hálózta be, s mindenekelőtt meggyőzte azzal a szerencsés fogással, hogy kimagasló társadalmi polcra juttatta. A Gonosz, amelynek költői megtestesítését ördögnek szokás nevezni, leghatásosabb, legcsábítóbb mesterkedéseit játszotta ki ez ellen a férfi ellen, aki félig nő volt, s eleinte keveset kívánt cserébe azért a sokért, amit adott. Carlos döntő argumentuma ugyanaz az örökös titokbanmaradás volt, amivel Tartuffe traktálja Elmirát. Új meg új bizonyítékait adta föltétlen odaadásának, mint egykor Mohamed iránt Szaid, s ezzel tetőzte be Jacques Collin Lucien behálózásának rettentő művel. Ebben a pillanatban ott tartott, hogy nemcsak mindazokat az összegeket, melyeket a fegyházak lakói, becsületességében bízva, mint bankárjukra rábíztak; elköltötte Estherre és Lucienre (ezzel rettentő leszámolásnak téve ki magát őmiattuk), hanem az arszlán, a hamisító és a kurtizán még el is voltak adósodva. Ugyanakkor tehát, amidőn Lucien előtt fölragyogott a siker, a legkisebb kavics megcsuszamlása e három lény lába alatt előidézhette szerencséjük vakmerően fölépített kártyavárának összeomlását. Az operabálon Rastignac fölismerte benne a Vauquer-ház egykori Vautrinját, azonban tudta jól, hogy ha elszólja magát, halálfia. Azért Nucingenné kedvese olyan pillantásokat cserélt Luciennel, melyekben a mindkét részen színlelt barátság mögött a félelem lappangott. A veszedelem pillanatában Rastignac nyilván kész örömest szállította volna a kordét, amelyen a Vasfejűt a vérpadra vigyék. Most mindenki előtt világos lesz, micsoda sátáni öröm fogta el Carlost, midőn Nucingen báró szerelméről hallott; mert első pillantásra fölfogta, mekkora hasznot húzhat magafajta ember a szegény Estherből.

- Ne félj - szólt Lucienhez - az ördög pártját fogja az ő szolgájának.

- Puskaporos hordón pipázol!

- Incedo per ignes![7] - válaszolt mosolyogva Carlos. - Ez a mesterségem.

A Grandlieu-nemzetség az utolsó évszázad közepén két ágra szakadt: a hercegi ágra - mely kihalóban van, minthogy a jelenlegi hercegnek csak lányai születtek - és a Grandlieu vicomte-ok ágára, amely az idősebb ág címét és címerét örökölni fogja. A hercegi ág címere: vörös haránt mezőben három arany csatabárd, ezzel a nevezetes jeligével: Caveo non timeo![8] - amiben a család egész históriája bennfoglaltatik.

A vicomte-ok címerpajzsa négyosztatú és piros mezőben oromzatos aranydongát mutat, lovagsisakkal koronázva. Jeligéje: Grands faits, Grand lieu![9] A jelenleg élő vicomtesse 1813-ban megözvegyedett; fia és lánya van. Noha csaknem tönkretéve tért haza az emigrációból, mégis jelentékeny vagyont kapott vissza, amit Derville nevű ügyvédjének köszönhetett.

A Grandlieu hercegi pár már 1804-ben hazatért, és a császár hamarosan kacsingatni kezdett feléjük. Napóleon, miután udvarában megjelentek, vissza is adatott mindent, amit a Grandlieu-ház birtokaiból konfiskáltak: az egész körülbelül negyvenezer frank évjáradéknak felelt meg. A Saint-Germain városrész főúri családjai közül, akiket Napóleon behálózott, egyedül a herceg és a hercegnő - a Braganza hercegekkel sógorságban álló Ajudák idősebbik ágából - egyedül ők nem tagadták meg a császárt és jótéteményeit. XVIII. Lajos megbecsülte ezt a hűséget akkor, amidőn a Saint-Germain városrész társadalma ezt bűnül rótta fel a Grandlieu-párnak. De lehet, hogy XVIII. Lajos csak öccsét akarta bosszantani vele. Azt beszélték, hogy a fiatal Grandlieu vicomte valószínűleg el fogja venni a herceg legkisebbik leányát, az akkor kilenc éves Marié-Athénaist. Sabine, az utána következő, a júliusi forradalom után férjhez ment Guénic báróhoz. Joséphine, a sorban a harmadik, madame d'Ajuda-Pinto lett, amidőn a márki elvesztette első nejét, született Rochefide (alias Rochegude) lányt. A legidősebb 1822-ben apáca lett. A második, Clotilde-Frédérique kisasszony, jelenleg huszonhét esztendős hölgy, halálosan szerelmes Rubempré Lucienbe. Magától értetődik, hogy a Grandlieu hercegi palota, a Saint-Dominique utca legszebb házainak egyike, ezerféle varázst gyakorolt Lucien lelkére. Valahányszor a hatalmas kapu megfordult sarkaiban, hogy bebocsássa könnyű kocsiját, azt a hiú elégtételt érezte, amelyről Mirabeau beszélt valaha.

"Az apám közönséges patikus volt Houmeau-ban, és én mégis bejáratos vagyok ide!"

Ezt gondolta magában. Sok más gaztettre is képes lett volna, mint egy hamisítóval való szövetkezésre, hogy továbbra is joga legyen fölmenni a kapuföljáró néhány lépcsőfokán, hogy hallja, amint bejelentik: "Lucien de Rubempré úr!" a tágas Louis XIV. szalonban, melynek berendezése XIV. Lajos idejében a versailles-iak mintájára készült, s ahol a legválogatottabb társaság gyűlt egybe, Páris színe-java, vagy ahogy akkor mondták: "kis-Versailles".

A háziasszony, előkelő portugál nő, azok közé tartozott, akik nem szívesen mennek el hazulról. Többnyire a szomszédjaival, Chaulieu-ékkal, Navarreins-ékkal, Lenoncourt-ékkal volt körülvéve. Gyakran ellátogattak hozzá, bálba menet, vagy Operából jövet: a csinos Macumer báróné (szül. Chaulieu). Maufrigneuse hercegnő, d'Espard-né, de Camps-né, des Touches kisasszony, aki sógorságban volt a bretagne-i eredetű Grandlieu-családdal. Grandlieu vicomte, Rhétoré herceg, Chaulieu herceg (a leendő Chaulieu-Lenoncourt herceg) és neje, született Madeleine de Mortsauf, Lenoncourt herceg unokája, továbbá Ajuda-Pinto márki, Blamont-Chauvry herceg, Beauséant márki, Pamiers vicedom, Vandenesse-ék, az öreg Cadignan herceg és fia, Maufrigneuse herceg, állandóan megfordultak ebben a pompás szalonban, ahol az udvar levegőjét szívták, ahol a társaság modora, tónusa, szelleme összhangban volt a háziak előkelőségével, akik nagyszerű arisztokratikus föllépésükkel végre is elfeledtették, hogy Napóleont szolgálták valaha.

Az öreg d'Uxelles hercegné, Maufrigneuse hercegnő édesanyja vitte a tónust ebben a szalonban, ahová Sérizyné sohasem tudott bejutni, jóllehet született Ronquerolles-lány volt.

A mindenkit elbűvölő poétát Maufrigneuse hercegnő vezette be ide, aki édesanyját mozgósította Lucien érdekében (két éven át bolondul szerelmes volt belé) és hála a francia királyi főalamizsnamesteri hivatal meg a párisi érsek befolyásának, sikerült is őt bejuttatni a szalonba. Igaz, hogy csak miután Lucien megkapta a királyi rendeletet, mely visszaadta neki a Rubempré-család nevét és címerét. Rhétoré herceg, d'Espard lovag és még néhányan, akik irigykedtek Lucienre, időnként felbőszítették ellene Grandlieu herceget, apró történeteket mesélvén neki Lucien előéletéből. De az ájtatos hercegnő, akit már megkörnyékeztek az egyházfejedelmek, és Clotilde Grandlieu a pártjára álltak. Lucien egyébként ezeket az áskálódásokat egy futó kalandjának tulajdonította, melyet d'Espard-né unokahúgával, Bargetonnéval szőtt (akiből azóta du Châtelet grófnő lett). És minthogy szükségét érezte, hogy bejusson ebbe a hatalmas családba, s hozzá még titkos sugalmazója egyre ösztökélte, hogy bolondítsa magába Clotilde-ot, Lucient megszállta a fölkapaszkodottak bátorsága: egy héten öt nap ott volt, illedelmesen lenyelte az irigyek sértegetéseit, kiállta a szemtelen pillantásokat, szellemesen vágott vissza a csipkelődésekre. Állhatatosságával, kellemes modorával és előzékenységével végtére elnémított minden aggályt, és az akadályok csökkentek. Még mindig kitűnő viszonyban volt Maufrigneuse hercegnővel - Carlos Herrera megőrizte az izzó leveleket, amelyeket az asszony szerelmi hevületében írt - Sérizyné bálványozta, des Touches kisasszony szívesen látta. Beérte azzal, hogy ebben a három házban fogadják és megtanulta az abbétól, hogy ismeretségeiben a legnagyobb tartózkodást kell szem előtt tartania.

- Nem lehet egyszerre több házban forgolódni - így szólt bizalmas tanácsadója. - Aki mindenüvé eljár, sehol sem talál élénk érdeklődésre. A nagy urak csak azokat pártolják, akik állják a versenyt a bútoraikkal, akiket mindennap látnak, akik oly nélkülözhetetlenné tudják tenni magukat, mint a pamlag, amelyre lehever az ember.

Lucien megszokta, hogy Grandlieu-ék szalonját csataterének tekintse, ezért szellemét, élceit, pletykáit és bókjait arra az időre tartotta fönn, amelyet esténként a palotában töltött. Nyájas volt és behízelgő, és Clotilde figyelmeztette a zátonyokra, melyeket el kell kerülnie, így legyezgetni tudta Grandlieu úr apró szenvedélyeit. Clotilde előbb csak megirigyelte Maufrigneuse hercegnő szerencséjét, azután halálosan beleszeretett Lucienbe.

Minthogy Lucien minden előnyét átlátta ennek a frigynek, ezért úgy játszotta szerelmes szerepét, ahogyan Armand, a Comédie Française legújabb ifjú szerelmes színésze játszotta volna; Clotilde-nak szóló levelei határozottan elsőrendű irodalmi remeklések voltak, és Clotilde válaszaiban küszködve igyekezett papírra vetni szilaj szerelmét, mert másképpen nem tudott szeretni. Lucien minden vasárnap misére ment az Aquinói Szent Tamás templomba, buzgó katolikusnak mutatta magát, vallásos, monarchista ízű szónoklatainak csodás hatásuk volt. Azonkívül congregatio-párti lapokba roppant érdekes cikkeket írt, de díjazást soha el nem fogadott értük, és soha másképp nem írta alá, mint egy L-betű-vel. Politikai röpiratokat is írt, hol X. Károly király, hol a főalamizsnamesteri hivatal kívánsága szerint; ezekért sem kért egy fillér honoráriumot sem.

- A király - mondotta - már oly sokat tett érettem, hogy véremmel vagyok adósa.

Pár nap óta szó is volt róla, hogy Lucien titkári minőségben bejut a miniszterelnökségre. Azonban d'Espard-né oly sok embert vonultatott fel Lucien ellen, hogy X. Károly jobbkeze nem merte rászánni magát erre a lépésre. Lucien anyagi helyzetével nemigen volt tisztában senki, és az a kérdés, hogy "miből él?" - melyet annál gyakrabban föltettek, minél magasabbra hágott Lucien - ez a kérdés feleletre várt. De a rossz szándékú kíváncsiság éppúgy, mint a jó szándékú kíváncsiság nyomról nyomra haladt és nem egy hiányosságot talált ennek a törtetőnek a vértezetén. Clotilde de Grandlieu tudtán kívül kémszolgálatokat tett a szüleinek. Pár nappal ezelőtt Lucient félrevonta egy ablakmélyedésbe, hogy ott fölvilágosítsa a család kifogásairól.

- Szerezzen egymilliót érő birtokot, és kezem az öné: ezt üzeni az anyám - szólt Clotilde.

- Később meg fogják kérdezni, honnan került a pénzed! - így szólt Carlos, midőn Lucien közölte vele az állítólagos ultimátumot.

- Mondjuk azt, hogy a sógorom nagy vagyonhoz jutott - szólt Lucien - tegyük meg őt felelős kiadónak.

- Szóval így már csak a millió hiányzik - kiáltott fel Carlos. - Lesz rá gondom.

Lucien helyzetét a Grandlieu-palotában legjobban megvilágítja az, hogy étkezésre még egyszer sem hívták meg oda. Sem Clotilde, sem d'Uxelles hercegnő, sem pedig Maufrigneuse hercegnő nem tudták ezt a kegyet kieszközölni az öreg hercegtől, oly konokul bizalmatlan volt az öreg úr az iránt, akit ő Rubempré uraságnak nevezett. Ez a finom megkülönböztetés, amelyet a szalon egész társasága észrevett, mélyen sértette Lucien önérzetét. Lucien érezte, hogy csak épp hogy megtűrik ennek a szalonnak a társaságában. A jó társaság joggal támaszt magas igényeket, hiszen így is éppen elégszer lépre megy. Párisban szerepet játszani, ha az embernek nincs tudott vagyona, vagy bevallott keresetforrása, olyan vállalkozás, amit semmiféle furfanggal sem lehet sokáig fönntartani. Ezért minél följebb emelkedett Lucien, annál többet foglalkoztatta az embereket a kérdés: miből él? Egy ízben Sérizyné előtt (akinek Granville főállamügyész, továbbá Octave de Bauvan államminiszter, főtörvényszéki elnök támogatását köszönhette) kénytelen volt ezt a kijelentést tenni:

- Rettentően sok az adósságom.

Amint belépett a palota udvarába, melynek falai hiúságának igazolását őrizték, keserűen mondta magában, miközben a Vasfejű aggodalmaira gondolt: "Mintha minden recsegne-ropogna a lábam alatt."

Esthert szerette és Grandlieu kisasszonyt akarta nőül venni! Különös helyzet! Egyiken túl kellett adnia a másikért. Az egyedüli, aki ezt a vásárt nyélbe üthette, anélkül, hogy Lucien becsületének ártson vele, az ál-spanyol volt. Nem kellett-e, hogy egymással szemben óvatosak legyenek? Nemigen találni párját az életben ennek a paktumnak, amelyben mindkét fél fölváltva hol fölül van, hol alul.

Lucien elűzte az arcát beárnyékoló fellegeket. Vidáman, sugárzón lépett be a Grandlieu-ház termeibe. Az ablakok nyitva voltak, a kert illatai belengték a szalont. A középütt álló asztalon virágpiramis volt látható. A hercegnő egy sarokpamlagon ült és Chaulieu hercegnővel csevegett. Több hölgy egy csoportba verődött, és ez a csoport különféle magatartással tűnt ki, aszerint, amint minden egyes tagja más-más kifejezést adott színlelt részvétének. A társaságban senki sem érdeklődik igazán másnak a baja, szerencsétlensége iránt, ott minden csak puszta szó. A férfiak a szalonban vagy a kertben sétáltak. Clotilde és Joséphine a teásasztal körül foglalatoskodott. Pamiers vicedom, Grandlieu lovag, Ajuda-Pinto márki, Maufrigneuse herceg egy sarokban whisteztek. Lucien, miután az inas bejelentette, végigment a termen, üdvözölte a hercegnőt és megkérdezte, mi az oka az arcvonásaikból olvasható szomorúságnak.

- Chaulieu-né asszony borzasztó hírt kapott épp most: a veje, Macumer báró, Soria egykori hercege, meghalt. A fiatal Soria herceg, aki feleségével Chantepleurbe utazott, hogy ott bátyját ápolja, levélben adta hírül a gyászos eseményt. Louise állapota szívettépő.

- Kétszer életében nem szeretnek egy asszonyt úgy, mint ahogy Louise-t szerette a férje - szólt Madeleine de Mortsauf.

- Dúsgazdag özvegy lesz - tette hozzá az öreg d'Uxelles hercegnő Lucienhez fordulva, akinek arcizma sem mozdult.

- Szegény Louise! - sóhajtott d'Espard-né - én megértem és sajnálom őt.

D'Espard márkiné arcán a csupa szív asszonyok merengő kifejezése jelent meg. Sabine Grandlieu, noha még csak tízesztendős volt, okos szemével fölnézett az anyjára, de ezt a csaknem csúfondáros pillantást csakhamar kioltotta anyjának haragos szemvillanása. Ezt nevezik helyes gyermeknevelésnek.

- Ha leányom túléli ezt a csapást - szólt Chaulieu-né leganyaibb arckifejezésével - akkor is aggódom a jövőjéért. Louise nagyon romantikus természet.

- Nem tudom - szólt az öreg d'Uxelles hercegnő - honnan szedik ezt a leányaink!

- Manapság nehéz kibékíteni a szívet a konvencióval - mondta egy öreg bíboros.

Lucien nem tudta, mit mondjon erre. A teásasztalhoz ment, hogy a Grandlieu kisasszonyoknak leadja szokott bókjait. Mikor a költő az asszonyok csoportjától pár lépésre eltávolodott, d'Espard márkiné közel hajolt Grandlieu hercegnőhöz, hogy fülébe súghasson valamit.

- Kegyed tehát azt hiszi, hogy ez az úrfi olyan nagyon szereti a kegyed drága Clotilde-ját?

E kérdés rosszmájú voltának fölismeréséhez szükséges, hogy futólag jellemezzük Clotilde-ot. Ez a huszonhét éves ifjú hölgy egyenesen állt, úgyhogy d'Espard-né tetőtől talpig végigmérhette gúnyos pillantásával cingár, vézna alakját, mely szakasztott olyan volt, mint egy spárga. Szegény lánynak a melle oly lapos volt, hogy még azzal a mesterkedéssel sem lehetett, rajta segíteni, amit a divatkereskedőnők pótkebelnek mondanak. Ezért aztán Clotilde, tudva azt, hogy nevének elég előnyös csengése van, ahelyett hogy nagy fáradsággal leplezni igyekezett volna ezt a testi fogyatékosságát, inkább hősiesen érvényesülni hagyta. Azáltal, hogy a ruháiba szorosan befűzte magát, elérte, hogy olyan hatást tett, mint a középkori faszobrászok merev és éles rajzú figurái. Ezeknek a profilja élesen kidomborodik a fülkék hátteréből, melyekbe mestereik a katedrálisokban fölállították őket. Clotilde öt láb négy hüvelyk magas volt. Ha szabad egy közkeletű kifejezéssel élnünk, melynek legalább megvan az az előnye, hogy könnyen érthető, akkor azt mondhatjuk, hogy nyakigláb volt. Ez az aránytalanság elformátlanította a felső testét. Barnás arcbőre, kemény fekete haja, igen sűrű szemöldöke volt, égő szeme máris sötétárkos gödörben ült, arcát, mely görbe volt mint a holdsarló az első negyedben, kiugró homlok koronázta, így valóságos karikatúrája volt az anyjának, Portugália egyik legszebb nőjének. A természet szereti az ilyen játékokat. Sok családban látni megkapó szépségű leányt, akinek arcvonásai a fivérnél tökéletes rútsággá torzulnak, jóllehet a két testvér hasonlít, egymásra. Clotilde erősen összepréselt ajkain az állandó lekicsinylés kifejezését hordta. Ezért a szája arcának minden más részénél jobban elárulta szívének titkos rezdületeit, mert a szerelem bűbájos kifejezést adott neki, ami annál inkább feltűnt, mivel arca barnább volt, semhogy pirulni tudott volna, mindig kemény pillantású, fekete szemei pedig semmitmondóan néztek a világba. De ily sok hátrányos tulajdonsága és deszka-idomai ellenére a neveléssel és a véralkattal valami nagyszabású, büszke vonás jutott belé, egyszóval az, amit találóan úgy hívnak, hogy "az a bizonyos valami"; talán ruházkodásának őszinteségében rejlett, amelyről lerítt az előkelő családból való lány. Igyekezett érvényre juttatni a haját, mely dús, tömött és hosszú csigáival szépnek volt mondható. Kiművelt hangjának varázshatalma volt: gyönyörűen énekelt. Clotilde egészben véve az a fajta fiatal lány volt, akiről azt szokás mondani: "Szépek a szemei!" vagy: "Kellemes modorú leány!" Valaki angolosan Őkegyességének szólította, mire ő így válaszolt: "Mondja csak nyugodtan: Őkeskenysége!"

- Miért ne szeretné valaki az én szegény Clotilde-omat? - felelt a hercegnő a márkinő kérdésére. - Tudja, mit mondott nekem tegnap? Azt mondta: "Ha valaki belémszeret nagyravágyásból, magamra vállalom, hogy szeretni fog saját magamért is!" Szellemes és büszke lány. Vannak férfiak, akiknek tetszik ez a két tulajdonság. Ami a fiút illeti, drágám, ő szép, mint egy álom; és ha vissza tudja váltani a Rubemprék családi birtokát, akkor a király a mi kedvünkért föl fogja ruházni a márki címmel... Elvégre az anyja a Rubemprék utolsó sarja volt.

- Szegény fiú, honnan vegye azt a milliót? - kérdezte a márkiné.

- Az nem a mi dolgunk - válaszolt a hercegnő - de annyi bizonyos, hogy lopni nem lenne képes... Egyébként... Clotilde-ot nem adnók cselszövő és becstelen emberhez, ha még oly szép, ha még annyira költő és fiatal is, mint Rubempré úr.

- Későn jön - szólt Clotilde végtelen bájos mosollyal Lucienhez.

- Igen, a városban ebédeltem.

- Pár nap óta sokat jár társaságba - szólt mosollyal leplezve féltékenységét és nyugtalanságát.

- Társaságba? - felelt Lucien. - Nem, csak puszta véletlenségből egész héten bankároknál ebédeltem, ma Nucingennél, tegnap du Tillet-nél, tegnapelőtt Kelleréknél...

Látnivaló, hogy Lucien elsajátította a nagyurak szellemesen szemtelen tónusát.

- Magának sok az ellensége - így szólt hozzá Clotilde, miközben (minő kecsesen!) egy csésze teát szolgált föl neki. - Apámnak azt mondták, hogy hatvanezer frank adóssága van, s hogy rövidesen a Saint-Pélagie-börtön lesz a kéjlaka. És ha tudná, mit jelentenek nekem mindezek a rágalmak... Ez mind énrám sújt vissza. Nem beszélek arról, amit én szenvedek - apám pillantásai sokszor keresztre feszítenek - hanem arról, amit magának kell szenvednie, ha ennek csak ezredrésze igaz...

- Ne gyötörje magát ezekkel a csacsiságokkal; szeressen úgy, ahogy én szeretem, és adjon nekem néhány hónapot - szólt Lucien, miközben csészéjét visszahelyezte a cizellált ezüsttálcára.

- Ne mutatkozzék az apám előtt, ő képes volna valami komiszságot mondani magának; s minthogy maga sem nyelné le szó nélkül, el lennénk veszve... Ez a gonosz d'Espard-né azt mondta neki, hogy a maga anyja gyermekágyas nőket ápolt, a nővére pedig vasalónő volt...

- Volt idő, mikor a legnagyobb nyomorban voltunk - válaszolt Lucien könnybe lábadt szemmel - ez nem rágalom, hanem rosszindulatú pletyka. Ma a nővérem többszörös milliomos, anyám pedig két éve halott... Ezeket a leleplezéseket pontosan arra a pillanatra tartogatták, amikor itt a siker küszöbén állok...

- De mit vétett maga d'Espard-nénak?

- Azt a vigyázatlanságot követtem el, hogy Sérizyné szalonjában Bauvan és Granville urak előtt tréfásan meséltem a pöréről, melyet férjének, d'Espard márkinak gyámság alá helyezése végett indított. Én ezt Bianchontól hallottam. Granville úr, akihez Bauvan és Sérizy is csatlakozott, befolyásolta akkoriban az igazságügyminiszter véleményét. Mindkét fél visszariadt a törvényszéki újságtól, a botránytól, és a márkinénak az ítélet megokolásában, mely véget vetett ennek a csúf ügynek, kicsit a körmére koppintottak. Ha Sérizy úr indiszkréciót követett el, amivel halálos ellenségemmé tette a márkinét, másfelől épp ezzel nyertem el az ő pártfogását, valamint a főállamügyészét és Bauvan grófét, mert Sérizyné tudtukra adta, micsoda veszedelembe döntöttek azáltal, hogy elárulták értesüléseik forrását. D'Espard márki elég ügyetlen volt, hogy látogatást tett nálam, mert azt hitte, nekem köszönheti, hogy megnyerte azt az alávaló pört.

- Meg fogom magát, szabadítani d'Espard-nétól - szólt Clotilde.

- Mégpedig hogyan? - kiáltott Lucien.

- Anyám meg fogja hívni a kis d'Espard-fiúkat; aranyos gyerekek és már nagyocskák. Ők ketten az apjukkal együtt a maga dicséretét fogják itt zengeni, és biztos vagyok afelől, hogy az anyjukhoz többet nem lesz szerencsénk...

- Ó, Clotilde, maga imádni való lány, és ha saját magáért nem szeretném, akkor szeretném az okosságáért.

- Ez nem okosság - szólt Clotilde, és egész szerelme ott volt az ajkán. - Isten vele. Pár napig ne jöjjön. Ha a templomban piros övet lát rajtam, ez azt fogja jelenteni, hogy apám rossz kedve megváltozott. Ahol ül, a karosszék hátán megtalálja a válaszomat; az talán meg fogja vigasztalni, mialatt nem látjuk egymást... Ha levelet hoz, tegye a zsebkendőmbe.

Ez a lány nyilván több volt, mint más huszonhét esztendős lány.

Lucien a Planche utcán fiákerbe ült, a boulevard-on kiszállt belőle, a Madeleine táján másikba ült és a kocsisra ráparancsolt, hogy a Taitbout utcán nyittassa ki a kaput.

Tizenegy óra volt, mikor Estherhez ment. Könnyek között találta, de olyan öltözékben, aminőt olyankor szokott fölvenni, ha ünnepnapot akart neki szerezni. Sárga virágokkal hímzett fehér szatén pamlagon fekve várta Lucienjét, bájos pongyola volt rajta indiai muszlinból, cseresznyeszín szalagokkal. Vállfűzőt nem viselt, haját egyszerű kontyba tűzte, lábán csinos bársonycipellő, cseresznyepiros szaténnal bélelve. Minden gyertya égett, s a nargilé elő volt készítve. De ő nem szívta a magáét, meggyújtatlan hevert előtte, mintegy lelkiállapotának szimbólumaként. Mikor az ajtót nyílni hallotta, letörölte könnyeit, felszökött, mint egy gazella, és úgy fonódott rá Lucienre, mint valami szövet, amely a széltől elragadva egy fa köré tekerődzik.

- Igaz, hogy elmégy? - kiáltott.

- Ej no, csak pár napra - felelt Lucien.

Esther elengedte és holtraváltan rogyott le a pamlagra. Ilyen helyzetekben a legtöbb nő csacsog, mint a papagáj! Ó, hogy tudnak szeretni!... Boldogságuk ötödik esztendejében még úgy vannak, mint az első napon, nem képesek elszakadni szerelmesüktől, csodálatosak háborgó indulataikban, kétségbeesésükben, vágyódásukban, haragjukban, megbánásukban, szorongásukban, szomorúságukban, sejtelmeikben! Egyszóval szépek, mint egy shakespeare-i jelenet. De jól vigyázzunk, ezek a nők nem szeretnek igazán! Ha a szívük ugyanolyan lenne, mint a színük, akkor úgy tennének, mint Esther, mint a gyermekek, mint az igaz szerelem. Esther egy szót sem szólt, csak ott feküdt, párnáiba rejtve arcát és forró könnyeket sírt. Lucien viszont erőlködött, hogy talpra állítsa és a lelkére beszélt.

- De drágám, hiszen nem válunk el... Ejnye, hát négyévi boldogság után így szívedre veszel egy rövid időre szóló búcsút!... (Eh, mit csináltam én ezeknek a lányoknak - dörmögte magában, mert eszébe jutott, hogy Coralie is így szerette valaha.)

- Ó, a nagyságos úr olyan szép ember! - szólt Európa.

Az érzékeknek megvan a maguk szépségideálja. S ha az elragadó szépséghez még a jellem szelídsége és költőisége csatlakozik, az, ami Lucient kitüntette, el lehet képzelni az olyan teremtések őrült szenvedélyét, akik a természet külső adományai iránt annyira fogékonyak és csodálatukban annyira gyermekesek. Esther csöndesen zokogott; egész tartása végtelen fájdalmat árult el.

- Ugyan, kis csacsi! - szólt Lucien - nem mondták neked, hogy az életemről van szó?

Erre a jól kiszámított hatású szóra Esther fölpattant, mint egy vadállat. Kibomlott haja, mint valami zilált lombozat koszorúzta csodaszép arcát. Meredt szemmel nézte Lucient.

- Az életedről? - kiáltott és a veszedelemben forgó örömlányok jellegzetes mozdulatával magasra emelte, majd újra leejtette karjait. - De hisz igaz, annak a szörnyetegnek a levele komoly húrokat penget.

Valami rongy papírt húzott elő a kebléből; de megpillantván Európát, így szólt.

- Hagyj magunkra, kérlek.

Mikor Európa mögött bezárult az ajtó, így folytatta.

- Nézd, ezt írta nekem! - és odanyújtotta Luciennek Carlos levelét. Lucien hangosan olvasta:

Holnap reggel öt órakor kegyed el fog utazni. Majd elvezetik a Saint-Germain-i erdészlakba. Ott az első emeleten kap szállást. Szobáját ne hagyja el, amíg én meg nem engedem. Semmiben sem fog szükséget szenvedni. Az erdész és felesége meghitt embereim. Ne írjon Luciennek. Nappal ne menjen az ablakhoz. Ha épp mozogni óhajt, éjszaka az erdésszel kikocsizhat. Útközben a kocsi függönyeit tartsa leeresztve: Lucien életéről van szó. Lucien ma este fölkeresi kegyedet, hogy elbúcsúzzon. Ezt a levelet égesse el az ő szeme láttára.

Lucien tüstént saját maga égette el a cédulát a gyertyalángnál.

- Hallgass rám, Lucienem! - szólt Esther, úgy hallgatva végig e levél fölolvasását, mint a bűnös a halálos ítéletét. - Nem mondom neked, hogy szeretlek, az ostobaságnak hangzanék... Most, közel öt év után, oly természetesnek tűnik föl nekem, hogy szeretlek, mint az, hogy lélegzem, hogy élek... Már az első napon, amikor megkezdődött a boldogságom ennek a kifürkészhetetlen lénynek az oltalma alatt, aki úgy zárt be engem ide, mint valami furcsa kis állatot a kalitkába, már akkor tudtam, hogy meg kell házasodnod. A házasság szükséges eleme a sorsodnak, és Isten mentsen attól, hogy útjába álljak szerencséd alakulásának. Ez a házasság az én halálom. De nem leszek tovább a terhedre. Nem fogok úgy tenni, mint a grizettek szoktak, akik szenes serpenyővel ölik meg magukat. Ebből elég volt nekem egyszer. Másodszor már utálatos, mondja Marietta. Nem, én elmegyek messzire, el Franciaországból. Ázsia tudja hazájának titkait, megígérte, hogy megtanít rá, hogyan kell nyugodtan meghalni. Egy tűszúrás, azzal vége! Túl van az ember rajta. Nem kérek mást, drága angyalom, csak azt az egyet: ne vigy tévútra, Leszámoltam az életemmel: amióta megláttalak, 1824 óta máig több boldogságban volt részem, mint tíz boldog asszonynak együttvéve. Tiéd vagyok, fogadj el úgy, ahogy vagyok, mint egy nőt, akiben épp annyi a gyöngeség, mint az erő. Mondd ki nyíltan: Megházasodom. Nem kívánok tőled mást, csak egy gyöngéd búcsúszót, aztán soha többet nem fogsz hallani rólam.

E vallomás után, melynek őszintesége csak a gesztusok és a hang naivitásával hasonlítható össze, pillanatnyi csend állott be.

- A házasságodról van szó? - kérdezte azután, varázsos és villámló pillantást vetve Lucien kék szemébe, olyant, mint a tőrpenge.

- Tizennyolc hónapja dolgozunk a házasságomon, és még most sem jutott dűlőre - felelt Lucien. - Nem tudom, mikor fog dűlőre jutni, de most nem arról van szó, édes szívem... Az abbéról, rólam és rólad van szó... Komoly veszély fenyeget bennünket... Nucingen látott téged...

- Igen - szólt Esther - Vincennes-ben. Tehát rám ismert?

- Nem - felelt Lucien - de olyan nagyon szerelmes lett beléd, hogy odaadná éretted a kasszáját. Mikor asztalbontás után a veled való találkozásáról beszélt és leírta külsődet, akaratlanul, meggondolatlanul elmosolyodtam, mert úgy élek a társaságban, mint a vadember az ellenséges törzs csapdái közt. Carlos, aki megkímél a gondolkozás fáradságától, veszedelmesnek tartja ezt a szituációt. Vállalkozik rá, hogy Nucingent az orránál fogva vezeti, ha ennek eszébe jutna, hogy utánunk kémkedjék, márpedig a báró nagyon is képes rá: már beszélt is nekem a rendőrség tehetetlenségéről. Tűzvészt lobbantottál föl egy ócska, kormos kályhában...

- És mit tervez a spanyol? - kérdezte Esther nagyon halkan.

- Nem tudom, azt mondta, aludjak nyugodtan - felelte Lucien, de nem mert szemébe nézni Esthernek.

- Ha ez így van, akkor engedelmeskedem, alázatosan, mint a kutya, aminek vallom magam - szólt Esther, azzal karon fogta Lucient és a hálószobába vezette, így folytatva: - Mondd Lulum, jól ebédeltél annál az alávaló Nucingennél?

- Ázsia konyhája után képtelen vagyok más házban jónak találni az ebédet, ha még oly híres szakács főzte is. Egyébként, mint minden vasárnap, Carême volt a konyha mestere.

Lucien akarva, nem akarva összehasonlította Esthert Clotilde-dal. Kedvese oly szép volt, úgy elbájolta szüntelen, hogy még nem engedte közel a leghatalmasabb szerelmet is elnyelő szörnyeteget: a beteltséget.

"Milyen kár - mondta magában - hogy az ember két kötetben találja meg a feleségét! Egyfelől a költészet, a gyönyör, a szerelem, az odaadás, a szépség, a gyöngédség..."

Esther tett-vett a szobában, ahogy a nők szoktak lefekvés előtt; ide-oda járkált, repdesett, csicsergett, mint egy kolibri.

"...másfelől az előkelő származás, a nemes fajta, a rang, a tisztesség, a társadalmi összeköttetések!... És nincs rá mód, hogy mindez egy személyben egyesüljön!" - sóhajtott Lucien.

Mikor a költő másnap reggel hét órakor ebben a gyönyörű, rózsaszín és fehér szobában fölébredt, egyedül találta magát. Csöngetésére a fantasztikus Európa sietett elő.

- Mit parancsol a nagyságos úr?

- Esther!

- A nagyságos asszony háromnegyed ötkor elutazott. Az abbé úr parancsára új arcot fogadtam be a házba, ingyen és bérmentve.

- Asszonyt?!

- Nem, nagyságos úr, csak egy angol misst... abból a fajtából való nőt, amelyik éjszaka jár napszámba. És parancsunk van, hogy úgy bánjunk vele, mintha a ház asszonya lenne. Mit akar a nagyságos úr ezzel a szikkadt nőszeméllyel?... Szegény nagyságos asszony! Hogy sírt, mikor beszállt a kocsiba!... "Hiába, meg kell lenni!..." - siránkozott. "Szegény cicám még aludt, mikor elhagytam" - szólt könnyeit törölgetve, "ha rám nézett volna, ha csak nevemen szólít, akkor itt maradok, még ha vele együtt meg kell halnom, akkor is!..." Látja, nagyságos úr, annyira szeretem a nagyságos asszonyt, hogy meg se mutattam neki a helyettesét; sok komorna még ettől a szívfájdalomtól sem kímélte volna meg szegényt.

- Itt van az az ismeretlen hölgy?

- Persze, hogy itt van, hiszen abban a kocsiban jött, amelyik a nagyságos asszonyt elvitte. Elrejtettem a szobámba, úgy ahogyan utasítást kaptam.

- Csinos?

- Olyan csinos, amilyen egy alkalmi dáma lehet. De nem lesz nehéz a szerepét megjátszania, ha a nagyságos úr segít neki - szólt Európa, azzal kiment, hogy bevezesse az ál-Esthert.

Előző nap estéjén a nagyhatalmú bankár lefekvés előtt kiadta rendelkezéseit belső inasának, aki már hét órakor bevezette a híres Louchard-t, a kereskedelmi rendőrség egyik legügyesebb emberét. A báró hálóköntösben és papucsban ment be a kis szalonba...

- Maka polontá tet enkemed! - ezzel fogadta a titkosrendőr üdvözletét.

- Nem tehettem másként, báró úr! Hivatalnok vagyok testestül-lelkestül és egy ízben már volt szerencsém kifejteni, miért nem árthatom bele magam olyan ügybe, mely nem tartozik a hatáskörömbe. Mit ígértem én önnek? Azt, hogy összehozom azzal az ügynökünkkel, aki, úgy gondolom, leginkább a kezére járhat. De a báró úr kell hogy ismerje a határvonalakat, melyek a különböző hivatású embereket elválasztják egymástól... Ha házat építek, nem csináltatom áccsal azt, ami a lakatosnak a dolga. Mármost kétféle rendőrség van: politikai és bűnügyi. A bűnügyi rendőrség ügynökei sohasem ártják bele magukat a politikai rendőrségre tartozó ügyekbe, és viszont. Ha báró úr a politikai rendőrség főnökéhez fordulna, annak fölhatalmazást kellene kérnie a minisztertől, hogy az ön ügyével foglalkozhasson. És ön nem merné föltálalni az ügyet az államrendőrség legfőbb fejének. Ha egy ügynök a maga szakállára végez rendőri nyomozást, állását veszti. Mármost a bűnügyi rendőrség ugyanolyan óvatos, mint a politikai. Ezért sem a belügyminisztériumban, sem a prefektúrán senki nem jár el másképp, mint az államrend vagy az igazságszolgáltatás érdekében. Ha összeesküvés vagy bűnügy forog szóban, akkor a hivatalvezetők természetesen rendelkezésére állnak a báró úrnak. De értse meg, báró úr, hogy egyéb dolguk van, mint Páris ötvenezer szerelmi kalandjával törődni. Ami minket illet, mi csak az adósok bebörtönzésével foglalkozhatunk; mihelyt egyébről van szó, nagy kellemetlenségnek tesszük ki magunkat, ha bárkinek a nyugalmát megzavarjuk. Elküldtem önhöz egyik emberemet, de megmondtam azt is, hogy nem kezeskedem érte. Ön azt mondta neki, hogy kutasson föl Párisban egy nőt. Contenson kisrófolt önből egy ezresbankót anélkül, hogy egy lépést tett volna. Éppoly könnyen meg lehetne találni egy gombostűt a Szajnában, mint megkeresni Párisban egy asszonyt, akiről csak sejtik, hogy kocsikázni szokott a vincennes-i erdőben, s akinek a személyleírása megegyezik minden párisi szép asszonyéval.

- Gondanzon (Contenson) ahelyed, hoty kisrófold pelőlem ety eszrezs pankód, nem monthada folna mek inkáp asz ikaszat? - kérdezte a báró.

- Hallja-e báró úr - szólt Louchard - nem adna nekem ezer tallért? Adnék, azaz eladnék érte egy jó tanácsot.

- Mekéri asz eszer dalérd asz a jó danács? - kérdé Nucingen.

- Én nem engedem magam rászedni - felelt Louchard. - Báró úr szerelmes, báró úr föl akarja kutatni szerelme tárgyát, eleped utána, mint a fejes saláta, ha víz nem éri. A komornyikjától hallom, hogy tegnap két orvos járt önnél, akik súlyosnak mondták az állapotát. Én vagyok az egyetlen, aki meg tudom önnek szerezni egy ügyes ember segítő kezét... Mi az ördög! Az élete nem érne meg önnek ezer tallért?...

- Montja mek a neféd annak asz ityes emperneg és pisszon mek a pőkeszűsékempen!

Louchard vette a kalapját, köszönt és indult.

- Eretj a pogolpa! - kiáltott Nucingen. - Csak a Varschild nefe ér mek ezer talerd, asz is csag akor, ha fáldora irja... Atog eszer fránkod.

Louchard, a kis ravasz, akinek még nem volt alkalma alkudozni egy jegyzői, ügyvédi vagy végrehajtói állás körül, sokat jelentően kacsintott a báróra.

- Mi az önnek, ezer tallér? Annyi mint semmi. Néhány másodperc alatt visszanyeri a börzén - mondta neki.

- Atog eszer fránkod! - ismételte a báró.

- Ön képes lenne akkor is garasoskodni, ha egy aranybányáról lenne szó! - szólt Louchard, köszönt és távozott.

- Mek fogom szereszni a cimed ödszáz fránkérd! - kiáltott a báró, és szólt a komornyiknak, hogy küldje be a titkárát.

Nincs többé Turcaret. Manapság a legnagyobb és a legkisebb bankár még a legcsekélyebb dolgokban is csűr-csavar: kufárkodik a művészetekkel, a jótékonysággal, a szerelemmel; kufárkodna a pápával is egy abszolúcióért. Így Nucingen is, mialatt Louchard szavait hallgatta, hirtelenében arra gondolt, hogy Contenson, mint a kereskedelmi rendőrség jobbkeze, tudni fogja a címét a kémkedés e mesterének, s hogy Contenson odaadja ötszáz frankért, amit Louchard nem akart eladni ezer tallérnál olcsóbban. Ez a gyors megfontolás határozottan arra mutat, hogy ez az ember ész dolgában még a régi hiúz volt, ha szívét meg is támadta a szerelem.

- Menjen el, gérem - mondotta a báró a titkárának - menjen el Gondanzonhoz, Louchard foktmekéhesz. Te üliön gotsipa és hosza el őd uty, ahoty fan. Tyorsan!... Menjen a kerdgabun át, it fan a gults. Nem agarom, hoty falagi lása őd nálam. Fezesse őd a kis kerdi bafiljompa. Fityászon, hoty ityesen fékesze el a tolkod.

Üzleti látogatói jöttek, de Nucingen Contensonra várt, Estherről ábrándozott, biztatta magát, hogy rövidesen viszont fogja látni a nőt, akinek nem remélt izgalmakat köszönhetett, és mindenkit határozatlan szavakkal, kétértelmű ígéretekkel bocsátott útjára. Contensont úgy várta, mintha Páris legfontosabb személyisége lett volna, minden pillanatban kitekingetett a kertjébe. Végre, miután megparancsolta, hogy zárják be a kaput, reggelijét a kert sarkában levő lugasba vitette. Az irodákban nem tudták mire vélni a legravaszabb, legtisztább látású, legfifikusabb párisi bankár zavaros viselkedését.

- Mi leli a főnököt? - kérdezte egy váltóügynök az egyik üzletvezetőtől.

- Tudja az ördög. Úgy látszik, az egészsége nincs rendben. Tegnap Desplein és Bianchon doktor urakat hívatta a báróné...

Történt, hogy egy ízben külföldi látogatók keresték Newtont épp akkor, amidőn Beauty nevű nőstény kutyájának orvosságot adott be. Beauty nőstény volt, s mint tudjuk, miatta valami hatalmas munkát mulasztott el, miért is állandóan ezt mondogatta neki: "Beauty, Beauty, ha te tudnád, mit semmisítettél meg épp most!"... Az idegenek elmentek, mert nem akarták zavarni a nagy férfit munkájában. Minden nagyszabású életben találkozik egy ilyen kis Beauty kutya. Mahon bevétele után (ami a XVIII. század egyik legnagyobb haditette volt), mikor Richelieu marsall XV. Lajos üdvözlésére járult, a király így szólt hozzá: "Tudja már a nagy újságot?... Szegény Lansmatt meghalt!" Lansmatt egy házmester volt, aki be volt avatva a király szerelmi kalandjaiba. Sohasem tudták meg a párisi bankárok, mit köszönhettek Contensonnak. Ez a fogdmeg volt az oka, hogy Nucingen belement egy óriási üzlet lebonyolításába, melyben érdekelve volt ugyan, de az egész nyereséget a többi bankárnak engedte át. Máskor a "hiúz" a spekuláció ágyúparkjával tudott célba venni egy vagyont, mialatt az ember rabja maradt a gyönyörnek!

A híres bankár teát ivott, és mint akinek fogait már rég nem élesítette az étvágy, pár darab vajas kenyeret majszolt; amikor hallotta, hogy kocsi áll meg a kertjének kiskapuja előtt. Mindjárt aztán a titkárja Contensont vezette eléje, akit a Sainte-Pélagie börtön körül egy kávéházban fedezett föl, ahol a titkosrendőr éppen reggelizett; futotta a borravalóból, amit egy adóstól kapott, amiért bizonyos, pénzbe kerülő figyelmességek közt vitte be a tömlöcbe. Lám, ez a Contenson valóságos költemény volt, egy párisi költemény. Csak rá kellett nézni, rögtön látta az ember, hogy Beaumarchais Figaró-ja, Molière Mascarille-ja, Marivaux Frontin-jai és Dancourt Lafleur-jei, a vakmerő huncutság, a kelepcéhe esett ravaszság, a magát legyűrni nem hagyó furfangosság e nagy megtestesítői csupa középszerűségek az ész és a nyomor e kolosszusához mérten. Ha egy hamisítatlan párisi típussal kerülsz össze, az már nem is ember, hanem valóságos látványosság! Már nem az életnek egy futó pillanata többé, hanem egy teljes, sőt sokszorozott élet! Ha egy gipsz-szobrot kemencében háromszor kiégetünk, a firenzei bronznak valamilyen talmi alakját kapjuk. Nos hát számtalan balszerencse villámai, szörnyű helyzetek kényszerűségei bronzszínűvé festették Contenson fejét, mint hogyha az égető kemence izzása három ízben perzselte volna meg az arcát. Az igen sűrű redők már nem voltak kisimíthatók, örökös ráncokká merevedtek, melyeknek belseje fehér volt. Sárga arca keresztül-kasul volt barázdálva. Voltaire-i koponyáján a halálfej érzéketlensége ült, és aki nem látja feje búbján a ritkás haját, az előtt kétséges lehetett volna, hogy csakugyan élő ember koponyája-e. Mozdulatlan homloka alatt kifejezéstelen szempár csillogott; mintha üveg alá helyezett kínai bábu szeme lett volna egy tearaktár bejárata fölött, műszem, mely csak tükrözi az életet, de kifejezése sohasem változik. Az orr (tömpe, mint egy halálfejé) kigúnyolta a Végzetet. A száj (keskeny, mint egy zsugorié) mindig nyitva volt és mégis néma, mint egy levélszekrény rése. Contenson nyugodt volt, mint egy vadember; ez a sovány, szikár férfi piszkos kezével, tökéletes nemtörődömségével diogenesi alak volt, aki sohasem tudott alkalmazkodni az udvariasság formáihoz. És az életéről, az erkölcseiről micsoda fölvilágosításokat adhatott a ruhája annak, aki tud olvasni az emberek öltözködéséből!... Mindenekelőtt micsoda nadrág!... Igazi poroszlónadrág, fényes fekete, mint az úgynevezett voile-kelme, melyből az ügyvédi talárok készülnek! A mellény zsibvásárról került, de azért hímzett selyemmellény!... Vörösre kopott fekete kabát!... És mindez majdnem tisztára kefélve, talmi láncon függő órával díszítve. Redőkbe vasalt sárga perkálinget viselt hamis gyémántmelltűvel. Fekete bársonygallérja nyakszorító vashoz hasonlított s egy karib vörös bőrlebenyei borultak fölé. Selyemkalapja csillogott, mint a szatén, de a béléséből egy szatócs két mécsesre való faggyút tudott volna kifőzni. Az még semmi, ha az ember csupán fölsorolja ez alkatrészeket. Tudni kellene megrajzolni, micsoda jelentőséget adott azoknak Contenson. A kabát gallérjában, a lyukas talpú, de fényesre kefélt cipőkben volt valami hetykeség, aminek kifejezésére nincs francia szó. E sok különböző árnyalat zagyvalékának megértésére elég ennyi: minden okos ember átlátta volna Contenson megpillantásakor, hogy ha nem spion lenne, hanem tolvaj, ezek a rongyok mosoly helyett dermedt rémületet keltenének az emberben. Jó szemű megfigyelő a ruházata után azt mondta volna: "Nagy huncut ez az ember, kártyás, iszákos. Vannak hibái, de nem rúg be és csalni nem szokott. Se nem tolvaj, se nem rablógyilkos." És Contenson csakugyan meghatározhatatlan egyéniség volt mindaddig, amíg csak az embernek eszébe nem ötlött ez a szó: spion. Ez az ember már annyi ismeretlen foglalkozást űzött, mint amennyi ismert létezik. Halvány ajkának ravasz mosolya, zöldes szemének hunyorgása, tömpe orrának könnyed fintora elárulta, hogy nem korlátolt elme. Arca mintha bádogból lett volna, és lelke nyilván hasonlatos volt az arcához. Ezért arcjátéka inkább udvarias grimaszok sorozata volt, mintsem benső indulatok kifejezője. Ijesztő lett volna, ha nem lett volna kacagtató. Contenson, a párisi erjesztődézsa tajtékjának egyik legérdekesebb jelensége, főleg azzal hencegett, hogy filozófusnak vallotta magát. Keserűség nélkül szokta mondani:

- Bennem nagy tehetségek vannak, de elfecsérlem őket, mint valami agyalágyult!

És nem az embereket vádolta, hanem saját magát hibáztatta. Keresni kell spiont, akinek oly kevés epéje lenne, mint Contensonnak!

- A körülmények ellenünk esküsznek - szokta mondani a főnökeinek. - Kristályok lehetnénk, és homokszemek vagyunk, ennyi az egész.

Az öltözködés terén fitogtatott cinizmusában volt valami logika. Utcai ruhájával éppoly keveset törődött, mint a színészek: az álöltözködésben, a kendőzésben annál jobban tündökölt. Frederick Lemaître tanulhatott volna tőle, mert tudta adni a dandyt, ha kellett. Ifjúkorában a rossz hírű házak züllött társaságához tartozhatott. A legmélyebb undorral viseltetett a bűnügyi rendőrség iránt, mert a császárság korában tagja volt Fouché rendőrségének, akit nagy embernek tartott. A rendőrminisztérium megszüntetése óta, jobb híján, adósok letartóztatására adta magát. De ravaszsága és egyéb ismert képességei folytán értékes eszköz számba ment, és a politikai rendőrség ismeretlen vezetői nyilvántartásukból nem törölték a nevét. Contenson éppúgy, mint kollégái csak statiszták voltak abban a színjátékban, melynek főszerepeit főnökeik vállalták el, mihelyt politikai munkáról volt szó.

- Elmehed - szólt Nucingen, egy kézmozdulattal kiküldve titkárát.

"Miért lakik ez az ember palotában, és miért lakom én bútorozott szobában? - gondolta magában Contenson. - Három ízben forgatta ki a hitelezőit, már lopott is; én soha egy fityinget el nem tulajdonítottam... Tehetségesebb is vagyok nálánál..."

- Gondanzon, fiacsgám - így kezdte a báró - maka kisrófold pelőlem ety eszrezsd...

- A szeretőm Istennek és ördögnek adósa volt...

- Neged szeredőd fan? - kiáltott föl Nucingen irigységgel vegyes álmélkodással.

- Még csak hatvanhat éves vagyok - válaszolt Contenson, mint olyan ember, akit a bűn, elrettentő példának, fiatalon tartott meg.

- És mifel foklalgoszig?

- Segít nekem - felelt Contenson. - Ha az ember zsivány, és a szeretője tisztességes nő, akkor vagy zsivány lesz a nőből is, vagy az ember maga tér a tisztesség útjára. Én spion maradtam.

- N eget mintik pénsz gell? - kérdezte Nucingen.

- Mindig - felelt mosolyogva Contenson - az én mesterségem az, hogy sóvárgok a pénz után, mint ahogy az öné az, hogy megkeresi. Meg fogjuk érteni egymást: ön gyűjtse a vagyont, én vállalkozom rá, hogy elköltöm. Legyen ön a kút, leszek én a dézsa.

- Akarsz geresni ödzász frangot?

- Szép kis kérdés!... Ó, én szamár!... Biztos, hogy nem azért ajánlja fel a pénzt, mintha kárpótolni akarna a sors igazságtalanságáért.

- Mid agarsz? Hoszádezem asz eszerhesz, amit kicsiholdál pelőlem. Esz öszesen eszerödzász frang.

- Helyes, ön ad nekem ezer frankot, ami már a zsebemben van, és hozzátesz ötszázat.

- Uty fan - bólintott Nucingen.

- Ez még mindig csak ötszáz frank - szólt rendületlenül Contenson.

- Amit atog.

- Amit kapok. Hadd hallom, mit akar ezért tőlem a báró úr?

- Aszt montág nekem, hoty él Párispan ety emper, aki meg tutja dalálni ászt a nőd, akid én imátog, és hoty te tudod anak az empernek asz átreszjét... Szófal, aki mesdere a spiongotásnag.

- Az igaz...

- Nos had atyát ite asz atreszd, és tied az ödzász frang.

- Hol van? - kapott a szón Contenson.

- Id fan - szólt a báró és kihúzta zsebéből a bankjegyet.

- Helyes, adja ide - szólt Contenson és már nyúlt is érte.

- Hotyisne! Tyerüng csak, geressüg mek asztat asz emperd, akkor megkabot a pénszd. Eszérd asz árért sog atreszd elathadnál negem.

Contenson elnevette magát.

- Annyi szent, megvan rá a joga, hogy így gondolkozzék felőlem - szólt és úgy tett, mintha haragudna magára. - Minél alávalóbb a mesterségünk, annál inkább szükség van a zsiványbecsületre. De megálljunk, báró úr, mondjon hatszáz frankot, és adok önnek egy jó tanácsot.

- Ite fele és piszál a natylelgüsékempen...

- Megkockáztatom - szólt Contenson - bár tudom, hogy merész játék. Látja, rendőrségi dolgokban föld alatt muszáj dolgozni. Ön azt mondja: Gyerünk!... Ön gazdag és azt hiszi, a pénz előtt minden meghátrál. Hiszen a pénz is valami. De pénzért, szakmánk két-három kiváló képviselője szerint, még mindig csak embereket lehet kapni. És vannak dolgok, az ember nem is gondol rájuk, amiket nem lehet megvásárolni!... A véletlent nem lehet kibérelni. Ezért a jó rendőr nem is úgy csinálja. Akar velem egy kocsiban mutatkozni? Meglátnak. A véletlen éppúgy lehet mellettünk, mint ellenünk.

- Ikaszán? - kérdezte a báró.

- Persze. A rendőrprefektust egy útszélről fölszedett patkó vezette rá a pokolgép föltalálására. Nos, ha ma este sötétedéskor Saint-Germain úrhoz hajtatnánk, ő éppoly kevéssé törődne azzal, hogy önt jönni látja, mint ön azzal, hogy látják, mikor hozzá megy.

- Esz ikasz - szólt a báró.

- Ah, ő az erősök erőse, a híres Corentin támasza, Fouché jobbkeze. Sokan a természetes fiának tartják, állítólag pap korában nemzette volna, de ez ostobaság. Fouché éppoly jó volt papnak, amilyen jó volt miniszternek. Hát látja, ez az ember nem fog önnek dolgozni tízezer frankon alul. Gondolja meg. Hanem az ügye el lesz intézve, mégpedig jól. Látatlanul, észrevétlenül, mint mondani szokás. Majd értesítenem kell Saint-Germain urat, és ő találkát fog adni önnek valahol, ahol senki nem hallhat, nem láthat semmit. Mert bajba keveredhet, ha magánosok megbízásából rendőrségi szolgálatokat teljesít. De mit akar!... Ő kiváló ember, fejedelmi férfi, olyan ember, aki nagy üldöztetéseket szenvedett és hozzá még azért, mert megmentette Franciaországot!... mint én, mint mindazok, akik megmentették!

- Jól fan, majd mekirod a pázdorórád - szólt a báró, mosolyogva a saját otromba elmésségén.

- A báró úr még csak meg se keni a markomat?... - kérdezte Contenson alázatos, egyben fenyegető képpel.

- Sán - kiáltott a báró a kertészének - eretj, kérj húsz frankod a Sorsdól és hoszt ite...

- Persze, ha a báró úr nem tud más adatokat mondani, mint amit eddig mondott, akkor kétlem, hogy a mester hasznára lehet a báró úrnak.

- Fannag másog is! - válaszolt sunyi képpel a báró.

- Volt szerencsém, báró úr, ajánlom magam - szólt Contenson, átvéve a húszfrankost. - Leszek bátor visszatérni és megmondani Georges-nak, hova fáradjon el ma este a báró úr, mert jó rendőr soha semmit nem közöl írásban.

- Érteges, milyen atyafurdak ezek a fickók - dünnyögött a báró. - A rentőrséken ekészen uty fan, mint asz üszledi filákpan.

Contenson, miután a bárótól távozott, a Saint-Lazare utcából nyugodtan ment a Saint-Honoré utcáig és a Café Dávidig. Ott bekukucskált az ablaktáblákon és megpillantott egy aggastyánt, aki Canquoëlle apó néven volt ismeretes.

A Dávid-kávéház a Monnaie utca és a Saint-Honoré utca sarkán a század első harminc esztendejében bizonyos hírnévre tett szert, amely egyébként csak az úgynevezett Bourdonnais negyedre szorítkozott. Ott gyűltek össze a vén, nyugalomba vonult kufárok és a nagykereskedők, akik még javában dolgoztak: a Camusot-k, a Lebas-k, a Pillerault-ok, a Popinot-k és néhány háztulajdonos is, mint a kis Molineux-apó. Időnként látható volt ott az öreg Guillaume is, aki a Colombier utcából vetődött arrafelé. Szó esett ott a politikáról, persze óvatosan, mert a Dávid-kávéház álláspontja a liberalizmus volt. Megtárgyalták a városnegyed pletykáit is, hiszen oly erősen érzik szükségét az emberek, hogy egymás rovására mulassanak!... Ennek a kávéháznak, mint egyébként minden kávéháznak, megvolt a maga különce, mégpedig épp az említett Canquoëlle apó személyében, aki 1811 óta járt oda és látszólag annyira egy húron pendült az ott összegyűlt tisztességes emberekkel, hogy mindenki fesztelenül beszélt előtte politikáról. Időnként egy-két hónapra el-eltűnt ez a derék bácsi, akinek együgyűsége számos tréfára adott alkalmat a törzsvendégek közt. De az elmaradása senkinek nem tűnt föl, mindig a betegségeivel vagy a korával magyarázták, mert már 1811-ben többnek látszott hatvan esztendősnél.

- Mi lehet Canquoëlle apóval? - kérdezték a kasszatündértől.

- Azt gondolom - válaszolt ez - hogy egy szép napon a Kereskedelmi Közlöny-ben fogjuk olvasni halála hírét.

Canquoëlle apó a kiejtésében állandóan bizonyságot adott a származásáról. A nevét egy kis falusi birtokról kapta, Les Canquoëlles nevűről, amely szó némely vidéken cserebogarat jelent. Ez a birtok Vaucluse megyében fekszik, onnét származott az öreg. Végül már csak röviden Canquoëlle-nek nevezték des Canquoëlles helyett, s a derék ember meg sem sértődött rajta; a nemességet 1793 óta halottnak tartotta. Egyébként a Les Canquoëlles hűbérbirtok nem is volt az övé, minthogy egy fiatalabb ág másodszülöttje volt. Manapság furcsállanák Canquoëlle apó öltözékét, de 1811 és 1820 között senki nem ütközött meg rajta. Ez az aggastyán csiszolt acélcsatos lábbelit, hosszúkás kék-fehér körcsíkos harisnyát viselt és sima selyemkelméből varrt nadrágot ovális csatokkal, melyek formája a cipőcsatokhoz igazodott. Hímzett fehér mellény, ócska, zöldesbarna posztókabát fémgombokkal és rakott elejű ing egészítette ki ezt az öltözéket. Az ingmell közepe táján aranymedália csillogott, melyben üveg alatt hajszálakból font kis templom volt látható, egyike ama csodálatos, érzelgős apróságoknak, melyek az embert megnyugtatják, mint ahogy a madárijesztő elriasztja a verebeket. A legtöbb embert, úgy, mint az állatokat, elriasztja vagy megnyugtatja egy-egy semmiség. Canquoëlle apó nadrágját, a múlt század divatja szerint, a hasa fölött fogta össze a csat. Az övről, kétoldalt párhuzamosan egy-egy acéllánc fityegett, ezek több apró láncra oszlottak és mindenféle csüngőben végződtek. Fehér nyakravalóját hátul kis aranycsat tartotta. Hófehér, rizsporos haját még 1816-ban is háromszögletű városi kalap födte, aminőt Try úr, a törvényszék elnöke, viselt annak idején. Ezt a kalapot, mely az aggastyánnak oly kedves volt, Canquoëlle apó nemrégiben azzal az otromba kerek süveggel cserélte föl; amely ellen senki nem tehet kifogást - a jó öreg azt hitte, tartozik korának ezzel az áldozattal. Kicsiny, szalagcsokros tincse a kabátja hátán köríves nyomot hagyott, ahol a zsírfolt vékony rizsporréteg alatt tűnt el. Aki ezen az arcon csak az uralkodó vonást látja, a bíborvörös orrot, mely tele bibircsókkal méltó volt arra, hogy egy tál szarvasgomba közt díszelegjen, azt hihette volna, hogy ez a becsületes, tutyimutyi öreg békés, együgyű és jámbor ember - és éppúgy téved, mint ahogy tévedett az egész Dávid-kávéház. Mert ott soha senki ügyet nem vetett rá, milyen figyelő homloka, gúnyoros szája, jéghideg szeme van ennek az aggastyánnak, aki a bűnben öregedett meg és lehiggadt, mint egy Vitellius, akinek császári pocakja is mintegy újjászületve fejlődött ki benne. 1816-ban egy Gaudissart nevű fiatal kereskedelmi utazó, a Dávid-kávéház törzsvendége, éjféltájban egy nyugdíjas katonatiszt társaságában leitta magát. Elég vigyázatlan volt, hogy egy meglehetősen komoly összeesküvésről beszéljen, amely a Bourbonok ellen kitörőfélben volt. A kávéházban már csak az öreg Canquoëlle bóbiskolt meg két pincér és a kasszatündér. Huszonnégy órán belül Gaudissart-t letartóztatták, az összeesküvést fölgöngyölítették. Két ember a vérpadon lelte halálát. Sem Gaudissart, sem más nem gondolt soha rá, hogy a jó Canquoëlle apó lett volna a besúgó. Elbocsátották a pincéreket, egy évig szemmel tartották egymást és szörnyűködtek a rendőrség miatt Canquoëlle apóval együtt, aki arról beszélt, hogy otthagyja a Café Dávidot, annyira irtózik a rendőrségtől.

Contenson belépett a kávéházba, egy kupica pálinkát rendelt és rá se nézett Canquoëlle apóra, aki az újságokba volt elmerülve. Miután felhörpintette a pálinkát, elővette a bárótól kapott aranyat és háromszor az asztalra koppintva, hívta a pincért. A pincér és a kasszatündér olyan elővigyázattal vizsgálták meg az aranyat, mely sértette Contenson önérzetét, de bizalmatlanságát igazolta az a meghökkenés, amit Contenson külseje minden törzsvendégben keltett.

"Lopásból vagy gyilkolásból származik ez az arany?" Ilyes gondolatot árult el az az éles és mélyreható pillantás, melyet némely vendég, ki látszólag a lapokat bújta, a pápaszeme alól vetett Contensonra. Contenson, aki mindezt látta és soha semmin nem csodálkozott, megvetően törülte meg a száját egy három helyen kifoltozott kendővel, besöpörte az aprópénzt, mellénye zsebébe dugta, melynek egykor fehér bélése ugyanolyan fekete volt, mint a nadrág posztója - és a pincérnek egy garast sem hagyott.

- Micsoda akasztófavirág! - szólt Canquoëlle apó szomszédjához, Pillerault úrhoz.

- Ugyan! - felelt mintegy az egész kávéháznak Camusot úr; ő volt az egyetlen, akinek arca semmi meglepődést el nem árult. - Hisz ez Contenson, Louchard-nak, a mi adós-rendőrünknek a jobbkeze. Talán a közelben akarnak elcsípni valakit a bitangok...

Negyedórával ezután fölemelkedett a derék Canquoëlle, fogta az ernyőjét és nyugodtan távozott.

Nincs-e helyén, hogy itt felvilágosítást adjunk, micsoda félelmetes és titokzatos egyéniség rejlett Canquoëlle apó köntöse alatt, ugyanúgy, mint ahogy Carlos abbé Vautrin rejtekhelye volt? Ezt a délfranciát, aki egyébként meglehetősen tisztes szüleinek egyetlen birtokán, Les Canquoëlles-en született, igazi nevén Peyrade-nak hívták. Valóban a nemes Peyrade-család ifjabbik ágához tartozott. A grófságnak ez az ősi, elszegényedett családja ül még ma is a kis La Peyrade falusi birtokon. Emberünk, mint a család hetedik gyermeke, két hatfrankossal a zsebében gyalog vetődött föl Párisba, mégpedig 1772-ben, tizenhét esztendős korában. Szilaj vére hajtotta és a boldogulásnak az a brutális ösztöne, amely annyi délvidéki embert kerget a fővárosba, akik rájöttek, hogy a szülői ház sohasem fogja biztosítani nekik az igényeiknek megfelelő jövedelmet. Peyrade egész fiatalkorát lelepleztük, ha megmondjuk, hogy 1782-ben meghittje, főembere volt a legfelsőbb rendőrhelytartóságnak, ahol Lenoir és d'Albert urak, az utolsó rendőrhelytartók, igen sokra becsülték. A forradalom nem ismert rendőrséget, nem volt rá szüksége. Az akkoriban eléggé általános kémkedés polgári érzületnek nevezte magát. A Direktórium, melynek kormányzata valamivel rendszeresebb volt a Jóléti Bizottság uralmánál, kénytelen volt újból megszervezni a rendőrséget és az Első Konzul a rendőrprefektúrával és az országos rendőrminisztériummal tökéletesítette az alkotást. Peyrade, a tradíciók embere, egy Corentin nevű emberrel, aki, bár jóval fiatalabb, de jóval erősebb is volt nálánál, s csak a legpiszkosabb rendőri munkában mutatta meg kiválóságát - ezzel az emberrel együttesen szervezte meg a személyzetet. 1808-ban Peyrade óriási szolgálataiért az antwerpeni rendőrség főbiztosi állására való meghívatásával nyerte el jutalmát. Napóleon ezt a rendőrprefektúrát afféle rendőrminisztériumnak gondolta el és vele akarta őriztetni Németalföldet. Mikor a császár visszatért az 1809-i hadjáratból, Peyrade-ot kormányrendelettel fölfüggesztették állásától, két zsandár közt gyorspostával Párisba szállították és vizsgálati fogságra vetették. Két hónapra rá kikerült a cellájából, minthogy barátja, Corentin, szavatolt érte. Mégis három hat-hat órás kihallgatáson kellett keresztülesnie a rendőrfőnöknél. Vajon Peyrade a kegyvesztettségét csodálatos közbelépésének köszönhette, ahogyan Fouchét támogatta a francia partok védelmében, midőn ezeket az annak idején walchereni expedíciónak elnevezett támadás érte, amelynek során Otranto hercege olyan képességeket fejtett ki, hogy magát a császárt is megrémítette? Már Fouché is így tartotta valószínűnek; de ma, amikor köztudomású, mi történt akkor a Cambacères által összehívott minisztertanácson, ma bizonyossággá lett. A minisztereket egytől egyig fejbe verte a vállalkozás híre, amellyel Anglia vissza akarta adni a kölcsönt Napóleonnak a boulogne-i hadjáratért, és meglepetésükben, uruk nélkül, akit Lobau szigetén elsáncolva egész Európa elveszettnek hitt - nem tudták, mire határozzák el magukat. Az általános nézet az volt, hogy lovas futárt kell meneszteni a császárhoz. Azonban Fouchénak egyedül volt mersze haditervet készíteni és azt végre is hajtani.

- Cselekedjék, ahogy akar - szólt hozzá Cambacères - nekem drága a fejem, én értesíteni fogom a császárt.

Tudjuk, micsoda képtelen ürügyet választott a császár, midőn visszatérése után az egybegyűlt államtanács előtt miniszterétől megvonta kegyét és megbüntette őt azért, hogy őnélküle mentette meg Franciaországot. Attól fogva Talleyrand hercegen kívül Otranto hercege is ellenségesen állott a császár útjában, és ők ketten voltak az egyedüli nagy politikusok, akik a forradalomból emelkedtek ki s akik Napóleont 1813-ban talán megmenthették volna. Hogy Peyrade-ot skartba tehessék, a hűtlen kezelés otromba ürügyébe kapaszkodtak; ráfogták, hogy pártolta a csempészetet, amennyiben a nagykereskedőkkel osztozkodott némely haszonban. Ez kemény bánásmód volt egy férfival szemben, aki a főbiztosság marsallbotját kiváló szolgálataival érdemelte ki. Ez a hivatalnokoskodásban megőszült ember az 1775 óta sorra következett összes kormányok titkaiba be volt avatva, mert ebben az évben foglalta el hivatalát a rendőrségen. A császár, aki elég erősnek érezte magát, hogy embereket teremtsen a saját használatára, nem adott azokra az érvekre, melyeket később fölhoztak neki e férfi érdekében, akit az állam biztonsága fölött való őrködésre hivatott ismeretlen géniuszok egyik legmegbízhatóbbjának, legügyesebbjének és legravaszabbjának tartott a közvélemény. Azt hitte, Peyrade-ot helyettesítheti Contensonnal, de Contensont akkoriban Corentin szipolyozta ki, mégpedig a maga hasznára. Peyrade-ot annál kegyetlenebbül érte a bukás, minthogy finnyás kéjenc létére a nőkkel szemben olyan helyzetben volt, mint a cukrász, aki él-hal a nyalánkságért. Bűnös szokásai második természetévé váltak. Már nem tudott meglenni jó ételek és játék nélkül, szóval nem tudott lemondani arról a nem fényűző, de mégis nagyúri életmódról, amelybe minden kiváló tehetségű ember beleveti magát, ha egyszer belekóstolt a szertelen szórakozásokba. Aztán meg eddig nagylábon élt, anélkül, hogy valaki kifogásolta volna, dúskált a jóban, mert sem őt, sem Corentin barátját sohasem vonták számadásra. Cinikus lelkű ember létére kedvelte a hivatását, filozófus kedély volt. Végre is egy spion, bármily fokán álljon is a rendőrségi ranglétrának, éppoly kevéssé kezdhet újból úgynevezett tisztességes és szabad foglalkozást, mint egy fegyenc. Spionok és fegyencek, ha egyszer nyilvántartó lajstromba kerültek, valami eltörülhetetlen jelleg marad rajtuk, miként az egyház szolgáin. Vannak emberek, akiknek sorsát menthetetlenül meghatározza a társadalmi állásuk. Peyrade, szerencsétlenségére, beleszeretett egy csinos kislányba, akiről biztosan tudta, hogy saját lánya; anyja egy híres színésznő volt, akinek annak idején valami szívességet tett, s aki ezért három hónapon át hálás volt neki. Peyrade tehát, mikor gyermekét Antwerpenből elhozatta, teljesen pénztelenül állt Párisban, eltekintve attól az ezerkétszáz frank kegydíjtól, amit a rendőrfőnökség juttatott évenként Lenoir régi tanítványának. A Moineaux utcában egy ház negyedik emeletén ötszobás kis lakást bérelt kétszázötven frankért.

Ha van ember, akinek éreznie kell a barátság hasznos és kellemes voltát, akkor elsősorban az olyan erkölcsi bélpoklosnak van rá szüksége, akit a tömeg spionnak, a nép kopónak, a hatóság ügynöknek nevez. Peyrade és Corentin tehát olyan barátok voltak, mint Orestes és Pylades. Corentin Peyrade neveltje volt, miként David, a festő, Vien neveltje. De a tanítvány hamarosan fölébe kerekedett mesterének. Nem egy hadjáratban vitézkedtek együtt. (Lásd: Egy homályos ügy.) Peyrade, aki boldog volt, hogy fölfedezte Corentin tehetségét, sikerhez juttatta őt, hogy előbbre vigye pályáján. Rávette tanítványát, hogy egyik kedvesét, akinek már nem kellett, csalétkül használja föl, hogy horogra juttasson egy embert. (Lásd: A Chouanok.) És Corentin akkoriban alig volt huszonöt esztendős!... Corentin megmaradt generálisnak azok sorában, akiknek legfőbb hadura a rendőrminiszter, és Rovigo hercege alatt is megőrizte kimagasló állását, melyre Otranto hercege alatt jutott. Mármost, a politikai rendőrségnél akkoriban pontosan ugyanúgy mentek a dolgok, mint a bűnügyi rendőrségnél. Minden valamennyire jelentékeny ügynél szerződést kötöttek a három, négy vagy öt legkitűnőbb ügynökkel. Ha a miniszternek besúgtak egy összeesküvést, vagy akárhogyan egy készülő merényletről szerzett tudomást, akkor így szólt a rendőrség valamelyik főemberéhez:

- Mennyire van szüksége, hogy ilyen meg ilyen eredményt tudjon elérni?

Corentin vagy Contenson alapos megfontolás után így felelt:

- Húsz-, harminc-, negyvenezer frankra.

Ha azután megbízást kapott az eljárásra, akkor Corentin, illetve a kiszemelt ügynök választásától és ítéletétől függött, hogy minő embereket és eszközöket használ föl. Egyébként a bűnügyi rendőrség szakasztott így dolgozott a hírhedt Vidocq-kal a bűntények földerítése körül.

A politikai rendőrség, éppúgy, mint a bűnügyi, főképpen az ismert, nyilvántartott, bevált ügynököket válogatta ki, azokat, akik mintegy közkatonái ennek a titkos hadseregnek, melyet a kormányok nem nélkülözhetnek, bárhogyan is érveljenek ellene a filantrópok és a moralisták az ő kicsinyes moráljukkal. Ámde az a föltétlen bizalom, amely megillette a Peyrade- és Corentin-féle két-három generálist, azzal a joggal járt rájuk nézve, hogy ismeretlen egyéneket is fölhasználhattak, természetesen azzal a föltétellel, hogy komoly esetekben jelentést kellett tenniök a miniszternek. Mármost Peyrade tapasztaltsága és ravaszsága nagyon nagy értéket jelentett Corentinnek, és mihelyt vége volt az 1810-i viharnak, fölhasználta régi barátját. Mindig kikérte tanácsát és bőségesen gondoskodott a szükségleteiről. Corentin utat és módot talált rá, hogy havonta mintegy ezer frankot juttasson Peyrade-nak. Peyrade a maga részéről óriási szolgálatokat tett Corentinnek. Corentin 1816-ban, amikor leleplezték azt a bonapartista összeesküvést, amelyben Gaudissart is részi vett, kísérletet tett, hogy Peyrade-ot ismét bejuttassa a politikai rendőrséghez. Csakhogy egy titkos befolyás ellene dolgozott. A dolog háttere ez volt: Mindenáron nélkülözhetetlenné akarva válni, Peyrade, Corentin és Contenson, az otrantói herceg ösztönzésére, XVIII. Lajos részére ellenrendőrséget szerveztek, melyben a legelsőrendű ügynökök kaptak alkalmazást. XVIII. Lajos meghalt, oly titkok birtokában, melyek a legtájékozottabb történettudósok előtt is rejtekben fognak maradni. A királyság politikai rendőrségének küzdelme a király ellenrendőrségével szörnyű bonyodalmakat eredményezett, melyeket néhány kivégzés által sikerült titokban tartani. Sem helyünk, sem időnk nincs rá, hogy ezen a ponton részletekbe bocsátkozzunk, mert a Párisi élet jelenetei nem azonosak a Politikai élet jelenetei-vel. És elegendő, ha fölhívjuk a figyelmet arra, hogy miféle jövedelmi forrásokkal rendelkezett az a férfi, akit a David-kávéház vendégei Canquoëlle apónak neveztek, és hogy miféle szálak fűzték a rendőrség rettentő és titokzatos hatalmához. 1817-től 1822-ig Corentin, Contenson, Peyrade és ügynökeik elég gyakran kaptak megbízást arra, hogy a minisztert magát figyeljék. Ebben rejlik a magyarázata, miért hárította el a minisztérium Peyrade és Contenson alkalmazását, akiket Corentin tudtukon kívül gyanúba kevert a miniszterek előtt. Mert mikor látta, hogy barátját lehetetlen visszahelyezni hivatalába, legalább hasznot akart húzni belőle. A miniszterek ettől fogva megbíztak Corentinben és fölbérelték, hogy tartsa szemmel Peyrade-ot, amin XVIII. Lajos csak mosolyogni tudott, így Corentin és Peyrade urai lettek a helyzetnek. Contenson, aki régi híve volt Peyrade-nak, még mindig szolgálta őt. Corentin és Peyrade parancsára belépett a kereskedelmi rendőrség szolgálatába. Kedvvel űzött foglalkozásuk vak buzgalmában ugyanis e két generális kedvét lelte abban, hogy legügyesebb katonáikat oly helyen alkalmazzák, ahonnét bőséges felvilágosításra volt kilátás. Egyébként Contenson bűnös és fajtalan erkölcsei, melyek mélyebbre taszították őt két barátjánál, sok pénzbe kerültek, és ezért sokat is kellett dolgoznia. Contenson megsúgta Louchard-nak (indiszkréciót nem követett el vele), hogy egyetlen embert ismer, aki képes lenne teljesíteni Nucingen óhaját. Peyrade volt csakugyan az egyetlen rendőrügynök, aki büntetlenül végezhetett magánember részére rendőri nyomozást. Mikor XVIII. Lajos meghalt, Peyrade nemcsak minden jelentőségét elvesztette, hanem elesett ama jövedelmektől is, melyeket mint őfelsége rendes spionja élvezett eddig. Minthogy magát nélkülözhetetlennek tartotta, folytatta régi életmódját. Az asszonyok, a tivornyák és a játékbarlangok lehetetlenné tették a takarékosságot ennek a férfinak, aki, mint minden gazságra született ember, vasegészségnek örvendett. Persze 1826 és 1829 közt, mely idő alatt csaknem elérte hetvennegyedik életévét, kezdte alábbadni, ahogy ő fejezte ki magát. Peyrade látta, hogy évről évre rosszabbul megy a sora. Megérte a rendőrség eltemetését, fájó szívvel vette észre, hogy X. Károly kormánya letért a régi, jó hagyományokról. A kormány minden újabb ülésen lenyesett egy-egy keveset a kiváltságokból, melyek a rendőrség fennállásához szükségesek, mert a közvélemény gyűlölte ezt a kormányzati eszközt és az egész berendezést alapjában le akarta rombolni.

- Ez épp olyan, mintha valaki fehér kesztyűben akar főzni - mondotta Peyrade Corentinnek.

Corentin és Peyrade már 1822-ben előre látták 1830-at. Tudták, hogy XVIII. Lajos szíve mélyén gyűlöli utódját; ez a magyarázata annak, hogy nem törődött a család fiatalabb ágával, s anélkül uralma és politikája tökéletes rejtély lenne.

Minél jobban öregedett Peyrade, annál inkább nőtt természetes leánya iránt érzett szeretete. Érette öltött polgári alakot, mert Lydie-jét tisztességes emberhez akarta feleségül adni. Ezért is szeretett volna, főleg az utolsó három évben, vagy a rendőrprefektúránál, vagy az országos politikai rendőrigazgatóságnál állásba jutni, mégpedig olyan állásba, melyet bevallottan, nyíltan viselhetett. Végtére maga eszelt ki egy állást, melynek szükséges volta, mondotta Corentinnek, előbb-utóbb érezhetővé fog válni. Arról volt szó, hogy a rendőrprefektúrán egy úgynevezett tudakozódó irodát kell létesíteni, mely közvetítő szerv legyen a voltaképpeni párisi rendőrség, a bűnügyi rendőrség és az országos rendőrség között; így akarta a legfőbb rendőrigazgatóság kihasználni a szétszórt erőket. Peyrade volt az egyetlen ember, aki magas korával, több mint ötvenöt esztendőn át megőrzött hallgatagságával összekötő kapocs lehetett a rendőrség három ága között, az archivárius, akihez mind a közigazgatás, mind az igazságszolgáltatás szerveinek bizonyos esetekben fölvilágosításért fordulniuk kellett. Peyrade így azt remélte, Corentin segélyével alkalma lesz, hogy a kis Lydie-nek hozományt és férjet szerezzen. Corentin már az országos rendőrség főnökével beszélt a dolgokról Peyrade nevének említése nélkül. És a főnök, délvidéki ember, szükségesnek látta, hogy szakvéleményt kérjen a prefektúrától.

Abban a pillanatban, midőn Contenson az aranypénzével háromszor az asztalra koppintott - megbeszélt jeladás, annyit jelentelt: "Beszélni akarok veled" - a legidősebb rendőrügynök éppen a következő problémán törte a fejét: "Mily személyiség, mily érdekeltség révén nyerhetném meg a jelenlegi rendőrprefektust?" És amellett úgy hatott, mint valami vén szamár, aki a Courier Français-t bújja.

"Szegény Fouchénk - szólt magában, mialatt csendesen rótta a Saint-Honoré utcát - az a nagy ember halott! Akik XVIII. Lajosnál szószólóink voltak, kegyvesztettek. Egyébként Corentin tegnap megmondta nekem, hogy nem bíznak egy hetven éves ember fürgeségében és leleményességében... Hej, miért is szoktam meg, hogy Vérynél ebédeljek, hogy pompás borokat igyam... víg nótákat daloljak, és ha pénzem van, föltegyem egy kártyára. Hogy az ember állást kapjon, mondja Corentin, nem elég, hogy esze legyen, tudnia kell a viselkedés titkát is! Hiszen az a drága Lenoir úr előre megjósolta a sorsomat, mikor a nyakláncpör alkalmából odamondta nekem: »Sohasem fogja vinni semmire!« Ugyanis megtudta, hogy nem maradtam Oliva leányzó ágya alatt."

Ha a tiszteletre méltó Canquoëlle apó - otthonában is Canquoëlle apónak szólították - jónak látta a Moineaux utcai ház negyedik emeletén lakni - akkor biztosra lehet venni, hogy a szobák beosztásában olyan sajátságokra talált, melyek kezére jártak komor hivatásának teljesítésében. Háza a Saint-Roch utca sarkán állott és az egyik oldala szabad volt. Minthogy egy lépcső két részre osztotta, minden emeletén két-két tökéletesen elkülönített szoba volt. Ez a két szoba a Saint-Roch utcára nézett. A negyedik emelet fölött padlásszobák voltak; ezek közül az egyik konyhául szolgált, a másikat pedig Canquoëlle apó egyetlen nőcselédje lakta. Flamand nő volt, Kattnak hívták, valaha Lydie-t szoptatta. Canquoëlle apó az elkülönített szobák egyikét hálószobának rendezte be, a másikat dolgozószobának. Ezt a dolgozószobát hátrafelé vastag fal határolta. A Moineaux utca felőli ablak egy ablaktalan beszögellő falra nyílt. Minthogy pedig a hálószoba egész szélességében elválasztotta a két jó barátot a lépcsőtől, így ezek nem féltek, hogy meglátja vagy meghallja valaki, ha fontos ügyekről tárgyaltak ebben a szobában, mely mintha egyenest az ő borzalmas mesterségük számára lett volna teremtve. Peyrade óvatosságból szalmazsákot, tehénszőrpokrócot és igen vastag szőnyeget tett a flamand nő szobájába, azt mondván, hogy örömet óhajt szerezni gyermeke dajkájának. Azonfölül elfalazta a kandallót és egy vaskályhát használt, melynek csöve a külső falon át a Saint-Roch utcára vezetett. Végül több szőnyeggel borította a padlót, nehogy az alsó emelet lakói a legcsekélyebb zajt is meghallhassák. Járatos lévén a kémkedés összes fogásaiban, egyszer hetenként átvizsgálta a hátsó falat, a mennyezetet és a padlást, oly alaposan, mint aki kellemetlen férgeket akar kipusztítani. Abban a biztos tudatban, hogy itt szem- és fültanúk nélkül lehet, Corentin is ezt a dolgozó szobát választotta tanácskozóteremnek, ha nem otthon tanácskozott. Corentin lakásáról csak a rendőrfőnök és Peyrade tudott. Ott fogadta azokat a személyiségeket, akiket a kormány vagy a korona választott komoly ügyekben közvetítőkül. De ügynök vagy alantas hivatalnok oda be nem tehette a lábát és a hivatalos ügyeket Peyrade-nál intézték el. Ebben a jelentéktelen szobában olyan tervek szövődtek, olyan elhatározások születtek meg, melyekből furcsa krónikák és különös drámák keletkeznének, ha a falak beszélni tudnának. Itt rendkívüli érdekek bogozódtak az 1816 és 1826 közti időben. Itt fedezték föl amaz események csíráit, melyek később oly súlyosan nehezedtek Franciaországra. Itt Peyrade és Corentin, akik éppoly éleslátásúak, de jobban értesültek voltak, mint Bellart főállamügyész, már 1819-ben megállapították:

- Ha XVIII. Lajos ezt meg ezt a lépést meg nem teszi, ezt meg ezt a herceget el nem távolítja, akkor talán gyűlöli az öccsét? Forradalmat akar neki örökbe hagyni?

Peyrade ajtaján palatábla volt, melyen olykor furcsa, krétával írt jeleket és számokat talált. Ez a pokoli algebra a beavatottaknak igen érthető utasításokat adott. Lydie lakása szemközt volt Peyrade szűkös otthonával. Előszobából, kis szalonból, hálószobából és öltözködő szobából állott. Lydie ajtaja, éppúgy, mint Peyrade hálószobájáé, négy hüvelyknyi vastag vaslemezből volt két erős tölgyfagerenda között. Lakatokkal és olyan rendszerű sarokvasakkal volt fölszerelve, melyek a betörést éppúgy megnehezítették, mint a börtönajtókon. Épp ezért, jóllehet a ház régi fajta épület volt, sötét folyosókkal és bolthajtásokkal, portása pedig nem volt, Lydie minden félelem nélkül élt benne. Az ebédlő, a kis szalon és a hálószoba, melyeknek ablakait függő kertecskék díszítették, flamand tisztasággal és fényűzően voltak berendezve. A flamand dajka sohasem hagyta magára Lydie-t, akit leányának nevezett. Együtt jártak templomba, mégpedig olyan rendszeresen, hogy lent a sarki royalista szatócs, aki családjával és segédeivel az első emeletet és a félemeletet foglalta el, kiváló véleménnyel volt a jóravaló Canquoëlle úrról. A második emeletet a háztulajdonos lakta, a harmadik emeletet pedig húsz esztendő óta egy kőfaragó bérelte. Minden egyes bérlőnek kulcsa volt a kapuhoz. A szatócs felesége annál szívesebben vett át leveleket és csomagokat a három békés háztartás számára, minthogy a szatócsbolt levélszekrénnyel volt fölszerelve. Mindeme részletek nélkül sem idegenek, sem Páris ismerői nem érthetnék meg az elhagyatottságnak és biztonságnak azt a meghitt nyugalmát, mely ezt a házat valóságos kivétellé avatta Párisban. Éjféltől kezdve Canquoëlle apó nyugodtan kovácsolhatott titkos terveket, fogadhatott besúgókat és minisztereket, dámákat és utcai nőket, anélkül, hogy bárki is megsejtett volna valamit, Peyrade-ról a flamand nő azt mondta a szatócs szakácsnőjének: "Az ugyan a légynek sem vét" - és általában a legjobb embernek tartották. A leányától semmit sem sajnált. Lydie-nek Schmucke volt a zenetanítója, és oly kitűnő zenei érzékkel volt megáldva, hogy komponálni is tudott. Értett a szépiafestéshez és az akvarellhez. Peyrade minden vasárnap a leányával étkezett. Ezen a napon csak apa volt. Lydie vallásos volt, anélkül, hogy vakbuzgó lett volna. Húsvét hetében megáldozott és havonta gyónt. De azért időről időre megengedte magának azt a szórakozást, hogy színházba menjen. Szép időben a Tuileriák kertjébe járt sétálni. Ez volt minden élvezete, mert tökéletesen otthonülő életet élt. Lydie imádta atyját, sejtelme sem volt félelmes tehetségéről és homályos ügyleteiről. Semmiféle sóvárgás nem zavarta meg e tiszta gyermek tiszta életét. Karcsú termetével, anyjától örökölt szépségével, elbűvölő hangjával, finom arcocskájával, melyet szép szőke haj keretezett, azokhoz az inkább misztikus, mint reális angyalokhoz hasonlított, aminőket némely primitív festők alkalmaztak Szent család-jaik hátterében. Kék szemének pillantása olyan volt, mintha égi sugárral öntötte volna el azt, akit arra méltatott, hogy ránézzen. Szemérmes öltözéke nem tűrte a divat túlzásait, s a polgári egyszerűség kedves illata áradt belőle. Képzeljünk el egy vén sátánt, kinek angyal a leánya, akit föl-fölüdít ez az isteni kapcsolat - és fogalmunk lesz a Peyrade és leánya közti viszonyról. Ha valaki bemocskolta volna ezt a gyémántot, az apa, hogy eleméssze, szörnyű csapdát eszelt volna ki a számára, olyat, aminőkbe a Restauráció alatt azok a szerencsétlenek estek bele, akik vérpadra vitték a fejüket. Ezer tallér elég volt egy évre Lydié-nek és Kattnak, akit a leány dajkájának nevezett.

Mikor Peyrade bekanyarodott a Moineaux utcába, meglátta Contensont. Elhaladt mellette, elsőnek ment föl és mikor lépteit meghallotta a lépcsőn, bevezette ügynökét, még mielőtt a flamand nő kidughatta volna az orrát a konyhaajtón. A harmadik emeleten, a kőfaragó lakása előtt csengő lógott, melyet egy kukucskáló-ablakkal ellátott ajtóból lehetett mozgásba hozni. Ez a csengő jelezte a harmadik és negyedik emeleti lakóknak, ha valaki fölment hozzájuk. Mondanunk sem kell, hogy Peyrade éjféltájban mindig bekötözte ennek a csengőnek a nyelvét.

- Miféle sürgős dologban jársz, filozófus?

"Filozófus" - ezt a gúnynevet adta Peyrade Contensonnak, és ez rá is illett a spionok ez Epiktetesére. A Contenson név - bizony a normann ősnemesség egyik legősibb nevét takarta. (Lásd: A vigasztalás testvérei.)

- Lehet keresni vagy tízezret.

- Mi az? Politika?

- Eh, gyerekség! Nucingen báró, tudja, s a szabadalmazott zsivány, egy nő után nyiharász, akit a vincennes-i erdőben látott meg; föl kell neki kutatni, mert meghal a szerelemtől... Tegnap (az inasától tudom) már orvosi tanácskozás volt fölötte... Ma már kihúztam belőle ezer frankot az alatt az ürügy alatt, hogy majd megkeresem a babáját.

És Contenson elmesélte Nucingen és Esther találkozását, hozzátette, hogy a bárótól még újabb adatokat kell beszerezni.

- Ne félj - válaszolt Peyrade - meg fogjuk találni azt a Dulcineát. Mondd meg a bárónak, jöjjön el ma este kocsin a Champs-Élysées-re, a Gabriel sugárút és a Marigny sétány kereszteződéséhez.

Peyrade kituszkolta Contensont és bekopogtatott leányához, mert kopognia kellett hogy bebocsátást nyerjen. Vidáman lépett be, mert a véletlen módot adott rá, hogy végre olyan helyzetbe jusson, amilyen után vágyódott. Egy jó Voltaire-székbe vetette magát és homlokon csókolva leányát, így szólt hozzá:

- Játsszál valamit nekem!

Lydie eljátszotta Beethoven egyik zongoraszonátáját.

- Szépen játszottad, galambocskám - szólt az apa, térdére ültetve leányát. - Tudod-e, hogy idestova huszonegy esztendősek vagyunk? Férjhez kell menni, mert apuskánk elmúlt hetven esztendős...

- Itt én boldog vagyok - felelt a leány.

- Csak engem szeretsz? Ezt a csúf, öreg apádat? - kérdezte Peyrade.

- De hát kit szeressek?

- Nálad maradok estebédre, angyalkám, szólj Kattnak. Azt tervezem, hogy másképpen fogunk berendezkedni. Állást fogadok el és keresek neked egy hozzád való férjet... valamilyen derék fiatalembert, akiben van tehetség, és akire egyszer majd büszke lehetsz.

- Eddig még csak egyet láttam, aki kedvemre való férj lenne...

- Már láttál egyet?...

- Igen, a Tuileriákban - felelt Lydie. - Elment előttünk, karonfogva Sérizy grófnővel.

- A neve?

- Lucien de Rubempré... Egy hárs alatt ültem Katt-tal és nem gondoltam semmire. Mellettem két hölgy ült, az egyik azt mondta a másiknak: "Ez itt Sérizy grófné és a szép Lucien de Rubempré." Ránéztem a párra, a két hölgy is őket nézte. "Ó, drágám - szólt a másik hölgy - vannak nagyon boldog nők a világon. Ennek itt mindent elnéznek, mivel Ronquerolles-nak született, és a férje hatalmon van." - "Csakhogy, szívem - felelt az előbbi - Lucien nagyon sokba kerül..." Mit értett az alatt, apuskám?

- Ezek butaságok, aminőket társaságbeli emberek szoktak fecsegni - felelt Peyrade a lányának kedélyes hangon. - Lehet, hogy politikai eseményekre céloztak.

- Nos hát, kérdeztél, feleltem. Ha férjhez akarsz adni, keress olyan férjet nekem, aki hasonlít ehhez az ifjúhoz...

- Leányom - felelt az apa - férfinál a szépség nem mindig a jóság jele. Jó külsejű ifjú emberek életük kezdetén semmi nehézségre nem akadnak, nem fejtik ki képességeiket, a világ előzékenysége folytán elromlanak és utóbb keserves kamatokat kell fizetniük a helyzetükért!... Olyant szeretnék neked fölkutatni, akit a gazdag és ostoba emberek támogatás és védelem nélkül hagynak...

- Kicsoda az, apám?

- A homályban maradt Tehetség... Sose félj, angyalom, nekem módom van rá, hogy tűvé tegyem egész Párist és teljesítsem ábrándodat azzal, hogy olyan szerető férfit szerezzek neked, aki éppoly szép, mint az a semmiházi fráter, akiről beszéltél, de egyben fényes jövője is van, olyan férfi, akit a sors hírnévre és szerencsére rendelt... Ó, erre nem is gondoltam: kell lenni egy sereg unokaöcsémnek, azok közt majd csak akad, aki méltó lesz hozzád, írok vagy íratok Provence-ba!

Különös véletlen! Épp ebben a pillanatban érkezett Vaucluse megyéből egy fiatalember, félholtan az éhségtől és kimerültségtől és az Olasz Kapun át lépett Páris területére. Unokaöccse volt Canquoëlle apónak és nagybátyja fölkutatására indult. A család nem ismerte e rokon élete sorát, és a családi ábrándképek közt Peyrade mint reménycsillag szerepelt. Azt hitték, milliókkal tért meg az Indiákból! Ilyen dajkamesék ösztökélésére ez az unokaöccs, név szerint Théodose, felfedező útra vállalkozott, meg akarta keresni a csodálatos nagybácsit.

Peyrade, miután pár óra hosszat kiélvezte atyai örömét, kimosott és festett hajjal (a rizspor hozzátartozott a maszkjához), jó vastag, sötétkék, állig begombolt kabátban, fekete köpenybe burkolva, lábán vastagtalpú, durva cipővel, titkos térképpel fölszerelve, lassú léptekkel haladt végig a Gabriel sugárúton, ahol az Élysées-Bourbon-palota kertje előtt vén gyümölcsös kofának öltözve, Contenson lépett eléje.

- Saint-Germain úr - szolt Contenson, álnevén szólítva egykori főnökét - az ön révén ötszáz frankot kerestem. De azért állok itt poszton, hogy megmondjam önnek: az az átkozott báró nem adta ide a pénzt, hanem előbb a prefektúrára hajtatott informálódni.

- Bizonyos, hogy szükségem lesz rád - szólt Peyrade. - Beszélj a hetes, tízes és huszonegyes számú embereinkkel. Az embereket föl fogjuk tudni használni anélkül, hogy a rendőrségen vagy a prefektúrán észrevennék.

Contenson visszatért a kocsihoz, amelyben Nucingen úr Peyrade-ra várakozott.

- Saint-Germain vagyok - szólt a délfrancia a báróhoz, egész a kocsiajtóig kapaszkodva föl.

- Jól fan, száljon pe - felelt a báró és kiszólt a kocsisnak, hogy hajtson a Diadalkapuhoz.

- A prefektúrán volt, báró úr? Nem helyes... Szabad tudnom, mit mondott a prefektus úrnak, és az mit felelt rá? - kérdezte Peyrade.

- Megmondhatja a báró úr, miről van szó, ha már az igazi nevemet tudtára adták?

Mikor a báró szörnyű zsargonban hosszú és bő lére eresztve beszámolt Estherrel való találkozásáról, a kocsi hátulján álló vadász kiáltásáról, és eddigi hiábavaló fáradozásairól, befejezésül elmondta a nála előző napon lefolyt eseményeket, Lucien de Rubempré akaratlan elröppent mosolyát, Bianchon megjegyzését, melyet néhány arszlán is osztott, hogy ugyanis ő azt hiszi, hogy Lucien és a szép ismeretlen közt valami kapcsolat van.

- Hallgasson ide, báró úr. Először is tízezer frankot fog nekem lefizetni a költségekre, önre nézve életbevágó dologról van szó. S mivel az ön élete valóságos üzlet-gyár, semmit sem szabad elmulasztania, hogy azt a nőt megtalálja, Úgy látom, ön fülig szerelmes!...

- Iken, fülik szerelmes fatyok...

- Ha több kell, majd szólok, báró úr - folytatta Peyrade. - Bízzon meg bennem. Nem vagyok afféle közönséges spion, amilyennek talán gondol... 1807-ben az antwerpeni rendőrség főbiztosa voltam, és most, hogy XVIII. Lajos halott, elárulhatom önnek, hogy hét éven át vezettem az ellenrendőrségét... Velem tehát nem szokás alkudni. Meg fogja érteni, báró úr, addig nem csinálhatok költségvetést arról, hogy hány lelkiismeretet kell megvásárolnom, amíg nem tanulmányoztam az ügyet. Legyen nyugodt, célt fogok érni. De ne higgye, hogy holmi pénzösszeggel kielégíthet. Mást fogok kérni jutalmul...

- Önnek annyi, mint semmi.

- Akor jó!

- Ismeri a Keller-családot?

- Natyon is!

- François Keller veje Gondreville grófnak, és ezek ketten tegnap önnél voltak vacsorán.

- Ki asz örtök monta meg eszt önek? - kiáltott a báró. - Anag a Sorsnag mintik jár a szája.

Peyrade fölkacagott. A bankárt furcsa gyanú fogta el inasa iránt e nevetés láttára.

- Gondreville gróf igazán az az ember, aki olyan állást tud nekem szerezni a rendőrségen, amilyenhez kedvem van. Ennek az állásnak a szervezésére vonatkozólag negyvennyolc órán belül memorandumot fog kapni a rendőrprefektus - folytatta Peyrade. - Kérje számomra ezt az állást, kérje meg Gondreville-t, hogy járjon közbe ebben az ügyben, mégpedig minél buzgóbban. Ezzel meghálálhatja azt a szolgálatot, melyet önnek tenni fogok. Nem kérek öntől mást, mint a szavát. Ha megszegné, később valamikor megátkozná azt a napot, amikor megszületett... Hitére mondja Peyrade!

- Pedsületszafamra mek fokog teni minden lehedőd...

- Ha én csak a lehetőt tenném meg önért, az nem lenne elég.

- Jó, hád őszindén rajda lezeg.

- Őszintén... mást nem is akarok - szólt Peyrade - és az őszinteség az egyetlen némileg új ajándék, amivel egymást megörvendeztethetjük.

- Őszindén... - ismételte a báró. - Hol agar leszállani?

- A XVI. Lajos-hídnál.

- A Gamarához! - mondta a báró az inasának, aki a kocsi ajtajához lépett.

- Enyém lesz hád a pájozs ismeredlen - szólt a báró, egyedül maradva a kocsiban.

"Furcsa véletlen! - így szólt magában Peyrade, mialatt visszagyalogolt a Palais-Royalhoz, ahol remélte, hogy megtriplázhatja a tízezer frankot, hogy hozományt adhasson Lydie-nek. - Most tehát ki kell majd kutatnom annak a ficsúrnak a kis ügyeit, aki első pillantásra elcsavarta a leányom fejét. Kétségtelenül ama férfiak közül való, akiknek asszonyfaló szemük van!" - így szólt magában, a saját külön szóhasználatával élve. A saját és Corentin megfigyelései olyan kifejezésre jutottak ebben a nyelvben, mely ugyan nemegyszer erőszakot tett a rendes beszéden, de épp azért energikus és festői volt.

Hazaérve, Nucingen báró ki volt forgatva önmagából. Felesége és háznépe elámult. Ragyogó arccal jelent meg köztük, jókedvű volt.

- Jaj a részvényeseinknek! - szól du Tillet Rastignachoz.

A társaság éppen teánál ült Delphine de Nucingen kis szalonjában, ahogy éppen hazatértek az Operából.

- Iken - válaszolt mosolyogva a báró, aki fölfogta kollegája élcét - ketfem jött üszleteged tsinálni.

- Talán látta már a bájos ismeretlent? - kérdezte Nucingenné.

- Nem - felelt a bankár - csag reméllem, hotj ládni fokom.

- Mikor volt ilyen szerelemben része egy hites feleségnek?... - sóhajtott Nucingenné, némi őszinte, vagy talán tettetett féltékenységgel.

- Ha sikerül megkapnia - súgta a bárónak du Tillet - remélem, meghív minket vele együtt, mert igazán kíváncsi vagyok arra a nőre, aki önt így meg tudta fiatalítani.

- A deremdés tsodája - felelt az öreg bankár.

- Lépre fog menni, mint egy kiskorú tacskó - súgta Rastignac Delphine fülébe...

- Eh mit, keres elég pénzt, hogy...

- Hogy valamicskét, visszaadjon belőle, nemde? - vágott a báróné szavába du Tillet.

Nucingen úgy sétált föl-alá a szalonban, mintha a saját lábában botladoznék.

- Itt a pillanat, amikor kifizettetheti vele az újonnan csinált adósságait - súgta Rastignac du Tillet-nek.

Ugyanebben a pillanatban Carlos reménykedve hagyta el a Taitbout utcát. Azért ment oda, hogy Európának kiadja utolsó intézkedéseit; mert ennek a nőnek jutott a főszerep abban a komédiában, melyet Nucingen báró becsapására eszeltek ki. A spanyolt a boulevard-ig kísérte Lucien, akit erősen nyugtalanított, hogy ezt a félördögöt olyan tökéletes álöltözetben látta maga előtt, hogy még ő is csak a hangjáról tudta fölismerni.

- Hol az ördögben találtál nőt, aki Esthernél is szebb? - kérdezte megrontójától.

- Fiacskám, ilyesmit nem lehet Párisban találni. Ilyen finom arcbőrt nem gyártanak Franciaországban.

- Mondhatom, még most is egész meg vagyok kövülve... Venus Kallipygos termete nem volt ilyen szép! Ezért a nőért a sátánnak el tudná adni az ember a lelkét... De hol szerezted?

- A legszebb nőcske volt Londonban. Féltékenységi rohamában és gintől lerészegedve megölte a szeretőjét. Ez a szerető valami nyomorult fráter volt, a londoni rendőrség örült, hogy megszabadult tőle, és hogy a dolog feledésbe menjen, ezt a teremtést egy időre Párisba küldték... A kis ringyó igen jó nevelést kapott. Miniszter leánya. Franciául úgy beszél, mintha az anyanyelve lenne. Nem tudja és sohasem szabad megtudnia itteni szerepét. Azt mondtuk neki, ha meg fog tetszeni neked, milliókat szerezhet rajtad, de te féltékeny tigris vagy, és ezért az Esther életprogramját szabtuk meg neki.

- De mi lesz, ha a báró inkább őt fogja akarni, mint Esthert?

- Na, helyben vagyunk!... - kiáltott Carlos. - Ma félsz, hogy hátha nem történik meg, aminek tegnap még a gondolata is megrémített! Légy nyugodt! Ez a lány szőke, fehér bőrű és kékszemű. Tökéletes ellentéte a szép zsidónőnek, s egy olyan kiélt frátert, mint Nucingen, csak Esther szeme képes lángra lobbantani. Ördögbe is, nem rejtegethettél egy madárijesztőt! Ha ez a báb eljátszotta szerepét, megbízható egyén kíséretében Rómába vagy Madridba fogom küldeni, ahol nagy hódításai lesznek.

- Minthogy már csak rövid ideig lesz nálunk - szólt Lucien - én visszamegyek hozzá...

- Menj csak, fiam, mulass jól... Még a holnapi nap is a tied. Várok valakit, akit megbíztam, hogy tudja meg, mi történik Nucingen báró házában.

- Kicsoda az?

- A komornyik kedvese. Elvégre állandóan tudnunk kell, mi megy végbe az ellenséges táborban.

Éjfélkor Paccard, Esther vadásza, a Pont des Arts-on találkozott Carlosszal. Ennél a hídnál alkalmasabb hely nincs egész Párisban, ha két ember pár szót akar váltani úgy, hogy senki se hallja. Mialatt beszélgettek, a vadász egyik irányba nézett, mialatt gazdája az ellenkező irányba kémlelt.

- A báró ma délután négy és öt között a rendőrprefektúrán járt - jelentette a vadász. - Ma este pedig azzal dicsekedett, hogy meg fogja találni azt a nőt, akit a vincennes-i erdőben látott, ígéretet kapott rá!

- Figyeltetni fognak bennünket - szólt Carlos. - De kivel?

- Egy ízben már Louchard-t, a hitelezők rendőrét használták föl ilyen célra.

- Ez gyerekjáték lenne - válaszolt Carlos.

- Csak a közbiztonsági őrségtől és a bűnügyi rendőrségtől kell tartanunk; amíg azok nem mozdulnak, mi bátran mozoghatunk...

- Még valamit...

- Nos?

- A Bilincs-szövetség... Találkoztam tegnap Lapouraille barátunkkal... Hidegre tett egy családot és ötvenezer frankot zsebelt be... aranyban.

- Le fogják fülelni - szólt Collin Jakab. - Ez a Boucher utcai gyilkosság.

- Mi a mai parancs? - kérdezte Paccard olyan alázatos, hódolatteljes képpel, amilyent egy marsall vághatott, midőn XVIII. Lajostól átvette a napiparancsot.

- Minden este tíz órakor sebes vágtában kihajtok a vincennes-i, meudoni vagy a Ville d'Avray-i erdőkbe. Ha valaki megfigyel és követ, hagyj magaddal beszélni, légy közlékeny, barátságos, megvesztegethető. Beszélj Rubempré féltékenységéről, mondd, hogy őrülten szerelmes a "nagyságos asszony"-ba s főleg nem akarja, hogy a társaságban megtudják, hogy ilyen kedvese van...

- Elég. Fegyvert vigyek magammal?

- Semmi szín alatt! - kiáltott élénken Carlos. - Fegyvert! Mire jó az? Csak bajt csinál. Semmi esetre se használd a vadászkésedet. Mikor a legerősebb embernek is eltörheted a lábát azzal a fogással, amelyet mutattam, ha három fölfegyverzett porkolábbal is szembeszállhatsz, úgy, hogy kettejüket föltétlen bizonyossággal leütheted, mielőtt oldalfegyvert ránthatnának - mitől félsz akkor? Nincs fütykösöd?

- Igaz! - szólt a vadász.

Paccard, álnevein Öreg csont, Jó pipa és Nehadd, acélizmú, vasmarkú férfi, olaszos pofaszakállal, művészies hajzattal és a Contensonéhoz hasonló sápadt, merev arccal, véka alatt tartotta az indulatát és olyan ezreddobos-termettel dicsekedhetett, mely lehetetlenné tett minden gyanút. Egy Poissyból vagy Melunból megugrott fegyencben nincs meg az ő komoly nyeglesége és tetszelgő önérzete. Mint a fegyház Harun-al-Rasidjának hűséges Dzsafárja, ugyanolyan baráti csodálattal adózott neki, mint Peyrade Corentinnek. Ez a hórihorgas, beesett mellű, csupa csont és bőr ember, szörnyű komolyan járt, két hosszú lábán lépkedve. Valahányszor a jobb lába mozdult, jobb szeme a tolvajok és kémek higgadt fürgeségével vizsgálgatta a környezetét. Bal szeme utánozta a jobbat. Egyet lépett, egyet nézett. Szikár, mozgékony tagjaival, mindenkor mindenre kész elszántságával - mint Jacques mondotta - tökéletes lett volna, ha nincs egy intim ellensége, a hősök itala, vagyis a pálinka, mert egyébként a legnagyobb mértékben megvoltak benne azok a képességek, melyekre szüksége van annak, aki hadilábon áll a társadalommal. De a mesternek sikerült rászoktatnia tanítványát, hogy énjének csak egy részét engedje át a tűznek, vagyis csak este igyék. Paccard, ha hazament, kéjjel nyakalta a folyékony aranyat, amit egy ragyás, nagyhasú danzigi lány töltögetett neki.

- Nyitva fogjuk tartani a szemünket - szólt Paccard, azzal föltette pompás tollas kalapját és üdvözölte azt, akit főtisztelendő atyának szólított.

Ezek az események odáig érlelték a helyzetet, hogy azok az emberek, akik, ki-ki a maga szférájában, oly erősek voltak: Jacques Collin, Peyrade és Corentin egy és ugyanazon a porondon olyan harcba keveredtek, melyben mindegyik kifejthette a képességeit, s amelyben ki-ki a maga szenvedélyéért vagy érdekéért küzdött. Ezekről a rettentő csatákról senki semmit sem tud, de annyi tehetség, gyűlölet, ingerültség, támadás és ellentámadás, annyi bátorság és furfang pazarlódik el bennük, amennyi elegendő lenne egy hatalmas vagyon szerzéséhez. Emberek és eszközök mind titokban működtek Peyrade oldalán. Barátja, Corentin támogatta őt az egész hadjáratban, mely különben semmi volt nekik. Ezért hallgat is a krónika erről a dologról, mint ahogy hallgat igen sok forradalom valóságos okairól.

De lássuk az eredményt:

Öt nappal Nucingen bárónak Peyrade-dal való találkozása után egy reggel egy ötven év körüli férfi szállt ki pompás homokfutójából, inasának dobva a gyeplőt. Arcán az az ólmos sápadtság ült, amely a diplomata társaságban töltött élettől származik, elegáns kék szövetruhájában úgy lépett fel, mint valami miniszter. Az előcsarnokban ülő komornyiktól, aki hajlongva nyitotta ki előtte a pazar üveges ajtót, megkérdezte, lehet-e beszélni Nucingen báróval?

- Becses nevét?... - kérdezte az inas.

- Mondja csak a báró úrnak, hogy a Gabriel sugárútról jövök - felelt Corentin. - Ha vendégek vannak, akkor vigyázzon, ki ne mondja hangosan ezt a nevet, mert a gazdája ki találja lökni.

Kis idő múlva visszajött a komornyik és a belső szobákon át a báró dolgozószobája felé vezette Corentint.

Corentin kifürkészhetetlen pillantást váltott a báróval. Illendően üdvözölték egymást.

- Báró úr - szólt Corentin - Peyrade nevében jövök.

- Jól fan - mondta a báró, azzal fölállt, hogy mindkét ajtót elreteszelje.

- Rubempré úr kedvese a Taitbout utcában. Bellefeuille kisasszony egykori lakásában lakik, akivel régebben Granville úrnak, a főállamügyésznek volt tartós viszonya.

- Ah, ily göszel hoszám! - kiáltott a báró. - Muladsákos!

- Nem csodálom, hogy báró úr őrülésig szerelmes ebbe a pompás teremtésbe - felelt Corentin - magam is gyönyörködtem benne. Lucien annyira féltékeny erre a leányra, hogy megtiltja neki, hogy mutatkozzék. És a lány is nagyon szereti őt, mert négy év alatt, amióta Bellefeuille kisasszony helyén és bútorai közt lakik, sem a szomszédok, sem a portás, sem a lakók egy pillanatra sem látták. A kicsike csak éjszaka jár sétakocsikázni. Ha elmegy hazulról, a kocsiajtó függönyei le vannak bocsátva, és őnagysága arcát fátyol borítja. Lucien nem csupán féltékenység okából rejtegeti ezt a nőt. Clotilde de Grandlieu a jövendőbelije, és ez idő szerint Sérizyné kegyeiben sütkérezik. Természetesen éppúgy ragaszkodik a dísz-kedveséhez, mint a menyasszonyához. Báró úr tehát ura a szituációnak, mert Lucien föl fogja áldozni szerelmét érdekeinek és hiúságának. Báró úr gazdag, valószínűleg utolsó szerelmi boldogságáról van szó, ne sajnálja hát a pénzt. A kisasszony komornája révén célt fog érni. Adjon neki vagy tízezer frankot, akkor el fogja önt rejteni úrnője hálószobájában. Önnek igazán megéri.

Nincs az a szónoki figura, amely festeni tudná Corentin éles, lüktető, parancsoló beszédmódját. A báró észrevette és csodálkozást árult el. Mozdulatlan arcán olyan kifejezés jelent meg, melyet már rég letiltott érzéketlen arcáról.

- Azért jövök, hogy ötezer frankot kérjek Peyrade barátom számára, aki elvesztett valahol öt bankjegyet azokból, amiket öntől kapott... Kis baleset! - folytatta Corentin a legparancsolóbb hangon. - Peyrade sokkal jobban ismeri az ő Párisát, semhogy vállalná a hirdetési költségeket, és épp ezért a báró úrra számít. De nem ez a legfontosabb - szólt Corentin, olyan hangon javítva ki magát, mely a pénzkérdést minden jelentőségétől megfosztotta. - Ha öreg napjait nem akarja búbánatban leélni, szerezze meg Peyrade-nak azt az állást, amelyet öntől kért. Könnyen megszerezheti. Az országos rendőrség legfőbb vezetője tudtommal tegnap jelentést kapott erről az ügyről. Elég, ha Gondreville beszél róla a rendőrfőnökkel. Nos hát, ön súgja meg Gondreville grófnak, hogy azok közül kell valakit lekötelezni, akik őt a de Simeuse uraktól megszabadították. Akkor majd megmozdul.

- Id fan, teség! - szólt a báró, azzal elővett öt darab ezer frankos bankjegyet és átadta Corentinnek.

- A komorna jó barátságban van egy Paccard nevű hórihorgas vadásszal. Ez a Provence utcában lakik egy kocsigyártónál és beszegődik vadásznak bárkihez, aki játssza a nagyurat. Madame de Bogseck komornájához megtalálja az utat Paccard-on keresztül. Ez a nagy piemonti lókötő nagyon szereti az itókát.

Ez az elegánsan, mintegy utóiratként odavetett felvilágosítás nyilván elismervény akart lenni az ötezer frankról. A báró azon törte a fejét, micsoda náció lehet ez a Corentin. Az esze megsúgta, hogy inkább a spionok főnöke az, akit maga előtt lát, mint közönséges spion. De azért Corentint mégis úgy nézte, mint a régész az olyan feliratot, amelyből a betűknek legalábbis háromnegyede hiányzik.

- Mit a nefe a gomornánag? - kérdezte.

- Eugénie - felelt Corentin, azzal köszönt a bárónak és távozott.

Nucingen báró túláradó örömében otthagyta az üzleteit, az irodáit és boldog lázban ment föl a lakásába, mint egy húszéves ifjú, aki gondolatban előre kiélvezi első találkáját első kedvesével. Otthon magához vette magánpénztárának egész tartalmát, akkora summát, amivel egy falu népét boldoggá lehetne tenni: ötvenötezer frankot, és begyömöszölte a zsebébe. Mert a milliomosok pazarlása csak a pénzszomjukkal hasonlítható össze. Mihelyt valami szeszélyről vagy szenvedélyről van szó, az ilyen krőzusnak a pénz nem számít. Persze nehezebb is szeszélyre szert tenniök, mint aranyra. Az élvezet a legnagyobb ritkaságszámba megy jóllakott életükben, mely tele van a nagy spekulációkból származó izgalmakkal, csakhogy az ilyen szikkadt lelkek már azok iránt is el vannak fásulva. Csak egy példát: Egyik leggazdagabb párisi tőkés, aki egyébként különcködéséről ismeretes, egy napon gyönyörű szép kis munkáslánnyal találkozik a boulevard-on. Anyjának felügyelete alatt mendegélt a grizett, karonfogva egy kétes öltözetű, csípőjét gigerlisen riszáló ficsúrral. A milliomos egy szempillantás alatt beleszeret ebbe a párisi leányba. Hazáig kíséri és bemegy utána. Elmondatja az életét, melyben táncmulatságok váltakoznak koplalással, színházbajárás nehéz munkával. Érdeklődést mutat iránta és egy ötgarasos pénzdarab alatt öt darab ezresbankót hagy: e nagylelkűség mélyén gyalázat rejlik. Másnap beállít Braschon, a híres lakásdíszítő, hogy fölvegye a grizett rendeléseit. Berendezi a lakást, amelyet a lány maga választott magának és fölszámít vagy húszezer frankot. A munkáslány fantasztikus reménységekben ringatózik: tisztességgel fölöltözteti édesanyját és abban bizakodik, hogy egykori kedvesét állásba tudja juttatni egy biztosító társaságnál. Vár... egy napig, két napig. Azután egy hétig... kettőig. Kötelességének tartja, hogy hű maradjon, adósságokba veri magát. A tőkés, akinek időközben Hollandiába kellett utaznia, elfeledkezik a varrólányról. Egyetlenegyszer sem megy el a paradicsomba, ahová a lányt átplántálta, s ahonnan ez olyan mélyre zuhan vissza ismét, amilyen mélyre Párisban csak zuhanni lehet. Nucingen nem volt kártyás, nem volt művészetpártoló, Nucingennek nem voltak szeszélyei: tehát múlhatatlanul szerelembe esett Esther iránt, azzal az elvakultsággal, amelyre Carlos Herrera eleve számított.

Reggeli után a báró behívta inasát és megparancsolta neki, menjen a Taitbout utcába és kérje meg Eugénie kisasszonyt, őnagysága komornáját, legyen szíves őt fontos ügyben az irodájában fölkeresni.

- Ite feszeted - tette hozzá - mekgéret, fáratjon föl a szopámpa és mekmontod negi, hoty mekcsinálhadja a szerencséjéd.

Georges-nak nagy nehezen sikerült Európa-Eugénie-t rávenni, hogy vele menjen. A nagyságos asszony, mint mondotta, sohasem engedi el hazulról. Állásával játszik, és így tovább. Ezért aztán Georges egekig magasztalta saját magát a báró előtt, aki tíz aranyat nyomott a markába.

- Ha a nagyságos asszony ma nem viszi magával kocsikázni - szólt Georges a gazdájához, akinek úgy ragyogott a szeme, mint a kárbunkulus - akkor a komorna tíz óra tájt itt lesz.

- Jol fan. Gilencgor pejöz, hoty fölöldözdes és mekfésülj. Merd a lehedő lekjop szinpen akarog földünni. Aszt hiszem, el fokog judni a zeretőm elé, faty petik a bénsz nem asz, ami...

Délben tizenkét órától egyig a haját és szakállát föstötte a báró. Este kilenc órakor még vacsora előtt megfürdött, aztán kiöltözködött, mint valami vőlegény. Bőven használt illatszert és pipereholmikat. Nucingen báróné, mikor erről az átváltozásról hallott, nem állhatta meg, hogy meg ne látogassa férjét.

- Szent Isten! - szólt - micsoda nevetséges alak!.. Kössön legalább fekete selyemnyakkendőt, ne azt a fehéret, hiszen az még erősebbnek mutatja az oldalszakállát. Aztán meg ez empire divat, vén trotykosok viselik. Úgy öltözködik, mint valami nyugalmazott parlamenti tanácsos. Ugyan, tegye le a gyémánt mellgombjait, darabja százezer frankot ér. Az a nőruhás majom még el találja kérni, és maga nem tagadhatja meg tőle. Ha már egy amolyan nőnek akarja ajándékozni, akassza inkább az én fülembe.

A szegény bankár, aki átlátta e megjegyzések helyességét, savanyú ábrázattal ugyan, de szót fogadott a feleségének.

- Nefedsékes! Nefedsékes! Én sohasem montam makára, holy nefedsékes, ha kitsibde makád a gis Rastignac getféérd.

- Remélem is, hogy sohasem talált még nevetségesnek. Olyan asszony vagyok én, aki efféle helyesírási hibákat követ el az öltözködésében? Forduljon meg, hadd lám! Gombolja be végig a kabátját, úgy, mint Maufrigneuse herceg szokta, és csak a két legfelső gombot hagyja nyitva. Szóval próbálja megfiatalítani magát!

- Nagyságos úr - szólt Georges - itt van Eugénie kisasszony.

- Ék önel, getfesem... - búcsúzott nejétől a báró. Kikísérte egész lakosztálya küszöbéig. Meg akart bizonyosodni, hogy nem hallgathatja ki a beszélgetést.

Mikor visszajött, kézen fogta Eugénie-t és némi gúnyos reverenciával vezette be a szobájába.

- Ládja, lelgem, makánag zerentséje fan, merd a föltgeregsék lekszep asszonjánag a zolkáladápan állhad. Kéz a zerentséje, ha szófal és teddel asz értegempen fok tolkoszni.

- Ezt tízezer frankért se tenném meg - kiáltott fel Európa. - Gondolja meg, báró úr, hogy elsősorban tisztességes lány vagyok...

- Hizen jól mekfiszedem a tizdesékét. Esz asz, amid asz üszledi filákpan guriószumnag montung.

- De ezzel nincs vége - szólt Európa. - Ha a nagyságos úr nem fog tetszeni a nagyságos asszonynak, ami nagyon lehet, akkor megharagszik és elkerget... Az állásom évi ezer frankot jövedelmez.

- Esz huzeszer frangnag felel mek. Ha eszt a tőgéd makánag atom, akor semid sem feszid.

- Ejha, kövér papus, ha ilyen húrokat penget, az már aztán egész más! - szólt Európa. - Hol a pénz?

- Id fan - felelt a báró, egyenként leolvasva a bankjegyeket. Figyelte Európát, akinek a szeme minden egyes bankóra fölcsillant, elárulva mohóságát. A bárónak több se kellett.

- Ezzel megfizeti az állást; de hol marad a becsület és a lelkiismeret... - kérdezte Európa, fölszegve vásott arcát és félig komoly, félig bohókás pillantást vetve a báróra.

- A lelgiismered nem ér annyid, mind asz állás. Te montjug, letyen öteszer frang - és további öt bankjegyet tett a többihez.

- Nem! Húszezret a lelkiismeretért és ötöt az állásért, ha elveszítem.

- Amind dedzig - mondta a báró és odaadta az öt ezrest. - Te csag uty zereszhedi mek, ha éjjel, migor asz aszonja alzig, elrejd enkemed a hálószopájápan...

- Ha biztosít róla, hogy senkinek el nem árul, kész vagyok rá. De jól vigyázzon: a nagyságos asszony erős, mint egy török, és bolondulásig szereti Rubempré urat. És ha egymilliót adna neki, akkor sem lenne képes rá, hogy megcsalja!... Csacsiság, de ő már ilyen, amikor szerelmes. Rosszabb egy tisztességes asszonynál. Ha a nagyságos úrral együtt az erdőbe kocsikáznak, utána az úr ritkán marad nála. Ma este kikocsiznak, így hát elbújtathatom önt az én szobámba. Ha a nagyságos asszony egyedül jön haza, akkor bemegyek önért, bevezetem a szalonba és a hálószoba-ajtót nem fogom bezárni. A többi... no, igen, a többi az ön dolga... Legyen készen.

- A zalonpan mekgapod a huszonödeszer frangod... készpénszpen.

- Á! - szólt Európa. - Hát ennyire bizalmatlan? Bocsásson meg...

- Lesz mék elék algalmat, hoty mekgopasszál... Majt ha göszelepről mekismergethedünk.

- Jó, legyen éjfélkor a Taitbout utcában. De akkor tegyen zsebre harmincezer frankot. Egy komorna becsülete, akárcsak a fiáker, éjfél után jóval drágább.

- Előfityászadból, ety pangudalfányd fokog atni neget...

- Nem, nem - szólt Európa. - Bankjegyek legyenek, különben fuccs az egész...

Hajnali egy órakor Nucingen báró, akit Európa a padláson levő hálókamrájába bújtatott el, végigszenvedte egy kalandvadász férfi minden gyötrelmét. Reszketett, a láz a fogát vacogtatta, s a feje minden pillanatban meg akart repedni, mint egy túlfűtött gőzkazán.

- Amid ot lelgilek ádéldem, ota nem atnám szászeszer dallérérd - mondotta később du Tillet-nek, mikor elbeszélte neki ezt a kalandját.

Fülelt minden kis zajra, ami az utcán volt, és két órakor már imádottja kocsiját hallotta robogni a boulevard felől. Mikor a nagy kapu recsegve kitárult, oly erősen vert a szíve, hogy meglibbentette a mellénye selymét: Most hát viszont fogja látni Esther mennyei, égő piros orcáját!... Szíve mélyéig hatolt a kocsifölhágó csikorgása és az ajtó becsapódása. E fölséges pillanat közeledte jobban fölizgatta, mintha az egész vagyona forgott volna kockán.

"Hej! - kiáltott magában. - Esz aszdán asz éled! Sog is negem! Nem leszeg gébes semmire!"

- A nagyságos asszony egyedül van, tessék lejönni - súgta Európa, aki megjelent a küszöbön. - De hallja-e, ne csapjon lármát, maga kövér elefánt!

- Göjér elefánd! - ismételte nevetve a báró és úgy lépkedett, mintha izzó vasrudakon járna.

Európa elöl ment, kezében gyertyatartóval.

- Nesze, olfast ád - szólt a báró, mihelyt a szalonba értek, odanyújtva Európának a bankjegyeket. Európa komoly arccal vette át a harminc darab ezrest és mikor kiment, rázárta a báróra az ajtót.

Nucingen rögtön bement a hálószobába, ahol ott találta a szép angol misst, aki így szólt hozzá:

- Te vagy az, Lucien?

- Nem, széb gitsim... - súgta a báró, de nem fejezte be mondatát.

Kővé váltan állt meg, meglátva a nőt, aki épp ellentéte volt Esthernek: szőke, holott ő feketét várt; törékeny, holott ő erősnek hitte; szende angolországi éj ott, ahol Arábia napja perzselt.

- Jaj! Kicsoda ön?... Hogy kerül ide?... Mit akar itt?... - riadt föl a miss, azzal megrántotta a csengőt, de az nem szólalt meg.

- Pegödözdem minten tsenkőd; te ne féljen, már metyeg is - mondta a báró. - Harminceszer frang füstpe mend. Ketyed a Ribempré úr zeredője?

- Némileg, kis öreg - felelt az angol hölgy, akinek nyelvén jól pergett a francia szó. - De gicsota maka? - kérdezte, utánozva Nucingen beszédmódját.

- Ety úr, aki alabosan peukrod.

- Hád asz peukrás, ha asz emper ety szép nőpe ukrig? - enyelgett a hölgy.

- Enketye mek, holy ety égszerd kültyek getyetneg, hoty emlége letyen Nisinken páródól.

- Nints zerentsém ismerni!... - szólt a hölgy és kacagott, mint egy bolond. - Hanem az ékszert ölömmel fogadom, kövér betörőm.

- Mek fokja ismerni! Atyé, széb hölty! Getyet királynag faló falad, te én tsag ety szekény pangár fatyog, agi már elmuld hadfan éfezs és getyet mekdanitod enkemed ama nő gifálózsákára, ágid imátog. Merd mennyei zébséke sem duta felem őd elfelejtedni...

- Lám, esz széb montázs fold - válaszolt az angol miss.

- Nem olyan széb, mind ági insbirálda...

- Beszélt valami harmincezer frankról... Kinek adta?

- Annak a maka semmiházi gomornájánag!

Az angol hölgy kiáltott, Európa nem volt messze.

- Ó! - kiáltott Európa - a nagyságos asszony szobájában egy úr, aki nem a nagyságos úr... Szörnyűség!

- Adott magának harmincezer frankot, amiért ide bevezette?

- Nem, asszonyom, annyit nem érünk meg ketten együttvéve sem.

És Európa oly erélyesen kezdett segítségért kiabálni, hogy a bankár ijedtében az ajtóhoz szaladt, ahonnét Európa legurította a lépcsőn...

- Vén gazember! - kiabált utána. - Bevádoltál az úrnőmnél! No, megállj!.. Tolvaj! Tolvaj!

A szerelmes báró kétségbe volt esve, de még ép bőrrel jutott el a kocsijáig, amely a boulevard-on várt rá. De most már nem tudta, milyen spionra bízza rá magát.

- Talán csak nem akarja elvenni a keresetemet? - pattogott Európa, úgy rontva be az angol misshez, mint egy fúria.

- Nem ismerem a francia szokásokat - válaszolt a miss.

- Jegyezze meg, hogy elég egy szót szólnom a nagyságos úrnak, holnap úgy kidobja a naccságát, mint a pinty - szemtelenkedett Európa.

- Ádgoszod gomorna - szitkozódott a báró, mikor az inasa természetszerűleg megkérdezte, hogy mulatott. - Harminceszer franggal mekfákod... Te makam fatyog asz oga, natyon is asz oga fatyog!

- Eszerint a nagyságos úr hiába csípte ki magát? A kutyafáját! Nem ajánlom, hogy csak úgy vaktában szedje azokat a pasztillákat.

- Sors, otafatyog a gédzsékpeesésdől... Fászog... Jék fan a szifem görül... Ezder fold - Ezder nincs, parádom!

Georges mindig barátja volt a gazdájának, ha ez bajban volt.

Harmadnapra e jelenet után - melyet a huncut kis Európa sokkal mulatságosabban játszott el, semmint szavakkal el lehetne mondani - Carlos kettesben reggelizett Luciennel.

- Fiam, sem a rendőrség, sem más nem szabad hogy beleártsa magát a dolgainkba - szólt halkan a spanyol, miközben szivarra gyújtott a Lucien szivarján. - Az nem egészséges dolog. Találtam egy veszedelmes, de csalhatatlan eszközt, hogy megjuhászítsuk a bárót és kopóit. Te el fogsz menni Sérizynéhez és nagyon kedves leszel hozzá. Beszélgetés közben elmondod neki, hogy Rastignac úrnak, aki már régóta betelt Nucingennével, szívességből elefántolsz, hogy titokban szeretőt tarthasson. Mondd el, hogy Nucingen halálosan szerelmes a nőbe, akit Rastignac rejteget (ezen mulatni fog), és most fejébe vette, hogy a rendőrséggel utánad nyomoztat, holott te teljesen ártatlan vagy földid kicsapongásaiban, sőt érdekeidet Grandlieu-éknél veszélyezteti ez a bonyodalom. Meg fogod kérni a grófnét, a rendőrfőnökségnél szerezze meg számodra a férje protekcióját, aki államminiszter. Ha annyira leszel, hogy ott állasz a rendőrprefektus úr előtt, majd tégy panaszt, de olyan hangon, mint egy politikus, aki nemsokára belekerül az állam hatalmas gépezetébe, mint annak egyik legfontosabb alkatrésze. Államférfi létedre méltányolni fogod a rendőrséget, és meg fogod csodálni, beleértve a prefektust. A legszebb gép is néha olajpecséteket ejt, vagy fröcsköl - fogod mondani. Csak módjával fortyanj föl. Nem neheztelsz a prefektus úrra. Isten ments; de jóakaratúlag inted őt, hogy tartsa szemmel az embereit, és sajnálkozol rajta, hogy össze kell szidnia őket. Minél tartózkodóbb és úriasabb a föllépésed, annál dühösebben fog ráripakodni a prefektus a hivatalnokaira. Akkor nyugtunk lesz és visszahozhatjuk Esthert, aki már bőgni fog, mint a dámvad az erdőben.

Akkoriban egy volt bíró töltötte be a prefektusi állást. Volt bírákból túlságos fiatal rendőrprefektusok válnak. Teleszívták magukat törvényességgel, folyton paragrafusokon lovagolnak. A kezük nem eléggé ügyes, ha kritikus helyzetben saját belátásuk szerint kell dönteniök; mert a prefektúrának gyakran olyanformán kell eljárnia, mint a tűzoltónak munkában. Az Államtanács alelnöke előtt a prefektus a rendőrségnek több hátrányát ismerte be, mint amennyi valójában volt. Panaszkodott a visszaélések miatt és megemlékezett Nucingen báró látogatásáról, aki fölkereste, hogy fölvilágosítást kérjen Peyrade felől. A prefektus megígérte, hogy meg fogja torolni alkalmazottainak hatásköri túllépéseit, megköszönte Luciennek, hogy egyenest hozzá fordult és hallgatást ígért. Amellett olyan arcot vágott, mintha tisztán látná az egész cselszövényt. Az államminiszter és a prefektus szép szavakat váltottak az egyéni szabadságról és a magánlakás sérthetetlenségéről. Sérizy úr még megjegyezte, hogy ha a királyság érdekei néha leplezett törvényszegést követelnek is meg, a bűn vagy hiba ott kezdődik, amikor az állam ezekkel az eszközökkel magánérdekekhez nyúl.

Mikor Peyrade másnap reggel kedvenc kávéházába ment, hogy gyönyörködjék a derék polgárok látásában, mint ahogy a művész gyönyörködik a virágok növekedésében, az utcán egy polgári ruhás zsandár szólította meg:

- Épp önhöz akartam menni - súgta a fülébe. - Parancsom van, hogy a prefektúrára vigyem.

Peyrade megállított egy fiákert és egy szó megjegyzés nélkül a zsandárral együtt beszállt.

A rendőrprefektus úgy kezelte Peyrade-ot, mint egy utolsó fegyházporkolábot, mialatt föl-alá sétált vele a prefektúra kis kertjében, amely ebben az időben az Orfèvre rakpart mentén volt.

- Nem ok nélkül távolították el önt 1809-ben a hatóság szolgálatából... Tudja-e, minek tesz ki bennünket és saját magát is?

A megrovás villámcsapással végződött. A prefektus ridegen tudtára adta szegény Peyrade-nak, hogy nemcsak megvonja tőle az évi kegydíjat, hanem még külön rendőri felügyelet alá is helyezi. Az aggastyán a világ legnyugodtabb ábrázatával fogadta ezt a hideg zuhanyt. Semmi sem lehet oly mozdulatlan és közömbös, mint egy villámsújtott ember. Peyrade egész vagyona elúszott a játékon. Lydie atyja számított az állására, és íme most, Corentin barátjának könyöradományaitól eltekintve, itt állott fillér nélkül.

- Magam is rendőrprefektus voltam, tökéletesen igazat adok önnek - szólt az aggastyán nyugodtan a főhivatalnoknak, aki bírói méltóságot pózolt és hátrahőkölt. - Világért sem akarok mentegetőzni, de engedje meg, hogy figyelmeztessem arra, hogy engem nem ismer - folytatta Peyrade, ravaszul odakacsintva a prefektusra. - Szavai túl kemények, ha a hollandiai rendőrség volt főbiztosának szólnak, egy közönséges rendőrkémnek viszont nem eléggé szigorúak... Csakhogy, prefektus uram - tette hozzá Peyrade kis szünet után, látva, hogy a prefektus nem felel - ne felejtse el, amit most lesz szerencsém önnek mondani. Anélkül, hogy a legkevésbé is bele akarnék avatkozni az önök rendőrségébe, vagy hogy magamat igazolni próbálnám: önnek lesz alkalma tapasztalni, hogy ebben az ügyben van valaki, aki hoppon marad. E pillanatban csekélységem a rászedett. De később rá fog jönni, hogy ön volt az.

És elköszönt a prefektustól, aki tűnődő arccal leplezte megdöbbenését. Letörten ment haza, jéghideg düh fogta el Nucingen báró iránt. Csakis ez az otromba pénzeszsák árulhatott el egy titkot, amelyet rajta kívül csak Contenson, Peyrade és Corentin tudott. Az aggastyán azzal vádolta a bankárt, hogy miután elérte célját, ki akar bújni a fizetség alól. Egyetlen beszélgetés elegendő volt, hogy rájöjjön ennek a bankárnak páratlan agyafúrtságára.

"Le akar számolni mindenkivel, még mivelünk is. De én megbosszulom magam - mondta magában a derék ember. - Még soha semmit nem kértem Corentintól, de most megkérem, hogy segítsen bosszút állni ezen a korlátolt pénzes-zsákon. Megállj, kutya báró, majd meglátod, milyen fával fűtök én, ha majd egy reggel megbecstelenítve találod a leányodat!... De szereti-e vajon a leányát?"

Ez a katasztrófa az aggastyán minden reménységét fölborította. Azon az estén tíz esztendőt öregedett. Mikor Corentinnel beszélt, panaszait könnyeivel vegyítette. Sírt, mert látta, hogy szomorú jövőt fog hagyni leányára, akit bálványozott.

- Kezünkbe fogjuk venni ezt az ügyet - szólt Corentin. - Először is meg kell állapítani, vajon a báró volt-e a följelentő. Óvatosak voltunk-e, midőn Gondreville-re támaszkodtunk? Ez a vén betyár túl sokat köszönhet nekünk, semhogy kísérletet ne tenne, hogy túljárjon az eszünkön. Azért szemmel tartatom a vejét is, azt a Kellert. A politikában tapasztalatlan szamár és képes rá, hogy részt vegyen olyan összeesküvésben, mely az idősebb ág megbuktatására s a fiatalabbik ág uralomra juttatására törekszik... Holnap megtudom, mi történik Nucingennél, látta-e a kedvesét, és hogy honnan rángatják ezt a pórázt... Ne csüggedj el. Először is a prefektus nem marad sokáig az állásában... A kor méhe forradalmakkal terhes, és a forradalom a mi zavarosunk, amelyben halászni lehet.

Az utcáról sajátságos füttyszó hangzott fel.

- Ez Contenson - szólt Peyrade, gyertyát állítva az ablakba - s van valami, ami a személyemet érinti.

Pillanat múlva megjelent Contenson a rendőrség e két furcsa manója előtt, akikben nemtőit tisztelte.

- Mi újság? - kérdezte Corentin.

- Nagy újság van! A Száztizenháromból jövök, ahol mindenemet elvesztettem. Kit látok a folyosón?... Georges-ot! Ezt a fickót elkergette a báró, mivel spiclinek tartotta.

- Tessék, ez az eredménye egy akaratlan mosolyomnak - szólt Peyrade.

- Ó, mennyi bajt láttam már életemben egy-egy futó mosolyból! - szólt Corentin.

- Nem is számítva ama bajokat, melyek egy korbácsütéstől származhatnak - szólt Peyrade, a Simeuse-ügyre célozva. (Lásd: Egy homályos ügy.) - De halljuk Contensont, mi történt?

- Elmondom: Georges-nak megeredt a nyelve, miután biztatásomra tömérdek kupica színes gugyit hozatott, amitől berúgott. Magam is olyan lehetek, mint egy lombik. Elfecsegte, hogy a mi bárónk, miután teleette magát hárem-pasztillákkal, elment a Taitbout utcába. Ott találta azt a szép hölgyet, akit ismertek. De őrült hecc! Az angol dáma nem az ő "pájozs izsmeredlen"-je... És leszurkolt harmincezer frankot, hogy megvesztegesse a nő komornáját... A hülye azt hiszi magáról, hogy nagy ember, mert kis dolgokat meg tud csinálni óriási tőkével. Fordítsd visszájára a tételt és megkapod a problémát, melyet a lángész játszva old meg. A báró siralmas állapotban került haza. Másnap azt mondja neki Georges, aki akarta adni a becsületes fiút: "Minek hallgat a nagyságos úr olyan akasztófavirágokra? Ha a nagyságos úr rám bízná magát, én megtalálnám azt az ismeretlen hölgyet, elég nekem a személyleírás, amit a báró úrtól kaptam. Tűvé fogom tenni érte egész Párist." - "Eredj, mondja erre a báró, gazdagon megjutalmazlak!" Ezeket mesélte Georges, megspékelve a leghebehurgyább részletekkel. De... én viharedzett ember vagyok! Másnap a báró névtelen levelet kap ilyenféle tartalommal: "Nucingen báró úr, ön halálosan szerelmes egy ismeretlen hölgybe. Már tömérdek pénzt elherdált érte. Ha ma éjfélkor eljön a neuillyi hídhoz és beszáll (mégpedig bekötött szemmel) abba a kocsiba, mely mögött a vincennes-i erdőből ismert vadászt látja, akkor viszont fogja látni azt, akit szeret. Ha gazdag ember létére esetleg aggályai lennének az e dologban szereplők szándékainak tisztaságát illetőleg, a báró úr elkísértetheti magát hűséges inasával. Különben senki sem lesz a kocsiban." A báró elmegy a találkára, mégpedig Georges-zsal, de ennek nem mond el semmit. Mindketten tűrik, hogy bekössék a szemüket s a fejüket fátyollal borítsák le. A báró fölismeri a vadászt. Két óra múlva a kocsi, mely úgy ment, mint XVIII. Lajos hintója (Isten nyugosztalja! Az volt csak a király! Az értette a rendőrséget!), mondom, a kocsi megáll egy erdő közepén. A báró szeméről leveszik a kötést, s egy szintén ott álló kocsiban meglátja ismeretlenjét, aki, hipp-hopp!, tüstént eltűnik. És a kocsi (XVIII. Lajos-féle menetben) visszaviszi a bárót a neuillyi hídhoz, ahol rátalál a saját kocsijára. Georges-nak egy kis cédulát nyomtak a kezébe ezzel a tartalommal: "Hány ezrest ad a báró úr annak, aki összehozza a szép ismeretlennel?" Mondom, Georges odaadja a cédulát a gazdájának. És a báró, aki szentül hiszi, hogy Georges összejátszik velem vagy önnel, Peyrade úr, az ő kiszipolyozására, kidobja az inasát. Ez aztán tökkelütött bankár! Ráért volna akkor elkergetni Georges-ot, ha már "etyüd háld a pájozs izsmeredlennel".

- Georges látta a nőt? - kérdezte Corentin.

- Igen - felelt Contenson.

- Hát halljuk - kiáltott Peyrade - hogy néz ki?

- Ó - felelt Contenson - nekem csak annyit mondott, hogy tündéri szépség.

- Úgy látom, ezek a gazemberek, akik itt bolonddá tartanak, erősebbek nálunknál! - kiáltott Peyrade. - A kutyák drágán fogják a báró nyakába sózni a nőt.

- Ja, mein Herr - bólintott Contenson. - Ezért is oldottam meg Georges nyelvét, mikor megtudtam, hogy a prefektúrán ön pofonokat kapott.

- Csak tudnám, ki az, aki orromnál fogva vezet - szólt Peyrade. - Szeretném vele összeakasztani a tengelyemet!

- Pincerák módjára kell viselkednünk - jegyezte meg Contenson.

- Igaza van - helyeselt Peyrade - kússzunk be a repedésekbe, füleljünk, várjunk...

- Tanulmányozni fogjuk ezt a fordulatot - döntött Corentin - egyelőre nincs tennivalónk. Eszeden légy, Peyrade! Mindenesetre alá kell vetnünk magunkat a prefektus úr akaratának...

- Nucingen úrnak nem árt egy kis köpölyözés - jegyezte meg Contenson - túl sok ezresbankó van a bőre alatt...

- És ott volt Lydie hozománya is - súgta Peyrade Corentin fülébe.

- Gyerünk, Contenson, hagyjuk aludni az öreget... viszontlátásra holnap!

- Corentin úr! - szólt Contenson a kapu küszöbén - micsoda finom kis pénzügyletet csinált volna ez a derék ember!... Nem rossz! A leányát férjhez adná, de miből?... Haha! Csinos kis erkölcsös színdarabot lehetne csinálni belőle Egy fiatal lány hozománya címen.

- Micsoda érzékszerveitek vannak nektek! Micsoda füled van neked! - szólt Corentin. - Annyi bizonyos, hogy a Társadalom természete a maga valamennyi válfaját olyan tulajdonságokkal szereli föl, melyek az illetőtől elvárt szolgálathoz szükségesek! A Társadalom a második Természet!

- Ez nagyon filozofikus mondás - kiáltott Corentin. - Valami professzor mindjárt szisztémát kanyarítana belőle.

- Légy résen - szólt mosolyogva Corentin, kényelmesen róva az utcákat a spionnal - tudj meg mindent, ami Nucingen úrnál az ismeretlen nővel kapcsolatban történik... Csak úgy nagyjából... nem kell a részletekbe menni...

- Meglátjuk, honnan fú a szél! - szólt Contenson.

- Olyan ember, mint Nucingen báró, nem lehet inkognitóban boldog - folytatta Corentin.

- Egyébként nekünk az emberek játékkártyák, nem szabad hogy ők játsszanak mivelünk!

- Ördögbe is! Ez olyan volna, mintha az elítélt azzal szórakoznék, hogy lenyakazza a hóhért! - kiáltott Contenson.

- Hiába, te csak mindig megtalálod azt a mondást, amin nevetni kell - felelt Corentin, miközben elmosolyodott és apró ráncok jelentek meg gipszálarcán.

Ez magában véve és következményeitől eltekintve is nagy fontosságú ügy volt. Ha nem a báró árulta be Peyrade-ot, kinek volt akkor érdeke, hogy fölkeresse a rendőrprefektust? Corentinnél arról volt szó, hogy megtudja, nem voltak-e az emberei közt árulók. Mikor lefeküdt, így szólt magában és Peyrade is ezen törte a fejét:

"Kicsoda tehetett panaszt a prefektusnál?... És kié lehet az a nő?"

Így jutottak egymáshoz mindegyre közelebb, anélkül, hogy tudtak volna egymásról: Jacques Collin, Peyrade és Corentin. A szegény Esther, Nucingen és Lucien pedig szükségképpen belebonyolódtak a már megkezdett harcba, amely a rendőrségi emberek sajátos hiúságánál fogva szörnyű méreteket készült ölteni.

Hála Európa ügyességének, a hatvanezer frank adósság, amely Esther és Lucien vállát nyomta, nagyrészt le volt törlesztve. A hitelezők bizalma még csak meg sem ingott. Lucien és rontó szelleme pillanatra lélegzetet vehetett. Mint mikor két űzött vad a pocsolya szélén egy korty vízhez jut, tovább kúszhattak a szakadék mentén, ahol az erős a gyöngébbet a szerencse révébe vagy az akasztófa alá vezette.

- Ma mindent fölteszünk egy lapra - szólt Carlos a bábjához - de szerencsére a kártyák pontozva vannak és a partnerek balekok!

Lucien egy ideig, híven szörnyű mentorának parancsához, buzgón csapta a szelet Sérizyné asszonynak. Luciennek ugyanis nem volt szabad abba a gyanúba keveredni, hogy egy kitartott nő a szeretője. Egyébként abból az örömből, hogy valaki szereti, a társadalmi élet hullámai közt erőt merített ahhoz, hogy elkábítsa magát. Szót fogadott Clotilde-nak, és csak a Bois-ban meg a Champs-Élysées-en találkoztak.

Az után való nap, hogy Esther be volt zárva az erdészlakba, az a titokzatos és rettegett lény, aki valóságos lidércnyomás volt a lelkén, eléje tett aláírás végett három váltóűrlapot, melyeken a következő gyötrelmes szavak voltak: Az elsőn: "Hatvanezer frank - elfogadom"; a másodikon: "Százhúszezer frank - elfogadom"; a harmadikon: "Százhúszezer frank - elfogadom", összesen háromszázezer frankról szóló elfogadvány. Ha valaki azt írja: "Fizetendő", akkor egyszerű utalványt állít ki. Ez a szó: "Elfogadom" váltót jelent és kényszerkezességgel jár. Ez a szó a könnyelmű aláírót öt évi börtönnel fenyegeti, olyan büntetéssel, amelyet a rendőrbíróság úgyszólván soha nem alkalmaz és a büntetőtörvényszék is csak nagy bűnösökre szab ki. A kényszerkezességi törvény a barbár kor maradványa, amelynek korlátoltsága azzal a ritka érdemmel párosul, hogy teljesen haszontalan, mivel a gazembereket sohasem sújtja. (Lásd: Elvesztett illúziók.)

- Arról van szó - szólt a spanyol Estherhez - hogy Lucient ki kell húzni a csávából. Hatvanezer frank adósságunk van, ezzel a háromszázezerrel talán kimászunk valahogy.

Carlos a váltókat hat hónappal korábbról keltezte és Estherre intézvényezte, mégpedig egy ember által, "akit a rendőrbíróság félreismert". Ennek az embernek viselt dolgai, bár annak idején nagy port vertek fel, az 1830-i nagy júliusi szimfónia hangzavarában csakhamar feledésbe mentek.

Ez az ifjú egyike a legvakmerőbb szélhámosoknak; egy boulogne-i végrehajtó fia, neve Georges-Marie Destourny. Az apa, aki állásán kénytelen volt túladni, mégpedig nem valami épületes körülmények közt, fiát garas nélkül hagyta 1824-ben, miután, kispolgárok szokása szerint, akik bolondjai a gyermekeiknek, nagyszerű nevelést adott neki. A fiatalember fényes sikerrel végezte el a jogot és már huszonhárom éves korában megtagadta az édesapját. Ugyanis a névjegyén ez állt:

GEORGES d'ESTOURNY

Ez a névjegy arisztokrata illattal lengte körül a személyét. Ez az ifjú dandy elég vakmerő volt ahhoz, hogy tilburyt és groomot tartson és a klubot látogassa. Egy szó mindent megmagyaráz: a börzén kitartott nők pénzével játszott, akiknek meghittje volt. Végül is "lebukott" a rendőrbíróságon, ahol azzal vádolták, hogy túlságosan szerencsésen járt a kártyája. Voltak bűntársai, fiatal kamaszok, akiket megszédített, lekötelezett vazallusai, eleganciájának és hitelének élősdijei. Mikor kénytelen volt meglépni, elfelejtette kiegyenlíteni tőzsdei adósságait. Egész Párist, a hiúzok és a klubok, a boulevard-ok és a nagyiparosok Párisát, még egyre e kettős bűnügy tartotta izgalomban.

Georges d'Estourny, aki csinos legény volt s mindenekelőtt jó cimbora, nagylelkű, mint egy haramiavezér, fénykorában néhány hónapon át támogatta a Ráját. Az ál-spanyol egész számítását Esthernek ezzel a híres zsivánnyal való viszonyára alapította, amely viszony annyira jellemző az ilyenfajta nőkre.

Georges d'Estourny, akinek becsvágyát a sikerek egyre nagyobb merészségre sarkallták, egy férfit vett a védőszárnyai alá, aki valahonnan vidékről került föl Párisba üzleteket csinálni, s akit a liberális párt kárpótolni akart azokért a büntetésekért, melyeket bátran magára vállalt a X. Károly kormányzása ellen folyt sajtóhadjáratban. A Martignac-minisztérium alatt, midőn a politikai hajsza kissé enyhült, Cérizet úr, aki felelős kiadói minőségében a "bátor" melléknevet érdemelte ki, kegyelmet kapott.

Ekkor Cérizet, akit a balpárt tekintélyes alakjai a forma kedvéért pártfogoltak, egy vállalatot alapított, amelyet ügynökségnek is, banknak is, meg bizományi üzletnek is lehetett tekinteni. A kereskedelmi életben az ilyenfajta vállalkozások emlékeztetnek azokra a cselédekre, akik az apróhirdetések közt "mindeneslány"-nak ajánlkoznak. Cérizet boldog volt, hogy Georges szekerébe kapaszkodhatott, aki aztán ki is művelte őt.

Esther a Ninonról szóló anekdota értelmében joggal szerepelt úgy, mint Georges d'Estourny vagyona egy részének letéteményese. Egy Georges d'Estourny aláírású bianco-váltóátruházás révén Carlos Herrera ura lett a maga teremtette értékeknek. Ez a hamisítás teljesen veszélytelen volt mindaddig, amíg Esther vagy helyette más valaki fizethetett vagy fizetett. Mikor Carlos információkat szerzett a Cérizet-cég felől, alapítójában ama homályos személyiségek egyikét ismerte föl, akik elszántan vadásszák a szerencsét, de... törvényes úton. Cérizet, d'Estourny valódi bizalmasa, nagy összegeket tartott a kezében, melyek a börzén hausse-spekulációkban voltak angazsálva, s melyekre támaszkodva bankárnak mondhatta magát. Az ilyesmi gyakori eset Párisban. Az embert megvetik néha, de a pénzét soha nem vetik meg.

Carlos elment Cérizet-hez, mégpedig azzal a szándékkal, hogy őt a maga módján megdolgozza, mert történetesen d'Estourny e méltó partnerének minden titkát könyv nélkül tudta.

A bátor Cérizet a Gros-Chenet utca egyik házában a félemeleten lakott. Carlos, aki titokzatosan úgy jelentette be magát, mintha Georges d'Estourny megbízásából jönne, azon kapta az úgynevezett bankárt, hogy egészen elsápadt e bejelentés hallatára. Az abbé a szerény dolgozószobában egy ritkás szőke hajú emberkét pillantott meg, és a Lucientől kapott leírás után David Séchard elárulójára ismert benne.

- Beszélhetünk itt? Nem kell félnünk, hogy meghallja valaki? - kérdezte a spanyol, aki egyszerre kék pápaszemes, vörös hajú angollá változott át s olyan aprólékos gonddal volt öltözve, mint egy templomba menő puritán.

- Miért? Kicsoda ön? - kérdezte Cérizet.

- William Barker vagyok, d'Estourny úr egyik hitelezője. De ha óhajtja, be fogom önnek bizonyítani, mennyire szükséges, hogy bezárja az ajtaját. Cérizet úr, mi nagyon jól ismerjük az ön angoulême-i összeköttetéseit a Petit-Claud-, a Cointet- és a Séchard-családokkal.

E szavak hallatára Cérizet az ajtóhoz rohant, bezárta, aztán egy másik ajtóhoz, bereteszelte, azután így szólt az ismeretlenhez:

- Ne olyan hangosan, uram!

Azután végignézve az ál-angolon, megkérdezte:

- Mit kíván tőlem?

- Édes Istenem! - felelt William Barker - minden szentnek maga felé hajlik a keze! Önnek birtokában vannak a gézengúz Estourny-nak a pénzei... Legyen nyugodt, nem azért jöttem, hogy azokat követeljem öntől. De mikor sarokba szorítottam, az a csirkefogó (köztünk szólva: megérett az akasztófára) ideadta ezeket az értékpapírokat azzal, hogy talán lesz mód a beváltásukra. Minthogy nem akarok a magam nevén pert indítani, azzal biztatott, hogy ön nem fogja megtagadni a nevét.

Cérizet megnézte a váltót és így szólt:

- De hiszen már nincs Frankfurtban...

- Tudom - felelt Barker. - De ez intézvények keltekor még ott lehetett...

- Nem vállalom a felelősséget... - szólt Cérizet.

- Nem is kívánom öntől ezt az áldozatot - felelt Barker - de talán föl van hatalmazva lefizetések átvételére. Adjon nyugtát, és én vállalkozom az összegek behajtására.

- Meglep, hogy d'Estourny ennyire bizalmatlan irántam - szólt Cérizet.

- Az ő helyzetében - válaszolt Barker - nem lehet tőle zokon venni, ha több vasat tart a tűzben.

- Ön talán azt hiszi? - kérdezte a kis svihák, miközben az ál-angolnak nyugtázta a váltókat és teljes rendben visszaadta.

- Azt hiszem, hogy ön gondosan fogja kezelni a pénzeket - szólt Barker. - Sőt meg vagyok róla győződve! Már oda is dobta a börze zöld asztalára.

- A vagyonom érdekelve van...

- ...hogy látszatra elveszítse - vágott a szavába Barker.

- Uram!... - kiáltott Cérizet.

- Lassabban, kedves Cérizet uram - szólt Barker hűvösen, újból félbeszakítva a bankárt. - Lekötelezne, ha megkönnyítené nekem a beváltást. Legyen szíves, írja meg egy levélben, hogy átadja nekem ezeket a d'Estourny számlájára nyugtázott értékpapírokat, és hogy a végrehajtó e levél fölmutatóját tekintse a három intézvény tulajdonosának.

- Szabad kérnem a nevét?

- Nem kell név! - válaszolt az angol pénzember. - Írja csak úgy: "e levél és az értékpapírok fölmutatója"... Busás jutalmat fog kapni ezért a szívességért.

- Hogyhogy?

- Egyetlen szóval. Ugyebár, ön Franciaországban marad?

- Igen.

- Nos hát, Georges d'Estourny sohasem fog visszatérni Franciaországba.

- És miért nem?

- Ismerek ötnél több embert, akik készek rá, hogy megöljék, és ő ezt tudja.

- Így már nem csodálkozom, hogy pénzt kért tőlem egy hajórakományra, amit Nyugat-Indiába akar szállítani! - kiáltott Cérizet. - És engem, szerencsétlent, arra kényszerített, hogy mindent állampapírokba fektessek. Máris jelentékeny differenciákkal úszunk a du Tillet-bank-háznál. Én már csak úgy napról napra tengődöm.

- Tűnjön el ügyesen a játékból!

- Ó, ha ezt előbb tudom! - sopánkodott Cérizet. - Elszalasztottam a szerencsémet...

- Még egy szót! - mondta Barker. - De fő a titoktartás! Én önt erre képesnek tartom... És ami talán kevésbé biztos: a hűség. Találkozunk még, és lesz rá gondom, hogy megcsinálja a szerencséjét.

Miután ebbe a sáros lélekbe egy reménysugarat küldött, mely hosszú időre kellett hogy biztosítsa a titoktartását, Carlos (még mindig Barker színe alatt) egy bírósági végrehajtóhoz ment, akire számíthatott, és megbízta, hogy eszközölje ki Esther ellen a döntő ítéleteket.

- Fizetni fognak - mondta a végrehajtónak - becsület dolga. Szabályszerűen fogunk eljárni.

Barker a kereskedelmi bíróság egy tárgyalásán prókátorral képviseltette Esther kisasszonyt, hogy az eljárás kontradiktórius legyen. A végrehajtó, akit megkértek, hogy kíméletesen járjon el, a pör aktáit a mappájába tette és személyesen ment el a Taitbout utcába - ahol Európa fogadta - hogy lefoglalja a lakás berendezését. Miután kihirdették a kényszerkezességet, Esther vállát látszólag háromszázegynéhány ezer frank elvitathatatlan adósság terhe nyomta.

Carlos nem is fejtett ki nagy leleményességet az egész ügyben. Ezt a komédiát a fiktív adósságokkal igen gyakran eljátsszak Párisban. Vannak ott apró Gobseckek, apró Gigonnet-k, akik jutalék fejében kaphatók erre a mókára, mert tréfára veszik az ilyen becstelen játékot, (Franciaországban mindent tréfára vesznek, még a gaztetteket is.) Csupa zsarolási manőverek ezek; csökönyös szülők, szűkmarkú szeretők, égető szükség, vagy állítólagos szégyen kilátása elé állíttatván, "lenyelik a békát". Maxime de Trailles igen gyakran élt ezzel az eszközzel, mely divatjamúlt bohózatok elcsépelt fogása. Csakhogy Herrera, aki meg akarta menteni papi ruhájának és Luciennek a becsületét, veszélytelen hamisításhoz folyamodott, mely igaz, elég gyakran előfordul ahhoz, hogy épp most kihívja maga ellen az igazságszolgáltatást. Mondják, hogy a Palais-Royal körül börzéje van a hamis értékpapíroknak, ahol három frankba kerül egy aláírás.

Mielőtt Carlos hozzányúlt volna ennek a százezer tallérnak a kérdéséhez, amely pénzt mintegy őrszemnek szánta a hálószoba ajtaja elé, föltette magában, hogy mindenekelőtt újabb százezer tallért szúrat le Nucingennel. Mégpedig a következő utat-módot eszelte ki.

Utasítására Ázsia a báró előtt úgy lépett föl, mint egy vénasszony, aki töviről hegyire ismeri az ismeretlen szép hölgy viselt dolgait. Az erkölcsrajzolók már sokféle uzsorás-típust szerepeltettek eddig is. De megfeledkeztek az uzsorás nő rendkívül érdekes alakjáról, aki diszkréten ruháskofának mondja magát. A vad Ázsia könnyen eljátszhatta ezt a szerepet, lévén neki két üzlete is, az egyik az ócskáspiacon, a másik az Új Szent Márk utcában; hozzá híven ragaszkodó nőszemélyek vezették mindkettőt.

- Ismét Saint-Estève-né bőrét fogod magadra ölteni - mondotta neki Herrera.

Látni akarta Ázsiát új öltözetében.

Az ál-közvetítőnő virágos damasztruhában jelent meg, melynek kelméje valami elkótyavetyélt boudoir függönyeiből került. Egy ódivatú, elhasznált, senkire rá nem sózható kásmirkendővel bugyolálta be magát; ezek a kendők rendesen ilyen vénasszonyok derekán fejezik be pályafutásukat. Nyakán valaha pompás, de teljesen ronggyá vált csipkebodrot viselt, fején ocsmány kalapot. De valódi irlandi bőrből készült cipője fölött a lábikrája úgy hatott, mint valami áttört fekete selyemvánkos.

- Hát még az övcsatom! - mutatott a gyanús ötvösmunkára, mely kidomborította szakácsnés potrohát. - Jó fajta, mi? És a terjedelmem... alaposan elcsúfít! Ó, Nourissonné asszonyság pompásan ért az öltöztetéshez!

- Légy eleinte mézédes - oktatta ki Carlos - szinte félénk és bizalmatlan, mint a macska. És mindenekelőtt úgy kell intézned, hogy a báró elrestellje magát, amiért a rendőrséget használta föl, de azért nem szabad úgy föltűnnöd, mintha okod lenne, hogy reszkess a kopóktól. Szóval többé-kevésbé világos szavakkal értesd meg a pasassal: fogadsz akármibe, hogy a világ semmiféle rendőrsége nem képes kinyomozni a szép hölgy rejtekhelyét. Tüntesd el jól nyomaidat... Ha aztán a báró följogosít, hogy megböködd a pocakját és "vén huncut"-nak nevezd, akkor légy szemtelen és bánj vele úgy, mint egy lakájjal.

Miután Nucingen bárót megfenyegették, hogy soha többé nem fogja látni a közvetítőnőt, ha eszébe jut, hogy utána kémkedjen, gyalog ment el a börzére és útközben titokban fölkereste az Új Szent Márk utca egyik nyomorult félemeleti lebujában. A párisi kövezet tudna róla regélni, hányszor és minő kéjjel rótták ezeket a szennyes utcákat szerelmes milliomosok. Saint-Estève-né asszonyság azáltal, hogy remény és kétség közt ingadoztatta, odáig vitte a bárót, hogy mindent meg akart tudni a szép ismeretlenről, mégpedig "mindenáron".

Ezalatt a végrehajtó működött; éspedig annál jobban működhetett, minthogy Esthernél semmi ellenállásra nem talált és így a törvényszabta időn belül járhatott el, egy napi késedelem nélkül.

Lucien tanácsadója kíséretében ötször-hatszor meglátogatta a nőt a Saint-Germain-i magányban. Mind e mesterkedések elszánt irányítója szükségesnek látta ezeket az összejöveteleket, hogy Esther ne sorvadjon el; mert szépsége jelenleg tőkét képviselt. Mikor a szegény kurtizánnak el kellett hagynia az erdészlakot, őt és Lucient Carlos járatlan utakon olyan helyre vezette el, ahonnan Párist láthatták, de ahol őket nem hallhatta senki. A kelő nap fényében mindhárman letelepedtek egy kidöntött nyárfa törzsére és végigpillantottak ezen a tájon, a világ egyik legszebb tájképén, mely magába foglalja a Szajna völgyét, a Montmartre-t, egész Párist és Saint-Denis-t.

- Gyermekeim - szólt Carlos - álmotoknak vége. Te, kicsikém, soha többé nem látod viszont Lucient. Vagy ha viszontlátod is, úgy kell tenned, mintha öt évvel ezelőtt, akkor is csak néhány napig ismerted volna.

- Eljött hát a halálos órám! - szólt Esther egy könnyet sem ejtve.

- Eh mit! Most már öt éve betegeskedsz - folytatta Herrera. - Gondold, hogy tüdővészes vagy és halj meg, de ne untass bennünket az elégiáiddal. De meglásd, élni fogsz, mégpedig igen jó életed lehet!... Hagyj magunkra. Lucien, eredj és lépj szonetteket - mondotta a közeli margarétás rétre mutatva.

Lucien esdeklőn pillantott Estherre, a gyönge, mohó emberek nézésével, akiknek szíve csupa gyöngédség, jelleme csupa gyávaság. Esther fejbólintással válaszolt neki, mintha ezt akarná mondani: "Meghallgatom a hóhért, hogy megtudjam, hogyan kell fejemet a bárd alá tennem. Lesz rá bátorságom, hogy nyugodtan haljak meg." Oly bájos és amellett oly irtóztató volt ez, hogy a költő nem tudta visszatartani a sírást. Esther hozzászaladt, megölelte, fölcsókolta könnyeit és így szólt hozzá: "Légy nyugodt!" - Olyan szó volt ez, amit csak gesztussal, szemmel és a téboly hangján lehet kifejezni.

Carlos őszintén, kertelés nélkül, gyakran iszonyúan találó szavakkal kezdte magyarázni Lucien kritikus helyzetét, viszonyát a Grandlieu-házzal, ragyogó életét diadal esetében és végezetül azt a kényszerűséget, hogy Esthernek föl kell áldoznia magát e nagyszerű jövőért.

- Mit kell tennem? - kérdezte Esther rajongással.

- Vakon kell engedelmeskednie a parancsaimnak - szólt Carlos. - És micsoda panasza lehet ez ellen? Csak kegyedtől függ, hogy széppé alakítsa a sorsát. Úgy fog élni, mint Tullia, Florina, Marietta és Val-Noble-né, egykori barátnői. Kedvese lesz egy gazdag embernek, akit nem szeret. Ha egyszer a mi ügyeink rendbe jöttek, szerelmes barátunk van olyan gazdag, hogy kegyedet is boldoggá tehesse.

- Boldoggá!... - szólt Esther égnek emelt szemekkel.

- Kegyed négy évig a paradicsomban élt - folytatta Carlos. - Ilyen emlékekkel miért ne élhetne tovább?

- Engedelmeskedem önnek - szólt Esther, könnyet törülve ki a szeme sarkából. - A többire ne legyen gondja. Ön maga mondta, hogy a szerelmem halálos betegség.

- De ez még nem minden! - folytatta Carlos. - Szépnek kell maradnia. Huszonkét és fél évével most van a szépsége tetőfokán, s ezt köszönje boldogságának. Mindenekelőtt legyen ismét a régi Rája. Legyen álnok, tékozló, gonosz, bánjon kegyetlenül a milliomossal, akit a kezére adok. Hallgasson ide!... Ez az ember tolvaj, a nagy erszények tolvaja. Irgalmatlanul bánt el sok-sok emberrel, özvegyek és árvák vagyonán hízott kövérre. Kegyed lesz a bosszúálló angyaluk!... Ázsia majd kocsin eljön kegyedért; ma este már Párisban lesz. Ha elszólja magát, ha elárulja, hogy öt évig együtt élt Luciennel, annyi, mintha golyót röpítene Lucien agyába. Ha valaki kérdezi, merre járt, mit csinált, mondja azt, hogy egy borzasztó féltékeny angol úr vitte magával utazni. Azelőtt értett a hazudozáshoz: elevenítse föl magában ezt a művészetet...

Láttátok már a papírsárkányt, a gyerekek óriáspillangóját, aranyfüsttel kicifrázva, a felhők közt lebegni?... A gyerekek egy pillanatra megfeledkeznek a zsinegről, valaki arra megy és elmetszi. A meteor - diáknyelven szólva - "bukfencet vet" és borzasztó sebességgel lezuhan.

Ilyesmit érzett Esther Carlos szavaira.

Egy hete már csaknem mindennap alkudozott Nucingen az Új Szent Márk utcai boltban imádottjának kiszolgáltatásáért. Ott trónolt Ázsia, egyszer mint Saint-Estève-né asszonyság, másszor mint ennek hűséges csatlósa, Nourrisonné, a legszebb cicomában, amely elérte azt a szörnyű határt, ahol a ruha már nem ruha, de még nem is rongy. A keret összhangban volt a képpel, melyet ez az asszony ábrázolt, mert az ilyen boltok Páris leggyászosabb különlegességei közé tartoznak. Látni ott a hulladékot, melyet csupasz csontkezével a Halál dobált oda, hallani a tüdővészes hörgést a vállkendő alatt, mint ahogy a nyomor vergődését észre lehet venni, habár aranypikkelyes ruha takarja. Ott könnyű csipkékről olvashatók a fényűzés rettentő vitái az éhséggel. Királynői vonások derengenek egy tollforgós turbán alatt, melynek állása a hiányzó arcra emlékeztet s azt majdnem kipótolja. Itt förtelem van a csinosságban is! Juvenalis korbácsa, melyet a becsüs rideg hivatalnoki keze suhogtat, megszorult Messalinák kopott karmantyúit, nyeszlett prémjeit porolja ki. Egy halom fonnyadt virág az egész, mely közt elvétve tegnap tépett, egy napig hordott rózsák is tündökölnek, s ezen a garmadán egy vén boszorkány guggol egész nap, édestestvére az Uzsorának, a megtestesült, a kopasz és foghíjas Alkalom, készen arra, hogy eladja a tartalmat is, miután annyira hozzászokott, hogy eladja a hüvelyt: ruhát nő nélkül, vagy nőt ruha nélkül! Ázsia elemében volt ott, miként a porkoláb a gályán, miként a vérescsőrű keselyű a hullákon: hátborzongatóbb látvány volt ama rettentő szörnyeknél, akiknek láttára megborzadnak a járókelők, ha olykor szájtátva ismerik föl egyik legfrissebb, legüdébb emléküket valami piszkos kirakatban, mely mögött egy igazi Saint-Estève ábrázat vicsorít.

Izgalomból izgalomba, tízezer frankról tízezer frankra, a bankár már ott tartott, hogy Saint-Estève-né asszonyságnak hatvanezer frankot ajánlott föl. Ez azonban olyan fintorral intett nemet, hogy egy makimajom is megirigyelhette volna. Mikor ráeszmélt, mennyire fölkavarta a gondolatait Esther (éppen váratlan nyereségeket sepert be a börzén), egy izgatott éjszaka reggelén végre azzal a szándékkal állított be, hogy megadja Ázsiának a kért százezer frankot. De előbb egész sereg felvilágosítást akart kicsalni belőle.

- Hát mégiscsak rászánod magad, vén pojáca? - enyelgett Ázsia, vállára ütve a bankárnak.

Az első adó, amit az ilyen némberek az őrült szenvedély vagy a nyomor meggyötörtjeitől (ha rájuk bízzák magukat) követelnek: a lealázó bizalmaskodás. Sohasem emelkednek föl klienseik színvonalára, lerántják őket saját maguk mellé, hogy ott kucorogjanak mellettük a trágyadombon. Ázsia, mint látni lehet, kitűnően szót fogadott gazdájának.

- Génydelen fatyog - szólt Nucingen.

- És nem fizetsz rá - felelt Ázsia. - Már aránylag drágábban is adtak el nőket, mint amennyit te fogsz fizetni! Marsay az azóta meghalt Coralie-ért hatvanezret adott. Az, akit te kívánsz, első kézből százezerbe került. Csakhogy nálad, vén kéjenc, becsületre megy a dolog.

- És hol fan?

- Majd meglátod. Én azt vallom, amit te: hoci-nesze!... Bizony drágám, az ideálod szamárságokat csinált. Fiatalság - bohóság. A hercegnőd e pillanatban éjszakai pillangó...

- Éjzagai...

- Mit! Talán a kis tudatlant akarod játszani?... Louchard a sarkában van. Magam is ötvenezer frankot adtam neki kölcsön...

- Montjad inkáp: huzonödeszred!

- Hát persze! Huszonötezret ötvenezer gyanánt, hisz az magától értetődik - felelt Ázsia. - Ez a nő, meg kell adni, maga a megtestesült becsület! Már nem volt egyebe a pőre testénél és azt mondta nekem: "Saint-Estève-né lelkem, nézze, üldöznek, maga az egyetlen, akihez fordulhatok, adjon nekem húszezer frankot, táblázza be a szívemre..." Ó, csinos kis szíve van! Rajtam kívül senki se tudja, hol található. Egy óvatlan szó, és odalenne a húszezer frankom... Régebben a Taitbout utcán lakott. Mielőtt kiköltözött - (a bútorzatát lefoglalták a költségekre... hej, azok a nyavalyás végrehajtók!... Ön mint a börze oszlopa, legjobban tudhatja!) - egyszóval volt esze, kiadta a lakását két hónapra egy angol missnek. Pompás nő ez is, az a kis... izé... Rubempré a barátja; olyan féltékeny volt rá, hogy csak éjszaka engedte kikocsizni. De minthogy a bútort el akarják kótyavetyélni, az angol nő elpárolgott, annál is inkább, mivel az a kis bikfic Lucien nem győzte pénzzel...

- Maka jó üszledeked tsinál - jegyezte meg Nucingen.

- In natura - felelt Ázsia. - Szép nőket adok kölcsön. És ez hoz a konyhára, mert egyszerre két értéket eszkomptálok.

Ázsia élvezettel "kreálta" az ilyen asszonyok szerepét. Ezek látszólag gorombák, de igazában simábbak, macskaszerűbbek a maláji nőknél és tetszetős frázisokkal szépítik a mesterségüket. Ázsia pózolta a kiábrándult nőt, aki már öt szeretőjét és valamennyi gyermekét eltemette, és minden tapasztalata dacára akárki becsaphatja. Néha-néha zálogcédulákat mutatott, hogy bebizonyítsa, mennyi kellemetlen kockázattal jár az ő mestersége. Azt állította, hogy szorult helyzetben van, hogy el van adósodva. És oly gyerekesen visszataszító volt, hogy a báró utoljára is elhitte neki a szerepet, amit játszott.

- Jol fon, ha atog százeszred, hol fokom őd mekládni? - kérdezte a minden áldozatra kész ember gesztusával.

- Kövér papus, ma este a kocsiddal eljössz mondjuk a Gymnase elé, az épp útba esik - felelt Ázsia. - Megállsz a Sainte-Barbe utca sarkán. Én ott fogok sétálni. Azután ketten elmegyünk az én fekete hajú jelzálogomhoz... Ó, gyönyörű haja van az én jelzálogomnak! Ha Esther kihúzza a fésűjét, olyan az, mintha valami sátor borulna fölébe. De ha a számokhoz értesz is, egyebekben úgy látom, nagy balek vagy. Tanácsolom, rejtsd el jól a kicsikét, mert ha megtalálják, hamarosan a hűvösre kerül... pedig ugyancsak keresik!

- Nem lehedne fizafázsárolni a fáldód? - kérdezte a konok hiúz.

- A váltók a végrehajtónál vannak... de nem megy sehogy sem. A kicsikének volt valakije és elköltött rá egy letétet, amit most keresnek rajta. Bizony-bizony, nagy huncut ez a huszonkét esztendős angyal.

- Jol fan, majt elindészem - szólt Nucingen ravasz képet vágva. - Makádol értedőtig, hogy én leszeg a bárdfokója.

- Az már a te dolgod, vén disznó, hogy szerelmet ébressz benne, és elég kövér az erszényed, hogy egy kis látszatszerelmet vásárolhass tőle magadnak, ami talán fölér az igazival. Én kezedbe adom a hercegnőt, ő tartozik veled menni, a többivel nem törődöm... De szokva van a fényűzéshez és a legnagyobb figyelmességhez. Ohó, barátocskám, Esther tisztességes nő... Adtam volna neki különben húszezer frankot?

- Heljes, rentpen fan. Ma esde!

A báró újból elkezdte a nászi toalettet, amit már egyszer megcsinált. De ezúttal, a biztos siker tudatában, kettős adag pirulát szedett be. Kilenc órakor találkozott a förtelmes nővel a megbeszélt helyen és a kocsijába ültette.

- Hol fan ő?

- Hol? - szólt Ázsia. - A Marais negyed mocsarában, a Gyöngy utca egy alkalmi szállásán. A te gyöngyöd a sárban hever, de te majd tisztára mosod.

Mikor megérkeztek, az ál-Saint-Estève-né förtelmes mosollyal így szólt Nucingenhez:

- Néhány lépést gyalog fogunk menni. Nem vagyok bolond, hogy megadjam az igazi címet.

- Mintenre kontolsz - jegyezte meg Nucingen.

- Ez a mesterségem - felelt a nő.

Ázsia a Barbette utcába vezette a bárót egy kis szállodába, melynek tulajdonosa egy környékbeli kárpitos volt. Egy negyedik emeleti szobába mentek be. A milliomos elsápadt, mikor meglátta Esthert ebben a szegényesen berendezett szobában, kézimunkánál ülve. A legénykedő aggastyán még negyedóra múlva is csak hebegve tudott megszólalni. Ezalatt Ázsia úgy tett, mintha Esther fülébe sugdosna valamit.

- Gisaszonjom - szólt végül a báró a szegény leányhoz - lesz oljan ketjes, hogy elfokat parádjának?

- Kénytelen vagyok - szólt Esther, s két kövér könnycsepp gördült a szeméből.

- Ne sirjon tjermegem, én a lekpoltokap aszonjt tsinálom makápol... Majt mekládja, tsak enketje mek, hoty imátjam.

- Szívecském, ez az úr okos ember - szólt Ázsia - tudja jól, hogy elmúlt hatvanhat éves és nem lesz követelőző. Egyszóval, szép angyalom, benne igazi atyát találtam számodra. - Muszáj így beszélni vele - súgta Ázsia az elégedetlen báró fülébe. - Ágyúval nem lehet madarat fogni. Jöjjön velem - szólt, a mellékszobába vezetve Nucingent. - Angyalom, tán nem felejtette el, amiben megegyeztünk?

Nucingen levéltárcát vett elő a zsebéből és leszámolta a százezer frankot. Carlos, aki egy fülkében volt elbújtatva, már izgatottan várta a pénzt, amit a szakácsné odavitt neki.

- Ezt a százezer frankot Ázsiába fektette az emberünk. Most majd hadd fektessen valamit Európába is - szólt Carlos meghittjéhez, már kint a lépcsőházban.

Mielőtt távozott, kiadta parancsait a maláji nőnek. Ez visszament a szobába, ahol Esther forró könnyeket ontott. A leány, miként a halálra ítélt rab, valami regényes szabadulásban bizakodott, és most ütött a végzetes óra.

- Édes gyerekeim - így szólt Ázsia - hová akartok menni?... Mert báró Nucingen...

Esther ránézett a híres bankárra és mozdulatával nagyszerűen játszotta a meglepettet.

- Uty fan, tjermegem, én fatyog a páró Nisingen...

- ...báró Nucingen nem maradhat ilyen kutyaólban. Hallgasson rám... Az ön volt komornája, Eugénie...

- Eikénia, a Daidput utcápol!... - kiáltotta a báró.

- Na igen, őt rendelte ki a bíróság a bútorok őrzésére - felelt Ázsia - ő meg kiadta a lakást a szép angol missnek.

- Mosd már érdem! - szólt a báró.

- A nagyságos asszony volt komornája - folytatta tiszteletteljesen mutatva Esther felé - ma este szívesen fogja látni önöket, és a végrehajtónak sohasem fog eszébe jutni, hogy a tulajdon volt lakásában keresse, ahonnét három hónapja eltávozott...

- Nacerü, nacerü! - ujjongott a báró. - Etyépkénd ismerem a fégrehajdókat, tudom, mid gel montani, hoty eltünjeneg.

- Eugénie-ben ravasz rókát fog kapni - szólt Ázsia - én magam adtam a nagyságos asszony mellé.

- Ismerem öd - nevetett a milliomos. - Kicsald pelőlem harminceszer frangod...

Esther elszörnyedt mozdulatot tett, melynek láttára érző szívű ember rábízta volna az egész vagyonát.

- O, magam fatjog az oga - folytatta a báró - szalatam maka udán...

Azzal elmesélte kalamitását a misszel, amely a lakás bérbeadása körül keletkezett.

- No, látja, nagyságos asszonyom? - szólt Ázsia. - Erről az az alamuszi Eugénie egy kukkot sem szólt önnek! De a nagyságos asszony nagyon megszokta már azt a lányt - fordult a báróhoz - jó lesz, ha mégis megtartja.

Azután Ázsia félrevonta Nucingent és így szólt hozzá:

- Adjon Eugénie-nek ötszáz frank havi bért, ez csinos kerek summa, ennek fejében a nagyságos asszony minden lépéséről tudni fog. Adja melléje komornának. Hogy egyszer megkopasztotta, nem baj, annál több hasznát fogja venni... Semmi sem köti a nőt oly szorosan a férfihoz, mint hogyha sikerül megkopasztania. De tartsa pórázon Eugénie-t: mindent csak pénzért tesz. Borzasztó egy teremtés!

- Hád de?

- Én? - szólt Ázsia. - Én csak a járandóságomat hajtom be.

Nucingen, ez a megfontolt ember, valósággal bekötött szemmel járt. Tűrte, hogy úgy bánjanak vele, mint egy gyerekkel. A tisztaszívű, imádnivaló Esther láttára, aki most a szemét törölgette és egy szűz illedelmes mozdulatával öltögetett a kézimunkáján, a szerelmes aggastyánban újból föllobbant az az érzés, melyet a vincennes-i erdőben lefolyt jelenet ébresztett benne: képes lett volna odaadni a pénzszekrénye kulcsát! Megfiatalodott, szíve megtelt imádattal, és csak Ázsia távozására várt, hogy a lába elé borulhasson e raffaeli Madonnának. A gyermekkornak ez a hirtelen kivirágzása egy hiúz, egy aggastyán szívében ama társadalmi jelenségek közé tartozik, melyek lélektanilag a legkönnyebben megmagyarázhatók. Az üzletek tömegétől szinte agyonnyomva, az örökös számítgatásban, a folytonos fejtörésben, a milliók hajszájában lélegzethez sem jutva, egyszerre csak föléled az ifjúság a maga varázslatos ábrándképeivel, magasba szökken és kivirágzik, miként egy elfelejtett bimbó, melynek szirmait egy véletlen bontogatja, egy későn előtörő és világító napsugár. A báró tizenkét éves korában kezdett inaskodni Strasbourg-ban, a régi Aldrigger-cégnél, és azóta egyszer sem jutott el az érzések világába. Mikor most itt állott bálványképe előtt, ezer frázis csengett a fülében, lüktetett az agyában, s minthogy egy sem jött a nyelvére, brutális indulatának engedett, melyben ismét kitört a hatvanhat esztendős férfi.

- Eljön felem a Daidput utcápa? - kérdezte.

- Ahová akarja - felelt Esther és fölállt.

- Ahofá agarja! - ismételte elragadtatásában a báró. - Maka etj égpöl leszállod antjal. Utj szeredem, mindha fiadal emper folnég, petik már szürge a hajam...

- Ó, mondhatja bátran, hogy fehér, mert még sokkal feketébb, semhogy csak szürke lenne - szólt Ázsia.

- Eretj inen, konoz némper, aki emberhúzst árulz! Mekabdad a pénszet, ne rákalmaszt tofáp esztet a firákszálad! - rivallt rá a bankár, ezzel a dühös szitokkal állva bosszút a sok szemtelenségért, amit le kellett nyelnie.

- Megállj, vén lókötő! Ezt még drágán fogod megfizetni - szólt Ázsia, vásárcsarnokba illő mozdulattal fenyegetve meg a bankárt; de ez csak vállat vont. - A pohár széle és a korhely ajka közt elfér egy kígyó - ott fogsz találni engem! - folytatta a nő, akit ingerelt Nucingen semmibevevő mozdulata.

A milliomosok pénzét a Francia Bank őrzi, házaikra a szolgák dandárja vigyáz, és személyüket az utcán angol lovak vonta robogó hintó vértezi - nem is félnek semmiféle bajtól. Ezért a báró is hűvösen nézett el Ázsia fölött, a pénzes ember gőgjével, aki az imént szurkolt le százezer frankot.

Ez a fölény megtette hatását. Ázsia visszavonulót fújt és csak a lépcsőn kezdett el dohogni. Szörnyen lázongó szónoklatot tartott, még a vesztőhelyet is emlegette.

- Mit mondott neki? - kérdezte a "hímező hajadon". - Nem rossz nő ez.

- Elata getyedet, meklopda getyedet.

- Ha nyomorba jutunk - felelt Esther olyan arccal, melytől a legridegebb diplomatának is a szíve hasadt volna meg - kinek van számunkra pénze és részvéte?

- Szekény gitsige! - szólt Nucingen. - Ety percik se maratjon it tofáp!

Nucingen karját nyújtotta Esthernek, úgy ahogy volt, levezette a kocsihoz és talán több hódolattal segítette be, mint amennyivel a szép Maufrigneuse hercegnőnek adózott volna.

- Lesz szép egfipása, a lekszep ekész Párispan - szólt Nucingen a kocsiban. - Lesz mintene, ami pombás és trága. Girályné nem lesz makánál kasztagap. Utj fogjág tizdélni mákat, mint etj menyaszonjd Németországpan. Aszd akarom, hodj szapad letjen... Ne sirjon. Halkazson rám... Ikaszán szeredem makát, tizda szerelemel... Minten tsep könye a szifemed hasokadja...

- Lehet igazán szeretni egy nőt, akit eladnak? - kérdezte szegény lány elbűvölő hangon.

- Jósefet is elatág a tesdvérei, mert olan szép fold. Esz pene fan a pibliápan. Aszután mek Keleden a törfénjes aszonjokad is pénszérd feszig.

Mikor megérkeztek a Taitbout utcába, Esther nem tudta sírás nélkül viszontlátni boldogságának színhelyét. Mozdulatlanul ülve maradt egy pamlagon, miközben könnyeit törölgette, egy szót sem hallva meg a bankár esztelen dadogásából. Nucingen térdre borult. A lány hagyta, egy szót sem szólt hozzá. Nem húzta vissza a kezét, de úgyszólván azt sem tudta, férfi-e vagy nő az az emberi lény, aki a lábát melengeti. Nucingen ugyanis úgy találta, hogy a lány lábai fagyosak. Éjféltől hajnali két óráig tartott ez a jelenet: a lány égő könnyeket hullatott a báró fejére, mialatt ez jéghideg lábait melengette.

- Eukenia - szólította be végre a báró Európát - gérje már mek a nadzságos aszonjd, hotj fekütjön asz átypa...

- Nem! - sikoltott Esther, talpra szökve, mint a makrancos csikó. - Itt soha!

- Látja, nagyságos úr - szólt Európa - én ismerem a nagyságos asszonyt, szelíd, jó teremtés, akár a bárány, csak nem szabad megvadítani. Mindig vigyázva kell hozzányúlni... Itt oly boldogtalan volt! Nézzen ide... mily kopottak a bútorai! Hagyja őt, hadd menjen a hajlama után. Rendezzen be neki szépen valami csinos kis palotát. Talán, ha új dolgokat lát maga körül, elfeledkezik régebbi életéről és önt szebbnek fogja találni, mint amilyen valójában, s akkor talán angyalian kedves lesz önhöz... Ó, a nagyságos asszony páratlan nő! És higgye el uram, kitűnő vásárt csinált: jó szív, kellemes modor, finom lábacskák, és micsoda bőr, micsoda színek... ah!... És olyan szellemes, hogy a halálra ítéltet is meg tudná nevettetni!... A nagyságos asszonyban megvan a szenvedély tehetsége... És hogy tud öltözködni!... Drága mulatság, az igaz, de az ember legalább kap valamit a pénzéért. Itt minden darab ruhája le van foglalva, így hát három hónappal elmaradt a divattól. De a nagyságos asszony, tetszik látni, oly jó, hogy még én is szeretem, pedig az úrnőm! Legyen igazságos! Egy ilyen nő, lefoglalt bútorok között! És kiért mindez? Egy léhűtőért, aki halálra gyötörte... Szegény, kicsi nő! Már nem az, aki volt!

- Eszder... Eszder... - kérlelte a báró - fekütyön le, antyal. Hodjha fél töllem, akor it maratog eszen a tivánon... - kiáltott a legtisztább szerelem indulatában, látva, hogy Esther még mindig sír.

- Igen, igen - felelt Esther. Megragadta a báró kezét és oly hálásan csókolta meg, hogy a hiúznak valami könnyféle szökött a szemébe - hálás leszek önnek érte...

És a szobájába szaladt és bezárkózott.

"Epen fan falami mekmatyarázhadatlan - szólt magában a báró. (A pirulák hatni kezdtek.) - Mit foknag othon montani?"

Fölállt és kinézett az ablakon.

- Hoty nefedne a páróné, ha falaha mektudná, hotyan töltödem eszd asz éjszagát!

Azután, mikor látta, hogy nagyon is nevetséges helyzetben van, fülét a hálószoba ajtajához tapasztotta.

- Ezder...

Semmi válasz.

- Józsákos Isden, mék mintik sir!... - sóhajtott, miközben visszafeküdt a díványra.

A báró rosszul, erőltetve aludt, méghozzá kényelmetlen helyzetben, és olyan álmai voltak, amelyeknek zűrzavaros kavargása az orvostudomány megoldatlan problémái közé tartozik. Kevéssel napkelte után Európa hirtelen fölriasztotta.

- Jézus Máriám! - sikoltozott. - Nagyságos asszony! Katonák! Zsandárok! Rendőrség!... Le akarják tartóztatni!

Abban a pillanatban, midőn Esther - csak félig beburkolózva reggeli pongyolájában, meztelen lábát papucsba bújtatva, zilált hajjal, álmatag szépségében, mely magát Rafael arkangyalt kárhozatba vitte volna - megjelent az ajtóban, a szalon ajtaján csak úgy tódult befelé az embersöpredék, és mint a százlábúak raja rohanta meg ezt a mennyei teremtést, aki úgy állt ott, mint valami flamand oltárkép. Egy ember lépett elő: Contenson, az undok Contenson Esther frissen mosdott vállára tette a kezét.

- Ön Esther van... - kérdezte.

Európa egy pofonnal leterítette a szőnyegre, ugyanakkor erős rúgást mért a lába szárára, amelyet jól ismernek, akik értik a boxolás művészetét.

- Vissza! - kiáltott. - Az én úrnőmhöz nem nyúlhat senki!

- Eltörte a lábam! - kiáltott Contenson föltápászkodva. - Ezért meglakol!

Az öt porkoláb közül, akik porkolábok módjára voltak öltözve, ocsmány kalapjukat még ocsmányabb fejükön tartva (fejük mintha erezett mahagóniból lett volna faragva, egyiknek a szeme kancsított, másiknak csonka orra volt, és mindegyiknek a szája csúf fintorra torzult) - a díszes csoportból kivált Louchard, akin valamivel rendesebb ruha volt, de a kalapját ő sem vette le. Az arca édeskésen vigyorgott.

- Kisasszony, letartóztatom - szólt Estherhez. - Maga pedig, fiam - fordult Európához - gondolja meg, hogy minden rebelliskedést megtorlunk, és minden ellenállás hasztalan.

Ezt a szónoklatot megerősítette az előszoba és az ebédlő padlójához csapódó puskák zaja, melyek jelentik, hogy a törvény embere mögött a rendőrség van jelen.

- És miért akar letartóztatni? - kérdezte Esther ártatlanul.

- Hát azok a kis adósságok? - válaszolt Louchard.

- Hja úgy! - kiáltott Esther. - Hagyjanak legalább felöltözni.

- Sajnálom, kisasszony, de meg kell győződnöm róla, nincs-e mód, hogy a szobájából megszökhessen - szólt Louchard.

Minden olyan gyorsan pergett le, hogy a báró nem ért rá beavatkozni.

- No, mosd montya páró úr, hoty emperhuzsd árulog!... - kiáltott a förtelmes Ázsia, miközben a poroszlók közt a díványig siklott és úgy tett, mintha ott fedezné fel a bankárt.

- Nyomorult pitank! - kiáltott Nucingen és egész pénzfejedelmi méltóságában kiegyenesedett.

Azzal Esther és Louchard közé vetette magát. Louchard lekapta a kalapját Contenson kiáltására:

- Nucingen báró úr!

Louchard intésére a poroszlók kitakarodtak a szobából, alázatosan kalapot emelve. Egyedül Contenson maradt benn.

- Fizet a báró úr? - kérdezte a végrehajtó, kalappal a kezében.

- Fiszedeg - felelt a báró. - De tudnom kell, miről fan szó.

- Háromszáztizenkétezer frank néhány centime, beleértve a költségeket. De a letartóztatás külön számít.

- Háromszászeszer frang! - szörnyedt el a báró. - Esz trága épretés anag, aki asz éjszakád a tivánjon töltöte - tette hozzá, fülébe súgva Európának.

- Csakugyan Nucingen báró ez az ember? - kérdezte Európa Louchard-t és kételkedését olyan taglejtéssel kísérte, melyet Dupont kisasszony, a Théâtre Français új szubrettje is megirigyelt volna.

- Igen, kisasszony - feleli Louchard.

- Igen - mondta rá Contenson is.

- Gezesgetem érte - szólt a báró, akinek Európa kételkedése a becsületét érintette. - Enketjég, hoty ety szót pezélhesek fele.

Esther vén imádójával a hálószobába vonult; Louchard jónak látta fülét a kulcslyukra tenni.

- Én jopan szeredem makád asz éledemnél, Eszder; de mineg a hiteleszökneg pénszd atni, mikor anak sokal jop helje folna a maka erszenjépen. Menjen pe a pördönpe: ködeleszem makam, hotj a szászeszer talérd mekfásárolom szászeszer frangérd. Akor marat makának kétszászeszer frang...

- Ezzel a fogással nem ér el semmit - kiáltott be neki Louchard. - A hitelező nem szerelmes a kisasszonyba!... Érti? És még többet akar, amióta tudja, hogy ön belé van gabalyodva.

- Ostopa fráder! - rivallt rá Nucingen Louchard-ra, azzal kinyitotta az ajtót és beeresztette a hálószobába. - Nem dutod, mit peszélsz. Atok neget huz procented, ha elindészet a tolkod...

- Lehetetlen báró úr!

- Hogyan, báró úr - szólt Európa, aki közben belépett - lenne szíve börtönbe juttatni az én úrnőmet?... Akarja a béremet, a megtakarított pénzecskémet? Tessék, nagyságos asszony, van negyvenezer frankom...

- Ó, te szegény lány, félreismertelek! - kiáltott Esther, karjába zárva a zokogó Európát.

- Fiszedeg - nyöszörgött a báró, azzal előhúzott egy füzetet és négyszögletes cédulácskát vett ki belőle, aminőket a bank bocsát rendelkezésére a bankároknak, úgyhogy csak betűkkel és számjegyekkel kell kitölteniök, és kész a névre szóló utalvány.

- Sose fáradjon, báró úr - szólt Louchard - parancsot kaptam, hogy csak készpénzben, aranyban vagy ezüstben fogadjam el az összeget. Minthogy önről van szó, megelégszem bankjegyekkel.

- Krucifix! - kiáltott a báró. - Mutasa mek a fáldod!

Contenson három aktacsomót mutatott neki kék borítékban, a báró elvette, ránézett Contensonra és a fülébe súgta:

- Jop napod let folna, ha előre fitjelmezdetsz.

- Hát tudtam én, hogy a báró úr itt lesz? - felelt a spion, ügyet sem vetve rá, hogy Louchard hallja-e őket vagy se. - Rosszul járt, hogy megvonta tőlem a bizalmát. Megkopasztják - tette hozzá vállat vonva a mély filozóf.

- Perze - mormogta a báró. - Ach, kitsigém - fordult Estherhez, mikor megnézte a váltót. - Ketjed áltoszada etj csaló kaszemperneg!

- Sajnos, úgy van! - sóhajtott szegény Esther. - De mikor oly nagyon szeretett!

- Ha tutám folna... ófásd emeldem folna önérd.

- Báró úr nem tudja, mit beszél - szólt közbe Louchard - van másik forgató.

- Ikasz, fan másig forkadó - felelt a báró.

- Akar a báró úr egy szót írni a pénztárnokának? Elküldöm hozzá Contensont és az embereimet szélnek eresztem. Az idő telik, és híre megy...

- Szalatj, Gondanzon! - szólt Nucingen. - A pénszdárnogom a Madhirins és Argate utca sargán lakig. It fan etj lefél, menjen fele du Tillet-hesz, Kelleréghesz, ha nincs othon szászeszer frang. Mert minten pénszüng a pankpa fan... Öltöszön föl antjal - fordult Estherhez - ketjet szapat. A fénaszonjok fezetetmesepeg a fiadalognál - kiáltott Ázsiára pillantva.

- Megyek, hadd örüljön a hitelező. - Fogok kapni tőle annyit, hogy ma este lesz miből mulatni. Nem gell mérkelődni, páró úr! - tette hozzá "Saint-Estève-né asszonyság" torz meghajlással...

Louchard ismét átvette a papírokat a báró kezéből és egyedül maradt vele a szalonban, ahová egy félóra múlva a pénztárnok is eljött Contensonnal. Esther épp akkor jelent meg elragadó, bár rögtönzött toalettben. Mikor Louchard átolvasta a pénzt, a báró még egyszer meg akarta vizsgálni a papírokat, de Esther macskaügyességgel kapta el előle és az íróasztalába zárta.

- Mit ad ennek a bandának? - kérdezte Contenson.

- Nem fold natjon tapintados - jegyezte meg a báró.

- És a lábam!... - méltatlankodott Contenson.

- Louchard, atjon szász frangod Gondanzonnak apól asz eszres pangópól...

- Iken széb nő - szólt a pénztárnok, mikor Nucingen báró társaságában elhagyta a Taitbout utcai házat - csak sokpa gerül a páró urnag.

- Kérem a tidogtardását - szólt a báró, aki Contensont és Louchard-t is hallgatásra szólította fel az imént.

Louchard elment, és Contenson követte. De a boulevard-on Ázsia várta a titkosrendőrt és megállította.

- A végrehajtó és a hitelező ott ülnek abban a kocsiban, szomjasak! - súgta. - Itt pénzt lehet keresni.

Mialatt Louchard leolvasta a bankókat, Contenson nyugodtan figyelhette a feleket. Látta Carlos szemét, ki tudta venni a homlok hajlását a paróka alatt, és ez a paróka méltán tűnt föl neki gyanúsnak. Megjegyezte a fiáker számát is, noha látszólag teljes közönnyel állott szemben az előtte lejátszódó dolgokkal. Ázsia és Európa végsőkig lekötötték a figyelmét. Arra gondolt, hogy a báró rendkívül ravasz emberek hálójába került. Ezt a föltevését támogatta az is, hogy Louchard feltűnő hallgatagon viselkedett, midőn az ő szolgálatait igénybe vette. Európa rúgása egyébként nemcsak a lábszárcsontján sértette meg Contensont.

"Ez a rúgás erősen a Saint-Lazare-börtönre vall" - így szólt magában az imént, miközben föltápászkodott.

Carlos megjutalmazta a végrehajtót, elküldte, és odaszólt a kocsishoz:

- A Palais-Royal teraszához!

"Nézd a kópét! - szólt magában Contenson, meghallva a címet. - Ott lesz valami!"

Carlos sebes hajtásban ért a Palais-Royal elé, nem kellett tartania attól, hogy követik. Egyébként ott szokása szerint keresztülsietett a galériákon, a Château-d'Eau téren másik fiákerbe ült és azt mondta a kocsisnak:

- Opera köz, a Pinon utca felől.

Negyedóra múlva belépett a Taitbout utcai házba. Mikor Esther meglátta, így szólt:

- Itt vannak a veszedelmes írások!

Carlos átvette a papírokat, átolvasta és kiment, hogy elégesse a konyhai tűzhelyen.

- Sikerült a csíny! - kiáltott, fölmutatva a háromszáztízezer frankot, amit egy nyalábban vett elő a felöltője zsebéből. - Ezzel meg a százezerrel, amit Ázsia kaparintott meg, hozzáfoghatunk a cselekvéshez.

- Istenem, teremtőm! - jajgatott szegény Esther.

- Ugyan, te esztelen! - szólt a kíméletlen kalkulátor. - Légy látszólag Nucingen kedvese, akkor majd láthatod Lucient, aki jó barátja Nucingennek. Nem tiltom meg neked, hogy továbbra is szerelmes légy belé!

Esther életének komor sötétségében reménysugár derengett. Föllélegzett.

- Európa, fiam! - szólt Carlos, félrevonva ezt a teremtést a boudoir sarkába, ahol senki egy szót sem hallhatott a párbeszédből. - Meg vagyok veled elégedve.

Európa fölemelte hervadt arcát és oly elváltozott szemmel tekintett a férfira, hogy e jelenet tanúja, vagyis Ázsia, aki az ajtóban őrködött, azt kérdezte magától, vajon Európát nem fűzi-e Carloshoz mélyebb érdek, mint őt?

- Ez még nem minden, leányom. Négyszázezer frank nekem annyi, mint semmi... Paccard számlát fog neked átnyújtani holmi ezüst-evőeszközökről, ez körülbelül harmincezer frankra rúg, de néhány részlet le van belőle törlesztve, de Biddin, az aranyműves mégis beperelt. Lefoglaltatta a bútorainkat, és holnap alkalmasint el is fogják árverezni. Keresd föl Biddint, az Arbre-Sec utcában lakik. Fogsz kapni tőle zálogleveleket tízezer frank értékben. Érted: Esther ezüstkészletet rendelt, nem fizette ki és zálogba csapta. Könnyen lehet, hogy panaszt tesznek ellene csalásért. Harmincezer frankot kell tehát adni az aranyművesnek és tízezret a zálogházasnak, hogy visszakapjuk az ezüstöt. A költségekkel együtt ez összesen negyvenháromezer frank. Ez az ezüstkészlet igen silány ötvözetű, a báró újat fog venni, ezen megint zsebelünk néhány ezrest. A szabónőnél az utolsó két évben... mennyi az adósságotok?

- Talán valami hatezer frank - felelt Európa.

- Jó. Ha madame Auguste a pénzéhez akar jutni és meg akarja tartani magának a régi vevőit, akkor az utolsó négy évről harmincezer frankos számlát kell benyújtania. Ugyanez a megállapodásunk a divatkereskedővel. Samuel Frisch, a zsidó ékszerész a Saint-Avoie utcából, zálogcédulákat fog neked kölcsönadni. Huszonötezer frankkal kell tartoznunk neki és hatezer frankot fogunk keresni a zálogba csapott ékszereinken. Az ékszereket visszaadjuk az ékszerésznek, a kövek fele hamis lesz. A báró meg se fogja nézni. Egyszóval gondoskodsz róla, hogy partnerünk egy hét alatt százötvenezer frankot "köpjön".

- De ehhez szükséges, hogy a nagyságos asszony egy kicsikét a kezemre járjon - felelt Európa. - Tessék beszélni vele, mert úgy áll ott mindig, mint egy fatuskó, és én kénytelen vagyok annyi szellemességet kifejteni, amennyiből három színdarab író megélhetne.

- Ha Esther finnyáskodni próbálna, csak tudasd velem - szólt Carlos. - Nucingen tartozik neki egy kétlovas hintóval. Ő maga válasszon ki és vásároljon meg mindent. Menjetek ahhoz a lócsiszárhoz és kocsigyártóhoz, akinél Paccard lakik. Ott pompás lovakat fogunk találni, persze méregdrágák lesznek s egy hónap múlva sántítani fognak, úgyhogy ki kelljen cserélni őket.

- Egy illatszerszámlával hatezer frankot lehetne keresni.

- Ohó! - szólt Carlos fejét csóválva. - Csak lassan a testtel! Lépésről lépésre! Nucingen még csak a fél karját dugta bele a masinába, mi pedig a fejét akarjuk. Mindezeken felül szükségem van ötszázezer frankra.

- Azt megkaphatja - felelt Európa. - A nagyságos asszonynak hatszázezerért kellene meglágyíttatnia a szívét ezzel a kövér fajankóval és további négyszázezer frankot kérni azért, hogy igazán fogja őt szeretni.

- Ide hallgass, leányom! - szólt Carlos. - Aznap, amikor megkapom az utolsó százezret, húszezer frank üti a markodat.

- Mire az nekem? - szólt Európa, leejtve két karját, mint aki az életét reménytelennek látja.

- Visszatérhetsz Valenciennes-be, csinos üzletet vásárolhatsz és ha akarod, tisztességes asszony lehet belőled. Az emberek ízlése nem egyforma. Paccard gondol néha rád. Semmi nem nyomja a vállát, és majdnem semmi a lelkiismeretét. Egész jól megérthetnétek egymást - felelte Carlos.

- Visszatérni Valenciennes-be!... El tudja ezt képzelni, a nagyságos úr? - kiáltott elszörnyedve Európa.

Európa Valenciennes-ben született. Szülei, földhözragadt takácsemberek, hétéves korában egy szövőműhelybe adták. Itt a modern ipar kiszívta a fizikai erejét, mint ahogy a bűn is időnek előtte kikezdte a testét. Tizenkét éves korában elcsábították, tizenhárom éves korára anya lett, és így rabul ejtette a züllött lények társasága. Egy gyilkossági pörben tanúként kellett megjelennie az esküdtszék előtt. A tizenhat éves leányt megfélemlítette az igazságszolgáltatás hatalma, s fölébredt benne a maradék tisztesség. Így történt, hogy a vádlottat az ő tanúvallomása alapján ítélték el tíz esztendei kényszermunkára. Ez a gyilkos, ama visszaeső bűnösök egyike, akik lelkialkatuknál fogva a legszörnyűbb bosszúra képesek, teljes nyilvánosság előtt így fenyegette meg a fiatal leányt:

- Mához tíz évre visszajövök, Prudence (Európa igazi neve Prudence Servien volt), hogy téged hidegre tegyelek, nem bánom, ha le is kaszálják a fejem.

A bíróság elnöke ugyan igyekezett megnyugtatni Prudence-ot, megígérve neki az igazságszolgáltatás támogatását és érdeklődését. De a szegény leányt olyan rémület szállta meg, hogy belebetegedett és majd egy évig kórházban nyomta az ágyat. Az Igazságszolgáltatás olyan észlény, amely egy sereg folyvást cserélődő egyén összetétele, s ezek nemcsak maguk újulnak meg, hanem jó szándékaik és emlékeik is rendkívül változékonyak. Az ügyészség és bíróság nem képesek megelőzni a gaztetteket, arra valók, hogy mint kész cselekményekkel foglalkozzanak velük. E tekintetben egy preventív rendőrség áldás volna az országra. De manapság a rendőrség nevétől is borzad a törvényhozó, aki már nem tud különbséget tenni e szavak között: uralkodás - kormányzás - törvényhozás. A törvényhozó hajlamos rá, hogy mindent belefoglaljon az Állam hatáskörébe, mintha az cselekvésre képes személy lenne. A fegyenc bizonyára folyton az áldozatára gondol és majd akkor bosszulja meg magát, ha a bíróság egyikükkel sem törődik többé! Prudence, aki ösztönszerűen, mondjuk hozzávetőleg ismerte a reá leskelő veszélyt, elhagyta Valenciennes-t és tizenhét esztendős korában Párisba ment, hogy elrejtőzködjék. Ott négyféle foglalkozást űzött, melyek között a legkülönb statisztálás volt egy kis színháznál, összekerült Paccard-ral, akinek elmondta nagy baját. Paccard, Jacques Collin jobbkeze, vazallusa, szóba hozta gazdája előtt Prudence-ot. S mikor gazdájának szüksége volt egy rabszolganőre, így szólt Prudence-hoz:

- Ha akarsz engem szolgálni úgy, mint az ördögöt kell, akkor megszabadítják Durut-tól.

Durut-nak hívták a fegyencet, a Prudence Servien feje fölött függő Damokles-kardot.

Ez előzmények ismerete nélkül szőrszálhasogató olvasók előtt kissé fantasztikus színben tűnnék föl Európa vak odaadása. És senki sem értené meg a színpadias trükköt, amellyel Carlos elő akart állani.

- Igen, leányom, visszatérhetsz Valenciennes-be... Nesze, olvasd.

És átadott neki egy előző napról kelt újságot, rámutatva egy hírre, mely így kezdődött:

Prudence kiejtette kezéből az újságot. Térde megrogyott. Valósággal újjászületett most, mert, mint mondotta, Durut fenyegetése óta a kenyér sem ízlett neki.

- Láthatod, hogy szavamnak álltam. Négy évig tartott, amíg tőrbe csalhattam Durut-t úgyhogy a végén legurult a feje... De most aztán tetőzd be itt a művemet, hogy majd szülőhazádban egy jó kis üzlet élére állhass, húszezer frank tőkével, mint Paccard felesége; neki végkielégítésül megengedem, hogy erényesen éljen.

Európa fölvette a földről az újságot és lázasan falta mind az aprólékos részleteket, melyeket húsz esztendeje fáradhatatlanul közölnek az újságok a fegyencek kivégzéséről. Szó esett a lapban a megdöbbentő jelenetekről, a lelkiatyáról, aki ilyenkor mindig megtéríti a delikvenst, a vén bűnösről, aki egykori kollégáit jóra inti, a nekiszegzett ágyúkról és a térdre hulló bűnözőkről: Végül következtek az útszéli elmélkedések; ezek semmit sem tudnak változtatni a fegyházak igazgatásán, amelyekben tizennyolcezer elítélt nyüzsög.

- Ázsiát vissza kell juttatnunk a házba - szólt Carlos.

Ázsia előlépett. Semmit sem értett meg Európa némajátékából.

- Hogy megint beállhasson szakácsnénak - folytatta Carlos - először is föl fogtok tálalni a bárónak egy olyan ebédet, amilyent még soha életében nem evett. Azután azt mondjátok neki, hogy Ázsia, miután minden pénzét elkártyázta, ismét szolgálatba állott. Vadászra nem lesz szükségünk. Paccard lesz a kocsis. A kocsis nemigen száll le a bakról s mivelhogy ott kevéssé hozzáférhető, a kémszervezet nem fogja egykönnyen kézre keríteni. A nagyságos asszony óhajára rizsporos parókát és vastag, sújtásos, háromszögletű posztókalapot fog viselni, ez majd elváltoztatja az arcát. Egyébként majd ráncokat is festek neki.

- Fogunk inasokat is tartani? - kérdezte Ázsia sanda képpel.

- Majd jóravaló legényeket fogadunk fel - felelt Carlos.

- Csupa tökfilkót! - nyelvelt a mulatt nő.

- Ha a báró kastélyt vesz bérbe, akkor Paccard-nak van egy barátja, aki alkalmas portásnak - folytatta Carlos. - Azután már csak egy lakájra és egy konyhalányra van szükségünk. Két idegent talán csak szemmel tudtok tartani.

Amikor Carlos távozni készült, abban a pillanatban jelent meg a küszöbön Paccard.

- Tessék maradni, az utcán emberek vannak - jelentette a vadász.

Ez a semmitmondó szó riasztóan hatott. Carlos fölment Európa szobájába és ott maradt, amíg csak Paccard érte nem jött bérkocsival, mely behajtott a kapun. Carlos lehúzta a függönyöket és a kocsi oly sebesen vágtatott el, hogy minden üldözés hiábavaló fáradság lett volna.

A Saint-Antoine-külvárosban egy fiákerállomástól pár lépésre kiszállt, gyalog ment egy bérkocsihoz és a Malaquais rakpartra hajtatott, így sikerült félrevezetnie a kíváncsiakat.

- Ide nézz fiam - szólt Lucienhez, négyszáz darab ezerfrankost mutatva neki - ezzel megvan, úgy hiszem, az első részlet a Rubempré-birtok vételárára. Ebből százezret megforgatunk. Most kezdik divatba hozni az omnibuszokat. A párisiak bizonnyal szerelmesek lesznek ebbe az újdonságba: három hónap alatt megháromszorozzuk a befektetett pénzünket. Ismerem az esetet: nagyszerű osztalékot fognak fizetni, hogy a részvények kapósak legyenek... Nucingen fölmelegített eszméje. Amikor majd újra megalapítjuk a Rubempré-birtokot, nem fogunk azonnyomban fizetni. Te majd fölkeresed des Lupeaulx urat és megkéred, hogy személyesen ajánljon téged bizonyos Desroches nevű ügyvédhez. Ezt az alamuszi betyárt fölkeresed az irodájában, megbízod, hogy menjen el Rubempréba és tanulmányozza ki a terepet, ígérsz neki húszezer frank tiszteletdíjat arra az esetre, ha meg tud szerezni neked harmincezer frank évjáradékot azáltal, hogy a kastély romjai körül összevásárol a te részedre nyolcszázezer frank értékű földet.

- Hogy érted a módját! Hogy érted!

- Mindig is értettem. De hagyjuk a tréfát. Százezer tallért kincstári utalványokban fogsz elhelyezni, hogy ne legyen kamatveszteséged. Átadhatod Desroches-nak, ő éppoly megbízható, amilyen alamuszi... Ha ez megvan, siess Angoulême-ba és vedd rá a húgodat és a sógorodat, hogy a te kedvedért egy kis hazugságot vállaljanak magukra. Rokonaid egész könnyen adhattak neked hatszázezer frankot, hogy elősegítsék házasságodat Clotilde Grandlieu-vel. Ebben nincs semmi lealázó.

- Meg vagyunk mentve! - kiáltott elkápráztatva Lucien.

- Te meg! - válaszolt Carlos - de te is csak akkor, ha Clotilde-dal, mint feleségeddel jössz haza a Saint-Thomas-d'Aquin templomból...

- Mitől félsz? - kérdezte Lucien, mintha csak tanácsadója érdekeit viselné a szívén.

- Kíváncsi emberek szaglásszák a nyomomat... Kénytelen vagyok azon lenni, hogy igazi papnak látszódjam, ami igen unalmas mesterség! Az ördög nem fog megvédeni, ha a hónom alatt breviáriummal lát.

Nucingen báró, aki a pénztárnokával karonfogva távozott, ebben a pillanatban ért a palotája elé.

- Féleg - így szólt, mikor otthon voltak - hoty tsunyán mekjárdam eszel a kirántulásal... Sepaj, majt gárbótoljug makunkad...

- Asz a paj, hdy a paró urad a rosz nyelfeg szabulni fogjág - felelt a jámbor német, akinek csak a dekórum fájt.

- Iken, asz én nilfános szeredömneg hozzám méltó dársatalmi heljszedpen kel lenie - szólt a börze-napóleon.

A báró, miután most már biztos volt benne, hogy Esther előbb vagy utóbb övé lesz, ismét azzá a nagy pénzemberré lett, aki volt azelőtt. Oly keményen vette kezébe ismét ügyei intézését, hogy pénztárnoka a kezét dörzsölte, mikor másnap reggel hat órakor már ott találta a dolgozószobájában, amint értékpapírok között böngészett.

- A páró ur teknap éjel határoszodan jó üszleded tsináld - mondta igazi német módra, félig ravasz, félig ostoba mosollyal.

A Nucingen báró-féle dúsgazdag emberek, ha több alkalmuk van is, mint másoknak arra, hogy pénzt veszítsenek, viszont több lehetőségük van arra is, hogy keressenek, még akkor is, ha zabolátlanul áldoznak a szeszélyeiknek. Jóllehet más helyütt részletes magyarázatát adjuk a híres Nucingen-ház pénzügyi politikájának, itt sem fölösleges fölhívni a figyelmet arra, hogy ily tekintélyes vagyont korunk gazdasági, politikai és ipari forrongásai közepette nem lehet megszerezni, kiépíteni, gyarapítani és megtartani anélkül, hogy hatalmas tőkeveszteségek ne fordulnának elő, vagy ha tetszik, anélkül, hogy az egyesek vagyona hatalmas adókkal meg ne terheltetnék. Igen kevés új értékkel gyarapszik a földkerekség közös kincse. Minden egyes uzsoravásár új egyenlőtlenséget teremt az általános vagyonelosztásban. Az állam, amit követel, meg is téríti. De amit a Nucingen-ház elvesz, azt magának tartja meg. Ez a tőrdöfés ugyanebből az okból kerüli el a törvények éberségét, amely egy Jacques Collint, egy Mandrint csinált volna II. Frigyesből, ha ahelyett, hogy csatákkal intézte volna a tartományok sorsát, csempészettel vagy ingó értékekkel foglalkozik. Az európai államokat tíz-húsz százalékos kölcsönök fölvételére kényszeríteni, ezt a tíz-húsz százalékot a publikum bőrén megkeresni, az ipari vállalkozásokat a nyersanyagok elkaparintásával nagyban megsarcolni, egy-egy üzlet alapítójának kötélvéget hajítani, hogy a víz színén tudja tartani magát, amíg sikerül kihalászni egy-egy tetszhalott vállalkozást - szóval a tallér e nyert csatái teszik a Pénz magas politikáját. Igaz, hogy a bankárral is, éppúgy mint a hódítóval, megesik, hogy veszedelembe sodródik. De oly kevés ember képes megvívni ilyen csatákat, hogy a nyájnak semmi beleszólása nincs. Ezek a nagyszabású dolgok rendszerint a pásztorok közt játszódnak le. Aztán meg, minthogy a kivégzetteknek (a börzei tolvajnyelv szavával élve) bűnül róják fel, hogy túl sokat akarnak keresni, általában igen kevés részvét kíséri a Nucingen-féle üzleti kombinációk áldozatait. Ha egy spekuláns golyót röpít az agyába, ha egy pénzügynök megszökik, ha egy közjegyző száz család vagyonát elkezeli, ami rosszabb az emberölésnél, ha egy bankár likvidál - mindezek a katasztrófák Párisban pár hónap alatt feledésbe mennek, s hamarosan elnyelik a tengernyi nagy város hullámai. A Jacques Couer-ök, a Mediciek, a dieppe-i Angók, a la rochelle-i Aufredik, a Fuggerek, a Tiepolók, a Cornerek tisztességes úton hordták össze óriási vagyonukat, kiváltságaik alapján, melyeket annak köszönhettek, hogy az adományozók nem ismerték a kincset érő áruk forrásait. De ma már annyira elterjedt a tömegek közt a földrajzi tudás, a verseny oly éles határt szabott a nyerészkedésnek, hogy minden hirtelen támadt vagyon: vagy véletlen szerzemény, úgyszólván talált pénz, vagy legális tolvajlás eredménye. Gyalázatos példák nyomán, főleg az utóbbi évtizedben, a kiskereskedelem is elsajátította a nagykereskedők rosszhiszemű üzleti fogásait, mégpedig a nyerstermények ellen intézett alattomos merényletek alakjában. Ahol egyszer vegyészettel foglalkoznak, ott többé tiszta bor nem kerül a pohárba; ez az oka a bortermelés hanyatlásának. A fiskust megrövidítendő, hamisított sót hoznak forgalomba. A bíróságok elszörnyednek az általános becstelenség láttára. Egyszóval a francia kereskedelem most az egész világ előtt gyanús színben áll és Anglia ugyanily mértékben züllik lefelé. A baj forrása nálunk a politikai törvény. Az alkotmány a pénz uralmát proklamálta, ebben az istentagadó korban a siker a bölcsesség teteje. Épp ezért a magasabb körök romlottsága, noha eredményei aranyosan csillámlók és okai tetszetősek - valójában sokkal ocsmányabb az alsóbb osztályok csöppet sem előkelő és úgyszólván egyéni romlottságánál, melynek egyes tünetei adják e jelenet komikus, vagy ha úgy tetszik, hátborzongató elemét. A kormány, mely minden új gondolattól elszörnyed, száműzte a színpadról a korszerű komikumot. A polgári társadalom kevésbé liberális XIV. Lajosnál és irtózik az ő Figaró házasságá-tól. Betiltja a politikai vonatkozású Tartuffe-öt és ma bizonyára Turcaret-t sem engedné játszani, mert ma Turcaret ül a hatalmon. Azóta a komédiából elbeszélés lett, és a könyv lett a költők kevésbé gyors, de annál biztosabb hatású fegyvere.

Azon a reggelen, az audienciák, a gyors intézkedések, a pár perces tanácskozások zűrzavarában, mely Nucingen dolgozószobáját a pénzvilág várócsarnokává avatta - egyik pénzügynöke jelentette a bárónak, hogy az előkelő társaság egyik legélelmesebb, leggazdagabb tagja, Jacques Falleix, Martin Falleix öccse, Jules Desmarets utóda, váratlanul eltűnt. Jacques Falleix volt a Nucingen bankház hivatalos alkusza. Du Tillet és a Keller-család beleegyezésével a báró olyan hidegvérűen idézte föl ennek az embernek a bukását, mintha csupán egy húsvéti bárány levágásáról lett volna szó.

- Nem tardhata makát tofáp - szólt higgadtan a báró.

Jacques Falleix óriási szolgálatokat tett a tőzsdespekulációnak. Még pár hónappal előbb is, a nagy krízis alkalmával, egy vakmerő manőverrel "megmentette a piacot". De hálát várni a hiúzoktól? Annyit jelentene ez, mintha télvíz idején könyörületre akarnád bírni Ukrajna farkasait.

- Szegény! - szólt a pénzügynök. - Annyira nem várta a dolgok ilyen alakulását, hogy barátnőjének csinos házikót rendezett be a Saint-Georges utcában. Százötvenezer frankot fektetett be festményekbe és bútorokba. Oly nagyon szerette Val-Noble-nét!... A nő most kénytelen otthagyni az egészet... Minden a hitelezőké.

"Rentpen fan! - mondta magában Nucingen. - It asz algalom, hogy heljre hoszam a muld éjszagai fezdesékeimed..." - Semmid sem fiszeted? - kérdezte hangosan az ügynöktől.

- Ó - felelt az ügynök - melyik szállító lett volna olyan faragatlan, hogy Jacques Falleixnak ne hitelezzen? Úgy látszik, a háznak kitűnő pincéje van. Mellesleg mondva a ház eladó, meg is akarta vásárolni. A bérszerződés az ő nevére szól. Micsoda ostobaság! Most a tömérdek ezüst, a bútor, a borok, a kocsik, a lovak - mind átabotában dobra kerül, és mi hasznuk lesz belőle a hitelezőknek?

- Tyüjön el holnab - szólt Nucingen - atikra mintend meknészeg, és ha nem hirtednek csődöt, ha nem intészig el pégésen az itjeked, akor megpiszásd atog magánag, hotj jószan ajánlatod tetyen a pudorra; a pérszerszötésd elfálalom...

- Ezt meg lehet csinálni - szólt a pénzügynök. - Menjen holnap oda, ott fogja találni Falleix egyik társát a szállítókkal, akik szívesen adnának opciót. Azonban Val-Noble-nénak Falleix nevére szóló váltói vannak.

Nucingen báró tüstént elküldte egyik ügynökét a jegyzőjéhez. Jacques Falleix említést tett neki annak idején erről a házról, amely legföljebb hatvanezer frankot ért. Rögtön meg akarta rá szerezni az opciót, hogy a bérlőkkel szemben előjoga legyen.

A pénztárnok (a becsületes ember!) eljött, hogy megkérdezze, veszít-e valamit a gazdája a Falleix-féle csődnél.

- Ellenkeszőlek, terék Folfkankom, mekind szászeszer frangod fokog keresni.

- Hát uty, hoty mekfezem a kitsige hászad, amid Valeix, asz a szerentsédlen flotás etj esztenteje perenteszed a parátnője számára. Enjém lesz asz ekész, ha a hideleszöknek fölajánlog ötfeneszer frangod. És Gartod mester, a jetszőm, mekpiszásd kap a hászfédelre, merd a dulajtonos pen fan a tsáfápan... Tutam én észt, te asz eszem nem fold a heljén. Antjali Eszderem nemsogára szep kitsin palodában fok lagni... Valeix monta nekem: tsudaszép és ekészen köszel fan... Pászol nekem, mint etj kesztjü.

A Falleix-csőd miatt a bárónak egyedül kellett a börzére járnia. De nem tudott úgy elmenni a Saint-Lazare utcából, hogy útba ne ejtette volna a Taitbout utcát. Már az is bántotta, hogy egy pár órát Esther nélkül kellett lennie. Legszívesebben állandóan maga mellett tartotta volna. A nyereség, amit volt alkuszának csődtömegétől remélt, igen könnyen elviseltette vele a már eddig veszendőbe ment négyszázezer frankot. Boldog volt, hogy "antyal"-ának kilátásba helyezhette az átköltözést a Taitbout utcából a Saint-Georges utcába. Mert ott majd "kitsin palodájában" lakhat és semminő emlékek nem fogják útját állani boldogságának. Így hát a gyalogjáró kövét lágynak érezte a talpa alatt, úgy ment, mint egy fiatal legény s fiatal-legényes ábrándokat szőtt. A Trois-Frères utca sarkán a báró merengés közben, a járda kellős közepén Európát látta szembejönni földúlt arccal.

- Hofá méty? - kérdezte.

- Ó, épp a nagyságos úrhoz készültem. Teljesen igaza volt tegnap! Most látom be, hogy szegény nagyságos asszonynak pár napra a börtönbe kellett volna mennie. De hát mit értenek pénzdolgokhoz a nők?... Mikor a nagyságos asszony hitelezői megtudták, hogy visszatért a lakásába, mind úgy csaptak rá, mint a falka a prédára... Tegnap este hét órakor, nagyságos úr, kiragasztották azt a csúf cédulát, hogy szombaton este elárverezik a bútorát... Hanem ez még semmi... A nagyságos asszony csupa szív és annak idején annak a szörnyetegnek, hisz tetszik tudni, szívességet akart tenni!

- Micsota szörnyedeknek?

- Ej, hát akibe szerelmes volt, annak a d'Estournynak. Ó, az édes fiú volt, csak az a baj, hogy sokat kártyázott.

- Hamisan játszod.

- No és, maga?... - feleselt Európa. - Mit csinál maga a börzén? De hadd meséljem tovább. Hát egy szép napon, nehogy Georges főbe lője magát, ami ezüstje, ékszere csak volt, mind a zálogházba hordta, holott semmi sem volt belőle kifizetve. Mármost, mikor az emberek megtudták, hogy egyik hitelezőnek adott valamit, egytől egyig odagyűltek, hogy lármát csapjanak. Rendőrséggel fenyegetőznek... Az ön angyala a vádlottak padján!... Ne álljon az embernek ég felé a parókája?!... Szegényke könnyekben úszik, arról beszél, hogy vízbe fog ugrani. És megteszi! Meg ő!

- Ha felet metjek, futs a börsze! - kiáltott Nucingen. - És hiápa, muszáj otameni. Akarog negi nyerni falamid... Eretj és njukdast mek őd. Mekfiszedem asz atosákod, néty óragor nála leszeg... De Eikenie, mont mek neki, hotj szeresen enkemed etj kitsit.

- Kicsit? Nagyon!... Látja, nagyságos úr, csak nyitott marokkal lehet megnyerni a nők szívét... Lehet, sőt valószínű, hogy megtakarított volna százezer frankot, ha tegnap engedi, hogy börtönbe vigyék. De a szívét sohasem nyerte volna meg... Hogy is mondta csak? "Eugénie, igazán nemesszívűnek, nagylelkűnek mutatta magát... igazi széplélek!"

- Aszt monta, Eikénie? - kiáltott a báró.

- Igenis, nagyságos úr, saját fülemmel hallottam.

- Neze id fan tisz aranj...

- Köszönöm... De most sír, tegnap óta annyit zokog, mint Szent Magdolna egy hónap alatt... Az ön imádottja a kétségbeesés határán van, hozzá még olyan adósságok miatt, melyeket nem is ő csinált! Ó, azok a férfiak! Éppúgy kizsákmányolják a nőket, mint a nők az aggastyánokat... Hát nem?

- Iljeneg mind... Te mineg ankasálja makád?... Asz emper soha ankasálja le makád!... Töped semit ne írjon alá. Én fiszedek, te ha mék etyszer aláír falamid, akor...

- Mit csinálna akkor? - kérdezte Európa fölegyenesedve.

- Jósákos Isden! Nincs hadalmam fölötte... Keszempe fokom feni asz apró pénszütyeid. Eretj és fikaszdald mek őd és mont mek negi, hotj etj hónab mulfa etj gitsin palodában fok lagni.

- Báró úr úgy helyezte el a pénzét egy női szívben, hogy bőséges kamatot fog hajtani! Tessék elhinni, máris úgy látom, mintha megfiatalodott volna, pedig én csak egy egyszerű komorna vagyok. De ilyesmit már gyakran tapasztaltam... ez a boldogság. A boldogság visszfénye... Ne sajnálja, ha itt-ott némi kiadása akad... Meglátja, mennyi hasznát fogja látni. Már megmondtam a nagyságos asszonynak, hogy az utolsók utolsója lenne, közönséges utcarongya, ha a báró urat nem szeretné, mert báró úr a pokolból rántja ki. Majd ha már túl lesz a gondokon, akkor fogja őt báró úr igazán megismerni. Köztünk szólva, megmondhatom önnek: azon az éjszakán, mikor annyit sírt... mit akar! Elvégre az ember a becsülését is akarja annak a férfinak, aki ki fogja tartani. - Ő nem merte mindezeket elmondani. - Meg akart szökni.

- Mekszögni? - kiáltott a báró, egész elszörnyedve erre a gondolatra. - Hanem a börsze! A börsze! Erety, erety, most nem metyeg hoszá... Te szeredném asz aplakpa ládni őd... A ládása föl fok pádoridani...

Esther rámosolygott Nucingenre, mikor az elsétált a ház előtt. A báró nehézkesen döcögött tovább, ezt gondolva magában: "Ő ety antyal!"

Hogy ezt a szinte lehetetlen eredményt elérje, Európa a következő cselhez folyamodott. Fél három órakor Esther felöltözködött, mintha Lucient várná. Elragadó volt. Mikor Prudence így meglátta, az ablakba pillantva így szólt:

- Ott a nagyságos úr!

Szegény leány odarohant, abban a hitben, hogy Lucient fogja látni, ahelyett Nucingent látta.

- Ó, hogy gyötörsz! - sóhajtott.

- Csak így tudtam fölkelteni azt a látszatot, hogy törődni tetszik egy szegény vénemberrel, aki ki fogja fizetni a nagyságos asszony adósságait! - felelt Európa. - Mert most mind ki lesz ám fizetve.

- Miféle adósságaim? - kiáltott ez a teremtés, akinek folyton csak az járt az eszében, hogyan tarthatná meg a szerelmét, amit rettentő kezek ki akartak ragadni a kezéből.

- Amiket Carlos úr csinált a nagyságos asszony nevében.

- Hogyan? Hiszen már kaptunk közel négyszázötvenezer frankot! - kiáltott Esther.

- Van még azonkívül százötvenezer frank adósság. De a báró szépen magára vállalt mindent... Nagyságos asszonyt el akarja vinni innét és egy "széb gitsin palodában" akarja elhelyezni... Bizisten, nem mondhatja, hogy nincs szerencséje. Én az ön helyében, ha már egyszer ezt az embert jól a kezemben tartom - miután Carlost kielégítettem, - házat és évjáradékot préselnék ki belőle. Hisz a nagyságos asszony a legszebb nő, akit életemben láttam, s a legingerlőbb is. De a szépség oly hamar elszalad. Én is szép és üde voltam egyszer, és most...? Huszonhárom éves vagyok, csaknem egyidős a nagyságos asszonnyal, és tíz évvel öregebbnek látszom... Nem kell más, csak egy betegség... De ha az embernek Párisban háza van és évjáradéka, akkor nem kell többet attól tartania, hogy az utcasarkon fogja végezni...

Esther már nem hallgatott Európa-Eugénie-Prudence Servienre. Íme, egy ember akarata, akiben az elvetemültség géniusza lakott, ugyanolyan erővel taszította vissza a sárba, amilyennel kihúzta volt onnét. Aki ismeri a szerelmet a maga határtalanságában, tudja, hogy a gyönyörei elérhetetlenek, ha az erényeit el nem ismeri az ember. A Langlade utcai padlásszobában lejátszódott jelenet óta Esther tökéletesen elfelejtene azelőtti életét. Mindeddig erényesen élt, befalazva szenvedélyébe. Ezért aztán az okos csábító úgy tudta szőni-fonni a szálakat, hogy a szegény leánynak nem volt egyéb dolga, mint beleegyezését adni már megtörtént vagy készülőben levő gazságokhoz. Ez a ravaszság a csábító szellemi fölényét bizonyítja és egyben megmagyarázza azt az eljárást, melyet Luciennel szemben alkalmazott. Rettentő kényszerhelyzeteket teremteni, elhelyezni az aknát, megtölteni puskaporral és a kritikus pillanatban így szólni a cinkosokhoz: "Egy intés, és minden a levegőbe röpül!..." Azelőtt Esther, aki teleszítta magát a kurtizánok külön moráljával, minden ilyen tréfát oly természetesnek talált, hogy a riválisait csak aszerint mérte, hogy mekkora költekezésre tudtak rávenni egy-egy férfit. Elvert vagyonokból van a rangjelzés ezeknek a szerencsétleneknek a ruhája ujján. Carlos nem csalódott, ha Esther régi emlékeire számított. Ezek a hadicselek, ezek a stratagémák, melyeket nemcsak efféle nők, hanem minden rendű tékozlók is számtalanszor alkalmaztak már, nem zavarták meg Esther lelki nyugalmát. Szegény leány csak a saját megaláztatását érezte. Lucient szerette, és hivatalos babája lett Nucingen bárónak: rá nézve ennyiből állt a dolog. Ám vágja zsebre az ál-spanyol a sápot, ám építse föl Lucien szerencséjének várát Esther sírkövén, ám kerüljön több-kevesebb ezresbankóba, ám csaljon ki belőle Európa többé-kevésbé ötletes módokon pár százezer frankot - mindezzel ez a szerelmes örömlány nem törődött. A kín, mely szívén rágódott, emiatt volt: öt éven keresztül hófehéren állt önmaga előtt, mint egy angyal! Szerelmes volt, boldog volt, a legparányibb hűtlenséget sem követte el. És most ezt a szép, tiszta szerelmet be akarták mocskolni. Elméje nem állította föl rejtekben maradt szép életének s annak a korábbi, tisztátalan életnek kontrasztját. Nem volt ez nála sem számítás, sem költészet. Határtalan, de határozatlan érzés: fehér volt és fekete lett, tiszta volt és tisztátalan lett, nemes volt és nemtelenné lett. Saját jószántából volt előbb fehér, mint a hermelinpalást, ezért elviselhetetlennek érezte most az erkölcsi mocskot. Ezért is támadt benne, midőn a báró a szerelmével zaklatta, az a gondolat, hogy kiugrik az ablakon. Lucien föltétlen szerelemre talált nála, amilyen szerelemmel csak igen ritkán ajándékoz meg egy nő egy férfiút. Azok a nők, akik azt állítják, hogy a legodaadóbban szeretnek valakit, s néha maguk is elhiszik, más férfiakkal táncolnak és kacérkodnak, a társaság kedvéért cicomázkodnak és igyekeznek learatni a sóvár pillantásokat. De Esther megvalósította az igazi szerelem csodáját, és még csak áldozatába sem került. Hat éven át szerette Lucient úgy, mint a színésznők és kurtizánok szeretnek, akik az iszapba és mocsokba letaszítva, az igazi szerelem nemességét és odaadását szomjúhozzák és azután csak annak élnek. Letűnt népek, Görögország, Róma és a Kelet mindig elzárva tartották az asszonyaikat. Az asszonynak, ha szerelmes, saját magát kellene elzárnia. El lehet gondolni, hogy mikor Esther elhagyta ezt a fantasztikus palotát, ahol ez a szerelmi ünnep, ez a költemény lejátszódott, hogy leszálljon egy vénember "gitsin palodájába", valami lelki betegségféle vett rajta erőt. Egy vasmarok súlya alatt, mielőtt meggondolhatta volna magát, már derékig benne gázolt a becstelenség posványában. De két nap óta gondolkozóba esett és halálos fagyot érzett a szívében.

E szavakra: "az utcasarkon fogja végezni", fölugrott és így szólt:

- Az utcasarkon?... nem, inkább a Szajnában!...

- A Szajnában?... És Lucien úr?... - kérdezte Európa.

Erre a szóra Esther egy karosszékbe hanyatlott, ott is maradt, a szőnyeg rózsájára szegezett szemmel, mialatt agyának tüzes lüktetése fölszívta a könnyeit. Négy órakor Nucingen a töprengések, az elhatározások tengerében találta ideálját, amelyben elmerül a női lélek és olyan szavakkal bukkan föl belőle, melyek érthetetlenek azok számára, akik nem egy hajóban vitorláznak vele.

- Simidsa gi homlogád, szébsék - szólt a báró, mellé telepedve. - Nem leszneg döpé atózsákai Megpezélem Eukéniáfal, és ketyet ety hónab mulfa kigöltöszig epől a lakáspul ety gitsin palodába... Ah, minő püpájos gatsó!... Atja ite, hat tsógolom mek. (Esther úgy engedte oda a kezét, mint a kutya szokta mellső lábát.) Ah, kelyet a keszéd atya, te a sziféd nem... Betik én a sziféd zeredem...

Ez annyi őszinteséggel hangzott, hogy szegény Esther szánakozó arckifejezéssel nézett az aggastyánra, amibe ez majdhogy bele nem őrült. A boldogtalan szerelmesek testvéreknek érzik egymást gyötrelmeikben, akárcsak a vértanúk. Semmi a világon úgy meg nem érti egymást, mint két rokon fájdalom.

- Szegény ember! - szólt Esther - milyen szerelmes.

Hallván e szavakat, melyeknek értelmét félremagyarázta, a báró ereiben fölgerjedt a vér, mintha mennyei étert lehelt volna be. Az ő korában a milliomosok egy ilyen érzésért annyi aranyat fizetnek, amennyit a nők kívánnak tőlük.

- Uty szeredem getyedet, mind asz étezs leányomad! - így szólt. - És id érszem - folytatta, szívére téve a kezét - hoty nem ládhadom ketyedet másgéb, mind poltokan.

- Ha nem akar más lenni nekem, mint atyám, akkor szívből fogom szeretni önt, soha el nem hagyom, és tapasztalni fogja, hogy nem vagyok rossz nő, nem vagyok vásári portéka, nem vagyok az a kapzsi teremtés, aminek ebben a pillanatban látszom...

- Kelyet apró polontzsákogad tsináld - felelt a báró - mind minten széb hölty, enyi asz ekéz. Ne is peszéljüng róla töped. A mi mesderzséküng asz, hoty a makug számára bénszd geressüng... Letyen poltok: zsifezsen leszeg etypár napik atyai parádja, merd megérdem, hoty öneg hoszá gell szognia asz én zekénj csondfászamhosz.

- Igaz?... - kiáltott Esther fölállva és Nucingen ölébe szökve, miközben átkarolta a nyakát és hozzásimult.

- Ikasz - szólt a báró, igyekezvén mosolyra torzítani az arcát.

Esther homlokon csókolta. Egy képtelen kiegyezésben kezdett hinni: hogy tiszta maradhat és láthatja Lucient.. Oly gyöngéden hízelegte körül a bárót, hogy megint kivillant belőle az egyszeri Rája. Levette a lábáról a bárót, úgyhogy ez megígérte: két hétig atyailag fog iránta viseltetni. Erre a két hétre szükség volt, hogy azalatt meg lehessen szerezni és be lehessen rendezni a Saint-Georges utcai házat.

De mikor ismét az utcán volt és hazafelé ment, a báró így szólt magában:

Csakugyan, hogyha Esther közelében gyermekké változott is, tőle távol ismét belebújt a hiúzbőrbe, mint ahogy a Játékos minduntalan belészeret Angelikába, valahányszor az utolsó garasa is elfogyott.

- Kitopni ety félmilliód és mék aszt sem tutni, milyen a lápa, esz mékiscsag pudasák. Te szerentsére sengi nem fokja mektutni - szólt a harmadik héten.

És nagy eltökélések támadtak benne, hogy szakít ezzel a nővel, akit oly drágán vásárolt meg. De mihelyt ismét Esther előtt állott, egész idejét, amit vele együtt tölthetett, arra fordította, hogy jóvá tegye első megszólításának nyerseségét.

- Csak nem lehedeg örögé a papája! - szólt hozzá a hónap végén.

Kevéssel azelőtt, hogy Esthernek át kellett költöznie a Saint-Georges utcai kis palotába (1829 december vége felé), a báró megkérte du Tillet-t, menjen el oda Florine-nel együtt és nézzék meg, vajon összhangban van-e minden Nucingen vagyoni helyzetével, s vajon a művészek, akik ennek a madárkalitkának építésére vállalkoztak, meg tudták-e méltóképpen valósítani a "kitsin paloda" szó értelmét. Amit a fényűzés az 1830-as forradalom előtt csak kieszelt, az mind hozzájárult, hogy ezt a házat a jóízlés tipikus képviselőjévé avassa. Grindot építész mint díszítőművész remekelt. Az újonnan épült márványlépcső, a stukkómunkák, a kelmék, a mértékletesen alkalmazott aranyozás, az apró részletek éppúgy, mint a nagyszabású hatások túlszárnyalták mindazt, amit e nemben XV. Lajos százada Párisban alkotott.

- Ez az én eszményem: ez és az erény! - szólt mosolyogva Florine. - És kinek a kedvéért vered magad ilyen költségekbe? - kérdezte Nucingentől. - Valami égből pottyant szűzért?

- Ety nőérd, aki fiza kézül meni ota - felelt a báró.

- Elvégre ez is egy módja annak, hogy Jupiter szerepében pózolhass - replikázott a színésznő. - És mikor lesz látható?

- Ó, a házszentelési lakoma napján - kiáltott du Tillet.

- Elöp nem... - szólt a báró.

- Arra az estére lesz nagy kefélkőzés, fürdőzködés, piperészkedés - szólt újból Florine. - Ó, mennyi dolgot fognak adni a nők a szabóiknak és fodrászaiknak!... Mikor lesz?

- Nem én fatyok asz ur a hásznál.

- Á, ez aztán az asszony!... - kiáltott Florine. - Juj, de kíváncsi vagyok rá.

- Makam is - felelt naivul a báró.

- Hogyan? A ház, a nő, a bútorzat, minden vadonatúj lesz?

- Még a bankár is - szólt du Tillet - mert barátunk, úgy látom, nagyon megifjodott.

- De kell is - szólt Florine - hogy újra megtalálja a húszesztendős korát, legalább egy kis időre.

1830 első napjaiban egész Páris Nucingen szenvedélyéről és házának őrületes pompájáról beszélt. A szegény báró, látván, hogy így szapulják és csúfolják, könnyen érthető, hogy dühbe gurult, s bankárfejében olyan akarat fogamzott meg, mely összhangban volt szerelmi szenvedélyével. A házavató lakoma után szögre akarta akasztani a nemeslelkű apa komoly köntösét és be akarta söpörni a sok áldozat jutalmát. Minthogy a Rája minden támadását visszaverte, elhatározta, hogy levélileg fogja tárgyalni frigyük kérdését, hogy így írásbeli ígéretet csalhasson ki a lányból. Bankárok csak az írott váltónak hisznek. A hiúz tehát az év első napjának reggelén korán fölkelt, bezárkózott dolgozószobájába és hozzáfogott a következő levél fogalmazásához, mégpedig jó franciasággal, mert ha rossz kiejtéssel beszélt is, a helyesírása kifogástalan volt:

Drága Estherem, gondolataim virága, életem egyetlen öröme! Mikor azt mondtam, hogy úgy szeretem, mint leányomat, csaltam önt és csaltam önmagamat. Ezzel a szóval csak az érzéseim szentségét akartam jellemezni, melyek nem hasonlítanak a férfiak hétköznapi érzéseihez. Mert először is aggastyán vagyok, másodszor: még sohasem voltam szerelmes. Én úgy szeretem önt, hogy akkor sem szeretném kevésbé, ha egész vagyonom rámenne. Legyen igazságos! A legtöbb férfi nem látott volna önben angyalt, mint én láttam. Én soha egy pillantással sem kutattam az ön múltjában. Úgy szeretem önt, mint Augusta leányomat, egyetlen gyermekemet, s egyben úgy, mint ahogy a feleségemet szeretném, ha a feleségem valaha szeretni tudott volna engem. Ha egy szerelmes aggastyánnak csak a boldogság adhat fölmentést, akkor kérdezze meg önmagától, nem játszom-e nevetséges szerepet. Önben láttam öregségem vigaszát és örömét. Hiszen tudja, hogy halálomig oly boldog lesz, amily boldog egy nő csak lehet. És tudja azt is, hogy halálom után elég gazdag lesz ahhoz, hogy sok asszony irigylendőnek találja majd a sorsát. Minden üzletből, amit azóta kötök, mióta szerencsém volt önnel találkozni, eleve kiveszem az ön részesedését, és a Nucingen-bankházban folyószámlája van. Pár nap múlva beköltözik egy házba, amely előbb-utóbb az öné lesz, ha meg fog tetszeni. Vajon még mindig az atyját fogja fogadni, ha engem fogad, vagy pedig boldoggá tesz-e valahára?... Bocsássa meg, hogy ilyen nyíltan írok. De ha a közelében vagyok, akkor cserben hagy a bátorság, és olyankor nagyon is érzem, hogy ön az én úrnőm. Nem szeretném megbántani, csak el akarom mondani, mily nagyon szenvedek és mily kínos az én koromban, ha várni kell, mialatt minden egyes nap egy-egy reménytől vagy élvezettől foszt meg. Tapintatos viselkedésem egyébként kezesség szándékaim őszinteségére nézve. Úgy jártam el én valaha is, mint egy hitelező? Ön olyan, mint egy fellegvár, én pedig már nem vagyok fiatal ember. Ön azt feleli panaszaimra, hogy az életéről van szó, és ha hallom ezt, el is hiszem önnek. De itt ismét sötét gondok, mindkettőnket megalázó kétségek hálójába jutok. Én éppoly tisztának és jónak láttam önt, mint amilyen szép. De könnyebb a lelkének, ha csúffá teheti ezt a meggyőződésemet? Ítéljen saját maga! Ön azt mondja, hogy egy szenvedélyt őriz a szívében, egy kérlelhetetlen szenvedélyt és vonakodik közölni velem annak a nevét, akit szeret... Természetes dolog ez? Ön egy meglehetős erős emberből egy hallatlanul gyenge embert csinált... Látja, hová jutottam? Öt hónap után kénytelen vagyok azt kérdezni öntől, micsoda sorsot szán a szerelmemnek? És tudnom kell azt is, micsoda szerepet fogok játszani az ön házának a fölavatásán. Pénz nálam nem számít, ha önről van szó. Nem leszek olyan ostoba, hogy az ön szemében érdemet akarjak szerezni ezzel a megvetéssel. De ha szerelmem határtalan, viszont a vagyonom korlátozott, és csak önért vetek rá súlyt. Igenis, ha az által, hogy mindenemet önnek adom, mint szegény ember elnyerhetném a szívét, akkor szívesebben lennék szegényen az ön szeretője, mint gazdag, ha önnek nem kellek. Ön oly gyökeresen megváltoztatott, drága Esther, hogy senki sem ismer rám. Joseph Bridau egy képéért tízezer frankot fizettem, mert ön azt mondta nekem, hogy a festő félreismert tehetség. És valahány szegénnyel találkozom, öt frankot adok neki az ön nevében. Mármost mit kérek én szegény aggastyán, aki az ön adósának tekintem magam, ha megtisztel azzal, hogy elfogad tőlem valamit?... Csak egy reménysugarat; és micsoda remény az is, nagy Isten! Nem inkább az a bizonyosság-e, hogy önnél soha nem érek el többet, mint amit a szenvedélyem öntől el fog tudni rabolni? De szívem tüze segítségére lesz önnek e kegyetlen ámításban. Íme, kész vagyok rá, hogy alávessem magam, bárminő föltételt szabjon is elém a boldogságom, gyér élvezeteim tekintetében. De legalább ígérje meg azt, hogy aznap, midőn a házát birtokába veszi, el fogja fogadni szívét és alázatos ragaszkodását annak, aki élte hátralevő napjaira nem akar más lenni, mint

az ön rabszolgája:
FREDERIC DE NUCINGEN

- Eh, unom ezt a pénzeszsákot! - kiáltott föl Esther, aki ismét a régi kurtizán lett.

Elővett egy szerelmi levelezésre szánt levélpapírt és ahányszor csak ráfért, leírta azt a nevezetes mondást, melyet Scribe hírneve szállóigévé avatott: Tessék a medvém!

Negyedóra múlva lelkiismeretfurdalás fogta el, s a következő levelet írta:

Báró úr!

Ne törődjön semmit azzal a levéllel, amit az imént kapott tőlem. Visszaestem ifjúkori bolondériámba. Bocsásson meg egy szegény lánynak, akinek sorsa a rabszolgaság. Sohasem éreztem fájóbban helyzetem alávalóságát, mint azóta, hogy önnek kiszolgáltattak. Ön fizetett, én adósa vagyok önmagammal. Nincs szentebb a becstelenség adósságainál. Nekem nincs jogom, hogy "likvidáljak", vagyis hogy a Szajnába vessem magam. Ezzel a rettentő aprópénzzel, melynek csak egyik oldala jó, mindig ki lehet fizetni egy adósságot. Tehát rendelkezésére állok. Egyetlen éjszakán ki akarom egyenlíteni mindazon összegeket, melyek zálogul szolgálnak erre a végzetes pillanatra, és meg vagyok róla győződve, hogy egy nálam eltöltött óra milliókat ér, annál is inkább, minthogy ez lesz az első és utolsó. Azután szabad leszek. Akkor megválhatok az élettől. Egy tisztességes asszonynak megvan a lehetősége, hogy az elbukásból fölemelkedjék. De mi, magamfajta nők, nagyon is mélyre zuhanunk. Épp ezért elhatározásom olyannyira szilárd, hogy arra kérem, őrizze meg ezt a levelet bizonyítékul, hogy mi okozta halálát annak, aki leszek egy napra

szolgálója:
ESTHER

Mikor ez a levél is elment, Esther újból megbánást érzett. Tíz perc múlva harmadik levelet írt, amint itt következik:

Bocsásson meg, kedves báró, ismét itt vagyok. Nem akartam önt kigúnyolni, sem pedig megsérteni. Csak szeretném, ha jól megrágná ezt az egyszerű okoskodást: ha úgy maradunk együtt, mint apa és leánya, akkor szelíd, de tartós gyönyörűségben lesz része. Ha ragaszkodik szerződésünk betartásához, akkor meg fog siratni. Nem akarom tovább untatni: az a nap, amidőn a boldogság helyett a kéjt választja, nekem az utolsó napom lesz.

Leánya:
ESTHER

Az első levélre a bárót az a jéghideg düh fogja el, amely képes megölni a milliomosokat. Tükörbe nézett és csengetett.

- Lápfiszed! - parancsolta új komornyikjának.

Mialatt a lábvizet vette, jött a második levél: elolvasta és aléltan vágódott el a padlón. A milliomost ágyba fektették. Mikor magához tért, ágya lábánál ott ült a felesége.

- Igaza van a lánynak! - mondotta. - Miért akarja megvásárolni a szerelmét? Mutassa a maga levelét.

A báró odaadta a különböző fogalmazványokat, amiket írt. Nucingenné mosolyogva olvasta. Ekkor jött a harmadik levél.

- Bámulatos lány! - kiáltott a báróné, miután ezt az utolsó levelet is elolvasta.

- Mi mosd a deentő, asszonjom? - kérdezte a báró.

- Várni.

- Fárni? A termézed kérlelhededlen...

- Hallgasson rám, kedvesem - szólt a báróné - ön az utóbbi időben kitűnően viselte magát velem szemben. Adok önnek egy jó tanácsot.

- Maka terég asszony - szólt a báró. - Csináljon atozsákogad, kifiszedem...

- Ami önnel e lány levelének vételekor megesett, jobban meghat egy nőt eltékozolt millióknál és minden szerelmes levélnél, ha még oly szépek is azok a levelek. Próbálja meg ezt kerülő úton tudomására hozni, akkor talán az öné lesz! És... ne féljen, az a nő nem fog belehalni - tette hozzá, pillantásával végigmérve férjét.

Nucingennének halvány sejtelme sem volt a rossz nők természetrajzáról.

"Milyen eszezs asszonj a felesékem!" - szólt magában a báró, mikor Nucingenné egyedül hagyta.

De minél inkább csodálta a báró a nejétől kapott tanács okosságát, annál kevésbé tudott rájönni, hogyan éljen vele. Nemcsak hogy korlátoltnak találta magát, de be is vallotta magának, hogy az.

Jóllehet a pénzemberek korlátoltsága csaknem közmondásos lett, mégiscsak relatív értelemben van meg. Szellemi tehetségeinkkel ugyanúgy áll a dolog, mint testi képességeinkkel. A táncosnak egész ereje a lábában van, a kovácsnak a karjában. A vásárcsarnok atlétája teherhordásban gyakorolja magát, az énekes gégefőjét képezi ki, a zongorista csuklóját edzi meg. A bankár úgy hozzászokik az üzletek kieszeléséhez és tanulmányozásához, az érdekek megmozgatásához, mint ahogy a bohózatíró színpadi helyzetek kieszelésére, témák tanulmányozására és személyek mozgatására dresszírozza magát. Éppúgy nem szabad Nucingen bárótól ötletességet várni a társalgásban, mint ahogy nem kereshetjük a matematikus fogalomkincsében a költői képeket. Hány költő akad egy-egy korszakban, aki olyan prózaíró lenne, vagy oly szellemes életművész, mint Cornuelné asszony? Buffon nehézkes természet volt, Newton sohasem ismerte a szerelmet, Byron aligha szeretett életében valakit saját magán kívül, Rousseau komor volt és félőrült, La Fontaine szórakozott. Az emberi szellem ereje, egyenletesen elosztva, csak ostobaságot és középszerűséget hozna létre. Egyenlőtlen elosztásából pedig azok a rendellenességek származnak, melyeket lángész névvel illetünk és melyeknek a látható világban korcsképződmények felelnének meg. Ugyanez a törvényszerűség dirigálja a testet: a tökéletes szépséggel csaknem mindig hidegség vagy ostobaság jár együtt. Ha Pascal nagy matematikus és nagy íróművész volt egy személyben, ha Beaumarchais üzletembernek is nagy volt, Zamet pedig mint udvaronc jelentékeny; ezek a ritka kivételek megerősítik az értelem specializálódásának elvét. A spekuláció, a számítgatás eszmekörében tehát a bankár éppannyi szellemet, ügyességet, ravaszságot és tehetséget tud kifejteni, mint egy ügyes diplomata a nemzet sorsának intézésében. Ha egy bankár az irodáján kívül is még észre tudná vétetni magát, akkor nagy férfiú lenne. Nucingen megszorozva Linge herceggel, Mazarinnal vagy Diderot-val, ez szinte elképzelhetetlen emberformula, és mégis megvolt Perikles, Aristoteles, Voltaire, Napóleon személyében. A császári napfény sugárzása nem vethet homályt a magánemberre. A császárban volt kedvesség, műveltség és szellem. Nucingen úrban, mint a legtöbb bankárban, nyoma sem volt a leleménynek, és csak biztos értékekben hitt. Művészeti dolgokban értette a módját, hogy teli marok arannyal forduljon a minden rendű műértőkhöz. A legjobb építészt, a legkiválóbb sebészt, a festészet vagy szobrászat legelső szakértőjét, a legügyesebb ügyvédet vette igénybe, ha házat akart építtetni, ha egészségét kellett gondoztatni, ha ritkaságokra vagy egy falusi birtokra fájdult meg a foga. De minthogy szívügyvédek és szerelmi szakértők nincsenek, ezért egy bankár pórul jár, ha szerelmes lesz, és a női szív magasiskolájában szörnyen tájékozatlan. Nucingen tehát most sem tudott okosabbat, mint amit eddig is csinált. Pénzt adott valami férfi- vagy női Frontinnak, hogy az cselekedjék vagy gondolkodjék helyette. Egyedül Saint-Estève-né élhetett eredményesen a báróné-találta eszközökkel. A báró keservesen megbánta, hogy összeveszett a gyűlölt ruháskofával. Minthogy azonban bízott pénzszekrénye mágneses erejében és a Garat-féle csillapítókban, mégiscsak csengetett a komornyikjának és megparancsolta, hogy keresse föl az Új Szent Márk utcában azt a förtelmes özvegyet és kérje meg, hogy nézzen el hozzá egyszer. Párisban a szenvedélyeken keresztül találkoznak az ellentétek. A bűn állandóan együvé forrasztja ott a szegényt a gazdaggal, a nagyot a kicsivel. A császárné Lenormand-né asszonytól kér tanácsot. Egyszóval a nagyúr minden évszázadban megleli a maga Ramponneau-ját.

Az új komornyik két óra múlva visszajött.

- Báró úr - jelentette - Saint-Estève-né tönkrement.

- Ah, anál jop! - örvendezett a báró. - Akor a geszempen fan.

- A derék nő - folytatta a komornyik - úgy látszik, szeret kártyázni. Azonfelül erősen uralkodik fölötte egy kis kültelki színház színésze, akit illendőség okából a keresztfiának ad ki. Úgy látszik, kitűnő szakácsné és most épp állást keres.

"Eszeg asz örtönkös szolkalelgek tiszféle móton tutnag pénszd geresni, te diszenkédféle móton göldeni" - dörmögött magában a báró, nem is sejtve, hogy egyet gondolt Panurge-zsal.

Visszaküldte inasát Saint-Estève-néért, aki csak másnap jött el. Ázsia kérdéseire a komornyik elbeszélte ennek a női spionnak, micsoda szörnyű hatást tettek a báróra kedvese levelei.

- A nagyságos úr nyilván bolondul szerelmes abba a nőbe, mert majd belehalt - fejezte be előadását az inas. - Azt tanácsoltam neki, hogy ne menjen vissza hozzá, akkor majd tapasztalni fogja, hogy mennyire a kedvében járnak. Egy nő, aki a báró úrnak, mint mondják, máris ötszázezer frankjába került, nem is szólva arról, amit a Saint-Georges utcai palotácskáért adott ki! De ennek a nőnek pénz kell, semmi egyéb. A méltóságos asszony elmenőben azt mondta: "Ha ez így megy tovább, ez a lány özveggyé tesz."

- Ördögöt! - felelte Ázsia - a tyúkot nem szabad megölni az aranytojásokkal együtt!

- A báró úr már csak magában reménykedik - szólt az inas.

- Persze, mert én tudom, hogy kell bánni a nőkkel...

- Tessék besétálni - szólt az inas, fejet hajtva e titokzatos nagyhatalom előtt.

- Lám, lám - szólt az ál Saint-Estève-né, alázatos pofával lépve be a beteghez - hát gyöngélkedni tetszik a báró úrnak? Mit akar? Mindenkit gyönge oldalán ér a baj. Én is megjártam ám. Két hónap alatt furcsán megfordult a szerencsém kereke! Most állástalan vagyok... Egyikünknek sem volt sok esze. Ha a báró úr fölfogadna szakácsnénak Esther kisasszony házába, bennem legeslegkészségesebb hívét nyerné és nagy hasznára lehetnék azzal, hogy őrködném Eugénie és a nagyságos asszony felett.

- Nem árul fan zó - felelt a báró. - Nem tutog otáik judni, hoty ur letyeg a hászpan és ő uty feszed pórászon, mint...

- Mint egy tökfilkót - vágott a szavába Ázsia. - Eddig maga vezetett pórázon másokat, papus, most a kicsike szorítja a gyeplőt és kedvére ráncigálja magát... Mégiscsak van igazság!

- Ikasák? - kiáltott a báró. - Nem aszérd hivattalag, hoty ergölcsről pabolj negem...

- Ohó, öcsém, egy kis erkölcs sosem árt. Az nekünk az élet sója, mint ahogy a jámbor lelkének a bűn. Lássuk csak, bőkezű volt-e uraságod? Kifizette őnagysága adósságait?

- Iken - kesergett a báró.

- Helyes. Az értékeit is kiváltotta, az még helyesebb. De vallja be, hogy ez még mind kevés. Ezzel ő még semmihez sem kezdhet, márpedig az ilyen teremtések szeretnek költekezni.

- Ety meklebedésd derfezeg negi a Saint-Sors udcápan... Ő már dudja - szólt a báró. - De nem szerednég a palegje leni.

- Jó, akkor hagyja faképnél...

- Felég, hoty elenket! - kiáltott a báró.

- És a pénzünkért mégiscsak szeretnénk valamit, ugye fiacskám? - felelt Ázsia. - Ide hallgasson. Pár milliócskát kicsaltunk a publikum zsebéből, kicsikém. Azt mondják, magának van vagy huszonöt.

A báró nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék.

- Nos, hát, egyet le kell adni belőle...

- Hizen én leatnám - okoskodott a báró - te mihend leatam, másigad fok köfedelni.

- Értem - felelt Ázsia. - Nem mer b-t mondani, mert fél, hogy akkor el kell mennie a z-ig. Azonban Esther tisztességes lány.

- Natyon dizdesékes! - kiáltott a báró. - Hiszen ota agarja atni makád, te csag uty, ahoty falagi ety adóságod fiszed.

- Egyszóval nem akar a maga szeretője lenni, utálkozik. Én megértem őt. A kicsi mindig csak a szeszélyeire hallgatott. Akinek csupa vonzó fiatal emberekkel volt dolga, az keveset törődik egy ilyen vén csonttal... Maga bizony szépnek nem szép! Kövér, mint XVIII. Lajos, kissé ostoba, mint mindazok, akik a Szerencsének hízelegnek, ahelyett, hogy a nők körül legyeskednének. Nos, ha ön nem néz hatszázezer frankra - szólt Ázsia - akkor magamra vállalom, hogy önnek megszerzem, amit csak a szíve kíván.

- Hadszászeszer frang! - kiáltott a báró, kissé hátrahőkölve. - Ezder már etik is ety miliómpa kerüld.

- A boldogság talán csak megér egymillió-hatszázezer frankot, kövér disznóm. Az ismerősei közt nem egy akad, aki többet megevett a szeretőjével egy-két milliónál. Sőt ismerek olyan nőket is, akiknek egy élet volt az ára, s akikért egy-egy férfi a korpás-zsákba köpte a fejét... Emlékszik arra az orvosra, aki megmérgezte a barátját?... Az meg akart gazdagodni, hogy boldoggá tehessen egy nőt.

- Iken, tutom. Te én, hotyha zerelmes is fatyog, ostopa nem fatyog. Id lekaláp is nem. Merd hotyha öd ládom, kébes fatyog otaatni a pénszdárcámad is.

- Hallgasson ide, báró úr - szólt Ázsia, Semiramis-pózba vágva magát. - Magát már eléggé kiszipolyozták. Amilyen igaz, hogy Saint-Estève-né a nevem, persze csak az üzleti életben, az ön pártján vagyok, ez természetes.

- Jól fan!... mek foklag judalmaszni.

- Elhiszem, mert már bebizonyítottam önnek, hogy ha kell, meg tudom bosszulni magamat. Egyébként tudja meg, papus - mondotta fenyegető pillantással - van rá módom, hogy úgy elfújjam ön elől Esther kisasszonyt, mint a légy eloltja a gyertya lángját. És én ismerem az embereimet! Ha az a kis nőcske önt egyszer boldoggá tette, akkor nélkülözhetetlenebb lesz önnek, mint amilyen most. Ön engem jól megfizetett. Hagyta magát nógatni, de végre is: leszúrta a pénzt! Én a magam részéről megtettem, amire köteleztem magam, igaz vagy nem? Jó, hát most teszek önnek egy üzleti ajánlatot.

- Halljug.

- Ön engem beszegődtet szakácsnénak a nagyságos asszony mellé tíz esztendőre. Kapok ezer frank bért, az utolsó öt esztendőre előre kifizet... Potom pénz, no nem? Ha egyszer ott vagyok a nagyságos asszonynál, akkor a következő engedékenységekre fogom őt rábírni. Tegyük föl például, hogy ön hozat neki egy gyönyörű öltözet ruhát madame Auguste-től, aki ismeri a nagyságos asszony ízlését, öltözködésmódját; és kiadja a parancsot, hogy az új hintó álljon négy órára a kapu előtt. Börze után fölmegy érte és elviszi egy kis sétakocsikázásra a Bois de Boulogne-ba. Nos, a nő ezzel elárulja, hogy az ön szeretője, egész Páris szeme láttára és füle hallatára leköti magát... Százezer frank... Ön együtt fog vele ebédelni - ó, én értek az ilyen ebédek rendezéséhez. Elviszi színházba, varietébe, proszcénium-páholyt vesz, és csakhamar azt mondja majd egész Páris: "Nini, ott ül az a vén huncut Nucingen a babájával..." Mégiscsak hízelgő dolog, ha az ember ilyen hitet kelthet föl, nem?... Mindezek az előnyök - ne mondja, hogy rossz asszony vagyok - beleértetődnek az első százezer frankba... Ha így viseli magát, egy hét alatt igen szép haladást tehet.

- És le gell, hoty fiszeseg szászeszer frangod!

- A második héten - folytatta Ázsia, aki úgy tett, mintha nem hallaná ezt a keserves fohászkodást - a nagyságos asszony ez után a bevezetés után rá fogja szánni magát, hogy elhagyja kis lakását és beköltözzék abba a palotába, melyet ön neki fölajánl. Ha egyszer az ön Esthere visszakerül a nagyvilágba, ha viszontlátja régi barátnőit, akkor majd kedvet kap, hogy tündököljön, hogy saját palotájában a háziasszonyt játssza! Ez így van rendjén... Megint százezer frank!... Így ön valósággal páholyban ül, Estherről köztudomású lesz, hogy az öné. Hátra van egy csekélység, ahol ön játssza a főszerepet, kövér elefánt! (Ni, hogy bámul a nagy mamlasz!) Tudja mit, azt is magamra vállalom... Négyszázezer frank... Ne félj, mangalicám, azt csak utána való nap fogod kiizzadni... Ez csak kuláns eljárás?... Én jobban bízom tebenned, mint te énbennem. Ha én rá tudom venni őnagyságát, hogy mint az ön kedvese mutatkozzék, hogy kompromittálja magát, hogy elfogadja mindazt, amit ön fölajánl, s talán még a mai nap - akkor remélem, elhiszi rólam, hogy el tudom nála érni azt is, hogy szabaddá tegye az utat a Nagy Szent Bernát-szorosban. Nem könnyű feladat, elhiheti!... Az ön nehéz tüzérségének keresztülvontatásához ugyanannyi erőre van szükség, amennyit az első konzul használt föl az Alpesek között.

- És miérd?

- Mert a szíve csordultig van szerelemmel, rasibus, ahogy maguk latinul mondják - felelt Ázsia. - Sába királynőjének tartja magát, mert megfürdött a kedvesének hozott áldozatokban... Ilyeneket vesznek fejükbe ezek a nők! Ó, öreg pubi, legyen igazságos, mégiscsak szép dolog ez! Ha az a furcsa teremtés meghalna bánatában, miután odaadta magát önnek, én azon sem csodálkoznék. De ami megnyugtat, megmondom önnek, hogy fölbátorítsam, az az, hogy jó talaj van nála még amolyan nő korából.

- Tepennet - szólt a báró, aki szótlan ámulattal hallgatta Ázsia beszédét - tepennet mekfan a romlodsák kéniusza, uty, mint pennem a pangársákra faló dehedsék.

- Megegyeztünk, galambom? - kérdezte Ázsia.

- Letyen ötfeneszer frang szászeszer helyed!... És gabsz döllem ötszászeszred az udán faló nabon, hoty sigerd éreg el.

- Hát jó, én munkához látok - hagyta rá Ázsia... - Ó, jöhet most bátran! - folytatta tiszteletteljes hangon. - Báró úr oly szelídnek fogja találni a nagyságos asszonyt, mint egy kunkorodó hátú cicát, sőt talán hajlandó lesz arra is, hogy kedves legyen önhöz.

- Menj csag, menj, antyalom - szólt kezeit dörzsölve a bankár.

És miután utánabólintott ennek a förtelmes mulatt nőnek, így szólt magában:

- Mékiscsag jó, ha sog bénze fan asz emperneg!

Kiugrott az ágyból, az irodáiba sietett és jókedvűen látott ismét óriás üzleteinek intézéséhez.

Estherre nézve semmi sem lehetett végzetesebb, mint Nucingen elhatározása. A szegény kurtizán az életét védte, midőn a hűtlenség ellen védekezett. Carlos erre az oly természetes védekezésre azt mondta: affektálás. Most Ázsia elment Carloshoz - nem mulasztva el az ilyenkor szükséges óvatosságot - hogy tudtára adja, miféle megbeszélése volt a báróval, és minő hasznot húzott belőle. Carlos haragja rettenetes volt, mint ő maga. Lefüggönyözött kocsin tüstént Estherhez hajtatott és beállt a kapu alá. Még mikor a lépcsőn fölment, akkor is szinte sápadt volt a dühtől. Így állt ez a kétrendbeli hamisító a szegény lány elé. Ez nézte őt, álló helyéből egy karszékbe hanyatlott, mintha a lábai eltörtek volna.

- Mit kíván, uram? - kérdezte egész testében reszketve.

- Hagyj magunkra, Európa - mondta Carlos a szobalánynak. Esther úgy nézte ezt a leányt, mint anyját nézné egy gyermek, akit valami gyilkos elszakít tőle, hogy megölje.

- Tudja, hová fogja juttatni Lucient? - kérdezte Carlos, mikor egyedül maradt Estherrel.

- Hová? - kérdezte Esther hangtalanul, alig merve ránézni hóhérjára.

- Oda, ahonnan én jövök, drágaságom.

Esther kéket-zöldet látott, amint ezt az embert nézte.

- A gályára! - rebegte elhaló hangon.

Esther lehunyta szemét, lábai kinyúlták, karjai lecsüggedtek, arca elsápadt. A férfi csengetésére bejött Prudence.

- Keltsd eszméletre - szólt hidegen Carlos - még nem végeztem.

Várt, föl-alá járva a szobában. Prudence-Európa kénytelen volt megkérni az abbé urat, szíveskedjék Esthert befektetni az ágyba. Atlétai erőre valló könnyűséggel kapta föl a lányt. A legerősebb gyógyszert kellett előkeresni, hogy Esthert szenvedéseinek öntudatára ébreszthessék. Egy óra múlva a szegény lány képes volt meghallgatni ezt az eleven lidércnyomást, aki ott ült az ágya lábánál, merev szeme szinte vakított, mint az olvasztott ólom sugara.

- Szívecském - így kezdte Carlos - Lucienre egyfelől ragyogó, díszes, boldog, előkelő élet vár, másfelől az a vizes, iszapos, kavicsos gödör, amelybe épp be akart ugorni, mikor összekerültem vele. Grandlieu-ék a drága gyermektől egymilliót érő földbirtokot követelnek, addig nem eszközlik ki számára a márki címet és nem adják oda neki azt a Clotilde nevezetű paszulykarót, akinek segítségével föl fog kapaszkodni a hatalom polcára. Kettőnk révén Lucien meg tudta szerezni az anyai sasfészket, a Rubemprék ősi kastélyát, nem is került sokba, csak harmincezer frankba. De ügyvédjének szerencsés alkukkal sikerült egymilliót érő földet hozzákaparintania, erre már lefizettünk háromszázezer frankot. A többi ráment a kastélyra, a költségekre, azoknak a jutalékaira, akiket előtérbe toltunk, hogy az odavalósi emberek előtt leplezni tudjuk a pénzműveletet. Igaz, van még százezer frankunk részvényekben, melyek pár hónap múlva két-háromszázezret fognak érni. De akkor még mindig marad négyszázezer frank fizetni való... Három nap múlva Lucien visszatér Angoulême-ből, mert odament, nehogy gyanúba keveredjék, hogy a vagyonát a kegyed matracainak a kártolásából szerezte...

- Ó, nem! - szólt Esther, csodálatos megindultsággal vetve föl szemét.

- Kérdem önt: alkalmas pillanat ez a báró rémítgetésére? - szólt Carlos higgadtan. - Tegnap pedig majd hogy meg nem ölte őt! Elájult, mint egy asszony, amikor az ön második levelét olvasta. Remek stílusa van, gratulálok hozzá. Mi lett volna belőlünk, ha a báró meghal? Ha Lucien mint Grandlieu herceg veje hagyta el Saint-Thomas-d'Aquin-t, s ön akkor a Szajnába ugrik... én nem bánom, drágám, itt a kezem, magával ugrom fejest. Ez is egyik módja annak, hogy mindennek véget vessünk. De gondolkozzék csak egy kicsit! Nem jobb lenne életben maradni, s óráról órára elmondhatni: "Micsoda ragyogó életsors, micsoda boldog család!..." Mert neki gyermekei lesznek... Gyermekei!... Gondolt ön valaha arra a gyönyörűségre: megsimogatni az ő gyermekeinek a haját?

Esther lehunyta a szemét és könnyedén összerezzent.

- Nos, látva ennek a boldogságnak remek épületét, azt mondhatja majd: "Ez az én művem!"

Kis szünet állt be, ezalatt a két lény egymásra nézett.

- Ezt próbáltam csinálni egy kétségbeesett emberből, aki már a vízbe akarta ölni magát - folytatta Carlos. - Hát önzés volt ez éntőlem? Szeretet volt! Így csak egy királynak adhatja oda magát valaki. De én királlyá is avattam ám Lucient! Azt hiszem, ha hátralevő napjaimra a régi láncomra vernének, nyugodtan elviselném, ha elmondhatnám: "Ő" táncol, "Ő" az udvarnál van. A lelkem, az elmém diadalmaskodna, mialatt rongy testem a poroszlóknak esne prédául! Ön egy hitvány nőstény. Nősténymódra szeret. Pedig a szerelemnek egy kurtizán életében, mint minden elfajzott lény életében, arra kellene szolgálnia, hogy a Természet ellenére, mely őt meddőséggel sújtja, anyává lehessen. Ha Carlos Herrera abbé bőre alatt valaha megtalálnák az én egykori fegyencmivoltomat, tudja mit tennék, hogy Lucient bajba ne keverjem?

Esther némi szorongással várta a választ.

- Nos hát - folytatta az abbé kis szünet után - úgy halnék meg, mint a négerek; lenyelném a nyelvemet. És ön a kényeskedésével nyomomra vezeti őket! Mit kívántam én kegyedtől?... Hogy hat hónapra, hat hétre öltse magára a Rája rokolyáját és megkaparintson egymilliót... Lucien soha nem fogja önt elfelejteni! A férfiak nem felejtik el azt, akit olyan boldogság juttat az eszükbe, melynek minden reggel újra örülnek, mert minden reggel gazdag emberként ébrednek föl. Lucien különb önnél... Először Coralie-t szerette. Ez meghalt, jó. De annyi pénze sem volt, hogy eltemettesse. Ő nem tett úgy, mint ön az előbb. Költő létére nem esett tehetetlen ájulatba. Írt hat vásott nótát, kapott érte háromszáz frankot, amiből kifizethette Coralie temetési költségeit. Nekem megvannak azok a dalok, könyv nélkül tudom mindet. Nos, írjon ön is nótákat a maga módján: legyen víg, legyen bolondos! Legyen ellenállhatatlan és... telhetetlen! Megértett? Ne kényszerítsen, hogy tovább beszéljek... Puszit a papának. Adieu.

Mikor Európa félóra múlva belépett a szobába, úrnőjét térden állva találta egy feszület előtt, olyan helyzetben, ahogyan a legvallásosabb festő ábrázolta Mózest a Hóreb hegyén, hogy kifejezésre juttassa a tökéletes, mély áhítatot Jehova előtt. Esther utolsó imáit rebegte el és lemondott szép életéről, a becsületről, melyet saját magának teremtett, a dicsőségről, az erényeiről, a szerelméről. Most fölállt.

- Ó, nagyságos asszony, soha többé nem lesz ilyen! - kiáltott Prudence Servien, akit megdöbbentett asszonyának csodás szépsége.

Hirtelen úgy fordította a tükröt, hogy szegény Esther belenézhessen. A szemekben még ott volt az égbe készülő lélek visszfénye. A zsidónőnek az arcbőre csillámlott. Könnyektől nedves pillái, jóllehet az imádság tüzétől részben fölszáradtak, olyanok voltak, mint a fa lombja nyári eső után: utoljára csillantak fel a szerelem napsütésében. Az ajkain még szinte ott lebegett az angyalokat hívó utolsó szózatának egy szava. Kétségtelenül kölcsön vette az angyaloktól a vértanúi pálmát, rájuk bízva saját mocsoktalan életét. Egyszóval, ugyanaz a királyi méltóság volt benne, amelyben Stuart Máriának kellett tündökölnie, midőn búcsút mondott koronájának, földi életének és szerelmének.

- Szeretném, ha Lucien így látna - szólt s egy visszafojtott sóhaj repült el ajkairól. - Most pedig - folytatta remegő hangon - kezdjük el a főzést...

Európa egészen elképedt e szó hallatára. Ilyen elképedéssel hallotta volna egy angyal szentségtörését.

- No, mit bámulsz ezen, mintha csupa odvas fogat látnál a számban? Most már becstelen, tisztátalan teremtés vagyok, közönséges ribanc, aki pasasra vár Hát csak melegíts fürdőt és készítsd el a piperémet. Dél van, a báró biztosan idejön börze után. Írok neki, hogy várom. Remélem, Ázsia cuki ebédet csinál neki. Meg akarom őrjíteni azt az embert... Gyerünk, gyerünk, fiam... Fogunk nevetni, azaz fogunk "dolgozni".

Leült az asztalhoz és a következő levelet írta:

Barátom, ha a szakácsnő, akit nekem küldött, nem szolgált volna nálam már azelőtt is, azt hihetném, az volt a szándéka, hogy tudomásomra hozza, hányszor ájult el tegnapelőtt leveleim vételekor. (Mit akar? Aznap nagyon ideges voltam, mert még egyszer fölidéztem siralmas egzisztenciám emlékeit.) De ismerem Ázsia szavahihetőségét, így nem is bánom már, hogy némi bánatot okoztam önnek, mert ez megmutatta, milyen drága vagyok önnek. Mi megvetett lények már ilyenek vagyunk. Az igazi szerelem jobban meghat bennünket, mintha őrült költekezésre tudunk bírni valakit. Jómagam mindig azt hittem, hogy csak a fogas vagyok, melyre hiúságának cafrangjait aggatja. Irtóztam attól, hogy ennél több ne legyek az ön szemében. Igen, szép fogadkozásai dacára is azt hittem, hogy megvásárolt nőszemélynek néz. Nos hát, most egy jó leányt kap bennem, persze azzal a föltétellel, hogy mindig szót fogad nekem egy kicsit. Ha ez a levél pótolni tudja önnek az orvos rendeléseit, ezt azzal bizonyíthatja be, hogy börze után meglátogat. Fölfegyverkezve és az ön ajándékaival fölékesítve fogja találni azt, aki mindhalálig az ön gyönyörűségének eszköze kíván lenni:

az ön

ESTHERÉT

A börzén Nucingen báró oly vidám, oly elégedett, látszólag oly engedékeny volt s úgy szórta az ékeket, hogy du Tillet és a két Keller, akik ott voltak, nem állhatták meg, hogy meg ne kérdezzék jó hangulatának okát.

- Falagi pelém szereded... Nemsogára megdardjug a hászszendelésd - mondta du Tillet-nek.

- Mit kóstál ez magának? - vágott vissza nyersen François Keller, akinek Coleville-né, mondják, évente huszonötezer frankjába került.

- Soha asz a nő, asz asz antyal ety figyinked nem kérd dőlem.

- Nem is úgy szokták - felelt du Tillet. - Hogy ne kelljen pénzt kérniök, nénikkel és mamákkal látják el magukat.

A börzétől a Taitbout utcáig vagy hétszer szólt ki a báró a kocsisának:

- Hiszen maka nem hajd! Ne sajnálja aszt asz osdort!

Fürgén fölsietett a lépcsőn és először találta kedvesét oly szépnek, mint azok a lányok tudnak lenni, akik egyébbel sem foglalkoznak, mint a piperéjükkel és a szépségükkel. Épp a fürdőből szállt ki, és ez a virágszál olyan üde és illatos volt, hogy egy Robert d'Arbisselt vágyra gerjeszthetett volna. Esther elragadóan nézett ki. Fekete ripszkabátka, fekete selyempaszománttal, nyitottan borult a szürke selyemalj fölé. Ebben a kosztümben játszotta később szerepét a szép Amigo a Puritánokban. Angol csipkéből való nyakbodor lengett lágyan vállai körül. A ruha ujjait zsinórlevarrás egyes dudorokra osztotta. A tisztességes nők egy idő óta ilyen dudorokat viseltek a túlságba vitt sonkaujjak helyett. Esther pompás haján mechelni csipkéből varrott bolondos főkötőt viselt, mely folyton le akart csúszni a fejéről, de mégsem csúszott le. Ez úgy hatott, mintha állandóan kócos és fésületlen lenne, holott kicsiny fején a haj barázdái közt tisztán látszottak a fehér választékok.

- Nem szörnyűség, ily szépnek látni a nagyságos asszonyt ilyen kopott szalonban? - kérdezte Európa, kinyitva a báró előtt a szalon ajtaját.

- Jól fan, tyüjön ád a Saint-Sors utzápa - szólt a báró, úgy állva meg az ajtóban, mint a vadászkutya, ha foglyot szimatol. - Asz itö työnyörü, a Sansz-Eliszén fokung sédagocsigászni és Saint-Ezdéfné asszonysák meg Eukénia őnatysáka összes ruháid, fehérnemüid és az epédünged is át fogjág hoszni a Sainl-Sors utzápa.

- Megteszek mindent, amit óhajt - szólt Esther - de tegye meg a kedvemért: szólítsa a szakácsnémat Ázsiának, Eugénie-t pedig Európának. Ezt a nevet adtam első két szolgálómnak és azóta is valamennyinek. Nem szeretem a változatosságot...

- Asia... Eiróba... - ismételte a báró és elnevette magát. - Milyen pohógás ketyed... Vannak ödledei... Sog epéted gell mekennem, amik megszokom, hoty ety szagácsnéd Ásiánag szólítsag.

- A mesterségünkhöz tartozik, hogy bohókásak legyünk - szólt Esther. - Mondja, miért ne tápláltathassa magát egy szegény leány Ázsiával, és miért ne öltöztethesse magát Európával? Mikor ön például az egész világból él? Ez aztán a mítosz! Vannak nők, akik az egész földet fölfalnák. Én beérem a felével... No, nem?

"Micsoda nő esz a Saint-Esdéfné!" - mondta magában a báró, álmélkodva Esther lényének megváltozásán.

- Fiam, Európa, egy kalapra van szükségem! - szólt Esther. - Fekete selyemkalapkát akarok rózsaszín béléssel, csipkedísszel.

- Madame Thomas nem küldte el... Gyerünk báró! Egy-kettő, szedje a lábát! Kezdje meg szolgálatát mint hordár, azaz mint boldog férfi! Nehéz teher a boldogság!... Van kocsija, fusson madame Thomas-hoz - sürgette Európa a bárót. - Küldje be az inasát, kérdeztesse meg, mi van madame van Bogseck kalapkájával... És ami fő - súgta a fülébe - hozza magával a legszebb csokrot, ami Párisban kapható. Most tél van, igyekezzék délszaki virágokra szert tenni.

A báró lement és így szólt a kocsisához:

- Matam Thomashoz.

A kocsis egy híres cukrászda elé hajtott vele.

- Tifadárusnő asz, de parom, nem dordasüdőnő! - förmedt rá a báró, aki most a Palais-Royalba sietett, Prévôt-néhoz, s tíz aranyért pompás csokrot köttetett vele, azalatt pedig inasát a híres divatárusnőhöz küldte a kocsival.

A felületes szemlélő, ha Páris utcáit rója, azt kérdezi magától, kik azok a bolondok, akik a híres virágárusnő boltjában pompázó virágokat vásárolják, vagy az európai hírű Chevet tavaszi újdonságait. Csak ezek meg az "Osztrigához" címzett vendéglő adnak igazi revue des deux mondes-ot... Nap nap után százával támadnak Párisban a Nucingené-hez hasonlatos szenvedélyek, és olyan ritkaságokban nyilatkoznak meg, amelyeket királynők is sajnálnak maguktól, de amelyeket térden csúszva szokás elvinni olyan lányokhoz, akik - Ázsia szavával élve - szeretnek flancolni. E nélkül az adat nélkül tisztességes úrinő meg sem tudná érteni, hogyan olvadhat szét egy-egy vagyon ilyen teremtések kezén, akiknek társadalmi funkciója Fourier rendszerében talán abból állna, hogy jóvá tegyék a fösvénység és kapzsiság szülte bajokat. Az ilyen tékozlás kétségtelenül úgy hat a társadalmi szervezetre, mint az érvágó kés a vérbőségben szenvedő testre. - Nucingen két hónap leforgása alatt több mint kétszázezer frankkal árasztotta el a kiskereskedelmet.

Mikor a szerelmes aggastyán visszatért, már késő este lett, a csokor fölöslegessé vált. Télen a Champs-Élysées-n való kocsikázás idejét két és négy óra közé szokás tenni. Mindazonáltal a kocsi jó volt Esthernek arra, hogy a Taitbout utcából a Saint-Georges utcába menjen, ahol betelepedett a "kitsin palodá"-ba. Mondjuk ki, hogy Esther soha életében nem volt ilyen imádat és pazarlás középpontjában. Meglepte a dolog, de fejedelmi hálátlansággal őrizkedett attól, hogy csodálkozásának legcsekélyebb jelét is adja. Ha egy idegen a római Szent Péter-templomba lép, hogy minden székesegyházak e királynőjének nagyságáról és magasságáról fogalmat alkosson magának, egyik szobor kisujját szokás neki mutogatni, mely jóllehet a valóságban tudom is én milyen hosszú, mégis természetes nagyságú kisujjnak látszik. No, mármost annyi kifogást emeltek a leírások ellen (pedig ezekre erkölcseink rajzolásánál nagyon is szükség van), hogy kénytelenek vagyunk e helyütt követni a római cicerone példáját. Tehát: mikor beléptek az ebédlőbe, a báró nem állhatta meg, hogy Estherrel meg ne tapintassa az ablakfüggönyök kelméjét. Ez a kelme Kantonban vásárolt selyemhímzés volt, melyen a kínai türelem Ázsia madarait oly tökéletességgel tudta ábrázolni, amilyennel még csak középkori pergameneken találkozunk, vagy V. Károly misekönyvében, mely a bécsi császári könyvtár büszkesége.

- Kédeszer frangérd fedde észt ety lort, agi Intiápól hozda...

- Nagyon szép!... Csinos!... Milyen élvezet lesz itt pezsgőt inni! - szólt Esther. - Itt legalább nem kőre fog kifröccsenni a habja.

- Ó, nagyságos asszony - szólt Európa - nézze csak meg a szőnyeget!

- A szőnjeked parádomnag, Dorlonia hercekneg rajzoldág, te ő trákálloda. Ity asztán mekfedem ketjetneg, mert keljet ety girálnő! - szólt Nucingen.

Történetesen ez a szőnyeg, melyet egyik legtehetségesebb rajzolónk tervezett, illett a kínai függöny szeszélyes vonalaihoz. A falakat Schinner és Léon de Lora festették. Kéjes jeleneteket ábrázoltak, kidomborítva ébenfa-faragványokkal, melyek drága pénzért kerültek ki Dusommerard műhelyéből, és a képek megvilágított részeit vékony aranycsíkok jelezték. Ezek után el lehet képzelni a többit.

- Jól tette, hogy idehozott - szólt Esther. - Kell legalább egy hét, amíg megszokom a házamat és nem látszom benne jöttmentnek...

- A hászamad! - ismételte sugárzó arccal a báró. - Ity hád elfokatja?

- Hát hogyne, persze hogy persze, buta állat - felelt mosolyogva Esther.

- Elék led folna, ha aszt montja: állad...

- A "buta" kedveskedés akart lenni - felelt Esther rápillantva.

A szegény hiúz megragadta Esther kezét és a szívére tette. Állatnak eléggé állat volt, hogy érezni tudjon, de ahhoz nagyon buta, hogy egy szóval is ki tudja fejezni, amit érez.

- Ládja, hoty topok... etyedlen tyenkét szócsgára... - rebegte. És a hálószobába vezette "isdennő"-jét.

- Ó, asszonyom - szólt Eugénie - én itt nem maradhatok! Az embernek túlságos kedve támad, hogy ágyba feküdjék.

- Hát nem bánom - szólt Esther - boldoggá teszem a varázslót, aki ilyen csodákat tud létrehozni. Készüljön, kövér elefántom, vacsora után színházba megyünk. Vadul megéheztem egy kis színházra.

Pontosan öt esztendeje annak, hogy Esther utoljára volt színházban. Egész Páris a Porte-Saint-Martinba járt akkoriban, hogy a Richard Darlington-t lássa, egyikét ama színdaraboknak, melyekben a színészek ábrázoló ereje hátborzongató realisztikus hatással jut érvényre. Mint a naiv kedélyek általában, Esther éppúgy élvezte a félelem borzongásait, mint amily szívesen édelgett az elérzékenyülés könnyeiben.

- Nézzük meg Frederick Lemaître-t - indítványozta. - Imádom azt a színészt.

- Asz ety natyon fat tráma - jegyezte meg Nucingen, akit feszélyezett, hogy így mindjárt kénytelen beszéltetni magáról.

A báró elküldte inasát, hogy foglalja le számára az egyik elsőemeleti proszcénium-páholyt. Ez is egy párisi specialitás! Ha a Siker, ez az agyaglábú bálvány zsúfolásig megtölt egy nézőteret, a függöny felgördülte előtt tíz perccel még mindig akad egy kiadó proszcénium-páholy. Az igazgatók ezt megtartják maguknak, hacsak egy Nucingen-féle szenvedélyes szerelmes nem kerül hozzá. Ez a páholy, akárcsak Chevet korai gyümölcse, a párisi Olympos kedvteléseire kivetett adó.

A terítékről beszélni fölösleges. Nucingen háromféle készletet hozott össze: kis, közép és nagy készletet. A nagy evőkészlet csemege-fölszerelése, tányérostul-tálastul aranyozott vert ezüstből volt. A bankár, nehogy úgy tűnjék föl, mintha arany- és ezüstdrágaságokkal akarná agyonzsúfolni az asztalt, mindezeket a készleteket megtoldotta egy kecses, szászországi mintájú porcelánkészlettel; ez maga drágább volt egy színezüst készletnél. Ami az asztalneműt illeti, szász, angol, flandriai és francia vásznak versengtek virágos damaszt mintáik tökéletes szépségével.

Vacsora közben a bárón volt az álmélkodás sora, mikor megízlelte Ázsia főztjét.

- Mosd már érdem, miérd hifjág makád Ásiánag! - jegyezte meg. - Esz falósákos ásiai konyha.

- Kezdem hinni, hogy szeret - mondta Esther Európának. - Olyasmit mondott, ami majdnem elmésségnek nevezhető.

- Fan mék töp is - jegyezte meg a báró.

- Lám, több Turcaret van a világon, mint hinni lehetne - kiáltott a kurtizán, nagyot kacagva ezen a feleleten, mely méltó volt a báró hírhedt naiv elszólásaihoz.

Az ételek olyan fűszeresek voltak, hogy a bárónak okvetlen el kellett rontania a gyomrát; a cél az volt, hogy korán hazamenjen. Ebből állt a báró egész élvezete, amiben Estherrel való első együttléte alatt része volt. A színházban kénytelen volt töméntelen pohár cukrosvizet meginni és Esthert a fölvonásközökben egyedül hagyni. A véletlen (mely különben sokkal inkább előrelátható volt, semhogy annak, lett volna nevezhető) úgy hozta magával, hogy aznap Marietta, Tullia és Val-Noble-né is ott voltak a színházban. A Richard Darlington egyike volt azon őrületes, egyébként megérdemelt sikereknek, aminők csak Párisban fordulnak elő. Minden férfi, aki ezt a drámát látta, arra gondolt, milyen jó lenne feleségét kidobni az ablakon, a nők pedig mind gyönyörködtek igazságtalan elnyomatásuk látványában. Az asszonyok így szóltak: "Ez túlzás! Csak taszigálni szoktak minket... de ez aztán gyakran megesik..." - Nos, egy olyan szép nő, mint Esther, aki méghozzá úgy öltözködött, nem "flancolhatott" büntetlenül a Porte-Saint-Martin Színház proszcéniumában. Már a második fölvonás alatt valóságos kis forradalom tört ki a két táncosnő páholyában, amit az idézett elő, hogy megállapították a bájos ismeretlen azonos voltát a Rájával.

- Nini, hát ez honnan került elő? - kérdezte Marietta Val-Noble-nétől. - Azt hittem, vízbe fúlt...

- Ő az? Huszonhatszorta szebbnek és fiatalabbnak látszik most, mint hat évvel ezelőtt.

- Lehet, hogy jégben konzerválta magát, mint d'Espard-né és Zayonchekné - szólalt meg Brambourg herceg, aki a három nőt a színházba vitte, mégpedig földszinti páholyba. - Nem ez az a patkány, akit kegyed hozzám akart küldeni, hogy befonja a nagybátyámat? - kérdezte Tulliához fordulva.

- De igen, az - felelt az énekesnő. - Du Bruel, menjen csak le a földszintre, nézze meg, ő-e az csakugyan.

- Ugyancsak rázza a rongyot! - kiáltott Val-Noble-né az örömlányok sajátos szókincsének egy remek kifejezésével élve.

- Ó - szólt Brambourg gróf - joga van hozzá, mert barátommal, Nucingen báróval él együtt. Odamegyek...

- Ez lenne az az állítólagos Orléans-i Szűz, aki meghódította Nucingent, s akivel három hónap óta folyvást untatnak bennünket? - kérdezte Marietta.

- Jó estét, kedves báró úr - szólt Philippe Bridau, belépve Nucingen páholyába. - Amint látom, egybekelt Esther kisasszonnyal... Kisasszonyom, én egy szegény katonaliszt vagyok, akit ön egykor Issoudunben kihúzott a csávából... Philippe Bridau...

- Nem emlékszem - szólt Esther, látcsövét a teremnek szegezve.

- A gisasszond - jegyezte meg a báró - most már nem hivjág etyszerüen Ezdernek; matam de Samby (Champy) asszonzsák a neve. Ety gis pirdog, mostanápan fázsároltam...

- Ha a báró úr jóvá is teszi a dolgot - szólt a gróf - a hölgyek mégis azt mondják, hogy madame de Champy nagyon fönn hordja az orrát... Ha őnagysága nem akar rám visszaemlékezni, talán kegyes lesz fölismerni Mariettát, Tulliát és Val-Noble-nét - tette hozzá ez a felkapaszkodott fráter, akinek Maufrigneuse herceg szerezte meg a trónörökös kegyét.

- Ha a hölgyek kedvesek lesznek hozzám, akkor hajlandó vagyok én is kellemesnek mutatkozni irántuk - válaszolt szárazon Madame de Champy.

- Hogy kedvesek-e? - szólt Philippe. - Elragadóak! Kegyedet úgy hívják: az Orléans-i Szűz.

- Jól fan - szólt Nucingen - ha a höltyeg dársasákában agarja döldeni asz esdéd, akor etyedül hatyom ketyedet, merd dul sogad etem. A gotsijád majt elgültöm ketyedérd... Asz asz örtönkös Ásia!

- Mindjárt első ízben egyedül akar hagyni? - szólt Esther. - Hallja-e, uram, tudni kell ám meghalni a fedélzeten! Nekem szükségem van a lovagomra távozáskor. Hiába kiabáljak majd, ha netán valaki megsért?

A vén milliomos egoizmusának meg kellett hajolnia a szerető kötelezettségei előtt. A báró tehát szenvedett, de ott maradt. Esthernek megvolt az oka, hogy miért tartotta ott a "lovagját". Ha régi ismerőseit fogadja, Nucingen társaságában nem faggathatják ki olyan alaposan, mint hogyha egyedül lenne. Philippe Bridau sietett vissza a táncosnők páholyába, hogy fölvilágosítsa őket a dolgok állásáról.

- Á, ő örökli a házamat a Saint-Georges utcában! - szólt Val-Noble-né keserűen az ezredeshez. Mert akkoriban (az ilyen nők szavajárása szerint) éppen "facér" volt. - Valószínű - felelt a kérdezett - Du Tillet azt mondta nekem, hogy a báró háromszor annyit adott ki a házra, mint a maga szegény Falleixe.

- Menjünk át hozzá - indítványozta Tullia.

- Hogyisne! - ellenkezett Marietta. - Túlságosan csinos ahhoz. Majd a házában fogom meglátogatni.

- Én elég csinosnak tartom magam, hogy megkockáztathassam.

A merész első vizit tehát fölvonásközben történt meg, és ezzel felújult Estherrel az ismeretség. Esther az általánosságok mellett maradt.

- Honnan kerülsz vissza, drágicám? - kérdezte a táncosnő, aki már nem tudott hová lenni a kíváncsiságtól.

- Ó, öt esztendeig egy alpesi kastélyban éltem egy angol nábobbal. Féltékeny volt, mint egy tigris. Állandóan "nábab"-nak hívtam, mert csak akkora volt, mint egy babszem. Most megint egy bankárhoz jutottam, "csöbörből vödörbe", ahogy Florine mondja, és most, hogy megint Párisban vagyok, őrült kedvet érzek, hogy kimulassam magam. Olyan karnevált csapok, hogy no. Nyílt házat fogok tartani. Elvégre össze kell szednem magamat az ötesztendei remeteség után és már kezdem pótolni az elmulasztottakat, öt esztendő egy angol társaságában, kicsit sok. A hirdetések hat hétre ajánlják őket.

- Ezt a csipkét a bárótól kaptad?

- Nem, még a nábobtól maradt... Drágám, ilyen az én szerencsém! Olyan sárga volt, mint jó barátunk mosolya a sikereink láttára. Azt hittem, tíz hónap alatt elpatkol. Az? Olyan erős volt, mint egy kőszikla. Aki májbajosnak adja ki magát, az mind gyanús... Májról többet hallani sem akarok. Hamis a mája... meg a zúzája... Ez a nábob becsapott, végrendelet nélkül halt meg; és a família kidobott, mintha pestises lennék. Azért is mondtam ennek a mangalicának: "Fizess kettő helyett." Jól mondjátok, hogy én vagyok az Orléans-i Szűz; tönkre tettem Angliát, és lehet, hogy még el fognak égetni...

- Szerelmi máglyán? - kérdezte Tullia.

- Mégpedig elevenen - felelt Esther, akit ez a szó merengővé tett. A báró nevetett ezeken az erősen borsos idétlenségeken, de nem értette meg rögtön mindet, úgyhogy nevetése hasonlított azokra az elkésett rakétákra, melyek a tűzijáték után röppennek fel.

Mindnyájunknak megvan a maga légköre, és minden légkör lakójában egyforma adag kíváncsiság van. Másnap Esther kalandos visszatéréséből kulisszák mögötti pletyka lett az Operában. Délben kettő és négy közt a Champs-Élysées egész Párisa fölismerte a Ráját, és végre-valahára tudta mindenki, kicsoda Nucingen báró szerelme.

- Tudja-e - kérdezte Blondet Marsay-tól az Opera folyosóján - hogy a Rája az után való nap tűnt el, hogy itt a kis Rubempré kedvesét ismertük föl benne?

Párisban, akárcsak a vidéken, mindennek híre megy. A Jérusalem utca rendőrsége nincs olyan jól szervezve, mint az előkelő társaság, ahol mindenki szinte tudtán kívül kémleli egymást. Carlos is pontosan megtudta, mily veszélyes volt Lucien helyzete a Taitbout utcai korszak alatt és után.

Nincs kínosabb szituáció annál, melyben Val-Noble-né leledzett, és a "facér" szó kitűnően jellemzi ezt az állapotot. Közömbösségükben és tékozló mániájukban ezek az asszonyok nem képesek a jövőre gondolni. Ebben a kivételes világban, amely sokkal bohókásabb és szellemesebb, mint hinni lehetne, azok a nők, akik nem tartoznak a pozitív, szinte változhatatlan és könnyen fölismerhető szépségek közé, azok a nők, akiket csak futó szeszélyből lehet szeretni, egyedül ezek gondolnak öreg korukra és arra, hogy vagyont gyűjtsenek. Mentül szebbek, annál kevésbé előrelátók. "Talán félsz, hogy meg fogsz csúnyulni, azért kuporgatod a garast?" Ezt kérdezte egyszer Florine Mariettától és ez a kérdés világot vet ennek a tékozló mániának egyik okára. Amikor egy spekuláns öngyilkos lesz, amikor egy tékozló pénzeszsákja kiürül, az ilyen nők borzalmas hirtelenséggel zuhannak a szemérmetlen jólétből a feneketlen nyomorba. Ilyenkor azután ruháskofák karjaiba vetik magukat, csodálatos ékszereket kótyavetyélnek el potom áron, adósságokat csinálnak. Mindezt főként azért, hogy fönn tudják tartani a fényűzés látszatát, mely lehetővé teszi nekik, hogy visszaszerezzék, amit elveszítettek; egy kasszát, melyben dúskálhatnak. Életüknek ez a kalandos hullámzása magyarázza meg, miért oly költséges egy ilyen viszony, melyet többnyire úgy hoznak össze, ahogyan Ázsia "boronálta" össze (ez is az ő szótárukból való) Esthert és Nucingent. Ezért mindenki, aki kiösmeri magát Párisban, pontosan tudja, mihez tartsa magát, ha a Champs-Élysées mozgó, nyüzsgő bazárjában bérkocsiban lát viszont egy nőt, akit egy évvel, hat hónappal előbb még vakító luxus közepette, gyönyörűen fölcicomázott magánfogatban látott. "Ha valaki az adósok börtönében bukik el, tudnia kell a módját, hogy a Bois de Boulogne-ban tápászkodjék föl" - mondotta Florine, mikor Blondet-val a kis Portenduère vicomte fölött tréfálkozott. Vannak ügyes nők, akik sohasem teszik ki magukat ennek az ellentétnek. Megmaradnak elásva förtelmes bérházakban, ahol tékozlásukért olyan nélkülözésekkel vezekelnek, aminőket a Szaharában eltévedt utazóknak kell elviselniök. De azért eszük ágában sincsen, hogy takarékoskodjanak. Elmerészkednek álarcos bálokba, elmennek, vidékre utazgatni, szép időben jól öltözötten mutatkoznak a boulevard-okon. Egyébként egymás között találják meg azt az odaadást, mely a megvetett társadalmi osztályok sajátja. Az ilyen nő, ha jól megy dolga, föl se veszi, ha segíteni kell valakin. "Vasárnapra én is így járhatok" - gondolja magában. A leghathatósabb segítség azonban mégiscsak a ruháskofa. Ha egy ilyen pióca fölcsap hitelezőnek, akkor minden aggastyánszívet fölkutat és átböngész ócska kalapokban és cipőkben fekvő tőkéje érdekében. Val-Noble-né, aki nem láthatta előre Páris egyik legügyesebb és leggazdagabb alkuszának váratlan csődjét, ilyenformán a legziláltabb viszonyok közé került. Falleix pénzét a szeszélyeire költötte el és minden hasznos dolgot és egész jövőjét illetőleg teljesen ráhagyta magát barátjára. "Ki hitte volna ezt - így szólt Mariettához - erről az emberről? Olyan jó fiúnak látszott!" Csaknem minden osztályban a "jó fiú" olyan embert jelent, aki nem szűkmarkú, aki itt-ott szívesen ad kölcsön egy-két tallért anélkül, hogy visszakövetelné, aki a hétköznapi, kényszerű készpénz-moráltól eltekintve, mindig bizonyos finom tapintat szabályaihoz tartja magát. Nem egy látszólag becsületes és erényes ember, a Nucingen fajtájából, tette már tönkre a jótevőjét, viszont nem egy, aki már megfordult a rendőrbíróság előtt, leleményesen tisztességes tud lenni nőkkel szemben. A tökéletes erény, amilyent Molière Alceste-ban elképzelt, fehér holló; mégis megtaláljuk mindenütt, még Párisban is. A "jó fiú" a jellem bizonyos bájosságának a megtestesülése, amely semmit sem bizonyít. Olyan tulajdonsága ez a férfinak, mint a macskának, hogy selyemszőrű, a papucsnak, hogy ráillik a lábra. Falleix-nek tehát mint "jó fiúnak", abban az értelemben, ahogyan ezt a szót kitartott nők használják, óvnia kellett volna kedvesét saját várható vagyonbukásától és el kellett volna látnia annyival, hogy meg tudjon élni. D'Estourny, a gáláns csirkefogó, igazi "jó fiú" volt: csalt a játékban, de a kedvesének félrerakott vagy harmincezer frankot. Ezért farsangi vacsorákon ezzel feleltek meg a nők d'Estourny vádlóinak: "Akármit is beszéltek, Georges mégiscsak jó fiú volt, volt benne finomság, jobb sorsot érdemelt volna!" Az örömlányok fittyet hánynak a törvényre, viszont imádják azt a bizonyos finomságot. Képesek eladni magukat, mint Esther, egy titkos ideálért; ez az ő vallásuk. Miután Val-Noble-né nagy nehezen megmentett néhány darab ékszert a hajótörésből, ezzel a szörnyűséges váddal ütötték agyon: tönkretette Falleix-et. Majdnem harminc éves volt és jóllehet szépségének tetőfokán pompázott, mégis öreg nő számba ment, annál is inkább, minthogy ilyen válságokban a nők valamennyi riválisukkal szemben találják magukat. Marietta, Florine és Tullia meghívták ugyan olykor ebédre barátnőjüket, és itt-ott anyagilag is támogatták; minthogy azonban adósságainak összegét nem tudták, nem is mertek mélyére nézni ennek az örvénynek. Az elmúlt hat esztendő a párisi tenger árjában sokkal jobban eltávolította a Ráját Val-Noble-né-tól, semhogy ez a "facér" nő az "állásban" levőhöz fordulhatott volna. Azonban Val-Noble-né, ismerve Esther nagylelkűségét, gondolt néha rá, hogy Esther, mint mondotta, tulajdonképpen az ő örökébe lépett, és igyekezett vele oly módon találkozni, mely véletlennek látszhatott, jóllehet gondosan elő volt készítve. Hogy ezt a véletlent el ne szalassza, Val-Noble-né nap nap után tisztességes asszonynak öltözve sétálni ment a Champs-Élysées-re Théodore Gaillard karján, aki a végén feleségül is vette és ebben a szorult helyzetben igen szépen viselkedett egykori szeretőjével: páholyt bérelt neki és minden "kiruccanásra" meghívatta. A nő azzal kecsegtette magát, hogy Esther talán szép időben szintén sétálni megy, és egyszer csak szembe fognak találkozni. Esther kocsisa Paccard volt. Ugyanis a házát Herrera parancsára Ázsia, Európa és Paccard öt nap alatt úgy rendezték be, hogy ez a Saint-Georges utcai palota bevehetetlen várrá lett. Másfelől Peyrade, mélységes gyűlöletének és bosszúszomjának ösztönzésére, mindenekelőtt pedig attól a vágytól hajtva, hogy drága Lydie-jéről gondoskodhasson, szintén a Champs-Élysées-t választotta sétahelyül, mihelyt megtudta Contensontól, hogy Nucingen báró kedvese ott szokott mutatkozni. Peyrade oly tökéletesen öltözött át ángliusnak és oly kitűnően beszélte a franciát az angolok sziszegő mássalhangzóival, amellett angolul oly tisztán beszélt és oly apróra ismerte az angol viszonyokat (hiszen 1779 és 1786 közt a párisi rendőrség háromszor is kiküldte Angliába) - hogy a követségeken és Londonban játszotta a született angolt, anélkül, hogy gyanút keltett volna. Peyrade - sokban emlékeztetett Mussonra, a híres misztifikátorra - olyan művésziesen tudott alakoskodni, hogy egy napon Contenson maga sem ismert rá. Contensontól kísérve, aki mulatt szolgának öltözött, Peyrade olyan tekintettel vizsgálta Esthert és környezetét, amely szórakozottnak látszik, pedig mindent észrevesz. Tehát aznap, amikor Esther Val-Noble-néval találkozott, egész természetesen ténfergett azon az oldalsó sétányon, ahol a magánfogattal bírók szoktak kocsikázni szép száraz időben. Peyrade (aki után a libériás mulatt lépdelt) minden affektáció nélkül, mint egy igazi nábob, aki csak magával törődik, bandukolt a két nő nyomában, úgy, hogy röptében elkaphatta beszélgetésük néhány szavát.

- Tudod mit, drágám - szólt Esther Val-Noble-néhoz - látogass meg egyszer. Nucingen tartozik saját magának azzal, hogy ne hagyja garas nélkül egykori pénzügynökének a szeretőjét...

- Annál is inkább, minthogy azt beszélik, ő tette tönkre - toldotta meg Théodore Gaillard - és mi egész jól megzsarolhatnók a báró urat.

- Holnap nálam ebédel, gyere el, cicám - szólt Esther.

Azután a fülébe súgta:

- Azt csinálok vele, amit akarok. Még ennyit sem kapott.

Kesztyűs kezének körmét legszebbik foga alá biggyesztette, azzal az ismeri energikus gesztussal, mely mintegy azt akarja mondani: egy makulát sem!

- Annyira kordában tartod?

- Drágám, még csak az adósságaimat fizette ki...

- Micsoda zsugori fráter! - kiáltott Susanne du Val-Noble.

- Ó! - felelt Esther. - Volt nekem annyi, hogy egy pénzügyminiszter is megrémült volna tőle. Mielőtt ma elütné az éjfelet, harmincezer frank évjáradékot akarok kicsalni belőle. Ó, nagyon kedves ember, nem panaszkodhatom... Jól viseli magát. Egy hét múlva meglesz a házszentelés, remélem eljössz... Holnap ide kell hogy adja a Saint-Georges utcai házra vonatkozó szerződést. Ilyen házban nem lehet rendesen lakni, ha az embernek nincsen harmincezer frank évjáradéka, hogy baj esetén legyen mihez nyúlni. A nyomort már kóstoltam. Nem kérek belőle többet. Bizonyos dolgokkal a megismerésük pillanatában torkig van az ember.

- Hogy megváltoztál! Te, aki azelőtt azt mondtad: "A vagyonom én vagyok!" - kiáltott Susanne.

- Ezt a svájci levegő teszi, ott megtanulja az ember a takarékosságot... Tudod mit, drágám, menj el oda, csípj magadnak egy svájcit, talán mindjárt férjet is csípsz benne! Mert azok még nem tudják, micsoda nők vagyunk mink... Mindenesetre, ha hazakerülsz, szerelmes leszel az állampapírokban fekvő évjáradékba, és az ám a nemes és gyöngéd szerelem!... Pá!

Esther ismét beült szép hintájába, melyet Páris legszebb két almásszürkéje húzott.

- Az a nő, aki a kocsiba száll - szólt Peyrade angolul Contensonhoz - csinos. De a másik, aki arra sétál, még jobban tetszik nekem. Menj utána és tudd meg, kicsoda.

- Ez az angol ezt mondta angolul - szólt Théodore Gaillard és lefordította Val-Noble-nénak Peyrade mondását.

Peyrade, mielőtt az angol beszéddel próbálkozott volna, egy szót vetett oda ezen a nyelven és Théodore Gaillard arcának hirtelen rándulásából meggyőződött róla, hogy az újságíró ért angolul. Val-Noble-né csakhamar szép lassan hazafelé indult és oldalvást nézte, jön-e utána a mulatt. A Louis-le-Grand utca egyik tisztességes családi házában lakott. Ez a ház Gérard-néé volt, akinek Val-Noble-né fénykorában szívességeket tett, és az asszony most hálából rendes hajlékot adott neki. Ez a derék, tisztességes, erényes, sőt istenfélő polgárasszony mint valami magasabbrendű lényt fogadta magához a kurtizánt. Még mindig régi tündöklésében látta és bajba jutott királynőt látott benne. Rábízta leányait és a kurtizán - ami sokkal természetesebb, mint az ember gondolná - ha színházba vitte őket, jobban vigyázott reájuk, mintha az édesanyjuk lett volna. A két Gérard kisasszony rajongott érte. A jóravaló, tisztes háziasszony olyan volt, mint azok a csodálatos papok, akik a törvénynek e számkivetett leányaiban megmenteni, szeretni való teremtéseket látnak. Val-Noble-né megbecsülte ezt a tisztességet, gyakran irigyelte is, esti beszélgetés közben, amikor elpanaszolta neki búját-baját. "Magácska még szép, még jól is végződhet a dolga" - mondta neki Gérard-né. Val-Noble-né egyébként csak viszonylagos értelemben csúszott le. Pazar és előkelő ruhatára még elég gazdag volt ahhoz, hogy alkalmilag - mint például a Richard Darlington előadásán a Porte-Saint-Martin Színházban - egész pompájában jelenhessen meg. Gérard-né még készségesen ki is fizette a kocsiját, ha a "facér" nő a városban vacsorált vagy színházba ment.

- Hát, kedves Gérard-né - így szólt a tisztes családanyához - azt hiszem, a sorsomban fordulat fog beállani.

- Na, hála Istennek! De aztán legyen okos, szívem, gondoljon a jövőjére... Ne csináljon megint adósságokat. Alig győzöm elküldeni azokat, akik magát keresik!

- Eh, sose törődjék azokkal a kutyákkal, akik olyan rém pénzeket kerestek rajtam. Tessék, itt van két jegy a leányainak a Varietés színházba, jó másodikemeleti páholyülések. Ha ma este valaki keresne, és én még nem lennék itthon, csak tessék beereszteni. Adèle, egykori komornám, itt lesz, majd ide küldöm.

Val-Noble-né, akinek sem nénje, sem anyja nem volt, kénytelenségből ugyancsak facér komornájára fanyalodott, hogy az ismeretlen előtt, akinek révén visszakaphatta régi rangját, eljátszassa vele Saint-Estève-né szerepét. Théodore Gaillard társaságában ment vacsorázni, mert ennek épp erre a napra "program"-ja volt, azaz vacsorára hívta meg Nathan, aki egy elvesztett fogadást fizetett meg; olyan tivornya volt ez is, mint amelyekről meghíváskor azt szokás mondani: nők is lesznek.

Peyrade nem kényszerítő okok nélkül szánta rá magát, hogy személyesen lép e cselszövény porondjára. Egyébként a kíváncsisága, éppúgy, mint Corentiné, annyira fel volt csigázva, hogy minden ok nélkül is szívesen részt vett volna e dráma bonyolításában. Ebben az időben utolsó fejlődési fázisát járta X. Károly politikája. A király az ügyek vezetését magaválasztotta miniszterekre bízta és Algéria meghódítására készült, hogy az így aratandó dicsőséget szabadalomlevélnek használhassa arra, amit az ő államcsínyének neveztek el. Bent az országban már senki sem konspirált, X. Károly azt hitte, hogy már nincsenek is ellenségei. Miként a tengeren, a politikában is van csalóka szélcsend. Corentin ilyenformán tökéletes tétlenségre volt kárhoztatva. Ilyen helyzetben az igazi vadász, hogy a keze gyakorlatban maradjon, szalonkák helyett rigókra lövöldöz. Domitianus császár, ha nem voltak kéznél keresztények; legyeket öldösött. Mint Esther letartóztatásának szemtanúja, Contenson, kitűnő szimatjával, igen helyesen értékelte ezt az eseményt. Mint láttuk, a betyár nem is igyekezett leplezni a nézetét Nucingen előtt. "Kinek a hasznára sarcolják Nucingen báró szenvedélyét?" - ez volt az első kérdés, melyet a két jó barát feltett egymásnak. Mikor Contenson Ázsiában a játék egyik főszereplőjét ismerte föl, abban reménykedett, hogy rajta keresztül eljut a darab szerzőjéig. De ez a nő egy ideig kisiklott a kezéből, angolna módjára bújt el a párisi iszapban. Mikor azután mint Esther szakácsnőjét látta viszont, érthetetlennek tűnt fel előtte e mulatt nő munkatársi szerepe. Első ízben bukkant így a kémkedés e két művésze kibetűzhetetlen szövegre, jóllehet gyanították, hogy mögötte sötét történet lappang. Három egymás után következő makacs ostrom után Contenson a Taitbout utcai ház körül változatlanul csökönyös hallgatásra bukkant. Amíg Esther ott lakott, a portás szemlátomást halálos rettegésben volt. Lehet, hogy Ázsia az egész háznépének mérgezett húsgombócokat ígért, ha netán eljárna a szája. Az után való nap, hogy Esther elhagyta a lakását, Contenson kissé közlékenyebbnek találta ezt a portást. Nagyban sajnálkozott, hogy az a hölgyike kihurcolkodott, mert, mint mondotta, az asztala morzsáiból lakott jól. Contenson, alkusznak öltözve, alkudott a lakásra, közben végighallgatta a portás kesergését, évődött vele, akármit mondott, ezzel a szóval vonta kétségbe: no, ne mondja!... "De igenis, nagyságos uram, ez a hölgyike öt esztendőn keresztül lakott itten, soha ki nem mozdult, mert a babája szörnyen féltékeny volt, pedig nem is adott rá okot. A férfi (derék, szép úr) maga is a legnagyobb elővigyázattal járt ki-be." Lucien épp Marsacban volt a nővérénél, Séchard-nénál. De mihelyt visszajött, Peyrade elküldte Contensont a Malaquais rakpartra, hogy kérdezze meg Rubempré úrtól, nem lenne-e kedve túladni az Esther Bogseck kisasszony lakásában levő bútorokon. A portás Lucienben fölismerte a fiatal özvegy titokzatos szeretőjét. Contenson többre nem is volt kíváncsi. El lehet képzelni Lucien és Carlos elképedését, jóllehet palástolni próbálták. Úgy tettek, mintha bolondnak néznék a portást és igyekeztek erről meg is győzni őt.

Huszonnégy óra alatt Carlos ellenrendőrséget szervezett, mely kémkedés közben tétlen érte Contensont. Contenson, vásárcsarnoki kihordónak öltözve, már két ízben vitte haza az élelmiszereket, amiket Ázsia bevásárolt, két ízben férkőzött be ezen az úton a Saint-Georges utcai házba. Corentin is tevékenykedett. De megtorpant Carlos Herrera személyének hitelességén, ugyanis hamarosan megtudta, hogy ez az abbé az 1823. év vége felé mint VII. Ferdinánd titkos követe jött Párisba. Mindazonáltal Corentinnek végére kellett járnia, micsoda okok ösztönözhették a spanyolt, hogy fölcsapjon Lucien de Rubempré protektorának. Megtudta azt is, hogy Esther öt esztendőn át szeretője volt Luciennek, így tehát az angol miss becsempészése Esther helyére az ifjú arszlán érdekében történt, Luciennek biztos egzisztenciája nem volt, ezért is tagadták meg tőle Grandlieu kisasszony kezét; most pedig nemrégiben egymillióért megszerezte a Rubemprék családi birtokát; Corentin ügyesen belevonta a játékba az országos rendőrség főnökét, akivel a rendőrprefektus közölte, hogy nem kisebb emberek emeltek panaszt ez ügyben Peyrade ellen, mint Sérizy gróf és Lucien de Rubempré.

- Megvan! - kiáltották egyszerre Peyrade és Corentin. A két jó barát pillanat alatt kész volt a tervével.

- Ennek a nőnek viszonyai voltak, és vannak barátnői. Lehetetlen, hogy ne akadjon e barátnők közt olyan, aki szorult helyzetben van. Egyikünknek egy gazdag külföldi úr szerepét kell játszania, aki kitartja. Majd összebarátkoztatjuk őket. Szükségük van egymásra a szeretőikkel űzött kis játékaik közben. Ezen az úton be fogjuk venni a várat.

Egész természetesen Peyrade szándékozott vállalni az angol szerepét. Vonzotta a mulatós élet, melyet folytatnia kellett addig, míg ki nem bogozza a cselszövényt, melynek áldozata volt; míg Corentin, aki munkában megöregedett és beteges is volt, nemigen vágyott ilyesmire. Contenson, mint mulatt, hamarosan kisiklott Carlos ellenrendőrségének látóköréből. Három nappal azelőtt, hogy Peyrade a Champs-Élysées-n Val-Noble asszonnyal összetalálkozott, Sartin és Lenoir urak utolsó rendőrügynöke tökéletesen rendben levő útlevéllel ellátva, szállást vett a Mirabeau Szállodában, a Rue de la Paix-n, Le Havre-on keresztül érkezett a gyarmatokból, mégpedig sárral befröcskölt csézán, úgy, mintha csakugyan Le Havre-ból jönne, holott csak Saint-Denis-től Párisig tette meg az utat.

Carlos Herrera a maga részéről a spanyol követségen láttamoztatta az útlevelét és mindent előkészített a Madridba való utazásra. Oka erre a következő volt. Pár napon belül Esther tulajdonosa lesz egy Saint-Georges utcai kis palotának. Azonkívül több mint harmincezer frank évjáradéka lesz állampapírokban. Európa és Ázsia elég fondorlatosak voltak, hogy rávegyék: adja el a papírokat és amit kap értük, titokban juttassa Luciennek. Lucien, aki állítólag nővére bőkezűsége folytán gazdagodott meg, ezen a réven hozzá fog jutni ahhoz az összeghez, mely még hiányzott a Rubempré-birtok vételárából. Ezen senki meg nem ütközhetett. Egyedül Esther révén derülhetett ki a valóság, de ő inkább meghalt volna, semhogy egy szemrebbenéssel is elárulja magát. Clotilde kis rózsaszín keszkenőt lobogtatott gólya-nyakán, szóval a Grandlieu-palotában az ügyek jól álltak. Az omnibusz-részvények már a tőke háromszorosát jövedelmezték. Ha Carlos pár napra eltűnik, minden gyanút elhárít magáról. Emberi számítás szerint hiba nem eshetett. Az ál-spanyol az után való nap akart útra kelni, hogy a Champs-Élysées-n Peyrade találkozott Val-Noble-néval. Azonban ugyanez éjszakán, hajnali két óra tájban Ázsia fiákeren a Malaquais rakpartra hajtatott s ennek a cselszövénynek mozgatóját szobájában pipázva találta. Épp azzal volt elfoglalva, hogy gondolatban áttekintse azt, amit föntebb pár szóval elmondottunk, mint az író, aki végigböngészi könyvének egy-egy lapját, kijavítani való hibák után. Nem az az ember volt, akinek kedve lett volna még egy olyan baklövést csinálni, mint a Taitbout utcai ház portásával.

- Paccard tegnap délután fél háromkor a Champs-Élysées-n fölismerte Contensont - súgta gazdája fülébe Ázsia. - Mulattnak öltözve, egy angol úr szolgájaként szerepelt, aki három nap óta sétál a Champs-Élysées-n és figyeli Esthert. Paccard a szeméről ismerte föl a gézengúzt, akárcsak én, mikor a vásárcsarnoki kihordót játszotta. Paccard, miközben a kicsikét kocsin hazahozta, vigyázott, hogy el ne veszítse szem elől a zsiványt. A Mirabeau Szállodában lakik. Mint Paccard mondja, olyan egyetértő jeleket váltott gazdájával, hogy ez semmi szín alatt nem lehet igazi angol.

- Valaki a sarkunkban van - így szólt Carlos. - Csak holnapután utazom. Ez a Contenson bizonnyal ugyanaz, akit a Taitbout utcai portás küldött ide utánunk. Meg kell tudni, ellenségünk-e az álruhás angol.

Délben Sámuel Johnson mulatt szolgája nagy komolyan szolgálta ki gazdáját, aki ravasz számításból állandóan bőséges villásreggelit fogyasztott. Peyrade azt akarta, hogy afféle iszákos angolnak nézzék; mindig borközi állapotban ment el hazulról. Térdig érő lábszárvédőket viselt fekete posztóból, jól kitömve, hogy a lábikrája vastagabbnak lássék. A nadrágja roppant vastag barhettel volt bélelve. Állig gombolt mellény volt rajta, kék nyakravalója fölért az arccsontjáig, rövid, vörös parókája félig eltakarta homlokát. Körülbelül három hüvelykkel nagyobbnak látszott mint különben, úgy, hogy a Café David legöregebb törzsvendége sem ismert volna rá. Kockás fekete kabátjáról, mely bő volt és jó szabású, mint az angoloké általában, a járókelők valami brit milliomosnak nézhették. Contenson egy komornyik fagyos szemtelenségével tüntetett, aki egy nábob bizalmának a letéteményese. Néma volt, gőgös, lekicsinylő és zárkózott, külföldies taglejtéseket és vad hangokat engedett meg magának. Peyrade éppen kiitta a második üveg bort, mikor a szálloda egyik pincére minden teketória nélkül egy férfit vezetett a szobába, akiben mind Peyrade, mind Contenson polgári ruhás zsandárt ismert föl.

- Peyrade úr - súgta a zsandár a nábob fülébe - parancsom van, hogy önt a prefektúrára állítsam elő.

Peyrade egy szó megjegyzés nélkül fölállt és vette a kalapját.

- Az ajtó előtt bérkocsit talál - szólt hozzá a zsandár a lépcsőn. - A prefektus el akarta önt fogatni, de aztán beérte azzal, hogy elküldje önhöz azt a rendőrbiztost, aki bent a kocsiban vár, hogy felvilágosítást nyerjen a viselt dolgai felől.

- Itt kell maradnom? - kérdezte a zsandár a rendőrbiztostól, miután Peyrade beszállt a kocsiba.

- Nem - válaszolt a rendőrbiztos. - Csak mondja halkan a kocsisnak, hogy hajtson a prefektúrára.

Peyrade és Carlos egy kocsiban ültek egymás mellett. Carlos tőrt szorongatott. A kocsis megbízható ember volt, aki miatt Carlos észrevétlenül kiszállhatott volna; s aztán nagyot nézett volna, ha a standjára érve, egy hullát talál a kocsijában. Egy rendőrkém miatt nem szokás nagy lármát csapni. Az igazságszolgáltatás keze csaknem mindig büntetlenül hagyja az ilyenfajta gyilkosságokat, minthogy nehéz bennük tisztán látni. Peyrade hiúz-szemét a hivatalnokra szegezte, akit a rendőrprefektus küldött érte. Carlos külseje megnyugtatta: tar koponyája hátul ráncokat vetett, pár szál haja rizsporos volt, szelíd szemén, melynek piros karikái mutatták, hogy kíméletre szorul, igen könnyű, igen hivatalnokos, vastag, aranykeretes pápaszemet viselt. Ez a szempár undok betegségek nyomait mutatta. Ráncosra keményített elejű ing, viseltes fekete szaténmellény, rendőrpantalló, fekete, bolyhos selyemharisnya, fűzőscipő, hosszú fekete gérokk, tíz napja hordott, kétfrankos fekete kesztyű, arany óralánc - ez volt az öltözéke. Nem volt sem több, sem kevesebb, mint egy alantas tisztviselő, akinek nagyon is fonák titulusa: csendbiztos.

- Kedves Peyrade uram - így kezdte - sajnálom, hogy ilyen ember, mint ön, megfigyelés alá kerül és hogy igazolni igyekszik ezt. Az ön álruhája nincs ínyére a prefektus úrnak. Téved, ha azt hiszi, hogy ezen a módon kibújhat az éberségünk alól. Ugyebár, Beaumont-sur-Oise felől érkezett Angliából?

- Beaumont-sur-Oise?... - felelt Peyrade.

- Vagy talán Saint-Denis felől? - vágott szavába az ál-rendőrbiztos.

Peyrade zavarba jött. Erre az újabb kérdésre válaszolnia kellett. Csakhogy minden válasz veszélyes volt. A beismerés nevetséges lett volna. Viszont a tagadás, ha a másik tudja az igazságot, vesztét okozhatta Peyrade-nak.

"Ravasz fiú" - gondolta magában.

Megpróbált válasz helyett mosolyogva nézni a rendőrbiztosra. Ez ellenkezés nélkül elfogadta a mosolyt.

- Miért vett álruhát, miért szállt meg a Mirabeau Szállodában, és miért csinált mulattot Contensonból? - kérdezte a rendőrbiztos.

- A prefektus úr majd azt tesz velem, amit akar, de másnak, mint feljebbvalóimnak nem számolok be tetteimről - felelt önérzettel Peyrade.

- Ha azt akarja értésemre adni, hogy az országos politikai rendőrség számlájára nyomoz - szólt szárazon az ál-rendőrbiztos - akkor megfordulunk és a Jérusalem utca helyett a Grenelle utcába megyünk. Határozott utasításaim vannak önt illetőleg. De vigyázzon magára! Nem haragusznak magára olyan nagyon, de egy perc alatt elronthatja a kártyáit. Nekem személyesen semmi bajom önnel... De egy-kettő! Mondja meg az igazat.

- Az igazat? Hát jó! - felelt Peyrade, ravaszul sandítva cerberusának vöröskarikás szemébe.

Az állítólagos rendőrbiztos arca szótlan és mozdulatlan maradt. Egyszerűen a kötelességét teljesítette, látszott rajta, hogy teljesen közömbös neki, mi az igazság, talán még szeszélyességgel is vádolta magában a prefektust. A prefektusok, hiába, bogaras emberek.

- Bolondul szerelmes lettem egy nőbe, annak a Falleix nevű váltóügynöknek a volt kedvesébe, aki jelenleg a maga mulatságára és hitelezőinek keservére utazgat - így kezdte Peyrade.

- Val-Noble-néba! - szólt a rendőrbiztos.

- Úgy van - felelt Peyrade. - Hogy egy hónapig kitarthassam, ami aligha fog többe kerülni ezer talléromnál, nábobnak öltöztem át és inasnak magamhoz vettem Contensont. Ez olyan igaz, uram, hogy nyugodtan itthagyhat a fiákerben. Becsületszavamat adom, mint kiszolgált rendőrfőbiztos, hogy meg fogom várni. Menjen föl a szállodába és kérdezze ki Contensont. Nemcsak hogy meg fogja erősíteni, amit önnek mondani bátor voltam, hanem ott meg fogja találni Val-Noble-né komornáját is, aki ma kell hogy közölje ajánlatomra úrnőjének beleegyező válaszát avagy a föltételeit. Magamfajta vén majom ért a grimaszokhoz: havi ezer frankot és fogatot ajánlottam föl neki. Ez összesen ezerötszáz frank. Ötszáz frank kell ajándékokra, ugyanannyi mulatságokra, ebédekre, színházra. Amint látja, egy centime-mal sem tévedek, ha azt mondom: ezer tallér. Magam korú ember csak áldozhat tán ezer tallért élete utolsó szeszélyére.

- Hallja-e, Peyrade papa, még mindig eléggé bukik a nőkre ahhoz, hogy...? Hanem maga szégyenben hagy: én hatvan esztendőmmel egész jól megvagyok nélkülük... Persze ha a dolog úgy áll, ahogyan mondja, akkor értem, miért kellett külföldi bőrbe bújnia, hogy ezt a szeszélyt megengedhesse magának.

- Beláthatja, hogy Peyrade vagy Canquoëlle apó a Moineaux utcából...

- Persze, sem az egyik, sem a másik nem lett volna kedvére való Val-Noble-nénak - vágott a szavába Carlos, boldogan, hogy megtudta Canquoëlle apó címét. - A forradalom előtt volt egy szeretőm, akit azelőtt a hóhér, vagy amint akkor nevezték: a Halál végrehajtója tartott ki. Egy este színházban megszúrja magát egy gombostűvel s az akkori idők szavajárásával fölsikolt: "Ej, hogy a hóhér!..." - "Mi az? egy kis reminiszcencia?" - mondja neki a szomszédja... Elég az hozzá, ezért az egy szóért faképnél hagyta az emberét. Értem, hogy ön nem akarja kitenni magát ilyen megszégyenítésnek, Val-Noble-né úriembereknek való falat, valamelyik este láttam az Operában és úgy találtam, hogy igen szép... Ugyan, kedves Peyrade, legyen olyan jó, szóljon ki a kocsisának, hogy forduljon a Rue de la Paix felé, majd fölmegyek önnel együtt a szállására és személyesen győződöm meg a dolgokról. A prefektus úr bizonyára be fogja érni szóbeli jelentéssel.

Carlos a mellényzsebéből fekete kartonpapír tubákos szelencét vett elő, mely belül aranyozott ezüsttel volt befuttatva, kinyitotta és lekötelező jóindulattal kínálta meg Peyrade-ot, hogy szippantson belőle, Peyrade így szólt magában:

"Ilyenek mind az ügynökeik! Jóságos Isten! Mit mondanának ehhez Lenoir és Sartine urak, ha újra a világra jönnének?"

- Ez bizonyára egy része az igazságnak, kedves barátom, de nem a teljes igazság - szólt az ál-rendőrbiztos, maga is szippantva a tubákból. - Ön beleártotta magát Nucingen báró szívügyeibe és kétségtelenül valamilyen hurkot akar vetni neki. A pisztollyal elhibázta, most nehéz ágyúval veszi célba. Val-Noble-né jó barátnője madame de Champy-nak...

"Ohó! vigyázat, lépre ne menjünk! - szólt magában Peyrade. - Erősebb legény, mint hittem volna. A bolondját járatja velem. Folyton azt beszéli, hogy szabadon ereszt és közben egyre többet szed ki belőlem."

- Hát? - kérdezte Carlos a hivatalos tekintély hangján.

- Hát igen, beismerem ezt a hibámat, hogy Nucingen úr számára fölkutattam egy nőt, akibe eszeveszetten beleszeretett. Ezért lettem kegyvesztett. Mert úgy látszik, tudtomon kívül igen komoly érdekekhez nyúltam hozzá.

A rendőrbiztosnak arcizma sem rándult meg.

- De ötvenkét esztendei szolgálat után eléggé ismerem a rendőrséget - folytatta Peyrade - hogy a prefektus úrtól kapott fejmosás után, amit kétségkívül megérdemeltem, meghúzzam magam...

- Eszerint fölhagyna a szeszélyével, ha a prefektus úr erre megkérné? Úgy gondolom, ez lenne a legjobb bizonyíték, amit adhatna arra, hogy igazat mond.

"Érti a dolgát! Érti alaposan! - szólt magában Peyrade. - Teringettét, ezek a mostani ügynökök mégiscsak fölérnek a Lenoir úréival!"

- Fölhagyni? - felelt fennhangon. - Megvárom a prefektus úr parancsait... De hogyha föl akarna jönni, épp itt vagyunk a hotelnél.

- És hol veszi a pénzt? - csapott le rá hirtelen ravasz képpel Carlos.

- Van egy barátom... - szólt Peyrade.

- Ezt mondja a vizsgálóbírónak, de ne nekem! - vágott vissza Carlos.

Ez a vakmerő jelenet Carlos részéről egyszerű számítás eredménye volt, aminő csak olyan fajtájú ember fejében születhetik meg, mint Carlos volt. Aznap kora reggel elküldte volt Lucient Sérizynéhez. Lucien megkérte a gróf magántitkárát, menjen el a prefektushoz s a gróf nevében kérjen fölvilágosítást az ügynök felől, akit Nucingen báró bérelt föl. A titkár egy Peyrade-ra vonatkozó följegyzéssel tért vissza, melyet az aktákból írt ki:

1778 óta áll a rendőrség szolgálatában, két évvel előbb jött Avignonból Párisba.

Vagyona nincs, erkölcsi érzéke nincs. Tudója számos államtitoknak.

Lakik a Moineaux utcában, Canquoëlle név alatt. Ez a neve annak a kis birtoknak, melyen családja él Vaucluse megyében. A család különben tisztességes.

Nemrégiben Théodore de la Peyrade nevű unokaöccse kérdezősködött utána.

(Rendőrügynöki jelentés, 37. sz. akta.)

- Csak ő lehet az az angol, aki mellett Contenson mint mulatt szolga szerepel - kiáltott Carlos, mikor Lucien közölte vele értesüléseit, melyeket a fenti feljegyzéstől eltekintve élőszóban szerzett.

Három óra leforgása alatt ez az ember, aki valóságos hadvezéri tevékenységet fejtett ki, Paccard révén szert tett egy ártatlan cinkostársra, aki képes volt eljátszani a polgári ruhás csendőr szerepét. Ő maga pedig rendőrbiztosi álruhába öltözött. Háromszor fogta el a kísértés a kocsiban, hogy leszúrja Peyrade-ot. De mivel megfogadta, hogy sajátkezűleg többé nem gyilkol, eltökélte, hogy alkalomadtán szépszerével elteszi láb alól, mégpedig úgy, hogy néhány fegyházviselt cimborájának figyelmébe ajánlja, mint milliomost.

Peyrade és kísérője Contenson hangját hallották, amint Val-Noble-né komornájával beszélgetett. Peyrade intett Carlosnak, hogy maradjon az előszobában, mintha csak azt akarta volna mondani: "Majd meglátja, őszinte vagyok-e vagy sem."

- A nagyságos asszony mindenbe beleegyezik - így szólt Adèle. - Jelenleg egy barátnőjénél van, Madame de Champynál, aki még egy esztendeig teljesen bebútorozott lakással rendelkezik a Taitbout utcán s ezt egész biztosan át fogja adni neki. Ott rendesebben fogadhatja majd a nagyságos asszony Johnson urat, mert a bútorok még igen csinosak, és Johnson úr megvásárolhatja a nagyságos asszonynak, ha Champy úrnővel meg tud egyezni.

- Jól van, cicám. Ha ez nem nyúzás, akkor legalábbis kopasztás - mondta a mulatt a hüledező komornának. - De sebaj, osztozkodunk...

- Ej, adta színesbőrűje! - kiáltott Adèle kisasszony. - Ha a nábobja igazi nábob, akkor vehet bútort a nagyságámnak. A bérszerződés 1830 áprilisában jár le. A gazdája megújíthatja, ha tetszeni fog neki.

- Naadzson eléigedzsvue vuadzsok! - felelt Peyrade, beléptekor megveregetve a komorna vállát.

És jelentősen intett Carlos felé, aki egyetértően intett vissza, jelezve, hogy tudja, hogy a nábobnak nem szabad kiesnie szerepéből. De a szín hirtelen megváltozott egy új szereplő fölléptével, aki fölött sem Carlosnak, sem a prefektusnak nem volt hatalma. Corentin lépett be a szobába. Nyitva találta az ajtót és arramenőben meg akarta nézni, hogyan játssza öreg barátja a nábob szerepét.

- A prefektus még most sem hagy békén! - súgta Corentin fülébe Peyrade. - Fölfedezett mint nábobot.

- El fogjuk gáncsolni a prefektust - felelt súgva Corentin. Majd bűvös köszöntés után, alamuszi képpel kezdte figyelni a rendőrbiztost.

- Maradjon itt, amíg vissza nem jövök - szólt Carlos. - Én a prefektúrára megyek. Ha nem térek vissza, azt jelenti, hogy szabadon követheti a szeszélyét.

Miután ezeket odasúgta Peyrade-nak, hogy el ne rontsa annak szerepét a szobalány előtt, Carlos eltávozott. Semmi kedve sem volt tovább állani az új jövevény fürkésző tekintetét. Fölismerte benne egyikét ama kékszemű szőkéknek, akik hidegvérűen kegyetlenek szoktak lenni.

- Ez az a hivatalnok, akit a prefektus küldött a nyakamra - szólt Peyrade.

- Ez? - válaszolt Corentin. - Barátom, beugrottál. Ennek az embernek három pakli kártya van a cipőjében, látni a lába tartásáról. Márpedig egy rendőrbiztosnak nincs szüksége rá, hogy alakoskodjék!

Corentin hanyatt-homlok rohant le a lépcsőn, hogy gyanakvásának végére járjon. Carlos épp akkor szállt a kocsijába.

- Hej, abbé úr!... - kiáltott rá Corentin.

Carlos visszafordult, meglátta Corentint, azzal beült a kocsiba. De azért Corentin még ráért utánaszólni a kapuból:

- Csak ezt akartam tudni. - A Malaquais rakpartra! - kiáltott a kocsisára, pokoli gúnnyal a hangjában és tekintetében.

"Szépen vagyunk - dörmögött magában Jacques Collin. - A sarkamban vannak. Most gyorsaságban kell túltenni rajtuk és mindenekelőtt meg kell tudni, mit akarnak tőlünk."

Corentin ötször-hatszor látta életében Carlos Herrerát, de ennek az embernek a nézését nem lehetett egykönnyen elfelejteni. Corentin először a hajlott vállát ismerte föl, azután a bibircsókos arcát, azután a három hüvelyk vastag talpbetéttel űzött csalafintaságot.

- Jaj, öregem, téged alaposan fölültettek! - szólt Corentin, látva, hogy más nincs benn a hálószobában, mint Peyrade és Contenson.

- Kicsoda? - horkant föl Peyrade, s a hangja ércesen kondult meg. - Életem hátralevő napjait arra fogom szentelni, hogy nyársra húzzam és megforgassam rajta.

- Carlos Herrera abbé volt, alkalmasint Spanyolország Corentinje. Kezdek világosan látni. A spanyol egy nagyszabású gonosztevő, aki ennek a fiatal legénykének akarta megcsinálni a szerencséjét, egy szép leány nyoszolyájából szerezve meg hozzá a szükséges aprópénzt... Te tudod, hogy akarsz-e ujjat húzni egy diplomatával, aki, úgy látom, ördögien elvetemült fráter.

- Ó! - kiáltott Contenson. - Ő volt az, aki Esther elfogatása napján a háromszázezer frankot bezsebelte. Ő ült lent a bérkocsiban! Emlékszem a szemére, a homlokára, a himlőhelyes arcára.

- Ó, jaj, mi lesz szegény Lydie-m hozományával! - sóhajtott Peyrade.

- Megmaradhatsz nábobnak - szólt Corentin. - Hogy Esthert szemmel tarthassuk, össze kell őt hozni Val-Noble-néval, ő volt Lucien de Rubempré igazi szeretője.

- Nucingentől már eddig több mint ötszázezer frankot "lekapcsoltak" - jegyezte meg Contenson.

- Még egyszer annyira van szükségük - válaszolt Corentin - a Rubempré-birtok egymillióba kerül. Ne félj, apus - folytatta vállon veregetve Peyrade-ot - Lydie férjhezadására kaphatsz több mint százezer frankot.

- Ne mondd ezt, Corentin. Ha a terved dugába dőlne, én nem tudom, mire lennék képes.

- Talán már holnap a kezedben lesz! Az abbé, kedvesem, igen ravasz fiú. Meg kell csókolnunk a patáját, ő az ördögök fejedelme. De most már a kezemben van, s amilyen okos ember, be fogja adni a derekát. Vigyázz, légy ostoba, mint egy született nábob, és most már ne félj semmitől.

Aznap, amikor az igazi ellenfelek nyílt porondon szemtől szembe találkoztak, Lucien estére Grandlieu-ékhez volt hivatalos. Nagy társaság volt együtt. A hercegnő az egész szalon színe előtt jó darabig beszélgetett Luciennel, roppant kedves volt hozzá.

- Utazgatott egy keveset? - kérdezte tőle.

- Igenis, kegyelmes hercegnő. A nővérem, hogy házasságomat elősegítse, nagy áldozatokat hozott, és én végre visszavásárolhattam teljes egészében Rubemprét. Igaz, hogy a párisi ügyvédemben igen ügyes emberre találtam. Megóvott attól, hogy túlzott árat fizessek, amit bizonyára elkértek volna a tulajdonosok, ha tudják, ki a vevő.

- Van ott kastély is? - kérdezte Clotilde sokatmondó mosollyal.

- Van valami kastélyféle. De a legokosabb lesz az egészet lebontani s az anyagából modern házat építeni.

Clotilde elégedett mosolyán keresztülvillant a boldogság sugara:

- Ma este egy rubbert fog játszani az apámmal - szólt Lucienhez egész halkan. - Úgy két hét múlva, remélem, meghívják ebédre.

- Hallom, hallom, kedves uram - így szólt Grandlieu herceg - hogy megvette Rubemprét. Gratulálok. Ez a legjobb válasz azoknak, akik azt híresztelték, hogy el van adósodva. Mi megtehetjük, hogy, mint Franciaország vagy Anglia, államadósságot csináljunk. De látja, pályájuk kezdetén álló, vagyontalan emberek nem engedhetnek meg maguknak ilyesmit.

- Pedig bizony, kegyelmes uram, míg ötszázezer frank adósságom van arra a birtokra.

- No hát, el kell vennie egy leányt, aki ezt behozza. De ilyen gazdag partit aligha fog találni a mi városnegyedünkben, ahol a lányok kevés hozományt kapnak.

- A nevük eleget hoz - jegyezte meg Lucien.

- Csak hárman vagyunk a whisthez: Maufrigneuse, d'Espard meg én. Nem akar negyedik lenni? - kérdezte Lucient a herceg a játékasztalra mutatva.

Clotilde odament az apjának kibicelni.

- Azt akarja, hogy nyerjek - szólt a herceg, megsimogatva leánya kezét és oldalvást sandítva Lucienre, aki továbbra is komoly maradt.

Lucien, d'Espard úr játszófele, húsz aranyat vesztett.

- Látja, édesanyám - így szólt Clotilde az anyjához - volt annyi esze, hogy veszített.

Lucien, miután még néhány szerelmes szót váltott Grandlieu kisasszonnyal, tizenegy óra tájt hazament. Mikor lefeküdt, tökéletes diadalára gondolt, melyet egy hónap múlva fog kivívni. Mert nem volt kétsége aziránt, hogy el fogják ismerni Clotilde jövendőbelijének, és még 1830 nagyböjtje előtt megházasodhat.

Mikor Lucien másnap reggeli után a nagyon gondterhelt Carlos Herrera társaságában cigarettára gyújtott, az inas jelentette, hogy Saint-Estève úr (nem rossz!) szeretne beszélni Carlos Herrera abbéval vagy Lucien de Rubempré úrral.

- Megmondták odalent, hogy úton vagyok? - kiáltott az abbé.

- Igenis, nagyságos úr - felelt az inas.

- Hát csak fogadd azt az embert! - mondotta az abbé Luciennek. - De nehogy kiszalassz egy szót, egy gesztust, ami kompromittáló lehetne: mert ez az Ellenség.

- Hallani fogod, amit beszélek - felelt Lucien.

Carlos a szomszéd szobába vonult s az ajtó hasadékán át látta belépni Corentint, de csak a hangjáról ismert rá, akkora mértékben meg volt ebben az ismeretlen nagyságban az átváltozás tehetsége. Corentin ebben a pillanatban olyan volt, mint egy öreg pénzügyminisztériumi osztályfőnök.

- Nem vagyok olyan szerencsés, hogy önt ismerjem - szólt Corentin - de...

- Bocsásson meg, ha félbeszakítom - szólt Lucien - de...

- De az ön egybekeléséről van szó Clotilde Grandlieu kisasszonnyal. Ez a házasság nem fog megtörténni - szólt most élénken Corentin.

Lucien leült és nem válaszolt.

- Önt markában tartja egy férfi, akinek hatalma, szándéka és módja van rá, hogy bebizonyítsa Grandlieu hercegnek, hogy a Rubempré-birtokot olyan pénzből vásárolta, amit önnek egy vén hülye fizetett a babájáért, Esther kisasszonyért - folytatta Corentin. - Könnyű lesz megszerezni a jegyzőkönyveket, melyek az Esther kisasszony ellen hozott ítéletekről szólnak, és van mód d'Estourny megszólaltatására is. Napfényre fognak kerülni a Nucingen báróval szemben alkalmazott rendkívül ügyes manőverek... Ebben a pillanatban még mindent helyre hozhat. Adjon ide százezer frankot, és szent a béke... Nekem semmi közöm az egészhez. Csak megbízottja vagyok azoknak, akik ezt a zsarolást kieszelték, semmi egyéb.

Corentin beszélhetett volna akár egy óráig is; Lucien tökéletesen szenvtelen arccal szívta tovább a cigarettáját.

- Uram - válaszolt - nem vagyok rá kíváncsi, hogy ön kicsoda. Mert aki ilyen megbízást elvállal, annak nincs is neve, legalább énelőttem nincs. Hagytam önt nyugodtan beszélni: ön vendégem. Úgy látom, értelmes emberrel van dolgom. Hallgassa meg, micsoda dilemmában vagyok.

Szünet következett, mely alatt Lucien jéghideg tekintettel állotta Corentin reászegezett vadmacskaszemét.

- Vagy teljesen hamis tényekre támaszkodik, akkor semmi közöm a dologhoz - így kezdte Lucien - vagy pedig igazat mond, s ez esetben, ha odaadom a százezer frankot, nyitva hagyom önnek a lehetőséget, hogy annyiszor hagyjam magam megvágni százezer frank erejéig, ahányszor az ön megbízója egy Saint-Estève-et talál, akit ideküldhet... De hogy egy csapásra végezzek az ön tisztességes ajánlatával, tudja meg, barátom, hogy én, Lucien de Rubempré, a világon senkitől sem félek. A legcsekélyebb részem sincs azokban az üzelmekben, amelyekről beszél. Ha Grandlieu-ék akadékoskodnának, van még elég nemes származású férjhezadó lány. Elvégre az sincs ellenemre, hogy agglegény maradjak, kivált ha, mint mondja, olyan busás haszonnal űzöm az emberkereskedést.

- Ha Carlos Herrera abbé...

- Uram - vágott Corentin szavába Lucien - Carlos Herrera abbé ez idő szerint úton van Spanyolország felé. Az én házasságomhoz neki semmi köze, az én ügyeimbe semmi beleszólása. Igaz, hogy ez az államférfi hosszabb időn keresztül segítségemre volt a jó tanácsaival, de most be kell számolnia a spanyol király őfelségének. Ha vele akar diskurálni, akkor azt ajánlom, utazzék egyenest Madridba.

- Uram - mondta ki kereken Corentin - ön sohasem lesz Clotilde Grandlieu kisasszony férje.

- Az az ő baja - felelt Lucien, türelmetlenül tuszkolva az ajtó felé Corentint.

- Meggondolta jól a dolgot? - kérdezte hűvösen Corentin.

- Uram, nem ismerem el a jogát arra, hogy a dolgaimba avatkozzék, de még csak arra sem, hogy elrontsa egy cigarettámat - szólt Lucien, eldobva a kialudt cigarettát.

- Ajánlom magam - szólt Corentin. - Nem találkozunk többet... Pedig higgye el, lesz még perc az életében, amikor a fele vagyonát odaadná érte, ha most eszébe jutna, hogy visszahívjon a lépcsőről.

Válaszul a fenyegetésre, Carlos a lenyakazást jelezte a kezével.

- Most pedig dologra! - kiáltotta Luciennek, aki ez után a szóváltás után ólomszínűre sápadt.

Ha ama meglehetősen kis számú olvasók közt, akik egy könyv erkölcsi és bölcselmi oldalával foglalkoznak, csak egyetlenegy is képes lenne rá, hogy higgyen Nucingen báró kielégülésében, ez az egy bebizonyítaná, mily nehezen alkalmazhatók egy örömleány szívére bárminő fiziológiai tételek. Esther elhatározta, hogy a szegény milliomossal drágán fizetteti meg azt, amit ez "tiatalnabjá"-nak nevezett, így hát a "gitsin paloda" fölavatása még 1830 februárjának első napjaiban sem történt meg.

- De a farsangban megnyitom a lokálomat - mondotta Esther meghitt barátnői körében - s akkor olyan boldoggá teszem az emberemet, mint egy "gipszkakast".

Ez a szó szállóige lett a félvilági nők társaságában.

A báró tehát ki nem fogyott a panaszkodásból. Nevetségessé tette magát, a házasemberek szokása szerint. Barátai hallatára jajveszékelni kezdett és kesergéseinek városszerte híre ment. Ezalatt Esther lelkiismeretesen játszotta tovább a szerepét, mint a spekuláció fejedelmének Pompadourja. Már két-három kisebbszerű estélyt is adott, kizárólag azért, hogy Lucient meghívhassa. Lousteau, Rastignac, du Tillet, Bixiou, Nathan, gróf Brambourg, az aranyifjúság színe-virága, otthonos vendégei lettek a háznak. A komédiához, melynek főszereplője volt, segédletül Tulliát, Florentine-t, Fanny Beauprét, Florine-t, két színésznőt és két táncosnőt, végül Val-Noble-nét vette maga mellé. Nincs szomorúbb hely egy kurtizán házánál, ha a rivalitás sóját, a toalettek tündöklését s a folyton változó arcok torlódását kénytelen nélkülözni. Hat hét alatt Esther a legszellemesebb, legérdekesebb, legszebb és legelegánsabb nő lett az asszonyi páriák közt, akik a kitartott nők világát teszik. Igazi piedesztálján állva, kiélvezte a hiúság minden édességét, amibe közönséges nők beleszédülnek. Őt azonban egy titkos gondolat fölébe emelte kasztjának. Szívében megőrizte a saját maga képét, szégyellte is meg büszkélkedett is vele. Tudatában állandóan ébren élt lemondásának órája. Ezért kettős életet folytatott, úgyhogy szánakozni tudott saját magán. Szarkazmusaiban rejtett hangulatának az íze érzett, az a mély megvetés, mellyel a kurtizánban lappangó angyal illette azt a hitvány és gyűlöletes szerepet, melyet a test a lélek színe előtt játszott. Néző és színész, bíró és vádlott volt egyszemélyben és így megvalósította az arabs mesék csodálatos költészetét, melyek majdnem mindig valamely felsőbbrendű lényt mutatnak satnya porhüvelyben, s melyeknek mintáját a Könyvek Könyvében, a bibliában, Nabukodnozor alakjában találjuk meg. Miután a hűtlenségét követő napig ígérte magának az életet, áldozat létére miért ne mulatott volna egy kicsit a hóhérján. Különben is, mióta tudta, hogy micsoda aljas eszközökkel élt a báró titokban, míg a vagyonát összegyűjtötte, azóta félretett minden tekintetet. Tetszelgett Ate, a bosszúálló istennő szerepében, mint Carlos mondotta. Ezért fölváltva hol elbűvölő, hol utálatos volt a milliomoshoz, aki már csak őérette élt. Ha a báró szenvedése odáig fokozódott, hogy kedve támadt faképnél hagyni Esthert, egy gyöngéd jelenettel ismét visszahódította magához.

Herrera, aki a nyilvánosság tudtával Madridba utazott, nem ment el, csak Tours-ig. Kocsiját tovább küldte Bordeaux-ba, egy inast ültetve belé, akinek az volt a feladata, hogy gazdája szerepét játssza és őt várja be egy bordeaux-i fogadóban, ő maga utazóügynöknek öltözve a gyorspostával visszafordult, titokban megszállt Esthernél és onnan dirigálta Ázsia, Európa és Paccard útján a machinációit, éber szemmel figyelve mindenre, főleg Peyrade-ra.

Vagy két héttel az ünnepély kitűzött napja előtt - az első operabált követő napon akarták megtartani - a kurtizán, akinek csípős élcei révén rettegett híre kezdett támadni, az Olasz Operában ült földszinti páholya mélyén, melyet a báró, ha már kénytelen volt páholyt bérelni, úgy választott meg, hogy jól elbújhasson a szeretőjével és ne kelljen pár lépésre a feleségétől, nyilvánosan együtt mutatkoznia vele. Esther úgy ült, hogy szemmel tarthatta Sérizyné páholyát. Ugyanis Lucien majdnem mindennap a grófnő társaságában volt. Ezen a napon fél tíz óra tájban gondterhes homlokkal, sápadtan, szinte félholtra váltan látta belépni a grófnő páholyába. A kétségbeesésnek e tüneteit más, mint Esther nem vehette észre rajta. Ha egy nő szeret egy férfit, akkor úgy ismeri az arcvonásait, mint a tengerész a nyílt óceánt.

- Szent Isten, mi baja lehet?... Mi történt? Talán beszélnie kellene azzal a pokolbeli angyallal, aki neki őrangyala, s aki Európa és Ázsia vacka közt egy padlásszobában rejtőzött el?

E kegyetlen gondolatok gyötörték Esthert, alig hallgatott oda a zenére. El lehet képzelni, hogy a báró beszédére egyáltalán ügyet sem vetett. A báró két kezébe fogta az "antyal" kezét és beszélt hozzá jellegzetes zsargonjában, melynek furcsa szótagjait az olvasó ugyanolyan nehezen érti meg, mint a hallgató.

- Ezder - így szólt hozzá, elbocsátva a kezét, és kissé türelmetlen mozdulattal taszítva el magától - ketyet nem halkad rám!

- Látja, báró, ön kerékbe töri a szerelmet, akárcsak a nyelvet.

- Grucifiksz!

- Itt nem a budoáromban ülök, hanem az Olasz Operában. Ha nem lenne közönséges pénzszekrény, Huret- vagy Fichet-féle gyártmány, amelyet a Természet emberré varázsolt, akkor nem csapna ilyen lármát egy zenét kedvelő hölgy páholyában! Meghiszem azt, hogy nem hallgatok önre! Itt sustorog a szoknyámon, mint egy cserebogár a papírzacskóban, és szánakozó nevetést csal ki belőlem. Azt mondja folyton: "Ketyet työnyörű, ketyet ennifaló..." Vén majom! Mit szólna, ha azt válaszolnám: "Ma valamivel jobban tetszik nekem, mint tegnap, nem megyünk haza?" Ahogyan felém sóhajtozik (nem hallom, de érzem), abból megállapítom, hogy rettentően bezabált s most kezd emészteni. Tanuljon éntőlem, elég sokba kerülök önnek, hogy a pénzéért elvétve egy-két jótanáccsal szolgáljak, tanulja meg, kedvesem, hogy aki oly nehezen emészt, mint ön, annak nem szabad akármikor, a legalkalmatlanabb pillanatokban is, azt mondani a babájának: "Kelyet työnyörű..." Blondet azt mondja, hogy egy öreg katona "a Vallás karjai közt" halt bele a majombetegségbe... Tíz óra van. Kilenckor a balekjével, Brambourg gróffal du Tillet-nél vacsorázott. Milliókat és szarvasgombákat kell megemésztenie. Jöjjön ismét holnap délelőtt tíz órakor.

- Milyen getyedlen maka!... - sóhajtott a báró, jóllehet elismerte ennek az orvosi érvelésnek az alaposságát.

- Kegyetlen?... - szólt Esther. - Talán bizony nem vizsgáltatta meg magát Bianchon és Desplein doktorokkal meg az öreg Haudry-val?... Mióta boldogságának hajnalhasadását lesi, tudja, milyen hatást tesz rám?

- Miljend?

- Mint egy flanellbe bugyolált kövér nyárspolgár, aki minden órában a karosszékétől az ablakig sétál, hogy megnézze, "selyemgubóknak való" hőfokon áll-e már a termométer, mert ezt a hőmérsékletet rendelte számára az orvos.

- Ládja, miljén hálátadlan! - kiáltott a báró, kétségbeesetten hallva ezt a siralmas muzsikát, melyet egyébként az Olasz Operában elég gyakran hallanak a szerelmetes aggastyánok.

- Háládatlan! - szólt Esther. - Ugyan mondja, mit kaptam idáig öntől prezentbe?... Tömérdek bosszúságot. Ugyan mondja, papus, büszkélkedhetem-e önnel? Maga persze büszkélkedik velem, nagyon jól áll rajtam a sujtásos libériája. Kifizette az adósságaimat... Jó! De hiszen elég milliót csórt össze, sose húzza el a száját, maga vallotta be nekem, meg sem érezte. És ez a legnagyobb dicsősége... Örömleány és tolvaj: semmi sem illik egymáshoz jobban, mint ezek ketten. Pompás kalitkát épített egy papagáj számára, mely ízlése szerint való. Kérdezzen meg egy brazíliai ara-papagájt, hálás-e annak, aki az aranyos kalitkájába zárta... (Ne nézzen rám úgy, mint egy kínai bonc!)... Egész Párisnak mutogatja vörös-fehér tollas papagáját. Azt mondja: Van-e még Párisban valakinek ilyen papagája? És hogy csacsog! Milyen jól ráhibáz a szavakra! Ha du Tillet jön, azt mondja neki: Jó napot, kis betyár... ön boldog, mint egy hollandi kertész, akinek unikumszámba menő tulipánja van, vagy mint az Ázsiában angol nyugdíjat húzó nábob, akinek egy utazó ügynök nyakába sózta az első svájci tubákszelencét, amely három nyitányt muzsikál. Akarja a szívemet? Hát figyeljen ide, megmondom, hogyan nyerheti meg.

- Montya mek, montya mek! Mintend mekdeszeg kelyetérd... Szifezsen lezeg a polontya!

- Legyen fiatal, legyen szép, legyen olyan, mint Lucien de Rubempré, aki ott ül az ön felesége mellett. Akkor "grátisz" megkapja, amit összes millióival soha az életben meg nem vásárolhatott volna.

- Id hatyom, merd ma esde ikaszán natyon událados!... - szólt a hiúz megnyúlt képpel.

- Hát jó estét - felelt Esther. - Mondja meg "Sors"-nak, hogy fejtől jó magasra vesse az ágyát, lábtól pedig alacsonyra. Ma este nagyon gutaütésesen néz ki... Kedvesem, nem mondhatja, hogy nem érdeklődöm az egészségi állapota iránt.

A báró ott állt és fogta az ajtó kilincsét.

- Ide jöjjön, Nucingen! - szólt Esther, gőgös kézmozdulattal parancsolva vissza a bárót.

Ez kutya-alázattal hajolt le elébe.

- Akarja, hogy kedves legyek magához, s hogy ma este cukros-vizet adjak, ráadásul még babusgassam is, maga kövér szörnyeteg?

- Työdri a szifemed...

- Työdröm a sziféd?... - válaszolt Esther, kicsúfolva a báró kiejtését. - Hát nézze! Hozza ide Lucient, hogy meghívhassam a lakománkra és biztos legyek felőle, hogy ott lesz. Ha ezt a kis ügyletet lebonyolítod, kövér Frédericem, addig fogom mondani neked, hogy szeretlek, amíg csak el nem hiszed...

- Maka ety düntér - rajongott a báró, megcsókolva Esther kesztyűjét. - Szifezsen hallkadnám ety órán geresztül a sérdéseid, ha a fékén mintik ety cirókatázs tyüne...

- Hja, csakhogy ha valaki nem fogad szót, akkor... - így szólt Esther és ujjával fenyegette meg a bárót, mint a gyerekeket szokás. A báró fejével bólogatott, mint a csapdába esett madár, mely a vadásznak könyörög.

"Istenem! Mi baja lehet Luciennek? - tűnődött Esther, mikor egyedül maradt. A könnyeit nem tartotta vissza tovább, végigcsurogtak az arcán. - Ilyen szomorú még sohasem volt."

Luciennel ezen az estén a következő dolog történt. Kilenc órakor, mint minden este, saját fogatán kikocsizott, hogy a Grandlieu-palotába hajtasson. Minthogy hátaslovát és bricskába való lovát csak délelőtti sétákra használta (így szokták a fiatal urak), téli estékre hintót bérelt, mégpedig a legelső kocsikölcsönzőtől választotta ki a legremekebbet, remek szép két lóval. Egy hónap óta csupa derű volt az élete. Háromszor volt ebéden a Grandlieu-palotában. A herceg igen kedves volt hozzá. Az omnibusz-részvényeit eladta háromszázezer frankért, úgyhogy újabb egyharmad részét kifizethette birtoka vételárának. Clotilde tündérien öltözködött, tíz tégely pirosítót kent az arcára, mielőtt Lucien belépett a szalonba, egyébként is fennen híresztelte, hogy szerelmes belé. Néhány eléggé magas állású ember mint valószínű dolgot emlegette Lucien és Grandlieu kisasszony házasságát. Chaulieu herceg (Franciaország volt spanyol követe s rövid ideig külügyminisztere) megígérte Grandlieu hercegasszonynak, hogy a királynál kieszközli Lucien számára a márki címet. - Lucien tehát, miután Sérizynénél megvacsorázott, ezen az estén is a Saint-Germain városrészbe hajtatott, hogy a Chaussée-d'Antin utcában leadja rendes vizitjét. Mikor a palota elé ért, kocsisa bezörgetett a kapun. A kapu kitárult, és a hintó a tornác elé gördült. Mikor Lucien kiszállt a kocsiból, négy díszes fogatot látott az udvaron. Az egyik lakáj, aki az oszlopos előcsarnok ajtaját nyitotta és csukta, amint meglátta Rubempré urat, kijött a tornácra s mint a katona, aki elfoglalja őrhelyét, az ajtó elé cövekelte magát.

- Őkegyelmessége nincs itthon! - mondotta.

- A hercegasszonynak fogadónapja van - vetette oda Lucien.

- A hercegasszony elment hazulról - válaszolt komoran az inas.

- És Clotilde kisasszony...

- Nem hiszem, hogy a kisasszony a hercegasszony távollétében fogadja uraságodat...

- De hiszen vendégek vannak - vitatkozott Lucien elképedve.

- Nem tudom - felelt a lakáj, igyekezve butának és alázatosnak látszani egyszerre.

Nincs borzasztóbb az etikettnél azok számára, akik azt a társadalom legfőbb törvényének ismerik el. Luciennek nem volt nehéz rájönni e ránézve lesújtó jelenet értelmére: a hercegi pár ajtót mutatott neki. Érezte, amint hátgerincének csigolyáiban megfagy a velő, és a hideg verejték gyöngyözve verte ki a homlokát. Ez a párbeszéd tulajdon komornyikjának füle hallatára folyt, aki a kocsiajtó kilincsét fogta és habozott, hogy becsukja-e. Lucien intett neki, hogy mennek tovább. De mikor újból beszállt, a lépcsőn lesiető emberek lármáját hallotta és az előlépő lakáj szavát, amint egymás után kiáltotta: "Chaulieu herceg emberei! Grandlieu vicomtesse emberei!" Lucien csak egy szót vetett oda az inasának: "Gyorsan az Olasz Operába!..." De bárhogyan sietett, a szerencsétlen dandy nem térhetett ki Chaulieu herceg és fia, Rhétoré herceg elől. Kénytelen volt köszöntést váltani velük, mert szólni egy szót sem szóltak hozzá. A főrangú társaság nagy katasztrófái, melyek egy-egy rettegett kegyenc bukásával végződnek, gyakran mennek végbe egy szoba küszöbén, egy meszelt képű ajtónálló egyetlen szavával.

- Hogyan értesíthetném nyomban tanácsadómat erről a csapásról? - töprengett Lucien az Olasz Operába menet. - Mi történhetett?

Meddő találgatásokba tévedt. Ez történt: Ugyanaz nap délelőtt Grandlieu herceg, mikor a kisszalonba lépett, ahol a család szűk körben reggelizni szokott, így szólt Clotilde-hoz, miután megcsókolta:

- Gyermekem, egyelőre verd ki a fejedből Rubempré uraságot.

Azután a feleségét kézen fogva egy ablakmélyedésbe vonta, hogy halkan néhány szót mondjon neki, melyek a szegény Clotilde arcát elsápasztották, Grandlieu kisasszony figyelte az anyját, mialatt ez a herceget hallgatta, és élénk meglepődést látott az arcán.

- Jean - így szólt a herceg egyik inasához - vigye el ezt a pár sort Chaulieu herceghez. Kéretem, hogy üzenje meg: igen-e vagy nem. Meghívom mára, hogy ebédeljen minálunk - mondta a feleségének.

A reggeli nagyon szomorú volt. A hercegnő merengőnek látszott, a herceg saját magára dühöngött, Clotilde pedig alig tudta visszatartani könnyeit.

- Fiam, apádnak igaza van, fogadj szót neki - szólt az anya megindult hangon a leányához. - Én nem tudom neked azt mondani, amit ő, hogy ne gondolj többet Lucienre. Nem, én megértem szívfájdalmadat. (Clotilde kezet csókolt az édesanyjának.) De azt mondom, angyalom: várj, ne tégy egy lépést sem, szenvedj némán, ha szereted őt, és bízzál a szüleid gondoskodásában! Az előkelő dámák előkelősége abban áll, gyermekem, hogy minden körülmények közt fennkölten tudják teljesíteni kötelességüket.

- Miről van szó? - kérdezte Clotilde fehéren, mint egy liliom.

- Sokkal komolyabb dologról, szívem, semhogy beszélhetnénk róla - válaszolt a hercegasszony. - Mert ha netán nem igaz, akkor csak fölöslegesen beszennyeznők vele a lelkedet, ha pedig igaz, akkor nem szabad megtudnod.

Hat órakor Chaulieu herceg dolgozószobájában kereste fel Grandlieu herceget, aki már várta.

- Mondd, Henri... (A két herceg tegeződött és keresztnevén szólította egymást. Ez is egyike azoknak az árnyalatoknak, melyeket azért eszeltek ki, hogy a bizalmasságban fokozatokat teremtsenek, hogy visszaverjék a francia családiasság elhatalmasodását, s megalázzák egyesek önérzetét.) - Nézd, Henri, olyan nagy zavarban vagyok, hogy csak egy régi barátomtól kérhetek tanácsot, aki jártas a világ dolgaiban. Neked pedig régi tapasztalataid vannak. Clotilde leányom, mint tudod, szerelmes ebbe a kis Rubemprébe, és engem valósággal belekényszerítettek, hogy ezt az embert férjül ígérjem neki. Mindig elleneztem ezt a házasságot, de a feleségem végre is nem tudott ellenállani Clotilde szerelmének. Mikor ez a fiú visszavásárolta birtokát s az árát háromnegyed részben ki is fizette, énrészemről nem volt több ellenvetésem. Most aztán tegnap kapok egy névtelen levelet, tudod jól, hogy az ilyesmire nem sokat lehet adni, amelyben az az állítás foglaltatik, hogy ennek a fiúnak a vagyona tisztátalan eredetű, s hogy hazudik, mikor azt mondja nekünk, hogy a birtokvásárláshoz szükséges pénzeket a nővérétől kapja. A levél fölszólít leányom boldogsága és családunk tekintélye nevében, hogy tudakozódjam, s az utat is megjelöli, amelyen fölvilágosítást szerezhetek. De itt van, olvasd.

- A névtelen levelekre nézve egy véleményen vagyunk, kedves Ferdinand-om - válaszolt Chaulieu herceg, miután elolvasta a levelet. - De ha megvetjük is, igénybe kell vennünk a szolgálataikat. Pontosan úgy vagyunk ezekkel a levelekkel, mint a spionokkal. A fiút egyelőre ne bocsásd a házadba, azalatt információkat szerzünk... Hopp, már meg is van. Az ügyvéded Derville, olyan ember, akiben teljesen megbízhatunk. Sok család titkainak letéteményese, ezt is rá lehet bízni. Derék ember, tekintélyes ember, tisztességes ember. Agyafúrt és mindenféle hájjal megkent, az igaz, de csak az üzletember ravaszsága van benne. Csak arra szabad fölhasználnod, hogy hitelt érdemlő bizonyítékot szerezzen be. A külügyminisztériumban van egy emberünk a politikai nyomozó testülettől, aki páratlan művészettel kutat föl államtitkokat. Gyakran küldjük ki különböző kényes feladatok elvégzésére. Tudasd Derville-lel, hogy ebben az ügyben lesz egy segítőtársa. Spionunk tökéletes "úr", a becsületrend keresztjével fog föllépni és úgy fog hatni, mint egy diplomata. Ez a lókötő lesz a tulajdonképpeni vadász, Derville csak csöndes nézője marad a vadászatnak. A jogtanácsosod majd megmondja, hogy egeret szültek-e a hegyek, vagy pedig szakítanod kell-e ezzel a kis Rubempréval. Egy hét múlva tudni fogod, mihez tartsd magad.

- A fiatalember még nem eléggé márki ahhoz, hogy megütközzék rajta, ha egy hétig nem talál idehaza - mondotta Grandlieu herceg.

- Főleg, ha a végén mégiscsak hozzáadod a lányodat - válaszolt az egykori követ. - S ha a névtelen levél igazat mondott, oda se neki! Clotilde-ot utazni küldöd a menyemmel, aki Itáliába készül...

- Kihúzol a bajból, de még nem tudom, hálás legyek-e érte.

- Ki kell várni a fejleményeket.

- Igaz! - szólt Grandlieu herceg. - Hogy is hívják azt az urat? Értesítenem kell Derville-t... Kérlek, küldd ide holnap négy óra tájt, itt lesz Derville is, majd összeismertetem őket.

- Az igazi neve - szólt az egykori követ - azt hiszem, Corentin... (aligha hallottad még ezt a nevet). De ez az úr hivatali álnevével vértezve fog nálad jelentkezni. Valami Saint-Hogyhívják-nak tituláltatja magát... Saint-Yves? Saint-Valère?... tudja az ördög. Rábízhatod magad, XVIII. Lajos is teljesen megbízott benne.

Ez után a tanácskozás után kapta meg a parancsot az udvarmester, hogy Rubempré úr orra előtt csukja be az ajtót, ami meg is történt.

Lucien úgy járt föl-alá az Olasz Opera folyosóján, mint egy részeg. Már látta, hogy egész Páris őt pletykálja. Rhétoré herceg halálos ellensége volt, olyan, akire az ember szemtől szembe mosolyogni kénytelen, anélkül, hogy megbosszulhatná magát, mert a támadásai nem mennek túl az illendőség határain. Rhétoré herceg tudott a jelenetről, mely az imént a Grandlieu-palota tornáca előtt lejátszódott. Lucien, aki szükségét érezte, hogy titkos tanácsadóját nyomban értesítse erről a váratlan kalamitásról, félt, hogy kompromittálja magát, ha Estherhez megy, akinél társaságot találna együtt. Megfeledkezett arról, hogy Esther itt van a színházban - annyira összekuszálódtak a gondolatai. Nagy tanácstalanságában még diskurálnia is kellett Rastignackal, aki még semmit sem tudván a nagy újdonságról, közelgő esküvőjéhez gratulált neki. Ebben a pillanatban hozzájuk lépett Nucingen és így szólt Lucienhez:

- Lez szifezs pemeni Sampyné őnatsáka báholyápa? Személyesen óhajdja mekhifni önt a hászafadásra...

- Szívesen, báró úr - felelt Lucien, akinek a bankár mentőangyalként jött.

- Hagyjon magunkra - így szólt Esther Nucingen úrhoz, mikor Luciennel együtt belépni látta. - Keresse fel Val-Noble-nét, ott látom a nábobjával abban a harmadikemeleti páholyban... Sok nábob terem Indiában - tette hozzá, s a szeme megértően villant össze Lucienével.

- És az ottan - mosolygott Lucien - roppantul hasonlít a kegyedére.

- Aztán - így szólt Esther a báróhoz, miközben újabb egyetértő jelet váltott Luciennel - vezesse ide hozzám a nábobjával együtt, akinek nagy kedve van önnel megismerkedni. Azt mondják, borzasztó gazdag ember. Szegény asszony már nem tudom hány elégiát sírt el nekem. Panaszkodik, hogy a nábob csak nem akar nekiindulni. Talán, ha egy kicsit könnyít rajta, majd fürgébb lesz.

- Ketyed dolfajnag nész penünged? - szólt távozóban a báró.

- Lucien, drágám, mi bajod van?... - súgta barátjának Esther, ajkát a füléhez értetve, mihelyt a páholy ajtaja bezáródott.

- El vagyok veszve! Nem bocsátottak be a Grandlieu-palotába, mégpedig azon a címen, hogy nincsenek otthon. A herceg és a hercegasszony mindketten otthon voltak, s az udvarban öt fogat ácsorgott.

- Szóval a házasság dugába dől? - kérdezte Esther megindult hangon, mert a mennyország tárult föl előtte.

- Még nem tudom, mit forralnak ellenem...

- Édes Lucienem - így szólt Esther csodálatos cirógató hangon - mit búsulsz? Később még szebb házasságot fogsz kötni... Megkeresek neked két földbirtokot...

- Rendezz ma estére vacsorát, hogy Carlosszal titokban beszélhessek. Hívd meg mindenekelőtt az ál-angolt, Val-Noble-néval együtt. Ez a nábob okozta a szerencsétlenségemet. Esküdt ellenségünk, ha a kezünkben van és...

De Lucien ijedt mozdulattal szakította félbe magát.

- Mi bajod? - kérdezte a szegény lány, aki úgy érezte, mintha izzó parázson ülne.

- Ó, Sérizyné lát! - kiáltott Lucien. - És hogy a baj teljes legyen, mellette ül Rhétoré herceg is, balsorsom egyik tanúja.

Csakugyan e pillanatban Rhétoré herceg Sérizyné grófné fájdalmával játszott.

- Kegyed tűri, hogy Lucien Esther kisasszony páholyában mutatkozzék? - kérdezte az ifjú herceg, a páholyra és a benne ülő Lucienre mutatva. - Minthogy érdeklődik iránta, megmondhatná neki, hogy ilyesmit nem csinál az ember. Lehet nála vacsorázni, vagy akár... De ezek után igazán nem csodálkozom, hogy Grandlieu-ék lassanként elhidegülnek ezzel a fickóval szemben. Az imént saját szememmel láttam, amikor a kapuban, a nyílt tornácon elutasították...

- Ezek a lányok nagyon veszedelmesek! - szólt Sérizyné Esther páholyára irányítva nyeles szemüvegét.

- Igen - felelt a herceg - azzal, amit tehetnek, épp annyira, mint azzal, amit akarnak...

- Tönkre fogják tenni Lucient! - szólt Sérizyné. - Mert úgy hallom, éppoly sokba kerülnek akkor, ha nem fizetik őket, mint ha fizetik.

- De neki nem! - válaszolt az ifjú herceg, adva az elámultat. - Nemhogy pénzébe kerülnének, hanem szükség esetén még adnának is neki pénzt! Valamennyien futnak utána.

A grófné szája körül kis ideges remegés cikázott, mely nála nem volt mosolyszámba vehető.

- Jó - mondotta Esther - jöjj el éjféltájt vacsorára. Hozd magaddal Blonde-t és Rastignacot. Kell legalább két élvezhető ember, és nem leszünk többen, mint kilencen.

- Módot kellene találni, hogy Európát a báró útján elhozhassuk. Talán azzal az ürüggyel, hogy értesítened kell Ázsiát. Akkor megmondhatod neki, mi történt velem, hogy Carlos tudja, hányadán van, mielőtt a nábobot a kezébe veszi.

- Meglesz - felelt Esther.

Így kilátás volt rá, hogy Peyrade tudtán kívül egy fedél alatt találkozik össze ellenfelével. A tigris bement az oroszlán barlangjába, mégpedig olyan oroszlánéba, aki körül volt véve őrzőivel.

Mikor Lucien visszament Sérizyné páholyába, a grófné, ahelyett hogy fejét mosolyogva feléje fordította volna s ruháját összefogta volna, hogy mellette helyet foglalhasson, úgy tett, mintha ügyet sem vetne a belépőre és tovább is a nézőtéren jártatta szemét. De Lucien észrevette a lornyon remegésén, hogy a grófnő martaléka annak az iszonyú fölindulásnak, mely a tilalmas boldogság büntetése szokott lenni. Ennek dacára a páholy előterébe ment az asszony mellé, s a másik szögletbe telepedett, úgy, hogy maga és a grófnő közt keskeny közt hagyott szabadon. A páholy peremére dőlt, jobb könyökét föltámasztotta, állát kesztyűs kezére tette. Azután háromnegyed fordulattal az asszony felé fordult és várta, hogy megszólaljon. A felvonás már véget ért, s a grófné még mindig nem szólt egy szót sem, még csak rá sem nézett.

- Nem tudom - mondotta végül - miért van itt, mikor Esther kisasszony páholyában van a helye...

- Megyek is oda - felelt Lucien és kiment, rá sem hederítve a grófnéra.

- Drágám - így szólt Val-Noble-né, mikor Peyrade-dal, akit Nucingen báró nem ismert föl, belépett Esther páholyába. - Boldog vagyok, hogy bemutathatom neked Samuel Johnson urat. Nagy bámulója Nucingen báró tehetségének.

- Igazán? - kérdezte Esther, rámosolyogva Peyrade-ra.

- Ó, yes, naadzson - szólt Peyrade.

- No, báró, ez a francia beszéd körülbelül úgy hasonlít az önéhez, mint a breton a burgundihoz. Nagyon mulatságos lesz önöket pénzügyletekről beszélni hallani... Tudja, mit kérek öntől, nábob uram, annak fejében, hogy összeismertetem a bárómmal? - kérdezte Esther mosolyogva.

- O, naadzson hálás vuaadzsok, ha ön be akar mjutetni a sir baronetnak.

- Igen - felelt Esther - ha megszerzi nekem azt az örömöt, hogy ma nálam vacsorázik... Semmi sem forrasztja össze erősebben a férfiakat, mint a pezsgős üvegek viasza. Ez megpecsétel minden üzletet, kiváltképpen azokat, amelyekbe az ember beugrik. Jöjjön el ma este, jó alakot fog nálam találni. Ami téged illet, kis Frédericem - súgta a báró fülébe - itt a kocsid, hajtass a Saint-Georges utcába és hozd el ide Európát. Pár szót kell vele beszélnem a vacsora miatt... Meghívtam Lucient, két szellemes embert is hoz magával... Megfőzzük az ángliusunkat - súgta Val-Noble-né fülébe.

Peyrade és a báró magára hagyta a két nőt.

- Na, drágám, ha ezt a kövér csirkefogót valaha megfőzöd, akkor dicsérem az eszedet - szólt Val-Noble-né.

- Ha nem megy, kölcsönadod egy hétre - kacagott Esther.

- Ugyan! Fél napig se tartod ki vele - szólt Val-Noble-né. - Nagyon kemény dióba haraptam, belétörik a fogam. Soha életemben nem vállalkozom többé, hogy boldoggá tegyek egy ángliust... Hideg egoisták mind, úriruhás disznók...

- Hogyhogy? Talán udvariatlan? - szólt nevetve Esther.

- Ellenkezőleg, drágám! Ez a barom még csak nem is tegez.

- Semminő helyzetben? - kérdezte Esther.

- A nyomorult folyton azt mondja nekem: nagyságos asszony, és olyankor is, mikor minden férfi többé-kevésbé kedves, a legnagyobb hidegvérűséget tanúsítja. A szerelmet, istenbizony olybá veszi, mint a borotválkozást. Letörli a borotváját, visszateszi a tartójába, megnézi magát a tükörben, mintha csak azt mondaná: "Nem vágtam meg magam." Aztán olyan respektussal bánik velem, hogy minden asszony a falnak menne tőle... Képzeld, ez a nyomorult Lord Leveshús azzal szórakozik, hogy a szegény Théodore-t fél napokon át hagyja ácsorogni a toalettszobámban. Egyszóval mindent elkövet a bosszantásomra. És fösvény... mint Gobseck és Gigonnet együttvéve. Elvisz valahová ebédelni és még csak a kocsimat se fizeti ki, ha véletlenül oda nem rendelem a sajátomat.

- És mondd - kérdezte Esther - mit ad neked mindezekért a szolgálatokért?

- Ó, drágám, semmit, ötszáz frankot egy hóra, azonkívül fizeti a kocsimat. De micsoda kocsit! Amilyent szatócsok vesznek bérbe, ha esküvőjük napján a városházára, a templomba és a Kék Napórához címzett vendéglőhöz hajtatnak... Valóságos kölönc a nyakamon a respektusával. Ha megpróbálok idegrohamot kapni és rosszkedvű lenni, még csak meg sem haragszik. Azt mondja: "Ammint parrancsolja, milady. Semmi nem lenni olyan jutálatos - no gentleman - mint mondani edzs széip ladynek: »Ön lenni edzs djapot-köteg, edzs árucikk!«... Hehehe! A maga barátja edzs tag a Tempérance-Society vuadzs Antislaveryben..." És a bitang sápadt, száraz és hűvös marad, mintha értésemre akarná adni, hogy pontosan annyira becsül, mint egy négert becsülne, s hogy az egész nem a szívéből jön, hanem abolicionista meggyőződéséből.

- Rondább már nem is lehetne - szólt Esther. - De én a helyedben tönkre tenném azt a barbárt!

- Tönkre tenni? - vetette ellen Val-Noble-né. - Ahhoz az kéne, hogy szeressen!... De még te magad sem tudnál kiszedni belőle két garast. Komolyan végighallgatna és azt mondaná azzal a marokbaszaladó brit pofájával, hogy épp eleget fizet neked, tekintve, hogy eidszerü eiletében szjerelem alig dzsátszani szeirepet.

- Borzasztó elgondolni, hogy a mi foglalkozásunkban ilyen férfiakkal is összekerülhetünk! - kiáltott Esther.

- Ó, drágám, neked szerencséd volt!... Viseld jól gondját Nucingenednek.

- De a te nábobodnak valami célja lehet!

- Ezt mondja Adèle is - felelt Val-Noble-né.

- Meglátod, szívem, ez az ember fejébe vette, hogy meggyűlölteti magát a nőjével és egy bizonyos idő múltán kidobatja magát - szólt Esther.

- Vagy pedig üzleteket akar kötni Nucingennel, s azért állt össze velem, mert tudta, hogy jó barátságban vagyunk; így gondolja Adèle - folytatta Val-Noble-né. - Azért mutattam be neked ma este. Ó, hiszen csak tudnám biztosan, mik a tervei, milyen szépen meg tudnék egyezni veled és Nucingennel!

- Egyszer sem vágtad még a fejéhez az igazságot?

- Próbáld meg, te eszes nő vagy. Hiába minden ravaszságod: megölne a fagyos mosolyával. Azt felelné neked: Ein vuadzsok egy antislavery és ön szabad... Mondhatnád neki a legfurább dolgokat, rád nézne és így válaszolna: Very good! - és azon vennéd észre magadat, hogy közönséges pojáca vagy előtte.

- És a harag?

- Egy kutya! Csak színház lenne neki. Meg lehetne operálni a melle bal oldalán, semmit se fájna annak. Mondtam is neki, hogy a zsigerei alighanem bádogból valók. Azt felelte: Naadzson eleigedve vuadzsok ezzel a fjizikai állapottal... És mindig udvarias! Drágám, az a lelkén is kesztyűt visel... Még megpróbálom pár napig tűrni ezt a mártíriumot, hogy kielégítsem a kíváncsiságomat. Különben már fölpofoztattam volna a mylordot Philippe-pel, aki páratlan jó vívó. Nem marad más hátra...

- Épp ezt akartam mondani! - kiáltott Esther. - De előbb meg kell győződnöd, nem tud-e véletlenül boxolni, mert tudod, drágám, az ilyen vén angolokban sok rejtett gonoszság bujkál!

- Ennek nincs párja a gonoszságban!... Ha látnád, ahogy kérdezi: mit parancsolok, mely órában szabad megjelennie, hogy meglepjen, hallottál ilyet! S ahogyan úgynevezett gentleman-modorában udvariaskodik, azt mondanád: "Ezt a nőt imádják." És egy asszony se mondana mást...

- És még irigyelnek bennünket, drágám! - szólt Esther.

- Bizony! - sóhajtott Val-Noble-né. - Látod, mindegyikünk többé-kevésbé tapasztalta életében, mily kevésbe vesznek minket. De tudod, drágám, még sohasem vetettek meg oly kegyetlenül, oly mélyen, oly tökéletes brutalitással, mint amily megvetettnek érzem magam ennek a kövér portói borostömlőnek a respektusa által. Ha berúg, ellép a balfenéken, mert nem akar terhére lenni a társaságnak, mint Adèle-nek mondta, vagyis mert nem akar egyszerre két úrnak szolgálni: a nőnek és a bornak. Sűrűn használja a kocsimat: többet jár benne, mint én... Hej, ha ma este az asztal alá lehetne inni! De megiszik tíz üveggel, és csak épp hogy jókedve kerekedik; a szeme zavaros lesz és mégis tisztán lát vele.

- Akárcsak azok az emberek, akiknek az ablaka kívül piszkos, de bentről mindent látnak, ami ott künn történik... Ismerem ezt a férfitulajdonságot. Du Tillet-ben a legnagyobb mértékben megvan.

- Intézd úgy, hogy du Tillet ott legyen. Ha ő és Nucingen be tudnák fonni valami manőverükbe, legalább meg lennék bosszulva... Bárcsak koldusbotra juttatnák! Jaj, drágám, hogy nekem be kellett dűlnöm egy ilyen álszent protestánsnak, az után a derék Falleix után, aki olyan mulatságos, jó fiú volt, és hogy tudott szapulni!... Mennyit nevettünk neki!... Azt mondják, a váltóügynökök mind tökkelütöttek... Neki bizony csak egyszer volt kevés a sütnivalója...

- Amikor téged krajcár nélkül faképnél hagyott? Akkor legalább megtanulhattad, hogy a gyönyörűség sem fenékig tejföl.

Európa, akit Nucingen idehozott, most bedugta viperafejét a páholyajtón. Meghallgatta a pár szót, amit úrnője a fülébe súgott, azután eltűnt.

Éjjel, fél tizenkettőkor öt úri fogat állt meg a híres kurtizán háza előtt a Saint-Georges utcában: Luciené, aki Rastignac, Blondet és Bixiou társaságában jött el, du Tillet-é, Nucingen báróé, a nábobé és Florine-é, akit du Tillet hozott magával. A háromszorosan elzárt ablakokra remek kínai függönyök redőztek. A lakoma egy órára volt rendelve, a gyertyákat meggyújtották, a kis szalon és az ebédlő teljes pompájában ragyogott. A társaság oly nagyszabású éjjeli tivornyára készült, amilyet más, mint ez a három nő és ez a csomó férfi nemigen győzött volna szusszal. Először kártyáztak, mert jó másfél óra volt még a vacsoráig.

- Játszik, mylord? - kérdezte Peyrade-tól du Tillet.

- Nekem voltak partnerek O'Connell, Pitt, Fox, Canning, lord Brougham, lord...

- Mondja egyszerűen: végtelen számú lordok - így szólt Bixiou.

- Lord Fitz-William, lord Ellenborough, lord Hertfort, lord...

Bixiou lehajolt és Peyrade cipőjére nézett.

- Mit keresel ott? - kérdezte Blondet.

- Mit! Hát azt a rugót, amit meg kell nyomni, hogy meg lehessen állítani a masinát - szólt Florine.

- Játszik húsz frankkal egy poént? - kérdezte Lucien.

- Attól fjügg, mennyit akarr vuesziteni...

- Érti a dolgát... - súgta Esther Luciennek. - Mindnyájan angolnak nézik!

Du Tillet, Nucingen, Peyrade és Rastignac körülültek egy kártyaasztalt. Florine, Val-Noble-né, Esther, Blondet és Bixiou a kandallónál maradtak beszélgetni. Lucien időtöltésből egy díszmű metszetei közt lapozgatott.

- Tálalva van, nagyságos asszony - jelentette a pompás libériába bújtatott Paccard.

Peyrade az asztalnál Florine balján ült. Jobbjára Bixiou-t ültette Esther és lelkére kötötte, hogy igyék vele versenyt, amíg csak be nem rúgatja. Bixiou határtalanul bírta az italt. Peyrade soha életében nem látott ilyen tündöklő pompát, nem kóstolt ilyen konyhát, nem élvezte ilyen szép nők társaságát.

"Ma este legalább kapok valamit az ezer tallérom fejében, amibe már eddig is kerül nekem Val-Noble-né - gondolta magában. - Egyébként az imént nyertem el tőlük ezer frankot."

- Ez aztán követésre méltó példa - kiáltott feléje Val-Noble-né, aki Lucien mellett ült, széles gesztussal mutatva neki a terem pompáját.

Esther maga mellé ültette Lucient és az asztal alatt a lábai között szorongatta a lábát.

- Nem hallja? - szólt Val-Noble-né, ránézve Peyrade-ra, aki úgy tett, mint aki se lát, se hall. - Így kellene berendezni nekem egy házat! Ha valaki milliókkal jön meg az Indiákból és egy Nucingennel akar üzleteket csinálni, akkor igyekszik egy szintre emelkedni vele.

- Eln vuadzsok edzs tag of Temperence-Society...

- Akkor úgy fog inni, mint a gödény, bácsikám - szólt Bixiou - mert Indiában nagy a forróság!

Bixiou egész este azt a tréfát űzte Peyrade-dal, hogy úgy kezelte, mintha a nagybátyja lett volna, aki most jött haza Indiából.

- Val-Nople-né azt monta negem, hoty önneg derfei fanag... - mondta Nucingen, fürkésző szemmel nézve Peyrade-ra.

- Erre spóroltam - így szólt du Tillet Rastignachoz - most ezek ketten versenyt törik a francia szót.

- Meglátja, a végén megértik egymást - szólt Bixiou, aki kitalálta, mit mondott du Tillet Rastignacnak.

- Sir baronet, ein kitaláltam edzs kis szpékulésn, aol... Rropant kjénelmes... rropant jövuedelmező és hasznot hajtó...

- Meg fogja látni - súgta Blondet du Tillet-nek - egy percig sem beszél, már szóba fog kerülni az angol kormány és parlament.

- Az lenni a Cseinában... ópiummal...

- Iken, tutom - felelt rögtön Nucingen, mint aki ismeri a kereskedelmi világot. - Csaghoty asz ankol gormány uty csinálda asz akciónt az ópiummal, hoty szapat gesze letyen Khinápan és negünk nem enketné mek...

- Nucingen megelőzte a kormányt - szólt du Tillet.

- Á, maga ópiummal kereskedett? - kérdezte Val-Noble-né. - Most már értem, miért tesz olyan álmosító hatást. Valami visszamaradt a szívében...

- Ládja! - kiáltott a báró az állítólagos ópiumkereskedőre, Val-Noble-né felé mutatva. - Ön is uty ián fele, mind én. Ety milliomos sohasem tutja meknyerni a nők szivéd.

- Ein naadzson sokszor és dzsakran szeretve vuoltam - felelte Peyrade.

- Szintén a mértékletesség okából - mondotta Bixiou, aki éppen a harmadik üveg bordeaux-i vörös bort töltötte be Peyrade-ba és most egy üveg portóiból húzta ki a dugót.

- Ao! - kiáltott Peyrade. - Vualodi portói Inglendból.

Blondet, du Tillet és Bixiou összemosolyogtak. Peyrade-nak különös tehetsége volt ahhoz, hogy mindent travesztálni tudott saját magában, még a szellemességet is. Ritka angol, aki ne állítaná azt, hogy az arany és ezüst Angliában különb, mint akárhol másutt. A londoni piacot Normandia látja el csirkével és tojással; de az angolok büszkén erősítgetik, hogy a londoni csirkék és tojások többet érnek (very fine) a párisiaknál, melyek ugyanarról a vidékről kerülnek. Esthernek, Luciennek a szava is elállott az öltözék, a beszéd és a vakmerő föllépés e tökéletessége láttára. Ettek-ittak, közben beszélgettek és kacagtak is, oly jóízűen, hogy közben hajnali négy óra lett. Bixiou azt hitte, hogy sikerült olyan győzelmet aratnia, aminőket Brillat-Savarin oly vidáman tudott leírni. De mikor nagybátyjának a poharába töltött és maga elé dörmögte: "Legyőztem Angliát!" - Peyrade a féktelen gúnyolódónak ezzel a szóval felelt: "No csak rajta, öcskös!" - amit egyedül Bixiou hallott.

- Hé, emberek! Ha ez angol, akkor én is az vagyok!... A nagybátyám gascogne-i!... Másféle nagybátyám nekem nem is lehetne!

Bixiou egyedül volt Peyrade-dal, úgyhogy senki sem hallotta ezt a leleplezést. Peyrade a székéről a padlóra zuhant. Paccard rögtön fölkapta és fölcipelte egy padlásszobába, ahol mélyen elaludt. Másnap este hat órakor a nábob arra ébredt föl, hogy az arcát vizes kendővel mossák. Rozoga tábori ágyon feküdt, szemtől szembe Ázsiával, aki álarcot és fekete dominót viselt.

- Á Peyrade papa, most leszámolunk! - mondotta.

- Hol vagyok?... - kérdezte Peyrade, körültekintve.

- Figyeljen ide, ettől ki fog józanodni - válaszolt Ázsia. - Ha Val-Noble-nét nem is szereti, annál jobban szereti a saját édes leányát, ugye?

- A leányomat? - üvöltött Peyrade.

- Igen, Lydie kisasszonyt...

- Mi van vele?

- Az van vele, hogy már nincs a Moineaux utcában. Elrabolták.

Peyrade felhördült, mint a katona, aki halálos sebbel esik el a csatatéren.

- Mialatt ön az ángliust játszotta, mi Peyrade-ot játszottuk. Kis Lydie-je azt hitte, az apjával megy el. Biztos helyen van... Ó, meg nem találja soha! Hacsak jóvá nem teszi a bajt, amit csinált...

- Miféle bajt?

- Lucien de Rubempré urat tegnap nem bocsátották be a Grandlieu hercegi palotába. Ezt az eredményt a te aknamunkádnak köszönjük és annak az embernek, akit ránk uszítottál. Szót se! Ide hallgass! - förmedt rá Ázsia, látva, hogy Peyrade szóra nyitja a száját. - A leányodat - folytatta Ázsia, minden egyes szót külön hangsúlyozva, hogy a gondolatnak nyomatékot adjon - a leányodat csak akkor kapod vissza tisztán és érintetlenül, amely nap Lucien de Rubempré mint Clotilde kisasszony férje fogja elhagyni a Saint-Thomas-d'Aquin templomot. Ha Lucien de Rubemprét tíz nap múlva nem fogadják a Grandlieu-házban, mint azelőtt, először is te halsz erőszakos halált, és senki sem háríthatja el rólad a fenyegető csapást... De amikor már majd érzed, hogy a halál fia vagy, mielőtt meghalnál, még időt hagyunk neked erre a gondolatra: "Leányom egész életére szajha lett!" Jóllehet ezt a prédát karmaink közt hagyni elég ostoba voltál, annyi eszed még van, hogy kormányunk e közlése fölött elgondolkozzál. Ne ugass, egy mukkot se szólj; cserélj ruhát Contensonnál és menj haza. Katt majd elmondja neked, hogy kis Lydie-d a te hívásodra lement, és azóta nem látták többet. Ha panaszkodsz, ha egyetlen lépést teszel, azzal fogjuk kezdeni, amivel végezni akartuk a dolgot: Lydie Marsay-nak van ígérve. Canquoëlle apóval szemben ugye nincs szükség sok teketóriára és kesztyűs kézre?... Lódulj és vigyázz a bőrödre, nehogy még egyszer beleártsd magad a dolgainkba.

Ázsia siralmas állapotban hagyta ott Peyrade-ot. Minden szava buzogányütés volt. A spion szemében két könnycsepp csillogott, a két másikat pedig lent az arcán nedves barázdák kötötték össze amazokkal.

- Johnson urat ebédre várják - szólt Európa pár perccel később, bekukkantva az ajtón.

Peyrade nem válaszolt. Lement, sietve haladt át az utcákon egy bérkocsi-állomásig és Contensonhoz hajtatott, hogy levesse álruháját. Egy szót sem szólt segédjének, ismét visszavedlett Canquoëlle apóvá és nyolc órakor került haza. Dobogó szívvel szaladt föl a lépcsőn. Mikor a flamand nő gazdáját jönni hallotta, oly naiv hangon kérdezte: "Hát a kisasszony hol van?" - hogy a vén spionnak meg kellett támaszkodnia. A csapás meghaladta erejét. Bement leánya szobájába, s ott teljesen elalélt, amikor a szobát üresen találta és végighallgatta Katt beszámolóját. Ez apróra elmondta a szöktetést, mely oly ügyesen volt kitervezve, mintha csak az ő eszéből pattant volna ki.

"Mindegy - mondta magában - meg kell hajolnom, majd később állok bosszút. Most Corentinhez... Ez az első eset, hogy komoly ellenfélre bukkanunk. Corentin békét fog hagyni ennek a csinos legénynek, vegyen akár császárnőt feleségül, ha akar!... Meg tudom érteni, hogy a leányom első pillantásra beleszeretett... Ó, a spanyol pap érti a dolgát! Hát csak rajta, Peyrade papa, ereszd ki a hurokból a prédádat!"

A szegény apa nem sejtette, minő szörnyű csapás vár még rá.

Mikor Corentin lakására ért, Bruno, a meghitt szolga, aki ismerte Peyrade-ot, ezzel fogadta:

- Gazdám elutazott.

- Hosszú időre?

- Tíz napra.

- Hová?

- Azt nem tudom.

"Ó, Istenem! Egészen meghülyülök! Azt kérdem, hová?... Mintha ezeknek meg szoktuk volna mondani!" - gondolta magában.

Pár órával ama pillanat előtt, mikor Peyrade-ot a Saint-Georges utcai padlásszobában fölébresztették, Corentin, aki passyi villájából érkezett, jelentkezett Grandlieu hercegnél, mégpedig egy nagyúri ház alkalmazottjának öltözetében. Fekete kabátjának gomblyukában a becsületrend szalagja piroslott. Rizsporos hajú, töpörödött, ólomszín arcú aggastyánnak maszkírozta magát. Szemei békateknőpápaszem mögött pislogtak. Egyszóval úgy hatott, mint valami vén irodafőnök. Mikor megmondta a nevét (Saint-Denis úrnak mutatkozott be), bevezették Grandlieu herceg belső szobájába, ahol Derville épp az ő levelét olvasta, melyet Corentin maga mondott volt tollba egyik ügynökének, aki írásbeli munkáit szokta ellátni. A herceg félrevonta Corentint, hogy töviről hegyire elmondja neki, amit az már úgyis tudott. Saint-Denis úr hűvösen és tisztelettel hallgatta, közben azzal mulatott, hogy tanulmányozta ezt a nagyurat, s a veséjébe nézett, napfényre hozta az egész életét, melyet, mint mindig, a whist és a Grandlieu-ház nagyságának gondolata töltött ki. Nagyurak többnyire oly gyermekesek alattuk állókkal szemben, hogy Corentinnek elég volt néhány alázatos kérdést fölvetnie, és Grandlieu hercegből csak úgy bugyborékolt a komiszság.

- Ha megbízik bennem - így szólt Corentin Derville-hez, miután az ügyvédnek formálisan bemutatták - akkor legjobb lesz, ha még ma este útra kelünk Angoulême felé a bordeaux-i dilizsánccal; ez éppolyan gyorsan jár, mint a lovas levélposta. Hatórai tartózkodás elegendő, hogy beszerezhessük a herceg úr kívánta felvilágosításokat. Ha jól értettem Őkegyelmességét, csak annyit kell megtudnunk, vajon a nénje és a sógora adhattak-e Rubempré úrnak egymillió-kétszázezer frankot?... - kérdezte s a hercegre pillantott.

- Tökéletesen jól érte - felelte Franciaország pairje.

- Négy nap alatt megjárhatjuk - folytatta Corentin Derville-hez intézve szavait - így egyikünk sem lesz kénytelen oly soká szüneteltetni az ügyeit, hogy azok kárt szenvedjenek.

- Ez volt az egyetlen ellenvetés, amit Őkegyelmességének föl akartam hozni - szólt Derville. - Most négy óra, szaladok haza, hogy pár szót szóljak az irodavezetőmnek és összeszedjem az útipoggyászomat. Megvacsorázom, és nyolc órakor... De kapunk-e helyet? - kérdezte Saint-Denis úrtól, hirtelen félbeszakítva magát.

- Jótállok érte - mondotta Corentin. - Legyen nyolc órakor a gyorskocsik indulási helyén. Ha nem lenne hely, majd csinálok én, mert így kell dolgozni Őkegyelmessége Grandlieu herceg szolgálatában...

- Uraim - szólt a herceg rendkívüli leereszkedéssel - még nem mondok önöknek köszönetet...

Corentin és az ügyvéd ezt a szót búcsúvételnek fogták fel, köszöntek és elmentek. Amikor Peyrade javában faggatta Corentin szolgáját, Saint-Denis úr és Derville kölcsönösen figyelték egymást, mialatt a bordeaux-i postakocsi, melyben helyet kaptak, Párisból kifelé gördült. Másnap reggelre Derville elunta magát, Orléans és Tours között megeredt a nyelve, és Corentin nagy kegyesen eldiskurált vele, de azért betartotta a kettejük közti távolságot. Meghagyta abban a hitben, hogy a diplomácia szolgálatában áll, s hogy Grandlieu herceg protekciójával főkonzullá való kinevezését várja. Két nappal Párisból való elindulásuk után megállapodtak Mansle-ban, nagy csodálkozására az ügyvédnek, aki abban volt, hogy Angoulême-be mennek.

- Ebben a városkában - magyarázta Corentin - pontos értesüléseket fogunk szerezni Séchard-néról.

- Hát ön ismeri? - kérdezte Derville, meglepődve Corentin nagy tájékozottságán.

- Kiszedtem egyet-mást a konduktorból, mert észrevettem, hogy Angoulême-ból való. Azt mondta, hogy Séchard-né Marsacban lakik, Marsac pedig egy óra járásra van Mansle-tól. Azt gondoltam, itt inkább módunkban lesz kitudni az igazságot, mint Augoulême-ben.

"Aztán meg - gondolta Derville - amint a herceg mondta, én csak mint tanú szerepelek azokban a nyomozásokban, melyeknek lefolytatásával ezt az embert megbízták..."

Mansle városka "Szabad természet"-hez címzett fogadójának elhízott, kövér bácsi volt a fogadósa, olyan ember, akit ha meglát az utas, attól fél, hogy visszautaztában már nem találja életben, pedig még tíz esztendő múlva is ott áll az ajtaja küszöbén ugyanazzal a hájtömeggel, ugyanazzal a vászonsipkával, ugyanazzal a köténnyel, ugyanazzal a konyhakéssel, ugyanazzal a zsíros hajjal, ugyanazzal a hármas tokával: kedvenc típusa minden regényírónak a halhatatlan Cervantestól a halhatatlan Walter Scottig. Nincs-e szörnyen nagyra mind a konyhájával, nem kész-e bármivel szolgálni vendégének, míg végül egy heptikás csirkét és avas vajjal készült főzeléket tálal elébe? Mindegyik nyakra-főre dicséri finom borait, aztán a falujabéli vinkót diktálja beléd. De Corentin kora ifjúsága óta megtanulta, hogyan kell kicsalni egy vendéglősből gyanús ételeknél és apokrif boroknál érdemesebb dolgokat. Ezért adta a könnyen kielégíthető vendéget, aki teljesen rábízza magát Mansle legjobb szakácsára, ahogyan a kövér ember előtt kifejezte magát.

- Nem nehéz a legjobbnak lennem itt, ahol egyetlen vagyok - felelt a vendéglős.

- Teríttessen nekünk az oldalsó szobában - szólt Corentin, rákacsintva Derville-re. - Mindenekelőtt ne sajnálja a tüzelőt a kandallótól; ideje, hogy fölengeszteljük a körmünk hegyét.

- Bizony nem volt meleg abban a csézában - szólt Derville.

- Messze van ide Marsac? - kérdezte Corentin a vendéglős feleségétől, aki leszállott a felsőbb régiókból, mikor hallotta, hogy a postakocsi vendégeket tett le náluk éjszakára.

- Uraságod Marsacba igyekszik? - kérdezte a fogadósné.

- Nem tudom - volt a száraz, odavetett válasz. - Hosszú az út innen Marsacig? - ismételte a kérdést, időt engedve a vendéglősnének, hogy észrevegye a piros szalagját.

- Kocsin alig félóra járás - felelt a háziasszony.

- Mit gondol, a telet is ott tölti Séchard úr és felesége?

- Bizonyosan. Ott laknak egész éven át...

- Öt óra van, remélem, kilenckor még ébren találjuk őket.

- Ó, tíz óráig minden este vendégeik vannak: a plébános úr, azután Marron orvos úr...

- Jóravaló emberek? - kérdezte Derville.

- Ó, nagyon finom nép! - válaszolt a fogadósné. - Derék, becsületes emberek... és egy csöppet sem nagyravágyók. Séchard úr, nem mondom, jól bírja magát, de mindenki azt mondja, hogy milliói lehetnének, ha ki nem adja kezéből a találmányát, melyet a papírgyártás terén szerzett. Most a Cointet-testvéreké a haszon...

- Úgy, a Cointet-testvéreké! - szólt Corentin.

- Ugyan, hallgass! - szólt a fogadós. - Mit érdekli az urakat, van-e szabadalma Séchard úrnak a papírgyártásra vagy nincs. Az urak nem papírkereskedők. Ha nálam óhajtják tölteni az éjszakát, a "Szabad természet"-ben - akkor itt a könyv, tessék beírni a neveiket - szólt a fogadós, a két utashoz fordulva. - Van itt egy őrmester, akinek semmi dolga és azzal tölti az idejét, hogy bennünket molesztál...

- Lám, lám! Én azt hittem, hogy ezek a Séchard-ék igen gazdagok - szólt Corentin, mialatt Derville nevét és állását (ügyvéd a Szajna megyei elsőfokú bíróságnál) beírta a könyvbe.

- Vannak - felelt a fogadós - akik azt mondják róluk, hogy milliomosok. De csak az vállalkozzon arra, hogy meggátolja az emberek nyelvét a forgásban, aki el tudja állítani a folyók folyását. Az öreg Séchard kétszázezer frank értéket hagyott hátra fekvőségben, ahogy mondani szokás, ez elég szép olyan embertől, aki napszámossággal kezdte. Na aztán lehetett talán még ugyanennyi megtakarított tőkéje... Mert a végén összesen úgy tíz-tizenkétezer frankot húzott a vagyonából. Tegyük fel tehát, hogy ostoba volt, tíz éven át nem kamatoztatta a pénzét, akkor megvan a számítás! De számítsunk háromszázezer frankot, ha, amint ráfogják, uzsorát űzött, több nem lehetett, ötszázezer frank még messze van a milliótól. Csak a különbséget kívánom magamnak, akkor ma nem csücsülnék itt a "Szabad természet"-ben.

- Tessék? - szólt Corentin - a Séchard-házaspárnak még csak két-három milliót érő vagyona sincs?...

- Ugyan kérem - kiáltott a fogadósné - annyi van, mondják, a Cointet-testvéreknek, akik elkaparintották tőle a találmányt; nem adtak neki többet érte húszezer franknál... Honnan az ördögből szereznének becsületes emberek milliókat? Amíg az öreg élt, nagyon szűkösen éltek. Ha nem lett volna Kolb, az intézőjük, meg Kolbné, aki éppoly hűségesen ragaszkodik hozzájuk, mint az ura, bizony aligha futotta volna nekik a puszta megélhetésre. Mennyit hozhatott nekik a Verberie?... Ezer tallért egy évben!

Corentin félrevonta Derville-t és azt mondta neki:

- In vino veritas! Az igazságot a csapszékben merik. Én legalább azt tartom, hogy egy-egy vidék tulajdonképpeni anyakönyvi hivatala a vendégfogadó. A jegyző nem lehet tájékozottabb mindenről, mint a fogadós... Látja, ezek azt hiszik, hogy személyes ismerőseink Cointet-ék, Kolbék és a többi. Egy ilyen vendéglős élő krónikája az eseményeknek, tudtán kívül rendőri szolgálatot teljesít. Egy kormány elég ha legfeljebb kétszáz fizetett spiont tart, mert olyan országban, mint Franciaország, tízmillió becsületes besúgó akad. De nem kell készpénznek vennünk ezt az értesülésüket, jóllehet ilyen kis fészekben már tudnának valamit arról a tizenkétszer százezer frankról, ha csakugyan a Rubempré-birtok megvásárlására ment volna el... Itt nem fogunk soká időzni...

- Remélem is - szólt Derville.

- Nem pedig ezért: - folytatta Corentin - rájöttem a legegyszerűbb eszközre, amivel kiszedhetjük az igazságot a Séchard-házaspár begyéből. Számítok rá, hogy ön, ügyvédi tekintélyével, segítségemre lesz abban a kis cselfogásban, melyet avégett fogok alkalmazni, hogy önnek világos és megbízható értesülést szerezzek a vagyoni állapotuk felől. Ebéd után útra kelünk Séchard-ékhoz - mondotta Corentin a fogadósnénak. - Lesz szíves nekünk hálóhelyről gondoskodni? Külön-külön szobát szeretnénk. A "Szabad természet" ölén csak akad tán elég hely?

- Ó, ezt a cégért mi találtuk ki - jegyezte meg az asszony.

- Ne higgye! - felelt Corentin. - Ezt a szójátékot minden vidéki helyen megcsinálják. Nem az önök monopóliuma.

- Uraim, tálalva van - jelentette a fogadós.

- Honnan az ördögből szerezheti az a fiatalember a pénzt? - kérdezte Derville Corentintől - miközben asztalhoz ültek. - Igaza lenne a névtelen levélírónak, hogy egy szép örömleány pénzét költi?

- Azt újabb nyomozásnak kell kideríteni - felelt Corentin. - Lucien de Rubempré, mint Chaulieu hercegtől tudom, együtt él egy kikeresztelkedett zsidónővel, aki hollandinak adta ki magát; a neve Esther van Bogseck.

- Milyen érdekes találkozás! - szólt az ügyvéd. - Én keresek egy nőt, aki egy hollandiai embertől örökölt, s Esther van Gobsecknek hívják; ugyanaz a név, csak fölcserélt mássalhangzókkal...

- Jó - mondta Corentin - ha visszatérek Párisba, majd szerzek adatokat a származására nézve.

Egy óra múlva a Grandlieu-család két megbízottja útban volt a Verberie, vagyis a Séchard-házaspár hajléka felé. Lucien sohasem érzett olyan mély megindultságot, mint mikor pár nappal ezelőtt a Verberie-ben a saját sorsát összehasonlította a sógoráéval. A két párisira most ugyanaz a látvány várt, mint amely pár napja Lucien szeme elé tárult. Ebben a házban a békesség és a jómód lehelete áradt mindenből. Abban az órában, amikor a két idegennek meg kellett érkeznie, a Verberie szalonjában négy tagú társaság ült együtt: a marsaci plébános (huszonöt éves fiatal pap, aki Séchard-né kérésére magára vállalta Lucien fiuk nevelését), Marron úr, a körorvos, a községi bíró, meg egy öreg nyugalmazott ezredes, aki szemközt a Verberie-vel, az országút túlsó felén fekvő földecskéjén rózsákat tenyésztett. Minden téli estén eljött ide ez a négy ember egy ártatlan boston-játszmára filléres alapon, meg hogy elvigyék a friss újságokat, a kiolvasottakat pedig visszaadják. Mikor a Séchard-házaspár megvásárolta a Verberie-t, ezt a terméskőből épült, szép cseréptetős házat, mindössze egy kétholdnyi kert tartozott hozzá. Idővel a szép Séchard-né megtakarított pénzéből a kis patakocskáig terjesztette ki a kertjét. Föláldozta az így apránként összevásárolt szőlőültetvényeket, pázsitot meg bozótot vásárolt a helyükbe. E pillanatban a Verberie, melyet mintegy húszholdas, fallal kerített park vett körül, a környék legjelentékenyebb ingatlanai közé tartozott. Az elhalt Séchard háza a gazdasági épületekkel együtt már csak annak a körülbelül húszholdas szőlőbirtoknak a kiaknázására szolgált, melyet a körülbelül hatezer frankot jövedelmező öt majorságon és a patak túlsó partján, a Verberie parkjával átellenben fekvő, mintegy húsz hold legelőn kívül, az öreg rájuk hagyott. Séchard-né úgy tervezte, hogy jövőre ezt a legelőt is hozzáveszi a kert telkéhez. A faluban már kastélynak emlegették a Verberie-t és Marsac úrnőjének titulálták Ève Séchard-t. Lucien, mikor ki akarta elégíteni hiúságát, csak a falusi földes- és szőlősgazdákról vett példát. Beszélték, hogy egy Courtois nevű emberrel, akinek pár puskalövésnyire a Verberie rétjeitől festői fekvésű malma volt, Séchard-né alkudott erre a malomra. Ha ezt a vásárt nyélbeütik - ami valószínű volt - a Verberie elsőrendű földbirtokká fog válni a kerületben. Séchard-né, aki sok jót tett, mégpedig ugyanolyan tapintatot, mint nagylelkűséget tanúsítva, nagy szeretetnek és becsülésnek örvendett. Pompásan fejlett szépsége épp akkoriban érte el tetőfokát. Jóllehet, már elmúlt huszonhat éves, megőrizte ifjúkori üdeségét, amit a nyugodt, bőséges falusi életnek köszönhetett. Férjébe még mindig szerelmes volt és becsülte benne a tehetséges embert, aki elég szerény volt ahhoz, hogy lemondjon a dicsőség lármájáról. Jellemzésére talán elég, ha annyit mondunk, hogy egész életében egy szívdobbanása nem volt, ami ne a férjéért, vagy a gyermekeiért lett volna. Nem nehéz rájönni, hogy a Lucien életmódja miatt való mélységes bánat volt az adó, amit ez a család a balsorsnak lerótt. Ève Séchard titkokat sejtett ez életmód mögött és rettegett tőlük, annál is inkább, minthogy Lucien, utolsó látogatása alkalmával, kurtán elvágta nővérének minden kérdését azzal, hogy a becsvágyók útjaikról és eszközeikről csak saját maguknak tartoznak számadással. Lucien hat év alatt háromszor látta nővérét és levelet alig írt neki többet hatnál. Első ízben anyja halála napján látogatott el a Verberie-be; utolsó látogatása az érvényesüléséhez olyannyira szükséges hazugság célját szolgálta. Ez a dolog Séchard úrék és fivérük közt eléggé komoly jelenetet idézett föl, mely nyugodt és nemes légkörhöz szokott szívük mélyén szörnyű kétségeket hagyott.

A ház belül éppúgy megváltozott, mint kívül: nem volt fényűző, de kényelmes. A belépő meggyőződhetett erről, ha futó pillantást vetett a szalonba, ahol e pillanatban együtt volt a társaság. A csinos aubussoni szőnyeg, a zöld selyemmel szegélyezett szürke pamutvászon kárpit, a spaai famunkát utánzó festés, a faragott mahagóni bútorok szürke kásmirhuzattal, a virágasztalok, téli időben is tele nyíló virággal - az egész kép kellemesen hatott a szemre. Az ablakok zöld selyemfüggönyei, a kandallódíszek és a tükörrámák mentek voltak attól a hamis ízléstől, mely a vidéken mindent elcsúfít. Végül a legapróbb részletek tiszta eleganciája azzal a poézissal nyugtatta meg a lelket és a szemet, mellyel csak egy szerető, okos asszony tudja szépíteni a háza táját.

Séchard-né (még gyászban az apja miatt) a kandallónál valami hímzésen dolgozott, s Kolbné, a házvezetőnője, akire a háztartás minden apró-cseprő gondjában rábízta magát, segített neki. Amikor a könnyű kocsi elérte Marsac szélső házait, abban a percben megszaporodott a rendes társaság Courtois molnárral, aki elveszítvén feleségét, föl akart hagyni a mesterségével. Abban bízott, hogy az ingatlanát, melyre Ève szemet vetett (és Courtois tudta, hogy miért), jól el fogja tudni adni.

- Kocsi állt meg a ház előtt! - szólt Courtois, mikor meghallotta kint a kerékzörgést. - A vasalásáról ítélve erre a környékre való...

- Biztosan Postelék jönnek látogatóba - vélte az orvos.

- Nem, a kocsi Mansle felől érkezik - szólt Courtois.

- Asszonyom - jelentette Kolb, a tagbaszakadt elzászi, akit ismerünk - id fan ety brókádor Bárispól, pezélni szercdne asz urral.

- Prókátor? - kiáltott Séchard. - A hasam is megfájdul erre a szóra.

- Köszönöm - szólt Cachan, a marsaci polgármester, aki ezelőtt húsz esztendeig prókátorkodott Angoulême-ban; valamikor pört is viselt Séchard ellen.

- Az én szegény Davidom csak nem változik, mindig szórakozott marad! - szólt Ève mosolyogva.

- Egy párisi ügyvéd? - kérdezte Courtois. - Hát önnek pöre folyik Párisban?

- Nem - felelte Ève.

- De él ott egy fivére - jegyezte meg Courtois.

- Csak ne Séchard papa hagyatéka körül kezdjen valami perpatvart az a derék fiú - szólt Cachan. - Gyanús üzletei voltak az öregnek!...

Corentin és Derville, miután a társaságot üdvözölték és megnevezték magukat, négyszemközti beszélgetésre kérték Séchard-nét és a férjét.

- Szívesen - szólt Séchard. - De milyen ügyben?

- Kizárólag az ön apjaura örökségi ügyében - felelt Corentin.

- Engedjék meg akkor, hogy a polgármester úr, aki azelőtt ügyvéd volt Augoulême-ban, jelen lehessen a megbeszélésen.

- Az úr Derville ügyvéd?... - kérdezte Cachan Corentinra pillantva.

- Nem kérem, ez az úr az - felelt Corentin rámutatva az ügyvédre, aki meghajolt.

- De hiszen - szólt Séchard - itt magunk közt vagyunk, nincs titkolni valónk a szomszédaink előtt, fölösleges, hogy átmenjünk a dolgozószobámba, ahol nincs is fűtve... A mi életünk nyitott könyv...

- Az apjauráéban - szólt Corentin - voltak ám titkok, melyeket szellőztetni talán kellemetlen lesz önnek.

- Olyasvalami, ami miatt pirulnunk kellene?... - kérdezte Ève elszoruló szívvel.

- Ó, nem, csak egy ifjúkori ballépés - szólt Corentin, nagy hidegvérrel állítva föl ezernyi csapdáinak egyikét. - Apjaura egy idősebb fivért adott önnek.

- Ó! A vén róka! - kiáltott Courtois. - Nem is szerette önt valami nagyon, Séchard uram, és ezt tartogatta az ön számára az alamuszi!... Á, most már értem, mit értett azalatt, mikor azt mondta nekem: "Szép dolgokat fogtok megérni, ha már a föld alatt leszek!"

- Nyugodjék meg, uram - szólt Corentin Séchard-hoz, fél szemmel mustrálva Ève-t.

- Egy fivért! - kiáltott az orvos. - De hisz akkor a hagyatékon osztozkodni kell!

Derville úgy tett, mintha a szép eredeti metszeteket tanulmányozná, melyek a falon voltak kifüggesztve.

- Nyugodjék meg, asszonyom - ismételte Corentin, látva Séchard-né szép arcán a megdöbbenés jeleit - csak egy törvénytelen gyermekről van szó. A törvénytelen gyermeknek nem ugyanazok a jogai, mint a törvényesnek. A szóban forgó gyermek, aki a legnagyobb nyomorban él, akkora összegre tarthat igényt, mely arányban van az örökség nagyságával. Az atyja után maradt milliók...

A "milliók" szóra a legteljesebb egyhangúságra valló lárma keletkezett a szalonban.

- Suchard apó után milliók? - szólt a kövér Courtois. - Ki mondta ezt önnek? Valami paraszt...

- Uram - szólt Cachan - ön nem a fiskus embere, önnek meg lehet mondani, hogy áll a dolog...

- Legyen egész nyugodt - felelt Corentin - becsületszavamra kijelentem, hogy nem vagyok államkincstári tisztviselő.

Cachan intett, hogy csend legyen és önkéntelenül elégedett mozdulatot tett.

- És ha csak egymillió lenne is - folytatta Corentin - a törvénytelen fiú részére már az is szép összeget tesz ki. Nem azért jövünk, hogy pört indítsunk, inkább azért, hogy ajánlatot tegyünk önöknek: fizessenek százezer frankot, és utazunk haza.

- Százezer frankot! - kiáltott Cachan, Corentin szavába vágva. - De hiszen az öreg Séchard mindössze húsz hold szőlőt, öt kis majorságot, tíz hold legelőt hagyott és azon túl egy fityinget sem!

- Semmiért a világon nem hazudnék, Cachan uram - kiáltott David Séchard, közibük lépve - pénzdolgokban kiváltképpen nem... Uraim! - így szólt Derville és Corentin felé fordulva - apám a mondott ingatlanokon felül...

Courtois és Cachan hiába integettek neki, Séchard rendületlenül folytatta:

- ...háromszázezer frankot hagyott rám, úgyhogy a hagyaték teljes értéke mintegy ötszázezer frankot tesz ki.

- Cachan uram - szólt Séchard-né - mekkora a törvénytelen gyermek köteles része?

- Nagyságos asszonyom - szólt Corentin - mi sem vagyunk vademberek, csak arra kérjük önt, jelentse ki itt az urak előtt, hogy apósa hagyatékából nem kaptak többet mint százezer tallért, és meg fogjuk érteni egymást.

- Adja először becsületszavát - szólt az egykori angoulême-i prókátor - hogy ön csakugyan ügyvéd.

- Itt az igazolványom - felelt Derville, négyrét hajtogatott papirost nyújtva át Cachannak. - És ez az úr itt nem kincstári főfelügyelő, mint talán hihetné, efelől megnyugtathatom önt. Csak épp fontos érdekünk volt megtudni, mi az igazság Séchard hagyatéka dolgában. Most már tudjuk.

Derville kézen fogta Ève asszonyt és udvariasan a szalon hátterébe vezette.

- Asszonyom - szólt halk hangon - ha nem a Grandlieu-ház becsülete és jövője lenne érdekelve ebben a kérdésben, sohasem nyújtottam volna segédkezet ehhez a hadicselhez, melyet ez az érdemrendes úr fundált ki. De ne vegye zokon, arról volt szó, hogy fölfedjük a hazugságot, melynek segítségével az ön tisztelt fivére azt a főrangú családot megtévesztette. Vigyázzon, asszonyom, nehogy ezek után el akarja hitetni, hogy egymillió-kétszázezer frankot adott tisztelt fivérének a Rubempré-birtok megvásárlására...

- Egymillió-kétszázezer frankot! - kiáltott elhalványodva Séchard-né. - Honnan vehette az a szerencsétlen.

- Hja, attól tartok, hogy a pénz eredete nagyon is tisztátalan - felelt Derville.

Ève szemeit könny futotta el, amit a közelében állók észrevettek.

- Lehet, hogy igen nagy szolgálatot tettünk önnek - mondta neki Derville - midőn megakadályoztuk, hogy olyan hazugságba keveredjék, melynek nagyon veszedelmes következményei lehetnek.

Derville otthagyta Séchard-nét, aki sápadtan és könnyáztatta arccal ült, s elköszönt a társaságtól.

- Mansle-ba! - szólt Corentin a bakon ülő legénynek.

A Bordeaux és Páris közt közlekedő dilizsáncon, mely éjjel keresztülment a falun, volt még egy üres hely. Derville megkérte Corentint, engedje, hogy ő foglalhassa el, sürgős dolgait hozva fel ürügyül. De titokban gyanakodott útitársára, akinek diplomata-ügyessége és hidegvére megszokásszerűnek tűnt föl előtte. Corentin kénytelen volt három napot tölteni Mansle-ban, mivel nem talált úti alkalmatosságot. Előbb írnia kellett Bordeaux-ba, hogy helyet biztosítson magának és csak kilenc nappal elutazása után térhetett vissza Párisba.

Ez idő alatt Peyrade napról napra elment Corentin lakásába, a Passyban levőbe éppúgy, mint a párisiba, megtudni, hogy hazajött-e már. A nyolcadik napon mindkét lakásban titkos írású levelet hagyott. Tudatta barátjával, micsoda halállal fenyegették meg, hogyan rabolták el Lydie-t, milyen irtózatos sorsot szánnak neki az ellenségei. Peyrade, akit ezúttal úgy támadtak meg, ahogyan eddig csak ő szokott megtámadni másokat, Corentin-től cserbenhagyva, de Contensontól támogatva, mindenek dacára nábobnak öltözve járt-kelt tovább is. Ha láthatatlan ellenfelei föl is fedezték, mégis a józan ész azt súgta neki, hogy egy és más felvilágosítást nyerhet, ha a csatatéren marad. Contenson minden ismerősét Lydie nyomozására küldte, remélte, hogy fölkutathatja a házat, ahová elrejtették. De lehetetlen volt bármit is megtudni, és ez a lehetetlenség napról napra, óráról órára növelte Peyrade kétségbeesését. A vén spion olyan gárdával vette körül magát, amely a tizenkét-tizenöt legügyesebb rendőrügynökből állott. Megfigyelték a Moineaux utca környékét meg a Taitbout utcát, ahol Peyrade mint nábob élt együtt Val-Noble-néval. Az utolsó három napban ama végzetes határidő előtt, melyet Ázsia arra adott neki, hogy Lucien régi viszonyát Grandlieu-ékkel ismét rendbe hozza, Contenson egy tapodtat sem ment el a régi rendőrhelytartóság veteránja mellől, így a rettegés poézisa, melyet az amerikai őserdők mélyén egymással hadakozó törzsek cselvetései terjesztettek el, s amelyből Cooper oly sokat merített, most a párisi élet sok apró részletét lelkesítette át. Azokban az emberpéldányokban, akikre az öreg Peyrade fenyegetett életének védelme volt bízva, a járókelők, a boltok, a kocsik, egy-egy magános személy, aki megállt valami ablak alatt, mindezek ugyanazt a borzongós érdeklődést keltették, aminőt Cooper regényeiben kelt egy fatörzs, egy hódépítmény, egy szikla, egy bölénybőr, egy mozdulatlanul lebegő csónak vagy egy falomb, mely a víz fölé hajlik.

- Ha a spanyol távol van, akkor nyugodtan alhat - szólt Contenson Peyrade-hoz, figyelmeztetve őt arra a mélységes nyugalomra, melyet mostanában élveztek.

- És ha nincs távol? - kérdezte Peyrade.

- Magával vitte egyik emberemet a kocsija hátulján; de az emberemnek Blois-ban le kellett szállnia és többé nem tudta utolérni a kocsit.

Egy reggel (öt nappal Derville visszatérte után) Rastignac meglátogatta Lucient.

- Pajtás - mondotta neki - le vagyok sújtva, mert benső barátságunknál fogva fölkértek, hogy egy szomorú dolgot intézzek el veled. A házasságod dugába dőlt, ne is reméld, hogy valaha rendbe jöjjön. Be ne tedd többet a lábad a Grandlieu-palotába. Hogy Clotilde-ot elvehesd, be kell várnod az apja halálát, az pedig sokkal nagyobb egoista, semhogy egyhamar meghaljon. Az öreg whistezők sokáig ülnek az asztal körül. Clotilde, Madeleine de Lenoncourt-Chaulieu társaságában, Olaszországba fog utazni. Szegény leány annyira szeret téged, pajtás, hogy őrködni kellett fölötte. Meg akart látogatni, már szökési tervet is eszelt ki... Ez vigaszod lehet a bajodban.

Lucien nem válaszolt, csak ránézett Rastignacra.

- Aztán meg olyan nagy baj-e egyáltalában?... - folytatta földije. - Találsz még lányt, éppoly előkelőt, de szebbet, mint Clotilde!... Sérizyné szívesen hozzád megy bosszúból. Mindig gyűlölte Grandlieu-ékat, mert sohasem akarták fogadni; van egy unokahúga, a kis Clémence de Rouvre...

- Barátom - felelt végül Lucien - utolsó vacsoránk óta nem állok jó lábon Sérizynével; meglátott Esther páholyában, szcénát rendezett, és én annyiba hagytam.

- Egy negyven éven fölüli asszony nem tart sokáig haragot olyan szép fiatal legénnyel, mint te vagy - válaszolt Rastignac. - Egy kicsit ismerem ezeket a naplementéket!... A horizonton tíz percig tartanak, a női szívekben tíz évig.

- Egy hete várok tőle levelet.

- Eredj el hozzá!

- Most már majd tényleg kénytelen leszek.

- Eljössz-e legalább Val-Noble-néhoz? - A nábobja viszonozza Nucingennek a vacsorát.

- Meg vagyok híva, el is megyek - szólt Lucien komolyan.

Megbizonyosodván szerencsétlenségéről (Ázsia rögtön értesítette Carlost), Lucien másnap Rastignac és Nucingen társaságában, elment az ál-nábobhoz.

Éjfélkor Esther egykori ebédlőjében együtt volt csaknem valamennyi szereplője e drámának, melynek érdekességét, mivel úgyszólván e tarpatakszerű egzisztenciák medre alatt lappangott, nem ismerte más, mint Esther, Lucien, Peyrade, a "mulatt" Contenson és Paccard, aki eljött, hogy kiszolgálja úrnőjét. Ázsiát, Peyrade és Contenson tudtán kívül, megkérte Val-Noble-né, hogy jöjjön el segíteni a szakácsnőjének. Mikor asztalhoz ültek, Peyrade, aki előzőleg ötszáz frankot adott Val-Noble-nénak, hogy jól csinálhassa a dolgát, asztalkendőjében kis cédulát talált, melyre ceruzával ezek a szavak voltak írva: A tíz nap abban a percben jár le, amikor asztalhoz ül. Peyrade a háta mögött álló Contensonnak nyújtotta a papírt és így szólt angolul:

- Te dugtad ide a névjegyemet?

Contenson a gyertyák világánál elolvasta ezt a Mene-Tekel-Fáreszt és zsebre dugta a papirost. De jól tudta, mily nehéz megállapítani egy ceruzaírás azonosságát, kivált, ha az egész mondat nagybetűkből áll, vagyis úgyszólván tiszta mértani vonalakból, mert a nagybetűk csupa egyenesekből és körívekből állanak, ezért nem lehet annyira fölismerni bennük a kéz szokásait, mint az úgynevezett folyóírásban.

A vacsora vidámság nélkül való volt. Peyrade-on meglátszott, hogy a gondolatai messze járnak. Az aranyifjak közül, akik föl tudják deríteni egy vacsora hangulatát, csak Lucien és Rastignac voltak jelen. Lucien levert és merengő volt. Rastignac vacsora előtt kétezer frankot veszített, és evés-ivás közben csak azon járt az esze, hogyan fogja visszanyerni vacsora után. A három nőnek föltűnt ez a hűvösség; összenéztek. Az unalom elvette az ételek jó ízét. A vacsorákkal is úgy van, mint a színdarabokkal és a könyvekkel: habent sua fata...

Vacsora után plombières-i fagylaltot hordtak körül. Mindenki tudja, hogy ebben a fagylaltban belül aprószemű, igen finom befőtt gyümölcs van. Kis pohárkákban szolgálják föl, a pompázatos formák mellőzésével. Ezt a fagylaltot Val-Noble-né Tortoninál rendelte meg, akinek híres boltja van a Taitbout utca és a boulevard sarkán. A szakácsnő kihívatta a mulattot, hogy kifizesse a fagylaltkészítő számláját. Contenson, aki a fiú követelését szokatlanul nagynak találta, lesietett és ezzel a kérdéssel támadt rá:

- Maga talán nem is Tortonitól való?

És nyomban szaladt vissza.

De Paccard távolléte alatt már szét is osztotta a fagylaltot a vendégeknek. Alig ért a mulatt a lakás ajtajába, a Moineaux utcában őrködő ügynökök egyike utánakiáltott a lépcsőházba:

- Huszonhetes!

- Mi baj? - kérdezte Contenson, hanyatt-homlok rohanva vissza a kapu elé.

- Mondja meg az öregnek, hogy a leánya visszajött, de micsoda állapotban, jó Isten! Jó lesz, ha siet haza, mert addigra meghalhat.

Mikor Contenson az ebédlőbe lépett, abban a pillanatban nyelte le az öreg Peyrade (aki különben már jócskán beborozott) az apró cseresznyeszemet, melyet a fagylalt fenekén talált. Val-Noble-né egészségére ittak. A nábob úgynevezett konstanzi borral töltötte meg a poharát és egy hajtásra kiitta. Bármennyire megzavarta Contensont a hír, melyet Peyrade-dal közölnie kellett, mégis föltűnt neki, mikor belépett, minő feszült figyelemmel nézi Paccard a nábobot. Champyné komornyikjának két szeme úgy világított, mint két izzó parázs. Ez a megfigyelés, bármily lényeges volt is, nem tarthatta fel a mulattot. Épp akkor hajolt le gazdája füléhez, amikor Peyrade visszatette az asztalra üres poharát.

- Lydie otthon van - szólt Contenson - mégpedig nagyon siralmas állapotban.

Peyrade ajkát a lehető legfranciább káromkodás hagyta el, mégpedig oly hamisítatlan délvidéki kiejtéssel, hogy a vendégek arcán a legnagyobb ámulat tükröződött. Látván, hogy eljárt a szája, egészen leleplezte magát: jó franciasággal odaszólt Contensonnak:

- Szerezz egy kocsit!... Én meglépek.

Mindenki fölállt az asztaltól.

- Kicsoda az úr? - kiáltott Lucien.

- Iken, gicsota? - tódította a báró.

- Bixiou azt állította, hogy ön jobban játssza az angolt, mint ő, és én nem akartam elhinni.

- Valami hamisan bukott ember lehet - szólt hangosan du Tillet - én gyanítottam!

- Micsoda különös város ez a Páris!... - szólt Val-Noble-né. - Egy kereskedő, aki a saját városnegyedében hamisan bukott, ugyanabban a városnegyedben büntetlenül mint nábob lép fel, a Champs-Élysées-n pedig mint arszlán!... Ó, engem üldöz a balszerencse, a hamisbukás a gyilkoló férgem!

- Azt mondják, nincsen virág féreg nélkül - mondta nyugodtan Esther. - Az enyém a Kleopátra viperájához hasonlít.

- Hogy ki vagyok?... - kérdezte Peyrade az ajtóban. - Majd megtudják! Ha meghaltam, minden éjjel kijövök a sírból és megráncigálom a lábukat.

E szavak közben Estherre és Lucienre nézett. Azután fölhasználta az általános elképedést, hogy lóhalálában elrohanjon, mert be se várva a kocsit, haza akart szaladni.

Az utcán Ázsia, olyan felöltőbe burkolózva, amilyent akkoriban bálból hazamenet viseltek a nők, a kapu küszöbén karon ragadta a spiont.

- Küldj a halotti szentségekért, Peyrade papa - mondta neki azon a hangon, melyen már egyszer megjósolta a szerencsétlenségét.

Ott állt egy kocsi, Ázsia fölugrott rá, a kocsi eltűnt, mintha a szél vitte volna el. Még öt kocsi volt ott azonkívül, Peyrade emberei semmit sem vehettek észre.

Corentin, mikor megérkezett Vignes utcai nyári lakába (Passy városka egyik legeldugottabb, legmosolygósabb fészkébe, ahol őt mindenki tisztességes kalmárnak nézte, aki rajong a kertészetért), megtalálta Peyrade barátjának titkos írását. Ki sem pihente magát, tüstént visszaült a kocsiba, mely hazáig hozta, és a Moineaux utcába hajtatott, ahol nem talált mást, mint Kattot. A flamand nőtől megtudta Lydie eltűnésének körülményeit, és nem ment a fejébe, hogyan lehettek ő és Peyrade ennyire vigyázatlanok.

- Ők engem még nem ismernek - dörmögte. - Azok az emberek mindenre képesek. Meg kell tudnom, megölik-e Peyrade-ot, mert akkor nem mutatkozom többet.

Minél becstelenebb valakinek az élete, annál jobban ragaszkodik hozzá; az ilyen élet örök tiltakozás, mely szakadatlan bosszúállásra serkent. Corentin elrohant és hazament, hogy apró, göthös aggastyánnak öltözzék át; zöldes kabátot, kócos parókát vett föl, azután Peyrade iránti barátságból gyalogszerrel visszament. Leghívebb és legügyesebb embereit akarta mozgósítani. Mikor végigment a Saint-Honoré utcán, hogy a Vendôme térről a Saint-Roch utcába forduljon be, egy papucsos leány mögé került, aki úgy volt öltözve, mint mikor egy nő éjszakai pongyolát ölt. A leány, aki fehér hálókabátot és hálófőkötőt viselt, hangosan zokogott, közbe-közbe akaratlanul föl is jajdult. Corentin elhaladt mellette és fölismerte Lydie-t.

- Barátja vagyok az édesatyjának, Canquoëlle úrnak - így szólt természetes hangján.

- Ó, végre valaki, akiben megbízhatok!... - szólt a leány.

- Ne mutassa, hogy ismer - folytatta Corentin - mert ádáz ellenségek üldöznek bennünket és kénytelenségből álruhát hordunk. De beszélje el, mi történt önnel...

- Ó, uram - kesergett a szegény leány - ezt meg lehet mondani, de elbeszélni nem... Tönkretettek, megbecstelenítettek, magam sem értem, hogyan!

- Honnét jön most?

- Nem tudom! Oly eszeveszetten futottam, annyi utcán és kerülőúton mentem végig, mivel azt hittem, üldöznek... És ha tisztességes emberrel találkoztam, csak azt kérdeztem, merre van az út a boulevard-ok felé, hogy a Rue de la Paix-be juthassak. És amikor végül... Hány óra van?

- Fél tizenkettő! - felelt Corentin.

- Esteledett, amikor elmenekültem, eszerint öt órája vagyok úton!... - kiáltott Lydie.

- Jöjjön, pihenje ki magát, a jó Kattot otthon fogja találni...

- Ó, van is nekem pihenésem! Nem kell már, csak a sír nyugodalma! Azt is kolostorban akarom bevárni, ha méltónak találnak a fölvételre...

- Szegény kicsi! Sokáig ellenszegült?

- Igen. Ha tudná, micsoda elvetemült népség közé taszítottak...

- Biztosan elaltatták?

- Eltalálta! - szólt a szegény Lydie. - Csak még egy kis erőt, hogy kibírjam hazáig. Érzem, hogy fogytán az erőm, s a gondolataim nemigen világosak... Most is azt hittem, hogy valami kertben vagyok...

Corentin karjaiba fogta Lydie-t, aki elalélt, és fölvitte a lépcsőn.

Katt előjött és örvendezve kiáltott föl.

- Ne örüljön előre! - intette Corentin. - Szegény leány nagyon beteg.

Lydie, mikor ágyba fektették, mikor Katt két gyertyát gyújtott, s ezek fényénél ráismert a szobára, elkezdett félrebeszélni. Vidám nótákra tréfás verseket énekelt, azután egyes ocsmány szavakat ismételgetett. Szép arcát lilás foltok tarkázták. Tiszta életének emlékei elvegyültek a gyalázat tíz napjának eseményeivel. Katt sírt. Corentin föl-alá járt a szobában, néha-néha megállt, nézte Lydie-t.

- Az apja helyett lakol! - dörmögte. Hát van Gondviselés? Ó, milyen igazam volt, amikor nem akartam családot alapítani... Szavamra, igaza volt annak a filozófusnak (már nem tudom, melyik volt), aki azt mondotta, hogy a gyermek zálog, melyet a balsorsnak adunk!

- Ó! - szólt a szegény gyermek, fölülve és szép haját csigákban eresztve le. - Ahelyett, hogy itt ülök, a Szajna fenekén kellene feküdnöm a homokban...

- Katt, ahelyett, hogy itt jajveszékel és nézi a gyermeket, amitől az nem fog meggyógyulni, jobban teszi, ha orvost hívat, először is a hatóságit, azután Desplein és Bianchon urakat... Meg kell mentenünk ezt az ártatlan teremtést...

Azzal Corentin fölírta a két neves orvos címét.

Ebben a pillanatban egy férfi futott föl a lépcsőn, melynek minden egyes fokát jól ismerte. Az ajtó kitárult, és verejtékezve, lilás arccal, csaknem véres szemekkel, lihegve, mint egy delfin, rontott be Peyrade Lydie szobájába és fölüvöltött:

- Hol a leányom?

Corentin lemondó mozdulatot tett, s Peyrade szeme követte ezt a mozdulatot. Lydie állapotát csak egy virágéhoz lehetne hasonlítani, melyet kertésze értő, szerető kézzel ápolt, s amely száráról lehullván, egy paraszt, vasszöges csizmája alá került. Aki ezt a képet az atyai szívbe transzponálja, az meg fogja érteni, micsoda csapás érte Peyrade-ot. Súlyos könnycseppek szöktek a szemébe.

- Valaki sír: az édesapám - szólt Lydie. Még megismerte az apját. Fölemelkedett, s abban a pillanatban omlott az aggastyán lábai elé, amikor ez egy karosszékbe hanyatlott.

- Bocsáss meg, apám! - szólt olyan hangon, mely a szívébe hatolt az apjának, aki ugyanakkor olyasmit érzett a koponyáján, mint egy buzogányütés.

- Meghalok... ó! A gazok!... - ez volt az utolsó szava.

Corentin támogatni akarta barátját, de már csak végső sóhaját hallotta.

- Megmérgezték! - dörmögte Corentin. - Itt az orvos! - kiáltott, kintről kocsizörgést hallva.

Contenson, aki mulatt-színétől tisztára mosakodva jelent meg az ajtóban, szoborrá dermedten hallotta Lydie szavát:

- Hát nem bocsátasz meg, édesapám?... Nem én vagyok a bűnös!

Nem vette észre, hogy atyja halott.

- Ó, micsoda szemeket mereszt rám! - rémüldözött a szegény tébolyodott.

- Le kell fognunk a szemét - szólt Contenson, miközben ágyba fektette Peyrade-ot.

- Ne csináljunk ostobaságot! - szólt Corentin. - Vigyük át a lakásába. Leánya félőrült, de egészen megőrül, ha észreveszi, hogy az apja meghalt. Azt hinné, ő ölte meg.

Mikor Lydie látta, hogy az apját elviszik, tompult aggyal állt egy helyben.

- Itt fekszik egyetlen barátom! - szólt Corentin látható megindultsággal, mikor Peyrade kiterítve feküdt a saját szobájában. - Egész életében egyetlen nyerészkedő gondolata volt, az is a leányáért!... Tanulj ebből, Contenson! Mindenféle állásnak megvan a maga becsülete. Peyrade azt a hibát követte el, hogy magántermészetű ügyekbe ártotta magát, holott nekünk csak közügyekkel szabad foglalkoznunk. De esküszöm, ha törik-szakad - folytatta olyan hangon, olyan nézéssel és olyan taglejtéssel, hogy Contenson szíve rémülettől dermedt meg - bosszút állok szegény Peyrade-omért! Föl fogom kutatni halálának és leánya gyalázatának okozóit!... És fogadom saját jólétemre, kevés hátralevő napjaimra, melyeket e bosszú kockájára teszek: azok az emberek egytől egyig ép egészségben, de egy fejjel rövidebben, a vesztőhelyen fogják végezni életüket.

- És én segítségére leszek ebben önnek! - szólt meghatottan Contenson.

Semmi sem hasonlítható megdöbbentő hatás dolgában ahhoz a látványhoz, mikor egy hűvös, higgadt, módszeres gondolkozása ember, akin évek óta senki a legcsekélyebb érzelmi indulatot nem tapasztalta, hirtelen szenvedélyre lobban. Mint az olvadásig hevített vasrúd, mely mindent megolvaszt, ami a közelébe jut, Contenson is háborgást érzett a lelke mélyén.

- Szegény Canquoëlle apó! - így szólt Corentinre pillantva. - De sokszor megvendégelt... És látja - erre is csak egy bűnökkel terhelt ember képes - gyakran adott tíz frankot, hogy játszani mehessek...

E halotti beszéd után Peyrade két bosszúálló angyala átment Lydie-hez, mivel Katt és a hatósági orvos lépteit hallották a lépcsőn.

- Eredj a rendőrbiztoshoz! - szólt Corentin. - Az államügyész itt nem látna üldözendő cselekményt fennforogni. De mi majd jelentést nyújtunk be a prefektúrára, talán ez használni fog. Doktor úr - fordult a hatósági orvoshoz - ebben a szobában egy halott férfit fog találni, aki, azt gondolom, nem természetes halállal múlt ki. Lesz kegyes a boncolást megejteni a rendőrbiztos úr jelenlétében, aki kérésemre mindjárt itt lesz. Próbálja megkeresni a méreg nyomait. Egyébként pár pillanat múlva segítségére fognak jönni Desplein és Bianchon orvos urak, akiket elhívattam, hogy vizsgálják meg legjobb barátom leányát. Rosszabb állapotban van az atyjánál is, jóllehet az halott...

- Nincs szükségem az urakra, hogy kötelességemet teljesíteni tudjam - szólt a hatósági orvos.

"Hja úgy!" - gondolta magában Corentin. - Ezen ne akadjon fönn, doktor úr - folytatta hangosan. - Az én véleményem röviden ez: akik az atyát megölték, ugyanazok gyalázták meg a lányt.

Már hajnalodott, amikor Lydie-t végre elnyomta a kimerültség: aludt, mikor a hírneves sebész a fiatal orvossal megérkezett Ezalatt a halottvizsgáló orvos fölnyitotta Peyrade holttestét és kereste a halál okát.

- Amíg a beteget fölébresztik - szólt Corentin a két hírneves orvoshoz - lennének szívesek az urak segíteni kollégájuknak egy tényálladék megállapításában, mely bizonyára önöket is érdekelni fogja? És a jegyzőkönyvben bizonnyal az önök véleménye sem lesz fölösleges.

- A rokonát szélütés érte - szólt az orvos. - A jelek arra vallanak, hogy rettentő erős agyvértolulás okozta a halált...

- Vizsgálják meg, uraim - szólt Corentin - és nézzenek utána, nincs-e a toxikológiában olyan méreg, amelynek ugyanez a hatása.

- A gyomor - szólt az orvos - színültig tele volt ételekkel. De, hacsak kémiai úton nem fedezik föl, én méregnek nyomát sem találtam.

- Ha az agyvértolulás tünetei helyesen meg vannak állapítva, akkor, tekintve a halott korát, a halál oka nyilvánvaló - szólt Desplein, a rengeteg mennyiségű ételre mutatva.

- Ezt mind itt ette? - kérdezte Bianchon.

- Nem - felelte Corentin - a boulevard-ról sietve jött idáig és megbecstelenítve találta itthon a leányát...

- Ez az igazi méreg, ha a leányát szerette - szólt Bianchon.

- Melyik méreg tenne ugyanilyen hatást? - kérdezte Corentin, aki nem tágított a gondolatától.

- Csak egy van - szólt Desplein, miután mindent alaposan megvizsgált. - A jávai sziget-tengerről származó méreg; némely kevéssé ismert, a strychnos-félékhez tartozó füvekből nyerik, melyekkel a maláji bennszülöttek - állítólag - "kri" nevű veszedelmes fegyverüket mérgezik meg...

Megérkezett a rendőrbiztos. Corentin közölte vele gyanúját, megkérte, írjon hivatalos jelentést, és elmondta neki, milyen házban, miféle emberekkel vacsorázott együtt Peyrade. Azután beavatta a Peyrade ellen szőtt komplottba s ismertette Lydie állapotának okát. Majd átment a szegény leány szobájába, ahol Desplein és Bianchon a beteg leányt vizsgálták; de már az ajtóban összetalálkozott velük.

- Nos, uraim? - kérdezte Corentin.

- Vigyék kórházba ezt a leányt. Ha nem nyeri vissza értelmét a lebetegedés alkalmával (föltéve, hogy egyáltalán teherbe esik), akkor búskomorságban fogja befejezni életét. A gyógyulásra nincs más lehetőség, mint az anyai érzés - ha ugyan fölébred...

Corentin a két orvosnak egy-egy negyvenfrankos aranyat adott, azután a rendőrbiztoshoz fordult, aki megrántotta a ruhája ujját.

- Az orvos azt állítja, hogy természetes halál - szólt a hivatalnok - és én már csak azért sem tehetek följelentést, minthogy Canquoëlle apóról van szó. Sok mindenfélébe beleártotta magát és sohasem tudhatnók, kibe botlanánk... Az ilyen emberek sokszor felsőbb parancsra halnak meg...

- Corentin vagyok - súgta Corentin a rendőrbiztos fülébe.

A komisszárius önkéntelenül meglepett mozdulatot tett.

- Vegyen hát fel tényvázlatot, később nagy hasznát fogjuk venni - folytatta Corentin - és csak mint bizalmas értesítési nyújtsa be. A bűntényt bebizonyítani nem lehet, és tudom, hogy a vizsgálat az első lépésnél megakadna... De én egy szép napon ki fogom szolgáltatni a tetteseket; szemmel tartom, hogy tetten érhessem őket.

A rendőrbiztos köszönt Corentinnek és elment.

- Uram - szólt Katt - a kisasszony folyton csak énekel meg táncol. Mit csináljunk vele?...

- Valami történt újabban?

- Észrevette, hogy az apja meghalt.

- Ültesse kocsiba és vigye egész egyszerűen Charentonba. Írok majd pár szót az országos rendőrség főigazgatójának, hogy jó elhelyezést nyerjen. A leány Charentonban, az apa tömegsírban! - szólt Corentin. - Contenson, rendeld ide a szegények halottas kocsiját... Most pedig kettőnkön a sor, Carlos Herrera!

- Carlos? - szólt Contenson. - Hisz az Spanyolországban van.

- Párisban van - jelentette ki kereken Corentin. - Íme ez az a II. Fülöp-korabeli híres spanyol géniusz! De nekem mindenki számára van csapdám, még királyok számára is.

Öt nappal a nábob eltűnése után Val-Noble-né reggel kilenckor Esther ágya mellett ült és sírt, mert attól félt, hogy a nyomor lejtőjére jutott.

- Ha legalább száz arany évjáradékom lenne! Azzal, ugye szívem, az ember elbújik valamilyen kisvárosba, és csak akad valaki, aki elveszi...

- Én megszerezhetem neked - mondotta Esther.

- Hogyan? - kiáltott Val-Noble-né.

- Ó, egész egyszerűen. Hallgass ide. Meg akarod mérgezni magad, azaz eljátszod ügyesen a következő kis komédiát: elhívatod Ázsiát és ígérsz neki tízezer frankot két szem fekete gyöngyért, igen vékony üvegből, melyek pillanat alatt ölő mérget tartalmaznak... Ha megkaptad, elhozod nekem, és én adok érte neked ötvenezer frankot...

- Miért nem kéred el tőle magad? - kérdezte Val-Noble-né.

- Ázsia énnekem nem adná el.

- De csak nem neked kell?

- Esetleg.

- Neked, aki fényben, örömben élsz s a tulajdon házadban! Közvetlen előtte egy olyan estélynek, melyet még tíz év múlva is emlegetnek majd, s amely Nucingennek húszezer frankjába fog kerülni! Azt mondják, hogy epret, spárgát, szőlőt és dinnyét fognak kapni a vendégek, most, februárban!... S hogy ezer tallér ára virág lesz a szobákban!

- Mit beszélsz? Ezer tallér ára rózsa lesz csak a lépcsőházban!

- Igaz, hogy az estélyi ruhád tízezer frankba kerül?

- Igen, a ruhám brüsszeli csipkéből lesz, és Delphine, a felesége, majd megpukkad. De a fejembe vettem, hogy menyasszonynak öltözködöm.

- Hol van az a tízezer frank? - kérdezte Val-Noble-né.

- Annyi az egész készpénzem - felelt mosolyogva Esther. - Húzd ki a toalettasztalom fiókját; ott van a hajgöngyölő papirosok közt...

- Aki halálról beszél, aligha lesz öngyilkos - szólt Val-Noble-né. - Talán inkább másra kell...

- Hogy bűnt kövessek el, azt hiszed? Eredj már! - szólt Esther, aki így kimondta tétovázó barátnője gondolatát. - Nyugodt lehetsz - folytatta - senkit sem akarok megölni. Volt egy barátnőm, igen boldog asszony, meghalt, követni fogom. Ennyi az egész.

- Csacsi vagy!

- De ha egyszer megígértük egymásnak!

- Ezt a váltót óvatoltasd meg - szólt mosolyogva a jó barátnő.

- Tedd azt, amit mondok, és menj. Kocsizörgést hallok; ez Nucingen. Ez az ember meg fog őrülni a boldogságtól! Hogy szeret! Miért is nem szeretjük azt, aki minket szeret, mikor pedig mindent megtesznek, csak hogy elnyerjék a tetszésünket.

- Aha! - szólt Val-Noble-né. - Ez a hering esete, amely a legnagyobb cselszövő a halak közt.

- Miért?

- Ez az éppen, amit senki sem tud.

- De most aztán eredj szépen, cicám, még el is kell ám kérnem az ötvenezer frankodat.

- Hát akkor, pá!

Esther viselkedése a báró iránt három nap óta tökéletesen megváltozott. A majomból macska lett, s a macskából nő. Esther elhalmozta kedvességével ezt az aggastyánt, bűbájos volt hozzá. Beszédében nyoma sem volt a gonoszkodásnak és csípősségnek, csupa gyöngéd hízelgés volt minden szava, és a nehézkes bankár lelkében hízelgései nyomán a meggyőződés ütött tanyát. Esther Frédéricnek nevezte és elhitette vele, hogy szereti.

- Szegény Frédikém - mondotta neki - nagyon próbára tettelek, nagyon megkínoztalak, angyali türelmed van, látom, igazán szeretsz, és én meg fogom hálálni. Most már kezdesz tetszeni, és nem tudom, hogy történt, de oda nem adnálak száz fiatalemberért. Lehet, hogy ez a tapasztalat hatása... Idővel belátja az ember, hogy a gyönyör a lélek vagyona, és semmivel sem hízelgőbb, ha a gyönyörért szeretik az embert, mintha a vagyonáért... Aztán meg a fiatalemberek egoisták, többet törődnek magukkal, mint velünk. Bezzeg te, te mindig csak velem törődsz. Egész életedet betöltöm. Azért nem is akarok már tőled semmit, csak meg akarom mutatni, milyen önzetlen vagyok.

- Én mék sémid sem atam önneg - felelt a báró elragadtatva. - Holnab szántégosztam hoszni önneg harminceszer frang éfjáratékod... Esz a názajántégom.

Esther olyan édes csókokat adott Nucingennek, hogy ez pirulák nélkül is beleszédült.

- Ó, ne higgye, hogy a harmincezer frank miatt vagyok ilyen; csak azért, mert most... szeretlek, kövér Frédikém.

- Ó, Isdenem, akor miérd tetél olyan natyon própára... Olyan poltok letem folna három hónab óda...

- Mondd, tubicám, hármas kamat vagy pedig ötös? - kérdezte Esther, belémarkolva Nucingen hajába és szeszélyesen bodrozva azt.

- Hármas... Fold pelőle renkedek.

Szóval a báró ezen a reggelen hozta el az állami hitelrészvényeket. Azért jött, hogy együtt reggelizzék édes kicsi párjával és átvegye a holnapi nagy napra, a nevezetes szombatra szóló parancsait.

- Ity, etyedlen, gicsi felesékem - szólt a bankár örömtől sugárzó arccal - ity ekész éledére el fan ládva gonyhapénsszel...

Esther a legcsekélyebb fölindulás nélkül vette át a papírokat, összehajtogatta és toalettasztalába tette.

- Most bezzeg örül, maga igazságtalan, gonosz ember - mondotta, könnyedén arcul legyintve Nucingent - hogy végre valamit elfogadok magától. Többé nem vághatom a fejéhez az igazságot, mert osztozkodom annak gyümölcsében, amit maga úgy hív, hogy a "munkája"... Ez nem ajándék, maga szerencsétlen flótás, hanem visszafizetés... No, csak ne öltsed föl a börzés ábrázatodat. Tudod jól, hogy szeretlek.

- Étes széb Ezderem, zerelmes antyalom - szólt a bankár - ne peszéljen töped ity felem... Ládja... én nem pánám, ha asz ekész filák tolfajnag dardana, csag a maka szemépen leheseg pecsüledes emper... Mintik jopan és jopan szeredem.

- Éppen ezt akarom elérni - szólt Esther. - Azért nem is mondok neked többé semmi olyast, ami elszomorít, aranyos elefántom; mert olyan gyerekes lettél, mint egy elefánt... Bizony, vén betörő, te sohasem tudtad, mi az ártatlanság; az, amit a születésedkor magaddal hoztál, egyszer valamikor fölszínre kellett hogy kerüljön, de oly mélyre volt süllyedve, hogy csak jó hatvanhat év múlva bukkant föl ismét... a szerelem horgán. Ez a jelenség elég gyakori öregembereknél... És ezért utoljára meg kellett hogy szeresselek, mert fiatal vagy, igen fiatal... Csak én mondhatom el majd, hogy ismertem ezt a Frédéricet... Egyedül én!... Mert már tizenöt éves korodban bankár voltál... Bizonyára már az iskolában is úgy adtál kölcsön a pajtásaidnak egy játékgolyót, hogy kettőt adjanak érte cserébe...

Térdére ült a vénnek, mikor látta, hogy az elkacagta magát.

- Hát csinálj, amit akarsz! Bánom is én! Foszd ki az embereket... Tudod mit, majd segítek. Nem érdemes szeretni az embereket. Napóleon úgy ölte őket, akár a legyeket. Mit bánják azt a franciák, hogy neked fizetnek-e adót vagy az államkincstárnak?... A fiskust senki sem szereti, és tudja Isten... lásd, ha jól meggondolom: alapjában véve igazad van... Nyírd a birkákat, ez - Béranger szerint - benne van az evangéliumban... öleld meg a te "Eszder"-edet... Ó, mondd csak, ugye odaajándékozod annak a szegény Val-Noble-nénak a Taitbout utcai lakás bútorait! Aztán pedig holnap átnyújtasz neki ötvenezer frankot... Látod, ez jó vért fog szülni, galambom. Te tetted tönkre Falleixet, már kezdik az emberek utánad kiabálni az utcán... Ez a nagylelkűség valósággal babiloni méretűnek fog látszani... minden asszony rólad beszél majd. Ó, egész Párisban te vagy egyedül nagylelkű és nemes, és hiába, a világ már olyan, Falleixet elfelejtik. Ilyeténképpen a pénz tekintélyben fog gyümölcsözni...

- Ikaszat fan antyalom, hiápa, te ismered a filákod - felelt a bankár - de leszel a danácsatóm.

- Hát most látod - folytatta Esther - mennyire törődöm az én lovagom tekintélyével... Szaladj, hozd el az ötvenezer frankot...

Le akarta rázni a nyakáról Nucingent, hogy egy váltóügynököt hívasson, mert még az este el akarta adatni az állami hitelrészvényeket a tőzsdén.

- Miérd olyan sürkős? - kérdezte a báró.

- Várj csak, cicám, egy kis selyemdobozban kell átnyújtanod a pénzt és bele kell göngyölnöd egy legyezőt. Aztán így szólsz hozzá: "Asszonyom, hoztam önnek egy legyezőt, remélem, örömet szerzek vele..." Meglásd, valóságos Turcaret-nak fognak nézni, le fogod pipálni Beaujont!

- Nacerü! Nacerü! - kiáltott a báró. - Ity mék szelemes is leszeg!... Iken, uty fokom montani...

Mikor szegény Esther a megerőltető szerep eljátszásától kimerülten végre leülhetett, belépett Európa.

- Nagyságos asszony - mondotta - egy hordár van itt, Célestin, Lucien úr komornyikja küldi a Malaquais rakpartról...

- Bocsásd be!... Vagy nem! Majd kimegyek az előszobába.

- Levelet hozott Célestintől a nagyságos asszonynak.

Esther kirohant az előszobába, ránézett a hordárra és hamisítatlan hordárt ismert fel benne.

- Szólj neki, hogy fáradjon le! - szólt Esther gyönge hangon, mikor a levelet elolvasta, és egy karosszékbe rogyott. - Lucien öngyilkos akar lenni - tette hozzá, fülébe súgva Európának. - Különben mutasd meg neki a levelet.

Carlos Herrera, aki magán tartotta az utazó ügynöki álruháját, rögtön lejött, és a szeme tüstént megakadt a hordáron, amikor az előszobában idegent pillantott meg.

- Hiszen te azt mondtad, hogy senki sincs itt! - súgta fülébe Európának.

És túlzott óvatosságból rögtön átment a szalonba, miután a hordárt fürkészőn végigmérte. Vasfejű nem tudta, hogy a közbiztonság híres főnökének, aki őt annak idején a Vauquer-házban letartóztatta, riválisa akadt, akit utódjául szemeltek ki. Ez nem volt más, mint a hordár.

- Jól sejtettük - szólt az ál-hordár Contensonhoz, aki az utcán várt reá. - Az, akit leírt előttem, benn van a házban. De nem spanyol; a fejemet teszem le, hogy a reverendája alatt nekünk való vad rejtőzködik.

- Éppúgy nem spanyol, mint ahogy nem pap - szólt Contenson.

- Erről meg vagyok győződve - felelt a közbiztonsági rendőrség embere.

- Hej, ha jó nyomon járnánk!... - szólt Contenson.

Lucien két napja csakugyan nem mutatkozott, és távollétét arra használták föl, hogy kivessék ezt a csapdát. De estére megjött, és Esther nyugtalansága lecsillapult.

Másnap abban az órában, amikor a kurtizán kiszállt a fürdőből és ismét ágyba feküdt, eljött barátnője, Val-Noble-né.

- Megvan a két gyöngyszem! - ezzel köszöntött be.

- Mutasd! - szólt Esther fölemelkedve és szép könyökét egy csipkés fejvánkosra támasztva.

Val-Noble-né két gömböcskét nyújtott át barátnőjének, akkorát, mint egy-egy szem ribizke. A báró nemrégiben két agarat ajándékozott Esthernek, abból a híres fajtából, amelyen alighanem rajta ragad annak a nagy kortárs-költőnek a neve, aki divatossá tette a fajt. A kurtizán nagyon büszke volt erre az ajándékra s meghagyta nekik elődjeik nevét: Romeo és Júlia. Fölösleges részletezni ez állatok kecsességét, fehérségét és finom testalkatát. Valósággal arra születtek, hogy a szobában tartsák őket, és a szokásaikban van valami az angolok előkelő tartózkodásából. Esther magához szólította Romeót, Romeo, vékony és hajlékony lábain, melyek oly szilárdak és inasak voltak, hogy acélsodronynak nézhette volna őket az ember, odaszaladt és ránézett úrnőjére. Esther, hogy fölkeltse figyelmét, olyan mozdulatot tett, mintha odadobná az egyik gyöngyöt.

- A neve predesztinálja ilyen halálra! - szólt Esther és odadobta a gyöngyöt. - Romeo összerágta.

A kutya meg se nyikkant. Megfordult a tengelye körül és dermedten zuhant a földre. Addig tartott, amíg Esther elmondta rövid gyászbeszédét.

- Ó, Istenem - kiáltott Val-Noble-né.

- Van kocsid, vidd magaddal Romeót - szólt Esther. - Itt kínos jelenet kerekednék a halálából. Neked ajándékoztam, elvesztetted. Tégy közzé egy hirdetést. Siess, ma este megkapod az ötvenezer frankot.

Ezt oly nyugodtan, oly tökéletes kurtizán-közönnyel mondta, hogy Val-Noble-né fölkiáltott:

- Mégiscsak te vagy a mi királynőnk!

- Jöjj korán és csípd ki magad...

Délután öt órakor Esther menyegzőre öltözködött. Fehér szaténszoknya fölé vette föl a csipkeruháját, kék övet kötött, fehér szaténcipőt húzott és szép vállára angol csipkesált borított. Hajába élő fehér kaméliákat tűzött koszorú formában, mint egy ifjú hajadon, keblére gyöngyfüzért, melyet Nucingen harmincezer frankért vásárolt neki. Jóllehet hat órára elkészült a toalettjével, senkit sem bocsátott be, még Nucingent sem. Európa tudta, hogy Lucient be kell vezetni a hálószobába. Lucien hét óra tájban érkezett meg. Európa módját ejtette, hogy bejuttassa a nagyságos asszonyhoz, anélkül, hogy bárki is észrevette volna jöttét.

Lucien így szólt magában, mikor meglátta Esthert:

"Miért nem megyek el vele Rubemprére, hogy ott élnénk a világtól távol és felé se néznénk többet Párisnak?... Van annyim, hogy öt esztendeig élhetnék ilyen életet, és ebben a drága teremtésben soha nem csalatkoznám!... Hol lelek még egy ilyen remekművet?"

- Barátom, te, akit istenségemmé tettelek - szólt Esther, egy párnára térdelve Lucien előtt - áldj meg!

Lucien föl akarta emelni Esthert, hogy megcsókolja, ezzel a szóval: "Mit jelent ez a tréfa, kedvesem?" És megpróbálta átfogni Esther derekát; de a nő olyan mozdulattal bontakozott ki, mely épp annyi alázatot, mint undort árult el.

- Nem vagyok méltó hozzád, Lucien - szólt, s a szeme megtelt könnyel. - Könyörögve kérlek, áldj meg, és esküdj meg, hogy alapítványt fogsz tenni két kórházi ágyra... Mert ami a templomi imákat illeti, Isten csak nekem magamnak fog megbocsátani... Túlságosan szerettelek, szívem. Csak mondd azt, hogy boldoggá tettelek, és hogy néha fogsz gondolni rám... ó, mondd!

Lucien annyi ünnepélyes őszinteséget vett észre Estherben, hogy gondolkodóba esett.

- Meg akarod ölni magad! - szólt végül, s hangjának rezgése mély tűnődésre vallott.

- Nem, barátom! De lásd, ma meghal az a tiszta, szűzi, szerelmes asszony, aki a tiéd volt... és félek, hogy meg fog ölni a bánat.

- Szegénykém, várj! - szólt Lucien. - Annyit fáradtam az utolsó két napban, amíg nagy nehezen érintkezésbe juthattam Clotilde-dal.

- Folyton Clotilde! - kiáltott Esther, és ebben a két szóban benne volt egész dühe.

- Igen - folytatta - írtunk egymásnak... Kedden reggel elutazik Itáliába, de útközben, Fontainebleau-ban találkozóm lesz vele.

- Persze! Olyan feleség kell tinektek!... Pfuj, mint valami deszka! - kiáltott szegény Esther. - Vajon, ha hét-nyolc millióm lenne, nem vennél el feleségül?

- Te gyerek! Azt akartam mondani, ha itt mindennek befellegzett, más feleség nem kell nekem, csak te!

Esther lehajtotta a fejét, hogy elrejtse hirtelen elsápadását meg a könnyeit, melyeket gyorsan letörölt.

- Szeretsz? - kérdezte és mély fájdalommal nézett Lucienre. - Ez a tudat áldás nekem. Vigyázz, ne kompromittáld magad, menj ki a titkos ajtón és tégy úgy, mintha az előszobán át lépnél a szalonba. Csókolj homlokon - mondotta.

Őrjöngve keblére ölelte Lucient, és még egyszer mondta:

- Menj!... Menj!... Mert különben még életben maradok.

Mikor a Halál jegyese megjelent a szalonban, az ámulat kiáltása zúgott fel. Esther szeme a Végtelent tükrözte, melybe lelke elmerült. Finomszálú hajának kékesfekete hátteréből halványan váltak ki a kaméliák. Ez a csodálatos leány elérte mindazt a hatást, amire törekedett. Nem volt, aki versenyezhetett volna vele. Úgy tűnt föl, mint legtökéletesebb kifejezése annak az egetverő luxusnak, mely alkotásaival körülölelte. Egyébként csak úgy szikrázott a szellemtől. Azzal a hűvös és higgadt eréllyel dirigálta a tivornyát, melyet Habeneck fejt ki a Conservatoire hangversenyein, ahol Európa legelső zenészei igazán fölséges összjátékkal tolmácsolják Mozartot vagy Beethovent. De rémülten vette észre, hogy Nucingen, mialatt a házigazdát játszotta, alig evett valamit és semmit sem ivott. Éjfélkor már senki sem volt józan. Törték-zúzták a poharakat, hogy más senki se ihasson belőlük. Két festett kínai függönyt darabokra téptek. Bixiou életében másodszor itta le magát. Minthogy már senki sem tudott állni a lábán, és a nők a pamlagokon aludtak, a vendégek nem csinálhatták meg az előre kitervelt tréfát: két sorba fölállva, égő gyertyákat tartva és a Sevillai borbély-ból a "Buona será"-t énekelve akarták a hálószobába vezetni Esthert és Nucingent. Nucingen megfogta Esther kezét. Bixiou észrevette, jóllehet tökrészeg volt; s még volt annyi ereje, hogy ugyanazt mondja, amit Rivarol mondott Richelieu herceg utolsó házassága alkalmával: "Értesíteni kellene a rendőrprefektust... itt valami nagy gazság készül..." A nagy csúfolódó azt hitte, hogy csúfolódik, pedig próféta volt.

Nucingen báró úr csak hétfőn délben került haza. Egy órakor megjelent a váltó-ügynöke és azt mondta neki, hogy Esther van Gobseck kisasszony már pénteken túladott a több mint harmincezer frank évjáradéknak megfelelő állami hitelrészvényeken és fölvette az árát.

- Csakhogy, báró úr - mondotta - Derville ügyvéd irodavezetője abban a pillanatban jött hozzám, amikor erről a manipulációról beszéltem, és mikor meglátta Esther kisasszony valódi nevét, azt mondta nekem, hogy hétmilliós örökség vár rá.

- Utyan!

- Igen, állítólag egyedüli örököse az öreg Gobseck uzsorásnak. Derville majd ellenőrzi a tényeket. Ha a báró úr szeretőjének a szép hollandi nő volt az anyja, akkor reá száll...

- Eszt tutom - szólt a bankár - elmonta negem az élede dördénedéd... Majt író Terfille-nek...

A báró leült az íróasztalához, levelet írt Derville-nek és elküldte egy inassal. Ezután három óra tájt, tőzsdezárás után, elment Estherhez.

- A nagyságos asszony lefeküdt és alszik; semmi szín alatt sem szabad fölkeltenünk, megtiltotta - ezzel fogadta Európa.

- Derinketéd, Eiróba! - kiáltott a báró. - Nem fok harakutni, ha mektudja, hoty tuskasztak nő lesz pelőle. Hédmiliónt örögöl. Meghald asz örek Kopseg és hédmilión marat udána s asz urnőd asz etyedüli örögöse, merd asz anyja étes unogahuka fold Kopsegneg, agi gülönpen fékrentelgeszet is. Nem tudhatom, hoty ety olyan milioner hatyta nyomorpan Ezderd...

- Hja úgy, akkor vége az uralmadnak, vén kókler! - szólt Európa, s olyan arcátlanul nézett a báróra, mely méltó lett volna egy Molière-féle komornához. - Hej, te vén elzászi karvaly!... Olyanformán szeret ő téged, mint a pestist!... Szentséges Isten! Annyi millió!... De hisz akkor egybekelhet a babájával! Ó, micsoda öröme lesz!

És Prudence Servien mintegy villámtól sújtottan hagyta faképnél a bárót, hogy ő legyen az első, aki ezt a sorsfordulatot tudatja úrnőjével. A szerelmes aggastyánt, aki földöntúli kéj mámorában fürdött és hitt a boldogságában, váratlanul érte a hideg zuhany, amikor épp az izzás tetőfokát érte el.

- Mekcsald! - kiabált könnyes szemmel. - Mekcsald!... Ó, Ezder!... Ó, éledem!... Ó, én tögfilgó! Migor nyild örek emperneg ilyen firák?... Mintend mekfázsarolhadog, csak a fiadalsákod nem! Ikasákos Isden! Mid sináljag? Mi lesz pelőlem? Ikasza fold enneg a getyetlen Eiróbának! Ezder nem asz enyém töpé, ha edzer kasztok... Fölagaszam makamad? Mid ér asz éled a työnyör isdeni lánkja nélgül, amid már gósdoldam!... Ikasákos Isden!...

És a hiúz marékszám tépte ki álhaját, amit három hónap óta igazi haja közé vegyített Európa fölcsattanó éles sikolya a csontja velejéig megrázta Nucingent. A szegény bankár fölállott és előretámolygott. Lábai részegen tántorogtak a csalódástól, melynek kelyhét fenékig ürítette, mert semmi sem oly részegítő, mint a szerencsétlenség bora. A hálószoba ajtajából látta Esther merev testét, végignyúlva az ágyon. Kék volt a gyilkos méregtől és halott! Az ágyhoz ment és térdre borult.

- Ikaszat fan, mekmonta előre!... Énmiadam hald mek!

Paccard, Ázsia, az egész háznép összeszaladt. Látványosság volt, mely meglepte, de kétségbe nem ejtette a nézőket A báró ismét visszavedlett bankárrá, gyanút fogott és elkövette azt a vigyázatlanságot hogy megkérdezte, hová lett az évjáradék összege, a hétszázötvenezer frank. Paccard, Ázsia és Európa oly furcsán néztek össze, hogy Nucingen rögtön kiment a szobából. Arra gondolt, hogy rablógyilkosság történt. Európa, aki a párna alatt észrevett egy zsineggel átkötött kis csomagot, melynek lágy tapintása bankjegyekre vallott, hozzálátott, hogy mint mondotta, "fölravatalozza" úrnőjét.

- Ázsia, szaladj, mondd meg az úrnak, mi történt!... Szegénynek meg kellett halnia, mielőtt megtudhatta volna, hogy hétmilliója van! És Gobseck a nagybátyja volt a boldogult nagyságos asszonynak! - kiáltotta.

Paccard átlátott Európa manőverén. Mihelyt Ázsia kitette a lábát, Európa föltörte a csomagot, melyre a szegény kurtizán ezeket a szavakat írta: Lucien de Rubempré úrnak, saját kezébe! Hétszázötven darab ezresbankó csillant meg Prudence Servien szemei előtt, így kiáltott föl:

- Nem lehetnénk-e boldogok és becsületesek egész hátralevő életünkre!...

Paccard nem ellenkezett, tolvaj-természete legyőzte a Vasfejűhöz való ragaszkodását.

- Durut már nem él - felelt végül, eltéve a bankjegyeket - az én vállam meg nincs megbélyegezve, szökjünk meg együtt, osszuk kétfelé a pénzt, hogy ne legyen minden tojás egy kosárban, és legyünk férj és feleség.

- De hol rejtőzzünk el? - kérdezte Prudence.

- Párisban - felelt Paccard.

Prudence és Paccard oly gyorsan rohantak le a lépcsőn, mint két tisztességes ember, aki lopásra vetemedett.

- Fiam - szólt a Vasfejű a maláji nőhöz, mihelyt az elmondta az első szavakat - keresd elő hamar Esthernek egy levelét, azalatt én annak rendje-módja szerint megfogalmazok egy végrendeletet; ezt majd a levéllel együtt elviszed Girard-hoz. De mondd, hogy siessen, mert még Esther vánkosa alá is kell csempésznünk a végrendeletet, mielőtt a lakást lepecsételik.

És a következő végrendeletet fogalmazta:

Mivel egész életemben senki mást, mint Lucien Chardon de Rubempré urat, nem szerettem, s mivel szentül eltökéltem, hogy inkább véget vetek életemnek, semhogy visszasüllyedjek a bűnbe és aljasságba, melyből az ő könyörületes szíve emelt ki egykor, azért nevezett Chardon de Rubempré Lucienre hagyok és hagyományozok mindent, ami halálom napján az enyém, azon föltétellel, hogy a Sain-Roch plébánián alapítványt teszen örök misére annak a lelki nyugodalmáért, aki mindent neki adott, még utolsó gondolatát is.

ESTHER GOBSECK

"Körülbelül az ő stílusa" - mondta magában a Vasfejű.

Este hét órakor Ázsia a leírt és lepecsételt végrendeletet Esther vánkosa alá csúsztatta.

- Jacques - szólt, hanyatt-homlok rohanva vissza - abban a pillanatban, mikor kijöttem a szobából, jött a rendőrség...

- Talán a békebíró?

- Nem, fiacskám. A békebíró is, de zsandárok vannak vele. Itt van az államügyész és a vizsgálóbíró is. Az ajtókat őrzik.

- Ez a haláleset hamar föltűnést keltett! - dörmögte Collin.

- Hopp! Európa és Paccard eltűntek. Félek, hogy ellopták a hétszázötvenezer frankot - szólt Ázsia.

- Ó, a kutyák!... - dühöngött a Vasfejű. - A nyomorult lopásukkal minket tesznek tönkre...

A földi igazságszolgáltatás, a párisi igazságszolgáltatás, a világ leggyanakvóbb, legszellemesebb, legügyesebb, legjobban értesült igazságszolgáltatása - szinte túlságosan is szellemes, mert minden percben feszegeti a törvényt - végtére rátette kezét ennek a szörnyűséges intrikának az értelmi szerzőire. Nucingen báró arra gondolt, mikor észrevette a méreg hatását, és sehol sem látta a hétszázötvenezer frankját, hogy ama gyűlölt egyének valamelyike, akiket ki nem állhatott, tehát Európa vagy Paccard lehetett a tettes. Dühének első föllobbanásában a rendőrprefektúrára rohant. Egy harangütés Corentin összes közegeit együvé terelte. A prefektúra, az ügyészség, a kerületi rendőrbiztos, a békebíró, a vizsgálóbíró - mindenki talpon volt. Este kilenc órakor három orvos elvégezte szegény Esther boncolását és megkezdődött a nyomozás.

A Vasfejű, mikor Ázsia figyelmeztette, így kiáltott:

- Nem tudják, hogy itt vagyok, miért ne élvezzem a friss levegőt!

Kivetette magát padlásszobájának csapóablakán és páratlan ügyességgel állt talpra a tetőn, ahol egy fedőmunkás hidegvérével kezdte vizsgálgatni a környéket.

- Jól van! - így szólt, mikor öt házzal arrább a Provence utcán megpillantott egy kertet. - Rendben vagyok.

- Kezemben vagy, Vasfejű! - kiáltott hirtelen Contenson, aki egy kémény mögül lépett elő. - Majd magyarázd meg Camusot úrnak, miféle misét akartál mondani a háztetőn, abbé úr; főleg azonban azt, hogy mi okod volt a menekülésre...

- Ellenségeim vannak Spanyolországban - szólt Carlos Herrera.

- Gyerünk csak oda, de majd a padlásszobádon keresztül - replikázott Corentin.

Az ál-spanyol úgy tett, mintha engedne. De miután megvetette lábát az ablakpárkányon, átnyalábolta Contensont és oly erővel taszította előre, hogy a spion egyenesen a Saint-Georges utca lefolyójába zuhant, így halt meg Contenson a becsület mezején. Jaques Collin szép nyugodtan visszament a szobájába és lefeküdt az ágyba.

- Adj valamit, amitől jó beteg leszek, anélkül, hogy belepusztulnék - így szólt Ázsiához - mert a halállal akarok vívódni, hogy ne kelljen felelnem a "kotnyelesek"-nek. Ne félj semmit, pap vagyok és pap maradok. Épp az imént szabadultam meg igen természetes módon az egyiktől azok közül, akik leálcázhatnának.

Előző nap este hét órakor Lucien a postakocsiba ült, ellátva útlevéllel, melyet még reggel megszerzett, és elindult Fontainebleau-ba. Éjszakára a Nemours felé eső utolsó fogadóban vett szállást. Másnap reggel hat óra felé egyedül, gyalogszerrel indult útnak, mégpedig az erdei úton, melyen egész Bouronig jutott el.

"Itt volnék" - mondotta magában és leült egy sziklára, ahonnét belátta a szép bouroni tájat, azon a fatális vidéken, ahol Napóleon egy végső, gigászi erőfeszítést kísérelt meg két nappal a lemondása előtt.

Hajnaltájban postakocsi zaja riasztotta föl és könnyű bricskát látott közeledni, melyben az ifjú Lenoncourt-Chaulieu hercegnő cselédségét és Clotilde de Grandlieu komornáját pillantotta meg.

"Itt vannak - gondolta magában Lucien. - Ha ezt a komédiát jól eljátszom, akármit csinál a herceg, hamarosan a veje leszek."

Egy óra múlva az elegáns útihintó könnyen fölismerhető zöreje jelezte a landauert, melyben a két hölgy ült. A hölgyek megparancsolták, hogy a Bouron melletti ereszkedőnél a kocsi álljon meg, és a hátul ülő komornyik eszerint intézkedett. Abban a pillanatban előlépett Lucien.

- Clotilde! - kiáltott, megzörgetve az ablakot.

- Nem - mondta az ifjú hercegnő barátnőjének - nem fog beszállni a kocsiba és nem maradunk vele egyedül, drágám. Beleegyezem egy utolsó beszélgetésbe, de ez az országúton fog lefolyni, és gyalog megyünk, úgyhogy Baptiste a nyomunkban lesz... Szép napos idő van, melegen vagyunk öltözve, nincs mit tartanunk a hidegtől...

És a két hölgy kiszállott.

- Baptiste - szólt az ifjú hercegnő - a kocsis hajtson lassan. Kicsit gyalog megyünk majd és maga utánunk jön.

Madeleine de Mortsauf karon fogta Clotilde-ot és hagyta, hogy Luciennel beszélgessen, így érték el együtt a kis Grez falu határát. Nyolc óra volt, mikor Clotilde búcsút vett Lucientől.

- Egyszóval, barátom - így szólt, nemesen zárva le a hosszú beszélgetést - soha nem megyek férjhez, ha önhöz nem mehetek. Jobban megbízom önben, mint másokban, mint apámban, anyámban... Erősebb jelét a ragaszkodásnak sohasem adták, ugyebár?... Most aztán legyen rajta, hogy eloszlassa az önt terhelő rágalmakat...

Ekkor több vágtató ló robaja hallatszott, és a hölgyek legnagyobb ámulatára zsandárok vették körül a kis csoportot.

- Mit akarnak? - kérdezte Lucien a dandy hányaveti hangján.

- Ön Lucien de Rubempré? - kérdezte a fontainebleau-i királyi ügyész.

- Én vagyok.

- Ma a Force-ban fog éjszakázni - folytatta. - Parancsom van, hogy önt letartóztassam.

- Kik ezek a hölgyek? - kérdezte a csendőrőrmester.

- Igaz... Bocsánat, hölgyeim, szabad kérném az útlevelüket? Mert Rubempré úr, értesüléseim szerint, olyan nőkkel tart viszonyt, akik képesek érette...

- Ön affajta nőnek nézi Lenoncourt-Chaulieu hercegnőt! - szólt Madeleine, hercegnői pillantást vetve az államügyészre.

- Elég szép ahhoz... - válaszolt finoman a tisztviselő.

- Baptiste, mutassa elő az útleveleinket - szólt mosolyogva a hercegnő.

- És miféle bűnnel vádolják ezt az urat? - kérdezte Clotilde, mikor a hercegnő sürgette, hogy üljön vissza a kocsiba.

- Lopásban és gyilkosságban való bűnrészességgel - felelt a csendőrőrmester.

Baptiste vitte a kocsiba Grandlieu kisasszonyt, aki eszméletlenül rogyott össze.

Éjfélkor Lucien megérkezett a "Force"-ba, a Payenne utca és a Ballets utca sarkában levő börtönépületbe, ahol Carlos Herrera abbé már elfogatása óta ott volt szigorú magánzárkában.

7. Átgázolok a tűzön. ^[VISSZA]

8. Óvakodom, de nem félek. ^[VISSZA]

9. Szójáték a Grandlieu névre. Szóról szóra: "Nagy tettek, nagy hely." ^[VISSZA]

---