Másnap reggel hat órakor két kocsi (a köznép nyers hasonlatával élve: két "salátás kosár") jött a Force-ból, hogy az Igazságügyi Palotánál a Conciergerie felé forduljon be. Ritka az olyan járókelő, aki még nem találkozott volna ezzel a guruló börtönnel. De noha legtöbb könyvünk külön a párisiak számára íródik, kétségkívül idegenek is örülni fognak, ha itt megtalálják rendőrbíróságunk alkalmatosságának leírását. Ki tudja? Lehet, hogy az orosz, német vagy osztrák rendőrség, mindazon országok hatóságai, melyek még nem ismerik a salátás kosár intézményét, hasznot fognak húzni e leírásból. És nem egy idegen országban bizonyára jótétemény lesz a rabokra ennek a szállító módszernek az utánzása.

Ez a csúf, sárga kasos, kétkerekű taliga bádoggal van kibélelve és két részből áll. Elöl bőrrel bevont bak, sárfogóval ellátva. Ez a salátás kosár nyitott része, egy törvényszolga és egy zsandár ülőhelye. Ezt a bricskaszerű részt a kocsi egész szélességében és magasságában erős, hálószerű rácsozat választja el a másik szakasztól, amelyben kétfelől egy-egy fapad húzódik, úgy, mint az omnibuszokon. Ezen a két padon ülnek a foglyok. A kocsi hátulja felől, ablaktalan ajtón át, felhágó segélyével jutnak be oda. A "salátás kosár" elnevezés onnét ered, hogy a kocsi eredetileg minden oldalán rácsozatból állott, úgyhogy a rabokat jól lehetett látni, ha a kasban összevissza rázódtak, mint a salátafejek. Nagyobb biztonság kedvéért, minden véletlen eshetőség megelőzése végett a kocsit lovas zsandár kíséri, főleg ha halálraítélteket szállít a vesztőhelyre. Így hát a szökés lehetetlenség. Minthogy a kocsi bádoggal van bélelve, semmiféle szerszámmal ki nem fúrható. Különben is a rabokat letartóztatásuk, illetve a fogolylajstromba való beíratásuk pillanatában tüzetesen megmotozzák, attól fogva legfeljebb ha órarugók lehettek náluk, melyek alkalmatosak talán egy-egy rácsrúd elfűrészelésére, sima felületekkel szemben azonban tehetetlenek. Így azután a leleményes párisi rendőrség által tökéletesített salátás kosár mintája lett a cellás kocsinak, mely a fegyenceket a tömlöcbe szállítja. Ez lépett a szörnyű kosár helyére, mely szégyene az elmúlt civilizációnak, noha Manon Lescaut tette híressé.

A salátás kosárban először is a vádlottakat szállítják a főváros különböző vizsgálati fogházaiból az Igazságügyi Palotába, ahol a vizsgálóbíró hallgatja ki őket. Ezt a börtönök nyelvén úgy mondják: vizsgálatiba menni. Később a vádlottakat ugyanazon fogházakból még egyszer a Palotába viszik ítélethozatal végett, de csak akkor, ha a kihágási bíróság elé tartozó ügyről van szó. Mihelyt, a törvénykezés szavával élve, bűntény forog fenn, a vádlottakat a vizsgálati fogházakból a Conciergerie-be, Szajna megye bírósági épületébe viszik át. Végül a halálraítélteket is a salátás kosárban viszik a Bicêtre-ből a Saint-Jacques sorompóhoz, ahol a júliusi forradalom óta a kivégzések helye volt. A filantrópok fáradozásainak köszönhető, hogy ezek a szerencsétlenek ma már nem kénytelenek átszenvedni az azelőtti tortúrát, amikor még olyan taligán szállították őket a Conciergerie-ből a vesztőhelyre, amilyent a tűzifaárusok használnak. Ez a taliga manapság már csak a vérpad szállítására használatos. Ilyen magyarázat nélkül ma már nem volna érthető az a kiszólás, amit egy hírhedt lator mondott a bűntársának, mikor beszállott a salátás kosárba: "A többi már a lovak dolga!" Nem lehet elképzelni kényelmesebb alkalmatosságot a vérpadra menésre, mint amit mostanság Párisban használnak.

E pillanatban a kora reggel elindított két salátás kosár kiváltképpen arra szolgált, hogy két vádlottat szállítsanak a Force vizsgálati börtönéből a Conciergerie-be. És mindkettőnek külön-külön jutott egy-egy kocsi.

Az olvasók kilenctized része, sőt az utolsó tizedből is kilenctized rész bizonyára nem tudja, micsoda lényegbe vágó különbség van e szavak közt: gyanúsított, terhelt, vádlott, fogoly; őrizetbevétel, vizsgálati fogság, börtön. Épp azért alkalmasint mindnyájan álmélkodva fogják hallani, hogy itt a mi egész büntető törvényünkről van szó, melynek rövid, áttekinthető magyarázatát mindjárt itt adjuk, mégpedig éppannyira általános okulásul, mint azért, hogy ennek a történetnek a bonyodalmát érthetővé tegyük. Egyébként, ha eláruljuk, hogy az egyik salátás kosárban Jacques Collin ült, a másikban Lucien, aki a társadalmi nagyság csúcsáról néhány óra alatt a börtön mélyéig süllyedt - akkor eléggé fölébresztjük az olvasó kíváncsiságát. A két cinkos igen jellemző módon viselkedett. Lucien de Rubempré elbújt a járókelők pillantásai elől, melyeket a furcsa és fatális jármű rácsára vetettek, mialatt ez a Sainte-Antoine utcán végigdöcögve, a Martroi utcán és a Saint-Jean árkádon keresztül a városház előtt elhaladva, a rakpartok felé igyekezett. Ma ez az árkád szolgál kocsifeljáróul az óriás városházépület ama része elé, ahol a Szajna megyei prefektus szállása van. A vakmerő fegyenc ellenben a kocsi rácsához szorította az arcát, mégpedig pontosan a poroszló és a zsandár közé, akik megbíztak a salátás kosárban és nyugodtan diskuráltak tovább.

Az 1830-ik esztendő júliusi napjaiban a szörnyű viharok tomboló zaja annyira elnémította a korábbi események visszhangját, Franciaország érdeklődését ez év második felében annyira lefoglalta a politika, hogy ma már senki sem vagy alig valaki emlékszik ama családi, törvénykezési és pénzügyi katasztrófákra (bármily rendkívüliek voltak is), melyek minden évben táplálják a párisi nép újdonságszomját, s amelyek ez év első hat hónapjában sem maradtak el. Szükséges ezért külön fölhívni a figyelmet arra az izgalomra, mely tüstént elfogta Párist, mihelyt híre ment, hogy egy kurtizán lakásán elfogtak egy spanyol papot, s ugyanakkor az elegáns Lucien de Rubemprét, Grandlieu kisasszony jegyesét is letartóztatták az Olaszországba vivő országút mentén fekvő kis Grez faluban. Mindkettőt gyilkossággal vádolják, melynek tiszta haszna hétmillió lett volna. A bűnügy körül fölkavart botrány pár napon át lecsillapította a X. Károly alatt legutóbb lefolyt választások fölkeltette óriási izgalmat.

Először is: a bűnper részben Nucingen báró följelentése következtében indult meg. Aztán meg nagy feltűnést keltett a párisi előkelő társaságban Lucien letartóztatása abban a pillanatban, midőn épp küszöbön állott kineveztetése a miniszterelnök titkárává. Minden párisi szalonban számos fiatal úr visszaemlékezett, mennyire irigyelte Lucient, mikor kegyeibe fogadta őt a szép Maufrigneuse hercegnő, és minden hölgy tudta, hogy jelenleg Sérizyné, az egyik legelső államférfi neje érdeklődik iránta. Végül az áldozat szépsége, különös hírnévnek örvendett Páris különböző társaságaiban: a felsőbb tízezerben, a pénzvilágban, a kurtizánok között és az ifjú arszlánok és irodalmárok köreiben. Két napon át egész Páris erről a két letartóztatásról beszélt. Camusot úr, a vizsgálóbíró, akinek az ügyet kiosztották, előmeneteli alkalmat látott benne és hogy a lehető legsürgősebben járhasson el, elrendelte, hogy a két vádlottat a Force-ból a Conciergerie-be szállítsák át, mihelyt Lucien megérkezik Fontainebleau-ból. Minthogy Carlos abbé csak fél napot, Lucien pedig csupán fél éjszakát töltött a Force-ban, szükségtelen leírni ezt a börtönt, melyet azóta teljesen átalakítottak. Ami pedig a fogadtatás részleteit illeti, ugyanazt kellene elmondani, ami később a Conciergerie-ben fog lejátszódni.

De mielőtt a bűnügyi vizsgálat keserves színjátékának elmondásába fognánk, elengedhetetlenül szükséges, amint már mondtuk, hogy vázlatosan ismertessük egy ilyen pörnek a rendes menetét. Elsősorban a francia olvasó, valamint a külföldi, így könnyebben meg fogja érteni a pör különböző mozzanatait, azonkívül tudni fogják méltányolni a Napóleon törvényhozói által megállapított perrend ésszerűségét azok is, akik azzal nem ismerősek. Ez annál is inkább fontos, mivel ezt a szép, nagy művet napjainkban eltörléssel fenyegeti az úgynevezett penitenciális rendszer.

Tegyük föl, hogy bűntény történik: tettenérés esetén a terhelteket a legközelebbi rendőrségi fogdába viszik és abba a cellába helyezik el, melyet a nép hangfogónak hív, alkalmasint azért, mert ott muzsikálni szoktak: sírni, jajveszékelni. Onnan a terhelteket a rendőrbiztos elé vezetik, aki megkezdi a nyomozást és szabadon bocsáthatja őket, ha kiderül, hogy tévedés forog fenn. Végül a prefektúra börtönébe szállítják a terhelteket, ahol a rendőrség az államügyésznek és a vizsgálóbírónak szolgáltatja ki őket. Ezek, az eset súlyossága szerint, többé-kevésbé sürgősen értesítve, megjelennek és kihallgatják az előzetes letartóztatásban levőket. A vizsgálóbíró hozzávetőleges elbírálásától függ, ad-e ki elfogató parancsot és vizsgálati fogságba helyezi-e a terhelteket vagy sem. Párisban három vizsgálati fogház van: a Sainte-Pélagie, a Force és a Madelonettes.

Ügyeljünk erre a kifejezésre: terheltek. Büntető kódexünk három, egymástól lényegesen eltérő fogalmat különböztet meg: terhelt, vizsgálati fogoly, vádlott. Amíg az elfogatási parancs aláírva nincsen, addig egy bűntett vagy súlyos vétség vélt tettese: terhelt. Az elfogatási parancs súlya alatt vizsgálati fogoly lesz, és az marad mindaddig, amíg a vizsgálat tart. Ha a vizsgálat befejezése után a bíróság úgy döntött, hogy a főtárgyalást megindítja a vizsgálati fogoly ellen, akkor lesz belőle vádlott, vagy pontosabban: miután a föllebbviteli bíróság a közvádló indítványára kimondta, hogy elegendő gyanúok van együtt ahhoz, hogy a tettes esküdtbíróság elé állíttassék. Így három különböző állapoton megy keresztül valamely bűntény gyanúsítottja, mintegy három rostán, mielőtt az ország igazságszolgáltatása elé kerülne. Az első állapotban az ártatlanul gyanúba fogottnak még egész csomó jogszerű segítő eszköz van a keze ügyében: a közönség, a rendőrség, a nyomozó hatóság. A második állapotban egy bíró elé kerül, aki a tanúkkal szembesíti, és Párisban egy bírói tanács, vidéken egy egész bíróság helyezi vád alá. A harmadik állapotban tizenkét tagú tanács előtt jelenik meg, és jogi tévedés avagy formahiba esetén a vádlott még a semmítőszéknél kérelmezheti visszautalását az esküdtszék elé. Az esküdtszék nem is tudja, hányféle népi, közigazgatási és bírósági hatóságnak sújt az arcába, mikor egy-egy vádlottat fölment. Azért legalábbis előttünk, párisiak előtt - a többi bíróságokról nem beszélünk - mostanában szinte lehetetlennek tűnik fel, hogy ártatlan ember kerüljön esküdtszék előtt a vádlottak padjára.

Fegyenc az, aki el van ítélve. Büntetőjogunk vizsgálati fogházakat, törvényszéki börtönöket és fegyházakat létesített. Ezek törvénykezési különbségtételek, egybevágnak a vizsgálati fogoly, a vádlott és az elítélt hármas fogalmával. A fogház valamely kisebb vétségre szabott könnyű büntetés kitöltésére való. A börtön ellenben súlyos szabadságvesztést jelent és bizonyos esetekben becsületvesztést is. Aki tehát manapság a korrekcionális rendszert akarja behozni, egy nagyszerű büntetőjogot borít fel, melyben a büntetések igen bölcsen különböző fokozatokba vannak osztva. És a végén oda fog jutni, hogy egy kis vétséget ugyanolyan szigorú büntetéssel sújt, mint egy súlyos bűntényt. Egyébként a Politikai jelenetek-ben (L. Egy homályos ügy) össze lehet hasonlítani a IV. év brumaire-i büntetőtörvénykönyvet a helyébe iktatott Code Napóleon-nal, és meg lehet állapítani, milyen érdekes különbségek vannak a kettő között.

A legtöbb nagy bűnpörben, úgy, mint abban is, amelyről történetünk szól, a terheltekből azonnal vizsgálati foglyok lesznek. A bíró nyomban kibocsátja az elfogató parancsot. Többnyire úgy van, hogy a terheltek vagy megszöknek, vagy pedig tüstént hűvösre kerülnek. Ezért jelent meg oly villámgyorsan, amint láttuk, Esther lakásán a bíróság és a rendőrség, mely itt csak a végrehajtás eszköze. Még ha Corentin besúgása nyomán a bűnügyi rendőrség nem is tett volna megtorló intézkedéseket, itt volt Nucingen báró följelentése a hétszázötvenezer frankos lopásról.

Abban a pillanatban, mikor az első kocsi, melyben Jacques Collin ült, beért egy szűk és sötét sikátorba, a kocsist az árkádok alatt megállásra kényszerítette valami. A vizsgálati fogoly két szeme, mint két kárbunkulus csillant meg a rács mögött, holott még előző este a Force igazgatója előtt olyan halotti ábrázatot mutatott, hogy az jónak látta orvost hívni. A szemei e pillanatban szabadok voltak, mert sem a zsandár, sem a porkoláb nem fordult meg, hogy a pasasér után nézzen; és ez az izzó szempár oly érthető nyelven beszélt, hogy egy ügyes vizsgálóbíró, aminő példának okáért Popinot úr, okvetlenül fölismerte volna a templomgyalázóban a kiszabadult fegyencet. Csakugyan Jacques Collin attól fogva, hogy a salátás kosár elhagyta a Force-ot, mindenre figyelt útközben. Bármilyen gyors iramban vágtatott a kocsi, az ő mohó tekintete minden házon végigfutott, a legfelső emelettől egészen a földszintig. Megnézett minden járókelőt és szétszedte őket a tekintetével. Isten nem vizsgálja behatóbban teremtett világának célját és eszközeit, mint ez az ember, aki a dolgok és emberek tömkelegében a legkisebb árnyalatokat is megkülönböztette. Fölfegyverkezve a reménységgel, mint az utolsó Horatius a kardjával, várta, hogy jöjjön a segítség. A fegyházak e Machiavellijén kívül mindenki más a bűnösök módjára gépiesen tűrte volna, hogy történjék vele akármi, annyira képtelennek tűnt volna föl előtte ez a remény. Abban a helyzetben, amelybe a párisi rendőrség és bíróság juttatja a vizsgálati foglyot, senki sem gondol ellenállásra, legkevésbé azok, akiket, miként Lucient és Jacques Collint, szigorú magánzárkában őriznek. Nem lehet elképzelni a vizsgálati fogoly váratlan elárvulásának érzését. A zsandárok, akik elfogják, a rendőrbiztos, aki kihallgatja, az őrök, akik a börtönbe viszik és a betű szerint dutyinak nevezett helyre zárják, akik karon ragadják, hogy beemeljék a salátás kosárba, egyszóval mindazok, akik letartóztatása első percétől fogva körülveszik, egytől egyig hallgatagok, vagy följegyzik a szavait, hogy bemondják a rendőrségnek vagy a bíráknak. Ez a tökéletes választófal, mely ily egyszerű módon a külvilág és a vizsgálati fogoly közé tolódik, képességeinek teljes összeroppanását, szellemének szörnyű nyomottságát idézi elő, főleg akkor, ha olyan ember az illető, akinek előélete nem ismerős a törvényes eljárásokkal. A bűnös és a bíró párbaja annál rettenetesebb, minthogy a törvény emberének a börtönfalak némasága és alárendeltjeinek megvesztegethetetlen közönye segédkezik.

Azonban Jacques Collin, vagy Carlos Herrera - szükséges, hogy a körülmények szerint, hol egyik, hol másik névvel illessük őt - régtől fogva ismerte a rendőrség, a tömlöc és a bíróság mibenlétét. Épp ezért az álnokságnak és romlottságnak ez az élő szobra minden szellemi erejét, színlelőképességét latba vetette, hogy az ártatlanul üldözött meglepetését és együgyűségét tudja játszani, s ugyanakkor a hivatalnokok előtt a haláltusát komédiázta el. Amint láttuk, Ázsia, ez a tudós Locusta, mérget adott be neki, mely pontosan úgy volt keverve, hogy a halálos betegség hamis látszatát kelthesse. Camusot úr és a rendőrbiztos tevékenységét, az államügyész nyomozó ügyességét így megbénította egy tevékenyen és ügyesen szimulált szívgörcs.

- Megmérgezte magát! - kiáltott föl Camusot úr, elszörnyedve, amikor az állítólagos papot iszonyú görcsök közt vergődve hozták elébe a padlásról.

Négy ágens csak nagy üggyel-bajjal tudta Carlos abbét a lépcsőn lecipelni Esther szobájába, ahol a bírák és zsandárok egybegyűlve várakoztak.

- Ez a legjobb, amit tehetett, ha csakugyan bűnös - jegyezte meg az államügyész.

- Azt hiszi, hogy igazán beteg? - kérdezte a rendőrbiztos.

A rendőr soha semmit nem vesz készpénznek. A három hivatalnok, mondanunk sem kell, suttogva beszélgetett. De Jacques Collin a vonásaikból kiolvasta, mi körül forogtak a közléseik. És ezt arra használta föl, hogy lehetetlenné vagy teljesen jelentéktelenné tegye a sommás kihallgatást, amelyet mindig lefolytatnak az elfogatás pillanatában. Szaggatott beszédében úgy keverte a francia és spanyol szavakat, hogy merő értelmetlenség jött ki belőle.

Ez a komédia a Force-ban eleinte teljes sikerrel járt, annál is inkább, minthogy Bibi-Lupin, a közbiztonsági főnök (rövidítés ehelyett: a közbiztonsági rendőrség főnöke), aki Collint annak idején madame Vauquer polgári penziójában letartóztatta, jelenleg hivatalos kiküldetésben vidéken járt, s egy hivatalnok, Bibi-Lupin kiszemelt utódja helyettesítette, aki a fegyencet nem ismerte.

Bibi-Lupin maga is fegyenc volt valaha, és mint Collin egykori társa a gályán, ellenséges viszonyban állott vele. Ez az ellenségeskedés bizonyos civodásokból eredt, melyekben mindig Collin maradt fölül, és abból, hogy a Vasfejű hatalmaskodott társai fölött. Végül, Jacques Collin Párisban tíz éven át gondviselője volt a kiszabadult fegyenceknek, vezetőjük, tanácsadójuk, kincstárnokuk, és ennélfogva Bibi-Lupinnek természetes ellenfele.

Így hát, jóllehet magánzárkába csukták, számított Ázsiára, aki föltétlen, megértő odaadásával valóságos jobbkeze volt. Számított esetleg Paccard-ra, a balkezére is, azzal biztatta magát, hogy ez a hűséges csatlósa ismét rendelkezésére áll majd, mihelyt az ellopott hétszázötvenezer frankot biztonságba helyezte. Ez volt az oka az emberfölötti figyelemnek, amivel minden útjába eső dolgot szemügyre vett. Különös! Ez a remény nemsokára hiány nélkül teljesedett.

A Saint-Jean-árkád két hatalmas kőfalát hat láb magasságban le nem mosható szennyréteg borította, mely a felfröcskölt utcai sárból származott. A gyalogos járókelőket akkoriban semmi más nem védte a szakadatlanul jövő-menő kocsik és taligák hátbavágásai ellen, mint a keréktengelyektől régóta kikoptatott sarokkövek. A fuvarosok szekerei nemegyszer agyongázoltak ott egy-egy vigyázatlan sétálót. Ilyen volt sokáig az állapot Páris számos negyedében. Ez az apróság szemléltetni fogja az árkádos sikátor szűk voltát és meg fogja értetni, mily könnyű volt azt eltorlaszolni. Nem kellett egyéb, mint hogy egy fiáker be akarjon kanyarodni a vesztőhely felől, mialatt egy zöldséges kofaasszony kis kézi talicskáját, tele almával a Martroi utcán tolta végig: egy harmadik kocsi, mely odajött, már torlódást okozott. A gyalogszerrel sétálók rémülten igyekeztek biztonságba jutni, keresve egy sarokkövet, ahol a kerékagyaktól biztonságban lehettek, mert akkoriban ezek oly hosszúak voltak, hogy törvényt kellett hozni a megkurtításukra.

Mikor a "salátás kosár" odaért, az árkádot éppen egy zöldséges kofa torlaszolta el. Ez a típus annál érdekesebb, mert jóllehet a gyümölcsösboltok folyvást szaporodtak, még mindig akadt Párisban egynéhány példány. Olyan hamisítatlan kofának látszott, hogy ha forgalmi rendőr lett volna abban az időben, útjára engedte volna, anélkül, hogy az iparengedélyét kérte volna, jóllehet ijesztő arcáról valósággal lerítt a gazság. A fején, mely ocsmány, rongyos, kockás gyapotkeszkenővel volt bekötve, kócos haj meredezett, hasonló a vaddisznó sörtéjéhez. Vörös, ráncos nyaka förtelmes látvány volt, és naptól, portól, piszoktól barna bőrét tökéletlenül fedte el a vállkendő. Ruhája, mint a durva pokróc; cipői olyan torz fintort vágtak, hogy azt hihette volna, aki látja, hogy az arcát csúfolják ki, melyen épp annyi lik látszott, mint a ruháján. És micsoda pruszlik!... A kenőcsös tapasz nem lehetett volna mocskosabb. Tíz lépésre kellett hogy facsarja finom szaglású emberek orrát ez a vándorló bűzös bugyor. A keze vagy száz aratást csinálhatott végig! Ez az asszony vagy boszorkány-szombatról jöhetett, vagy a szegényházból. De micsoda szem! Micsoda vakmerő okosság, micsoda fojtott tűz lövellt szemének mágneses sugaraiból, amidőn összevillant Jacques Collinéval, hogy kicseréljenek egy gondolatot.

- Félre az útból, vén tetűfészek! - ordított rekedten a kocsis.

- Agyon akarsz taposni, pribék! - vágott vissza az asszony. - A te portékád nem ér annyit, mint az enyém!

A kofaasszony úgy tett, mintha két sarokkő között próbálna megbújni, hogy utat engedjen a kocsinak, de épp annyi ideig állta el az utat, amennyi tervének keresztülviteléhez kellett.

"Ó, ez Ázsia - dörmögte magában Collin, mert tüstént ráismert cinkostársára. - Akkor minden jól van."

A kocsis és Ázsia még javában nyájaskodtak egymással, és a kocsik összetorlódtak a Martroi utcán.

- Ahe!... Pecaire fermati. Souni lá. Vedrem! - kiabált a vénasszony a kofák szilaj beszédmódján. Ezek elcsavarják, vad kurjongatásokká torzítják a szavakat, úgyhogy csak a született párisi érti meg.

Az utca zűrzavarában, az összecsődült kocsisok üvöltözése közben senki sem ügyelt a kofának vélt nő vad kiáltására. De Jacques Collin tisztán hallotta e hangokat, melyek tört olaszból és provence-iból kevert zagyvaléknyelven ezt a baljós mondatot zúgták a fülébe:

- Szegény kicsikéd fogoly; de itt vagyok én, vigyázok rátok. Nemsokára viszontlátsz...

Jacques Collint óriási örömmel töltötte el az a diadal, melyet az igazságszolgáltatás fölött aratni készült, mert most remélte, hogy állandó érintkezésben maradhat a külvilággal. De ugyanakkor oly rettentő ütést kapott, mely mindenki mást agyonsújtott volna.

"Lucien fogoly!..." - így szólt magában, és kis híja volt, hogy el nem ájult.

Ez a hír rettentőbb volt rá nézve, mint lett volna a saját halálos ítélete ellen benyújtott perújítási kérelmének a visszautasítása.

Most, mialatt a két salátás kosár a rakodókon döcög, történetünk megkívánja, hogy néhány szót ejtsünk a Conciergerie-ről. Azalatt épp oda fognak érni.

A Conciergerie históriai név. Rettenetes szó, de a fogalom még rettenetesebb. Szorosan hozzákapcsolódik Franciaország, elsősorban Páris forradalmaihoz. Falai közt látta a legtöbb hírhedt gonosztevőt. Páris valamennyi építészeti emléke közt a legérdekesebb, egyben a legkevésbé ismert - legalábbis a társadalom magasabb rétegei előtt. De óriási érdekessége dacára ez a történelmi elkalandozás éppoly gyorsan véget fog érni, amily gyorsan haladnak a salátás kosarak. Melyik párisi lakos, melyik külföldi utazó vagy fölránduló vidéki, ha csak két napot is töltött a fővárosban, ne látta volna a fekete falakat, a három erős, csúcstetős toronnyal, melyeknek ketteje szorosan egymás mellett emelkedik? Ki ne ismerné a Lunettes rakpart komor és titokzatos építészeti díszét? Ez a rakodó a Pénzváltók hídjánál kezdődik és az Újhídig húzódik. Egy négyszögletes torony, melynek ormáról egykor a Szent Bertalan-éjre harangoztak, s mely majd olyan magas, mint a Saint-Jacques-la-Bouchérie templom tornya, ez az úgynevezett Óratorony jelzi az Igazságügyi Palotát és szegélyezi ezt a rakodót. Ezt a négy tornyot, ezeket a kőfalakat ugyanaz a feketés gyászlepel borítja, mint minden északnak eső párisi homlokzatot. A rakodópart közepe táján szűk árkádos sikátor nyitja meg a magánépületek sorát, melyek a IV. Henrik alatt épült Újhíd nyomában jöttek létre. A Király tér csupán másolata a Trónörökös térnek. Az architektúrája ugyanaz: téglafalak, csipkézett kockakövekkel szegve. Ez az árkádsor és a Harlay utca jelzik a Palota határait nyugat felől. Valaha a Palotához tartozott a rendőrprefektúra, ahol a főtörvényszék elnöke lakott. A számvevőszék és az adóügyi bíróság egészítették ki a legfőbb igazságszolgáltatást: az uralkodóét. Látnivaló, hogy a forradalom előtt a törvényszéki palotát az az elszigeteltség jellemezte, amelyet ma vissza akarnak állítani.

Ez a négyszög, a házak és paloták e szigete, ahol Szent Lajos ékszertartójának legpazarabb gyöngye, a Sainte-Chapelle emelkedik - ez a hely Páris szentélye, kegyhelye, frigyszekrénye. És kezdetben ez a hely maga volt az egész város, mert a Trónörökös tér területe hajdan puszta térség volt, koronabirtok, s itt állott a pénzverő műhely. Innen nyerte nevét a Pénzverde utca, az Újhídhoz vivő utca. Ugyanerről nevezték el a három kerek torony másodikát is, és ez a név, Ezüst Torony, arra vall, hogy legelőbb magában a toronyban verték a pénzt. A híres műhelyt, melyet Páris régi tervrajzairól ismerünk, eszerint valószínűleg később építették, és alkalmasint a pénzverő művészet valamely tökéletesedésének köszönhette keletkezését. Az első torony, mely szinte összefogózik az Ezüst Toronnyal, Montgomery Toronynak neveztetik. A harmadik, a legkisebb, de legjobb karban levő, mert a párkányai sem hiányoznak, a Bonbec Torony. A Sainte-Chapelle és ez a négy torony - az Óratornyot is beleértve - tökéletes körrajzát, vagy mint egy kataszteri hivatalnok mondaná: periméterét adja a palotának a Merovingok korától az első Valois-dinasztiáig. De a mi szemünkben ez a palota, számos átalakulásai következtében, pontosabban Szent Lajos korát idézi föl.

V. Károly első ízben engedte át a palotát az akkoriban fölállított főtörvényszék céljaira, és ő maga a Bastille oltalma alatt a híres Hôtel Saint-Pol-ba költözött, amelynek tőszomszédságában később a Tournelles-palota épült. Azután az utolsó Valois-k alatt a királyi család ismét a Louvre-t foglalta el, mely régebben a Bastille szerepét játszta. A francia királyok legelső szállása, Szent Lajos palotája (melyet röviden "Palota" néven emlegetnek, hogy a Palotát, mint olyant, jelezzék általa) most teljes tökéletesen el van temetve az Igazságügyi Palota tövében. Emennek pincéül szolgál, mert éppúgy, mint a katedrális, a Szajna medrébe épült, éspedig oly gondosan, hogy a folyó még áradás esetén is alighogy az első lépcsőfokait nyaldossa. Az Óratorony alatt mintegy húsz lábnyira feküsznek most ezek az évezredes épületek. A kocsik a három torony oszlopfejeinek szintjén robognak, melyek valaha, mikor még festőien a víz fölött emelkedtek, egy magasságban lehettek a Palota kecses oromzatával. Mert ezek a tornyok még ma is versenyeznek Páris legmagasabb emlékműveivel. Ha a Pantheon kupolájának magasságából szemléljük az óriás várost, akkor a Palota a Sainte-Chapelle-lel annyi monumentum között még mindig a legmonumentálisabb hatást teszi. Királyaink e palotája, melyre ma rátapos az, aki végigmegy a Conciergerie hatalmas előcsarnokán, valóságos csodája volt az építőművészetnek. A költő értő szeme, ha a Conciergerie keresése közben megakad rajta, annak látja most is. Ó, jaj! A Conciergerie benyomult a királyok lakába. Vérzik az ember szíve, ha látja, hogy sötét és levegőtlen cellákat, fülkéket, folyosókat, lakásokat, termeket vágtak be ebbe a nagyszerű alkotásba, melyben a tizenkettedik század építőművészete egyesítette a bizánci, a román és a gót stílust, a régi művészet e három arculatát. Ez a palota a francia építészet történetének első korszakában ugyanazt jelenti, mint a blois-i kastély a második korszakban. (L. a Medici Katalinról szóló tanulmányt a Filozófiai Tanulmányok-ban.) Mint ahogy Blois-ban egy és ugyanazon udvarban csodálhatjuk a blois-i grófok, XII. Lajos, I. Ferenc és Gaston kastélyát, éppúgy egy körleten belül megtaláljuk a Conciergerie-ben az első nemzetségek stílusát, a Sainle-Chapelle-ben pedig a Szent Lajos korabeli architektúrát. Városi tanácsurak, ha már kiadtok milliókat, akkor állítsatok az építészek mellé egy-két költőt is, ha meg akarjátok menteni az utókor számára Páris bölcsőjét, a királyok bölcsőjét, mialatt azon töritek a fejeteket, hogyan ajándékozhatnátok meg Párist és a fölséges Udvart egy palotával, mely méltó Franciaországhoz! Ez olyan kérdés, melyen pár évig gondolkodni kell, mielőtt valamihez hozzáfogtok. Még egy vagy két olyan börtönépület, mint a Roquette, és Szent Lajos palotája meg van mentve.

Sok sebből vérzik manapság ez a gigászi műemlék, mely be van ásva a Palota és a rakodópart közé, miként Montmartre mészkövében ama vízözön előtti állat. De a legnagyobb sebe az, hogy a Conciergerie szerepét kell betöltenie! Tudjuk, mit jelent ez a szó. A monarchia első idejében az előkelő bűnösöket - mert a polgárok és parasztok a városi, illetve földesúri bíráskodás alá tartoztak - a kisebb-nagyobb hűbérbirtokok birtokosait a király kezére adták és a Conciergerie-ben tartották fogva. Mivel a főrangú bűnösöket ritkán fogták el, a királyi igazságszolgáltatás foglyai a Conciergerie-ben is elfértek. Bajos lenne pontosan fölkutatni az első Conciergerie telkét. Minthogy azonban Szent Lajos konyhái még megvannak, és manapság az úgynevezett "Souricière"-t (Egérfogó) alkotják, föltehető, hogy az eredeti Conciergerie valahol ott állott, ahol 1825 előtt a főtörvényszéki börtön, tudniillik jobbkézt a nagy külső lépcsőzettől, amely a királyi főtörvényszék épületéhez vezet. Ott jöttek ki 1825-ig a vérpadra induló halálraítéltek. Ott jöttek ki mind a nagy bűnösök, mind a politika üldözöttjei: d'Ancre marsall felesége és Franciaország királynője, Semblançay és Malesherbes, Damien és Danton, Desrues és Castaing. Fouquier-Tinville szobája, akárcsak a mostani államügyészé, olyan fekvésű volt, hogy a közvádló láthatta a forradalmi törvényszék elítéltjeit, amint a taligán elvonultak az ablaka alatt. Ez az ember, akit megtettek pallosnak, így utolsó pillantást vethetett áldozataira.

1825 után, amikor Peyronnet úr lett igazságügyminiszter, nagy átalakuláson ment keresztül a Palota. A Conciergerie ódon kiskapuját, mely mögött a foglyok lajstrombavétele és a halálraítéltek öltöztetése történt, ezt a kiskaput bezárták és ama szertartások színhelyét oda helyezték át, ahol ma is van: az Óratorony és a Montgomery Torony közé, egy árkáddal szegélyezett belső udvarba. Balkézt van az Egérfogó, jobbra a kapu. A salátás kosarak ebbe a meglehetős szabálytalan udvarba hajtanak be. Ott időzhetnek, megfordulhatnak és zendülés esetén egybegyűlhetnek, az árkád-kapu erős vasrácsa mögött védve vannak minden rajtaütés ellen. Régebben a legcsekélyebb lehetőség sem volt rá, hogy megmoccanjanak azon a szűk helyen, mely a nagy külső lépcsőt elválasztja a Palota jobbszárnyától. Ma a Conciergerie, minthogy alig futja a vádlottaknak - vagy háromszáz férfinak és nőnek kellene benne elférni - már csak ritka esetben fogad be vizsgálati foglyokat, vagy elítélteket. Ilyen kivételképpen került oda Collin és Lucien. Mindazok fölött, akiket itt tartanak fogva, esküdtszék ítélkezik. Nagy ritkán a hatóságok megtűrik ott felsőbb társadalmi osztályok bűnöseit, akiket már eléggé megbélyegzett az esküdtszék igazmondása, és túlságos nagy vezeklés lenne reájuk nézve, ha büntetésüket Melunben, vagy Poissyban kellene leülniök. Ouvrard szívesebben volt a Conciergerie-ben, mint a Sainte-Pélagie-ban. Jelenleg ott szenvedik rabságukat Lehon jegyző és Bergues herceg, önkényes, de igen emberséges elnézés következtében.

Általánosságban a vizsgálati foglyok, akár a vizsgálóbíró elé, akár a kihágási bíróság elé állítják őket, a salátás kosárból egyenest az Egérfogóba kerülnek. Az Egérfogó, szemközt a főkapuval, bizonyos számú zárkából áll, melyek Szent Lajos egykori konyháiba vannak beépítve. Ott várják be a foglyok, akiket kihoztak börtöneikből, amíg összeül az esküdtbíróság vagy megérkezik az ő vizsgálóbírójuk. Az Egérfogót északon a rakodópart, nyugaton a Conciergerie udvara, keleten a gárda őrszobája határolja, dél felől pedig egy óriás boltíves terem - bizonyára az egykori ünnepi csarnok - melynek még nincs különösebb rendeltetése. Az Egérfogó fölött egy belső őrszoba húzódik, melynek ablakán keresztül végig lehet látni a Conciergerie udvarán. Ez a kerületi csendőrség szállása, és ide torkollik a lépcső. Ha üt az ítélet órája, a törvényszolgák itt olvassák föl a vizsgálati foglyok neveit. Ahány fogoly, ugyanannyi csendőr száll le a lépcsőn, ki-ki karon fogja a maga emberét, és így kettesével mennek föl a lépcsőn, az őrszobán végigmennek, és hosszú folyosókon egy szobába jutnak ama terem mellett, ahol a törvényszék híres hatodik kamarája ülésez, mely büntetőbírósági ügyekben ítélkezik. Ugyanezt az utat járják meg a vádlottak is, ha a Conciergerie-ből az esküdtszék elé, vagy innét vissza kell menniök.

A nagy előcsarnokban, az elsőfokú bíróság első kamarájának ajtaja és a hatodik kamarához vivő lépcsőzet között, aki először jár ottan, az is tüstént meglát egy ajtó nélküli átjárót, melyen nincs semmi építészeti dísz. Ebből az igazán dísztelen, négyszögű odúból jutnak a bírák és ügyvédek a folyosókra és az őrszobába, onnan pedig az Egérfogóba és a Conciergerie főkapujához mennek le. Az összes vizsgálóbírói szobák a palota eme szárnyának különböző emeletein vannak szétszórva. Ronda lépcsőkön kell idáig bukdácsolni. Aki nem ismeri a Palota belsejét, majdnem mindig eltéved ebben az útvesztőben. Ezeknek a szobáknak az ablakai részben a rakpartra, részben a Conciergerie udvarára szolgálnak. 1830-ban néhány vizsgálóbíró szobája a Barillerie utcára is nézett.

Mármost, ha egy salátás kosár a Conciergerie udvarán balra kanyarodik, akkor az Egérfogóba szállít vizsgálati foglyokat. Ha ellenben jobbkézt fordul, akkor vádlottakat ad át a Conciergerie-nek. Erre az oldalra dirigálták tehát azt a kocsit is, melyen Jacques Collin ült, mert a főkapun kellett őt beszolgáltatni. Képzelni sem lehet hátborzongatóbb helyet. A gonosztevők, valamint a látogatók két kovácsoltvas rácskaput látnak maguk előtt, melyeket valami hat láb széles térköz választ el úgy, hogy mindig csak egymás után nyílnak. Oly kínos gonddal ügyelnek ott mindenre, hogy még azoknak is, akik látogató-engedélyt mutatnak föl, előbb ezen a két rács közötti helyen kell átmenniük, mielőtt a kulcs megfordulna a zárban. Még a vizsgálóbírák, sőt maguk az ügyészek sem léphetnek be igazolás nélkül. És még mondja valaki, hogy itt van mód a külvilággal való érintkezésre, vagy a szökésre!... A Conciergerie igazgatója oly fölénnyel mosolyogná meg ezt a föltevést, hogy a legvakmerőbb regényíró is meggondolná magát, mielőtt merényletet követ el a valószínűség rovására. La Valette szökése az egyetlen, amelyről a Conciergerie évkönyvei tudnak; de ma már tudjuk, hogy magasabb helyről avatkoztak be, ami, habár a hitvesi odaadás érdeméből mit sem von le, a balsiker veszélyét mindenesetre csökkentette. Aki a helyszínén mérlegeli a szökés akadályait, ha megannyira kedvelője is a csodás fordulatoknak, el kell ismernie, hogy ezek az akadályok minden időben ugyanolyan leküzdhetetlenek voltak, mint manapság. Nincs szó, mely lefesthetné a falak és boltívek erősségét, azt látni kell. Noha az udvar kövezetének már mélyebb a szintje, mint a rakodóparté, mégis, ha valaki bemegy a főkapun, még több lépcsőn kell lemennie, hogy egy óriási boltíves terembe jusson; hatalmas falait pompás oszlopok díszítik, és szomszédos egyfelől a Montgomery Toronnyal, mely jelenleg a Conciergerie igazgatói lakásának egy részét teszi, másfelől az Ezüst Toronnyal, ahol manapság az őrök, kapusok, kulcsárok meg más efféle alkalmazottak hálótermei vannak. Ez alkalmazottak száma nem oly nagy, mint hinni lehetne, vagy húszan vannak mindössze. Hálószobájuk és ágyneműjük semmiben sem különbözik a különszobás, saját költséges foglyokétól. A különszoba neve (Pistole) kétségkívül onnét ered, hogy a foglyok régente ezért a szállásért hetenként egy pistole-t, vagyis aranytallért fizettek. A falak kopársága azokra a rideg padlásszobákra emlékeztet, amelyekben minden kiváló ember, ha nincs vagyona, eleinte lakni kénytelen Párisban. Balkézt, ebben az óriási előteremben van a Conciergerie hivatala, afféle irodaszoba, melyet üvegtáblák különítenek el. Itt ül az igazgató és az írnok. Itt vannak a fölvételi lajstromok. Itt lajstromozzák a vizsgálati foglyot vagy a vádlottat, itt veszik föl a személyleírást, motozzák meg a zsebeit. Itt dől el az elszállásolás kérdése, melynek megoldása a vendég erszényétől függ. A terem bejáratával szemközt üvegajtó látszik; a társalgóba vezet, ahol rokonok és ügyvédek kettős faráccsal ellátott ablakon át társaloghatnak a vádlottakkal. Ez a társalgó a börtönudvarról kapja a világosságot, a belső sétahely felől, ahol a vádlottak bizonyos megszabott órában levegőzhetnek és mozoghatnak.

A nagy terem csak ezen a két ajtón át kap gyér világosságot, mert az előudvarra nyíló egyetlen ablakot teljesen igénybe veszi a szomszédos iroda. A világítás és a levegő tökéletesen fedi azokat a képeket, melyeket erről a helyről eleve megrajzol a fantázia. Az egész annál ijesztőbben hat, minthogy a tornyokkal, az Ezüst Toronnyal és a Montgomery Toronnyal párhuzamosan, ama titokzatos, boltíves, rettentő, vaksötét kripta folyosók láthatók, melyek a társalgót veszik körül, és a királyné és Madame Elisabeth börtöneihez, meg az úgynevezett titkos zárkákhoz vezetnek. Ez a kőrengeteg, mely egykor a királyság ragyogó ünnepeit látta, utóbb az Igazságügyi Palota pincesorává lett. 1825 és 1832 között ebben az óriás teremben egy nagy kemence és az első rácskapu között folyt le a halálraítéltek öltöztetési szertartása. Még ma sem lehet remegés nélkül végigmenni a köveken, melyek annyi búcsúzó tekintet rettenetének és utolsó vallomásának voltak tanúi.

A halálos beteg csak két zsandár segélyével tudta elhagyni a förtelmes kocsit. Kétfelől karon ragadták, támogatták és félájultan cipelték föl az irodába. A haldokló, míg odahurcolták, olyan tekintetet vetett az égre, mely a keresztről levett Megváltó tekintetéhez volt hasonlatos. Biztos, hogy Jézus arca egyetlen festményen sem hullaszerűbb, eltorzultabb, mint az ál-spanyolnak az arca volt, szinte úgy látszott, hogy a lelkét készül kiadni. Mikor ott ült az irodában, elcsukló hangon ugyanazt motyogta, amit letartóztatása óta fűnek-fának elmondott:

- Hivatkozom a spanyol követ úr őnagyméltóságára...

- Ezt majd mondja el a vizsgálóbíró úrnak - felelt az igazgató.

- Ah! Úrjézus! - nyöszörgött Jacques Collin. - Nem kaphatok egy breviáriumot?... Még most is megtagadják tőlem az orvosi segélyt?... Már két óráig sem élek.

Minthogy Herrerát szigorú magánzárkába szándékoztak csukni, fölösleges volt megkérdezni tőle, nem tart-e igényt a Pistole kedvezményére, vagyis különszobára, a törvény engedte egyetlen fényűzésre. Ezek a különszobák a börtönudvar végén vannak, erről majd később lesz szó. A porkoláb és az írnok együttesen, flegmatikusan végezték a fölvétel formaságait.

- Direktor úr - szólt Collin, kerékbe törve a francia szót - haldoklom, láthatja. Ha teheti, mondja meg a bíró úrnak, s főleg minél hamarább közölje vele, hogy én kegyként kérem tőle azt, amitől egy bűnös rettegne; azt, hogy mihelyest megérkezik, megjelenhessek előtte. Mert a gyötrelmeim kibírhatatlanok. Mihelyt beszélhetek vele, ki kell derülnie minden félreértésnek...

Általános szabály, hogy minden gazember félreértést emleget. Menj el a fegyházba és kérdezd meg az elítélteket: egytől egyig bírói tévedés áldozatai. Azért mindenkiből, akinek vizsgálati foglyokkal, vádlottakkal és elítéltekkel valaha dolga volt, ez a szó enyhe mosolyt csal ki.

- Óhaját közölhetem a vizsgálóbíróval - felelt a direktor.

- Áldani fogom érte, uram! - felelt az ál-spanyol égnek emelt szemekkel.

Mihelyt a fölvétel megtörtént, Carlost kétfelől egy-egy őr fogta karon. Követte őket egy felvigyázó, akinek a direktor megmondta, melyik magánzárkába kell elhelyezni a vizsgálati foglyot, és így a Conciergerie föld alatti labirintusán keresztül a rabot egy cellába vitték, mely, bármit mondjanak is bizonyos emberbarátok, igen egészséges volt, viszont teljesen lehetetlenné tett minden érintkezést a külvilággal.

Amint kitette a lábát, a börtönigazgató, az írnok, a porkoláb és a zsandárok összenéztek, és mindegyik arc kérdőjellé változott. De a másik vizsgálati fogoly láttára ismét szokott tétova nézésüket vették föl, melyet közömbös ábrázattal lepleztek. Ha nincsenek rendkívüli körülmények, akkor a Conciergerie hivatalnokai nemigen kíváncsiskodnak, mert a bűnösöket olybá veszik, mint a borbély a vendégeit. Épp ezért azok a formaságok, melyektől a képzelet visszariad, egyszerűbben mennek végbe, mint egy bankárnál a pénzügyletek és gyakran több udvariassággal. Lucien a lesújtott bűnös képét mutatta, gépiesen, némán tűrte, hogy tegyenek vele akármit. Fointainebleau óta töprengett a költő saját összeomlásán és azt mondta magának, hogy ütött a vezeklés órája. Sápadt volt és megviselt. Semmit sem sejtett abból, ami elutazása óta történt Esthernél. Tudta, hogy egy szökött fegyenc meghitt társa volt, és ennek a helyzetnek a tudata elég volt ahhoz, hogy a halálnál is rosszabb katasztrófák képét jelenítse meg előtte. Ami terv az elméjében megfogamzott, öngyilkosság volt. Mindenáron meg akart szabadulni a gyalázattól, melyet mint valami gyötrelmes ábrándképet látott maga előtt.

Jacques Collint, mint a két vizsgálati fogoly közül a veszedelmesebbiket, olyan cellába csukták, mely csupa kockakőből volt építve, és a világosságot ama kis belső udvarok egyikéből nyerte, melyek a palota körzetében találhatók. Az épületnek abban a szárnyában volt ez a zárka, ahol az államügyész szobája van. Ez a kis udvar a női osztály sétahelye. Lucient ugyanazon az úton a különszobákkal szomszédos cellák egyikébe vitték, mert a vizsgálóbíró utasítása szerint a direktor némi kímélettel volt iránta.

Olyan emberek, akiknek még sohasem volt bajuk a törvénnyel, rendszerint a legsötétebb dolgokat képzelik el a magánfogságról. A büntető igazságszolgáltatásról való közhit még ma sem ment némely elavult fogalmaktól, minők a divatjamúlt kínpad, a börtönök egészségtelen volta, a hideg kőfalak, melyekből könny szivárog, a kulcsárok durvasága és a rossz élelmezés; csupa szokványos cafrangja a bűnügyi drámának. De nem lesz fölösleges egyszer itt megmondani, hogy ezek a túlzások csakis a színpadon fordulnak elő. Bírák és ügyészek s mindazok, akik a börtönöket akár puszta kíváncsiságból, akár tudományos érdeklődésből látogatni szokták, ilyen beszédekre csak mosolyognak. Hosszú időn keresztül csakugyan szörnyű dolgok voltak. Bizonyos, hogy a régi főtörvényszék idejében, XIII. Lajos és XIV. Lajos századaiban a vádlottakat zagyva összevisszaságban dobták a kapu fölött levő félemeleti helyiségbe. A börtönrendszer volt az 1789-es forradalom egyik fő-fő gazsága is, és elég megnézni a királyné és Madame Elisabeth tömlöceit, hogy az ember megundorodjék az igazságszolgáltatás egykori formáitól. De manapság a filantropizmus, habár a társadalomnak kiszámíthatatlan károkat okozott, az egyénnek mégis szerzett némi előnyt. Büntető kódexünket Napóleonnak köszönjük, és inkább tekinthetjük, mint a polgári törvénykönyvet (mely némely pontjában sürgős reformra szorul), ama rövid uralom egyik legnagyobb alkotásának. Ez az új büntetőjog a szenvedések egész örvényét betemette. Ezért (eltekintve a szörnyű erkölcsi tortúrától, melyet a felsőbb társadalmi osztályokba tartozóknak kell elszenvedniük, ha a törvény kezére kerülnek) bátran elmondhatjuk, hogy e hatalom kezelése enyhe és egyszerű, ami annál feltűnőbb jelenség, mert váratlan. A terheltek és vizsgálati foglyok bizonyára nem laknak úgy, mint otthon; de mindent, amire szükségük van, megtalálnak a párisi börtönökben. Különben is a súlyos érzések, melyekbe a rab elmerül, az élet mellékes dolgait megfosztják szokásos jelentőségüktől. Sohasem a test szenved. A lélek pedig oly izgatott állapotba jut, hogy bármiféle durva bántalom éri is ebben a környezetben, azt elviselni nem esik nehezére. Meg kell adni, hogy aki ártatlannak bizonyul, azt, főleg Párisban, hamarosan szabadon eresztik.

Így Lucien, mikor belépett a cellába, pontos mását ismerte föl legelső párisi lakószobájának a Hôtel Clunyben. Az ágy olyan volt, aminőket a diáknegyed nyomorúságosabb bérházaiban látni; szalmafonatú székek, asztal és néhány apró tárgy: ennyiből áll ezeknek a kamráknak a berendezése. Egy ilyen cellába gyakran két vádlottat is összetesznek, ha nyugodtan viselik magukat, és a bűneik (hamisítások, hamis bukások) nem súlyos természetűek. Ez a hasonlatosság pályájának kezdete és vége, az ártatlanság és a gyalázatos lezüllés állomásai közt, költői vénájának utolsó föllobbanásában oly élénken szökkent az öntudatába, hogy a szerencsétlen zokogásra fakadt. Négy óra hosszat sírt, látszatra oly érzéketlenül, mint valami kőszobor. De a valóságban szétfoszlott reményei gyötörték, társadalmi légvárainak összeomlását, semmivé vált büszkeségét, a törtető, a szeladon, a boldog vőlegény, az arszlán, a párisi aranyifjú, a költő, az élvhajhász s az előkelő személyiség képeiben tündöklő sokféle énjének megszűntét siratta. Mindez összetört ebben az ikároszi zuhanásban.

Carlos viszont, mihelyt egyedül maradt, úgy kóválygott a cellájában, mint a Jardin des Plantes jegesmedvéje a ketrecében. Gondosan megvizsgálta az ajtót és meggyőződött, hogy a kukucskálón kívül semminő nyílás nincs rajta. Szemügyre vett minden falat, megnézte a kályhalyukat, melyen át bágyadt világosság derengett, és így szólt magában:

"Biztonságban vagyok!"

Leült egy sarokba, ahol a fölvigyázó szeme a rácsos kukucskálón át nem láthatta. Azután levette fejéről a parókát és gyorsan letépett egy darab papírt, ami az alsó felére volt ragasztva. A papírnak a fejével érintkező fele oly zsíros volt, hogy a paróka belső felületének látszott. Ha Bibi-Lupinnek eszébe jut, hogy levegye ezt a parókát, a spanyol és Jacques Collin azonosságának megállapítása végett, erre a papírdarabra nem gyanakodott volna, annyira egynek látszott a parókakészítő munkájával. A papír túlsó fele még elég fehér és tiszta volt, hogy pár sort lehessen írni raja. A leválasztás nehéz és óvatos munkáját Carlos már a Force-ban megkezdette. Két óra kevés lett volna hozzá, azért már az előző nap egyik felét erre fordította. A fogoly először is valami nyolc-tíz milliméter széles csíkot vágott le ebből a drágalátos papírból és több darabra szabdalta. Majd, miután megnyálazta a gumiarábikum réteget, hogy ismét ragadóssá tegye, papírkészletét ebbe a furcsa raktárba helyezte vissza. Egyik hajtincséből elővett egy tűnyi vékonyságú iront (újabb svájci találmány), amely enyvvel volt odaerősítve. Letört belőle egy darabot, elég hosszút ahhoz, hogy írni lehessen vele, és elég kicsinyt, hogy a fülében elrejthesse. Miután Collin mindezen előkészületeket a régi fegyházviselt emberek gyors és biztos kezével - ügyesek ezek, akár a majmok - elvégezte, az ágy szélére ült és gondolkozott, minő utasításokat adjon Ázsiának. Ugyanis szentül hitte, hogy találkozni fog vele, oly biztosan számított e nő leleményes eszére.

"Előzetes kihallgatásom alkalmával - így szólt magában - adtam a spanyolt, aki tört franciasággal hazája követére hivatkozik, diplomáciai előjogait hangoztatja, és nem érti meg a hozzá intézett kérdéseket. Közbe-közbe ájulási rohamokat produkáltam, el-elhallgattam, sóhajtoztam, egyszóval végigkomédiáztam a haldoklást. Maradjunk meg emellett! Az irataim rendben vannak. Ázsia meg én, közös erővel, majd csak fölültetjük Camusot urat! Nem valami nagy lumen. Gondoljunk tehát Lucienre. Fontos, hogy bátorságot öntsünk belé. Mindenesetre el kell jutnunk valahogyan a fiúhoz, haditervet kell adnunk neki, máskülönben saját magával együtt engem is kiszolgáltat és mindent elront!... Kihallgatása előtt ezt meg kell vele értetni valahogyan. Azután tanúkra lesz szükségem, hogy papvoltomat igazolni tudjam."

Ilyen volt a testi-lelki állapota a két rabnak, akiknek sorsát e pillanatban Camusot úr tartotta a kezében, Szajna megye vizsgálóbírája az első fórumon. A büntetőtörvénykönyv által megszabott határidőn belül ő intézte korlátlanul létük minden legapróbb mozzanatát. Mert a Conciergerie orvosa, lelkésze, vagy bárki más csak az ő engedélyével érintkezhetett velük.

Semmiféle emberi hatalom, sem a király, sem a miniszterelnök, sem az igazságügyminiszter nem avatkozhat be a vizsgálóbíró rendelkezéseibe. Senki meg nem akaszthatja munkájában, senki meg nem szabhatja teendőit. Mindenkitől független, egyedül lelkiismeretének és a törvénynek felelős. Ma, amikor filozófusok, filantrópok és publicisták állandóan azon vannak, hogy letörjenek minden társadalmi tekintélyt, a vizsgálóbíróink törvényadta hatalma is támadásoknak van kitéve, s e heves támadásokat szinte igazolja az a hatalom maga, mivel - mondjuk meg őszintén - valósággal emberfölötti. Ennek ellenére minden józaneszű ember előtt bántatlanul kell maradnia e hatalomnak. Bizonyos esetekben a biztosíték liberális alkalmazásával mérsékelni lehet. De a társadalmat, melyet már amúgy is erősen megingatott a maga elfogultságával és gyengeségével az esküdtszék - ez a fensőbbséges és magasztos intézmény, melynek tisztségeit csak válogatott notabilitásokra szabadna ruházni - a társadalmat végromlás fenyegetné, ha büntető jogunknak ezt a legerősebb tartóoszlopát derékba törnék. A vizsgálati fogság borzalmas, de szükséges intézmény, társadalmi veszélyét ellensúlyozza a bírói tekintély nagysága. Egyébként a társadalom bomlása ott kezdődik, amikor az emberek gyanús szemmel kezdik nézni az igazságszolgáltatást. Romboljátok le ezt az intézményt, építsétek újjá más alapon, követeljetek a bíráktól, miként a forradalom előtt, óriási vagyoni garanciát. De bízzatok benne! Ne faragjátok az igazságszolgáltatást a társadalom képére és hasonlatosságára, hogy aztán gúnyt űzzetek belőle! Manapság a bíró, akit éppúgy fizetnek, mint minden más hivatalnokot; a többnyire vagyontalan bíró egykori méltóságát a hivatali gőggel cserélte föl, s ez tűrhetetlen mindazok szemében, akiket vele egy sorba helyeztek. Mert a hivatali gőg olyan méltóság, melynek nincsenek támasztó pillérei. Ebben rejlik a mai berendezkedés minden hibája. Ha Franciaország tíz kerületre lenne felosztva, akkor emelni lehetne a bírói osztályt azáltal, hogy a bíráktól nagy vagyont követelnének. Huszonhat kerület mellett ez nem lehetséges. Az egyetlen javítás, amit a vizsgálóbírák kezébe adott hatáskör gyakorlásában kívánni lehet, a vizsgálati börtönök becsületének helyreállítása. A vizsgálati fogságnak nem szabadna megváltoztatnia az egyének szokásait. Páris vizsgálati börtöneinek úgy kellene építve, berendezve és bútorozva lenniök, hogy alapjában megváltoztassák a vizsgálati foglyok helyzetéről elterjedt közfelfogást. A törvény helyes és szükséges, de helytelenül alkalmazzák, és az emberek a törvényeket alkalmazásuk módja szerint ítélik meg. Érthetetlen ellentmondás van abban, hogy Franciaország közvéleménye elítéli a vizsgálati foglyokat és lovaggá üti a vádlottakat. Ennek magyarázata talán a kákán is csomót kereső francia néplélekben rejlik. A párisi nép e következetlensége adta meg az egyik lökést e dráma katasztrofális kimeneteléhez - mint látni fogjuk, talán a legerősebb lökést. Hogy megértsük a vizsgálóbíró szobájában lepergő iszonyú jeleneteket, hogy teljesen megismerjük a két szembenálló fél, a vizsgálati fogoly és a törvénykezés kölcsönös helyzetét - mert küzdelmük mindig egy titok körül folyik, melyet a fogoly a bíró kíváncsisága ellen védelmez, hiszen a börtönök nyelve méltán mondja a bírákat kíváncsinak - nem szabad elfelejtenünk, hogy a vizsgálati fogoly sohasem sejt semmit abból, amit az a hét-nyolc szál hallgatóból álló "publikum" beszél, sem abból, amit a bírák és a rendőrök tudnak a bűntény részleteiről, sem az újságok gyér közleményeiből. Ezért, ha valaki hírt juttat egy fogolyhoz, mint ahogy Collin az imént Ázsia révén Lucien elfogatásáról értesült, ez körülbelül annyit jelent, mint mikor a fuldoklónak kötelet hajítunk a vízbe. Ebből ki fog derülni, hogyan hiúsul meg egy merénylet, mely e közlés nélkül holtbiztosan a fegyenc vesztét okozná. Ha ezek az előfeltételek megvannak, a legnehezebben meghatódó embereket is meg fogják rémíteni e hármas okból származó következmények: elzártság, némaság, lelkifurdalás.

Camusot úr, egy udvari tisztviselő veje, akit már eléggé ismerünk ahhoz, hogy ne legyen szükséges helyzetét és összeköttetéseit közelebbről megvilágítani, e pillanatban a reábízott vizsgálatra nézve sokkal tanácstalanabb volt, mint maga Herrera. Nemrégiben ragadták ki egy vidéki törvényszék elnöki székéből, és nevezték ki párisi bíróvá, aminél óhajtottabb állás kevés volt az egész bírói testületben. Kineveztetését a híres Maufrigneuse hercegnőnek köszönhette, akinek férje, mint a trónörökös gyerekkori játszótársa és a királyi testőrség ezredese a király előtt éppoly magas kegyben áll, mint a hercegnő madame előtt. Valami jelentéktelen, de a hercegnőnek életbevágóan fontos szolgálatért, amelyet akkor tett neki, mikor egy alençoni bankár a fiatal d'Esgrignon grófot feljelentette hamisításért (l. Régiség-gyűjtemény - Jelenetek a vidéki életből), egyszerű vidéki bíróból törvényszéki elnökké, elnökből párisi vizsgálóbíróvá emelkedett. Tizennyolc hó alatt, mióta az ország egyik legtekintélyesebb bírói székében ült, Maufrigneuse hercegnő ajánlatára már bemerészkedhetett egy nem kevésbé befolyásos hölgy, d'Espard márkiné látókörébe, de sikertelenül (l. A gyámság alá helyezés). Lucien, mint e könyv elején mondottuk, hogy megbosszulja magát d'Espard-nén, aki férjét gyámság alá akarta helyeztetni, módját ejtette, hogy fölvilágosítsa a főállamügyészt és Sérizy grófot a dolog valódi állásáról. Mikor ez a két hatalmas férfi d'Espard márki barátainak állt a pártjára, az asszonyt csak férje nagylelkűsége mentette meg, hogy szégyent nem vallott a bíróság előtt. Mikor d'Espard márkiné hírét vette Lucien elfogatásának, másnap a sógorát, d'Espard lovagot elküldte Camusot-néhoz, aki azonnyomban fölkereste a híres márkinét. Ebéd előtt került haza és hálószobájában félrehívta a férjét.

- Ha ezt a kis nyegle Rubemprét esküdtszék elé állíttatod - súgta a fülébe - és keresztülviszed, hogy elítéljék, akkor tanácsos leszel a királyi főtörvényszéken...

- Hogyhogy?

- D'Espard márkiné szeretné elérni, hogy ennek a szegény ifjúnak a feje leguruljon. A hátam is borsózott, mikor azt a gyűlölködő beszédet hallottam olyan csinos asszony szájából.

- Ne avatkozzál te bele az Igazságügyi Palota dolgaiba - válaszolt Camusot a feleségének.

- Én és beleavatkozni! - tiltakozott az asszony. - Bátran kihallgathatta volna a beszédünket egy harmadik személy, és nem tudta volna meg, miről van szó. A márkinéval ugyanoly bájosan képmutatók voltunk, mint te most velem szemben. Meg akarta köszönni, hogy kezére jártál a dolgában, és azt mondta, a sikertelenség dacára is hálás neked. Beszélt a te rettentő teljhatalmadról, amit a törvény biztosít. Iszonyú dolog egy embert vérpadra juttatni, de azt!... Az csak igazságos lenne!... És így tovább. Kesergett, mily kár azért a szép fiatal emberért (unokahúga, du Châtelet-né hozta föl Párisba), hogy ily rossz útra tért. "Ide juttatják - mondotta - az olyan rossz nők, mint az a Coralie, meg az az Esther, az ifjú embereket, akik eléggé romlottak, hogy osztozkodjanak tisztátalan keresetükben!" Végül szép tirádák a könyörületességről és vallásosságról! Hogy du Châtelet-né azt mondotta neki, Lucien ezerszeres halált érdemel, mert majdhogy meg nem ölte a húgát és az édesanyját... Beszélt valami üresedésről a főtörvényszéknél, azt mondja, jól ismeri az igazságügyminisztert. "A legjobb alkalom, hogy a férje kitüntesse magát" - fejezte be. - Eddig van.

- Mindennap kitüntetjük magunkat azzal, hogy megtesszük a kötelességünket - szólt Camusot.

- Sokra fogod vinni, ha mindenütt, még a feleségeddel szemben is, komoly bíró leszel! - kiáltott Camusot-né. - Lásd, tegnap még semmibe sem vettelek, ma csodállak...

A bíró ajkán az a bizonyos mosoly játszott, amely a bírák különleges sajátja s éppoly jellegzetes, mint a táncosnők mosolya.

- Szabad bemenni, nagyságos asszony? - kukkant be a komorna.

- Mit akar? - kérdezte az úrnője.

- Mialatt a nagyságos asszony oda volt, itt járt Maufrigneuse hercegnő első komornája. Kéreti a nagyságos asszonyt úrnője nevében, tessék a lehető legsürgősebben a Cadignan-palotába fáradni.

- Várjanak az ebéddel - szólt a bíró felesége, mert eszébe jutott, hogy a fiákeres, aki hazahozta, még a bérére várakozik.

Kalapját újból a fejére tette, azzal visszaült a kocsiba, és húsz perc alatt a Cadignan-palotában volt. Camusot-nét a kis kapun vezették be és tíz percre magára hagyták egy boudoirban, a hercegnő hálószobája mellett. A hercegnő tündöklőn lépett be, mert éppen indulóban volt Saint-Cloud-ba, ahová az udvar részéről hívták meg.

- Szívecském, magunk közt vagyunk, röviden végezhetünk.

- Igenis, hercegnő.

- Lucien de Rubemprét elfogták. A vizsgálatot az ön férje vezeti. Kezeskedem a szegény fiú ártatlanságáért. Huszonnégy órán belül ki kell szabadulnia. De még nem vagyunk készen. Valaki titokban találkozni akar Luciennel a börtönben. Az ön férje, ha akar, jelen lehet, föltéve, hogy észrevétlen marad... Tudhatja, hogy kitartok azok mellett, akik szolgálatomra vannak. A király sokat vár bíráinak bátorságától, mert igen hamar komoly körülmények közé fog jutni. Én gondoskodni fogok férje érvényesüléséről. Ajánlani fogom őt, mint olyan férfiút, aki hű marad királyához, ha mindjárt a fejét is kockáztatná. Camusot barátunk előbb királyi tanácsos lesz, azután elnök, hogy hol, egyre megy... Isten önnel!... Várnak rám, ugye megbocsát? Nemcsak a főállamügyészt kötelezi le, aki ebben az ügyben nem beszélhet szíve szerint: megmenti egy szenvedő asszonynak, Sérizynének az életét is. Így hát lesz elég támogatója... Láthatja, mennyire megbízom önben. Talán fölösleges figyelmébe ajánlanom, hogy... hiszen tudja!

Ujját ajkára tette és eltűnt.

"És én nem mondhattam neki, hogy d'Espard márkiné a vérpadon szeretné látni Lucient!..." - gondolta a bíró neje, mikor visszatért a kocsihoz.

Olyan félelem közt tért haza, hogy a bíró, mikor meglátta, azt kérdezte:

- Mi bajod, Amélie?

- Két tűz között vagyunk!

Beszámolt férjének a márkinéval folytatott beszélgetéséről, a fülébe súgott mindent, mert félt, hogy a szobalány a kulcslyukon hallgatózik.

- Melyikük a hatalmasabb? - kérdezte végül. - A márkiné csaknem kompromittált téged férje gyámság alá helyezését kérő ostoba beadványával, míg viszont a hercegnőnek úgyszólván mindent köszönhetünk. Az egyik bizonytalan ígéretekkel traktált, míg a másik azt mondta: "Királyi tanácsos lesz, azután elnök!..." Isten mentsen, hogy tanácsot adjak! Nem fogom magam beleártani a Palota ügyeibe. De kötelességem híven közölni veled, amit udvari körökben beszélnek, hogy ott készülőben van...

- Te nem tudod, Amélie, mit küldött nekem ma reggel a rendőrség és méghozzá kivel! Az országos közbiztonsági rendőrség egyik főemberével, a politika Bibi-Lupinjével üzente, hogy ehhez a pörhöz titkos állami érdekek fűződnek. Együnk, aztán menjünk a Varietés Színházba... Ma este a dolgozószoba csöndjében mindent meg fogunk hányni-vetni, mert szükségem lesz az okosságodra. Az én bírói eszem talán nem elegendő...

Tíz bíró közül kilenc le fogja tagadni, hogy ilyen helyzetekben a feleség befolyásolhatja a férjét. De noha a legnagyobb kivételek közé tartozik a társadalmi életben, meg lehet figyelni, hogy előfordul, habár csak alkalomadtán. A bíró e tekintetben hasonlít a paphoz, legfőképpen Párisban, ahol a bírói társadalom színét-javát találjuk. A bíró ritkán beszél törvényszéki ügyekről, legfeljebb, ha már be vannak fejezve. Az asszonyok nemcsak tettetik, minthogyha semmiről sem tudnának, hanem többnyire van is bennük elég tapintat: kitalálják, hogy ártanának a férjüknek, ha elárulnák, hogy valamely titokba be vannak avatva. Mindazonáltal nagyobbfajta ügyekben, ahol a jobbra vagy balra való döntéstől az előmenetel függött, sok feleség, úgy, mint Amélie, közreműködött bíró-férjének fontolgatásában. Végül ezek a kivételek, melyek annál könnyebben letagadhatók, minthogy mindig az ismeretlenség homályában maradnak, teljesen attól függenek, hogyan zajlott le a két ellentétes jellem harca a házaséleten belül. Márpedig Camusot-né tökéletesen uralkodott a férjén. Mikor már az egész ház aludt, a bíró és a felesége az íróasztalhoz ültek, ahol a bíró előre kikészítette a pör aktáit.

- Ezek azok a jegyzetek, melyeket a rendőrfőnök a kezemhez juttatott; egyébként magam kértem - szólt Camusot.

CARLOS HERRERA ABBÉ

"Ez az egyén kétségtelenül azonos bizonyos Jacques Collin nevű emberrel (melléknevén: a Vasfejű), akinek első letartóztatása 1819-re nyúlik vissza. Ez egy Vauquer-né nevezetű asszony házában történt, aki a Sainte-Geneviève utcában polgári penziót tartott fönn. Itt lakott Collin, Vautrin álnév alatt."

A margón a rendőrfőnök kezeírásával ez volt olvasható:

Bibi-Lupin, a közbiztonsági rendőrség főnöke sürgönyparancsot kapott, hogy azonnal térjen vissza a szembesítés foganatosítására, minthogy ő ismeri Jacques Collint, akit 1819-ben bizonyos Michonneau kisasszony közreműködésével letartóztatott.

"A penzió akkori lakói még élnek és megidézhetők a személyazonosság megállapítása végett.

Az állítólagos Carlos Herrera benső barátja és tanácsadója Lucien de Rubemprének, három éven át tekintélyes összegeket juttatott neki, melyek nyilván lopásból származtak.

Ez a fegyverbarátság, föltéve, hogy az állítólagos spanyolnak Jacques Collinnal való azonosságát sikerült megállapítani, nyakát fogja szegni Rubempré úrnak.

Peyrade rendőrügynök hirtelen halálát mérgezés okozta, mely Jacques Collin, Rubempré vagy valamelyik segítőtársuk műve volt. E gyilkosságra az adott okot, hogy ez az ügynök régóta nyomában volt a két ügyes gonosztevőnek."

A bíró egy széljegyzetre mutatott, melyet a rendőrprefektus maga írt:

Minderről személyesen meggyőződtem. És bizonyítékaim vannak arra nézve, hogy Lucien Rubempré Sérizy gróf úr őméltóságával és a főállamügyész úrral csúfos játékot űzött.

- Mit szólsz ehhez, Amélie?

- Ijesztő! - felelt a bíró neje. - Olvasd csak tovább!

"Jacques Collinnak a spanyol pappá való átvedlése mögött valami bűntény rejlik, mely nagyobb agyafúrtságra vall, mint amennyivel Cogniard Sainte-Hélène grófjává avatta magát."

LUCIEN DE RUBEMPRÉ

"Lucien Chardon, az angoulême-i gyógyszertáros fia, minthogy az anyja született Rubempré volt, királyi rendelettel jogot nyert arra, hogy a »de Rubempré« nevet viselje. Ezt a rendeletet Maufrigneuse hercegnő és gróf Sérizy kérésére bocsátották ki.

Az 1820-as években ez a fiatalember fillér nélkül jött Párisba, mégpedig Sixte du Châtelet grófné, Espard-né unokahúga (akkor Bargetonné) kíséretében.

Később hálátlannak mutatkozott Bargetonné iránt: közös háztartásra lépett bizonyos Coralie kisasszonnyal, a Gymnase színház azóta elhalt művésznőjével, aki az ő kedvéért elhagyta Camusot urat, a Bourdonnais utcai selyemkereskedőt.

Nemsokára nyomorba jutván, mivel a színésznő pénzbeli segélyei nem fedezték a kiadásait, csúnyán bemártotta a sógorát, becsületes angoulême-i könyvnyomtatót. Hamis váltókat bocsátott forgalomba, s ezeknek értéke fejében David Séchard, nevezett Lucien rövid angoulême-i tartózkodása idejében, letartóztattatott.

Ez ügyből kifolyólag Rubemprének szöknie kellett, de nemsokára ismét fölbukkant Párisban Carlos Herrera abbé társaságában.

Lucien de Rubempré, noha semminemű tudott jövedelme nem volt, második párisi tartózkodása első három esztendejében mégis vagy háromszázezer frankot költött, s ezt csakis az állítólagos Herrera abbétól kaphatta. De milyen címen?

Azonkívül utóbbi időben több mint egy milliót fordított a Rubempré-birtok megvásárlására, hogy eleget tegyen egy kikötésnek, mert különben nem veheti feleségül Clotilde de Grandlieu kisasszonyt. Ez az eljegyzés azért ment füstbe, mert Grandlieu-ék, akikkel Rubempré úr el akarta hitetni, hogy ezeket az összegeket a húgától és a sógorától kapta, tudakozódtak a tisztes Séchard-házaspárnál, mégpedig Derville ügyvéd útján. De azoknak nemcsak, hogy sejtelmük nem volt a birtokvásárlásról, hanem ellenkezőleg: fülig eladósodottnak hitték Lucient.

Különben is a Séchard-házaspárra szállott örökség ingatlanokból áll, a készpénz, saját kijelentésük szerint, mindössze kétszázezer frankot tett ki.

Lucien titokban Esther Gobseckkel élt együtt. Nyilvánvaló, hogy mindazok a kiadások, amiket erre az ifjú hölgyikére pártfogója, Nucingen báró rápazarolt, nevezett Lucien zsebébe vándoroltak.

Lucien és fegyházviselt barátja tovább tarthatták magukat a világ előtt, mint annak idején Cogniard, mivel költségeiket nevezett Esther, azelőtt bárcás nő, fedezte feslett életével."

Jóllehet ezek a följegyzések a cselekmény menetét ismétlésekkel hátráltatják, szó szerinti közlésük szükséges volt, hogy szemléltetni tudjuk, minő fontos szerepet játszik Párisban a rendőrség. A rendőrségnek, miként ez már a Peyrade-ról bekért följegyzésből is kiviláglott, majdnem mindig megbízható aktái vannak mindazon családokról és egyénekről, akiknek élete gyanús, életmódja kifogásra ad okot. Mindig pontos értesülései vannak mindenkiről, aki letér az egyenes útról. Ez a mindenre kiterjedő jegyzőkönyv, ez a lelkiismeret-mérleg éppoly gondosan van vezetve, mint a Francia Bank vezeti a vagyoni állapotok mérlegét. Úgy, mint ahogy a bank minden kis fizetési késedelmet nyilvántart, ahogy mindenkinek a hitelképességét mérlegeli, minden tőkést fölbecsül és műveleteit szemmel tartja, így tesz a rendőrség a polgárok becsületével. Az ártatlanoknak sem itt, sem a Palotában nincs mitől tartaniuk. Az a tevékenység csupán a ballépésekre terjed ki. Bármily előkelő legyen is egy família, ez ellen a társadalmi gondviselés ellen mégsem védekezhet. Amellett a diszkréciója éppolyan nagy, mint a hatalma és a hatásköre. A rendőrbiztosok jegyzőkönyvei, a jelentések, följegyzések, akták óriás tömege, a tudósításoknak ez a rengetege mozdulatlanul, mélységes nyugalomban alszik, mint a tenger. Ha betegségi tünet mutatkozik, ha kihágás vagy bűntett fordul elő, akkor az igazságszolgáltatás a rendőrséghez folyamodik. És ha a terheltről akták vannak, a bíró tüstént tudomást szerez róla. Ezek az akták, melyek az illetőnek előéletét boncolgatják, csupa olyan értesülések, melyeknek hatása elmúlik az Igazságügyi Palota falain belül. Az igazságszolgáltatás hivatalos tudomást nem vehet róluk. Elfogadja és fölhasználja a felvilágosítást, ennyi az egész. Ezek a lapok mintegy a bűntett hímzésének visszáját, első és csaknem mindig ismeretlen okait mutatják meg. Semmiféle esküdtszék nem adna hitelt, az egész ország fellázadna, ha valaki ez értesülésekre hivatkoznék. Egyszóval az igazságot tartalmazzák, mely mindenütt és minden időben arra van kárhoztatva, hogy a forrásában maradjon. Nincs Párisban bíró, aki tizenkét évi prakszis után ne tudná, hogy a kihágási bíróság és az esküdtbíróság nagyrészt elpalástolja azt a sok gazságot, a bűnténynek a melegágyát, ahonnan hosszas csírázás után kisarjadzik. Nincs bíró, aki el ne ismerné, hogy az igazságszolgáltatás csak a felét bünteti meg az elkövetett merényleteknek. Ha a nagyközönség tudná, mily messzire mennek titoktartás dolgában a rendőrség alkalmazottai, holott pedig nekik is van emlékezőtehetségük, Cheverus-t megillető tisztelettel bánna e derék emberekkel. A rendőrséget általában elvetemültnek, machiavellistának tartják, pedig nagyon is jóindulatú. Csak éppen figyeli a szenvedélyek szélsőséges megnyilvánulásait, elfogadja a besúgásokat és elraktározza a följegyzéseit. Csak egy oldalról nézve ijesztő. Amit az igazságszolgáltatás érdekében tesz, azt teszi a politika érdekében is. De a politikában éppoly kíméletlen, éppoly részrehajló, mint a néhai inkvizíció.

- Hagyjuk ezt - szólt a bíró, jegyzeteit visszatéve az aktacsomóba. - Ez a rendőrség és a bíróság közös titka. A bíró majd tudja értékelni. De Camusot és Camusot-né asszony soha hírét se hallották.

- Szükséges ezt még nekem mondanod? - kérdezte Camusot-né.

- Lucien bűnös - folytatta a bíró - de miben?

- Az a férfi, akit Maufrigneuse hercegnő, Sérizy grófnő, Clotilde de Grandlieu szeret, nem lehet bűnös - válaszolt Amélie. - Mindent a másik csinált.

- De Lucien a bűntársa! - kiáltott Camusot.

- Akarsz rám hallgatni? - szólt Amélie. - Add vissza a papot a diplomáciának, melynek legszebb ékessége. Ezt a kis nyomorultat húzd ki a bajból és keress más bűnbakokat...

- Csak lassan a testtel!... - válaszolt mosolyogva a bíró. - A nők a törvényeken keresztül toronyiránt rohannak a célhoz, mint a madarak, melyeket a levegőben semmi föl nem tartóztat.

- Ugyan no - folytatta Amélie - már akár diplomata, akár fegyenc, Carlos abbé majd csak megjelöl valakit, akinek a révén kihúzhatod magadat a nehéz helyzetből.

- Én csak a sapka vagyok, te vagy a fej - szólt Camusot a feleségéhez.

- Így ni, a tanácskozás be van rekesztve. Egy óra, gyere, öleld meg Mélie-det...

Azzal Camusot-né lefeküdt, férjét még otthagyta, hogy elrendezze iratait és gondolatait a kihallgatásokra, melyeket másnap készült megtartani a két vizsgálati fogollyal.

Mialatt tehát a két salátás kosár a Conciergerie-be vitte Jacques Collint és Lucient, a vizsgálóbíró reggeli után gyalogszerrel vágott át Páris utcáin, ami megfelelt a párisi bírák egyszerű erkölcseinek. Hivatalába igyekezett, ahová már a per összes aktái befutottak. Mégpedig a következő módon:

Minden vizsgálóbírónak van egy irodai segédje, olyan hites bírósági jegyzőféle. Ez az emberfajta minden jutalmazás és ösztönzés nélkül tenyészik és kiváló alanyokat vet felszínre, akiknek természetében van, hogy tűrhetetlenül tudnak hallgatni. A Palotában a törvényszékek alapítása óta mindmáig nem fordult elő, hogy a vizsgálóbírák valamelyik irodatisztje indiszkréciót követett volna el. Gentil eladta Semblançay nyugtáját, amit Szavojai Lujzától kapott. A hadügyminisztérium egy írnoka eladta Csemisevnek az orosz hadjárat tervét. Ezek az árulók többé-kevésbé gazdagok voltak. Ezzel szemben a kilátás egy törvényszéki irodai állásra és a hivatali lelkiismeret elegendő, hogy egy vizsgálóbíró írnokát a sír szerencsés vetélytársává avassa. (Mert amióta a kémia oly nagyot haladt, még a sír is képes indiszkrécióra.) Ez a hivatalnok a bíró működésének rugója. Sokan megértik, ha valaki tengely akar lenni egy gépben; de nem megy a fejükbe, hogy olyan is van, aki meg akar maradni csavarnak. Pedig a csavar meg van elégedve. Talán fél a géptől? Camusot írnoka, Coquart nevű huszonkét éves fiatalember, kora reggel bement, elkészítette a bíró összes aktáit és jegyzeteit, mindent elrendezett az irodában, amikor a bíró még a rakparton őgyelgett, a kirakatok ritkaságait nézegette és így szólt magában:

"Mit kezdjek egy ilyen agyafúrt fickóval, amilyen ez a Jacques Collin, ha ugyan ő az? A közbiztonsági osztály főnöke bizonnyal rá fog ismerni. Nekem úgy kell tennem, mintha a kötelességemet teljesíteném, ha mindjárt csak a rendőrség kedvéért tenném is! Annyi lehetetlenséget látok, hogy a legjobb lenne, ha fölvilágosítanám a márkinőt és a hercegnőt, azzal, hogy megmutatom nekik a rendőrségi iratokat, így még bosszút is állnék, az apámért, akitől Lucien annak idején elcsalta Coralie-t... Ha ilyen sötét gazembereket leleplezek, híre megy az ügyességemnek, és Lucient hamarosan meg fogják tagadni a barátai. Nos, a kihallgatáson majd elválik."

Belépett egy ritkaság-boltba, érdekelte a kirakatba tett Boulle-óra.

"A lelkiismeretemet el nem hallgattatni és mind a két előkelő hölgynek kedvében járni - ez aztán a mesterfogás" - gondolta.

- Á, ön is itt, főállamügyész úr - szólt hangosan Camusot. - Érmeket keres?

- Ez csaknem minden jogászembernek passziója - felelt nevetve Granville gróf - az érem másik oldala miatt.

Miután pár percig nézelődött a boltban, úgy látszott, befejezte a vizsgálódást, s a rakodóparton elkísérte Camusot bírót, aki pusztán véletlennek tartotta az esetet.

- Ma reggel Rubempré urat fogja kihallgatni, nemde? - szólt a főállamügyész. - Szegény fiú! Szerettem...

- Sok adat szól ellene - szólt Camusot.

- Igen, láttam a rendőrségi aktákat. Egy részük egy olyan ügynöktől származik, akinek semmi köze a rendőrséghez, a hírhedt Corentintől, aki már több ártatlan embernek szegte a nyakát, mint amennyi gazembert ön valaha a vérpadra fog szállítani és... De ezt az akasztófavirágot a mi kezünk el nem éri. Anélkül, hogy egy olyan bíró lelkiismeretére, amilyen ön, befolyást akarnék gyakorolni, mégsem állhatom meg, hogy ne figyelmeztessem: ha meggyőződést szerezhetne róla, hogy Lucien semmit sem tudott annak a leánynak a végrendeletéről, abból az következnék, hogy a halála nem állott az érdekében, mert a leány mesés összegeket juttatott neki...

- Bizonyítékunk van rá, hogy Esther megmérgezésekor nem volt jelen - felelt Camusot. - Fontainebleau-ban leselkedett Grandlieu kisasszony és Lenoncourt hercegnő kocsijára;

- Ó! - jegyezte meg a főállamügyész. - Még mindig oly biztosra remélte, hogy elnyeri Grandlieu kisasszony kezét, magától Grandlieu hercegnőtől tudom, képtelenség róla föltételezni, hogy okos fickó létére mindent kockára tegyen egy fölösleges gaztettel.

- Igen - szólt Camusot - kivált, ha ez az Esther egész keresményét odaadta neki...

- Derville és Nucingen azt állítják, úgy halt meg, hogy sejtelme sem volt a régóta neki hagyományozott örökségről - tette hozzá a főállamügyész.

- De hát akkor mit hisz ön? - kérdezte Camusot. - Mert valami mégiscsak történt.

- Azt hiszem, hogy a bűntényt a cselédek követték el - válaszolta a főállamügyész.

- De az ám a bökkenő, - jegyezte meg Camusot, - hogy Jacques Collin múltjával, ugyanis a spanyol pap kétségtelenül azonos a szökött fegyenccel, tökéletesen összhangzásban van, hogy ellopja a hétszázötvenezer frankot, a Nucingen adományozta háromszázalékos évjáradék tőkéjét.

- Legyen óvatos, kedves Camusot barátom, vegyen mindent fontolóra. Herrera abbé a diplomáciai karhoz tartozik... de persze egy követet, aki bűntényre vetemedik, nem védhetne meg a rangja. Ő-e Herrera abbé, vagy sem? Ez itt a legfőbb kérdés...

Azzal Granville úr elköszönt, mint aki nem óhajt választ.

"Hát ez is meg akarja menteni Lucient?" - gondolta Camusot, amint végigment a Lunettes rakparton, mialatt a főállamügyész a Harlay-udvaron át belépett a Palotába.

Camusot, mihelyt a Conciergerie udvarára érkezett, beszólt a börtönigazgatóhoz és a kövezett térség közepére hívta, ahol senki sem hallhatta őket.

- Kedves uram, tegye meg nekem azt a szívességet, menjen el a Force-ba, tudakozódjék a kollégájánál, nincs-e véletlenül nála néhány olyan fegyenc, aki 1810 és 1815 között a touloni fegyházban ült. Néhány napra idehozatjuk őket a Force-ból, és ön majd megmondja nekem, vajon ezek fölismerik-e az állítólagos spanyol papban Jacques Collint, a Vasfejűt.

- Meglesz, Camusot úr. Hanem Bibi-Lupin megérkezett...

- Á, máris! - kiáltott föl a bíró.

- Melunben volt. Megmondták neki, hogy a Vasfejűről van szó. Nevetett örömében, és most várja az ön rendelkezéseit...

- Küldje ide.

A Conciergerie igazgatója most előadhatta a vizsgálóbírónak Jacques Collin kérését, leírva ennek siralmas állapotát.

- Az volt a szándékom, hogy őt hallgatom ki előbb - felelt a bíró - persze nem az egészségi állapotára való tekintettel. Ma reggel levelet kaptam a Force igazgatójától: nos, ez a fráter, aki állítólag huszonnégy órája halállal vívódik, ma oly kitűnően aludt, hogy meg se hallotta, mikor bement a cellájába az orvos, akit a börtönigazgató hívatott el. Az orvos még a pulzusát sem tapogatta meg, hagyta aludni. Mutatja ez, hogy a lelkiismerete éppoly jó, mint az egészsége. De azért fogok úgy tenni, mintha hinnék ebben a betegségben, hogy kitanulmányozzam az emberem csalafintaságát - szólt mosolyogva Camusot úr.

- Az ember mindennap tanul valamit a vizsgálati foglyoktól és a vádlottaktól - jegyezte meg a börtönigazgató.

A rendőrprefektúra kapcsolatos a Conciergerie-vel és a bírák, ugyanúgy, mint a börtönigazgató, tudva a járást a föld alatti folyosókban, a leggyorsabban eljuthatnak oda. Ez a magyarázata, hogy az esküdtszék közvádlói és elnökei tárgyalás közben oly csodálatos könnyűséggel tudnak értesüléseket szerezni. Ennélfogva mikor Camusot úr a lépcsőn fölment a szobájába, már fönn találta Bibi-Lupint, aki elébe sietett az előszobába.

- Ez aztán a buzgalom! - szólt mosolyogva a bíró.

- Ó, ha csakugyan ő az - felelt a közbiztonsági osztály főnöke - akkor a börtönudvaron rettentő táncnak lesz szemtanúja, ha csak egypár retúrgebe (tolvajnyelven: volt fegyenc) van is kéznél.

- És miért?

- A Vasfejű megugrott a bukszával, és tudom, ők megesküdtek, hogy elteszik láb alól.

- Ők azok a fegyencek voltak, akik a kincsüket húsz esztendőn keresztül a Vasfejűre bízták. Mint tudjuk, a pénz Lucienre ment el.

- Tudna még tanúkat szerezni utolsó letartóztatása idejéből?

- Adjon két idézési lapot, akkor még ma előteremtem őket.

- Coquart - szólt a bíró, miközben lehúzta a kesztyűjét és botját, kalapját a sarokba állította - töltsön ki az osztályfőnök úr utasításai szerint két tanúidézést.

A kandalló tükrébe pillantott. A párkányon az óra helyén vizestál és vizeskancsó állott. Továbbá az egyik oldalon vizesüveg pohárral, a másik oldalon lámpa. A bíró csengetett. Pár perc múlva bejött a törvényszolga.

- Vannak már ott künn? - kérdezte a bíró a törvényszolgától, akinek az volt a dolga, hogy fogadja a tanúkat, elvegye az idézésüket és megállapítsa a belépésük sorrendjét.

- Igenis, Camusot úr.

- Írja föl a neveiket és hozza be a listát.

A vizsgálóbíróknak drága az idejük, miért is olykor kénytelenek egyidejűleg több kihallgatást vezetni. Ezért kell a tanúknak sokszor oly sokáig várakozni abban a szobában, ahol a törvényszolgák lézengenek, s ahol folyton szólnak a vizsgálóbírák csengettyűi.

- Most majd - mondta Camusot az egyik törvényszolgának - Carlos Herrera abbét fogja idevezetni.

- Ahá, hallom, hogy most a spanyol papot játssza. Nem rossz, de nem új, Camusot uram! Szabadon Collet után - jegyezte meg Bibi-Lupin.

- Semmi sem új a nap alatt - felelte Camusot.

És a bíró aláírt kettőt azokból az utálatos idézésekből, melyek mindenkit megrémítenek, még a legártatlanabb tanút is, akit súlyos büntetések terhe alatt szólítanak föl a törvény előtt való megjelenésre.

Ebben a pillanatban Jacques Collin már jó félórája készen volt alapos megfontolásával és most harcra készen várt. Semmi sem adhat kerekebb jellemzést erről a népből sarjadt alakról, aki örökké hadilábon áll a törvénnyel, mint az a pár sor, amit zsíros papírszeleteire firkantott:

Az első írás értelme (mert a Carlos és Ázsia közt előre megbeszélt tolvajnyelven, megfelelő titkosírással volt írva) a következő volt:

Menj el Maufrigneuse hercegnőhöz vagy Sérizynéhez. Vagy egyik vagy másik okvetlenül beszéljen Luciennel a kihallgatás előtt és adja neki elolvasásra a mellékelt cédulát. Azután elő kell teremtened Eugénie-t és Paccard-t; ez a két zsivány várja a parancsaimat, és legyenek készen, hogy azt a szerepet játsszák, melyet majd kijelölök nekik.

Szaladj Rastignachoz, mondd meg neki, az, akivel az operabálon összekerült, üzeni neki, hogy jöjjön ide és tanúskodjék, hogy Carlos Herrera abbé a legtávolabbról sem hasonlít ahhoz, akit Vauquer-nénál annak idején letartóztattak.

Ugyanezt intézd el Bianchon doktorral.

A két "Lucien-féle nő" ebben az irányban dolgozzon.

A csatolt cédulára jó franciasággal ez volt írva:

Lucien, rólam ne vallj semmit. Te úgy ismerj, mint Carlos Herrera abbét. Ez nemcsak az igazolásodra kell, hanem, ha még egy kicsit tartod magad, a megmentett becsületen fölül hétmilliód lesz.

Ezt a két papirost írott oldalával ragasztotta össze, úgy, hogy aki látja, egy darab papirosnak hitte volna. Azután olyan művészi módon göngyölte össze, amit csak azok értenek, akik a fegyházban a szabadulás útjairól ábrándoztak. Az egész, alakra és tapintásra olyan volt, mint egy vastag zsíros gömböc, hasonló azokhoz a viaszfejekhez, melyeket takarékos háziasszonyok törött kötőtű végére szoktak alkalmazni.

"Ha engem visznek először kihallgatásra, akkor meg vagyunk mentve; de ha a gyereket, akkor minden veszve van" - gondolta magában, mialatt várakozott:

Ez a pillanat oly gyötrelmes volt, hogy a vasembernek fehér tajték verte ki a homlokát. Ilyeténképpen ez a mesébe illő férfi, a maga bűnös szférájában, éppoly hű kifejezője volt az igazságnak, mint Molière a drámai költészet, Cuvier az őskori lények szférájában. A lángész általában véve nem egyéb, mint intuíció. E ritka tünemény szintje alatt keletkező jelentős művek a tehetség alkotásai. Ez a különbség választja el egymástól az elsőrendű és másodrendű embereket. A bűnnek is megvannak a maga lángelméi. Kétségbeesett helyzetében Jacques Collin a nagyravágyó Camusot-néval került össze és Sérizynével, akiben a Lucient örvénybe sodró rettenetes katasztrófa súlya alatt újból föllángolt a szerelem. Az emberi elme végső erőfeszítése volt az igazságszolgáltatás acélpáncéljának áttörésére.

Mikor Jacques Collin a lakatok és zavarok súlyos vasának csikorgását hallotta az ajtaján, ismét felöltötte a haldokló álarcát. Segítségére volt ebben az öröm mámorító érzése, melyet a folyosón járó felügyelő cipőjének csoszogása keltett föl benne. Nem tudta, milyen utat-módot fog találni hozzá Ázsia. De számított rá, hogy találkozni fog vele, főleg miután erre a Saint-Jean árkádok alatt ígéretet kapott tőle.

Ázsia e szerencsés találkozás után visszatért a Grève térre, 1830 előtt a Grève térnek külön jelentősége volt, amely azonban ma már elkopott. Akkoriban a rakodópartnak az Arcole-híd és a Lajos Fülöp-híd közötti része még a maga természetes állapotában volt, kivéve a kövezett kocsiutat, mely egyébként lejtősre volt kiépítve. Ennélfogva áradáskor csónakon be lehetett jutni a házak mentén a folyóhoz vezető lejtős utcákba, Ezen a parton még a házak földszintjei is pár lépcsőfokkal magasabban épültek. Ha a víz e házak tövét nyaldosta, a kocsik a förtelmes Mortellerie utcán jártak, melyet manapság teljesen lebontottak, hogy a városházát megnagyobbíthassák, így hát az ál-gyümölcsöskofának nem volt nehéz a kis talicskát gyorsan letolni az alsó partra, s ott elrejteni addig, amíg visszajön az igazi kofa (aki egyébként átabotában eladott portékájának árát a Mortellerie utca valamelyik ronda csapszékében itta el), hogy elvigye a talicskáját arról a helyről, amelyet a kölcsönvevővel előre megbeszélt. Épp akkoriban fejezték be a Pelletier-rakodó kiszélesítését. Az építkezés helyének a bejáratára egy invalidus ügyelt, s az őrizetére bízott talicskát semmi baj sem érhette.

Ázsia a Városház téren bérkocsiba ült és odaszólt a kocsisnak:

- A zsibvásárra! De hajts, lesz gersli!

Ázsia úgy volt öltözve, hogy feltűnés nélkül elvegyülhetett az óriás csarnok sokadalmában, ahol Páris minden rongya föl van halmozva, ahol ezer házaló nyüzsög, és kétszáz ócskás asszony kerepel. Alighogy a két vizsgálati foglyot fölvették a börtönbe, ő már ruhát is váltott egy szűk, nyirkos, félemeleti odúban, egy ronda kis bolt padlásán. Ilyen boltokban árulják a szabók és szabónők által elkezelt maradékszöveteket. Ez a bolt egy vénkisasszonyé volt, akit keresztneve, Jerômette után, röviden csak Romette-nek szólítgattak. Romette ugyanolyan "pénzes-nénijük" volt a ruháskofáknak, mint ezek a bajba jutott, úgynevezett tisztességes asszonyoknak: százpercentes uzsorakölcsönökkel látta el őket.

- Fiam - mondta neki Ázsia - most rajta légy, hogy kiöltöztess. Legalábbis úgy kell kinéznem, mint egy bárónőnek a Saint-Germain-negyedből. És főleg minél gyorsabban - folytatta - mert tűkön állok. Tudod, mi áll jól nekem. Ide a pirosítóval! Keress nekem fájn csipkéket és add elő a legfeltűnőbb cifraságaidat... Küldd el a lányt kocsiért, várjon a hátsó ajtónál.

- Igenis, nagyságos asszony - felelt a vénlány alázatos sietséggel, mint mikor a cselédlány az úrnőjével áll szemközt.

Ha ennek a jelenetnek történetesen szemtanúja akad, könnyű lett volna észrevennie, hogy az Ázsia név alatt rejtőzködő asszony itthon van ebben a boltban.

- Gyémántokat ajánlanak... - szólt Romette, mialatt Ázsia haját elrendezte.

- Lopott holmi?

- Azt hiszem.

- Akkor, édes fiam, akármilyen jó haszon néz is ki belőle, egyelőre le kell mondani róla. Most egy darabig tartanunk kell a kíváncsiaktól.

Most már megérti az olvasó, hogyan lehetett Ázsia már egy negyedórával a bíró megérkezése előtt idézéssel a kezében az Igazságügyi Palota egyik várószobájában, ahová a vizsgálóbírókhoz vezető folyosók és lépcsők kanyarulatait követve jutott el, és ott Camusot úr után kérdezősködött.

Ázsia ki volt cserélve. Miután az öreg ruháskofa boltjában, mint valami színésznő, lisztára mosta, majd fehérrel és pirossal bepamacsolta az arcát, még a fejére is csodaszép szőke parókát tornyozott, öltözéke után a Saint-Germain-városrész egyik előkelő dámájának látszott, aki elveszett ölebét keresi; korát negyven évre lehetett becsülni, mert az arcát gyönyörű fekete csipkefátyollal takarta el. Szorosra húzott fűző tartotta egyenesen szakácsnő-alakját. Igen jó kesztyűket, kissé túlságosan terebélyes tournure-t viselt, és à la maréchale rizspor illata áradt róla. Aranyos tarsolyát lóbálva bolyongott - nyilván első ízben - a Palota falai közt, s egy csinos kings' dog kutyát vezetett pórázon. Egy ilyen előkelő dáma föl kellett hogy tűnjön a váróterem fekete taláros sokadalmának.

Az "ügyetlen" ügyvédeken kívül, akik talárjukkal söprik ezt a termet és kiváló kollégáikat nagy urak módjára keresztnevükön szólongatják, mintegy el akarva hitetni, hogy az ügyvédi kar arisztokráciájához tartoznak, gyakran látni ott türelmes ifjakat, akik egy-egy ügyvéd szolgálatába szegődnek és itt valami ügy miatt ácsorognak, melyet legutolsónak tűztek ki, de esetleg korábban is tárgyalásra kerülhet, hogyha tudniillik a korábbi ügyek tárgyalófelei váratnak magukra. Érdekes kísérlet lenne leírni, mi a különbség a sokféle fekete taláros ember közt, akik mindig legalább hármasával, de néha négyesével sétálnak a roppant nagy előteremben - amelynek neve, "az elveszett lépések terme", találó, mert a sok járkálás, akárcsak a sok beszéd, elcsigázza az ügyvédeket - s akiknek halk társalgása idézi elő azt a hatalmas zsongást, mely pillanatra meg nem szűnik e falak közt; de ez majd csak a párisi ügyvédek életének vázolására szánt tanulmány keretében fog sorra kerülni. Ázsia a Palota naplopóira építette számításait, a markába nevetett néhány fél füllel hallott elmésségen, s végül sikerült magára vonni Massol nevű fiatal ügyvédsegéd figyelmét, aki behatóbban foglalkozott a törvényszéki újsággal, mint a klienseivel, s aki a finom illatszert használó, gazdagon öltözködő úrinőnek szíves-örömest ajánlotta föl szolgálatait.

Ázsia fuvolahangon adta elő a szeretetre méltó úrnak, hogy bizonyos Camusot nevezetű bíró idézésére jelent meg.

- Ahá, a Rubempré-ügyben.

Lám, már neve is volt a pörnek!

- Ó, nem rólam van szó, hanem a komornámról, egy Európa gúnynéven ismert leányról, aki huszonnégy óráig szolgált nálam, de nyomban elszelelt, mikor meglátta ezt a címemre érkezett bélyeges papirost.

Azután öregasszonyok módjára, akiknek a kandalló mellett való fecsegés közt telik el az élete, Massol sürgetésére nagy feneket kerített a mondanivalójának, és elmesélte, mily boldogtalan volt az első férjével, az Országos Pénztár egyik igazgatójával. Kikérte az ifjú ügyvédsegéd tanácsát az iránt, hogy kezdjen-e pört a vejével, Gross-Narp gróffal, aki leányát oly szerencsétlenné teszi, s vajon a törvény jogot ad-e neki, hogy a vagyonával szabadon rendelkezzék. Massol bárhogy is igyekezett, nem tudta kiszedni belőle, neki szól-e az idézés vagy pedig a komornájának. Egyelőre beérte azzal, hogy egy pillantást vethetett a hivatalos iratra, melynek formuláréja általánosan ismert, mert időmegtakarítás végett kész nyomtatványt használnak erre a célra, és a vizsgálóbírák írnokainak csak ki kell tölteniök a tanúk neve és lakása, a tárgyalás kezdete stb. számára üresen hagyott helyeket. Ázsia megmagyaráztatta magának a Palota beosztását, melyet jobban ismert, mint maga az ügyvédséged. Utoljára megkérdezte tőle, hánykor jön meg Camusot úr.

- No, általában tíz órakor szokták kezdeni a vizsgálóbírák a tárgyalásaikat.

- Háromnegyed tíz - szólt Ázsia, megnézve csinos kis óráját, az ötvösművészet valóságos kis remekét, melynek láttára Massol azt gondolta magában: "Hová az ördögbe el nem bújik a gazdagság."

Ebben a pillanatban Ázsia elért addig a sötét teremig, mely a Conciergerie udvarára néz, s ahol a törvényszolgák tartózkodnak. Mikor az ablakon keresztül meglátta a börtön kapuját, fölkiáltott:

- Micsoda nagy falak azok?

- Az a Conciergerie.

- Á, a Conciergerie, ahol szerencsétlen királynénk... Ó, úgy szeretném meglátni a börtönét!

- Az lehetetlen, báróné - felelt az ügyvédséged, akivel az ál-özvegy karonfogva ment. - Ahhoz engedély kell, amit nagyon nehéz megszerezni.

- Úgy hallottam, hogy XVIII. Lajos maga szerzette a latin feliratot, mely Marie-Antoinette börtöne falán olvasható.

- Úgy van, báróné.

- Szeretnék latinul tudni, hogy elolvashassam azt a fölírást! - felelt Ázsia. - Mit gondol, Camusot úr megadhatja az engedélyt?

- Ez nem tartozik rá. De elkísérheti önt...

- És a tárgyalásai?

- Ó, a vizsgálati foglyok várhatnak!

- Persze, hisz azért vizsgálati foglyok! - szólt naivul Ázsia. - De én ismerem Granville urat, az önök főállamügyészét...

Ez a közbevető megjegyzés valósággal mágikus hatást tett a törvényszolgákra és az ügyvédsegédre.

- Á, kegyed ismeri a főállamügyész urat? - kérdezte Massol, aki arra gondolt, hogy följegyzi a kliens nevét és lakását, akit a véletlen elébe hozott.

- Gyakran találkozom vele barátjánál, Sérizy grófnál. Sérizyné rokonom is Ronquerolles-ék révén...

- De hiszen, ha a méltóságos asszony le akar menni a Conciergerie-be - szólt az egyik törvényszolga - lehetne...

- Persze - szólt Massol.

És a törvényszolgák utat engedtek az ügyvédnek és a bárónénak. Ezek csakhamar egy kis őrszobába jutottak, ahová a pincesor lépcsője torkollik. Ázsia jól ismerte ezt a helyiséget, mely, mint láttuk, az Egérfogó és a Hatodik Kamara közt valóságos megfigyelő hely, mely előtt mindenkinek el kell haladnia.

- Kérdezze csak meg ezektől az uraktól, nem jött-e már meg Camusot úr - szólt Ázsia, mikor meglátta a kártyázó zsandárokat.

- De igen, épp most ment föl az Egérfogóból.

- Az Egérfogóból? - kérdezte. - Hát az mi? Milyen ostoba vagyok, hogy nem mentem egyenest Granville grófhoz... De most már nem is érek rá... Kérem, vezessen Camusot úrhoz, hogy beszélhessek vele, mielőtt mással dolga akad.

- Ó, méltóságos asszonyom, még lesz bőven ideje, hogy Camusot úrral beszéljen. Ha beküldi neki a névjegyét, meg fogja kímélni magát attól a kellemetlenségtől, hogy a tanúkkal együtt kelljen előszobáznia... Itt a Palotában tekintettel vannak olyan dámákra, mint méltóságod... Van önnél névjegy?

Ekkor Ázsia és az ügyvéd pontosan az őrszobának azon ablaka előtt állottak, melyen át a zsandárok láthatják, ami a Conciergerie kapuja körül történik. A zsandárok, akik az özvegy- és árvagyámok tiszteletében nőttek föl, azonkívül ismerték a talár kiváltságait, pár percig elnézték a bárónő jelenlétét egy ügyvéd kíséretében. Ázsia elmondatta magának mind a szörnyűséges dolgokat, amiket egy fiatal ügyvédsegéd tud mondani a börtön kapujáról. Nem akarta elhinni, hogy a mögött a vasrács mögött nyírják meg a halálraítélteket, melyet neki megjelöltek, de az őrmester megerősítette.

- Ha azt egyszer végignézhetném! - mondotta.

Addig szaporította a szót az őrmesterrel és az ügyvéddel, amíg csak meg nem pillantotta Jacques Collint. Két zsandár támogatta kétfelől, és Camusot úr törvényszolgája haladt előtte, úgy hozták ki a börtönajtón.

- Á, ott jön a börtön lelkésze, biztosan egy szerencsétlent kell előkészítenie...

- Dehogyis, méltóságos asszonyom - felelt a zsandár - ez egy vizsgálati fogoly, most viszik kihallgatásra.

- És mi a vád ellene?

- Valami mérgezési históriába van belekeverve...

- Ó, úgy szeretném közelebbről látni!

- Nem maradhat itt, báróné - szólt az őrmester - mert a rab magánőrizetes, és a mi őrszobánkon fogják áthozni. Erre tessék, méltóságos asszonyom, ez az ajtó visz a lépcsőhöz...

- Köszönöm, őrmester úr! - szólt a báróné, azzal kilépett az ajtón, lerohant a lépcsőn és hangosan fölsikoltott: - Hol vagyok?

Ezt a sikolyt Jacques Collin is meghallotta, arra való volt, hogy elő legyen készítve az Ázsiával való találkozásra. Az őrmester a báróné után szaladt, derékon kapta, és mint egy pihét vitte az öt zsandár közé, akik mint egy ember szöktek talpra; mert ebben az őrszobában mindenki gyanús, aki él. Erőszak volt ez, de szükséges erőszak. Maga az ügyvéd kétszer fölkiáltott: "Asszonyom! Asszonyom!" Nagyon meg volt ijedve, félt, hogy kompromittálja magát.

A félájult abbé az őrszoba egyik székén tartott pihenőt.

- Szegény ember! - szólt a báróné. - Igazán bűnös?

Ezeket a szavakat szinte a fülébe súgta a fiatal ügyvédnek, de azért mindenki meghallhatta, mert ebben a förtelmes őrszobában síri csend honolt. Bizonyos kiváltságos személyek néhanapján engedélyt kaptak, hogy megnézhessék a hírhedt gazembereket, mialatt átmennek ezen az őrszobán, vagy a folyosókon, úgyhogy a törvényszolga és a zsandárok, akiknek az volt a dolguk, hogy Carlos Herrera abbét elővezessék, ügyet se vetettek a jelenlevő idegenre. Különben is az őrmester, aki az imént a bárónét áldozatkészen derékon kapta, hogy közte és a magánzárkás fogoly közt minden érintkezést lehetetlenné tegyen, annyira elkülönítette őket, hogy az őrzők teljesen megnyugodtak.

- Menjünk - szólt Collin, erőlködve, hogy föl tudjon állni.

Ebben a pillanatban a kis papírgombóc kiesett a ruhája ujjából, s a báróné, akit a fátyol nem akadályozott a látásban, megjegyezte azt a helyet, ahol az megállott. A golyó nedves és zsíros volt, így hát nem gurulhatott tovább; mert ezeket a látszólag lényegtelen apróságokat Collin mind csalhatatlan biztonsággal előre kiszámította. Mikor a vádlott kísérőivel a lépcső felső részére jutott, Ázsia igen természetes mozdulattal leejtette, majd újból fölemelte a tarsolyát. De amint leguggolt, hirtelen fölkapta a golyócskát is, mely nem tűnt föl a padlón, mivel a színe tökéletesen egyezett a por és piszok színével.

- Ó, Istenem - mondotta - szívből sajnálom ezt az embert!... Hiszen halálos beteg!

- Vagy annak látszik - felelt az őrmester.

- Ügyvéd úr! - fordult Ázsia a kísérőjéhez. - Kérem, vezessen gyorsan Camusot úrhoz; én ebben az ügyben vagyok itt... És talán örülni fog, ha fogadhat, mielőtt kihallgatná ezt a szegény abbét...

Az ügyvéd és a báróné távoztak az őrszoba olajos, fekete falai közül; de alighogy fölértek a lépcsőn, Ázsia fölsikoltott:

- A kutyám!... Ó, ügyvéd úr, a szegény kis kutyuskám!

És mint az őrült rohant a váróterembe, ahol mindenkin a kutyáját kereste. Kiért a Vásárostornácra és "ott van!" kiáltással nekiszaladt egy lépcsőnek. Ez a Harlay-udvarba vezető lépcső volt. Odaérve, miután így végigjátszotta a komédiáját, az Orfèvres rakparton ácsorgó bérkocsik egyikébe ugrott és eltűnt az Európának szóló idézéssel együtt, akinek igazi nevét sem a rendőrség, sem a bíróság nem tudta.

- Új Szent Márk utca! - kiáltott a kocsisnak.

Ázsia számíthatott egy Nourrissonné nevű ruháskofa törhetetlen hallgatására, aki Saint-Estève-né álnéven volt ismeretes. Ez a nő nemcsak a személyiségét szokta neki kölcsönadni, hanem a boltját is, melyben Nucingen annak idején az Estherre vonatkozó vásárt megcsinálta. Ázsiának ez második otthona volt, mert egy szobát bérelt Nourrissonné lakásában. Kifizette a kocsit és fölsietett a szobájába, csak sebtében üdvözölte Nourrissonnét, mint akinek két szónyi ideje sincs.

Mihelyt kandi szemek elől biztonságban volt, Ázsia hozzáfogott a papírok szétszedéséhez, akkora óvatossággal, mint mikor a tudósok palimpszesztusokat bontogatnak széjjel. Mikor elolvasta az írott utasításokat, jónak látta a Luciennek szánt sorokat levélpapirosra lemásolni. Azután lement Nourrissonnéhoz és elbeszélgetett vele, mialatt a kis bolti leány fiákerért szaladt a Boulevard des Italiens-re. Így Ázsia szépszerével megtudta Maufrigneuse hercegnő és Sérizyné címét, akiket Nourrissonné a komornáikkal való összeköttetései révén ismert.

Ezek a különböző járás-kelések, ez aprólékos elintézések, több mint két órát vettek igénybe. Maufrigneuse hercegnő, aki fönt lakott a Saint-Honoré negyedben, egy óra hosszat váratta Saint-Estève-nét, jóllehet a komorna, miután bekopogtatott, az ajtórésen át beadta neki Saint-Estève-né névjegyét, melyre Ázsia ezt írta: Lucien érdekében teendő sürgős lépés ügyében.

Ázsia csak egy pillantást vetett a hercegnő arcára, rögtön látta, hogy rosszkor jött; mindjárt mentegetőzött is, ha a Lucient fenyegető veszedelemre való tekintettel netán megzavarta a kegyelmes hercegasszony "sziesztáját".

- Kicsoda maga? - kérdezte a hercegnő minden udvariaskodás nélkül, szemével végigmustrálva Ázsiát. Mert ha Ázsiát Massol a bírósági előszobában bárónőnek nézhette is, itt a Cadignan-palota kis szalonjának szőnyegén úgy hatott, mint fehér selyemruhán a kocsikenőcs.

- Ruhakereskedőnő vagyok, kegyelmes asszonyom; mert ilyen helyzetekben olyan nőkhöz szokás fordulni, akiknek mestersége a tűrhetetlen hallgatáson alapszik. Én soha senkit el nem árultam, pedig a jó Isten tudja, hány előkelő dáma bízta már rám egy-egy hónapra a gyémántjait, úgy, hogy hamis ékszereket kért kölcsön helyükbe, melyek tökéletes másai az övéknek...

- Van másik neve is? - kérdezte a hercegnő mosolyogva, mert az asszony válasza eszébe juttatott valamit.

- Igen, kegyelmes asszonyom, rendkívüli alkalmakkor Saint-Estève-né vagyok, de az üzletben csak Nourrissonnénak hívnak.

- Ahá!... - felelt a hercegnő, hirtelen változtatva a hangján.

- Nagy szolgálatokat tehetek - folytatta Ázsia - mert mi éppoly jól ismerjük a férjek titkait, mint a férjes asszonyokéit. Már sok üzletet csináltam de Marsay úrral, akit a kegyelmes asszony...

- Elég! elég!... - kiáltott a hercegnő. - Beszéljünk Lucienről.

- Ha a kegyelmes asszony meg akarja menteni, el kell szánnia magát, hogy egy pillanatot se vesztegessen az öltözködésére; különben szebb már nem is lehetne, mint ebben a pillanatban. Ennivalóan csinos, becsületszavamra mondom; nekem, öregasszonynak elhiheti! És ne is fogasson be, kegyelmes asszonyom, szálljon be velem együtt a fiákerembe... Jöjjön el Sérizynéhez, ha nem akarja, hogy annak a férfiangyalnak a halálánál is súlyosabb bajok történjenek...

- Nem bánom, önnel megyek! - szólt a hercegnő pillanatnyi tétovázás után. - Majd ketten fölbátorítjuk Léontine-t...

A fegyházak Dorinájának valóban ördögi mozgékonysága mellett is két óra lett, mikorra Maufrigneuse hercegnővel belépett Sérizynéhez, aki a Chaussée-d'Antin utcán lakott. De hála a hercegnőnek, többet egy pillanatot sem veszítettek. Csakhamar mindkettejüket bevezették a grófnőhöz, akit ritka virágokkal illatozó kertjének pici lugasában díványon heverészve találtak.

- Ez jó hely - szólt körültekintve Ázsia - itt senki sem hallhat bennünket.

- Ó, drágám, én meghalok! Mondd, Diane, mit csináltál?... - kiáltott a grófné, azzal felszökött, mint egy őz, és sírva borult a hercegnő vállára.

- Jöjj, Léontine, vannak helyzetek, amikor a magunkfajta asszonyoknak nem szabad sírniuk, hanem cselekedniük kell - szólt a hercegnő és visszaültette a grófnét maga mellé a díványra.

Ázsia azzal a nézéssel tanulmányozta ezt a grófnét, amely minden hájjal megkent vénasszonyok sajátja, s amelyet ezek olyan fürgén forgatnak meg a nő lelkében, ahogy a sebész kése kutat át egy sebet. Jacques Collin jobbkeze ekkor ismerte föl nagyvilági nőben a legritkább érzés nyomait: Az igazi fájdalomét!... Azét a fájdalomét, mely kitörölhetetlen barázdákat vés a szívbe és az arcba. A ruházatban semmi kacérság! A grófné akkorig negyvenöt tavaszt látott, és préselt muszlinből készült otthonkája minden kikészítettség, sőt fűző nélkül mutatta a keblét!... Feketegyűrűs szemei és márványeres orcái keserű könnyekről beszéltek. Derekán nem volt öv. Alsószoknyájának és ingének hímzett szegélyei is gyűröttek voltak. Haja, melyen csipkefőkötőt viselt, huszonnégy órája nem látott fésűt, és egész szegényes dicstelenségben mutatta rövid, vékony fonalát, göndörített tincseit. Léontine arról is megfeledkezett, hogy föltegye álhaját.

- Asszonyom, ön életében először szerelmes... - szólalt meg nagy bölcsen Ázsia.

Léontine ekkor vette észre Ázsiát és ijedten összerezzent.

- Kicsoda ez, édes Diane-om? - kérdezte Maufrigneuse hercegnőtől.

- Mit gondolsz, elhoznék hozzád mást, mint olyan nőt, aki szereti Lucient, s aki szolgálatunkra kész?

Ázsia eltalálta az igazságot. Sérizyné, akit a társaságban a legledérebb asszonyok egyikének ismertek, tíz éven keresztül Aiglemont márkival folytatott viszonyt. Mikor a márki a kolóniákra távozott, belegabalyodott Lucienbe és elkaparintotta Maufrigneuse hercegnőtől, anélkül hogy sejtelme lett volna Luciennek Esther iránt való szerelméről, amiről különben egész Páris nem tudott. A főúri társaságban tíz titkos kalandnál többet árt egy nő jóhírének egy nyílt viszony - hát még kettő! Mivel azonban Sérizynét senki sem vonta számadásra, a krónikás nem merné tűzbe tenni kezét kétszer már csorbát szenvedett erényéért. Közepes termetű szőke szépség volt, aki konzerválta magát, ahogy már a szőkék szokták konzerválni magukat, más szóval alig harminc esztendősnek látszott. Ha sovány nem is, de vézna volt, fehér bőrű és hamvasszőke. Keze-lába, egész teste csupa arisztokratikus finomság. Szellemes volt, mint a Ronquerolles-ok általában, vagyis éppoly rosszmájú asszonyokkal, mint amilyen kedves a férfiakkal. Nagy vagyona, férjének és bátyjának, Ronquerolles márkinak magas rangja megőrizte attól a csalódástól, mely minden más asszony szájaízét megkeserítette volna. Volt egy nagy erénye: őszinte volt a romlottságában; nyíltan bevallotta, hogy rajong a régens-korszak erkölcseiért. Ez az asszony, akinek kezében a férfinem addig csak kellemes játékszer volt, melyre sajátságos módon igen sok időt pazarolt, csupán áldozatnak tekintve a szerelmet, melyet a nők meghoznak azért, hogy uralkodhassanak a férfiak fölött, ez az asszony negyvenkét esztendős korában meglátta Lucient és olyan szerelemre lobbant iránta, mely Nucingennek Esther iránti szerelméhez volt fogható. Jól mondta Ázsia: most szeretett életében először! Az ifjúkornak ilyen eltolódásai párisi nőknél és előkelő dámáknál gyakoribbak, mint hinni lehetne, és ezek okozzák számos tisztességes asszonynak megmagyarázhatatlan bukását, aki elérte a negyvenes évek küszöbét. Maufrigneuse hercegnő volt egyetlen meghitt tudója ennek a szörnyű és vak szenvedélynek, melynek boldogságát az első vonzalom gyermekes érzéseitől egész a kéj gigászi őrületéig eszeveszetten és telhetetlenül szívta magába Léontine.

Az igazi szerelem, mint tudjuk, kérlelhetetlen. Esther fölfedeztetését kolerikus szakítás követte nyomon, melynek őrületében az asszonyok képesek arra is, hogy gyilkoljanak. Azután a gyávaság periódusa állott be, melyben annyi gyönyörrel ernyedt el az őszinte szerelem. Egy hónap óta a grófnő tíz évet adott volna az életéből, ha csak egy hétre viszontláthatja Lucient. Végül épp ott tartolt, hogy már kész volt eltűrni, hogy Esther a vetélytársa legyen, mikor ebbe a túláradóan gyöngéd hangulatba, mint az ítéletnapi trombitaszó, harsant belé a hír kedvese letartóztatásáról. A grófné közel volt ahhoz, hogy meghaljon. Férje maga virrasztott az ágya mellett, minthogy félt a lázas önkívület megnyilatkozásaitól. Huszonnégy óra óta tőrrel a szívében élt. Lázrohamában így szólt a férjéhez:

- Szabadítsd ki Lucient, és azontúl csak neked fogok élni!

- Jól mondja a kegyelmes hercegasszony: most ne forgassuk szemünket, mint valami haldokló őzike! - kiáltott a rettentő Ázsia, megrázva a grófnét a karjánál fogva. - Ha meg akarja őt menteni, nincs egy perc vesztenivaló. Ő ártatlan, anyám haló poraira esküszöm!

- Ó, ugye hogy ártatlan?... - kiáltott a grófné, jóságosan nézve a rettentő banyára.

- Csakhogy - folytatta Ázsia - ha Camusot rosszindulatúan hallgatja ki, két mondattal bűnöst csinálhat belőle. Ha önnek hatalmában van kinyittatni a Conciergerie kapuját és beszélni vele, akkor induljon azonnal és juttassa hozzá ezt a cédulát... Akkor, kezeskedem róla, holnapra szabad... Most húzza ki a csávából, mert ön lökte bele.

- Én?

- Igen, ön!... Maguknak, nagyvilági dámáknak soha egy fityingjük nincs, még ha milliók fölött rendelkeznek is. Amikor még én megengedtem magamnak azt a fényűzést, hogy legényeket tartsak, mindig tömve volt a zsebük arannyal! Nekem örömet szerzett az ő gyönyörűségük. Szép dolog is anyának és szeretőnek lenni egyszerre! Maguk miatt ugyan éhen dögölhet az, akit szeretnek, akkor sem érdeklődnek az anyagi viszonyaik iránt. Esther nem dobálózott nagy szavakkal, hanem testi-lelki romlása árán megszerezte Lucienjének a milliót, amit tőle követeltek. És emiatt jutott Lucien ebbe a mostani helyzetébe...

- Szegény leány! Ezt csinálta? Szeretem őt!... - szólt Léontine.

- Persze, most!... - szólt Ázsia fagyos iróniával.

- Esther szép volt, de most, angyalom, te szebb vagy nálánál... És Lucien házassága Clotilde-dal oly tökéletesen dugába dőlt, hogy senki a világon többé helyre nem hozhatná - szólt a hercegnő halkan Léontine-hoz.

Ez a gondolat és ezek a kilátások olyan jó hatást tettek a grófnéra, hogy már nem is szenvedett. Végigsimított a kezével a homlokán, valósággal megifjodott.

- Egy-kettő, kicsike! Gyorsan, szedje a lábát!... - szólt Ázsia, aki észrevette ezt a változást és a titkos rugóját is kitalálta.

- De ha Camusot urat mindenekelőtt Lucien kihallgatásában kell megakadályoznunk - szólt Maufrigneuse hercegnő - azt megtehetjük két szónyi írással, melyet az inasoddal elküldünk a Palotába, Léontine.

- Menjünk be a házba - mondotta Sérizyné.

Mialatt Lucien őrangyalai engedelmeskedtek Jacques Collin parancsainak, a Palotában ez történt:

A zsandárok a haldoklót Camusot szobájában az ablaknál álló székre ültették. A bíró íróasztala előtt ült. Coquart, tollal kezében, pár lépésre tőle egy kis asztal mellett kuksolt.

Nem lényegtelen körülmény egy vizsgálóbíró szobájának a fekvése, és a jelen esetben, ha ugyan nem szándékosan lett megválasztva, meg kell adni, hogy a Véletlen nemtője testvériesen kezére járt Justitiának. Ezek a bírák olyanok, mint a festők: azt az egyenletes és tiszta világosságot szeretik, amely észak felől jön. Mert a bűnösök arca festmény, melyet állandóan tanulmányozniuk kell. Ezért aztán csaknem minden vizsgálóbíró úgy állítja az íróasztalát, mint Camusot, vagyis ők maguk hátat fordítanak a világosságnak, míg annak az arcát, akit éppen kihallgatnak, teljes megvilágításban látják maguk előtt. Félévi gyakorlat után egyik sem feledkezik meg róla, hogy, ha nem visel szemüveget, a kihallgatás ideje alatt szórakozott, közönyös ábrázatot öltsön. Egy váratlan kérdéssel fölidézett, ily módon megfigyelt hirtelen arcelváltozásnak volt köszönhető annak idején Castaing bűnösségének leleplezése, mely akkor következett be, amikor a bíró az államügyésszel való hosszas tanácskozás után ezt a gazembert bizonyítékok hiányában már épp vissza akarta adni a társadalomnak. Ebből a kis adatból a legkorlátoltabb emberek is megérthetik, mily élénk, mily érdekes, különös, izgalmas és borzadályos egy bűnügyi vizsgálat párbaja; tanúk nélkül folyik le, de mindig följegyzik a lefolyását. Isten tudja, mi marad meg a papíron a jéghidegen izzó jelenetből, melyben a pillantások, a hang lejtése, az arc megrezzenése, bármily futó színelváltozás, melyet egy érzés fölidéz, egyszóval minden veszélyessé válhat, mint a vadak közt, akik résen vannak, hogy ahol vigyázatlanságon érik, megöljék egymást. Mi más egy törvényszéki jegyzőkönyv, mint zsarátnok a tűzvész után?

- Mi az ön igazi neve? - kérdezte Camusot Jacques Collintól.

- Don Carlos Herrera, a toledói királyi káptalan kanonoka, őfelsége VII. Ferdinánd király titkos követe.

Itt meg kell jegyeznünk, hogy Jacques Collin úgy beszélt franciául, mint egy spanyol, tehát úgy törte kerékbe a szót, hogy a válaszai csaknem érthetetlenekké váltak, és kérette magát, mielőtt megismételt valamit. Nucingen úr germanizmusai ezt a művet már sokkal jobban át- meg átszőtték, semhogy még újabb nehezen olvasható tájszólásokkal tűzdelhetnők meg, meglassítván az események lebonyolítását.

- Vannak-e iratai, melyekkel igazolni tudja állítólagos kilétét? - kérdezte a bíró.

- Igen, itt az útlevelem és Ő katolikus Felsége fölhatalmazó levele... Különben akár mindjárt el is küldhet bíró úr a spanyol követségre pár sort, amit itt a szeme előtt fogok megírni, és tüstént követelni fogják a kiszolgáltatásomat. Ha még egyéb bizonyítékra is szükség van, írni fogok az udvari lelkész úr Őeminenciájának, aki azonnal ide fogja küldeni a magántitkárát.

- Még mindig azt állítja, hogy haldoklik? - kérdezte Camusot. - Ha csakugyan kiállotta volna mindazt a szenvedést, amiről elfogatása óta panaszkodik, akkor már nem élne - tette hozzá gúnyosan a bíró.

- Ön pálcát tör egy ártatlan ember kitartása és természetének ellenálló ereje fölött! - felelt szelíden a vádlott.

- Coquart, csengessen! Kéretem a Conciergerie orvosát egy betegápolóval... Kénytelenek leszünk önről lehúzni a kabátot és konstatálni a vállára sütött jeleket... - szólt Camusot.

- Uram, a kezében vagyok.

A fogoly arra kérte a bírót, legyen szíves megmagyarázni, miféle jelről van szó, és miért keresik azt az ő vállán. A bíró várta ezt a kérdést.

- Az a gyanú, hogy ön Jacques Collin, szökött fegyenc, akinek elvetemültsége semmitől sem riad vissza, még a szentségtöréstől sem!... - szólt élénken a bíró, a rab szemeibe mélyesztve pillantását.

Jacques Collin nem rezzent össze, nem pirult el; nyugodt maradt és naiv kíváncsisággal nézett Camusot úrra.

- Én fegyenc?... A rend, melyhez tartozom, és a jó Isten bocsássa meg önnek ezt a gyalázkodást! Mondja meg, uram, mit tegyek, hogy eltérítsem e rögeszmétől, mellyel oly súlyosan megsérti a közjogot, az Egyházat és felséges uram királyomat.

A bíró, anélkül, hogy erre válaszolt volna, megmagyarázta neki, hogy ha megkapta azt a bélyeget, melyet az akkori törvények a kényszermunkára ítéltek számára rendeltek, a betűk a vállára mért ütések folytán csakhamar ismét fölismerhetőkké fognak válni.

- Ó, uram - szólt Jacques Collin - igazán szomorú lenne, ha a királyhoz való hűségem okozná vesztemet.

- Beszéljen világosan! - szólt a bíró. - Azért van itt.

- Nos, bíró úr, a hátamon sok sebforradásnak kell lennie, mert a konstitucionalisták főbe lőttek, mint hazaárulót, holott csak hű voltam a királyhoz, és mint holtat hagytak ott.

- Önt főbe lőtték, és mégis él!... - szólt Camusot.

- Összejátszottam a katonákkal, akiket jámbor emberek lepénzeltek. Ezek aztán olyan messzire állítottak fel, hogy csak fáradt golyókat kaptam, a katonák a hátamat vették célba. Ez olyan tény, melyről bíró úr könnyen meggyőződhet a követ úr Őkegyelmessége útján...

"Ez az ördöngös ember mindenre tud választ! Különben, annál jobb!" - gondolta Camusot, aki csak azért volt ilyen szigorú, mert eleget akart tenni a bíróság és a rendőrség tekintélyének.

- Hogy került ön, előkelő állású ember létére, Nucingen báró kedveséhez, aki méghozzá azelőtt közönséges kéjnő volt! - szólt azután fennhangon, a fegyenchez fordulva.

- Elmondom, miért találtak egy kurtizán lakásán - felelt Jacques Collin. - De mielőtt elmondanám, hogy mi vezetett hozzá, figyelmeztetnem kell önt, hogy abban a pillanatban, amikor a lépcső első fokára léptem, hirtelen elfogott betegségem szokott rohama, így hát nem volt már időm, hogy azzal a lánnyal beszéljek. Tudomást szereztem arról, hogy Esther kisasszony öngyilkossági tervvel foglalkozott. S minthogy az ifjú Lucien de Rubempré érdekei forogtak szóban, akihez különös vonzalom fűzött, melynek okai szentek, meg akartam kísérelni, hogy a szegény teremtést letérítsem arról az útról, melyre a kétségbeesés vitte. Közölni akartam vele, hogy Lucien utolsó lépései, hogy Clotilde kisasszony kezét elnyerhesse, meghiúsultak. És reméltem, azzal a hírrel, hogy hétmilliót örökölt, visszaadom az életkedvét. Szentül hiszem, bíró uram, hogy a rám bízott titkok áldozata vagyok. Abból, ahogyan összeestem, azt gondolom, még aznap reggel megmérgeztek, de erős szervezetem megmentett. Tudom, hogy régóta üldöz a politikai rendőrség egy ágense és valami gazságba akar belekeverni... Ha a letartóztatásomkor, úgy amint kértem, orvost tetszett volna hívatni, bizonyítékot szerezhetett volna arra, amit az egészségi állapotomról mondottam. Higgye el, bíró úr, nálunk magasabb állású embereknek fontos érdeke, hogy valamilyen gonosztevővel cseréljenek össze, hogy így szépszerével megszabaduljanak tőlem. Nem mindig hasznos a királyokat szolgálni, bennük is sok az emberi gyarlóság. Egyedül az Egyház tökéletes.

Lehetetlen visszaadni Jacques Collin arcjátékát. Szándékosan úgy intézte, hogy tíz perc telt el, amíg mondatról mondatra szünetet tartva, végigmondta ezt a tirádát. Minden oly valószínűen hangzott benne, főképpen az a célzás Corentinre, hogy a bíró megingott.

- Közölheti velem bizalmasan Rubempré úrhoz való vonzalmának okait?

- Nem találja ki? Hatvan esztendős vagyok, bíró úr... Könyörgöm, ne írja ezt le... Ő a... Föltétlenül szükséges?

- Az ön érdeke, és mindenekfölött Lucien de Rubempré érdeke, hogy semmit se hallgasson el - válaszolt a bíró.

- Hát akkor... Isten neki... Ő a fiam! - tette hozzá nagy erőlködéssel.

És elalélt.

- Ezt ne írja, Coquart - szólt halkan Camusot.

Coquart fölállt és egy üvegcse illatos ecetet vett elő.

"Ha ez Jacques Collin, akkor nagy színész!..." - gondolta Camusot.

Coquart megszagoltatta a vén fegyenccel az ecetet, mialatt a bíró hiúzszemekkel figyelte.

- Le kell majd vétetni vele a parókáját - szólt Camusot, mialatt arra várt, hogy Jacques Collin magához térjen.

A vén fegyenc meghallotta ezt a mondatot és megremegett, mert tudta, micsoda förtelmes kifejezése van úgy az arcának.

- Ha önnek nincs ereje hozzá, hogy levegye a parókáját... igen, Coquart, vegye le maga - szólt a bíró az írnokához.

Jacques Collin csodálatos önmegadással tartotta oda a fejét. De így, ettől az ékességtől megfosztva, a feje rettentő látványt nyújtott: a maga valóságában mutatkozott meg. Erre a látványosságra Camusot-n nagy bizonytalanság vett erőt. Miközben az orvosra és az ápolóra várakozott, hozzálátott a Lucien lakásán kézrekerült iratok rendezéséhez és tanulmányozásához. Miután az igazságszolgáltatás Esther kisasszony Saint-Georges utcai lakásán elvégezte a dolgát, a Malaquais rakpartra ment, hogy ott folytassa a nyomozást.

- Ön ráteszi a kezet Sérizy grófné leveleire - szólt Carlos Herrera. - De nem értem, miért vannak önnél Luciennek csaknem összes írásai? - tette hozzá olyan gúnyos mosollyal, mely valósággal megdöbbentette a bírót.

Camusot, aki fölfogta ezt a mosolyt, teljes mértékben megértette ennek a "csaknem" szónak a jelentőségét.

- Lucien de Rubemprét az a gyanú terheli, hogy bűntársa önnek, és le is van tartóztatva - így válaszolt, mert látni akarta, milyen hatást tesz ez a hír a vizsgálati fogolyra.

- Akkor ön, uram, nagy bajt csinált, mert Lucien éppolyan ártatlan, mint jómagam - válaszolt az ál-spanyol a fölindulás legcsekélyebb jele nélkül.

- Majd elválik. Egyelőre még csak az ön személyazonosságánál tartunk - jegyezte meg Camusot, akit meglepett a rab nagy nyugalma. - Ha ön csakugyan Don Carlos Herrera, ez a tény nyomban másítana Lucien Chardon helyzetén.

- Igen, Chardonné volt... született Rubempré! - mormolta Carlos. - Ó, ez életem egyik legnagyobb bűne.

Szemét égnek emelte, s ahogyan az ajkát mozgatta, úgy látszott, mintha forró imádságot mondana.

- De ha ön Jacques Collin, ha Lucien tudatosan cimborált egy szökött fegyenccel, egy templomgyalázóval, akkor több mint valószínű mindaz a gazság, melyekkel a bíróság vádolja.

Carlos Herrera úgy hallgatta végig a bírónak ezt az ügyesen odavetett mondatát, mintha bronzból lett volna; és e szavaknál: "tudatosan" és "szökött fegyenc", felelet helyett nemes fájdalmat kifejező gesztussal emelte föl a kezét.

- Abbé úr - folytatta a bíró a legnagyobb udvariassággal - ha ön Don Carlos Herrera, akkor meg fogja nekünk bocsátani mindazt, amit az igazságszolgáltatás, az Igazság érdekében elkövetni kénytelenek vagyunk...

Jacques Collin a bíró egyetlen hangjából, mikor azt mondta: "abbé úr", kiérezte a csapdát, kiérezte, hogy ennek az embernek a magatartása nem változott meg. Camusot ugyanis egy örvendező mozdulatra várt, mely első áruló jele lett volna a fegyenc, a bűntettes kimondhatatlan elégedettségének azon, hogy rá tudta szedni a bíráját. De a fegyház hősét a legravaszabb képmutatás vértezte.

- Diplomata vagyok és ahhoz a rendhez tartozom, amelynek tagjai rendkívül szigorú fogadalmat tesznek. Mindent értek, és szokva vagyok a szenvedéshez. Már szabad lennék, ha önök a lakásomon megtalálták volna az írásaim rejtekhelyét. Mert úgy látom, csupa jelentéktelen papírt foglaltak le...

Ez kegyelemdöfés volt Camusot-nak: Jacques Collin nyugodt és egyszerű beszédével már el is simított minden gyanút, ami tar fejének megpillantásakor a bíróban fölébredt.

- Hol vannak azok az iratok?

- Meg fogom jelölni a rejtekhelyüket azzal a föltétellel, hogy ön hajlandó az embereit a spanyol követség egyik titkárának kíséretével kiküldeni. Ez fogja átvenni a papírokat, és ennek lesz ön felelős értük, mert az állásomról van szó, továbbá diplomáciai aktákról és olyan titkokról, melyek rossz fényt vetnének az elhunyt XVIII. Lajos királyra. - Tudja, bíró úr, jobb lenne... De különben ön a törvény embere!... Egyébiránt majd dönt a követ, akihez mindezekben a dolgokban fellebbezek.

Ebben a pillanatban lépett be az orvos és az ápoló, miután a törvényszolga bejelentette őket.

- Jó napot, Lebrun úr! - szólt Camusot. - Azért hívattam, hogy állapítaná meg, minő az egészségi állapota ennek a vizsgálati fogolynak itten. Azt állítja, hogy megmérgezték, s hogy tegnapelőtt a sír szélén állott. Nézze meg, kérem, veszedelmes-e levetkőztetni és meggyőződni a fegyencbélyeg létezéséről...

Doktor Lebrun megfogta Jacques Collin kezét, megtapogatta pulzusát, kiöltette vele a nyelvét, és figyelmesen megnézte. Ez a vizsgálat tíz percig tartott.

- A vizsgálati fogoly - szólt a doktor - sokat szenvedett, de e pillanatban ép erőnek örvend...

- Csalóka erő ez, doktor úr, egyenes folyománya az idegizgalomnak, melybe különös helyzetemnél fogva sodródtam - válaszolt Jacques Collin egy püspök méltóságával.

- Lehetséges - mondta Lebrun.

A bíró intésére a foglyot levetkőztették. A nadrágján kívül mindent lehúztak róla, még az ingét is, és most meg lehetett csodálni cyklopsi erejű szőrös törzsét. A farnesei Herkules volt, annak túlzott, óriási arányai nélkül.

- Mi célra rendel a természet ilyen termetű embereket!... - mondta az orvos Camusot-nak.

A törvényszolga azzal az ébenfabottal tért vissza, mely emberemlékezet óta a poroszlói hivatás jelképe, s közönségesen virgácsnak neveztetik; ezzel néhányszor ráütött arra a helyre, ahová a hóhér a megbecstelenítő betűket sütötte. Tizenhét mélyedés lett látható, mind szeszélyesen elszórva. De bármily szorgosan végignézték a hátát, a betűalakot sehol sem tudták rajta fölfedezni. Csak a poroszló hívta föl a figyelmüket arra, hogy a T-betű keresztvonalát két lyuk jelezte, melyeknek távolsága teljesen egybevágott a két végén két vonáska által határolt keresztvonaléval, egy harmadik lyuk pedig a betű törzsvonalának alsó végét markírozta.

- Ez mind nagyon határozatlan - szólt Camusot, mikor a Conciergerie orvosának arcán meglátta a kételkedés jelét; Carlos kérte, hogy hajtsák végre a műveletet a másik vállán és a hátán is. Mintegy tizenöt további sebforradás tűnt elő, amelyeket az orvos, a spanyol kérésére, megvizsgált, és azután kijelentette, hogy az abbé háta annyira keresztül-kasul van barázdálva sebekkel, hogy a bélyeg még akkor sem látszanék rajta, ha a hóhér tényleg rányomta volna.

Ebben a pillanatban belépett a rendőrprefektúra irodaszolgája, egy iratot nyújtott át Camusot úrnak és választ kért. Mikor a bíró elolvasta, Coquart-hoz lépett és beszélt vele valamit, de oly halkan suttogott a fülébe, hogy senki sem érthette meg a szavait. Csak Jacques Collin találta ki Camusot egy pillantásából, hogy a rendőrprefektus éppen őróla küldött információt.

"Még mindig sarkamban van Peyrade barátja - gondolta Jacques Collin. - Ha tudnám, kicsoda, leráznám, mint ahogy leráztam Contensont. Bárcsak viszontláthatnám Ázsiát!"

A bíró aláírta a Coquart írását, azután borítékba tette és átnyújtotta a nyomozóhivatal küldöncének. A nyomozóhivatal nélkülözhetetlen segédeszköz. Vezetője egy rendőr-főbiztos, akit ad hoc neveznek ki, hivatalnokai rendőrtisztek, akik az egyes kerületi rendőrbiztosok segélyével hajtják végre a házkutatásokat, sőt a letartóztatásokat is a bűntényekkel vagy vétségekkel gyanúsított egyénekkel szemben. A bírói hatalom e közegei sok drága idejét megtakarítják a kivizsgálással megbízott bíráknak.

A bíró intésére most Lebrun és az ápoló fölöltöztették a foglyot, azután eltávoztak a porkolábbal együtt. Camusot leült az íróasztalához és a tollszárával játszott.

- Önnek van egy nagynénje - így szólt váratlanul Jacques Collinhoz.

- Nagynéném! - válaszolt elámulva Carlos Herrera. - De bíró úr, nekem nincsenek rokonaim; el nem ismert gyermeke vagyok az elhunyt Osuna hercegnek.

Magában azt gondolta: "Tűz!" - célzással a bújósdijátékra, mely egyébként gyermeki példája a bíróság és a bűnös közt folyó szörnyű harcnak.

- Ugyan, no! - szólt Camusot. - Ismerje már be, hogy még megvan a nagynénje, Jacqueline Collin kisasszony, akit a fura Ázsia név alatt Esther kisasszonyhoz szegődtetett.

Jacques Collin közönyösen vállat vont, mely mozdulat tökéletesen harmonizált azzal a kíváncsi arckifejezéssel, ahogyan a bíró szavait fogadta, mialatt a bíró alattomban figyelte.

- Vigyázzon! - folytatta Camusot. - Hallgasson rám.

- Hallgatom, bíró úr.

- Az ön nagynénjének üzlete van a zsibvásáron; az üzletet egy Paccard nevű rovott múltú embernek a nővére vezeti, különben igen jóravaló lány, aki Romette néven ismeretes. A bíróság nyomában van az ön nagynénjének, és pár órán belül döntő bizonyítékok lesznek a kezében. Ez a nő önnek odaadó híve...

- Csak folytassa, bíró úr, hallgatom - szólt Collin nyugodtan, mintegy feleletül arra, hogy a bíró egyszerre szünetet tartott.

- Az ön nagynénje, aki mintegy öt évvel öregebb önnél, kedvese volt a gyűlöletes emlékezetű Marat-nak. Ebből a véres forrásból ered a vagyona... Úgy értesültem, hogy igen ügyes orgazda, mert még semmi bizonyíték nincs ellene. Marat halála után, amint ezt a kezemben levő értesítésből tudom, állítólag egy vegyésszel szűrte össze a levet, akit a Köztársaság XII. évében pénzhamisításért halálra ítéltek. A pörben ki is hallgatták mint tanút. Ez intim viszony folyamán tett szert méregtani ismeretekre. A XII. évtől 1806-ig ócskaruhakereskedést űzött. 1812-ben és 1816-ban egy-egy évi börtönt ült fiatalkorú lányoknak ledér életre való csábítása miatt... Ön akkor már büntetve volt hamisításért, el kellett hagynia a bankházat, melyben nagynénje önnek, mint jól nevelt ifjúnak (olyan romlott emberekkel való összeköttetései révén, kiknek áldozatait szállította) hivatalnoki állást szerzett... Mindez aligha vág össze az Osuna hercegek nagyságával... Megmarad tagadása mellett?

Mialatt Jacques Collin Camusot urat hallgatta, boldog gyermekkorára gondolt az Oratoriánusok klastromában, ahonnan elindult. Ez a visszaemlékezés tükröződött arcának őszintén elámult kifejezésében. Camusot vallató módszerének minden ügyessége dacára sem tudta kicsalni e nyugodt vonásokból az indulat legcsekélyebb jelét.

- Ha híven följegyeztette azt a magyarázatot, melyet mindjárt kezdetben adtam, akkor elolvashatja újból - válaszolt Jacques Collin. - Nem üthetem agyon egyik szavamat a másikkal... Én nem voltam járatos ahhoz a kurtizánhoz, honnan tudnám, kicsoda volt a szakácsnéja. Azoktól a személyektől, akiket ön említett, tökéletesen távol állok.

- Hiába tagad, olyan szembesítéseket fogunk eszközölni, melyek alighanem megrendítik majd az önbizalmát.

- Olyan embert, akit már egyszer főbe lőttek, semmi sem lephet meg - válaszolt szelíden Jacques Collin.

Camusot ismét a lefoglalt írásokat kezdte bújni, mialatt a politikai osztály főnökének visszatértére várt. Ez lóhalálában jött, mert már fél tizenkettő volt, és fél tizenegykor kezdődött a kihallgatás. A törvényszolga halkan jelentette a bírónak, hogy Bibi-Lupin megérkezett.

- Kéretem! - felelt Camusot úr.

Bibi-Lupin, akitől azt várták, hogy rámondja: Ő az!... amint belépett, megdöbbenve állt meg az ajtóban. Nem ismerte föl "pasas"-ának az ábrázatát ebben a himlőhelyes arcban. Habozása meglepte a bírót.

- Az alak, a termet ugyanaz! - szólt a rendőrügynök. - Á, te vagy az, Jacques Collin! - folytatta, alaposan megnézve a szemét, a homloka szabását, a füleit. - Vannak dolgok, amiket nem lehet elváltoztatni... Ő az, egész biztosan, Camusot úr... Jacques bal karján késszúrás nyomát viseli. Húzassa le róla a kabátját, meg fogja látni...

Jacques Collint újólag kényszerítették, hogy húzza le a kabátját. Bibi-Lupin föltűrte az inge ujját és megmutatta az említett sebhelyet.

- Ez lövéstől származik - válaszolt Carlos Herrera - van itt még több sebhely.

- Ah, ez az ő hangja! - kiáltott Bibi-Lupin.

- Az ön határozott állítása - szólt a bíró - csupán csak útbaigazításnak vehető, de bizonyítéknak nem.

- Tudom - felelte Bibi-Lupin meghunyászkodva. - De tanúkkal is fogok szolgálni. - A Vauquer-ház egyik volt lakója már itt is van... - szólt Collinra pillantva.

Collin nyugodt orcája meg se rezzent.

- Eressze be azt a nőt! - szólt apodiktikusan Camusot úr; látszólagos közönye mögül is kitetszett, hogy bosszankodik.

Ez az indulatosság föltűnt Collinnak, aki eddig nemigen számított a bíró rokonszenvére. Mély apátiába süllyedt, mely annak az erőltetett gondolkodásnak volt az eredménye, amit a dolog hátterének a kifürkészésére fordított. A poroszló Poiret-nét vezette be, kinek váratlan megpillantásakor a fegyenc könnyedén összerezzent, de a bíró, aki nyilván már kész volt a döntésével, ezt nem vette észre.

- Mi a neve? - ezzel nyitotta meg a bíró a minden vallatást és kihallgatást megelőző formális kérdéseket.

Poiret-né (apró, ősz anyóka, ráncos, mint a borjúpacal, durva kék selyembe öltözve) elmondta, hogy a neve Christine-Michelle Michonneau, férjezett Poiret-né; kora: ötvenegy év, született Párisban, lakik a Poules és a Postes utca sarkán: bútorozott szobák kiadásából él.

- Asszonyom! - szólt a bíró. - Ön az 1818. és 1819. években Vauquer-né asszonyság polgári penziójában lakott?

- Igenis kérem, ott ismerkedtem meg Poiret úrral, nyugalmazott hivatalnokkal, aki később a férjem lett. Egy év óta ápolom, mert ágybanfekvő beteg, szegény feje! Azért nem is maradhatok el soká hazulról.

- Lakott akkor abban a penzióban bizonyos Vautrin? - kérdezte.

- Ó, bíró úr, az hosszú história! Az egy förtelmes gályarab volt...

- Önnek része volt a letartóztatásban.

- Kérem, az nem igaz...

- Vigyázzon, a bíróság előtt áll!...- szólt rá szigorúan Camusot.

Poiret-né hallgatott.

- Szedje össze jól a gondolatait - folytatta Camusot. - Emlékszik még arra az emberre? Föl tudná ismerni?

- Azt hiszem, igen.

- Ez az a férfi?

Poiret-né föltette a pápaszemét és jól megnézte Herrera abbét.

- A termete, a növése ilyenforma volt, de... nem... mégse... Bíró úr, ha láthatnám meztelenül a mellét, tüstént ráismernék. (L. Goriot apó.)

A bíró és az írnok, tisztük minden komolysága dacára, nem bírták megállani nevetés nélkül. Jacques Collin részt vett a derültségükben, de csak módjával. A rab még föl se vette a kabátját, amelyet Bibi-Lupin az imént lehúzott róla. Most, a bíró intésére, készségesen szétnyitotta az inge elejét.

- A szőrözet az övé... Hanem megőszült azóta, Vautrin úr! - kiáltott Poiret-né.

- Mi a válasza erre? - kérdezte a bíró a vizsgálati fogolytól.

- Ez az asszony őrült!

- Istenbizony, ha még kétségem lett volna (mert az arca más lett), akkor ez a hang elég lenne, hogy meggyőzzön... Ő az, aki akkoriban megfenyegetett... Ó, ez az ő nézése!

- A bűnügyi rendőrség ügynöke és ez az asszony nem állapodhattak meg, hogy ugyanazokat mondják önről - fordult a bíró Jacques Collinhoz - hiszen előzőleg sem egyik, sem másik nem látta önt. Hogyan magyarázza ezt meg?

- Követett el már az igazságszolgáltatás nagyobb hibákat, mint aminőre ennek az asszonynak a tanúsága, aki a mell szőrzetéről akar fölismerni egy embert, meg egy rendőrügynök gyanakvása vezetne - válaszolt Jacques Collin. - Rám fogják, hogy hasonlítok egy nagy bűnöshöz, de bizony nagyon határozatlanul. Ami az asszony visszaemlékezését illeti, mely közte és az én alteregóm közt olyan viszonyt föltételez, mely miatt ez a nő még csak el sem pirul, nos, ezen a bíró úr maga is kacagott. Lenne szíves az igazság érdekében, melynek megállapítását a magam érdekében jobban óhajtom, mint bíró úr a törvénykezés érdekében óhajthatná, lenne szíves megkérdezni ettől a... Foi...

- Poiret.

- ...Poiret-né asszonyságtól (bocsásson meg... spanyol vagyok), emlékszik-e azokra, akik abban a házban laktak... nem is tudom, minek nevezte?

- Polgári penzió - szólt Poiret-né.

- Nem tudom, mi az - felelt Jacques Collin.

- Olyan ház, ahol elő lehet fizetni villásreggelire és ebédre.

- Igaza van - bólintott Camusot, jóindulatú pillantást vetve Jacques Collinra; ennyire befolyásolta őt a rabnak nyilvánvaló jószándéka, ahogyan rámutatott az esetleg célravezető eszközökre. - Próbáljon visszagondolni azokra az előfizetőkre, akik Jacques Collin letartóztatásakor a kifőzőben laktak - fordult Poiret-néhoz.

- Ott laktak: Rastignac úr, doktor Bianchon, Goriot apó, Taillefer kisasszony...

- Helyes - szólt a bíró, aki szakadatlanul figyelte Jacques Collin arcát, de ez mozdulatlan maradt. - Mi van azzal a Goriot apóval?

- Meghalt - szólt Poiret-né.

- Bíró úr - szólt Jacques Collin - Luciennel többször találkoztam valami Rastignac úrral, aki úgy hiszem, Nucingennével barátkozott. Ha ő az, akiről szó van, nos, ő sohasem nézett engem annak a fegyencnek, akivel most össze akarnak konfundálni...

- Rastignac úr és Bianchon doktor - mondta a bíró - mindketten oly előkelő társadalmi állásban vannak, hogy ha vallomásuk önre nézve kedvező, ez elegendő lenne, hogy szabadon bocsássam. Coquart, állítsa ki az idézéseket.

Néhány perc múlva véget ért Poiret-né kihallgatása. Coquart fölolvasta előtte az imént lejátszódott jelenet jegyzőkönyvét és aláíratta vele. A vizsgálati fogoly ellenben megtagadta az aláírást, arra való hivatkozással, hogy nem ismeri a francia igazságszolgáltatási formákat.

- Mára talán elég is lesz - szólt Camusot úr. - Bizonyára szükségét érzi, hogy valamit egyék; visszavitelem a Conciergerie-be.

- Ó, sokkal jobban szenvedek, semhogy enni tudnék - válaszolt Jacques Collin.

Camusot úgy akarta intézni, hogy Jacques Collin visszakísérése arra az órára essék, amikor a vádlottakat sétáltatják a törvényszék udvarán. De előbb be akarta várni a Conciergerie igazgatójának válaszát arra a parancsra, melyet reggel adott ki neki. Csengetett hát, hogy leküldje a porkolábját. A porkoláb bejött és jelentette, hogy a Malaquais rakparti ház portásnéja fontos iratokat akar átadni, melyek Lucien de Rubempré úrra vonatkoznak. Ez a váratlan esemény oly fontosnak tűnt föl most, hogy Camusot megfeledkezett eredeti szándékáról.

- Hadd jöjjön be! - így szólt.

- Ezer bocsánat, nagyságos bíró úr - kezdte a portásné, hol a bíró, hol Carlos Herrera abbé felé hajlongva. - Annyira föl voltunk izgatva én és az uram, mind a kétszer, amikor a bíróság keresett minket, hogy a fiókunkban felejtettünk egy levelet, mely Lucien úrnak szól. Még fizettünk is érte tíz sou-t, pedig csak Párisból jött, mert hogy olyan nehéz. Nem tetszenék megtéríteni nekünk a portót? Tudja Isten, mikor látjuk megint a lakóinkat!

- Ezt a levelet a levélhordó vitte önöknek? - kérdezte Camusot, miután figyelmesen megnézte a borítékot.

- Igenis, bíró úr.

- Coquart, ezt a nyilatkozatot vegye jegyzőkönyvbe, üljön le, jó asszony. Diktálja be a személyi adatait...

Camusot megeskette az asszonyt, azután lediktálta a jegyzőkönyvet.

Mialatt elintézte ezeket a formaságokat, alaposan szemügyre vette a postabélyegzőt, mely mutatta a feladás és kihordás óráját, valamint a dátumot. Nos, ez a levél, melyet Esther halála után való nap adtak le Lucien lakásán, kétséget kizáróan a katasztrófa napján íródott és lett postára adva.

El lehet képzelni ezek után Camusot úr elképedését, amint elolvasta ezt a levelet, annak a nőnek a kezeírásával és aláírásával, akiről a bíróság azt hitte, hogy bűnténynek esett áldozatul.

Hétfő, 1830. máj. 13. (Életem utolsó napján, délelőtt tíz órakor.)

Lucienem, már egy óráig sem élek. Tizenegy órakor halott leszek, fájdalom nélkül fogok meghalni, ötvenezer frankot adtam egy csinos kis fekete ribizkeszemért, mely villámgyorsan ölő mérget tartalmaz. Elmondhatod tehát, drágám: "Az én kis Estherem nem szenvedett sokat..." Igen, a szenvedésem csak addig fog tartani, amíg e sorokat írom.

Az a szörnyeteg, aki oly drágán fizetett meg, jóllehet tudhatta, hogy annak a napnak, melyen az övének fogom tudni magamat, rám nézve nem lesz reggele, az a Nucingen elment. Mámoros volt, mint egy leitatott medve. Először és utoljára volt alkalmam összehasonlítani egykori gyalázatos mesterségemet az igazi szerelemmel, a Végtelenbe táruló gyöngédséget a kötelesség iszonyata fölé teríteni, mely önmaga megsemmisítésére vágyik, annyira, hogy a csóknak se maradjon hely. Szükségem volt erre az undorra, hogy imádatra méltónak találjam a halált... Megfürödtem és szerettem volna elhivatni kolostorbeli lelkiatyámat, aki megkeresztelt, hogy meggyónjak és lelkemet is tisztára mossam. De elég volt a prostitúcióból! Ez egyértelmű volna a Szentség meggyalázásával és amellett úgy érzem, már megfürödtem az őszinte bűnbánat vizeiben. Isten azt fogja tenni velem, amit jónak lát.

Hagyjuk ezt a nyöszörgést, utolsó leheletemig a te Esthered akarok maradni, nem akarlak untatni a halálommal, a jövővel, a jó Istennel, aki már nem is lenne olyan jó, ha még a másvilágon is gyötörne, holott már ezen a világon is annyi fájdalmat kellett elviselnem...

Itt van előttem a te gyönyörű képmásod, Mirbelné asszony műve. Ez a darabka elefántcsont volt vigaszom távolléted ideje alatt. Megrészegülten nézem, mialatt leírom utolsó gondolataimat és beszámolok neked utolsó szívdobbanásaimról. Be fogom tenni a képet ebbe a levélbe, mert nem akarom, hogy elrabolják vagy eladják. Valósággal a hideg ráz arra a gondolatra, hogy az, ami egyedüli örömem volt, valami kalmár kirakatában császárság-korabeli dámákkal és katonatisztekkel, meg kínai ritkaságokkal keveredhetne össze. Egyetlenem, pusztítsd el ezt a képet, ne add oda senkinek... ha csak ezzel az ajándékkal vissza nem hódítod a szívét annak a két lábon járó, fölöltöztetett karónak, Clotilde de Grandlieu-nak, aki éjszaka dagadtra fog böködni a hegyes csontjaival... Igen, ebbe beleegyezem, ezzel legalább még hasznodra lehetnék, úgy, mint amikor még éltem. Ó, hogy neked örömet szerezzek vagy akár csak hogy megnevettesselek, kész örömest leguggoltam volna egy tüzes serpenyő elé, számban egy almával, hogy megsüssem neked! Így hát a halálom még hasznodra lehet... Zavartam volna a házad békéjét... Ó, ez a Clotilde! Nem értem őt! Feleséged lehetne, a nevedet viselhetné és még teketóriázik! Ehhez az kell, hogy valaki a Saint-Germain-városrész gyermeke legyen! S hogy tíz font hús ne legyen a csontjain!

Szegény Lucien! Te drága fiú, akinek nagyravágyása hamvába holt, a jövődre gondolok! Hidd el, vissza fogsz még kívánni engem, szegény, hű kutyádat, azt a jó leányt, aki lopott érted, aki nem bánta volna, ha esküdtszék elé hurcolják, csak hogy biztosítsa a boldogságodat; akinek nem volt másra gondja, mint a te élvezeteidre, hogy mindig újabbat eszeljen ki neked; akinek hozzád való szerelme a hajában, a lábában, a fülében rejlett; szóval a te "balerinádat", akinek minden pillantása áldás volt reád, aki hat éven át csak rád gondolt, aki annyira a tiéd volt, hogy sohasem voltam egyéb, mint a lelked kisugárzása, mint ahogy a fény kisugárzása a Napnak. De hiába, pénz és becsület híján, sajnos, nem lehetek a feleséged... De legalább gondoskodtam a jövődről, azzal, hogy neked adtam mindent, amim volt... Jöjj, mihelyt megkaptad ezt a levelet, és vidd el, amit a fejvánkosom alatt találsz, mert nem bízom a háznépben...

Lásd, szép akarok lenni a halálban, majd lefekszem és végigterülök az ágyamon: "pózolni" fogok! Azután a lágy ínyemhez nyomom a ribizkeszemet, és így sem görcs, sem nevetséges testtartás nem fog elcsúfítani.

Tudom, hogy Sérizyné énmiattam veszett össze veled. De látod, cicám, ha megtudja, hogy meghaltam, megbocsát neked, te majd udvarolsz neki, és ő jól ki fog téged házasítani, ha Grandlieu-ék továbbra is elutasítanának.

Mucuskám, nem akarom, hogy soká jajveszékelj, ha hírét veszed a halálomnak. Először is meg kell mondanom, hogy a május 13-i hétfői nap tizenegyedik órája csak záradéka egy hosszú betegségnek, mely akkor kezdődött, mikor Saint-Germain teraszán visszalöktetek a régi foglalkozásomba... A lélek éppúgy lehet beteg, mint a test. Csakhogy a lélek nem tűri oly bambán a szenvedést, mint a test; a test nem támogatja a lelket, mint ahogy a lélek támogatja a testet, s a léleknek módjában áll, hogy gyógyulást keressen abban a gondolatmenetben, mely a varrólányokat a szenes serpenyőhöz vezeti. Te tegnapelőtt egy egész életet ajándékoztál nekem, mikor azt mondtad, ha Clotilde elutasítana, engem vennél nőül. Ez mindkettőnkre nagy szerencsétlenség lett volna, úgyszólván még jobban meghaltam volna; mert nem minden halál egyformán keserű. A társaság sohasem fogadott volna be bennünket.

Mennyi minden megfordult az eszemben az utolsó két hónap alatt! Egy szegény leány fetreng a sárban, úgy mint én, mielőtt a kolostorba kerültem. A férfiak szépnek találják, élvezeteik szolgálatába állítják, félretesznek vele szemben minden kíméletet, gyalogszerrel küldik haza, pedig hintón mentek érte. Hogy arcul nem köpik, ettől a gyalázattól egyedül csak a szépsége menti meg; de erkölcsileg még ennél is rosszabbat tesznek vele. De örököljön csak ez a leány vagy öt-hat milliót, bezzeg akkor királyfiak fogják fölkeresni, mindenki tisztelettel fogja köszönteni, amerre a kocsija elhalad, válogathat Franciaország és Navarra legősibb címerpajzsai közt. Ez a társadalom, mely kígyót-békát kiáltana ránk, ha szépségben és boldogságban egyesülnénk, nem szűnt meg üdvözölni Madame de Staëlt, dacára a róla keringő sok-sok mendemondának, mert volt kétszázezer frank évjáradéka. A társadalom, mely meghajol a gazdagság és hírnév előtt, a boldogság és erény előtt nem akar meghajolni. Mert én jót is tettem volna! Ó, mennyi könnyet szárítottam volna fel! Azt hiszem, ugyanannyit, amennyit én ontottam már! Igen, csak éretted és a jótékonyságért szerettem volna még élni.

Ezek azok a gondolatok, melyek kívánatossá teszik nekem a halált. Ezért hát ne keseregj, édes szívem! Mondd gyakran magadban: "Két jó leány, két szép teremtés élt a földön; mindkettő harag nélkül halt meg érettem, mindkettő imádott!" Emelj szívedben emlékkövet Coralie-nak és Esthernek, és haladj tovább az utadon! Emlékszel még arra a napra, midőn egy töpörödött, vén anyókát mutattál nekem dinnyezöld felleghajtóban, bolhaszínű, fekete zsírpecsétekkel tarkázott hacukában, aki valaha egy forradalom előtti költő kedvese volt. Alig tudott átmelegedni a napon, jóllehet úgy ült ott a Tuileriákban, mint egy kőszent, s csak a förtelmes kis mopszlikutyája miatt aggódott. Tudod, akinek hajdanában egész sereg lakája, több fogata és palotája volt! Azt mondtam neked akkor: "Jobb, ha harminc éves korában meghal az ember!" Szóval, aznap szomorkás hangulatban találtál, elbolondoztál, hogy fölvidíts. Csókolózás közben még azt is mondtam neked: "A szép nők mindennap a darab vége előtt otthagyják a színházat!..." Nos, én már az utolsó fölvonásra sem voltam kíváncsi, ennyi az egész...

Azt fogod mondani, hogy kis fecsegő vagyok, de ez az utolsó csacsogásom. Úgy írok, ahogy beszélni szoktam veled, és most vidáman akarok veled beszélni. Mindig utáltam a sopánkodó varrólányokat. Te tudod, hogy egyszer már tudtam "jól" meghalni, amikor hazamentem arról a végzetes operabálról, ahol megmondták neked, hogy rossz nő voltam!

Ó, ne, édesem, ne ajándékozd el soha senkinek ezt a képet! Ha tudnád, micsoda áradó szerelemmel merültem el szemedben az imént, mily mámorosan néztem belé, míg egy percre abbahagytam az írást, azt gondolnád, midőn beléd sugárzik a szerelem, melyet megpróbáltam rárögzíteni az elefántcsontlapra, hogy a te imádott galambocskád lelke az.

Nem furcsa: egy halott, aki alamizsnát koldul?... Bizony, tudni kell veszteg maradni a sírban.

Te nem is sejted, mily hősiesnek tűnnék föl e szerelmem az ostobáknak, ha tudnák, hogy Nucingen ma éjjel kétmilliót kínált nekem azért, hogy úgy szeressem őt, mint téged szeretlek. Jól becsapottnak fogja érezni magát, ha megtudja, hogy megtartottam a szavam: belepusztultam. Mindent elkövettem, hogy továbbra is egy levegőt szíhassak veled. Azt mondtam annak a kövér zsiványnak: "Akarja, hogy úgy szeressem, ahogy óhajtja? Még arra is kötelezem magam, hogy Luciennel nem találkozom többé..." - "Mit tegyek?" - kérdezte. "Adjon ide kétmilliót az ő részére!..." Hej, ha láttad volna, micsoda pofát vágott!... Kacagtam volna rajta, ha rám nézve nem lett volna oly szörnyen tragikus a dolog. - "Ne fárassza magát az elutasító válasszal" - mondottam. "Látom, hogy önnek fontosabb a kétmilliója, mint én. Egy nő mindig örül, ha megtudja, mennyit ér" - tettem hozzá, és hátat fordítottam neki.

Az a vén gazember tudni fogja pár óra múlva, hogy nem tréfáltam.

Ki fogja ezután elválasztani a hajadat? Eh, most már nem akarok földi dolgokra gondolni; még öt percem van, azt Istennek ajánlom föl. Ne légy Rá féltékeny, édes angyalom, rólad akarok beszélni Hozzá, a te boldogságodat kérni Tőle jutalmul halálomért és túlvilági bűnhődésemért. Bosszant, hogy a pokolba jutok: szerettem volna látni az angyalokat, hogy megtudjam, hasonlítanak-e hozzád...

Isten veled, cicukám, Isten veled! Áldalak egész boldogtalanságommal: Sírig hű

ESTHERED

Az óra tizenegyet üt. Elmondtam utolsó imámat, most pedig lefekszem, hogy meghaljak. Még egyszer, Isten veled! Szerelném, ha a kezem melege, amint utolsó csókomat rányomom, itt hagyná a lelkemet. Még egyszer gyönyörű tubicámnak akarlak szólítani téged, jóllehet te vagy az oka, hogy meghal a te

ESTHERED

Valami irigységféle szorította el a bíró szívét, mikor végigolvasta ezt a búcsúlevelet, amelyhez fogható vidámat még öngyilkosjelölt tollából nem olvasott, habár ez egy lázbeteg vidámsága volt, és egy vak szerelem utolsó vergődése.

"Micsoda különös lehet benne, ami miatt úgy szeretik?" - gondolta és ezzel csak ismételte, amit minden férfi elmond, akiből hiányzik a képesség, hogy tessék a nőknek.

- Ha be tudja bizonyítani - szólt a bíró Collinhoz fordulva - nemcsak azt, hogy nem azonos Jacques Collin szökött fegyenccel, hanem azt is, hogy csakugyan Don Carlos Herrera, toledói kanonok, Őfelsége VII. Ferdinánd király titkos követe, akkor szabadlábra helyezem, mert a bírói tisztemmel járó pártatlanság kötelez, hogy megmondjam önnek: ebben a pillanatban vettem kézhez Esther Gobseck kisasszony egy levelét, melyben bejelenti öngyilkossági szándékát, s a sorok között a cselédekre vonatkozóan olyan gyanút éreztet, mely valószínűvé teszi, hogy ők idegenítették el az eltűnt hétszázötvenezer frankot.

Miközben ezeket mondta, Camusot úr egybevetette a levél írását a végrendeletével és tisztán látta, hogy a kettőt csak egy kéz írhatta.

- Bíró úr az imént elhamarkodva hitt el egy gyilkosságot, vigyázzon, nehogy most elhamarkodva higgyen el egy lopást!

- Ah!... - szólt Camusot, bírói szemmel nézve végig a foglyon.

- Ne gondolja, hogy bemártom saját magamat, midőn azt állítom, hogy az a pénz még előkerülhet - kezdte újból Jacques Collin, értésére adva a bírónak, hogy megérezte a gyanakvását. - Azért a szegény teremtésért rajongtak a cselédei, és ha szabad volnék, vállalkoznám rá, hogy megkeressem azt a pénzt, mely most Luciené, azé a lényé, akit a világon legjobban szeretek!... Lenne kegyes ideadni azt a levelet, hogy elolvassam? Hamar elkészülök vele... Ez bizonyítéka drága gyermekem ártatlanságának... Nem kell félnie, hogy megsemmisítem... sem attól, hogy beszélek róla: hiszen magánzárkában vagyok.

- Magánzárkában!... - kiáltott a bíró. - Ezt nem engedhetem. Most már magam kérem önt, hogy minél hamarább derítsen világot a személyi viszonyaira. Forduljon hazája követéhez, ha akar...

És átadta Jacques Collinnak a levelet.

Camusot boldog volt, hogy kikerült a csávából, hogy eleget tehetett a főállamügyésznek, valamint a Maufrigneuse és Sérizy dámáknak. Mindazonáltal hűvös kíváncsisággal nézegette vizsgálati foglyának arcát, mialatt az a kurtizán levelét olvasta. És noha őszinte érzéseket olvasott a vonásaiból, azt mondta magában:

"Hiába, ez mégiscsak fegyházi ábrázat!"

- Ez aztán a szerelem!... - szólt Jacques Collin, visszaadva a levelet.

És könnyáztatta arcot mutatott Camusot-nak.

- Ha ismerné őt! - folytatta. - Oly fiatal, oly üde lélek, oly csodálatos szépség, igazi gyermek, igazi költő... Ellenállhatatlan vágyat ébreszt az emberben, hogy föláldozza magát neki, hogy legcsekélyebb vágyait is kielégítse. Oly elbájoló az a drága Lucien, ha hízeleg!

- Nem - szólt a bíró, végső erőfeszítéssel igyekezve kideríteni az igazságot - ön mégsem lehet Jacques Collin.

- Nem vagyok az - felelt a rab.

És Jacques Collin most igazabban lett Carlos Herrera, mint bármikor. Hogy művét megkoronázza, a bíróhoz lépett, az ablakmélyedésbe vonta és egy egyházfejedelem leereszkedésével bizalmas hangot ütött meg.

- Úgy szeretem azt a fiút, bíró úr, hogy szívesen magamra venném mindazt a bűnt, amivel gyanúsítanak, ha ezen az áron megkímélhetném valami kellemetlenségtől szívem bálványát - mondotta. - Követném e szegény lány példáját, aki megölte magát az ő kedvéért. Azért esedezem önnek, bíró úr, tegye meg nekem azt a szívességet, helyezze tüstént szabadlábra Lucient.

- Ezt tiltja a kötelességem - szólt jóindulatúan Camusot. - De ha az égiekkel ki lehet egyezni, a bíróság is hagy magával beszélni, és ha föl tud hozni alapos érveket... Beszéljen csak, ez nem kerül jegyzőkönyvbe.

- Nos hát - folytatta Jacques Collin, akit megtévesztett Camusot jóindulata - tudom, hogy a szegény fiú ebben a pillanatban szenved; képes valamit az élete ellen elkövetni, ha börtönben látja magát...

- Ó, csak nem tesz ilyet!... - mondta Camusot hátrahőkölve.

- Nem tudja, kit kötelez le, ha engem lekötelez - folytatta Collin, mert más húrokat akart pengetni. - Olyan rendnek tesz szolgálatot vele, mely hatalmasabb, mint holmi Sérizy grófnők és Maufrigneuse hercegnők, akik sohasem fogják megbocsátani, hogy a leveleik az ön szobájában voltak... - mondotta, két illatos levélcsomóra mutatva. - Az én rendem nem egykönnyen felejt...

- Elég, uram, elég! - szólt Camusot. - Keressen másféle érveket, ha tud. Én nemcsak a vádlottért vagyok itt, hanem a közérdekért is.

- Higgye el nekem, én ismerem Lucient, a lelke női lélek, költői lélek, délvidéki lélek, szilárdság és akaraterő nélkül való lélek - folytatta Jacques Collin, akinek végre derengett, hogy a bírót megdolgozták az érdekében. - Ön meg van győződve ennek az ifjúnak az ártatlanságáról; ne gyötörje, ne faggassa, adja oda neki ezt a levelet, mondja meg, hogy ő Esther örököse, és bocsássa szabadon... Ha másképpen jár el, lesz idő, amikor kétségbe fog esni miatta. Ellenben ha egyszerűen futni hagyja őt, akkor holnap vagy még ma este mindent megmagyarázok (azt sem bánom, ha továbbra is magánzárkában tart), ami ebben az ügyben még homályos lehet ön előtt, valamint az ellenem folyó elkeseredett hajszának az okait is; pedig az életemet kockáztatom, mert öt esztendő óta pályáznak a fejemre... Ha Lucien szabad, gazdag és Clotilde de Grandlieu férje lesz, akkor betelt a földi hivatásom, és tovább nem fogom védeni a bőrömet... Az üldözőm az önök utolsó királyának a kémje.

- Á, Corentin!

- Úgy, Corentin a neve? Köszönöm... Nos, bíró úr, megteszi, amire kérem? Megígéri?

- Egy bíró nem ígérhet semmit, nincs hozzá joga. Coquart, intézkedjék, hogy a porkoláb és a zsandárok a rabot visszakísérjék a börtönbe... El fogom rendelni, hogy estére a Pistole-ba kerüljön - tette hozzá szelíden, könnyed fejbiccentéssel a fogoly felé.

Szöget ütött a fejébe az abbé kérése, és egyben eszébe jutott, milyen makacsul ragaszkodott hozzá - a betegségére való hivatkozással - hogy őt hallgassák ki elsőnek. Camusot lelkébe egyszeribe visszatért minden bizalmatlanság. Mialatt határozatlan gyanakvását elemezte, látta az állítólagos halálos beteget, amint herkulesi léptekkel hagyta el a szobát; vége volt a komédiának, melyet beléptekor oly ügyesen játszott.

- Abbé úr!

Jacques Collin visszafordult.

- Az írnokom a kihallgatásáról készült jegyzőkönyvet, ha aláírni vonakodik is, föl fogja olvasni ön előtt.

A fogoly pompás egészségnek örvendett; az a mozdulat, ahogy leült az írnok mellé, teljesen megvilágította a bíró előtt a helyzetet.

- Elég hamar meggyógyult - szólt Camusot.

"Lépre mentem!" - gondolta Jacques Collin.

Azután hangosan így felelt:

- Az öröm, bíró úr, a legjobb orvosság, ami csak van... Ez a levél, mely kézzelfoghatóan bizonyítja annak ártatlanságát, akiben különben nem is kételkedtem... ez gyógyított meg.

A bíró tűnődő pillantással követte a foglyot, mikor a porkoláb és a zsandárok közrefogták. Azután olyan mozdulattal, mint mikor álmából ébred valaki, az írnoka asztalára dobta a levelet:

- Másolja ezt le, Coquart!

Ha az ember természettől fogva bizalmatlan, mikor sürgetve kérik olyasmire, ami érdeke vagy kedve ellen van, de még ha közönyös dologra is: ez az érzés törvényszerűen lép fel a vizsgálóbíróban. Minél több felleget sejtetett a láthatáron a vizsgálati fogoly (akinek személyazonossága még tisztázatlan volt) Lucien kihallgatása esetére, annál szükségesebbnek látta Camusot ezt a kihallgatást. Ha ez a formaság törvény és szokás értelmében nem is lett volna nélkülözhetetlen, Carlos abbé személyazonosságának szempontjából kívánatos volt. Minden pályának megvan a hivatali lelkiismerete. Még ha nem lett volna kíváncsi Camusot, akkor is kihallgatta volna Lucient bírói becsületérzésénél fogva, úgy amint az imént Jacques Collint, élve azokkal a cselfogásokkal, melyeket a legderekabb bíró is megenged magának. Az a gondolat, hogy olyan szolgálatot tehet, mely használhat az előmenetelének, ez is csak másodsorban jött számításba amaz óhaja mellett, hogy megtudja, kitalálja az igazságot, hogy aztán esetleg elhallgassa. Az ablakon dobolt és elmerült sejtelmeinek áradatában, mert ezekben a pillanatokban a gondolkozás olyan, mint a folyó, mely száz meg száz vidéket becsatangol. A bírák, mint az Igazság rajongói, hasonlók a féltékeny asszonyokhoz: rabjai ezerféle sejtésnek, melyeket gyanakvásuk tőrével túrnak föl, mint mikor az ókori papok kiszedték az áldozat beleit. Azután megtorpannak, nem is az igazság, hanem a valószínűség előtt, és végtére rátalálnak az igazságra. Egy nő vallatja ki úgy a szeretett férfit, mint a bíró a gonosztevőt. Ilyen hangulatban elegendő egy villanás, egy szó, a hangnak egy elcsuklása, egy tétovázó mozdulat, hogy rávilágítson a rejtett tényre, árulásra, gazságra.

"Abból, ahogyan leírta a fiához való szeretetét - ha ugyan igazán a fia - azt a hitet meríthetném, csak azért ment annak a nőnek házába, hogy őrködjék a pénz fölött, s nem is sejtve, hogy a halott vánkosa alatt egy végrendelet rejtőzködik, »elővigyázatból« lopta el fia számára a hétszázötvenezer frankot... Ezért ígérte meg, hogy elő fogja teremteni a pénzt. Rubempré úr tartozik magának, tartozik az igazságszolgáltatásnak azzal, hogy földerítse atyjának polgári állását... És nekem meri ígérni a rendjének (az ő rendjének!) a pártfogását, ha nem hallgatom ki Lucient!"

Ennél a gondolatnál megállapodott.

Mint láttuk, a vizsgálóbíró teljesen kénye-kedve szerint vezeti a vizsgálatot. Tőle függ, hogy ravaszkodik-e vagy sem. Egy kihallgatás semmi és minden. Ebben rejlik az előnye. Camusot csengetett, a főfegyőr visszajött. Megparancsolta, hogy hozza be Lucient, de egyben lelkére kötötte, hogy amíg bevezetik, senki fiával ne engedje szóba állni. Ez délután pontban két órakor volt.

"Itt valami titok lappang - szólt magában a bíró - mégpedig igen fontos titok. Az én kétéltűm, aki se nem pap, se nem világfi, se nem fegyenc, se nem spanyol, aki azonban nem akarja, hogy a védence valami rettentő szót kiszalasszon a száján, nagyjából ilyenformán gondolkodik: »A költő gyenge, mint egy nő, nem olyan, mint én, aki a diplomácia Herkulese vagyok, és ez az úr könnyen kiszedné belőle a kettőnk titkát!« Helyes, majd megtudunk mindent a kis ártatlantól."

És elefántcsont késével kezdte verdesni az asztal peremét, mialatt írnoka Esther levelét másolta. Mennyi furcsaság van elmebeli képességeink használatában! Camusot minden lehető gazságot föltételezett a vizsgálati fogolyról és csak egyetlenegyet, amit az tényleg elkövetett, hagyott figyelmen kívül: a Lucien javára történt végrendelet-hamisítást. Mindazok, akik irigységből támadják a bírói állást, gondoljanak csak arra az életre, mely örökös gyanakvás közt telik, a kínpadra, melyre ezek az emberek feszítik szellemüket, mert a polgári perek nem kevésbé bonyolultak, mint a bűnperek; akkor talán azt fogják mondani, hogy a bíró és a pap egyforma nehéz páncélt viselnek, mely egyformán tüskékkel van bélelve. Egyébként minden hivatásnak megvan a maga szöges öve és hüvelykszorítója.

Két óra körül látta a bíró belépni Lucien de Rubemprét, sápadtan, csüggedten, vörösre dagadt szemmel, egyszóval oly összetört állapotban, hogy módjában állt összehasonlítani a művészetet a Természettel, az igazi haldoklót a színpadi haldoklóval. Ez az átszállítás a Conciergerie-ből a bíró szobájáig, két zsandár között, elöl a főfegyőrrel, végsőkig fokozta Lucien kétségbeesését. A költői lélek természetében van, hogy inkább a kínvallatást választja, mint az ítéletet. Mikor Camusot úr látta, hogy ebből a lélekből teljesen hiányzik az az erkölcsi bátorság, mely dísze a bírónak, s mely a másik fogolyban oly nagymértékben megvolt, szánakozás fogta el a túlkönnyű győzelem miatt, s e lekicsinylés döntő csapásokra tette képessé, mert ebből merítette a léleknek azt a roppant szabadságát, mely olyankor hatja át a lövészt, ha puszta bábokat vesz célba.

- Nyugodjék meg, Rubempré úr, olyan bíró előtt áll, aki siet jóvá tenni a jogtalanságot, melyet akarata ellenére követ el a vizsgálati fogság, ha nincs alapja. Én ártatlannak tartom önt, ezért tüstént szabadlábra fogom helyezni, íme ártatlanságának bizonyítéka, egy levél, melyet házmesternéje az ön távollétében vett át s az imént nekem elhozott. A bírósági házkutatás és az ön fontainebleau-i letartóztatásának híre miatti izgalmában feledkezett meg az az asszony a levélről. Esther Gobseck kisasszony írta... Olvassa el.

Lucien elvette a levelet, elolvasta és sírva fakadt. Hangosan zokogott, egy értelmes szó nem jött ki az ajkán. Negyedóra múlva, mialatt Lucien nagy nehezen összeszedte magát, az írnok átnyújtotta neki a levél másolatát és megkérte, legyen szíves aláírni "az eredetivel szóról szóra egyező másolatot, mely kívánatra a vizsgálat tartama alatt bármikor fölmutatandó"; egyben biztatta, hogy aláírás előtt még hasonlítsa össze az eredetivel. De Lucien természetesen a hitelességet illetőleg megbízott Coquart szavában.

- Azonban, Rubempré úr - szólt a bíró jóindulatúan - bajos önt szabadlábra helyeznem, amíg a formaságokkal nem végeztem és néhány kérdést nem intéztem önhöz. Kérem, szíveskedjék némiképpen mint tanú válaszolni. Olyan embert, mint önt, azt hiszem fölösleges figyelmeztetnem, hogy az arra nézve tett esküje, hogy a teljes igazságot fogja vallani, itt nemcsak a lelkiismeretére való apellálást jelenti, hanem azt is, hogy szükséges tisztázni a helyzetét, mely egyelőre kétséges. Az igazság, bármi legyen is, önnek ártalmára nem lehet; de a hazugság az esküdtszék elé juttatná, és én kénytelen lennék ez esetben visszakísértetni önt a Conciergerie-be. Ha őszintén felel a kérdéseimre, akkor ma este otthon fog aludni, és teljesen rehabilitálni fogja önt az újságoknak ez a közleménye: "Rubempré úr, akit tegnap Fontainebleau-ban letartóztattak, rövid kihallgatás után nyomban szabadlábra helyeztetett."

Ezek a szavak erős hatást tettek Lucienre, és a bíró, látva a fogoly lelkiállapotát, hozzátette:

- Ismétlem, önt azzal gyanúsították, hogy részes Esther kisasszony megmérgezésében: bizonyítékunk van rá, hogy öngyilkos lett, ez a dolog tehát rendben van. Igen, de eltűnt hétszázötvenezer frank, mely a hagyatékhoz tartozott, és ön az örökös: sajnos, itt bűncselekmény forog fenn. Ez a bűncselekmény megelőzte a végrendelet fölbontását. Mármost, a bíróságnak alapos okai vannak ama föltevésre, hogy egyvalaki, aki önt szereti, mégpedig ugyanúgy, ahogyan önt Esther kisasszony szerette, ez a valaki követte el ezt a bűntényt az ön javára... Ne vágjon a szavamba - szólt Camusot, egy kézmozdulattal hallgattatva el Lucient, aki meg akart szólalni - ez még nem kihallgatás. Csak meg akarom értetni önnel, mennyire érdekelve van ebben a kérdésben a becsülete. Ne törődjék a nyomorúságos zsiványbecsülettel, mely cinkosokat fűz egymáshoz, mondja el a teljes igazságot.

Az olvasó már észrevehette, mily egyenlőtlen fegyverekkel folyik ez a harc a rab és a vizsgálóbíró között. Az ügyes tagadásnak kétségtelen előnye formájának abszolút volta, és ezért a bűnös önvédelmére elég jó eszköz; de másfelől olyan vértezet, mely összelapítja, mihelyt a vallatás tőre rést üt rajta. Mihelyt a tagadás bizonyos kideríthető tényekkel szemben csődöt mond, a vizsgálati fogoly kényre-kegyre ki van szolgáltatva a bírájának. Vegyünk például egy félig bűnöst, amilyen Lucien volt. Erényének első hajótöréséből megmenekülve, megjavulhatna és hasznára lehetne hazájának: el fog pusztulni a vizsgálat zátonyai közt. A bíró összecsap egy igen száraz jegyzőkönyvet, hűséges elemzését a kérdéseknek és válaszoknak; de ravasz, megtévesztő atyai intelmeiből (melyeknek példáit föntebb láttuk) semmi sem kerül abba. A felsőbb igazságszolgáltatási fórumok bírái, meg az esküdtek csak az eredményeket látják, de nem ismerik az utakat, melyek az eredményhez vezettek. Ezért sok okos ember azt állítja, hogy az esküdtszék is kiválóan alkalmas lenne a vizsgálat vezetésére, úgy amint Angliában vezeti is. Egy időben Franciaország szintén ismerte ezt a rendszert. A köztársaság IV. esztendejének brumaire-i büntetőtörvénykönyvében ezt a bírói tanácsot, ellentétben az ítélőtanáccsal, vádtanácsnak nevezték. Ami magát a pört illeti, ennek (amennyiben visszatérnének a vádtanács intézményére) a királyi főtörvényszékek hatáskörébe kellene tartoznia, az esküdtek részvétele nélkül.

- Nos halijuk - kezdte Camusot úr némi szünet után - mi a neve? Coquart úr, figyeljen - szólt oda az írnoknak.

- Lucien Chardon de Rubempré.

- Született?

- Angoulême-ben...

És Lucien megmondta az évet, hónapot és napot.

- Örökölt családi vagyont?

- Semmit.

- És mégis az első párisi tartózkodása alatt, szerény anyagi viszonyaihoz képest roppantul sokat költött. Igaz ez?

- Igaz. De akkoriban végtelenül áldozatkész barátnőm volt Coralie kisasszony személyében, akit, sajnos, elvesztettem. A halála miatt érzett fájdalom kergetett vissza szülőhazámba.

- Helyes - szólt Camusot - dicsérem a nyíltságát, méltányolni is fogom.

Lucien, mint látjuk, egész életét meggyónni készült.

- Angoulême-ból Párisba való visszatérte után még föltűnőbben költekezett - folytatta Camusot. - Úgy élt, mint valaki, akinek hatvanezer frank évi jövedelme van.

- Úgy van.

- Kitől kapta a pénzt?

- Pártfogómtól, Carlos Herrera abbétól.

- Hol ismerkedett meg vele?

- Az országúton találkoztunk, mégpedig abban a pillanatban, amikor végezni akartam magammal...

- Otthon sohasem hallott róla? Például az édesanyjától?

- Soha.

- Az édesanyja sohasem mondott olyasmit, hogy valamikor találkozott egy spanyollal?

- Soha.

- Emlékszik még, melyik esztendőben, melyik hónapban ismerkedett meg Esther kisasszonnyal?

- Egy kis boulevard-színházban történt, 1823 vége felé.

- Eleinte pénzébe került önnek?

- Igen.

- Ön az utóbbi időkben, hogy elvehesse Grandlieu kisasszonyt, megvásárolta a Rubempré-kastély romjait, még egymilliót érő földbirtokot is szerzett hozzá, Grandlieu-éknek pedig azt mondta, hogy a nővére és a sógora nagy vagyont örököltek, és az ő bőkezűségüknek köszönheti a szóban forgó összegeket. Mondta ezt Grandlieu-éknak vagy nem?

- Mondtam.

- Nem tudja, miért szakították meg önnel az érintkezést?

- Fogalmam sincs róla.

- Megmondom. A Grandlieu-család Páris egyik legtekintélyesebb ügyvédjét küldötte el az ön sógorához információkért. Angoulême-ban az ügyvéd éppen az ön nővére és sógora kijelentéseiből megtudta, hogy önnek csak keveset kölcsönöztek, de meg maga az örökség csupán - igaz, elég jelentékeny - ingóságokból állott; a készpénztőke összege alig kétszázezer frankot tett ki... Nem fogja különösnek találni, hogy egy olyan előkelő család, mint a Grandlieu-éké, nem kér olyan vagyonból, melynek eredetét megállapítani nem lehet... Látja, ide juttatta önt egy hazugság...

Lucien jéggé dermedt ettől a leleplezéstől, s ami kevés lelkiereje még volt, az is cserbenhagyta.

- A rendőrség és a bíróság megtud mindent, amit meg akar tudni - szólt Camusot - ezt jól gondolja meg! Tudja most már, hogy kicsoda az állítólagos Carlos Herrera - kérdezte aztán, arra gondolva, hogy Jacques Collin Lucien atyjának vallotta magát.

- Tudom, de későn tudtam meg.

- Hogyhogy későn? Beszéljen világosan!

- Nem pap, nem spanyol, hanem...

- Szökött fegyenc? - csapott le a bíró.

- Az - felelt Lucien. - Mire föltárult előttem a végzetes titok, már lekötelezettje voltam. Én azt hittem, hogy egy tisztes egyházi férfiúval szövetkeztem...

- Jacques Collin... - szólt a bíró, elkezdve egy mondatot.

- Igen - vágott közbe Lucien - úgy hívják: Jacques Collin.

- Helyes - folytatta Camusot. - Jacques Collint az imént fölismerte valaki, és ha még tagadja a kilétét, azt hiszem, az ön érdekében teszi. De én csak azért kérdeztem öntől, tudja-e kicsoda ez az ember, hogy leleplezzem Jacques Collinnak egy újabb hazugságát.

Lucien e lesújtó közlés hallatára olyasmit érzett, mintha izzó vasrúddal piszkálnák a beleit.

- Ön talán nem is tudja - folytatta a bíró - hogy az ön iránt táplált végletes szeretet magyarázatára az apjának adja ki magát?

- Ő az apám?... Ő, azt mondotta?

- Nem gyanítja, hogy honnan kerültek az önnek juttatott összegek? Mert ha hinni lehet a levélnek, melyet most a kezében tart, az a szegény Esther kisasszony később ugyanolyan szolgálatokat tett önnek, mint korábban Coralie kisasszony. Ön viszont azt állítja, hogy néhány évig élt, mégpedig igen nagy lábon élt, anélkül, hogy tőle valamit is kapott volna.

- Önt kérem, bíró úr, világosítson föl, honnan tesz szert pénzre egy fegyenc! - kiáltott Lucien. - Egy Jacques Collin az én apám!... Ó, szegény anyám!

És megeredtek a könnyei.

- Írnok, olvassa föl a vizsgálati fogolynak, az állítólagos Carlos Herrera vallomásából azt a részt, ahol Lucien de Rubempré atyjának mondja magát...

A költő némán hallgatta végig, s olyan állapotban, hogy nézni is keserves volt.

- El vagyok veszve! - kiáltott.

- Nem vész el az ember a becsület és az igazság útján - szólt a bíró.

- De ön esküdtszék elé akarja vinni Jacques Collint? - kérdezte Lucien.

- Minden bizonnyal - felelt Camusot, aki még többet akart kiszedni Lucienből. Mondja el végig, amit gondol.

De hiába volt a bíró minden fáradozása és intése, Lucien többet nem felelt. Elkésett a megfontolással, ahogyan elkésik minden férfi, aki rabja az érzéseinek. Ebben rejlik a különbség a költő és a tett embere között: az egyik beleveti magát az érzésbe, hogy eleven képekben adja vissza, és ezért csak utólag ítél; a másik ellenben egyszerre érez és ítél. Lucien zord és sápadt maradt, örvény fenekén látta magát, ahová a vizsgálóbíró taszította le, miután ő, költő létére, belement színlelt jóindulatának a hálójába. Nemcsak jóltevőjét árulta el, hanem bűntársát is, aki a kettejük pozícióját oroszláni bátorsággal és hibátlan ügyességgel védelmezte. Ott, ahol Jacques Collin vakmerő elszántságával mindent megmentett, ő, a szellem embere, mindent tönkretett oktalanságával és meggondolatlanságával. Ez a fölháborító, hitvány hazugság csak egy még hitványabb valóság takargatására volt jó. Lucien megzavarodott a bíró éleslátásától, elszörnyedt kegyetlen ügyességén, az ellene irányzott csapások gyors egymásutánján, azon a ravaszságon, ahogyan napvilágra ráncigált életének ballépéseit mintegy szondának használta, hogy átkutassa vele a lelkiismeretét; olyan volt, mint a vágóhídi állat, melyet elhibázott a mészáros taglója. Mikor belépett ebbe a szobába, még szabad volt és ártatlan; most pedig, tulajdon vallomása alapján, gonosztevőnek kellett tudnia magát. A végén a bíró, utolsó komoly tréfaként, még hűvösen és nyugodtan arra figyelmeztette, hogy a leleplezései tévedésből származtak. Camusot ezt a Jacques Collin magacsinálta apaságára értette, míg Lucien, akin teljesen uralkodott a félelme, hogy nyilvánosságra kerül szökött fegyenccel való szövetkezése, újból elkövette Ibykus gyilkosainak híres vigyázatlanságát.

Royer-Collard egyik legnagyobb érdeme, hogy kimondta: a természetes érzelmek mindig diadalmaskodnak a ránk parancsolt érzelmek fölött, és fölkarolta az érzelmek előbbrevalóságának ügyét az esküvel szemben, azt állítván, hogy például a vendégbarátság törvénye olyannyira kötelező erejű, hogy megdönti a bírósági esküt. Ezt az elméletet vallotta az egész világ, és a francia nyilvánosság előtt. Bátran magasztalta az összeesküvőket, kimutatta, hogy emberség szempontjából inkább kell engedelmeskedni a barátság parancsának, mint ama zsarnoki törvényeknek, melyeket erre vagy arra az alkalomra a társadalom fegyvertárából előrántanak. Szóval, a természeti jog ismer törvényeket, melyeket ha soha ki nem hirdettek is, mégis hatékonyabbak és ismertebbek azoknál, melyeket a társadalom kifundált. Lucien megfeledkezett, mégpedig a maga kárára, a szolidaritás törvényéről, mely őt arra kötelezte, hogy hallgasson és engedje védekezni Jacques Collint; mi több, még terhére is vallott! Saját érdeke diktálja, hogy ez az ember számára mindenkorra Carlos Herrera maradjon.

Camusot úr élvezte diadalát. Két legyet ütött egy csapásra: földig sújtotta Justitia kezével a párisi divat egyik kedveltjét, és megtalálta a föllelhetetlen Jacques Collint. Híre fog menni, hogy a legügyesebb vizsgálóbírák közé tartozik. Ezért hát békén is hagyta a foglyát; de tanulmányozta ezt a szótlan megdöbbenést. Látta, amint elképedt arcán egyre nagyobbodtak, gömbölyödtek a verejtékcseppek, s végül két könnypatakkal elvegyülve, lecsordultak.

- Miért sír, Rubempré úr? Amint már mondtam, ön az örököse Esther kisasszonynak, akinek sem egyenes, sem oldalági örökösei nincsenek, és a hagyatéka közel nyolcmillióra rúg, ha a hiányzó hétszázötvenezer frank is előkerül.

Ez volt a végső csapás a bűnösre. Úgy volt, mint Jacques Collin megírta soraiban: tíz perc kitartás, és Lucien elérte volna vágyainak netovábbját! Leszámolna Jacques Collinnal, külön válna tőle, dúsgazdag ember lenne és feleségül venné Grandlieu kisasszonyt. Nincs ékesszólóbb bizonyíték e jelenetnél arra a hatalomra, melyet a vizsgálóbírák a vádlottak izolálásával és elválasztásával tartanak a kezükben, sem pedig egy olyan közlés óriási értékére, mint amilyent Ázsia juttatott Jacques Collinnak.

- Ah, bíró úr - válaszolt Lucien, olyan ember keserű iróniájával, aki a szerencsétlenségből szobortalapzatot farag saját magának - milyen igaz, amikor az önök nyelvén azt mondják: kihallgatást "szenvedni"!... A hajdani testi tortúra és a mai lelki tortúra között én bizony pillanatig sem haboznék. Inkább azokat a kínzásokat választanám, melyeket régente a hóhér művelt... Mit óhajt még tőlem? - kérdezte gőgösen.

- Itt csak nekem van jogom kérdezni - szólt a bíró, ravaszul fennhéjázó hangba csapva át, hogy letörje Lucien gőgjét.

- Nekem viszont jogom nem felelni - mormolta Lucien, mert most már teljesen megvilágosodott az értelme.

- Írnok olvassa föl a vizsgálati fogoly előtt a kihallgatási jegyzőkönyvét...

"Megint vizsgálati fogoly leszek!" - gondolta magában Lucien.

Mialatt az írnok hangosan olvasott, Lucienben megfogant egy elhatározás, s hogy ezt megvalósíthassa, kénytelen volt kedves lenni Camusot úrhoz. Mikor Coquart zümmögő hangja elhallgatott, a költő összerezzent, mint aki nyugodtan alszik olyan lárma mellett, amelyhez érzékei hozzászoktak, s akit a csend fölébreszt.

- Tessék aláírni a kihallgatásról szóló jegyzőkönyvet - szólt a bíró.

- És azután szabadlábra helyez? - kérdezte Lucien, most már ő kezdte el a gúnyolódást.

- Még nem - felelt Camusot. - De holnap, miután szembesítettem Jacques Collinnal, minden bizonnyal ki fog szabadulni. A bíróságnak most meg kell vizsgálnia, részes-e ön vagy nem azokban a bűntényekben, melyeket ez az egyén 1820-ban történt szökése óta elkövetett. Persze nem marad tovább szigorú őrizetben. Majd írok a direktornak, hogy a Pistole legjobb szobájában helyezze el.

- Találok ott írószert?

- Kap mindent, amit kér. Erre nézve majd parancsot küldök a porkolábbal, aki át fogja kísérni.

Lucien gépiesen aláírta a jegyzőkönyvet és neve kezdőbetűit odabiggyesztette a széljegyzetek alá, az áldozati bárány lemondó szelídségével fogadva szót Coquart utasításainak. A lelkiállapotát hívebben fogja jellemezni egy apróság, mint a legaprólékosabb leírás tehetné. Arra a kilátásra, hogy szembesíteni fogják Jacques Collinnal, a verejték fölszáradt a homlokáról, és égő szeme szinte elviselhetetlenül csillogott. Egyszóval egy villámgyors szempillantás alatt az lett, ami Jacques Collin: bronzember.

Az olyan természetű embereknél, mint Lucien, akit Jacques Collin olyan jól ízekre szedett, ezek a hirtelen átmenetek a tökéletes demoralizáció állapotából úgyszólván érccé merevült állapotba - mert az emberi energia roppantul feszíthető - a lelki életünk legföltűnőbb jelenségei közé tartoznak. Az akarat fölbugyog, mint az elapadt forrás vize; eláramlik az ismeretlen életműszert mozgató szerkezetben; és akkor a hullából élő ember lesz, és az élő ember erőtől duzzadón veti belé magát egetvívó küzdelmekbe.

Lucien a szívére tette Esther levelét a küldött képpel együtt. Azután félvállról köszönt Camusot-nak és a két zsandár közt kemény léptekkel indult el a folyosón.

- Ez egy nagyszabású gazember! - szólt a bíró az írnokához, hogy bosszút álljon azért az agyontipró megvetésért, melyet a költő vele éreztetett. - Azt hitte, megmenekül, ha bemártja a cinkostársát.

- Kettejük közül - szólt szerényen Coquart - a fegyenc a keményebb legény...

- Mára szabadságot adok magának, Coquart - szólt a bíró. - Mára elég volt. Küldje el a kint várakozó embereket, mondja nekik, hogy jöjjenek holnap. Ugyan szaladjon csak föl a főállamügyész úrhoz, nézze meg, a szobájában van-e még! Ha ott van, kérjen számomra egy-két perc kihallgatást. Ó, még ott lesz - tette hozzá, rápillantva a zöldre mázolt, aranyozott szegélyű fából készült faliórára. - Még csak negyed négy.

Ezek a kihallgatások így olvasva rövidek, de a valóságban, minthogy minden kérdést és feleletet szó szerint le kell írni, igen sokáig tartanak. Ez az egyik oka minden bűnügyi vizsgálat lassúságának és a vizsgálati fogság tartósságának. Kisemberek ebbe tönkremennek, a gazdagok megússzák egy kis szégyen árán, mert rájuk nézve az azonnali szabadonbocsátás jóváteszi a letartóztatás okozta bajt, már amennyire jóvátehető. Így történt, hogy a két jelenet, melyet itt híven visszaadtunk, éppannyi ideig húzódott el, amennyire Ázsiának szüksége volt ahhoz, hogy kibetűzze urának a parancsait, hogy kicsalja boudoirjából a hercegnőt és bátorságra serkentse Sérizynét.

E pillanatban Camusot, aki hasznot remélt húzni az ügyességéből, fogta a két jegyzőkönyvet, még egyszer átfutotta és elhatározta, hogy megmutatja a főállamügyésznek, s kikéri a véleményét. Mialatt a dolgot meghányta-vetette, visszajött a porkoláb és jelentette, hogy Sérizy grófné komornyikja mindenáron beszélni akar vele. Camusot intésére belépett egy úrnak öltözött szolga, fölváltva hol a porkolábot nézte, hol a bírót és így szólt:

- Camusot úrhoz van szerencsém?

- Igen - felelték egyszerre a bíró és a porkoláb.

Camusot elvette az inastól a levelet és elolvasta, amint következik:

Kedves Camusot uram, többféle fontos érdekből, melyeket meg fog érteni, nem szabad kihallgatnia Rubempré urat. Már visszük teljes ártatlanságának bizonyítékait, hogy tüstént szabadon lehessen bocsátani.

D. DE MAUFRIGNEUSE
L. DE SÉRIZY

P. S. - Ezt a levelet égesse el.

Camusot belátta, hogy óriási baklövést csinált, mikor behálózta Lucient, és most sietett szót fogadni a két nagyon előkelő hölgynek, gyertyát gyújtott és elégelte a hercegnő által írt levelet. A komornyik tiszteletteljesen köszönt.

- Sérizy grófné idejön?

- Már éppen fogatott - felelt a komornyik.

Ebben a pillanatban jelentette Coquart Camusot-nak, hogy a főállamügyész várja.

Az igazság javára, a saját érdekei ellen elkövetett hibának súlya alatt a bíró, akiben hétévi gyakorlata kifejlesztette azt a ravaszságot, mellyel mindazok föl vannak vértezve, akiknek jogászkorukban grizettekkel akadt dolguk - a bíró most fegyverkezni akart a két előkelő hölgy neheztelésével szemben. A gyertya, melynek lángjánál a levelet elégette, még nem volt eloltva, arra használta föl tehát, hogy lepecsételje Maufrigneuse hercegnőnek Lucienhez írt harminc szerelmes levelét, valamint Sérizyné meglehetős terjedelmes korrespondenciáját. Azután bement a főállamügyészhez.

Az Igazságügyi Palota kusza összevisszasága egymás hegyén-hátán álló épületeknek, melyek közt akad nagyszabású, de a legtöbb igen szegényes; az egyöntetűség hiányában egymást ütik. A váróterem minden ismert terem közt a legnagyobb; de kopársága visszataszító és sérti a szemet. A törvénycsavarásnak ez az óriás székesegyháza agyonnyomja a királyi kúriát. A Vásárosok tornáca meg éppen két szennycsatornához vezet. Ezen a tornácon egy kettős lépcsőzet látható, mely valamivel nagyobb a rendőrbíróság lépcsőházánál s lent nagy kétszárnyú ajtóban végződik. A lépcsőn az esküdtbírósághoz lehet jutni, s az alulsó ajtó egy másik esküdtszéki terembe nyílik. Némely esztendőben a Szajna megyében történő bűnesetek letárgyalásához párhuzamos ülésekre van szükség. Lent vannak a főállamügyész, az ügyvédi kamara hivatalai, továbbá az ügyvédi könyvtár, az államügyészek és a főállamügyész-helyettesek szobái. Mindezeket a helyiségeket (mert valami gyűjtőnevet kell hogy adjunk nekik) szűk csigalépcsők és sötét folyosók kötik össze egymással: a párisi és franciaországi építészet szégyenletes csökevényei. Legeslegfőbb bíróságunk belső helyiségei rondaság dolgában túlszárnyalják a börtönöket. Az erkölcsrajzoló visszariadna attól a kényszerűségtől, hogy leírja azt a méternyi széles folyosót, ahol az első esküdtszék tanúi várakoznak. Ami az ülésterem fűtésére szolgáló kályhát illeti, a Montparnasse körút zugkávéházaiban sem állhatna meg becsülettel.

A főállamügyész szobája abba a nyolcszögletes pavilonba van beépítve, mely a Vásárosok tornácával határos, és amelyet a Palota korához viszonyítva csak nemrégiben választottak el a női börtön udvarának a telkétől. A Palotának erre az egész részére a Sainte-Chapelle magas, pompázó falai vetnek árnyékot. Azért honol ott némaság és sötétség.

Granville úr, méltó utódja a régi főtörvényszék nagy bíráinak, nem akarta elhagyni a Palotát, amíg dűlőre nem juttatta Lucien ügyét. Hírt várt Camusot-tól, és a vizsgálóbíró üzenete folytán abba az önkéntelen álmodozásba merült, amely a legfegyelmezettebb agyvelőket is megszállja várakozás közben. Leült szobájának ablakmélyedésébe, majd fölállt és föl-alá kezdett járni; nyugtalan volt, mert reggel, mikor úgy intézte, hogy találkozzon Camusot-val, séta közben a vizsgálóbíró nemigen hajlott a szóra. Valósággal szenvedett valami kósza nyugtalanságtól. A dolog magyarázata ez volt: Hivatalának méltósága tiltotta, hogy megsértse az alája rendelt bírónak a függetlenségét, másfelől ebben a perben legjobb barátjának, egyik legmelegebb szószólójának becsülete és tekintélye forgott szóban, Sérizy grófé, aki jelenleg államminiszter, titkos tanácsos és az Államtanács alelnöke, de majdan Franciaország kancellárja lesz, ha az a nemes aggastyán, ki most ezt a magasztos tisztséget betölti, meg találna halni. Sérizy grófnak az volt a szerencsétlensége, hogy a feleségét "mindennek dacára" imádta, mindig a személyével fedezte az asszonyt. Már most a főállamügyész nagyon is tisztában volt vele, minő kínos föltűnést kellett, hogy keltsen az előkelő világban és az udvarnál egy férfi bűnügye, akit annyiszor emlegettek gonoszkodva a grófnéval együtt.

- Hajhaj! - sóhajtott keresztbe font karral - azelőtt a hatalom élhetett az evokációval... A mi egalitás-mániánk (nem akarta mondani: "legalitás-mániánk", ahogyan a Kamara egyik költőtagja nemrégiben kereken kimondotta), az teszi tönkre ezt a korszakot...

Ez a nagytekintélyű bíró ismerte a tilalmas viszonyok mindent elsöprő erejét és a velük járó sok bajt. Esther és Lucien, mint tudjuk, azt a lakást foglalták el, melyben azelőtt gróf Granville titkos házasságban élt együtt Bellefeuille kisasszonnyal, akit aztán onnan egy hitvány alak megszöktetett. (L. Kettős háztartás - Jelenetek a magánéletből.)

Amikor a főállamügyész éppen ezt mondta magában: "Camusot alighanem valami szamárságot csinált" - abban a pillanatban kettőt kopogott az ajtaján a vizsgálóbíró.

- No, kedves Camusot, hát hogy is áll az az ügy, amelyről reggel beszélgettünk?

- Rosszul, gróf úr. Olvassa el és ítéljen saját maga...

Átnyújtotta a két jegyzőkönyvet Granville-nak, aki föltette a szemüvegét és az ablakmélyedésbe vonult, hogy elolvassa az iratokat. De csak végigfutott rajtuk.

- Ön megtette a kötelességét - szólt izgatott hangon a főállamügyész. - El van intézve, a törvénykezés hadd menjen a maga útján... Ön sokkal több próbáját adta a rátermettségének, semhogy valaha megfoszthatnók magunkat a legkitűnőbb vizsgálóbírótól...

Ha Granville úr azt mondta volna Camusot-nak: "Egész életére vizsgálóbíró maradt!" - akkor sem fejezhette volna ki magát érthetőbben, mint ezzel a bókkal. Camusot-nak a lelke is megdermedt.

- Maufrigneuse hercegnő, akinek sok hálával tartozom, megkért...

- Á, Maufrigneuse hercegnő, Sérizy grófnő barátnője! - vágott a bíró szavába Granville. - Persze... ön, mint látom, semmiféle befolyásnak nem engedett. Jól tette, Camusot uram, önből még nagy bíró lesz...

Ebben a pillanatban kopogtatás nélkül benyitott Bauvan gróf és így szólt Granville grófhoz:

- Barátom, itt hozok neked egy szépasszonyt, aki nem tudta, merre menjen. Már ott tartott, hogy eltéved ebben a mi útvesztőnkben.

És Octave gróf kézen fogva vezette be Sérizy grófnét, aki egy negyedórája bolygott a Palotában.

- Ön itt, méltóságos asszonyom? - kiáltott a főállamügyész, a saját karosszékét tolva előre. - És minő pillanatban!... Bemutatom méltóságodnak Camusot urat, tette hozzá a bíróra mutatva. - Bauvan kérlek - így folytatta a Restauráció híres kormánypárti szónokához fordulva - várj meg a törvényszéki elnöknél, még biztosan itt lesz. Ott találkozunk.

Octave gróf megértette, hogy itt nemcsak ő fölösleges, hanem a főállamügyésznek is oka van rá, hogy kimenjen a szobájából.

Sérizyné nem követte el azt a hibát, hogy kék címerpajzsos hintajában, libériás kocsisával és két fehérnadrágos, fehérharisnyás lakájával hajtasson a Palotába. Az indulás pillanatában Ázsiának sikerült meggyőznie a két előkelő dámát, hogy okvetlenül abba a fiákerbe kell ülnie, amelyen a hercegnővel együtt érte jött. Végül ugyancsak ő erőltette rá Lucien kedvesére azt a toalettet, mely a nőknél ugyanazt a szerepet játssza, mint a férfiaknál hajdanában a falakkal egyező színű köpeny: A grófné barna felöltőt viselt, ócska fekete sálat és bársonykalapot, melynek leszakított virágait sűrű fekete csipkefályollal pótolta.

- Megkapta a levelünket?... - kérdezte a vizsgálóbírótól, akinek bámész arcát a csodáló hódolat jelének vette.

- Sajnos későn, méltóságos grófné! - válaszolt Camusot, aki tapintatot és szellemet csak a hivatalában a vizsgálati foglyokkal szemben tudott mutatni.

- Hogyhogy későn?

A grófné Granville úrra nézett és látta annak megnyúlt arcát.

- Nem lehet, nem szabad, hogy későn érkezett legyen! - tette hozzá zsarnoki hangsúllyal.

Az asszonyok, a Sérizynével egy társadalmi fokon álló szépasszonyok, a francia civilizációnak elkényeztetett gyermekei. Ha más országok asszonyai tudnák, mit jelent Párisban egy elegáns, gazdag és rangbeli asszony, más vágyuk nem is lenne, mint hogy idejöjjenek és élvezzék ezt a királynői méltóságot. Az asszonyok, akiket egyedül az illem köt, az apró-cseprő szabályoknak az a gyűjteménye, melyet az Emberi Komédiában már elég sűrűn neveztünk a Nők Törvénykönyvének - ezek az asszonyok fittyet hánynak a férfiak alkotta törvényeknek. Kimondanak mindent, nem riadnak vissza semmi ballépéstől, semmi ostobaságtól. Mert mindnyájan nagyszerűen megértették, hogy a világon senkinek és semminek nem tartoznak felelősséggel, egyedül női becsületüknek és gyermekeiknek. Nevetve mondják ki a leghajmeresztőbb dolgokat. Lépten-nyomon hallani tőlük olyasmit, amit a csinos Bauvanné mondott a férjének, amikor mint újdonsült menyecske a Palotában fölkereste: "No csak ítélkezzél hamar és gyere!"

- Méltóságos asszonyom - szólt a főállamügyész - Lucien de Rubempré sem a lopásban, sem a méregkeverésben nem bűnös; de Camusot úr egy még sokkal nagyobb bűn bevallására vezette rá!

- Mi az? - kérdezte Sérizyné.

- Beismerte - súgta a fülébe Granville úr - hogy barátja, neveltje volt egy szökött fegyencnek. Carlos Herrera, az a spanyol abbé, akivel körülbelül hét év óta lakott együtt, eszerint azonos a mi hírhedt Jacques Collinunkkal...

A bíró minden egyes szava, mint egy vasdorong ütése érte Sérizynét; de a hírhedt név volt a kegyelemdöfés.

- És mi következik mindebből?... - kérdezte Sérizyné elhaló hangon.

- Az - válaszolt Granville, tovább is a fülébe suttogva a grófnénak - hogy a bűnös esküdtszék elé fog állíttatni; és Lucien, ha ugyan melléje nem kerül, mivel tudatosan hasznot húzott ennek az embernek a gazságaiból, legalábbis súlyosan kompromittált tanúként kell hogy megjelenjen a tárgyaláson.

- Nem! Soha!... - kiáltott az asszony hihetetlen szilárdsággal. - Ami engem illet, tétovázás nélkül inkább a halált választanám, semhogy megérjem, hogy azt a férfit, akiről mindenki tudta, hogy a legjobb barátom, a törvény egy fegyenc cimborájának bélyegezze... Férjem kegyben áll a király előtt...

- Méltóságos asszonyom - szólt a főállamügyész fennhangon és mosolyogva - a királynak nincs halalma birodalmának legkisebb vizsgálóbírája fölött sem és nincs beleszólása az esküdtszéki tárgyalásokba. Ebben rejlik éppen új állami berendezkedésünknek a nagysága. Én épp az imént gratuláltam Camusot úrnak az ügyességéhez...

- Az ügyetlenségéhez - javította ki élénken a grófné, akit Lucien érintkezése egy haramiával sokkal kevésbé izgatott, mint Estherrel való viszonya.

- Ha elolvasná a kihallgatási jegyzőkönyveket, melyeket Camusot úr a két vizsgálati fogollyal vett föl, akkor látná méltóságod, hogy minden őtőle függ...

E mondat után, melynél többet a főállamügyész nem engedhetett meg magának s egy asszonyi vagy ha tetszik: bírói tapintatra valló pillantás után az ajtó fele indult. A küszöbről visszafordulva, hozzátette:

- Bocsásson meg, méltóságos asszonyom, de néhány szót kell váltanom Bauvan barátommal...

A társaság nyelvén a grófné ebből ezt érthette: "Nem lehetek tanúja annak, ami méltóságod és Camusot úr közt itt le fog folyni."

- Miféle jegyzőkönyvek azok? - kérdezte Léontine szelíden a bírótól, aki nagyon megszeppenve állt a legkiválóbb államférfiak egyikének neje előtt.

- Méltóságos asszonyom - így felelt - egy írnok feljegyzi a bíró kérdéseit és a fogoly feleleteit; ezt a jegyzőkönyvet aláírja az írnok, a bíró és a vizsgálati fogoly. Az így készült jegyzőkönyvek alapján indul meg minden eljárás, ezek alapján dől el a vádemelés kérdése, s hogy a vádlottak esküdtbíróság elé kerülnek-e vagy sem.

- És mi történnék, ha ezek a jegyzőkönyvek elsikkadnának?

- Ó, kegyelmes asszonyom, ez olyan bűn, amit bíró nem követhet el: közhivatali bűncselekmény!

- Sokkal nagyobb az a bűn, melyet ellenem elkövetett, mikor ezeket megíratta. De ebben a pillanatban ezekben van Lucien bűnösségének egyedüli bizonyítéka. Ugyan, olvassa csak föl a kihallgatását, hogy megtudjam, van-e még valami mód mindnyájunk megmentésére: mert nem csupán rólam van szó, uram, én hidegvérrel mennék a halálba, hanem szó van a férjem, gróf Sérizy boldogságáról is.

- Méltóságos asszonyom - szólt Camusot - ne higgye, hogy megfeledkeztem minden tekintetről, amivel önöknek tartozom. Ha példának okáért Popinot úr kezébe került volna ez a vizsgálat, vele még rosszabbul járt volna, mint velem; mert ő nem kért volna tanácsot a főállamügyész úrtól, senki semmit meg nem tudott volna. Tudja-e, kegyelmes asszonyom, hogy Lucien úr lakásán mindent megtaláltak, még az ön leveleit is...

- Ó! A leveleim!

- Itt vannak, lepecsételve - szólt a bíró.

A grófnő izgatottságában úgy tett, mintha otthon volna: csengetett. Belépett a főállamügyész hivatalszolgája.

- Világosságot! - parancsolt a grófnő.

A szolga meggyújtott egy gyertyát és a kandallóra állította, mialatt a grófné megnézte, megolvasta, széttépte és a kandallóba hajította a leveleit. Azután meggyújtotta az egész halom levelet, az utolsót összesodorva és fidibusznak használva. Camusot meglehetős bamba képpel nézte a papirosok föllángolását, kezében szorongatva a két jegyzőkönyvet. A grófné, aki, úgy látszott, mintha teljesen el lenne foglalva szerelmi zálogainak megsemmisítésével, félszemmel figyelte a bírót. Még várt egy pillanatig, macskaügyességgel számította ki a mozdulatait, kikapta a kezéből a jegyzőkönyveket és a kandallóba dobta. Camusot gyorsan kivette onnét, a grófnő nekiugrott a bírónak és újból megragadta az iratokat. Dulakodás kezdődött, közben Camusot egyre azt kiabálta:

- Kegyelmes asszonyom! Kegyelmes asszonyom! Ez merénylet... Kegyelmes...

Egy férfi rohant be a szobába, és a grófné nem bírt visszafojtani egy sikolyt, midőn megismerte Sérizy grófot, akit Granville és Bauvan követett nyomon. Léontine, aki mindenáron meg akarta menteni Lucient, mégsem engedte ki a kezéből a rettentő aktákat, melyeket görcsösen szorongatott még akkor is, mikor a láng már pirosra pörkölte gyöngéd bőrét. Végre Camusot, akinek a keze szintén megperzselődött, elszégyellte magát a furcsa szituáció miatt, és odaengedte a papírokat. Csak az a kevés volt már meg belőlük, amit a két dulakodó kezei elfödtek; odáig még nem hatolt le a láng. Ez a jelenet kevesebb ideig tartott, mint amennyibe a róla szóló elbeszélés elolvasása kerül.

- Miről lehetett szó ön és a feleségem közt? - kérdezte Camusot-tól az államminiszter.

Mielőtt a bíró válaszolhatott volna, a grófné a gyertyához tartotta a papírokat és odadobta leveleinek foszlányaihoz, melyeket a láng még nem emésztett meg teljesen.

- Jogom lenne panaszt emelni a grófné őkegyelmessége ellen - szólt Camusot.

- Úgy! Mit csinált? - kérdezte a főállamügyész, hol a grófnét, hol a bírót nézve.

- Elégettem a kihallgatási jegyzőkönyveket - válaszolt nevetve az elegáns hölgy. Oly boldog volt a sikerült csíny miatt, hogy még nem érezte az égés okozta sebeket. - Ha ez bűn, hát akkor az úr kezdheti elölről az undok irkafirkáját.

- Az igaz - válaszolt Camusot, kísérletet téve, hogy visszanyerje a méltóságát.

- No, hisz úgy látom, minden rendben van - szólt a főállamügyész. - De, drága grófné, azt azért nem ajánlom, hogy a bírákkal szemben gyakran ragadtassa magát ilyesmire, mert könnyen megfeledkezhetnek arról, hogy ön kicsoda.

- Camusot úr vitézül ellenállt egy hölgynek, aki különben ellenállhatatlan: a bírói talár becsülete meg van mentve! - szólt nevetve Bauvan gróf.

- Á! Camusot úr ellenállást fejtett ki?... - nevetett a főállamügyész. - Ez aztán derék dolog. Én bizony nem mernék ellene szegülni a grófnénak.

Pillanat alatt a komoly merényletből egy szépasszony tréfája lett, amelyen maga Camusot is kénytelen volt nevetni.

A főállamügyész azonban most észrevett valakit, aki nem nevetett. Jogos rémülettel Sérizy gróf arckifejezése, magatartása miatt, Granville félrevonta a grófot.

- Kedves barátom - súgta a fülébe - a fájdalmad arra késztet, hogy életemben először és utoljára túltegyem magam a kötelességemen. - Csengetett; bejött a hivatalszolgája.

- Kéretem Chargeboeuf urat, fáradjon be hozzám.

Chargeboeuf úr, ez a fiatal ügyvéd volt a főállamügyész titkára.

- Kedves uram - folytatta a főállamügyész, egy ablakfülkébe vonva Camusot urat - menjen a szobájába és az írnoka segélyével állítsa össze újból Carlos Herrera abbé jegyzőkönyvét. Mert minthogy nem írta alá, minden nehézség nélkül meg lehet írni újra. Holnap majd szembesíti ezt a spanyol diplomatát Rastignac és Bianchon urakkal; nem fogják fölismerni benne a mi Jacques Collinunkat. Ha biztos lesz afelől, hogy szabadlábra kerül, az az ember szó nélkül alá fogja írni a jegyzőkönyvet. Ami Lucien de Rubemprét illeti, őt még ma este bocsássa szabadon; nyugodt lehet, nem fog beszélni arról a kihallgatásról, melynek jegyzőkönyve elsikkadt, pláne, ha még külön figyelmeztetést is juttatok hozzá. A törvényszéki újság holnap hírt fog adni az ifjú azonnali szabadon bocsáttatásáról. Most nézzük: esik-e csorba az igazságon ez intézkedések folytán? Ha a spanyol csakugyan fegyenc, ezer módunk van rá, hogy újból nyakoncsípjük és megindítsuk ellene az eljárást, mert majd diplomáciai úton fölvilágosítást kérünk Spanyolországban viselt dolgairól. Corentin, az ellenrendőrség feje, fog rá fölügyelni. Egyébként mi magunk sem fogjuk elveszteni szem elől. Bánjon tehát vele jól: vegye ki a magánzárkából. Szabad-e megölnünk gróf Sérizyt, a grófnét és Lucient egy hétszázötvenezer frankos - egyelőre még csak föltételezett - lopás miatt, amelyet okvetlenül Lucien kárára követtek el? Nem jobb, ha elveszíti ezt az összeget, mint hogyha a jóhírét veszti el?... Kivált ha a bukásával magával ránt egy államminisztert, annak feleségét és Maufrigneuse hercegnőt?... Ez a fiatalember ütődött narancs: ne rothassza el egészen... Az egész egy félóra műve. Menjen csak, majd itt megvárjuk. Most fél négy, még fog találni bírákat. Értesítsen bennünket, van-e módjában szabályszerű megszüntető végzést hozni... Máskülönben holnap reggelig kell várnia Luciennek.

Camusot köszönt és kiment. Azonban Sérizyné, akinek most kegyetlenül fájtak az égési sebei, nem fogadta köszönését. Sérizy úr, aki, mialatt a főállamügyész a bíróval beszélt, hirtelen kiosont a szobából, most kis tégely tiszta viaszkkal jött vissza és bekötözte felesége kezét, közben a fülébe súgta:

- Léontine, mondja, hogy jöhetett ide, anélkül, hogy nekem szólt volna?

- Drága barátom - felelt súgva a grófnő - bocsásson meg. Őrültnek látszhatom, de higgye el, nemcsak rólam van szó, hanem magáról is.

- Ha a sors úgy akarja, nem bánom, szeresse azt az ifjút, de ne mutogassa ország-világ előtt a szenvedélyét - szólt a szegény férj.

- Nos, kedves grófné - szólt Granville, miután pár pillanatig Octave gróffal értekezett - remélem, ma estére Lucien de Rubempré önnél vacsorázhat.

Ez a fél-ígéret úgy hatott Sérizynére, hogy szemét elöntötték a könnyek.

- Már azt hittem, nincsenek is könnyeim - szólt mosolyogva. - Nem hívathatná ide Rubempré urat?

- Megpróbálom, keresek egy porkolábot, akivel idevezettethessem, hogy ne zsandárok kísérjék - válaszolt Granville gróf.

- Ön olyan jó, mint az Isten! - szólt a grófné Granville úrhoz ömlengő hangon, mely csupa mennyei muzsika volt.

"Mindig az ilyen asszonyok a legédesebbek, a legellenállhatatlanabbak!..." - mondta magában Octave gróf.

És megszállta a melankólia, mert a saját feleségére gondolt. (L. Honorine - Jelenetek a magánéletből.)

Granville urat, mikor kilépett az ajtón, elfogta a fiatal Chargeboeuf. Beszélt vele és utasította, hogy mire kérje meg Massolt, a törvényszéki újság egyik munkatársát.

Mialatt szépasszonyok, miniszterek, bírák sugdolóztak Lucien megmentése érdekében, a Conciergerie-ben a következő dolgok történlek vele. Mikor bement a börtön kapuján, az irodában azt mondta, hogy Camusot úrtól engedélyt kapott az írásra, és tintát, tollat, papirost kért; a direktor, miután Camusot porkolábja egy szót súgott a fülébe, tüstént parancsot adott egy foglárnak, hogy minden szükségessel lássa el a foglyot. Mialatt a foglár megkereste és fölvitte Luciennek a kért dolgokat - ami nem került sok időbe - a szegény fiatalember, aki nem tudta elviselni azt a gondolatot, hogy szembesíteni fogják Jacques Collinnal, sorsdöntő töprengésbe merült. Ilyenkor fajul az emberben mániává az öngyilkosság gondolata, mely Lucienben már egy ízben megfogant, anélkül, hogy a kivitelig érlelődött volna. Több kiváló elmeorvos szerint az öngyilkosság némely lelki organizmusnál az elmezavar következménye. Luciennek, letartóztatása óta, rögeszméjévé vált, hogy megöli magát. Többször is átolvasta Esther levelét, és ez még fokozta halálvágyának intenzív erejét, minthogy azt a katasztrófát idézte emlékébe, melynek során Romeo követte a halálba Júliát. Ezt írta:

Ez a végrendeletem

A Conciergerie börtönében,
1830. május 15-én.

Én, alulírott, nővérem Ève Chardon, férjezett Dávid Séchard-né gyermekeinek hagyom és hagyományozom minden ingó és ingatlan vagyonom összességét, ami halálom napján tulajdonom leend, kivéve ama fizetségeket és legátákat, melyeknek illetékes kezekbe való juttatására utolsó akaratom végrehajtóját ezennel fölkérem...

Esedezem Sérizy gróf úrhoz, vállalja utolsó akaratom végrehajtásának tisztét.

Kifizetendő: Először. Carlos Herrera abbé úrnak háromszázezer frank. Másodszor. Nucingen báró úrnak egymillió-négyszázezer frank, melyből levonásba veendő hétszázötvenezer frank az esetben, ha az Esther kisasszony lakásáról eltulajdonított összeg megtaláltatnék.

Én, mint Esther van Gobseck kisasszony egyedüli örököse hétszázhatvanezer frankot hagyományozok a párisi kórházaknak, egy menedékház alapítására, melyben olyan nyílvános kéjnők találjanak helyet, akik a bűn és gyalázat ösvényéről jó útra akarnak térni.

Azonfelül a menhelyekre hagyok akkora összeget, amennyi harmincezer frank évi kamatot hozó állami hitelrészvények megvásárlásához kell. Az évi kamatok olyan adósok kiszabadítására fordítandók, akiknek tartozása nem haladja meg a kétezer frankot. A kórházak vezetősége lesz hivatva, hogy kiválogassa az adósok börtönének lakói közül a legérdemesebbeket.

Kérem Sérizy urat, fordítson negyvenezer frankot egy síremlékre, mely a Keleti-temetőben építtessék Esther kisasszony porai fölött. Ez az emlék az antik sírok mintájára négyszegletes alakú legyen. Tetején fehér márványból faragva kettőnk alakja nyugodjék, fejünk vánkoson, kezünk ég felé emelve. A síron semminő felírás ne legyen.

Kérem Sérizy gróf urat, Eugène Rastignac úrnak nyújtsa át emlékül a lakásomon található arany piperekészletet.

Végül kérem utolsó akaratom végrehajtóját, engedje meg, hogy szintén emlékül, neki hagyományozzam a könyvtáramat.

LUCIEN CHARDON DE RUBEMPRÉ

Ezt a végrendeletet beletette egy gróf Granville úrnak, a párisi királyi Kúria főállamügyészének címzett levélbe, mely így szólt:

Gróf úr!

Önre bízom a végrendeletemet. Amikor ezt a levelemet fölbontja, én már nem leszek. Ama vágytól hajtva, hogy minél előbb kiszabaduljak, Camusot úr keresztkérdéseire oly gyáván válaszoltam, hogy ártatlanságom dacára egy gyalázatos pörbe keveredhetem. Még ha fölteszem, hogy makulátlanul föl is mentenek, az előkelő társaság könyörtelen szigora mellett akkor is elviselhetetlen lenne az életem.

Kérem önt, a mellékelt levelet adja át fölbontatlanul Carlos Herrera abbénak. És kérem, juttassa el Camusot úrhoz az idecsalolt formális visszavonó vallomást.

Nem hiszem, hogy valaki föl merje törni olyan levél pecsétjét, mely önhöz van intézve. Ebben bízva, mondok önnek utolsó istenhozzádot, tiszteletem és azon kérésem mellett; vegye ezt a levelemet úgy, mint hálám kifejezését minden jóságáért, amivel elhalmozta elhunyt szolgáját,

R. LUCIENT

CARLOS HERRERA ABBÉNAK

Kedves abbém, öntől csak csupa jótéteményben volt részem, és én elárultam önt. Ez az akaratlan hálátlanság a megölőm, és mikor e sorokat olvassa, már nem leszek életben, ön többé nem menthet meg engem.

Ön teljes jogot adott arra, hogy ha az érdekem úgy kívánja, tönkretegyem önt, mint ahogy egy szivarvéget eldob az ember; csakhogy rosszul fogtam hozzá. Az ön lelke gyermeke, hogy kihúzza magát egy kínos helyzetből, lépre ment az ügyesen kérdező vizsgálóbírónak, és azok pártjára állt, akik mindenáron el akarják önt pusztítani, azt a látszatot keltve (aminek képtelenségét én a legjobban tudom), mintha ön azonos lenne egy bizonyos francia gonosztevővel. Ezzel mindent elmondtam.

Ön hatalmas férfi, és belőlem nagyobbat akart csinálni, mint amilyenné válni tudtam: mi ketten a végbúcsú pillanatában nem beszélhetünk gyermekes dolgokról, ön engem hatalomra és dicsőségre akart juttatni, ehelyett az öngyilkosság örvényébe taszított: ennyi az egész. Már régóta hallom: fölöttem suhog óriás szárnyaival a szédülés.

Ön azt mondotta nekem néhanap: "Él még Káin és Ábel sarjadéka." Káin az Emberiség nagy drámájában a tagadás szelleme, önt a leszármazásnak az a vonala kapcsolja Ádámhoz, amelyben a Sátán tovább szította a tüzet, melynek első szikrája Évára pattant. E nemzetség démonai közt akadnak időről időre hatalmas szervezetű, rettentő lények, akik minden emberi erőt egyesítenek magukban, és hasonlatosak a sivatag fenevadjaihoz, melyeknek életszükséglet a határtalan térség. Az ilyen emberek éppoly veszedelmesek a társadalomra, mint az oroszlánok lennének Normandia síkján: a mindennapi zsákmány nélkül el nem lehetnek. Fölfalják a közönséges embereket és fölhabzsolják az oktondik tallérjait: játékuk oly veszedelmes, hogy az alázatos ebet, akit eleinte társukká, bálványukká emeltek, a végén megölik. Ha Isten akarja, ezekből a titokzatos lényekből Mózesek, Attilák, Nagy Károlyok, Mohamedek vagy Napóleonok lesznek. De ha Isten ezeket az óriás eszközöket egy nemzedék óceánjának fenekén engedi elrozsdásodni, akkor csak egy Pugacsov, egy Fouché, egy Louval, egy Carlos Herrera marad meg belőlük. Gyöngéd lelkek fölött rettentő a hatalmuk: magukhoz csábítják és szétmorzsolják őket. Ez nagy, ez szép a maga nemében. Ez a tarkabarka, mérges növény, mely a gyermekeket elkábítja az erdőn. Ez a Gonosz poézisa. Olyan embereknek, mint ön, legjobb tenne barlangban lakniuk és soha ki nem mozdulniuk onnét. Úgy akartad, hogy ezt a gigászi életet éljem, és én megelégeltem ezt az életet, így hát, kihúzhatom a nyakamat a te agyafúrtságod gordiusi csomójából, és bedughatom a nyakkendőmből csavart hurokba.

Hogy hibámat helyrehozzam, a főállamügyészhez elküldöm a vallomásomat visszavonó nyilatkozatot, ön tudni fogja, hogyan vegye hasznát.

Formális végrendeletem alapján, abbé uram, vissza fogja kapni azt az összeget, melyet, rendjének vagyonából, irántam való atyai gyöngédségből kifolyólag elég oktalanul, az én javamra fordított.

Isten önnel hát, Isten önnel, hatalmas szobra a Rossznak és Romlásnak. Isten önnel, aki a jóság útján többre vitte volna, mint Ximenez, többre, mint Richelieu! Megtartotta, amit ígért: ismét az vagyok, ami a Charente partján voltam. De közben önnek köszönhetem egy álom varázsát. Csakhogy sajnos, ez nem szülőföldem folyója, amelybe bele akartam fojtani ifjúkorom apró bűneit, hanem a Szajna, s a Conciergerie egyik cellája az odúm.

Ne sajnálja, hogy elmegyek: amennyire bámultam, éppannyira megvetettem önt.

LUCIEN

Nyilatkozat

Alulírott kijelentem, hogy azt a vallomásomat, melyet Camusot bíró úr mai kihallgatásom alkalmával jegyzőkönyvbe vett, teljes egészében visszavonom.

Carlos Herrera abbé rendszerint lelki atyámnak nevezte magát, és engem alkalmasint megtévesztett ez a szó, melyet a bíró úr, bizonyára tévedésből, más értelemben használt.

Tudom, hogy politikai célzattal, főleg Spanyolország és a Tuileriák kormányait érintő titkok eltüntetése végett holmi alantas diplomáciai ügynökök Carlos Herrerát egy Jacques Collin nevű fegyencnek akarták feltüntetni. Azonban erre vonatkozólag Carlos Herrera abbé előttem sohasem tett másféle kijelentést, mint azt, hogy minden erejével igyekszik bizonyságot szerzeni Jacques Collin életéről vagy elhalálozásáról.

A Conciergerie börtönében,
1830. május 15-én.

LUCIEN DE RUBEMPRÉ

Az öngyilkosság izgalmában Lucien gondolatai látókká lettek, és keze szokatlan fürgeséggel mozgott. Ezt az állapotot ismerik a költők, ha megszállja őket az alkotás láza. A fölindulás oly erősen dolgozott benne, hogy ezt a négy okiratot félóra alatt elkészítette. Az egészet egybe csomagolta, több pecséttel lezárta, az önkívület erejével nyomta rá az ujján viselt pecsétgyűrű címeres kövét, és igen föltűnően helyezte el a szoba közepén a kőpadlóra. Bizonyos, hogy alig őrizhetett volna meg valaki több méltóságot e hamis szituációban, melyben annyi hitványság juttatta Lucient: emlékét megtisztította minden szégyenfolttól, és jóvátette a bajtársával szemben elkövetett igazságtalanságot, amennyire a dandy szelleme képes volt ellensúlyozni a költő könnyenhivőségének káros következményeit.

Ha Lucien a szigorú magánzárkák valamelyikében lett volna, ott képtelen lett volna megvalósítani a szándékát. Mert ezeknek a kőrekeszeknek nincs más bútorzatuk, mint valami priccsféle fekvőhely és egy vödör, a legsürgősebb szükségletek elvégzésére. Nem lelni ott egy szöget, egy széket, még csak egy zsámolyt sem. A priccs oly erősen oda van rögzítve a padlóhoz, hogy lehetetlenség a helyéről elmozdítani másképp, mint olyan munkával, amely föl kellene, hogy tűnjön a főfelügyelőnek, mert a rácsos kukucskáló-ablak állandóan nyitva van. Hozzá még a vizsgálati fogolyra, ha aggodalomra ad okot, még egy zsandár vagy titkosrendőr is fölügyel. A Pistole szobáiban és abban is, melybe Lucient betették (mivel a bíró figyelmes akart lenni a Páris legelőkelőbb társaságához tartozó ifjú iránt), a mozgatható ágy, az asztal és a székek lehetővé teszik, ha éppenséggel könnyűvé nem is, az öngyilkosságot. Lucien hosszú, kék selyemnyakkendőt viselt. Már amikor a kihallgatásról visszajött, eszébe jutott, hogyan ment egykor Pichegru többé-kevésbé önként a halálba. De hogy fölakaszthassa magát, szilárd pontot kellett találnia, mely teste és a padló között elég helyet hagy, hogy a lába támaszra ne leljen. Csakhogy cellájának az udvarra néző ablakán nem volt kilincs, és a kívülről befalazott vasrácsot a fal egész vastagsága elválasztotta Lucientől, úgyhogy azon sem talált szilárd pontra.

Lucien tehát, hogy az öngyilkosságot elkövethesse, hirtelenében a következő leleményes tervet eszelte ki. Ha az ablak vaskosara el is fogta előle a börtönudvarra való kilátást, ugyanez a vaskosár akadályozta meg a foglárokat is abban, hogy láthassák, mi történik a cellájában. Mármost az ablak alsó részén két erős deszkalap pótolta ugyan az üvegtáblákat, azonban a felső részén mindkét felől épségben volt még két kicsiny tábla; ezeket keresztlécek keretezték be és választották el egymástól. Ha Lucien fölállt az asztalra, elérhette az ablakának üvegezett részét, eltávolíthatta vagy kitörhette a két üvegtáblát, és akkor az alsó keresztlécben szilárd támaszpontot talált. Úgy tervezte, hogy erre ráakasztja a nyakravalóját, jól megcsomózza, megfordul saját maga körül, hogy a nyaka köré tekeredjék, azután kirúgja maga alól az asztalt.

Így hát zajtalanul az ablak alá tolta az asztalt, kabátját, mellényét levetette, habozás nélkül fölállt az asztalra és kitörte az alsó keresztléc fölött és alatt levő ablaktáblákat. Mikor fönn állt az asztalon, kitekinthetett a börtönudvarra: először élvezte ezt az elbűvölő látványt. A Conciergerie direktora ugyanis, aki Camusot úrtól azt a parancsot kapta, hogy a legnagyobb tapintattal kezelje Lucient, a Conciergerie belső folyosóin vezettette őt keresztül, melyeknek bejárata az Ezüst Toronnyal szemközt eső sötét pincesorban van. Így elkerülte azt, hogy a börtönudvaron sétáló vádlottak csoportjának egy elegáns fiatalembert kelljen mutatnia. Mindjárt megítélheti az olvasó, hogy e sétahely látása alkalmas-e arra, hogy erős benyomást tegyen egy költő lelkére.

A Conciergerie börtönudvarát az Ezüst Torony és a Bonbec Torony határolja; a kettő közötti távolság tehát kívülről pontosan mutatja az udvar szélességét. A Szent Lajos nevét viselő tornácból (mely a Vásárosok tornácáról a Semmítőszékhez és a Bonbec Toronyhoz visz, amelyben, úgy mondják, még ma is látható Szent Lajos szobája) az érdeklődő megítélheti az udvar hosszát, mert ebben a dimenzióban pontosan egybevág azzal. A magánzárkák és a Pistole szobái tehát a Vásárosok tornáca alatt vannak. Marie-Antoinette királynét is egy hatalmas lépcsőn vezették a Semmítőszék magasztos termeiben ülésező forradalmi törvényszék elé: ez a lépcső, amely a Vásárosok tornáca alatti fal vastagságában volt bevágva, ma már be van falazva. A börtönudvar egyik oldalfala az, amelynek első emeletét Szent Lajos tornáca tölti ki, egy sor gótikus oszlopot tár a szemlélő elé, melyek közé nem tudom, melyik korszak építőmesterei két emeletsor cellát építettek, hogy lehetőleg minél több vádlottat tudjanak elhelyezni. Ennek a pompás tornácnak oszlopfőit, boltíveit és pilléreit gipsszel, rácsokkal és tapasztékokkal csúfították el. Szent Lajos állítólagos szobája alatt, a Bonbec Toronyban kanyargó csigalépcső vezet ezekhez a cellákhoz. Franciaország legnagyobbik emlékeinek ez a prostitúciója förtelmes hatást tesz.

Abból a magasságból, ahol Lucien állott, pillantása rézsút esett erre a tornácra és az Ezüst Torony és a Bonbec Torony összekötő építményeinek egyes részleteire. Látta két torony hegyes csúcsát. Lucien megdermedve állt; az álmélkodás késleltette az öngyilkosságát. Manapság az orvostudomány annyira elismeri a hallucinációkat, hogy érzékeinek ez a délibáb-jelensége, lelkünknek ez a rendkívüli képessége immár nem vonható kétségbe. Az ember egyetlen érzés hatása alatt, melynek intenzitása szinte a monomániáig fokozódik, olyan állapotba jut, amely az ópium, a hasis, a salétromos savak kábulatára emlékeztet. Ilyenkor látomások és fantomok jelennek meg előtte, az álomképek megtestesülnek, elmúlt dolgok régi mivoltukban kelnek életre; ami az agyban már csak egy gondolat volt, lelkes, eleven lénnyé változik. A tudomány ma azt hiszi, hogy az agy a végletessé fajult szenvedélyek nyomása alatt vérrel szívódik tele, és hogy ez a vértolulás idézi elő az éber álmok izgalmas játékait: ennyire irtózik a mai ember attól, hogy a gondolkodásban élő és nemző erőt lásson. (L. Louis Lambert - Filozófiai tanulmányok.) Lucien egész ősi szépségében látta maga előtt a Palotát. Az oszlopos folyosó karcsú, fiatal és üde volt. Szent Lajos egykori hajléka ismét úgy állt ott, mint régen; Lucien csodálta babiloni arányait és keleties cicomáit. Úgy fogadta ezt a felséges víziót, mint a civilizált Természet poétikus üdvözletét. Mialatt a halálra készülődött, azt kérdezte magától, hogy lehetett ismeretlenül Párisban ez a csoda. Két Lucien volt itt egy személyben: a költő Lucien, aki a középkorban, Szent Lajos árkádjai és tornyocskái alatt andalgott, és az öngyilkosságra készülődő Lucien.

Abban a pillanatban, mikor Granville úr kiadta utasításait fiatal titkárának, beállított a Conciergerie direktora, és az arckifejezése olyan volt, hogy a főállamügyész tüstént rosszat sejtett.

- Találkozott Camusot úrral? - kérdezte.

- Nem, gróf úr - felelte a direktor. - Az írnoka, Coquart úr, azt a parancsot hozta nekem, hogy Carlos Herrera abbé szigorú őrizetét oldjam föl és Rubempré urat bocsássam szabadon; de már késő.

- Szent Isten, mi történt?

- Tessék, gróf úr, itt van az ön számára egy levélköteg, ez meg fogja magyarázni a katasztrófát. A börtönudvar felügyelője bezúzott ablaküvegek zaját hallotta, és Lucien úr cellaszomszédja fölsikoltott, mert a szerencsétlen ifjú halálhörgése ütötte meg a fülét. A felügyelő halálsápadtan tért vissza, oly szörnyűséges látvány tárult a szeme elé: a vizsgálati foglyot az ablakhoz erősített nyakkendőjére fölakasztva találta.

Jóllehet a direktor halk hangon beszélt, Sérizyné rémes sikoltásba tört ki, bizonyságául annak, hogy érzékszerveink finomsága döntő pillanatokban szinte kiszámíthatatlan. A grófné meghallott és kitalált mindent. De még mielőtt Granville úr visszafordult volna, anélkül, hogy akár Sérizy, akár Bauvan megakadályozhatták volna villámgyors mozdulatait, mint a nyíl kisuhant az ajtón, és a Vásárosok tornácára rohant, s ott a Barillerie utcába vezető lépcsőig futott.

Ezen a tornácon hosszú idők során át kis boltok zsúfolódtak, ahol cipőt árultak, továbbá talárokat és baretteket lehetett kölcsön venni. Egy ilyen bolt ajtajában épp egy ügyvéd vetette le a talárját. A grófné megkérdezte, merre visz az út a Conciergerie felé.

- Menjen le és forduljon balra. Az Óratorony mellett van a bejárat, mindjárt az első kapu.

- Ez a nő megőrült! - szólt a boltosné. - Jó lenne utánamenni.

Senki sem bírta volna követni Léontine-t; szinte röpült. Egy orvos talán meg tudná magyarázni, honnan veszik a jó társaság edzetlen erejű asszonyai az élet válságaiban ezt a lendítő erőt. A grófné oly sebesen futott az árkádokon keresztül, a kapubejárat felé, hogy az őrt álló zsandár észre sem vette, mikor berohant. Mint dühös szélvész kergette tollpihe vágódott neki a rácskapunak és oly őrületes erővel rázta a vasrudakat, hogy az egyik széttört a keze alatt. A két vasdarabot a saját mellébe fúrta, úgy, hogy a vér kiserkedt belőle, és összerogyott, oly hangosan sikoltva, hogy az őrök megdermedtek belé: "Nyissák ki! Nyissák ki!"

A kulcsár elősietett.

- Nyissa ki! A főállamügyész küld, hogy megmentsem a halottat!

Mialatt a grófné a Barillerie utcán és az Óratorony rakparton át kerülő utat tett, Granville és Sérizy, kitalálván a grófné szándékát, a Palota belsején keresztül rohantak le a Conciergerie-hez. De bárhogy is siettek, csak abban a pillanatban érkeztek oda, amikor az első vasrácsnál ájultan összerogyott, s az őrszobából elősiető zsandárok segítették föl. Amint meglátták a Conciergerie direktorát, kinyitották a kaput és a grófnét az irodába vitték. De ő föltápászkodott és összekulcsolt kezekkel térdre omlott.

- Látni akarom!... Látni akarom!... Ó, uram, semmi rosszat nem teszek! De ha nem akarják, hogy itt szemük láttára meghaljak, engedjék, hogy élve vagy halva megnézzem Lucient... Á, te itt vagy, barátom. Válassz a halálom és...

Összerogyott.

- Te oly jó vagy - így folytatta - szeretni foglak!

- Vigyük el innét! - szólt Bauvan.

- Nem, menjünk a Lucien cellájába - folytatta Granville, aki Sérizy úr zavaros szeméből kiolvasta annak szándékát.

Megragadta a grófnét, fölemelte és karon fogta egyfelől, másfelől pedig Bauvan úr nyúlt a hóna alá.

- Direktor úr - szólt Sérizy gróf - mindez halálos titok.

- Legyen nyugodt - felelt a direktor. - A legjobb módszert választotta. Ez a hölgy...

- A feleségem...

- Ó, bocsánat, gróf úr. Hát szóval biztosan el fog ájulni, ha meglátja azt a fiatal urat, és ájult állapotban nem lesz nehéz elvinni kocsin.

- Épp erre gondoltam - szólt a gróf. - Küldje el valamelyik hivatalnokát az embereimhez a Harlay-udvarba, hogy jöjjenek a kapu elé. Csak az én kocsim van itt...

- Még megmenthetjük - szólt a grófnő, oly bátor, oly szilárd föllépéssel, mely meglepte őrizőit. - Van rá mód, hogy életre keltsük...

És magával ragadta a két bírót, a foglárra pedig rákiáltott:

- Siessen hát! Gyorsabban!... Egy másodperc dönthet három emberélet fölött.

Mikor kinyílt a cella ajtaja, és a grófné ott látta lógva Lucient, mintha a ruhái lettek volna fogasra akasztva, először nekiugrott, mintha át akarná ölelni, magához akarná ragadni. De mindjárt azután arccal a padozatra zuhant, és sikolyát valami hörgésféle fojtotta belé. Öt perccel később a gróf hintaja a palotája felé ragadta el; elterült a kocsi ülésén, előtte térdepelt a férje. Bauvan gróf orvosért rohant, hogy elsősegélyt nyújtson a grófnénak.

A Conciergerie igazgatója megvizsgálta a kapu külső rácsát és így szólt az írnokához:

- Nem kímélték a költséget! A vasrudak kovácsolva vannak, ki vannak próbálva, súlyos összegeket fizettek értük. És ebben a rúdban belső törés volt!

A főállamügyész, mikor visszament a szobájába, kénytelen volt másféle utasításokat adni a titkárának. Szerencsére Massol nem volt jelen.

Pár perccel Granville gróf távozása után - aki sietett Sérizy grófhoz - Massol fölkereste Chargeboeuf kollégáját az államügyészség üléstermében.

- Kedves barátom - szólt a fiatal titkár - ha szívességet akar tenni nekem, akkor az újságja holnapi számában hozza azt, amit most lediktálok. A cikknek majd adjon maga címet, írja! - És diktálta a következőket:

Kiderült, hogy Esther van Gobseck öngyilkosságot követett el.

Minthogy Rubempré Lucien úr alibije és ártatlansága kétséget kizáróan bebizonyosodott, letartóztatása annál sajnálatosabb, minthogy a fiatalember, abban a pillanatban, mikor a vizsgálóbíró elrendelte szabadonbocsátását, hirtelen meghalt.

- Mondanom sem kell, kedves barátom - szólt az ügyvédbojtár Massolhoz - hogy erre az apró szolgálatra nézve elvárják öntől a legnagyobb titoktartást.

- Minthogy ön megtisztel a bizalmával - felelte Massol - én bátor leszek egy megjegyzést tenni: Ennek a hírnek a következménye az lesz, hogy az emberek gyalázkodni fognak az igazságszolgáltatásra...

- Az igazságszolgáltatás elég erős, ki fogja bírni még ezt is - válaszolt az államügyészség ifjú alkalmazottja a Granville iskolájában nevelkedett leendő bíró gőgjével.

- Bocsásson meg, kedves kolléga úr, de két mondattal megelőzhetjük ezt a bajt.

És az ügyvéd ezt írta:

A törvénykezés formáinak semmi közük ehhez a gyászos eseményhez. A helyszínén, megejtett hullavizsgálat kihirdette, hogy a halál oka az utolsó stádiumba jutott ütőérduzzanat fölfakadása volt. Ha Lucien de Rubempré úr bánkódott volta letartóztatása miatt, halála hamarább következett volna be. Továbbá merjük állítani, hogy ez a szánalomra méltó ifjú nemhogy bánkódott volna letartóztatása miatt, hanem még kacagott is rajta, és azoknak, akik Fontainebleau-ból Párisba kísérték, azt mondta, hogy mihelyt bírái elé lép, ártatlansága ki fog derülni.

- Azt hiszem, ezzel mindent megmentünk, nemde?... - kérdezte az ügyvéd-újságíró.

- Igaza van.

- A főállamügyész holnap hálás lesz önnek érte - folytatta Massol, enyhe csipkelődéssel.

Lehet, hogy sem a nagytömeg, sem a kevés kiválasztott nem találja még teljesen lezártnak ezt a tanulmányt Esther és Lucien halálával. Talán még érdekelni fogja az olvasót Jacques Collin, Európa és Paccard élete folyása - bármily becstelen volt is az - és tudni óhajtja, mi lett a végük. A drámának ez az utolsó fölvonása egyébként teljessé teheti a jelen tanulmány keretében bemutatott erkölcsök rajzát és megadja a megoldást többféle még meg nem oldott bonyodalomnak, melyekkel oly érdekesen egybeszövődött Lucien élete, megadja azáltal, hogy a gályák néhány becstelen alakját elvegyíti a legelőkelőbb személyiségek közé.

Így tükröződnek, mint látjuk, az élet legnagyobb eseményei néhány többé-kevésbé igaz újsághírben. Ugyanígy van számos dologgal, melyek sokkal magasztosabbak az itt elmondottaknál.

- Mi baj, Madeleine? - kérdezte Camusot-né a komornájától, mikor ez belépett hozzá olyan arccal, aminőt válságos percekben szoktak vágni a cselédek.

- Nagyságos asszonyom - válaszolt Madeleine - a nagyságos úr most jött haza a Palotából, de olyan megrökönyödött az ábrázata és olyan izgatott hangulatban van, hogy a nagyságos asszony jól tenné, ha bemenne a dolgozószobájába.

- Szólt valamit? - kérdezte Camusot-né.

- Nem, nagyságos asszony. De ilyen arccal még sohasem láttuk a nagyságos urat. Azt hinné az ember, hogy valami betegség készül kitörni rajta. Egész sárga a képe, szinte magánkívül van és...

Camusot-né meg se várta a mondat végét, kirohant az ajtón és a férjéhez sietett. A vizsgálóbíró lábát kinyújtva vetette el magát egy karosszékbe. A keze petyhüdten lógott lefelé, sápadt arca, bamba nézése egészen úgy hatott, mintha el akarna ájulni.

- Mi lelt, szívem? - kérdezte ijedten a fiatalasszony.

- Ah, szegény Amélie-m, a leggyászosabb dolog történt... Még most is reszketek. Képzeld csak, a főállamügyész... nem is, Sérizyné... azaz... azt sem tudom, hol kezdjem...

- Kezdd a végén! - szólt Camusot-né.

- Nos hát, amikor Popinot úr az elsőfokú bíróság tanácstermében az utolsó szükséges aláírással akarta ellátni a végzést, mely az én jelentésem alapján az eljárást beszüntette és Rubempré urat szabadlábra helyezte... egyszóval minden kész volt, az írnok már elvitte a konceptust, és én azt hittem, megszabadulok az egész ügytől! Ekkor bejön a törvényszék elnöke, átolvassa az ítéletet és azt mondja fagyos gúnnyal:

- Ön egy halott embert bocsát szabadon. Ez a fiatalember, mint Bonald úr mondja, természetes bírája elé lépett. Szívszélhűdés érte...

- Fellélegzettem, mert még abban bíztam, hogy véletlen baleset történt.

- Ha jól értettem, elnök úr - szólt Popinot - Pichegru-féle szívszélhűdésről lehet szó...

- Uraim - válaszolt komoly arccal a bíró - vegyék tudomásul, hogy a külvilág számára az ifjú Lucien de Rubempré ütőérrepedés következtében halt meg.

Mindnyájan összenéztünk.

- Ebbe az ügybe igen előkelő személyiségek vannak belekeverve. Adja Isten, az ön érdekében kívánom, Camusot úr, jóllehet ön csak a kötelességét teljesítette, hogy Sérizyné tébolyodott ne maradjon az őt ért csapás után. Épp most viszik el félholtan. Találkoztam a főállamügyészünkkel, oly siralmas állapotban volt, hogy fájt a szívem, mikor megláttam... Baklövést csinált, Camusot uram! - tette hozzá súgva.

- Hidd el, szívem, mikor kijöttem, alig álltam a lábamon. A lábam úgy reszketett, hogy ki sem merészkedtem az utcára, és visszamentem a szobámba, hogy kipihenjem magam. Coquart, aki ennek az áldatlan ügynek az aktáit rendezte, azt mondta nekem, hogy egy szép hölgy rontott be a Conciergerie-be, meg akarta menteni a haláltól Lucient, akibe őrülten szerelmes, és ájultan esett össze, mikor meglátta a Pistole ablakán, ahová a nyakkendőjével fölakasztotta magát. Amióta eljöttem a Palotából, üldöz a gondolat, hogy az a mód, ahogyan kihallgattam, kergette öngyilkosságba azt a szerencsétlen fiatalembert, aki egyébként, magunk közt szólva, igenis bűnös volt - és még most is közel vagyok az ájuláshoz...

- No de csak nem fogod mindjárt gyilkosnak tartani magadat, hogyha a cellájában fölakasztja magát egy vizsgálati fogoly, akit éppen szabadon akartál bocsátani?... - kiáltott Camusot-né. - Olyan ez a vizsgálóbírónak, mint a generálisnak, ha kilövik alóla a lovat!... Ennyi az egész!

- Az efféle hasonlatok, szívem, legföljebb tréfának jók, márpedig tréfának itt nincs helye. Ebben az esetben a halott maga után rántja az élőt, Lucien minden reményünket a sírba viszi.

- Igazán? - kérdezte Camusot-né gyilkos iróniával.

- Bizony, az én pályám derékba tört. Egész életemre egyszerű bíró maradok a Szajna megyei törvényszéken. Granville úr már ez előtt a gyászos vég előtt nagyon elégedetlen volt a vizsgálatban beállott fordulattal. De abból, ahogy az elnökünkkel beszélt, világosan látom, hogy ameddig Granville úr főállamügyész lesz, én soha előlépni nem fogok.

Előlépni! Ez a rettentő szó, az a fogalom, mely manapság a bíróból hivatalnokot csinál.

Régente a bíró elejétől az volt, amivé lehetett. A három-négy tanácselnöki süveg minden törvényszéken kielégítette a becsvágyakat. A tanácsosi ranggal beérte egy de Brosses vagy egy Molé, Dijonban éppúgy, mint Párisban. Hogy ezt a rangot, mely már magában véve vagyont jelentett, kellő méltósággal viselhesse valaki, megint nagy vagyon kellett hozzá. Párisban a főtörvényszéken kívül hivatali talárt viselő férfiak csak három magasabb állásra törekedhettek: a főszámszéki elnökségre, a pecsétőrségre és kancellárságra. A főtörvényszékek alatt, az alacsonyabb szférákban, már egy elnökhelyettes is elég nagy személyiség volt ahhoz, hogy boldog lehessen, ha egész életére megmarad a helyén. Vessük egybe a párisi királyi főtörvényszék ülnökének állását 1829-ben, amikor vagyon helyett csak jövedelme van, egy törvényszéki bíró állásával 1729-ben. Óriási a különbség! Ma, amikor a pénz lett az általánosan elfogadott társadalmi garancia, a bírákat föloldják ama föltétel alól, hogy, mint régen, igen vagyonosnak kell lenniök. Érthető tehát, hogy egyszerre képviselőkké, pairekké lesznek, hivatalt hivatalra halmoznak: bírák és törvényhozók egy személyben, és más tisztségektől vesznek kölcsön tekintélyt, ahelyett, hogy beérnék bírói tisztük dicsőségével.

Egyszóval a bírák az előmenetel végett igyekeznek kitűnni, úgy, ahogy a hadseregben vagy a közigazgatásban értik az előmenetelt.

Ez a gondolat, ha nem is ássa alá a bírói függetlenséget, mégis sokkal közkeletűbb és természetesebb, és sokkal gyakrabban láthatók a következményei, semhogy ne ártana a bíró tekintélyének a közvélemény előtt. Az állami fizetés révén szürke hivatalnokká lesz a pap és a bíró. Az elérhető rangfokozatok kifejlesztik a becsvágyat; a becsvágyból származik a hatalomhoz való szolgai alkalmazkodás. Azonkívül az egyenlőség modern elve a törvény színe előtt állót a társadalmi ranglétrán egy szintre helyezi a bíróval, így a tizenkilencedik század meggyengítette a társadalmi rend két oszlopát, a vallást és az igazságszolgáltatást, amely pedig állítólag minden téren haladást hozott.

- És miért ne lépnél elő? - kérdezte Camusot-né.

Gúnyosan nézett férjére, szükségesnek érezte, hogy visszaadja az energiáját férjének, becsvágya eszközének, akin úgy játszott, mint egy hangszeren.

- Minek elcsüggedni? - folytatta olyan gesztussal, mely találóan festette teljes közönyét a vizsgálati fogoly halálával szemben. - Ez az öngyilkosság boldoggá fogja tenni Lucien két ellenségét, d'Espard-nét és ennek unokahúgát, du Châtelet grófnét. D'Espard-né kitűnő viszonyban van az igazságügyminiszterrel, és az ő révén kihallgatáshoz juthatsz őkegyelmességénél. Akkor majd elárulod neki ennek az ügynek a titkát. Ha pedig az igazságügyminiszter a pártodon van, mit kell akkor tartanod az elnöködtől és a főállamügyésztől?

- De Sérizy úr és a felesége! - kiáltott a szegény bíró. - Mondom neked, Sérizyné megőrült! Mégpedig, azt mondják, az én hibám miatt őrült meg!

- Nos, ha megőrült, ó, ítélőképesség nélküli bíró, te! Akkor meg nem árthat neked - nevetett Camusot-né. - Meséld el, mi történt egész nap, hadd hallom.

- Istenem - felelte Camusot - amikor azt a szerencsétlen ifjút vallatóra fogtam, és ő kijelentette, hogy az állítólagos spanyol pap csakugyan nem más, mint Jacques Collin, Maufrigneuse hercegnő és Sérizy grófnő egy komornyikkal levelet küldtek nekem, arra kértek benne, hogy ne hallgassam ki. De már akkor ezen túl voltunk...

- De persze, te elvesztetted a fejedet - szólt Amélie. - Mert az írnokoddal, amilyen megbízható ember, nyugodtan visszahozathattad volna Lucient, ügyesen lecsillapíthattad volna, és kijavíthattad volna a jegyzőkönyvet!

- Úgy teszel, mint Sérizyné, fittyet hánysz a bíróságra! - szólt Camusot, aki képtelen volt tréfára venni a hivatását. - Sérizyné elvette tőlem a jegyzőkönyveket és tűzbe dobta!

- Ez aztán az asszony! Bravó! - helyeselt Camusot-né.

- Sérizyné azt mondta nekem, hogy inkább levegőbe röpíti az Igazságügyi Palotát, semhogy eltűrje, hogy egy fiatalember, aki az ő és Maufrigneuse hercegnő kegyében állott, egy fegyenc társaságában az esküdtszék előtt, a vádlottak padján üljön!

- De Camusot - szólt Amélie, aki nem tudott visszafojtani egy fölényes mosolyt - hiszen a te helyzeted nagyszerű!

- Hogyne! Nagyszerű!

- Te megtetted a kötelességedet...

- Szerencsétlenségemre és Granville úr farizeus ujjmutatása ellenére, akivel a Malaquais rakparton találkoztam...

- Ma reggel?

- Ma reggel!

- Hány órakor?

- Kilenckor!

- Ó, Camusot! - kiáltott Amélie, összekulcsolt kezét tördelve - pedig mennyit prédikálok neked szünös-szüntelen, hogy ügyelj mindenre... Uramisten, hisz ez nem ember, ez egy szekérre való kavics, amit nekem kell vonszolnom!... De Camusot, hiszen a te főügyészed várt rád az úton, bizonyára kész tanácsokkal látott el...

- Hát persze...

- És te nem értetted meg! Ha egyszer süket vagy, akkor egész életedre megmaradhatsz vizsgálóbírónak, de vizsgálnivaló nélkül. Legyen legalább annyi eszed, hogy most ide hallgatsz! - szólt, leintve férjét, aki meg akart szólalni. - Azt hiszed, az ügy már be van fejezve? - kérdezte Amélie.

Camusot rábámult a feleségére, mint a paraszt a csepűrágóra.

- Ha Maufrigneuse hercegnő és Sérizy grófné belé vannak keverve, mindkettőjük pártfogását meg kell szerezned - folytatta Amélie. - Nézzük csak! D'Espard-né audienciához fog juttatni az igazságügyminiszternél. Te elárulod neki a titkot, ami itt a háttérben lappang, és ő ezt a király mulattatására fogja felhasználni; mert a fejedelmek mind szeretik látni olykor a társadalom szövetének fonákját, hogy megismerjék az események valódi okait, melyeket a publikum tátott szájjal lát elvonulni. Akkor azután sem a főügyésztől, sem Sérizy úrtól nincs többé mit tartanunk.

- Micsoda kincs vagy te, asszony! - kiáltott a bíró nekibátorodva. - Végre is én kutattam föl Jacques Collint; nekem fog számot adni az esküdtszéken, én fogom leleplezni a gazságait. Ilyen pör nyert csatával ér föl egy vizsgálóbíró pályáján...

- Camusot - kezdte újból Amélie, gyönyörködve benne, hogy az ura fölocsúdott a testi-lelki levertség állapotából, amelybe Lucien de Rubempré öngyilkossága taszította - az elnök épp az imént mondta neked, hogy bakot lőttél!... Vigyázz, nehogy megint félrecsússzál, barátom!

A vizsgálóbíró állva maradt és elképedve nézett a feleségére.

- A király és az igazságügyminiszter talán nagy örömmel fogják hallani azt a titkot. De lehet, hogy ugyanakkor bosszankodni is fognak, ha meg kell érniük, hogy a liberális eszmék szóvivői olyan előkelőségeket, mint Sérizy-ék, Maufrigneuse-ék és Grandlieu-ék, egyszóval mindazokat, akik közvetve, vagy közvetlenül belekeveredtek ebbe a pörbe, a közvélemény és az esküdtszék sorompói elé vonszolják.

- Mind benne vannak nyakig!... Kezemben tartom őket! - kiáltott Camusot.

A bíró felállt és úgy ment végig a szobán, mint Sganarelle a színpadon, ha csapdából igyekszik menekülni.

- Hallgass ide, Amélie! - így kezdte, odacövekelve magát felesége elé. - Eszembe jut egy körülmény, mely látszatra semmitmondó ugyan, de az én helyzetemben óriási jelentőségű. Képzeld el, kedves barátnőm, hogy ez a Jacques Collin élő kolosszusa a csalafintaságnak, alakoskodásnak és elvetemültségnek... olyan mélységes szellem... mint... hogy is mondjam?...Ő a fegyház Cromwellje! Ilyen gonosztevővel még soha nem volt dolgom, majdnem hogy túljárt az eszemen. De bűnügyi vizsgálat közben egy tovakanyargó vékony szál néha olyan gombolyagnak vezet a nyomára, mellyel a legsötétebb lelkiismeretek, a legzavarosabb tények útvesztőjében is eligazodik az ember. Mikor Jacques Collin látta, hogy Lucien de Rubempré lakásán lefoglalt levelek közt lapozgatok, a gézengúz olyan sanda pillantást vetett oda, mintha meg akarná tudni, nincs-e ott még egy másik levélköteg is, és önkéntelenül olyan mozdulatot tett, mely elárulta elégedettségét. Ez a pillantás, mint mikor a tolvaj fölbecsül egy kincset, ez a gesztus, mint mikor a fogoly azt mondja: "Még vannak fegyvereim!" rengeteg dolgot tett előttem érthetővé. Csak ti, asszonyok, tudtok, mint mi, bírák, és mint a vizsgálati foglyok, egy pillantással egész jeleneteket vetíteni, melyekben oly bonyolult csalafintaságok lepleződnek le, mint valami biztonsági lakat. Ilyenkor, tudod, másodperc alatt kötetekre menő gyanakvást ad értésére egymásnak két-két ember. Rettenetes: egy kacsintásban élet és halál! A bitangnak még más levelek is vannak a kezében! gondoltam magamban. Azután az ügy ezer más apró részlete elterelte a figyelmemet. Elhanyagoltam ezt az epizódot, mert azt hittem, lesz alkalmam szembesíteni az embereimet, és ezt a részletet a vizsgálat későbbi során földeríthetem. De biztosra vehetjük, hogy Jacques Collin az ilyen gazemberek szokott módján biztos helyre rejtette a legkompromittálóbb leveleket ennek a szép ifjúnak a levelezéséből, akire rajongva nézett annyi...

- És te még remegsz? Camusot, a királyi Kúria tanácselnöke lesz belőled, hamarább, mint gondoltam!... - kiáltott Camusot-né sugárzó arccal. - Jól vigyázz, úgy kell viselkedned, hogy mindenkit kielégíts, mert az ügy kezd komollyá válni, úgyhogy könnyen elhalászhatják az orrunk elől!... Hát a d'Espard-né ügyét a férje ellen indított, gyámság alá helyezési eljárással kapcsolatban talán nem vették ki Popinot kezéből, hogy terád bízzák? - kérdezte, feleletül Camusot csodálkozó gesztusára. - Vajon a főállamügyész, aki annyira szívén viseli a Sérizy grófi pár becsületét, nem tétetheti át az egész ügyet a királyi Kúriához, s nem rendelhet-e ki egy neki lekötelezett tanácsost új nyomozás indítására?

- Mondd, szívem, hol tanultad meg ilyen jól a büntető jogot? - kiáltott Camusot. - Mindent tudsz, magam is tanulhatok tőled...

- Mit! Azt hiszed, Granville úr nem fog holnap reggel megijedni, ha arra gondol, hogy a védőbeszédet nyilván egy liberális ügyvéd mondja majd? Ilyent biztosan fog találni az a Jacques Collin, még neki fizetnek a prókátorok, hogy védhessék!... Ezek a hölgyek éppoly jól tudják, mint te, ha nem jobban, micsoda veszedelemben forognak; ezt közölni fogják a főállamügyésszel, és ez szinte máris ott látja közvetlen a vádlottak padja mellett ezeket a famíliákat, minthogy az a fegyenc Lucien de Rubemprével, Grandlieu kisasszony vőlegényével, Esther kedvesével, Maufrigneuse hercegnő volt szeretőjével, Sérizy grófné imádottjával szoros szövetségben élt. Ezért hát oly módon kell eljárnod, hogy kiérdemeld a főügyészed jóindulatát, Sérizy úr, d'Espard márkiné és du Châtelet grófné háláját, hogy Maufrigneuse hercegnő pártfogását megerősítsd a Grandlieu-ék pártfogásával, és elismerő szavakat csalj ki az elnöködből. Én magamra vállalom a d'Espard-, Maufrigneuse- és Grandlieu-dámákat. Neked holnap reggel el kell menned a főállamügyészhez. Granville úr olyan férj, aki nem él együtt a feleségével; jó tíz esztendeig valami Bellefeuille kisasszony volt a szeretője, aki balkézi gyermekekkel ajándékozta meg, ugyebár? Szóval, ő sem szent, ő is csak ember, mint mindenki más; el lehet csavarni a fejét, majd csak akad rá mód. Rá kell jönni a gyöngéjére, hízelegni kell neki. Kérd ki a tanácsát, mutasd meg neki az ügy kényes bökkenőit; szóval próbáld őt behálózni, hogy cinkosoddá tedd és meglátod...

- A lábad nyomát is meg kellene csókolnom! - vágott a szavába Camusot, azzal derékon kapta és szívéhez szorította feleségét. - Amélie, te vagy a megmentőm!

- Alençonból Mantes-ba, Mantes-ból a Szajna megyei törvényszékhez is én vontattalak - felelte Amélie. - Hát csak nyugalom!... Azt akarom, hogy öt esztendőn belül elnökné őméltóságának tituláljanak. De, édes lelkem, gondold ám meg jól, mielőtt valamire elhatározod magadat! A bíró hivatása nem az, ami a tűzoltóé; az aktáid sohasem állnak lángban, ráérsz a megfontolásra, ezért a te helyzetedben minden ostobaság megbocsáthatatlan bűn...

- A helyzetem erőssége egyedül az ál-spanyol papnak Jacques Collinnal való azonosságában sarkallik - válaszolt hosszabb szünet után a bíró. - Ha ez az azonosság egyszer biztosan meg van állapítva, akkor ez olyan tény marad, még ha a pört át is venné a föllebbviteli bíróság, mely előtt semmilyen bíró nem hunyhat szemet. Úgy fogok tenni, mint a gyerekek, akik csörgőt kötnek a macska farkára: akárhol indítják meg a pörben a vizsgálatot, mindenütt csörögni fognak Jacques Collin láncai.

- Bravó! - szólt Amélie.

- És a főállamügyész szívesebben áll majd szóba velem, mint akárki mással, minthogy egyedül én tudom eltávolítani a Saint-Germain városnegyed feje fölött lógó Damokles-kardját... De te nem tudod, mily nehéz lesz elérni ezt a különös eredményt... Az imént a főállamügyésszel az ő szobájában úgy állapodtunk meg, hogy Jacques Collint meghagyjuk annak, akinek kiadja magát: a toledói káptalan kanonokjának, Carlos Herrerának; megegyeztünk arra nézve, hogy elismerjük őt egyszerűen diplomáciai követnek, és belemegyünk abba, hogy a spanyol követség kívánja a szabadonbocsáttatását. Ezen terv alapján írtam olyan jelentést, mely szerint Lucien de Rubempré szabadon bocsátandó; újra megszerkesztettem a jegyzőkönyveket és ezekben hófehérre mostam a foglyaimat. Holnap Rastignac úr, Bianchon és még nem tudom kicsoda szembesítve lesznek a toledói királyi káptalan állítólagos kanonokjával; ezek az urak nem fogják fölismerni Jacques Collint, akit most tíz éve egy polgári kifőzőben, ahol Vautrin néven szerepelt, a szemük láttára tartóztattak le.

Pillanatnyi csend állt be, ezalatt Camusot-né eltűnődött.

- Biztosan tudod, hogy a foglyod Jacques Collin? - kérdezte.

- Egész biztosan - felel a bíró - és tudja a főállamügyész is.

- Akkor hát próbálj patáliát csapni az Igazságügyi Palotában, de úgy, hogy azért ne mutasd ki a karmaidat! Ha az az ember még magánzárkában ül, akkor keresd föl tüstént a Conciergerie direktorát, és intézd úgy a dolgot, hogy a fegyencet ott nyilvánosan fölismerjék. Ne csinálj úgy, mint a gyerekek, hanem inkább végy példát az abszolutizmus országainak rendőrségeiről, amelyek nem létező összeesküvéseket koholnak uralkodóik ellen, hogy learassák a meghiúsítás pálmáját s hogy nélkülözhetetlenné tegyék magukat: sodorj veszedelembe három famíliát, hogy tiéd legyen a megmentésük dicsősége!

- Hopp! Micsoda szerencse! - kiáltott Camusot. - Olyan zavart a fejem, hogy egészen megfeledkeztem erről a körülményről. Gault úrnak, a Conciergerie direktorának, Coquart útján azt a parancsot adtam, hogy Jacques Collint helyezze át a Pistole-ba. Mármost Bibi-Lupin, Jacques Collin halálos ellensége, a Force-ből a Conciergerie-be hozatott három gonosztevőt, akik Collint ismerik; ha reggel le fog jönni az udvarra, arra számítanak, hogy borzalmas jelenetek fognak lejátszódni...

- És miért?

- Tudod, fiam, ez a Jacques Collin letéteményese a fegyházlakók vagyonának, mely tekintélyes összegekre rúg; mármost azt beszélik, eltékozolta ezeket a pénzeket, hogy fedezni tudja Lucien fényűzésének költségeit, és most majd számon kérik tőle. Bibi-Lupin szerint olyan forrongás fog támadni, mely szükségessé teszi majd az őrök közbelépését, és így napvilágra kerül a titok. Jacques Collinnak életére megy a játék. Ha korán reggel bemegyek a Palotába, mindjárt fölvehetem a személyazonosságra vonatkozó jegyzőkönyvet.

- Hej, ha a hitelezői megszabadítanának tőle! Akkor roppant ügyes embernek tartana téged mindenki! Ne menj el Granville úrhoz; várd be őt az üléstermében ezzel a rettentő fegyverrel! Ez valósággal lövésre kész ágyú, mely az udvari főnemesség három előkelő családjának van nekiszegezve. Légy vakmerő, indítványozd Granville úrnak Jacques Collin lerázására azt az eszközt, hogy a Force-ba viteted, ahol a fegyencek már értik a módját, hogy elintézzék a besúgóikat. Én magam Maufrigneuse hercegnőhöz megyek, aki majd elvezet Grandlieu-ékhoz. Lehet, hogy fölkeresem Sérizy urat is. Nyugodt lehetsz, mindenütt lármát fogok csapni, írj nekem föltétlenül egy előre megállapított sort, amiből megtudjam, hogy jogerősen fölismerték-e Carlos Herrerában Jacques Collint. Intézd úgy, hogy két órakor távozhass a Palotából; akkorra kieszközlök neked egy kihallgatást az igazságügyminiszternél, lehet, hogy épp ott lesz d'Espard márkinénál.

Camusot lába valósággal földbe gyökerezett az ámulattól, ami megmosolyogtatta a ravasz Amélie-t.

- Menjünk vacsorázni, és légy jókedvű - mondotta végül. - Lásd, még csak két éve vagyunk Párisban, és már a legjobb úton vagy, hogy újesztendőre királyi tanácsos légy... Onnantól, cicám, a tanácselnökségig már csak kis távolság, melyet egy politikai szolgálattal könnyű lesz áthidalnod.

Ez a titkos tanakodás mutatja, hogy a jelen tanulmány utolsó még életben levő főszereplőjének, Jacques Collinnak tettei és elejtett szavai mily nagy mértékben érintették ama családok becsületét, melyek körébe elhalt védencét bevezette.

Lucien halála és Sérizyné betörése a Conciergerie-be úgy megzavarták a gép szerkezetét, hogy a direktor elfelejtette megszüntetni az állítólagos spanyol pap magánfogságát.

Noha a bíróságok évkönyveiben nem egy példa akad rá, egy vizsgálati fogoly halála az előzetes nyomozás alatt, mégis elég ritka eset ahhoz, hogy a főfelügyelőket, az írnokot és magát a direktort is kihozza hivatalos sodrából. De szemükben a nagy esemény tulajdonképpen nem is annyira a szép ifjú hirtelen elhalálozása volt, mint inkább az, hogy egy előkelő, társaságbeli hölgy gyöngéd kacsóival szét tudta feszíteni a külső rácskapu kovácsolt vasrúdját. Ezért, mihelyt a főállamügyész és Octave de Bauvan az ájult Sérizynével együtt, akit férje támogatott, Sérizyék kocsijában elhajtattak, az egész személyzet odagyűlt a főkapuhoz. Kibocsátották Lebrun urat, a börtönorvost, aki Lucien halálának megállapítása céljából sietett érintkezést keresni ama kerület halottkémével, ahol a szerencsétlen ifjú lakott.

Halottkémnek hívják Páris minden elöljáróságánál azt az orvost, akinek az a dolga, hogy számon tartsa a halálozásokat és esetről esetre megállapítsa a halál okát.

Granville úr, az őt jellemző gyors áttekintéssel, azonnal rájött, hogy valamennyi kompromittált családnak érdekében szükséges, hogy Lucien halotti levelét azon az elöljáróságon állítsák ki, amelyhez az elhunytnak Malaquais rakparti lakása tartozik, és a holttestet a lakásról a Saint-Germain des Prés templomába szállítsák át, amely a gyászszertartás színhelye lesz. Ilyen értelmű paranccsal indította útnak a titkárát, Chargeboeuf urat. Lucien átszállításának éjszaka kellett megtörténnie. A fiatal titkár azt a megbízást kapta, hogy azonnal lépjen érintkezésbe az elöljárósággal, a plébániával és a temetkező vállalattal. Így Lucien a világ számára saját otthonában, mint szabad ember halt meg; halottas menete házától fog elindulni, és barátai a lakásán tartandó beszentelésre kapnak meghívást.

Ugyanakkor, amidőn Camusot nagyravágyó élete párja társaságában nyugodt lélekkel asztalhoz ült, a börtönigazgató és Lebrun úr, a börtön orvosa, a főkapu előtt állottak és hümmögve emlegették a vasrácsok törékeny voltát és a szerelmes nők emberfölötti erejét.

- Nem is hinné az ember - szólt elmenőben az orvos Gault úrhoz - micsoda idegerő szunnyad a szenvedély fűtötte emberekben. A dinamikában és matematikában nincsenek jelek és egyenletek ez erő kiszámítására. Látja, tegnap is tanúja voltam egy kísérletnek, mely szinte megrázott, és mely megmagyarázza azt a hallatlan erőt, melyet ez a hölgyike az imént itt kifejtett.

- No, erre kíváncsi vagyok - szólt Gault úr - ugyanis gyenge oldalam, hogy érdeklődöm a magnetizmus iránt. Nem hiszek benne, de azért izgat a problémája.

- Egy orvos, aki magnetizál (mert akadnak köztük is hivői a magnetizmusnak) - folytatta Lebrun doktor - azt az ajánlatot tette nekem, hogy saját magamon próbáljak ki egy bizonyos jelenséget, melyet leírt, s én kétségbe vontam. Minthogy vágytam rá, hogy a tulajdon bőrömön tapasztaljak ki egy érdekes idegizgalmat, aminőkkel a magnetizmus létezését bizonyítani szokták, ráálltam. Elmondom, mi történt. Igazán szeretném tudni, mit szólna a mi orvosi akadémiánk, ha sorban minden egyes tagját alávetnék ennek a bizonyító kísérletnek, mely semminő teret nem hagy a hitetlenségnek. Öreg barátom...

- Ez az orvos - szólt közbevetőleg Lebrun doktor - már aggastyán, akit hosszú ideje üldöz nézetei miatt a fakultás; hetven-hetvenkét éves lehet, a neve Bouvard. Manapság ő a pátriárkája az állati magnetizmusról szóló tannak. Nekem második apám a jó öreg, neki köszönhetem az állásomat. Szóval ez a tisztes, ősz Bouvard fölajánlotta, hogy bebizonyítja nekem, hogy a magnetizáló által működésbe hozott idegerő, ha nem is határtalan, mert hiszen az ember alá van vetve meghatározott törvényeknek, de ugyanúgy hat, mint a természeti erők, melyeknek ősforrásai előttünk ismeretlenek.

- Ha a csuklódat - azt mondja nekem - odaadod egy alvajárónak, aki éber állapotban bizonyos kiszámítható fokon túl nem lenne képes azt megszorítani, tapasztalni fogod, hogy az ostoba műszóval szomnambul-nak nevezett állapotban olyan ereje lesz, mint egy bádognyíró ollónak a mestere kezében.

- Mondhatom, direktor uram, mikor a kezemet odanyújtottam a nőnek - aki nem volt "elaltatva", ezt a kifejezést Bouvard elveti, hanem csak "elszigetelve" - s az öreg úr ráparancsolt, hogy teljes erejéből szorítsa meg a csuklómat, kérnem kellett, hagyja abba, mert a vér ki akart serkedni az ujjam hegyén. Tessék! Nézzék meg ezt a karperecet; jó három hónapig fogom viselni.

- Teringettét! - szólt Gault úr, meglátva a vérrel aláfutott karikát, mely égett seb forradásához hasonlított.

- Kedves Gault barátom, ha a kezemet vasperecbe tették volna, s azt egy lakatos csavarral szorította volna rá, ez a fémes szorítás nem okozott volna akkora fájdalmat, mint ennek a nőnek az ujja. Úgy markolt meg, mint a törhetetlen acél, s szentül hiszem, hogy képes lett volna összemorzsolni a csontomat s a kezemet leválasztani a csuklómról. Ez a kezdetben alig érezhető szorítás folyton erősödött, mindig újabb nyomás fokozta az előbbit. Egyszóval nincs az a prés, mely jobban végezte volna a dolgát, mint az a kéz, mely valóságos kínzó szerszámmá lett. Ebből azt látom, hogy a szenvedély hatalma alatt, mely az elektromos erők különböző fajaihoz hasonlóan nem más, mint egy pontba gyűjtött és az energia kiszámíthatatlan hatalmáig fokozott akarat, az ember képes egész vitális erejét, akár támadásra, akár pedig ellenállásra, egyik vagy másik életműszerébe helyezni... Az a hölgyike az imént a kétségbeesés ösztönzésére vitális erejét a kezébe hajtotta.

- Pokoli erő kell hozzá, hogy valaki széttörjön egy kovácsolt vasrudat... - dörmögött fejét rázva a főfoglár.

- Volt benne belső törés! - jegyezte meg Gault úr.

- Én részemről - folytatta az orvos - már nem is merem megjelölni az idegerő határait. Egyébként anyáknál ugyanez az eset: hogy gyermeküket megmentsék, képesek oroszlánokat magnetizálni, háztetők ormozatán végig, ahonnan a macska is leszédülne, égő házba szaladni, és elviselik számos sérülés kínját. Ez a titka ama vakmerő merényleteknek is, melyek segélyével rabok és fegyencek vissza akarják nyerni szabadságukat. Még nem ismerjük a vitális erők hatóképességét, magukkal a természeti erőkkel vannak ezek kapcsolatban.

- Direktor úr - súgta az egyik foglár Gault úrnak, aki a legkülső rácskapuig kísérte Lebrun doktort - a kettős számú magánzárkás beteget jelentett és orvost kér: azt állítja, hogy halálán van.

- Igazán?

- Hörög! - válaszolta a foglár.

- Öt óra van és még nem ettem - szólt az orvos. - De ha már itt vagyok... Gyerünk, hadd nézzem meg...

- A kettes számú magánzárkás épp az a spanyol pap, akit Jacques Collinnak vélnek - szólt az orvoshoz Gault úr - s aki ugyanabban a pörben ül vizsgálati fogságot, melybe az a szerencsétlen ifjú is belé volt keverve...

- Ma reggel már láttam - szólt a doktor. - Camusot úr hívatott, hogy győződjem meg annak a vén zsiványnak az egészségi állapotáról: köztünk szólva kutya baja és vagyont szerezhetne, ha vásári truppokban, mint Herkules mutogatná magát.

- Talán ő is öngyilkos akar lenni - szólt Gault úr. - Ugorjunk el együtt a magánzárkákhoz, nekem amúgy is föl kell őt keresnem, ha másért nem, azért, hogy átvitessem a Pistole-ba. Camusot úr föloldotta ennek a furcsa Anonymusnak a szigorú őrizetét...

Jacques Collin, akit a fegyházak világában Vasfejűnek neveztek, ez a férfi, akit immár nem kell másképp említenünk, mint azon a néven, mely őt megilleti, attól fogva, hogy Camusot parancsára visszavitték a magánzárkájába, oly szorongó, izgatott lelkiállapotban volt, mint még soha életében, jóllehet az élete sok gaztettről, háromszori szökésről és két ízben való elítéltetésről volt nevezetes. Nem ruházza-e fel valami hátborzongató szépséggel ezt az embert, a fegyház életének, erejének, szellemének és szenvedélyeinek ezt a megtestesítőjét és legfőbb kifejezőjét kutyahű ragaszkodása ahhoz, akit barátjának szemelt ki? De ez a föltétlen odaadás bálványképéhez, ez a sok tekintetben kárhozatos, aljas és förtelmes vonzalom olyannyira érdekessé teszi az alakját, hogy ez a máris terjedelmes tanulmány hiányosnak és idő előtt lezártnak tetszenék, ha Lucien halálának elbeszélését nem követné nyomon a gonosztevő élete fejlődésének leírása. A kis tacskókutya kimúlt, kérdés, hogy rettentő útitársa, az oroszlán, életben marad-e!

A való életben, a társadalom életében a tények oly végzetesen kapcsolódnak egymással, hogy egymás nélkül el sem gondolhatók. A folyó vize olyan, mint valami folyékony talaj; nincs olyan hullám, ha még oly zabolátlan, ha még oly magasba törő is, melynek hatalmas torlódása el ne tűnne a vizek tömegében, melyek az ár sebességénél fogva erősebbek a mélységben képződő forgatagoknál. Valamint a vizet folyni látjuk és benne kusza képeket pillantunk meg, ugyanúgy akarnátok talán fölmérni azt a nyomást, melyet a társadalom ereje gyakorol e Vautrin nevű forgatagra? Szeretnétek látni, hol ömlik el ismét a rebellis hullám a folyó árjában, hogyan végződik a sorsa ennek a valóban sátáni embernek, akit pedig a szeretet kapcsol össze az emberiséggel? Mert ez a mennyei princípium nem egykönnyen pusztul ki még a legmételyesebb szívekből sem! Jacques Collin, a züllött fegyenc, ha ugyan jól a mélyére látunk ennek a bronzból vert szívnek, hét év óta megtagadta önnönmagát, megvalósítván oly sok poéta: Moore, Lord Byron, Mathurin, Canalis kedvenc költői témáját: a démont, aki egy angyalt a pokolba csábít, hogy fölüdítse őt a paradicsomból rabolt rózsa illatával. Hatalmas képességei, melyeket Lucienre pazarolt, már csak Lucien érdekében működtek, öröme telt előmenetelében, szerelmi sikereiben, ambícióiban, Lucien lett az ő láthatóvá vált lelke.

Vasfejű így mintegy "per procura" ebédelt Grandlieu-éknál, sündörgött előkelő dámák boudoirjaiban, szeretkezett Estherrel. Egyszóval Lucienben egy szép, fiatal, előkelő Jacques Collint látott, aki eredményesen pályázott egy követi állásra.

Vasfejű megvalósította a Doppelgänger német babonáját, mégpedig a morális apaság egy nemével, amelyet meg fognak érteni azok a nők, akik életükben csak egyszer is igazán szerettek. Ezek érezték, mi az, ha lelkük átömlik szerelmesük lelkébe, élték az ő életét, akár nemes volt, akár becstelen, boldog avagy boldogtalan, dicstelen vagy dicső. Ha távol volt is, fájást éreztek a lábukban, ha megsebesült, megérezték, ha párbajt vívott, s hogy egy szóval mindent elmondjunk: nem volt szükségük, hogy értesüljenek egy hűtlenségről, megtudták azt úgyis.

Mikor visszavezették a cellájába, Jacques Collin így szólt magában:

"Most hallgatják ki a kicsit!"

És megborzongott, ő, aki úgy ölt embert, mint ahogy egy munkás iszik.

"Tudott-e találkozni a szeretőivel? - tűnődött. - Vajon a nagynéném megtalálta-e azokat az átkozott nőstényeket? Hagyták-e magukat fölhajszolni ezek a hercegnők, ezek a grófnők és meggátolták-e a kihallgatását?... Megkapta-e Lucien az utasításaimat?... És ha a végzet úgy akarja, hogy kihallgassák, hogyan fogja tartani magát?... Szegény kicsim, ide juttattalak! Az a zsivány Paccard, meg az a bitang Európa csinálták az egész hercehurcát azzal, hogy elcsízelték a hétszázötvenezer frankot, amit Nucingen adott Esthernek. Ez a két jómadár elgáncsolt bennünket az utolsó lépésnél; de drágán fogják megfizetni nekem ezt a tréfát! Még egy nap, és Lucien dúsgazdag lett volna! Feleségül vehette volna Clotilde de Grandlieu-t, Esther nem lett volna a nyakamon. Lucien túlságosan szerette azt a leányt, míg ezt a mentődeszkát, ezt a Clotilde-ot soha meg nem szerette volna... Ó, akkor aztán a kicsi egészen az enyém lett volna! És ha meggondolom, hogy a sorsunk Luciennek egy nézésétől, egy elpirulásától függ, az előtt a Camusot előtt, aki mindent meglát, akiből nem hiányzik a bírói ravaszság! Mert mikor a leveleket mutatta nekem, a szemünk összevillant, és ezzel a szemvillanással kifürkésztük egymást, és ő kitalálta, hogy én meg tudom zsarolni Lucien szeretőit!"

Ez a monológ három óra hosszat tartott. A félelem oly nagy volt, hogy legyőzte ezt a vasból és vitriolból öntött szervezetet. Jacques Collin agyában a téboly tüze lángolt. Oly emésztő szomjúságot érzett, hogy oda se figyelve, egészen kiitta az egyik vizesdézsát, amely másodmagával és az ággyal együtt a magánzárka egész bútorzatát teszi.

"Mi lesz vele, ha elveszíti a fejét? Mert ebben a drága gyermekben nincs meg Théodore ereje!"... így töprengett leheveredve az ágyra, mely olyan volt, mint egy őrszobabeli priccs.

Egy szót erről a Théodore-ról, akiről Jacques Collin e sorsdöntő órában megemlékezett. Théodore Calvi, egy fiatal korzikai, akit tizennyolc éves korában tizenegyszeres gyilkosságért - némely arannyal megvásárolt titkos protekciók révén - életfogytiglani kényszermunkára ítéltek, 1819-től 1820-ig Jacques Collinnal egy láncra került a gályán. Jacques Collin utolsó szökése (zsandárnak öltözve oldott kereket és Théodore Calvit, mint fegyencet vitte maga mellett, mintha a komiszáriátusra kísérné) a rochefort-i kikötőben történt, ahol sűrűn halnak meg fegyencek, s ahol azt remélték, hogy ez a két veszedelmes ember is el fog pusztulni. Együttes szökésük után a bujkálás folytán kénytelenek voltak elszakadni egymástól. Théodore-t újból elcsípték és visszaküldték a fegyházba. Jacques Collin Spanyolországba ment, és miután ott sikeresen átvedlett Carlos Herrerává, éppen útban volt Rochefort felé, hogy magával vigye onnan korzikai barátját, amikor a Charente partján rátalált Lucienre. A banditák és a korzikai ősbozótok hőse, akinek a Vasfejű az olasz tudományát köszönhette, természetesen áldozatul esett az új bálványképnek.

Különben is: együtt élni Luciennel, ezzel a minden kárhozattól még szűz fiúval, akinek legfeljebb apró ballépések voltak a rovásán - ez a gondolat oly ragyogó szépségben kelt föl szemhatárán, mint a pompázó nyári nap; míg viszont Théodore-ral szövetkezve Jacques Collin nem látott maga előtt más sorsot, mint kikerülhetetlen gaztettek hosszú sora után a vérpadot.

Az a gondolat, hogy Lucien, aki a magánzárka elhagyatottságában bizonyára elvesztette a fejét, gyengeségével esetleg nagy bajt csinálhatott, szörnyű méretekre nőtt Jacques Collin képzeletében. És látva a katasztrófa lehetőségét, a boldogtalan érezte, hogy szemét könnyek öntik el, ami gyerekkora óta egyszer sem történt meg vele.

- Szörnyen lázas lehetek - dörmögte. - Ha orvost hívatok és nagy összeg pénzt ajánlok neki, talán összehoz Luciennel.

E pillanatban a foglár behozta a vizsgálati fogolynak az ebédjét.

- Fölösleges, fiam, nincs étvágyam. Mondja meg a börtön igazgatójának, hogy küldjön orvost. Oly rosszul érzem magam, hogy azt hiszem, ütött az utolsó órám.

A foglár, mikor hallotta a hörgő torokhangot, mely e szavakat kísérte, bólintott és kiment. Jacques Collin dühösen kapaszkodott ebbe a szalmaszálba; de mikor látta, hogy az orvos a direktorral együtt lép be a cellájába, meghiúsultnak tekintette ezt a kísérletet és hidegen várta be a látogatás eredményét, odanyújtva az orvosnak a csuklóját.

- Az abbé úrnak láza van - mondta Gault úrnak az orvos - de ez az a láz, amelyet minden vizsgálati fogolynál tapasztalni szoktunk, s amely - ezt már az ál-spanyol fülébe súgta - az én szememben mindig valami bűntény bizonyítéka.

A direktor, akinek a főállamügyész átadta Luciennek Jacques Collinhoz írt levelét, hogy juttassa el a címzetthez, most a foglár felügyelete alatt egyedül hagyta a foglyot, elment a levélért.

- Doktor úr - szólt Jacques Collin, mikor a foglárt egyedül látta az ajtóban, s nem tudta mire vélni a direktor távozását - nem sajnálnék harmincezer frankot, ha pár sort juttathatnék Lucien de Rubempré-hoz.

- Nem akarom ellopni az ön pénzét - szólt doktor Lebrun - vele már a világon senki sem léphet érintkezésbe...

- Senki? - kérdezte megdöbbenve Jacques Collin. - És miért nem?

- Hiszen fölakasztotta magát!

Soha még tigris, amelytől elrabolták a kölykeit, nem verte föl oly irtóztató ordítással India dzsungeleit, mint amekkorát Jacques Collin üvöltött, talpraszökve, mint a tigris. Lángoló pillantást vetett az orvosra, hasonlót a lecsapni készülő villámhoz, azután lerogyott a priccsre, halkan mormolva:

- Fiam!

- Szegény ember! - kiáltott az orvos, akit megrendített e kitörés elemi ereje.

Ezt a kirobbanást oly tökéletes elgyöngülés követte nyomon, hogy ez a szó: "Fiam!" - már csak elhaló suttogás volt...

- Még majd ez is elpatkol... - jegyezte meg a foglár.

- Nem, az lehetetlen! - horkant föl Jacques Collin, kihunyt, kilobbant szemét föllángolásának tanúira meresztve. - Ön téved, az nem ő! Rosszul láthatta! Magánzárkában nem akaszthatja föl magát az ember! Nézzen szét, hogyan köthetném föl itt magam? Egész Páris felelős nekem az életéért! Számon kérem őt az Istentől!

A foglár és az orvos, ez a két ember, akit már régóta semmi sem lephetett meg, megdermedten hallgatta. Belépett Gault úr, kezében Lucien levelével. Az igazgató megpillantására, úgy látszott, mintha lecsillapult volna Collin, mert fájdalmának kitörése kimerítette.

- Itt van egy levél, a főállamügyész úr rám bízta, hogy adjam át önnek, egyúttal megengedte, hogy fölbontatlanul kaphassa meg.

- Lucientől van?... - kérdezte Jacques Collin.

- Tőle.

- Ugyebár, igazgató úr, az a fiatalember...

- Halott - válaszolt a direktor. - Ha a doktor úr kéznél lett volna, sajnos, akkor is elkésve jött volna már... Az a fiatalember meghalt... ott... a Pistole egyik zárkájában...

- Szabad saját szememmel látnom őt? - kérdezte Jacques Collin megjuhászodva. - Megengedné egy apának, hogy megsirassa a fiát?

- Ha akarja, megkaphatja a szobáját; parancsom van, hogy önt a Pistole-ba helyezzem át. A szigorú őrizet önre nézve be van szüntetve.

A fogoly lassan a direktor és az orvos közt jártatta szemeit, melyekből minden élet és melegség eltűnt. Jacques Collin kifaggatta őket, mert cselt gyanított és habozott, hogy elhagyja-e a celláját.

- Ha látni óhajtja a tetemet - szólt az orvos - akkor nincs veszteni való ideje. Még ma éjszaka elviszik.

- Ha van gyermekük az uraknak - szólt Jacques Collin - akkor meg fogják érteni az agyam eltompulását. Alig látok... Ez a csapás rettentőbb nekem a halálnál. De hisz önök nem értik, amit mondok... Önök, ha apák, csak egyféleképpen azok... Én anya is vagyok!... Én... őrült vagyok... érzem...

Ha az ember végigmegy a börtön folyosóin, melynek rideg ajtói csak az igazgató előtt nyílnak meg, pár perc alatt eljuthat a magánzárkáktól a Pistole-ig. Ezt a két sor szobát föld alatti folyosó választja el: két vastag kőfal, annak a boltívnek a támaszfalai, melyen az Igazságügyi Palota úgynevezett Vásárosok tornáca nyugszik. Így hát Jacques Collin, akit a foglár karonfogva vezetett, mialatt a direktor előtte, az orvos mögötte lépdelt, hamarosan ott volt a cellában, melynek ágyán kiterítve feküdt Lucien.

Erre a látványra lerogyott a hulla fölé és kétségbeesetten belekapaszkodott. Ennek az ölelésnek szenvedélyes ereje megremegtette a jelenet három szemtanúját.

- Íme egy példa arra, amit önnek mondottam - szólt az orvos a direktorhoz. - Nézze!... Ez az ember szinte összelapítja ezt a hullát, és ön nem tudja, mi az, egy hulla: tisztára kő...

- Hagyjanak itt vele... - könyörgött elhaló hangon Jacques Collin. - Már úgysem láthatom sokáig, elviszik tőlem, hogy...

Elharapta ezt a szót: eltemessék.

- Ugye megengedik, hogy valamit megtarthassak emlékbe az én drága gyermekemtől!... Legyen olyan jó - szólt Lebrun doktorhoz - vágjon le nekem egy-két fürtöt a hajából, mert én képtelen vagyok...

- Biztos, hogy a fia! - szólt az orvos.

- Azt hiszi? - kérdezte a direktor sokatmondó arccal, mely kissé gondolkodóba ejtette az orvost.

A direktor azt mondta a foglárnak, hogy hagyja a foglyot ebben a cellában, és mielőtt a hullát elviszik, az állítólagos apa számára vágjon le néhány fürtöt a fia hajából.

Délután fél hatkor, május havában az ablakrács vasrudai és a drótháló dacára még egész könnyen el lehet olvasni egy levelet a Conciergerie-ben is. Jacques Collin tehát a szörnyű levél sorait betűzgette, mialatt Lucien kezét fogta.

Nincs ember, aki tíz percig erősen tudna szorítani a markában egy darab jeget. A hideg halálos gyorsasággal hatol be az élet forrásáig. De ennek az iszonyú hidegnek a hatása, mely maró, mint a méreg, alig hasonlítható ahhoz a hatáshoz, melyet a halott ember dermedt, jéghideg keze gyakorol annak a lelkére, aki így tartja, szorongatja. Olyankor a Halál szól az Élethez, sötét titkokról beszél, melyek sok érzést megölnek; mert mi a halál, ha nem az érzés elváltozása?

Ha Lucien levelét Jacques Collinnal együtt olvassuk el, akkor ez az utolsó írás az lesz a szemünkben, ami ennek a férfinak volt: méregpohár.

CARLOS HERRERA ABBÉNAK

Kedves abbém, öntől csak csupa jótéteményben volt részem, és én elárultam önt. Ez az akaratlan hálátlanság a megölőm, és mikor e sorokat olvassa, már nem leszek életben, ön többé nem menthet meg engem.

Ön teljes jogot adott arra, hogy, ha az érdekem úgy kívánja, tönkretegyem önt, mint ahogy egy szivarvéget eldob az ember; csakhogy rosszul fogtam hozzá. Az ön lelke gyermeke, hogy kihúzza magát egy kínos helyzetből, lépre ment az ügyesen kérdező vizsgálóbírónak, és azok pártjára állt, akik mindenáron el akarják önt pusztítani, azt a látszatot keltve (aminek képtelenségét én a legjobban tudom), mintha ön azonos lenne egy bizonyos francia gonosztevővel. Ezzel mindent elmondtam.

Ön hatalmas férfi és belőlem nagyobbat akart csinálni, mint amilyenné válni tudtam: mi ketten a végbúcsú pillanatában nem beszélhetünk gyermekes dolgokról. Ön engem hatalomra és dicsőségre akart juttatni, ehelyett az öngyilkosság örvényébe taszított: ennyi az egész. Már régóta hallom: fölöttem suhog óriás szárnyaival a szédülés.

Ön azt mondotta nekem néhanap: "El még Káin és Ábel sarjadéka." Káin az Emberiség nagy drámájában a tagadás szelleme. Önt a leszármazásnak az a vonala kapcsolja Ádámhoz, amelyben a Sátán tovább szította a tüzet, melynek első szikrája Évára pattant. E nemzetség démonai közt akadnak időről időre hatalmas szervezetű, rettentő lények, akik minden emberi erőt egyesítenek magukban, és hasonlatosak a sivatag fenevadjaihoz, melyeknek életszükséglet a határtalan térség. Az ilyen emberek éppoly veszedelmesek a társadalomra, mint az oroszlánok lennének Normandia síkján: a mindennapi zsákmány nélkül el nem lehetnek. Fölfalják a közönséges embereket és fölhabzsolják az oktondik tallérjait: játékuk oly veszedelmes, hogy az alázatos ebet, akit eleinte társukká, bálványukká emeltek, a végén megölik. Ha Isten akarja, ezekből a titokzatos lényekből Mózesek, Attilák, Nagy Károlyok, Mohamedek vagy Napóleonok lesznek. De ha Isten ezeket az óriás eszközöket, egy nemzedék óceánjának fenekén engedi elrozsdásodni, akkor csak egy Pugacsov, egy Fouché, egy Louval, egy Carlos Herrera marad meg belőlük. Gyöngéd lelkek fölött rettentő a hatalmuk: magukhoz csábítják és szétmorzsolják őket. Ez nagy, ez szép a maga nemében. Ez az a tarkabarka mérges növény, mely a gyermekeket elkábítja az erdőn. Ez a Gonosz poézisa. Olyan embereknek, mint ön, legjobb lenne, barlangban lakniok és soha ki nem mozdulniok onnét. Úgy akartad, hogy ezt a gigászi életet éljem, és én megelégeltem ezt az életet. Így hát kihúzhatom a nyakamat a te agyafúrtságod gordiusi csomójából, és bedughatom a nyakkendőmből csavart hurokba.

Hogy a hibámat helyrehozzam, a főállamügyészhez elküldöm a vallomásomat visszavonó nyilatkozatot. Ön tudni fogja, hogyan vegye hasznát.

Formális végrendeletem alapján, abbé uram, vissza fogja kapni azt az összeget, melyet rendjének vagyonából, irántam való atyai gyöngédségből kifolyólag elég oktalanul, az én javamra fordított.

Isten önnel hát, Isten önnel, hatalmas szobra a Rossznak és Romlásnak. Isten önnel, aki a jóság útján többre vitte volna, mint Ximenez, többre, mint Richelieu! Megtartotta, amit ígért: ismét az vagyok, ami a Charente partján voltam. De közben önnek köszönhetem egy álom varázsát. Csakhogy, sajnos, ez nem szülőföldem folyója, amelybe bele akartam fojtani ifjúkorom apró bűneit. Hanem a Szajna, s a Conciergerie egyik cellája az odúm.

Ne sajnálja, hogy elmegyek: amennyire bámultam, éppannyira megvetettem önt.

LUCIEN

Hajnali egy óra előtt emberek jöttek, hogy a holttestet elvigyék; Jacques Collint az ágy előtt térdelve találták. A levél a padlón hevert, nyilván kiejtette a kezéből, mint ahogy az öngyilkos kiejti a pisztolyt, mellyel megölte magát. De Lucien kezét még mindig a kezében szorongatta a boldogtalan és Istenhez imádkozott.

Mikor a halottvivők meglátták ezt a férfit, pillanatra megálltak, mert olyan volt, mint azok a térdeplő kőfigurák, melyeket a középkori képfaragók lángelméje örökkévalóság idejére a sírokra helyezett. Ez az ál-pap villogó tigrisszemével, emberfölötti, dermedt mozdulatlanságában annyira lenyűgözte ezeket az embereket, hogy gyöngéden megkérték, álljon fel.

- Miért?... - kérdezte félénken.

A rettenthetetlen Vasfejű erőtlen lett, mint egy gyermek.

A börtönigazgató figyelmeztette erre a látványra Chargeboeuf urat, aki e fájdalom láttára (annál is inkább, minthogy hitt Jacques Collin önként vállalt apaságában) egész elfogódottan közölte Granville úr rendelkezéseit Lucien gyászszertartását és eltemetését illetően: hogy tüstént el kell vinni a Malaquais rakparti lakására, ahol már várja a papság, hogy az éj másik felében virrasszon mellette.

- Ebben ráismerek a bíró fennkölt lelkére - kiáltott halk hangon a fegyenc. - Mondja meg neki. Uram, hogy számíthat a hálámra... Igenis, módomban van, hogy nagy szolgálatokat tegyek neki... Ne felejtse el ezt a mondatot, melynek őrá nézve rendkívüli fontossága van. Ó, különös válságokon megy keresztül egy apa szíve, ha hét óra hosszat siratott egy ilyen fiút... Hát soha többé nem fogom őt látni!

Miután olyan szemmel dédelgette Lucient, mint az anya, akitől elviszik fia holttestét, Jacques Collin összerogyott. Mialatt Lucien teteme után nézett, oly fájdalmas nyögés tört ki kebléből, hogy sietésre ösztökélte a halottvivőket.

A főállamügyész titkára és a börtönigazgató már elhúzódtak e látvány elől.

Mi lett ebből a vastermészetből, akinél azelőtt az elhatározás gyors volt, mint a pillanat, akinél gondolat és cselekvés egyetlen villámlásban cikázott fel, akinek idegeit három szökés, háromszori fegyházbanlakás edzette vaskeményre, miként a vadakét? A vas enged bizonyos erejű ütésnek vagy megismételt nyomásnak; áttörhetetlen molekulái, melyeket emberi erő megtisztított és egyneművé tett, meglazulnak; s a fém, bár meg nem olvad, elveszíti régi ellenálló erejét. A kovács, a lakatos, a köszörűs, azok az iparosok, akik állandóan ezzel a fémmel dolgoznak, ezzel a mesterszóval fejezik ki olyankor az állapotát: a vas mállott! Amely kölcsönvett kifejezést voltaképpen a kenderre szokás mondani, ha áztatás folytán a rostjai széthullanak. Szóval, ilyenféle állapotba jut az emberi lélek, vagy ha úgy tetszik, a test, a szív, az elme hármas energiája, ha ismételten bizonyos csapásokat kellett elszenvednie. Akkor olyan az ember is, mint a kender és a vas: mállott. A tudomány, az igazságszolgáltatás és a közönség ezer okot keres ama borzasztó vasúti szerencsétlenségek magyarázatára, melyek egy síntörés következtében állanak elő, aminek legrettentőbb példája a bellevue-i katasztrófa volt. De senki sem kérdezte meg e dolgok igazi szakértőit, a kovácsokat, akik egyhangúlag ezt mondták: A vas mállott volt. Ezt a veszélyt nem lehet előre látni. A meglágyult vas szemre egyáltalán nem különbözik attól, amelynek ellenállóképessége még nem csökkent.

A gyóntatópapok és a vizsgálóbírák gyakran találják ebben a lelkiállapotban a nagy bűnösöket. Az esküdtszéki tárgyalás és a kivégzés előtti öltöztetés szörnyű izgalmai csaknem mindig, még a legerősebb természeteknél is az idegrendszernek ilyen kisiklását idézik elő. Ilyenkor röppennek el a keményen összeszorított ajkakról a terhelő vallomások; ilyenkor törnek meg a legkeményebb szívek; és sajátságos! Épp abban a pillanatban, amikor a vallomás már fölösleges is, ez a végső elgyöngülés lerántja az emberről az ártatlanság álarcát, melynek hamisságával nyugtalanította a bíróságot; mert ez mindig nyugtalan, ha az elítélt úgy hal meg, hogy bűnét nem vallja be.

Napóleon a waterlooi csatatéren ismerte meg az emberi erők e teljes föloszlását.

Mikor a Pistole foglára reggel nyolc órakor benyitott abba a szobába, melyben Jacques Collin volt, az sápadtan és nyugodtan nézett rá, mint aki erőszakos elszánással összeszedte az erejét.

- Most van a séta ideje az udvaron - szólt a kulcsár. - Három napig be volt csukva; ha levegőre és mozgásra vágyik, most kimehet.

Jacques Collin egészen elmerült emésztő gondolataiba; már nem is törődött saját magával, test nélküli ruhának, darab rongynak tekintette magát; így nem is álmodta, hogy Bibi-Lupin csapdát állított neki, s hogy megjelenésének a börtönudvaron végzetes jelentősége lehet. A szerencsétlen gépiesen kiment és befordult a folyosóra, amely a francia királyok palotájának pompás árkádjai fölé épített cellákhoz vezet. Ezekre az árkádokra támaszkodik a Szent Lajosról elnevezett csarnok, melyen át a semmítőszék különböző helyiségeibe jut az ember. A folyosó, melyről itt szó van, keresztezi a Pistole-belit. És érdemes megjegyezni, hogy az a szoba, melyben Louvelt, a leghíresebb királygyilkosok egyikét tartották fogva, pontosan abba a derékszögbe esik, melyet a két folyosó keresztezése alkot. A Bonbec Tornyot egészen elfoglaló csinos dolgozószoba alatt egy csigalépcső kanyarog, melybe ez a sötét folyosó torkollik, s melyen a Pistole szobáiból és a többi cellákból a börtönudvarba s onnan vissza járnak-kelnek a foglyok.

Valamennyi rab: vádlottak, akik már esküdtszék előtt voltak vagy pedig ezután lesznek, vizsgálati foglyok, akik már kikerültek a magánzárkából, egyszóval a Conciergerie összes lakói, naponta néhány óra hosszat, főleg nyáron, kora reggel sétálni mennek erre a keskeny, egészen kikövezett térségre. A börtönudvar, mint a fegyház vagy a vérpad előszobája, egyfelől ezekkel az intézményekkel függ össze, másfelől a zsandárok, a vizsgálóbírák, meg az esküdtbíróság révén a társadalommal tart érintkezést, így hát még a vesztőhelynél is dermesztőbb látvány. A vérpad lehet talapzat, ahonnét égbe ível az út; de a börtönudvarban a föld minden gyalázata egyesül, és kiút belőle nincs!

Mindegy, akár a Force, akár Poissy, Melun vagy a Sainte-Pélagie börtönében: a börtönudvar csak börtönudvar marad. Ugyanazok a dolgok ismétlődnek a legapróbb részletekig, legfeljebb a falak színe, magassága és kerülete más. Épp ezért ez az erkölcsrajz meghazudtolná a jellegét, ha itt nem szorítanánk helyet e párisi pandemonium leírásának.

A hatalmas boltívek alatt, melyek a semmítőszék tárgyalótermét hordozzák, a negyedik árkádnál kőasztal áll; a monda szerint Szent Lajos azon osztotta szét a szegények kenyerét, manapság pedig arra szolgál, hogy róla egy és más ehető dolgot árusítsanak a raboknak. Mihelyt tehát a foglyok kiérnek az udvarra, tüstént körülállják ezt a követ, mely meg van rakva nekik való csemegékkel: pálinkával, rummal és több effélével.

Az udvar felé eső két első árkád közét (szemközt a nagyszerű bizánci csarnokkal, mely egyedül emlékeztet Szent Lajos palotájának pompájára), egy társalgó foglalja el, amelyben az ügyvédek beszélgetnek védenceikkel. A foglyok egy roppant nagy kapun át jutnak ide, mely hatalmas sorompófalak közt a harmadik árkád helyére van beépítve. Ez a kapusikátor hasonlít azokhoz a kis utcákhoz, melyeket a színházak bejáratánál nagy sikerek alkalmával vaskorlátokból rögtönöznek, hogy fönntartsák a "libasort". A Conciergerie rengeteg előcsarnokának végében levő társalgó az udvar felől nagy csapóablakokon át nyeri a világosságot, és épp mostanában a főkapu felől is üveges csapóablakokkal látták el, hogy a klienseikkel beszélgető ügyvédeket meg lehessen figyelni. Ez az újítás azért vált szükségessé, mert csinos nők néha túlságosan kipróbálták védőiken a csábítás művészetét. Mire nem vetemednek az erkölcs-csőszök!... Ez az óvatosság emlékeztet arra a kétszínű lelkiismeretvizsgálatra, amely a legfehérebb képzelmet is megfertőzi az ismeretlen ocsmányságok felidézésével. Ebben a társalgóban gyűlnek össze a rokonok és jóbarátok is, akiknek a rendőrség megengedi, hogy meglátogassák a vádlott és elítélt rabokat.

Most már megérti az olvasó, mit jelent a börtönudvar a Conciergerie kétszáz lakójának. Ez az ő kertjük, fák, virágok és termő talaj nélküli kert, egyszóval: börtönudvar! Hozzátartozik a társalgó és Szent Lajos köve, a megengedett ételek és italok tárháza, mint egyedüli lehetőségei a külvilággal való érintkezésnek.

A börtönudvaron töltött kevés időn kívül a rab nem jut levegőhöz és társasághoz. Más börtönökben ugyan legalább a munkatermekben összegyűlhetnek a fegyencek; ellenben a Conciergerie-ben semmiféle foglalkozást nem űzhetnek, kivéve a Pistole lakóit. Egyébként az esküdtszék drámája foglalkoztat itt minden lelket, mert ide csak azért kerülnek, hogy kivárják az előzetes vizsgálat lefolytatását vagy az ítéletet. Ez az udvar hátborzongató látványosság; elképzelni nem lehet, azt látni kell.

Először is, az a mintegy száz vádlott vagy vizsgálati fogoly, aki ezen a negyven méter hosszú és harminc méter széles térségen összezsúfolva nyüzsög, nem éppen színe-java a társadalomnak. Ezek a többnyire legalsóbb néprétegekből kikerült siralmas alakok rosszul vannak öltözve; arcuk kifejezése közönséges vagy ijesztő; mert a magasabb társadalmi körökből való gonosztevő szerencsére ritka kivétel. Különben is azok a bűnök, melyek "úriembereket" ide juttathatnak, mint: sikkasztás, csalás, hamisbukás, a Pistole kiváltságát élvezik, és az ilyen vádlott úgyszólván sohasem hagyja el a celláját.

Ez a sétahely, melyet egyfelől szép és roppant kormos kőfal, másfelől a cellákra osztott oszlopsor, a rakodópart oldalán a bástya, északon pedig a Pistole rácsos ablaksora keretez, melyet éber foglárok őriznek, és egymásra gyanakvó, közönséges bűntettesek hada használ - már helyi adottságai által is lehangoló hatást tesz. Hát még hogy elszorul a szíve annak, aki e sok gyalázatba hullott lény gyűlölködő, kíváncsi és kétségbeesett pillantásainak gócpontjába jut. Semmi öröm! Csak csupa komorság a tárgyakon, az embereken. Néma itt minden, némák a falak és a gondolatok. Mindenütt veszély leskel a szerencsétlenekre; egyik a másikban sem mer bízni, hacsak nincs köztük a barátságnak az a faja, mely förtelmes, mint a fegyház, ahol megszületik. A rendőrség, mely fölöttük lebeg, megmérgezi a levegőjüket és mindent megfertőz közöttük, még a cinkostársak baráti kézszorítását is. Ha ott egy gonosztevő legjobb cimborájával találkozik, nem tudhatja, nem bánta-e az meg a tettét, nem tett-e töredelmes vallomást, hogy a bőrét mentse. A biztonságnak ez a hiánya, ez a félelem a vamzertől tönkreteszi a börtönudvarnak amúgy is hazug szabadságát. A börtönök nyelvén vamzer az olyan besúgó, aki úgy lép föl, mint akinek valami turpisság terheli a lelkét, s akinek közmondásos ügyessége abban merül ki, hogy komá-nak adja ki magát. Koma csibésznyelven kiszolgált, tapasztalt tolvajt jelent, aki régóta szakított a tisztességes társadalommal, aki egész életére tolvaj akar maradni és juszt is híven kitart a főkujonok törvényei mellett.

A bűn és a téboly közt van bizonyos rokon vonás. Rabokat a Conciergerie udvarán vagy őrülteket egy tébolyda kertjében látni, egy és ugyanaz. Itt is, ott is kitérnek egymás elől a sétálók; aszerint, hogy milyen hangulatban vannak, legalábbis sandán, de sokszor vadul néznek egymásra, sohasem vígan vagy komolyan, mert ismerik egymást, vagy félnek egymástól. Az ítélet várása, a lelkifurdalás, a félelem, a tébolyultak nyugtalan és zavart kifejezését nyomja a börtönudvaron sétáló rabok arcára. Csak a minden hájjal megkent gonosztevők mutatnak oly biztos fellépést, mely a becsületes élet nyugalmára, a tiszta lelkiismeret őszinteségére emlékeztet.

Minthogy itt ritka kivétel a középosztályba tartozó ember, s minthogy azokat is, akik a bűn útján ide jutottak, celláikban tartja a szégyenérzet, ezért a börtönudvar törzsvendégei általában a munkásrendű emberek ruháját viselik. A zubbony, az ujjasmellény, a bársonyzeke dominál. Ezek a durva, piszkos ruhaneműek, összhangban a rabok közönséges vagy ijesztő arckifejezésével, durva modorával, melyet csak szomorú gondolataik enyhítenek némileg, egyszóval minden, még az egész térség nagy csöndje is hozzájárul, hogy iszonyat vagy undor fogja el a ritka látogatót, akinek magas protekció megszerezte az elvétve kiadott engedélyt a Conciergerie tanulmányozására.

Valamint a bonctani múzeumban, ahol undok nyavalyák viaszmását mutogatják, az odatévedt ifjú lelkét szűzies érzés és a fennkölt, szent szerelem vágya tölti el, azonképpen a Conciergerie látása és az a látványosság, melyet a börtönudvar nyújt, telve a fegyház, a vérpad vagy valamely megbecstelenítő büntetés jelöltjeivel - mind azokban, akik talán az Isten ítélőszékét sem félik, jóllehet vádló szava érthetően szól a lelkük mélyén: ez a látvány rettegést ébreszt bennük a földi igazságszolgáltatástól; és olyan emberek gyanánt távoznak az épületből, akik hosszú ideig becsületesek fognak maradni.

Minthogy azokra a rabokra, akik Jacques Collin megjelenésekor a börtönudvaron sétáltak, fontos szerep várt a Vasfejű sorsát eldöntő jelenetben, nem lesz érdektelen néhányat leírni a borzalmas gyülekezet kiemelkedő alakjai közül.

Mint mindenütt, ahol sok ember van együtt, mint például az iskolában, úgy itt is a testi és erkölcsi erő a döntő tényező. Itt is, miként a fegyházban, a főbenjáró bűn képviseli az arisztokráciát. Az, akinek a feje hajszálon lóg, üti a többit. A börtönudvar, könnyű elgondolni, magasiskolája a büntetőjognak; itt sokkalta jobbak az előadások, mint a Panthéon téren. A raboknak folyton visszatérő mulatsága, hogy eljátsszák az esküdtszéki tárgyalás drámáját. Kinevezik az elnököt, az esküdteket, a közvádlót, a védőt, és ítéletet hoznak a pörben. Ezt a hajmeresztő komédiát csaknem mindig eljátsszak olyankor, ha valami híres bűntény kerül szőnyegre. Ez idő tájt az esküdtbíróság napirendjén álló nagy bűnpör az a förtelmes gyilkosság volt, melynek Crottat közjegyző szülei, egy volt nagybérlő és a felesége, estek áldozatul. A szerencsétlen ügy nyomozása kiderítette, hogy nyolcszázezer frankjuk volt aranyban. E kettős gyilkosság egyik értelmi szerzője a hírhedt Dannepont volt, melléknevén La Pouraille, egy kiszabadult fegyenc, aki hét-nyolc különböző álnevének köszönhette, hogy öt esztendőn át a legbuzgóbb rendőri nyomozást is ki tudta játszani. Ennek a gonosztevőnek oly tökéletesek voltak az álruhái, hogy képes volt egyik tanítványa, Delsoug nevű hírhedt tolvaj nevében (aki vállalkozásaival sohasem lépte túl a rendőrbíróság illetékességét), kétévi börtönt leülni. La Pouraille a fegyházból való szabadulása óta már a harmadik gyilkosságnál tartott. Halálra ítéltetésének bizonyos volta, valamint az a hiedelem, hogy dúskál a vagyonban, irtózattal vegyes csodálatot keltett iránta a rabokban. A lopott pénzekből egy fillért sem találtak meg. Az 1830-as júliusi események dacára még ma sem tűnt el annak a borzalomnak az emléke, amelyet ez a vakmerő tett Páris-szerte fölkavart. Jelentőségében a Nemzeti Könyvtárban történt éremlopáshoz volt mérhető. Mert korunk szerencsétlen hajlamánál fogva, hogy mindent számokban akar kifejezni, annál nagyobb hatást tesz egy gyilkosság, minél jelentékenyebb az érték, mely miatt elkövették.

La Pouraille, ez a menyétképű, szikkadt, sovány, negyvenöt év körüli ember, híres alakjai közé tartozott annak a három fegyháznak, melyeket tizenkilenc éves kora óta sorban megjárt, és úgy ismerte Jacques Collint, mint a rossz pénzt; meglátjuk később, honnan a nagy ismeretség. Két másik fegyenc, akiket huszonnégy órával előbb La Pouraille-al együtt vittek át a Force-ból a Conciergerie-be, elismerte és elismertette a kivégzés előtt álló koma siralmas fensőbbségét. Az egyik kiszabadult fegyenc, Sélérier nevezetű, akit "Auvergnat", "Ralleau apó" és "Házaló" álneveken ismertek, a fegyház főkujonjainak társadalmában a "Selyemszál"' gúnynevet viselte, annak a rendkívüli ügyességnek elismeréséül, amellyel mindig kisiklott a mesterséggel járó veszélyek alól; valaha egy húron pendült Jacques Collinnal. Vasfejű élt a gyanúperrel, hogy Selyemszál kétkulacsos játékot űz, vagyis egyrészt élvezi a főkujonok bizalmát, másfelől a rendőrség zsoldjában áll. Annyira, hogy a Vaquer-házban 1819-ben történt elfogatását is neki tulajdonította, (L. Goriot apó.) Sélérier, akit Selyemszálnak kell neveznünk, mint ahogy Dannepont neve La Pouraille marad, akinek már az is a rovásán volt, hogy megszökött kényszerlakhelyéről, most egy csomó súlyos rablásba volt belekeverve, melyek, bár vér nem folyt bennük, mégis legalább további húszesztendei fegyházat jelenteltek neki. Riganson, a harmadik fegyenc, La Biffe-nek csúfolt ágyasával együtt a bűn arisztokráciájának legveszedelmesebb kompániáját alkotta. Riganson, aki zsenge gyermekkora óta hadilábon állott az igazságszolgáltatással, a "Le Biffon" gúnynevet viselte. Le Biffon volt La Biffe-nek a hímje, mert a főkujonok előtt semmi sem szent. Ezek a vadak sem törvényt, sem vallást nem tisztelnek, semmit, még magát a természetet sem, melynek szentesített nomenklatúrájából, mint látjuk, csúfot űznek.

Itt némi kitérésre lesz szükség; mert Jacques Collin föltűnése a börtönudvaron, megjelenése ellenségei körében, amit Bibi-Lupin és a vizsgálóbíró oly jól kiterveztek, az ebből származó fura jelenetek, mindez elbeszélhetetlen és megérthetetlen lenne itt, ha némi felvilágosítást nem adnánk a tolvajok és fegyházlakók életéről, törvényeiről, erkölcseiről és elsősorban a nyelvükről, melynek visszataszító poézisét elbeszélésünk e részében nem nélkülözhetjük. Mindenekelőtt néhány szót a svihákok, zsebmetszők, tolvajok és rablógyilkosok nyelvéről, az úgynevezett csibésznyelvről, melyet az utóbbi időkben akkora sikerrel kapott föl az irodalom, hogy ennek a torz szókincsnek számos szava elröppent már ifjú hölgyek rózsás ajkáról, fölhangzott aranyos kárpitok alatt és elszórakoztatott fejedelmeket, akik közül nem egy joggal mondhatja el magáról, hogy lóvá tették. Mondjuk ki - bár talán sokakat megdöbbentünk vele: nincs színesebb, erőteljesebb nyelv ennek a földalatti világnak a nyelvénél, mely a nagy birodalmak és fővárosok keletkezése óta a társadalom pincegádoraiban, fedélközeiben és harmadik süllyesztőiben "tenyészik" - hogy egy eleven és plasztikus elnevezést kölcsönözzünk a színpad-mesterségtől. Hiszen az egész világ mi más, ha nem színház? A harmadik süllyesztő a legalsó pince az Opera deszkái alatt; az rejti magában a gépeket, a masinisztákat, a rivaldát, a tündérkellékeket, a kék ördögöket és egyéb pokol-fajzatjait.

Ennek a nyelvnek minden egyes szava valami brutális, szellemes vagy rettenetes kép. A nadrág: bugyogó; hagyjuk a magyarázatát. Csibésznyelven az ember nem alszik, hanem: durmol. Figyeljük meg, mily erővel festi ez a szó annak az üldözött, kimerült, gyanakodva neszelő vadnak az álmát, melynek tolvaj a neve, s amely, mihelyt biztonságban van, a mély és nélkülözhetetlen álom örvényébe merül és gurul a folyton fölötte lebegő gyanú szárnyai alatt. Iszonyú álom ez, hasonló a vadállatéhoz, mely horkolva alszik, de azért a füle kettőzött éberséggel figyel!

Minden otromba ebben a nyelvben: a szavakat kezdő vagy végző szótagok nyersek és furcsán ütik meg a fület. A nő: tyúk. És néha micsoda poézis! Az ágy szalmája: angyalpehely. Az éjfél fogalmát ez a körülírás fejezi ki: tizenkettőt rúgott a bádog! Nem velőtrázó? Kiöblíteni a dézsát annyit tesz, mint kifosztani egy szobát. Mennyivel halványabb a "lefeküdni" szó annál, hogy: vedleni, vagyis másik bőrbe bújni. Micsoda eleven metaforák! Dominózni annyit tesz, mint enni; hogyan esznek az üldözöttek?

Különben a tolvajnyelv folyton fejlődik. Nyomon követi a civilizációt, a sarkában van; minden új találmányra új kifejezésekkel gazdagodik. A burgonyát, melyet XVI. Lajos és Parmentier honosított meg, tüstént üdvözölte a tolvajnyelv a disznók narancsa szóval. Kitalálják a bankjegyeket: a börtönlakók rögtön elnevezik ficcsnek. Ficcs! Nem halljátok a selyempapír zizegését? Az ezresbankó egészficcs, az ötszázas félficcs. Meglátjátok, a zsiványok hamarosan el fogják keresztelni a százas és kétszázas bankjegyeket is valamilyen bizarr névre.

1790-ben doktor Guillotin az emberiség érdekében kitalálja azt a hordozható szerkezetet, mely egyszerre megoldja a halálbüntetéssel kapcsolatban fölmerült problémák összességét. A fegyencek, a kiszabadult gályarabok nyomban szemügyre veszik ezt a gépezetet, melyet odaállítottak a régi monarchikus rend és az új igazságszolgáltatás elválasztó határaira; és egyszerre csak elnevezik a Bűnbánathegyi apátságnak! Kitanulmányozzák az acélbárd által leírt szöget, és a működés jellemzésére a kaszálni igét találják! Ha ezek után arra gondolunk, hogy a gálya népe saját magát rétnek nevezi, akkor igazán minden nyelvészettel foglalkozó ember meg kell hogy csodálja e fülsértő szavak alkotóit, mondta volna Charles Nodier.

Ismerjük el egyébként, hogy a tolvajnyelvnek igen régi gyökerei vannak! Szavainak egytized része az ó-franciából, másik tizedrésze Rabelais ódon gall nyelvéből való, számos szó pedig a tizennegyedik és tizenötödik század szókincséből.

A tolvajnyelv szavai közül legalább száz Panurge nyelvéből ered, aki Rabelais művében a népet jelképezi, mert a Panurge név két görög szó összetétele és ezermestert jelent. A tudomány a vasúttal megváltoztatta a civilizáció arculatát, és a tolvajnyelv már a vonatra is talált szót.

A prostitúció és a lopás a természetes állapot élő tiltakozásai, egyik női, a másik férfi részről, a társadalmi állapot ellen. Ezért maguk a mai filozófusok, az újítók, a humanitás apostolai is, kommunista és fourier-ista követőik seregével, akaratlanul erre a kettős konklúzióra jutnak: prostitúció és lopás. A tolvaj nem vonja kétségbe tudományos könyvekben a tulajdont, az örökjogot, a társadalmi garanciákat; egyszerűen túlteszi magát rajtuk. Az ő szemében lopni annyit jelent, mint visszakapni azt, ami az övé. Nem küzd a házasság ellen, nem feketíti be, nem követeli nyomtatott utópiákban azt a kölcsönös beleegyezést, azt a szoros lelki szövetséget, melyet általánosítani képtelenség; olyan elemi erővel párosodik, melynek láncszemeit szakadatlanul szorosabbra kovácsolja a szükség kalapácsa. A modern újítók nyúlós, foszlós, ködös elméleteket írnak, vagy pedig filantropikus regényeket; a tolvaj ellenben cselekszik! Világos, mint egy tény, logikus, mint egy ökölcsapás. Hát még a stílusa!

Még egy megjegyzést! A szajhák, tolvajok és gyilkosok, a fegyházak és börtönök világa mintegy hatvan-nyolcvanezer férfi és női egyént foglal magába. Ezt a világot erkölcseink körképéből semmi szín alatt nem lehetne kifelejteni, nem hiányozhatnak szociális állapotaink pontos ábrázolásából. A törvénykezés, a csendőrség és a rendőrség körülbelül ugyanolyan nagy számú személyzetet foglalkoztat. Nem különös? Az egymást kereső, egymást kerülő embereknek ez a szembenállása egy hatalmas, rendkívül drámai jellegű párbajt eredményez, melyet jelen tanulmányunkban vázoltunk. A lopással és a leánykereskedéssel ugyanúgy áll a dolog, mint a színházzal, a rendőrséggel, a papsággal és a csendőrséggel. Ez a hat foglalkozás kitörülhetetlenül rányomja bélyegét az egyénre. Mássá, mint ami, nem válhat. A papság stigmái változhatatlanok, éppúgy, mint a katonaságé. Ez így van minden foglalkozásnál, melyek éles kontrasztként ütköznek ki a civilizációból. Ezek a szembeszökő, bizarr, különös sui generis fémjelzések oly könnyen felismerhetővé teszik az örömleányt és a tolvajt, a gyilkost és a fegyházviselt embert, hogy ellenségeik: a rendőrkém és a zsandár számára ugyanazt jelentik, amit a vadásznak jelent a vad: határozott jellegük, modoruk, arcbőrük, nézésük, színük, szaguk van, egyszóval el nem téveszthető jeleik vannak. Ezért értik oly alaposan az átöltözködés művészetét a gályák hírességei.

Még csak egy szót ennek a világnak az alkotmányáról, mely a szégyenbélyeg eltörlése, a büntetések enyhítése és az esküdtszék bután enyhe ítéletei folytán oly fenyegetővé kezd válni. Ennek az lesz a vége, hogy húsz év múlva Párist a fegyházviseltek negyvenezer főnyi hada fogja körülzárni; mert Szajna megye a maga másfélmillió lakójával egyetlen olyan pontja Franciaországnak, ahol ezek a szerencsétlenek elrejtőzhetnek. Páris ugyanaz nekik, ami az őserdő a vadállatoknak.

A bűn arisztokráciája, ennek a világnak a Faubourg Saint-Germainje, 1816-ban, egy békekötés folyományaként, mely annyi egzisztenciát tett kétessé, a főkujonok szövetségébe tömörült; a leghíresebb bandavezérek találkoztak itt, azonkívül néhány elszánt ember, akik alól akkoriban kicsúszott a talaj. Ez a szó: kujon, testvért, barátot, cimborát jelent. Minden tolvaj, fegyenc és börtönlakó kujon. Mármost a főkujonok, a bűn arisztokráciájának színe-virága, húsz egynéhány éven keresztül a semmítőszék, az Akadémia és a Felsőház tisztét látták el e népség közt. A főkujonoknak saját vagyonuk, közös tőkéjük, külön erkölcsi rendjük volt. Ismerték egymást, és szorult helyzetekben kötelesek voltak egymást segíteni. Valamennyien könnyedén kijátszottak a rendőrség cselfogásait és gáncsvetéseit, volt saját külön alkotmányuk, voltak ismertető szavaik és jeligéik.

A fegyház e hercegei és mágnásai 1815 és 1819 között megalakították a Tízezresek hírhedt társaságát (l. Goriot apó), mely nevét onnan kapta, hogy tagjai megegyeztek abban, hogy tízezer frankon aluli lopásra nem vállalkoznak. Éppen mostanában, 1829-1830-ban kerültek forgalomba a bűnügyi rendőrség egyik szaktekintélyének az emlékiratai, melyben a szerző közli e társaság akkori erőállományát és a tagok neveit. Rettentően tanulságos látni az elveszett tehetségek, férfiak és nők seregét. És az a hadsereg oly iszonyúan ügyes és sokszor oly szerencsés volt, hogy ötven-hatvan esztendőt megért tolvajok, mint Pastourel, Collonge, Chimaux, az említett műben úgy szerepelnek, mint akik gyermekkoruk óta hadilábon állnak a társadalommal!... Micsoda tehetetlenségi bizonyítványa törvénykezésünknek, hogy ilyen vén tolvajok akadnak!

Jacques Collin pénztárnoka volt nemcsak a Tízezreseknek, hanem a főkujonoknak, a fegyház héroszainak is. Szavahihető tekintélyek tanúsága szerint a fegyházak népének kezdettől fogva saját tőkéi voltak. Ez a sajátságos körülmény könnyen megmagyarázható. Lopott jószág nem kerül meg, legföljebb ritka kivételes esetekben. Minthogy az elítéltek a fegyházba semmit sem vihetnek magukkal, ezért kénytelenségből megbízásra, meghatalmazásra fanyalodnak és hitelre, bizalomra kiadják a pénzüket, mint ahogy a tisztességes társadalomban bankban szokás elhelyezni a pénzt.

Eredetileg Bibi-Lupin, tíz év óta a közbiztonsági osztály főnöke, a főkujonok arisztokrata köréhez tartozott. Árulásának oka a sértett önérzet volt: lépten-nyomon azt kellett tapasztalnia, hogy a Vasfejű fölényes eszével és óriás erejével fölébe kerekedett. Innen a közbiztonsági osztály híres főnökének elkeseredett dühe Jacques Collin ellen. Ebből adódtak bizonyos kompromisszumok is Bibi-Lupin és régi bajtársai közölt, melyek már a hatóságokat is kezdték foglalkoztatni.

Bosszúvágyában, melynek útját a vizsgálóbíró azért egyengette, hogy megállapíthassa Jacques Collin személyazonosságát, a közbiztonság főnöke igen ügyesen választotta meg segítőtársait, amikor La Pouraille-t, Selyemszálat és Biffont uszította rá az ál-spanyolra, mert La Pouraille és Selyemszál a Tízezresek bandájába tartozott, Biffon pedig egyike volt a főkujonoknak.

Biffon borzalmas tyúkja, Biffe, szabadlábon járt, minthogy tisztességes asszony képében még mindig sikerült kisiklania a rendőrség kezéből. Ez az asszony, aki csodálatos híven tudta adni a márkinőt, a bárónőt, a grófnőt, fogattal és szolgaszemélyzettel dolgozott. Ez a szoknyás Jacques Collin az egyetlen nő, aki Ázsiához, Jacques Collin jobbkezéhez fogható. Általában minden fegyházhős háta mögött egy mindenre kész nő áll. A törvényszéki évkönyvek, a Palota titkos krónikái bizonyítják, hogy tisztességes nő szerelme, még a bigott nőé gyóntatója iránt, sem múlja fölül a nagy gonosztevők szeretőinek minden poklokon keresztül kitartó ragaszkodását.

Ezeknél az embereknél csaknem mindig a szerelmi szenvedély vakmerő vállalataik és gyilkosságaik mozgatója. A túláradó szerelem, mely, mint az orvosok mondják, "ösztönszerűen" hajtja őket a nőhöz, e nagy energiájú férfiak minden testi-lelki erejét igénybe veszi. Ezért töltik el tétlenségben napjaik egy részét, mert a szerelmi kicsapongások után szükségük van az elhasznált erőket helyrepótló nyugalomra és táplálkozásra. Ezért gyűlölnek mindenféle munkát, ezért kénytelenek a gyors pénzszerzés eszközeihez folyamodni. Mindazonáltal az élet, a kényelmes élet kényszerítő ösztöne eltörpül az örömleány diktálta pazarlás mellett, mert ezek a bőkezű szeladonok ékszerekkel és ruhákkal akarják meglepni barátnőjüket, aki mindig torkos és szeret dúslakodni a jóban. Ha az örömleánynak új keszkenőre fáj a foga, a barátja lop neki egyet, és a nő szerelmi zálogként fogadja el! Így kerül sor a lopásra, melyet, ha nagyítóval vizsgáljuk a férfi szívét, csaknem mint természetes ösztönt fedezünk föl benne. A lopás vezet a gyilkolásra, a gyilkolástól a szerelmes fokról fokra süllyed a vérpadig.

Eszerint, ha hinni lehet az orvosi fakultásnak, ez emberek zilált, tisztára fizikai szerelme volna oka a bűnözések héttized részének. Egyébként a kivégzettek hullavizsgálatánál szembeszökő, kézzelfogható bizonyságot találunk erre. Így aztán ezeket a szörnyű szerelmeseket, a társadalom rémeit, rendszerint imádják a cafatjaik. Ez a megtestesült asszonyi odaadás, mely hűségesen ott kuporog a tömlöc ajtajában, és folyton azon van, hogy elgáncsolja a nyomozást, a legsötétebb titkok e tántoríthatatlan őrizője homályosít el és kuszál össze annyi bűnpert. Itt rejlik a gonosztevő ereje, de egyben gyöngéje is. A kéjnők szójárásában becsületesnek lenni annyit tesz, mint ennek a ragaszkodásnak egyetlen törvénye ellen sem véteni, a lebukott (hűvösre került) imádónak minden pénzt odaadni, jólléte fölött őrködni, hozzá minden tekintetben hűnek maradni, érte mindent vállalni. A legmaróbb sértés, amelyet egy ilyen nő a másiknak becstelen fejéhez vághat, abban áll, hogy hűtlenséggel vádolja meg bezúgott (börtönbe zárt) szeretője iránt. Ilyen esetben a közvélemény azt mondja az illető nőre, hogy nincs szíve!

La Pouraille, mint látni fogjuk, vadul szeretett egy nőt. Selyemszál, az önzés filozófusa, a maga zsebére lopott; némileg emlékeztetett Paccard-ra, Jacques Collin vazallusára, aki Servien Prudence-szal és a közösen szerzett vagyonnal kereket oldott. Selyemszál nem tartott senkivel barátságot, megvetette a nőket és nem szeretett mást, mint önmagát. Ami Biffont illeti, ő, mint tudjuk, Biffe-el való viszonyának köszönhette a csúf nevét. A főkujonok e három illusztris alakjának követelései voltak Jacques Collinon, s e követelések kielégítése kemény dió volt.

Csak a kincstárnok tudta, hány üzletfele élt még, és mekkora volt kinek-kinek a vagyona. Megbízóinak sajátos halálozási statisztikáját a Vasfejű pontosan számításba vette, amikor rászánta magát, hogy Lucien javára lenyeli a békát, vagyis hozzányúl a kincshez. Úgy számította, hogy ha kilenc éven át sikerül kijátszania cimborái és a rendőrség éberségét, akkor több mint valószínű, hogy a főkujonokkal való megállapodása értelmében megbízói kétharmada után örökölni fog. Egyébként miért ne hivatkozhatna egyik-másik lekaszált kujonnak folyósított összegekre? Szóval a főkujonok e vezérét senki sem ellenőrizte. Kénytelenségből megbíztak benne, mert a fegyencek vadállati életmódja ez elvadult világ gavallérjai közt a legnagyobb elővigyázatot teszi szükségessé. Az elsikkasztott százezer tallérból Jacques Collinnak most már csak mintegy százezer frank megtérítenivalója volt. E pillanatban, mint látjuk, La Pouraille-nak, Jacques Collin egyik hitelezőjének, már csak három hónap volt hátra az életéből. Egyébként, alkalmasint jóval nagyobb összeg birtokában lévén, mint amekkorával főnöke tartozott neki, majd csak hagy magával beszélni.

Vannak csalhatatlan jelek, amelyekről a börtönigazgatók és hivatalnokaik, a rendőrségi alkalmazottak, sőt maguk a vizsgálóbírák is, föl tudják ismerni a retúrgebéket, vagyis azokat, akik már kóstolták a lóbabot, a fegyencek kincstári kosztját. Egy ilyen jel az is, hogy az ilyenek otthonosan viselkednek a börtönben. A visszaesők ismerik a dörgést, otthon érzik magukat, semmin se lepődnek meg.

Épp ezért Jacques Collin, aki önmaga előtt is folyton résen volt, idáig a Force-ban éppúgy, mint a Conciergerie-ben, csodálatosan játszotta az ártatlan idegen szerepét. De mikor a fájdalom ledöntötte és kettős halála összemorzsolta (mert ezen a végzetes éjszakán kétszeresen halt meg), ismét az lett, aki volt: Jacques Collin. A foglár csak ámult-bámult, hogy ennek a spanyol papnak egyszer sem kellett mondania, merre jut ki a börtönudvarra. Ez a tökéletes színész kiesett a szerepéből; úgy ment le a Bonbec Torony csigalépcsőjén, mint a Conciergerie akármelyik törzsvendége.

- Bibi-Lupinnek igaza volt - dörmögte a foglár - ez retúrgebe, mégpedig Jacques Collin.

Amikor a Vasfejű alakja föltűnt abban a keretben, melyet a torony ajtaja helyezett köré, épp abban a pillanatban széledtek el a rabok az udvaron (mely számukra mindig szűk), miután a Szent Lajosról elnevezett asztalnál elvégezték bevásárlásaikat, így mindannyian egyszerre pillantották meg az új rabot, mégpedig annál gyorsabban, minthogy senkinek a szeme nem fogható élesség dolgában a rabokéhoz, akik úgy állnak ott az udvaron, mint a pók a hálója középpontjában. Ez a hasonlat matematikai pontosságú, mert minthogy a látást körös-körül magas fekete falak határolják, a fogoly, ha oda se néz, állandóan látja az ajtót, melyen át a foglárok belépnek, továbbá a társalgó és a toronylépcső ablakait, mert ezeken kívül több nyílása az udvarnak nincs. Tökéletes elszigeteltségében eseményszámba megy a rabnak minden; minden érdekli; az unalom, mely az állatkerti ketrecbe zárt tigris unatkozásához fogható, tízszeresre fokozza az észlelő képességét. Érdemes megemlíteni azt is, hogy Jacques Collin úgy volt öltözve, mint egy polgári ruhás pap: fekete térdnadrágot viselt, fehér harisnyát, ezüstcsatos cipőt, és az a bizonyos sötétbarna kabát volt rajta, melynek szabása, bármit csináljon is a viselője, elárulja a papot, kivált, ha ezeket az ismertető jeleket a jellegzetes hajviselet teszi teljessé. Jacques Collin roppantul papos és bámulatos természetesnek ható parókát hordott.

- Nézd csak, nézd! - így szólt La Pouraille Biffonhoz. - Rossz jel! Vadkant (papot) látok! Hát ez hogy kerül ide?

- Ez is csak afféle trükk lesz; egy újfajta szakács (spicli) - válaszolt Selyemszál. - Valami álruhás gombkötő (zsandár), aki itt akarja folytatni a mesterségét.

A zsandárnak többféle neve is van a tolvajnyelven. Ha üldözi a zsiványt, akkor gombkötő, ha bekíséri: vesztőhely-madár, ha a vérpadra viszi: guillotine-huszár.

Hogy a börtönudvarról festett képet teljessé tegyük, talán nem árt pár szóval megrajzolni a két másik kujon alakját. Sélérier, melléknevén Auvergnat, Ralleau apó, Házaló és Selyemszál (volt vagy harminc neve és ugyanannyi útlevele - de mi csak ezen az utolsó csúfnevén emlegetjük, mert ez az, amelyik a főkujonok bandájában ragadt rá), ez a mélyenlátó bölcs, aki az ál-papban zsandárt gyanított, öt láb négy hüvelyk magas fickó volt, akinek összes izmai furcsa, szökdécselő mozdulatokat produkáltak. Hatalmas homloka alatt apró, alamuszi szempár villogott, melyekre, akárcsak a ragadozó madarak szemére, kemény szemhéj borult. Pillái szürkék, fénytelenek és keményszőrűek voltak. Első pillanatra farkasra emlékeztetett, mégpedig erős körvonalú, széles, előreugró állkapcsánál fogva. De ha ez a hasonlatosság nagy kegyetlenségre, sőt vadságra vallott, ezt megint ellensúlyozták ragyavert arcának ravasz és élénk vonásai. Minden egyes himlőhely széle finoman kirajzolt, mondhatni, szellemes volt. Megannyi csúfolódást lehetett olvasni róluk. A gonosztevő élete - mely éhséggel és szomjúsággal jár, folyóparton, hidakon, úton-útfélen szabad ég alatt éjszakázással, diadalok ünnepestéin gyilkos pálinkázással - szinte rárétegződött erre az arcra. Ha Selyemszál a maga természetes valóságában mutatta volna magát, egy titkosrendőr, egy zsandár harminc lépésről ráismert volna a neki való vadra; csakhogy fölvette a versenyt Jacques Collinnal a kendőzés, az alakoskodás művészetében. E pillanatban Selyemszál hanyagul volt öltözve, mint a színészek, akik csak a színpadon fordítanak gondot az öltözködésükre: valami vadászruhafélét viselt, melynek gombjai hiányoztak, és szakadt gomblyukain kifehérlett a bélés; a lábán kopott zöld papucsot, szürkévé piszkolódott nankin-nadrágot s a fején ellenző nélküli sipkát, mely alól egy foszlott, szakadozott, agyonmosott, rojtosszélű kendő csücskei kandikáltak elő.

Selyemszálnak tökéletes ellentéte volt Biffon. Ez a hírhedt tolvaj alacsony termetű, tömzsi, kövér, ugrifüles legény volt; arcbőre fakó, szeme fekete és mélyen ülő. Úgy volt öltözve, mint egy szakács, és erősen görbült lábakon járt. Ijesztő kifejezésű arcán a ragadozó állatok alkatának jellemvonásai voltak az uralkodók.

Selyemszál és Biffon La Pouraille körül settenkedtek, akinek a helyzete reménytelen volt. Ez a visszaeső gyilkos tudta, hogy négy hónapon belül letárgyalják, elítélik és kivégzik. Ezért a komái, Selyemszál és Biffon, úgy hívták: kanonok, értsd: az apátság (guillotine) kanonoka. Könnyű megérteni, hogy miért hízelegtek La Pouraille-nak Selyemszál és Biffon. La Pouraille elásott valahol kétszázötvenezer frankot, a Crottat-házaspárnál ejtett zsákmányból (vádirati stílusban mondva), őrá esett osztályrészt. Micsoda pompás örökség nézett itt a két kujonra, jóllehet a két volt fegyencnek pár nap múlva vissza kellett térnie a fegyházba! Biffonra és Selyemszálra minősített rablásért (azaz súlyosbító körülmények közt elkövetett rablásért) tizenöt év várt, amibe nincs beleértve egy korábbi ítéletből származó tíz esztendő, melyet bátorkodtak félbeszakítani. Noha ilyeténképpen az egyik huszonkét, a másik huszonhat évi kényszermunkának nézett elébe, mégis abban reménykedtek, hogy meg tudnak szökni, hogy aztán megkaparinthassák La Pouraille nagy rakás aranyát. De a Tízezres megőrizte a titkát, mert nem volt célja, hogy kiadja a kezéből, amíg el nem ítélték. Mint a fegyház arisztokráciájának tagja, nem árulta el a cinkostársait. Gerinces jelleme közismert volt; Popinot úr, ennek a hajmeresztő bűnügynek a vizsgálóbírája, egy kukkot sem volt képes kiszedni belőle.

Ez a borzalmas triumvirátus a börtönudvar túlsó végében, vagyis a Pistole-kamrák alatt állt. Selyemszál éppen befejezte egy fiatal legény kioktatását, aki még csak az első gaztetténél tartott, s biztos lévén benne, hogy rásóznak tízévi kényszermunkát, most informálódott a különböző rétek (fegyházak) felől.

- Hát tudod, öcsém - kezdte nagyképűen Selyemszál, épp amikor Jacques Collin föltűnt a láthatáron - a különbség Brest, Toulon és Rochefort közt abban van...

- No, csak ki vele, öregem! - biztatta a fiatalember kíváncsi novícius módjára.

Ez a fogoly (jó családból való fiú), akit hamisítás vádja terhelt, Lucien cella-szomszédja volt a Pistole-ban.

- Fiacskám - folytatta Selyemszál - Brestben biztos lehetsz, ha a kondérba merítesz, hogy a harmadik kanállal már lóbabra bukkansz; Toulonban csak minden ötödik kanállal; Rochefortban pedig soha, hacsak már nem vagy öreg csont.

A nagy bölcs, miután ezt elmagyarázta, ismét csatlakozott La Pouraille és Biffon mellé, akiket nagyon nyugtalanított a vadkan, s ezért lefelé mentek a börtönudvaron, míg Jacques Collin fájdalmába elmerülten, velük szembe jött. A Vasfejű teljesen nekiadta magát keserű gondolatainak, a trónjavesztett császár búskomor hangulatában ügyet sem vetett rá, hogy a szemek kereszttüzébe, az érdeklődés középpontjába került. Lassan mendegélt, szemét a végzetes ablakra meresztve, amelyre Lucien de Rubempré fölkötötte magát. A rabok közül egy sem tudott erről az eseményről, mert Lucien szomszédja, a fiatal hamisító, olyan okokból, melyeket mindjárt megtudunk, nem beszélt róla. A három kujon úgy intézte, hogy elébe került a papnak.

- Ez nem vadkan - mondta La Pouraille Selyemszálnak - ez egy retúrgebe. Nézd csak, hogy húzza a jobbfelét.

Itt némi magyarázatra lesz szükség, mivel nem minden olvasót vitt rá a szeszélye, hogy egy fegyházat meglátogasson. Ott minden gályarab egy másikkal párosítva (mindig egy öreg egy fiatallal) cipel egy láncot. Ez a lánc, melyet vaskarikával kovácsolnak a boka fölé, oly súlyos, hogy a rab egy év alatt egész életére bicegő járásmódhoz szokik. Az elítélt, hogy cipelni tudja a karperecet - így hívják a bilincset a fegyházban - kénytelen egyik lábával több erőt kifejteni, mint a másikkal; és ezt az erőlködést menthetetlenül megszokja. Később, mikor már nem cipel láncot, ugyanaz az eset áll elő, mint mikor a csonka nyomorék a leamputált lábában fájdalmat érez: a rab továbbra is érzi a karperecét, sohasem tud leszokni a sántikáló járásról. Rendőrségi kifejezéssel: húzza a jobbfelét. Ez az ismertetőjel, melyet a fegyencek éppoly jól ismernek, mint a titkosrendőrök, betetőzi, ha ugyan elő nem idézi a cimborák egymásra ismerését.

A Vasfejűnél, aki már nyolc éve szökésben volt, azóta nagyban csökkent ez a járásmód; de töprengő elmerülése folytán oly lassan, ünnepélyesen lépkedett, hogy ez a járáshiba, ha még oly gyönge volt is, el nem kerülhette La Pouraille gyakorlott szemét. Érthető az is, hogy a gályarabok, akik a fegyházban folyton együtt vannak és csak egymást figyelhetik, oly alaposan kitanulmányozták egymás vonásait, hogy olyan szokásokat is megjegyeznek egymáson, amelyek elvi ellenfeleiknek: a besúgóknak, zsandároknak és rendőrbiztosoknak föl sem tűnnek. Így a szajnai légió alezredese, a híres Coignard is annak köszönhette elfogatását, hogy egy fegyenc, akit e csapattest díszszemléjére kivezényeltek, ráismert a baloldali rágóizmainak bizonyos rángatózására; mert hiába bizonykodott Bibi-Lupin, a rendőrség mégsem mert hinni Pontis de Sainte-Hélène gróf és Coignard azonosságában.

- Ez a mi górénk (vezérünk)! - kiáltott Selyemszál, mikor fölfogta Jacques Collin szórakozott pillantását, aminőt olyan ember vet maga köré, aki az egész környezetével meghasonlott.

- Szentuccse, csakugyan, ez a Vasfejű! - szólt kezét dörzsölve Biffon. - Ó, ez az alak, ez a termet, ez ő! De mit csinálhatott? Egészen ki van forgatva a valójából.

- Hopp, megvan! - kiáltott Selyemszál. - Valamit tervez! Viszont akarja látni a tantiját, akit nemsokára ki fognak végezni.

Hogy halvány fogalmat adjunk arról, amit a börtönlakók, poroszlók és porkolábok a tanti szó alatt értenek, elegendő lesz idézni azt a remek mondást, amit az egyik börtön igazgatója ejtett el az elhunyt Lord Durham előtt, aki párisi tartózkodása alatt sorra látogatta a börtönöket. Ez a lord, aki töviről-hegyire meg akarta ismerni a francia igazságszolgáltatást, még azt is megtette, hogy Sansonnal, az azóta elhunyt állami hóhérral fölállíttatta a szerszámát, és azt kívánta, végezzen ki egy eleven borjút, hogy beszámolhasson a francia forradalomban híressé vált gépezet működéséről.

A direktor, miután apróra megmutogatta neki az egész börtönt, az udvarokat, a műhelyeket, a cellákat stb., undorító taglejtéssel mutatott rá egy kamrára.

- Ide nem vezetem be méltóságodat - mondotta - ez a tantik kvártélya...

- Ao! - szólt Lord Durham - hát az mi?

- A harmadik nem, mylord...

- Aludni küldik (kivégzik) Théodore-t! - mondotta La Pouraille. - Jóképű fiú! Micsoda keze van! Micsoda mersze! Mily vesztesége a társadalomnak!

- Bizony, Théodore Calvi ma utoljára kajál - szólt Biffon. - Bezzeg fölkopik az álla a tyúkjainak, mert szerették a kis betyárt!

- Te vagy az, öregem? - szólította meg La Pouraille Jacques Collint.

És két kísérőjével együtt, akikkel karonfogva ment, elállta az útját az újonnan jöttnek.

- Góré, hát vadkan lett belőled? - tette hozzá La Pouraille.

- Azt beszélik, hogy elszívtad a dohányunkat (elsikkasztottad a pénzünket)? - folytatta Biffon fenyegető arccal.

- Mikor köpöd ki a gerslit (adod elő a pénzt)? - kérdezte Selyemszál.

Ez a három kérdés úgy hangzott el, mint megannyi pisztolylövés.

- Ne csúfolódjanak egy szegény pappal, aki tévedésből került ide - felelt gépiesen Jacques Collin; rögtön fölismerte három cimboráját.

- A szavad ugyanaz, ha a blattod (arcod) más is - szólt La Pouraille, Jacques Collin vállára téve a kezét.

Ez a gesztus és a három cimbora látása erőszakosan fölrázta a górét a levertségéből és visszahelyezte a való életbe; mert az elmúlt fatális éjszakán az érzések végtelenségében lebegett, új utakat keresve benne.

- Ne önts levest a górédra (ne keverd gyanúba a vezéredet)! - szólt halkan Jacques Collin és fenyegető dörmögése az oroszlán süket morgására emlékeztetett.

- Itt leskel a zsaru; hadd egye meg a kefét (menjen lépre). Én itt link színházat csinálok (komédiázom) egy koma kedvéért, aki benne van a tésztában (bajban).

Ezt oly kenetesen mondta Jacques Collin, mint mikor a pap meg akarja téríteni a szerencsétlen bűnösöket, és pillantásával mintegy magához ölelte az egész udvart; meglátta a foglárokat az árkádok alatt és gúnyosan mutatta őket a cimboráinak.

- Nincsenek itt szakácsok? Gyújtsatok gyertyát és tisztogassátok a kanócot (figyeljetek és óvakodjatok)! Nem ismerjük egymást! Szopjátok be, hogy vadkan vagyok (vegyétek úgy, mintha pap volnék), mert különben fütyülök nektek tyúkostul, dohányostul (tönkreteszlek a babátokkal és vagyonotokkal együtt).

- De nagyon majrézol (félsz) tőlünk! - mondta Selyemszál. - Meg akarod lógatni a nénidet (szöktetni a barátodat)?

- Madeleine beöltözött kanonoknak (várja, hogy kivégezzék) - szólt La Pouraille.

- Théodore! - szisszent föl Jacques Collin, magába fojtva egy ordítást.

Ez volt az utolsó kínos csapás erre a ledőlt kolosszusra.

- Hidegre fogják tenni - ismételte La Pouraille - két hónap óta ki van állítva a passzusa (kész a halálos ítélete).

Jacques Collin elalélt, a térdei megrogytak, három cimborája fogta fel, de még volt annyi lélekjelenléte, hogy a kezét bűnbánó arccal összekulcsolja. La Pouraille és Biffon tiszteletteljesen támogatták az egyházgyalázó Vasfejűt, mialatt Selyemszál a társalgóhoz vezető kapu szolgálattevő foglárához szaladt.

- A főtisztelendő abbé úr le akar ülni, tessék adni neki egy széket.

Így Bibi-Lupin csele csütörtököt mondott, Vasfejű, akárcsak Napóleon, ha ráismertek a katonái, a három fegyenc részéről alázatra és tiszteletre lelt. Két szó megtette a magáét: tyúk és dohány, nő és pénz, ebben együtt van mindaz, ami férfiember szívéhez közel áll. Ezzel a fenyegetéssel a góré kivágta a legtöbb tromfot a három fegyenc előtt: a vagyonukat még mindig a kezében tartotta. A góré kifelé még nagy hatalom volt, és nem igaz, amit a hamis cimborák állítottak, hogy elárulta őket. A három fegyenc kíváncsiságát egyébként izgatta az az óriási nimbusz, mely vezérük alakját ügyességénél és agyafúrtságánál fogva körülvette; mert a börtönben a kíváncsiság az egyetlen ösztökéje ezeknek a fonnyadt lelkeknek. Aztán meg elkápráztatta őket ez a vakmerő alakoskodás, melyet még itt, a Conciergerie lakatjai mögött is folytatott Jacques Collin.

- Négy napig magánzárkában ültem, nem tudtam, hogy Théodore már oly közel van az apátsághoz... - szólt Jacques Collin. - Azért jöttem, hogy megmentsek egy szegény gyereket, aki tegnap délután négy órakor amott fölakasztotta magát; és most új szerencsétlenség előtt állok. Nincs több ászom a játékban!

- Szegény góré! - sóhajtolt Selyemszál.

- Eh, cserbenhagy a pékmester (az ördög)! - kiáltott Jacques Collin, azzal kitépte magát a két cimborája karjaiból és ijesztő arccal egyenesedett ki. - Van egy pillanat, amikor a világ erősebb, mint mink. A bagolyvár (törvényszéki palota) benyel valamennyiünket.

A Conciergerie direktora, mikor a spanyol pap ájulásáról hallott, személyesen jött ki a börtönudvarra, hogy kikémlelje; napos helyen, egy székre ültette és azzal a borzalmas éleslátással figyelt meg mindent, mely ilyen hivatal ellátása közben napról napra nagyobb lesz, és amelyet színlelt közönnyel szokás leplezni.

- Ó, Istenem, Uram! - kesergett Jacques Collin - hogy nekem ilyen emberek közé kellett vetődnöm, a társadalom söpredéke, gyilkosok és rablók közé!... De Isten nem fogja elhagyni az ő szolgáját. Drága jó direktor uram, itt-tartózkodásomat az irgalmasság cselekedeteivel fogom megörökíteni, melyeknek emléke maradandó leszen! Meg fogom téríteni e szerencsétleneket, hadd tanulják meg, hogy halhatatlan lelkük van, hogy az örök Élet várakozik reájuk, s hogy, ha a földön már mindent elveszítettek, még meghódíthatják a mennyországot, amely igaz, őszinte töredelem árán az övék.

Összeverődött vagy húsz-harminc rab és egy csomóba gyűlt a három gonoszképű fegyenc mögé; ezeknek szilaj tekintete három lépés távolságra parancsolta a kíváncsiskodókat, akik szájtátva hallották ezt az evangéliumi kenetességgel hangzó szónoklatot.

- Látja, Gault úr, ezt szívesen meghallgatnók... - szólt a rettenetes La Pouraille.

- Úgy hallom - folytatta Jacques Collin, akitől nem messze állott Gault úr - hogy ebben a börtönben egy halálra ítélt rab van.

- Épp ebben a pillanatban olvassák föl előtte kegyelmi kérvényének elutasítását.

- Nem tudom, mi az? - szólt Jacques Collin és naivan nézett körül.

- Te jó Isten, micsoda hólyag! - szólalt meg az a kis siheder, aki az imént Selyemszáltól a réteken szokásos lóbab-ebédekről kérdezősködött.

- Ej, hát ma vagy holnap lekaszálják! - mondotta az egyik rab.

- Lekaszálják? - kérdezte Jacques Collin, akinek ártatlan és mit sem tudó ábrázata ámulatba ejtette a három kujont.

- A rabok a maguk nyelvén így fejezik ki a halálos ítélet végrehajtását - felelt a direktor. - Ha az írnok már az elutasítást olvassa fel, akkor bizonyára a hóhér is megkapja a parancsot a végrehajtásra. A szerencsétlen makacsul elhárította magától a vallás vigaszát...

- Ó, direktor uram, itt meg kell menteni egy lelket a kárhozattól!... - kiáltott Jacques Collin.

Az egyházgyalázó a kétségbeesett szerelmes gesztusával kulcsolta össze kezeit, s ez a gesztus a direktor figyelő szeme előtt úgy tűnt föl, mint a szent buzgalom megnyilatkozása.

- Ó, direktor úr - folytatta a Vasfejű - engedje meg, hogy a bűnbánat tüzét lobbanthassam föl ebben a megkérgesedett szívben! Isten olyan szavak képességével áldott meg, melyek nagy lelki válságokat tudnak előidézni. Meg tudom repeszteni, föl tudom tárni az emberek szívét... Mitől fél? Adjon zsandárokat kíséretül vagy foglárokat, ha tetszik!

- Majd meglátom, beleegyezik-e a börtön lelkésze, hogy ön a helyére lépjen - szólt Gault úr.

Az igazgató távozott; megdöbbentette a fegyencek és foglyok tökéletesen közömbös, bár kíváncsi arca, ahogyan ezt a papot nézték, aki apostoli zengzettel tette elevenné tört spanyol és francia szavakból zagyvált beszédét.

- Hogy került ide az abbé úr? - kérdezte az a fiatalember, aki az imént Selyemszállal diskurált.

- Ó, tévedésből - válaszolt Jacques Collin, végignézve a jó családból való ifjút. - Egy kurtizán lakásán találtak rám, akit halála után megloptak. Máris kiderült, hogy öngyilkosságot követett el, és a ház cselédei, akik a lopást minden valószínűség szerint elkövették, még nem kerültek kézre.

- És e miatt a lopás miatt akasztotta föl magát az a fiatalember?...

- Szegény fiú, nyilván nem bírta elviselni az igazságtalan meghurcoltatást - felelte a Vasfejű égnek emelt szemekkel.

- Igen - szólt a legényke - éppen szabadon akarták ereszteni, amikor öngyilkos lett. Micsoda véletlen!

- Csak ártatlan ember veszi ennyire szívére az ilyesmit - szólt Jacques Collin. - Megjegyzendő, a lopást az ő kárára követték el.

- Mekkora összegről van szó? - kérdezte a fifikus Selyemszál.

- Hétszázötvenezer frankról - felelte halkan Jacques Collin.

A három fegyenc összenézett és elódalgott az állítólagos papot körülrajzó fegyencek csoportjából.

- Kiöblítette a ribanc dézsáját - (kirabolta a lányt)! - súgta Biffon fülébe Selyemszál. - Be akart gyullasztani (ránk akart ijeszteni), hogy baj lehet a szajrénk körül.

- Azért mégiscsak ő a főkujonok góréja - felelt La Pouraille. - Ne félj, nem csapta meg (lopta el) a dohányt.

La Pouraille most keresett olyan embert, akiben megbízhatik, így hát érdeke volt, hogy Jacques Collinban tisztességes embert lásson. Ha valahol, a börtönben hiszi csak igazán az ember, amit óhajt!

- Fogadok, hogy megfőzi a főgólyát (főállamügyészt) és meglógatja a tantiját! - szólt Selyemszál.

- Ha ez sikerül neki - szólt Biffon - akkor se tartom öregistennek; de elhiszem róla, amit mondanak, hogy egy kéményből füstölt a pékmesterrel (egy pipát szívott az ördöggel).

- Nem hallottad, mikor azt kiáltotta: "Cserbenhagyott a pékmester?" - kérdezte Selyemszál.

- Hej! - kiáltott La Pouraille - ha megcsinálná azt a balhét, hogy a kókuszom a szárán (a fejem a nyakamon) maradjon, micsoda tuti páholyban ülnék (nagyszerű életem lenne) a szajrémmal és a fekete csikóimmal (a dugaszban tartott aranyaimmal).

- Hát csak dőlj be neki! - hagyta rá Selyemszál.

- Murizol velem (kicsúfolsz)? - kérdezte La Pouraille és ránézett a barátjára.

- Hallod, micsoda pali vagy! Egy-kettőre megkapod a passzusodat (halálra ítélnek). Így hát, ha a csánkodon (lábadon) akarsz maradni, ha még kajálni, piálni és szajrézni akarsz életedben - replikázott Biffon - akkor nincs más tennivalód, mint hogy falazz neki!

- Hát én csak azt mondom - felelt La Pouraille - egyikünk se rántsa bele a tésztába (árulja el) a górét, mert esküszöm, hogy magammal viszem az ipsét oda, ahova én megyek...

- Megteszi, amit mond! - kiáltott Selyemszál.

Akármilyen kevéssé rokonszenvez is valaki ezzel a furcsa világgal, el fogja tudni képzelni Jacques Collin lelkiállapotát. Ott állott két holttest között: az egyiket, imádottjáét, az elmúlt éjszaka, öt óra hosszat siratta; a másik, egykori lánctársáé, a korzikai ifjú Théodore, nemsokára hidegen és mereven fog kinyújtózni előtte. Ha csak az lett volna a célja, hogy lássa ezt a szerencsétlent, már ahhoz is nem mindennapos ravaszságra volt szüksége; hogy megmentse, ahhoz csodának kellett történnie! Pedig máris ezen a csodán törte a fejét.

Hogy jobban megérthessük, mi az, amivel Jacques Collin meg akart próbálkozni, e helyütt figyelmeztetnünk kell az olvasót, hogy a gyilkosok, tolvajok és fegyházak többi lakói korántsem oly félelmetes népség, mint általában hiszik. Ezek az emberek ritka kivétellel mind gyávák, valószínűleg azért, mert örökös rettegés üli a szívüket. Minthogy minden képességüket szakadatlanul a rablásra állítják be, s egy-egy vállalkozás végrehajtásához szükségük van minden életerejükre, a testi ügyességgel fölérő szellemi fürgeségre és arra az óvatosságra, mely felőrli a bátorságot - így akaratuk ez erőszakos megfeszítésétől eltekintve az eszük eltompul, ugyanazon okból, melynél fogva kimerülten összerogy egy énekesnő vagy egy táncos, valamely fárasztó tánc, avagy olyan borzalmas duett után, aminőkkel a modern zeneszerzők gyötrik a publikumot. A gonosztevők tényleg annyira híján vannak minden értelemnek, vagy pedig oly nyomasztóan hat reájuk a félelem, hogy teljesen gyermekekké válnak. A legnagyobb mértékben hiszékenyek, s ezért a legegyügyűbb cselfogásnak is lépre mennek. Ha egyszer egy "ügy" sikerült nekik, olyan ernyedés fogja el őket, hogy tüstént a nélkülözhetetlen kicsapongásokba vetik magukat, bortól-pálinkától lerészegednek és őrjöngve hullnak a nők karjaiba; hogy nyugalmat leljenek, minden erejüket elfecsérlik, úgy akarván elfelejteni a bűnüket, hogy az eszüket is elfelejtik. Ebben az állapotban kényre-kedvre ki vannak szolgáltatva a rendőrségnek. Ha azután rajtuk a bilincs, akkor se látnak, se hallanak, elvesztik a fejüket és annyira belekapaszkodnak a reménységbe, hogy mindent elhisznek, nincs az a képtelenség, amit be ne lehetne nekik beszélni. Egy példa elég lesz annak illusztrálására, minő butaságra képes egy ilyen bekóterezett gonosztevő. Bibi-Lupin nemrégiben úgy szedte ki a vallomást egy tizenkilenc éves gyilkosból, hogy elhitette vele: kiskorúakat nem végeznek ki. Mikor ezt a sihedert, miután a kegyelmi kérvénye elutasíttatott, a Conciergerie-be szállították, a hírhedt rendőrügynök fölkereste őt a cellájában.

- Biztos, hogy még nem vagy húszesztendős? - kérdezte tőle.

- Igen, még csak tizenkilenc múltam - felelte tökéletes hidegvérrel a legény.

- No, öcsém - mondta Bibi-Lupin - nyugodt lehetsz, sohasem is leszel húszesztendős...

- Már miért ne?

- Mert három nap múlva lekaszálnak - válaszolt a közbiztonság főnöke.

A gyilkos, aki még elítéltetése után is abban bizakodott, hogy kiskorúakat nem végeznek ki, összeesett, mint egy rosszul sikerült tojásfelfújt.

Ezek az emberek, akik a szemtanúk láb alól való eltevésében oly vérengzők tudnak lenni - mert csak azért gyilkolnak, hogy eltüntessék a bizonyítékokat, és ez súlyos érv azok kezében, akik a halálbüntetés eltörlését követelik - az ügyesség és agyafúrtság ez élő szobrai, akiknek a sok gyakorlat oly biztossá tette a kezét, oly gyorssá a szemét és az érzékeit, akárcsak a vadakét - csakis a gaztetteik színhelyén válnak a gonoszság héroszaivá. Nemcsak, hogy a bűntett elkövetése után kezdenek tulajdonképpen zavarba jönni (mert a zsákmány elrejtésének feladata éppúgy eltompítja az agyukat, mint előbb a nyomor) - hanem le is gyengülnek, mint a szülésen épp hogy átesett asszony. Ijesztően energikusok a bűntett kitervezésében, de a siker után gyámoltalan gyermekekké válnak. Szóval a természetük hasonló a ragadozó állatokéhoz, akiket könnyű megölni, ha telefalták magukat. A börtönben ezek a különös emberek csak annyiban emberek, hogy színlelni és hallgatni tudnak, s ebből csupán az utolsó pillanatban engednek, ha már a hosszú fogság megtörte, megpuhította az ellenállásukat.

Most már értjük, miért akarta a három fegyenc, ahelyett, hogy tönkretette volna, megmenteni a vezérét: csodálták őt, mert azt gyanították, hogy ő tette rá a kezét az eltűnt hétszázötvenezer frankra, mert itt, a Conciergerie falai közt is higgadtnak látták, és mert képesnek tartották rá, hogy védőszárnyai alá vegye őket.

Gault úr, miután elhagyta az ál-spanyolt, a társalgón keresztül visszatért az irodájába és fölkereste Bibi-Lupint, aki, mióta Jacques Collin kiment a cellájából, tehát húsz perc óta, az egyik udvari ablakhoz simult és egy kémlelőnyíláson keresztül mindent megfigyelt.

- Egyik sem ismert rá - mondotta Gault úr - és Napolitas, aki valamennyit figyeli, semmit sem hallott. A szegény pap ma éjszakai gyötrelmei közt sem beszélt egy szót sem, amiből azt lehetne következtetni, hogy talárja Jacques Collint rejti.

- Ez bizonyítja, hogy jól ismeri a dörgést a börtönökben - vélte a közbiztonság főnöke.

Napolitast, Bibi-Lupin titkárát, senki sem ismerte azok közül, akik a Conciergerie-ben ez idő szerint fogva voltak; ő játszotta a hamisítással vádolt, jó családból való ifjú szerepét.

- Most meg arra kér, engedjem meg, hogy meggyóntathassa a halálraítéltet! - folytatta az igazgató.

- Hopp! Ez még segíthet, rajtunk! - kiáltott Bibi-Lupin. - Hogy én erre nem gondoltam! Théodore Calvi, a korzikai, láncszomszédja volt Jacques Collinnak. Jacques Collin, amint nekem mesélték, a réten mindig gyönyörű flastromokat csinált neki...

A fegyencek kis vánkosféléket fabrikálnak maguknak, ezt a vasgyűrű és a hús közé csúsztatják, hogy csökkentsék a lánc súlyát a bokájukon és a lábfejükön. Ezeket a kócból és vászonból csinált vánkosokat hívják úgy, hogy flastrom.

- Ki őrzi a halálraítéltet? - kérdezte Bibi-Lupin az igazgatótól.

- Coeur-la-Virole.

- Jó, majd zsandárnak öltözöm és ott leszek a gyóntatásnál; nyitva lesz a fülem, jótállok mindenért.

- Nem fél, hogy Jacques Collin csakugyan ráismer önre és megfojtja? - kérdezte Gault.

- Zsandár létemre kard lesz az oldalamon - válaszolt a főspion. - Azonkívül, ha csakugyan Jacques Collin, sohasem fog olyasmit csinálni, ami miatt kikapja a passzusát. Viszont ha pap, akkor meg nincs mitől tartanom.

- Nincs veszteni való idő - szólt most Gault úr. - Most van fél kilenc. Sauteloup atya épp az imént olvasta föl a kegyelmi kérvény elutasítását; Sanson úr a nagyteremben várja az államügyészség intézkedéseit.

- Igen, úgy hallom, ma lesz; az özvegy huszárait (özvegy: másik förtelmes neve a nyaktilónak) kivezényelték - szólt Bibi-Lupin. - De azért meg tudom érteni a főállamügyész habozását. Ez a fickó folyvást az ártatlanságát hangoztatta és meggyőző bizonyítékok, úgy látom, nem voltak ellene.

- Igazi korzikai - válaszolt Gault úr - meg se mukkant és minden próbát kiállott.

A börtönigazgató pár utolsó szava, amit a közbiztonság fejének mondott, magában foglalta a halálraítéltek egész komor históriáját. Az olyan ember, akit a Törvény szava törölt az élők sorából, az államügyészség kezébe kerül. Az államügyészség úr a maga szemétdombján; senkitől sem függ, csak a saját lelkiismeretének felelős. A börtön az államügyészség alá tartozik, mely ott korlátlanul uralkodik. A költészet már bekebelezte a halálraítéltet, ezt a hálás szociális témát, mely kiválóan alkalmas a képzelet izgatására. A poézis a fellegekben jár, a prózának nincs más hatáseszköze, mint a valóság; de a valóság, úgy ahogy van, épp eléggé iszonyú ahhoz, hogy állja a versenyt a költészettel. Kegyetlen kínok sanyargatják a halálraítélt utolsó óráit, ha nem vallotta be bűnét s ha bűntársait nem rántotta magával. Nem törik föl vascsizmával a lábát, a gyomrába sem töltenek pukkanásig vizet, sem a tagjait nem nyújtóztatják ki rettenetes masinák segélyével: a kínzás alattomos, úgyszólván negatív módszerét alkalmazzák. Az államügyészség teljesen magára hagyja az elítéltet: egyedül hagyja a sötétségben és némaságban, de egy besúgót ad mellé, akihez nem lehet bizalommal.

Korunk drágalátos filantrópiája abban a hitben van, hogy ő fedezte föl az izolálás irtóztató tortúráját, pedig téved. A kínvallatás eltörlése óta az államügyészség, mely érthetően megnyugtatni igyekezett az esküdtek amúgy is kényes lelkiismeretét, rájött, hogy micsoda veszedelmes fegyvert ad a kezébe a magány mindazokkal szemben, akiknek a lelkét bűn terheli. A magány annyi, mint üresség; és a morális Természet épp úgy ismeri a "horror vacui"-t, az ürességtől való irtózást, mint a fizikai. A magány csak zseniális embernek való hajlék, aki gondolataival, a szellemi világ édesgyermekeivel tölti meg, vagy pedig az isteni művek szemlélőjének, aki égi fénnyel megvilágítva, az Úr leheletével és hangjával megelevenítve látja azt. E két fajta emberen kívül, akik oly közel élnek a paradicsomhoz, mindenki más előtt a magány úgy viszonylik a kínpadhoz, mint a szellem a testhez. A magány és a kínpad közt ugyanaz a különbség, mint az idegbaj és a sebészeti kezelésre alkalmas betegség között. A magány: szenvedés, szorozva végtelennel. A test az idegrendszerrel kapcsolódik a végtelenhez, mint ahogy a lélek a gondolatok útján hatol belé. Ezért a párisi államügyészség évkönyveiben könnyű megszámlálni az olyan gonosztevőket, akik nem tettek beismerő vallomást.

A maga helyén szó lesz erről a gyászos állapotról, mely bizonyos esetekben, mint például a politikában, amikor egy-egy dinasztiáról vagy államról van szó, óriási arányokat ölthet. E helyütt talán elég lesz leírni azt a kőkoporsót, melybe az állam a halálraítéltjeit elhelyezte, hogy az olvasó fogalmat alkothasson a kivégzésre váró bűnös utolsó napjainak borzalmairól.

A júliusi forradalom előtt a Conciergerie-ben még megvolt - egyébként ma is megvan - az úgynevezett siralomház. Ez a kamra szomszédos az irodával, és attól egy csupa kockakőből álló vastag fal választja el; a másik oldalon az a hét-nyolc láb vastag kőfal határolja, mely az óriási várócsarnok egyik hordozója. Bejárata az első ajtó azon a hosszú sötét folyosón, melyen végiglát az, aki a nagy boltozatos pitvar közepén áll meg. Ez a hátborzongató kamra egy csúf, vasrácsos szellőzőablakon át nyeri a világosságot, amelyet alig lát meg az ember, ha belép a Conciergerie-be, mert azon a keskeny darab falon van vágva, mely a kapurács melletti irodaablak és a Conciergerie írnokának lakása közt húzódik. (Ezt az írnoki lakást az építész mint valami szekrényt ragasztotta az előudvar végébe.) Ez a helyzet magyarázza meg, miért szemelték ki ezt a szobát (négy vastag fal közét) a Conciergerie átépítése idején erre a borzalmas, gyászos célra. Innen megszökni lehetetlenség. A magánzárkákhoz és a női osztályhoz vivő folyosó a kandallóval szemközt ér véget, mely körül folyvást zsandárok és foglárok állnak csoportosan. A szellőzőablak, az egyetlen nyílás a külvilág felé, kilenc láb magasan van a folyosó kőpadlata fölött és az első udvarra néz, melyet a Conciergerie külső kapujánál posztoló zsandárok őriznek. Emberi erő tehetetlen a falak ellenében. Egyébként a halálra ítélt bűnös állandóan kényszerzubbonyt visel, amely ruhadarab, mint tudjuk, a kéz használatát lehetetlenné teszi. Továbbá fél lábbal a priccséhez van láncolva, és végül a gondozására és őrizetére egy vamzer (besúgó) áll. A kamra vaskos kövekkel van padlózva és oly gyér a világítása, hogy alig látni benne.

Lehetetlenség, hogy aki ide belép, csontja velejéig meg ne dermedjen még ma is, jóllehet ezt a szobát tizenhat éven át senki se használta, mivel Párisban különböző újításokat létesítettek a bírósági ítéletek végrehajtása körül. Képzeljük el itt a bűntettest, az önvád kínszenvedései közt, a csend és a sötétség kettős borzalmától gyötörve, és kérdezzük: nem kell-e megőrülnie! Szervezet legyen, amelynek erejét meg nem őrli ez az élet, kivált mikor a kényszerzubbony még mozdulatlanságra és tétlenségre is kárhoztatja.

Théodore Calvi, ez az akkoriban huszonhét esztendős korzikai, a tökéletes szótlanság leplébe burkolózva, mégis két hónapon keresztül állta e tömlöc hatását és a vamzer beugrató célzatú fecsegését... Miben állt az a sajátságos bűnper, mely Théodore Calvi halálos ítéletével végződött? Bár az eset rendkívül érdekes, summázva fogjuk elmondani, minthogy helytelen volna még jobban elkalandozni amúgy is hosszúra nyúlt történetünktől, amelynek csupán Jacques Collin kölcsönöz érdekességet, aki borzalmas tevékenysége révén mintegy gerincoszlop módjára köti össze a Goriot apó-t az Elveszett illúziók-kal és az Elveszett illúzió-kat ezzel a Tanulmányommal. Az olvasó képzelete különben tovább fogja szőni ezt a komor témát, mely miatt épp most ugyancsak főtt a feje az esküdteknek, akik Théodore fölött ítélkeztek volt; úgy, hogy egy hete, amióta a semmítőszék elvetette a vádlott fellebbezését, Granville úr vette kezébe az ügyet s napról napra halogatta a kivégzés elrendelését, annyira szívén feküdt, hogy megnyugtassa az esküdtek lelkiismeretét azzal a bejelentéssel, hogy az elítélt a halál küszöbén beismerte szörnyű bűnét.

Nanterre községben (mely, mint tudjuk, a Mont Valérien, Saint-Germain, továbbá Sartrouville és Argenteuil halmai közli terméketlen síkságon terül el), magános házában meggyilkoltak és kiraboltak egy szegény özvegyasszonyt, aki pár nappal előbb egy váratlan örökség ráeső részét vette kézhez. Ez az örökrész mintegy háromszázezer frank készpénzen kívül egy tizenkétszemélyes evőkészletből, egy aranyórából és láncból meg némi fehérneműből állott. Ahelyett, hogy követte volna az elhunyt borkereskedő (ez volt az örökhagyó) tanácsát, hogy pénzét Párisban helyezze el, a vénasszony mindent magánál akart tartani. Először is soha annyi pénz nem volt a kezében, azután meg üzleti dolgokban, mint a legtöbb falusi ember, senkiben sem bízott meg. Miután tövéről hegyire megbeszélte a dolgot egy nanterre-i borkereskedő rokonával, aki az elhunyt borkereskedőnek is rokona volt, az özvegy elhatározta, hogy életjáradékra adja ki a pénzét, a nanterre-i házát eladja és mint módos polgárasszony, Saint-Germainbe költözködik.

A lakóházához jókora kert tartozott, melyet rozoga deszkapalánk kerített be. Ez a ház olyan volt, mint a többi ronda vityillók, amilyeneket a Páris környékén lakó kis parasztgazdák szoktak építeni maguknak. Csak úgy sebtében, minden építészeti terv nélkül, amint Páris környékén gyakran látható, eszkábálták össze vályogból és terméskőből, ami bőven akad Nanterre határában, mely tele van szabad ég alatt feltárt kőbányákkal. Az ilyen ház többnyire a civilizált vadember kunyhója. Ez, amelyikről szó van, egyemeletes volt, padlásszobákkal.

Az asszony elhunyt férje, egy kőbányász, építette életében ezt a hajlékot és minden ablakát igen erős vasráccsal látta el. A kapu is föltűnően szilárd volt. Tudta jól a ház elhunyt gazdája, hogy egyedül lakott ezen a vidéken és micsoda vidéken! Rendelői a legnagyobb párisi építőmesterek voltak; így hát a legszükségesebb építőanyagot azoknak üresen visszatérő kocsijain szállította a kőbányájától mintegy ötszáz lépésre eső háztelekhez. Párisi házlebontásoknál kiszemelte magának azt, amire éppen szüksége volt, és potom áron megvásárolta. Ablakok, ablakrácsok, ajtók, ablaktáblák, tetőzet: mindezek szabad lopásból és üzletfeleinek ajándékaiból származtak, és ő gondosan és jól kiválogatta ezeket az ajándékokat. Két ablakkeret közül a jobbikat fogadta el. A házat, mely előtt meglehetős tágas udvar terült el az istállókkal, az utca felől kőfal kerítette be. A kapu erős vasrács volt. Azonkívül az istállók körül komondorok tanyáztak, és egy kis kuvasz bent a házban töltötte az éjszakát. A ház mögött körülbelül egy hektárnyi területű kert volt.

A kőbányatulajdonos felesége, mikor gyermekek nélkül megözvegyedett, egyetlen szolgálójával továbbra is a házban lakolt. Eladta a kőbányát és ennek árából fedezte elhunyt férje adósságait. Az özvegy egyetlen vagyona ez az elhagyott ház volt, baromfit és teheneket tartott, a tojást és tejet eladta Nanterre-ben. Minthogy már sem istállólegényt, sem kocsist nem tartott, s a kőtörőmunkások is - akikkel elhunyt férje minden munkát végeztetett - máshová szegődtek, így abbahagyta a kert művelését és csak azt a kevés gyomot és zöldséget szedte össze, ami a Természet jóvoltából nőtt ezen a kavicsos talajon.

A ház eladási ára az egész hagyatékkal együtt vagy hét-nyolcezer frankot tett ki, s az asszony képzeletben már ott élt Saint-Germainben, csendes boldogságban, azzal a hét-nyolcszáz frankos életjáradékkal, melyet nyolcezer frankjából húzni remélt. Már többrendbeli megbeszélése volt a Saint-Germain-i közjegyzővel, mert a pénzét nem akarta kamatra adni annak a nanterre-i borkereskedőnek, aki kérte tőle. Így álltak a dolgok, amikor egy napon sem özvegy Pigeau-né, sem szolgálója nem került elő a házból. Az udvar rácskapuja, a ház bejáró ajtaja, az ablaktáblák mind be voltak csukva. Három nap múlva a hatóság tudomást szerezvén a rejtélyes ügyről, megindította a nyomozást. Párisból megjött Popinot úr, a vizsgálóbíró, s vele az államügyész. Megállapították a következő tényeket:

Sem az udvar rácskapuja, sem a ház bejárata nem mutatta betörés nyomait. A kulcs belül volt a házajtó kulcslyukában. Az ablakrácsok vasrudai érintetlenek voltak. A falakon semmi sem látszott, ami az ismeretlen tettesek betörési kísérletére vallott volna. A vályogból rakott kéménynek nem volt járható nyílása, úgy, hogy azon át is lehetetlenség volt a behatolás. A tető szarufái épek és sértetlenek voltak, erőszaknak nyomát sem mutatták. Mikor a hatósági személyek és Bibi-Lupin fogdmegei behatoltak az emeleti szobákba, özvegy Pigeau-nét megfojtva találták az ágyában, a szolgálót ugyanígy a magáéban; mindkettőjüket a fejkendőjükkel fojtották meg. A háromszázezer frankot, valamint az evőkészletet és aranytárgyakat a rablók elvitték. A két hulla már erjedésnek indult, éppúgy, mint a kiskutyus és az egyik nagy komondor teteme. Megvizsgálták a kert palánkját, de egyetlen kitört lécet sem találtak. A kerti utakon lábnyomok nem látszottak. A vizsgálóbíró valószínűnek tartotta, hogy a gyilkos a füvön járt, így kerülve el, hogy a lába nyomot hagyjon, ha ugyan a kert felől jött; de hogyan hatolt be a házba? A kertre nyíló kapun, fönt világítóablak volt, melyet három, sértetlen állapotban levő vasrúd védett. Ezen az oldalon is, mint az udvar felé eső ajtón, a kulcs belülről volt a zárba dugva.

Miután Popinot úr, Bibi-Lupin (aki, hogy mindent szemügyre vehessen, egy egész napot ott töltött), maga az államügyész és a nanterre-i csendbiztos mindezeket a képtelenségeket apróra megállapították, a gyilkosság ügye borzalmas rejtély lett, melyben a rendőrség és a bíróság csúfosan alul kellett, hogy maradjon.

Ez a dráma, melyet a törvényszéki újság nyilvánosságra hozott, 1828-29 telén játszódott le. A jó Isten a megmondhatója, hogy ez a hátborzongató dráma micsoda kíváncsi érdeklődést kavart föl Párisban; de ez a Páris, melynek nap nap után új meg új izgalmat kell lenyelnie, elfelejt mindent. De a rendőrség, az nem felejt. Három hónappal ez eredménytelen kutatások után történt, hogy egy utcai nő, aki nagy költekezésével már régebben föltűnt Bibi-Lupin ügynökeinek, s akit több ismert tolvajjal való barátkozása miatt figyeltek, egy barátnője útján el akart zálogosítani egy tizenkétszemélyes evőkészletet, meg egy aranyórát lánccal. A barátnője vonakodott. Az ügy fülébe jutott Bibi-Lupinnek és rögtön a nanterre-i gyilkosság alkalmával elrablott tárgyakra gondolt. Tüstént értesítés ment az összes párisi zálogházaknak és orgazdáknak, és Bibi-Lupin irgalmatlanul üldözte kémeivel a szőke Manont.

Csakhamar kitudódott, hogy a szőke Manon őrültül szerelmes egy fiatal legénybe, aki nemigen mutatkozott, mert az volt a híre, hogy érzéketlen a szőke Manon minden szerelmi csábja iránt. Titok titokra halmozódott. Ez a fiatalember, mikor a spionok figyelmét fölhívták rá, hamarosan kézre került; ekkor egy szökött fegyencet ismertek föl benne: Théodore Calvi volt, a korzikai vendetták hírhedett hőse, tolvajnevén Madeleine.

Erre a Théodore-ra ráuszítottak egy kétkulacsos orgazdát, olyat, aki egyszerre a tolvajoknak és a rendőrségnek is szolgálatára áll, és ez kilátásba helyezte neki, hogy megveszi tőle az ezüstöt és az aranyórát láncostul. Abban a pillanatban, mikor a Saint-Guillaume udvarbeli ócskavasas a nőruhába bújt Théodore kezébe leolvasta a pénzt, este fél tizenegykor betoppant a rendőrség, elfogta Théodore-t és lefoglalta az értéktárgyakat.

Azonnal megindult a vizsgálat. Ily gyenge bizonyítékok alapján lehetetlenség volt - az államügyészség stílusában szólva - "keresztülhajtani a halálos ítéletet". Calvi egyszer sem keveredett ellentmondásba. Nem lehetett megfogni: azt mondta, egy falusi asszonytól vette Argenteuilban ezeket a tárgyakat és csak mikor már megvette, akkor hallotta hírét a nanterre-i gyilkosságnak, s akkor jött rá, milyen veszedelmes portékák birtokába jutott; ugyanis pontosan rájuk illett annak a bizonyos párisi borkereskedőnek, özvegy Pigeau-né nagybátyjának a hagyatékában talált leírás az elrablott tárgyakról. Végül is, úgy mondotta, a nyomor arra kényszerítette, hogy eladja a dolgokat, és ő egy még gyanúba nem kevert személy útján akart megszabadulni tőlük.

A megugrott fegyencből semmit sem lehetett kiszedni; makacs hallgatásával azt a hitet tudta ébreszteni, hogy a nanterre-i borkereskedő követte el a gaztettet, s hogy az a nő, akitől a kompromittáló tárgyakat vette, a borkereskedő neje volt. Özvegy Pigeau-né szerencsétlen rokonát feleségével együtt letartóztatták; de egyheti fogság után az alapos nyomozás megállapította, hogy sem a férj, sem a feleség a bűntett idején nem volt el hazulról. Egyébként Calvi sem ismerte föl a borkereskedő feleségében azt az asszonyt, aki állítása szerint az arany-, ezüstholmit a nyakába sózta.

Miután Calvi balkézi feleségére, aki szintén bele volt keveredve a pörbe, rásütötték, hogy a bűntett elkövetése óta egész addig, amikor Calvi az arany- és ezüstholmit el akarta zálogosítani, körülbelül ezer frankot adott ki, az így összegyűlt gyanúokokat elegendőnek találták arra, hogy a fegyencet ágyastársával együtt esküdtszék elé állítsák. Minthogy ez Théodore-nak már tizennyolcadik gyilkossága volt, halálra ítélték, mert úgy látszott, ennek az agyafúrtan véghezvitt gaztettnek is ő volt az értelmi szerzője. Ha ő nem ismerte föl a nanterre-i borkereskedőnét, annál inkább fölismerte őt az asszony meg a férje. Az előzetes nyomozás során számos tanúvallomás megerősítene, hogy Théodore vagy egy hónapon át Nanterre-ben lebzselt; kőmívesekhez állt be munkára, az arca állandóan teli volt gipszporral, és ütött-kopott ruhában járt. Nanterre-ben mindenki tizennyolc esztendősnek tartotta ezt a fickót, aki a szóban forgó balhét kieszelte.

Az államügyészség tettestársakat szimatolt. Megmérték a kéménynyílás belső falát, hogy összehasonlítsák a szőke Manon testének kerületével, mert látni akarták, beférkőzhetett volna-e a kéményen keresztül; de egy hatesztendős gyerek sem tudott volna lekúszni a szűk vályogcsövön, melyet a modern építészet a régi tágas füstaknák helyébe alkalmazott. Ha nincs ez a furcsa és izgató titok, Théodore-t már egy héttel előbb kivégezték volna. A börtön lelkésze, miként látuk, tökéletes kudarcot vallott.

Ez az ügy és Calvi neve elkerülte Collin figyelmét, mert akkoriban elég dolgot adott neki a Contenson, Corentin és Peyrade elleni harc. A Vasfejű különben is rajta volt, hogy a komákat és mindent, aminek az Igazságügyi Palotához köze volt, minél tökéletesebben elfelejtse. Rettegett attól, hogy összeakadhatna valamelyik főkujonnal, mert a góré aligha tudott volna helytállani, ha a kujonok számadásra vonják.

A Conciergerie igazgatója nyomban bement a főállamügyész hivatalába, ahol Granville úrral éppen a legidősebb ügyész beszélgetett, kezében tartva a kivégzési parancsot. Granville úr, aki az egész éjszakát a Sérizy-palotában töltötte el, e fontos kivégzés miatt kénytelen volt pár órát még a hivatalának szentelni, jóllehet alig állt a lábán a bágyadtságtól és fájdalomtól, ugyanis az orvosok még nem merték biztosra mondani, hogy a grófné ép eszénél marad. Miután Granville úr pár szót váltott az igazgatóval, kivette az államügyész kezéből a kivégzési parancsot és átadta Gault-nak.

- A kivégzésnek meg kell történni - mondotta - hacsak rendkívüli körülmények nem állanak elő; ezeket ítélje meg ön. A vérpad fölállítását elhalaszthatják fél tizenegyig; így önnek marad egy órája. Ilyen nap reggelén az órák évszázadokkal érnek föl, és egy évszázadba sok esemény elfér. Vigyázzon, azért ne keltse a halogatás látszatát. Ha szükséges, fogjanak az elítélt öltöztetéséhez; ha nem történik közben valami leleplezés, akkor fél tízkor adja át Sansonnak a parancsot. Mondja meg neki, hogy várjon!

Amint a börtönigazgató kijött az államügyész szobájából, a galériába torkolló, bolthajtásos folyosón összetalálkozott Camusot úrral, aki épp az államügyészségre ment. Sebtiben néhány szót váltott a bíróval s miután mindenről informálta, ami a Conciergerie-ben Jacques Collinnal történt, lesietett, hogy intézkedjék a Vasfejűnek Madeleine-nel való szembesítése iránt; de csak akkor engedte meg, hogy az állítólagos pap szóba álljon a halálraítélttel, amikor Bibi-Lupin, aki nagyszerűen ki volt maszkírozva zsandárnak, leváltotta az ifjú korzikai őrizetére rendelt vamzert.

Nem lehet elképzelni a három fegyenc mélységes álmélkodását, mikor látták, hogy egy foglár jön Jacques Collinért, hogy a siralomházba vezesse; egy ugrással egyszerre a szék mellett termettek, melyen Jacques Collin ült.

- Igaz, hogy ma lesz a napja, Julien úr? - kérdezte Selyemszál a foglártól.

- Persze, Charlot már itt is van! - felelt a foglár tökéletes lelki nyugalommal.

A köznép és a börtönök világa Charlot-nak hívja a párisi hóhért. A gúnynév az 1789-i forradalomból származik. Az említése most óriási szenzációt támasztott. A rabok valamennyien összenéztek.

- Annak befellegzett! - folytatta a foglár. - Gault úr megkapta a végrehajtási parancsot, épp most olvasták föl az ítéletet.

- Úgy? - szólt La Pouraille. - Hát a szép Madeleine fölvette már az összes szakramentumokat?

Úgy tett, mintha utoljára nagyot nyelne.

- Szegény, kicsi Théodore! - kiáltott Biffon. - Olyan helyes fiú. Kár, hogy ilyen fiatalon kell a korpába prüszkölnie...

A foglár a kapu felé tartott, abban a hitben, hogy Jacques Collin követi; de a spanyol lassan ment, lépdelt és mikor már tíz lépésre elmaradt Julien mögött, úgy látszott, hirtelen rosszullét fogta el, és intett La Pouraille-nak, hogy nyújtsa a karját.

- Az egy gyilkos! - figyelmeztette Napolitas a papot, La Pouraille-ra mutatva, és ő maga nyújtotta a karját.

- Az én szememben csak egy szerencsétlen ember! - válaszolt Vasfejű a cambrai-i érsek lélekjelenlétével és kenetességével.

És eltávolodott Napolitastól, akit első pillantásra gyanúsnak talált, azután így szólt halkan a kujonokhoz:

- Théodore a Bűnbánathegyi apátság első lépcsőjén áll; de annak én vagyok a perjele! Majd meglátjátok, hogy tudom én firolni a gólyát (léprevinni a főügyészt). Elhappolom tőle azt a kobakot (kiveszem a karmai közül azt a fejet).

- Talán a nadrágja miatt? - kérdezte nevetve Selyemszál.

- Meg akarom menteni azt a lelket a kárhozatból! - válaszolt Jacques Collin papos komolysággal, látván, hogy néhány más rab is köréje gyűlik. És a kapunál utolérte a foglárt.

- Azért jött, hogy kiszabadítsa Madeleine-t - szólt Selyemszál. - Jól sejtettük. Ez aztán a góré!

- Hogyhogy? Hisz már itt vannak a guillotine-huszárok. Még látni se fogja - vetette ellen Biffon.

- A pékmester a pártján van! - kiáltott La Pouraille. - Hogy ő elszívná a dohányunkat?... Annál sokkal jobban szereti a komáit! Aztán meg szüksége is van ránk! Azt akarnák, hogy bemószeroljuk. Nem ettünk kefét! Ha meglógatja a Madeleine-ját, én nem csinálok tüzet (titoktartó leszek).

Ez az utolsó szó hatott: a három fegyenc imádata az istenségük iránt még fokozódott. Mert e pillanatban a híres góréjukba helyezték minden reménységüket,

Jacques Collin, bármily veszedelemben tudta Madeleine-ját, nem esett ki a szerepéből. Ez az ember, aki a Conciergerie-t éppolyan jól ismerte, mint a három fegyházat, oly természetesen színlelte, hogy nem tudja a járást, hogy a foglár kénytelen volt minden pillanatban dirigálni: "Erre! Arra!" Míg csak be nem értek az irodába. Ott Collin tüstént meglátott a kályhához támaszkodva egy nagy, kövér embert, akinek vörös képe nem volt minden előkelőség nélkül való. Megismerte: Sanson volt.

- Uraságod nemde a börtön lelkésze? - szólt a legjámborabb arccal lépve a vörös emberhez.

Ez a tévedés oly hátborzongató volt, hogy minden nézőben megdermedt a vér.

- Nem, abbé uram - felelt Sanson - nekem egész mások a funkcióim.

Sanson, a hóhércsalád utolsó tagjának az apja (mert emezt nemrégiben elmozdították az állásától), fia volt annak, aki XVI. Lajost kivégezte.

Négyszáz évig látta el ezt a hivatalt a Sanson-család, amikor annyi pribék leszármazottja megpróbálta lerázni ezt a terhes örökséget. A Sansonok méghozzá már két évszázadon keresztül hóhérok voltak Rouen-ban, mielőtt az ország legelső ilyen állását töltötték volna be, és a tizenharmadik század óta apáról fiúra szállt az a kötelesség, hogy végrehajtsák az igazságszolgáltatás döntését. Kevés oly család van, amelyik ki tudja mutatni, hogy tagjai közt hat évszázadon öröklődött valami hivatal vagy rang. Ez az ifjú már éppen gyönyörű katonai pályafutás küszöbén állott (kapitányságig vitte), amikor az apja azt követelte tőle, hogy térjen vissza, és segítsen neki a király kivégzésénél. Később a fiát tette meg segédévé; ugyanis 1793-ban két vérpad állott: az egyik a Trónus sorompónál, a másik a Grève téren. Ez a rettenetes államhivatalnok történetünk idején hatvan éves volt, kitűnő magatartásával, szelíd és higgadt lényével tűnt ki és azzal, hogy roppantul lenézte Bibi-Lupint és segítőtársait, akik a masina számára szállították a matériát. Az egyetlen vonás, ami elárulta, hogy ebben az emberben a középkori bakók vére csörgedez, hatalmas, széles és vaskos két keze volt. Egyébként eléggé művelt ember volt, sokat tartott arra, hogy állampolgár és választó, és rajongott a kertészetért. A nagy, testes, higgadt és hallgatag ember, magas, kopasz homlokával, halk beszédével sokkal inkább emlékeztetett egy angol lordra, mint egy hóhérra. Egy spanyol kanonok részéről várható volt ez a tévedés, amit persze Jacques Collin szántszándékkal követett el.

- Ez mégsem lehet fegyenc - szólt a főfoglár az igazgatóhoz.

- Kezdem hinni - dörmögte Gault úr, fejével intve alantasának.

Jacques Collint bevezették a pinceforma odúba, ahol az ifjú Théodore kényszerzubbonyba bújtatva ült, ocsmány priccse szélén. Vasfejű a folyosóról egy pillanatra beeső világosságnál tüstént látta, hogy a kardjára támaszkodva egyenest álló zsandár nem más, mint Bibi-Lupin.

- Io sono Capo-di-Ferro! Parla nostro italiano - szólt hirtelen Jacques Collin. - Vengo ti salvar (Vasfejű vagyok. Beszéljünk olaszul. Azért jövök, hogy megmentselek).

Az ál-zsandár egy szót sem értett az egészből, amit a két cimbora egymás közt beszélt, és minthogy Bibi-Lupinnek állítólag a fogoly őrzése volt a dolga, nem hagyhatta el a posztját. A közbiztonság főnökének a dühét leírni nem lehet.

Théodore Calvi sápadt, zöldes arcszínű ifjú volt, szőke hajjal, beesett, zavaros kék szemekkel; termete arányos, de hatalmas izomereje eltűnt a délvidékieknél eléggé gyakori sápkóros külső alatt; arca elragadó lett volna az ívelt szemöldök, az alacsony homlok nélkül, mely valami ijesztő vonást adott neki, a piros ajkak szilaj kegyetlensége és az izmok rángatózása nélkül, mely a fajtára jellemző, végletes ingerlékenység jele a korzikaiaknál, akik parázs veszekedésnél egy-kettőre gyilkolnak.

Théodore e hangra megdöbbenve szegte fel a fejét és azt hitte, hallucinál. Minthogy azonban kéthónapos ittléte alatt a szeme megszokta a sötétséget ebben a kőodúban, most meglátta az ál-papot és mélyet sóhajtolt. Nem ösmert rá Jacques Collinra az arc, mely a kénsav hatása alatt csupa sebhely volt, nem tűnt föl előtte hasonlatosnak a góré arcához.

- Én vagyok, a te Jacques-od; papnak öltözködtem, ki akarlak szabadítani. Ne légy ostoba, valahogy rám ne ismerj; tégy úgy, mintha gyónnál.

Ezt gyorsan, hadarva mondta Collin.

- Ez a fiatal legény teljesen le van sújtva; retteg a haláltól; mindent be fog vallani - fordult aztán a zsandárhoz.

- Mondj valamit, amiről tudjam, hogy "Ő" vagy, mert csak a hangod az övé - mondta Théodore.

- Hallja, azt mondja, ártatlan. Ó, a szerencsétlen! - folytatta Collin, még mindig a zsandárhoz beszélve.

Bibi-Lupin nem mert szólni, félt, hogy ráismernek.

- Sempre-mi! - fordult ismét Théodore-hoz Jacques Collin a fülébe súgva ezt a titkos jelszót.

- Sempre-ti! - adta vissza a jelhangot a fiatal rab. - Ó, a góré...

- Te csináltad?

- Én.

- Mondj el mindent, hogy tudjam, mihez kell fognom a megmentésedre; itt az ideje, megjött Charlot.

A korzikai rögtön letérdelt, úgy tett, mintha gyónni akarna. Bibi-Lupin nem tudta, mitévő legyen; mert az egész párbeszéd oly gyorsan pergett le, hogy alig tartott annyi ideig, amennyibe az elolvasása kerül. Théodore sebtében elmondta gaztettének már ismeretes körülményeit, melyekről Jacques Collin természetesen mit sem tudott.

- Az esküdtek bizonyítékok nélkül ítéltek el - fejezte be elbeszélését.

- Gyerek, még disputálsz, amikor már le akarják nyírni a hajadat!

- De hiszen egészen jól lehetséges, hogy csak megbízásból akartam zálogba csapni a dolgokat, így hoznak ítéletet s méghozzá Párisban!

- De hogy csináltad?

- Hát csak így: mióta elvesztettelek szem elől, megismerkedtem egy korzikai kislánnyal. Pantinba (Párisba) jövet akadtam össze vele.

- Ha egy férfi olyan bolond, hogy nőt szeret - kiáltott Jacques Collin - mindig tönkremegy miatta! A nők szabadon járó tigrisek. Tigrisek, akik fecsegnek, és a tükörben nézdegélik magukat!... Nem csináltad okosan!

- De...

- Hadd hallom, mire volt jó neked az az átkozott némber?

- Nagyszerű teremtés, hosszú, mint egy paszulykaró, vékony, mint egy angolna, és ügyes, mint egy majom. Bemászott a kéményen és kinyitotta belülről az ajtót. A kutyákat húsgombócokkal etettük meg, beledöglöttek. A két nőt én tettem hidegre. Mikor a pénz megvolt, Ginetta megint becsukta az ajtót és fönt kimászott.

- Aki ilyet kitalál, az megérdemli, hogy éljen! - szólt Jacques Collin, úgy csodálva meg a gaztett keresztülvitelét, ahogyan egy ötvös csodálja valami szép szobrocska megmintázását.

- Elég ostobaság volt tőlem, ennyi talentumot kifejteni ezer tallér miatt!

- Nem, egy nő miatt! - válaszolt Collin. - Nem megmondtam, hogy a nők veszik el az eszünket!

Jacques Collin olyan pillantást vetett Théodore-ra, melyben csak úgy szikrázott a megvetés.

- Nem voltál velem! - felelt a korzikai. - Olyan elhagyatott voltam.

- És szereted azt a kis békát? - kérdezte Jacques Collin, kiérezve a rab válaszából a szemrehányást.

- Ó, ha most élni akarok, inkább miattad, mint őmiatta.

- Légy nyugodt! Nem hiába Vasfejű a nevem! Jótállok az életedért!

- Az életemért! - kiáltott az ifjú korzikai, bebugyolált karjait az odú nyirkos boltíve felé emelve.

- Kicsiny Madeleine-em, légy rá elkészülve, hogy életfogytiglan visszaküldenek a rétre - folytatta Jacques Collin. - Ebbe bele kell törődnöd, mert rózsákkal azért nem fognak megkoszorúzni, mint a farsangi ökröt!... Már Rochefort-ba is azért síboltak bennünket, hogy lerázzanak a nyakukról. De majd intézkedem, hogy téged Toulonba küldjenek, onnan meglógsz és visszajössz Pantinba, itt majd valami kis egzisztenciát szerzek neked...

Egy sóhaj verte föl a kőboltozatot, amilyen még kevés hangzott el e könyörtelen falak közt: a szabadulás üdvözült sóhaja, melynek hasonlíthatatlanul édes zengzete megütötte Bibi-Lupin fülét.

- Ez a feloldozás hatása, amit megígértem neki töredelmes vallomása fejében - szólt Jacques Collin a rendőrség főnökéhez. - Látja, zsandár uram, ezek a korzikaiak tele vannak hittel! De ez oly ártatlan, mint a ma született bárány, és én kísérletet fogok tenni a megmentésére...

- Az Isten áldja meg önt, abbé úr! - szólt franciául Théodore.

Vasfejű, aki most inkább volt Carlos Herrera és kanonok, mint valaha, elhagyta a siralomházat, kirohant a folyosóra és mikor Gault úr elé ment, adta a szörnyülködőt.

- Igazgató úr! - mondotta - az a fiatalember ártatlan, előttem leleplezte az igazi tettest!... Hamis becsületérzésből akart meghalni... ízig-vérig korzikai! Legyen oly jó, kérjen részemre ötperces audienciát a főállamügyész úrtól. Granville úr nem fogja megtagadni, hogy azonnal meghallgasson egy spanyol papot, aki oly sokat szenved a francia igazságszolgáltatás tévedései folytán.

- Bemegyek! - felelt Gault úr, nagy ámulatára e rendkívüli jelenet szemtanúinak.

- De kérem önt - szólt Jacques Collin - vezettessen vissza azalatt az udvarra, mert szeretnék végleg megtéríteni egy bűnöst, akinek a szívét már sikerült meglágyítanom... Mert van szívük ezeknek az embereknek!

Ez a szónoklat mozgolódást támasztott az összes jelenlevők között. A zsandárok, az írnok, Sanson, a foglárok és a hóhér pribékje, akik várták a parancsot a masina fölállítására, mindezek az emberek, akiknek lelkéről lesiklanak az érzelmek, érthető kíváncsisággal várták a fejleményeket.

E pillanatban egy pompás lovaktól vont úrifogat robogása hallatszott, mely föltűnést keltően állt meg a Conciergerie vaskapuja előtt, a rakparton. A kocsiajtót oly hevesen rántották föl, a fölhágót oly hirtelen bocsátották le, hogy mindenki azt hitte, valami előkelőség érkezett meg. Mindjárt aztán egy hölgy jelent meg a rácskapu előtt, kék papirost lobogtatva; nyomon követte egy lakáj és egy vadász. A hölgy mély gyászban volt, de pompás ruhában, és a kalapját sűrű fátyol borította; nagy hímzett zsebkendővel törölgette a könnyeit.

Jacques Collin tüstént felismerte Ázsiát, vagy, hogy visszaadjuk ennek a nőnek valódi nevét: Jacqueline Collint, a nagynénjét. Ez a förtelmes szipirtyó méltó társa volt az unokaöccsének: minden gondolatával a Conciergerie rabján csüngött, és oly éles elmével, annyi okossággal kelt a védelmére, hogy a bírósággal legalábbis állotta a versenyt. Volt egy engedély-cédulája, mely előző nap Maufrigneuse hercegnő egyik komornájának a nevére szólt. Sérizy gróf ajánlatára állították ki abból a célból, hogy a komorna beszélhessen Luciennel, valamint Herrera abbéval, mihelyt ez kikerül a magánzárkából. A börtönügyi osztály főnöke sajátkezű megjegyzésével látta el a cédulát, mely már színével is elárulta a hatalmas pártfogókat, mint ahogy a színházban a tiszteletjegyek alakra, színre különböznek a többitől.

Épp ezért a kulcsár azonnal kinyitotta a rácskaput, kivált mikor meglátta a tollforgós vadászt, aki zöld és arany gúnyájával úgy csillogott, mint egy muszka generális, s megjelenésével csaknem királyi rangban levő arisztokratának tüntette föl a látogatót.

- Ó, drága abbém! - kiáltott az ál-mágnásasszony könnyekben úszva, mikor meglátta a papot - hogyan hozhattak ide csak egy pillanatra is egy ilyen szent férfiút?

Az igazgató elvette az engedélyt és olvasta: Őkegyelmessége Sérizy gróf úr ajánlatára.

- Ó, kegyelmes asszonyom, San-Estaban márkiné - szólt Carlos Herrera - érdeklődése igazán megható!

- Kegyelmes asszonyom, itt tilos az érintkezés a fogollyal - szólt a jó öreg Gault. És személyesen állott útjába ennek a hordónyi fekete moiré- és csipketömegnek.

- De ilyen messziről! - szólt Jacques Collin - és az ön jelenlétében! - tette hozzá, körös-körül jártatva a szemét a jelenlevőkön.

A nagynéni, akinek ragyogó toalettje el kellett hogy kápráztassa az írnokot, az igazgatót, a foglárokat és a zsandárokat, csak úgy bűzlött a mosusztól. Ezer tallér értékű csipkéken kívül egy hatezer frankos kásmirsálat viselt. És a vadásza oly pökhendien parádézott a Conciergerie udvarán, mint egy lakáj, aki tudja, hogy egy kényes hercegnő nem lehet meg nélküle. Szóba sem állott a lakájjal, aki a nappal mindig tárva-nyitva álló, rakodóparti kapuban ácsorgott.

- Mit akarsz? Mit csináljak? - kérdezte San-Estabanné azon az ördögnyelven, melyet csak ők ketten tudtak.

Ez a nyelv úgy jött létre, begy a szótagok közé al, or és i végződéseket kevertek, úgy, hogy az így meghosszabbított szavak fölismerhetetlenekké váltak. Ez az élőbeszédre alkalmazott diplomáciai titkos írás volt.

- Helyezd biztonságba az összes leveleket, szedd össze azokat, amelyek a két hölgyet a legsúlyosabban kompromittálják, jöjj vissza csavargónőnek öltözve, és ott várj a parancsaimra.

Ázsia-Jacqueline letérdepelt, mintha áldását akarná fogadni, és az ál-abbé apostoli buzgalommal áldotta meg a nagynénjét.

- Addio marchese! - szólt hangos szóval. - És - tette hozzá az ő titkos nyelvükön - hajszold föl nekem Paccard-t és Európát az ellopott hétszázötvenezer frankkal; szükségünk van a pénzre.

- Paccard ott van - felelt a jámbor márkinő, könnyes szemmel mutatva a vadászra.

Ez az ember, akit már csak a nagynénje tudott csodálkozásba ejteni, azon való meglepődését, hogy a kívánsága már előre teljesült, nemcsak mosollyal, hanem akaratlan mozdulattal is elárulta. Az ál-márkinő, mint aki megszokta, hogy minden figyelem középpontja legyen, a jelenet szemtanúihoz fordult és tört franciasággal mondta:

- Kétségbe van esve, hogy nem mehet el a fia temetésére; mert ez a rettentő bírói tévedés lerántotta a leplet a szent ember titkáról!... Én majd ott leszek a gyászmisén. Tessék, direktor úr - fordult Gault úrhoz, arannyal telt erszényt adva át neki - tegye el ezt, hogy egy kis örömük legyen a szegény raboknak.

- Remek trükk! - súgta fülébe elégedetlen az unokaöccs.

Jacques Collin követte az udvarra a foglárt, akit melléje rendeltek.

Bibi-Lupin ezalatt a fogát csikorgatta; nagy nehezen sikerült észrevétetnie magát egy igazi zsandárral, akinek Jacques Collin távozta után sokat jelentő hümmögetéssel adott jelt, s aki végre leváltotta őt a siralomházban. Azonban a Vasfejűnek ez az esküdt ellensége mégis megkésett, úgy, hogy már nem láthatta az előkelő dámát, aki épp akkor tűnt el ragyogó fogatán, s akinek részeges, rekedtes hangja, bár elváltoztatva, mégis a fülébe csengett.

- Háromszáz arany a raboknak! - szólt a főfoglár, Bibi-Lupinnek mutatva az erszényt, melyet Gault úr átnyújtott az írnokának.

- Mutassa, Jacomet úr - szólt Bibi-Lupin. Elvette az erszényt, tenyerébe öntötte a tartalmát és figyelmesen vizsgálgatta.

- Aranynak arany!... - mondotta. - És az erszény főúri címerrel ékes! Á, a gazember érti a dolgát! Lépten-nyomon becsap minket!... Le kéne lőni, mint egy kutyát!

- Mi a baj? - kérdezte az írnok, miközben visszavette az erszényt.

- Hogy mi a baj? Az, hogy ez az asszony szélhámosnő volt... - kiabált Bibi-Lupin, dühében toporzékolva a főkapu külső kövezetén.

Ezek a szavak óriási szenzációt keltettek a Sanson úr körül tisztes távolságban csoportosuló nézők közt. A hóhér még mindig egyenest állt ott, háttal a roppant boltozatos terem kellős közepén álló kályhának támaszkodva; parancsra várt, hogy elvégezze az "öltöztetést" és a vesztőhelyen fölállítsa a vérpadot.

Mikor Jacques Collin visszajött az udvarra, olyan léptekkel közeledett a komákhoz, ahogyan csak a siti volt lakója járhat.

- Mi van a rovásodon? - kérdezte La Pouraille-t.

- Nekem már befellegzett! - felelt a gyilkos, akit Jacques Collin egy sarokba vont. - Most egy megbízható komára volna szükségem.

- Minek?

La Pouraille tolvajnyelven elmesélte a főnökének összes gaztetteit, és elmondta, hogyan történt a Crottat-házaspár meggyilkolása és kirablása.

- Ezt már szeretem! - szólt Jacques Collin. - Jó munkát végeztél; de úgy látom, mégis elkövettél egy hibát.

- Mifélét?

- Ha már egyszer nyélbe ütötted a dolgot, oroszországi passzussal a zsebedben, orosz hercegnek kellett volna átöltöznöd, szép címeres hintót vásárolnod, aranyodat egész szemtelenül egy bankárnál deponálnod, Hamburgba szóló hitellevelet kérned, egy komornyik, egy komorna és hercegnőnek öltöztetett szerető társaságában a gyorspostára ülnöd, azután Hamburgban hajóra szállnod Mexikó felé. Kétszáznyolcvanezer frankkal egy jó eszű fickó azt csinálhatja, amit akar, s oda mehet, ahová akar, te hólyag!

- Csak neked lehetnek ilyen ötleteid, nemhiába, te vagy a góré!... Sohasem veszíted el a fejedet! De én...

- Nos, a jó tanács a te helyzetedben annyit érne, mint húsleves a halott embernek! - folytatta Jacques Collin, igéző pillantást vetve kujon-társára.

- Mondasz valamit! - szólt La Pouraille kétkedő arccal. - De azért csak ide azzal a húslevessel; ha már jól nem is lakom vele, legalább jó lesz lábvíznek...

- Most a gólya öt rablással és három gyilkossággal csípett nyakon téged, a két utolsónak két dúsgazdag polgár esett áldozatul... Ezt nem szeretik az esküdteket, ha polgárokat gyilkol le az ember... Már kész a passzusod, semmi reményed nincsen!

- Mindenki ezt mondja - kesergett La Pouraille.

- Jacqueline néném, akivel bent az irodában egy kis beszédem volt, s aki, mint tudod, igazi anyja a kujonoknak, azt mondta nekem, hogy a gólya le akar rázni a nyakáról, annyira fél tőled.

- De hiszen - szólt La Pouraille azzal a naivitással, melyből kitetszik, hogy a rablók természetes joguknak tartják a rablást - most gazdag vagyok, mit félnek akkor?

- Nincs időnk okoskodásra - folytatta Jacques Collin - térjünk vissza a te helyzetedre...

- Mit tudsz már velem csinálni? - kérdezte La Pouraille, szavába vágva a górénak.

- Majd meglátod. Egy döglött kutya is ér valamit.

- Másoknak! - válaszolt La Pouraille.

- Beveszlek a játékomba! - szólt Jacques Collin.

- Ez már valami! - válaszolt a gyilkos.

- Azután?

- Nem kérdezem, hol a pénzed, de mit akarsz vele kezdeni?

La Pouraille gyanakodva sandított a góré kifürkészhetetlen szemébe. Emez hidegen folytatta:

- Van valakid, akit szeretsz, tyúkod, gyereked vagy komád, akin segíteni akarsz? Egy óra múlva künn vagyok; akkor mindent megtehetek azok érdekében, akiknek javát akarod.

La Pouraille még habozott, nem tudta, mire határozza el magát. Ekkor Jacques Collin kivágta legutolsó argumentumát.

- A társládánkból való részesedésed harmincezer frank. A kujonokra hagyod? Odaajándékozod valakinek? A pénzed biztos helyen van, ma este átadhatom annak, akire örökül akarod hagyni.

A gyilkos önkéntelen mozdulata elárulta, hogy örül.

- Kezemben van! - mondotta magában Jacques Collin. - De semmi teketória! Gondold meg, öregem - folytatta suttogva. - Már tíz percnyi időnk sincs... A főállamügyész értem fog küldeni, mert meg kell beszélnünk valamit. Ez az ember a hatalmamban van, a gólyának ki tudom tekerni a nyakát! Bizonyos vagyok benne, hogy megmentem Madeleine-t.

- Ha őt megmented, kedves górém, akkor talán engem is...

- Kár tépni a szánkat - szólt kurtán Jacques Collin - végrendelkezzél.

- Hát jó, én Gonore-nak szeretném hagyni a pénzt - felelte elszontyolodva La Pouraille.

- No, nézd! Hát a Mojse zsidó özvegye a babád, azé, aki míg élt, a délvidéki házalók feje volt.

Vasfejű, mint a nagy generálisok, kitűnően ismerte csapatainak minden egyes katonáját.

- Az hát! - szólt La Pouraille, akinek szörnyen hízelgett a dolog.

- Csinos asszony! - szólt Jacques Collin, aki nagyszerűen értette a módját, hogyan kell hajtani ezeket a szörnyű masinákat. - Elsőrendű tyúk! Sokat tud és jóravaló személy. A mesterséghez pedig úgy ért, hogy senki jobban! Lám, hát Gonore a havered! Szamár, aki lekaszáltatja magát, ha egyszer ilyen tyúkja van. Te hülye, egy kis becsületes üzletet kellett volna kezdened és szépen éldegélned... És őneki mi a boltja?

- A Saint-Barbe utcában lakik, ott vezet egy házat...

- És még őt teszed örökösöddé? Látod, drágám, ide juttatják ezek a ringyók azt, aki elég marha, hogy beléjük szeret...

- De ne adj neki semmit, amíg én kampec nem vagyok!

- Ez kutyakötelességem - szólt Collin komolyan. - A komákra semmit sem hagysz?

- Nem, hisz ők mártottak be! - felelt La Pouraille elkeseredetten.

- Ki volt az árulód? Akarod, hogy megbosszuljalak? - kérdezte élénken Collin. Megpróbálta fölébreszteni az utolsó érzést, mely az emberek szívét a döntő pillanatban képes megrezdíteni. - Ki tudja, öreg komám, hogy épp azáltal, hogy megbosszullak, nem tudok-e békét kötni közted és a gólyád (ügyészed) közt?

Most La Pouraille a boldogságtól egész bambán nézett a góréra.

- Csakhogy - mondta a góré, mintegy válaszul erre a beszédes arckifejezésre - e pillanatban csak Théodore kedvéért játszom komédiát. Ha sikerül a hecc, öregem, akkor a barátaimért, és te is közéjük tartozol, sok mindenre képes vagyok!

- Ha látom, hogy a szegény Théodore ceremóniáját csak el is tudod halasztani, akkor megteszem, amit kívánsz.

- De hisz ez már befejezett dolog, biztos vagyok benne, hogy kobakját kihúzom a gólya karmaiból. Látod, La Pouraille, hogy kimásszunk a tésztából, ahhoz az kell, hogy egymás kezére járjunk... Külön-külön semmire sem megyünk.

- Az igaz! - hagyta rá a gyilkos.

A bizalma oly jól meg volt alapozva, és oly vakon hitt a górénak, hogy nem habozott tovább. Kiszolgáltatta cinkostársainak a titkát, melyet mostanáig híven megőrzött. Jacques Collin csak ennyit akart tudni.

- Így volt a dolog. Ruffard, Bibi-Lupin ügynöke, velem és Godet-val részes volt a balhéban...

- A Gyapjútépő? - kérdezte Collin, mindjárt tolvajnevén nevezve Ruffard-t.

- Az. A bitangok elárultak, mert én tudtam az ő rejtekhelyüket, de ők az enyémet nem.

- Az én malmomra hajtod a vizet, drágám! - szólt Jacques Collin.

- Mit?

- Most láthatod - felelt a góré - mily jól jár az, aki fönntartás nélkül megbízik bennem!... Most a te bosszúd már beletartozik a játékba, amit játszom!... Nem kívánom, hogy eláruld a rejtekhelyedet! Ráérsz az utolsó pillanatban; de mondj el mindent, ami Ruffard-ra és Godet-ra vonatkozik.

- Te az vagy és maradsz, aki voltál: a mi górénk, ezért nem titkolok előled semmit - felelt La Pouraille. - A pénzem Gonore pincéjében van elásva.

- Nem félsz a tyúkodtól?

- Jó vicc! Hiszen nem tud semmit az én suskusaimról! Leitattam Gonore-t, jóllehet ő éppen az a nő, aki meg nem mukkan akkor se, ha a feje a bárd alatt van. De mégis, annyi arany!

- Bizony az a legtisztább lelkiismeret tejét is megsavanyítja! - jegyezte meg Jacques Collin.

- Így hát dolgozhattam anélkül, hogy valaki gyertyázott (kukucskált) volna fölöttem. Az egész szárnyashad bent aludt a tyúkólban. Az arany három láb mélyen van a borosflaskók alatt. És egy réteg kavicsot és törmeléket raktam rá.

- Jó - mondta Jacques Collin. - És a többiek rejtekhelyei?

- Ruffard Gonore-nál tartja a szajréját, a szegény asszony hálószobájában; ezáltal a hatalmában tartja, mert lefoghatják orgazdaságért, és akkor a Saint-Lazare-ban végezheti az életét.

- A gazember! Hogy kitanulják ezek a gazemberséget a rendőrségen! - szólt Collin.

- Godet a mosónő-húgánál helyezte el a szajrét. Becsületes lány, aki anélkül, hogy sejtené, öt évre dutyiba kerülhet. A kujon kiemelte a padlódeszkát, aztán a helyére tette, aztán elpucolt.

- Tudod, mit akarok tőled? - kérdezte most Jacques Collin, hipnotizáló pillantást vetve La Pouraille-ra.

- No, mit?

- Hogy magadra vedd Madeleine balhéját...

La Pouraille furcsán visszahőkölt, de a góré merev nézése alatt mindjárt ismét alázatos tartást vett föl.

- Mit, tán borsózik a hátad? Be akarsz fuccsolni a játszmába? Egy gyilkosság ide vagy oda, hát nem mindegy az neked?

- Talán.

- Istók úgyse, kujon létedre nem valami híres zaft lötyög a bőröd alatt (vér kering az ereidben). Pedig arra is gondoltam, hogy kiszabadítalak!

- Hogy gondoltad?

- Hülye! Ha megígérjük, hogy a családnak visszaadjuk a pénzt, akkor életfogytiglani sitivel megúszod. Egy fityinget nem adnék a kobakodért, ha a pénz már a kezükben lenne. De ebben a pillanatban pont hétszázezer frankot érsz, te fajankó!

- Góré! Góré! - kiáltott La Pouraille, magánkívül a boldogságtól.

- Nem is szólva arról - folytatta Jacques Collin - hogy a gyilkosságokat Ruffard-ra toljuk... Ezzel kifricskázzuk Bibi-Lupint... A markomban tartom őt!

La Pouraille elhűlt erre az ötletre, szeme kidülledt, és szoborrá merevedett. Három hónap óta ült vizsgálati fogságban és maholnap esküdtszék elé kellett kerülnie. Tanácsadói a Force-beli komák voltak, és velük nem beszélt a bűntársairól. Miután kiderült a bűnlajstroma, a helyzete annyira reménytelennek látszott, hogy ez a lehetőség a siti okosai közül egyiknek sem jutott eszébe. Ezért aztán a reménynek ez a halvány sugara valósággal elvette az eszét.

- Ittak már áldomást Ruffard és Godet? Napfényre hoztak már néhányat a csikóikból (aranyaikból)? - kérdezte Jacques Collin.

- Nem merik - felelt La Pouraille. - A bitangok arra várnak, hogy én le legyek kaszálva. Ezt a tyúkom üzente Biffe útján, amikor ez meglátogatta Biffont.

- No hát akkor huszonnégy órán belül kezünkben a szajré! - kiáltott Jacques Collin. - Akkor a lókötők nem tudják majd megtéríteni a pénzt úgy, mint te. Fehér leszel, mint a hó, ők pedig vörösek lesznek a vértől! Gondoskodni fogok róla, hogy becsületes fickó váljék belőled, akit csak a rossz társaság ragadott magával. Én megkapom a vagyonodat, hogy más pöreidben alibit tudjak szerezni neked, te pedig majd csak meglógsz a rétről, mert hogy odakerülsz, az biztos... Keserves élet, de mégiscsak: élet!

La Pouraille szeme belső mámort tükrözött.

- Öregem! Akinek hétszázezer frankja van, annak van miből leszopja magát! - szólt Jacques Collin, hogy reménységgel még jobban elkábítsa a komáját.

- Góré! Góré!

- Rá fogom szedni az igazságügyminisztert magát! Hej, hogy fog táncolni Ruffard! Nem utolsó dolog hidegre tenni egy zsarut. Bibi-Lupin el van intézve!

- Így hát megegyeztünk! - kiáltott szilaj örömmel La Pouraille. - Parancsolj, én engedelmeskedem!

És szívére ölelte Jacques Collint, a szeméből kiserkedt az öröm könnye. Annyira beleélte magát a gondolatba, hogy a feje a nyakán marad.

- Ez még nem minden - szólt Jacques Collin. - A gólya nehezen emészt, kivált, ha emelkedik a láz (ha újabb terhelő körülmények derülnek ki). Most még be kell rántanunk a tyúkot.

- Hogyhogy? Minek?

- Segíts nekem, majd meglátod - felelt a Vasfejű. Jacques Collin röviden elmondta La Pouraille-nek a nanterre-i gyilkosság titkát. Megértette vele, mennyire szükséges, találni egy nőt, aki hajlandó Ginetta szerepének vállalására. Azután az egészen fölvidult La Pouraille-jal együtt Biffonhoz lépett.

- Tudom, milyen, nagyon szereted Biffe-et... - szólt Jacques Collin Biffonhoz.

Biffon ránézett és tekintetében az iszonyat egész költeménye volt.

- Mit fog csinálni, amíg te a sitiben leszel?

Biffon vad szemében egy könnycsepp csillant meg.

- Mi lenne, ha a tyúkólba (nők börtönébe) küldeném egy évre, mialatt te megkapod a passzust (ítéletet), elszállítanak és meglógsz?

- Ezt a csodát nem csinálhatod meg, mert neki tiszta az inge (nincs része a bűntényben).

- Pajtás - szólt La Pouraille - a mi górénk hatalmasabb a pékmesternél (sátánnál).

- Mi a jelszavatok, amiről rád ismer? - kérdezte Jacques Collin a mester biztonságával, akit elutasítani nem lehet.

- Fekete Pantin (éjszakai Páris). Erről a szóról tudni fogja, hogy én küldelek. Ha azt akarod, hogy szót is fogadjon, akkor mutass neki egy ötéves csikót (ötfrankos pénzt) és mondd neki azt: Tondif.

- La Pouraille-jal egyszerre fogja megkapni a passzust, és egy esztendei hűvös (börtön) után leleplezés fejében szabadon bocsátják! - jelentette ki komolyan Collin és La Pouraille-ra nézett.

La Pouraille átlátta a góré tervét és egyetlen pillantással megígérte neki, hogy Biffont ráveszi a közreműködésre. Meg kellett csinálnia, hogy La Biffe magára vegye a részességet abban a gaztettben, aminek elkövetését ő vállalni szándékozott.

- Szervusztok, fiúk. Nemsokára megtudjátok, hogy a kicsikét megmentettem Charlot kezéből! - szólt a Vasfejű. - Bizony, Charlot már az irodájában volt a komornáival, készült az öltöztetéshez. Látjátok, már küld értem a főgólya.

Csakugyan, a főkapun kilépett egy foglár és intett ennek a rendkívüli embernek, akinek a korzikai ifjút fenyegető veszély visszaadta azt a vad erőt, mely képessé tette a társadalom elleni küzdelemre.

Nem érdektelen e helyütt megjegyezni, hogy a Vasfejűben abban a pillanatban, amikor Lucien holttestét elvitték tőle, döntő eltökélés fogamzott meg: egy végső metamorfózist akart megkísérelni és ezúttal nem egy emberrel, hanem egy dologgal akarta magát azonosítani. Megszületett benne a nagy elhatározás, mint Napóleonban, mikor a sajka a Bellerophonhoz evezett vele. Különféle körülmények csodálatos összetalálkozása segítette a Gonosznak és a Kárhozatnak ezt a lángelméjét a vállalkozásában.

Ezért - még ha kockáztatjuk is, hogy ez a haramiaélet némileg veszíteni fog abból az érdekességből, melyet manapság égbekiáltó valószínűtlenségekkel lehet elérni - mielőtt Jacques Collinnal belépnénk a főállamügyész dolgozó szobájába, el kell kísérnünk Camusot-né asszonyságot ama személyekhez, akiknél eljárt, mialatt ezek az események a Conciergerie-ben lejátszódtak. Az erkölcsrajzolónak egyik kötelessége, melyről sohasem szabad megfeledkeznie: az, hogy az igazságot ne zavarja meg a tények látszólag drámai elrendezésével, főleg akkor, ha az igazságnak kedve kerekedik, hogy átcsapjon a romantikába. A szociális Természet, főleg Párisban, olyan esetlegességekben, a viszonyok oly szeszélyes szövevényében nyilatkozik meg, melyek lépten-nyomon csúffá teszik a legleleményesebb fantáziát. A valóság oly merész kombinációkat teremt, melyek a művészetnek tilalmasak, mert valószínűtlennek vagy illetlennek tűnnek fel az író szelídítő, nyesegető eljárása nélkül.

Camusot-né igyekezett annyira-amennyire ízléses reggeli toalettet összeállítani, ami nem könnyű vállalkozás egy bíró feleségének, aki hat éven át megszakítás nélkül vidéken élt. Vigyáznia kellett, hogy se d'Espard márkinénak, se Maufrigneuse hercegnőnek ne adjon módot a gáncsoskodásra, ha reggel nyolc és kilenc közt beállít hozzájuk. Camusot-nénak, noha született Thirion lány volt - mondjuk meg mindjárt - csak félig sikerült a dolog. Csakhogy a félsiker a ruházkodás terén: dupla balsiker.

Nem hinné az ember, mily nagy hasznára tudnak lenni a párisi asszonyok minden fajtájú törtetőknek. Az előkelő világban épp annyira nélkülözhetetlenek, mint a gonosztevők társadalmában, ahol, mint láttuk, óriási szerepet visznek. Tegyük föl, hogy egy férfinak, ha nem akar lemaradni a nagy versenyfutásban, okvetlenül, sürgősen beszélnie kell azzal a Restaurációban oly fontos személyiséggel, akit még ma is pecsétőrnek neveznek. Vegyünk példának egy legkedvezőbb helyzetben levő embert, egy bírót, aki az adott esetben szinte bennfentesnek tekinthető. A bíró nem tehet egyebet, mint hogy fölkeres vagy egy osztályvezetőt, vagy egy államtitkárt, vagy a miniszter magántitkárát, és elhiteti vele, hogy az audienciára múlhatatlanul szüksége van. Erre talán nyomban elő fog kerülni a pecsétőr? Napközben, ha nincs a Kamarában, akkor minisztertanácsban ül, vagy aláír, vagy kihallgatást tart. Reggel alszik, nem tudni hol. Este közéleti, vagy magánügyei foglalják el. Ha valami ürügy alatt valamennyi bíró audienciát kaphatna, akkor valósággal megrohannák a minisztert. A kihallgatás közvetlen, különös tárgyát ezért ama közvetítő hatalmak egyikének a mérlegelése alá kell bocsátani, akik rendesen elállják a bemenetelt; ez az az ajtó, amit még előbb ki kell nyitni, hacsak egy konkurrens már meg nem előzte az embert. De ha egy asszony egy másik asszonyt látogat meg, ajtóstul beronthat a hálószobájába, ha ért hozzá, hogy fölkeltse az úrnő vagy a komorna kíváncsiságát, főleg, ha az illető hölgy személyes érdeke, vagy elháríthatatlan szükségesség forog szóban. Nevezzük például ezt a női nagyhatalmat d'Espard márkinénak, aki elől még egy miniszter sem zárkózhatik el; ez a nő finom, illatos levélkét ír s a komornyikja útján eljuttatja a miniszter komornyikjának. A miniszter a felébredése pillanatában megtalálja a levelet és tüstént elolvassa. Ha a miniszternek halaszthatatlan dolga is van, a férfi boldog, hogy Páris egyik fejedelemnőjét, a Saint-Germain városrész női nagyhatalmasságát, a király sógornőjének, a trónörökös nejének vagy magának a királynak a kedvencét kell meglátogatnia. Casimir Périer, az egyetlen igazi miniszterelnök, akit a júliusi forradalom felszínre vetett, egy ízben csapot-papot otthagyott, hogy fölkeresse X. Károly egykori első kamarását.

Ez elmélkedés után könnyű megérteni e szavakat: "Kegyelmes asszonyom, Camusot-né úrnő van itt egy sürgős ügyben, melyről Kegyelmességed tud!" - e szavakkal ment be d'Espard-néhoz a komornája, aki azt hitte, hogy úrnője már ébren van.

A márkiné tüstént rákiáltott, hogy vezesse be Amélie-t. A bíró felesége nyitott fülekre talált, mikor ezzel a szóval kezdte:

- Kegyelmes asszonyom, elvesztünk, mert önt megbosszultuk...

- Hogyhogy, szép kicsikém?... - kérdezte a márkiné, a betett ajtó félhomályában nézegetve Camusot-né alakját. - Ma reggel pompásan néz ki a kis kalapjában. Hol veszi ezeket a formákat?

- Kegyelmességed nagyon jó hozzám... De tudja-e, hogy Camusot oly ridegen hallgatta ki Lucien de Rubemprét, hogy ez az ifjú kétségbeesett és a börtönben fölakasztotta magát...

- Mi lesz Sérizynével? - kiáltott a márkiné, aki adta a tudatlant, hogy újra mindent elmondasson magának.

- Szegényről azt hiszik, hogy megőrült... - válaszolt Amélie. Ó, ha kegyelmességed ki tudná eszközölni, hogy a miniszter úr a férjemet külön futárral azonnal a Palotába hívassa, akkor a miniszter érdekes titkokat tudhatna meg tőle; bizonyára elmondja majd őfelségének... Akkor a férjem ellenségei kénytelenek lesznek elhallgatni.

- Kik a férjének ellenségei? - kérdezte a márkiné.

- Kik? A főállamügyész, újabban pedig Sérizy gróf is...

- Jól van, szívem - válaszolt d'Espard-né, aki Granville és Sérizy uraknak köszönhette vereségét a férje ellen folytatott, szégyenletes gyámság alá helyezési perében - védelmembe veszem önt. Sem a barátaimról, sem az ellenségeimről nem szoktam megfeledkezni.

Csengetett, széjjelvonatta az ablakok függönyeit, úgy, hogy a napfény pászmákban áradt be a szobába, és írószert kért a szobalányától. Sebtében rövid levelet firkantott.

- Godard üljön lóra és vigye ezt a levelet a minisztériumba; válasz nem szükséges! - szólt a komornájának. Ez gyorsan szaladt vele, de a parancs ellenére pár percre állva maradt az ajtóban.

- Hát nagy titkok vannak? - kérdezte d'Espard-né. - Mesélje el, szívecském. De Clotilde de Grandlieu csak nincs tán belekeverve ebbe az ügybe?

- A kegyelmes úrtól mindent megtud majd, márkiné; az uram nekem nem mondott el semmit, csak arról beszélt, hogy valami veszedelem fenyegeti. Jobb nekünk, ha meghal Sérizyné, mintha tébolyodottan életben marad.

- Szegény asszony! - szólt a márkiné. - De hiszen talán sohasem is volt ép az elméje!

Nagyvilági nők egy mondatot ezerféleképpen tudnak kiejteni, amiből jó megfigyelő megértheti a hangnemek óriási jelentőségét a zenében. Miként a szem, úgy a hang is a lélek tükre. E két szó hangsúlyozásából: "Szegény asszony!" kiérzett a márkiné kielégült bosszúja, a diadal öröme. Ó, mi az a szerencsétlenség, amit ne kívánt volna Lucien pártfogónőjének a fejére! A bosszúvágy, mely túléli a gyűlölt egyént, mely soha betelni nem tud, sötét iszonyt kelt föl a szívben. Úgy, hogy Camusot-né, jóllehet maga is keményszívű, gyűlölködő és pörlekedő természet volt, egészen elhűlt. Nem tudott mit felelni, csak hallgatott.

- Diane, igaz, mondta nekem, hogy Léontine már benn volt a börtönben - folytatta d'Espard-né. - A jó hercegnőt kétségbe ejti ez a skandalum, mert kedveli Sérizynét, ez a gyengéje; de ez érthető, hiszen csaknem egy időben imádták azt a kis csacsi Lucient, és semmi sem köt össze és uszít egymás ellen könnyebben két nőt, mintha egy oltárnál végzik az ájtatosságukat. Tegnap ez a hűséges barátnő két óra hosszat ült Léontine hálószobájában. A szegény grófné állítólag rémes dolgokat mondott! Úgy hallom, egészen undorító állapotban van... Úriasszonynak mégsem szabadna, hogy ilyen rohamai legyenek!... Pfuj, tisztára testi szerelem... Mikor a hercegnő fölkeresett, sápadt volt, mint a halál. Sok bátorságot mutatott!... Rettentő dolgok kerülnek napfényre ebben az ügyben...

- A férjem a saját igazolására mindent el fog mondani a miniszternek, mert Lucient ki akarták húzni, de ő megtette a kötelességét, márkiné. A vizsgálóbíró köteles a magánzárkás foglyokat törvényszabta határidőn belül kihallgatni!... Kérdéseket kellett intéznie, ugyebár, ahhoz a szerencsétlen fiacskához, aki nem tudta, hogy csak a forma kedvéért hallgatják ki, és mindjárt vallott, mint a karikacsapás...

- Éppoly ostoba volt, mint szemtelen - szólt d'Espard-né.

A bíró felesége elnémult, hogy ezt a száraz szentenciát hallotta.

- Ha d'Espard kiskorúsításával alul maradtunk, abban Camusot nem volt hibás, s ezt soha neki elfelejteni nem fogom! - folytatta kis szünet után a márkiné. - Lucien, Sérizy, Bauvan és Grandlieu gáncsoltak el bennünket. Idővel majd csak megsegít az Isten! Legyen nyugodt, d'Espard lovagot elküldöm az igazságügyminiszterhez, hogy sürgősen hívassa el a maga urát, ha jónak látja...

- Ah, kegyelmes asszonyom...

- Hallgasson rám - szólt a márkinő. - Megígérem, hogy férje nyomban, már holnap megkapja a Becsületrendet! Ez elég érthető jele lesz, hogy meg vagyok elégedve az önök viselkedésével ebben az ügyben. Igen, ez tetézni fogja Lucien gyalázatát, újabb bizonyíték lesz a bűnösségére. Az ember nemigen szokta mulatságból fölakasztani magát... Hát Isten vele, drága szépség!

Tíz perccel ezután Camusot-né belépett a szép Diane de Maufrigneuse hálószobájába, aki csak éjjel egy órakor feküdt le és kilenc órakor még egy szemhunyást sem aludt. Akármilyen érzéketlenek is általában a hercegnők, ezek a stukkó-szívű asszonyok sem láthatják megtébolyodni a legjobb barátnőjüket anélkül, hogy ez mély hatást ne tenne rájuk.

Hozzá még Diane és Lucien viszonya, noha tizennyolc hónapja megszakadt, a hercegnő szívében még elég sok emléket hagyott, úgy, hogy a gyermekifjú irtóztató halála ránézve is súlyos csapást jelentett. Diane, úgy, ahogyan Léontine lázrohamaiban az önkívület szavaival leírta, egész éjjel lógni látta az elbűvölő, poétikus fiatalembert, aki annyi bájjal tudott szeretni. Lucientől csupa szép szavakkal áradó, mámorító levelei voltak, melyek Mirabeau-nak Sophie-hoz írt leveleire emlékeztettek, csak épp hogy irodalmibb, gondosabb volt a stíljük, mert a leghatalmasabb szenvedély diktálta: a hiúság! Luciennek fejébe szállt a boldogság, hogy övé volt a legesleggyönyörűbb hercegnő, aki a kedvéért bolondságokat követett el, persze csak titokban. A szerelmes ifjú büszkesége megihlette benne a poétát. Ezért a hercegnő meg is őrizte ezeket az izgató leveleket, mint ahogy némely aggastyánok trágár képeket dugdosnak. Megőrizte ama túláradó magasztalások kedvéért, melyek énjének legkevésbé hercegi részét illették.

"És egy ocsmány börtönben kellett elpusztulnia!" - így szólt magában, ijedten kapkodva össze a leveleket, mikor a komorna halk kopogtatását hallotta az ajtón.

- Camusot-né van itt a kegyelmes asszonyt közelről érintő, rendkívül fontos ügyben - jelentette a komorna.

Diane rémülten szökött talpra.

- Ó - szólt a hercegnő, ránézve Amélie-re, aki igyekezett a helyzethez illő ábrázatot ölteni - értek mindent! A leveleimről van szó... Jaj a leveleim, jaj a leveleim!

És egy karosszékbe hanyatlott. Most jutott csak eszébe, hogy Lucien leveleire túláradó szerelmében ugyanolyan hangnemben válaszolt; hogy ugyanúgy zengte a férfi poézisét, mint ez a nő glóriáját, és micsoda dithyrambusokban!

- Sajnos igen, kegyelmes asszonyom! Azért jövök, hogy megmentsem, nem is az életét, sokkal többet annál! A becsülete forog kockán!... Térjen magához, öltözzék föl, menjünk együtt Grandlieu hercegnőhöz; mert szerencséjére nem ön az egyetlen, aki kompromittálva van.

- De hiszen Léontine azt mondta, hogy tegnap a Palotában tűzbe dobta a szegény Lucienünknél talált összes leveleket!

- Nem, kegyelmes asszonyom! Lucien mögött Jacques Collin állt! - kiáltott a bíró felesége. - Ön mindig elfeledkezik erről a förtelmes cimboraságról, mely bizonyos, hogy egyedüli okozója az elragadó, sajnálni való ifjú halálának! Látja, a fegyház e Machiavellije sohasem vesztette el a fejét! A férjem biztosra veszi, hogy ez a szörnyeteg biztonságba helyezte a leginkább kompromittáló leveleket, melyeket a szeretőitől kapott az ő...

- Az ő barátja - szólt gyorsan a hercegnő. - Igaza van, kedvesem, el kell mennünk Grandlieu-ékhoz, megbeszélni, hogy mitévők legyünk. Mindannyian érdekelve vagyunk ebben az ügyben, szerencsére Sérizy kezünkre jár majd...

A végveszély, mint azt a Conciergerie-ben lejátszódott jelenetek is mutatták, éppoly félelmes erővel hat a lélekre, mint némely erős reagens-szerek hatnak a testre. A veszedelem a lelki Volta-oszlop. Talán már nincs messze az idő, amikor a tudomány rá fog jönni, hogyan, miképpen változik át az érzés egy vegyi fluidummá, mely nagyjából hasonlít az elektromossághoz.

A haramiában és a hercegnőben ugyanaz a folyamat ment végbe. Ezt a porig sújtott asszonyt, aki közel volt a halálhoz, s aki egész éjszaka nem aludt, ezt a hercegnőt, akit máskor oly nehéz volt fölöltöztetni, most egy halálra sebzett oroszlán ereje és egy csatába rohanó generális lélekjelenléte szállotta meg. Sajátkezűleg szedte össze a ruháit és egy-kettőre kész lett az öltözékével, mint egy grizett, aki saját magának a szobalánya. Ez olyan csoda volt, hogy a szobalány lába egy pillanatra a földbe gyökerezett, annyira meglepő látvány volt neki az úrnője egy szál ingben, amint, talán nem is minden kedvtelés nélkül, a patyolat vászon napsütötte ködén át mutogatta a bíró feleségének habfehér testét, mely hibátlanul szép volt, mint Canova Vénusza. Olyan volt ez a test, mint egy ékszer a selyempapír-burkolatában. Diane rögtön emlékezett, hol van a pásztorórákra való fűzője, az a fűző, mely elöl kapocsra jár és a siető asszonyoknak megtakarítja a zsinórral való babrálás kárba veszett idejét és fáradságát. Már eligazította az inge csipkéit és tetszetően csoportosította keble bájait, amikor a komorna behozta az alsószoknyáját, majd a felsőruha átnyújtásával tetőzte be a művet. Mialatt Amélie a komorna intésére segített a hercegnőnek, és hátul bekapcsolta a derekat, a szobalány egy pár skót selyemharisnyát, bársonycipellőt, vállkendőt és kalapot készített elő.

Amélie a jobb, a komorna a bal lábát öltöztette föl a hercegnőnek.

- Ön a legszebb nő, akit életemben láttam - bókolt ügyesen Amélie, szenvedélyes csókot lehelve Diane finom, selymes térdére.

- Nincs párja a kegyelmes asszonynak - szólt a komorna.

- Ugyan hallgass, Josette - zsörtölődött a hercegnő. - Van kocsija? - kérdezte Camusot-nétól. - Hát menjünk, szép menyecske, majd útközben diskurálunk.

Azzal lesietett a Cadignan-palota nagy, nyitott lépcsőjén és már útközben gombolta be kesztyűjét, amit még soha életében nem tett.

- A Grandlieu-palotához, de gyorsan! - szólt egyik inasának, intve, hogy szálljon föl a kocsi hátsó ülésére.

Az inas habozott, mert ez a kocsi közönséges fiáker volt.

- Ó, kegyelmes hercegnő, miért nem mondta nekem, hogy annak az ifjúnak levelei voltak öntől? Akkor egészen másképp járt volna el az uram...

- Léontine állapota annyira lefoglalt, hogy egészen megfeledkeztem róla - mondotta. - Szegény asszony már tegnapelőtt is félbolond volt; hát még, képzelje csak, mennyire megzavarhatta őt ez a végzetes fejlemény. Ó, drágicám, ha tudná, min mentünk keresztül tegnap!... Az embernek kedve lenne lemondani a szerelemről! Tegnap egy undok szipirtyó, valami ruháskofa végighurcolt engem és Léontine-t azon a bűzhödt és véres pocsolyán, melynek Igazságszolgáltatás a neve. Azt mondtam Léontine-nak, mialatt a kocsimon a Palotához hajtattunk: "Hát mondd, nem kellene-e térdre esve imádkozni, mint Nucingenné, mikor egyszer Nápolyba utaztában rettenetes földközi-tengeri vihart élt át: Istenem, csak most az egyszer ments meg; soha többet!" Annyi bizonyos, hogy ezt a két napot egész életemre megsínylem! Hát nem hülyeség tőlünk, hogy leveleket irkálunk!... De ha az ember szerelmes? Olyan leveleket kap, melyek a szemen át izzó parazsat szórnak a szívbe, és minden lángra lobban! És vége az óvatosságnak, az ember válaszol...

- Minek válaszolni, ha az ember cselekedhet! - kérdezte Camusot-né.

- De mikor oly szép dolog tönkretenni saját magunkat! - kiáltott büszkén a hercegnő. - Ez a lélek gyönyöre.

- Szépasszonyok bocsánatot érdemelnek - jegyezte meg Camusot-né szerényen. - Nekik több alkalmuk van, hogy elbukjanak, mint nekünk!

A hercegnő mosolygott.

- Mi mindig túlságosan nagylelkűek vagyunk - szólt aztán. - Majd úgy teszek, mint az az undorító d'Espard-né.

- Hát ő hogy tesz? - kérdezte kíváncsian a bíró felesége.

- Írt már vagy ezer szerelmes levelet...

- Oly sokat! - vágott a hercegnő szavába madame Camusot.

- És tudja, édes lelkem, azokban egy mondatot sem találni, mely őt hírbe hozhatná...

- Ön képtelen lenne megőrizni ezt a hidegséget, ezt a meggondoltságot! - válaszolt Camusot-né. - Ön igazi asszony, azok közé az angyalok közé tartozik, akik nem tudnak ellenállni az ördögnek...

- Megesküdtem, hogy soha többé írni nem fogok. Életemben nem leveleztem mással, mint ezzel a szerencsétlen Luciennel. Halálomig meg fogom őrizni a leveleit! Tudja, szívecském, ez az a tűz, amire szükség van néhanapján...

- Ha megtalálnák - szólt Camusot-né halkan, szemérmesen.

- Ó, akkor azt mondanám rájuk, hogy egy megkezdett regényből való levelek. Mert tudja, drágám, valamennyit lemásoltam s az eredetieket elégettem!

- Ó, kegyelmes asszonyom, jutalmul engedje, hogy elolvassam...

- Majd, talán! - szólt a hercegnő. - Akkor majd meglátja, hogy Léontine-nak ilyen leveleket mégsem írt!

Ebben a mondásban benne volt az Asszony, minden idők és minden országok asszonya.

Miként a békát a Lafontaine-mesében, majdhogy szét nem vetette Camusot-nét a dölyf, hogy íme, a szép Diane de Maufrigneuse társaságában jelent meg Grandlieu-éknál. Már szinte hallotta, hogy "Elnökné asszony"-nak szólítják. Kimondhatatlan élvezettel gyűrt le félelmetes akadályokat, ezek közt is a legnagyobbat: férjének élhetetlenségét, mely még nem volt köztudomású, de ő annál jobban ismerte. Egy középszerű férfit sikerre segíteni: ez nőknek és fejedelmeknek ugyanazt az élvezetet jelenti, amely annyi nagy színészt rávisz, hogy százszor eljátsszon egy rossz darabot. Ez az egoizmus mámora! Más szóval, ezek a hatalom szaturnáliái. A hatalom nem tudja mással bebizonyítani saját maga előtt az erejét, mint azzal a furcsa visszaéléssel, hogy valamilyen képtelenséget a siker pálmájával koszorúz, megcsúfolva a lángészt, az egyedüli erőt, melyet az abszolút hatalom utolérni képtelen. Caligula lovának felmagasztalása, ez a császári bohózat, kezdettől fogva számos előadást megért és még sokat meg fog érni.

Néhány perc múlva Diane és Amélie, a szép Diane hálószobájának elegáns rendetlenségéből Grandlieu hercegnő nagyszabású és szigorú luxusának a kimértségébe jutottak el.

Ez a hitbuzgó portugál asszony minden reggel nyolc órakor talpon volt, hogy misét hallgasson a Saint-Thomas-d'Aquin egyházközséghez tartozó Sainte-Valère kápolnában, mely akkoriban az Invalides téren volt. A ma már lebontott kápolnát a Bourgogne utcába helyezték át ideiglenesen, amíg be nem fejeződik a Szent Klotildának szentelendő gótikus templom építkezése.

Alighogy Diane de Maufrigneuse pár szót suttogott Grandlieu hercegnő fülébe, a jámbor hölgy rögtön átment Grandlieu herceghez s nemsokára vele együtt vissza is jött. A herceg futó pillantást vetett Camusot-néra: ilyen pillantással szedik ízekre a nagy urak egy-egy ember egész lényét, még a lelkét is. Amélie öltözéke nagyban segítségére volt a hercegnek, hogy végigkísérje ezt a kispolgári életet Alençontól Nantes-ig és Nantes-től Párisig.

Bezzeg, ha a bíró felesége ismerte volna a hercegek ez adományát, akkor aligha tudta volna elviselni ezt az udvarias és mégis gúnyos tekintetet: de csak az udvariasságot látta benne. A tudatlanságnak alkalomadtán ugyanazok az előnyei, mint a ravaszságnak.

- Ez a hölgy Camusot-né, Thirion úr leánya, aki magasrangú állami tisztviselő volt - szólt a hercegnő férjéhez.

A herceg igen udvariasan köszöntötte a bírói talár feleségét, és az arcán kissé fölengedett a méltóság. Csengetésére bejött a komornyikja.

- Menjen el a Honoré-Chevalier utcába; üljön kocsiba. A 10-es számú ház kis kapuján csengessen be. Mondja meg a kaput nyitó szolgának, kéretem a gazdáját, fáradjon el hozzám. Ha az úr otthon van, hozza mindjárt magával. Említse csak a nevemet, az mindenféle akadályt el fog hárítani. Igyekezzék, hogy az egész ne tartson tovább, mint egy negyedóráig.

Alighogy a herceg komornyikja kitette a lábát, belépett a másik, a hercegasszonyé.

- Menjen el Chaulieu herceghez és adja át neki ezt a kártyát.

A herceg átadta neki a névjegyét, de előbb különös módon behajlította. Ha a két testi-lelki barát szükségét érezte a találkozásnak valami sürgős és titokzatos ügyben, melyet levélileg elintézni nem lehetett, akkor ilyen módon értesítették egymást.

Látnivaló, hogy minden társadalmi fokon hasonló szokások uralkodnak s csak modorban, módszerben, árnyalatban különböznek egymástól. Az előkelő társaságnak is megvan a maga tolvajnyelve, csakhogy itt stílusnak hívják.

- Biztos benne, nagyságos asszonyom, hogy azok a levelek, melyeket Clotilde de Grandlieu kisasszony állítólag a fiatalembernek írt, csakugyan léteznek? - kérdezte Grandlieu herceg.

És olyanformán nézett Camusot-néra, mint mikor egy matróz kiveti a mérőónt.

- Látni nem láttam, de tartok tőle, hogy igen - felelt félénken az asszony.

- Az én lányom semmi olyast nem írhatott, amit ne lehetne megmutatni! - kiáltott a hercegnő.

"Szegény hercegasszony!" - gondolta Diane és ránézett a hercegre, úgy, hogy ez megremegett.

- Te mit gondolsz, édes kis Diane-om? - súgta a herceg Maufrigneuse hercegnő fülébe, akit az ablakmélyedésbe vont.

- Drágám, Clotilde oly őrülten szerelmes Lucienbe, hogy az elutazása előtt még találkát is adott neki, ha nincs ott a kis Madeleine de Lenoncourt, talán megszökött volna vele a fontainebleau-i erdőbe. Tudom, hogy Lucien olyan leveleket írt Clotilde-nak, melyek egy szentnek elcsavarhatták volna a fejét. Mi hárman Éva leányai vagyunk, behálózott minket ennek a levelezésnek a kígyója...

A herceg és Diane visszajöttek az ablakfülkéből és ismét a halkan csevegő Amélie és a hercegnő mellé léptek. Amélie követte Maufrigneuse hercegnő tanácsát, adta a jámbort hogy megnyerje a büszke portugál nő szívét.

- Egy alávaló szökött fegyenc tart a hatalmában bennünket! - szólt a herceg vállat vonva. - Ez az eredménye, ha olyan valakit fogadunk, akivel nem vagyunk teljesen tisztában! Mielőtt az ember valakit beereszt a házába, alaposan ismerni kell a vagyoni állapotát, a származását és az egész múltját...

Ez a mondat a morálja ennek az egész történetnek, az arisztokrácia szempontjából.

- Már hiába, megtörtént - szólt Maufrigneuse hercegnő. - Most legyünk rajta, hogy mentsük meg Sérizyné-t és Clotilde-ot velem együtt...

- Nem tehetünk mást, mint hogy bevárjuk Henrit; ide kérettem. De most minden attól az egyéntől függ, akit most Gentil hajszol. Adja Isten, hogy ez az ember Párisban legyen! Asszonyom - fordult Camusot-néhoz - köszönöm önnek, hogy ránk gondolt...

Ez Camusot-nénak annyit jelentett, hogy: ajánlom magam. Az ajtónálló leánya elég okos volt ahhoz, hogy megértse a herceget. Fölállt. De Maufrigneuse hercegnő azzal az elragadó bájossággal, mely annyi ember titoktartását és ragaszkodását szerezte meg neki, kézen fogta Amélie-t és sokat jelentően mutatta meg őt a hercegi párnak:

- Rám való tekintettel - arról nem is szólva, hogy az én kis Camusot-ném kora hajnalban fölkelt, hogy megmentsen mindnyájunkat - valamivel többet kérek számára, mint hogy tartsák jó emlékezetükben. Először is már feledhetetlen szolgálatokat tett nekem; azután meg a férjével együtt teljesen a mi pártunkon van. Megígértem, hogy gondom lesz a férje előmenetelére, és főképp a saját magam kedvéért kérem, gondoljanak rá.

- Önnek nem is volt szüksége erre a beajánlásra - szólt a herceg Camusot-néhoz. - A Grandlieu-k sohasem felejtik el a nekik tett szolgálatokat. A király híveinek nemsokára lesz alkalmuk, hogy kitüntessék magukat; hűséges odaadást fognak követelni tőlük, és az ön férjét az első csatasorba fogják állítani...

Camusot-né boldogan, büszkén és felfuvalkodottan távozott, szinte fulladozott a gőgtől. Ujjongó diadalérzettel sietett haza, csodálta önnönmagát és kacagott a főállamügyész ellenséges érzületén. Így szólt magában:

"Mi lenne, ha kiugratnók Granville urat!"

Ideje volt, hogy Camusot-né eltűnjön. Chaulieu herceg, a király egyik legbensőbb embere, a lépcsőházban találkozott, össze a polgárasszonnyal.

- Henri - kiáltott Grandlieu herceg, mikor barátja jöttét jelentette az inas - kérlek, siess a királyi palotába, próbálj beszélni őfelségével. Hallgass ide, erről van szó.

És az ablakmélyedésbe vonta a herceget, oda, ahol az imént a bájos és könnyűvérű Dianával diskurált.

Chaulieu herceg időről időre lopva pillantott a bolondos hercegnőre, mialatt ez az istenfélő hercegnővel beszélgetett, végighallgatta a prédikációját, közben mégis viszonozta Chaulieu herceg pillantásait.

- Édes fiam - szólt végül Grandlieu herceg, miután befejezte a titkos megbeszélést - jöjjön meg már az esze! Nézze - folytatta, megfogva Diane kezét - őrizze meg legalább a külszínt. Ne kompromittálja magát még jobban, szüntesse be a levelezést! Levelekből, kedvesem, a magánéletben és a közéletben egyaránt sok szerencsétlenség származott... Ami megbocsátható egy fiatal lánynak, aminő Clotilde, aki életében először szerelmes, azt nem lehet megbocsátani egy...

- Egy vén gránátosnak, aki már szagolt puskaport! - vágott közbe a hercegnő, tréfás fintort vágva a herceg felé!

Ez az arcjáték és a velejáró tréfa mosolyra derítette a két herceg elborult arcát, sőt magát a jámbor hercegnőt is.

- Már négy év óta nem írtam szerelmes levelet... Meg vagyunk mentve? - kérdezte Diane, aki gyerekeskedéssel leplezte az aggodalmait.

- Még nem - felelt Chaulieu herceg - mert ön nem tudja, milyen nehéz dolog az önkényes intézkedés. Alkotmányos királynál ez ugyanaz, mint férjes asszonynál a hűtlenség: házasságtörés.

- Kedvenc bűne! - jegyezte meg Grandlieu hercegnő.

- A tiltott gyümölcs! - tette hozzá mosolyogva Diane. - Ó, hogy szeretnék a kormány helyében lenni! Mert nekem már nincs több gyümölcsöm, megettem mind.

- De, kedvesem! Drágám! - intette a jámbor hercegnő. - Kissé túlságba megy!

A két herceg hallotta, hogy kocsi áll meg a lépcsőház előtt, olyan robajjal, amit vágtató lovak patája ver föl. Elköszöntek a hölgyektől és magukra hagyták őket - hogy Grandlieu herceg dolgozószobájába menjenek, ahová épp akkor vezették be a Honoré-Chevalier utcai ház lakóját; ez nem volt más, mint az udvari ellenrendőrség, a közbiztonsági rendőrség feje, a névtelen és mégis hatalmas Corentin.

- Tessék beljebb - szólt Grandlieu herceg - tessék beljebb, Saint-Denis uram.

Corentin, aki ámult-bámult a herceg kitűnő memóriáján, elsőnek lépett be, miután mélyen meghajolt a két herceg előtt.

- Még mindig ugyanazért a valakiért kérettük ide, kedves uram - szólt Grandlieu herceg - vagy inkább őmiatta.

- Maradt egy cimborája - jegyezte meg Chaulieu herceg - akivel nehéz lesz elbánni.

- Jacques Collin, a fegyenc! - vágta rá Corentin.

- Beszélj te, Ferdinánd - szólt Chaulieu herceg az egykori nagykövethez.

- A gazembertől tartanunk kell - vetette föl a szót Grandlieu herceg - mert hogy váltságdíjul fölhasználhassa, megkaparintotta Sérizy grófné és Maufrigneuse hercegnő leveleit, melyeket ezek a hölgyek ahhoz a Lucien Chardonhoz, a fegyenc sakkfigurájához intéztek. Úgy látszik, annak a fickónak az volt a szisztémája, hogy a leveleire szenvedélyes válaszokat csalt ki. Mert úgy hírlik, a leányom is írt neki egynéhányat; legalábbis félő, hogy így van, megállapítani nem lehet, minthogy Clotilde éppen úton van...

- Attól a legénykétől - felelt Corentin - nem telt volna ki annyi előrelátás, hogy ilyen készleteket gyűjtsön!... Ezt is csak Carlos Herrera abbé eszelhette ki!

Corentin a széke karjára támasztotta a könyökét és töprengve hajtotta fejét a tenyerére.

- Pénz!... Annak az embernek több van, mint minekünk - mondotta. - Esther Gobsecket használta föl csalétekül, hogy körülbelül kétmilliót kihalásszon abból a Nucingen nevű aranyhalas tóból... Uraim, szerezzenek nekem teljhatalmat annak a kezéből, aki erre illetékes, és én megszabadítom önöket ettől a gazembertől!

- És... a levelek? - kérdezte Grandlieu herceg.

- Hallgassanak rám, kegyelmes uraim! - válaszolt Corentin, és vidraképe mutatta, hogy forr benne az izgalom.

Két kezét fekete flanellnadrágja zsebébe mélyesztette. Korunk nagy históriai drámájának ez a nagy színésze csak mellényt és kabátot kapott magára. Reggeli nadrágja helyett nem vett másikat, mert tisztában volt vele, hogy a nagyurak bizonyos esetekben hálásak a gyorsaságért. Otthonosan járt föl-alá és oly hangosan beszélt, mintha egyedül lenne a szobában.

- Az az ember fegyenc! Minden pör nélkül magánzárkába lehet dugni a Bicêtre-ben. Ott semmiféle érintkezésre nincs mód, ott megdögölhet... De nagyon lehet, hogy számolt ezzel a lehetőséggel és a cinkostársainak már kiadta az utasításait!

- De hiszen rögtön magánzárkába tették - szólt Grandlieu herceg - amikor annál a nőnél váratlanul kézre került!

- Hát létezik magánzárka egy ilyen kapcabetyárnak? - vágott vissza Corentin. - Srófra jár annak az esze, akárcsak... akárcsak nekem!

- Mitévők legyünk? - kérdezte a két herceg szótlan pillantással.

- Visszajuttathatjuk azonnal a gazembert a fegyházba... Rochefortba; ott fél év alatt elpusztul! Ó, nem kell ehhez erőszak! - szólt, válaszul Grandlieu herceg akaratlan mozdulatára.

- Kérem, nincs az a fegyenc, aki fél évnél tovább kibírja azt a forró nyári meleget, ha a Charente miazmás levegőjében istenigazában megdolgoztatják. De ezzel nem érünk semmit, ha a levelek dolgában már intézkedett. Ha a betyár élt a gyanúperrel - ami valószínű - akkor meg kell tudni, milyen óvóintézkedéseket tett. Ha a levelek őrizője szegény ember, akkor le lehet pénzelni... Tehát most az a teendőnk, hogy Jacques Collint megszólalásra bírjuk. Micsoda párbaj! Ebben alul fogok maradni. Jobb lenne még ezeket a leveleket megvásárolni egy másik levéllel: kegyelem-levéllel! Azután azt az embert az én kezem alá adni. Jacques Collin az egyetlen ember, aki az utódom lehet, mióta szegény Contenson és a derék Peyrade halott. Jacques Collin megölte ezt a két párját ritkító spiont, mintha csak saját magának akart volna helyet csinálni. Amint látják, uraim, kell, hogy szabad kezet adjanak nekem. Jacques Collin a Conciergerie-ben csücsül. Föl akarom keresni Granville urat a hivatalában. Küldjenek tehát hozzám egy bizalmi embert, aki a kezemre járjon. Mert vagy egy levélre van szükségem, hogy fölmutathassam Granville úrnak, aki nem tudja, ki vagyok, mi vagyok (amely levelet különben vissza fogom adni a tanácselnök úrnak), vagy pedig egy igen tekintélyes emberre, aki bevezet... Van egy félóra idejük, mert ennyi ideig tart, amíg átöltözöm, vagyis amíg átváltozom azzá, aki gyanánt a főállamügyész előtt föl kell, hogy lépjek.

- Saint-Denis uram - szólt Chaulieu herceg - tudom, hogy ön rendkívül ügyes ember, nem kérdek mást öntől, csak annyit: igen-e vagy nem? Kezeskedik a sikerről?

- A teljhatalom birtokában és ha önök a szavukat adják, hogy erről a dologról sohasem fognak kérdezősködni: igen. Kész tervem van.

Ettől a baljóslatú választól a két nagyúr könnyedén megborzongott.

- Hát csak menjen! - így szólt Chaulieu herceg. - Ezt az ügyet is írja azon ügyek számlájára, melyeket rendszerint vállalni szokott.

Corentin elköszönt a két nagyúrtól és távozott.

Henri de Lenoncourt, akinek Ferdinand de Grandlieu sietve befogatott, tüstént a királyhoz hajtatott, akihez magas méltóságánál fogva bármikor szabad bejárása volt.

Így találkoztak a társadalom felső és alsó rétegeinek különböző egymásba kuszálódott érdekei a főállamügyész szobájában. A szükség terelte össze ezeket az érdekeket, melyek előterében három férfiú állott: a törvényt Granville úr képviselte, a családi tűzhelyet Corentin, míg Jacques Collin, a félelmetes ellenfél, a maga vad energiájában a társadalom ártó elemét testesítette meg.

Micsoda harc! Az igazságszolgáltatás és a főúri önkény fogott össze a fegyház és annak minden furfangja ellen! A fegyház ellen, a merész elszántság szimbóluma ellen, mely sutba dob minden számítást és megfontolást, melynek minden eszköz jó, mely nem ismeri a zsarnokság hipokrízisét s förtelmes tiltakozásul lengeti az éhes has, a gyötrő éhség véres, viharvert zászlaját! Mi ez, ha nem támadás és védelem? Rablás és tulajdon? A társadalmi és a természetes állapot rettentő problémája, összezsúfolva a képzelhető legszűkebb helyen? Igen, hátborzongató, élő képe volt ez a társadalmat aláásó kompromisszumoknak, melyet a hatalom erőtlen képviselői szoktak kötni dühödt haramiákkal.

Mikor a főállamügyésznek Camusot urat bejelentették, intett, hogy bocsássák be. Granville úr várta ezt a látogatást és meg akart állapodni a bíróval, hogyan, mi módon lehetne végére járni Lucien ügyének. A megoldás most már nem lehetett ugyanaz, mint amit előző nap, a szegény poéta halála előtt Camusot-val egyetértésben kifundált.

- Foglaljon helyet, Camusot uram - szólt Granville úr, maga is egy karosszékbe vetve magát.

A főállamügyész, négyszemközt maradva a bíróval, nem titkolta előtte, mennyire levert. Camusot ránézett Granville úrra és csaknem fakó sápadtságot, teljes kimerültséget észlelt ezen a máskor határozott arcon: tökéletesen össze volt törve, ami arra vallott, hogy talán kegyetlenebb gyötrelmeken ment át, mint mikor a halálraítélt megtudja az írnoktól, hogy fellebbezését a semmitőszék elutasította. Pedig a törvénykezés nyelvén ennek a végzésnek a felolvasása annyit jelent: "Készülj, mert ezek az utolsó pillanataid!"

- Talán majd később visszajövök, gróf úr - szólt Camusot. - Igaz, hogy az ügy sürgős...

- Kérem, maradjon! - felelt méltósággal a főállamügyész. - Igazi bírónak le kell tudni küzdenie az aggályait. Hibás vagyok, ha ön aggódás jeleit vehette észre rajtam...

Camusot meghajolt.

- Adja Isten, kívánom önnek, Camusot uram, hogy sohase ismerje meg életünk e gyötrelmes válságait! Kevesebb is elég lenne, hogy az ember tönkremenjen! Egyik legbensőbb barátomnál töltöttem az éjszakát; csak két barátom van: Octave de Bauvan gróf és Sérizy gróf. Velük együtt hármasban tegnap este hat órától ma reggel hat óráig fölváltva futkostunk a szalonból Sérizyné betegágyához, állandó rettegésben, hogy meghal vagy örökre megbolondul! Desplein, Bianchon és Sinard két ápolónővel ki nem mozdultak a szobájából. A gróf imádja a nejét. Képzelje el, micsoda éjszakám volt a szerelmébe beleőrült asszony és a kétségbeeséstől tébolyodott férj között. Egy államférfi nem úgy esik kétségbe, mint egy fajankó. Sérizy nyugodtan ült a székén, mintha a minisztertanácsban ülne, és néha felénk fordult, hogy derűs arcot mutasson nekünk, mialatt a verejték könnyei koronázták sok munkában meggörnyedt fejét. A fáradtságtól elnyomva öt órától fél nyolcig aludtam és fél kilenckor már itt kellett lennem, hogy parancsot adjak egy kivégzésre. Higgye el, Camusot uram, egy bírónak, aki estétől reggelig a fájdalom mélységes örvényei fölött lebegett, aki Isten kezének súlyát érezte a földi dolgokban, s nemes szívek küzdelmes dobogását hallotta, annak nem könnyű dolog leülni ide, az íróasztal mellé és hűvösen mondani: "Ma délután négy órakor le kell ütni egy fejet! Meg kell semmisíteni egy Isten teremtését, aki csupa élet, erő és egészség!" Pedig hát ez a kötelességem! A fájdalom emészt, és el kell rendelnem, hogy állítsák föl a vérpadot!... Az elítélt nem tudja, hogy a bíró olyan kínokat áll ki, melyek az ő szenvedéseihez mérhetők. E pillanatban egy papírlap köt össze kettőnket: engem, a megtorló Társadalom képviselőjét és őt, a megtorlandó gaztett elkövetőjét; ugyanaz a kötelesség vagyunk, más-más oldalról nézve, két lény, akiket egy pillanatra eggyé forraszt a törvény hóhérbárdja. Ki ad hangot a bíró mély keserveinek? Ki vigasztalja meg őt?... Az a mi dicsőségünk, hogy elássuk a szívünk mélyére. A pap, aki Istennek szenteli életét, és a hazáért ezer halálra kész katona az én szememben százszor boldogabb a kétségek, aggodalmak és a rettentő felelősség hálójában vergődő bírónál.

- Tudja, kit kell ma kivégezni? - folytatta a főállamügyész. - Egy huszonhét esztendős ifjút, aki szép, mint a mi tegnapi öngyilkosunk, szőke, mint ő, akinek feje váratlanul hullott az ölünkbe, mert csak orgazdaságot lehetett rábizonyítani. Ezt a fiút halálra ítélték, pedig nem vallott be semmit! Tizenhét napja tiltakozik minden bizonyíték ellen és hangoztatja az ártatlanságát. Két hónap óta két fejet hordozok a vállaim közt. Ó, egy évet adnék az életemből, ha vallomást tenne, mert valahogy meg kell nyugtatni az esküdteket!... Gondolja el, micsoda arculcsapás lenne az igazságszolgáltatásnak, ha egy szép napon kiderülne, hogy a bűnt, mely miatt meg kell halnia, másvalaki követte el! Párisban rettentően fölfújnak mindent, a legcsekélyebb bírói baklövés politikai eseménnyé duzzad. Az esküdtbíráskodás intézménye, mellyel a forradalom törvényhozói olyan nagyra voltak, egyik bomlasztó eleme a társadalomnak, mert nem tölti be a hivatását, nem védi kellőképpen a társadalmat. Az esküdtszék tréfára veszi a funkcióit. Az esküdtek két táborra oszlanak, egyik részük ellenzi a halálbüntetést, ami a törvény előtti egyenlőség elvének tökéletes fölborulását eredményezi. Olyan irtóztató bűntett, amilyen az apagyilkosság, egyik megyében fölmentő verdiktet kap,^[10] míg más megyékben úgyszólván jelentéktelen vétségekért is halálbüntetést szabnak ki. Mi lenne abból, ha a mi körzetünkben kivégeznének egy ártatlant!

- De hiszen szökött fegyenc! - jegyezte meg félénken Camusot úr.

- Az ellenzék és a sajtó kezében húsvéti báránnyá változnék! - kiáltott Granville úr. - És az ellenzéknek könnyű dolga lenne, ha tisztára akarná mosni, mert korzikai emberről van szó, aki fanatikus híve honi eszményeinek: gyilkosságainak hátterében a vendetta lappang!... Korzika szigetén az ember megöli az ellenségét, és amellett talpig becsületes embernek tartja magát, és mindenki annak tartja. Ó, keserves dolga van az igazi bírónak! Látja, a bíráknak minden társaságtól elzárkózva kellene élniök, úgy, mint hajdan a papok éltek. A külvilág csak bizonyos órákban látná őket előlépni a cellájukból, mint komoly, tisztes aggastyánokat, s aztán úgy tennének igazságot, mint az ókori népek főpapjai, akik a papi és a bírói hatalmat egyesítették önmagukban! Csak a bírói székünkön szabadna, hogy lássanak bennünket... Ma szenvedni és szórakozni látnak, úgy, mint a többi embereket! Látnak szalonokban, családi körben, mint polgárokat, mint szenvedélyekkel terhelt embereket, s lehet, hogy ijesztő hatás helyett groteszk hatást tehetünk...

Ez a kétségbeesett panasz, meg-megszakítva pauzákkal és sóhajokkal, s oly taglejtésekkel kísérve, melyeknek beszédes kifejezését papíron nehéz visszaadni - egész testében megrázta Camusot urat.

- Gróf úr - mondotta - tegnap én is belekezdtem a hivatásunkkal járó gyötrelmek gyakorlati tanfolyamába! Csaknem halálomat okozta annak az ifjúnak a halála; félreértette az állásfoglalásomat, szegény saját magát végezte ki...

- Eh, nem lett volna szabad kihallgatnia! - kiáltott Granville úr. - Oly könnyű egy kis mulasztással nagy szolgálatokat tenni!

- És a törvény? - felelt Camusot. - Két napja letartóztatásban volt!

- A baj most már megesett - folytatta a főállamügyész. - Tőlem telhetőleg reparáltam azt, amit bizony jóvá tenni többé nem lehet. A kocsim és a háznépem ott van annak a szegény, gyenge jellemű poétának a temetésén. Sérizy, követte példámat, sőt mi több, elvállalta a megbízást, amit az a szerencsétlen ifjú ráhagyott: testamentumának végrehajtói tisztjét. Jutalmul ezért az ígéretért olyan pillantást kapott a feleségétől, melyben fölcsillant az érlelem sugara. Végül Octave gróf személyesen vesz részt a gyászszertartáson.

- Nos hát, gróf úr - szólt Camusot - végezzünk a dolgunkkal. Van még itt egy roppant veszedelmes vizsgálati fogoly, ön is éppoly jól tudja, mint én, hogy ez nem más, mint Jacques Collin. A gazemberről le fogjuk rántani a leplet...

- Akkor elvesztünk! - kiáltott Granville úr.

- E pillanatban az ön halálraítéltjénél van, aki valaha ugyanaz volt neki a fegyházban, mint később Párisban Lucien... a pártfogoltja! Bibi-Lupin zsandárruhába bújt, hogy végighallgassa a beszédüket.

- Mit dugja bele az orrát a bűnügyi rendőrség? - pattant föl a főállamügyész. - Csak az én parancsomra van joga intézkedni.

- Az egész Conciergerie tudni fogja, hogy Jacques Collin a kezünkben van... Igen, hát azért jöttem, hogy jelentsem: ennek a nagyszabású, elszánt gazembernek alkalmasint birtokában vannak Sérizy grófné, Maufrigneuse hercegnő és Clotilde de Grandlieu kisasszony legkényesebb levelei.

- Biztosan tudja? - kérdezte Granville úr, és arca fájdalmas meglepetést tükrözött.

- Ítélje meg maga, gróf úr, igazam van-e, ha tartok ettől a szerencsétlenségtől. Mikor kiborítottam a levélcsomót, melyet annál a szerencsétlen ifjúnál foglalt le a rendőrség, Jacques Collin éles pillantást vetett rá, és elégedett mosoly röppent el az ajkáról, melynek jelentősége felől egy vizsgálóbíró nem lehet tévedésben. Ilyen minden hájjal megkent gonosztevőnek van esze, hogy efféle fegyvereket ne adjon ki a kezéből. Mit szól hozzá, ha ezek a levelek egy védő kezébe jutnak, akit a gazember természetesen a kormány és az arisztokrácia ellenségei sorából fog választani! A feleségem, akit Maufrigneuse hercegnő barátságával tüntet ki, elment hozzá, hogy figyelmeztesse, és e pillanatban alighanem Grandlieu-éknál vannak és tanácskoznak...

- Ennek az embernek a pöre kész abszurdum! - kiáltott a főállamügyész, azzal fölállt és nagy léptekkel rótta végig a szobát. - Már biztosan jó helyre tette a leveleket...

- Tudom is, hová... - szólt Camusot.

Ezzel a szóval a vizsgálóbíró egy csapásra eltüntette a főállamügyész iránta táplált ellenszenvét.

- Hadd hallom!... - szólt Granville úr és leült mellé.

- Hazulról a Palotába jövet alaposan elgondolkodtam ezen a kínos ügyön. Jacques Collinnak van egy nagynénje, igazi, nem mű-nagynéni, akiről a rendőrprefektus politikai osztálya egy nyilvántartási aktát küldött ide. Jacques Collin neveltje és bálványa ennek az asszonynak, atyai nagynénjének, akinek Jacqueline Collin a neve. Ennek a némbernek ruhásboltja van, és az üzlete által szerzett összeköttetései révén számos család titkaiba beavatást nyer. Ha Jacques Collin valakire rábízta azokat a leveleket, melyek megmentői lehetnek, akkor az csak ez az asszony lehetett. Tartóztassuk le...

A főállamügyész ravasz pillantást vetett Camusot-ra, amely pillantás ilyesmit fejezett ki: "Ez az ember nem is olyan ostoba, mint tegnap hittem; csak még fiatal, még nem tud bánni az igazságszolgáltatás gyeplőivel."

- De hogy a dolog sikerüljön - folytatta Camusot - meg kell változtatnunk tegnap tett összes intézkedéseinket, és azért vagyok itt, hogy méltóságod tanácsát, parancsait kérjem...

A főállamügyész fogta a papírvágó kését és halkan kopogtatta vele az asztal peremét: ismert mozdulata minden gondolkodónak, ha teljesen elmerül a töprengésben.

- Három előkelő család forog veszedelemben! - kiáltott. - Itt nem szabad baklövést elkövetni!... Igaza van, Fouché alapelvéhez kell tartani magunkat: letartóztatni! Tüstént vissza kell helyezni Jacques Collint a magánzárkába.

- Ezzel elismerjük, hogy ő a fegyenc, és bemocskoljuk Lucien emlékét!

- Micsoda pocsék ügy ez! - kiáltott Granville. - Minden lépés veszedelembe visz!

E pillanatban belépett a Conciergerie igazgatója; igaz, hogy előbb kopogtatott, de egy főállamügyész szobáját oly szigorúan őrzik, hogy csak a hivatalban járatos emberek juthattak odáig, hogy bekopogtassanak.

- Gróf úr - jelentette Gault - a magát Carlos Herrerának nevező vizsgálati fogoly beszélni óhajt önnel.

- Érintkezett valakivel? - kérdezte a főállamügyész.

- A többi vizsgálati foglyokkal, mert körülbelül fél nyolc óta lenn van a börtönudvaron. Benn volt a halálraítéltnél, aki előtte, úgy látszik, megszólalt.

Granville úr Camusot egyetlen szavából, mely fénysugárként lövellt felé, ráeszmélt, milyen előnyös lehet a levelek kiadása tekintetében, ha Jacques Collin beismeri, hogy Théodore Calvival jó barátságban van. Örült, hogy van ürügye a kivégzés elhalasztására, és egy intéssel visszahívta Gault urat.

- Az a szándékom - mondotta neki - hogy holnapra halasztom a kivégzést, de a Conciergerie-ben senkinek sem szabad észrevennie ezt a késedelmet. Föltétlen titoktartást kérek! A hóhér tegyen úgy, mintha a készülődéseket menne ellenőrizni. Küldje ide biztos őrizet alatt azt a spanyol papot; a spanyol követség kéri a kiadatását. A zsandárok vezessék Carlos főtisztelendő urat az ön külön lépcsőjén, hogy senki ne láthassa. Kösse a lelkére az embereinek, hogy ketten vezessék, kétfelől a karjánál fogva, s hogy csak az én szobám ajtajában bocsássák el. Biztos benne, Gault uram, hogy ez a veszedelmes külföldi csak a foglyokkal állhatott szóba?

- Abban a pillanatban, mikor kijött a siralomházból, megjelent egy hölgy és látni akarta őt.

A két bíró összenézett, mégpedig igen jelentősen!

- Micsoda hölgy volt az? - kérdezte Camusot.

- Gyóntatójának mondta az abbét... valami márkiné volt - válaszolt Gault úr.

- Egyre rosszabb! - kiáltott Granville úr, ránézve Camusot-ra.

- Megfájdította a zsandárok és foglárok fejét - tette hozzá zavarában Gault úr.

- Az ön hivatalában semmi sem lényegtelen - mondotta szigorúan a főállamügyész. - A Conciergerie nem hiába van így körülfalazva. Hogy jutott be az a hölgy?

- Szabályszerű engedéllyel, méltóságos uram - felelt a direktor. - Az az elegánsan öltözött dáma díszhintón érkezett, vadásszal és inassal, hogy meglátogassa lelkiatyját; innen annak a szerencsétlen ifjúnak a temetésére indult, akinek holttestét méltóságod vitette el.

- Kérem, hozza el a prefektúra írásos engedélyét - szólt Granville úr.

- Sérizy gróf úr őkegyelmessége ajánlatára adták ki.

- Milyen volt az az asszony? - kérdezte a főállamügyész.

- Úgy láttuk, hogy előkelő úrinő.

- Látta az arcát?

- Fekete fátylat viselt.

- Mit beszéltek?

- Mit mondhatott volna egy jámbor nőszemély... imádságos könyvvel a kezében?... Kérte az abbé áldását, letérdelt előtte...

- Sokáig beszélgettek? - kérdezte a bíró.

- Alig öt percig; de egyikünk sem értette, amit mondtak, valószínűleg spanyolul beszéltek.

- Mondjon el mindent, igazgató úr - szólt a főállamügyész. - Ismétlem, a mi szemünkben a legapróbb részletnek is főbenjáró fontossága van. Ezt vegye figyelmeztetésnek!

- Az a hölgy sírt, gróf úr.

- Igazán sírt?

- Azt nem láthattuk, mert a szemét zsebkendővel takarta be. Háromszáz frankot hagyott aranyban a rabok részére.

- Akkor nem ő volt! - kiáltott Camusot.

- Bibi-Lupin azt mondta: "Ez egy szélhámosnő!" - folytatta Gault úr.

- Ő ebben szakértő - szólt Granville úr. - Adja ki ellene az elfogató parancsot - tette hozzá Camusot-ra pillantva - és gyorsan lepecsételni a lakását!... De hogyan szerezhette meg Sérizy gróf ajánlását?... Hozza ide a prefektúra által kiadott engedélyt... Siessen, Gault úr! És küldje ide mindjárt az abbét. Ameddig itt van, a veszély nem nagyobbodhat. És kétórai beszélgetéssel mégiscsak ki lehet ismerni annyira-amennyire egy emberi lelket.

- Kivált, amilyen jó emberismerő a főállamügyész úr - szólt finoman Camusot.

- Ketten leszünk hozzá - szólt udvariasan a főállamügyész.

Azután tovább fűzte gondolatait.

- A börtönök társalgóiban mindenütt ellenőrző hivatalt kellene létesíteni s azt busás fizetéssel a legügyesebb és legmegbízhatóbb nyugdíjazott rendőrügynökökkel betölteni - szólt hosszabb szünet után. - Bibi-Lupinnek ott kellene bevégezni az életét. Akkor éles szem és éber fül vigyázna olyan helyen, mely a mostaninál gondosabb felügyeletet igényel. Gault úr nem tudott semmi határozottat mondani.

- Túlságosan igénybe van véve - szólt Camusot. - Aztán nem jó, hogy a magánzárkáktól idáig olyan nagy a távolság. Amíg a rabot a Conciergerie-ből idehozzák, folyosókon, udvarokon és lépcsőkön megy végig. A zsandáraink ébersége lankad, míg a fogoly mindig csak a maga dolgára gondol. Egyszer már, amint hallottam, útjába állt egy hölgy, mikor Jacques Collin a cellájából kihallgatásra jött. Ez a hölgy elhatolt egész a zsandárőrszemig, aki fönt áll az egérfogóból idevezető kis lépcsőnél: a törvényszolgáktól tudom, s emiatt le is szidtam a zsandárokat.

- Ó, a Palotát alapjában újra kellene fölépíteni - szólt Granville úr. - De ez valami húsz-harminc milliós kiadást tenne ki!... Próbálja meg, kérjen harminc milliót a Kamarától a bírák nagyobb kényelme kedvéért!

Több személy lépteinek zaja és fegyverzörgés hallatszott. Jacques Collin lehetett. A főállamügyész nyugodt méltóságot erőltetett az arcára, s az álarc alatt eltűnt az igazi ember. Camusot utánozta az ügyészség vezetőjét. Tényleg, a hivatalszolga ajtót nyitott, és Jacques Collin lépett be rajta nyugodtan, álmélkodás nélkül.

- Beszélni akart velem - szólt a főügyész. - Tessék.

- Gróf úr, megadom magam, Jacques Collin vagyok!

Camusot megremegett, a főállamügyész nyugodt maradt.

- Gondolhatják, uraim, okom van rá, hogy így cselekedjem - folytatta Jacques Collin, gúnyos tekintettel mérve végig a két bírót. - Nyilván szörnyű zavarba hozom ezzel önöket, mert ha megmaradok spanyol papnak, akkor egész egyszerűen zsandárokkal kísértetnek el Bayonne-ig, ahol a spanyol bajonettek megszabadítják önöket tőlem!

A két bíró mozdulatlan és szótlan maradt.

- Gróf úr - folytatta a fegyenc - az okok, melyek ilyen cselekvésre indítanak, még komolyabbak, jóllehet átkozottul személyes természetűek: de csak négyszemközt árulhatom el önnek... Ha netán félne...

- Félni! Mitől? Kitől? - kérdezte Granville gróf.

Testtartása, arckifejezése, mozdulata és nézése e pillanatban a főállamügyészt élőképpé avatta a bírói hivatásban, melytől a bátorság legszebb példáit várja a polgári társadalom. Ebben a futó pillanatban a polgárháborúk korszakában működött főtörvényszék régiszabású bíráinak a magaslatán állott; amikor az elnökök úgy néztek szembe a halállal, miként a márványszobrok, melyeket tiszteletükre emeltek.

- Hát attól, hogy egyedül maradjon egy szökött fegyenccel.

- Kérem, hagyjon magunkra, Camusot úr - szólt gyorsan a főállamügyész.

- Ajánlani akartam, hogy a kezemet-lábamat vasaltassa meg - folytatta Jacques Collin hűvösen, miközben fenyegetően nézett a két bíróra.

Szünetet tartott, azután komolyan így szólt:

- Gróf úr, eddig is sokra becsültem, de e pillanatban bámulom önt.

- Úgy, hát olyan rettenetesnek hiszi saját magát? - kérdezte a főállamügyész nagyon lenézően.

- Miért hinném magamat rettenetesnek? - válaszolt a haramia. - Az vagyok és annak tudom magam.

Jacques Collin fogott egy széket, és olyan ember elfogulatlanságával, aki tudja, hogy fölér az ellenfelével e két egyenrangú hatalom közt folyó tárgyalásban - leült.

E pillanatban Camusot úr, aki már a küszöbön állott, visszajött a szobába. Granville úrhoz lépett és átadott neki két összehajtott papírlapot.

- Nézze, gróf úr - szólt a bíró a főállamügyészhez, rámutatva az egyik iratra.

- Hívja vissza Gault urat - kiáltott a gróf, miután elolvasta Maufrigneuse hercegnő komornájának a nevét; ugyanis ezt a nőt ismerte.

A börtönigazgató belépett.

- Írja le előttünk - mondta neki halkan a főállamügyész - azt a nőt, aki ezzel a vizsgálati fogollyal beszélt.

- Alacsony, tömzsi, kövér - válaszolt Gault úr.

- Az, akinek a nevére szól ez az engedély, magas, karcsú nő - szólt Granville úr. - És a kora?

- Hatvan év körül.

- Rólam van szó, uraim? - kérdezte Jacques Collin. - Ugyan kérem - folytatta kedélyesen - sose keressék. Az a nő a tantim, igazi tanti, asszony, mégpedig vénasszony. Sok zavartól megkímélhetem önöket... De a nagynénémet csak akkor fogják megtalálni, ha én akarom... Ha így topogunk egy helyben, akkor aligha jutunk előre.

- Az abbé úr már nem beszél spanyolosan, nem töri kerékbe a francia szót - jegyezte meg Gault úr.

- Mert a dolgok már eléggé össze vannak kuszálva, kedves Gault uram! - válaszolt keserű mosollyal Jacques Collin, nevén szólítva a direktort.

E pillanatban Gault úr odarohant a főállamügyészhez és a fülébe súgta:

- Vigyázzon magára, gróf úr, ez az ember tébolyodott.

Granville úr lassan végignézett Jacques Collinon és nyugodtnak látta. De csakhamar rájött, hogy a direktor igazat mondott. E csalóka külszín alatt a vadember idegeinek hideg és rettenetes izgatottsága lappangott. Jacques Collin szemében egy kitörni készülő vulkán heve forrt; két kezét ökölbe szorította. Csakugyan olyan volt, mint a tigris, mely összekuporodik, hogy prédájára vesse magát.

- Hagyjanak magunkra - szólt a főügyész komoly arccal a börtönigazgatóhoz és a bíróhoz.

- Jól tette, hogy kiküldte Lucien gyilkosát! - szólt Jacques Collin, ügyet sem vetve rá, hogy hallja-e Camusot vagy sem. - Már alig bírtam magammal, megfojtottam volna...

Granville úron hideg borzadály futott végig. Soha még embert nem látott ily véres szeműt, ily sápadt arcút, ily verejtékes homlokút, ily megfeszült izmút.

- Mire lett volna jó önnek az a gyilkosság? - kérdezte higgadtan a főállamügyész a gonosztevőt.

- Ön nap nap után bosszút áll a társadalomért, avagy azt hiszi, hogy bosszút áll, és tőlem azt kérdezi, mi az értelme egy bosszúnak!... Sohasem érezte, amint az ereiben torlódva lüktetett a bosszúvágy?... Talán nem tudja, hogy ez a tökkelütött bíró ölte meg őt, a mi fiunkat? Mert ön szerette az én Lucienemet, és ő is szerette önt! Úgy ismerem önt, mint a tenyeremet, gróf úr! A drága fiú mindig elmesélt nekem mindent, este, ha hazajött. Én fektettem le, mint dajka a kisdedét, és mindent elmondattam vele... Rám bízta minden titkát, még a legapróbb érzéseiről is beszámolt... Ah, soha a legjobb anya nem szerette oly gyöngéden egyetlen édesfiát, mint ahogy én szerettem azt az angyalt. Ó, ha tudná! A jóság úgy nőtt föl abban a szívben, mint a réten a virágok. Gyönge volt (s az volt az egyetlen hibája), gyönge, miként a lant húrja, mely pedig erős, ha megfeszítik... Ezek a természetek a legszebbek, a gyöngeségük nem más, mint gyöngédség és csodálat, s az a képesség, hogy ki tud virágozni a művészet, a szerelem napsütésében, az ezerarcú szépség varázsában, amit Isten az emberek örömére megteremtett!... Igen, Lucien egy félresikerült nő volt. Ó, miért is nem mondtam annak a baromnak, aki az imént innen távozott!... Higgye el, gróf úr, a magam szférájában vizsgálati fogoly létemre azt tettem, amit Isten tett volna, aki, hogy megmentse a fiát, elkísérte volna Pilátus elé!

Könnyek árja patakzott elő a fegyenc tiszta, sárga szeméből, mely még az imént lobogott, mint Ukrajna farkasáé, mely fél esztendeig hóban-fagyban kiéhezetten barangol.

- Az a málészájú se látott, se hallott és vesztét okozta a gyereknek!... Uram, könnyeimmel fürösztöttem a kicsike tetemét, jajgatva hívtam Azt, akit nem ismerek, s aki fölöttünk lakozik! Én, aki nem hiszem az Istent!... (Nem lennék én, ha nem lennék materialista!...) Ebben az egy szóban mindent elmondtam. Ön nem tudja, és senki sem tudja, mi a fájdalom; azt csak én tudom egyedül. A fájdalom tüze elemésztette a könnyeimet, úgy, hogy ma éjjel sírni sem tudtam. De most sírok, mert tudom, hogy ön megért engem. Az imént úgy láttam itt önt, mint az Igazság élő szobrát... Ó, uram, Isten óvja önt... (már kezdek hinni Benne), Isten óvja, nehogy olyanná váljék, mint én vagyok... Az az átkozott bíró elvette a lelkemet. Gróf úr, gróf úr! Ebben a pillanatban temetik el az életemet, a szépségemet, az erényemet, a lelkiismeretemet, az egész erőmet! Képzeljen el egy ebet, akiből valami kémikus elvonja a vért!... Látja, én vagyok az az eb... Ezért jöttem önhöz, ezzel a szóval: "Jacques Collin vagyok, megadom magam!..." Ma reggel szántam rá magam, ma reggel, amidőn elragadták tőlem azt a tetemet, melyet csókoltam, mint egy őrült, mint egy édesanya, ahogyan Szűz Mária csókolhatta Jézust a sírban... Kényre-kegyre meg akartam adni magam az igazságszolgáltatásnak... Most azonban föltételeket kell szabnom, meg fogja látni, miért...

- Kihez beszél most: Granville grófhoz, vagy pedig a főállamügyészhez? - kérdezte a gróf.

A két férfi, a Bűn és a Törvény embere, egymásra nézett. A fegyenc a lelke mélyéig megrázta az államügyészt, akit isteni részvét fogott el e szerencsétlen ember iránt, belelátott az életébe, az érzéseibe. A végén a főállamügyész, nem ismervén Jacques Collin élete sorát a szökése óta (hiába: egy ügyész csak mindig ügyész marad), arra gondolt, hogy talán fölébe tud kerekedni ennek a gonosztevőnek, aki elvégre csak egy hamisításban marasztalható el. És e furcsa lélekkel szemben, aki mint a bronz, különböző fémekből, jóból és gonoszból volt egybeötvözve, a nagylelkűség fegyverét akarta kijátszani. Aztán meg Granville úr, aki ötvenhárom esztendős lett anélkül, hogy valaha szerelmet tudott volna ébreszteni, csodálta a gyöngéd lelkeket, mint minden férfi, akit soha senki sem szeretett. Lehet, hogy ez a keserűség, mely végzete oly sok férfinak, akiknek a nők csak barátságot vagy becsülést nyújtanak, talán ez volt a titkos kapocs Bauvan, Granville és Sérizy urak mélységes barátságában; mert a közös szerencsétlenség, ugyanúgy, mint a közös boldogság, egyazon oktávra hangolja a lelkeket.

- Önnek még int a jövő! - szólt a főállamügyész, fürkésző pillantással a lesújtott fegyencre.

A férfi olyan mozdulatot tett, amely önmagának tökéletes semmibe vevését árulta el.

- Lucien végrendeletében háromszázezer frankot hagyományozott önre...

- Szegény, szegény kicsikém! Szegény kicsikém! - kiáltott Jacques Collin. - Mindig túlzottan becsületes volt! Én minden gonosz indulat megtestesítője voltam; ő volt a jó, a nemes, a szép, a fölséges! Ily szép lelkeket semmi nem képes megváltoztatni! Csak a pénzemet fogadta el tőlem, gróf úr!

Ez a teljes, tökéletes magaelhagyás - a főügyész hiába igyekezett lelket verni belé - annyira igazolta a fegyenc rettentő szavait, hogy Granville úr átpártolt a bűnözőhöz. Most következett a főállamügyész!

- Ha már semmi sem érdekli önt - kérdezte Granville úr - mit akart hát mondani?

- Nem elég, hogy a kezükbe adom magamat? Közel jártak hozzám, de még meg nem fogtak. Egyébként sok bajuk lenne velem...

,.Micsoda ellenfél!" - gondolta magában a főállamügyész.

- Főállamügyész úr, ön le akar fejeztetni egy ártatlan embert. Én megtaláltam a bűnöst - folytatta komolyan Jacques Collin, könnyeit törölgetve. - Nem őmiattuk vagyok itt, hanem ön miatt. Meg akartam önt kímélni egy lelkifurdalástól, mert szeretek mindenkit, aki Lucien iránt bárminő érdeklődést mutatott, valamint üldözni fogok gyűlöletemmel mindenkit, aki őt nem hagyta élni... Mit nekem egy fegyenc? - folytatta kis szünet után. - Egy fegyencet én annyiba sem veszek, mint önök egy hangyát. Olyan vagyok, mint az olasz rablók. Azok ám a büszke legények! Ha az utasból csak valamivel több nyereség néz ki, mint amennyibe a lövés kerül, leterítik! Csak önre gondoltam. Vallatóra fogtam ezt az ifjút; csak énbennem bízhatott, a lánctársam volt! Théodore alaptermészete a jóság; azt hitte, szolgálatot tesz egyik kedvesének, ha lopott jószágot eladásra vagy elzálogosításra átvesz tőlük; de a nanterre-i ügyben éppúgy nincs érdekelve, mint ön. Korzikai fajta; vérében van a bosszúállás. Azok az emberek úgy ölik egymást, akár a legyeket. Olaszországban és Spanyolországban nem tisztelik az emberéletet, és ez így van rendjén. Ott azt hiszik, hogy lélek van bennük, egy határozatlan valami, énünk mása, mely túlél bennünket, mely örökké élni fog. Próbálja beadni ezt az agyrémet valamelyik analitikusunknak! Viszont az ateista és filozófus országokban drágán fizettetik meg az emberéletet azzal, aki elpusztítja, és jól teszik, mert csak az anyagban, a jelenben hisznek! Ha Calvi megmutatta volna önnek az asszonyt, akitől a lopott tárgyak származnak, akkor ön ugyan nem találta volna meg az igazi tettest, mert az az ön karmai közt van, de talált volna egy bűntársat, egy asszonyt, aki tönkre akarja tenni a szegény Théodore-t, azért, mert asszony... Mit akar! Minden rendű és rangú embernek megvan a maga becsülete, megvan a fegyháztölteléknek és a gazembereknek is! Már most én ismerem annak a két nőnek a gyilkosát, s annak a vakmerő, érdekes, rettenetes vállalkozásnak az értelmi szerzőjét. Töviről hegyére elmondták nekem az egészet. Halassza el, gróf úr, Calvi kivégzését, és meg fog tudni mindent. De adja becsületszavát, hogy visszaküldi a fegyházba, megváltoztatva a büntetését... Azt tudhatja, hogy amilyen siralmas állapotban vagyok, hazudni nem fogok. Amit mondtam, az a színtiszta igazság...

- Jóllehet lealacsonyítom az igazságszolgáltatást, mely az ilyen kompromisszumokat sohasem hagyhatja jóvá: önnel szemben, Jacques Collin, mégis azt hiszem, enyhíthetek a hivatásom szigorán, átháríthatom az erre illetékesre.

- Tehát megteszi, amire kérem?

- Esetleg...

- Uram, könyörgöm, adja szavát, az nekem elegendő.

Granville úr arca sértett büszkeséget árult el.

- Én három nagyúri család becsületét tartom a kezemben, míg ön csak három fegyenc életét - folytatta Jacques Collin. - Erősebb vagyok önnél.

- És hátha ismét magánzárkába dugjuk, mit csinál akkor? - kérdezte a főügyész.

- Vagy úgy! Tehát játszunk? - kiáltott Collin. - Én eddig szívem szerint beszéltem! Én Granville grófhoz beszéltem! De ha a főállamügyésszel állok szemben, akkor újból felveszem a kártyáimat és eltakarom ön elől... Pedig arra az esetre, ha szavát adja, ki akartam szolgáltatni önnek Grandlieu kisasszony leveleit, melyeket Lucienhez írt.

Ezt olyan hangon, olyan hidegvérrel mondta, hogy Granville úr tisztában volt vele: olyan ellenféllel áll szemben, akinél a legkisebb hiba is veszedelmes.

- Más kívánsága nincs? - kérdezte a főállamügyész.

- Majd magamról is beszélek - szólt Jacques Collin. - A Grandlieu-család becsülete a fizetség Théodore büntetésének a megváltoztatásáért: ez nagy ár, csekély ellenérték fejében. Mit jelent egy életfogytiglan elítélt fegyenc?... Ha megszökik, oly könnyű eltenni láb alól! Váltó a guillotine-ra. De, miután nem valami nyájas szándékkal már egyszer Rochefort-ba küldték őt, öntől ígéretet kérek arra nézve, hogy Toulonba fogja irányítani, és el fogja rendelni, hogy jól bánjanak vele. Most jövök én; én többet akarok. Birtokomban vannak Sérizy grófné és Maufrigneuse hercegné levelei, mégpedig micsoda levelek! Látja, gróf úr, a közönséges utcalányok, ha írnak, stílusra és szép érzelmek kifejezésére törekszenek; a nagyvilági dámák pedig, akik egész nap a stílus és a nagyszerű érzelmek levegőjében lebegnek, úgy írnak, ahogy az utcalányok cselekszenek. A filozófusokra bízom, hogy keressék meg e helycsere okait. A nő alsóbbrendű lény, aki rabja a szervezetének. Az én szememben a nő csak akkor szép, ha egy férfira hasonlít. Ezek a hercegnőcskék, akiknek a koponyája férfias, remekműveket írtak... Ó, elejétől végig gyönyörű levelek ezek, mint Piron hírhedt ódája...

- Igazán?

- Óhajtja látni?... - kérdezte mosolyogva Collin.

A főügyész elrestellte magát.

- Mutathatok egyet kóstolóba... De tréfán kívül: nyílt kártyával játszunk? Ön visszaadja nekem a leveleket és meg fogja tiltani, hogy spionkodjanak s hogy üldözzék vagy figyeljék azt, aki elhozza.

- Soká fog tartani? - kérdezte a főállamügyész.

- Nem. Most fél tíz... - szólt Jacques Collin az alacsony, állóórára pillantva. - Nos, négy perc múlva itt lesz a szóban forgó két hölgy egy-egy levele; és ön, miután elolvasta, visszaszívja a guillotine-ra vonatkozó intézkedését! Ha nem lenne minden úgy, ahogy van, akkor most nem ülnék itt ily nyugodtan. A hölgyek egyébként megkapták a kellő figyelmeztetést...

Granville úr meghökkent.

- Ebben az órában bizonyára már nagyban mozgolódnak, csatasorba állítják az igazságügyminisztert, ki tudja, tán elmennek egész a királyig!... Nos hát, szavát adja, hogy nem vet ügyet arra, aki jönni fog, s hogy az illetőt egy óra hosszat sem nem üldözi, sem nem üldözteti?

- Megígérem.

- Jó, tudom, hogy nem fog rászedni egy szökött fegyencet. Ön ugyanolyan fából van faragva, mint a Turenne-ek, és a zsiványoknak adott szavát is megtartja... Nos, e percben kint a váróterem közepén áll egy rongyos koldusasszony, egy vén satrafa. Alkalmasint egy zugügyvéddel tárgyal valami csirkepörben; küldje ki hozzá a hivatalszolgáját és üzenje neki ezt a három szót: Dabor ti mandana. Akkor be fog jönni... De ne legyen szükségtelenül kegyetlen, gróf úr... Vagy elfogadja az ajánlatomat, vagy nem akarja magát kompromittálni egy fegyenccel... Én csak hamisító vagyok, gondolja meg jól!... Ej, hát ne tegye ki Calvit az öltöztetés rettentő kínjainak...

- A kivégzési parancsot már visszavontam - szólt Granville úr. - Nem akarom, hogy a bíróság alatta maradjon önnek!

Jacques Collin némi álmélkodással pillantott a főügyészre és látta, amint megrántotta a csengettyűzsinórt.

- Nem fog megszökni? Adja szavát, azzal beérem. Keresse meg azt a nőt maga...

Belépett a hivatalszolga.

- Félix, küldje el a zsandárokat... - mondotta Granville úr.

Jacques Collin le volt győzve.

A főügyésszel vívott párbajában ő akart lenni a nagyobb, az erősebb, a nagylelkűbb, de a bíró összelapította. A fegyenc ennek dacára fölényben érezte magát, mert orránál fogva tudta vezetni a bíróságot, mert sikerült elhitetnie, hogy a bűnös ártatlan, s mert győzött egy élet körül folyt vitában. De ez a fölény kénytelen volt némán, titokban, rejtekben maradni, mialatt a gólya teljes, fölséges megvilágításban kerekedett fölé.

Amely pillanatban Jacques Collin elhagyta Granville úr szobáját, beállított oda gróf des Lupeaulx képviselő, a minisztertanács elnökségének főtitkára, egy kis göthös aggastyán társaságában. Ez az öreg úr bolhaszínű, vattával bélelt köpenyt viselt, mintha még tél lenne. A haja rizsporos volt, az arca hideg és sápadt. Köszvényesek módján, bizonytalanul támolygott, két lába a borjúbőr cipőkben vaskosnak látszott; aranyfogantyús botjára támaszkodva hajadonfőtt járt, kalapját kezében vitte s a gomblyukában láncocskát viselt, melyen hét apró érdemkereszt fityegett.

- Mi újság, kedves des Lupeaulx? - kérdezte a főállamügyész.

- A herceg megbízásából jövök - felelte halkan a gróf. - Önnek szabad keze van Sérizy grófnő, Maufrigneuse hercegnő és Grandlieu kisasszony leveleinek megvásárlására. Megtárgyalhatja a dolgot ezzel az úrral...

- Ki ez? - kérdezte suttogva a főállamügyész.

- Ön előtt nincsenek titkaim, kedves barátom: ez nem más, mint a híres Corentin. Őfelsége azt üzeni önnek, szíveskedjék vele személyesen közölni a szóban forgó ügy összes részleteit, úgyszintén a feltételeket siker esetére.

- Legyen olyan szíves - válaszolt a főállamügyész - menjen el a herceghez s mondja meg neki, hogy már mindent elintéztem, nem volt szükségem erre az úrra - tette hozzá Corentinre mutatva. - Majd kikérem őfelsége parancsait ennek az ügynek a lezárására nézve; az igazságügyminiszterre tartozik, mert két elítéltnek kell megkegyelmezni.

- Okosan tette, hogy máris intézkedett - szólt des Lupeaulx, kezet szorítva a főállamügyésszel. - A király egy nagy vállalkozás küszöbén nem akarja pellengérre állítva és bemocskolva látni a főnemességet és az előkelő családokat... Ez már nem közönséges bűnper, hanem állami ügy...

- De mondja el a hercegnek, hogy mikor ön jött, már minden rendben volt!

- Igazán?

- Legalábbis azt hiszem.

- Akkor, kedves barátom, önből igazságügyminiszter lesz, mihelyt a mostani miniszter elnyeri a kancellári méltóságot...

- Nincsenek becsvágyaim! - felelte a főállamügyész.

Des Lupeaulx nevetve távozott.

- Kérje meg a herceget, eszközöljön ki nekem a királynál fél három óra körül egy tízperces audienciát - tette hozzá Granville úr, miközben kikísérte des Lupeaulx grófot.

- És még azt mondja, hogy nincsenek becsvágyai! - szólt des Lupeaulx, ravaszul kacsintva Granville úrra. - Önnek két gyermeke van, ön legalábbis Franciaország pairje akar lenni...

- Ha a főállamügyész úrnak kezében vannak a levelek, akkor az én közreműködésemre nincs szükség - jegyezte meg Corentin, mikor egyedül maradt Granville úrral, aki érthető kíváncsisággal mustrálta végig őt.

- Olyan ember, mint ön, ilyen kényes ügyben sohasem fölösleges - felelt a főállamügyész, látva, hogy Corentin mindent hallott vagy megértett.

Corentin köszönetül könnyedén, szinte leereszkedően biccentett.

- Tudja ki az, akiről szó van?

- Igen, gróf úr, Jacques Collin, a Tízezresek társaságának a vezére, a három fegyház népének bankárja, szökött fegyenc, akinek sikerült öt esztendőn át Carlos Herrera abbé papi talárja alatt megbújnia. Hogy miképpen küldhette a spanyol kormány titkos megbízatással elhunyt királyunkhoz, ezen törjük mindannyian a fejünket, de hasztalan. Választ várok Madridból, ahová egyik emberemet elküldtem az aktákkal. Ez a fegyenc két király titkainak a letéteményese...

- Minden hájjal megkent alak! Csak két dolgot tehetünk: vagy magunkhoz kötjük, vagy eltesszük láb alól - szólt a főállamügyész.

- Egyet gondoltunk, ami nagyon megtisztelő rám nézve - felelt Corentin. - Annyi embert kell ellátnom ideákkal, hogy a sok közt kell, hogy egyszer-egyszer okos emberre is akadjak.

Ezt oly szárazon és oly fagyos hangon mondta, hogy a főállamügyész nem felelt és pár sürgős akta elintézéséhez fogott.

Le nem lehet írni, micsoda ámulat fogta el Jacqueline Collint, mikor Jacques Collin alakja föltűnt a várócsarnokban. Földbegyökerezett lábakkal állt ott, kezét csípőre tette, mert gyümölcsös kofának volt öltözve. Bármennyire szokva volt is öccsének vakmerő fogásaihoz, ez minden képzeletet fölülmúlt.

- No, ha még soká bámulsz rám, mintha a panoptikumban volnál - szólt Jacques Collin, karonfogva a nénjét és kivezetve a várócsarnokból - még valami természeti csodának néznek bennünket és lefognak, úgyhogy időt veszítünk.

Azzal lement a Vásáros-tornácról a Barillerie utcára vivő lépcsőn.

- Hol van Paccard?

- A Vöröshajúnál vár rám és a Virágpiacon sétál.

- Hát Prudence?

- Az otthon van nálam, úgy szerepel mint keresztlányom.

- Gyerünk oda.

- Nézz körül, nem üldöznek-e bennünket?...

A Vöröshajú, akinek vaskereskedése volt a Virágpiacon, egy hírhedt gyilkosnak, egy "tízezres"-nek volt az özvegye. Jacques Collin 1819-ben hűségesen átadott ennek a leánynak húsz-egynéhány ezer frankot, amit a leány szeretője bízott rá, mielőtt kivégezték. A Vasfejű volt az egyetlen, aki tudott az akkori masamódlánynak a viszonyáról a kujonjával.

- Én vagyok az embered góréja - mondotta akkor a Vauquer-ház lakója a masamódnak, akit a Füvészkertbe rendelt. - Bizonyára beszélt rólam neked, kicsikém. Aki engem elárul, még abban az esztendőben halott; aki hű hozzám, annak nincs mit félnie tőlem. Olyan koma vagyok, aki inkább meghal, semhogy olyasmit mondjon, amivel bajba keverheti azt, akit szeret. Add nekem magad, mint ahogy valaki az ördögnek adja a lelkét, nem fogsz rosszul járni. Szegény Auguste-odnak, aki gazdaggá akart tenni téged, s aki emiatt lekaszáltatta magát, megígértem, hogy boldoggá teszlek. Ne sírj, hallgass rám! Rajtam kívül a világon senki sem tudja, hogy szeretője voltál egy fegyencnek, egy gyilkosnak, akit szombaton hidegre tettek; soha nem szólok róla senkinek. Huszonkét esztendős vagy, csinos vagy, és van huszonhatezer frank vagyonod; felejtsd el Auguste-ot, menj férjhez és légy tisztességes asszonnyá, ha tudsz. E nyugalmas élet fejében azt kívánom tőled, hogy légy a szolgálatomra nekem és azoknak, akiket hozzád fogok küldeni, mégpedig habozás nélkül. Sohasem fogok tőled olyasmit kívánni, ami téged, az uradat (ha találsz magadnak valót), a gyermekeidet, a családodat bajba keverhetné. A mesterségem folytatásához gyakran van szükségem egy biztos helyre, ahol tanácskozhatom és elrejtőzhetem. Szükségem van egy titoktartó nőre, akire levelet vagy üzenetet bízhatok. Egyik levélszekrényem, egyik portásfülkém, egyik küldöncöm leszel a sok közt, sem több, sem kevesebb. Élénk szőke a hajad, Auguste-tal egymás közt Vöröshajúnak hívtunk, ezt a neved tartsd meg. Nagynéném, a zsibvásári kofaasszony, akivel össze foglak ismertetni, ő lesz a világon az egyetlen, akinek szót kell fogadnod. Mondd el neki minden dolgodat. Férjhez fog adni és mindenben segítségedre lesz.

Így kötötték meg ezt az ördögi paktumot: ehhez hasonló egyezség adta oly hosszú időre Jacques Collin hatalmába Prudence Servient is. Ez az ember sohasem mulasztotta el e paktumok megkötését, mert miként a sátán, szenvedélyesen toborozta a híveit.

Jacques Collin 1821-ben férjet szerzett a Vöröshajúnak egy gazdag vas-nagykereskedő üzletvezetőjének a személyében. Ez az üzletvezető, később megvásárolta kenyéradó gazdájának a kereskedését, most pedig, mint két gyermek atyja és kerületének helyettes elöljárója a boldogulás útján volt. A Vöröshajú, mióta Prélard-nénak hívták, soha a legcsekélyebb panasszal sem illethette Jacques Collint vagy ennek nagynénjét. De azért valahányszor valami szolgálatot kellett teljesítenie, minden porcikája remegett. Ezért lett az arca sápadt és fakó, midőn ez a két félelmetes lény belépett a boltjába.

- Üzleti ügyben akarunk beszélni önnel, asszonyom - szólt Jacques Collin.

- A férjem itt van - felelt a nő.

- Sebaj, most nincs is oly nagy szükségünk önre; nem szeretek fölöslegesen terhére lenni senkinek.

- Szívem, küldjön fiákerért - szólt Jacqueline Collin - s mondja meg a keresztlányomnak, hogy jöjjön le. Kilátásom van rá, hogy beszerezhetem szobalánynak egy előkelő úrnő mellé, és a ház udvarmestere magával akarja vinni.

Paccard, aki úgy festett, mint egy polgári ruhás zsandár, éppen Prélard úrral diskurált valami nagy vassodrony-szállítmányról, amit egy hídépítéshez rendeltek.

Egy segéd fiákerért szaladt, s néhány perc múlva a Vöröshajú nagy örömére Európa vagy (hogy ne nevezzük többé azon a néven, mely alatt Esthernél szolgált): Prudence Servien, Paccard, Jacques Collin és a nagynénje együttesen kocsiba ültek. Vasfejű kiadta a kocsisnak a parancsot, hogy hajtson az ivry-i vámhoz. Prudence Servien és Paccard úgy reszkettek a góré előtt, mint bűnös lelkek az Úr színe előtt.

- Hová lett a hétszázötvenezer frank? - kérdezte tőlük a góré, azt az éles és átható pillantást meresztve rájuk, mellyel az elátkozott lelkeket, ha volt valami a rovásukon, úgy meg tudta zavarni, hogy minden hajuk szála helyén hegyes tűket éreztek.

- A hétszázharmincezer frank - felelt Jacqueline Collin - biztonságban van: ma reggel lepecsételt csomagban átadtam Romette-nek...

- Szerencsétek, hogy odaadtátok Jacqueline-nak, különben egyenest odakerültetek volna - így szólt a Vasfejű, a vesztőhelyre mutatva, mely előtt a fiáker éppen elrobogott.

Prudence Servien hazai szokás szerint keresztet vetett, mintha villámcsapást látott volna.

- Megbocsátok nektek - folytatta a góré - föltéve, hogy többet ilyesmit nem követtek el és hogy a jövőben az lesztek számomra, ami ez a két ujj a jobb kezemen - így szólt, föltartva közép- és mutatóujját. - Mert a hüvelyk ez a derék nőszemély! - És megveregette nagynénje vállát.

- Hallgassatok rám - folytatta. - Neked, Paccard, nincs mitől tartanod és mehetsz Pantinban nyugodtan, ahová akarsz! Megengedem, hogy feleségül vedd Prudence-ot.

Paccard megfogta Jacques Collin kezét és tisztelettel megcsókolta.

- Mi a teendőm? - kérdezte.

- Semmi, csak éld világodat a kamataiddal és a nőiddel, a nődet nem is számítva, mert nagyon kicsapongók az erkölcseid, öregem!... Ez vele jár, ha valaki szép ember!

Paccard elpirult, szultánjának ezt a gúnyos bókját hallva.

- Neked, Prudence, életpályára, rendes foglalkozásra, polgári jövőre van szükséged s a szolgálatomban kell maradnod. Hallgass jól ide. Van a Sainte-Barbe utcán egy igen jóféle ház, annak a Saint-Estève-nének a tulajdona, akitől a nagynéném időnként kölcsön veszi a nevét... Kitűnő ház, igen forgalmas, évente tizenöt-húszezer frankot jövedelmez. Saint-Estève-né a ház vezetését rábízta...

- Gonore-ra - szólt közbe Jacqueline.

- Szegény La Pouraille tyúkjára - tette hozzá Paccard. - Ott rejtőztem el Európával, mikor meghalt szegény úrnőnk, madame van Bogseck...

- Ki fecseg, amikor én beszélek? - szólt Jacques Collin.

A kocsiban a legnagyobb csend állt be, Paccard és Prudence nem mertek egymásra nézni.

- Amint mondom, a házat Gonore vezeti - folytatta Jacques Collin. - Ha ott bújtál el Prudence-szal, Paccard fiam, abból azt látom, hogy elég eszed van a rendőrség beugratására, de ahhoz nem vagy elég ravasz, hogy ezt a testőrt tévútra vidd - szólt megsimogatva nagynénje állát. - Most jövök rá, hogyan akadhatott rád... Ez jól vág össze... Ti visszamentek Gonore-hoz... Egyszóval: Jacqueline meg fog alkudni Nourrissonnéval a Sainte-Barbe utcai boltjára, és ott megszedheted magad, ha érted a módját, kicsikém! - szólt Prudence-ra nézve. - A te korodban házfőnöknőnek lenni királykisasszonyokat megillető tisztesség - tette hozzá csípősen.

Prudence nyakába ugrott a Vasfejűnek és összecsókolta. De a góré emberfölötti erejére valló taszítással oly hirtelen lökte el magától, hogy a lány, ha nincs ott Paccard, fejjel nekiesett volna a kocsi üvegablakának és bezúzta volna azt.

- El a mancsaiddal! Nem szeretem az ilyen modort! - szólt szárazon a góré. - Ezt tiszteletlenségnek veszem magam iránt.

- Igaza van a górénak, fiam - szólt Paccard. - Látod, ez annyi, mintha százezer frankot kapnál tőle ajándékba. Annyit ér meg az üzlet. A boulevard-on van, szemközt a Gymnase-zal. Útjába esik a színházból hazamenőknek...

- Még többet is teszek: megvásárlom a házat - szólt a Vasfejű.

- Akkor hat év alatt milliomosok vagyunk! - kiáltott Paccard.

Minthogy a Vasfejű megunta a sok közbeszólást, akkorát rúgott Paccard lábába, kis híja volt, hogy el nem tört a sípcsontja. De Paccard-nak az idegei kaucsukból, a csontjai vasból voltak.

- Elég, góré, már hallgatunk! - mondta.

- Azt hiszitek, világba beszélek? - folytatta a Vasfejű, aki észrevette, hogy Paccard többet ivott a kelleténél. - Ide hallgassatok! A ház pincéjében kétszázötvenezer frank van elásva aranyban!

A fiákerben ülők ismét mély hallgatásba merültek.

- Ez a kincs igen erősen el van falazva... Ki kell ásni onnét, és mindössze három éjszakátok van hozzá. Jacqueline segíteni fog... Százezer frankot az üzlet megvásárlására fordíttok, ötvenezret a ház vételárára, a többit otthagyjátok.

- Hol? - kérdezte Paccard.

- A pincében? - toldotta meg Prudence.

- Csönd legyen! - szólt rájuk Jacqueline.

- Igen ám, de az ingatlan átruházásához a rendőrség engedélye szükséges - vetette ellen Paccard.

- Meglesz az is - szólt szárazon a Vasfejű. - Mit ütöd bele az orrodat?...

Jacqueline nézte az unokaöccsét, és föltűnt neki, mennyire megváltozott az arca a mozdulatlan lárva alatt, mellyel ez az erős ember rendesen takargatni szokta az érzéseit.

- Leányom - így szólt Jacques Collin Prudence-hoz - a nagynéném vissza fogja adni a hétszázötvenezer frankot.

- Hatszázharminc! - kottyant közbe Paccard.

- Hát nem bánom, legyen hatszázharminc - hagyta rá Jacques Collin. - Valamilyen ürügy alatt még ma éjjel be kell jutnod Lucien nőjének a házába. Bemászol a tetőlikon és a padláson, meg a kandallón keresztül behatolsz elhalt úrnőd hálószobájába; a csomagot, úgy, ahogy ő megcsinálta, elrejted az ágy matraca alá...

- És miért nem mehet az ajtón keresztül? - kérdezte Prudence Servien.

- Ostoba, hisz az le van pecsételve! - förmedt rá Jacques Collin. - Pár nap múlva fölveszik a leltárt, és akkor a lopásban ártatlanok vagytok...

- Éljen a góré! - rikkantott Paccard. - Micsoda jóság!

- Kocsis, állj! - kiáltott ki hatalmas hangján Jacques Collin.

A fiáker a Füvészkert bérkocsiállomásához ért.

- Lóduljatok, gyerekek - szólt Jacques Collin - aztán ne csináljatok valami szamárságot! Legyetek ma este a Pont des Artson, ott a nagynénémtől megtudjátok, nincs-e ellenkező parancs... Mindenre kell gondolni - szólt halkan a nagynénjéhez. - Jacqueline holnap meg fogja magyarázni, hogyan kell a pénzt veszélytelenül kihoznotok a pincéből. Ez igen kényes feladat...

Prudence és Paccard kiugrottak a kövezetre, vidoran, mint két zsivány, aki kegyelmet kapott.

- Micsoda derék ember ez a mi górénk! - kiáltott Paccard.

- Király lenne a férfiak közt, ha nem vetné meg annyira a nőket!

- Aranyos egy ember! - lelkesedett Paccard. - Láttad, mekkorát rúgott belém? Megérdemelnők, hogy őseinkhez küldjön bennünket; mert elvégre miattunk került a csávába...

- Ha ugyan bele nem kever minket valami turpisságba - jegyezte meg az okos és ravasz Prudence - hogy a rétre juttasson.

- Ó! Ha ilyen szándékai lennének, azt megmondaná neked. Akkor te rosszul ismered őt!... Milyen gyönyörű jövőt szánt neked! Most módos polgárok vagyunk. Milyen szerencse! És ha az az ember szeret valakit, akkor a jósága páratlan!

- Drágicám - így szólt Jacques Collin a nénjéhez - vállald magadra Gonore-t. El kell altatni, öt nap múlva letartóztatják és a hálószobájában százötvenezer frankot fognak találni aranyban, ennyi marad annak a zsákmányrészéből, aki meggyilkolta az öreg Crottat-házaspárt, a közjegyző szüleit.

- Ez öt esztendőt jelent neki a Madelonnettes-börtönben - szólt Jacqueline.

- Olyanformán - bólintott Jacques Collin. - Ez jó ürügy lesz Nourrissonnénak arra, hogy túladjon a házán; személyesen nem vezetheti, és nem olyan könnyű dolog alkalmas helyettest találni. Te nagyon jól elintézheted ezt az ügyet. Lesz ott egy figyelő szemünk... De ez a három manipuláció egyik sem olyan fontos, mint azok a tárgyalások, melyeket a leveleink dolgában akarok indítani. Fejtsd hát föl a szoknyádat és add ide az árumintát. Hol van a három csomag?

- Hol? Hát a Vöröshajúnál.

- Kocsis! - kiáltott Jacques Collin. - Hajtson vissza az Igazságügyi Palotához, de gyorsan!... Megígértem, hogy hamar végzek, és már félórája távol vagyok, ez sok! Maradj a Vöröshajúnál és add át a lepecsételt csomagokat a hivatalszolgának, aki Madame de Saint Estève-et fogja keresni. A de az ismertető jelszó. Azután a szolga ezt kell hogy mondja: Asszonyom, a főállamügyész úr küldött, ön tudja, miért. Állj lesbe a Vöröshajú ajtaja előtt és figyeld, mi történik a Virágpiacon, nehogy Prélard gyanút fogjon. Mihelyt a leveleket kiadtad a kezedből, a többit rábízhatod Paccard-ra és Prudence-ra.

- Értelek - szólt Jacqueline - Bibi-Lupin helyére akarsz jutni. Annak a fiúnak a halála megzavarta a fejedet.

- És Théodore, akit már meg akartak nyírni, hogy a fejét lekaszálják ma délután négykor!? - kiáltott Jacques Collin.

- Nos, a gondolat nem rossz! Mint tisztességes polgáremberek fogjuk végezni, szép birtokunk lesz szép vidéken, Touraine-ban.

- Mi lehetett volna én belőlem! Lucien magával vitte a lelkemet, az életem boldogságát! Még harminc unalmas évet látok magam előtt, és nincs hozzá kedvem. A fegyház góréjából az igazságszolgáltatás Figarója leszek, és bosszút állok Lucienért. Csak a rendőrség bőrébe bújva semmisíthetem meg biztosan Corentint. Az még tartaná bennem a lelket, hogy van kit fölfaljak. Az életben elfoglalt helyzetünk csak káprázat: a gondolat az egyetlen valóság! - tette hozzá homlokára ütve. - Mennyi van most a kincstárunkban?

- Semmi - szólt a nagynéni, akit megijesztett öccsének hangja és lénye. - Mindent a fiacskádnak adtam. Romette-nek nem volt több mint húszezer frank üzleti forgótőkéje. Nourrissonnétól mindent elvettem; volt még vagy hatvanezer frank saját pénze... Jaj, fiam, olyan piszokba keveredtünk, amit már egy év óta nem söpörtek. A fiúcska elverte a kujonok pénzét, a mi egész kincsünket és a Nourrissonné egész vagyonát.

- Összesen?

- Ötszázhatvanezer frankot...

- Van százötvenezer frankunk aranyban, annyival tartozik Paccard és Prudence. Majd megmondom neked, honnan vehetsz további kétszázezret... A többi kikerül Esther hagyatékából. Ki kell fizetnünk Nourrissonnét. Théodore-ral, Paccard-ral, Prudence-szal, Nourrissonné-val és veled hamarosan együtt lesz az egész szent zászlóalj, amelyre szükségem van... Hallgass ide, mindjárt megérkezünk...

- Itt van a három levél - szólt Jacqueline, aki ezalatt ollóval fölfejtette a szoknyája bélését.

- Jó - felelt Jacques Collin, átvéve a három értékes autogramot, három még illatos velinpapírt. - Théodore csinálta a nanterre-i dolgot.

- Ah, ő volt!

- Hallgass, az idő drága. Egy Ginetta nevű korzikai madárkát akart jóllakatni... Ezt a nőt Nourrissonné révén föl kell kutatnod; majd megadom a szükséges útbaigazításokat egy levélben, amit Gault fog neked átnyújtani. Két óra múlva légy a Conciergerie kapujánál. Ezt a nőcskét rá kell uszítani egy mosónéra, Godet húgára, hogy befészkelje magát nála... Godet és Ruffard bűntársai La Pouraille-nak a Crottat-féle rablógyilkosságban. A négyszázötvenezer frank hiánytalanul megvan: egyharmada Gonore pincéjében, ez La Pouraille szajréja; másik harmada Gonore hálószobájában, ez Ruffard-é; a harmadik Godet nővérénél van. Először is elveszünk százötvenezer frankot La Pouraille részéből, aztán százezret Godet-éból és másik százezret a Ruffard-éból. Majd azt mondjuk, hogy Godet és Ruffard (hiszen úgyis hűvösön ülnek) maguk dugták el, ami hiányzik a szajréjukból. Godet-val el fogom hitetni, hogy én dugtam el számára százezer frankot, Ruffard-nak és La Pouraille-nak bebeszélem, hogy Gonore mentett meg nekik ugyanannyit... Prudence és Paccard meg kell, hogy dolgozzák Gonore-t, te és Ginetta (aki úgy gondolom, huncut perszóna lehet), ti ketten Godet húgát fogjátok elintézni. Első komikus szerepem tiszteletére hagyni fogom, hogy a gólya megtalálja a Crottat-féle rablásból származó négyszázezer frankot a tettesekkel együtt. Szemkiszúrás céljából föl fogom deríteni a nanterre-i gyilkosságot is. Visszaszerezzük a dohányunkat és bent leszünk a rendőrség szívében! Eddig mi voltunk a vad, most a vadászok leszünk, ennyi az egész! Adj három frankot a kocsisnak...

A fiáker megállott a Palota előtt. Jacqueline elképedve fizetett. A Vasfejű fölment a lépcsőn a főállamügyészhez.

Az életsors gyökeres átalakulása olyan hatalmas krízissel jár, hogy Jacques Collin minden eltökéltsége dacára, csak lassan tudott fölfelé menni a lépcsőn, mely a Barillerie utcáról a Vásárosok tornácára vezet, ahonnét az esküdtszék oszlopos udvarán keresztül sötét átjáró visz az államügyészséghez. Valami politikai pörből kifolyólag az esküdtbírósághoz vivő kettős lépcső alján tolongás támadt, úgyhogy a gondolatokba merült fegyencet kis ideig föltartóztatta a sokaság. Ettől a kettős lépcsőtől balra a Palota egyik támasztó falának hatalmas pillére emelkedik, és ebbe a faltömegbe keskeny ajtó van vágva. Az az ajtó egy csigalépcsőhöz vezet, közlekedő út a Conciergerie felé. Ezt csak a főállamügyésznek, a Conciergerie igazgatójának, az esküdtszéki elnököknek, az ügyészeknek és a közbiztonsági rendőrség főnökének van joga használni. Ennek a lépcsőnek ma már befalazott elágazásán vezették Marie-Antoinotte-et, Franciaország királynéját a forradalmi törvényszék elé, mely tudvalevően a mai semmítőszék nagy dísztermében ülésezett.

E szörnyűséges lépcsőt látva, elszorul az ember szíve, ha arra gondol, hogy itt kellett keresztüljárnia Mária Terézia leányának, aki kíséretével, frizurájával és abroncsos szoknyájával épp kitöltötte a versailles-i nagy lépcsőt... Talán anyjának bűnéért, Lengyelország förtelmes szétdarabolásáért vezekelt. Nyilvánvaló, hogy az uralkodók, midőn ilyen gazságokat követnek el, nem gondolnak a váltságdíjra, amit a Gondviselés követel.

Abban a percben, amikor Jacques Collin a lépcső boltíve alá ért, hogy a főállamügyészhez menjen, ezen a falba rejtett ajtón kilépett Bibi-Lupin.

A közbiztonsági rendőrség főnöke a Conciergerie-ből jött, azután ő is Granville úrhoz igyekezett. El lehet képzelni, mekkorát nézett Bibi-Lupin, amikor meglátta maga előtt Carlos Herrera kabátját, melyet aznap reggel oly alaposan tanulmányozott; utánaszaladt, el akart menni mellette. Jacques Collin visszafordult. A két ellenfél szemben állt egymással. Mindketten azonnal megálltak, és az oly különböző két szempárból egyforma pillantás lövellt elő, mint mikor párbajban két pisztoly egy időben sül el.

- Most megvagy, bitang! - kiáltott a közbiztonsági főnök.

- Á, á!... - válaszolt csúfondárosan Jacques Collin.

Hirtelenében arra gondolt, hogy talán Granville úr üldözteti; és különös! Fájt neki, hogy ezt a férfit kisszerűbbnek kellett látnia, mint amilyennek képzelte.

Bibi-Lupin elszántan Jacques Collin torkának ugrott. De ez szemmel tartotta ellenfelét, kemény ökölcsapást mért rá és három lépés távolságban földhöz sújtotta, úgy, hogy keze-lába a levegőben kalimpált. Azután a Vasfejű higgadtan Bibi-Lupinhoz lépett és kezét nyújtotta neki, hogy fölsegítse; akárcsak az angol ökölvívó, aki ereje tudatában készséggel folytatja... Bibi-Lupin sokkal jobban föltalálta magát, semhogy kiabáljon; fölugrott, a folyosó bejáratához szaladt és intett egy zsandárnak, hogy állja el ott az utat. Azután villámgyorsan visszament ellenfeléhez, aki nyugodtan nézett vele szembe. Jacques Collin kész volt a tervével:

"Vagy megszegte a főügyész a szavát, vagy nem vonta be bizalmába Bibi-Lupint, ez esetben tisztáznom kell a helyzetemet."

- El akarsz fogni? - kérdezte Jacques Collin ellenfelétől. - Mondd ki, ne kertelj sokat. Azt hiszed, nem tudom, hogy a gólyánál bennfentesebb vagy, mint én? Téged egy rúgással elintézhetnélek, de a zsandárokat és a katonákat nem ehetem meg. Ne csináljunk lármát: hová akarsz vinni?

- Camusot úrhoz.

- Menjünk Camusot úrhoz - hagyta rá Jacques Collin. - De miért ne mehetnénk mindjárt a főállamügyészhez?... Az közelebb van - tette hozzá.

Bibi-Lupin tudta, hogy a bíróság fölsőbb régióiban görbe szemmel nézik, és azzal gyanúsítják, hogy a gazemberek és áldozataik rovására szedte meg magát; ezért csöppet sem bánta, hogy ilyen kitűnő fogással jelenhetett meg az államügyészségen.

- Menjünk oda, nekem kapóra jön! De ha úgyis megadod magad, engedd, hogy rád adjam a karperecet; félek a pofonaidtól.

Azzal kihúzta a zsebéből a bilincset. Jacques Collin odatartotta a két kezét, Bibi-Lupin megbilincselte.

- No lám, ha ilyen jó gyerek vagy, akkor mondd meg, hogyan jutottál ki a Conciergerie-ből?

- Úgy, ahogy te: a kis lépcsőn.

- Szóval megint becsaptad a zsandárokat?

- Dehogy, Granville úr becsületszóra elengedett.

- Murizol? (Tréfálsz?)

- Majd meglátod!... Talán még majd te kapod meg a karperecet.

Ebben a percben mondta Corentin a főállamügyésznek:

- No, gróf úr, most pont egy órája, hogy az emberünk elment; nem fél, hogy lóvá tette önt?... Talán már útban van Spanyolország felé, ahol többé meg nem találjuk, mert az a mesék országa.

- Vagy nagyon rossz emberismerő vagyok, vagy vissza fog jönni. Minden érdeke ezt diktálja; tőlem több kapnivalója van, mint amennyit ő adhat nekem...

Ekkor lépett be Bibi-Lupin.

- Gróf úr, jó hírt hozok - mondotta. - Elcsíptem Jacques Collint, aki megszökött innen.

- Így tartja meg a szavát, gróf úr? - kiáltott Jacques Collin. - Kérdezze meg a kétkulacsos ágensét, hol találkozott velem?

- Hol? - kérdezte a főállamügyész.

- Pár lépésre innét, a lépcsőházban - felelt Bibi-Lupin.

- Vegye le erről az emberről azokat a madzagokat - szólt szigorúan Granville úr. - Jegyezze meg, hogy ezt az embert, amíg újabb parancsot nem kap a letartóztatására, tartozik békén hagyni... És takarodjék ki innen!... Kezdi fölvenni azt a szokást, hogy úgy jár el, mintha a bíróság és a rendőrség lenne egy személyben.

Azzal a főállamügyész hátat fordított a közbiztonsági főnöknek, aki halálsápadt lett, kivált mikor ráadásul fölfogta Jacques Collin pillantását, melyből a bukását olvasta ki.

- Nem hagytam el a szobámat, vártam önt és remélem, nem kételkedik benne, hogy álltam a szavamat, úgy, mint ön is állta a magáét - szólt Granville úr Jacques Collinhoz.

- Első pillanatban kétségeim voltak, gróf úr, s az én helyemben talán ön is úgy gondolkodott volna, mint én; de a megfontolás rávezetett, hogy nem volt igazam. Én többet hozok önnek, mint amennyit ön ad nekem, semmi érdeke nem volt, hogy rászedjen...

A főügyész szeme összevillant Corentinével. Ez a röpke pillantás nem kerülhette el Jacques Collin figyelmét, aki teljesen el volt merülve Granville úr nézésében, úgy, hogy meg kellett látnia a furcsa kis öreg urat, aki egy sarokban kuporgott. Jacques Collint élénk és gyors ösztöne tüstént figyelmeztette, hogy ellenség van jelen és fürkészőn mustrálta végig ezt a valakit. Első pillantásra látta, hogy a szemek fiatalabb emberre vallanak, mint amilyent az öltözék el akart hitetni, és így fölismerte, hogy álruhás emberrel van dolga. Egy másodperc elég volt, hogy visszaadja a kölcsönt azért a gyors megfigyelésért, amellyel a kém őt Peyrade-nál leálcázta volt.

- Nem vagyunk egyedül! - szélt Jacques Collin Granville úrhoz.

- Nem - felelt szárazon a főállamügyész.

- És ez az úr - folytatta a fegyenc - egyik legjobb ismerősöm... Ha jól látom...

Egy lépést tett felé és fölismerte Corentint, Lucien bukásának igazi, bevallott okozóját. Jacques Collin téglavörös arca egy gyors, elröppenő pillantásra elhalványodott, szinte falfehér lett; egész vére a szívébe tolult, oly égő és eszeveszett vágy fogta el, hogy megrohanja és összemorzsolja ezt a veszedelmes fenevadat; de visszafojtotta ezt a brutális ösztönt, elnyomta azzal az erővel, mely őt oly rettentővé tette. Nyájas arckifejezést erőltetett magára, és azon az udvarias hangon, melyet azóta szokott meg, hogy a magasrangú pap szerepét játszotta, üdvözölte a kis aggastyánt.

- Corentin uram - szólt - a véletlennek köszönhetem a szerencsét, hogy önnel találkozhatom, avagy talán azzal tüntet ki, hogy az én kedvemért jelent meg az ügyészségen?

A főállamügyész álmélkodása tetőpontjára ért, és nem állhatta meg, hogy ne figyelje ezt a két szemben álló férfit. Jacques Collin mozdulatai, s az a hang, amellyel e szavakat kiejtette, lelki válságra vallottak, és a gróf szerette volna tudni az okát, Corentin e hirtelen, csodálatos fölismertetés hatására kiegyenesedett, mint a kígyó, ha a farkára lépnek.

- Igen, én vagyok, Carlos Herrera abbé!

- Azért jött - kérdezte a Vasfejű - hogy közém és a főállamügyész úr közé álljon?... Az a szerencse fog érni, hogy középpontjában állhatok egy tárgyalásnak, melyben tehetségét ragyogtatni tudja? Méltóztassék, gróf úr - szólt a fegyenc a főállamügyészhez fordulva - olvassa, hogy ne vesztegessük el drága idejét. Egy kis mutató a portékámból...

Azzal átnyújtotta Granville úrnak a kabátja zsebéből kivett három levelet.

- Mialatt a gróf úr a leveleket tanulmányozza, ha megengedi, kicsit diskurálok ezzel az úrral.

- Nagyon megtisztel - szólt Corentin, aki nem tudta leküzdeni a borzongását.

- Uram, ön tökéletes győzelmet aratott a kettőnk küzdelmében - szólt Jacques Collin. - Kikaptam - tette hozzá félvállról, mint egy játékos, aki elveszítette a pénzét. - De ön is a küzdőtéren hagyta egynéhány emberét... Drágán szerzett győzelem volt...

- Úgy van - válaszolt Corentin, aki fölfogta a tréfát - ha ön királynét vesztett, viszont én elvesztettem két bástyámat...

- Ó, Contenson csak paraszt volt! - vágott vissza gúnyosan Jacques Collin. - Azt könnyű helyettesíteni. Uram, engedje meg, hogy szembe dicsérjem, becsületszavamra, nagyszerű embernek tartom önt.

- Nem, nem, énnekem kell meghajolnom az ön felsőbbsége előtt - válaszolt Corentin, s ez úgy hatott, mint mikor egy hivatásos bohóc azt mondja: "Ha te úgy, én is úgy!" - Hiszen nekem minden eszköz a rendelkezésemre áll, míg ön úgyszólván teljesen egyedül van...

- Ohó! - kiáltott Jacques Collin.

- És kicsi híja volt, hogy nem ön győzött - szólt Corentin, megértve a fölkiáltást. - Ön a legrendkívülibb ember, akivel világéletemben találkoztam, pedig sok rendkívüli emberrel volt már dolgom; mert azok az emberek, akikkel én harcolni szoktam, egytől egyig kitűnnek vakmerőségükkel és merész vállalkozásaikkal. Sajnos, nagyon benső viszonyban voltam az elhunyt otrantói herceg őkegyelmességével. Dolgoztam XVIII. Lajos szolgálatában, amíg uralmon volt; s mikor száműzték, a császárt és a direktóriumot szolgáltam... Ön olyan tésztából van gyúrva, mint Louvel, akinél pompásabb eszközét a politikának sohasem láttam; de egyszersmind megvan önben a diplomaták fejedelmének hajlékonysága is. Hát még a segítőtársai!... Sok hóhérbárdra érett fejet odaadnék, ha szolgálatomban bírhatnám annak a szegény kis Esthernek a szakácsnéját... Hol tesz szert olyan szép teremtésekre, mint az a leány, aki után Nucingen egy ideig abban a hitben hajszolt, hogy ő az a zsidónő?... Én nem tudom, honnét vegyem, mikor szükségem van rájuk.

- Uram, uram, Corentin uram, ön valósággal agyonmagasztal! - felelt Jacques Collin... - Az ön szájából ilyen dicséretek könnyen megzavarják az ember fejét...

- Rászolgált a dicséretre. Hiszen ön volt az, aki becsapta Peyrade-ot, úgyhogy rendőrtisztviselőnek tartotta önt, ő, Peyrade!... Higgye el, ha nem kellett volna védelmeznie azt a kis fajankót, ön jól ellátta volna a bajunkat.

- Ugyan, Corentin úr, ön megfeledkezik Contensonról, aki mulattnak és Peyrade-ról, aki angolnak maszkírozta magát. A színészek meríthetnek a színház felszereléséből. De fényes nappal, minden órában oly tökéletesen színészkedni, ehhez csak ön ért, meg az emberei...

- No lám - szólt Corentin - mi kölcsönösen meg vagyunk győződve egymás értékéről és érdemeiről. Most mind a ketten meglehetősen elárvultan állunk: én öreg barátom nélkül, ön ifjú védence nélkül. E pillanatban én vagyok az erősebb, miért ne tegyünk úgy, mint a regényekben szokás? Én kezet nyújtok önnek és azt mondom: "Öleljük meg egymást, azzal szent a béke!" Itt, a főállamügyész úr színe előtt felajánlom önnek a teljes bűnbocsánatot, és ön az én emberem lesz, az első emberem, esetleg az utódom.

- Tehát állást kínál? - kérdezte Jacques Collin. - Csinos kis állás! A barnáktól átpártolnék a szőkékhez...

- Olyan szférába fog jutni, ahol kellően értékelik és jól megfizetik a tehetségeit, s ahol azt csinálja majd, ami jólesik. A politikai és állambiztonsági rendőrségnél dolgozni meglehetősen veszélyes dolog. Jómagam is, úgy nézzen meg, két ízben ültem fogságban. Amiatt nem érzem magam rosszabbul. De az ember utazgat, az lehet, ami akar... Az ember gépésze lesz a politikai drámáknak, udvarias bánásmódban részesül a nagy urak részéről... Mondja, kedves Jacques Collin, kedvére van ez önnek?

- Van ez irányban parancsa? - kérdezte a fegyenc.

- Teljes fölhatalmazásom van... - szólt Corentin, örömmel kapva a szón.

- Ön tréfál, ön nagyon huncut ember, meg fogja engedni, ha bizalmatlan vagyok... Nem egy embert elárult már úgy, hogy rávette, másszon be önként a zsákba, amelybe aztán bekötötte... Ismerem a szép csatáit, a Montauran-esetet, a Simeuse-esetet... Ó, ezek a kémkedés marengói ütközetei voltak.

- De a főállamügyész úrról csak jó véleménnyel van? - kérdezte Corentin.

- Ó, igen - felelt Jacques Collin, tisztelettel meghajolva. - Csodálom szép jellemét, szilárdságát és lelki nemességét és életemet adnám oda a boldogságáért. Épp azért mindenek előtt végét akarom vetni a Sérizynét fenyegető veszedelemnek.

A főállamügyész önkéntelen örvendező mozdulatot tett.

- Nos hát - szólt Corentin - kérdezze meg tőle, nincs-e fölhatalmazásom, hogy önt kiragadjam csúfos mesterségéből és a magam személyéhez kössem.

- Igazat mond - bólintott Granville úr, figyelve a fegyencet.

- Úgy! Szóval feloldoznának a múltam bűnei alól és biztosítanák, hogy az ön utódja leszek, ha be tudom bizonyítani rátermettségemet?

- Magunkfajta két ember közt nem lehet félreértés! - szólt Corentin olyan nagylelkű ábrázattal, mely mindenkit megtévesztett volna.

- És az alku ellenértéke fejében nyilván ki kell szolgáltatnom a levelezést, nemde? - kérdezte Jacques Collin.

- Azt hittem, ezt fölösleges mondanom...

- Kedves Corentin uram - szólt a Vasfejű olyan iróniával, mely méltó volt Talmáéhoz, mikor Nikomedes szerepében aratta diadalait - köszönöm önnek, nagy hálára kötelezett, hogy megmutatta a teljes értékemet, s hogy mekkora súlyt vetnek arra, hogy megfosszanak a fegyvereimtől... Sohasem fogom elfelejteni... Mindig és minden időben a szolgálatára leszek és ahelyett, hogy Robert Macaire-rel mondanám: Öleljük meg egymást! - én ölelem meg önt.

Oly hirtelenséggel kapta derékon Corentint, hogy ez nem tudta elhárítani az ölelést; a melléhez szorította, mint valami bábut, jobbról-balról arcon csókolta, fél kézzel fölkapta, mint egy pelyhet, a másikkal kinyitotta a szoba ajtaját és izmos szorítással félig összemorzsolva, kitette a folyosóra.

- Ajánlom magam, kedves uram - súgta halkan a fülébe. - Bennünket három holttest választ el. Összemértük a kardunkat, egyforma hosszúak és egyforma jó acélból valók... Adjuk meg egymásnak az illő becsülést; de én egyenrangú, nem pedig alárendelt fél akarok lenni önnel szemben... Ön úgy van fölfegyverkezve, hogy túlságosan veszedelmes generálisnak tűnnék föl mellettem, a hadnagya mellett. Ássunk sáncárkot kettőnk közé. Jaj önnek, ha átlép az én területemre!... Ön az Államnak mondja magát, mint ahogy a lakájokat a gazdájuk után szokták nevezni. Én fölveszem az Igazságszolgáltatás nevét. Gyakran fogunk találkozni és ezentúl is annál több méltósággal kezeljük egymást, annál több illemtudással, minthogy mindétig... gaz kutyák leszünk - súgta a fülébe. - Én jó példát adtam önnek a baráti ölelésemmel.

Corentin először életében állt bután bámészkodva, és tűrte, hogy rettentő ellenfele szorongassa a kezét.

- Ha így áll a dolog - szólt - akkor azt hiszem, mindkettőnknek érdeke; hogy komák maradjunk...

- Erősebbek leszünk, ha ki-ki a maga portáján marad, de veszedelmesebbek is - tette hozzá halkan Jacques Collin. - Ezért meg fogja engedni, hogy holnap előleget kérjek az üzleti megállapodásunkra...

- Helyes - szólt Corentin kedélyesen - ön kiveszi a kezemből a saját ügyét, hogy a főállamügyész kezébe tegye le, aki önnek köszönheti majd az előmenetelét. De nem állhatom meg, hogy meg ne mondjam: ön is jól jár a dologgal... Bibi-Lupin túlságosan ismert alak, leszolgálta az idejét. Ha ön elfoglalja a helyét, az egyetlen önnek való állásba fog jutni. Előre örülök, hogy ott láthatom... becsületszavamra...

- Viszontlátásra nemsokára - szólt Jacques Collin.

Mikor a Vasfejű megfordult, az íróasztalnál, tenyerébe támasztott fővel, ott látta a főállamügyészt.

- Hogyan! Ön meg tudná akadályozni, hogy Sérizy grófnő megőrüljön?... - kérdezte Granville úr.

- Öt perc alatt - válaszolt Jacques Collin.

- És ki tudja szolgáltatni nekem e hölgyek összes leveleit?

- Elolvasta azt a hármat?

- El - szólt élénken a főállamügyész. - Szégyellem magam azok helyett, akik írták...

- Most négyszemközt vagyunk: szóljon, hogy ne bocsássanak be senkit, és tárgyaljunk - szólt Jacques Collin.

- Bocsásson meg, de az igazságszolgáltatásnak elsősorban azt kell tennie, ami a kötelessége, és Camusot-nak parancsa van, hogy az ön nagynénjét tartóztassa le.

- Sohasem fog ráakadni - szólt Jacques Collin.

- A zsibvásáron, bizonyos Paccard kisasszonynál házkutatást fognak tartani...

- Nem fognak mást találni, mint ócska rongyokat, jelmezeket, hamis gyémántokat, uniformisokat. De mégis fékezni kellene Camusot úr buzgalmát.

Granville úr becsöngette a hivatalszolgáját és megparancsolta neki, menjen át Camusot úrhoz és mondja meg neki, hogy kéreti egypár szóra.

- Hát jó - fordult aztán Jacques Collinhoz - végezzünk! Szeretném tudni a receptjét a grófné meggyógyítására...

- Főállamügyész úr - szólt Jacques Collin elkomolyodva - mint tudni méltóztatik, engem hamisításért annak idején öt évi kényszermunkára ítéltek. Én szeretem a szabadságot!... Ez a szeretet, már ez így szokott lenni, homlokegyenest ellene dolgozott a tulajdon céljának; mert két szerető, ha túlontúl imádni akarja egymást, akkor hajba kap. Azzal, hogy meg-megszöktem, és mindig újból elcsíptek, hét évet töltöttem a fegyházban, így hát önnek csak ama ráadás-büntetéseket kell kegyelemből elengednie, melyeket a sitiben... (bocsánat! a fegyházban) érdemeltem ki. Igazság szerint a büntetésemet kitöltöttem, és mindaddig, amíg valami gazságot rám nem sütnek - fogadok, hogy ez sem a bíróságnak, de még Corentinnek sem sikerül - vissza kellene nyernem francia polgári jogaimat. Párisból kiutasítva, rendőri felügyelet alatt élni - hát élet ez? Hová mehetek? Mihez foghatok? Ön ismeri képességeimet. Látta, hogy Corentin, a furfang és csalafintaság ez élő tárháza, halálsápadt lett előttem és fejet hajtott a tehetségem előtt... Ez az ember mindent elrabolt tőlem! Mert ő volt, senki más, aki, tudom is én mely célból és minő eszközökkel, romba döntötte Lucien boldogságának épületét... Corentin és Camusot az oka mindennek...

- Ne vádaskodjon - szólt közbe Granville úr - térjen a lényegre.

- Nos hát, a lényeg a következő. Mikor ma éjjel kezemben tartottam az ifjú halott jéghideg kezét, megfogadtam, hogy abbahagyom az esztelen küzdelmet, melyet húsz év óta folytatok az egész társadalom ellen. Azok után, amiket a vallási nézeteimről mondottam önnek, aligha fog képesnek tartani álszenteskedésre... Nos, húsz év óta a fonákjáról láttam a társadalmat a pincejárataiban, és rájöttem, hogy a dolgok, menetében van egy hatalom, melyet ön Gondviselésnek mond, én Véletlennek neveztem, s a társaim úgy hívták, hogy: Sors. Minden rossz cselekedetet utolér valamilyen megtorlás, ha még oly gyorsan menekül is előle. Ebben a szép harcos mesterségben, amikor a játékos a legszebb kártyákat tartja a kezében, a kvintet, a tizennégyest, s övé az első ütés joga: fölborul a gyertya, a kártyák elégnek, vagy pedig a játékost megüti a guta!... Ez Lucien története. Ez a fiú, ez az angyal, a bűnnek még csak az árnyékát sem követte el; elhagyta magát, hagyta, hogy történjék ami akar! Közel volt ahhoz, hogy feleségül vegye Grandlieu kisasszonyt, hogy márkivá nevezzék ki, már szép vagyona is volt; ekkor egy rossz lány megmérgezi magát, eldugja egy életjáradék értékpapírjait, és pillanat alatt romba dől ennek a szép vagyonnak fáradsággal emelt épülete. És ki sújtja ránk az első kardcsapást? Egy férfi, aki színültig tele van aljassággal, aki a pénz világában olyan gazságokat követett el (l. A Nucingen ház), hogy vagyonának minden egyes tallérját egy család könnyei áztatják: egy Nucingen, aki a pénzvilág Jacques Collinja volt, csak épp törvényes formák közt. De hiszen ön éppoly jól ismeri ennek az embernek üzletkötéseit, akasztófára való gazságait, akárcsak én. A bilincseim mindenkor meg fogják bélyegezni a tetteimet, még a legerényesebbeket is. Ha az ember labda két ütő közt, melyeknek egyike a fegyház, másika a rendőrség, akkor ez olyan élet, melyben a diadal szakadatlan küszködésből áll, melyben a pihenést lehetetlenségnek tartom. Gróf úr, Jacques Collint e pillanatban eltemetik Luciennel együtt, akit most hintenek meg szentelt vízzel, akivel most indulnak meg a Père-Lachaise temető felé. De nekem olyan helyre van szükségem, ahová elmehetek, nem élni, de meghalni... Ahogy most állnak a dolgok, önnek, mint a törvény emberének, nem lehet szándéka a kiszabadult fegyenc polgári és szociális helyzetével foglalkozni. Ha a törvénynek eleget tett is, a társadalomnak még nem. A társadalom bizalmatlan marad és mindent elkövet, hogy ezt önmaga előtt igazolni tudja. Leheletlenné teszi a kiszabadult fegyenc helyzetét, kénytelen a fegyencnek visszaadni elvesztett jogait, de megtiltja neki, hogy egy bizonyos körön belül élhessen. A társadalom azt mondja ennek a nyomorultnak: "Páris; az egyetlen hely, ahol elbújhatnál, a környékével együtt, ilyen meg ilyen távolságig, nem lehet a lakásod!..." Továbbá rendőri felügyelet alá helyezi a fegyencet. Mit gondol, ilyen körülmények közt élni lehetséges-e? Hogy élni lehessen, dolgozni kell, mert senki sem hagyja el a börtönt évjáradékkal. Önök tesznek róla, hogy a fegyenc föltűnően megbélyegeztessék, úgyhogy bármikor fölismerhető és bekóterezhető legyen; és aztán azt hiszik, hogy a polgártársak bizalommal lesznek hozzá, holott a bíróság, a nagyvilág, mely körülveszi, nincs bizalommal. Éhezésre vagy bűnözésre ítélik a szerencsétlent. Munkát nem talál, szükségképpen ráfanyalodik a régi mesterségére, amely vérpadra juttatja, így történt, hogy mikor föl akartam adni a harcot a törvény ellen, nem találtam helyet a nap alatt. Egy hely van, amely nekem való, az, amelyen szolgálhatom a ránk nehezedő hatalmat; és mikor rájöttem erre, körülöttem világosan megmutatkozott az az erő, melyről beszéltem. Három előkelő családot tartok a kezeim közt. Ne higgye, hogy meg akarom zsarolni őket... A zsarolás a leggyávább orgyilkosságok közé tartozik. Szerintem olyan bűntett, melyhez agyafúrtabb gazság kell, mint a gyilkossághoz. A gyilkosnak elszánt bátorságra van szüksége. Állom a nézeteimet; mert a levelek, melyeken biztonságom alapszik, melyek fölbátorítanak, hogy így beszéljek önnel, én, a Bűn, önnel, az igazságszolgáltatás képviselőjével, ezek a levelek rendelkezésére állnak... Az irodaszolgájával elhozathatja, ki fogják adni neki, ha önre hivatkozik... Nem kérek értük semmit, nem kereskedem velük! Ó, főállamügyész úr, mikor eldugtam azokat a leveleket, nem önmagamra gondoltam, hanem Lucienre, hogy egy napon veszedelemben foroghat! Ha ön nem teljesíti óhajomat, több elszántság és életundor van bennem, mint amennyi szükséges, hogy főbelőjem magam és örökre megszabadítsam önt magamtól... Útlevéllel Amerikába mehetek és ott élhetek a puszta magányban; minden föltétel megvan bennem ahhoz, hogy vademberré válhassak... Ilyen gondolatok közt telt el a mai éjszakám. A titkárja bizonyára átadta önnek az üzenetemet, amire megkértem... Mikor megtudtam az intézkedéseit, melyeket abból a célból tett, hogy Lucien emlékét megóvja minden gyalázattól, önnek ajánlottam föl az élelemét - hitvány ajándék! Én már semmit sem adtam rá: láttam, hogy lehetetlen az életem a fény nélkül, mely beragyogta, a boldogság nélkül, mely lelket öntött belé, a gondolat nélkül, mely értelmet adott neki, s az ifjú költő jóléte nélkül, aki sugárzó napja volt. Ezért át akartam önnek adatni ezt a három levélcsomót...

Granville úr lehajtotta a fejét.

- Mikor lementem az udvarra, ott találtam a nanterre-i gyilkosság tetteseit és a lánc-testvéremet a vérpad küszöbén, mert akaratlanul belekeveredett a gyilkosságba - folytatta Jacques Collin. - Megtudtam, hogy Bibi-Lupin orránál fogva vezeti a rendőrséget, s hogy az egyik ügynöke gyilkolta meg a Crottat-házaspárt; nem a Gondviselés működött ebben? Hogy az ön szavával éljek... Ekkor láttam a lehetőségét annak, hogy jót tehessek, hogy velem született képességeimet, szerzett szomorú ismereteimet a társadalom javára értékesíthessem, hogy használhassak, ahelyett, hogy ártanék. És bátorkodom az ön megértésére, az ön jóságára számítani.

Nyíltság, naivság és együgyűség volt ez embernek a hangjában; keserűség nélkül gyónt, a bűn filozófiája nélkül, mely szavait addig oly félelmesekké tette; hinni lehetett a megváltozásában. Ki volt cserélve teljesen.

- Annyira megbízok önben, hogy teljesen a rendelkezésére állok - folytatta a vezeklők alázatával. Három út van előttem: az öngyilkosság, Amerika és a Jérusalem utca. Bibi-Lupin gazdag, az idejét kiszolgálta. Kétkulacsos hivatalnok, és ha ön megengedné, hogy ellene dolgozzam, egy hét alatt tetten érném. Ha ennek a csirkefogónak az állásába helyez, a legnagyobb szolgálatot teszi a társadalomnak. Nincs többé szükségem semmire - becsületes leszek. Megvan bennem minden tulajdonság, amely erre az állásra képesít. Megvan az is, ami Bibi-Lupinből hiányzik: a műveltség. Engem iskoláztattak, én nem leszek olyan ügyefogyott, mint ő, én tudok viselkedni, ha akarok. Egyedüli törekvésem, hogy a rendnek és a bűn megfékezésének eszköze legyek, nem pedig a romlottság megtestesítője. Én többé senkit a bűn nagy hadseregébe toborozni nem fogok. Látja, gróf úr, háborúban, ha elfognak egy ellenséges tábornokot, azt nem lövik agyon; visszaadják a kardját s egy várost jelölnek ki börtönéül. Nos, én a fegyház tábornoka vagyok, íme, megadom magam... Nem az Igazságszolgáltatás, a Halál okozta vereségemet... Az a hatáskör, melyben élni és dolgozni akarok, az egyetlen, mely nekem való, és ott ki fogom fejteni mindazt az erőt, amit érzek magamban... Döntsön, gróf úr...

És Jacques Collin alázatosan, szerényen állt.

- Rendelkezésemre bocsátja azokat a leveleket? - kérdezte a főállamügyész.

- Érte küldhet, ki fogják adni az emberének...

- Mégpedig hogyan?

Jacques Collin olvasott a főállamügyész szívében és folytatta a játékot.

- Gróf úr megígérte nekem, hogy Calvi halálos ítéletét húsz évi kényszermunkára fogják átváltoztatni. Ó, ne higgye, nem azért emlékeztetem erre, hogy szerződést kössünk - tette hozzá sebesen, látva, hogy a főállamügyész mozdulatot tesz. - De ezt az életet más okból kell megmenteni: az a fiú ártatlan...

- Hogyan juthatok a levelekhez? - kérdezte a főállamügyész. - Jogom és kötelességem kipróbálni, csakugyan az-e ön, akinek kiadja magát. Én föltételek nélkül akarom önt...

- Küldje el egy bizalmasát a virágpiacra; egy vaskereskedő boltjának, az "Achilles pajzsához" címzett boltnak a küszöbén...

- Achilles pajzsa?...

- Igen, ott van az én pajzsom is! - szólt keserű mosollyal Jacques Collin. - Mint mondom, ott egy vénasszonyt fog találni az ön embere; halaskofának van öltözve, aki évjáradékot húz, a fülében karikát visel, s a testén egy módos vásárcsarnoki asszonynak az öltözékét. A küldönc keresse madame de Saint-Estève-et. Ne felejtse el a de szócskát. És ezt kell mondania: A főállamügyész küld. Ön már tudja, miért. És nyomban megkapja a három lepecsételt csomagot...

- Ott lesz valamennyi levél? - kérdezte Granville úr.

- Gróf úr kemény ember, látszik, hogy nem lopta az állását - szólt Jacques Collin. - Amint látom, képesnek tart arra, hogy csupán próbára teszem önt és üres papirost adok... Ön nem ismer engem! - tette hozzá. - Én úgy bízom magamat önre, mint fiú az édesapjára.

- Visszavitetem a Conciergerie-be - szólt a főállamügyész - ott fogja bevárni a döntést a sorsa fölött.

A főállamügyész csengetett, belépett az irodaszolgája. Azt mondta neki:

- Kéretem Garnery urat, ha itt van.

A negyvennyolc rendőrbiztoson kívül, akik mint megannyi kis gondviselés vigyáznak Párisra - nem számítva az állambiztonsági rendőrséget, amelyet a tolvajok a maguk nyelvén negyed szemnek hívnak, mert minden kerületben négy embere őrködik - van két rendőrbiztos, akik félig a rendőrséghez, félig a bírósághoz tartoznak; kényes feladatokban kell eljárniuk és nemegyszer a vizsgálóbírót kell helyettesíteniük. E két bíró hivatalát - ugyanis a rendőrbiztosok a bíróság kötelékébe tartoznak - a delegáltak hivatalának nevezik, mert tényleg esetről esetre annak rendje-módja szerint "delegálják" őket, házkutatások vagy letartóztatások foganatosítására. Ezekre a tisztségekre érett, kipróbált képességű, feltétlenül erkölcsös és abszolút titoktartó férfiak kellenek, és a Gondviselés egyik legnagyobb csodája, hogy Párisban mindig akadnak ilyen kiváltságos lények. A Palota leírása hiányos lenne ezeknek a - hogy úgy mondjam - "elővigyázati" hivataloknak a fölemlítése nélkül, amelyek az igazságszolgáltatásnak leghatalmasabb segítő eszközei. Mert, ha az igazságszolgáltatás a megváltozott körülmények folytán vesztett a régi pompájából és gazdagságából, viszont el kell ismerni, hogy materiális szempontból nyert. Főleg Párisban a gépezet nagyszerűen tökéletesedett.

Granville úr a titkárát, Chargeboeuf urat Lucien temetésére küldte el, most tehát e küldetés idejére megbízható emberrel kellett őt pótolni, és Garnery úr volt az, a két delegált rendőrbiztos közül az egyik.

- Főállamügyész úr - szólt Jacques Collin - már megmutattam önnek, hogy van bennem becsület... Ön szabadon bocsátott, és én visszajöttem... Mindjárt tizenegy óra... Épp most van vége Lucien halotti miséjének, a gyászmenet most indul meg a temető felé... Engedje meg, hogy kedves halottamat a Père-Lachaise-ig elkísérjem; vissza fogok jönni és jelentkezem a börtönben...

- Menjen! - szólt Granville úr, s hangjában jóság rezgett.

- Még csak egy szót, főállamügyész úr. Annak a leánynak, Lucien kedvesének a pénzét nem lopták el... Az alatt a rövid idő alatt, míg az ön jóvoltából szabadon lehettem, módomban állt kihallgatni a cselédséget... Olyan biztos vagyok felőlük, amilyen biztos ön a delegált biztosaiban. Eszerint az Esther van Gobseck kisasszony eladott életjáradékának értékét meg fogják találni a szobájában, mihelyt leszedik a pecséteket. A komorna arra figyelmeztetett, hogy az elhunyt, mint hírlik, titkolózó, bizalmatlan természetű nő volt; alighanem az ágyába rejtette a pénzt. Tessék gondosan átkutattatni az ágyát, széjjelszedetni, a matracokat, a derékaljakat fölhasíttatni, a pénz meg kell hogy kerüljön.

- Biztos ön ebben?

- Az én betyárjaim viszonylagos tisztességében biztos vagyok, engem soha lóvá nem tesznek... Hatalmam van életük és haláluk felett, én bíráskodom és ítélkezem és az önök mindenféle formaságaik nélkül végrehajtom az ítéleteimet. Hiszen az eredményekből láthatja majd a hatalmamat. Vissza fogom szerezni a Crottat-házaspártól rabolt pénzeket; tetten fogom érni Bibi-Lupin egyik ügynökét, jobbkezét, és föl fogom deríteni a nanterre-i gyilkosság rejtélyét... Ez csak elég szép felpénz!... Ha most a bíróság és a rendőrség szolgálatába állít, akkor egy év múlva gratulálni fog saját magának, hogy fölfedezett, én igazán az leszek, ami kell hogy legyek; és minden ügyben, amit majd rám bíznak, sikert fogok elérni.

- Csak a jóakaratomat ígérhetem meg. Amit óhajt, az nem éntőlem függ. A kegyelmezés, az igazságügyminiszter előterjesztésére, a király joga, azt az állást pedig, amelyet ön igényel, a rendőrprefektus úr adhatja meg.

- Garnery úr! - jelentette az irodaszolga.

A főállamügyész intésére belépett a delegált biztos. Szakértő pillantást vetett Jacques Collinra és alig tudta leplezni álmélkodását, mikor Granville úr így szólt Jacques Collinhoz:

- Menjen.

- Megengedi, gróf úr - felelt Jacques Collin - hogy ne menjek el addig, amíg Garnery úr el nem hozza önnek azt, ami egyetlen erősségem, hogy elégedettségének a jeleit vihessem innen magammal?

Ez a megalázkodás, ez a tökéletes jószándék meghatotta a főállamügyészt.

- Menjen csak - így szólt - megbízom önben.

Jacques Collin mélyen meghajtotta magát, azzal a tisztelettudással, amit a katona tanúsít föllebvalója iránt. Tíz perc múlva a három lepecsételt csomag hiánytalanul ott volt Granville úr kezében. De ennek az ügynek nagy fontossága, s Jacques Collin gyónása kiverte az eszéből a Sérizyné meggyógyítására vonatkozó ígéretet.

Jacques Collint, mihelyt kiért az utcára, hihetetlen ujjongó érzés lepte meg. Szabadnak, újjászületettnek érezte magát; sietve ment a Palotától Saint-Germain des Prés templomáig, ahol éppen véget ért a mise. Szentelt vízzel hintették meg a ravatalt, és még épp idejében jött, hogy keresztény istenhozzádot mondjon forrón szeretett gyermeke porhüvelyének. Azután kocsiba ült és a temetőig kísérte a halottat.

Párisi temetéseken - eltekintve rendkívüli körülményektől és azon eléggé ritka esetektől, ha valamely ismert személyiség természetes halált hal - általában minél közelebb ér a menet a Père-Lachaise-hez, a templomban összegyűlt sokaság annál inkább megfogyatkozik. Arra még csak ráér mindenki, hogy a templomban megmutassa magát, de mindenkinek van ilyen vagy olyan elfoglaltsága, aminek igyekszik minél előbb utánanézni. Ezért a tíz temetési kocsi közül négy sem telt meg. Mikor a gyászmenet elérte a Père-Lachaise temetőt, a kíséret már csak alig tizenkét főből állott, s köztük volt Rastignac.

- Szép, hogy hű maradt hozzá! - szólt Jacques Collin régi ismerőséhez.

Rastignac meghökkent, mikor megpillantotta Vautrint.

- Legyen nyugodt - szólt a Vauquer-ház egykori lakója - hogy itt látom önt, máris lekötelezett híve vagyok. Jóindulatom nem megvetendő, hatalmasabb vagyok, vagy leszek, mint valaha. Maga nagyon ügyesen csinálta, idejében kilépett a pakliból; de még szüksége lehet rám, és én mindig a szolgálatára állok.

- De hát mi lesz önből?

- A fegyház liferánsa, míg eddig a bérlője voltam - felelt Jacques Collin.

Rastignac utálkozó arcot vágott.

- Ha netán kirabolnák!

Rastignac meggyorsította lépteit, hogy elszakadjon Jacques Collintól.

- Nem tudhatja, még minő helyzetbe kerülhet!

Megérkeztek a sírgödörhöz, melyet Esther sírhalma mellett ástak.

- Két teremtés, akik szerették egymást és boldogok voltak! - szólt Jacques Collin. - Most egyesültek. Még szerencse, hogy a halottak együtt porladhatnak. Ide fogom temettetni magam.

Mikor Lucien holttestét lebocsátották a sírverembe, Jacques Collin dermedten bukott a földre. Ez a vasember nem bírta elviselni a rögök csapódásának zaját, amint a sírásók lapáttal leszórták a földet a sírba, hogy azután a borravalójukat kérjék. E pillanatban megjelent a közbiztonsági rendőrség két ügynöke; fölismerték Jacques Collint, megragadták és egy bérkocsiba cipelték.

- Mi az már megint? - kérdezte Jacques Collin, mikor magához tért és körülnézett a kocsiban.

Két titkosrendőr közt találta magát, az egyik éppen az a bizonyos Ruffard volt; azért olyan pillantást vetett rá, mely a gyilkos lelkét egészen Gonore titkáig átkutatta.

- Az, hogy a főállamügyész keresteti önt - válaszolt Ruffard. - Már mindenfelé kerestük, s csak a temetőben találtuk meg önt, ahol éppen fejest akart ugrani ennek a fiatalembernek a sírjába.

Jacques Collin egy pillanatig hallgatott.

- Bibi-Lupin kerestet? - kérdezte a másik ügynöktől.

- Nem, Garnery küldött el bennünket.

- Nem mondott semmit?

A két ügynök összenézett, és az arcukon látszott, hogy egymástól kérnek tanácsot.

- Nos, halljuk, hogyan adta ki a parancsot?

- Azt parancsolta - szólt Ruffard - hogy önt tüstént keressük meg, és azt is mondta, hogy Saint-Germain des Prés templomában van; de ha a gyászmenet már elhagyta volna a templomot, akkor a temetőben lesz.

- A főügyész hívatott?

- Lehetséges.

- Úgy van - felelt Jacques Collin - szüksége van rám...

És ismét elnémult, ami a két ügynököt szerfölött nyugtalanította. Fél három tájt lépett be Jacques Collin Granville úr dolgozószobájába, ahol új személyiséget talált: Granville úr elődjét, Octave de Bauvan urat, a semmítőszék egyik elnökét.

- Ön megfeledkezett arról, hogy micsoda veszedelemben forog Sérizyné, akinek megmentésére ígéretet tett!

- Kérdezze csak meg, főállamügyész úr - szólt Jacques Collin - minő állapotban talált engem ez a két lókötő.

- Ájultan, főállamügyész úr, a sírja peremén annak az ifjúnak, akit épp akkor temettek.

- Mentse meg Sérizynét - szólt Bauvan úr - és kívánjon bármit, megkapja.

- Nem akarok semmit - válaszolt Jacques Collin - kényre-kegyre megadtam magam, és a főállamügyész úr alkalmasint megkapta...

- Az összes leveleket! - szólt Granville úr. - De ön megígérte nekem, hogy megmenti Sérizyné ép eszét. Képes rá? Nem volt az puszta hencegés?

- Remélem - felelt szerényen Jacques Collin.

- Akkor hát jöjjön velem - szólt Octave gróf.

- Nem, gróf úr - szólt Jacques Collin - nem ülök be ön mellé a kocsiba... Még fegyenc vagyok. Ha a rendőrséget óhajtom szolgálni, nem kezdem mindjárt azzal, hogy önt szégyenbe hozzam... Menjenek az urak Sérizy grófnéhoz, én kis idő múlva utánuk megyek... Jelezzék neki Carlos Herrera abbénak, Lucien legjobb barátjának a látogatását. A jöttömre való várakozás szükségképpen benyomást fog rá tenni, és elő fogja segíteni a lelki válságot. Meg fogják bocsátani, ha mégegyszer magamra öltöm a spanyol kanonok hazug álarcát: csak azért, hogy egy nagy szolgálatot tehessek önöknek.

- Négy órakor ott találom az urakat - szólt Granville úr - most ugyanis az igazságügyminisztert kell elkísérnem a királyhoz.

Jacques Collin fölkereste a nagynénjét, a virágpiacon találta meg.

- No, mi az - ezzel fogadta öccsét - hát kiszolgáltattad magad a gólyának?

- Igen.

- Vakmerő játék!

- Szegény Théodore-omnak tartoztam egy élettel, így most kegyelmet kap.

- És te?

- Én? Leszek, ami kell, hogy legyek! Az egész alvilág állandóan remegni fog tőlem!... De most lássunk dologhoz! Eredj, mondd meg Paccard-nak, lásson szaporán munkához, Európának, hogy hajtsa végre a parancsaimat.

- Ez semmi, tudom már a módját, hogyan kell elbánni Gonore-ral!... - szólt a rettenetes Jacqueline. - Nem fecséreltem az időmet arra, hogy itt a muskátlik közt ácsorogjak!

- Ginettát, a korzikai leányt holnapig elő kell keríteni - szólt Jacques Collin mosolyogva a nagynénjéhez.

- Csak lenne valami nyom!

- Azt megkapod a szőke Manontól - felelt Jacques.

- Szóval ma este! - szólt a nagynéni. - Egy kakasnak nem oly sietős, mint neked... Talán szajré mutatkozik?

- Az első fogásaimmal le akarom pipálni Bibi-Lupin legjobb fogásait. Volt egy kis vitám azzal a szörnyeteggel, aki megölte Lucienemet, és már csak azért élek, hogy érette bosszút álljak. Állásunknál fogva egyforma fegyverekkel és egyforma vértezettel fogunk küzdeni! El fog tartani pár évig, amíg elérem a nyomorultat, de akkor a szíve közepén fogja érni a vágás.

- Ő alkalmasint, ugyanezt a prezentet szánja neked - szólt a nagynéni - mert magához fogadta Peyrade lányát. Emlékszel még a kicsikére, akit eladtunk Nourrissonnénak?

- Első az, hogy becsempészünk hozzá valakit a mieink közül.

- Bajos lesz, ő jártas az ilyesmiben.

- Sebaj, a gyűlölet életben tart! Lássunk dologhoz!

Jacques Collin fiákerbe ült és azonnal a Malaquais rakpartra hajtatott, fölment a kis szobájába, mely el volt különítve Lucien lakásától. A portás nagyon meglepődött a láttára és el akarta neki mondani a történteket, de az abbé a szavába vágott:

- Tudok mindent. Papi állásom ellenére meghurcoltak, de a spanyol követség közbenjárására szabadon engedtek.

Azzal gyorsan fölment a szobájába, ott egy breviárium táblájából kivette a levelet, melyet Lucien Sérizynéhez írt akkoriban, mikor Sérizynénél kegyvesztett lett, minthogy a grófné az Olasz Operában meglátta őt Esther páholyában.

Kétségbeesésében Lucien akkor nem küldte el ezt a levelet, mert örökre elveszettnek hitte magát. De Collin olvasta ezt a remekbe készült írást, s mivel minden, amit Lucien írt, szent volt előtte, a szerelem, a sértett hiúság költői kifejezése miatt eltette a levelet a breviáriumba. Mikor aztán Granville úrtól Sérizyné állapotáról hallott, ez a mélyrelátó ember teljes joggal arra gondolt, hogy a nagyvilági hölgy kétségbeesése és tébolya egyenes következése annak a viszálynak, mely közte és Lucien közt elsimítatlan maradt. Úgy ismerte az asszonyokat, ahogyan a bírák ismerik a bűnösöket. Megsejtette szívük legtitkosabb rezdüléseit és mindjárt azt mondta magában, hogy a grófné Lucien haláláért részben a saját ridegségét okolja és keserű önváddal illeti magát. Nyilván azt hitte, hogy az a férfi, akit ő elhalmozott volna szerelmével, nem dobta volna el az életét. Ha megtudja - így gondolkodott Collin - hogy Lucien, akármilyen rideg volt is hozzá, szerette őt, ettől visszanyerheti az ép eszét.

Ha Jacques Collin főfő generális volt a fegyencek között, meg kell adni, hogy a lelkek orvosának is kitűnő volt. Szégyent és reményt támasztott egyszerre, mikor ez az ember megjelent a Sérizy palotában. Többen ültek a grófné hálószobájával szomszédos kis szalonban, a gróf, az orvosok; de hogy barátja becsületét minden makulától megóvja, Bauvan gróf mindenkit kitessékelt, úgy, hogy egyedül maradt barátjával. Az államtanács alelnökére, a titkos tanács tagjára elég súlyos csapás volt az is, amikor ezt a komor és ijesztő személyiséget belépni látta.

Jacques Collin ruhát cserélt. Fekete posztó kabátot és nadrágot viselt, föllépése, nézése, mozgása, mind tökéletes illemtudást árult el. Üdvözölte a két államférfit és megkérdezte, szabad-e belépnie a hálószobába.

- Türelmetlenül várja önt - szólt Bauvan úr.

- Türelmetlenül?... akkor meg van mentve - szólt a hatalmas lélekidomár.

Csakugyan, félórai beszélgetés után Jacques Collin kitárta az ajtót és így szólt:

- Jöjjön be, gróf úr, most már nem kell rossz végtől tartania.

A grófné szívéhez szorítva tartotta a levelet. Nyugodtnak, önmagával kibékültnek látszott. Erre a látványra a gróf boldogan a szívéhez kapott.

"És ezek döntenek a sorsunk és a nép sorsa fölött! - gondolta Jacques Collin és vállat vont, mikor a két jó barát belépett a szobába. - Egy kis nőstény kelletlen sóhaja úgy kifordítja a lelküket, mint egy kesztyűt! Egy pillantástól elveszítik a fejüket. Egy szoknyát kissé följebb vagy lejjebb emel valaki, és ők kétségbeesetten rohannak végig Párison. Egy nő szeszélyei kihatnak az egész államra! Ó, mennyi erőt takarít meg egy férfi, ha úgy, mint én, ki tudja vonni magát egy vad nő gyermeki zsarnoksága, szenvedély fölborította nyíltszívűsége, ártatlan gonoszsága és csalfasága elől. Az asszony hóhér-lángeszével és kínzó-talentumával rontó szelleme a férfinak és az is marad. Főállamügyész és miniszter, mind vak lesz és fenekestül fölforgat mindent egy hercegnő vagy kislány leveleiért, vagy egy asszony ép eszéért, aki az ép eszével csak még őrültebb lesz, mint anélkül volt."

Arcán gőgös mosoly jelent meg.

"És - így szólt magában - hisznek nekem, meghajolnak a leleplezéseim előtt és meg fognak hagyni az állásomban! Minden időben uralkodni fogok e népség fölött, mely negyedszázada hódol nekem..."

Jacques Collin fölhasználta azt a korlátlan hatalmat, mellyel egykor kezében tartotta Esthert; mert, mint már nemegyszer láttuk, birtokában volt az a szó, az a tekintet, az a gesztus, mely megfékezi a tébolyultakat, és Lucient úgy állította be, mint aki a grófné arcképét vitte magával a sírba.

Nincs az az asszony, akit meg ne igézne az a gondolat, hogy ő volt az egyedül imádott.

- Nincs többé riválisa! - ez volt utolsó szava e hideg gúnyolódónak.

Egy teljes órát maradt ott a szalonban egyedül, elhagyatva. Granville úr úgy találta ott, egy helyben állva, komor töprengésben, mint akinek életében Brumaire tizennyolcadikának vihara zajlik le.

A főállamügyész a grófné hálószobájához lépett és egy pillanatra bement. Azután visszajött és így szólt Jacques Collinhoz:

- Megmarad szándéka mellett?

- Igen, gróf úr.

- Jól van, megkapja Bibi-Lupin állását, s a halálra ítélt Théodore Calvi kegyelmet kap.

- Nem viszik el Rochefort-ba?

- Még csak Toulonba sem. Alkalmazhatja maga mellett segítségül. De a megkegyelmezést, valamint az ön kinevezését is attól teszem függővé, hogy hogyan viseli magát az első fél évben, mialatt Bibi-Lupin mellé lesz beosztva.

Bibi-Lupin beosztott hivatalnoka egy hét alatt visszaszerezte a Crottat-családnak az elrablott négyszázezer frankot és kiszolgáltatta Ruffard-t és Godet-t.

Esther Gobseck eladott évjáradékának árát meglelték a kurtizán ágyában, Sérizy úr pedig kiutalta Jacques Collinnak a Lucien de Rubempré végrendelete szerint őt megillető háromszázezer frankot.

Lucien és Esther közös síremlékét, amelyet Lucien kívánságára emeltek, a Père-Lachaise temető legszebb díszei közé sorolják, és a sírhely Jacques Collin tulajdona.

Jacques Collin körülbelül tizenöt évi hivatalnokoskodás után, 1845 körül nyugalomba vonult.

Jegyzet

10. A fegyházakban van huszonhárom apagyilkos, akik az enyhítő körülmények kedvezésében részesültek. (Balzac jegyzete.) ^[VISSZA]

---