Diego Hurtado de Mendoza (?)

Regény

AZ OLVASÓHOZ
A szerző előszava

I. fejezet
Lázaro elbeszéli születését és származását

Jónak látom, hogy ily jeles és talán sose hallott, se nem látott dolgok a nyilvánosság tudomására jussanak, s el ne merüljenek a feledés homályában; ugyanis meglehet, ha valaki elolvassa, kedvére valót talál, s ha nem mélyed is el nagyon, gyönyörűségét leli bennük. Erről mondja Plinius: nincs olyan könyv, még a legrosszabb se, hogy valami jót ne rejtene; különösképpen mivel minden ízlés más és más, és ha az egyik nem emészt meg valamit, a másik bomlik érte. Ezért némelyek semmibe vesznek, mások meg ugyan nagy becsben tartanak bizonyos dolgokat; ennek okáért semmit sem szabad elvetnünk, sem becsmérelnünk (hacsak nem nagyon undorító), sőt inkább terjesztenünk kell a művet, kivált, ha ártalmatlan és valamelyes okulásra szolgálhat. Máskülönben ugyanis vajmi kevesen írnának egy szál olvasónak, mert az írás nem gyerekjáték, és ha már nekiül az ember, jutalmat is vár érte. Nem pénzt, hanem hogy lássák, olvassák a művét és dicsérjék is, ha van miért. Erről mondja Tullius: a  b e c s ü l e t   t á p l á l j a  a  m ű v é s z e t e t. Ki gondolná, hogy a létrára elsőnek ugró katona unja leginkább az életét? Bizonyára nem, csak a dicsőség vágya kergeti a veszedelembe. Éppígy a művészetben és irodalomban is. A tisztelendő úr igen jól prédikál és fölöttébb óhajtja híveinek javát. De kérdezzék csak meg őtisztelendőségét, zokon veszi-é, ha szemébe mondják: "Jaj, de szépen mondta, tisztelendő atyám!" Nemtudomki uram pocsékul forgatta magát a kopjatörésben, mégis odaajándékozta páncélingét egy gézengúznak, mert az dicsérte ügyességét a fegyverforgatásban. Mit nem tett volna, ha méltán éri a dicséret? Ekképpen vagyon mindenekben, bevallom, magam sem vagyok különb feleimnél, nem veszem rossz néven, ha foglalkoznak együgyű nyelven írott apróságommal; mulassanak véle, ha kedvöket lelik, és lássák, mint él egy ember annyi szerencse, vész és sorscsapás közén. Kérem kegyelmedet, fogadja kezemből ezt a csekélységet; ékesebbet is adnék, ha hatalmam fölérne óhajommal. Kegyelmed azt írja, töviről hegyire írjam le, meséljem el történetemet, úgy gondoltam hát, nem a közepén, hanem az elején vágok neki, hogy jól megösmerjenek; no meg azért is, hogy akik jómódban születtek, meglássák, mily keveset köszönhetnek önmagoknak, hiszen kezökre járt a jó szerencse; mennyivel többet tettek, akik okkal-móddal, a balsorban evezve jutottak a biztonságos révbe.

Mindenekelőtt tudja meg kegyelmed, hogy Lázaro de Tormesnek hívnak, szüleim Tomé González és Antoña Pérez, a salamancai Tejares faluból. Melléknevemet onnan kaptam, hogy a Tormes folyóban születtem, mégpedig ekképpen: Apám (Isten irgalmazzon néki) egy tormesi vízimalomban molnároskodott több mint tizenöt esztendeig. Anyám - mikor már viselős volt - egy éjjel a malomban tartózkodott; szülési fájdalmak lepték meg, s én ott láttam meg a napvilágot. Így joggal mondhatom, hogy a folyóban jöttem a világra. Nyolcéves koromban apámat törvénybe citálták és letartóztatták, mert görbén vágott eret az őrletők zsákjain; apám vallott, nem tagadott és üldöztetést szenvedett igazmondásáért. Bízom Istenben, hogy elnyerte az üdvösséget, mert az evangyéliom azt mondja, boldogok, akik üldöztetést szenvednek az igazságért. Akkoriban sereget toboroztak a mórok ellen; apám az említett baleset óta számkivetve élt, most fölcsapott csatlósnak egy hadba vonult lovag mellé, s hű cselédként urával együtt végezte életét.

Elözvegyült anyám támasz nélkül maradt, s eltökélte, a jó emberekre bízza magát, hogy befogadják; a városba költözött, kibérelt egy házikót, kosztos diákokat tartott és mosott a magdalenai prelátus néhány lovászára. Bejárt az istállókba, s a csutakolók közt megismerkedett egy mórral. A mór néhanapján meglátogatta házunkat és csak másnap reggel távozott. Máskor meg napközben zörgetett be azzal az ürüggyel, hogy tojást akar vásárolni, és tiszteletét is tette nálunk. Kezdetben ki nem állhattam látogatásait, féltem tőle, mert igen fekete és rútságos vala, de látván, hogy jöttére javul az eledel, lassanként megbarátkoztam véle. Ugyanis mindig hozott magával kenyeret, egy-egy darab húst, télidőn meg fát, s annak tüzénél melegedtünk. Addig járt hozzánk, addig-addig társalkodtak, hogy anyám egyszer csak megajándékozott egy igen csinos kis szerecsennel. Én ringattam, én segítettem pólyálni a fiacskát, s emlékszem, ha fekete képű mostohaapám játszadozott véle, a gyerek, látván, hogy anyám is, én is fehér vagyok, apám meg nem, riadtan futott előle anyámhoz, ujjával apjára mutatott imigyen szólva:

- Mama, mumus!

- A szajhafattya! - monda nevetve a mór.

Én, bár nagyon fiatal voltam, megjegyeztem kis öcsém szavát, s ekképpen tanakodtam magamban:

- Mily sokan futhatnak a világon mások elől, mert nem látják önmagokat!

Balszerencsénk úgy akarta, hogy Zayde társalkodása (mert így hívták a mórt) az istállómester fülébe jusson; mostohaapámnak a körmére néztek és kiderült, hogy a jószágnak szánt abrak felét ellopta; a korpát, tűzifát, kaparókat, pokrócokat, ponyvákat és lótakarókat elkótyavetyélte, jobb híján még a patkót is leszedte a lovakról, s mindezt anyámnak hordta öcsém neveltetésére. Ne csodálkozzunk, ha a pap a szegényeket, a barát meg a rendházat lopja meg szoknyás hívei kedvéért, avagy egyéb okokból, hiszen még egy szegény rabszolgát is ily módon elragad a szerelem. Amit mondok, mindent fejére olvastak; sőt többet is, mert fenyegetésekkel engem is vallatóra fogtak, s én gyerkőc létemre félelmemben elmondtam, föltártam, amit tudtam, még azt is kiböktem, hogy anyám meghagyásából néhány patkót adtam el egy kovácsnak. Szegény mostohaapámat véresre korbácsolták, anyámat pedig arra ítélték, hogy a szokásos száz botütés terhe alatt be ne tegye a lábát az említett prelátus házába, sem pedig a meghurcolt Zaydét vendégül ne lássa. Anyám, az istenadta, nem akarta a kötelet is a vödör után dobni, híven tartotta magát az ítélethez; hogy elkerülje a veszélyt és alkalmat ne adjon szóbeszédre, a Napsugár-fogadó akkori gazdáinak szolgálatába szegődött. Ezer gonddal-bajjal nevelgette öcsémet, míg a kicsi járni nem tudott, engem meg kamasz koromig, mikoron is már borért, gyertyáért meg egyéb szükséges holmiért szaladgáltam a vendégeknek.

Ez idő tájt egy vak koldus költözött a fogadóba. Úgy gondolta, alkalmas vezetője lennék, s elkért anyámtól. Anyám a gondjaira bízott és elmondta a vaknak, hogy derék ember fia vagyok, apám hitünk dicsőségére életét adta a Gelves-szigeti csatában^[1], s ő bízik Istenben, én se leszek rosszabb apámnál. Kérte, hogy jól bánjék vélem, gondja legyen rám, mert árva vagyok.

A vak megígérte, így tesz, és nem inasának, hanem fiának fogad.

Így kezdtem szolgálni és vezetni újdonsült, de vén gazdámat. Alig néhány napot töltöttünk Salamancában, mert a vak úgy vélte, nem keres kedvére, ezért elhatározta, hogy odább áll. Már útra készen, meglátogattam anyámat; mindketten sírva fakadtunk, mikor áldását adta és így szólott hozzám:

- Fiam, tudom, nem látlak többé. Törekedj a jóra, Isten vezéreljen. Fölneveltelek, jóravaló gazdát szereztem néked, állj a magad lábára!

Ezután várakozó gazdámhoz csatlakoztam.

Elhagytuk Salamancát, és a hídhoz értünk; bejáratát egy kőből való, nagyjából bika alakú állat őrzi. A vak rám parancsolt, hogy menjek oda az állathoz.

- Lázaro - mondta mikor odaálltam - illeszd csak füled a bikához, nagy zajt hallasz benne.

Botorul közelebb léptem, azt hittem, igazat beszél. A vak megérezte, hogy a kőhöz illesztettem a fejem, keményen megmarkolt és jól odakoccantotta kobakom ahhoz a fránya bikához. Több mint három napig sajgott is az öklelés.

- Ostoba, ha vak koldus szolgája vagy, tanuld meg, hogy egy fokkal az ördögnél is ravaszabb légy - mondta gazdám és jót kacagott a tréfán.

Úgy tetszett, ama pillanatban fölocsúdtam szendergő, gyermeki oktondiságomból, s így szóltam magamban:

- Igazat beszél, hogy nyitott szemmel, éberen járjak, mert senkim sincs az égvilágon. Azon törjem a fejem, hogyan érvényesüljek.

Útra keltünk, és néhány nap alatt megtanított a tolvajnyelvre. Szerfölött örvendett, mert látta, hogy nem estem a fejem lágyára.

- Én nem adhatok néked se aranyat, se ezüstöt, de bőven adok jó tanácsokat az életre - mondta.

Így történt, hogy Isten után e vaknak köszönhetem életemet. Vak létére is fölvilágosított, rávezetett az élet útjára. Örömest mesélem kegyelmednek ezeket a bohóságokat, hadd tessék ki, minő virtus kell, hogy alulról fölemelkedjünk és minő léhaság, hogy a magasból lesüllyedjen az ember.

Nos, visszatérvén derék vakomra, ha már az ő történetét mesélem, tudja meg kegyelmed, hogy mióta világ a világ, nem alkotott még ily elmés, agyafúrt fickót az Úristen. Valóságos bűvésze volt szakmájának. Könyv nélkül tudott százegynehány imádságot; visszhangzott a templom, ha mély, öblös és zengő hangján fohászkodott. Ilyenkor nagy, ájtatos nyugalom ült alázatos képére, szeme nem forgott, szája nem vonaglott, mint másoké gyakorta. De ekívül is ezer úton-módon csalta ki a pénzt. Sok és különféle alkalomra ismert imádságokat: meddő és szülő asszonyoknak; boldogtalan hitveseknek, hogy megnyerjék férjök vonzalmát. Jósolt a terheseknek, lányuk avagy fiúk lesz-é. Orvoslás tekintetében meg azt állította, Galenus félannyit se konyít a fogfájáshoz, ájuláshoz meg a gyermekágyi betegségekhez, mint ő. Végtére bárki fordult hozzá valamely bántalommal, rögvest megmondta: ezt csináld, azt csináld, főzz ily füvet, szedj oly gyökeret. Ennek okáért mindenki járt utána, különösképpen a fehércselédek, mert minden szavát elhitték neki. Az asszonyoktól busás hasznot húzott az említett fogásokkal, és egy hónapban többet keresett, mint száz világtalan egész esztendő alatt. De azt is tudnia kell kegyelmednek, hogy bármennyit keresett, bármije volt is, sohase láttam oly zsugori, szűkmarkú teremtést; csaknem éhen veszejtett, mert még a szükségest is megvonta tőlem. Igazán mondom, ha nem gondoskodtam volna magamról ésszel-okossággal, bizony gyakorta fölfordultam volna éhen. De hiába annyi furfang, szemfülesség, úgy túljártam az eszén, hogy mindig, avagy legtöbbször nekem jutott a több és jobb falat. E célból ördöngös tréfákat űztem gazdámmal; elmesélem egyikét-másikát, ámbátor néha magam jártam pórul velök.

A vak egy gyolcs tarisznyában hordta az elemózsiát és minden holminkat, s a tarisznya száját egy vaskarikával lakatra, kulcsra zárta. Ha betett, avagy kivett valamit, oly igen éberen, körültekintően járt el, hogy az egész világ együttvéve sem tudta volna egy morzsányival se megrövidíteni. Énnekem néhány nyomorúságos falatot szokott adni; még a fél fogamra se volt elegendő. Mikor bekattintotta a lakatot és gyanútlanul úgy vélte, máshol jár az eszem, a tarisznya egyik oldalán a varrást is gyakran fölfejtettem egy kis darabon és eret vágtam a fösvény tarisznyán; méretlenül szedtem belőle a jókora karéj kenyereket, szalonnát, kolbászt, aztán újból bevarrtam a nyílást. Így kerestem alkalmatos pillanatot, nem hogy kielégítsem csintalanságomat, hanem hogy enyhítsem azt az átkozott ínséget, mert oly szűkösen tartott a vak.

Amit csak el tudtam lopni, sikkasztani, fél garasokban hordtam magamnál. Ha imádkoztatták gazdámat és egész garast adtak néki - mivel nem látott és az adományozó se mondta, milyen pénzt vetett oda - tüstént a számba kaptam a garast, és az én fél garasomat csúsztattam a helyébe. Bármily gyorsan nyúlt is utána, én már lefölöztem az igazi haszon felét. Sopánkodott a gonosz vak, mert a tapintásáról nyomban megérezte, fölismerte, hogy csak fél garast kapott.

- Mi az ördög - mondta - mióta velem vagy, csak fél garasokat adnak, annak előtte pedig számtalanszor kaptam egy garast, de még egy maravédit is! Bizonnyal a te lelkeden szárad ez a balszerencse!

Ő is rövidebbre fogta az imádságot, még a felét se mondta el. Meghagyta ugyanis, hogy mihelyt elment az imádság megrendelője, húzzam meg a köpenye ujját. Így is tettem, ekkor ő újból rázendített, ahogy a vakok szokták, hogy ilyen meg ilyen imádságot tessék! Falatozáskor gazdám egy kis korsó bort szokott volt maga mellé helyezni; én csakhamar torkon ragadtam a korsót, néhány néma csókot adtam néki és visszatettem a helyére. De kortyolgatás közben a vak hamarosan megneszelte csínyemet. Biztonságban akarta tudni borát, és attól fogvást sohasem eresztette ki kezéből a korsót, minduntalan a fülét szorongatta. De a mágnes se vonzza úgy a vasat, mint én a bort egy ily célból készített hosszú szalmaszálon. A szalmaszálat bedugtam a korsó száján és szívtam a bort, míg csak benne tartott. De a vak nagyon ravasz volt, úgy hiszem, ezt is észrevette, s attól kezdve változtatott a szokásán; a lába közé vette a korsót, kezével befogta az edény száját s így nyugodtan iddogált. Én már megszoktam a bort és éltem-haltam érte. Látván, hogy a haszontalan szalmaszállal immár mire se mehetek, eltökéltem, egy kicsiny lyukat fúrok a korsó fenekén és vékony viaszréteggel finoman betapasztom. Evéskor úgy tettem, mintha fáznék és bekuporodtam a szegény vak lába közé, hogy melegedjem gyér tüzünknél. Az a kevés viasz rögvest megolvadt a tűz melegétől, és a kis nyíláson cseperegni kezdett a bor a számba, mert úgy tartottam, hogy egy árva csepp se menjen veszendőbe. Midőn aztán a vak inni akart, szegény feje már semmit se talált.

Elképedt, átkozódott, az ördögbe küldte a korsót borostul, mert nem tudta mire vélni a dolgot.

- Nem mondhatja, bácsikám, hogy én iszom meg - szóltam - hisz ki sem engedi a kezéből.

Addig forgatta, tapogatta a korsót, míg rá nem bukkant a nyílásra és tüstént átlátott a szitán. De úgy tett, mintha mit se vett volna észre. Másnap nem is gondoltam, hogy leleplezett és rosszban sántikál, szokásom szerint lekuporodtam, csak nyeldekeltem az édes kortyokat ég felé fordított arccal, kissé lehunyt szemmel, hogy jobban élvezhessem a zamatos nedűt. A nyomorult vak elérkezettnek látta az időt, hogy bosszút álljon rajtam. Két marokra kapta azt az édes-keserves korsót és teljes erejével a számra zuhintá. Amint mondom, teljes erejével úgy, hogy én, szegény Lázár - mivel mire se számítottam, hanem mint más alkalmakkor, gondtalan élvezettel szürcsölgettem - azt hittem, a mennybolt szakadt rám minden terhével egyetemben.

Az ütéstől egészen elbódultam és elvesztettem eszméletem. A korsó úgy szájon csapott, hogy darabjai arcomba fúródtak és több helyütt megsebeztek; kiverte a fogamat - máig se nőtt ki. E pillanattól gyűlöltem a gonosz vakot; bár dédelgetett, jól tartott és gyógyítgatott, láttam, hogy örül a kegyetlen büntetésnek. Borral kimosta sebeimet, melyeket a korsó cserepei ütöttek, és mosolyogva mondta:

- Mit szólsz hozzá, Lázaro? Szőrivel gyógyítjuk a kutyaharapást!

Egyéb élceket is mondott, de énnekem nem volt mókázhatnékom. Mikor már lábadoztam gyászos sebeimből és foltjaimból, eszembe vettem, hogy néhány ily csapással megszabadul tőlem a vak; elhatároztam hát, inkább én szabadulok meg őtőle. De nem hamarkodtam el a dolgot, hogy annál inkább hasznomra és biztonságban cselekedhessem.

Ha szíves-örömest akartam volna is megbékélni, s megbocsátani azt az ütést, hiába, mert ettől kezdve oly cudarul bánt velem az elvetemült vak. Se szó, se beszéd, elnáspángolt, kupán vágott meg a hajamba kapaszkodott. Ha valaki szóvá tette, miért csépel oly kegyetlenül, nyomban elmesélte a korsókalandot.

- Gondoljátok, hogy valami ma született bárány ez a suhanc? - kérdezte. - Istenúgyse, az ördög se vetemedne ilyen gaztettre!

- No, nézze meg az emberi Ki gondolt volna ennyi romlottságot egy kölyökről? - mondták a hallgatók keresztet vetve és nevettek turpisságomon. - Csihipuhi, add csak neki, Isten megfizet érte!

A vak nem is mondatta kétszer. Én meg szándékosan mindig a legrosszabb utakra vezettem, hogy bajt, kárt okozzak neki. Ha követ találtam, hát arra; ha sarat, csak a legközepébe. Noha magam sem közlekedtem száraz lábbal, szívesen kivertem volna az egyik szemem, csak hogy a vak mindkét szemét kiverhessem, pedig nem is volt neki. Nagy kampós botjával folyvást a tarkóm tapogatta, pedig nyakam kopasz és merő daganat volt a kezétől. Esküdöztem, hogy nem rosszaságból vezetem arra, hanem mert nem találok jobb utat, de semmire se mentem véle: nem hitte. Oly ravasz és rendkívül éles eszű volt a betyár.

Hadd lássa, kegyelmed, mennyi furfang lakozott az agyafúrt vakban, elmondok hát egy esetet a sok közül. Kettőnkkel történt, és úgy hiszem, jól kitetszik belőle gazdám szokatlan ármányossága. Elhagytuk Salamancát és Toledo környékére mentünk, mert ott, ha nem nagyon adakozók is, gazdagabbak az emberek. Gazdám eme közmondást követte: többet ád a szívtelen, mint az, aki nincstelen. A legzsírosabb helységeket ejtettük útba. Ha jó fogadtatásra leltünk, megállapodtunk, ha nem, fölszedtük a sátorfánkat. Történt, hogy egy Almorox nevű faluba éppen szüret idején értünk és az egyik szüretelő megszánta gazdámat egy fürt szőlővel. Mivel azonban a puttonyokkal nem bánnak kesztyűs kézzel, de meg a szőlő is nagyon megérett akkorára, szem szem után potyogott el uram markából; ha a tarisznyába teszi, az egész fürt musttá válik. Így nem tudta magával vinni, no meg a kedvemben is akart járni, mert aznap sokat rugdosott és ütlegelt, ennek okáért nagy kegyesen megvendégelt.

- Most bőkezűen bánok véled - mondta, midőn letelepedtünk egy sánc tövébe - fogyasszuk el ezt a fürt szőlőt, mégpedig ki-ki az egyik felét. Az elosztás pedig ekképpen legyen: elsőbb is te csípsz egy szemet, azután én. De ígérd meg, hogy egyszerre csak egy szemet veszel, magam is így teszek, míg a végére nem járunk, ily módon nem ér csalódás bennünket.

Megkötöttük az alkut, de a gézengúz már a második szemnél meggondolta magát, s attól fogva kettesével szemelgetett, azt hitte, bizonyára én is ekképpen teszek. Mivel ő már megszegte megállapodásunkat, én nem értem be azzal, hogy hasonlóképpen cselekedjem; rá is dupláztam, nem csak kettesével, hanem hármasával is kapkodtam a szemet meg faltam, ahogy csak a számon befért.

A fürt végeztével gazdám egy kicsinyég a kezében tartotta a csumát, és megcsóválta a fejét mondván:

- Lázaro, megcsaltál engem; esküdni merek, hogy hármasával szedted a szőlőt.

- Nem én! - feleltem. - Miből gondolja?

- Tudod, honnan veszem, hogy hármasával szemelgettél? - kérdé az agyafúrt vak. - Mert én kettesével ettem, mégse tiltakoztál.

Jót nevettem magamban, és bár ifjú voltam, megjegyeztem a vak elmés következtetését. Sok mókás és említésre méltó kaland esett még vélem, míg első gazdámat szolgáltam, de nem szaporítom a szót, elhallgatom őket, végezetül csak az utolsót mesélem el.

Escalonában, a hasonló nevű herceg városában jártunk. Gazdám megbízott, hogy süssek meg néki egy darab kolbászt. Midőn a kolbász már zsírban fortyogott, a vak kimártogatta a zsírt, elővett a zsebéből egy maravédit és elküldött a csapszékbe borért. Úgy mondják, alkalom szüli a tolvajt. No hát énnékem elembe hozta az ördög az alkalmat: ugyanis a tűz mellett egy kis darab hosszúkás, fonnyadt répa hevert; biztosan már semmire se volt jó, azért dobták oda félre. Épp akkor egyedül időztem ott a vakkal. Szívtam a kolbász ínycsiklandó illatát, és föltámadt bennem a mohó étvágy. Nem láttam, nem hallottam semmit, fütyültem a következményekre, csak azt tudtam, hogy ennem kell a kolbászból. Sutba dobtam félelmemet és kielégítettem vágyamat: míg a vak pénzért kotorászott a tarisznyában, kirántottam a kolbászt és íziben az említett répát hajítottam a serpenyőbe. Gazdám ideadta a pénzt a borra, megfogta és forgatni kezdte a lábast a tűzön, sütni akarta a répát, de hiába, mert a répa nem arra való. Én borért mentem, és habozás nélkül bekebeleztem a kolbászt.

Mikor megjöttem, az ebadta vak két szelet kenyér közt szorongatta a répát, de még nem ismerte föl, mert nem tapintotta. Midőn fogta a szeleteket és beléjük harapott, azt hívén, hogy egy darab kolbászt is harap velök, hoppon maradt a répával.

- Mi ez, Lazarillo? - fakadt ki dühösen.

- Jaj nekem - mondtam - már megest rám akar fogni valamit. Hát nem most jöttem meg a borral? Itt járt valaki és tréfát űzött kelmeddel.

- Nem, nem - szólt a vak - el sem engedtem a serpenyőt; lehetetlen.

Én újfent esküdöztem égre-földre, hogy semmi részem a szemfényvesztő csínytevésben, de hasztalan; nem volt titok az ördöngös vak csavaros eszének. Fölkelt, megragadta a fejemet, hozzám hajolt; mint jó vizsla, nyilván megérezte a leheletemet, nagy izgalmában még jobban meg akart bizonyosodni az igazság felől, két kézre kapott, a kelleténél tágabbra nyitotta számat, s meggondolatlanul belédugta az orrát. Hosszú, hegyes orra még egy tenyérnyivel megnyúlt most haragjában, hegye a torkomat csiklandozta. Ez meg az ijedtség meg az idő rövidsége - hiszen a végzetes szafaládé nem ülepedett még le a gyomromban - de főleg a rettentő ormány, mely csaknem megfojtott, minden összejátszott és együttesen okozta, hogy a csíny is, a nyalánkság is napfényre jutott, és a jogos tulajdon visszaszállott urára. Ugyanis a gonosz vak még ki sem húzhatta ormányát, úgy fölkavarodott a gyomrom, hogy kivetette magából a lopott holmit, s a vak orrával egyetemben a hevenyében összemajszolt siralmas kolbász is kizúdult a számból.

Nagy Isten! Jobb lett volna nékem, ha már a sírban nyugszom, úgyis inkább halott, mintsem eleven voltam. Az elvetemült vak úgy haragra lobbant, hogy ha oda nem csődülnek a lármára, nem élem túl.

Kivettek a kezéből, hát a marka telis-tele avval a kevés hajammal, arcom összekarmolva, nyakam, torkom fölkaparva. De megérdemeltem, mert vásottságom miatt lakoltam. A gonosz vak elmesélte a gyülevész társaságnak viszontagságaimat, nem is egyszer elmondta a korsó, a szőlőfürt történetét, meg a legutóbbi kalandot is. Mindenki oly jóízűt kacagott, hogy aki csak arra járt az utcában, betért a mulatságra. A vak oly mókásan, szellemesen adta elő tetteimet, hogy bár csúnyán elpáholtak, meg nem állhattam, hogy könnyeimen át magam is ne nevessek rajtok. De eközben elátkoztam magamat, mert eszembe jutott gyávaságom és ügyefogyottságom, hogy le nem csippentettem a gazdám orrát; hiszen bőven lett volna időm rá, mert félig már a számban volt, csak össze kellett volna harapnom a fogamat, hogy benne is maradjon. A rossz pára tagját talán jobban bevette volna a gyomrom, mint a kolbászt, ha meg ki nem okádom, hát tagadhatom a vallatásnál. Adta volna Isten, hogy megtegyem; semmivel se jártam volna rosszabbul.

A kocsmárosné meg a bámészkodók összebékítettek bennünket, és a vaknak hozott itókával kiöblítették arcomat meg a torkomat. A gonosz vak ki nem fogyott az élcekből.

- Szavamra - mondta - ez a siheder több boromat elfogyaszt egy esztendőben mosakodásra, mint én ivásra kettő alatt. De mindenképpen többet köszönhetsz a bornak, mint apádnak, Lázaro, mert apád csak egyszer nemzett téged, de a bor ezerszer adta vissza életed.

Azután elmesélte, hányszor verte be a fejem, karmolta össze az arcom, és hányszor gyógyított meg borral.

- Mondhatom néked - szólott - ha valaki a világon a bornak köszönheti szerencséjét, te vagy az.

Míg arcomat mosták, mindenki jót nevetett, én meg váltig szitkozódtam. De a vak jóslata valóra vált és azóta is gyakran eszembe jut az az ember: kétségkívül próféta szellem lakozott benne. Ha meggondolom, hogy aznapi jóslata beteljesedett rajtam, amint a továbbiakban hallja kegyelmed, sajnálom, hogy annyiszor borsot törtem az orra alá, bár kamatostul megadtam az árát.

Látván, hogy a vak mily gonosz tréfákat űz vélem, föltettem, egyszer és mindenkorra faképnél hagyom. Rég ideje forgattam e szándékot elmémben és utóbbi mókája olajat öntött a tűzre. Történt, hogy másnap kéregetni mentünk a városba. Az éjszaka bőségesen esett, de még napközben is. Volt ama helységben néhány boltíves utca; hogy el ne ázzunk, az oszlopos tornácok alá húzódtunk kéregetni.

Az eső estére sem állt el.

- Lázaro - szólított a vak - makacs ez a zápor, minél későbbre jár, annál jobban zuhog. Térjünk vissza idejében a fogadóba.

Visszafelé egy patakon át vezetett az utunk; alaposan megduzzadt a nagy esőtől.

- Nagyon megdagadt a patak, bátyó - mondtam néki - de ha akarja, szétnézek, hol juthatnánk át szárazon legkönnyebben. Amott sokkal keskenyebb; száraz lábbal átugorhatjuk.

Tetszett néki a tanácsom.

- Szeretem, hogy ily okos vagy - mondta. - Vezess oda, ahol keskenyedik a patak, mert mostanság, télvíz idején kellemetlen a nedvesség, még inkább, ha nyirkos az ember lába.

Láttam, itt az alkalmas pillanat, hogy teljesítsem vágyamat, és kivezettem gazdámat a tornác alól. A téren több kőoszlop állott, rajtok nyugodott a házak eresze. Egyenest az egyikkel szembe állítottam a vakot és így szóltam hozzá:

- No, bátyus, itt legkeskenyebb a patak.

Szakadt az eső, mintha dézsából öntenék, ázott az istenadta, igyekeztünk födél alá a zápor elől, de legfőképpen mert e pillanatban Isten elhomályosította gazdám értelmét, megadatott nékem, hogy bosszút álljak rajta.

A vak hitt a szavamnak.

- Állíts a kellő helyre - mondta - aztán ugorj te elsőnek!

Én pontosan szembeállítottam az oszloppal, ugrottam egyet, az oszlop mögé bújtam, mintha öklelő bika üldözne.

- Nosza - kiáltottam - ugorjon, ahogy csak tud, hogy átjusson az innenső partra!

Alig mondtam ki, nekirugaszkodik ám a szegény vak, akár egy bakkecske, hátralép egyet, hogy nagyobbat ugorhasson, aztán teljes erejével nekilódul fejjel az oszlopnak. Akkorát koppant, mint egy jókora lopótök. Nyomban hanyatt vágódott félholtan, szétzúzott fejjel.

- Hogyan? A kolbászt megorrontod, az oszlopot meg nem? Hát csak szagolgasd! - mondtam és otthagytam a segítségére siető sokadalomban. Kereket oldottam, meg se álltam a város kapujáig, és még az éj beállta előtt Torrijosba értem. Sose tudtam meg, mi sors érte a gazdámat, de nem is voltam kíváncsi rá.

Másnap, úgy véltem, nem vagyok biztonságban, ezért elmentem egy Maqueda nevű faluba. Itt utolért a büntetés: egy pappal kerültem össze. Alamizsnát kéregetett és megkérdezte, tudok-é ministrálni.

- Igen - mondtam, mert csakugyan tudtam.

Az a gazember vak ütött-vert ugyan minduntalan, de ezernyi hasznos dologra is oktatott: még ministrálni is megtanított. Végezetül a pap fölfogadott szolgálatába.

De csöbörből vödörbe jutottam. Igaz, a vak olyan zsugori volt, amint elbeszéltem, mégis Nagy Sándornak tetszett a paphoz képest. Csak annyit mondok, hogy a világ minden kapzsisága egyesült új gazdámban. Nem tudom, természettől fogva ilyen volt-é, avagy csak a reverendával öltötte magára a fösvénységet.

Volt neki egy kulcsra záródó öreg ládája. A kulcsát köpenyszíjára kötve hordta. Mihelyest szeme elé került a templomi szentelt kenyér, tüstént a ládába helyezte és ráfordította a kulcsot. Az egész házban sehol egy falat ennivaló, pedig más házaknál hol egy kis szalonna lóg a füstölőben, hol egy kis sajt hever valamely polcon, avagy egy kenyérmaradékkal teli kosárka rejtezik az almáriomban. Azt hiszem, ha nem jutnék is hozzájuk, puszta látásokra megvigasztalódnám. Csak egy koszorú hagyma volt a házban, az is a ház végében egy kamorába zárva. Ebből kaptam én négy napra egy-egy fejet. Ha elkértem a kulcsot, hogy hagymáért menjek és valaki más is jelen volt, gazdám a keblébe nyúlt, körülményesen megoldta öltözetét, és ily szavakkal adta át a kulcsot:

- Fogjad, de hozd vissza rögtön, ne mindig a torkoskodáson járjon az eszetek!

Mintha Valencia minden nyalánksága^[2] ott rejlett volna a zárt ajtó mögött. Pedig, amint mondom, egy huncut falat sem akadt az említett kamorában, csak a hagyma lógott egy szögről, de uram azt is úgy számon tartotta, hogyha szegény bűnös fejem megfeledkezik magáról és a porciónál többet veszek, drágán adom meg az árát.

Végül már csaknem éhen pusztultam, mert gazdám nem volt valami bőkezű hozzám. Bezzeg önmagához! Ebédre, vacsorára rendesen öt garas ára húst fogyasztott. Igaz, levesét megosztotta vélem, de a hústól csak a szemem koppant; csak egy kevés kenyérrel szánt meg. Bár adta volna Isten, hogy a kenyerét is megfelezte volna.

Szombaton birkafejet esznek arrafelé, és gazdám elküldött három maravédi ára birkafejért. Azt azután megfőzte és megette; megette a szemét, a nyelvét, a tarkóját meg a velejét, meg a tokáját. Az én tányéromra csak a lerágott csontokat rakta, mondván:

- Egyed, vegyed, örvendj, tiéd a világ. Jobb sorod vagyon, mint a pápának!

- Ilyet adjon Isten tenéked is! - mondtam magamban.

Alig három hetet töltöttem nála, de olyannyira lesoványodtam, hogy állni se tudtam a lábamon az éhségtől. Látván láttam, hogy a sírba jutok, ha Isten és leleményességem segítségemre nem jő. De nem volt alkalmam, hogy furfanggal éljek, mert sehogyan se tudtam kipuhatolni gazdám gyöngéjét. De ha módom akad, akkor sem hinthettem volna port a szemébe, mint a vaknak (Isten irgalmazzon néki, ha kimúlt az ökleléstől); előbbi gazdám okos volt ugyan, de hiányzott néki ama becses érzékszerve, és nem ügyelhetett rám. Ez meg? Senki emberfiának nem volt oly éles szeme, mint ennek a papnak.

Felajánláskor, ha egy garas a perselybe hullott, ő rögvest számba vette. Egyik szeme a népeken, a másik meg az én kezemen járt. Forgott a szeme a gödrében, miként a higany. Számolta, hány garast adtak és a felajánlás végén tüstént elvette tőlem a perselyt és az oltárra állította. Amíg csak nála éltem, jobban mondva tengődtem, egy árva garast sem voltam képes elcsenni tőle. A kocsmából sose hoztam egy egész garasért bort néki; ami kevés megmaradt az áldozásról, ládájába tette és úgy beosztotta, hogy egész héten eltartott.

- Tudod, fiam - mondta, hogy leplezze rettentő fukarságát - a papoknak nagyon mértékletesnek kell lenniök ételben-italban, ennek okáért én nem dorbézolok, miként mások.

Pedig ocsmányul hazudott a nyomorult, mert torban, vendégségben a más pénzére úgy zabált, mint a farkas és ivott, mint a kefekötő. Halotti tort említettem, sose voltam az emberi nem ellensége, de - Isten bocsássa meg - akkor igen, mert a torban ehettem, jóllakhattam kedvemre. Kértem Istent, kívántam, hogy mindennap elpatkoljon valaki. Midőn halotti szentségeket, kivált utolsó kenetet adtunk a betegeknek és a pap imádkozásra szólította a jelenlevőket, bizonyára nem én voltam az utolsó a buzgólkodásban: teljes szívemből, a legjobb szándékkal fohászkodtam az Úrhoz, de nem ám, hogy talpraállítsa a beteget, hanem hogy magához vegye az árnyékvilágból. Ha egyik-másik fölépült, Isten bocsássa meg, ezerszer is az ördögbe küldtem; ha meghalt, ugyanannyi áldással bocsátottam útjára. Majd hat hónapig éltem ott, de csupán húszan múltak ki: azt hiszem, őket is én tettem el láb alól, vagyis az én kérésemre pusztultak el. Gondolom, az Úr figyelmes lőn elkeseredett, lassú haldoklásomra és nagy kegyesen megölte őket, hogy nekem életet adjon. De szenvedéseimre mégse leltem gyógyírt, mert ha temetés napján éltem is, máskor annál fájdalmasabbnak tetszett a visszatérés a mindennapi koplaláshoz, oly igen hozzászoktam a teli hashoz. Úgyhogy semmiben se találtam nyugodalmat, csak a halálban. Óhajtottam nemegyszer magamnak is, másoknak is. De a halál nem mutatkozott, noha folyvást magamban hordoztam.

Sokszor gondoltam, hogy otthagyom szűkmarkú gazdámat, de két oknál fogva nem tettem. Elsőbb is nem bíztam a lábamban, féltem, hogy legyöngítette a koplalás. Másodszor meg így tanakodtam magamban: két gazdám volt, az egyik halálra éheztetett, és mikor otthagytam, egy másodikba botlottam, ez meg egyenest a sírba visz. Ha innét is odább állok és egy még alábbvaló harmadikkal akadok össze, vajon nem üt-é a végórám? Így aztán moccanni se mertem, biztosra vettem, hogy minden lépésemmel mélyebbre süllyedek a nyomorúságban és ha egy fokkal alább szállok, híre-hamva se marad Lázarónak e világon.

Búbánatban tengtem-lengtem és kértem az Urat, szabadítson meg minden hív keresztényt az ily gondoktól. Nem tudtam kiokosodni, csak azt láttam, hogy napról napra rosszabbul megy sorom.

Egy napon nyomorult, hitvány, elvetemült gazdám eltávozott hazulról. Történetesen egy rézműves vetődött a kapunkba és megkérdezte, van-é javítani való. Azt hiszem, angyal volt ez a rézműves, és az Úr keze vezette hozzám abban az öltözetben.

- Rajtam aztán lenne munkája, nem is kevés, ha orvosolni akarna - mondtam oly halkan, hogy meg se hallotta. De nem volt idő tréfálkozásra és a Szentlélek sugallatára ezt mondtam néki:

- Bácsi kérem, elvesztettem ennek a ládának a kulcsát; félek, hogy megver a gazdám érte. Van magánál néhány kulcs, az Isten szerelmére, nézze meg, ha beléillik-é valamelyik. Megfizetem.

Az angyali rézműves egy nagy karikán tartotta kulcsait és most egymás után próbálta ki őket, én meg gyarló imáimmal segítettem néki. Hát, egy szempillantás alatt máris Isten képét látom a ládában, amint mondják, kenyér színe alatt.

Kitártam a ládát és így szóltam a rézműveshez.

- Én pénzzel nem fizethetek a kulcsért, de vegye ki innét a fizetségét!

Kiemelte a legszemrevalóbb szentelt kenyeret, nálam hagyta a kulcsot és távozott Isten hírével. Egyelőre semmihez se nyúltam, hogy föl ne tűnjék a hiány, de hogy ennyi kincs urának tudtam magam, úgy tetszett, máris tágul tőlem az éhség.

Megjött a gazdám, az a gyalázatos, de Isten jóvoltából nem vette észre, hogy az angyal magával vitt egy áldozati kenyeret. Másnap alig húzta ki a lábát, kinyitottam a kenyeres paradicsomot, marokra-foghegyre kaptam egy kenyeret, és nem telt abba két hiszekegy se, eltüntettem. Azután lezártam a ládát és nagy vígan nekiláttam a söprögetésnek. Azt hittem, ez a gyógyír szomorú életem minden baját orvosolja ezután és örömmel éltem véle aznap is, másnap is.

De sorsom könyvében nem az volt megírva, hogy sokáig tartson nyugodalmam, mert a harmadik napon rám tört a harmadnapos nyavalya: láttam ugyanis, hogy koplaltatóm szokatlan időben tesz-vesz a ládánk körül, ismételten megszámolja a kenyereket. Én csak lapítottam és csendes imában, fohászban könyörögtem: Szent János,^[3] vedd el a szeme világát!

Jó ideig számlálgatta a napokat az ujján, majd megszólalt:

- Ha nem tartanám annyira szemmel ezt a ládát, azt mondanám, kivettek a kenyereimből. De mától fogva, hogy eloszlassam a gyanút, pontosan számon tartom: kilenc kenyér van itten meg egy darab.

- Kilenc nyavalyát bocsásson rád az Isten - mondtam magamban. Szavai nyílként járták át szívemet, gyomrom tüstént megkordult az éhségtől, megérezte, hogy ismét a régi böjt kerülgeti.

Gazdám elment hazulról, én meg vigasztalásomra kinyitottam a ládát: néztem a kenyereket, babusgattam őket, de nem mertem venni belőlük. Megszámláltam, ha nem tévedett-é az a csirkefogó. De számítását pontosabbnak találtam, mint szerettem volna. Legföljebb ezer csókkal boríthattam a kenyereket, és amily finoman csak tudtam, a darabból levágtam egy vékony szeletet; azzal töltöttem a napot, de nem olyan vidáman, mint annak előtte.

Éhségem növekedett, és a csillagokat láttam, kivált, mert gyomrom több kenyérhez szokott az utóbbi két-három napban. Úgyannyira, hogy amíg egyedül voltam, mást se tettem, csak kinyitottam meg bezártam a ládát, és amint a gyerekek mondják, szemléltem Isten képemását.

De a szomorkodók segítő Istene rám tekintett a szorongattatásban és eszembe juttatott egy kis orvosságot.

- Ez a behemót láda vén is, lyukas is egynémely helyen - mondtam magamban némi fejtörés után - igaz, hogy csak kis nyílások vannak rajta. Azt hihetné az ember, egerek járnak belé, azok rágják a kenyeret. Egész cipót nem tanácsos kivenni, mert sanyargatóm észreveszi, hogy megsanyargatták a ládáját. De van néhány olcsóbbacska abrosz; ha ezekre lemorzsálok egy kis kenyeret, az még csak megjárja.

Neki is láttam egyik-másik kenyérnek úgy, hogy háromról-négyről lekapartam egy keveset, aztán mint a cukrozott mogyorót, fölszedegettem a morzsákat és némiképpen megvigasztalódtam. Midőn gazdám hazajött ebédre, fölnyitotta a ládát és meglátta a rontást; nyilván azt hitte, egerek okozták a kárt, mert igyekeztem ügyesen utánozni az egérrágást. A láda minden zugát átkutatta, meg is talált néhány hasadékot, s azt gyanította, ott hatoltak be az egerek.

- Lázaro - kiáltott - nézd csak, hogy a nyakára hágtak kenyerünknek az éjjel!

Nagy csodálkozást színleltem és megkérdeztem, mi történhetett.

- Mi történt volna? - mondta. - Ezek az ebadta egerek semmit se kímélnek.

Falatozni kezdtünk és Isten akaratából ekkor is jól jártam. Máskor szokás szerint gyalázatosan kis adagot kaptam, de most több kenyér jutott, mert gazdám az egérrágottnak hitt darabokat mind leszelte és nékem adta, mondván:

- Egyed csak, az egér tiszta állat!

Így aznap már a két kezem, jobban mondva a tíz körmöm munkájával szerzett adag is a bendőmben volt, mikor befejeztük az étkezést, bár én sose kezdtem el istenigazából. De máris újabb rémület töltött el: láttam, hogy gazdám serényen sürög-forog, szögeket húz ki a falból, deszkadarabokat keres, és az ócska láda minden nyílását beszögezi.

- Uram Isten - szóltam magamban - mennyi bajra, sorscsapásra, nyomorúságra születik az emberfia! És mily kevés ideig tartanak fáradságos életünk örömei! Lám, magam is azt hittem, eme gyatra, keserves gyógyszerrel megorvosolom nyomorúságomat és már-már fölvidultam, hogy jobbra fordult a sorsom. De balvégzetem másképpen rendelé: fölbirizgáltam léhűtő gazdámat, még tetézte is természetes éberségét (mert eme tulajdonság jobbára sosem hibádzik a semmirekellőkből), és ímé uram beszegezte a láda réseit, bezárta vigaszom kapuját, de ajtót tárt küszködéseimnek.

Így sopánkodtam, míg szorgos ácsom sok szöggel és deszkával befejezte munkáját, és mondá:

- No, hitvány egerek, most már máshová járjatok, mert itt nem sok szerencsétek leszen.

Alighogy kitette a lábát hazulról, szemrevettem a munkáját és láttam: akkora lyukat se hagyott azon a rozoga vén ládán, hogy egy légy bebújhasson rajta. Most már semmi hasznát se vehettem kulcsomnak; kinyitottam a ládát, de nem is reméltem sikert tőle. Láttam azt a néhány megkezdett kenyeret - gazdám egérrágottnak hitte őket - ügyes vívó módjára, nagyon finoman hozzájok nyúltam és levakartam róluk még egy csipetnyit.

De a szükség nagy mester, s én, mivel oly nagy szükségben voltam, kiokoskodtam megélhetésemet. Gondolom, az éhség vezetett e szomorú praktikákra, nemhiába tartják, hogy a koplalás leleményessé tesz, nem úgy, mint a degesz has! Hát bizonyára vélem is így esett.

Egy éjjel ily gondokban virrasztottam, törtem a fejem, hogyan fordítsam hasznomra a ládát. Hallottam, hogy gazdám aluszik, erre vallott horkolása meg egy-egy rettentő fújtatás, mert alvás közben mindig horkolni szokott. Suttyomban felkeltem. Napközben már kieszeltem, mit tegyek. Egy ócska kés hánykolódott a házban: eltettem, hogy megtaláljam és a szánalmas ládához lopakodtam vele, s mint valami fúróval, nekiestem a láda legsilányabb részének. A sok-sokéves öreg jószág minden szilárdságát, ellenállását elvesztette. Megpuhult, kikezdte a szú, így csakhamar megadta magát, segítségemre sietett és jókora lyukat fúrhattam az oldalába. Ezután nagy halkan kinyitottam a megrongált ládát, kitapogattam a megkezdett kenyeret és úgy tettem, amint már leírtam volt. Ezzel aztán némiképpen megvigasztalódtam, újfent bezártam a ládát, visszatértem szalmavackomra - mert ott háltam - és aludtam egy keveset, azt is rosszul. A koplalást okoltam miatta; joggal, mert akkoriban tán még a francia király minden gondja-baja se űzte volna el az álmom.

Másnap gazduram észrevette, minő kárt okoztam a kenyérben is, a ládán is, és az ördögbe küldött minden egeret.

- Mi a szösz - mondta - ebben a házban ez ideig sose észleltem egeret, csak most.

Kétségkívül igazat beszélt, mert ha akadt az országban egérmentes ház, nyilván ez volt az. Az egerek ugyanis nem ütnek tanyát, ha nincs mit enniök. Megint szögeket keresett a házban meg a falban és egynéhány léccel beszögezte a lyukat. Éjszaka, mihelyt nyugovóra tére, rögvest odasettenkedtem szerszámommal és ahány lyukat nappal beszögezett, annyi újat fúrtam.

Ilyeténképpen oly serényen munkálkodtunk, hogy bizonyára ezért tartja a mondás: ha egy ajtó becsukódik, a másik meg majd kinyílik. Végül már mintha Pénelopé vásznát szőttük volna bér fejében: amit ő nappal megszőtt, én éjjel lebontottam.

Néhány nap és éj alatt oly rútul helybenhagytuk a szegény éléstárt, hogy ha valaki illő nevén akarta volna nevezni, nem ládának, hanem rég időből maradt, ócska páncélnak kellett volna hívnia: annyi szög és veret borította.

Gazdám látta, hogy mesterkedése mit se használ, és így beszélt:

- Ez a láda oly gyatra állapotban vagyon, öreg fája úgy elkorhadt, hogy minden egér csúfot űzhet véle. Ha tovább is használjuk, bizony cserbenhagy bennünket. Az ördög vigye el, nem sokat ér már, mégis hiányzik, ha nincsen, mert három-négy reál kiadást okoz. Eleddig mire se mentem módszeremmel, de most jobb gyógyszerre bukkantam: a ládában teszem ártalmatlanná ezeket a zsivány egereket.

Kölcsönkért a szomszédoktól egy egérfogót, és egy kevéske sajthéjjal fölállította a ládában. Több se kellett nékem: ha nem kívántam is sok fűszerszámot az ételemhez, örömmel szedtem le a sajthéjat a csapdáról. De azért a kenyérrágást sem mulasztottam el.

Gazdám majd megpukkadt, mikor tapasztalta, hogy a kenyerét megrágták, a sajt eltűnt, de az egérnek is hűlt helye ám a fogóban. Kérdezte a szomszédoktól, miképpen lehet az: az egér leszedte és megette a sajtot, mégse hagyta ott a fogát, pedig a fogó elcsattant. A szomszédok kiókumlálták, hogy egér nem okozhatja ezt a pusztítást, különben valamikor már rajtavesztett volna.

- Én úgy emlékszem, kígyó járt néha a tisztelendő úr házában - mondta egy szomszéd - bizonnyal az leszen a tettes. Meglehet, mert az a hosszú bestia eléri az étket és még ha csapódik is a fogó, kiszabadulhat, mert nem megyen bé teljesen.

Mindenki egyetértett a szomszéd szavaival, és gazdám éktelen dühbe gurult. Attól fogva nem aludt olyan mélyen. Mióta a kígyóról hallott, botot tartott az ágya fejénél, s ha éjjel megpercent a szú a fában, rögvest azt hitte, a kígyó rágcsál; talpra ugrott és ádázul csépelte a szerencsétlen ládát, hogy elijessze a hüllőt. Dörömbölése fölverte az egész szomszédságot, de engem se hagyott aludni. Odajött, felforgatta szalmámat, még engem is megbolygatott; azt gondolta, hozzám menekült, szalmámba, avagy köntösömbe bújt a kígyó. Ugyanis úgy hallotta, előfordul, hogy az effajta állatok éjnek idején csecsemők bölcsőjében keresnek egy kis meleget, sőt meg is marják a kisdedeket és életökre törnek. Én többnyire alvást színleltem.

- Nem hallottál semmit ma éjszaka, fiam? - kérdezte gazdám másnap reggel. - Zavarásztam azt a kígyót és úgy hiszem, a te ágyadba bújik, mert az ily hidegvérű állatok meleget keresnek.

- Adja Isten, hogy meg ne marjon - mondtam - mert nagyon félek tőle.

Gazdám oly éberen aludt, hogy alig hunyta le a szemét; így a kígyó, jobban mondva a kétlábú kígyó, hitemre, nem is merészelt éjszaka rágcsálni, sem pedig a ládához osonni. Hanem napközben, ha uram a templomban volt, avagy kint járt a faluban, vígan fosztogattam.

Uram látta a károkat, de nem tehetett rólok, és amint mondtam, egész éjszaka izgett-mozgott, járt-kelt, mint az Orbán lelke. Féltem, hogy buzgalmában rábukkan a kulcsomra; a szalmavackom alatt tartottam, de jobbnak láttam, ha éjjel a számba veszem. A vak mellett megszoktam, hogy erszénynek használjam a számat; megtörtént, hogy tizenkét maravédit is tartogattam benne fél garasokban, mégse zavart falatozáskor. Különben egy vasam se lett volna, mert az a csibész vak minden varrást, minden foltot tüzetesen átvizsgált rajtam és bizonyosan ráakadt volna. No hát, amint mondom, éjszakánként a számba tettem a kulcsot és gondtalanul szundikáltam, tudtam, hogy boszorkányos gazdám nem találhatja meg.

De ha a balsors üldözőbe veszi az embert, minden igyekezete hiábavaló.

Végzetem, avagy inkább vétkeim akaratából egy éjjel, míg - bizonyára tátott szájjal - aludtam, a kulcs úgy fordult a számban, hogy szuszogásom közben levegő süvített át a kulcs lyukán. Szerencsétlenségemre a sípszerű kulcs éles, fütyülő hangokat hallatott. Gazdám fölriadt a neszre, bizonnyal azt hitte, a kígyó sziszeg; kétségkívül úgy is hangzott az a fütyülés. Csöndesen fölkelt, megmarkolta fütykösét és a sziszegés nyomán, nagy óvatosan hozzám lopózott, hogy a fenevad meg ne hallja. Midőn közelembe ért, azt hitte, a kígyó hozzám bújt melegedni a szalmafekhelyre. Úgy gondolta, keze ügyében a bestia, halálos csapást akart mérni rá, megemelte a husángot és teljes erejéből akkorát vágott a fejemre, hogy eszméletemet vesztettem. Pocsékul helybenhagyott.

Érezte, hogy fejbe csapott, meg nagyot is sikolthattam a rettentő ütéstől. Később elmesélte, hogy kiáltozva odarohant hozzám, nevemen szólongatott és igyekezett magamhoz téríteni. Megtapintott, s látta, mennyi vérem folyt el, és minő kárt tett bennem. Sebtiben világosságért szaladt, de visszatértekor én még mindig csak nyöszörögtem. A kulcs félig kilógott a számból, de el nem engedtem volna; úgy szorongathattam, mint amikor fütyültem véle.

A kígyóvadász elcsodálkozott, minek lehet az a kulcs a számban. Teljesen kihúzta, szemügyre vette, és nyomban fölismerte, mert tolla az ő ládakulcsának szakasztott mása volt. Tüstént kipróbálta és kiderült a turpisságom.

- Ehol e az egér meg a kígyó! Mennyit háborúskodott vélem, jól megdézsmálta éléstáram! - mondta magában biztosan a könyörtelen vadász.

Mi történt az elkövetkező három napban, én meg nem mondhatom, mert úgy töltöttem, mint Jónás a cethal gyomrában. Amit elbeszéltem, uramtól hallottam, mikor magamhoz tértem, mert részletesen előadta vaknak-világtalannak, aki csak betette hozzánk a lábát. Három nap múlva visszanyertem eszméletemet és a szalmán találtam magam; fejem csupa olaj, kenőcs, ragtapasz.

- Mi ez? - kérdeztem ámultan.

- Szavamra mondom, nyakon csíptem a garázda egereket meg a kígyókat - felelte az irgalmatlan páter.

Végignéztem magamon: olyan derekasan ellátták a bajomat, hogy rögtön sejtettem, miféle kór döntött ágyba.

Ekkor belépett a javasasszony a szomszédokkal egyetemben, leszedték a pólyát a fejemről és gyógyítgatták a bot ütötte sebet.

Nagyon örvendeztek, hogy magamhoz tértem.

- Észnél van már - mondták - Isten segítségével semmi baj se lészen.

Azután újból nevetve mesélték viszontagságaimat, én meg, szegény ludas fejem, sírva hallgattam. Majd ennem adtak, mert farkaséhes voltam, és alig tudtak megelégíteni. Így nem egészen két hét alatt lábra álltam; a veszély elmúlt, ámbár korgott a gyomrom és nem épültem még föl egészen.

Alighogy fölkeltem, másnap uram kézen fogott, kinyitotta a kaput előttem és kitessékelt az utcára, mondván:

- Lázaro, mostantól a magad ura vagy, elbocsátlak. Menj Isten hírével, keress gazdát, mert én nem kívánok ily buzgó szolgát körülem. Látni való, hogy vakvezető voltál.

Azzal keresztet vetett rám, mintha az ördög lakoznék bennem, visszament a házba és bezárta a kaput utánam.

Ily módon kénytelen voltam erőre kapni lábadozásomból, és jó népek segítségével lassanként elvergődtem Toledo jeles városába. Ott, Isten segedelmével, két hét alatt begyógyult a sérülésem. Amíg gyöngélkedtem, mindig kaptam némi alamizsnát, de mikor fölépültem, mindenkitől csak ezt hallottam:

- Keress gazdát magadnak, éhenkórász csavargó!

- De hol találok? - kérdeztem magamban. - Hacsak Isten nem teremt nékem egyet, miként a világot teremtette!

Imigyen töprenkedve édeskevés haszonnal kilincseltem, mert immár csakis az égben vagyon könyörületesség. Egyszer csak egy nemes embert sodort utamba az Isten. A gondosan fésült uraság tisztességes öltözetben, nyugodt járással, egyenes tartással ment az utcán. Rám tekintett, én meg őrá.

- Gazdát keresel, hékás? - kérdezte.

- Igen, uram! - feleltem.

- No, jer utánam - mondta - és köszönd Istennek, hogy velem akadtál össze! Bizonnyal valami jó imádságot mondtál ma!

Nyomába szegődtem és hálát adtam Istennek az uraság szavaiért, de meg azért is, mert öltözetéről, tartásáról éppen nekem való gazdának véltem. Korán reggel találkoztam harmadik urammal. A város nagy részén általvezetett; tereken haladtunk át, ahol kenyeret és egyéb élelmet árultak. Vágyam azt hitette vélem, hogy gazdám vásárolt holmit akar hazacipeltetni, mert éppen ily órában szokás piacra járni. De hosszú léptekkel elhaladt a portéka mellett. Talán itt nem talál kedvére valót - mondtam magamban - és másfelé akar vásárolni.

Ekképpen ballagtunk, míg el nem ütötte a tizenegyet. Ekkor uram betért a nagytemplomba. Én is utána mentem és láttam, mily ájtatosan hallgatja a misét meg a többi szent szertartást, majd jól kilépve elindultunk lefelé az egyik utcán. Majd kiugrottam a bőrömből örömömben, mert ügyet se vetettünk az élelmiszerekre; azt gondoltam, új gazdám nagyban szokott vásárolni és otthon már olyan ebéd vár, amilyet szemem-szám kíván, és amilyenre szükségem vagyon.

Délután egyet ütött az óra, midőn egy ház elé értünk; gazdám velem együtt megállott, köpenye szárnyát baloldalra vetvén, egy kulcsot húzott elő ujjasából és kinyitotta a kaput. Betértünk a ház sötét, homályos bejáratán; a kapu félelemmel töltötte el a belépőt, pedig bent, egy kicsiny udvar körül tűrhető szobák sorakoztak. Bévül gazdám levetette köpönyegét, megkérdezte, tiszta-é a kezem, majd kiráztuk, összehajtottuk a malaclopót. Volt ott egy kőpad, nagy gondosan lefújtuk róla a port, gazdám elhelyezte rajta köpenyét, ennek utána maga is mellé telepedett és igen tüzetesen kikérdezett, hová való vagyok, hogy-mint kerültem a városba. Mindent bőven elbeszéltem neki, de csak kelletlenül, mert úgy véltem, az idő alkalmasabb teríttetésre meg az olla[4] föltálalására, mint efféle kérdezősködésre. Mindazáltal kielégítettem kíváncsiságát személyem felől, tőlem telhetően hazudtam, ecseteltem jó tulajdonságaimat, a többit meg elhallgattam, mert nem tartottam ily társalgáshoz illőnek. Ezután gazdám egy kicsinyég eltöprenkedett. Rögvest rosszat sejtettem, mert már csaknem kettőre járt az óra, de uramnak csak annyi kedve támadt az evéshez, mint halottnak a torban. Azután az is szöget ütött a fejembe, hogy kulcsra zárta a kaput, és se fönt, se lent egy teremtett lélek se mozdult a házban. Csak csupasz falakat láttam, sehol egy szék, egy zsámoly, egy pad avagy asztal, de még egy olyan láda se, mint hajdan a papnál. Egyszóval, mintha elvarázsolták volna ezt a házat.

- Ettél már, te gyerek? - szólított gazdám ezenközben.

- Nem, uram - mondtam - mert még nyolc óra sem volt, midőn kegyelmeddel találkoztam.

- Mert én már jó korán megreggeliztem - felelte - és ha ilyenkor eszem valamit, tudd meg, hogy estig rá se nézek semmiféle eledelre. Így hát, töltsd az időt, ahogy akarod, majd később vacsorálunk.

Higgye meg kegyelmed, mikor ezt hallottam, alig bírtam magammal; nem annyira az éhségtől, hanem mert már teljesen megbizonyosodtam, hogy üldöz a balszerencse. Ekkor újólag eszembe jutottak küzdelmeim és megest elsirattam viszontagságaimat. Megemlékeztem, miként fontolgattam, hogy faképnél hagyom a papot, de végül is arra a gondolatra jutottam: igaz, mihaszna egy fráter a gazdám, de talán még rosszabbhoz kerülök. Végül már egész eddigi fáradságos életem és jövendő közelítő halálom miatt könnyeztem. De azért alakoskodtam, ahogy csak tudtam.

- Hála Istennek - mondtam - nem vagyok nagyon étkes gyerek, uram, ez pedig dicséretemre válik a hasonló korú gyerekek között, mivel ugyancsak jó torkom van; dicsérték is a gazdáim mindmáig.

- Ez erény - szólott uram - ezért még jobban kedvellek. Csak a disznók zabálják tele magokat; az úriemberek mértékletesen étkeznek.

- Értelek - mondtam magamban. - Hogy a patvarban találhatnak gazdáim annyi hasznot, orvosságot a koplalásban?

Az ajtófélfához húzódtam és elővettem a zsebemből néhány darab kenyeret; a koldulásból maradt.

- Jöszte ide, fiú! Mit eszel? - szólalt meg gazdám, alighogy meglátta.

Odaléptem hozzá és megmutattam a kenyeret. A háromból kivette a legjobb és legnagyobb darabot.

- Szavamra, úgy látom, jó kenyér - mondta.

- Jó, uram? - kérdeztem.

- Az ám, hitemre - felelte. - Hol szerezted? Tiszta kézzel gyúrták?

- Én bizony nem tudom - mondtam - de nekem ízlik.

- Úgy hát Isten áldása rajta - szólott szegény gazdám, és szájához emelte; oly mohón látott néki, akárcsak én a másik darabnak.

- Istenemre, igazán ízletes egy kenyér - mondta.

Én tüstént megéreztem, honnan fúj a szél, és siettem az evéssel. Láttam, ha előbb végez nálam, buzgón segítségemre siet a maradék elköltésében is. Így aztán csaknem egyszerre fogyasztottuk el adagunkat. Kezével lerázott kebléről néhány apró morzsát, belépett egy kis szobába és elővett egy vénecske, csorba korsót. Ivott belőle és engem is megkínált, de én tartózkodtam illendőségből.

- Uram, nem iszom bort.

- Víz ez - felelte gazdám - bátran ihatol belőle.

Ekkor elvettem a korsót és kortyoltam egy keveset, mert nem a szomjúság gyötört. Ekképpen időztünk estig; ő érdeklődött, én meg legjobb tudásom szerint válaszolgattam néki. Azután bevezetett a kis szobába; itt állott a vizeskorsó.

- Állj csak ide, fiam - mondta gazdám - nézd meg, hogyan kell megvetni az ágyat, hogy ezentúl tudjad.

Engem az ágy egyik végére állított, ő a másikhoz ment és megvetettük azt a siralmas nyoszolyát, ámbár nem sok vetni való volt rajta. Néhány padra egy gyékényszőnyeg volt terítve, rajta egy derékalj és ezen nyugodott az ágynemű. A derékalj derékalj volt ugyan, ha sok gyapjú hiányzott is belőle, de alig lehetett ráösmerni, olyan ritkán moshatták. Kiterítettük, igyekeztünk puhára elrendezni, de sikertelenül, mert kutyából bajosan lesz szalonna, ördög tudja, mi volt abban a fene derékaljban, de mikor a gyékényszőnyegre helyeztük, a gyékényszárak mind átlátszottak, mint valami csont-bőr disznó bordái. A silány derékaljra ugyanolyan éktelen, színes takarót terítettünk, de igazi színét nem tudtam megállapítani.

Mire megvetettük az ágyat, ránk esteledett.

- Lázaro - szólított gazdám - már későre jár és a piac nem kis távolságra vagyon innét. Meg a rabló is sok ebben a városban és éjnek idején fosztogatnak. Töltsük el az éjet, ahogy tudjuk, holnap reggel majd csak megkönyörül rajtunk az Isten. Mert én, mivel egyedül voltam, nem tartalékoltam itthon élelmet, az utóbbi napokban meg különben is odakünt étkeztem. De most már bizony látom, másképpen kell cselekednünk.

- Uram - mondtam - rám egy csepp gondja se légyen kegyelmednek, könnyen eltöltök én egy éjszakát étlenül, még többet is, ha kell.

- Egészségednek javára válik - felelte gazdám - hiszen ma is mondtuk, nincs a világon biztosabb útja-módja a hosszú életnek, mint a szűkös táplálkozás.

- Ha ez a módja - mondtam magamban - akkor bizony én sose halok meg, mert kényszerűségből mindenkoron betartottam ezt a regulát és félek, hogy balsorsom világéletemben be is tartatja vélem.

Gazdám a feje alá tette nadrágját és mellényét, befeküdt az ágyba, nekem pedig lábtól adott helyet. Oda is heveredtem, de elvitte az ördög az álmomat: a gyékényszárak meg kiálló csontjaim egész éjjel civakodtak, torzsalkodtak, mert a sok baj, koplalás, vesződség miá nem hiszem, hogy egy font hús is akadt rajtam. De meg aznap alig ettem valamit, úgyhogy majd megvesztem éhségemben; az éhezés pediglen nem fér össze az álommal. Az éjszaka nagy részében - Isten bocsásson meg érte - ezerszer is elátkoztam magam meg mostoha szerencsémet. Ráadásul forgolódni sem mertem, hogy föl ne ébresszem gazdámat, és kínomban többször is kértem Istent, szólítson magához.

Reggel fölkeltünk. Gazdám kirázta, megtisztogatta nadrágját, mellényét, zekéjét és köpönyegét. Én segédkeztem néki, és vizet öntöttem a kezére. Lassan, gondosan felöltözött, megfésülködött és kardját szíjára csatolta.

- Te, gyerek - mondta, míg kötözte a kardot - ha tudnád, micsoda szablya ez! A világ minden aranyáért se cserélném el. Sok fringiát csinált Antonio, de egynek az acélját sem edzette meg úgy, mint ezét.

Kihúzta a fegyvert hüvelyéből és végigfuttatta ujját az élén, mondván:

- Lásd, fogadok, egy gyapjúgombolyagot is kettészelnék véle.

- Én is, hogy kettéharapok egy négyfontos kenyeret, ha nincs is acélfogam - mondtam magamban.

Visszadugta és fölkötötte kardját, nagyszemű olvasót akasztott az övére, köpenye szárnyát hol a vállára, hol meg a hóna alá vetette, jobb karját csípőre tette, kihúzta magát, és fejét, derekát kecsesen himbálva, nyugodt léptekkel kisétált a kapun.

- Lázaro - mondta - vigyázz a házra, míglen misét hallgatok, és ágyazz meg! Itt alant van egy folyó; menj le a vizeskorsóval, de kulcsra zárd az ajtót, meg ne lopjanak bennünket, és akaszd ide a kulcsot a sarokvasra, hogy bémehessek, ha megjövök időközben.

Ezzel nekiindult fölfelé az utcán oly előkelő képpel és tartással, hogy ha nem ösmerné az ember, Arcos^[5] gróf közeli rokonának, avagy legalábbis öltöztető komornyikjának gondolná.

- Áldott légy, Uram - mondtam magamban - mert ha csapással látogatsz, gyógyírt is adsz hozzá. Ha ily önelégültnek látják gazdámat, ki ne gondolná, hogy jól bevacsorázott az este, és kényelmes ágyban aludt? És bár korán van, ki ne hinné el, hogy bőségesen reggelizett? Nagyok a te titkaid, Uram, emberi elme föl nem foghat téged! Kit ne ejtene tévedésbe ez a jó megjelenés, meg az a tűrhető köntös és köpönyeg? Ki gondolná, hogy e nemes férfiú tegnap egész nap nem evett mást, csak egy hitvány darab kenyeret? Azt is az inasa, Lázaro hurcolta öblös zsebében egy nap meg egy éjszaka; ott pedig aligha ragadt rá sok tisztaság. Ki hinné, hogy ma, amikor gazdám megmosta a kezét, meg az arcát, törülköző kendő híján zekéje aljába törülközött? Bizonnyal senki sem gyanítja. Ó, Uram, hány ily szolgád szaladgálhat szerte a nagyvilágon: Teéretted nem szenvednének annyit, amennyit azért a siralmas, úgynevezett becsületért elszenvednek!

Imigyen elmélkedtem a kapuban eme dolgokról és néztem, mint halad végig uram a hosszú és szűk utcán. Visszatértem a házba és egy szempillantás alatt egyhuzamban végigfutottam rajta keresztül-kasul, de semmit sem találtam.

Megvetettem azt a gyászos és kemény fekvőhelyet, fogtam a korsót és kimentem a folyóhoz. Hát kit látok ott egy kertben? Gazdám udvarol, de nagyban ám, két fátyolos nőszemélynek. Úgy látom, afféle hölgyek valának, minőkben nem szűkölködik a város. Nyaranta, jókor reggel sok hölgy kisétál a hűs folyópartra levegőzni meg reggelizni. Ennivalót nem visznek ugyan magokkal, de remélik, megkínálja valaki őket, mert ekképpen szokták az ottani lovagok. Amint mondom, gazdám Macíasként^[6] állt közöttük és annyi nyájas szót mondott nekik, hogy Ovidius sem írt össze többet. Midőn a hölgyek látták, hogy kellőképpen olvadozik, nem átallották megkérni, szokás szerint vendégelje meg őket reggelire. Uram tudta, zsebe csakoly üres, mint a gyomra, és úgy kilelte a hideg, hogy elsápadt, belezavarodott a beszédbe, csak sután szabadkozott. A hölgyeknek alkalmasint nagy tapasztalatuk lehetett, mert kitalálták a baját és békén hagyták. Én néhány káposztatorzsát harapdáltam reggelire és az újdonsült inas buzgalmával hazatértem; uram színemet se látta. A ház egy résziben ugyancsak elkélt volna a söprögetés; neki is akartam látni a takarításnak, de seprűt nem találtam.

Gondolkodóba estem, hogy mitévő legyek. Úgy döntöttem, megvárom a delet, hátha megjön a gazdám és hoz valami harapnivalót. De hiába reménykedtem. Már kettőre járt, mégse jött, az éhség meg szorongatott, így hát bezártam a kaput, a kulcsot fölakasztottam, ahová uram parancsolta és visszatértem régi foglalkozásomhoz: keblemre tett kézzel, égre emelt szemmel, ajkamon Isten nevével, kéregetni indultam a nagyobb házak kapujába. Én az anyatejjel szívtam magamba, akarom mondani a furfangos vaktól lestem el ezt a mesterséget. Kiváló tanítványnak bizonyultam és ámbár eme helységben nem ismertek irgalmat, meg az esztendő is elég szűkös volt, oly ügyesen forgattam magam, hogy még a négyet sem ütötte el, máris jó néhány font kenyér dagasztotta a pocakom, és a zsebemben meg a kabátom ujjában is lapult még vagy két font.

Hazafelé indultam. A húspiacon át vezetett az utam, és kérésemre az egyik kofa megszánt egy darab tehéncsülökkel, meg egy kis főtt pacallal. Mikor hazaértem, derék gazdámat már otthon találtam. Összehajtott köpenyét a kőpadra helyezte és sétálgatott az udvaron. Alig léptem be, elembe jött; azt hittem, megpirongat késésem miatt, de hála Istennek, nem így történt. Megkérdezte, honnan jövök.

- Uram - feleltem - két óráig itthon voltam, de láttam, hogy kegyelmed nem igyekszik hazafelé, kimentem a városba és a jó emberek könyörületének ajánlottam magam. Ehol-e, mi mindent adtak.

Megmutattam néki a kenyeret meg a pacalt a köntösöm ölében.

- Vártalak ebédre - mondta gazdám derűs arccal - de láttam, hogy nem jössz, és megebédeltem. Ha koldultál, tisztességgel cselekedtél, mert a lopásnál jobb Isten nevében kéregetni. Istenúgyse kedvem szerint tettél, csak azt kötöm a lelkedre, meg ne tudják, hogy énvelem lakol, mert ez becsületemet sérti. Ámbár úgy hiszem, titokban marad, hiszen csak kevéssé ismernek engem a városban. Hogy sose is jöttem volna ide!

- Emiatt ne fájjon a feje, uram - mondtam - az ördög se kérdezősködhet éntőlem efelől, én se állok szóba senkifiával.

- Nos, akkor egyél csak, szegény fejed. Isten segítségével csakhamar kilábolunk a szükségből, bár mondhatom, sose ment jól sorom, mióta betettem a lábam ebbe a házba. Bizonnyal rosszul vetették az alapját. Mert vagynak rosszul épített, elátkozott házak, és ezek szerencsétlenséget hoznak lakóikra. Nyilván ez is olyan, de szavamra, ha letelik ez a hónap, nem maradok itt, még ha nekem adják se.

A pad szélére kuporodtam és nekigyürkőztem a vacsorának. Jókat haraptam a pacalból meg a kenyérből, de elhallgattam, hogy már ozsonnáztam is, nehogy falánknak tartson a gazdám. Sanda pillantást vetettem boldogtalan uramra és láttam, hogy le se veszi a szemét a köntösöm aljáról; ugyanis azt használtam tányérnak.

Bár a jó Isten szíve is úgy megesnék énrajtam, mint ahogy az enyém megesett uramon! Mert átéreztem kínlódását. Hányszor szenvedtem így magam is, és szenvedek naponta! Latolgattam, illendő lenne-é megkínálnom, de féltem, visszautasít, mert azt mondta, már ebédelt. Végül is azt kívántam, hogy a szerencsétlen az én nyomorúságomból enyhítse a magáét és faljon valamit, mint tegnap. Most bővebb volt a terülj-asztal, mert hús is akadt, meg olyan éhes se voltam.

Isten kegyesen teljesítette kívánságom, meg gondolom, az övét is, mert alig láttam neki az elemózsiának, gazdám abbahagyta a sétálást és hozzám lépett.

- Szavamra, Lázaro - mondta - sose láttam még senkit, hogy ily jóízűen falatozzék. Akárki meglát, megjön az étvágya, még ha nem volt is néki.

- Farkasétvágyad vagyon teneked - mondtam magamban - azért látod, hogy oly jóízűen falatozom.

Ekkor aztán elszántam magam: segítek néki, hiszen ő is segített magán és megkönnyítette a dolgom.

- Uram - szóltam - szerszám teszi a mestert. Ez a kenyér oly ízletes, a tehéncsülköt meg oly jól főzték-fűszerezték, hogy mindenkinek megjön az étvágya tőle.

- Tehéncsülök?

- Az ám, uram.

- Mondhatom - folytatta gazdám - ez a legjobb eledel a világon; fácánt se ennék szívesebben!

- Kóstolja meg, uram, majd meglátja, mi fán termett.

Kezébe nyomtam az egyik csülköt három-négy darab kenyérrel a legfehérjéből.

Mellém telepedett és mohón nekiesett; minden apró csontot úgy megrágott, hogy egy agár se különben.

- Fokhagymás lével nincsen párja - mondta.

- Jobb fűszerszámmal eszed te ezt - feleltem magamban.

- Istenemre, úgy ízlett, mintha egy falatot se ettem volna még ma.

- Úgy lássak én jobb napokat, mint ahogy nem is ettél - szóltam magamban.

A vizeskorsót kérte; úgy adtam neki, ahogy meghoztam, egy csepp se hiányzott belőle. Ebből is láttam, hogy gazdám nemigen lakmározhatott. Ittunk egyet és jó hangulatban lefeküdtünk, mint tegnap este.

Nem szaporítom a szót: nyolc-tíz napig éldegéltünk ekképpen. Minden reggel feszes tartással, kimért léptekkel útnak indult az istenadta, levegőzött, páváskodott az utcán, pedig szegény Lázaróval tartatta el magát.

Többször meghánytam-vetettem balsorsomat. Régi, gonosz gazdáimtól megmenekedtem, javítani akartam soromon. De kire bukkantam? Új gazdám nemcsak hogy nem tart el, hanem még őt is nekem kell istápolnom. De azért szerettem, mert láttam, hogy semmije sincs és több nem telik tőle; inkább sajnáltam, mintsem haragudtam rá. Gyakorta nekem jutott ki, csakhogy neki jusson, és gazdám megtömhesse a bendőjét. Egy reggel, mikor fölkelt az árva és ingben kiment a dolgára a ház végébe, meg akartam bizonyosodni gyanúm felől és kiforgattam a feje alá tett zekét meg nadrágot, de csak egy százszor összehajtott, lapos bársonyerszényt találtam; egy megveszekedett garas se akadt benne, és a jelek szerint nem is látott pénzt már jó ideje.

- Szegény ez - mondtam - márpedig a nincsből senki se adhat. De az a kapzsi vak, meg az a nyavalyás-fukar pap is halálra koplaltatott, pedig Isten minden jóval elhalmozta őket: egyiket a kézcsókok, másikat a pergő nyelve révén. Régi gazdáimat joggal gyűlölöm, de a mostanin szánakoznom kell. Isten a tanúm, ma már, ha ily öltözetű, peckes járású, előkelő emberrel találkozom, csak sajnálkozom rajta, mert azt hiszem, éppoly betegségben szenved, mint az én gazdám. De bármily szegény is, az említett okoknál fogva szívesebben szolgálom, mint a többit.

De valamiért nehezteltem rá egy kicsit. Szerettem volna, ha nem oly fennhéjázó, ha ínsége növekedésével alább adja büszkeségét. De úgy hiszem, az effajta népség már nem tágít a szokástól; ha egy vas sincs a lajbizsebben, oda se neki, csak a kalap maradjon a helyén. Könyörüljön rajtok az Úr, mert ez a nyavalya már holtok napjáig elkíséri őket.

Amint mondom, így telt az életem, de balvégzetem még most sem elégelte meg az üldözést, még ebben a szégyenletes, fáradságos sorban sem hagyott békén. Abban az évben szűkösen termett kenyérgabona a vidéken, ennek okáért a tanács elrendelte, hogy minden idegen szegény hagyja el a várost. Azt is kihirdették, ha ezentúl idegen koldust találnak a városban, megkorbácsolják. Végre is hajtották a rendelkezést, és a kihirdetés után negyednapra láttam, hogy egy csapat szegényt hurcolnak végig az utcákon és korbácsolják őket. Úgyannyira megrémültem, hogy többé nem mertem kéregetni.

No hát, ha valaki nem látott még böjtölést, eljöhetett volna hozzánk megnézni, milyen csöndben, szomorúan kuksolunk odahaza. Megesett, hogy két, három napig egy falatot se láttunk, egy szót sem ejtettünk. Az én életemet még csak megmentette néhány pamutfonó menyecske; sapkát kötöttek a szomszédunkban, és a szomszédság révén összeösmerkedtem vélök. Hitvány kis eleséget hoztak magokkal és nekem is adtak egy-két falatot, így csak megvoltam valahogy.

Nem is magamat, inkább szerencsétlen gazdámat sajnáltam, mert kerek nyolc napig egy árva falat sem ment le a torkán. Legalábbis otthon sohasem ettünk, tudom is én, merre járt, hol étkezett. De azért délben délcegen ballagott lefelé az utcán, pedig soványabb volt, mint egy jófajta agár. Ama gyászos tisztességnek okáért elővett egy szalmaszálat - pedig a szalmának is szűkében voltunk odahaza - kiállott a kapuba és piszkálta a fogát, ámbár nem sok szüksége volt rá. Egyre csak a szerencsétlen épület miatt panaszolkodott.

- Siralmas látvány, hogy mivé tette a balsors ezt a házat. Lásd: komor, szomorú, homályos. De tűrnünk kell, amiglen itt vagyunk. Csak azt kívánom, teljék már le ez a hónap, hogy odább állhassunk.

E búbánattal, koplalással teljes szorongattatás közepette egy napon, nem tudom, minő véletlen, avagy szerencse folytán, egy reál jutott ínséges gazdám birtokába. Oly büszkén jött haza véle, mintha Velence minden kincsét hozná. Vidám arccal, nevetve nyomta a kezembe.

- Fogjad, Lázaro - mondta - mert íme Isten felénk fordítja arcát. Menj ki a piacra, vegyél kenyeret, bort és húst, rúgjunk ki a hámból. Hogy örömöd teljes legyen, azt is tudtodra adom, hogy másik lakást béreltem; ha letelik ez a hónap, nem maradunk ebben az istenverte házban. Átok reá, meg arra is, aki első tégláját lerakta, mert vesztemre költöztem ide. Istenemre mondom, mióta itt lakom, egy korty itóka, egy falat hús le nem ment a torkomon, de nyugtomat sem találtam. Még a külseje is oly sötét, oly szomorú. Eredj, de visszafelé is szedd a lábad, lássuk mielőbb ezt a fejedelmi lakomát!

Fogtam a reált meg a korsót, nyakamba kaptam a lábam, megiramodtam az utcán fölfelé, és nagy örömmel, jókedvűen mentem a piacra.

De nem tehetek róla, balsorsom könyvében az vagyon megírva, hogy semmilyen örömöm se légyen zavartalan. Most is így történt. Útközben számot vetettem, mire költhetném legjobban és leghasznosabban ezt a reált. Nem győztem hálát adni Istennek, hogy pénzhez juttatta gazdámat. Egyszer csak váratlanul egy halottas menettel találtam szemben magam. Sok pap és nagy gyászoló népség vitte az utcán lefelé a Szent Mihály lovát.

A falhoz lapultam, hogy helyet adjak. Alig vitték el mellettem a holttestet, nyomban a koporsó után egy asszony - nyilván a halott felesége - haladt mély gyászban sok más asszonnyal együtt. Nagy fennszóval kiáltozott, mondván:

- Drága férjem-uram, hová visznek téged? A szomorú, sötét házba, ahol sohasem esznek, sohasem isznak!

Ennek hallatára megfordult a világ vélem.

- Jaj nekem - mondtam - mihozzánk viszik a halottat!

Letértem az útról, átfurakodtam a tömegen és lélekszakadva hazarohantam.

Beugrottam a kapun, be is zártam nagy sietve, átöleltem gazdámat és kértem: könyörüljön rajtam, siessen segítségemre, segítsen megvédeni a bejáratot.

Gazdám meghökkent némiképpen, nem tudta, mire vélje szavaimat.

- Mi az, fiam - kérdezte - mit jajveszékelsz? Mi bajod? Minek zárkózol be oly veszettül?

- Ó, uram - mondtam - segítsen, mert egy halottat hoznak ide.

- Hogyhogy? - kérdezte gazdám.

- Arra följebb találkoztam velök, és a halott felesége azt mondta: "Drága férjem-uram, hová visznek téged? A szomorú, sötét házba, ahol sohasem esznek, sohasem isznak!" Ide hozzák, uram!

Gazdámnak nem sok oka volt, hogy nevessen, de mikor ezt hallotta, akkorát kacagott, hogy jó időre elakadt a szava. Én eközben bereteszeltem a kaput, még a vállam is nekifeszítettem, hogy jobban tartson. A gyászmenet elvonult, de én még mindig attól féltem, behozzák a halottat a házba.

Derék gazdám inkább nevetéssel, mint eledellel lakott jól és így szólott hozzám:

- Igazad van, Lázaro, az özvegy szavai szerint joggal gondoltad, amit gondoltál, de mivel Isten immár eligazította a dolgot és elmentek békével, nyisd ki a kaput és eredj ennivalóért.

- Hadd forduljanak ki az utcából, uram - mondtam.

Végül gazdám lépett a kapuhoz és erőnek erejével kinyitotta. Nem kis fáradságába került, mert félelmemben, izgalmamban, derekasan ellenszegültem, de üggyel-bajjal mégiscsak ismét útnak indított.

Aznap eleget ettünk, de megkeseredett a számban a falat, meg a színem se jött vissza három napig. Uram nagyot nevetett, valahányszor eszébe jutott riadalmam.

Imigyen éldegéltem egynéhány napig szegény harmadik gazdámmal, a nemes emberrel. Eközben folyvást azt kutattam, mi szél hozta erre, és mit keres e vidéken; ugyanis elszegődésem után rögtön az első napon tudomásomra jutott, hogy idegen, mert csak kevéssé ösmerte az odavalókat és alig érintkezett velök. Végül beteljesült a vágyam, megtudtam, amit akartam. Egy napon tűrhetően megebédeltünk, s uramnak olyan jó hangulata támadt, hogy mesélt az életéről. Elmondta, Ó-Kasztiliába való és csak azért hagyta el szülőföldjét, hogy ne legyen kénytelen kalapot emelni egy szomszéd lovagnak.

- Uram - szóltam - ha lovag volt, amint mondja és gazdagabb is uraságodnál, nem vált volna szégyenére kegyelmednek, ha előbb köszön néki, hiszen azt mondja, ő is kalapot emelt.

- Bizony, lovag is volt, meg gazdagabb is, kalapot is emelt. De én hányszor köszöntöttem őt előre? Olykor ő is megtisztelhetett volna, hogy előre köszön nékem.

- Azt hiszem, uram - mondtam - én nem tekintenék ilyesmire, kiváltképpen nálam előkelőbbel, avagy módosabbal szemben.

- Tacskó vagy - felelte gazdám - nem érted, mi a becsület, pedig manapság ez a hidalgók minden vagyona. Én, lásd, csak köznemes ember vagyok. De Istenemre fogadom, ha egy gróffal találkozom az utcán, és nem emeli meg jó mélyen a kalapját, ha megint elém kerül, nem várom meg, hogy közelembe érjen, bemegyek egy házba, mintha dolgom volna, avagy ha tehetem, másik utcába térek, csak hogy ne kelljen kalapot emelnem néki. Mert Istenén és királyán kívül a hidalgó senkinek sem tartozik semmivel. Nem is illendő, hogy a nemes ember egy szemernyit is engedjen önbecsüléséből. Emlékszem, egyszer lehordtam egy kézművest, még kezet is akartam emelni rá, mert valahányszor találkoztunk, ekképpen üdvözölt: Isten tartsa meg kegyelmességedet! "Te sült paraszt gazember - mondtam néki - mért nem tanultál illemet? Hát így kell köszöntened engem, mintha senkiházi volnék: Isten tartsa meg kegyelmességedet?" Ettől fogva már messziről megemelte a sipkáját és illőképpen köszöntött.

- Hát nem illik, hogy egyik ember így köszöntse a másikat: Isten tartsa meg? - kérdeztem.

- Nézd csak, te félkegyelmű - szólott a gazdám - az egyszerű embereknek mondják ezt, de a hozzám hasonló rangosokkal csakis imigyen kell szólani: "Csókolom a kezét kegyelmednek" avagy legalábbis: "Csókolom a kezét, uram", ha nemes ember köszönt. Szülőföldemen egy nemes úr tartott el, ő is így üdvözölt; de a világon senki mástól nem voltam hajlandó eltűrni, nem is tűrtem, ezután se tűröm, csak a királytól, hogy ezt mondja nékem: Isten tartsa meg.

- Lelkem rajta - mondtam magamban - azért van Istennek oly kevés gondja, hogy megtartson, mert nem tűröd, hogy kérjék rá.

- Különben - folytatta - nem is vagyok olyan szegény. Szülőföldemen, születésem helyétől tizenhat mérföldnyire, abban a valladolidi sikátorban van egy telkem, ha takaros házakat építenek rá, jókat, nagyokat, kétszázezer maravédinél is többet ér. Van egy galambdúcom, ha nem düledezne úgy, évenként kétszáznál is több galambfiat tenyészthetnék benne. Nem sorolom elő, mi mindent hagytam el becsületemért. Ide jöttem ebbe a városba, jó lakóhelyet reméltem benne, de reményem nem vált valóra. Kanonokot, egyházi méltóságot bőven találok, de ez a népség olyan visszavonultságban él, hogy senki se mozdíthatja ki megszokott életmódjából. Középnemesek is hívtak szolgálatukba, de az efféléknél nagy vesződség a szolgálat, mert azt kívánják, igavonó barom legyen az ember. Ha nem tetszik, útilaput kötnek a talpunk alá. Legtöbbször jócskán késik a fizetés, különben is igen csak betudják ételbe-italba. Ha meg akarják nyugtatni lelkiösmeretöket és jutalmazni kívánják verejtékezésünket, elénk vetnek a kamorából egy összeizzadt zekét, egy rongyos köpenyt avagy egy köntöst. Ha főrangú személyhez szegődik az ember, legalább sutba dobhatja a nyomorúságát. Hát én talán nem tudnék kedvére kiszolgálni egy ilyen uraságot? Istenemre, csak összeakadnék eggyel, azt hiszem, ugyancsak a kegyeibe férkőzném, s ezer szolgálatot tennék néki. Én is tudnám úgy ámítani, mint akárki más, úgy a kedvében járnék, hogy senki se különben. Jókat nevetnék tréfáin, szeszélyein, még ha nem a legízlésesebbek is. Sose bántanám meg szavaimmal, még akkor se, ha nagyon rászolgálna. Szóval, tettel fölöttébb szorgoskodnám személye körül; ha nem látna, nem törném magam a munkában; füle hallatára pörölnék a szolgáló személyzettel, hadd higgye, hogy szívemen viselem az érdekeit; ha valamelyik szolgáját pirongatná, néhány ravasz szót ejtenék, látszólag a bűnös védelmében, de igazában azért, hogy fölszítsam a nagy úr haragját. Barátairól jót mondanék, de haragosait kajánul kigúnyolnám. Szapulnám az otthoniakat és idegeneket egyaránt. Fürkészném, kutatnám mások életét, hogy pletykával szórakoztathassam uramat, és még sok efféle hízelgéssel élnék, miként mainapság szokás a palotákban. Ezek tetszenek az uraságoknak; nem akarnak ők erényes embereket a házokban. Sőt, irtóznak tőlök, lenézik és ostobának tartják őket; azt mondják, nem lehet társalkodni, szórakozni velök. Ezért az ügyesek, amint mondom, így tesznek mostanában. Magam is így tennék, de balszerencsém nem akarja, hogy ilyen nagy úrra akadjak.

Gazdám imigyen panaszkodott mostoha sorsa miatt, s ezenközben elbeszélt egyet-mást érdemes személyéről. Íme, egyszer csak betoppant a kapun egy ember meg egy öregasszony. Az ember a házbért, az öregasszony meg az ágybért kérte gazdámtól. Számot vetettek és két hónapért annyit követeltek tőle, hogy uram egy esztendőben sem keres annyit. Azt hiszem, tizenkét vagy tizenhárom reált. Gazdám nagyon udvariasan válaszolt, hogy kimegy a piacra és fölváltat egy dublont, jöjjenek vissza estefelé. El is ment, de nem tért vissza, így a hitelezők hiába fáradtak; mondtam nekik, hogy gazdám még nem mutatkozott. Éjszaka lett, de uramnak még mindig se híre, se hamva; féltem egyedül a házban, ezért átmentem a szomszédba a fonó menyecskékhez, elmeséltem, mi történt és ott is maradtam éjszakára. Reggel megint csak előkerültek a hitelezők és keresték uramat, de most a szomszédok kapujában.

- Itt a szolgája meg a kapukulcsa - mondták az asszonyok.

Kikérdeztek uram felől, s én elmondtam, nem tudom, merre van, haza se jött azóta, hogy elment pénzt váltani, és azt hiszem, kereket oldott pénzestül. Több se kellett nékik: csendbiztosért, írnokért mentek, és hamarosan vissza is jöttek velük; átvették a kulcsot, előszólítottak engem tanúkkal egyetemben és kinyitották a kaput. Behatoltak, hogy az adósság fejében foglaljanak uram értéktárgyaiból. Tűvé tették a házat, de csak oly üresnek találták, mint már elbeszéltem.

- Hová lettek gazdád ingóságai; ládái, fali szőnyegei és házi eszközei? - kérdezték tőlem.

- Én nem tudom - feleltem.

- Bizonyára ma éjjel összecsomagolták és elszállították valahová - mondták. - Csendbiztos úr, tartóztassa le ezt a kölyköt, mert ő tudja, hol vannak a holmik!

A csendbiztos hozzám lépett és megmarkolta a zekém gallérját.

- Te gyerek - förmedt rám - letartóztatlak, ha el nem árulod, merre van a gazdád holmija.

Én sose voltam még ilyen helyzetben - igaz, sokat markolászták a galléromat, de csak szelíden, hogy mutassam az utat vak gazdámnak - ezért nagyon megijedtem és sírva ígértem, hogy megmondom, amit kérdeznek.

- Jól van - felelték - mondd el hát, mit tudsz, és ne félj.

Az írnok leült egy kőpadra, hogy megírja a leltárt és megkérdezte, mije van uramnak,

- Uraim - mondtam - gazdám szavai szerint egy nagyon jó telke meg egy rossz galambdúca vagyon.

- Jó - mondták. - Bármily keveset ér, kitelik az adósság belőle. Aztán a városnak mely részében vagyon az a telek? - kérdék.

- A gazdám szülőföldjén - feleltem.

- Bizisten szép kis história - szóltak a hitelezők. - Aztán merre van a szülőföldje?

- Azt mondta, Ó-Kasztiliában - feleltem nekik. A csendbiztos meg az írnok elkacagta magát:

- Na, ezek aztán pontos adatok! Behajthatják az adósságot, ha kétannyi volna is.

- Uraim - mondták a jelenlevő szomszédasszonyok - ártatlan gyerkőc ez, csak pár napja szolgál a nemesnél, ő se tud róla többet, mint kegyelmetek. Hozzánk járt a szegény kis poronty, könyörületből mi adtunk néki egy kis harapnivalót, már amit tudtunk, csak éjszakára ment haza aludni.

Ártatlanságom kiderülvén, szabadon bocsátottak és békében hagytak. A csendbiztos meg az írnok a fizetséget követelte a háztulajdonostól meg az asszonytól. Lett is éktelen ricsaj, pörlekedés. A két hitelező azt állította, nem köteles fizetni, nincs is miért, mert nem hajtották végre a foglalást. A hatósági emberek meg azt mondták, hogy más, fontosabb ügyet mulasztottak el emiatt. Addig-addig kiabáltak, míg végezetül egy törvényszolga magával nem vitte a vénasszony ócska takaróját - nem volt nagy csomag - és fülsiketítő lármával mind az öten elvonultak. Nem tudom, mi lett a sorsuk. Azt hiszem, a szerencsétlen takaró fizetett valamennyiök helyett; rendjén is volt, mert új gazdára lelt, és az elszenvedett fáradalmak után sem pihent hasztalanul.

Hát, amint mondom, ekképpen illant el tőlem harmadik gazdám, az istenadta. Most már nem tápláltam kételyt mostoha sorsom felől: hiszen az égvilágon minden ellenem esküdött, és visszájára fordította mindennémű dolgomat.

Rendszerint a szolgák szoktak odább állni uraiktól. Én másképpen jártam: engem a gazdám hagyott el és bottal üthettem a nyomát.

Így hát negyedik gazda után kellett néznem. Az említett menyecskék bizalmas ösmeretségben voltak egy irgalmasrendi baráttal, és engem is megösmertettek vele. Ez a barát ki nem állhatta a kórust meg a klastromi étkezést, de bezzeg, szeretett sétálgatni, élt-halt a világi társaságért, látogatásokért. Úgyannyira, hogy azt hiszem, több cipőt koptatott, mint az egész kolostor együttvéve. Őtőle kaptam az első pár cipőt életemben, de egy hétig se tartott. Magam se bírtam már az örökös futkosást; ezért és más okok miatt - ezeket nem sorolom elő - faképnél hagytam.

Ötödszörre egy bullaárussal hozott össze a rossz sors. Soha életemben nem láttam még - azt hiszem, nem is látok, de más se lát - ily szemtelen, ebhájjal kent kupecet: annyi cselfogással, körmönfont találékonysággal üzérkedett. Ha egy faluban áruba akarta bocsátani céduláit, elsőbb is a papokat, plébánosokat ajándékozta meg holmi értéktelen aprósággal; egy fej murciai salátával, ha salátaérés ideje volt, egynéhány citrommal, naranccsal, őszibarackkal, egypár duráncaival avagy egy-egy korai körtével.

Ekképpen igyekezett megnyerni hajlandóságukat, hogy hálából pártfogolják üzelmeit és a cédulák vásárlására buzdítsák híveiket. Előbb tudakozódott a papok képességei felől; ha azt hallotta, hogy tudós emberek, egy kukkot se szólt latinul, hogy hibát ne ejtsen, hanem valami csinos, talpraesett, szabad szájú történettel állott elébük. De ha az említett tisztelendő urak a hír szerint inkább pénzöknek, mintsem tudományoknak és érdemeiknek köszönhették tisztöket, Szent Tamásként sürgött-forgott közöttük, két álló óra hosszat is csácsogott latinul; legalábbis latinnak tetszett a beszéde, pedig semmi köze sem volt a latinhoz.

Ha szépszerivel nem vették a bűnbocsátó cédulákat, igyekezett erőszakkal túladni rajtok, ennek okáért unos-untalan zaklatta a népeket; máskor meg furfanghoz folyamodott. Hosszadalmas lenne elbeszélnem, mi mindent művelt gazdám a szemem láttára; csak egy nagyon ravasz, mulatságos kalandját mondom el, abból is kellőképpen kitetszik uram leleményessége.

Toledo környékén két vagy három napig is prédikált egy faluban, de hiába alkalmazta szokásos cselfogásait, csak nem fogyott a bulla, és láthatóan senki se szándékozott cédulát vásárolni. Gazdám majd megpukkadt mérgében. Törte a fejét, mitévő legyen, s elhatározta, hogy másnap reggel egybehívja a falut és még egyszer megpróbálkozik a bullákkal. Este, vacsora után gazdám szerencsejátékot játszott a csendbiztossal; a vacsora árát tették föl, de hajba kaptak rajta és csúnyán lehordták egymást. Gazdám tolvajnak nevezte a csendbiztost, a biztos meg hamisítónak a papot. A tornácon - ugyanis ott játszottak - uram, a bullaárus tüstént fölragadott egy husángot, a biztos meg szíjon lógó kardjához kapott. Mindnyájan akkora zajt, lármát csaptunk, hogy a szomszédok meg a vendégek mind összeszaladtak és közbevetették magokat. A civakodók dühödten próbáltak kiszabadulni a békítgetők közül, hogy egymás torkának essenek. De a fogadó tele volt vendéggel, és a nagy ricsajra mind előfutott. A küzdők látták, hogy nem tudnak fegyveresen ölre menni, csak szóval szapulták egymást. A csendbiztos többek közt hamisítónak nevezte gazdámat, még a népre tukmált bullákról is azt mondta, hamisak. Végezetül a falusiak belátták, nem tudják kibékíteni őket, ezért elhatározták, hogy a csendbiztost elviszik a fogadóból valahová. Így csak fölindult gazdám maradt a kocsmában. A szomszédok és vendégek kérték, ne bosszankodjék, inkább aludjék egyet. Így is tettünk: valamennyien nyugovóra tértünk.

Reggelre kelvén uram elballagott a templomba, misére és szentbeszédre harangoztatott, hogy áruba bocsássa a bullát. A nép össze is verődött; súgott-búgott, hogy hamisak a cédulák, maga a csendbiztos árulta el veszekedés közben. Eleddig csak vonakodtak a vásárlástól, de most már végképpen elment a kedvök tőle.

A bullaárus fölment a szószékre és rázendített: buzdította a népeket, hogy éljenek a szent bullában foglalt számos javakkal és kegyelmekkel. Javában szónokolt, egyszer csak a csendbiztos lépett be a templom ajtaján. Elmondott egy imádságot, majd föltápászkodott és fennhangon, nyugodtan ily okos szavakat intézett a gyülekezethez:

- Jó emberek, csak egy szóra! Azután azt hallgattok, akit akartok. Én emez itt prédikáló zsivánnyal jöttem hozzátok; becsapott a csirkefogó, rábeszélt, hogy támogassam üzelmeit, majd megosztozunk a nyereségen. Most belátom, minő kárt tennék lelkiösmeretemnek meg a ti zsebeteknek is; megbántam tettemet, ezért kereken tudtotokra adom, hogy hamisak a bullái. Ne higgyetek néki, ne vásároljatok a céduláiból. Énnekem semmi néven nevezendő közöm sincs ehhez a kalmárkodáshoz, inkább földhöz csapom pálcámat. Ha valaha eléri a büntetés ezt a csalót, legyetek tanúim, hogy nekem semmi közöm őhozzá, és semmi módon sem támogatom. Sőt: fölvilágosítlak benneteket és leleplezem a gazfickó csalárdságát.

Ezzel be is fejezte a mondókáját.

Néhány jelenlevő tisztes férfiú fölkerekedett és a botrány elkerülése végett ki akarta dobni a csendbiztost a templomból, de uram megelőzte őket. Rájok kiáltott, hogy kiközösítés terhe alatt ne merészeljék háborgatni a csendbiztost, hadd mondjon el mindent, ami a begyében vagyon. Azután maga is elhallgatott, s ekkor mondta el szónoklatát a csendbiztos.

Midőn elnémult, uram megkérdezte tőle, akar-é még hozzátenni valamit.

- Ki nem fogynék a szóból rólad meg a csalafintaságodról - mondta a csendbiztos - de most ennyi is elég.

Bullaárus uram térdre hullott a szószéken, szemét, kezét égre emelte és így szólt:

- Úristen, te ismersz mindeneket, semmi sincs elrejtve teelőtted, néked nincsen lehetetlen, mert mindenható vagy, te tudod az igazságot, tudod, mily méltatlanul sújt engem ez a vád. Én megbocsátok érte, Uram, hogy te is megbocsáss énnékem. Ne tekéntsd e balgát, mert nem tudja, mit teszen, mit beszél. De az igazság nevében könyörgök hozzád, ne leplezd el, mily sérelem esett most terajtad, mert ha itt valaki vásárolni szándékozott volna talán a szent bullából, de hitelt ad amaz ember álnok szavainak, eláll szándékától. Ez pediglen nagy kárára leszen ájtatos felebarátainknak, ezért kérlek, Uram, ne tekénts el a rágalomtól, hanem tégy csodát rögvest, mégpedig ekképpen: ha ez a férfiú igazat mond, hogy énbennem gonoszság és hamisság lakozik, hét ölnyire süllyedjen a föld alá ez a szószék velem együtt és sose lássam meg a napvilágot; de ha én beszélek igazat és ő szól hamisan az ördög sugallatára, hogy ily értékes javaktól megfossza a jelenlevő híveket, akkor a rágalmazót is sújtsa büntetés: derüljön ki a gonoszsága ország-világ előtt.

Alig fejezte be fohászát ájtatos gazdám, a csendbiztos leesett lábáról és akkorát puffant a kőpadlón, hogy az egész templom visszhangzott belé. Ordításba tört ki az istenadta, szája habzott, görcsbe rándult, arca eltorzult; kapálódzott és hol az egyik, hol a másik oldalára hányta-vetette magát a padozaton. A hívek akkora zajt, lármát csaptak, hogy nem értették egymás szavát. Némelyek megriadtak, félelem szállta meg őket.

- Az Úr legyen vele - mondták egyesek.

- Úgy kell neki, minek tesz ily hamis tanúságot - szóltak mások.

Végezetül néhány jelenlevő - úgy láttam: ijedtében vacogva - megközelítette és lefogta a karját, bár a csendbiztos ugyancsak csépelte véle a mellette állókat. Mások a lábát húzták-vonták, de kemény munkájok vala, mert nem látott még a világ olyan makrancos öszvért, hogy akkorákat rúgjon, mint ez a csendbiztos. Így tartották leszorítva jó ideig. Tizenöt-húsz ember is ránehezedett, de mindnek csúffá tette a kezét, ha meg nem vigyáztak, még a képöket is.

Az én gazdám mindeközben csak térdepelt a szószéken, kezét, szemét az égre emelte és szent révületbe mélyedt; a templomban zengő jajgatás, zsivaj, kiabálás sem ragadhatta ki isteni szemlélődéséből.

A jó emberek hozzá siettek, fennszóval fölrezzentették és kérték, segítsen ama szerencsétlenen, mert halálán vagyon; ne tekintse a történteket, sem az álnok beszédeket, hiszen az elvetemült megadta már az árát. Hanem ha valami módon megszabadíthatná a veszélytől és a szenvedéstől, az Isten szerelmére, lásson hozzá. Ők tisztán látják a bűnös vétkeit és gazdám jóságát, igazságát, mert gazdám kérésére nem állott bosszút, nem bocsátott rá büntetést az Úr.

A bullaárus, mintha édes álomból serkent volna föl, rájok nézett meg a bűnösre és a környülállókra, majd nagyon lassan így szólott:

- Jó emberek! Semmi szín alatt sem kellett volna könyörögnötök valakiért, ha Isten ily világosan kinyilvánította rajta akaratját. De mivel az Úr azt parancsolja, ne fizessünk rosszal a rosszért és bocsássunk meg a sérelmekért, bizton kérhetjük tőle, hogy töltse be saját rendelését és fölséges kegyelmével bocsásson meg emez istenkáromlónak, ki megingatta a hitet az Úr szent vallásában. Könyörögjünk mindannyian az Úrhoz!

Azután leszállt a szószékről és elrendelte, hogy buzgó áhítattal esedezzenek a mi urunkhoz, méltóztassék megbocsátani a bűnösnek, adja vissza néki egészségét, ép elméjét, űzze ki az ördögöt belőle, ha már nagy vétke büntetéséül isteni fölsége megengedte, hogy megszállja a gonosz lélek.

Mindnyájan térdre borultak és az oltár előtt a papokkal egyetemben halkan dünnyögték a litániát.

Gazdám vette a keresztet meg egy kis szentelt vizet, énekelt az ördöngös fölött, s kezét, szemét az ég felé fordította úgy, hogy csak a szeme fehérje látszott egy kevéssé.

Azután hosszú és ájtatos imádságot mondott. Az egész gyülekezet megkönnyezte, miként a nagyheti prédikációt, ha buzgó a szónok is, a hallgatóság is. Gazdám nem kívánta a bűnös halálát; azt akarta, hogy éljen, ámde tartson bűnbánatot. Könyörgött a mi Urunkhoz, hogy kegyesen bocsásson meg a rágalmazónak, adja vissza életét és egészségét a halál és a bűn szavára hallgató, ördög sugallta vétkezőnek, hogy megbánhassa, meggyónhassa bűneit.

Ezután odavitte és a csendbiztos fejére helyezte a bullát. A szerencsétlen flótás tüstént megkönnyebbült és lassacskán magához tért.

Mihelyest visszanyerte eszméletét, a bullaárusnak lábához vetette magát és bocsánatért esedezett; megvallotta, hogy az ördög rendelése indította ajkát ily szavakra, egyrészt, hogy kárt okozzon gazdámnak és megtorolja a maga sérelmét, másrészt és főleg, mert az ördögnek nagy bosszúságára vagyon, hogy annyi kegyelem árad a bullák vásárlásából.

Uram megbocsátott néki, és szent lőn a béke köztük. A cédulákért meg úgy tülekedtek, hogy a faluban alig maradt teremtett lélek bulla nélkül. Vették férjek, feleségek, fiak, lányok, ifjak és hajadonok.

A történtek híre a közeli falvakat is bejárta.

Mire odaértünk, már nem volt szükség szentbeszédre, de még a templomba se kellett betennünk a lábunkat; úgy csődültek a fogadóba, mintha ingyen körtét osztogattak volna. A környék tíz-tizenkét falujában fordultunk meg és ekképpen gazdám-uram ugyanannyi ezer bullát varrt a népek nyakába, és egyetlen szavába se került.

Beösmerem hibámat, hogy a jelenet hatására magam is meghökkentem és sok emberrel együtt azt hittem, valóságos csoda történt. De később láttam, mennyit kacag, mulat a gazdám meg a csendbiztos, mikor osztozkodik a nyereségen, s ebből megtudtam, hogy minden az én találékony, leleményes gazdám agyában született. Nem tudtam hová lenni az álmélkodástól, de azért ez a furfang ugyancsak megnyerte tetszésemet.

- Hány ily tréfát űzhetnek efféle szédelgők a hiszékeny nép között! - mondtam magamban.

Összevetve mintegy négy hónapig szolgáltam ötödik gazdámat, és ezenközben sok fáradságban is volt részem.

Ennek utána beálltam színt keverni egy kelmefestő mesterhez, de itt is ezernyi baj ért. Ekkoriban már suttyó legény voltam; egy napon betévedtem a templomba, és az egyik káplán a szolgálatába fogadott. Rám bízott egy takaros szamarat, négy korsót meg egy ostort, és ettől fogva vizet árultam a városban.

Ez volt az első lépcsőfok utamon a jobb élet felé; mert nyomtató lónak nem kötik ám be a száját! Mindennap leszámoltam gazdámnak harminc maravédi bevételt, de szombaton magamnak kerestem, meg a harminc maravédin fölül hétközben is.

Igen jól jártam ezzel a mesterséggel; négy évig űztem, de - mivel fogamhoz vertem a garast - annyit megtakaríthattam, hogy fölöttébb tisztességesen kiöltözködhettem; használt ruhát vettem, egy ócska parget zakót, egy viseltes, nyitott, csapott ujjú köntöst, egy bolyhos köpenyt, meg egy jófajta, régimódi cuellari kardot.

Mikor ily úri módra kicsíptem magam, megmondtam gazdámnak, hogy most már ő maga viseljen gondot a szamarára, mert én nem akarom tovább folytatni ezt a mesterséget.

Elbúcsúztam a káplántól és törvényszolgának szegődtem egy csendbiztos mellé. De nagyon kevés időt töltöttem véle, mert úgy láttam, veszedelmes egy foglalkozás ez. Kiváltképpen az győzött meg erről, hogy egy éjszaka néhány szökött fegyenc kövekkel, fütykösökkel megszalaszta bennünket. Gazdám hátramaradt, el is látták a baját, de engem nem tudtak utolérni.

Ennek okáért odahagytam ezt a szolgálatot. Töprenkedtem, minő életre adjam fejem, hogy nyugtom is legyen, meg gyűjthessek is valamicskét vénségemre, míglen Isten meg nem világosította elmém és a boldogulás útjára nem vezetett.

Bizonyos uraságok és barátaim jóvoltából minden eddigi töredelmem, viszontagságom elnyerte jutalmát, mert elértem célomat: királyi tisztviselő lettem. Ugyanis láttam, hogy csak a királyi hivatalnokok vergődhetnek zöldágra. Mindmáig ezt a tisztséget töltöm be Istennek és kegyelmednek szolgálatára.

Az a dolgom, hogy hírt verjek a városban piacra kerülő boroknak, kihirdessem a dobra vert holmikat és elveszett tárgyakat, kísérgessem a törvény nevében üldözött gonosztevőket és fennszóval tudtára adjam bűneiket országnak-világnak: vagyis kikiáltó lettem. Sőt azt is megértem - és ügyesen javamra is fordítottam - hogy ebben a szakmában minden az én kezemen megy át.

Ekképpen, ha a városban akárki bort, avagy mást akar eladni, elbúcsúzhat a haszontól, ha nem egyezik meg Lázaro de Tormesszel.

Ebben az időben a San Salvador-templom esperes urának, kegyelmed szolgájának és barátjának borait kínálgattam. Az esperes úr látta ügyességemet, élelmességemet, megakadt a szeme rajtam és össze akart házasítani egyik szolgálójával.

Én úgy véltem, csak jó és kegy származhat ily személyiségtől, és kötélnek álltam: feleségül vettem az esperes úr szolgálóját.

Eleddig nem is bántam meg, mert szorgalmatos, derék leányzó lett a feleségem, és ráadásul az esperes úr is segítségemre vagyon, elhalmoz kegyeivel. Hébe-korba minden esztendőben juttat egy-egy zsáknyi gabonát, húsvétra meg húst, olykor egynéhány szentelt kenyeret, egy pár levetett, öreg harisnyát. Minekünk is a maga háza mellett bérelt lakást, és csaknem minden áldott vasárnap, ünnepnap az esperes úrnál étkeztünk.

Ámde gonosz nyelvek mindig voltak; minket se kímélnek, hetet-havat összefecsegnek rólunk. Igaz, tudom, sűrűn látják a feleségemet, hogy megveti az esperes ágyát és ebédet főz neki. Úgy segítse őket az Isten, ahogy igazat mondanak; mert az én feleségem nem kedveli az ilyes tréfákat, uram meg fogadalmat is tett nekem és azt hiszem, meg is tartja fogadalmát. Ugyanis egy napon igen hosszasan elbeszélgetett vélem nőm jelenlétében.

- Lázaro de Tormes - mondta - sohase boldogulsz, ha rossz nyelvekre hallgatsz. Azért mondom ezt, mert nem csodálnám, ha valaki megszólná a feleséged, hogy ki-bejár a házamba. Fogadom neked, hogy látogatásai magadnak is, őneki is nagy becsületére válnak. Ennek okáért ügyet se vess, ha netán pletykálnának, inkább a magad dolgán, akarom mondani a magad hasznán járjon az eszed.

- Uram - feleltem - én eltökéltem, hogy a jó emberekre bízom magam. Igaz, egynéhány barátom mondott efféléket. Sőt, néhányszor azt is hallottam, hogy feleségem háromszor szült, mielőtt megesküdtem véle; tisztesség ne essék szólván, esperes úr, hogy nőm szemébe mondom.

Nosza esküdözött is feleségem annyit enfejére, hogy azt hittem, ránk dől a ház. Azután ríva fakadt és ezer átkot zúdított az esperesre is, mert összeboronálta vélem.

Úgyannyira, hogy már inkább a halált választottam volna, semhogy még egyszer kiejtsem ama szókat a számon. Egyfelől én, másfelől uram annyit beszéltünk neki, annyit kérleltük, hogy abbahagyta a sírást. Megesküdtem néki, soha életemben nem szólok többé erről, és örömmel, jó néven veszem, bármennyit jár is akár éjjel, akár nappal az esperes úr házába, mert erősen bízom tisztességében. Mindmáig soha senki se hallotta, hogy említettük az esetet. Sőt, ha megneszelem, hogy valaki rá akarja terelni a szót, közbevágok és ezt mondom:

- Ide hallgass, ha barátom vagy, ne mondj nekem fájdalmas dolgokat, mert ha valaki fájdalmat okoz, nem tartom barátomnak. Kiváltképpen, ha azt akarják, hogy összezördüljek a feleségemmel, mert őt szeretem legjobban a világon, jobban, mint enmagamat. Isten érdememen fölül ezernyi áldásban részesít nőm által. A szent ostyára esküszöm, jóravaló asszony az én feleségem, nem is vall szégyent a toledói asszonyok közt; ha valaki mást mondana, én megverekszem véle.

Így azután senki se szól semmit és békesség vagyon a házamban.

Mindezek abban az esztendőben^[8] történtek, hogy győzedelmes császárunk bevonult és itt lakozott Toledo jeles városában, mikoron nagy örömünnepeket ültek, amint bizonyára hallotta kegyelmed. Ez idő tájt tejben-vajban fürödtem, sosem is volt oly jó dolgom, mint akkoriban.

2. A valenciai kikötőbe érkeztek keletről az édes különlegességek. ^[VISSZA]

3. A cselédek védőszentje. ^[VISSZA]

4. "Fazék"; a benne főtt spanyol nemzeti eledelt is jelenti. ^[VISSZA]

6. El enamorado, gallego-spanyol költő, tragikus szerelmi kalandjáról nevezetes. (XV. sz.) ^[VISSZA]

7. A keresztes háborúra adományokat gyűjtő, később bűnbocsátó cédulákat árusító pap. ^[VISSZA]

8. Bizonyára az 1538. évi nagy országgyűlésre céloz. ^[VISSZA]