Lám előlopakodott
a fényes telihold is
a gyászoló felhők mögül,
mint Messiást a vének,
csillagok ülik körül.

Halványan vibrál a fény
a bánatfelhős égen,
a csillagok hallgatnak,
Hold mesél...mi volt régen.

Az ózonlyuk ma tátong,
a földgolyó is vérzik,
jő a katasztrófa,
az emberek nem érzik!

És jövendölést hirdet:
majd sírni fog a tenger,
fénytündöklés megtörik,
elpusztul az ember.

Majd beléremeg a Föld,
nyílnak a dongák széjjel,
feszül az élet-abroncs,
minden szétporlad fénnyel.

Csillagkönnyek peregnek,
(a) Hold vonaglik, haldoklik,
és eltűnik az éjben.
Meghal ma érettünk,
helyettünk, szégyenében.