A piros pipacsos réten álltam régen,
nagy, fekete felhő jelent meg az égen.
A Jóisten kezébe vette ostorát,
és arcul ütötte a vén jegenyefát.
Nem maradt más, csak az éjfekete zsarát.

A piros pipacsmezőt elverte a jég,
s a mély fájdalmukat ma is érzem még.
Mind bíborvér-gyászban feküdtek a réten,
mint elhaló élet véres csatatéren.

Ott feküdtek mind-mind a pipacskatonák,
a sötétlő égre felhő vont gyászruhát.
Így éltem én által a vihart a réten,
virágzó tavaszom őszbe fordult nékem.

Viharok téptek meg, megcibált az élet,
ma is visszavágyom a virágzó rétet.
Vérvörös pipacsok, vágyak, lángok, álmok,
Mi lett ez az élet, fekete zsarátnok?