Fázom, remegek, félek,
félek, hogy rosszul ítéltek.

Az ősz vöröslő sátrat hagyott,
a madárijesztő sem viselt kalapot,
mert az ébredő szél elfújta messzire,
hisz nincs már haszna, nem való semmire.
A kalap csak szállt, itt-ott megpihent,
a szellőktől nékem mégis üzent.
A madárijesztő két karját kitárta,
tétova varjak szálltak le rája,
s onnan lesték a szürkülő eget,
várták a havat hullató felleget.
Majd a szűz-fehér hó mindent befed,
és én is feledem a fájó emlékeket.
Ha ismét jő az éltető tavasz,
új élet sarjad a Földnek porából,
zöldbársony terítőt sző a tavasz illatos fonálból.
Ismét madarak szállnak a vetésre,
új kalap kerül a madárijesztő fejére,
s lelkembe ismét beköltözik a béke.