_

A rab madár

A rabmadár is elzokogja kínját,
csőrével tépdesi a fémből font kalitkát.
Bágyadó est fátyla rá borul a tájra,
ekkor pillant csak fel az égig érő fára.
Zöldfényű jegenye ágai közt fészek,
üres, cibált, télhidegtől tépett.
A kert üde, nyílnak az orgonák,
a rab madár magába szívja illatát.
A díszes kalitka fölé hajlik
az orgonafa ága,
könnyezni kezd liluló virága.
Gyöngycseppek hullanak az árva madárra,
mert siratja őt a kert virágzó fája.
Madárka lelkében tombol
a repülés vágya.
Repülni-repülni ismeretlen tájra,
fel-fel, fel a fellegekbe,
kóborszellőt cikázva kergetve.
Fáradt szárnyaival csapdos egyre-egyre,
szabadulás vágya el nem alszik benne.
Csitul, szunnyad, de nem múlik el soha,
nem rabnak született... szabadság madara .

 

_______________