Olyan furcsa érzés ősbemutató előtt újra kézbe venni a darabot. Az én darabom - és mégsem. Valami idegen illat, "premier"-parfüm van rajta, mint egy titkos utakon járó nőn. Ráadásul most, hogy a Vígszínházi bemutatóval szinte egy időben, Kecskeméten is bemutatják - ez az érzés még furcsább, erősebb. Két ősbemutató - egyszerre?

Vajon mit fognak gondolni róla. Itt és ott...

Forgatom a nyomtatott szöveget. "A feleség sír" - írja a "szerző".

Milyen különös: ezek most még csak szavak, betűk, papíron fekvő apró fekete ábrák, foltok. Hamarosan egy élő nő - sőt két élő, eleven nő - arcán fog valódi, enyhén sós könny folyni, azért mert valaki azt írta a papírra: "a feleség sír". És ha jól írta, és ha jól sír, akkor estéről estére egy csomó ember fog furcsa bizsergést érezni a szeme tájékán, szorítást a torkában, ott, amikor "a feleség sír".

És ahol azt írja a hideg, fekete betű, hogy "ráfonódik forrón, szomjasan", ott hamarosan két valóságos élő ember, egy középkorú férfi és a serdülőkorból éppcsak kinőtt lány fog vággyal, "forrón, szomjasan" összeölelkezni. Egymást kívánó, valódi vággyal - ha jó nekik együtt játszani. Lehet, hogy arra a jelenetre egymásba is szeretnek - egy kicsit. Azért, mert úgy jobb, izgalmasabb nekik eljátszani azt, amit valaki két évvel ezelőtt egy éjszaka, egyedül papírra vetett.

Furcsa dolog ez. Illúzió. Misztérium. Színház.