PHÓKIÓN - AZ IFJABB CATO

PHÓKIÓN[79]

1. Démadész szónok, aki Athénban nagy befolyással rendelkezett, mert a várost a makedónok és Antipatrosz kedve szerint irányította, midőn kénytelen volt olyan javaslatokat tenni, és olyan ügyek érdekében szót emelni, amelyek ellenkeztek a város méltóságával és szokásaival, azt hozta fel mentségül, hogy hajóronccsá vált államot vezet. Ez talán a kelleténél elbizakodottabb kijelentés volt egy szónok szájából, de ha Phókión politikájára alkalmazzuk, igaznak látszik. Démadész ugyanis, aki maga is csak az állam hajóroncsa volt, olyan botrányosan élt és vezette az állam ügyeit, hogy amikor megöregedett, Antipatrosz azt mondta: akárcsak egy áldozati állatból, nem maradt belőle más, csak a nyelve és a belei. De Phókión erényét, amelyet kora nehéz viszonyai tettek próbára, Görögország balsorsa homályosította el és fosztotta meg dicsőségének fényétől.

Mert nem kell egyetértenünk Szophoklésszal, midőn gyengének mondja az erényt, és így szól:

Nem, ó, királyom, meg nem őrzi ép eszét
e sorscsapásban senki: elménk elborul
[80]

Jóravaló, derék emberekkel azonban megtörténhetik, hogy a szerencse nem adja meg nekik az őket megillető becsületet és elismerést, hanem rossz hírüket kelti, rágalmakat szór rájuk, és ez meggyengíti az erényükbe vetett bizalmat.

2. Bár általában azt szokás mondani, hogy a nép igazságtalanabb a jó emberekkel, amikor jól megy sorsa, s nagysága és hatalma gőgössé teszi, de ennek az ellenkezője is igaz. A szerencsétlenségek ugyanis elkeserítik az embereket, elrontják kedélyüket, érzékennyé és haragvóvá, ingerlékennyé teszik őket; ezért feldühödnek, fellobbannak mindenen, amit hallanak, s nyomban megsértődnek a legkisebb dorgálás vagy keményebb szó miatt is. Ha valaki tévedéseikért megrója az embereket, azt hiszik, szerencsétlen sorsukért szidalmazza őket, s arról, aki őszinte szavakat intéz hozzájuk, azt gondolják, hogy megveti őket. Ahogyan a méz is izgatja a test kisebesedett és gyulladásban levő részeit, gyakran az igaz és higgadt szavak is sértik és bántják a szerencsétlen sorban élőket, ha nem hangzanak elég gyengéden és figyelmesen. A költő is bizonyosan azért nevezi a gyönyörűséget a "szív örömének", mert a lélek örömére szolgál, és nem háborúságára vagy gyötrelmére. A gyulladt szem is a homályos, tompa színeket kedveli, és elfordul attól, ami csillog és visszfénye van; ugyanígy a tanácstalan helyzetben levő állam is éppen gyengesége miatt félénkebb és érzékenyebb, és nem szívesen viseli el az őszinte beszédet, pedig akkor szorul rá a legjobban, mivel viszonyai nem teszik lehetővé az elkövetett hibák jóvátételét. Az ilyen állam vezetése éppen ezért sok veszéllyel jár, mert vagy magával rántja a romlásba azt, aki a szája íze szerint beszél, vagy még előbb vesztét okozza annak, aki nem kedveskedik neki.

A matematikusoktól tudjuk, hogy a nap nem mozog együtt a mennyboltozattal, de nem is halad egyenesen vele szemben, hanem csekély elhajlással együtt járó ferde pályán mozog, és megfelelő szögben elhajló körpályát ír le; ily módon védelmet ad a mindenségnek, és biztosítja a lehető legjobb éghajlatot. Ugyanígy az államügyek vezetésében is a megalkuvást nem ismerő merevség és a tömeg minden óhajával szembehelyezkedés terhes és nehéz magatartás, de nem kevesebb veszéllyel jár és éppoly ártalmas, ha a rossz úton tévelygő tömeg szeszélyeit követjük, és ha hibái elragadnak bennünket. Ezzel szemben a kormányzás, amely engedékeny az engedékenységet tanúsítókkal szemben, s amely bár megteszi a nép kedvét, de meg is követeli tőle, ami szükséges, amely nem kíván sok szolgálatot a néptől, s azt is csak szelíden és a köz hasznára, és közben vigyáz rá, hogy ne bánjék a néppel mindenben kényúr módjára és erőszakosan - valóban üdvös és eredményes, de ugyanakkor nehéz és sok fáradsággal jár, mert a szigorúságot nehéz a méltányossággal egyesíteni. De azt a kormányzást, amelynek ez sikerül, minden ritmus és harmónia legtökéletesebb és legzeneibb összhangjának kell tartanunk. Mint mondani szokás, isten is így igazgatja a világmindenséget, nem erőszakkal, hanem a szükségszerűséget a meggyőzéssel és az értelemmel hangolva össze.

3. Ez történt az ifjabb Catóval is, akinek nem volt megnyerő modora, nem vívta ki a tömeg tetszését és közpályáján soha nem dicsekedhetett a nép kegyével. Cicero azt mondja róla, hogy politikai tevékenységét úgy végezte, mintha Platón Állam-ában és nem Romulus söpredéke közt élt volna, s ezért bukott meg a consulválasztáson. Én olyannak látom az effajta jellemeket, mint a későn megért gyümölcsöt. Arra is gyönyörködve nézünk és meg is csodáljuk, csak éppen hasznát nem vesszük. Így bár Cato régi szabású erkölcsi nézetei nagy hírre és dicsőségre tettek szert, semmit nem használtak az embereknek, mert későn született, egy már megromlott és elvadult társadalomban. Erényének nyomasztó súlya és fennköltsége nem lehetett összhangban kora viszonyaival. Cato hazája még nem indult annyira romlásnak, mint Phókióné, de vész és vihar közt hányódott, és Cato csak úgy végezhette szolgálatait, hogy az állam hajóján a vitorlákat és a vitorlaköteleket kezelte, és segítségére volt a nála befolyásosabbaknak, mert a kormányrúdtól és a hajó irányításától félrelökték. Nagy küzdelmet vívott a sorssal, amely a köztársaságot más emberek révén tönkretette és tönkrezúzta, és kevésen múlt, hogy ő maga és erénye később diadalra nem vitte az alkotmányos államformát. Az ő erényét vetjük egybe Phókiónéval, nem a hasonlóságok alapján, hanem azon az alapon, hogy mindketten derék és államukat szolgáló férfiak voltak. Kétségtelen ugyanis, hogy van különbség vitézség és vitézség között, mint Alkibiadésznál és Epameinóndasznál, bölcsesség és bölcsesség közt, mint Themisztoklésznél és Ariszteidésznél, igazságosság és igazságosság közt, mint Numánál és Agészilaosznál. De ezeknek a férfiaknak az erényei - beleértve a végső és már-már felmérhetetlen különbözőségeket is - azonos alkatot, formát és közös erkölcsi színezetet mutatnak, egyenlő arányban vegyült egybe bennük a szigor és az emberszeretet, az óvatosság és a bátorság, a másokért való aggódás és a félelem nem ismerése; amikor önmagukról volt szó, távol tartották magukat minden aljasságtól, és rendíthetetlenül keresték az igazságot. Éppen ezért finom műszerrel felérő éles elmére van szükség, hogy a köztük levő különbségeket megtaláljuk és megállapíthassuk.

4. A vélemények megegyeznek Cato előkelő származását illetően, amint arról később szó lesz; véleményem szerint azonban Phókión sem volt nemtelen és alacsony származású ember. Legalábbis, ha apja, mint Idomeneusz állítja, mozsárütő-készítő lett volna, Glaukipposz, Hüpereidész fia nem hallgatta volna el alacsony származását abban a beszédében, amelyben ezernyi becsmérlő állítást gyűjtött össze és mondott el róla; de ezenfelül is, nem élhetett volna olyan jó körülmények között, és nem kaphatott volna olyan kitűnő nevelést, hogy kora ifjúságában Platón, később pedig Xenokratész tanítványa lehessen az Akadémián, és nem követhette volna oly nagy buzgósággal a legkiválóbb példaképeket.

Phókiónt aligha látta egyetlen athéni is nevetni vagy sírni, vagy közfürdőben tisztálkodni - jegyzi fel róla Durisz. Kezét sohasem tartotta köpenyén kívül, ha történetesen köpenyt viselt. Mikor vidéken járt vagy hadjáraton volt, rendszerint nem hordott sem sarut, sem felsőruhát - csak ha elviselhetetlenül kemény hideg volt -, úgyhogy a katonák tréfálkoztak rajta, s kemény tél jelének tekintették, ha Phókión köpenyt viselt.

5. Nyájas és emberszerető természete ellenére Phókión arckifejezése annyira komor és barátságtalan volt, hogy aki nem ismerte közelebbről, nem kívánt vele kettesben együtt lenni. Mikor egy alkalommal Kharész az athéniak nevetése közben megjegyzést tett fenyegető szemöldökére, Phókión így szólt: "Ez a szemöldök semmi bajt nem hozott rátok, de ezeknek az embereknek a nevetése már sok könnyet okozott a városnak." Phókión szavai bővelkedtek hasznos ötletekben és jó gondolatokban, bár szófukarságával fensőbbséges, rideg és barátságtalan is tudott lenni. Zénón azt mondta, hogy a filozófusnak értelmébe kell előbb belemártania szavait, mielőtt száján kijönnének; Phókión beszédmodorát is az jellemezte, hogy nagyon kevés szóval igen sokat tudott mondani. Ilyesmire gondolhatott a szphéttoszi Polüeuktosz is, amikor azt mondta, hogy Démoszthenész a legkitűnőbb szónok, de Phókión szavainak van a legátütőbb ereje. Mert amiként a bronzpénznek is minél kisebb a súlya, annál nagyobb az értéke, a beszéd ereje is abban van, ha kevés szóval minél többet fejez ki. Mondják, hogy egy alkalommal, midőn a színház már megtelt nézőkkel, Phókión gondolataiba merülve járkált fel és alá a színfalak mögött. "Úgy látszik, töprengsz valamin, Phókión" - szólította meg egyik barátja. "Zeuszra mondom, valóban ezt teszem - mondta -, azon töprengek, mivel rövidítsem meg beszédemet, amit az athéniaknak készülök elmondani." Démoszthenész pedig, aki nagyon lenézte a többi szónokot, mikor Phókión szólásra emelkedett, halkan ezt mondta barátainak: "Ott van beszédeim bárdja!" Ezt talán jellemére kell értenünk, mert egy derék és jóravaló ember egyetlen szava s fejbólintása felér tízezer fellengzős körmondattal.

6. Phókión fiatal korában Khabriasz hadvezérhez csatlakozott, és elkísérte hadjárataira, amelyeken gazdag katonai tapasztalatokat szerzett, sőt néha hasznára volt Khabriasz kiegyensúlyozatlan és heves természetének is, aki bár lassú és nehézkes volt, időnként úgy felingerlődött és nekitüzesedett, hogy a harc hevében a legvakmerőbb tetteket követte el; később így vesztette el életét is Khiosznál, mikor háromevezősoros hajójával elsőnek tört rá az ellenségre, és ki akarta erőszakolni a partraszállást. A higgadt, de vállalkozó szellemű Phókión, ha kellett, felhevítette Khabriaszt, mikor habozni látszott, más alkalommal mérsékelte helytelen időben kirobbanó hevességét. Ezért Khabriasz, aki derék és jóravaló ember volt, Phókiónra különféle feladatokat bízott, magas katonai beosztást adott neki, és mivel a legfontosabb vállalkozásokban használta fel, nevét ismeretessé tette egész Görögországban. Így a Naxosz szigete mellett vívott tengeri ütközetben nagy nevet és dicsőséget szerzett neki; rábízta ugyanis a balszárny vezérletét, ahol heves küzdelem folyt, és hamarosan itt dőlt el a csata sorsa. Ez volt az első tengeri ütközet, amelyet az athéniak városuk elfoglalása után egymagukban vívtak meg a görögökkel, s minthogy győztek, nagyon megszerették Khabriaszt, s Phókiónt is méltónak tartották vezéri megbízatására. A győzelem napja egybeesett a nagy misztériumok megünneplésével, és ettől kezdve évről évre Khabriasz adta az áldozati bort az athéniaknak, Boédromión hónap tizenhatodik napján.

7. Khabriasz ezután elküldte Phókiónt, hogy hajtsa be a szigetlakók adókötelezettségeit, és húsz hajót adott melléje. Phókión kijelentette, hogy ha háborúba küldené ki, nagyobb haderőre volna szüksége, de mivel szövetségesekhez megy, elég neki egyetlen hajó is, és egyedül hajózott el a saját háromevezősorosán. Tárgyalt a városokkal, és közvetlen, megnyerő modorával megnyerte a vezetőket, úgyhogy sok hajóval tért vissza, amelyeket a szövetségesek gazdagon felszerelve küldtek az athéniaknak. De nemcsak életében tisztelte és becsülte Khabriaszt, hanem halála után is szépen gondoskodott hátrahagyott családtagjairól. Így fiából, Ktészipposzból derék embert akart nevelni, bár látta önfejűségét és szeszélyeit; ennek ellenére sem mondott le róla, hogy megjavítsa, ezért eltitkolta hibáit. Mondják azonban, hogy amikor egyik hadjáratán az ifjú akadékoskodott, ki akarta javítani vezéri intézkedéseit, ostoba kérdésekkel zavarta, és tanácsaival felbosszantotta, felkiáltott: "Ó, Khabriasz, Khabriasz, bőven meghálálom barátságodat, hogy elviselem fiadat!"

Látta, hogy az államügyekben a vezetők úgy osztozkodnak a vezérségen és a szószéken, mintha sorshúzással döntöttek volna: egyesek csak a népgyűléseken szólalnak fel, és törvényjavaslatokat terjesztenek elő, mint Eubulosz, Arisztophón, Démoszthenész, Lükurgosz és Hüpereidész, mások viszont, mint Diopeithész, Menesztheusz, Leószthenész és Kharész azáltal lettek nagy emberekké, hogy vezérséget vállaltak és háborút viseltek. Phókión azonban feltette magában, hogy visszaállítja Periklész, Ariszteidész és Szolón közszereplési módszerét, amelyben arányosan megoszlott mindkét tevékenység. Mert ezek a férfiak mindnyájan elmondhatták Arkhilokhosszal:

Kettős arculatú: csatlósa Enűaliosznak,
   s ismeri szép Múzsák kincs-adományait is.

Phókión tisztában volt vele, hogy Athéné egyaránt istene a háborúnak és az államvezetésnek, hiszen így is nevezték.

8. Ilyen példákat követett, s közpályáján mindig a békére és nyugalomra törekedett. Mégis többször vezetett hadat nemcsak kortársainál, hanem elődeinél is, noha nem pályázott rá és nem kérte a polgárok szavazatait, de nem is futott el vagy szökött meg a vezérségtől, ha hazája hívta. Jól ismert tény, hogy negyvenötször töltött be vezéri tisztet, de egyetlen választáson sem volt jelen, hanem mindig távollétében választották meg, és úgy küldtek érte. Kevésbé értelmes emberek csodálkoztak is a népnek Phókión iránt tanúsított magaviseletén, mert Phókión a legtöbb esetben ellene szegült az emberek szándékának, és soha semmit sem tett, hogy kegyüket elnyerje. Miként azonban a királyokról mondják, hogy csak akkor hallgatnak hízelgőikre, ha előbb kezüket megmossák, a nép is mintegy szórakozásképpen használta fel az ügyesen szónokló és mulatságos demagógokat, de amikor vezetőt választott, mindig megőrizte józanságát és komolyságát, s a legszigorúbb és legeszesebb polgárra adta szavazatát, aki egyedül szegült szembe szándékaival és vágyaival. Egy alkalommal, midőn egy Delphoiből hozott jóslatot olvastak fel arról, hogy amikor minden athéni egyetért, egyetlen férfiú mond csak ellent a városnak, Phókión előlépett és kijelentette, hogy ne keressék, ki az, bizonyosan róla van szó, mert ő az egyedüli, akinek nem tetszik egyetlen intézkedésük sem. Más alkalommal egy népnek tetsző indítványt tett, s amikor látta, hogy érvelését mindenki elfogadja, barátaihoz fordult, és így szólt: "Talán valami rosszat mondtam, és nem vettem észre?"

9. Az athéniak egyszer adományokat kértek valami áldozatra, s mikor Phókiónt is több ízben felszólították, így szólt: "A gazdagoktól kérjetek. Én szégyellnék adakozni, mielőtt ki nem fizetem ennek az embernek az adósságomat", és rámutatott Kalliklészre, a pénzkölcsönzőre. Egy alkalommal, amikor a népgyűlésen állandóan rákiáltoztak és lehurrogták, ezt a mesét mondta el az egybegyűlteknek: Volt egyszer egy gyáva ember, aki háborúba indult, de mikor károgni kezdtek a varjak, letette fegyvereit, és otthon maradt. Aztán nekifohászkodott és ismét elindult, de a varjak újra károgtak, erre ismét felhagyott szándékával, majd végül így szólt: "Ti csak károgjatok, ahogy a torkotokon kifér, de belőlem nem esztek!"

Egyszer az athéniakat követelésük ellenére nem vezette az ellenség ellen, mire gyávának és pipogyának nevezték. Erre így szólt hozzájuk: "Sem ti nem tehettek engem bátorrá, sem én titeket gyávákká. Mindenesetre ismerjük egymást." Egy veszélyes helyzetben a nép gorombán rátámadt és számadást követelt hadvezéri tevékenységéről, mire így szólt: "Hiszen csak most úsztátok meg ép bőrrel, ti együgyűek." Máskor egy háborúban nagyon alázatosak és félénkek voltak, de mikor helyreállt a béke, visszatért a bátorságuk, és lehurrogták Phókiónt, mint aki megfosztotta őket a győzelemtől. "Szerencsések vagytok - szólt -, hogy olyan vezéretek van, aki ismer titeket, különben már régen elvesztetek volna." Az athéniak egy alkalommal nem akartak megegyezni a boiótokkal egy vitás területi kérdésben, hanem háborút akartak kezdeni; erre Phókión azt tanácsolta nekik, hogy szavakkal harcoljanak, amiben erősebbek és ne fegyverekkel, amiben gyengébbek. Máskor nem fogadták meg, amit mondott, sőt meg sem akarták hallgatni, mire így szólt: "Erőszakoskodhattok velem, hogy azt tegyem, amit nem akarok, de arra nem tudtok rákényszeríteni, hogy bármit mondjak, ami ellenkezik meggyőződésemmel." Egyik politikai ellenfele, Démoszthenész, a szónok azt mondta neki: "Téged megölnek az athéniak, ha rájuk jön a bolondóra." "Téged pedig, ha megjön az eszük" - vágott vissza Phókión. A szphéttoszi Polüeuktosz azt tanácsolta az athéniaknak, hogy kezdjenek háborút Philipposz ellen. Forró nyári nap volt, és Phókiónnak feltűnt, hogy a kövér ember liheg, izzad, és folyton vizet iszik. "Gondoljátok - szólt -, hogy érdemes hinnetek ennek az embernek, és megszavaznotok a háborút? Képzeljétek el, mi lesz vele vértbe öltözve és pajzzsal felszerelve az ellenség közelében, ha előre betanult beszéde elmondása közben is ennyire kifullad." A népgyűlésen Lükurgosz hevesen szidalmazta, főként mert azt javasolta, hogy Alexandrosz kívánságára adják ki tíz polgártársukat. "Sok jó és hasznos tanácsot adtam én már ezeknek - mondta Phókión -, de nem hallgatnak rám."

10. Volt egy bizonyos Arkhibiadész nevű ember, gúnynevén Lakedaimón-majmoló, aki feltűnően hosszú szakállt növesztett, és kopott, rövid köntösében komor tekintettel járkált mindenütt. Phókiónt egy alkalommal hevesen támadták a tanácsban, ő pedig felszólította Arkhibiadészt, hogy segítsen rajta és tanúsítsa állításának igazát. Arkhibiadész felállt, és olyasmit tanácsolt az athéniaknak, amivel kedvükben járt. Erre Phókión megfogta a szakállát, s így szólt: "Te Arkhibiadész, ezt meg miért nem vágatod le?" Máskor egy Arisztogeitón nevű hivatásos besúgó, aki a népet a gyűléseken mindig háborúra és erélyes fellépésre izgatta, mikor sorozást tartottak, botra támaszkodva és bekötött lábbal jelent meg. Amikor Phókión észrevette a jó messze levő szónoki emelvényről, így kiáltott fel: "Vedd fel a névsorba Arisztogeitónt is mint sántát és hitványat." Úgyhogy szinte érthetetlen, hogy ez a kíméletlen és nyers modorú ember hogyan és miért kaphatta a "Jó" melléknevet.

Úgy gondolom, hogy nehéz, de nem lehetetlen, hogy ugyanaz az az ember, akárcsak a bor, egyszerre legyen kellemetlen és kellemes, hiszen vannak, akik első látásra kedvesek, de aztán kiderül róluk, hogy kellemetlenek és károsak. Mondják, hogy Hüpereidész egyszer így szólt a néphez: "Ne csak azt nézzétek, athéni férfiak, hogy keserű vagyok-e, hanem hogy ingyen vagyok-e keserű." Mintha bizony csak a kapzsiság tenné az embereket gyűlöletessé és tűrhetetlenné, s a nép nem inkább azoktól félne és azokra támadna, akik gőgből vagy haragból és veszekedésre való hajlamból élnek vissza hatalmukkal. De Phókión egyetlen polgártársát sem sértette meg gyűlöletből és senkit nem tekintett ellenségének, csak azokat, akik ellene szegültek a haza érdekében kifejtett tevékenységének; ilyenkor keménynek, kérlelhetetlennek és engesztelhetetlennek mutatkozott. De egyébként egész életében mindenkihez jóindulatú, nyájas és emberszerető volt, még elbukott ellenfelein is segített, és pártjukat fogta a bíróság előtt, ha veszedelemben forogtak. Barátai egyszer megszólták, mert egy rossz hírű és a bíróság elé állított ember védelmére kelt, mire azt mondta, hogy a jók nem szorulnak segítségre. Arisztogeitón, a hivatásos besúgó, akit elítéltek, üzent neki a börtönből, és kérte, hogy keresse fel. Phókión teljesítette kérését, s elindult a börtönbe, s barátainak, akik fel akarták tartóztatni, így szólt: "Hagyjátok, hogy elmenjek hozzá, barátaim. Hol találkozhatnék én szívesebben Arisztogeitónnal?"

11. A szövetségesek és a szigetek lakosai Athénból bármilyen más vezérrel küldött hajóhadra úgy tekintettek, mint ellenségre, a várfalakat védelemre készítették elő, eltorlaszolták a kikötőt, és marháikat, rabszolgáikat, asszonyaikat és gyermekeiket bevitték a földekről a városokba; ha azonban Phókión volt a vezér, virágfüzérekkel feldíszítve, hajóikon mentek eléje, hogy boldogan kikötőjükbe kísérjék.

12. Midőn Philipposz befészkelte magát Euboiába és haderőt küldött Makedoniából, hogy a városokat zsarnokaik segítségével hatalmába kerítse, s az eretriai Plutarkhosz[81] az athéniakhoz fordult azzal a kéréssel, hogy szabadítsák meg a szigetet a makedón király hatalmától, Phókiónt küldték ki valami jelentéktelen kis haderővel, abban a reményben, hogy az ottani lakosok kész örömmel csatlakoznak hozzá. De Phókión mindenütt árulókat talált a szigeten, az embereket megrontotta a megvesztegetés, úgyhogy nagy veszedelembe került. Megszállt egy magaslatot, amelyet mély szakadék választott el a Tamünai környékén elterülő síkságtól, és ott vonta össze legharcrakészebb csapatait. Amikor a fegyelmezetlen, locsogó és semmirekellő katonák megszökdöstek a táborból, meghagyta tisztjeinek, ne törődjenek velük, mert fegyelmezetlenségük folytán úgysem vennék hasznukat, sőt ártalmára volnának a harcolóknak, otthon pedig már csak rossz lelkiismeretből sem fogják szidalmazni, és nem terjesztenek hamis vádakat róla.

13. Mikor az ellenség előrenyomult, megparancsolta hoplitészeinek, hogy maradjanak nyugodtan fegyverben, míg be nem mutatja az áldozatot, amivel hosszabb időt töltött el, mert az előjelek kedvezőtlenek voltak, vagy mert azt akarta, hogy az ellenség jöjjön közelebb. Ezért Plutarkhosz, abban a hiszemben, hogy Phókión elvesztette bátorságát és habozik, támadásra indult zsoldosaival; ennek láttára a lovasok sem türtőztették magukat, azon nyomban rohamra indultak a táborból, s rendezetlenül összevissza sorokban támadtak rá az ellenségre. De mindjárt az első sorok vereséget szenvedtek, majd mindnyájan szétszóródtak, és Plutarkhosz megfutott; az ellenség soraiból egyesek már elérték a védősáncokat, be akartak törni a tábor területére, s azt gondolták, hogy teljes győzelmet arattak. Közben az áldozás befejeződött, s az athéniak nyomban kirohantak a táborból, visszaverték és a sáncok körül nagyrészt leöldösték a megfutamított ellenséget. Phókión ekkor kiadta a parancsot a phalanxnak, maradjon mozdulatlanul, hogy befogadja és újra rendbe szedje azokat a csapatokat, amelyek előbb megfutottak és szétszóródtak, ő maga pedig válogatott embereivel rátámadt az ellenségre. Heves csata kezdődött, és az athéniak mind vitézül s magukat nem kímélve küzdöttek. Kineasz fia, Thallosz és Polümédész fia, Glaukosz, aki vezére oldalán küzdött, tüntette ki magát leginkább. Kiváló érdemeket szerzett Kleophanész is, aki visszahívta a megfutamodott lovasságot, és hangos kiáltozással szólította fel őket, hogy siessenek vezérük segítségére; el is érte, hogy megforduljanak s ezzel biztossá tette a hoplitészek győzelmét.

Phókión ezután elűzte Plutarkhoszt Eretriából, s elfoglalta a rendkívül előnyös helyen fekvő Zarétra erődöt, ahol a két oldalról beöblösödő tenger a szigetet keskeny földnyelvvé teszi. Majd szabadon bocsátott minden görög hadifoglyot; attól félt ugyanis, hogy az athéni szónokok majd arra ingerlik a népet, hogy kegyetlenkedjen velük.

14. Dolga végeztével Phókión elhajózott. A szövetségesek hamarosan visszakívánták becsületességét és igazságosságát, de az athéniak is hamarosan felismerték tapasztaltságát és erélyét, mert Molosszosz, aki utódja volt a vezérségben, úgy vezette a háborút, hogy az ellenség fogságába esett. Philipposz nagy terveinek megvalósításában reménykedve egész haderejével útra kelt a Hellészpontoszra, hogy elfoglalja a Kherszonészoszt, s ugyanakkor Perinthoszt és Büzantiont is. Az athéniak elhatározták, hogy segítséget küldenek szövetségeseiknek, és a szónokok azért szálltak síkra, hogy Kharészt küldjék ki vezérül, aki el is hajózott, de semmit nem végzett, ami méltó lett volna a neki adott haderőhöz; hajóhadát a városok még csak be sem fogadták, sőt mind gyanakvással néztek rá, úgyhogy fel és alá hajózott, s közben pénzt csikart ki a szövetségesektől, az ellenség pedig semmibe sem vette. A szónokoktól felingerelt nép bosszankodott, és megbánta, hogy segítséget küldött a büzantioniaknak. Ekkor szólásra emelkedett Phókión, és azt mondta, hogy nem bizalmatlankodó szövetségesekre, hanem megbízhatatlan vezéreikre kell haragudniuk. "Ezek rettegetté tesznek titeket - szólt - még azok szemében is, akik pedig nélkületek nem találhatnak menekvést."

A nép elfogadta érvelését, és véleményét megváltoztatván úgy döntött, hogy egy másik haderő élén Phókión menjen a szövetségesek segítségére Hellészpontoszra. Ennek a fordulatnak döntő fontossága volt Büzantion megmentésében. Phókiónnak máris nagy tekintélye volt, s mikor Léon, akit erénye az első emberré tett Büzantionban, és annak idején Phókiónnak bizalmas híve volt az Akadémián, jótállt érte a városban, a büzantioniak nem hagyták, hogy eredeti szándékának megfelelően a városon kívül táborozzon, hanem kinyitották a város kapuit, befogadták és szívesen látták az athéniakat, akik a bizalom viszonzásaképpen nemcsak józanságot és mértékletességet tanúsítottak viselkedésükben, hanem rendkívüli vitézséget is a küzdelemben. Philipposzt elkergették a Hellészpontoszról, és megvetéssel tekintettek rá, pedig azelőtt legyőzhetetlennek tartották, akivel nem lehet sikeresen szembeszállni. Most Phókión elfogta néhány hajóját, és Philipposz helyőrségével megrakott városokat foglalt el, több helyen partra szállt, feldúlta a vidéket, zsákmányt ejtett, majd a lakosság segítségére menő csapatokkal harcolva több sebet kapott, és hazahajózott.

15. A megaraiak titokban segélykéréssel fordultak az athéniakhoz, s mivel Phókión félt, hogy a boiótok előbb értesülnek a dologról, és megelőzik az athéniakat a segélynyújtásban, kora reggel egybehívatta a népgyűlést, és bejelentette az athéniaknak a megaraiak kérését, majd mihelyt a segítséget megszavazták, sorakozót fúvatott, és egy fegyveres csapattal nyomban kivonult a gyűlésről. A megaraiak örömmel fogadták őket, ő pedig megerősítette Niszaiát: két hosszú falat építtetett a várostól a kikötőig; így a várost összekötötte a tengerrel, és a megaraiaknak most már szárazföldön nemigen kellett tartaniuk az ellenség támadásától, mivel a tengeren szoros kapcsolatban voltak Athénnal.

16. Athén ekkor ellenséges kapcsolatba került Philipposszal, s mivel Phókión távol volt, a háborúra más vezéreket választottak. De mikor visszatért a szigetekről, azzal kezdte, hogy rábeszélte a népet a békekötésre, mivel Philipposz békés érzelmekkel viseltetett irántuk és nagyon félt a háborútól. Phókión egyik ellensége, aki hivatásos besúgó volt és mindig a törvényszék körül ólálkodott, így szólt hozzá: "Hogyan merészeled, Phókión, visszafordítani az athéniakat a háborútól, mikor már kezükben a fegyver?" "Miért ne merném - vágott vissza Phókión -, mikor jól tudom, hogy a háborúban én parancsolok neked, békében pedig te nekem." Próbálkozása kudarccal járt, és Démoszthenész véleménye győzött, aki arra biztatta az athéniakat, hogy Attikától minél távolabb bocsátkozzanak harcba. "Én úgy gondolom, barátom - jegyezte meg Phókión -, ne azzal törődjünk, hogy hol legyen az ütközet, hanem hogy győzzünk, mert így messzire lesz a háború, de ha legyőznek bennünket, a háború minden szörnyűsége itt lesz a közelünkben." Amikor a vereség bekövetkezett, és a város felforgatásra és zavargásokra kész elemei a szószékre vonszolták Kharidémoszt, és követelték, hogy őt válasszák vezérré, a tisztességesebbek megrémültek, és az Areioszpagosz tanácsának támogatásával addig kérték a népet és rimánkodtak könnyek közt neki, amíg Phókiónra nem bízták a város vezetését.

Phókión azon a véleményen volt, hogy el kell fogadni Philipposz békés és jó szándékú politikáját; de amikor Démadész azt javasolta, hogy a város fogadja el a közös békét, és vegyen részt a görögök együttes gyűlésén, nem volt hajlandó hozzájárulni a javaslathoz, amíg meg nem tudják, hogy mit követel Philipposz a görögöktől. Nézetével a válságos viszonyok között kisebbségben maradt, de mihelyt látta, hogy az athéniak megbánták a dolgot, mert Philipposznak háromevezősoros hajókat és lovasokat kellett szállítaniuk, így szólt: "Ettől féltem, amikor ellene voltam a javaslatnak, de ha egyszer elfogadtátok, emiatt nem kell méltatlankodnotok, sem kétségbeesnetek. Gondoljatok arra, hogy apáink azt is elviselték, ha ők uralkodtak és azt is, ha felettük uralkodtak, megállták helyüket a szerencse változásaiban, s épségben megőrizték a várost és a görögöket." Nem engedte meg, hogy Philipposz halálának jó hírére a nép hálaáldozatot mutasson be; nemtelen eljárásnak tartotta, hogy ennek örüljenek, végre is az a hadsereg, amely ellen Khairóneiánál harcoltak, egyetlen emberrel lett csak kevesebb.

17. Amikor Démoszthenész szidalmazta Alexandroszt, mert Thébai ellen vonult, Phókión így szólt: "Mért akarod, te szegény, tovább piszkálni ezt a vadembert, aki nagy dicsőségre törekszik? Úgyis olyan közel van a tűzvész, lángba akarod borítani a várost is? Én nem nyújtok segédkezet azoknak, akik saját vesztüket akarják, s ezért vállalom a vezérséget."[82] Thébai pusztulása után Alexandrosz követelte Démoszthenész, Lükurgosz, Hüpereidész, Kharidémosz és mások kiadatását. A népgyűlés Phókiónra fordította tekintetét, s amidőn többször is nevén szólították, szólásra emelkedett. Maga mellé állította egyik barátját, akivel a legbensőségesebb és legközelebbi kapcsolatban állott, és akiben a legjobban bízott, s így szólt: "Ezek az emberek oda juttatták a várost, hogy ha valaki ennek a Nikoklésznak a kiadatását kérné, azt javasolnám, hogy adjátok ki. Én jó szerencsének tartanám, ha mindnyájatokért meghalhatnék. Teljes részvéttel vagyok, athéni férfiak, a thébaiak iránt, akik hozzánk menekültek, de legyen elég, ha a görögök megsiratják Thébait. Ezért mindkét nép érdekében helyesebbnek tartom a győztest engedékenységre bírni és kiengesztelni, mint harcolni."

Amikor Alexandrosz megkapta az első néphatározatot, eldobta, hátat fordított a követeknek, és faképnél hagyta őket, de a másodikat, amelyet Phókión vitt hozzá, elfogadta; az idősebb makedónoktól hallotta ugyanis, hogy ezt a férfiút már Philipposz is igen nagyra becsülte, így hajlandó volt nemcsak fogadni és kérelmét meghallgatni, hanem tanácsát is fontolóra vette. Phókión azt tanácsolta neki, hogy ha nyugalmat óhajt, vessen véget a háborúnak, de ha dicsőségre vágyik, a görögök helyett fordítsa fegyverét a barbárok ellen. Ezenkívül is sok olyasmit mondott, ami jól megfelelt Alexandrosz természetének és szándékainak, úgyhogy rövid idő alatt megváltoztatta és megszelídítette Alexandroszt, aki kijelentette, hogy az athéniak forduljanak teljes figyelmükkel saját ügyeik felé, már csak azért is, mert ha valami történnék vele, illő, hogy az athéniak uralkodjanak. Magát Phókiónt barátjává és vendégbarátjává fogadta, és olyan nagy megbecsülésben részesítette, mint keveset udvartartásának állandó tagjai közül. Durisz beszéli el, hogy amikor Alexandrosz nagy emberré lett és Dareioszt legyőzte, a khairein[83] szót csak Phókiónnak írt leveleiben használta; egyedül őt és rajta kívül csak Antipatroszt üdvözölte így. Ezt különben Kharész is feljegyezte róla.

18. Ami a pénzt illeti, köztudomású, hogy Alexandrosz Phókiónnak száz talentumot küldött ajándékba. Mikor a pénz Athénba érkezett, Phókión megkérdezte azoktól, akik vitték, mi az oka, hogy bár az athéniak olyan sokan vannak, egyedül neki ad Alexandrosz ilyen sok pénzt. Erre a követek így feleltek: "Mert csak téged tart jó és derék embernek." "Ha így van - szólt Phókión -, engedje meg Alexandrosz, hogy mindig annak lássanak az emberek, és az is legyek." Mikor pedig a küldöttek hazakísérték Phókiónt, s látták, hogy mekkora szegénységben él, hogy felesége dagasztja a kenyeret, Phókión maga hordja a vizet a kútról, és mossa meg a lábát, még inkább unszolták és méltatlankodtak, hogy fogadja el a pénzt, majd kijelentették, elviselhetetlen dolog, hogy a király barátja ilyen nyomorult szegénységben éljen. Phókión ekkor megpillantott egy szegény öregembert, aki az utcán ment foltozott köpenyében, és megkérdezte, alábbvalónak tartják-e őt amannál. "Isten mentsen!" - mentegetőztek a küldöttek. "Pedig ez az ember - mondta Phókión - kevesebből megél, mint én, és megelégszik vele. Egyszóval - folytatta -, ha semmi hasznát nem veszem ennek a rengeteg aranynak, hiába az enyém, ha pedig felhasználom, magamat s magammal együtt a királyt is rossz hírbe hozom a városnál." Így aztán a pénz visszakerült Athénból, s Phókión megmutatta a görögöknek, hogy az ajándékozónál gazdagabb az, akinek ez a sok pénz nem kell. Alexandroszt bosszantotta az eset, és újból levelet írt Phókiónnak, hogy nem tekinti barátjának azt, aki semmit nem kíván tőle; a pénzt Phókión így sem fogadta el, de arra kérte Alexandroszt, hogy bocsássa szabadon Ekhekratidészt, a szofistát, az imbroszi Athénodóroszt és két rhodoszit, Démaratoszt és Szpartónt, akiket valami okból letartóztattak és Szardeiszben tartottak fogságban. Alexandrosz mindnyájukat azonnal szabadon bocsátotta, majd később, amikor Krateroszt visszaküldte Makedoniába, elrendelte, hogy négy ázsiai város, Khiosz, Gergithosz, Mülasza és Elaia közül adja át Phókiónnak azt, amelyiket választja, s erősen meghagyta, hogy nagyon megharagszik, ha nem fogadja el. De Phókión ezt sem fogadta el, Alexandrosz pedig hamarosan meghalt. Phókión házát mai napig is mutogatják Melitében; a háznak bronzlemez díszítése van, de különben nagyon egyszerű és igénytelen.

19. Első feleségéről csak annyit tudunk, hogy Képhiszodotosz szobrász nővére volt; második felesége józanságáról és egyszerűségéről ugyanannyit beszéltek az athéniak, mint férje becsületességéről. Egy alkalommal új tragédiákat mutattak be Athénban, s az egyik színész, aki a királyné szerepét játszotta, több, drága ruhába öltöztetett szolgálót kért a karvezetőtől; mikor az megtagadta tőle, megharagudott, késleltette az előadást és nem akart fellépni. Ekkor a karvezető, Melanthiosz kilökdöste a színészt a színpadra, és ráripakodott: "Nem látod, hogy Phókión felesége mindig egyetlen szolgálóval jelenik meg, te pedig kérkedni akarsz, és rossz példát szolgáltatsz az asszonyoknak." Szavait a nézőközönség meghallotta, és hangos, viharos tapssal fogadta. Az asszony pedig, midőn egy ióniai barátnője drágakövekkel kirakott karkötőit és nyakláncait mutogatta neki, így szólt: "Az én ékszerem Phókión, aki huszadik éve az athéniak vezére."

20. Midőn fia, Phókosz részt akart venni a Panathénaia-ünnepségek lovasversenyein, Phókión beleegyezett, nem azért, mintha azt kívánta volna, hogy győzzön, hanem hogy testgyakorlattal és az edzéssel a javulás útjára lépjen, mert az ifjú iszákos, rendetlen életet élt. Phókosz győzött, és igen sokan adtak győzelmi lakomát a tiszteletére. Phókión sok meghívást elhárított magától, csak egyet részesített abban a megtiszteltetésben, hogy elfogadta. Amikor megjelent a lakomán, és látta, hogy más pompás előkészületen felül még fűszerekkel illatosított, borral teli lábmosó edényeket is vittek a vendégeknek, magához szólította fiát, és így szólt hozzá: "Nem beszélnéd le, Phókosz, barátodat arról, hogy tönkretegye győzelmedet?" Mivel szerette volna az ifjút kiragadni az ilyen életmódból, elvitte magával Lakedaimónba, és beadta az agógéban nevelt ifjak közé. Ezzel megsértette az athéniakat, mintha Phókión megvetné és lenézné a hazai szokásokat. Egy alkalommal Démadész így szólt hozzá: "Nem kellene-e, Phókión, rábeszélnünk az athéniakat, hogy bevezessék a spártai alkotmányt? Ha óhajtod, hajlandó vagyok indítványozni és beszédet tartani ennek érdekében." "Valóban illenék hozzád - felelte Phókión -, hiszen messzire érzik rólad az illatos kenőcsök szaga, és pompás köntöst hordasz, hogy a spártaiak közös étkezését és Lükurgoszt dicsérd az athéniaknak."

21. Midőn Alexandrosz levelet írt, amelyben követelte, hogy küldjenek háromevezősoros hajókat, és a szónokok ellenezték a kérés teljesítését, a tanács felszólította Phókiónt, hogy szóljon hozzá az ügyhöz. "Én csak azt mondhatom - szólt -, hogy vagy magatok legyetek erősek a fegyverekben, vagy legyetek barátai azoknak, akik erősek." Pütheaszhoz, aki akkortájt kezdett szerepelni az athéniak között, de máris fecsegőnek és arcátlannak mutatta magát, így szólt: "Hallgass, kérlek, te még csak újonnan vásárolt szolgája vagy a népnek." Mikor Harpalosz sok pénzzel megszökött Alexandrosztól és Attikába érkezett, az aljas emberek, akik áruba bocsátják a szónoki emelvényt, egymással versengve csődültek hozzá. Harpalosz hatalmas vagyonából kisebb összegekkel vesztegette és vette meg őket, Phókiónnak azonban egy közvetítő útján hétszáz talentumot ajánlott fel, majd egész vagyonát és saját magát is rá akarta bízni. Phókión azonban azt üzente, hogy Harpalosz keservesen meg fogja bánni, ha nem hagy fel a város megrontásával. Harpalosz ekkor meghátrált és abbahagyta bűnös üzelmeit; majd amikor nem sokkal később az athéniak a tanácsban tárgyalták ügyét, azt kellett látnia, hogy azok, akik pénzt fogadtak el tőle, megváltoztatták véleményüket, és vádlóivá csaptak fel, hogy saját bűnösségük ki ne derüljön, Phókión viszont, aki semmit nem fogadott el tőle, a közérdekkel együtt az ő szempontjait is figyelembe vette. Mikor pedig arra vetemedett, hogy újabb vesztegetési kísérletet tegyen vele, látta, hogy Phókiónt, mint valami kőfalat, nem veszi be arany. Khariklészt, Phókión vejét azonban barátjává és bizalmasává tette Harpalosz, amivel rossz hírbe hozta, mert mindent rábízott és mindenre felhasználta.

22. Így amikor Püthoniké, a hetaira, Harpalosz kedvese és leányának anyja meghalt, és költséges síremléket akart neki állítani, a munkát Khariklészre bízta. Ez már önmagában véve is nemtelen megbízatás volt, de még nagyobb szégyent hozott Khariklészre maga a síremlék, amely különben még napjainkban is látható Hermeionban az Athénból Eleusziszba vezető út mentén, és aligha kerülhetett harminc talentumba, amennyit Khariklész felszámított érte Harpalosznak. Harpalosz halála után leányáról Khariklész és Phókión gondoskodott, s a legjobb neveltetést adták neki. Midőn azonban Khariklészt perbe fogták Harpalosszal folytatott üzelmeiért, s kérte Phókiónt, hogy kísérje el a bíróságra, apósa nem vállalta, s így szólt: "Én téged, Khariklész, csak tisztességes célokra fogadtalak vejemmé."

Az athéniak Hipparkhosz fiától, Aszklépiadésztól értesültek Alexandrosz haláláról. Démadész azt hajtogatta, nem érdemes a hírre hallgatni, mert ha igaz volna, megtelt volna már az egész világ a halott bűzével. Phókión, amikor látta, hogy a népben a hír forradalmi hangulatot kelt, igyekezett az embereket lecsendesíteni és visszatartani, de oly sokan tódultak fel a szószékre, s kiabálták, hogy igaz a hír, amelyet Aszklépiadész hozott, és Alexandrosz valóban meghalt, hogy végül is így szólt: "Rendben van, ha ma halott, halott lesz holnap és holnapután is, így tehát nyugodtan és nagyobb biztonságban tanácskozhatunk."

23. Amikor Leószthenész, aki a várost belevitte a lamiai háborúba, és gúnyos mosollyal megkérdezte az elkeseredett Phókióntól, hogy annyi éven át tartó vezérségével mi jót tett a várossal, Phókión így felelt: "Nem kis jó az sem, ha a polgárok saját sírjukba temetkezhetnek." Majd amikor Leószthenész nagy hangon beszélt, és állandóan dicsekedett a népgyűléseken, Phókión így szólt: "A te beszédeid, ifjú ember, olyanok, akár a ciprusfák, nagyok és magasak, de gyümölcs nem terem rajtuk." Egyszer Hüpereidész ezt a kérdést intézte hozzá: "Mikor tanácsolod, Phókión, hogy az athéniak háborút kezdjenek?" "Majd ha látom - felelte -, hogy az ifjak megállják helyüket a hadsorokban, a gazdagok szívesen adóznak, és a szónokok nem sikkasztják el az állam pénzét."

Midőn sokan megcsodálták a Leószthenész által összegyűjtött haderőt, s megkérdezték Phókióntól, hogyan vélekedik az előkészületekről, ezt válaszolta: "Rövid távra jó lesz, de én hosszú távon félek a háborútól, mert a városnak nincs több pénze, sem hajója, sem hoplitésze." A tények valóban őt igazolták, bár Leószthenész eleinte fényes haditetteket hajtott végre, a boiótokat nyílt csatában leverte, és Antipatroszt körülzárta Lamiában. Ekkor, mint mondják, nagy reménykedés fogta el a várost, a jó híreket állandóan lakomákkal ünnepelték meg, és áldozatokat mutattak be az isteneknek. Phókión mégis így felelt azoknak, akik téves ítéleteiért felelősségre akarták őt vonni, és megkérdezték tőle, nem szeretné-e, ha ezeket a haditetteket ő hajtotta volna végre. "Persze hogy szeretném, de azért örülök, hogy olyan tanácsot adtam." Majd midőn újabb jó hírek érkeztek írásban és hírnökök útján, így kiáltott fel: "Mikor lesz már vége, hogy mindig csak győzünk?"

24. Midőn Leószthenész elesett, többen féltek tőle, hogy ha Phókiónt küldik ki vezérnek, befejezi a háborút. Kioktattak hát egy egyébként jelentéktelen polgárt, hogy szólaljon fel a népgyűlésen, mondja, hogy jó barátja Phókiónnak, együtt nevelkedtek, ezért figyelmezteti és óvja a népet, kíméljék ezt a férfiút, és vigyázzanak rá, mert nincs más hozzá hasonló emberük, küldjék tehát Antiphiloszt a háborúba. Az athéniak valóban így határoztak; ekkor azonban előlépett Phókión, és megmondta, hogy nem nevelkedett együtt ezzel az emberrel, nem is ismerőse, még kevésbé bizalmas híve. "De azért - mondotta - mától kezdve barátommá és hívemmé teszlek, mert hasznomra váló tanácsot adtál."

Amikor az athéniak háborút indítottak a boiótok ellen, Phókión eleinte ellenezte, majd midőn barátai azt mondták neki, hogy az athéniak halálra ítélik, ha megsérti őket, így szólt: "Igazságtalanul, ha érdekükben járok el, de igazságosan, ha érdekeik ellen." Midőn látta, hogy az athéniak nem hagynak fel szándékukkal, és hangosan kiáltoznak, hírnökkel felszólította őket, hogy hatvanéves korig minden férfilakos, beleértve az ifjakat is, hatnapi élelemmel kövesse azonnal a népgyűlésről. Erre nagy zűrzavar támadt, az idősebbek kiabáltak és felugrottak helyükről: "Nincs ebben semmi szörnyűség - mondotta -, köztetek leszek én is mint vezéretek nyolcvanéves fejemmel." Így lecsendesítette és eltérítette őket szándékuktól.

25. Midőn Mikión egy nagyobb csapat makedónnal és zsoldosokkal partra szállt Rhamnusznál, feldúlta és lerohanta a tengerparton elterülő vidéket, Phókión vezette ellene az athéniakat. Amint vonultak az ellenség ellen, mind többen futottak oda hozzá, és tanácsokkal szolgáltak neki hadvezéri munkájában, hogy foglalja el ezt a magaslatot, küldje oda a lovasságot az ellenség bekerítésére, amott pedig induljon támadásra. Ekkor ő így szólt: "Héraklészre mondom, sok hadvezért látok, de kevés közkatonát." Mikor csatasorba állította fel a hoplitészeket, egyikük a többieket messzire megelőzve előrement, majd amikor összetalálkozott egy ellenséges katonával, megijedt, és visszasietett társaihoz: "Nem szégyelled magad, fiatalember - szólt hozzá -, hogy kétszer is elhagytad a helyed, először azt, ahova vezéred állított, másodszor pedig azt, ahova magad állítottad önmagadat?" Majd támadást intézett az ellenség ellen, szétverte őket, Mikiónt és sok katonáját megölte. A Thesszaliában harcoló görög sereg is, bár Leonnatosz az Ázsiából hozott makedónokkal Antipatroszhoz csatlakozott, győzött nyílt csatában, és Leonnatosz elesett; a görög phalanx vezére Antiphilosz, a lovasságé pedig a thesszaliai Menón volt.

26. Nem sok idővel ezután Kraterosz nagy haderővel átkelt Ázsiából, és Krannónnál újabb nyílt ütközetre került sor; a görögök csatát vesztettek. A vereség nem volt súlyos, az elesettek száma sem volt nagy, de mert nem engedelmeskedtek erélytelen és fiatal vezéreiknek, és mert ugyanakkor Antipatrosz csábító ajánlatokat tett több görög városnak, a hadsereg felbomlott és szégyenletes módon cserbenhagyta a szabadság ügyét. Erre Antipatrosz azonnal Athén ellen vezette haderejét, s Démoszthenész és Hüpereidész elhagyta a várost. Démadész, aki még részben sem tudta kifizetni az államnak a rá kirótt pénzbírságokat (hét ízben marasztalták el ugyanis törvényellenes javaslatok előterjesztéséért, ezért, elvesztette polgári jogait, és nem szólalhatott fel a népgyűlésen), most mentességet kapott, s törvényjavaslatot terjesztett elő, hogy küldjenek teljhatalmú követeket Antipatroszhoz, és tárgyaljanak vele a békéről. A nép megrémült, Phókiónt hívta, és azt mondta, hogy csak az ő szavában bízik. "Ha megfogadtátok volna - mondta nekik Phókión -, amit tanácsoltam, most nem kellene tanácskoznunk ilyen ügyekről." A népgyűlés megszavazta a törvényjavaslatot, Phókiónt elküldték Antipatroszhoz, aki a Kadmeián táborozott és előkészületeket tett, hogy haladéktalanul Attikába menjen. Phókión legelőször is arra kérte, hogy maradjon ott, ahol van, és kössék meg a békét. Erre Kraterosz kijelentette: "Phókión méltánytalanul kívánja tőlünk, hogy szövetségeseink és barátaink földjén maradjunk, és ezzel kárt tegyünk nekik, amikor megsarcolhatnánk ellenségeinket." Antipatrosz azonban megfogta Kraterosz kezét, és így szólt: "Phókión kedvéért ezt meg kell tennünk." A többi feltételre vonatkozólag azt kívánta, hogy az athéniak bízzák magukat őreá, ahogyan ő is rábízta magát Leószthenészre Lamiában.

27. Így aztán Phókión visszament Athénba a békefeltételekkel, amelyeket az athéniak kénytelenek voltak elfogadni; majd visszatért Thébaiba a többi követtel együtt, akik közé az athéniak beválasztották Xenokratészt, a filozófust is. Xenokratészt ugyanis erényei miatt mindenki akkora tiszteletben tartotta, és olyan hírneve volt, hogy azt gondolták róla, az emberi lélekben nem lakozhatik olyan harag vagy kegyetlenség, amely meg ne enyhülne és meg ne tisztulna az ő hatására. Mindennek azonban éppen az ellenkezője történt Antipatrosz szívtelensége és minden jóságot gyűlölő természete miatt. Először is Xenokratészt még csak nem is üdvözölte, bár a többieket mind szívesen fogadta, mire Xenokratész, mint mondják, kijelentette, hogy Antipatrosz helyesen jár el, amikor egyedül őelőtte restelli, hogy olyan kegyetlenül akar bánni a várossal. Amikor pedig Xenokratész beszélni kezdett, vagy ügyet sem vetett rá, vagy haragosan ellentmondott neki és elhallgattatta. Phókión szavaira azonban azt válaszolta, hogy kész fenntartani a baráti és szövetséges viszonyt az athéniakkal, ha kiszolgáltatják Démoszthenészt és Hüpereidészt, visszaállítják a vagyonbecslésen alapuló alkotmányt, helyőrséget fogadnak be Munükhiába, megfizetik a háború költségeit és a rájuk kirótt pénzbüntetést.

A többi követ meg volt elégedve és emberségeseknek tartotta a békefeltételeket, Xenokratész kivételével, aki azt mondta, hogy Antipatrosz mérsékelten bánik velük, ha rabszolgáknak tartja őket, de szigorúan, ha szabadoknak. Antipatrosz, amikor Phókión a helyőrség elengedését kérte tőle, ezt mondta neki: "Kérésedre, Phókión, hajlandók vagyunk mindent megtenni annak kivételével, ami a te és a mi vesztünket okozná." Mások azonban nem így beszélik a dolgot, szerintük Antipatrosz megkérdezte Phókióntól, kezességet vállal-e, hogy az athéniak megtartják a békefeltételeket, és nem okoznak újabb bonyodalmakat, ha ő eltekint a helyőrségtől. Phókión hallgatott és habozott. Erre felugrott helyéről a Ráknak mondott Kallimedón, egy felfuvalkodott és népgyűlölő férfi, és így szólt: "Ennek az embernek a fecsegésére, Antipatrosz, elállsz a terveidtől?"

28. Így tehát az athéniak befogadták a makedón helyőrséget. Menüllosz, a parancsnok jóravaló ember volt, és Phókión barátja. De ez az intézkedés túlkapásnak látszott, a makedónok bevonulásukkal inkább gőgös hatalmukat fitogtatták, mintsem szükségszerűen jártak el. Még az időpont is sértette a nép érzékenységét. A helyőrség bevonulása ugyanis a Boédromión hónap huszadik napjára esett, amikor a misztériumünnepeket tartják és Iakkhosz isten szobrát a városból Eleusziszba kísérik; így aztán a szertartások megzavarása következtében sokan párhuzamot vontak az istenek régebbi és mostani magatartása között. Régen ugyanis, szerencsés viszonyok között az emberek titokzatos látomások és szózatok tanúi voltak, amelyek megrémítették és szent borzadállyal töltötték el az ellenséget; de most, mialatt ugyanazok a szertartások folytak, az istenek teljes közönnyel tekintettek alá Görögország szenvedéseire, és megvetésükkel kísérték azt a legszentebb és nekik legkedvesebb napot, amely most az athéniak legnagyobb szerencsétlenségét jelző nappá lett. Néhány évvel korábban az athéniak jóslatot kaptak a dódónai papnőktől, hogy "őrizzék meg Artemisz hegyfokát", nehogy idegenek kezére jusson, s most ezekben a napokban hiába festették be a szent szalagokat, amelyekkel a misztériumok szekrényeit körülcsavarják, bíbor helyett halálsápadt színt öltöttek, s ami még ennél is ijesztőbb volt, a velük egyszerre festett, közönséges használatra szánt tárgyak a kellő színt kapták. Valakit, akit beavattak a misztériumokba, és a kantharoszi kikötőben malacot mosott, megragadott egy nagy hal, és szétrágta teste alsó részét egészen a gyomráig, amivel az isten azt jelezte előre, hogy a város alsó tengerparti részeit elveszítik, de a felső részeket megtartják.

A helyőrség Menüllosz jóvoltából nem zaklatta a lakosságot, de tizenkétezernél többen elveszítették szavazati jogukat szegénységük miatt. Azok, akik otthon maradtak, úgy érezték, hogy méltatlanul jutottak gyötrelmes állapotba, mások, akik elhagyták Athént, Thrakiában telepedtek le, és Antipatrosztól kaptak földet és várost, olyanok voltak, mint akiket ostrommal elfoglalt otthonukból űztek el.

29. Démoszthenész halála Kalaureiában és Hüpereidészé Kleónai közelében, amelyről másutt már megemlékeztem,[84] az athéniakban valósággal szeretetet és vágyakozást keltett Philipposz és Alexandrosz után. Később, midőn Antigonosz elesett, azok, akik halálát okozták, sanyargatni és gyötörni kezdték az embereket. Ekkoriban Phrügiában egy földművestől, aki a földjét ásta, megkérdezték, mit csinál, mire az felsóhajtott, és így szólt: "Antigonoszt keresem." Sokan elismételték ezeket a szavakat, mikor visszaemlékeztek a korábbi királyok nagylelkűségére és nemes szívére, s hogy milyen könnyű volt haragjukat kiengesztelni. Bezzeg Antipatrosz, bár közemberként járt, s kopottas köpenyével, egyszerű életmódjával álcázta korlátlan hatalmát, mind gyűlöletesebb kényúrrá és zsarnokká vált az elnyomottak előtt. Phókiónnak mégis sikerült kieszközölnie Antipatrosznál, hogy többek száműzetését elengedje; annyit mindenesetre el tudott érni, hogy akik száműzetésbe mentek, a Peloponnészoszon telepedhettek le,[85] és nem kellett kiköltözniök Görögországból a Kerauniai-hegységen és Tainaron hegyfokán túlra, mint a többieknek. Ezek között volt Hagnónidész, a hivatásos besúgó is. A város ügyeit Phókión szelíden és a törvények szellemében intézte, a hivatali tisztségeket mindig a tanult és művelt embereknek juttatta, a bajkeverőket és lázongó természetűeket már csak azzal is, hogy nem juthattak hivatalokhoz és nem kelthettek zavart, rászorította, hogy megkedveljék a falusi életet és a földművelést. Amikor látta, hogy Xenokratész a külföldről betelepedettek adóját[86] fizeti, felajánlotta, hogy megszerzi neki a polgárjogot; a filozófus azonban visszautasította azzal, hogy nem hajlandó annak az államnak a polgárjogát élvezni, amelynek fennállása ellen működött követi minőségben.

30. Mikor Menüllosz pénzt akart adományozni Phókiónnak, ő azt felelte, hogy Menüllosz nem különb Alexandrosznál, s nincs rá több oka, hogy most elfogadja, amit akkor nem fogadott el. Menüllosz akkor arra kérte, hogy fogadja el a pénzt fia részére. "Phókosznak - mondta erre -, ha józan eszére tér és megváltozik, elég lesz apja vagyona is, ha pedig olyan lesz, mint most, semmi nem lesz elég neki." Sokkal élesebben válaszolt Antipatrosznak, amikor valami tisztességtelen dologra kérte. "Antipatrosz - szólt - nem veheti igénybe szolgálataimat egyszerre mint barátét és mint talpnyalóét." Állítólag Antipatrosz maga kijelentette, hogy Athénban két barátja van, Phókión és Démadész, csak éppen az egyiket nem tudja rábeszélni, hogy bármit elfogadjon tőle, a másikat pedig képtelen kielégíteni ajándékaival. És valóban, Phókión dicsekedhetett is szegénysége erényével, mert szegényen öregedett meg, bár annyiszor volt hadvezére az athéniaknak és királyokat mondhatott barátjának; Démadész azonban fitogtatta a törvények megsértésével szerzett gazdagságát. Így például volt akkor Athénban egy törvényes rendelkezés, hogy a karvezető nem léptethet fel a karban idegent, ellenkező esetben ezer drakhma büntetést fizet; Démadész azonban mind idegeneket léptetett fel a karban, szám szerint százat, és a fejenkénti ezer drakhma bírságot magával vitte a színházba. Amikor fia megházasodott, így szólt: "Mikor feleségül vettem anyádat, fiam, a szomszédunk se tudott róla; most a te lakodalmadra királyok és fejedelmek küldik el nászajándékukat."

Az athéniak mindenáron azt akarták, hogy Phókión beszélje rá Antipatroszt a helyőrség kivonására, de ő, vagy mert nem hitte, hogy meggyőzheti Antipatroszt, vagy még inkább, mert látta, hogy a félelem józanabbá és könnyebben kormányozhatóvá tette a népet, ismételten elutasította magától ezt a megbízatást, de Antipatroszt sikerült rávennie, hogy ne hajtsa be pontosan a népre kivetett adót, hanem engedélyezzen halasztást és késedelmet. Így aztán az athéniak Démadészhoz fordultak kérésükkel, aki készségesen vállalkozott a követségre, s fiával együtt útra kelt Makedoniába. Valami rossz szellem vezethette éppen ebben az időpontban, mert Antipatrosz betegágyban feküdt, és az ügyeket Kaszandrosz intézte; ez megtalálta Démadésznak Antigonoszhoz Ázsiába küldött levelét, amelyben felszólította, hogy mutassa meg magát Görögország és Makedonia népeinek, mert ezek az országok csak ócska, szakadozó fonálon függenek, s ezzel gúnyosan Antipatroszra célzott. Amikor Kaszandrosz értesült Démadész érkezéséről, elfogatta, elővezettette, és először a fiát végeztette ki apja jelenlétében, úgyhogy a fiú vére átáztatta Démadész köntösét, amint karja közt tartotta, majd utána átkokat és szidalmakat szórt rá hálátlansága és árulása miatt, s őt is kivégeztette.

31. Antipatrosz, miután kinevezte Polüszperkhónt fővezérré és Kaszandroszt khiliarkhosszá, meghalt. Kaszandrosz nyomban pártütésre vetemedett, a hatalmat magához ragadta, sietve Nikanórt küldte Menüllosz utódjául az athéni helyőrség parancsnokságába, és megparancsolta, hogy vegye át tőle Munükhiát, mielőtt köztudomásúvá válik Antipatrosz halála. Így is történt; majd midőn az athéniak néhány nappal később megtudták, hogy Antipatrosz meghalt, súlyos szemrehányást tettek Phókiónnak, és azzal vádolták, hogy ő már korábban értesült a halálesetről, de Nikanór érdekében elhallgatta. Phókión azonban nem törődött ezzel, ismételten találkozott Nikanórral, és kérte, hogy legyen elnéző és kegyes az athéniakhoz, és vállaljon bizonyos költségeket mint a versenyjátékok rendezője.

32. Közben Polüszperkhón, a király gyámja hatálytalanítani akarta Kaszandrosz intézkedéseit, s levelet küldött az athéniakhoz, amelyben bejelentette, hogy a király helyreállítja a demokráciát, és felszólította a város minden polgárát, hogy ősi alkotmányuk szerint intézzék az állam ügyeit. Ezzel Phókiónnak akart ártani, mert Polüszperkhón, mint tetteiből kevéssel később kitűnt, magának akarta megszerezni a várost, de semmi reménye nem lehetett sikerre, míg Phókión meg nem bukik, s bukása csak úgy következhetett be, ha a polgárjoguktól megfosztott polgárok többségbe kerülnek az állam igazgatásában, és a népgyűlés szónoki emelvényét ismét demagógok és szükophanták özönlik el.

Az athéniakat ezek a dolgok nagyon nyugtalanították, és Nikanór ekkor beszédet akart hozzájuk intézni. Összehívták a tanácsot Peiraieuszban, ahol Nikanór is megjelent, és személyes biztonságát Phókiónra bízta. Derküllosz, az Athén környékén állomásozó katonaság vezére azt tervezte, hogy letartóztatja Nikanórt, de ő ezt idejében észrevette, és gyorsan eltávozott, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy amint teheti, megbünteti a várost. Mikor Phókiónnak szemére hányták, hogy Nikanórt kiengedte a kezéből és nem tartóztatta le, azt mondta, hogy ő megbízik Nikanórban, és semmi rosszat nem feltételez róla, de különben is, inkább elszenved egy nyilvánvaló jogtalanságot, mint ő kövessen el nyilvánvaló igazságtalanságot. Ez a kijelentés a felületes szemlélő számára lehet nemes és tiszteletre méltó, ha Phókión magánemberként mondja, de így hadvezérként és elöljáróként a haza üdvét kockáztatta, és nem tudom, hogy a közösség szempontjából nem sértett-e valami nagyobb és fontosabb dolgot. Azt sem lehet mondani, hogy Phókión csak azért nem fogatta el Nikanórt, hogy a várost háborúba ne keverje, és így a bizalmat s a törvényességet csak ürügyül használta volna, hogy Nikanór mintegy restelkedésből nyugton maradjon, és ne kövessen el igazságtalanságot az athéniakkal szemben. Kétségtelennek látszik, hogy Phókión komolyan bízott Nikanórban, s nem hitt és nem engedett azoknak, akik azzal vádolták és gyanúsították Nikanórt, hogy kézre akarja keríteni Peiraieuszt, s ebből a célból küldött zsoldosokat Szalamiszba, és hogy Peiraieuszban a lakosok közül egyeseket megvesztegetetett. Amikor a lamptrai Philomélosz azt a javaslatot tette, hogy minden athéni fogjon fegyvert és kövessék Phókiónt mint vezérüket, nem törődött vele, míg aztán Nikanór kivonta csapatait Munükhiából és körülsáncolta Peiraieuszt.

33. Emiatt az athéniak szembefordultak Phókiónnal, és közmegvetéssel sújtották, amikor csatába akarta vezetni a csapatokat. Közben megérkezett Alexandrosz, Polüszperkhón fia egy hadsereggel, látszatra azért, hogy segítséget hozzon a város lakóinak Nikanór ellen, valójában azért, hogy a meghasonlott várost magának kaparintsa meg, ha tudja. A vele együtt érkező száműzöttek azonnal elözönlötték a várost. Csatlakoztak hozzájuk a városban letelepedett idegenek és a szavazati joguktól megfosztott polgárok is. Ezekből a vegyes és zavaros elemekből alakult népgyűlés letette hivatalából Phókiónt és más vezéreket választott. Ha az athéniak észre nem vették volna, hogy Alexandrosz Nikanórral kettesben tárgyal a várfalak tövében, és találkozásuk többszörös megismétlésével gyanút nem keltettek volna maguk ellen, a város nem kerülte volna el a veszélyt. Ekkor Hagnónidész szónok nyomban bevádolta Phókiónt és barátait hazaárulás címén. Kallimedón, Khariklész és híveik félelmükben eltávoztak a városból, Phókión pedig és azok a barátai, akik mellette maradtak, elindultak Polüszperkhónhoz. A Phókión iránti tiszteletből csatlakozott hozzájuk a plataiai Szolón és a korinthoszi Deinarkhosz is, akik Polüszperkhón bizalmas híveinek és barátainak hírében állottak. Deinarkhosz azonban megbetegedett, és ezért mindnyájan több napot kénytelenek voltak Elateiában tölteni. Ugyanezekben a napokban Arkhesztratosz javaslatának elfogadása után a nép Hagnónidész unszolására követséget küldött Phókión bevádolására. Mindkét fél egyszerre érkezett meg Polüszperkhónhoz Phókiszba, aki a királlyal úton volt Pharügai falu felé, amely a most Galaténak nevezett Akrurion-hegy tövében fekszik.

Polüszperkhón itt állíttatta fel az aranyhímzésű sátrat, alatta ültette le a királyt és barátait. Mikor odament hozzá Deinarkhosz, elfogatta, kínpadra vonatta és kivégeztette; ezután az athéniaknak adta meg a szót, akik hangos kiabálás és viharos jelenetek közben egymást vádolták; majd előlépett Hagnónidész, és így szólt: "Csukjatok mindnyájunkat közös ketrecbe, s küldjétek vissza Athénba, hogy ott adjuk elő mondanivalónkat." A király erre hangosan nevetett, a körülötte álló makedónok és idegenek pedig, akiknek volt ráérő idejük, és szerették volna meghallgatni őket, fejbólintással biztatták a követeket, hogy terjesszék elő a vádat. De a kihallgatás nem folyt le pártatlanul; Polüszperkhón ismételten félbeszakította Phókión beszédét, míg aztán Phókión botjával a földre ütött, és nem volt hajlandó tovább beszélni. Amikor Hégémón azt mondta, hogy maga Polüszperkhón is tanúsíthatja, mekkora jóindulatot tanúsított ő a nép iránt, Polüszperkhón haragosan rákiáltott: "Ne hazudtolj meg engem a király jelenlétében!" A király erre felugrott helyéről, hogy lándzsájával átdöfje Hégémónt, de Polüszperkhón gyorsan belekarolt a királyba, s ezzel a gyűlés véget ért.

34. Ekkor Phókiónt és a vele levőket őrséggel vették körül. Azok a társai, akik nem álltak egészen közel hozzá, arcukat köpenyükbe burkolták, és futva próbáltak menekülni. Phókiónt és társait Kleitosz kísérte Athénba azzal, hogy bíróság elé állítják őket, valójában azonban már halálraítéltek voltak. Fájdalmas látvány volt, amint a Kerameikoszon át szekereken a színházba vitték őket. Kleitosz ide hurcolta és itt tartotta őket őrizet alatt, amíg az arkhónok össze nem csődítették a népgyűlést, amelyből nem zártak ki sem rabszolgát, sem idegent, sem a szavazati joguktól megfosztottakat; férfiakat és nőket vegyest beengedtek a színházba és a bírósági emelvény közelébe. Felolvasták a király levelét, amelyben kijelentette, meggyőződött róla, hogy ezek az emberek árulók, de mint szabad és független polgároknak, az athéniaknak adja át őket, hogy ítélkezzenek felettük, majd Kleitosz bevezette a vádlottakat. Amikor a legkülönb polgárok megpillantották Phókiónt, eltakarták arcukat, és fejüket lehajtva sírtak, de egyikükben volt annyi bátorság, hogy felkeljen helyéről, és azt mondja, hogy ha már a király ilyen nagy fontosságú ügyben a népre bízta az ítélkezést, a helyes eljárás megköveteli, hogy a szolgák és idegenek hagyják el a népgyűlést. A tömeg türelmetlenül azt kiáltozta, hogy kövezzék meg az oligarchákat és a nép ellenségeit. Így aztán senki meg sem kísérelte, hogy szót emeljen Phókión védelmében. Ő maga, midőn nagy nehezen szóhoz jutott, így beszélt: "Igazságtalanul vagy igazságosan akartok kivégezni minket?" Amikor néhányan azt felelték, hogy igazságosan, Phókión így folytatta: "De honnan tudjátok, ha meg sem hallgattok?" Amikor nem akartak rá hallgatni, közelebb lépett hozzájuk, s ezt mondotta: "Én beismerem, hogy bűnös vagyok, és méltó a halálra politikai tevékenységem miatt; de ezeket az embereket, athéni férfiak, miért akarjátok kivégezni, amikor semmi bűnt nem követtek el?" A tömeg Phókión kérdésére így felelt: "Mert a te barátaid." Erre Phókión hátrább lépett és elhallgatott. Hagnónidész ekkor felolvasta az előre elkészített vádhatározatot, amely azt javasolta, hogy a nép kézfeltartással szavazzon, vétkesek-e a vádlottak, és ha a többség igennel szavaz, végezzék ki őket.

35. Miután felolvasták a vádhatározatot, némelyek azt követelték, pótlólag tegyék hozzá, hogy Phókiónt kivégzése előtt vonják kínpadra, sőt azt kiáltozták, hogy hozzák a kínzóeszközöket, és hívják a pribékeket. Hagnónidész, midőn látta, hogy ezen Kleitosz is felháborodott, de ezt az eljárást saját maga is barbárnak és aljasnak tartotta, így szólt: "Ha azt a hitvány Kallimedónt elfogjuk, athéni férfiak, kínpadra vonjuk, de Phókión ellen ilyen vádjavaslatot én nem teszek." Erre egy jobbérzésű polgár közbekiáltott: "Igazad van, mert ha Phókiónt kínpadra küldjük, veled mit tegyünk?" Így aztán jóváhagyták a vádhatározatot, és amikor sor került a kézfeltartással megtartott szavazásra, senki nem maradt ülve, mindnyájan felálltak helyükről, a legtöbben fejüket megkoszorúzva mondták ki a halálos ítéletet. Phókiónnal együtt volt Nikoklész, Thudipposz, Hégémón és Püthoklész; a phaléroni Démétrioszt, Kallimedónt, Khariklészt és másokat távollétükben ítéltek halálra.

36. Midőn a gyűlés feloszlott, és az elítélteket a börtönbe vezették, a többiek, akiket átöleltek barátaik és rokonaik, sírva, könnyek közt mentek, de Phókión arca ugyanolyan volt, mint mikor vezérkorában kísérték a népgyűlésről menet. Amikor az emberek ezt látták, elámultak nyugalmán és fennkölt gondolkodásán. Ellenségei azonban mellette futottak és szidalmazták, sőt az egyik odament hozzá és arcul köpte. Mondják, hogy Phókión ekkor az arkhónokra nézett, és így szólt: "Nincs köztetek senki, aki megfékezze ezt az arcátlant?" Amikor megérkeztek a börtönbe, és Thudipposz látta, hogy sajtolják a bürökmérget, keservesen panaszkodott és siratta sorsát, hogy Phókiónnal együtt kell méltatlanul elpusztulnia. "Neked tehát nincs kedvedre - mondta neki -, hogy Phókiónnal kell meghalnod?" Midőn egyik barátja megkérdezte, mit üzen fiának, Phókosznak, így szólt: "Csak annyit mondok, hogy ne hánytorgassa ezt fel az athéniaknak." Amikor Nikoklész, leghűségesebb barátja azt kérte tőle, engedje meg neki, hogy ő előbb igya ki a mérget, így szólt hozzá: "Nehezemre esik és fájdalmas nekem ez a kívánságod, Nikoklész, de mert egész életemben soha egyetlen kérésedet sem tagadtam meg, legyen kívánságod szerint." Mikor a többiek kiitták a mérget, és elfogyott, a hóhér nem volt hajlandó többet sajtolni, csak ha megkapja a tizenkét drakhmát, amibe a kellő mennyiség kerül. Phókión odahívta hát egyik barátját, és kijelentve, hogy Athénban még meghalni sem lehet ingyen, megkérte, fizesse ki a pénzt helyette.

37. Munükhión hónap tizenkilencedik napja volt, s Zeusz tiszteletére lovas felvonulást tartottak; egyesek levették koszorújukat, mások sírva néztek a börtön ajtaira. Mindenképpen szentségtörő cselekedetnek tűnt fel mindenkinek, aki nem vadult el teljesen, és tisztánlátását még nem vakította el a harag és gyűlölség, hogy nem halasztották el az ítélet végrehajtását, és az ünnepet ülő várost állami kivégzéssel szennyezték be. Sőt ellenségei, mintha győzelmük még nem lett volna teljes, döntést hozattak, hogy Phókión holttestét ki kell vinni a város határán túlra, és elhamvasztására athéni ember ne gyújthasson tüzet. Barátai közül emiatt senki nem mert holttestéhez nyúlni, de valami Kónópión, aki ilyen dolgok elvégzését pénzért vállalta, elvitte a holttestet Eleusziszon túlra, és Megarából vitt tűzzel elhamvasztotta. Phókión felesége, aki az elhamvasztásnál szolgálóleányaival jelen volt, kenotaphiont emelt az elhamvasztás helyén, amelyet italáldozattal szentelt be, majd a csontokat keblébe rejtette, és még az éjszaka folyamán házukba vitte, s a tűzhely mellett eltemette ezekkel a szavakkal: "Kedves tűzhely, rád bízom ennek a jó embernek földi maradványait, de add át apái sírboltjának, ha majd az athéniak józan eszükre térnek."

38. És valóban, rövid idő elmúltával a viszonyok változása megmutatta az athéniaknak, hogy Phókiónban milyen nagy államférfit, a mérséklet és az igazság őrét veszítették el; bronzszobrot emeltek tehát emlékére, és csontjait közköltségen temették el. Vádlói közül Hagnónidészt a népgyűlés halálra ítélte, és kivégezték; Epikuroszon és Démophiloszon, akik megszöktek a városból, Phókión fia állt bosszút, amikor rájuk talált.

Phókión fiából nem lett sokat érő ember. Mondják, hogy beleszeretett egy bordélyházban élő fiatal leányba, s véletlenül egy alkalommal meghallgatta Théódórosznak, az atheistának a Lükeionban tartott következő fejtegetését: "Ha valaki váltságdíjat fizet barátjáért, nem kell szégyellnie, de ne szégyellje a nőért sem, akit szeret. A barát esetében éppen úgy, mint a barátnőében." Szenvedélyes szerelme arra hajtotta, hogy ezt az érvelést elfogadja, és a nőért megfizette a váltságdíjat.

A Phókiónnal történtek visszaidézték a görögökben Szókratész emlékezetét, mert az athéniak akkor is ugyanazt a bűnt követték el, és városukat hasonló balsors sújtotta.

 

AZ IFJABB CATO[87]

1. Cato családjára először a dédapa Cato hozott fényt és dicsőséget, aki erénye miatt igen nagy tekintélynek és tiszteletnek örvendett a rómaiaknál, amint életrajzában megírtam. Cato korán árvaságra jutott fivérével, Caepióval és nővérével, Porciával együtt. Anyai részről volt egy féltestvére, Servilia. Mindnyájan anyai nagybátyjuknál, Livius Drususnál nevelkedtek, aki abban az időben politikai pályán működött és nagyon tehetséges szónok volt, de más tekintetben is igen értelmes ember, és fennkölt gondolkodásával nem maradt el egyetlen más római mögött sem.

Mondják, hogy Cato kora gyermekkorától kezdve beszédében, arckifejezésében és gyermekkori szórakozásaiban hajlíthatatlan, rendíthetetlen és szilárd jellemet, tetteiben korát meghaladó határozott erélyt árult el. A hízelgőkkel szemben rideg és hozzáférhetetlen volt, de még erélyesebben szembeszállt azokkal, akik meg akarták félemlíteni. Nagyon nehéz volt megnevettetni, és csak nagy ritkán lehetett mosolyt csalni arcára. Nem volt lobbanékony, sem heves, de engesztelhetetlen, ha egyszer megharagították.

Tanulmányaiban nehéz és lassú felfogású volt, de amit egyszer felfogott, szilárdan emlékezetében tartotta. Rendesen az szokott történni, hogy akik gyors felfogásúak, könnyebben felejtenek, akik viszont fáradságosan, nehezen fognak fel valamit, jobban megtartják emlékezetükben, mert amit megtanultak, valósággal belevésődik elméjükbe. Úgy látszik, Cato számára a tanulást nehezebbé tette az is, hogy nem volt könnyű valamiről meggyőzni. A tanulás ugyanis készség valaminek az elfogadására, és azokat lehet gyorsabban meggyőzni, akik kevesebb ellenállást tanúsítanak. Ezért lehet könnyebben meggyőzni a fiatalokat, mint az öregeket, a betegeket, mint az egészségeseket, egyszóval olyankor lehet legkönnyebben engedelmességre bírni valakit, amikor a kételkedés meggyengül. Egyébként, mint mondják, Cato engedelmes volt nevelőjéhez, és minden parancsát teljesítette, de mindig tudni akarta, hogy valami milyen okból és miért történik. Nevelője, Szarpédón[88] szeretetre méltó ember volt, aki szívesebben nyúlt a meggyőzéshez, mint a testi fenyítékhez.

2. Cato még kisgyermek volt, amikor a rómaiak szövetségesei erőfeszítéseket tettek, hogy megkapják a római polgárjogot. Ekkoriban egy bizonyos Pompaedius Silo, katonás szellemű és nagy tekintélyű férfiú, Drusus barátja több napon át Drusus házában vendégeskedett. Közben megbarátkozott a gyermekekkel is, s egyszer így szólt hozzájuk: "Jertek és segítsetek megkérni nagybátyátokat, hogy legyen segítségünkre harcunkban a polgárjogért." Caepio helyeslően mosolygott, de Cato nem felelt semmit, csak nézett komoran és mereven az idegenre. "Hát te, fiatalember, mit szólsz hozzá? Nem vagy hajlandó, mint fivéred, közbenjárni értünk, idegenekért nagybátyádnál?" Cato nem szólt semmit, de hallgatásából és tekintetéből látszott, hogy elutasítja a kérést, erre Pompaedius felemelte a fiút az ablakba, mintha le akarná dobni, és rászólt, hogy vagy igent mond, vagy lehajítja; majd erélyesebb hangon rivallt rá, és a karja közt tartva többször meglóbálta, közben pedig kifelé tartotta az ablakon. Cato azonban mindezt nyugodtan, a félelem minden nyoma nélkül tűrte, úgyhogy Pompaedius végül is letette a földre, és csendes hangon így szólt barátaihoz: "Milyen nagy szerencséje Itáliának, hogy ez a fiú még csak gyermek, ha felnőtt férfi volna, nem hiszem, hogy egyetlen szavazatot is kapnánk a néptől."

Más alkalommal egy rokona más fiúkkal együtt meghívta születésnapi vacsorára. A ház egyik részében fiatalabbak és idősebbek vegyesen bírósági tárgyalást játszottak, vádbeszédeket tartottak, és az elítélteket börtönbe zárták. Az egyik elítéltet, egy csinos arcú fiút, idősebb társa elvezette, bezárta egy szobába, de a bezárt fiú segítségül hívta Catót. Cato, mihelyt rájött, hogy mi történt, gyorsan az ajtóhoz ment, mindenkit félrelökdösött az ajtó elől, kivezette a fiút, majd haragosan hazament, és a többi fiú is követte.

3. Olyan híres lett, hogy amikor Sulla a fiúk Troiá-nak nevezett szent lovasversenyét tartotta, és összegyűjtötte rá az előkelő származású ifjakat, kettőt nevezett ki vezérükké; az egyiket anyja miatt (Metellának, Sulla feleségének volt ugyanis a fia) elfogadták, de a másikat, Sextust, Pompeius unokaöccsét nem fogadták el, nem óhajtottak vele gyakorlatozni és engedelmeskedni neki. Mikor Sulla megkérdezte, hogy kit akarnak vezérüknek, mindnyájan ezt kiáltották: "Catót!" Erre Sextus is engedett, és átadta a megtiszteltetést a nála különb ifjúnak.

Sulla, apjukhoz fűződő kapcsolata miatt, barátilag érdeklődött a Cato fivérek iránt, s időnként meghívta őket, és elbeszélgetett velük; olyan kegy volt ez, amelyben csak kevesen részesültek, tekintettel fenséges és rendkívüli méltóságára és hatalmára. Szarpédón ezt a fiúk megbecsülése és biztonsága szempontjából nagy dolognak tartotta, és Catót állandóan magával vitte a reggeli üdvözlésre Sulla házába, amely akkor alig különbözött az istentelenek lakhelyétől, annyi embert hurcoltak oda és kínoztak halálra. Cato ekkor tizennégy esztendős volt, s amikor látta, hogy híres emberek levágott fejét hozzák ki, és a jelenlevők csak titkon szörnyülködnek, megkérdezte tanítómesterétől, miért nem akad senki, aki Sullát megölje. Szarpédón így válaszolt: "Mert jobban félnek tőle, gyermekem, mint amennyire gyűlölik." "Miért nem adsz hát kardot a kezembe - folytatta Cato -, hogy megöljem és megszabadítsam a hazát a szolgaságtól?" Midőn Szarpédón meghallotta Cato szavait, és látta szenvedélyes haragra gyúlt arcát és tekintetét, úgy megrémült, hogy attól fogva a legnagyobb gonddal vigyázott rá, nehogy valami elhamarkodott tettet kövessen el.

Még egészen kisfiú volt, amikor megkérdezték tőle, kit szeret a legjobban. Ezt felelte: "A testvéremet." Amikor azt kérdezték, hogy másodiknak kit, a válasz ugyanez volt: "A testvéremet." Majd harmadszor is, és mindaddig, amíg aki kérdezte, abba nem hagyta a faggatást. Ahogyan kora előrehaladt, még inkább megerősödött fivére iránt érzett vonzalma. Már húszéves volt, és Caepio nélkül nem ment lakomára, nem utazott el, nem ment a forumra; de amikor Caepio illatos kenőcsöket kezdett használni, nem követte, és életmódjában egyébként is szigorú és takarékos volt. Így aztán Caepio, midőn józanságáért és mértékletességéért dicsérték, elismerte, hogy ezeknek a tulajdonságoknak valóban birtokában van, ha másokkal vetik össze. "De ha Catóhoz hasonlítom magam - mondotta -, úgy érzem, nem vagyok különb Sippiusnál." Ezzel olyan emberre utalt, aki közismert volt fényűzéséről és elpuhultságáról.

4. Amikor Cato Apollo papja lett, saját házába költözött, és megkapta apai örökségét (százhúsz talentumot), még egyszerűbb életet folytatott, mint azelőtt. Szoros barátságot kötött egy sztoikus bölcselővel, a türoszi Antipatrosszal, és főként politikai és erkölcsbölcselettel foglalkozott; lelkes odaadással töltötte el az erény minden fajtája, de kiváltképpen az olyan jóság iránt érzett szenvedélyes szeretet, amely a hajlíthatatlan és ernyedetlen igazságot tartja szem előtt, és nem ismeri az elnézést vagy a kedveskedést. Gyakorolta a tömegekre ható ékesszólást is, és azt vallotta, hogy egy nagyvárosban a politikai bölcselet nem nélkülözhet bizonyos harcias erélyt sem. Szónoki gyakorlatait azonban nem végezte mások társaságában, és soha senki nem hallotta szónokolni. Amikor egyik barátja így szólt hozzá: "Hibáztatnak, Cato, hallgatásodért", ezt mondta: "Csak az életemben ne találjanak hibát. Beszélni akkor kezdek el, amikor majd nem olyat mondok, ami jobb, ha elmondatlan marad."

5. Az úgynevezett Basilica Porcia az idősebb Cato fogadalmi ajándéka volt censorságának emlékére. A néptribunusok itt szokták hivatalos ügyeiket végezni, és mert úgy találták, hogy az egyik oszlop útjában van hivatali székeiknek, elhatározták, hogy eltávolítják, illetve máshova helyezik át. Ez az ügy szólította Catót első ízben a forumra, akarata ellenére: szembehelyezkedett a néptribunusokkal, s csodálatot keltett az ékesszólásban tett első próbálkozásával és bátor kiállásával. Beszéde ugyanis meghazudtolta fiatal korát, mert nyoma sem volt benne semmi keresettségnek, hanem egyenes, tárgyilagos és kemény volt. Érzéseinek nyersességét bizonyos báj feledtette el, amely magával ragadta hallgatóságát; beszédén átsugárzó jelleme szónoki modorának bizonyos férfias erőt és derűt adott. Hangja erős és átható volt, úgyhogy nagy tömeg is meghallotta, emellett soha nem fáradt ki, és érces zengését nem veszítette el. Gyakran egész napon át beszélt a kimerültség legkisebb jele nélkül.

Amikor a vitában ő győzött, ismét visszahúzódott a hallgatásba, és tovább képezte magát. Szervezetét fárasztó testgyakorlatokkal edzette, hozzászoktatta magát, hogy a forró napsütést és a fagyos hideget födetlen fővel elviselje, útjait az év minden szakában jármű nélkül tette meg. Vele tartó barátai lóháton utaztak, s Cato gyakran elbeszélgetett hol egyikkel, hol másikkal, de ő gyalogosan, azok pedig lóháton. A betegségeket bámulatos türelemmel és önmérséklettel viselte el; ha lázas betegséget kapott, napját egyedül töltötte, és senkit nem engedett magához, míg nem érezte, hogy egészségi állapota tartósan megjavult, és betegsége elmúlt.

6. Lakomákon kockavetéssel döntötték el, hogy ki válasszon először helyet; Catót, ha vesztett is, felszólították barátai, hogy ő válasszon először, de ő azt mondta, ez nem volna igazságos, hiszen Venus nem úgy akarta.[89] Eleinte csak egyszer ivott a lakoma elején, s aztán elhagyta az asztalt, de idővel jobban megkedvelte az italt, s gyakran borozás közben töltötte idejét virradatig. Barátai azt mondták, ezt az okozta, hogy a politika és az államügyek Cato egész napját lefoglalták, így nem foglalkozhatott a tudományokkal, ezért éjszakai poharazás közben társalgott a filozófusokkal. Egyszer, amikor beszélgetés közben valami Memmius azt mondta, hogy Cato egész éjszakákon át iszik, Cicero közbevágott, és így szólt: "De azt csak nem mondhatod, hogy napközben kockázik."

Általában Cato azon a véleményen volt, hogy szembe kell szegülnie korának szokásaival és erkölcseivel, mert azok megromlottak, és nagy változásra van szükség. Mikor látta, hogy a rikító vörös bíborszövetek divatja terjedt el, ő sötét színű ruhát hordott. Gyakran saru és tunica nélkül ment el hazulról a reggeli étkezés után, nem mintha arra pályázott volna, hogy különc hírében álljon, hanem mert meg akarta szokni, hogy csak a szégyellni való dolgok miatt restelkedjék, s minden hiábavalóságot megvessen. Midőn unokatestvére, Cato után száz talentumot örökölt, ezüstre váltotta, s kamat nélkül kölcsönadta rászoruló barátainak. Egyesek a tőle kapott földeket és rabszolgákat az ő jóváhagyásával elzálogosították az államkincstárnak.

7. Amikor úgy gondolta, hogy elérkezett megházasodásának ideje, és még nem volt nővel dolga, eljegyezte magát Lepidával, aki előzőleg Metellus Scipio jegyese volt, de közben szabad lett, mert Scipio lemondott róla, s felbontotta a jegyességet. De Cato házasságkötése előtt Scipio meggondolta magát, minden követ megmozgatott, és elnyerte a leány kezét. Cato emiatt nagyon megharagudott, és dühében bíróság elé akarta vinni az ügyet, de barátai megakadályozták, így aztán ifjonti haragját jambikus versekbe öntötte, és Arkhilokhosz kesernyés humorával, de annak szabadszájúsága és gyermekessége nélkül nevetségessé tette Scipiót. Azután feleségül vette Atiliát, Serranus leányát; ő volt az első felesége, de nem az egyetlen. Kevésbé volt tehát szerencsés, mint Scipio barátja, Laelius, aki hosszú életében egyetlen nőt ismert, a feleségét.

8. A Spartacusról elnevezett rabszolgaháború kitörésekor Gelliust nevezték ki a rómaiak vezérének; Cato mint önkéntes vett részt a háborúban fivére, Caepio kedvéért, aki katonai tribunus volt. Nem nyílt alkalma rá, hogy harci kedvét és katonai képzettségét érvényesítse, mert nem volt jó a hadvezetés. Egyébként a háborúban részt vevők elpuhultságának és fényűzésének közepette olyan fegyelmezettséget, önmérsékletet, s mindenben annyi bátorságot és bölcsességet mutatott, hogy azt gondolták róla, semmiben sem marad el az idősebb Cato mögött. Gellius győzelmi díjra és magas kitüntetésre ajánlotta, de egyiket sem fogadta el, elhárította, sőt kijelentette, hogy semmi kitüntetésre méltó tettet nem hajtott végre. Emiatt különcködőnek tekintették, majd midőn törvényt hoztak, hogy akik hivatalokra pályáznak, ne vihessenek nomenclator-okat[90] magukkal, ő volt az egyedüli, aki engedelmeskedett a törvénynek, amikor katonai tribunusságra pályázott. Saját maga üdvözölte és szólította nevén választóit, akikkel találkozott, de ezzel bosszúságot okozott még azoknak is, akik dicséretben részesítették, mert nehéz és fáradságos munka volt, hogy utánozzák.

9. Katonai tribunussá történt kinevezése után Makedoniába küldték Rubrius praetorhoz. Mondják, hogy amikor felesége bánatában könnyekre fakadt, Cato egyik barátja, Munatius így szólt: "Vigasztalódj, Atilia, majd én vigyázok rá." "Persze hogy fog rám vigyázni" - mondta Cato, és útjuk első napján, mindjárt vacsora után megszólalt: "Most pedig, Munatius, Atiliának tett ígéretedet kénytelen leszel megtartani, és sem nappal, sem éjjel nem hagysz magamra." Majd kiadta a parancsot, hogy két ágyat állítsanak be ugyanabba a szobába, és így Munatiusszal az a tréfás dolog történt, hogy éjszakáit mindig Cato őrizete alatt töltötte.

Kíséretében volt tizenöt rabszolgája, két felszabadított rabszolgája és négy barátja; ezek mind lovon ültek, de ő az egész utat gyalogszerrel tette meg, és útközben hol az egyikhez, hol a másikhoz csatlakozva beszélgetett velük. Midőn megérkezett a táborba, amelyben több legio volt, a praetor kinevezte az egyik legio parancsnokává. A maga erényét nem tartotta nagy dolognak, és nem is fitogtatta, mert az csak egyetlen emberé volt; helyette inkább arra törekedett, hogy a parancsnoksága alá rendelteket hasonlóvá tegye magához. A hatalomtól nem választotta el a félelmet, de értelemmel párosította, ezzel győzte meg embereit, és így oktatta őket mindenre; kitüntette, de büntette is őket, és nehéz lett volna megmondani, vajon katonáit békéssé vagy harciassá, lelkesebbé vagy igazságosabbá tette-e. Így aztán félelmetesnek tűntek az ellenséggel szemben, jóindulatúnak a szövetségesekhez, nem merészeltek elkövetni igazságtalanságot, de annál inkább törekedtek rá, hogy dicséretet kapjanak. Ekként nyerte el katonáitól Cato mindazt, amivel ő maga egyáltalán nem törődött: a dicsőséget, a szeretetet, a páratlan megbecsülést és a jóindulatot. Amit ugyanis másoktól megkövetelt, abban maga is készségesen részt vállalt. Ruházkodása, életmódja, a meneteléseken való részvétele jobban hasonlított a közkatonákéhoz, mint a vezérekéhez; jellemével, gondolkodásmódjával és beszédmodorával pedig túlszárnyalta az imperatori vagy vezéri rang viselőit is, és ilyen módon, anélkül, hogy tudta volna, megnyerte emberei jóindulatát, mert az igaz erényért való rajongás csak úgy teremthető meg, ha teljes jóakarat és megbecsülés veszi körül azt, akiben az erény megtalálható. Másrészt azokat, akik szeretet nélkül osztogatják a dicséretet, talán tisztelik hírnevéért, de erényét nem csodálják és nem is utánozzák.

10. Midőn értesült róla, hogy a Bunkófejűnek mondott Athénodórosz, a sztoikus tanok alapos ismerője Pergamonban él, s az öreg filozófus a leghatározottabban elzárkózik a kormányzók és királyok minden közeledési kísérlete és barátsága elől, úgy gondolta, semmi eredménnyel nem jár, ha üzen neki vagy levelet ír hozzá. Így aztán, mivel a törvényes rendelkezések értelmében két hónapot távol tölthetett a hadseregtől, elhajózott hozzá Ázsiába, bízva jó tulajdonságaiban, hogy vadászata jó szerencsével jár. Találkozott is a filozófussal, legyőzte ellenvetéseit, rábírta, hogy hagyjon fel előítéleteivel, és magával vitte a táborba, eltelve boldog örömmel, hogy szebb és fényesebb győzelemmel dicsekedhetik, mint Pompeius és Lucullus, akik ugyanakkor fegyveres hadseregükkel népeket és királyságokat igáztak le.

11. Még a hadseregnél szolgált, midőn fivére, útban Ázsiába, a thrakiai Ainoszban megbetegedett; Catót erről levélben azonnal értesítették. A tengeren éppen nagy vihar volt, s mivel kellő nagyságú hajó nem állt rendelkezésre, egy kis kereskedelmi hajón indult el két barátjával és három szolgájával Thesszalonikéből. Kis híja volt, hogy a tengerbe veszett, és csak különös jó szerencséjének köszönhette, hogy partot ért, de Caepiót már holtan találta. Úgy látszik, ezt a csapást több fájdalommal viselte el, mint amennyi filozófiával, mert nemcsak keserves sírással ölelte át halott testvérét, hanem drága temetést is rendezett neki; illatos füstölőszereket szerzett be, drága ruhaneműket égetett el a máglyán, és nyolc talentumba kerülő síremléket állíttatott Caepiónak thaszoszi csiszolt márványból Ainosz főterén. Egyesek kifogásolták Cato eljárását, amely ellenkezett más alkalmakkor mutatott igénytelenségével, de ezek nem vették észre, mennyi gyengédség és ragaszkodó szeretet vegyült Catónak a gyönyörökkel és szemérmetlen követelőzésekkel szemben tanúsított keménységébe és hajlíthatatlanságába. A városok és uralkodók sok mindent küldtek a halott iránti tiszteletből; Cato pénzt senkitől nem fogadott el, csak füstölőszereket és kegyszereket, de ezek árát is megfizette azoknak, akik küldték. Mikor fivére hagyatékát felosztották közte és fivérének leánykája között, semmit nem számított fel neki a temetési költségek fejében. És bár így viselkedett akkor is és később is, akadt valaki, aki azt írta, hogy Cato a halott hamvait átszitálta, és megkereste a megolvadt aranyat. Aki ezt leírta, abban bízott, hogy senki nem vonhatja felelősségre, és nem kell számot adnia arról, amit kardjával vagy tollával elkövetett.

12. Mikor Cato katonai szolgálata befejeződött, nemcsak jókívánságokkal és dicséretekkel bocsátották el, amint ilyenkor szokták, hanem könnyek és véget nem érő ölelések között búcsúztak el tőle. A katonák lába elé terítették köpenyüket, hogy azokon menjen végig, s a kezét csókolgatták, amit a rómaiak akkor még csak nagy néha tettek meg egy-egy imperatorukkal. Mielőtt megkezdte közszereplését, tanulmányútra indult Ázsiába, hogy saját szemével lássa minden egyes tartomány szokásait, életkörülményeit és haderejét; ezenkívül pedig teljesíteni kívánta apai barátja, a galatai Déiotarosz kérését is, aki meghívta magához. Utazását a következőképpen rendezte el: Kora reggel előreküldte pékjét és szakácsát arra a helyre, ahol meg akart szállni. Ezek szerényen és csendben mentek be a városba, és ha úgy esett, hogy ott Catónak nem volt közeli barátja vagy ismerőse, egy vendégfogadóban készítettek szállást a részére, és senkinek nem voltak a terhére; ha pedig nem volt vendégfogadó, a városi tisztviselőkhöz fordultak szállásért, és örömmel elfogadták, amit kaptak. Gyakran bizalmatlankodva fogadták őket, és rájuk sem hederítettek, mert nem fordultak kellő hangossággal és fenyegetésekkel a városi hatóságokhoz; így aztán Cato dolgukvégezetlenül érte őket, sőt a tisztviselők még lenézőbben bántak vele, amikor meglátták, hogy csendben ül poggyászain, s ezért valami alacsony származású és félénk embert gyanítottak benne. Ilyenkor aztán magához hívatta a hatósági embereket, és így szólt hozzájuk: "Ti gazfickók, jó lesz, ha abbahagyjátok aljas viselkedéseteket a városotokba érkező idegenekkel szemben. Nem mindenki Cato, aki hozzátok érkezik. Szelídítsétek meg szíves vendéglátástokkal azok hatalmát, akik csak ürügyet keresnek rá, hogy erőszakkal vegyék el, amit szépszerével nem kaphatnak meg."

13. Mondják, hogy Szíriában mulatságos eset történt meg vele. Amikor közeledett Antiokhiához, a kapukon kívül nagy tömeget pillantott meg felsorakozva az út két oldalán. Egyik oldalon fiatalemberek álltak katonai köpenyben, másik oldalon fiúk ünnepi ruhában. Egyesek fehér ruhát viseltek, fejükön koszorúval, ezek voltak a papok és hatósági emberek. Cato, úgy látszik, azt hitte, hogy mindez az ő tiszteletére történik, és őt akarják fogadni a város nevében. Haragudott előreküldött szolgáira, hogy ezt nem akadályozták meg, majd szólt barátainak, hogy szálljanak le lovukról, s velük együtt gyalogosan ment a tömeg felé. Amikor már közel voltak, a fogadtatást rendező, idősebb férfiú, aki kezében pálcával és koszorúval állt, odalépett Catóhoz, s anélkül, hogy üdvözölte volna, megkérdezte tőle, hol hagyták, és mikor érkezik Démétriosz. Ez a Démétriosz valamikor Pompeius rabszolgája volt; akkor azonban, mivel az egész világ Pompeiust bámulta, érdemein felül körülhízelegték, mert nagy befolyása volt egykori gazdájánál. Cato barátain erre olyan nevetés vett erőt, hogy nem tudták magukba fojtani. Cato a meglepetéstől alig tudott szóhoz jutni, és csak ennyit mondott: "Szerencsétlen város!" Később maga is nevetett ezen a történeten, amikor elbeszélte és visszaemlékezett rá.

14. Pompeius mindenesetre megszégyenítette azokat, akik tudatlanságukban figyelmetlenek voltak Catóhoz. Amikor ugyanis Cato Epheszoszba érkezett és felkereste az idősebb és nála sokkal híresebb embert, az akkori legnagyobb haderő főparancsnokát, hogy üdvözölje, Pompeius, ezt látva, nem várta meg székében ülve, hogy odamenjen hozzá, hanem felugrott helyéről, mintha valami feljebbvalóját akarná üdvözölni, és kezét nyújtva eléje ment. Majd ott-tartózkodása alatt elhalmozta kedvességével és szeretetével, s még inkább dicsérte erényét, amikor eltávozott, így aztán mindenki Cato felé fordult és felfigyeltek rá. Megcsodálták benne, ami miatt korábban lenézték, s áradozva szóltak szelídségéről és nemeslelkűségéről. Nem volt titok, hogy Pompeius figyelmessége inkább önérdekből, mint barátságból fakadt, s mindenki tudta, hogy bár jelenlétében csodálta, örült, midőn eltávozott. Más fiatalembereket, akik felkeresték, büszkén fogadott és boldogan tartott társaságában, de Catót nem marasztalta, mintha jelenléte feszélyezte volna vezéri teendőiben, és minden további nélkül elengedte. Másrészt úgyszólván ő volt az egyetlen a Rómába utazók között, akinek figyelmébe ajánlotta feleségét és gyermekeit, bár az is igaz, hogy rokoni kapcsolat állt fenn kettőjük között.

Ettől az időtől kezdve híres ember lett belőle, a városok egymással versengve hívták meg, s rendeztek lakomákat a tiszteletére. Ezeken kérte barátait, vigyázzanak rá, nehogy tudta nélkül beteljesedjék rajta Curio[91] mondása. Curiót ugyanis, aki bizalmas jó barátja volt, bosszantotta Cato mogorvasága, s megkérdezte tőle, szeretné-e meglátogatni Ázsiát katonai szolgálatának letelte után. Midőn Cato igennel felelt, Curio ezt mondta neki: "Jól is teszed, mert kellemesebb és szelídebb emberként fogsz onnan hazajönni" - körülbelül ezeket a szavakat használta.

15. A galatai Déiotarosz már idős ember volt, amikor meghívta Catót, hogy gyermekeit és háza népét figyelmébe ajánlja. Megérkezésekor mindenféle ajándékkal akart neki kedveskedni, s annyira terhére volt unszolásával és kéréseivel, hogy Cato, bár késő este érkezett meg, éppen csak az éjszakát töltötte nála, és másnap a nap harmadik órájában útra kelt. De csak egynapi járóföldre jutottak, midőn Pesszinuszban még több ajándék várt rá, s egy levél is a galataitól azzal a kéréssel, hogy ha nem hajlandó elfogadni az ajándékokat, engedje meg legalább, hogy barátai elfogadják, akik ezt a szívességet bizonyosan megérdemlik tőle, mivel Catónak ajándékokra úgysincs elég magánvagyona. Cato azonban ennek a kérésnek sem tett eleget, bár látta, hogy barátai közül némelyek meglágyultak, és titokban haragszanak rá. Kijelentette tehát, hogy könnyű ürügyet találni minden megvesztegetésre, de az ő barátai csak abból részesedhetnek, aminek ő becsülettel és tisztességgel jutott birtokába, s visszaküldte az ajándékokat Déiotarosznak.

Amikor indulófélben voltak Brundisiumba, és barátai úgy gondolták, hogy Caepio hamvait más hajóval kellene elküldeni, Cato kijelentette, hogy inkább az életétől válik meg, mint tőle, s útnak indult. Mondják, hogy útja sok veszéllyel járt, a többieké viszont kellemes volt.

16. Rómába visszatérve ideje legnagyobb részét vagy Athénodórosz társaságában töltötte otthon, vagy pedig a forumon, ahol barátai ügyében járt el. Bár a quaestorságra már pályázhatott volna, addig nem jelöltette magát, amíg a quaestori törvényeket át nem tanulmányozta, és általában a hivatal hatáskörét és minden részletét meg nem ismerte azoktól, akik már tapasztalatokat szereztek benne. Így aztán, mihelyt beiktatták hivatalába, nagy változtatásokat eszközölt a quaestori hivatalnokok és írnokok között; ezek pontosan ismerték a kincstári rendeleteket és törvényeket, s amikor új quaestorokat iktattak hivatalukba, akiknek tapasztalatlansága és tudatlansága miatt elengedhetetlenül szüksége volt vezetőkre és oktatómesterekre, semmit nem engedtek át nekik hatalmukból, hanem valójában ők voltak a hivatali főnökök. Ez így történt, míg Cato ifjonti hévvel hozzá nem látott az ügyekhez; ő nem érte be puszta hivatali címével, hanem tudással, hozzáértéssel és utánajárással vezette hivatalát. A hivatalnokokat csak írnoki minőségükben használta (valójában azok is voltak), ha helytelenül jártak el, megdorgálta, és ha tapasztalatlanságból hibát követtek el, kioktatta őket. De ezek arcátlanok voltak, megpróbálták megnyerni a többi quaestor kegyét, vele pedig nyíltan szembeszálltak; az elsőt tehát, amikor valami örökösödési ügyben szabálytalanságot követett el, rövid úton eltávolította hivatalából, a másikat pedig csalásért bíróság elé állította. Ennek védelmét Lutatius Catulus censor vállalta, aki hivatala révén, de még inkább erénye miatt nagy tekintélynek örvendett, mert igazságszeretetével és józanságával kimagaslott valamennyi római között, de nagy tisztelője és híve volt Catónak is életmódja miatt. Amikor a vádlottat a törvény értelmében elítélték, Catulus nyíltan könyörgésre fogta a dolgot védence érdekében. Cato igyekezett ebben meggátolni, majd amikor Catulus továbbra sem hagyott fel a könyörgéssel, így szólt: "Szégyenletes dolog lenne, Catulus, ha téged, a censort, akinek az a kötelességed, hogy elbíráld életmódunkat, lictorainkkal kellene eltávolítanunk." Catulus ekkor Catóra nézett, mintha válaszolni készülne, de aztán vagy mert megharagudott, vagy mert restellte magát, hang nélkül eltávozott. A vádlottat mégsem ítélték el; az elítélésre leadott szavazatok száma ugyanis csak eggyel haladta meg a felmentésére leadott szavazatokat. Marcus Lollius, Cato egyik hivataltársa betegsége miatt nem ment el a bírósági tárgyalásra, de Catulus elküldött érte, kérve, hogy segítsen emberén. Lollius gyaloghintón odavitette magát a tárgyalás után, és a vádlott felmentésére adta le szavazatát. Cato az írnokot ennek ellenére sem tartotta meg hivatalában, fizetését sem engedélyezte, s nem volt tekintettel Lollius szavazatára.

17. Miután így megalázta és engedelmessé tette írnokait, s hivatala ügyeit saját akarata szerint intézte, rövid idő alatt a quaestori hivatalnak a senatusnál is nagyobb tekintélyt szerzett; úgyhogy mindenki azt mondta, Cato mint quaestor consuli méltóságot élvezett. Legelőször is, amikor rájött, hogy sokan régóta tartoznak az államkincstárnak, többeknek viszont az államkincstár tartozik, megszüntette, hogy az államot polgárai, a polgárokat pedig az állam igazságtalan bánásmódban részesítse, a tartozásokat könyörtelen szigorúsággal behajtotta, de a követeléseket is késedelem nélkül kiegyenlítette. Így aztán a nép illő tisztelettel nézett rá, amikor látta, hogy azoknak, akik meg akarták rövidíteni az államot, fizetniök kellett, de akik már nem számítottak rá, megkapták pénzüket. Másodszor: minden olyan esetben, midőn egyesek hamis okmányok benyújtásával próbálkoztak, és olyan illetéktelen követelésekkel álltak elő, amelyeket részrehajló és kivételező elődei jóváhagytak, Catót nem lehetett félrevezetni, sőt egy alkalommal, midőn kétes volt, hogy egy ilyen rendelkezésről tudomást szerzett-e a senatus, hiába jelentkeztek rá tanúk, nem adott hitelt nekik, és a rendelkezés végrehajtásához sem járult hozzá, míg meg nem jelentek nála a consulok, és az ügyben eskü alatt vallomást nem tettek. Azután sokan voltak, akiknek Sulla annak idején személyenként tizenkétezer drakhma pénzjutalmat fizetett, mert megöltek a proskribáltak névsorára tett embereket; ezeket az átkozott bérgyilkosokat mindenki gyűlölte, de senki nem mert törvényes eljárást indítani ellenük. Cato egyenként felelősségre vonta őket, s vádat emelt ellenük, hogy törvénytelen módon jutottak közpénzekhez; majd rákényszerítette az átvett összegek visszafizetésére, s szenvedélyes hangon intette meg őket istentelen és törvénysértő eljárásuk miatt. Erre gyilkosság vádjával nyomban bíróság elé állították valamennyiüket, elítélték és kivégezték őket. Ennek az állam minden polgára örült, és az emberek azt gondolták, hogy most már valóban teljesen vége van az egykori zsarnokságnak, és Sulla is megkapta méltó büntetését.

18. A nép tetszését megnyerte gondos és fáradhatatlan ügybuzgóságával, ahogyan hivatalát ellátta, mert quaestortársai közül senki nem ment be korábban a kincstári hivatalba, sem nála később nem távozott. Egyetlen népgyűlést vagy senatusi ülést sem mulasztott el. Gondosan ügyelt azokra, akik szívesen megszavazták volna kedvezésből egyesek adótartozásának vagy adósságainak az elengedését. A quaestori hivatalt megtisztította a hivatásos besúgóktól, de megtöltötte pénzzel, s megmutatta, hogy a város lehet gazdag anélkül, hogy jogtalanságot követne el. Quaestortársai közül egyesek eleinte ellenszenvesnek és kellemetlennek találták, de később megszerették. Látták, hogy mindnyájuk helyett vállalta a gyűlöletet, de nem egyezett bele közpénzek elfecsérlésébe és igazságtalan döntések hozatalába. Megvédte őket azokkal szemben, akik erőszakosan kérelmeztek, s így nyugodtan mondhatták, hogy Cato hozzájárulása nélkül semmit nem tehetnek.

Hivatala utolsó napján szinte az egész polgárság összegyülekezett, hogy házába kísérje; meghallotta azonban, hogy Marcellusra több barátja és sok befolyásos ember rárohant a quaesturában, körülfogták és erőltették, hogy valami állítólag nekik járó összeg kiutalását engedélyezze. Marcellus gyermekkora óta jó barátságban volt Catóval; vele együtt a legkiválóbb quaestornak tartották, de ha egyedül volt, csupa restelkedésből nem tudott a kérések elől kitérni, s mindenkinek mindent megengedett. Cato nyomban visszafordult, s midőn látta, hogy Marcellus az erőszakoskodásnak engedve készült aláírni az engedélyezésről szóló okiratot, kérte a fatáblákat, és letörölte a ráírt szöveget. Marcellus csak állt és nem szólt egy szót sem. Utána kikísérte a quaestura épületéből, és vele ment hazáig. Marcellus emiatt sem akkor, sem később nem tett neki szemrehányást, hanem mindvégig a legjobb barátságban maradtak egymással.

Cato figyelemmel kísérte a quaestura ügyeit azután is, hogy hivatalát letette, rabszolgái naponta odamentek és másolatokat készítettek az ügyiratokról, sőt ezenkívül öt talentumot fizetett azokért az összegyűjtött feljegyzésekért, amelyeket Sulla idejétől kezdve saját hivatalviseléséig a közkincstár ügyviteléről készítettek, s ezek mindig a keze ügyében voltak.

19. A senatusba elsőnek érkezett, és utolsónak távozott; amikor a senatorok lassan gyülekeztek, csendben ült, és tógáját könyve elé tartva csendben olvasott. Ha a senatus ülésezett, nem utazott el. Idővel látták Pompeius párthívei, hogy Cato mennyire rendíthetetlen és tántoríthatatlan jogtalan törekvéseikkel szemben. Azon mesterkedtek, hogy barátainak nyújtandó védelem, döntőbíráskodások vagy egyéb ügyek címén távol tartsák. Cato gyorsan rájött csalafintaságukra, lemondott minden ügyről, és a senatus ülésezése idején minden más elfoglaltságtól távol tartotta magát. Ő ugyanis nem dicsőségvágyból vagy kapzsiságból, és nem is alkalomszerűen vagy véletlenül vetette magát a közügyekbe, mint mások, hanem a politikát minden tisztességes ember kötelességének tartotta, s úgy vélekedett, hogy az embernek nagyobb gondot kell fordítania a közügyekre, mint méhnek a lépes mézre. Gondja volt arra is, hogy a tartományokban folyó fontosabb ügyekről, döntésekről, bírósági ítéletekről és legfontosabb intézkedésekről mindenünnen értesüléseket kapjon ottani híveitől és barátaitól.

Egy alkalommal szembeszállt a demagóg módjára viselkedő Clodiusszal, aki azért, hogy zavart keltsen és zendülést idézzen elő, hazug vádakat emelt a nép előtt a papok és papnők ellen, s elítéltetés veszélyébe sodorta többek közt Fabiát, Terentiának, Cicero feleségének a nővérét. Cato úgy megszégyenítette Clodiust, hogy kénytelen volt szökve távozni Rómából; mikor aztán Cicero hálálkodni kezdett, azt mondta, hogy a városnak mondjon köszönetet, mert ő mindent a város kedvéért tesz és rendez. Emiatt nagy híre támadt, s így történt, hogy egy alkalommal egy szónok, mikor valaki csak egy tanút hozott magával, azt mondta a bíráknak, hogy nem volna helyes egyetlen tanúnak hitelt adni, még ha a tanú Cato volna is. Amikor az emberek különös és hihetetlen dolgokról beszéltek, közmondássá vált, hogy ezt még akkor sem lehetne elhinni, ha maga Cato mondaná is. Más alkalommal egy romlott erkölcsű és tékozló természetű ember a mértékletességről és egyszerűségről szónokolt a senatusban; felugrott erre helyéről Amnaeus, és így szólt: "Ki viseli el ezt tőled, te ember, aki úgy dőzsölsz, mint Lucullus, úgy építkezel, mint Crassus, s mégis úgy szónokolsz előttünk, mint Cato?" Másokat pedig, akik becstelenül és erkölcstelenül éltek, de beszédeikben a tisztességre és a szigorú erkölcsökre hivatkoztak, gúnyolódva Catóknak nevezték.

20. Sokan felszólították Catót, hogy pályázzon a néptribunusságra, de ő nem tartotta helyesnek, hogy ennek a nagy és befolyásos hivatalnak a hatalmát, mint valami erős gyógyszert elpazarolja olyan dolgokra, amelyek ezt nem kívánják meg. Majd pedig, mivel a közügyek nem tartóztatták fel, könyvek és filozófusok társaságában elindult Lucaniába, hogy falusi jószágain kellemes időtöltésben legyen része. Útközben sok igavonó állattal, rengeteg málhával és hajcsárral találkozott szembe, s amikor meghallotta, hogy Metellus Nepos útban van Rómába, s arra készül, hogy pályázzon a néptribunusságra, csendben megállt, és rövid gondolkodás után megparancsolta, hogy mindnyájan forduljanak vissza. Barátai ezen elcsodálkoztak, mire így szólt: "Nem tudjátok, hogy Metellus már csak azért is félelmetes, mert eszelős? Most pedig, hogy Pompeius hívására megy Rómába, úgy sújt le majd a közügyekre, mint valami mennykőcsapás és mindent felforgat. Nincs most idő szórakozásra és utazgatásra, hanem vagy le kell győznünk ezt az embert, vagy essünk el a becsület mezején a szabadságért vívott küzdelemben." Barátai rábeszélésére előbb mégis ellátogatott birtokaira, és kevés időt ott töltvén visszatért a városba. Estefelé érkezett meg, és másnap kora reggel a forumra ment, hogy Metellus ellenjelöltjeként pályázzék a néptribunusságra. Ennek a hivatalnak a hatalma inkább az akadályozásban, mint a cselekvésben áll, mert ha a tribunusok egyetlenegy kivételével megszavaznak valamely határozatot, annak az egynek az akarata érvényesül, aki ellenszegült és tiltakozott.

21. Catónak eleinte csak kevés barátja volt, midőn azonban szándéka nyilvánvalóvá vált, hamarosan minden jó szándékú és tisztes ember melléje állt, biztatta és bátorította, hogy nem kegyet fogad el, hanem a legnagyobb jót teszi hazájával és annak legderekabb polgáraival, hiszen mindig elérhette volna, minden fáradság vagy utánjárás nélkül, hogy megválasszák, most pedig az alkotmányért és a szabadságért veszélynek teszi ki magát. Mondják, hogy a polgárok buzgalmukat és ragaszkodásukat olyan tömegesen mutatták ki iránta, hogy szinte az élete forgott veszélyben, olyan nehezen jutott el a tömegen keresztül a forumra. Többedmagával, köztük Metellusszal, néptribunusszá választották. Midőn látta, hogy a consulválasztásnál milyen vesztegetés folyik, megrótta a népet, s beszéde végén megesküdött, hogy a vesztegető ellen, bárki legyen is, vádat fog emelni, az egyetlen Silanus kivételével, aki rokona volt. Silanus ugyanis Cato nővérét, Serviliát vette feleségül. Így tehát őt nem fogta perbe, csak Lucius Murenát, hogy a consulságot vesztegetéssel szerezte meg Silanusszal együtt. Egy törvény felhatalmazta a vádlottat rá, hogy megbízott emberével figyeltetheti a vád előterjesztőjét, hogy tudta nélkül ne gyűjthessen adatokat, és semmi előkészületet ne végezhessen a vád céljára. Az az ember, akit Murena Cato szemmel tartásával megbízott, látván, hogy Cato nem nyúl semmi fondorlatos vagy meg nem engedett eszközhöz, hanem nemesen és emberségesen, tiszta és becsületes úton készül fel a vád megtételére, annyira tiszteletben tartotta nemes gondolkodását és jellemét, hogy vagy a forumon ment oda hozzá, vagy odahaza kereste fel, hogy megkérdezze tőle, szándékszik-e valami lépést tenni aznap a váddal kapcsolatban, s ha Cato nemmel felelt, nyomban eltávozott.

A bírósági tárgyaláson Cicero, az akkori consul volt Murena védője. Célzásokat tett Catóra, sokat csúfolódott és élcelődött a sztoikus filozófusokon, s különösen úgynevezett paradox tételeiken, úgyhogy az esküdtek hangos nevetésre fakadtak. Mondják, hogy Cato ekkor, arcán mosollyal, így szólt a mellette állókhoz: "Milyen nevetséges ember ez a mi consulunk, barátaim." Midőn felmentették a vád alól, Murena semmi haragot vagy neheztelést nem táplált Cato iránt, sőt consulsága idején mindig kikérte tanácsát a legfontosabb ügyekben, és mindvégig a legnagyobb tisztelettel és bizalommal viselkedett vele. Cato erre rá is szolgált, mert a szószéken vagy a senatusban könyörtelen és félelmetesen szigorú volt az igazság védelmében, de egyébként mindenkivel jóindulattal és nemeslelkűen viselkedett.

22. Mielőtt Cato tribunusi hivatalába lépett, tőle telhetőleg támogatta Cicero consuli tevékenységét sok küzdelemben, de főként a Catilina elleni igen nagy és dicső harcában, hogy a pert sikeresen fejezhesse be. Catilina megkísérelte, hogy felforgató tevékenységével romlásba döntse és felforgassa az államot, és zendülést, háborút szított. Cicero leleplezte, mire Catilina elhagyta a várost, Lentulus, Cethegus és sokan mások azonban tovább folytatták az összeesküvést. Ezek Catilinát gyávasággal és kishitűséggel vádolták, és azt tervezték, hogy a várost tűzvésszel elpusztítják, s a birodalmat a népek fellázításával és külháborúkkal végromlásba döntik. Mikor terveik napvilágra kerültek, Cicero a senatus elé vitte ügyüket. Az első szónok Silanus volt, aki azt indítványozta, hogy az összeesküvőket sújtsák a legsúlyosabb büntetéssel. Javaslatát az utána következő szónokok egymás után mind támogatták, egészen addig, amíg Caesar szólásra nem emelkedett. Caesar kitűnő szónok volt, s minden változást és nyugtalanságot saját céljai segítőjének tekintett, úgyhogy a zavargást inkább tovább éleszteni, mint kioltani kívánta. Beszédében tehát sok megnyerő és emberségesen hangzó érvet sorakoztatott fel, s azt javasolta, ne végezzék ki ezeket az embereket bírói ítélet nélkül, hanem vegyék őrizetbe őket. Beszédével annyira maga mellé állította a senatust, amely különben is félt a néptől, hogy még Silanus is visszavonta javaslatát, kifejtette, hogy ő nem is gondolt halálbüntetésre, hanem csak őrizetbe vételre, mert szerinte római polgárra ez jelenti a "legsúlyosabb" büntetést.

23. A hangulat megváltozása után minden senator sietett a szelídebb és emberségesebb nézet mellett foglalni állást, de ekkor felállt Cato, és szenvedélyes hangon rátámadt Silanusra. Szidalmazta köpönyegforgatása miatt, majd Caesar ellen fordult, s azt mondta, hogy népszerűséghajhászó és emberiességet színlelő beszédével felforgatja a várost, és megfélemlíti a senatust, amelytől neki magának kellene félnie és örülnie, ha ép bőrrel és gyanúsítás nélkül megússza a dolgot, tekintve, hogy nyíltan és szemérmetlenül igyekszik menteni mindnyájuk közös ellenségeit, mintegy beismerve, hogy semmi szánalmat nem érez a szakadék szélére sodort, nagy és dicső hazája iránt, sőt könnyeket ont és siránkozik olyan emberek sorsán, akik bár soha ne lettek és ne születtek volna, és akiknek a halála nagy vérengzésektől és veszedelmektől szabadítaná meg a várost.

Mondják, hogy Cato beszédeiből csak ez az egy maradt fenn. Cicero, a consul ugyanis több gyors kezű jegyzőt előzőleg kioktatott olyan írásjelek használatára, amelyekkel rövidített és kicsinyített alakban több betűt meg lehet örökíteni, s a jegyzőket elhelyezte a senatus üléstermének különböző pontjain. A rómaiak azelőtt nem oktattak ki és nem alkalmaztak ilyen jelírást használó írnokokat, s állítólag ez volt az első kísérlet ennek az eljárásnak az alkalmazására. A vitában Cato kerekedett felül, és úgy megváltoztatta a senatus véleményét, hogy az összeesküvőket halálra ítélték.

24. A jellem legcsekélyebb megnyilvánulását sem szabad figyelmen kívül hagynia annak, aki a lélek hű képmását kívánja megrajzolni. Mondják, hogy mialatt szenvedélyes szócsata folyt Cato és Caesar között, és a nagy küzdelem a senatust teljesen lekötötte, kintről kis levélkét hoztak be Caesarnak. Cato ezt gyanúsnak találta, s úgy tüntetvén fel a dolgot, mintha ennek köze volna az összeesküvéshez, felszólította Caesart, hogy olvassa fel a levelet, mire Caesar átadta a fatáblát a közelben álló Catónak. Cato elolvasta, és látta, hogy a levél tisztességtelen hangú üzenet volt tulajdon nővérétől, Serviliától, aki féktelenül szerelmes volt Caesarba, és erkölcstelen viszonyt folytatott vele. Cato ekkor odadobta a fatáblát Caesarnak, és ezt mondta: "Fogd, te részeges disznó!" Majd tovább folytatta beszédét.

Úgy látszik, Catónak általában nem volt szerencséje családja nőtagjaival. Ez a nővére Caesarral állt rossz hírben, s másik, hasonlóképpen Servilia nevű nővérének még botrányosabb híre volt. Ez Lucullushoz ment feleségül, kora egyik leghíresebb rómaijához, egy gyermeket szült is neki, de férjének el kellett őt távolítania házától botrányos viselkedése miatt. Ami pedig a legszégyenletesebb, Cato felesége, Atilia sem volt mentes az efféle bűnöktől, és bár két gyermeke született tőle, Cato kénytelen volt erkölcstelen viselkedése miatt házából elűzni.

25. Ezután Philippus leányát, Marciát vette feleségül, egy igen jó hírben álló nőt, akiről sokat beszéltek. Cato életének ez a része, akárcsak valami drámában, sok tekintetben vitára ad okot és érthetetlen. Thrasea előadása szerint, aki Munatiusra, Cato bizalmas hívére és jó barátjára hivatkozik, az eset a következő volt: Cato kedvelői és csodálói közt voltak olyanok, akik híresebbek és kiválóbbak voltak a többieknél, így Quintus Hortensius, egy igen tekintélyes és erkölcsös életűnek tartott férfiú. Ez szeretett volna Catónak nemcsak bizalmas híve és jó barátja lenni, hanem azt akarta, hogy családi és nemzetségi kötelékek és szálak is fűzzék őket egymáshoz; ezért megkísérelte rávenni, hogy leányát, Porciát, Bibulus feleségét, aki már két gyermeket szült férjének, engedje át neki, akárcsak jól termő földet, gyermeknemzés céljára. Az emberek véleménye szerint - így érvelt Hortensius - az ilyen eljárás képtelenség, de a természet rendje szerint helyes, és az állam érdekének megfelel, hogy egy virágzó szépségű asszony ne maradjon meddő és ne heverjen parlagon, de ne is szüljön több gyermeket a kelleténél, nehogy anyagilag tönkretegye férjét, ha nincs szükség rá. Ha az érdemes emberek osztoznának az örökösökön, minden nemzetségben uralkodóvá válna az erény, és ezek a családi kötelékek megszilárdítanák a birodalmat is. Ha pedig Bibulus mindenképpen ragaszkodik feleségéhez, mihelyt gyermekét megszüli, visszaadja s neki, és a gyermekek révén sokkal szorosabb kapcsolat keletkezik majd közte, Bibulus és Cato között.

Cato erre azt felelte, hogy ő is kedveli Hortensiust, és sokra becsüli vele a rokoni kapcsolatot, de képtelenségnek tartja, hogy a leányával kötendő házasságáról beszéljen, amikor már máshoz adta feleségül. Hortensius erre mást gondolt, és minden habozás nélkül nyíltan kimondta, hogy Catótól kéri el feleségét, aki még elég fiatal, hogy gyermeket szüljön, s Catónak már voltak kellő számban gyermekei. És azt sem lehet mondani, hogy Hortensius ezt az ajánlatot annak tudatában tette, mintha Cato elidegenedett volna Marciától, mert az asszony állítólag éppen gyermeket várt tőle. Mikor tehát Cato látta Hortensius komoly szándékát, nem mondott neki ellent, hanem kijelentette, hogy ehhez szükséges Philippusnak, Marcia apjának hozzájárulása is. Mikor aztán a dolgot megbeszélték vele, Philippus hozzájárult, de azt mondta, hogy Marciát csak akkor jegyzi el Hortensiusszal, ha Cato is jelen lesz, és hozzájárul az eljegyzéshez. Mindezt, ha jóval később történik is, úgy gondoltam, hogy már most elmondom, amikor megemlékeztem a Cato családjában levő asszonyokról.

26. Lentulus és cinkostársainak kivégeztetése után Caesar a senatusban ellene emelt vádak és gyanúsítások elől a népnél keresett menedéket. Fellázította és maga köré gyűjtötte a város beteg, megrontott csőcselékét. Cato ettől megijedt, s azt tanácsolta a senatusnak, hogy nyerje meg az ínséges és földtelen tömeget ingyengabona-osztással, ami évente ezerkétszázötven talentum kiadást jelentett. Ez az emberséges és jó szándékú intézkedés szemmel láthatólag eloszlatta a fenyegető veszedelmet. Ekkor Metellus, aki átvette tribunusi tisztét, viharos népgyűlést tartott, és törvényjavaslatot terjesztett elő, hogy Pompeius Magnus sietve térjen vissza hadseregével Itáliába, és gondoskodjék a Catilinától fenyegetett város védelméről. Ez azonban mind csak tetszetős ürügy: a törvényjavaslat igazi célja az volt, hogy Pompeius kezére játsszák az államügyek vitelét és a legfőbb hatalmat. Amikor a senatus összeült, Cato szokása ellenére nem támadt rá hevesen Metellusra, hanem csak illedelmesen, mérsékelt hangon figyelmeztette, majd pedig kérve kérte s magasztalta a Metellusok családját, amely mindig arisztokratikus gondolkodású volt. Metellus erre még inkább nekibátorodott, megvetéssel szólt Catóról, mint aki ijedtében meghátrál, és féktelen fenyegetőzés közben vakmerően kijelentette, hogy szándékát a senatus ellenére is keresztülviszi. Erre Cato is egyszerre megváltoztatta modorát és hangját, más szavakat használt, s a legnagyobb határozottsággal kijelentette, hogy amíg ő él, Pompeius nem lép be fegyveresen a városba. A senatus így arra a meggyőződésre jutott, hogy egyikükben sincs meg a kellő józanság, mert Metellus politikája maga az őrület, amely eszeveszett túlzásaival mindnyájukat végveszélybe és zűrzavarba sodorja, Catóé pedig az erény túlzásba vitele, még ha szép és igazságos célok érdekében harcol is.

27. Azon a napon, amelyen a népnek szavaznia kellett a törvény sorsáról, a forumon fegyveres zsoldosok, gladiátorok és rabszolgák sorakoztak fel Metellus támogatására. A nép jelentős része változást remélt, és Pompeius után sóvárgott, de támogatásra számítottak Caesartól is, aki akkor praetor volt. A Cato pártján álló előkelő polgárok inkább csak vele együtt méltatlankodtak, de az együttes küzdelmet nem vállalták. Háza népén pedig nagy csüggedés és félelem vett erőt, néhány barátja étlen-szomjan vele virrasztott, hiú tervezgetésekkel töltvén idejüket, felesége és nővérei pedig jajveszékeltek és siránkoztak. Cato viszont a félelem minden nyoma nélkül bátorítva beszélgetett mindnyájukkal, majd a szokott időben megvacsorázott és lefeküdt. Minucius Thermus, egyik tribunustársa mély álmából keltette fel, majd lementek a forumra, ahova csak kevesen kísérték el őket, de sok emberrel találkoztak, s ezek figyelmeztették őket, hogy vigyázzanak magukra. Mikor Cato megállt, s látta, hogy Castor és Pollux templomát fegyveresekkel vették körül, a lépcsőket gladiátorok őrzik, és Metellus is fenn ül Caesarral együtt, barátaihoz fordulva így szólt: "Ó, ez a vakmerő és mégis gyáva ember, aki egyetlen fegyvertelen és védtelen ember ellen ilyen hatalmas hadsereget sorakoztatott fel!" Aztán nyomban elindult Thermusszal. A feljárati lépcsők őrzői utat engedtek nekik, de rajtuk kívül senkit nem engedtek oda; Munatiust is csak nagy nehezen tudta kézenfogva maga után húzni Cato, majd felment egyenesen a lépcsőkön, s ahogy volt, leült Metellus és Caesar közé, s így félbeszakította beszélgetésüket. Ezek ketten zavarba jöttek, a többiek azonban örvendezve és csodálattal nézték Cato arcát, büszke és bátor viselkedését. Közelebb jöttek és hangos kiáltozásukkal biztatták, hogy semmitől ne féljen, de egymásnak is azt mondogatták, hogy tartsanak ki, maradjanak együtt, s ne árulják el a szabadságot és azt a férfiút, aki a szabadság védelmében küzd.

28. Ekkor az írnok kezébe vette a törvényjavaslat szövegét, de Cato nem hagyta, hogy felolvassa; erre Metellus vette át tőle és elkezdte olvasni, de Cato kikapta az iratot a kezéből. Metellus könyv nélkül is ismerte a szöveget, és így próbálta volna elmondani, de Thermus befogta a száját a kezével, és belefojtotta a szót. Végül, midőn Metellus látta, hogy ezek kétségbeesett harcra szánták el magukat, és hogy a nép is enged és habozik a történtek miatt, odakiáltott fegyvereseinek, akik félelmetes kiáltozással rohantak feléje. A tömeg szétszóródott, csak Cato állt a helyén, bár felülről kövekkel és botokkal dobálták. Erre az a Murena sietett segítségére, akit bíróság elé állított és bevádolt; tógáját eléje tartotta és odakiáltott az embereknek, hogy hagyják abba a dobálást; végül a lelkére beszélt Catónak, átkarolta s Castor és Pollux templomába hurcolta.

Midőn Metellus látta, hogy a szószék körüli tér kiürül, és ellenfelei elfutnak a forumon át, abban a hiszemben, hogy teljes győzelmet aratott, fegyvereseit távozásra szólította fel, illedelmesen felment a szószékre, és megkísérelte a törvényjavaslat elfogadtatását. De ellenfelei gyorsan magukhoz tértek futásukból, visszafordultak és újra nekibátorodva kiáltoztak. Erre Metellus párthívei zavarba jöttek, és attól féltek, hogy ellenfeleik valahonnan fegyverekhez jutottak, s most rájuk támadnak; senki nem maradt a helyén, hanem futásnak eredtek a szószéktől. Így aztán Cato előjött, dicsérte és bátorította a népet, a tömeg pedig mellette sorakozott fel, hogy kudarcba fullassza Metellus javaslatát. De összeült a senatus is, és újból kijelentette, hogy Catót támogatja, és folytatja a harcot a törvényjavaslat ellen, amely zendülést és polgárháborút hozna Rómára.

29. Metellus hajlíthatatlanul és makacsul kitartott, de amikor látta, hogy Cato halálra rémítette párthíveit, akik legyőzhetetlennek és az erőszakkal szemben hajthatatlannak tartották Catót, hirtelen kirohant a forumra, összegyűjtötte a népet, és hosszú, gyűlölködő hangú beszédet tartott Cato ellen, azt kiáltozván, hogy neki menekülnie kell Cato zsarnoksága és a Pompeius elleni összeesküvés elől, pedig Róma hamarosan megbánja, hogy méltatlanul bánik ezzel a nagy emberrel; majd nyomban útra kelt Ázsiába, hogy mindezt elpanaszolja Pompeiusnak. Az eset nagy dicsőséget szerzett Catónak, nagy tehertől szabadította meg a néptribunusi testületet, s Pompeius hatalmát Metellus személyén keresztül megtörte. De még tovább növelte jó hírét, hogy amikor a senatus meg akarta szégyeníteni és hivatalától meg akarta fosztani Metellust, nem hagyta, ellenezte, és lebeszélte róla a senatorokat. Általában emberséges gondolkodásának és önmérsékletének tulajdonították, hogy nem taposott lábbal ellenfelén és nem gyalázta meg, miután sikerült legyőznie; a józanabbak, helyesen, gondoltak arra is, hogy esztelenség volna Pompeiust felingerelni.

Ezután érkezett haza hadjáratáról Lucullus, s az általános vélemény az volt, hogy háborúja dicsőséges befejezésétől Pompeius fosztotta meg; ezenfelül még az a veszély is fenyegette, hogy nem tarthat diadalmenetet. Gaius Memmius ugyanis ellene hangolta a népet, pert indított ellene, nem személyes ellenségeskedésből, inkább csak azért, hogy ezzel kedveskedjék Pompeiusnak. Cato azonban, már csak azért is, mert rokonságban volt Lucullusszal, akinek Servilia, Cato nővére volt a felesége, ezt igazságtalan eljárásnak tekintette, szembeszállt Memmiusszal, önmagát pedig sok rágalomnak és vádaskodásnak tette ki. Végül már azon a ponton volt, hogy zsarnokoskodás címen megfosztják hivatalától, de aztán mégis sikerült Memmiust rákényszeríteni, hogy ne indítson pert és hagyja abba a huzavonát. Lucullus megtartotta diadalmenetét és még inkább ragaszkodott Cato barátságához, mert benne talált védelmet és oltalmat Pompeius hatalmával szemben.

30. Pompeius megnövekedett tekintéllyel tért vissza hadjáratáról, s fényes és lelkes fogadtatásában bízva azt hitte, hogy a polgárok semmilyen kérését nem utasítják vissza; előreküldte tehát megbízottjait a senatushoz, és azt kérte, halasszák el a consuli választásokat, hogy személyesen jelen lehessen, és segíthessen Pisónak a szavazatok megszerzésében. A senatorok többsége hajlott a kérésre, de Cato, bár a halasztást nem tartotta lényeges ügynek, meg akarta hiúsítani Pompeius vágyait és kísérleteit, és ellenezte a kérést. Úgy megváltoztatta a senatus véleményét, hogy a senatorok elvetették a javaslatot. Pompeiust nagyon bántotta a dolog, és abban a hiszemben, hogy komoly akadályt jelenthet neki, ha Cato nem lesz a barátja, magához hívatta Munatiust, Cato bizalmas emberét, s megkérte általa Cato két férjhezmenendő húga kezét, az idősebbet saját magának, a fiatalabbat pedig fiának. Egyesek azt mondják, hogy a leánykérés nem Cato két unokahúgára, hanem leányaira vonatkozott. Amikor Munatius ezt közölte Catóval, feleségével és nővéreivel, az asszonyok, tekintettel Pompeius nagyságára és tekintélyére, nagyon megörültek a családi kapcsolatnak; de Cato minden habozás vagy fontolgatás nélkül sértődötten azonnal így szólt: "Menj, Munatius, menj, és mondd meg Pompeiusnak, hogy Catót nem lehet csapdába ejteni az asszonyi ügyekkel, de nagyra becsüli Pompeius jóindulatát, és minden igazságos ügyében szolgálatára áll barátságával, amelyben inkább bízhat, mint a rokoni kapcsolatban, de Pompeius dicsőségéért nem ad túszokat hazája kárára."

Az asszonyokat bántották ezek a szavak, de barátai is hibáztatták Catót a nyers és fennhéjázó elutasítás miatt. Később Pompeius, hogy a consulságot egyik barátjának megszerezze, pénzt küldött a tribunusoknak; a megvesztegetés köztudomásúvá lett, mert a pénzt kertjében számolták le. Így aztán, amikor Cato azt mondta az asszonyoknak, hogy ebből a becstelen ügyből szükségképpen szégyen hárult volna rájuk is, ha házasság útján rokoni kapcsolatba kerültek volna Pompeiusszal, elismerték, hogy Cato helyesen járt el a leánykérés visszautasításával. Ha azonban a később történtek fényében vizsgáljuk meg az eseményeket, úgy tűnik, hogy Cato mindenképpen hibát követett el, amikor nem fogadta el a rokoni kapcsolatot, hanem hagyta, hogy Pompeius Caesarhoz forduljon, s olyan házasságra lépjen, amely Pompeius és Caesar hatalmát egyesítette, s kevésen múlt, hogy fel nem forgatta a római államot, és meg nem semmisítette az alkotmányt, amiből pedig talán semmi sem lett volna, ha Cato nem fél annyira Pompeius kisebb hibáitól, és nem hagyja, hogy elkövesse a legsúlyosabbat, hogy hatalmával a másét növelje.

31. Mindez azonban még a jövő dolga volt. A pontoszi ügyek elrendezésében Lucullus viszályba keveredett Pompeiusszal (ugyanis mindketten saját intézkedéseik megerősítését követelték), és Cato Lucullusnak fogta pártját, akit nyilvánvalóan sérelem ért. Majd mikor Pompeius a senatusban vereséget szenvedett, népszerűséghajhászásból földosztásra szólította fel a katonaságot. De mikor Cato ebben is szembefordult vele, és megbuktatta a törvényjavaslatot, Pompeius az akkori idők legvakmerőbb demagógjához, Clodiushoz csatlakozott, azonkívül elnyerte Caesar támogatását is. Erre bizonyos tekintetben Cato adott alkalmat. Caesar ugyanis, midőn visszatért Hispaniából, ahol praetor volt, egyszerre kérte a consulságot és a diadalmenetet. Minthogy pedig a törvény úgy rendelkezik, hogy a hivatalokra pályázóknak jelen kell lenniök, azoknak viszont, akik diadalmenet tartására várakoznak, a városfalakon kívül kell maradniok, Caesar azt kérte a senatustól, hogy megbízottja útján pályázhassék a consulságra. Bár ezt a kérést sokan hajlandók lettek volna teljesíteni, Cato ellenezte, majd pedig mikor észrevette, hogy hajlandók Caesar kedve szerint eljárni, egy álló napig beszélt, és így meghiúsította a senatus szándékát. Caesar ekkor lemondott a diadalmenetről, bement a városba, s a Pompeiusszal való kapcsolatot és a consulságot választotta. Miután consullá választották, leányát, Iuliát nőül adta Pompeiushoz, és szövetségre léptek egymással a köztársaság ellen. Az egyik földosztó törvényjavaslatot nyújtott be, és földet ígért a szegényeknek, a másik pedig a törvényjavaslat támogatását vállalta. Lucullus és Cicero hívei a másik consulhoz, Bibulushoz csatlakoztak, és meg akarták hiúsítani ezeket az intézkedéseket, de különösen Cato, aki rossz szemmel nézte Caesar és Pompeius barátságát és szövetkezését, amelynek szerinte nem lehetett igazságos célja. Kijelentette, hogy nem a földosztástól kell félni, hanem az ellenszolgáltatástól, amelyet majd kérnek, mikor körülhízelgik és lépre csalják a tömegeket.

32. Ezek a kijelentések egyhangú helyesléssel találkoztak a senatusban, sőt a senatuson kívül állók közül is sokan csatlakoztak hozzájuk, mert ők is helytelenítették Caesar különös viselkedését, aki, hogy a tömegek kegyét elnyerje, a legarcátlanabb és legvakmerőbb néptribunusok politikai kezdeményezéseit is magáévá tette. Consuli hatalmával támogatta őket, hogy ocsmány és aljas módon a nép kegyeibe férkőzzék. Caesar párthívei erre félni kezdtek és erőszakhoz folyamodtak. Bibulusnak szeméttel teli kosarat öntöttek a fejére, amikor a forumra ment, utána ráestek lictoraira, összetörték vesszőnyalábjaikat, végül pedig lándzsákat dobáltak rájuk, és többeket megsebesítettek. A többi senator futva menekült a forumról, de Cato utolsónak távozott lassú léptekkel, közben vissza-visszafordult, és szidta polgártársait, így aztán nemcsak a földosztó törvényt szavazták meg, hanem határozatilag elrendelték, az egész senatusnak meg kell esküdnie, hogy megvédi és támogatja a törvényt mindenkivel szemben, aki bármit tesz ellene, és súlyos bírságot szabtak ki arra, aki az esküt nem teszi le. Kényszerűségből mindnyájan megesküdtek, mert visszaemlékeztek Metellus esetére, akit a nép beleegyezésével száműztek Itáliából, mikor egy hasonló eskü letételét megtagadta. Éppen ezért az asszonyok odahaza könnyek közt kérték Catót, hogy engedjen az erőszaknak, és tegye le az esküt, s ugyanezt tették barátai és párthívei is. Főként azonban Cicero, a szónok, aki azzal az érveléssel beszélte rá az eskü letételére, hogy nem igazságos dolog, ha valaki azt gondolja, hogy egymagában szembeszállhat a közös egyetértésben hozott határozatokkal, sőt esztelen dolog és őrültség, ha veszélynek teszi ki magát, amikor a történteken úgysem lehet változtatni. Sőt ezenfelül a legnagyobb bűn volna, ha feladná és ellenségeinek szolgáltatná ki azt a várost, amelyért mindent kész megtenni, és mintegy örülne, hogy kivonhatja magát az érte folytatott küzdelemből; mert ha Catónak nincs is szüksége Rómára, de Rómának szüksége van Catóra, és minden barátjának is. Közöttük legelsősorban neki, Cicerónak, mert Clodius nyíltan az életére tör néptribunusi hatalmának védelme alatt. Ilyen beszédekkel és kérésekkel megpuhították Catót odahaza is és a forumon is, s nagy nehezen rákényszerítették, hogy utolsónak letegye az esküt, csak az egyetlen Favonius - egyik barátja és párthíve - nem csatlakozott hozzá.

33. Sikerén felbuzdulva Caesar újabb földosztó törvényt terjesztett elő, amely úgyszólván egész Campaniát fel akarta osztani a szegények és nincstelenek között. Catót, aki egyedül szólalt fel a törvényjavaslat ellen, Caesar a szószékről egyenesen a börtönbe hurcoltatta. Cato nem hagyta abba a szókimondást, hanem még útközben is a törvényről beszélt, és biztatta a népet, hogy fossza meg hatalmuktól azokat, akik így kormányozzák az államot. A senatus és a nép legkülönbjei szégyenkezve követték Catót, s bár hallgattak, arcukról lerítt a neheztelés és elkeseredés, annyira, hogy Caesar is észrevette, mennyire nem tetszik nekik, ami történik. De már csak makacsságból is, és mert azt várta, hogy Cato hozzá forduljon és kérlelje, hagyta, hogy vezessék tovább. Midőn azonban nyilvánvalóvá lett, hogy Catónak semmi szándéka nincs ezt megtenni, Caesaron erőt vett a szégyenkezés és a bűntudat, s titokban rávette az egyik néptribunust, hogy szabadítsa ki Catót. A nép, amelyet ezekkel a törvényekkel és más kedveskedésekkel teljesen elámítottak, megszavazta Caesarnak tartományul Illüriát és Galliát négy légióval öt esztendőre; hiába mondta meg Cato előre, hogy saját szavazatukkal ültetik be a zsarnokot a fellegvárba. Publius Clodiust a törvényes rendelkezések megsértésével a patríciusok sorából a plebeiusok közé tették át, majd megválasztották néptribunusszá. Clodius Cicero száműzetésének béreképpen mindenben Caesar és Pompeius kedve szerint járt el politikájában. Consullá Calpurnius Pisót, Caesar apósát és Aulus Gabiniust választották meg, aki ismerői szerint Pompeius érdekeinek kiszolgálója volt.

34. Catótól azonban annak ellenére is tartottak, hogy az állam kormányzatát így hatalmukba kerítették, és a polgárság egy részét kedveskedéseikkel, más részét félelemmel kezükbe kaparintották. Mert amiben előnyt élveztek vele szemben, azt csak nehezen és nagy fáradsággal, s nem minden szégyenkezés nélkül érték el, és jól tudták, hogy erőszakkal jártak el, ami gyötrelmes és tűrhetetlen állapot volt. Clodius sem remélhette, hogy tönkreteheti Cicerót, amíg Cato Rómában van. De mivel ez volt a legfőbb gondja attól a pillanattól kezdve, hogy hivatalát átvette, magához hívatta Catót, és azt mondta neki, hogy őt tartja valamennyi római között a legtisztább embernek, és ezt tettekkel is kész igazolni. Sokan kérik és követelik, hogy küldjék őket Ciprusba és Ptolemaiosz udvarába,[92] de ő egyedül Catót tartja erre méltónak, és ezt a szívességet örömmel ajánlja fel neki. Cato haragosan rákiáltott, hogy ez a dolog csak kelepce, az ő megsértése, és nem szívesség, mire Clodius gőgösen és megvetéssel csak ennyit mondott: "Ha szívességnek nem kell, el fogsz menni kedved ellenére is." És valóban, a nép elé terjesztett javaslattal nyomban elfogadtatta Cato kiküldetését. Mikor pedig Cato útra kelt, Clodius nem adott neki sem hajót, sem katonát, sem szolgát, csak két írnokot, akik közül az egyik szökött tolvaj, a másik pedig Clodius cliense volt. És mintha Ciprust és Ptolemaioszt nem tartaná elég nagy feladatnak, megbízta, hogy vigye vissza városukba a büzantioni száműzötteket is; ezzel azt akarta elérni, hogy Cato lehetőleg egész hivatali ideje alatt távol legyen Rómától.

35. Cato ilyen kényszerű helyzetbe kerülvén, azt tanácsolta Cicerónak, hogy ne szítson zendülést, és ne döntse a várost véres háborúba, hanem pillanatnyilag vonuljon vissza, hogy később majd újból a haza megmentője lehessen. Ezután Canidiust, egyik barátját előreküldte Ciprusba, Ptolemaiosznak pedig azt tanácsolta, hogy engedjen harc nélkül, és anyagi gondoktól mentesen, megbecsülésben élhet majd, mert a római néptől megkapja Aphrodité paphoszi papságát. Ő maga Rhodoszban maradt, hogy megtegye az előkészületeket, és bevárja Ptolemaiosz válaszát.

Közben Ptolemaiosz egyiptomi király, aki összekülönbözött alattvalóival, haragjában elhagyta Alexandriát, s hajón útban volt Rómába abban a reménységben, hogy majd Pompeius és Caesar hadsereggel visszahelyezik trónjára. Üzent Catónak, hogy találkozni szeretne vele, abban bízva, hogy Cato majd felkeresi. Cato azonban éppen hashajtót vett be, és visszaüzente, hogy keresse fel, ha beszélni óhajt vele. Ptolemaiosz el is ment hozzá, de Cato nem ment eléje, még csak fel sem kelt ültő helyéből, úgy üdvözölte, mint bármely látogatóját, s szólt neki, hogy foglaljon helyet. Ez a fogadtatás először nagy zavarba hozta Ptolemaioszt, és nem tudta, mire vélje Cato fölényes és szigorú modorát, szemben öltözete és környezete egyszerűségével. Aztán beszélgetni kezdett vele saját helyzetéről, hallgatta nagy bölcsességről tanúskodó, nyíltszívű és őszinte szavait. Cato megrótta és kioktatta, hogy milyen nagy boldogságot hagyott el csak azért, hogy ennyi megalázásnak és nélkülözésnek tegye ki magát, hiszen Egyiptom minden kincse is alig volna elég ahhoz, hogy kielégítse a római hatalmasok romlottságát és kapzsiságát. Ezért azt tanácsolta neki, térjen vissza Egyiptomba, béküljön ki alattvalóival, sőt maga is kész vele menni, hogy segítségére legyen a béke megteremtésében. A királyra úgy hatottak e szavak, mintha valami őrületből vagy ájulásból tért volna magához, és nyomban elhatározta, hogy belátva Cato igazát és szavainak mély értelmét, megfogadja tanácsát, de barátai visszatérítették eredeti szándékához. Mihelyt azonban Rómába érkezett és eljutott az első magas rangú állami tisztviselő ajtajáig, megbánta téves elhatározását, mintha nem is csak egy derék és jóravaló földi halandó szavait, hanem egy isten jósigéit vetette volna meg.

36. Ptolemaiosz később Ciprusban megmérgezte magát, Cato szerencséjére, és mivel azt mondták, hogy sok kincs maradt utána, Cato úgy határozott, hogy Büzantionba hajózik, és unokaöccsét, Brutust küldte Ciprusba, mert Canidiusban nem bízott meg. A száműzötteket kibékítette és Büzantiont egyetértésben hagyva elhajózott Ciprusba. A király hátrahagyott kincsei közt sok serleg, asztal, drágakő és bíborköntös volt, s ezeket árverés útján pénzzé kellett tennie. Cato azt akarta, hogy mindez a legnagyobb pontossággal menjen végbe és minden tárgy eladási ára a legmagasabb legyen. Minden árverésen személyesen jelen volt, és minden tételt az utolsóig számba vett. Nem bízott meg az árverések szokásos szabályaiban, mindenki gyanús volt neki: a szolgák, a kikiáltók, az árverezők, a barátai. Végül saját maga alkudott meg a vevőkkel, felhajtatta velük az árakat, és így a legmagasabb árakat érte el az árverésre bocsátott tárgyakkal. Megsértette barátait, akik úgy érezték, hogy bizalmatlan velük szemben. Legkedvesebb hívét, Munatiust is annyira megharagította, hogy az soha nem bocsátott meg neki. Így aztán, mikor Caesar megírta vitairatát Cato ellen, a legélesebb vádat éppen ezzel kapcsolatban emelte ellene.

37. Munatius azonban azt állítja, hogy Catóra nem bizalmatlankodása miatt haragudott meg, hanem iránta tanúsított tapintatlansága és Canidiusszal szemben érzett féltékenysége miatt. Munatius is írt egy könyvet Catóról, amelyet főként Thrasea használt fel. Munatius elbeszéli, hogy később érkezett meg Ciprusba, és mivel nem kapott megfelelő szállást és ellátást, elment Cato lakására, de nem engedték be, mert Cato éppen bizalmas tanácskozást folytatott Canidiusszal. Jogos szemrehányására sem kapott méltó feleletet, mert Cato azt mondta neki, hogy Theophrasztosz szerint a túlzásba vitt szeretet gyakran gyűlöletet idéz elő. "Mivel te engem nagyon szeretsz - szólt Cato -, most neheztelsz; azt gondolod, hogy kisebb megbecsülésben részesülsz, mint amit megérdemelnél. Canidiust azért használom fel inkább, mint másokat, mert próbát tettem vele, és bízom benne; legelsőnek érkezett és feddhetetlennek mutatkozott." Ezt a kettőjük közt lefolyt beszélgetést Cato elmondta Canidiusnak is, és amikor ezt Munatius megtudta, soha nem ment el Catóhoz sem vacsorára, sem tanácskozásaira, még ha hívta is. Mikor Cato azzal fenyegette meg, hogy bírságot vet ki rá, ahogyan a parancsot megszegőkre szokás, Munatius semmit nem törődött vele, elutazott és sokáig tartotta a haragot Catóval. Később Marcia, aki ekkor még együtt élt Catóval, beszélt az ügyről férjével. Midőn egy alkalommal Barca mindkettőjüket meghívta vacsorára, Cato késve érkezett. A többiek már mind ledőltek, ezért megkérdezte, hova feküdjék. Barca azt mondta neki, oda, ahova kedve van, mire körülnézett, s azt mondta, Munatius mellé fekszik; erre megkerülte az asztalt, valóban melléje dőlt le, de vacsora közben barátságának semmi jelét nem mutatta iránta. Marcia újabb kérésére Cato írt Munatiusnak, hogy szeretne vele találkozni; erre az már korán reggel felkereste odahaza, és Marciával beszélgetett, míg mindenki el nem távozott. Ekkor Cato bejött, átölelte Munatiust két karjával, megcsókolta, és elhalmozta kedveskedésével. Kissé bővebben mondtuk el ezeket a részleteket, mert azt gondoljuk, hogy a fényes és nagy tetteknél világosabb nyelven beszélnek és nyilvánvalóbbá teszik egy ember jellemét.

38. Cato csaknem hétezer ezüsttalentumot gyűjtött össze, és mivel félt a hosszú hajóúttól, sok ládát készíttetett, amelyekbe egyenként két talentum és ötszáz drakhma fért el, s a ládákra hosszú kötélen jó nagy darab parafát kötöztetett, hogy hajótörés esetén a kötél jelezze a helyet, ahol a mélyben a hajóroncs fekszik. A pénz kevés híján mind épségben megérkezett, de a kormányzói tevékenységéről két példányban gondosan elkészített számadás mindkét példánya odaveszett. Az egyiket Philargürosz nevű szabadosára bízta, aki Kenkhreaiból való elindulása után hajótörést szenvedett, s ekkor veszítette el az iratokat a hajórakománnyal együtt. A másik példányt Cato maga őrizte meg egészen Kerküráig, ahol az agorán állította fel sátrát. Nagyon hideg éjszaka volt, és a hajó legénysége több tábortüzet gyújtott, ettől a sátrak meggyulladtak, és az iratok eltűntek. Bár a jelenlevő királyi számvevők elhallgattatták Cato ellenségeit és rágalmazóit, de ez a dolog mégis nagy bosszúságot okozott neki. Nem a saját megbízhatóságának bizonyítékául készíttette ugyanis a számadásokat, hanem mert a pontosság példaképéül akart szolgálni másoknak, s ezt most a sors bosszúja megtagadta tőle.

39. A rómaiak értesültek Cato hajóinak megérkezéséről, és valamennyi méltóság, a papok, a senatus és nagy néptömeg a folyóhoz sietett fogadtatására, ellepték mindkét partot, s a hajóinak felvonulása felért egy diadalmenet pompás látványával. Némelyek azonban gőgös és fennhéjázó eljárásnak minősítették, hogy bár a consulok és praetorok is mind megjelentek, nem szállt ki a partra, és a hajókat sem állíttatta meg, hanem egy hatevezősoros királyi gályán elevezett a rakpart mellett, és nem állt meg, míg a hajók a kikötőben horgonyt nem vetettek. Mikor aztán a kincseket végigvitték a forumon, a nép ámulva nézte a csodálatos látványt, a senatus pedig ülést tartott, méltó köszönetet szavazott Catónak, rendkívüli praetorrá nevezte ki, és azzal a joggal ruházta fel, hogy a játékokon bíborszegélyű tógában jelenhessék meg. Ezeket Cato elhárította magától, de azt kérte, hogy Nikiaszt, a királyi kincstartót szabadítsák fel, miután bizonyságot tett hűségéről és megbízhatóságáról. Abban az évben Marcia apja, Philippus volt az egyik consul, és hivatali tisztének méltósága bizonyos tekintetben átszállt Catóra is, de Philippus consultársa nem kevésbé adta meg a tiszteletet Cato erénye, mint Philippusszal való rokoni kapcsolatai miatt.

40. Cicero közben visszatért a száműzetésből, amelyet Clodius miatt kellett elszenvednie, s nagy befolyását felhasználva, Clodius távollétében erőszakkal leszedette és eltávolíttatta azokat a néptribunusi határozatokat, amelyeket Clodius íratott és helyezett el a Capitoliumon. Mikor a senatus ebben az ügyben összeült, Clodius vádat emelt Cicero ellen, mire Cicero beszédében kifejtette, hogy Clodius törvényellenesen szerezte meg a tribunusi hivatalt, ezért szükségképpen érvénytelen és semmis egész hivatali tevékenykedése és minden rendelkezése. Cato már Cicero beszéde közben is ellentmondott neki, majd amikor beszédét befejezte, szólásra emelkedett, és kifejtette, hogy bár Clodius hivatali működésében egyáltalán nem volt semmi becsületes vagy jó, de ha valaki mindent érvénytelenítene, amit Clodius mint néptribunus végzett, érvénytelennek kellene nyilvánítani az ő egész ciprusi tevékenységét is, hiszen egy törvényellenesen működő tisztviselő javaslata alapján megszavazott kiküldetés sem lehet törvényes. Szerinte azonban Clodiust nem törvényellenesen választották meg néptribunusszá, mert a törvények megengedik, hogy valaki patríciusból plebeiussá legyen. Ha viszont, amint ez másokkal is megtörténik, hivatali tisztét rosszul töltötte be, őt kell felelősségre vonni jogsértéseiért és nem annak a hivatalnak a jogkörét csorbítani meg, amelynek kárt okozott. Emiatt Cicero megharagudott Catóra, és hosszú időre megszakadt közöttük a baráti kapcsolat, később azonban kibékültek egymással.

41. Ezután Pompeius és Crassus találkozott Caesarral, aki átkelt az Alpokon. Elhatározták, hogy együttesen pályáznak másodszor is a consulságra, s ha majd hivatalba iktatják őket, Caesar proconsuli hatalmát újabb hosszú időre meghosszabbíthatják, saját maguknak pedig megszavaztatják a legnagyobb tartományokat, azonkívül pénzt és hadsereget. Ez közönséges összeesküvés volt a birodalom felosztására és a köztársaság megszüntetésére. Ugyanekkor sok derék és jóravaló férfiú kívánt pályázni a consulságra, de mikor Pompeius és Crassus kinyilatkoztatták, hogy pályázni akarnak, mindenki visszalépett a jelöltségtől; csak Lucius Domitiust, húgának férjét beszélte rá Cato, hogy ne álljon félre és ne adja fel a küzdelmet, mert nem a consuli tisztről, hanem a rómaiak szabadságáról van szó. És valóban, a polgárság józanabb része szerte a városban arról beszélt, hogy nem szabad eltűrni, hogy Crassus és Pompeius befolyásának egyesítésével a consuli tisztség hatalma túlságosan nyomasztóvá és elviselhetetlenné váljék; ettől vagy az egyiket, vagy a másikat meg kell fosztani - gondolták. Így aztán sokan csatlakoztak Domitius pártjához, és biztatták rá, hogy vegye fel Crassusszal és Pompeiusszal a küzdelmet, s biztosan sokan adják majd rá szavazatukat, akiket a félelem eddig elhallgattatott.

Pompeius párthívei éppen ettől féltek, s ezért lesben állva várták Domitiust, amikor kora reggel fáklyafénynél a Campus Martiusra ment. Először a fáklyahordozót ütötték le, aki közvetlenül Domitius előtt haladt; az a földre bukott és meghalt. Kíséretének tagjai közül sokan megsebesültek és szétfutottak, csak Cato és Domitius nem. Cato belekarolt Domitiusba - bár ő maga is megsebesült a karján -, és biztatta, hogy tartsanak ki, harcoljanak utolsó leheletükig, mert a küzdelem a szabadságért folyik a zsarnokok ellen, akik eléggé kimutatták, hogy miként használják majd hatalmukat, és milyen gazságok elkövetésével törnek a hatalom elnyerésére.

42. Domitius mégsem vállalta a kockázatot, és hazamenekült; így aztán Pompeiust és Crassust választották consullá, de Cato továbbra sem adta fel a harcot, hanem ő maga pályázott a praetorságra, hogy ez legyen az a védőbástya, ahonnan küzdhet, és ne magánemberként kelljen megvívnia a harcot a consulok ellen. Pompeius és Crassus azonban ettől is félt. Tudták, hogy Cato a praetori tisztség birtokában egyenlő ellenfél lesz a consuli tisztség viselőivel, ezért először is gyorsan és anélkül, hogy sokan tudtak volna róla, összehívták a senatust, és keresztülvittek egy javaslatot, hogy a megválasztott praetorok azonnal foglalják el hivatalukat, és ne várják meg a törvényben megállapított várakozási időt, amely alatt törvényszék elé lehet állítani azokat, akik megvesztegették a népet. Midőn ezzel a határozattal biztosították magukat, hogy bíróilag ne lehessen őket felelősségre vonni, megbízható embereiket és barátaikat megszervezték és jelöltették a praetorságra, pénzzel vásárolták meg a szavazatokat és személyesen vezették a választást. De Cato erénye és hírneve ennek ellenére is győzedelmeskedett, mert a nép felháborodott arra a gondolatra, hogy szavazatával eladja azt a Catót, akit pénzért kellene megvennie a praetorságra; így aztán az első tribunus rá adta szavazatát. Ekkor azonban Pompeius azt hazudta, hogy mennydörgést hallott, és a népgyűlést szégyenletesen feloszlatta; szokásban volt ugyanis, hogy az ilyesmit vészt hozónak tekintsék, és ne hozzanak határozatokat baljóslatú előjel esetén. Ezután ismét nagyobb méretű vesztegetéshez fogtak, a legderekabb polgárokat elűzték a Campus Martiusról, és Cato helyett erőszakos eszközökkel Vatiniust választották praetorrá. Mondják, hogy ekkor azok, akik a törvények és a jog megsértésével adták le szavazatukat, úgy osontak el házukba, mint a szökevények, a többiek pedig csoportba verődve hangosan méltatlankodtak, majd egy néptribunus népgyűléssé nyilvánította a gyülekezetet, és Cato beszédet intézett hozzájuk. Mint valami isteni sugallatra, előre megmondta, mi fog történni a várossal; óva intette a polgárokat Pompeiustól és Crassustól; ezek olyan terveket forralnak magukban és olyan politika folytatására szánták el magukat, hogy félniük kell attól, hogy ő, Cato, praetorként legyőzi őket. Végül olyan tömeg kísérte haza, amekkora soha nem követte az addig megválasztott praetorokat.

43. Caius Trebonius törvényjavaslatot terjesztett elő a consuloknak juttatandó tartományokról. Eszerint az egyik kapja Hispaniát és Libüát, a másik Szíriát és Egyiptomot; mindketten hadat viselhetnek bármely nép ellen, s támadást intézhetnek tengeri és szárazföldi hadsereggel. A többiek lemondtak róla, hogy mindezt megakadályozzák, sőt még arról is, hogy ellene szóljanak; Cato a szavazás előtt felment a szószékre, és beszédet akart tartani, de csak nagy nehezen engedték meg neki, hogy két óráig beszéljen. Ezt az időt hosszú fejtegetésekkel, intelmekkel és jóslatokkal töltötte el, de tovább nem hagyták beszélni. Amikor mégis a szószéken maradt, odament hozzá egy lictor, és lerángatta a szószékről, de ő még a szószék alatt állva is hangosan kiabált; sok hallgatója akadt, s ezek vele együtt méltatlankodtak. A lictor ekkor ismét megragadta, és kikísérte a forumról. De amikor elengedte, Cato újra visszafordult, visszament a szószékhez, és harsány hangon felszólította a polgárokat, hogy védjék meg. Ez a jelenet többször megismétlődött, végül Trebonius haragra gerjedt, s megparancsolta, hogy kísérjék Catót a börtönbe; a tömeg azonban nyomon követte, és hallgatta, amit útközben hozzájuk beszélt, mire Trebonius megijedt és szabadon engedte.

Cato ezzel töltötte a napot, de a következő napokon ellenfelei a polgárok egy részét megfélemlítették, másokat kedvezésekkel és ajándékokkal megvesztegettek, s az egyik néptribunust, Aquilliust fegyveresekkel megakadályozták, hogy elhagyja a senatus üléstermét, magát Catót pedig, mialatt azt kiáltozta, hogy mennydörgést hall, elkergették a forumról. Több embert megsebesítettek, néhányat meg is öltek, és végül erőszakkal törvényerőre emelték a javaslatot. Az összeverődött tömeg haragjában le akarta dönteni Pompeius szobrait, de Cato közéjük ment, s megakadályozta őket tervükben. Midőn újabb törvényjavaslatot terjesztettek elő Caesar tartományairól és hadseregéről, Cato nem a néphez, hanem magához Pompeiushoz fordult, ünnepélyesen figyelmeztette, és előre megmondta neki, hogy nyakába veszi Caesart anélkül, hogy tudná, de amikor érezni fogja nyomasztó súlyát, nem lesz képes sem letenni, sem elviselni, és vele együtt nekiesik majd Rómának. Jussanak majd eszébe akkor Cato figyelmeztetései, amelyek nem kevésbé Pompeius, mint a becsület és igazság érdekében hangzottak el. Pompeius több ízben hallotta Cato tanácsait, de ügyet sem vetett rájuk; nem hitt benne, hogy Caesar megváltozik, bízott saját jó szerencséjében és hatalmában.

44. A következő évre Catót megválasztották praetornak, de úgy látszik, hivatalának méltóságát és tekintélyét nem növelte annyira hivatalának becsületes ellátásával, mint amennyire csökkentette és csorbította azzal, hogy gyakran saru és khitón nélkül jelent meg bírói székében, és ítélkezett előkelő emberek főbenjáró ügyeiben. Némelyek még azt is mondták róla, hogy ebédutáni borozások után vezetett bírósági tárgyalásokat, de ez valótlanság. Mivel a népet a hivatalkeresők vesztegetéseikkel megrontották, és általános szokássá vált a szavazatok megvásárlása, Cato arra törekedett, hogy ettől a beteges jelenségtől megtisztítsa a várost. Ezért rábeszélte a senatust, hozzon olyan határozatot, amely kötelezi a hivatalba lépő tisztviselőket, hogy eskü alatt beszámoljanak a bíróság előtt megválasztásuk körülményeiről, még ha nem emelnek is vádat ellenük. Emiatt nagyon megnehezteltek rá azok, akik valamilyen hivatalra pályáztak, de még inkább a vesztegetésre számító tömegek, így történt, hogy amikor Cato jó korán reggel a bírói emelvény felé tartott, sűrű tömeg vette körül, hangosan szidalmazta, s megdobálta; erre mindenki elmenekült az emelvény közeléből. A tömeg lökdöste és magával ragadta Catót is, úgyhogy csak nagy nehézségek árán tudott feljutni a szószékre. Felállt, és bátor, merész tekintetével megszüntette a zűrzavart, lecsendesítette a kiabálókat, és az alkalomhoz illő beszédet mondott. Szavait békén végighallgatták, és a zavargásnak így egyszerre véget vetett. Mikor a senatus ezért dicsérettel illette, így szólt: "Én bizony nem dicsérlek titeket, hogy cserbenhagytátok a bajba került preatort és nem siettetek segítségére."

Most aztán a hivatali jelöltek nagy zavarba kerültek; féltek tőle, hogy ők maguk megvesztegessék a választókat, de féltek attól is, hogy mások teszik ezt, s hogy majd így elesnek a tisztségektől. Értekezletet tartottak tehát a jelöltek, és abban állapodtak meg, hogy mindegyikük letétbe tesz százhuszonötezer drakhmát, s a választásokat tisztán és igazságosan végzik, aki pedig megsérti a törvényes rendelkezéseket, elveszíti pénzét. Az egyezség létrejött, Catót választották meg a letétek őrzőjének, tanúnak és döntőbírának, majd elvitték hozzá a pénzt, és a szerződési okmányt jelenlétében aláírták. Cato megelégedett kezesekkel, és nem vállalta a pénz megőrzését. A választás napján odaállt az elnöklő néptribunus mellé, és ellenőrizte a szavazást; mikor észrevette, hogy az egyik szabálytalanságot követett el, kötelezte, hogy a bírságpénzt megfizesse a többieknek. Ezek azonban, bár megdicsérték pártatlan és igazságos eljárásáért, a bírság megfizetését elengedték, mert úgyis megfelelő megtorlással éltek azzal szemben, aki a törvénytelenséget elkövette. Cato ennek ellenére felingerelte a legtöbb polgárt, és gyűlölséget keltett maga iránt azzal, hogy a senatus, a bíróság és a tisztviselők hatáskörét saját személyében egyesítette.

Nincs semmi más erény, amely hírénél és hitelénél fogva nagyobb irigységet keltene, mint az igazság, mert azt a tömeg bizalommal és odaadással jutalmazza. Az igazságos embereket a legtöbben nem úgy tisztelik, mint a bátrakat, nem is úgy csodálják, mint a bölcseket, hanem szeretik őket, hisznek nekik és megbíznak bennük. A bátraktól félnek, a bölcsekhez pedig bizalmatlanok, mert úgy képzelik, hogy ezek természet adta képességeikkel és nem csupán akaraterejükkel emelkednek a többiek fölé, és azt gondolják, hogy a bátorság az erős léleknek, a bölcsesség pedig az éles elmének adománya; ezzel szemben, ha valaki igazságos, ez szükségszerűen akaratán múlik, és az igazságtalanságot tartják a legmenthetetlenebb bűnnek.

45. Emiatt a nagy emberek mind ellenséges viszonyban álltak Catóval, mert úgy érezték, hogy megszégyeníti őket; Pompeius pedig, aki Cato hírnevét ártalmasnak tartotta saját hatalmára, különféle embereket uszított rá, hogy sértegessék, közöttük a népvezér Clodiust, aki ismét Pompeiushoz szegődött. Clodius nagy hangon azzal rágalmazta Catót, hogy sokat eltulajdonított a Ciprusból hozott kincsekből, és hogy Pompeiusnak azért ellensége, mert nem volt hajlandó feleségül venni a leányát. Cato erre azt felelte, hogy ő nem kapott egyetlen lovat vagy katonát sem, és mégis több kincset szerzett a városnak, mint amennyit Pompeius hozott haza annyi háborúból és annyi diadalmenetből, miután felforgatta a föld minden emberlakta területét; rokoni kapcsolatba pedig soha nem akart lépni Pompeiusszal, nem mintha méltatlannak tartaná rá, hanem mert látja politikai nézeteik különbségét. "Mikor nekem praetorságom után felajánlottak egy tartományt - mondta Cato -, nem fogadtam el, de Pompeius némelyeket megtartott magának, másokat párthíveinek juttatott; most legutóbb is hatezer légionáriust adott kölcsön Caesarnak, hogy Galliába vigye őket, pedig sem Caesar nem kérte tőletek, sem Pompeius nem a ti beleegyezésetekkel adta őket; így aztán ezek a nagy haderők, fegyverek és lovak magánszemélyek kölcsönös adományaiként cserélnek gazdát. Imperatornak és vezérnek címezteti magát, de a hadseregeket és a tartományokat másokra bízza, ő pedig Róma közelében időzik, hogy mint valami versenyrendező, lázadásokat szítson a választógyűléseken, és zavargásokat keltsen, s ezzel nyíltan elárulja, hogy az anarchia megteremtésével az egyeduralmat akarja magának megszerezni."

46. Így védekezett Cato Pompeiusszal szemben. Volt Catónak egy Marcus Favonius nevű barátja és lelkes híve, amilyen állítólag régen a phaléroni Apollodórosz volt Szókratésznak. Szenvedélyesen, megindultan hallgatta minden szavát, nem mérsékelten, nem is szelíden, hanem hevesen, mintegy a színbortól részegen vagy őrjöngve kötődött hozzá. Favonius aedilisségre pályázott, de megbukott; Cato jelen volt és észrevette, hogy a szavazótáblákat ugyanaz a kéz írta, így kiderítette a visszaélést, megsemmisítette a szavazást, és a néptribunusokhoz fellebbezett. Favoniust később megválasztották aedilisszé, s Cato hivatalos dolgaiban is segítségére volt, és közreműködött a színházi előadások megrendezésében is. A színészeknek nem arany-, hanem mint Olümpiában, vadolajfaágakból font koszorút, a görögöknek költséges ajándékok helyett répát, salátát, retket és körtét, a rómaiaknak pedig borral telt cserépkorsókat, sertéshúst, fügét, görögdinnyét, fanyalábokat adott. Voltak, akik nevettek az egyszerű ajándékokon, mások meg örültek, mikor látták, hogy Cato szigorúsága és kimértsége lassanként jókedvbe, humorba csap át. Végül Favonius elvegyült a tömegben, és a nézők közé ülve megtapsolta Catót, azt kiáltozva neki, hogy ajándékozza meg és tüntesse ki a jó színészeket, majd mint aki hivatali hatalmát Catóra ruházta, segített neki a nézők buzdításában. A másik színházban Curio, Favonius aedilistársa nyújtott a nézőknek pompás látványosságot, de a közönség otthagyta, átment az első színházba, és lelkesen élvezte a mulatságot, amelyben Favonius mint néző és Cato mint a játékok rendezője vett részt. Mindezt Cato azért tette, hogy gúnyt űzzön az egészből, és megmutassa, hogy a játékot játéknak kell felfogni és meghagyni igénytelenségét, mert a csillogó pompa csak annak jele, hogy valaki hiábavaló dolgokra túl sok gondot és fáradságot fordít.

47. Amikor a consulságra Scipio, Hypsaeus és Milo pályázott, nemcsak a római politikai életben már megszokottá vált törvénytelen eszközöket, a vesztegetést és a szavazatok megvásárlását alkalmazták, hanem őrültekre valló vakmerőséggel nyílt erőszakkal és gyilkosságokkal a polgárháború útjára léptek. Egyesek azt követelték, hogy a választógyűlések vezetését bízzák Pompeiusra; ennek Cato eleinte ellene szólt, és kijelentette, hogy nem Pompeius hivatott biztonságot nyújtani a törvényeknek, hanem a törvények gondoskodnak Pompeius biztonságáról. De az anarchia már hosszú ideje tartott, a forumot napról napra három tábor szállta meg, és a baj csaknem orvosolhatatlanná vált. Cato belátta, hogy mielőtt a végszükség bekövetkeznék, az állam vezetését a senatus önkéntes hozzájárulásával Pompeiusra kell bízni, mert a lehető legkevésbé törvényellenes eszközökkel kell az egyeduralmat bevezetni, hogy a végső csapást elhárítsák, és ne a belső háborúk vezessenek egyeduralomra, így aztán Bibulus, Cato híve azt indítványozta a senatusban, hogy Pompeiust egyedül kell consullá választani, mert a politikai helyzet vagy jóra fordul az ő vezetése alatt, vagy pedig a leghatalmasabb polgár uralma alá kerül a város. Ekkor Cato szólásra emelkedett, és mindenki meglepetésére helyeselte a javaslatot, és azt fejtegette, hogy bármilyen uralom jobb az anarchiánál; ő azt várja Pompeiustól, hogy a legjobban rendezi majd a jelenlegi helyzetet, és épségben megóvja a rábízott államot.

48. Pompeius consullá választása után megkérte Catót, látogassa meg a város közelében levő birtokán. Amikor megérkezett, nyájasan fogadta, kezét szorongatta, átölelte, hálás köszönetét fejezte ki neki, majd felszólította, legyen tanácsadója, és vegyen részt vele együtt az állam vezetésében. Cato azt felelte, hogy ő azelőtt sem a Pompeius elleni gyűlöletből, és most sem a személye iránti kedvezésből beszél, mert ő mindenkor az állam érdekét tartotta szem előtt; mint magánember kívánsága szerint szívesen segít neki tanácsaival, de a nyilvánosság előtt felszólítása nélkül is mindig kimondja, amit legjobbnak tart. És valóban úgy is cselekedett, ahogyan mondotta. Így először is, amikor Pompeius olyan törvényjavaslatot terjesztett elő, hogy új büntetéseket és súlyos bírságokat szabjanak ki a nép korábbi megvesztegetőire, arra biztatta Pompeiust, hogy ne törődjék a múlttal, hanem fordítsa figyelmét a jövőre. Véleménye szerint, mondotta, nehéz lesz határt szabni, hol szűnjék meg a régebben elkövetett visszaélések kivizsgálása, és ha a vétségekre újabb büntetéseket szabnak ki, igazságtalanság volna olyan törvény erejénél fogva szabni ki büntetéseket, amelyet a megbüntetett személy nem sértett meg, sem meg nem szegett. Később, midőn peres eljárást indítottak több előkelő ember, köztük Pompeius barátai és távolabbi rokonai ellen, s Cato azt látta, hogy Pompeius több esetben habozik és engedékenységre hajlik, élesen megtámadta, és lelkiismeretére hivatkozott. Majd midőn törvényes rendelkezéssel megtiltotta a vádlottak érdekében szokásos dicsérő beszédeket, ugyanakkor azonban a bíróság elé terjesztette azt a dicsőítő beszédet, amelyet Munatius Plancus érdekében írt, Cato, aki az esküdtek között foglalt helyet, mindkét kezével befogta a fülét, és megakadályozta a tanúvallomás felolvasását. Plancus pedig a perbeszédek elhangzása után azt kérte, hogy az esküdtek közül töröljék Cato nevét, de mégis elmarasztalták. A vádlottak általában kellemetlen és nehezen kezelhető személynek tartották Catót, nem akarták kihagyni az esküdtek közül, de szembeszállni sem mertek vele. Többek ellen ugyanis éppen azért hoztak elmarasztaló ítéletet, mert megkísérelték, hogy Cato nevét töröltessék az esküdtek közül, és olyan színben tűntek fel, mint akik nem bíznak ügyük igazságos voltában, másoknak pedig perbeli ellenfeleik éppen azt rótták fel, hogy Catót, mikor őt javasolták, nem fogadták el bírájukul.

49. Ekkoriban Caesar, bár teljesen lekötötte a galliai háború vezetése, és csak a fegyverekkel törődött, ajándékokkal, pénzzel és főként barátai segítségével mégis növelte hatalmát a városban is. Cato jövendölései most már lassanként felébresztették Pompeiust korábbi hiszékenységéből, s kezdte felismerni a veszedelmeket. Ennek ellenére még mindig habozott és késedelmeskedett, s nem mert szembeszállni és támadni. Cato tehát rászánta magát, hogy pályázik a consulságra abban a reményben, hogy Caesart megfosztja fegyvereitől, és leleplezi merénylő szándékait. Ellenfelei azonban mindketten közkedvelt emberek voltak, és mivel az egyik, Sulpicius, sokat köszönhetett Cato hírnevének és befolyásának a városban, eljárását illetlennek és hálátlannak tartották. Cato azonban nem vette rossz néven tőle a pályázást, és így szólt: "Mi csodálnivaló van azon, ha valaki, amit a legfőbb jónak tart, nem engedi át másoknak?" De mikor a senatusszal megszavaztatta, hogy a jelöltek csak személyesen kérhetik a szavazatokat a néptől, és másokat nem bízhatnak meg, hogy korteskedjenek mellettük, felingerelte az embereket, akik nemcsak kortespénzt nem kaptak, hanem kegyet sem gyakorolhattak szavazatukkal, és így a népet nemcsak szegénnyé tette, hanem önérzetétől is megfosztotta. Ehhez járult az is, hogy nem tudta lekötelező modorban kérni hivatalát a néptől, mert saját méltóságát inkább meg akarta őrizni, mint megszerezni a consulságét, és nem volt hajlandó a szavazók kegyét keresni. Sőt barátainak is megtiltotta, hogy a népnek hízelegjenek és kedveskedjenek; így aztán elesett a consulságtól.

50. Bár az ilyesmi nemcsak a bukott jelöltekre, hanem barátaikra és rokonságukra is szégyent hoz, s napokon át szomorkodnak és bánkódnak miatta, Cato könnyedén viselte el a bukást; megkente testét olajjal, a Campus Martiusra ment labdázni, majd megebédelt, és szokása szerint lement a forumra saru és khitón nélkül, s ott sétálgatott barátaival. Cicero szemrehányást tett neki, hogy amikor a viszonyok miatt éppen olyan emberre lett volna szükség a consuli hivatalban, mint ő, nem fejtett ki nagyobb buzgóságot, és nem nyerte meg kedveskedésével a nép kegyét, sőt a jövőre nézve is feladott minden reményt, és lemondott róla, pedig ismételten pályázott a praetorságra is. Cato ekkor azt felelte, hogy a praetorságtól nem azért esett el, mert a nép többsége úgy akarta, hanem mert mások erőszakos és tisztességtelen eszközökhöz nyúltak, de a consulválasztásnál nem történt semmi visszaélés, és ő elismeri, hogy a népet magaviseletével megbotránkoztatta; értelmes ember azonban mások kedvéért nem változtatja meg modorát, de hasonló magatartást tanúsítva ugyanolyan kudarcnak sem teszi ki magát ismételten.

51. Mikor Caesar rátört a harcias néptörzsekre, s nagy kockázatok árán leigázta őket, utána pedig hír szerint, bár fegyverszünetet kötött velük, megtámadta a germánokat is, és háromszázezret megölt közülük, sokan azt javasolták a népnek, hogy a jó híreket ünnepeljék meg hálaadó áldozatokkal. Cato viszont azt követelte, hogy szolgáltassák ki Caesart azoknak, akikkel igazságtalanságot követett el, hogy bűnének átkos következményét ne vegyék magukra, hanem hárítsák el a városról. "Áldozatot mindenképpen mutassunk be az isteneknek - tette hozzá -, hogy a hadvezérek őrültségéért és eszeveszett cselekedeteiért ne sújtsák a katonákat, sőt kíméljék meg a várost is." Caesar levelet írt erről a senatusnak. Amikor felolvasták a Cato ellen intézett szidalmakkal és vádaskodásokkal teli írást, Cato szólásra emelkedett, és bebizonyította - nem haraggal és nem is szenvedélyesen, hanem nyugodt megfontoltsággal -, hogy az ellene emelt vádak csupán üres és hiú fecsegések, és csak Caesar gyerekes szószátyárságának szüleményei. Majd a kezdet kezdetétől előadta és leleplezte Caesar terveit és minden szándékát, nem úgy mint ellensége, hanem mintha összeesküvő-társa és cinkosa volna, bebizonyította, hogy nem a germánok és a gallok fiaitól kell félniük, hanem magától Caesartól; ezzel olyan véleményváltozást idézett elő hallgatóságában, és annyira felingerelte őket, hogy Caesar barátai megbánták a levél felolvastatását a senatusban, mert ezzel alkalmat adtak Catónak ezeknek az igazságoknak és való vádaknak az elmondására. De mégsem határoztak semmit, csak annyit mondtak, hogy helyes dolog volna Caesar utódját kijelölni. Caesar barátai azt kívánták, hogy vagy Pompeius is tegye le a fegyvert, és adja át a tartományokat vagy Caesar se tegye ezt. Erre Cato azt kiáltozta, bekövetkezett, amit ő előre megmondott, hogy ez az ember nyílt erőszakhoz fog folyamodni, s arra használja fel hatalmát, hogy rászedje és becsapja a várost. A senatuson kívül azonban Cato semmit nem tudott elérni, mert a nép azt akarta, hogy Caesar kezében legyen a fő hatalom, a senatus pedig, bár hallgatott Cato szavaira, félt a néptől.

52. Mikor aztán Caesar elfoglalta Ariminumot, és jelentések érkeztek, hogy haddal vonul a város ellen, mindnyájan, a nép csakúgy, mint Pompeius, Catóra tekintett, aki elsőnek vette észre és mondta ki nyíltan Caesar szándékát. "Ha hallgattatok volna, római férfiak, arra, amit előre megmondtam, és tanácsaimat megszívleltétek volna, most nem kellene félnetek egyetlen embertől, de nem is kellene minden reménységeteket egyetlen emberbe helyeznetek." Pompeius elismerte, hogy Cato inkább beszélt jósként, ő pedig inkább cselekedett barátként. Cato ekkor azt indítványozta, hogy a senatus az állam ügyeinek vezetését bízza egyedül Pompeiusra, mert a bajokat azoknak kell megszüntetniük, akik előidézték őket. Pompeius azonban, mivel kellőképpen felszerelt haderő nem állt rendelkezésére, s látta, hogy azokban sincs harci kedv, akiket nemrégen toborzott, elhagyta Rómát; Cato elhatározta, hogy követni fogja, és megosztja vele száműzetését, majd kisebbik fiát elküldte Munatiushoz Brettiumba, idősebbik fiát azonban magánál tartotta. Mivel pedig háztartásának és leányainak gondozóra volt szüksége, újból egybekelt Marciával, aki ekkor gazdag özvegyként élt, Hortensius ugyanis végrendeletileg ráhagyta vagyonát. E miatt az eset miatt szórta rá Caesar a legtöbb rágalmat, és vádolta pénzhajhászással és a házasságon való nyerészkedéssel. Mert miért kellett Catónak elválnia feleségétől, ha szüksége volt rá, vagy ha nem volt rá szüksége, miért fogadta vissza? Lehet-e más magyarázat, mint hogy csalétekként engedte át feleségét Hortensiusnak, hogy gazdagon kapja vissza? Erre Euripidész soraival méltán meg lehet felelni:

A képtelent előbb; hisz annak számitom,
Héraklész, képtelennek azt, hogy gyáva vagy.
[93]

Mert bizony éppen úgy nem vádolhatja piszkos pénzsóvárgással senki Catót, mint gyávasággal Herculest. Arról persze lehet vitatkozni, hogy más szempontból nem volt helyes a házassága, de tény az, hogy alig kelt újra egybe Marciával, házának gondját rábízta, és ő maga útra kelt Pompeius után.

53. Mondják, hogy Cato attól a naptól kezdve sem haját, sem szakállát nem nyíratta, és nem koszorúzta meg fejét, arcán mély gyász és szomorúság tükröződött, így viselte hazája szerencsétlenségét - győzelemben és vereségben egyaránt - élete végéig. Sorshúzás útján Szicíliát kapta tartományul, átkelt tehát Szürakuszaiba, ahol értesült róla, hogy Asinius Pollio ellenséges haderővel Messzénébe érkezett, mire elküldött hozzá, hogy megtudja, miért jött. Pollio ekkor maga is felvilágosítást kért a beállt fordulatról, majd amikor Cato meghallotta, hogy Pompeius feladta Itáliát és hadseregével Dürrhakhionban táborozik, azt mondta, hogy az istenek szándékai nagyon tévetegek és bizonytalanok, mert Pompeius legyőzhetetlen volt, amikor semmi jó vagy igazságos dolgot sem vitt véghez, most pedig, amikor hazáját akarja megmenteni és a szabadságért harcol, elhagyta jó szerencséje. Asiniust, folytatta Cato, ő ki tudná űzni Szicíliából, mivel azonban másik és nagyobb haderő siet segítségére, nem akarja, hogy a szigetet háborús pusztulásba sodorja. Ezért a szürakuszaiaknak azt a tanácsot adta, álljanak a győztes fél oldalára, és mentsék meg hazájukat, ő maga pedig elhajózott.

Megérkezett Pompeiushoz, s változatlanul azt a nézetet vallotta, hogy húzni-halasztani kell a háborút; reménykedett ugyanis a megegyezésben, és nem akarta, hogy a küzdelemben elgyengült város súlyos sebeket szenvedjen, ha a vita eldöntését a fegyverekre bízzák. Más, ezzel rokon határozatokra is rábeszélte Pompeiust és a senatorokat, hogy ne fosszanak ki egyetlen római fennhatóság alatt álló várost sem, és csatamezőn kívül ne öljenek meg egyetlen rómait sem. Ez a határozat növelte Pompeius pártjának jó hírét, és sokan csatlakoztak hozzá, mert megnyerte őket szelídségével és emberiességével.

54. Pompeius Ázsiába küldte Catót, hogy segítségére legyen azoknak, akik hajókat gyűjtöttek és csapatokat toboroztak; ebből az alkalomból magával vitte nővérét, Serviliát és annak Lucullustól származó fiát; Servilia özvegyen maradt, és jóvátette az erkölcstelen életmódjáról elterjedt rossz hírét azzal, hogy Cato védelme alá helyezte magát, és önkéntesen megosztotta vele vándorlásait és életmódját; de Caesar még Serviliával való kapcsolata miatt is rágalmakat koholt Cato ellen.

Úgy látszik, Pompeius vezéreinek nem volt tovább szükségük Cato szolgálataira; miután tehát a rhodosziakat rávette, hogy álljanak Pompeius oldalára, otthagyta Serviliát kisfiával együtt, és visszatért Pompeiushoz, aki ekkorra hatalmas gyalogos és tengeri haderőt gyűjtött össze. Azt kell hinnünk, ekkor tűnt ki világosan, hogy Pompeius miként gondolkodott alattomban Catóról. Eleinte ugyanis neki akarta adni a hajóhad parancsnokságát, amely nem kevesebb, mint ötszáz hadigályából, liburniai naszádból, őrhajóból és nyitott bárkából állt. Hamarosan mégis meggondolta magát, vagy pedig barátai győzték meg róla, hogy Cato egész politikai tevékenységének fő célja hazája szabadsága, és ha ilyen nagy haderő ura lesz, azon a napon, amelyen leverik Caesart, azonnal azt követeli majd Pompeiustól, hogy tegye le a fegyvereket, és rendelje magát a törvények alá. Így tehát megváltoztatta véleményét, és bár már meg is beszélte vele a dolgot, a hajóhad parancsnokságát Bibulusnak adta. Cato buzgósága ennek ellenére sem lankadt el, sőt mint mondják, amikor Pompeius Dürrhakhion előtt csatára buzdította csapatait, és felszólította összes vezérét, hogy intézzenek bátorító szavakat a katonákhoz, ezek kedvetlenül, csendben hallgatták a beszédeket, de amikor legutolsónak nagy hévvel és szenvedéllyel Cato szólt hozzájuk mindarról, amit a bölcselet tanít a szabadságról, az erényről, a halálról és a dicsőségről, s beszéde végén az istenekre hivatkozott, akik szemtanúi lesznek a hazáért vívott küzdelmeiknek, a csapatok olyan lelkes kiáltozásban törtek ki, és olyan szenvedélyes harci vágy vett erőt rajtuk, hogy a parancsnokok a győzelem reményével vezették őket a veszedelembe. Megfutamították és szétverték Caesar seregét, jóllehet Caesar szerencséje, aki kihasználta Pompeius túlzott óvatosságát meg a siker feletti hitetlenkedését, megfosztotta őket a teljes győzelemtől. Mindezt azonban már megírtam Pompeius életrajzában. Mindenki sugárzott az örömtől, és magasztalta sikerüket, csak Cato siratta hazáját, és átkozta a vészt hozó, gonosz uralomvágyat, amikor látta, hogy milyen sok derék polgár esett el egymás kezétől.

55. Mikor Pompeius felszedte táborát, és Caesar üldözésére Thesszaliába vonult, Dürrhakhionban sok fegyvert, pénzt, barátot és rokont hagyott hátra. Catót tette meg mindnyájuk elöljárójává és őrzőjévé; bízott is benne, de félt is tőle. Meg volt ugyanis győződve róla, hogy ha vereséget szenved, mindenki között őrá számíthat legbiztosabban; ha azonban győz, és Cato vele lesz, nem intézheti dolgait tetszése szerint. De egyébként is sok kiváló embert taszított el magától és hagyott Catóval Dürrhakhionban.

Amikor a pharszaloszi vereség bekövetkezett, Cato úgy határozott, hogy ha Pompeius elesett, a vele levő csapatokat visszaszállítja Itáliába, és ő maga a zsarnokságtól minél távolabb, száműzetésben fogja tölteni életét; ha azonban Pompeius él, hadseregét mindenképpen épségben meg fogja őrizni számára. Ezért áthajózott Kerkürába, ahol a hajóhad állomásozott, és át akarta adni a parancsnokságot Cicerónak, hiszen annak consuli, neki pedig csak praetori rangja volt. Cicero azonban nem fogadta el ajánlatát, hanem áthajózott Itáliába. Cato látta, hogy Pompeius fia makacsságával, valamint az alkalomhoz nem illő fennhéjázással le akart sújtani mindenkire, aki elhajózni készült, és elsősorban Ciceróra akart kezet emelni, bizalmasan megfeddte és lecsendesítette, s így sikerült Cicerót megmentenie a haláltól és biztonságot szerezni a többieknek is.

56. Cato azt hitte, hogy Pompeius Magnus Egyiptomba vagy Libüába menekül, és igyekezett minél előbb eljutni hozzá. Elhajózott hát egész haderejével, de előbb azoknak, akiknek nem volt kedvük tovább részt venni a hadjáratban, szabad választást engedett, hogy eltávozzanak vagy maradjanak. Mikor megérkezett Libüába és a part mentén hajózott, összetalálkozott Pompeius kisebbik fiával, Sextusszal, és tőle tudta meg, hogy apja meghalt Egyiptomban. Ez a hír mindnyájukat mélyen lesújtotta, de most már, hogy Pompeius nem élt, senki hallani sem akart más vezérről, csak Catóról; ő restelkedésből meg e derék és hűséges emberek iránti szánalomból, akik magukra hagyottan tanácstalanok voltak idegen földön, elvállalta a parancsnokságot, majd továbbhajózott Kürénébe, ahol szívesen fogadták, noha néhány nappal korábban Labienus előtt bezárták a város kapuit. Itt értesült róla, hogy Pompeius apósát, Scipiót Iuba király befogadta, és hogy velük van egy hadsereggel Attius Varus is, akit Pompeius Libüa kormányzójává nevezett ki. Innen kelt útra Cato gyalogosan télvíz idején; sok vízhordó szamarat gyűjtött össze, ezenkívül sok marhát és szekeret vitt magával, s a pszülloszok néven ismert bennszülöttek is velük mentek; ezek úgy gyógyítják a kígyómarást, hogy a sebbe került mérget szájukkal kiszívják, és varázsdalokkal elbűvölik és megszelídítik a mérges kígyókat. Bár az út hét teljes napon át tartott, Cato mindvégig a csapatok élén ment gyalogszerrel: sem lovat, sem igás szekeret nem vett igénybe. Attól a naptól kezdve, amelyen a pharszaloszi vereségről értesült, ülve fogyasztotta vacsoráját; gyászát másképpen is kifejezésre akarta juttatni, úgyhogy soha nem feküdt le, csak amikor aludt. A telet Libüában töltötte, majd tovább vezette tízezer főnyi hadseregét.

57. Rosszul álltak az ügyek Scipióval és Varusszal; egymás közötti ellentéteik és veszekedéseik arra bírták őket, hogy hízelegjenek Iubának, és a kegyét keressék, pedig az valósággal elviselhetetlen volt gazdagsága és hatalma feletti büszke felfuvalkodottságában. Midőn Catóval első alkalommal készült találkozni, a maga trónszékét középre tétette Scipio és Cato széke közé. Cato azonban, mikor ezt meglátta, felemelte székét és áttette a másik oldalra, hogy Scipio üljön középütt. Pedig Scipióval ellenséges viszonyban volt, mert Scipio könyvet írt róla, amelyben megsértette. Vannak, akik emiatt nem illetik dicsérettel, de azt szemére vetik, hogy Szicíliában a filozófia iránt mutatott tiszteletből középre engedte Philosztratoszt, amikor vele sétálgattak. Ekkor azonban megfékezte Iubát, aki kis híján úgy bánt Scipióval és Varusszal, mint helytartóival, és kettejüket is kibékítette egymással. Mindenki arra kérte, hogy legyen ő a vezér, különösen Scipio és Varus, akik elsőnek álltak félre, hogy neki adják a csapatok parancsnokságát, de Cato azt mondta, hogy nem hajlandó megszegni a törvényt csak azért, mert egy törvényszegővel harcolnak, és propraetor létére nem akart vezérséget vállalni egy proconsul jelenlétében. Scipiónak ugyanis proconsuli rangja volt, és a katonák többségét bátorsággal töltötte el már maga ez a név is, mert úgy gondolták, biztos a győzelem Libüában, ha Scipio a vezér.

58. Mihelyt Scipio átvette a vezérséget, Iuba iránti kedveskedésből le akarta mészároltatni Utica egész lakosságát korra való tekintet nélkül, és földig le akarta rombolni a várost, mert Caesar-párti volt. Cato ebbe nem egyezett bele, hanem a haditanácsban kiabált, esküdözött és az istenekre hivatkozott, s végül nagy nehezen sikerült a város szerencsétlen lakóit ettől a kegyetlen sorstól megmentenie; majd részben a lakosok, de különösen Scipio kérésére vállalta, hogy vigyáz a városra, hogy jószántából vagy kényszer hatására át ne pártoljon Caesarhoz. A várost ugyanis erődítményei mindenféle szempontból nagyon alkalmassá tették a védekezésre, s Cato még tovább erősítette. Sok gabonát halmozott fel, a várfalakat tornyokkal látta el, azonkívül árkokat ásatott és palánkkal megerősített sáncokat emeltetett a város előtt. A katonasorban levő uticai fiataloknak elrendelte, hogy állandóan a palánkok közt tartózkodjanak és adják át fegyvereiket, a többieket pedig a városban tartotta, és gondosan vigyázott rá, hogy semmi jogtalanság, semmi bántódás ne érje őket a rómaiak részéről. A táborban levőkhöz sok fegyvert, pénzt és élelmet juttatott el, és általában háborús raktárrá tette a várost. Ugyanazt tanácsolta Scipiónak is, amit korábban Pompeiusnak, hogy ne kezdjen harcot a hadviselésben jártas és tehetséges Caesarral, hanem bízzék az időben, amely lelohasztja a szenvedélyt, mert a zsarnokságnak ebben rejlik minden ereje; de ezt a tanácsot Scipio önfejűségből nem fogadta meg. Sőt egy alkalommal levelet írt Catónak, és gyávának nevezte, mert nemcsak gyönyörűségét leli abban, hogy nyugton ül egy fallal körülvett városban, hanem másoknak sem engedi meg, hogy a kedvező alkalmat felhasználják és megvalósítsák tervüket. Erre Cato azt válaszolta, ő kész a Libüába magával vitt gyalogos- és lovascsapatokat átszállítani Itáliába, hogy ezzel Caesart haditervének megváltoztatására kényszerítse, és Caesart így tőlük magára vonja. Mikor ezt a tervet Scipio kinevette, világosan kitűnt, hogy Cato megbánta a vezérség átengedését, mert Scipio rosszul vezeti a háborút, ha pedig a hadiszerencse minden várakozás ellenére melléje szegődnék, győztesként nem tanúsítana mérsékletet polgártársai iránt. Ezért Cato biztosra vette, s társainak is megmondta, hogy a vezérek tapasztalatlansága és meggondolatlansága miatt nincs remény a háború szerencsés folytatására, de ha valami véletlen folytán Caesart mégis vereség érné, nem marad Rómában, hanem a száműzetést választja Scipio vadsága és kegyetlensége miatt, aki máris gőgös és elviselhetetlen fenyegetésekkel fordul többek ellen.

Feltételezése hamarabb valóra vált, mint gondolta; a késő esti órákban hírnök érkezett a háromnapi járóföldre táborozó hadseregtől, hogy nagy csata volt Thapsusnál, amely teljes vereséggel végződött. Caesar elfoglalta a tábort, Scipio és Iuba kevesedmagával elmenekült, de az egész haderő odaveszett.

59. Ennek a hírnek a hallatára a város lakossága, lévén éjszaka meg háború, majdnem eszét vesztette és alig tudott veszteg maradni a falak között. Cato azonnal elvegyült közéjük, megállította a szerteszét futó és kiabáló lakosokat; vigasztalta, akivel találkozott, eloszlatta rémületüket és zavarukat, hogy a vereség talán nem is olyan nagy, csak a hír növelte meg akkorára, és lecsillapította riadalmukat. Másnap reggel összehívta a háromszáz tagú tanácsot; ennek tagjai mind rómaiak voltak: Libüában letelepedett kereskedők és pénzkölcsönzők. Ezeket, valamint az ott tartózkodó senatorokat és fiaikat Iuppiter templomába hívatta tanácskozásra. Miközben gyülekeztek, megjelent Cato is, nyugodt arccal, háborítatlanul, mintha semmi szokatlan dolog nem történt volna; kezében könyvet tartott, amely jegyzéket tartalmazott a hadigépekről, fegyverekről, élelemről, lövedékekről, és fegyveresekről, s azt olvasta. Amikor a gyűlés elkezdődött, először is a háromszáz tanácstaghoz fordult, dicsérte őket buzgóságukért és hűségükért, amelyet azzal mutattak meg, hogy pénzükkel, vérükkel és tanácsaikkal a haza segítségére voltak, majd felszólította őket, hogy ne széledjenek szét, és ne reménykedjenek abban, hogy külön-külön megmenekülhetnek vagy elfuthatnak. Ha együtt maradnak, Caesar ellenfeleinek tekinti és kevésbé fogja megvetni őket, s ha hozzá fordulnak, kímélettel lesz irántuk. Ezután felhívta őket, hogy maguk döntsenek sorsukról, ő nem tesz szemrehányást semmilyen döntésükért sem. Ha a győztes fél oldalára állnak, döntésüket a kényszerű helyzetnek fogja tulajdonítani. Ha azonban készek szembeszállni a szabadság védelmében az őket fenyegető veszéllyel, nemcsak dicsérettel illeti őket, hanem csodálni fogja bátorságukat, készséggel lesz a vezérük, és együtt küzd velük a végsőkig a hazáért; ez a haza nem Utica vagy Adrumetum, hanem az a nagy Róma, amely már súlyosabb válságokat is túlélt. Különben is sok körülmény kedvez menekvésüknek és biztonságuknak, főként pedig maga az a tény, hogy olyan ember ellen viselnek háborút, aki a fennálló viszonyok miatt többfelé van elfoglalva. Hispania a fiatal Pompeius oldalára állt, Róma pedig még egyáltalán nem vette magára a szokatlan igát, türelmetlenül viseli sorsát, és kész fellázadni minden változásnál. A veszély elől nem szabad meghátrálniuk, hanem tanulniuk kell az ellenség példájából, aki nem kíméli életét a legigaztalanabb ügyért sem; nem úgy, mint ők, akik számára a háború bizonytalanságai a legnagyobb boldogsággal végződhetnek, ha elnyerik a győzelmet, vagy a legdicsőbb halállal, ha elbuknak. De mindezekről maguknak kell dönteniük, ő pedig velük együtt imádkozik az istenekhez, hogy korábban tanúsított erényük és buzgalmuk jutalmaként teljesítsék, amit elhatároztak.

60. Cato így beszélt és csak kevesen voltak, akik rászorultak bátorító szavaira. A legtöbben Cato rettenthetetlenségének, nemes és emberszerető magatartásának láttán csaknem teljesen elfelejtkeztek szomorú helyzetükről, és abban a meggyőződésben, hogy egyedül ő a legyőzhetetlen és a sors minden változásával megküzdeni képes vezér, kérték, hogy fogadja el életüket, javaikat és fegyvereiket, ahogyan legjobbnak tartja, mert jobb, ha őt engedelmesen követve meghalnak, mint ha ilyen dicső erényt elárulva megmenekülnek.

Valaki ekkor azt javasolta, hogy határozzák el a rabszolgák felszabadítását. Ezt a legtöbben helyeselték, Cato azonban kijelentette, hogy nem helyesli, mert ez nem törvényes és igazságos; ha azonban uraik szabadon bocsátják rabszolgáikat, a katonakorban levőket kész besorozni. Ezt sokan megígérték, mire Cato úgy rendelkezett, hogy készítsenek névsort róluk, és eltávozott a gyűlésről. Nem sokkal később levelet kapott Iubától és Scipiótól. Iuba néhány emberével egy hegyen húzta meg magát, és azt kérdezte Catótól, mit szándékszik tenni, mert ha elhagyja Uticát, megvárja, ha pedig vállalja az ostromot, segítségére megy hadseregével. Hasonlóképpen Cato döntését várta Scipio is, aki hajóhadával a közelben levő hegyfoknál horgonyzott.

61. Cato úgy határozott, hogy feltartóztatja az üzenethozókat, amíg meg nem bizonyosodik a háromszázak magatartása felől. A senatusbeliek lelkes hívei voltak, rabszolgáikat azonnal szabadon bocsátották és felfegyverezték, de ami a háromszázakat illeti, akik hajózásból és pénzkölcsönzésből éltek, és vagyonuk legnagyobb részét rabszolgáik jelentették, nem sokáig tartottak ki Cato szavai mellett, és meggondolták magukat. Amiként a lyukacsos anyagok könnyen befogadják a meleget, de könnyen ki is hűlnek, amint a tűztől messzebb kerülnek, hasonló módon ezek is nekitüzesedtek és felhevültek Cato láttára, de mikor nyugodtan mérlegelték a dolgokat, a Caesartól való félelem kiűzte belőlük a Cato és a becsület iránti tiszteletet. "Kik vagyunk mi - érveltek egymás között -, és ki az, aki parancsainak ellenszegülni szándékozunk? Nem Caesar-e az, akire Róma egész hatalma átszállt? Közülünk senki nem Scipio, Pompeius vagy Cato. Olyan körülmények között, midőn a félelem miatt mindenki a kelleténél jobban megalázkodik, mi küzdjünk a rómaiak szabadságáért, és viseljünk háborút Uticából az ellen, aki elől Cato Pompeius Magnusszal együtt elmenekült és feladta Itáliát? Miért szabadítsuk fel rabszolgáinkat Caesar ellen, mikor magunknak is csak annyi szabadságunk van, amennyit Caesar enged? Szálljunk magunkba, mi szerencsétlenek, ismerjük fel helyzetünket, engeszteljük ki irányunkban a győztest, és küldjük el hozzá kérésünkkel embereinket."

A háromszázak közül a mérsékeltebbek ezt az utat választották, a többiek pedig lesbe álltak, hogy elfogják a senatusbelieket abban a reményben, hogy tettükkel mérsékelhetik Caesar haragját.

62. Cato sejtette a véleményváltozást, és nem tett miatta szemrehányást, de válaszolt Scipiónak és Iubának, hogy tartsák távol magukat Uticától a háromszázak megbízhatatlansága miatt, és ezzel útjukra bocsátotta az üzenethozókat. A lovasok - akik elég jelentős számban elmenekültek az ütközetből - mikor Utica közelébe értek, három emberüket elküldték Catóhoz, bár maguk sem voltak mind ugyanazon a véleményen. Egy részük Iubához, a másik Catóhoz kívánt csatlakozni, a többiek pedig féltek Uticába bemenni. Midőn Cato ezt meghallotta, felszólította Marcus Rubriust, hogy tartsa szemmel a háromszázakat, vegyen minden további nélkül nyilatkozatot azoktól, akik felszabadítják rabszolgáikat, de erőszakot ne alkalmazzon; ő maga pedig magához vette a senatusbelieket, és kiment Utica elé. Itt tanácskozott a lovasok vezetőivel, és kérte őket, ne hagyják cserben a római senatusnak ennyi tagját, és ne válasszák Iubát vezérükké Cato helyett, hanem közös erővel mentsék meg magukat és másokat, s vonuljanak be a városba, amelyet ostrommal nem lehet bevenni, mert több évre elegendő élelemmel és más felszereléssel el van látva. Kéréséhez könnyek között csatlakoztak a senatorok is. A lovasok vezetői erre tanácskozásba kezdtek embereikkel, Cato pedig leült egy halmon a senatorokkal együtt, és várta, mit felelnek.

63. Közben megjelent Rubrius, haragosan szidta a háromszázakat zavargó és lázadó magatartásuk miatt, hogy felforgatják és zendülésbe kergetik a várost. Erre a többiek kétségbeesve sírtak és jajveszékeltek, Cato azonban biztatta őket, és a háromszázakhoz küldött, felszólítva őket, hogy maradjanak békén. Közben odamentek hozzájuk a lovasok vezetői, és kemény feltételekkel álltak elő; azt mondták, hogy ők nem szorulnak rá Iuba zsoldjára, és Caesartól sem félnek, ha Cato a vezérük, de veszélyes dolognak tartják, hogy egy városba legyenek összezárva az uticaiakkal, ezzel a hitszegő föniciai népséggel, mert lehet, hogy most meg sem moccannak, de ha Caesar a város ellen vonulna, segítenének neki a támadásban, és őket elárulnák. Ha tehát bárki is azt óhajtja, hogy vele együtt harcoljanak, és hozzá csatlakozzanak, űzzön el vagy öljön meg minden uticait, és úgy hívja be őket az ellenségtől és a barbároktól megtisztított városba. Cato ezt kemény, kegyetlen és barbár feltételnek tartotta, de azért szelíden azt a választ adta nekik, hogy tanácskozni fog a háromszázakkal.

Visszament tehát a városba, és ismét találkozott az emberekkel, akik most már nem is igyekeztek tovább mentegetőzni és iránta való szégyenből kitérő választ adni, hanem kertelés nélkül kijelentették, hogy hiába is akarja valaki őket háborúba kényszeríteni Caesar ellen, erre ők nem hajlandók, de nem is képesek rá, sőt némelyek azt emlegették, hogy a senatusbelieket őrizet alatt kell tartani, amíg Caesar meg nem érkezik, de Cato ezt elengedte a füle mellett, mintha nem is hallaná (valóban egy kicsit nagyot hallott); mikor azonban valaki odament hozzá, és jelentette, hogy a lovasok elmentek, megijedt, hogy a háromszázak kigondolnak valamit a senatorok ellen, és felkelvén helyéről, gyalogosan elindult barátai társaságában, majd amikor látta, hogy már el is mentek, lóra szállt és utánuk indult. A lovasok örültek, hogy Cato lovon tart feléjük, köszöntötték és biztatták, hogy mentse meg magát velük együtt. Mondják, hogy Cato ekkor könnyekre fakadt, és karját feléjük tárva könyörgött nekik a senatorok érdekében; megfordította lovukat, megragadta fegyvereiket, és így vette rá őket, hogy egy napig még ott maradjanak és biztosítsák a senatusbeliek elmenekülését.

64. Így aztán velük együtt érkezett vissza a városba, majd egy részüket a kapukba állította, a többiekre pedig rábízta a fellegvár őrizetét. Megijedtek ekkor a háromszázak, hogy meglakolnak köpönyegforgatásukért; Catóhoz küldtek, és kérték, hogy mindenáron menjen hozzájuk. De a senatorok köréje csoportosultak, nem engedték, s kijelentették, hogy gondviselőjüket és megmentőjüket nem adják a hűtlen árulók kezére. Utica minden lakosa odaadással és tisztelettel csodálta Cato erényeit, s mindenki világosan tudta, hogy tetteiben nyoma sem volt a legkisebb ámításnak vagy cselszövésnek sem.

Ez az ember ugyanis, aki már régen eltökélte, hogy végez magával, rengeteg munkát, gondot és gyötrődést vállalt mások érdekében, hogy miután mindnyájuk biztonságát megszerezte, megváljon az élettől. Nem volt titok ugyanis, hogy vágyott a halálra, ha nem ejtett is erről egyetlen szót sem senkinek. Így aztán, miután megvigasztalta a senatorokat, engedelmeskedett a háromszázak felszólításának, egymagában ment hozzájuk, azok köszönetet mondtak neki, s kérték, hogy vegye igénybe szolgálataikat, és bízzék bennük; mivel pedig ők nem Catók, és nem képesek Cato magasztos gondolkodására, legyen szánalommal gyengeségük iránt. Elhatározták, hogy Caesarhoz fordulnak irgalomért, és embereiket elküldik hozzá, de főként és elsősorban az ő érdekében; ha azonban Caesar elutasítaná kérésüket, nem fogadnak el kegyet tőle, hanem készek harcolni Catóért utolsó leheletükig.

Erre Cato megdicsérte jóakaratukat, és azt mondta, hogy csak a maguk megmenekülése érdekében küldjenek Caesarhoz minél hamarabb, őérte ne könyörögjenek, mert könyörületre csak a legyőzöttek szorulnak rá, és kegyelemre csak a vétkesek. Őt azonban nemcsak soha senki nem győzte le egész életében, hanem most is győztes, úgy, ahogyan kívánta, mert Caesart a joggal és igazsággal győzte le, s Caesar az, aki fogoly és legyőzött, mert nyilvánvalóvá és bizonyítottá lettek hazája ellen elkövetett tettei, amelyeket olyan sokáig tagadott.

65. A háromszázakkal folytatott beszélgetés után Cato eltávozott, majd midőn értesült róla, hogy Caesar egész hadseregével máris útban van, így szólt: "Hát mégiscsak férfiaknak tart bennünket!" Ekkor a senatusbeliekhez fordult, és felszólította őket, hogy ne habozzanak, hanem amíg a lovasok rendelkezésükre állnak, mentsék meg magukat. A város kapuit bezáratta annak az egynek a kivételével, amely a tengerre nyílott, majd szétosztotta a hajókat emberei között, és igyekezett a rendet fenntartani, megszüntetni minden jogtalanságot és eloszlatni a zűrzavart, s azokat, akiknek szükségük volt rá, ellátni útravalóval. Mikor pedig Marcus Octavius két légióval tábort ütött a közelben, és küldöttje útján azzal a kéréssel fordult hozzá, hogy állapodjanak meg a vezérség dolgában, Cato nem válaszolt neki, de így szólt barátaihoz: "Csodálhatjuk-e, hogy ügyünk elveszett, amikor azt látjuk, hogy az uralomvágy megmaradt bennünk még most is, amikor a végpusztulásba kerültünk?"

Ekkor meghallotta, hogy az elvonuló lovasok zsákmányként hurcolják magukkal az uticai lakosok ingóságait; azonnal utánuk sietett, és az elsőtől, akit utolért, elvette az elrabolt holmit, a többiek pedig mindnyájan sietve eldobálták vagy letették, amit magukkal hurcoltak, és szégyenkezve, csendben, szemüket lesütve mentek tovább. Ezután Cato a városban összegyűjtötte az uticaiakat, és arra kérte őket, hogy ne ingereljék Caesart a háromszázak ellen, hanem közös akarattal dolgozzanak egymás megmeneküléséért. Majd ismét lement a tengerpartra, és számba vette a hajókra beszállókat, elbúcsúzott barátaitól és vendéglátóitól, akiket rábeszélt a távozásra, s felkísérte őket a hajókra. Fiát azonban nem tudta rábeszélni, hogy hajóra üljön, de nem is érezte kötelességének, hogy elszakítsa az ifjút apjától, ha ragaszkodott hozzá. Volt egy Statullius nevű, egészen fiatal ember, aki erős elhatározását fitogtatni, és Cato nyugalmát utánozni kívánta. Cato unszolta, hogy szálljon hajóra, mert mindenki tudta róla, mennyire gyűlöli Caesart. Mikor azonban a fiatalember mindenképpen ellene szegült, Cato a sztoikus Apollónidészhez és a peripatetikus Démétrioszhoz fordult, és így szólt: "Most már rátok vár a feladat, hogy kigyógyítsátok ezt az ifjút beteges gőgjéből, és rávegyétek arra, ami legfőbb érdeke." Majd a többieket felkísérte a hajókra, és útiköltséget adott a rászorulóknak; ezzel töltötte az éjszakát és a következő nap legnagyobb részét.

66. Lucius Caesar követségbe készült menni rokonához, Iulius Caesarhoz a háromszázak ügyében, s megkérte Catót, hogy segítsen neki olyan meggyőző beszédet készíteni, amely majd hasznukra válik. "Érted - szólt - szívesen kezet csókolok Caesarnak, és térdre vetem magamat előtte." Cato azonban tiltakozott: "Ha Caesar kegyének akarom köszönni életemet - mondta Cato -, személyesen kellene felkeresnem, de én nem akarok hálával tartozni a zsarnoknak azért, mert törvényszegést követett el. Márpedig törvényszegés, hogy kegyelmet gyakorol olyanok felett, akiknek nincs joga parancsolni. De azért fontoljuk meg közösen, ha akarod, hogyan segíthetünk a háromszázak ügyén." Miután ezt megbeszélte Luciusszal, távozásakor bemutatta neki fiát és barátait, majd elkísérte, és barátságosan búcsút véve tőle, hazament. Magához hívta fiát meg barátait, és mindenféléről beszélgetett velük; fiának megtiltotta, hogy politikába ártsa magát, mert a viszonyok többé nem engedik meg, hogy azt egy Cato tisztességgel tehesse, másként tennie pedig szégyenletes dolog volna. Majd estefelé megfürdött.

Fürdés közben eszébe jutott Statullius, és jó hangosan felkiáltott: "Apollónidész, felültetted a hajóra Statulliust? És eltérítetted-e fellengzős szándékától? Vajon úgy utazott el, hogy tőlünk búcsút sem vett?" "Szó sincs róla - felelte Apollónidész -, sokáig vitatkoztunk, de ez a Statullius fennhéjázó és hajlíthatatlan ember, s folyton azt hajtogatta, hogy marad és azt teszi, amit te teszel." Erre Cato mosolyogva így szólt: "Ez majd hamarosan elválik!"

67. Fürdő után nagyobb társasággal vacsorázott, de ülve, ahogyan ezt a pharszaloszi csata után szokta, mert azóta csak éjszakára feküdt le aludni; társai és Utica városi főtisztviselői valamennyien együtt vacsoráztak vele. Vacsora után poharazás közben hosszú beszélgetést folytattak irodalmi és szellemi kérdésekről, azonkívül sorban egymás után különböző bölcseleti tanokról, míg aztán a beszélgetés ráterelődött a sztoikusok úgynevezett paradox tételeire, hogy csak a jó ember szabad, és minden rossz ember szolga. Ezen a ponton a jelenlevő peripatetikus filozófus természetesen ellenvetéseket tett, mire Cato hevesen közbevágott, éles, felemelt hangon hosszabb fejtegetésbe kezdett, és olyan bámulatra méltó vitát folytatott, hogy senki előtt nem maradt titokban, Cato elszánta magát, hogy véget vet életének, hogy a jelen nyomorúságaitól megszabaduljon. Mikor fejtegetését befejezte, megdöbbent némaság vett erőt mindnyájukon, és Cato, hogy jobb kedvre hangolja őket és elterelje gyanújukat, mindnyájukat érdeklő kérdéseket vetett fel, hogy aggódik azokért, akik útra keltek a tengeren, és félti azokat, akiknek útja barbár földeken és víztelen pusztaságokon vezet keresztül.

68. A vacsora befejeződött, majd barátaival együtt elvégezte szokásos vacsora utáni sétáját, és kiadta az őrségparancsnokoknak a helyzetnek megfelelő rendelkezéseket. Mielőtt bement volna hálószobájába, fiát és barátait a szokottnál nagyobb bensőséggel átölelte, és ezzel is gyanút keltett, hogy mire készülődik. Bement és lefeküdt, kezébe vette Platónnak a lélekről szóló párbeszédét, majd amikor nagyobb részét végigolvasta, felnézett, és nem látva a feje fölött felakasztott kardot (fia ugyanis elvitte vacsora közben), behívta szolgáját, és megkérdezte, ki vitte el a fegyvert. Ez hallgatott, mire Cato folytatta a könyv olvasását, de kevés idő elteltével, mint akinek a dolog különösebben nem sürgős vagy sietős, csak egyszerűen tudni szeretné, mi történt a karddal, megparancsolta a szolgának, hogy kerítse elő. Újból telt az idő, és amikor a kardot senki nem hozta, befejezte a könyv olvasását, egyenként behívta magához szolgáit, és erélyesebb hangon követelte fegyverét; az egyiknek arcába sújtott, úgyhogy saját kezét is felvérezte, majd méltatlankodva azt kiáltozta hangosan, hogy fia és az egész háza népe fegyvertelenül kiszolgáltatják őt az ellenségnek, míg aztán fia barátaival együtt sírva berohant hozzá, átölelte és zokogva kérlelte. Cato ekkor felállt, szigorú arccal ránézett, és így szólt: "Mikor és hol nyilvánítottak engem tudtom nélkül őrültnek? Hiszen senki nem oktat ki és nem akar lebeszélni arról, amit, úgy látszik, rosszul határoztam el. De hát akkor mi értelme van, hogy megakadályoznak szándékom végrehajtásában és megfosztanak fegyveremtől? Te, te nemes lélek, miért nem kötöd akkor hátra atyád kezét, hogy Caesar itt találjon védtelen helyzetben? Hiszen nem szorulok kardra, ha meg akarom ölni magamat, csak egy kicsit kell visszatartani lélegzetemet vagy fejemet egyszer a falba verni!"

69. Ahogy Cato ezt mondta, a fiatalember és a többiek mind zokogva kimentek. Ekkor a szobában maradt Démétrioszhoz és Apollónidészhez már szelídebb hangon így szólt: "Talán nektek is az a szándékotok, hogy ilyen élemedett korú embert, mint én vagyok, erőszakkal visszatartsatok az életben, és csendben mellettem ülve őrizzetek? Vagy talán azért jöttetek, hogy kifejtsétek előttem, nincs semmi szégyenletes vagy gyalázatos abban, hogy Cato jobb híján az ellenségtől várja a menekvést? Miért nem győztök meg szavaitokkal és változtatjátok meg felfogásomat, hogy elvessem korábbi meggyőződésemet és elhatározásomat, amely végigkísért egész életemen át, hogy Caesar hozzásegítsen a bölcsességhez, és így még hálásabb legyek neki? Magamról eddig még semmit nem határoztam, de ha határoztam, szándékom urának kell lennem a végrehajtásban. Elhatározásomhoz, hogy úgy mondjam, segítségetekkel szeretnék eljutni, és ehhez azok a tanok segíthetnek hozzá, amelyeket ti, filozófusok vallotok. Távozzatok barátságosan, és mondjátok meg fiamnak, hogy ne erőltesse, amire apját úgysem tudja rávenni."

70. Démétriosz és barátai szó nélkül és sírva távoztak a szobából, majd egy fiúval beküldték hozzá kardját. Cato kezébe vette, kihúzta hüvelyéből és nézegette, majd amikor látta, hogy jó hegyes és pengéje éles, így szólt: "Most már a magam ura vagyok." Ekkor letette a kardot, ismét kezébe vette a könyvet, és, mint mondják, kétszer végigolvasta, majd mély álomba merült. Horkolását a kint levők is hallották. Éjfél körül hívatta két szabadosát, Kleanthészt, az orvost, és Butaszt, akit főként politikai dolgokban szokott igénybe venni. Butaszt leküldte a tengerpartra, hogy nézze meg, mindnyájan elhajóztak-e, és jelentse neki; az orvossal pedig bekötöztette a kezét, amely gyulladásba jött a rabszolgának adott ütéstől. Mindnyájan örültek, mert ezt annak jeléül vették, hogy élni akar. Butasz rövidesen visszatért és jelentette, hogy mindnyájan elvitorláztak Crassus kivételével, akit valami ügy feltartóztatott, de már ő is készül útra kelni, csak nagy és erős szélvihar dúl a tengeren. Mikor ezt hallotta, Cato felsóhajtott, és sajnálkozott azokon, akik tengerre szálltak, majd ismét elküldte Butaszt a tengerpartra, hogy ha valaki visszavetődött a partra, nincs-e szüksége valamire, és jelentse neki.

A madarak már megszólaltak, amikor ismét elaludt egy kis időre. Butasz visszatért és jelentette, hogy a kikötőben teljes csend uralkodik. Erre megparancsolta, hogy csukja be az ajtót, és lefeküdt ágyára, mintha az éj hátralevő részén még aludni akarna. Mikor azonban Butasz kiment, kihúzta a kardot hüvelyéből, és a melle alatt magába döfte, de gyulladásos keze erőtlen volt, és nem halt meg azonnal. Halálos vergődésében leesett az ágyról, és a közelben álló földmérő műszert feldöntötte, ami nagy zajt okozott. A rabszolgák ezt észrevették, és jajgatásban törtek ki, majd fia és barátai bementek a szobába. Látták, hogy vérbe borultan fekszik a földön, belei majd mind kifordultak, de még élt és rájuk nézett; erre mindnyájan szörnyen megrémültek. Bement az orvos, megkísérelte a sértetlenül maradt beleket visszatenni és a sebet bevarrni. Cato erre élénkebb lett, ellökte magától az orvost, kezével feltépte a hasüreget, így sebe még nagyobb lett, és meghalt.

71. Még a házban levők is alig értesültek a szomorú esetről, mikor a háromszázak, majd kis idővel később Utica egész népe összegyülekezett az ajtók előtt, és mindnyájan megmentőjüknek és jótevőjüknek nevezték azt a férfiút, aki egyedül volt szabad és legyőzhetetlen életében. És ezt tették még akkor is, amidőn híre érkezett, hogy Caesar közeledik; sem a félelem, sem a győztesnek való hízelgés, sem az egymás közötti viszálykodás nem halványította el Cato iránt érzett tiszteletüket. A holttestet fényesen felékesítették, pompás halotti kísérettel kivitték a tengerpartra, és ott eltemették; szobra most is ott áll, karddal a kezében. Csak ezután gondoltak az uticaiak a város és saját maguk megmentésére.

72. Mikor Caesar értesült a hozzá érkezőktől, hogy Cato Uticában maradt és nem menekült el, hanem helyette mások menekülését segítette elő, és hogy ő maga, társai és fia félelmet nem ismerve a városban időznek, nem értette tisztán, mi Cato szándéka, de mivel személyének igen nagy fontosságot tulajdonított, hadseregével a lehető leggyorsabban nyomult előre. Mikor értesült haláláról, mondják, hogy csak ennyit mondott: "Ó, Cato, irigylem tőled halálodat, mint ahogyan te is irigyelted, hogy én mentsem meg életedet!" Valóban úgy látszik, hogy ha Cato Caesartól várta volna megmenekülését, nem alázza meg saját dicsőségét olyan mértékben, mint amilyen mértékben növelte volna Caesarét. Nem lehet tudni, hogy ebben az esetben mi történt volna, de a legtisztességesebb dolgot kell feltételeznünk Caesarról.

73. Cato negyvennyolc éves korában halt meg. Fiának nem esett Caesartól semmi bántódása. Mint mondják, könnyelmű és női ügyekben feddhetetlennek nem mondható jellem volt. Kappadokiában Marphadatésznak, a királyi család egyik tagjának vendége volt, akinek nagyon csinos volt a felesége, és mivel vendégeskedése hosszabb ideig tartott, mint az illendőség megengedte, ilyen gúnyverseket költöttek róla:

Holnap útra kel Cato: harminc nap óta tétováz.

Vagy a másik:

Porcius meg Marphadatész, két barát, de lelkük egy.

Marphadatész feleségének neve ugyanis Pszükhé volt, ami "lelket" jelent.

S a harmadik:

Mily nemes, káprázatos Cato: királyi lelke van!

De rossz hírét eltörölte és elfeledtette halálával, mert Philippinél Caesar és Antonius ellen harcolt a szabadságért, és amikor az arcvonal hátrálni kezdett, nem kívánt sem megfutni, sem elrejtőzni, hanem kihívóan az ellenség elé vetette magát, s úgy esett el, hogy a többieket biztatta. Bátor magatartásával kivívta ellenfeleinek csodálatát is.

Ez még nagyobb mértékben igaz Cato leányáról, aki nem maradt el apja mögött sem jellemszilárdságban, sem bátorságban. Férje Brutus volt, Caesar gyilkosa, részt vett az összeesküvésben, s nemes származásához és erényéhez méltóan vetett véget életének, amint azt már megírtam Brutus életrajzában. Statullius is, aki kijelentette, hogy követi Cato példáját, bár annak idején a filozófusok megakadályozták abban, hogy öngyilkos legyen, később a leghűségesebb és legodaadóbb szolgálatokat tette Brutusnak, majd dicső halált halt Philippinél.

 

AGISZ - KLEOMENÉSZ - TIBERIUS GRACCHUS - CAIUS GRACCHUS

AGISZ[94]

1. Nem helytelenül és ok nélkül sejtik egyesek, hogy Ixión története a dicsőség után áhítozókra céloz. Arra az Ixiónra, aki Héra helyett felhőt ölelt át, és így születtek a kentaurok. A dicsvágyók az erény bálványképét, a dicsőséget akarják magukhoz ölelni, s nem hoznak létre semmi tisztát, semmi igazit, csak korcs és zűrzavaros dolgokat. Hol ez, hol amaz az indulat ragadja el őket, vágyaikat és szenvedélyeiket követik, és olyanok, mint Szophoklész pásztorai, akik ezt mondják juhaikról:

A parancsolók ezek, s mi szolgáik vagyunk,
s hallgassanak bár, meg kell őket hallanunk.
[95]

Valójában ez történik azokkal, akiknek politikáját a tömeg vágyai és indulatai irányítják: szolgákká és cselédekké válnak, hogy népvezéreknek és uralkodóknak nevezzék őket. Mert miként az őrszolgálatra állított hajós is hiába látja meg előbb azt, ami a hajó előtt történik, mint a kapitány, a kapitányra függeszti tekintetét és a kapitány utasításait hajtja végre; hasonlóképpen a tömeg szolgájává alacsonyodnak, akiknek politikáját a dicsőség utáni vágy irányítja, még ha uralkodóknak hívják is őket.

2. A tökéletes és teljes jóságú ember egyáltalában nem szorul rá a dicsőségre, legfeljebb azért, mert ez teszi számára lehetővé, hogy a beléje vetett bizalom révén alkothasson. De annak, aki még fiatal és becsvágyó, meg kell engedni, hogy helyes cselekedetei dicsőségével hivalkodjék és pompázzon, mert a fiatalok velük született és fejlődő erényeit, mint Theophrasztosz mondja, a siker és a dicséret szilárdabbá teszi, később pedig még tovább növeli öntudatukat és büszkeségüket. A túlzás mindenben káros, de ha politikai becsvágyról van szó, nagyon veszélyes is, mert őrületbe és eszeveszettségbe sodorja azokat, akik nagy hatalomra törnek, s nem a jót tartják dicső dolognak, hanem a dicsőt jónak. Ezért mondta Phókión Antipatrosznak, mikor valami becstelen dolgot kért tőle: "Phókión nem lehet egyszerre a barátod és a talpnyalód." Ugyanazt vagy ehhez hasonlót kell mondani a tömegnek is: "Nem lehet, hogy ugyanaz az ember legyen uralkodótok és szolgátok." Ilyen esetre alkalmazható, ami a kígyóval történt, amelyről a mese azt mondja, hogy a farka fellázadt a feje ellen, és azt követelte, hogy ő is vezethessen, s ne csak alárendelt testrészként kövesse a fejet; majd amikor elnyerte a vezetést, bajba került, mert értelmetlenül haladt, és összezúzta a fejet, amely a természet ellenére kénytelen volt követni azt a testrészt, amely vak és süket. Azt kell látnunk, hogy így járnak azok is, akik politikájukban minden tekintetben a tömeg kegyét keresik, mert ha egyszer a tömeg kényére-kedvére bízzák magukat, később nem tudnak a maguk urává lenni, sem a zűrzavarnak határt szabni.

Azért tettem ezeket a megjegyzéseket a tömeg kegyétől függő dicsőségről, hogy elmondjam, milyen nagy befolyást gyakorolt ez Tiberius és Caius Gracchus sorsára. A két Gracchus fivért a természet gazdagon megajándékozta tehetséggel, igen jó nevelést kaptak, politikájukban nemes eszmék vezették őket, s nem is annyira a dicsőség utáni mértéktelen vágy okozta vesztüket, mint inkább a dicstelenségtől való félelem; és ennek a félelemnek még csak nemtelen oka sem volt, mert szégyelltek volna úgy bánni a polgárok őszinte jóindulatával, mint valami adóssággal. Szüntelenül arra törekedtek, hogy politikai szolgálataikkal felülmúlják a megtiszteltetéseket, és kedvező intézkedéseik következtében egyre több megtiszteltetést nyertek, s így kölcsönösen becsvágyat keltettek magukban a nép és a népben maguk iránt; majd anélkül, hogy ennek tudatára ébredtek volna, olyan intézkedésekhez fogtak, amelyeknek tovább folytatása tisztességtelen, abbahagyásuk pedig szégyenletes dolog lett volna. Ezt azonban, Sossius, a később elmondandókból saját magad is megítélheted.

Velük a spártaiak két népszerű vezetőjét, Agisz és Kleomenész királyokat állítom párhuzamba. Ezek is, akárcsak a Gracchusok, azon igyekeztek, hogy a nép hatalmát növeljék, és visszaállítsák a régen feledésbe merült szép és igazságos alkotmányt, de miként a Gracchusok, ők is kihívták maguk ellen a hatalmasok gyűlöletét, akik nem tudtak lemondani megrögzött kapzsiságukról. Nem voltak fivérek, de politikájuk rokoni és testvéri volt. Történetük a következő:

3. Mihelyt az ezüst és arany utáni vágyakozás belopózott a városba, s a kincsek birtoklását nyomon követte a kapzsiság és a fukarság, felhasználásukat és élvezésüket a tobzódás, az elpuhultság és a pazarlás, Spárta elveszítette legtöbb szép tulajdonságát, s meg nem érdemelten alacsony sorsra jutott, egészen Agisz és Leónidasz uralkodásáig. Agisz, Eudamidasz fia, az Eurüpontidák királyi családjából született és hatodízbeli leszármazottja volt Agészilaosznak, aki átkelt Ázsiába és a legnagyobb hatalmú volt a görögök közt. Agészilaosz fia volt Arkhidamosz, akit a messzapuszok Manduriánál öltek meg Itáliában; Arkhidamosz idősebb fia Agisz, a fiatalabb Eudamidasz volt, és mikor Agiszt Megalopolisznál Antipatrosz megölte, és nem maradt fiúgyermeke, Eudamidasz került a trónra, akinek utódja Arkhidamosz, Arkhidamoszé pedig egy másik Eudamidasz volt, majd őt követte a trónon az az Agisz, akinek életrajzát most írom. Leónidasz, Kleónümosz fia, a másik királyi család, az Agiadák sarja volt, nyolcadik leszármazottja Pauszaniasznak, aki a plataiai csatában legyőzte Mardonioszt. Pauszaniasz fia Pleisztónax volt, s az ő fiát is Pauszaniasznak hívták; midőn ez száműzöttként Spártából Tegeába menekült, idősebb fia, Agészipolisz került a trónra, majd amikor ez fiúutód nélkül halt meg, testvéröccse, Kleombrotosz. Kleombrotosznak két fia volt, egy másik Agészipolisz és Kleomenész. Agészipolisz nem sokáig uralkodott, és nem maradtak fiúutódai; Kleomenész Agészipolisz után került trónra, idősebb fia még az ő életében meghalt, így fiatalabb fiát, Kleónümoszt hagyta hátra, de nem ő lett a király, hanem Areusz, Kleomenész unokája és Akrotatosz fia. Areusz Korinthoszban elesett, és fia, Akrotatosz követte a trónon; ez a megalopoliszi csatában vereséget szenvedett Arisztodémosz zsarnoktól és elesett, de feleségét terhesen hagyta hátra. Az asszony fiúgyermeknek adott életet, a fiúnak Leónidaszt, Kleónümosz fiát tették meg gyámjává, de a gyermek meghalt, mielőtt elérte a nagykorúságot, és így a királyság Leónidaszra szállt, akit azonban a nép semmiképpen sem kedvelt. Mert bár az ország hanyatlásával romlásnak indultak a közviszonyok, Leónidaszban túlságosan is szembeszökő volt az eltérés az ősi hagyományoktól, mivel hosszú ideig szatrapák udvarában élt, szolgai híve volt Szeleukosznak, s az ottani fényűzéssel és kevélységgel akarta felcserélni a görög viszonyokat és alkotmányos államrendet.

4. Agisz vele született tehetségével és nemes lelkületével messze felülmúlta nemcsak Leónidaszt, hanem csaknem minden királyt a nagy Agészilaosz után. Ezért, bár még nem érte el huszadik életévét sem, és két nő, anyja, Agészisztrata és nagyanyja, Arkhidamia pompájában és fényűzésében nevelkedett (ők voltak a leggazdagabbak a lakedaimóniak között), ellenállt a gyönyöröknek, és megtagadott magától minden külső pompát, amely pedig illett volna fiatalos szépségéhez; elkerült minden fényűzést, büszkén iselte az ócska spártai köpenyt. A közös étkezéseken, fürdőkben és egész életmódjában a régi spártai szokásokat követte. Kijelentette, hogy neki csak akkor van szüksége a királyi méltóságra, ha annak segítségével visszaállíthatja az ősi törvényeket és fegyelmet.

5. A lakedaimóniak közviszonyainak beteges megromlása nagyjában akkor kezdődött, amikor Athént megfosztották vezető szerepétől, s megtöltötték magukat arannyal és ezüsttel. Mindaddig, amíg a birtoköröklésben fenntartották a családoknak Lükurgosz által megállapított számát, és az apa fiára hagyta vagyonát, ennek a rendnek a fenntartása és az egyenlőség megóvta az államot minden más hiba ellenére is. De később egy nagy befolyású, önkényeskedő és erőszakos ember lett ephorosz,[96] név szerint Epitadeusz, aki összeveszett fiával, és ezért olyan törvényt fogadtatott el, hogy házát és földbirtokát mindenki szabadon annak adhatja éltében és arra hagyhatja, akire akarja. Epitadeusz személyes bosszúja kitöltéseképpen javasolta ezt a törvényt, de a többiek kapzsiságból fogadták el, és amikor megszavazták, társadalmi rendszerük legkitűnőbb intézkedését semmisítették meg. A hatalmasok nyomban vagyonszerzéshez láttak, és a jogos örökösöket kíméletlenül kiforgatták vagyonukból; a vagyon így gyorsan kevés ember kezére került, és a városban mind nagyobb lett a szegénység, amely a nemes dolgokkal való foglalkozás helyett szabad emberhez méltatlan foglalkozást és a vagyonosok elleni gyűlöletet és rosszindulatot hozott. Így aztán nem maradt hétszáznál több spártai, és ezek közül is legfeljebb száznak volt öröklött vagyona; a tömeg elszegényedetten és jogaitól megfosztottan tétlenkedett a városban, semmi kedve, akarata nem volt, hogy megvédje az államot a külső ellenség ellen, és közben állandóan várta az alkalmat, hogy jelenlegi helyzetét megváltoztassa és felforgassa.

6. Agisz tehát helyesnek tartotta - mint ahogy helyes is volt -, hogy egyenlővé és teljes létszámúvá tegye a város polgárságát, és igyekezett erről az emberek véleményét megtudni. A fiatalok gyorsabban hallgattak rá, mint remélte, és az erény érdekében készek voltak kivetkőzni régi életükből, mint valami elnyűtt ruhából, hogy felcseréljék a szabadsággal. De az idősebbek, mivel őket a romlás jobban áthatotta, már Lükurgosz puszta nevétől is féltek és rettegtek, mint a szökött rabszolgák, akiket vissza akarnak hurcolni urukhoz. Szemére lobbantották Agisznak, hogy siránkozik a dolgok jelenlegi állapotán, és Spárta régi dicsősége után vágyakozik. De Libüsz fia, Lüszandrosz, Ekphanész fia, Mandrokleidasz, sőt Agészilaosz is helyeselték, és készek voltak támogatni Agisz nemes szándékát. Lüszandrosz nagy tekintélynek örvendett polgártársai körében; Mandrokleidasz volt a legügyesebb a görögök közt, ha valamit el kellett intézni, s bölcsessége, fortélyossága merészséggel párosult. Agészilaosz, a király nagybátyja nagy hatású szónok, de egyébként elpuhult és pénzsóvár ember volt; őt nyilvánvalóan fia, Hippomedón sarkallta és biztatta, aki több hadjáraton kitüntette magát, és a fiatalok körében nagyon népszerű volt. Az igazi ok azonban, amely Agészilaoszt közreműködésre ösztönözte, sok adóssága volt; remélte, hogy ettől megszabadul, ha megváltoztatja az alkotmányt. Mihelyt Agisz megnyerte magának Agészilaoszt, azonnal hozzáfogott, hogy általa megnyerje anyját, aki Agészilaosz nővére volt, s lekötelezettjei, barátai és adósai révén nagy befolyásra tett szert a városban, s maga is jelentős mértékben részt vett a közügyekben.

7. Amikor Agészisztrata először hallott a dologról, megdöbbent, és le akarta beszélni fiát tervéről, mert nem tartotta sem lehetségesnek, sem hasznosnak. Agészilaosz azonban kifejtette előtte, hogy a terv jól keresztülvihető, és végrehajtása a köz érdekét fogja szolgálni; majd maga a király is kérte anyját, áldozza fel vagyonát az ő hírneve és becsvágya érdekében. Vagyon tekintetében ő nem mérkőzhet a többi királlyal (hiszen a szatrapák cselédei, meg Ptolemaiosz és Szeleukosz főembereinek szolgái nagyobb vagyonok birtokában vannak, mint Spárta királyai együttesen); de józanságával és egyszerűségével és fenségével azok fényűzése fölé tud emelkedni. Ha visszaadhatná a spártaiaknak a régi egyenlőséget és közösségi életformát, valóban nagy királyi nevet és dicsőséget szerez magának. Erre a nők az ifjú becsvágyától elragadtatva annyira megmásították nézeteiket, és annyira fellelkesültek a jó ügy iránt, hogy ők maguk sürgették és unszolták Agiszt; felszólították barátait is, hogy legyenek segítségére, majd beszéltek a többi nővel is, mivel tudták, hogy a spártaiak mindig hallgattak a nőkre, és nagyobb szabadságot adtak nekik a közügyekben való részvételre, mint maguknak, hogy beleavatkozzanak a háztartás dolgaiba.

Spártában abban az időben a vagyon legnagyobb része a nők kezében volt, s ez keservessé és nehézzé tette Agisz munkáját. A nők mind szembefordultak vele, mert azt látták, hogy vagyonuk elvesztésével nemcsak a fényűzésről kellene lemondaniuk, amelyet a nemesebb dolgok nem ismerése miatt boldogságnak tartottak, hanem elveszítenék azt a megbecsülést és hatalmat is, amelyet vagyonuknak köszönhettek. Így aztán Leónidaszhoz fordultak, és arra biztatták, hogy mivel ő az idősebb, forduljon szembe Agisszal, és akadályozza meg terve keresztülvitelét. Leónidasz szeretett volna a gazdagok segítségére lenni, de félt a néptől, amely a változást óhajtotta; így aztán nyíltan nem tett semmit Agisz ellen, csak alattomban igyekezett terveit meghiúsítani és elrontani. Megrágalmazta az állam vezető tisztviselőinél azzal, hogy Agisz a gazdagok vagyonát a zsarnokság béreként kínálja a szegényeknek, s a földosztással és adósságelengedéssel magának vásárol testőröket és nem Spártának polgárokat.

8. Agisznak sikerült keresztülvinnie, hogy Lüszandroszt ephorosszá válasszák, és vele azonnal törvényjavaslatot terjesztett a geruszia elé, amelynek lényeges rendelkezései szerint elengedik az adósok tartozásait, és felosztják a földet a pellénéi vízmosás, a Taügetosz, Malea és Szellaszia között negyvenötezer, s ami ezeken kívül esett, tizenötezer telekre. Az utóbbit a fegyverképes perioikoszok, az előbbit pedig a spártaiak között kell felosztani; a spártaiak létszámát fel kell tölteni a perioikoszokból és olyan idegenekből, akik szabad emberekként nevelkedtek, megnyerő a külsejük és java férfikorban vannak. Ezeket tizenöt, egyenként négyszázas és kétszázas létszámú közös étkezési csoportba kell beosztani, és olyan életmódot kell folytatniuk, ahogyan őseik éltek.

9. Mikor a törvényjavaslatot előterjesztették, a geruszia tagjainak véleménye megoszlott. Lüszandrosz összehívta a népgyűlést, és megvitatta a dolgot a polgárokkal, azonkívül Mandrokleidasz és Agészilaosz is kérte őket, ne engedjék, hogy néhány ember oktalan ellenzése lábbal tiporja Spárta méltóságát, hanem emlékezzenek vissza a korábbi jóslatokra, amelyek arra szólítottak fel, hogy őrizkedjenek a kincsvágytól, mivel az romlásba dönti a várost, de különösen gondoljanak a Pasziphaétól nemrégiben kapott jóslatokra.

Pasziphaénak Thalamaiban volt nagy tiszteletben tartott szentélye és jóshelye. Némelyek szerint Pasziphaé Atlasz egyik leánya volt és Zeusztól szülte Ammónt; mások azt állítják, hogy Kasszandrával, Priamosz leányával azonos, aki Thalamaiban halt meg, és a Pasziphaé nevet onnan kapta, hogy jóslatait mindenkinek kinyilatkoztatta. Phülarkhosz viszont azt mondja, hogy Amüklasz leánya volt és Daphnénak hívják, mert menekülni akarva Apollón ölelése elől, babérfává változott, s az isten ekkor áldotta meg jóstehetséggel. Mindenesetre azt mondják, hogy ettől az istennőtől származó jóslatok rendelték el a spártaiaknak, hogy térjenek vissza ahhoz a teljes egyenlőséghez, amelyet eredetileg Lükurgosz törvényei rendeltek el számukra. Végül előállt Agisz király, és rövid beszédében kijelentette, hogy jelentős támogatásban kívánja részesíteni az újonnan létesítendő alkotmányt; először is felajánlja földbirtokait, szántóföldeket és legelőket, azonkívül hatszáz talentum készpénzvagyonát, ugyanezt teszik barátai, anyja, nagyanyja és rokonai is, akik a leggazdagabbak Spártában.

10. A nép elámult az ifjú nemeslelkűségén, és nem tudott hova lenni örömében, hogy csaknem kétszáz év eltelte után ismét Spártához méltó királyuk van; Leónidasz erre még szívósabb ellenállásba kezdett. Arra gondolt ugyanis, hogy hiába kényszerül ugyanígy cselekedni, a polgárok nem fognak ugyanolyan hálával viseltetni iránta, sőt ha mindnyájan lemondanak is vagyonukról, egyedül a kezdeményezőt részesítik megtiszteltetésben; megkérdezte tehát Agisztól, gondolja-e, hogy Lükurgosz igazságos és buzgó ember volt, és amikor Agisz igennel válaszolt, Leónidasz így szólt: "Mikor engedte el Lükurgosz az adósságokat vagy adott polgárjogot idegeneknek? Hiszen Lükurgosz azt vallotta, hogy az állam élete nem lehet egészséges, ha nem űzik el az idegeneket."

Agisz erre azt felelte, hogy nem csodálkozik rajta, ha Leónidasz, aki idegenben nevelkedett és szatrapák leányaival kötött házasságokból születtek gyermekei, nem tudja, hogy Lükurgosz a pénzzel együtt mind az adósságot, mind a kölcsönt száműzte az államból, és a városokban letelepedett idegenek közül csak azokkal éreztette nemtetszését, akik nem tudtak alkalmazkodni a fennálló intézményekhez és szokásokhoz; ezeket sem azért űzte el, mert személy szerint ellenséges érzülettel volt irántuk, hanem életmódjuktól és erkölcseiktől félt, nehogy a fényűzés, az elpuhultság és a kapzsiság utáni vágyat felkeltsék a polgárokban; végre is Terpandrosz, Thalész és Phereküdész is idegenek voltak, mégis kivételesen nagy tiszteletben részesültek Spártában, mivel dalaikban és bölcseletükben mindig Lükurgoszéval azonos elveket vallottak. "Te magasztalod Ekprepészt[97] - mondotta -, aki ephoroszi méltóságában Phrünisznek, a zeneművésznek lantjáról kilenc húrból kettőt elvágott szekercéjével, és azokat is, akik újból ugyanezt tették Timotheosszal, de minket szidalmazol, mert a fényűzést, a költekezést és a hiú dicsekvést kiűzzük Spártából; mintha az említettek nem attól tartottak volna, hogy a zenében levő túlzás átterjed a városra is, meglazulnak, elfajulnak az erkölcsök és a szokások, és megbomlik az összhang."

11. A köznép Agiszt támogatta, a gazdagok meg Leónidaszt kérték, hogy ne hagyja cserben őket, majd a geruszia tagjait, akik döntöttek a törvényjavaslat sorsa felől, kérték és sürgették, és sikerült elérniök, hogy Agisz törvényjavaslatát egy szavazat többséggel elvetették. Lüszandrosz azonban ekkor még hivatalában volt, és perbe fogta Leónidaszt annak az ősrégi törvénynek az alapján, amely tiltotta, hogy Héraklész bármely leszármazottja idegen nőtől nemzzen gyermekeket, és halálbüntetéssel sújtott bárkit, aki Spártát elhagyta, hogy idegenek között telepedjék le. Lüszandrosz másokat bízott meg a Leónidasz elleni vádak előterjesztésével, ő maga pedig hivataltársaival az égi jel megfigyeléséhez fogott.

Ez a következőképpen történik: Az ephoroszok minden kilencedik évben kiválasztanak egy derült, holdfénytelen éjszakát, leülnek és csendesen szemlélik az eget. Ha az ég egy bizonyos sarkából a másikba hullócsillag zuhan, bíróság elé állítják a királyokat, mint akik vétkeztek az istenek ellen, és felfüggesztik őket méltóságukban, hacsak Delphoiből vagy Olümpiából jóslat nem érkezik, amely a perbe fogott királyokat pártfogásba veszi.

Lüszandrosz kijelentette, hogy ez az égi jelenség megmutatkozott; perbe fogta Leónidaszt, és tanúkkal bizonyította, hogy a király egy ázsiai nővel, akit Szeleukosz egyik főtisztje adott hozzá feleségül, két gyermeket nemzett; majd ez az asszony elidegenedett tőle, sőt meggyűlölte, ezért szándéka ellenére kénytelen volt hazatérni és más örökös híján elfoglalta a királyi trónt. A perrel egyidejűleg Lüszandrosz rábeszélte Kleombrotoszt, Leónidasz vejét, aki szintén tagja volt a királyi családnak, hogy igényelje magának a királyi méltóságot. Leónidasz-félelmében a Khalkioikoszban keresett menedéket, és oltalomkeresőként ide követte leánya is, aki elhagyta férjét, Kleombrotoszt. Leónidaszt ekkor megidézték a bíróság elé, és mivel nem jelent meg, megfosztották királyi méltóságától, és a hatalmat Kleombrotoszra ruházták.

12. Közben Lüszandrosz letette hivatalát, mert hivatali ideje letelt. A hivatalba lépő ephoroszok felbiztatták Leónidaszt, hogy hagyja el menedékhelyét, Lüszandrosz és Mandrokleidasz ellen pedig pert indítottak, mert a törvények megsértésével javasolták az adósságok elengedését és a földosztást. Ezek ketten veszélybe kerülve rávették a királyokat, hogy tartsanak össze és ne törődjenek az ephoroszok határozataival, mert azok főként a királyok közötti ellentéteknek köszönhetik erejüket, tekintve, hogy szavazatukkal a jobb tanácsot adó felet támogatják, amikor a másik szembeszáll a közérdekkel; ha azonban mindketten ugyanazt akarják, hatalmuk megbonthatatlan, és csak a törvények ellenére lehet ellenük szegülni. Ha viszálykodnak, az ephoroszok kiváltsága az, hogy döntőbírákként járjanak el, de semmibe nem avatkozhatnak bele, amikor a királyok egymással egyetértenek. Erre az érvelésre mindketten hajlottak, megjelentek az agorán, és az ephoroszokat megfosztották tisztségüktől; helyettük másokat választottak, akik közül az egyik Agészilaosz volt. Ezután nagyobb csapat fiatalembert felfegyvereztek, kiszabadították a foglyokat, megfélemlítették ellenfeleiket, hogy majd sokukat megölik. Nem történt azonban senkinek semmi baja, sőt amikor Agisz megtudta, hogy Leónidasz elindult Tegeába, és Agészilaosz lesbe állítva embereit az úton, meg akarja gyilkoltatni, más meghitt embereit küldte el, hogy vegyék körül Leónidaszt, és kísérjék biztonságban Tegeába.

13. Így a királyok ügye jól állt, senki nem szállt velük szembe, és nem gördített akadályokat útjukba. De ekkor egyetlen ember, Agészilaosz mindent felborított és tönkretett, s beteges kapzsiságával lehetetlenné tette, hogy megvalósuljon a legszebb és valóban spártai szellemre valló terv. Mivel különösképpen nagy és szép földbirtoka volt, de igen sok adóssága, amelyet nem tudott megfizetni, másrészt földbirtokát sem akarta elveszíteni, rábeszélte Agiszt, hogy ha mindkét intézkedést egy időben hajtják végre, ennek nagy felfordulás lesz a következménye a városban; ha azonban előbb a földbirtokosok kedvét keresik az adósságok elengedésével, utólag jó szívvel és csendben elfogadják majd a földosztást is. Lüszandrosz is ugyanezen a véleményen volt, mert Agészilaosz rászedte; így aztán összegyűjtötték az agorán az adósságleveleket, amelyeket klariá-nak neveztek, és egy halomba rakva elégették őket. Amikor a lángok magasra csaptak, a gazdagok és a pénzkölcsönzők szomorú szívvel távoztak, Agészilaosz pedig gúnyosan azt mondta, hogy soha nem látott ennél fényesebb lángot és tisztább tüzet.

A köznép nyomban ezután követelte a földosztást is. A királyok ezt el is rendelték; Agészilaosz azonban szüntelenül halogatta az ügyet, hol erre, hol arra az ürügyre hivatkozott, és ezzel elhúzta az időt mindaddig, amíg Agisznak hadba nem kellett szállnia, mert az akhaiaiak mint szövetségesek segítséget kértek a lakedaimóniaktól. Híre járt ugyanis, hogy az aitóliaiak Megarán keresztül betörnek a Peloponnészoszra, és ennek megakadályozására Aratosz, az akhaiai vezér hadsereget gyűjtött össze, és írt az ephoroszoknak.

14. Az ephoroszok azonnal kiküldték Agiszt, akit becsvágya és katonáinak lelkes magatartása egyaránt magával ragadott. Ezek legnagyobbrészt fiatalok és szegények voltak, és most, hogy adósságaiktól mentesültek és megszabadultak, s azt remélték, hogy a hadjáratról hazatérve földosztásban részesülnek, bámulatosan ragaszkodtak Agiszhoz. Valósággal látványosságszámba ment a városokban, ahogyan keresztülvonultak a Peloponnészoszon a legkisebb kárt sem okozva, szelíden, szinte minden zaj nélkül, úgyhogy a görögök csodálkozva arról beszéltek egymás között, hogy milyen lehetett a lakón hadsereg fegyelme, midőn Agészilaosz meg a híres Lüszandrosz és a régmúlt idők Leónidasza volt a vezérük, ha most egy ifjú iránt, aki majdnem a legfiatalabb mindnyájuk között, katonái ilyen tisztelettel és félelemmel viseltetnek. És valóban, ez az ifjú, tekintettel egyszerűségére, fáradhatatlanságára és arra is, hogy nem viselt fényesebb öltözetet és csillogóbb fegyverzetet, mint bármelyik katonája, megnyerte az egyszerű nép bámulatát és szeretetét, már csak azért is, mert a gazdagoknak nem tetszettek újításai, és attól féltek, hogy forradalmat idéz elő, és példaadása magával ragadja a többi népet is.

15. Mikor Agisz Korinthosz közelében csatlakozott Aratoszhoz, aki még mindig fontolgatta, vajon nyílt ütközetbe ereszkedjék-e az ellenséggel, Agisz nagy lelkesedést és merészséget tanúsított, amely nem volt sem esztelen, sem elhamarkodott. Kijelentette ugyanis, hogy véleménye szerint döntő csatát kell vívni, és nem szabad a háborút beengedni a Peloponnészosz kapuin, de a maga részéről azt teszi, amit Aratosz helyesnek tart, mert ő az idősebb és az akhaiaiak vezére; hiszen nem azért jött, hogy rendelkezzék vagy a hadat vezesse, hanem hogy szövetségesként harcoljon és segítséget nyújtson.

A szinópéi Batón azt állítja, hogy Agisz nem akarta a csatát, Aratosz pedig eredetileg szeretett volna harcolni. Agisznak valószínűleg nem volt tudomása arról, amit mindennek az igazolására maga Aratosz írt, hogy mivel a földművesek már csaknem minden terményt betakarítottak, ő jobbnak vélte, ha hagyják az ellenséget továbbmenni, ahelyett, hogy mindent kockára tegyenek egyetlen ütközetben.

Mikor tehát Aratosz elhatározta, hogy nem ütközik meg, és a szövetségeseket dicsérettel elbocsátotta, Agisz, akit mindenki csodálattal vett körül, csapatait visszavezette Spártába, ahol nagy zűrzavar és változás fogadta.

16. Agészilaosz mint ephorosz, megszabadulván mindentől, ami addig megnyomorította, semmi jogtalanságtól nem riadt vissza, ha ezzel pénzre tehetett szert; így megtoldotta egy tizenharmadik hónappal az esztendőt, anélkül, hogy ennek megállapított idejét megvárta volna, és törvénytelenül erre a hónapra is adót vetett ki. Mivel pedig félt azoktól, akiknek ezzel sérelmet okozott, és mindenki meggyűlölte, fegyveres testőröket tartott, és azokkal őriztette magát hivatalába menet. A királyok közül az egyiket lenézte, Agisz királyi hatalmára pedig szemmel láthatólag inkább csak rokoni kapcsolatuk miatt volt némi tekintettel. Elterjesztette azt a hírt, hogy a következő évre is szándékában áll ephoroszi hivatalát megtartani.

Ellenfelei éppen ezért kockázatok vállalása árán is sietve szövetkeztek, és nyíltan hazahozták Leónidaszt Tegeából, hogy szerezze vissza a királyi hatalmat; ezt a köznép is szívesen látta, mert haragudott, hogy becsapták, és a földosztás elmaradt. Agészilaosz fia, Hippomedón, akit mindenki kedvelt, mert derék és jóravaló ember volt, könyörgött a népnek, majd kiszöktette apját a városból és megmentette; a királyok közül Agisz a Khalkioikoszba menekült, Kleombrotosz pedig Poszeidón szentélyébe ment, és ott talált menedéket. Leónidasz nyilvánvalóan főként reá haragudott, Agisszal nem törődött, és egy fegyveres csapat élén Kleombrotoszért indult, akit haragosan szidalmazott, hogy veje létére ellene fordult, megfosztotta trónjától, s elűzte hazájából.

17. Kleombrotosz erre semmit nem tudott mondani, csak ült zavartan és szótlanul; Khilónisz, Leónidasz leánya azonban (aki korábban apjával is megosztotta az őt ért igaztalan sérelmeket, és amikor Kleombrotosz a királyi hatalmat magához ragadta, otthagyta férjét, hogy balsorsában apja gondját viselje, és vállalta vele az oltalomkeresők sorsát, mint száműzött gyászruhát hordott, és nem szűnt meg haragja Kleombrotosz ellen) most a sorssal együtt újra megváltozott: mindenki látta, amint oltalomkeresőként ült férje mellett, karjával átölelte, és két oldalán egy-egy kisgyermeke kapaszkodott belé. Elcsodálkozott mindenki ezen a látványon, könnyekre fakadtak az asszony hűségén és odaadó ragaszkodásán, midőn megfogta gyászban elhanyagolt köntösét és hajfürtjeit, s így szólt: "Ezt a gyászos öltözetet és külsőt nem Kleombrotoszért öltöttem magamra, apám; én a te balsorsod és száműzetésed óta öltöttem emlékeztetőül gyászt és fogadtam állandó kísérőmül. Vajon most, hogy ismét király vagy Spártában, és legyőzted ellenségeidet, ilyen szomorú sorsban kell-e folytatnom életemet? Vagy talán fényes királyi ruhát öltsek, midőn te megölöd férjemet, kinek szűz menyasszonya voltam? A férjem, ha nem engesztel ki téged, s gyermekeinek és feleségének könnyei sem indítanak meg, súlyosabb büntetést fog elszenvedni gonosz szándékaiért, mint akarnád, mert azt kell látnia, hogy én, akit annyira szeret, megelőzöm a halálban. Mert hogyan merjek más asszonyok szeme közé nézni, ha egyszer könyörgésem nem talált meghallgatásra sem apámnál, sem férjemnél? Leányodnak, aki tisztes feleség, szerencsétlenül és megvetésben kelljen élnie az emberek között? Ha férjemnek volt is elfogadható kifogása tettére, ettől megfosztottam, amikor követtelek a száműzetésbe és kárhoztattam terveit; de te könnyen védhetővé teszed vétkét azáltal, hogy a királyság birtoklását olyan nagynak és minden küzdelemre méltónak tünteted fel, hogy annak megtartásáért igazságos cselekedetnek tartod vejed megölését és gyermeked semmibevételét."

18. Khilónisz miután így könyörgött apjához, arcát Kleombrotosz arcához érintette, és fájdalomtól elgyötört, megkínzott tekintetét végighordozta a jelenlevőkön. Ezután Leónidasz tanácskozott barátaival, majd felszólította Kleombrotoszt, hagyja el a szentélyt, és menjen száműzetésbe, de leányát kérte, maradjon vele, és ne hagyja el, hiszen annyira szereti, hogy kedvéért meghagyta férje életét. De Khilóniszt erre nem tudta rábeszélni; amikor férje felkelt, kezébe adta egyik gyermekét, a másikat pedig saját maga vette karjába, letérdelt az isten oltára előtt, s férjével együtt kiment a szentélyből. Úgyhogy ha Kleombrotoszt nem rontotta volna meg a hiú dicsőségvágy, ilyen feleséggel nagyobb szerencsének tartotta volna a száműzetést a királyságnál.

Leónidasz, miután Kleombrotoszt eltávolította, a hivatalukban levő ephoroszokat tisztségüktől megfosztotta, és másokat nevezett ki helyettük, azonnal Agisz életére tört. Eleinte arra próbálta rávenni, hogy hagyja el menedékhelyét, és uralkodjék vele együtt; a város polgárai már megbocsátottak neki, mivel mint afféle becsvágyó fiatalember, egyike volt azoknak, akik Agészilaosz hálójába kerültek. Agisz azonban gyanakodott Leónidaszra, és nem hagyta el menedékét; Leónidasz tehát felhagyott vele, hogy félrevezesse és lépre csalja. Ampharész, Damokharész és Arkeszilaosz azonban többször felkeresték és beszélgettek vele, sőt egy alkalommal közrefogták és levitték a templomból fürdeni, majd, miután megfürdött, visszakísérték a templomba. Ezek mind bizalmas hívei voltak, de Ampharész nem sokkal korábban értékes ruhaféléket és serlegeket kölcsönzött Agészisztratától, s most a király és a nők életére tört, hogy megfossza őket értékeiktől. Mondják, hogy leginkább ő hajlott Leónidasz szavára, és ő ingerelte fel ellene az ephoroszokat, akik között ő volt az egyik.

19. Agisz egyébként minden idejét a templomban töltötte, és csak időnként ment el fürdeni; elhatározták tehát, hogy akkor fogják el, amikor elhagyja a templomot. Megvárták, míg megfürdik, szembementek vele és barátságosan köszöntötték, melléje csatlakoztak, beszélgettek és tréfálkoztak vele mint fiatalkori jó barátjukkal mindaddig, míg oda nem értek, ahol egy mellékutca a börtönhöz vezetett. Mikor ehhez az utcasarokhoz értek, Ampharész hivatalos minőségében vállára tette kezét, és így szólt: "Az ephoroszok elé vezetlek, Agisz, hogy felelj politikai működésedért." Majd Damokharész, aki hatalmas termetű, nagy erejű férfi volt, köpenyét Agisz nyaka köré csavarta és húzta magával, a többiek pedig, akik csak erre vártak, hátulról lökdösni kezdték, és mivel az elhagyatott utcán senki nem sietett segítségére, betuszkolták a börtönbe. Leónidasz azonnal ott termett egy nagyobb zsoldoscsapattal, és kívülről körülvétette a börtönépületet. Ekkor az ephoroszok bementek Agiszhoz, majd a geruszia tagjaiért küldtek, akik egyetértettek velük; bírósági tárgyalást tartottak, és felszólították, hogy adja elő védelmét tetteiért. A fiatal király nevetéssel fogadta alakoskodásukat, de Ampharész rászólt, hogy inkább sírásra volna oka; most majd elveszi büntetését vakmerőségéért. Ekkor azonban egy másik ephorosz, aki kezére akart járni Agisznak, hogy lehetővé tegyen számára valami kibúvót, azt kérdezte tőle, nem kényszer alatt cselekedett-e Lüszandrosz és Agészilaosz befolyására. Agisz azt felelte, hogy senki nem kényszerítette, ő Lükurgoszt akarta követni, és az iránta érzett lelkesedésből akarta helyreállítani a régi alkotmányt. Erre ugyanez az ephorosz megkérdezte, megbánta-e, amit tett. A fiatal király kijelentette, hogy mivel ő a legszebb terveket akarta megvalósítani, nincs mit megbánnia, még ha a legszigorúbb büntetéssel sújtják is. Így aztán kimondták rá a halálos ítéletet, és a hivatalszolgáknak megparancsolták, hogy vezessék a Dekhaszba. Ez az a helyiség a börtönben, ahol a halálraítélteket meg szokták fojtani. Mikor Damokharész látta, hogy a szolgák nem merik Agiszt megfogni, s az ott álló zsoldosok is elfordítják fejüket, és vonakodnak ezt megtenni (mivel ellenkezett a törvényekkel, hogy valaki kezét a király személyére vesse), megfenyegette és szidalmazta őket, és maga hurcolta el Agiszt a kivégzőhelyiségbe. Ekkorra a nép már értesült a király elfogatásáról, és haragosan összegyűlt a börtön ajtaja előtt; sok fáklya égett, ott volt Agisz anyja és nagyanyja is, s kiáltozva követelték, hogy a spártaiak királyát a polgárok előtt hallgassák ki, és úgy ítélkezzenek felette. Ezzel azonban csak siettették kivégzését: ugyanis attól tartottak, hogyha még nagyobb tömeg gyűl össze, az éjszaka folyamán kiszabadítja a királyt a börtönből.

20. Agisz, amikor odament az akasztófához, megpillantott egy szolgát, amint az iránta érzett rokonszenvből könnyezett. "Ne sirasson engem, jóember, hiszen a törvény és az igazság ellenére kell meghalnom, ezért nagyobb leszek elpusztítóimnál." Ezekkel a szavakkal önként tette nyakát a hurokba. Mikor Ampharész a börtön ajtajához ment, Agészisztrata odaborult a lába elé, és a köztük levő barátságra és jó viszonyra hivatkozott, mire Ampharész felemelte és biztosította róla, hogy Agisznak nem lesz semmi bántódása, majd felszólította, hogyha akarja, menjen be fiához. Agészisztrata kérte, hogy anyja is bemehessen vele, s Ampharész azt mondta, hogy ennek semmi akadálya. Ezzel mindkét nőt beengedte, és bezáratta az ajtót mögöttük; először Arkhidamiát adta át a hóhéroknak, aki már nagyon idős volt és a legnagyobb tiszteletben öregedett meg asszonytársai között. Mikor a kivégzést végrehajtották, Ampharész szólt Agészisztratának, hogy lépjen be a kivégzőhelyiségbe, Agészisztrata belépett, és amikor meglátta fia holttestét a földön és anyját, aki holtan még mindig a kötélen függött, segített a bakóknak levenni holttestét a kötélről, szép rendben odafektette Agisz mellé és letakarta, majd ráborult fia holttestére, csókjaival borította arcát, és így szólt: "Ó, fiam, a te nagy gyengédséged, szelídséged és nemeslelkűséged okozta velünk együtt vesztedet." Ekkor Ampharész, aki mindezt az ajtóból nézte és hallotta Agészisztrata szavait, odament hozzá, és haragosan rákiáltott: "Ha úgy gondolkodol, mint fiad, az ő sorsát szenvedd el te is." Agészisztrata felkelt, nyakát önként tette a hurokba, és így szólt: "Csak aztán ez hasznára váljék Spártának."

21. Mikor a szörnyű tett híre elterjedt a városban, és a három holttestet kihozták a börtönből, a félelem nem volt olyan nagy, hogy a polgárok nyíltan kifejezésre ne juttassák fájdalmukat a történtek miatt, és gyűlöletüket Leónidasz és Ampharész ellen. Mindenki azt gondolta, hogy szörnyűbb és szentségtörőbb tettet még soha nem hajtottak végre Spártában, mióta dórok laknak a Peloponnészoszon. Hiszen a lakedaimóniak királyára még az ellenség sem igen merészkedett kezet emelni, ha csata közben szembekerült vele, inkább kitért előle méltósága iránt érzett félelemből és tiszteletből. Ezért, bár a lakedaimóniak sokszor harcoltak görögök ellen, Philipposz ideje előtt csak az egyetlen Kleombrotosz esett el Leuktránál dárdától halálra sebezve. A messzénéiek azt állították, hogy Theopomposz is Arisztomenész kezétől esett el, de a lakedaimóniak ezt tagadják, szerintük csak megsebesült. Ez mindenesetre vitás kérdés, de a valóságos tény az, hogy Agisz volt az első király, akit az ephoroszok végeztettek ki, amidőn olyan szép és Spártára olyan méltó terv végrehajtására vállalkozott, és még olyan korban volt, amikor az embereknek tévedéseikért meg szoktak bocsátani. Barátai majdnem több joggal vádolhatták, mint ellenségei, hiszen olyan szelíd és emberséges volt, hogy megkímélte Leónidasz életét és megbízott más ellenségeiben is.

 

KLEOMENÉSZ[98]

1. Agisz halála után öccse, Arkhidamosz azonnal elmenekült, Leónidasznak így már nem jutott ideje rá, hogy elfogassa; feleségét azonban, akinek újszülött gyermeke volt, elhurcoltatta otthonából, és arra kényszerítette, hogy menjen feleségül fiához, Kleomenészhez. Kleomenész akkor még túl fiatal volt ahhoz, hogy megházasodjék, de Leónidasz hallani sem akart róla, hogy az asszony máshoz menjen feleségül; Agiatisz ugyanis, Gülipposz leánya, nagy vagyont örökölt, és virágzó szépsége, kiváló jelleme felülmúlta a többi görög nőét. Mint mondják, Agiatisz égre-földre kérte, hogy ne kényszerítsék házasságra, de mikor aztán feleségül ment Kleomenészhez, hiába gyűlölte Leónidaszt, jó és hűséges hitvese lett az ifjúnak, férje meg egybekelésüktől kezdve szenvedélyesen szerette és bizonyos részvéttel fogadta, hogy felesége annyira ragaszkodik Agisz emlékéhez; Kleomenész gyakran megkérte, mondja el a történteket, és figyelmesen hallgatta, midőn Agiatisz Agisz terveiről és szándékairól beszélt.

Kleomenész becsvágyó és magasra törő jellem volt, s Agiszhoz hasonló természeténél fogva hajlott az önmérsékletre és az egyszerűségre. De nem volt olyan rendkívül figyelmes és szelíd; volt a lényében valami indulatos ösztön és heves vágy, amely állandóan sarkallta, és ez jó tulajdonságnak látszott. A legkitűnőbb dolognak azt tartotta, hogy alattvalóinak beleegyezésével uralkodjék felettük, de nem riadt vissza az erőszaktól sem, ha ezzel az emberek javát szolgálta.

2. A város közállapotai nem tetszettek Kleomenésznek. A polgárság tétlenségbe és az élvezetek hajhászásába merült, a király pedig nem törődött a közdolgokkal, csak azt akarta, hogy zavartalanul élvezhesse gazdag és fényűző életét. A közérdekkel senki nem törődött, mindenki csak a saját hasznát kereste; a fiatalok fegyelmét és józanságát, az önuralmat és az egyenlőséget pedig azóta, hogy Agisz hóhérkézen veszett el, emlegetni sem volt biztonságos dolog.

Mondják, hogy Kleomenész egészen fiatal korában bölcseleti tanulmányokat is végzett, amikor a borüszthenészi Szphairosz Lakedaimónba érkezett, és sikeresen foglalkozott a serdülők és a fiatalok oktatásával. Szphairosz a kitioni Zénón egyik legkiválóbb tanítványa volt; úgy látszik, megszerette Kleomenész férfias természetét, és becsvágyát ő lobbantotta lángra. Mikor a régi időkben élt Leónidaszt megkérdezték, milyen költőnek tartja Türtaioszt, így szólt: "Jónak arra, hogy az ifjak lelkét feltüzelje." Valóban, Türtaiosz költeményei lelkesedéssel töltötték el az ifjakat, és azok nem kímélték magukat a csatákban. De a sztoikus tanítások veszélyesek, tévútra vezetik a szenvedélyes és heves természeteket, és csak a mély és nemes jellemekkel keveredve hatnak a közös jó irányában.

3. Mikor Leónidasz halála után Kleomenész került a trónra, és látta, hogy a polgárok elzüllöttek, a gazdagok elhanyagolják a közérdeket, és csak saját élvezeteik és kapzsiságuk foglalkoztatja őket, a köznépnek pedig, mivel élete nagy nyomorúságban telik, semmi kedve nincs a háborúhoz, és nem becsüli az ősi fegyelmet, és ő is inkább csak névleg király, mert minden hatalom az ephoroszok kezébe került, azonnal elhatározta, hogy megváltoztatja a fennálló állapotokat. Volt egy Xenarész nevű barátja, egykori szerelmese vagy ahogyan a spártaiak nevezték: "ihletője". Hogy kipuhatolja érzelmeit, Agiszról érdeklődött nála, hogy milyen király volt, milyen módon és kiknek a hatására lépett a végzetes útra. Xenarész eleinte vonakodás nélkül emlékezett vissza ezekre a dolgokra, és részletesen elbeszélt mindent; midőn azonban észrevette, hogy Kleomenész odaadó figyelemmel hallgatja szavait, és hogy Agisz reformtervei rendkívüli mértékben fellelkesítik, és ezeket a dolgokat ismételten akarja hallani, haragosan megrótta; őrültnek nevezte, sőt a végén minden kapcsolatot megszakított és szóba sem állt vele, bár senkinek nem mondta el, mi volt az oka összekülönbözésüknek; csak annyit jegyzett meg, hogy ezt Kleomenész maga tudja legjobban.

Xenarésztól tehát visszautasításban részesült, és azt hitte, hogy a többiek is hasonlóképpen gondolkodnak, ezért egyedül fogott hozzá tervéhez. Úgy gondolta, hogy a fennálló viszonyok megváltoztatására a háború alkalmasabb, mint a béke; háborús viszályt idézett fel tehát Spárta és az akhaiaiak között, akik egyébként is okot adtak a panaszra. Aratosz ugyanis, akinek a legnagyobb hatalma volt Akhaiában, a peloponnészosziakat kezdettől fogva egyetlen szövetségbe szerette volna tömöríteni; számos hadjáratának és messzire tekintő politikai terveinek ez volt a végső célja. Úgy vélekedett ugyanis, hogy egyedül így állhat ellen a külső ellenségnek. Mikor tehát minden peloponnészoszi csatlakozott hozzá, a lakedaimóniak, az élisziek és a lakedaimóniakkal szomszédos arkadiaiak kivételével, Leónidasz halála után nyugtalanítani kezdte az arkadiaiakat, és gyakran betört az akhájokkal szomszédos földekre, hogy így próbára tegye a lakedaimóniakat, és éreztesse megvetését a fiatal és tapasztalatlan Kleomenésszel.

4. Az ephoroszok először a belbinai Athéné-szentély megszállására küldték ki Kleomenészt. Ez a vidék Lakónia kapuja, és birtoklása körül abban az időben vita folyt a megalopolisziakkal. Kleomenész elfoglalta és megerősítette ezt a helyet, Aratosz nem tiltakozott, hanem éjszaka kivezette csapatait és meglepte a tegeaiakat és az orkhomenosziakat, de a felbérelt árulók gyávasága miatt vissza kellett vonulnia. Azt hitte, hogy vállalkozása titokban maradt. Kleomenész azonban gúnyos hangú levelet írt neki, és mintha barátja volna, megkérdezte tőle, hol járt az éjszaka. Aratosz azt írta vissza, hallotta, hogy Kleomenész Belbinát készült megerősíteni, és azért ment le oda, hogy megakadályozza benne. Kleomenész újabb levelet küldött azzal, hogy hisz Aratosznak. "De - szólt a levél - írd meg, hisz miből áll neked, miért küldték utánad a létrákat és a fáklyákat." Ezen a tréfás megjegyzésen Aratosz nevetett, és amikor kérdezősködött, hogy miféle ifjú ez a Kleomenész, Damokratész, a lakedaimóni száműzött ezt mondotta: "Ha készülsz valamit tenni a lakedaimóniak ellen, jó lesz, ha sietsz, mielőtt kinő a sarkantyúja ennek a kiskakasnak."

Ezután Kleomenész néhány lovassal és háromszáz gyalogossal tábort ütött Arkadiában, de az ephoroszok hazarendelték, mert háborútól féltek. Hazatérése után Aratosz elfoglalta Kaphüait, mire az ephoroszok ismét ellene küldték Kleomenészt. Kleomenész elfoglalta Methüdriont és feldúlta Argoliszt; emiatt az akhaiaiak Arisztomarkhosz vezérlete alatt húszezer gyalogossal és ezer lovassal kivonultak ellene. Kleomenész Pallantionnál találkozott össze velük, és kész volt megütközni, de Aratosz megijedt ettől a vakmerőségtől, nem engedte, hogy vezére vállalja a kockázatot, és visszavonult. Az akhaiaiak emiatt szidalmakkal illették, a lakedaimóniak pedig gúnyt űztek belőle és lenézték, hiszen ők alig voltak ötezren. Kleomenész öntudata így megnövekedett, merészebben bánt a polgárokkal, s emlékeztette őket egyik régi királyukra, aki nemhiába szokta mondogatni, hogy a lakedaimóniak nem azt akarják tudni ellenségeikről, hogy hányan, hanem hogy hol vannak.

5. Ezután segítségére sietett az akhaiaiak által szorongatott éliszieknek, a Lükaion-hegy közelében megtámadta a visszavonuló akhaiaiakat, egész hadseregüket megfutamította, sokat megölt vagy foglyul ejtett közülük, annyira, hogy a görögök között elterjedt a híre, hogy Aratosz is elesett. Aratosz azonban igen jól felhasználta a kínálkozó alkalmat; a vereség után nyomban Mantineia ellen indult, és amikor senki nem várta, elfoglalta, és helyőrséggel rakta meg a várost. A lakedaimóniak elbátortalanodtak, és nem engedték meg Kleomenésznek, hogy további hadjáratot viseljen. Erre elhatározta, hogy hazahívatja Messzénéből Agisz fivérét, Arkhidamoszt, akinek, mint a másik királyi ház sarjának jogos igénye volt a trónra; azt gondolta ugyanis, hogy az ephoroszok hatalma meggyengül, ha a királyi hatalom újra teljessé válik, és az egyensúly így helyreáll. Mikor azok, akik korábban Agisz vesztét okozták, értesültek a tervről, megijedtek, hogy ha Arkhidamosz visszatér, bosszút áll rajtuk. Azért mégis beengedték a városba, sőt mikor titokban megérkezett, segítettek neki a hatalom elnyerésében, de utána mindjárt meggyilkolták; lehetséges, hogy Kleomenész akarata ellenére, mint Phülarkhosz állítja, de az is lehetséges, hogy ő dobta oda áldozatul barátainak Arkhidamoszt. Vád leginkább őket érheti, mert valószínű, hogy Kleomenészt kényszerhelyzetbe hozták.

6. Kleomenész elhatározta, hogy sürgősen megváltoztatja az alkotmányt, majd pénzzel megvesztegette az ephoroszokat, hogy szavazzák meg a hadjáratot; azonkívül sok polgárt is pártjára édesgetett anyja, Kratészikleia segítségével, aki bőkezűen támogatta anyagi eszközökkel, és osztozott becsvágyában is. Azt is beszélik, hogy bár nem óhajtotta a házasságot, fia kedvéért újból férjhez ment az egyik vezető és leghatalmasabb polgárhoz. Kleomenész kivonult a hadsereggel és elfoglalta Megalopolisz erődítményét, Leuktrát. Az akhaiaiak Aratosz vezérlete alatt gyorsan szövetségesük segítségére siettek; Kleomenész a városfalak közelében nyílt ütközetbe bocsátkozott, s ekkor seregének egyik része vereséget szenvedett. Aratosz azonban nem hagyta, hogy az akhaiaiak átkeljenek egy mély vízmosáson, sőt az üldözést is megtiltotta. De a megalopoliszi Lüdiadasz feldühödött, harcba vitte lovasait, és folytatta az üldözést olyan helyen is, amely telve volt szőlőkkel, árkokkal és falakkal; így aztán csapata széjjelszóródott és nehéz helyzetbe került. Mikor Kleomenész ezt meglátta, tarentumi és krétai csapatait küldte ellene, és bár Lüdiadasz vitézül védekezett ellenük, elesett a harcban. Erre a spártaiak felbátorodtak, hangos kiáltással rávetették magukat az akhaiaiakra, és rengeteget megöltek közülük. Az ellenséggel kötött szerződés alapján Kleomenész a többi halottat kiszolgáltatta, de Lüdiadasz holttestét maga elé vitette, bíborköntöst adatott rá, fejére koszorút tétetett, és így küldte el Megalopolisz kapui elé. Ez a Lüdiadasz volt az, aki megszüntette a zsarnokságot, és visszaadta a polgárok szabadságát; majd beléptette a várost az akhaiai szövetségbe.

7. Ez után a győzelem után Kleomenész nagy dolgokra tört abban a meggyőződésben, hogy ha az akhaiaiak elleni háborúban az államügyek vezetését teljesen kezébe veszi, könnyűszerrel a helyzet ura lesz. Kioktatta tehát mostohaapját, Megisztonuszt, hogy meg kell szabadulniuk az ephoroszok hatalmától, be kell vezetniük a vagyonközösséget, és az egyenlővé vált Spártát fel kell rázni és hadba indítani Görögország hegemóniájáért. Sikerült meggyőznie Megisztonuszt, aki két-három barátját is megnyerte ügyüknek.

Ezekben a napokban történt, hogy az egyik ephorosz, aki Pasziphaé szent ligetében aludt, csodálatos álmot látott. Azt álmodta, hogy azon a helyen, ahol az államügyek intézésekor az ephoroszok ülni szoktak, csak egy szék áll, a többi négyet elvitték, majd nagy csodálkozására egy hangot hallott a templomból, hogy így lesz ez jó Spártának. Álomlátását az ephorosz elmondta Kleomenésznek, aki első pillanatban zavarba jött, és azt hitte, hogy az ephorosz gyanít valamit, és csak próbára akarja tenni. Mikor azonban meggyőződött róla, hogy az ephorosz nem mondott valótlant, ismét nekibátorodott, magához vette azokat a polgárokat, akikről azt gyanította, hogy tervét leginkább ellenzik, elfoglalta Héraiát és Alszaiát, az akhaiai szövetséghez tartozó két várost. Élelemmel látta el az orkhomenosziakat, és tábort ütött Mantineiánál; a lakedaimóniakat hosszú menetelésekkel teljesen kifárasztotta, aztán saját kérelmükre hátrahagyta őket Arkadiában, és zsoldosaival útnak indult Spártába. Menetelés közben beavatta tervébe azokat, akikben leginkább megbízott, és lassan haladt előre, hogy az ephoroszokat vacsora közben lepje meg.

8. Mikor a város közelébe érkeztek, Kleomenész előreküldte Eurükleidaszt az ephoroszok étkezőhelyiségébe azzal az ürüggyel, hogy valami üzenetet visz nekik a királytól a sereg helyzetéről; de Eurükleidaszt nyomon követte néhány katonával Thérükión és Phoibisz, két férfi a mothakszoknak nevezett helóták közül, akik együtt nevelkedtek Kleomenésszel. Mialatt Eurükleidasz beszélt az ephoroszokkal, ezek kivont karddal rájuk rohantak és lekaszabolták őket. Először Agülaiosz rogyott le a csapások alatt; halottnak látszott, de felocsúdott csendben, kivonszolta magát a helyiségből, majd észrevétlenül bekúszott egy kisebb épületbe, amely a Félelem istenének szentélye volt; ez rendszerint zárva szokott lenni, de akkor éppen nyitva állott. Ide húzódott be, és magára zárta az ajtót. A másik négy ephoroszt és a segítségükre sietők közül tízet megöltek. Azokat, akik csendben maradtak, nem bántották, és hagyták, hogy elmeneküljenek a városból. Nem történt bántódása Agülaiosznak sem, amikor másnap előjött a szentélyből.

9. A lakedaimóniaknál temploma van nemcsak a Félelemnek, hanem a Halálnak, a Nevetésnek, s más hasonló szenvedélynek is. A Félelmet nem azért tisztelik istenként, mert kárhozatosnak tartják, azokhoz a szellemekhez hasonlóan, amelyeket igyekeznek távol tartani maguktól, hanem mert azt hiszik, hogy politikai rendszerüket főként a félelem tartja fenn. Ezért hirdetik a hivatalukba lépő ephoroszok a polgárok előtt, mint Arisztotelész mondja, hogy nyírassák le bajuszukat, engedelmeskedjenek a törvényeknek, és azoknak szigorát magukra ne vonják. A bajusz lenyíratását véleményem szerint azért követelik meg, hogy az ifjakat a legkisebb dolgokban is hozzászoktassák az engedelmeskedéshez. Azt hiszem, a régi korok emberei a bátorságot nem a félelem hiányának tartották, hanem a megrovástól való félelemnek és a dicstelenségtől való rettegésnek. Mert akik leginkább félnek a törvényektől, azok a legbátrabbak az ellenséggel szemben, és azok félnek legkevésbé a szenvedésektől, akik legjobban félnek attól, hogy rossz hírük kel. Helyes tehát ez a mondás:[99]

Hol a félsz ül, a tisztelet úr ott.

Homérosz is ezt mondja:

Drága apósom, tisztellek meg féllek is egyben.

Hasonlóképpen ezt is:

...félték a parancsnokokat.

Mert a nép leginkább azok iránt érez tiszteletet, akiktől fél. Ezért emeltek a lakedaimóniak templomot a Félelemnek az ephoroszok étkezőhelyiségének szomszédságában, mivel ennek a hatóságnak uralmi jogkörét úgy állapították meg, hogy közel álljon a monarchiához.

10. Kleomenész másnap közzétette annak a nyolcvan polgárnak a nevét, akinek el kellett hagynia a várost, majd eltávolíttatta az ephoroszok székét egy kivételével, amelyen ő akart ülni, amikor kormányzati ügyeket intéz. Ezután összehívta a népgyűlést, és beszédében megvédte eljárását. Azt mondotta, hogy Lükurgosz egymás mellé rendelte a királyokat és az öregek tanácsát; az államot hosszú időn át így igazgatta, és nem volt szükség semmi más hatóságra. Később azonban, midőn a Messzéné elleni háború hosszú ideig elhúzódott, a királyok a hadvezetés miatt nem jutottak hozzá a bíráskodáshoz. Kiválogattak tehát barátaik közül néhányat, és azokat hagyták hátra, hogy helyettesítsék őket a polgároknál; ezeket nevezték ephoroszoknak, akik tehát eleinte nemcsak a királyok megbízott emberei voltak, de fokozatosan mind több hatalmat ragadtak magukhoz, és észrevétlenül önálló hatáskört teremtettek maguknak. Bizonyítéka ennek, hogy a király mindmostanáig, ha az ephoroszok magukhoz rendelték, először és másodszor is ellentmondhatott, de a harmadik felszólításra köteles volt felállni és hozzájuk menni. Aszteróposz, aki az ephoroszi tisztséget megszilárdította és kiterjesztette hatalmát, sok-sok emberöltővel később viselte ezt a hivatalt. Mindaddig, míg az ephoroszok önmérséklettel használták fel hivatalukat, mondotta Kleomenész, helyes dolog volt az intézményt fenntartani; de mikor hatalmukkal az ősi kormányzatot oly mértékben felforgatják, hogy a királyok közül egyeseket száműznek, másokat halálra ítélnek, és megfenyegetik azokat, akik szeretnék megérni Spárta dicső és isteni eredetű alkotmányának helyreállítását, azt már nem szabad eltűrni. Ha hatalmában lett volna, hogy vérontás nélkül űzze ki a Spártába behurcolt ragályt, a fényűzést, a pompát, az adósságokat, az uzsoráskodást és a legrégibb bajt, a szegénység és a gazdagság ellentétét, minden más királynál szerencsésebbnek tartotta volna magát, hogy fájdalom nélkül gyógyíthatja meg hazáját. Kényszerű eljárásának mentségére magát Lükurgoszt hozhatja fel, aki bár nem volt király, és semmiféle hivatalt nem viselt, magánszemély létére királyi hatalmat vett igénybe, fegyveresekkel jelent meg az agorán, úgyhogy Kharillosz király ijedtében egy oltárhoz menekült; de mint jóravaló és hazáját szerető férfiú, hamarosan támogatta Lükurgosz reformjait, és elfogadta az alkotmány megváltoztatását. Lükurgosz ilyen módon tettekkel bizonyította be, hogy nehéz dolog az alkotmányt erőszak és megfélemlítés nélkül megváltoztatni. Ezeket az eszközöket, folytatta Kleomenész, ő csak igen mérsékletesen alkalmazta, amikor félreállította az útból azokat, akik Lakedaimón boldogulását akadályozták. A többieknek - fejezte be szavait - köztulajdonba adja át a földeket, az adósok tartozását elengedi, az idegeneket megvizsgálja, névsorba véteti, és a legerősebbeknek megadják a spártai polgárjogot, hogy az államot fegyverrel a kezükben megvédelmezzék. "Ilyen módon - mondta - ezután nem kell úgy tekintenünk Spártára mint az aitóliaiak és az illürök védtelen prédájára."

11. Ezt követőleg Kleomenész átadta vagyonát a köznek, példáját követte mostohaapja, Megisztonusz és valamennyi barátja; majd a többi polgár is mind, és a földet felosztották. Kleomenész telkeket jelölt ki az általa száműzötteknek is, és megígérte, hogy hazatérhetnek, mihelyt a dolgok lecsendesednek. Azután kiegészítette a polgárság létszámát a legjóravalóbb perioikoszokkal, és négyezer hoplitészből hadsereget állított fel; ezeket megtanította, hogy rövid dárda helyett mindkét kezükben hosszú lándzsát használjanak, és a pajzsot ne fogantyújánál fogva, hanem szíjpánton hordják. Ezután az ifjak kiképzésére fordította figyelmét, az úgynevezett agógé-ra, s a szabályok összeállításában nagy segítségére volt az akkor Spártában tartózkodó Szphairosz is. A testgyakorlatok és a közös étkezések illő rendjét is hamarosan visszaállították, amit csak kevesen fogadtak vonakodva, a legtöbben szívesen vállalták, és így helyreállt a spártai életmód nemes egyszerűsége. Hogy pedig az egyeduralom nevét elviselhetőbbé tegye, fivérét, Eukleidaszt jelölte ki második királyul, és így első alkalommal történt meg, hogy a spártaiaknak mindkét királyuk ugyanabból a királyi családból származott.

12. Kleomenész, mivel sejtette, hogy Aratosz és az akhájok azt gondolják, hogy a reform végrehajtását követő zavaros állapotok miatt nem is juthat eszébe Spárta elhagyása, és nem távozhat el a városból, míg a változások miatti feszült helyzet fennmarad, dicséretre méltó és hasznos dolognak tartotta, ha hadseregének harckészségét megmutatja az ellenségnek. Betört tehát Megalopolisz határába, hatalmas zsákmányt szerzett, és nagy károkat okozott az egész vidéken. Végül pedig elfogott egy színészcsapatot, amely útban volt Messzénéből jövet, színházat ácsoltatott össze az ellenség földjén, negyven mina összegű versenydíjat tűzött ki, és egy egész napon át a színházban ülve nézte az előadást, nem mintha az ilyen látványosságra kíváncsi lett volna, hanem hogy gúnyt űzzön az ellenségből, és megvetőleg kimutassa, hogy milyen nagy fölényben van velük szemben. Egyébként más görög vagy királyi seregekkel ellentétben egyedül a spártai hadsereget nem követték színészek, szemfényvesztők, táncosnők és hárfáslányok. A spártai hadsereg mentes volt minden trágárkodástól, bohóckodástól és népünnepségektől; a fiatalok szabad idejük legnagyobb részét testgyakorlással, az idősebbek pedig a fiatalok tanításával töltötték, és ha volt szabad idejük, lakón módra való enyelgéssel és tréfálkozással szórakoztak egymással. Hogy az ilyen tréfás mulatozásnak milyen nagy haszna volt, azt Lükurgosz életrajzában már leírtam.

13. Kleomenész maga volt mindnyájuk tanítómestere. Életmódja szerény, igénytelen, minden pompától mentes volt, és semmivel sem igényesebb az egyszerű emberekénél; így mértékletessége példaképül szolgált mindenkinek, és ez különös súlyt adott szavának a görögök ügyeiben. Amikor az embereknek más királyokkal akadt dolguk, nem is annyira gazdagságukon és fényűzésükön ámultak el, mint inkább kevélységükön és fennhéjázó magaviseletükön botránkoztak meg, mert gőgös és bántó modorban szóltak azokhoz, akik színük elé járultak. De Kleomenész udvarában, bár valóságosan és rangja szerint is király volt, nem láttak bíborszőnyegeket és drága ruhákat, kerevetek vagy hordszékek sorát; a hozzá fordulók dolgát nem nehezítette meg egész csapat bejelentő, ajtónálló és írnok, hanem saját maga ment eléjük. Egyszerű ruhában fogadta látogatóinak üdvözlését, nyájasan, derűsen és barátságosan elbeszélgetett velük azokról az ügyekről, amelyekben segítségét igénybe akarták venni, úgyhogy elbájolt és teljesen megnyert magának mindenkit; azt mondták róla, hogy ő Héraklész egyetlen igazi leszármazottja.

Hétköznapokon spártai egyszerűséggel megterített és három pamlaggal körülvett asztalnál étkezett, ha azonban követeket vagy külföldi vendégeket fogadott, még két pamlagot tétetett az asztal mellé, és a szolgák valamivel gazdagabban rakták meg az asztalt; de nem ínyencfalatokkal vagy édes süteményekkel, csak a fogások voltak bőségesebbek és a borok valamivel finomabbak. Mégis megrótta egyik barátját, hallván, hogy mikor idegeneket vendégelt meg, fekete levest és árpakenyeret szolgáltatott fel, ugyanolyant, mint amit a közös étkezőhelyiségekben fogyasztanak. "Idegenek előtt nem kell a spártai egyszerűséget túlzásba vinnünk" - mondotta barátjának. Asztalbontás után rendszerint bevittek az ebédlőbe egy háromlábú asztalt, rajta színborral teli vegyítőedényt és kétkotülés ezüstserlegeket; ezekből ivott, aki akart, de kéretlenül senkihez nem vittek oda serleget. Zene nem volt, de senki nem is kívánta. Ivás közben Kleomenész maga szórakoztatta vendégeit beszélgetéssel; néha kérdezett tőlük valamit, máskor ő mondott el történeteket. Komolysága nem volt erőltetett, mindig szívesen tréfálkozott, de minden bántó él nélkül. Az olyanféle vadászatot, amelyet más királyok indítottak látogatóik ellen, mikor behálózták őket pénzzel és ajándékokkal, hogy vendégeiket megrontsák, mint helytelen és igazságtalan eljárást elítélte. De annál szebb és királyhoz méltóbb cselekedetnek tartotta, hogy látogatóiban nyájas beszéddel bizalmat ébresszen. Úgy vélekedett, hogy a zsoldos a baráttól éppen abban különbözik, hogy az egyiket jellemével és lekötelező modorával szerzi meg magának az ember, a másikat pedig pénzével.

14. Nemsokára behívták a mantineiaiak; éjszaka behatolt a városba, a város lakói kiűzték az akhaiai helyőrséget, és átadták városukat Kleomenésznek, ő pedig visszaadta törvényeiket és alkotmányukat, s még aznap továbbvonult Tegeába. Rövid idővel ezután keresztül-kasul vonult Arkadián, és Akhaia Pherai nevű városa ellen vonult. Az volt a szándéka, hogy vagy megütközik az akhaiaiakkal, vagy szégyenbe hozza Aratoszt, aki elfut előle, és átengedi neki az országot. Bár ebben az időben Hüperbatasz volt a vezér, minden hatalom Aratosz kezében volt. Az akhaiaiak teljes erejükkel hadba szálltak, és táborukat Dümaiban ütötték fel a Hekatombaion közelében. Amikor Kleomenész ellenük vonult, nem tartotta helyesnek, hogy az ellenséges Dümai városa és az akhaiaiak között üsse fel táborát, s ezért az akhaiaiakat merész kihívással csatára kényszerítette. Teljes győzelmet aratott felettük, phalanxukat megfutamította; sokat megölt közülük a csatában, sokat pedig fogságba ejtett. Utána Langón ellen vonult, kiűzte az akhaiai helyőrséget, és átadta a várost az éliszieknek.

15. Az akhaiaiak súlyos veresége után Aratosz, aki minden második évben vállalni szokta a vezérséget, lemondott tisztségéről, és hiába kérték s könyörögtek neki, nem volt hajlandó vállalni; eléggé helytelenül, mert az államügyek legviharosabb állapotában adta át más kezébe a kormányrudat, és mondott le a hatalomról. Kleomenész eleinte mérsékelt feltételeket szabott az akhaiai követeknek, de később másokat küldött hozzájuk, és felszólította őket, hogy adják át neki a vezérszerepet; egyébként nem lesz semmi vitás kérdés közöttük, a hadifoglyokat azonnal szabadon bocsátja, és átadja az elfoglalt megerősített helyeket. Az akhaiaiak hajlandók voltak elfogadni ezeket a békefeltételeket, és meghívták Kleomenészt, hogy menjen Lernába, ahol gyűlést készültek tartani. Az történt azonban, hogy Kleomenész fárasztó menetelés után felhevülten vizet ivott, amitől erős vértolulást kapott, és elvesztette a hangját. Így visszaküldte az akhaiaiaknak legelőkelőbb foglyaikat, de a megbeszélést későbbre halasztotta, és visszatért Spártába.

16. Mindez romlásba döntötte Görögországot, pedig ekkor valahogyan mód lett volna rá, hogy összeszedje magát, s megszabaduljon a makedónok arcátlanságától és kapzsiságától. De Aratosz nem bízott Kleomenészben; félt tőle, és irigyelte nem remélt szerencséjét, és gyötrelmes dolognak vélte, hogy tőle, aki harminchárom éven át vezérszerepet vitt, dicsőségét és befolyását egy felkapaszkodott fiatalember ragadja el, és kezébe kerítse azt a hatalmat, amelyet ő növesztett nagyra hosszú idők fáradsága árán. Először erőszakoskodással akarta az akhaiaiakat szándékuktól eltéríteni; de mikor azok, megrettenve Kleomenész vakmerőségétől, ügyet sem vetettek Aratoszra, sőt igazságosnak tartották a lakedaimóniak kívánságát, hogy állítsák vissza Peloponnészosz ősi alkotmányát, Aratosz olyan eszközökhöz folyamodott, amelyek nem illettek volna egyetlen göröghöz sem, de különösképpen szégyenletes és méltatlan volt hozzá addigi tettei és politikai tevékenykedése után; behívta ugyanis Görögországba Antigonoszt, és rászabadította a Peloponnészoszra a makedónokat, akiket pedig fiatal éveiben éppen ő űzött ki, amikor az Akrokorinthoszt felszabadította. Ezzel gyanússá és gyűlöletessé tette magát minden király előtt. Hozzá még emlékirataiban saját maga is a legrosszabbakat mondja el Antigonoszról. Azután, bár dicsekvéssel emlegeti, mennyi szenvedést és kockázatot vállalt az athéniakért, hogy a város megszabadulhasson a makedón helyőrségtől, most ő hozta be őket fegyveresen hazájába, saját házába, sőt még háza asszonyainak lakosztályába is. De Héraklész leszármazottját és a spártaiak királyát, amikor hazája ősi alkotmányát, mint valami hangját vesztett hangszert újra fel akarta hangolni a lükurgoszi törvények és életmód józan, dór dallamára, nem tartotta méltónak arra, hogy a sziküóniak és a tritaiaiak vezére legyen; csak azért, mert félt az árpakenyértől, az ócska köpenytől és attól, amit legszörnyűbb vádként hozott fel Kleomenész ellen: a gazdagság megszüntetésétől és a szegénység behozatalától, ezért most önmagát Akhaiával együtt alárendelte a királyi koronának, a bíborpalástnak és a makedónok meg a sztrapták parancsainak. Hogy pedig ne úgy tűnjék fel, mintha Kleomenész parancsait teljesítené, áldozatot mutatott be az Antigonosz tiszteletére rendezett ünnepen, és megkoszorúzott fejjel dicsénekeket zengett egy tüdővészben senyvedő emberre.

De mindezt nem azért írom, hogy vádoljam Aratoszt, aki sok dologban igaz és nagy hellén férfiúnak mutatkozott, inkább csak az emberi természet esendőségén érzett szánakozásból, amely még az ilyen kitűnő és erényre született jellemekben sem képes kifogástalanul szépet létrehozni.

17. Midőn az akhaiaiak ismét összegyülekeztek tanácskozásra Argoszba, odaérkezett Kleomenész is Tegeából, s az emberek már erősen reménykedtek benne, hogy létrejön a megegyezés. Aratosz azonban, mivel a legfontosabb kérdésekben már megegyezett Antigonosszal, és tartott tőle, hogy Kleomenész jó szóval vagy kényszerrel megnyeri magának a népet, és megvalósítja terveit, azt kívánta, hogy Kleomenész fogadjon el tőle háromszáz túszt, és menjen egyedül Argoszba, vagy pedig vonuljon hadseregével a városon kívül fekvő Küllabarion nevű tornacsarnokig, és ott tartsák meg a gyűlést. Mikor Kleomenész ezt meghallotta, kijelentette, hogy sérelem érte; mindezt mindjárt előre meg kellett volna neki mondani, nem pedig most, amikor a város kapuihoz érkezett, bizalmatlanul bánni vele és elküldeni. Ezekről a dolgokról levelet írt az akhaiaiaknak, amelyben főként Aratoszt szidalmazta a nép előtt, majd gyorsan útnak indult, hírnök útján hadat üzent, de a hírnököt nem Argoszba, hanem Aigionba küldte, Aratosz közlése szerint azért, hogy megelőzze őket a védelmi előkészületben.

Nagy nyugtalanság fogta el erre az akhaiaiakat, és a városok már az elpártolásra gondoltak; az egyszerű nép földosztásban és adósságelengedésben reménykedett, de a vezető emberek is sok helyen nehezteltek Aratoszra, és haragudtak rá, hogy behozta a makedónokat a Peloponnészoszra. Kleomenész erre felbátorodott és betört Akhaiába. Először gyors megrohanással elfoglalta Pellénét, és kiűzte az akhaiai helyőrséget, majd Pheneoszt és Penteleiont hódította meg. Közben Korinthoszban és Sziküónban az akhaiaiak árulástól féltek, s ezért lovasokat és zsoldosokat küldtek Argoszból, hogy tartsák szemmel ezeket a városokat, ők maguk pedig Argoszba mentek a nemeai játékokra. Kleomenész tehát abban reménykedett, ami indokolt is volt, hogy mialatt az ünnepségek folynak, és a város telve van a játékokra érkezett nézőkkel, váratlan megjelenésével még jobban megzavarja őket. Éjszaka a falak alá vezette hadseregét, és elfoglalta a színház feletti Aszpisz nevű, nehezen megközelíthető magaslatot. Ezzel annyira megrémítette az embereket, hogy senki nem gondolt védekezésre, befogadták a helyőrséget, húsz túszt adtak a polgárok közül, és hozzájárultak - Kleomenész vezetése mellett - a lakedaimóniakkal kötendő szövetséghez.

18. Sikere nem kis mértékben növelte Kleomenész hírnevét és hatalmát, mert Spárta régi királyai ismételt erőfeszítéseik ellenére sem tudták Argosz szövetségét tartósan biztosítani; még a legfélelmetesebb hadvezér, Pürrhosz, aki megtámadta és elfoglalta a várost, ő sem tudta megtartani, sőt életét vesztette, és vele együtt elpusztult hadseregének nagy része is. Ezért csodálták Kleomenész gyorsaságát és éles elméjét, s akik azelőtt csak nevettek rajta, és azt mondták, hogy az adósságeltörléssel és a vagyonegyenlőséggel Szolónt és Lükurgoszt utánozza, most meggyőződtek róla, hogy ő hozta létre a változást Spártában. Régen olyan nyomorult állapotban voltak, és annyira nem tudtak magukon segíteni, hogy amikor az aitóliaiak betörtek Lakóniába, ötvenezer rabszolgát hajtottak el; ekkor mondta állítólag egy idősebb spártai, hogy Lakóniának csak hasznára volt az ellenség, hiszen könnyített terhén. Most azonban, rövid idő elteltével, alighogy visszaállították őseik erkölcseit és rátértek a híres fegyelem útjára, mintha ismét maga Lükurgosz járt és élt volna közöttük; számos jelét adták bátorságuknak és engedelmességüknek, visszaszerezték Spárta hegemóniáját Görögországban, és hatalmukba kerítették a Peloponnészoszt.

19. Argosz elfoglalása után Kleónai és Phliusz azonnal csatlakozott Kleomenészhez. Aratosz pedig Korinthoszban vizsgálatot folytatott, hogy kik tanúsítottak Spárta-barát magatartást. Mikor híre érkezett a történteknek, Aratosz zavarba jött, és mivel észrevette, hogy a város Kleomenész felé hajlik, és meg akar szabadulni az akhaiaiaktól, összehívatta a polgárságot a tanácsházba, majd titokban a kapukhoz lopakodott, felugrott odavezettetett lovára, és elmenekült Sziküónba. A korinthosziak, mint Aratosztól tudjuk, egymással versenyre kelve annyira siettek Kleomenészhez, hogy valamennyien agyonhajszolták lovukat; Kleomenész azonban szemrehányást tett nekik, hogy Aratoszt nem fogták el, hanem engedték, hogy elmeneküljön. De azért elküldte hozzá Megisztonuszt azzal a kéréssel, hogy adja át neki az Akrokorinthoszt, amelyet akhaiai helyőrség tartott megszállva, és sok pénzt ígért neki, ha ezt megteszi. Erre Aratosz azt válaszolta, hogy ő nem ura a viszonyoknak, inkább azok tartják őt hatalmukban - ezt írja Aratosz.

Kleomenész kivezette hadseregét Argoszból, pártjára vonta Troizént, Epidauroszt és Hermionét, majd megérkezett Korinthoszba; a fellegvárat körülzárta, mert az akhaiaiak nem akarták elhagyni. Ezután magához hívatta Aratosz barátait és jószágfelügyelőit, s elrendelte, hogy gondosan vigyázzanak Aratosz házára és értékes ingóságaira. Majd ismét elküldte Aratoszhoz a messzénéi Tritümalloszt, és azt az ajánlatot tette neki, hogy vegyék át az Akrokorinthosz őrségét együttesen az akhaiaiak és a lakedaimóniak, s személy szerint Aratosznak kétszer olyan nagy összegű járandóságot ígért, mint amit Ptolemaiosz királytól kapott. Aratosz azonban erről hallani sem akart, ehelyett fiát elküldte Antigonoszhoz más túszokkal együtt, és rábírta az akhaiaiakat, hogy szavazzák meg az Akrokorinthosz átadását Antigonosznak. Így aztán Kleomenész behatolt a sziküóni területre, kifosztotta, és elfogadta Aratosz ingóságait, mikor a korinthosziak ajándékul felajánlották neki.

20. Mikor Antigonosz nagy haderővel átkelt a Geraneia-hegységen, Kleomenész jobbnak tartotta, ha az Iszthmosz helyett az oneiai dombokat erősíti meg árkokkal és falakkal, s inkább helyi harcokkal őrli fel a makedónokat, mint hogy harcedzett phalanxukkal nyílt csatát vívjon. Tervét meg is valósította, és ezzel zavarba hozta Antigonoszt, mert hadserege szűkében volt az élelmiszereknek, és nem volt könnyű feladat kierőszakolni az átkelést, amíg Kleomenész tartotta állásait; megkísérelte tehát egy éjszaka átsiklani a Lekhaionon, de jó néhány katonáját elveszítette, úgyhogy Kleomenész mindenképpen nagyon nekibátorodott, és emberei a győzelemtől fellelkesülve ültek vacsorához; annál inkább elcsüggedt Antigonosz, akit a kényszerűség nehezen keresztülvihető tervekre kényszerített. Elhatározta ugyanis, hogy a Héraion-hegyfokhoz vonul, és hadseregét onnan áthajózza Sziküónba, de ehhez sok előkészületre és időre lett volna szüksége, ami nem állt rendelkezésére. Amikor beesteledett, Aratosz barátai érkeztek hozzá Argoszból, és odahívták, mert az argosziak készülnek elpártolni Kleomenésztől. A zendülést Arisztotelész készítette elő, aki könnyűszerrel rábeszélte az elszakadásra a köznépet, mert haragudtak Kleomenészre, minthogy nem hajtotta végre az adósságelengedést, amiben pedig reménykedtek. Aratosz ezerötszáz katonát kapott Antigonosztól, és Epidauroszba hajózott. Arisztotelész azonban nem várta meg, hanem a polgárok élén megtámadta a helyőrséget a fellegvárban, közben Timoxenosz is segítségére érkezett Sziküónból az akhaiaiakkal.

21. Kleomenész ezekről a dolgokról a második éjszakai őrváltás körül értesült. Magához hívatta Megisztonuszt, és haragosan felszólította, hogy menjen azonnal Argosz segítségére; Megisztonusz volt ugyanis az, aki leginkább bizonygatta Kleomenésznek az argosziak hűségét, és ezáltal megakadályozta benne, hogy a gyanús személyeket kiutasítsa. Miután Megisztonuszt elküldte kétezer harcossal, figyelmét Antigonoszra irányította; bátorította a korinthosziakat, hogy Argoszban nincs semmi nagyobb baj, és az egész zavart néhány ember okvetetlenkedése okozta. Mikor azonban Megisztonusz betört Argoszba, majd harc közben elesett, és az őrség, amely csak üggyel-bajjal tartotta magát, szüntelen Kleomenészhez küldött, megijedt, hogy az ellenség elfoglalja Argoszt, és ha a szorosokat elzárja, akadálytalanul feldúlja Lakóniát és a védtelenül maradt Spártát is megtámadja; elvezette tehát hadseregét Korinthoszból, s a várost nyomban el is veszítette, mert Antigonosz bevonult, és helyőrséget helyezett el benne. Mikor Argosz alá érkezett, megkísérelte, hogy ostromlétrák segítségével feljusson a falakra, és ebből a célból összegyűjtötte a menetelés közben szétszóródott csapatokat. Behatolt az Aszpisz-domb alatt húzódó föld alatti folyosókba, feljutott a fellegvárba, és egyesült a helyőrséggel, amely még mindig kitartott az akhaiaiakkal szemben. Ostromlétrák segítségével birtokába kerítette a város egyes részeit, és az utcákat megtisztította az ellenségtől, mert megparancsolta a krétai íjászoknak, hogy lőjék ki nyilaikat. Mikor azonban megpillantotta Antigonoszt, amint phalanxával a hegyekről leereszkedett a síkságra, és amint lovasai máris vonultak be a városba, lemondott róla, hogy Argoszt megtartsa. Maga köré gyűjtötte minden csapatát, biztonságban elhagyta a fellegvárat, és a várfalak mentén elvonult. Igen nagy eredményeket ért el egészen rövid idő alatt, csapatai egyetlen felvonultatásával kis híján az egész Peloponnészoszt hatalmába kerítette, de most ugyanolyan gyorsan elveszített mindent, mert szövetségesei közül egyesek nyomban cserbenhagyták, mások pedig a városokat később átadták Antigonosznak.

22. Így végződött hadjárata, és hazafelé vezette hadseregét; estefelé éppen Tegeához közeledett, amikor spártai küldöttek a meglevőnél nem kisebb csapásnak, felesége halálának hírét hozták. Kleomenész még sikeres hadjáratai alatt sem tudott felesége nélkül meglenni, hanem állandóan hazatért Spártába, mert nagyon szerette Agiatiszt, és teljes odaadással csüngött rajta. A csapás érthető módon teljesen összetörte, és mélységes fájdalommal töltötte el, hiszen még fiatal volt, és a legszebb és legerényesebb feleséget veszítette el; de azért büszke öntudatát és lelki nagyságát szenvedése sem alázta meg; korábbi beszédmodorát, viselkedését és egész magatartását változatlanul megőrizte, kiadta a parancsokat tisztjeinek és megtette az intézkedéseket Tegea biztonságára, majd másnap reggel visszatért Lakedaimónba, odahaza anyjával és gyermekeivel átengedte magát a gyász fájdalmának, majd azonnal a közérdek gondjai foglalták le.

Ptolemaiosz egyiptomi király közölte vele, hogy hajlandó segítséget nyújtani neki, de túszul kérte anyját és gyermekeit. Ezt hosszú ideig restellte megmondani anyjának, többször bement hozzá, és már azon a ponton volt, hogy szól neki, de aztán újra elhallgatott, úgyhogy anyja gyanút fogott, és megkérdezte barátait, mi lehet az, amit fia meg akar neki mondani, de valamiért habozik megtenni. Végre Kleomenész rászánta magát, és megmondta; anyja nagyot nevetett, és így szólt: "Hát ez volt az, amihez olyan sokszor hozzáfogtál, de aztán féltél elmondani? Akkor csak siess, ültess fel egy hajóra, és küldj el bárhova, ahol gondolod, hogy az én esendő személyem hasznára válhat Spártának, mielőtt a vénség és a tétlenség elsenyveszt."

Mikor minden úti előkészületet megtettek, gyalogosan elindultak Tainaronba, és a hadsereg fegyverben kísérte el őket. Mielőtt beszállt a hajóba, Kratészikleia Kleomenésszel kettesben bement Poszeidón szentélyébe, átölelte és megcsókolta szomorú és levert fiát, s ezt mondta neki: "Szedd össze magad, Spárta királya! Amikor kimegyünk a templomból, senki ne lássa, hogy sírunk és Spártához méltatlan dolgot teszünk. Ez egyedül rajtunk múlik, de sorsunk az istenek kezében van." Miután ezt elmondta, nyugodt arckifejezéssel kézen fogta kis unokáját, felszállt a hajóra, és szólt a kapitánynak, hogy minél előbb induljanak. Mikor Kratészikleia megérkezett Egyiptomba, és értesült róla, hogy Ptolemaiosz ajánlatot kapott és követeket fogadott el Antigonosztól, Kleomenészről pedig azt hallották hogy bár az akhaiaiak megegyezésre szólították fel, miatta fél Ptolemaiosz hozzájárulása nélkül befejezni a háborút, üzent neki, hogy azt tegye, ami Spártához illik és a város érdekében van, s ne féljen Ptolemaiosztól egy öregasszony és egy kisgyermek miatt. Mondják, hogy Kratészikleia így viselte el balsorsát.

23. Miután Antigonosz Tegeát ostrommal bevette, Orkhomenoszt és Mantineiát lerohanta, Kleomenész visszaszorult Lakónia területére, és mindazokat a helótákat felszabadította, akik öt attikai mina váltságdíjat fizettek; ebből ötszáz talentumot gyűjtött össze, és kétezer katonát fegyverzett fel makedón mintájú fegyverzettel, hogy így állítsa szembe őket Antigonosz fehérpajzsosaival. Ekkor nagy és mindenkit meglepő vállalkozáshoz fogott. Megalopolisz abban az időben önmagában nem volt nagyobb és erősebb mint Spárta, és segítséget kapott mind az akhaiaiaktól, mind Antigonosztól, mert a makedón király a város közvetlen szomszédságában táborozott; különben is valószínűnek látszott, hogy az akhaiaiak Antigonoszt főként a megalopolisziak biztatására hívták be a Peloponnészoszra. Kleomenész most azt tervezte, hogy ezt a várost elrabolja - így lehetett csak nevezni gyors és váratlan vállalkozását -, s ezért hadseregét ötnapi élelemmel ellátva Szelaszia irányába vezette, mintha zsákmányszerzésre indulna Argoliszba. Innen azonban leereszkedett Megalopolisz irányába, csapatait Rhoiteionnál megvacsoráztatta, majd Helikuszon át a város ellen vonult. Mikor már nem voltak messzire, Panteuszt elküldte két osztag lakedaimónival azzal a paranccsal, hogy foglalják el a két torony közötti bástyarészt, amelyről úgy tudta, hogy a megalopolisziak a legkevésbé védik, ő maga pedig lassú menetben vonult nyomukban a hadsereg többi részével. Panteusz nemcsak ezt a helyet, hanem a falak nagy részét is őrizetlenül találta; a falakat részben lerombolta, részben aláaknázta, az őrségből pedig aki csak a keze közé került, mindenkivel végzett. Ekkorra odaérkezett Kleomenész is, csapataik egyesültek, és mielőtt a megalopolisziak észrevették, egész hadseregével máris a városban termett.

24. A szerencsétlenség lassan-lassan nyilvánvalóvá lett a város lakosai előtt. Egyesek összeszedték ingóságaikból, amit éppen tudtak, és nyomban elmenekültek, mások fegyveres csapatokba verődtek, szembeszálltak és összecsaptak az ellenséggel, és bár nem tudták legyűrni, legalább polgártársaik menekülését biztosították annyira, hogy legfeljebb ezer ember maradt vissza, a többieknek pedig gyermekeikkel és feleségükkel mind sikerült elmenekülniük Messzénébe. De általában azok is megmenekültek, akik harc közben igyekeztek a többieken segíteni. Csak kevesen estek fogságba; ezek között volt Lüszandridasz és Thearidasz, a két leghíresebb és legbefolyásosabb férfi Megalopoliszban. Ezért a katonák, akiknek kezébe kerültek, azonnal Kleomenész elé vitték őket. Lüszandridasz, midőn messziről meglátta Kleomenészt, így kiáltott fel: "Rajtad múlik most, ó, lakedaimóniak királya, hogy szebb és királyibb tettet hajts végre mindannál, amit eddig véghezvittél, és híresebbé tedd magadat általa!" Kleomenész, sejtve, hogy Lüszandridasz mire céloz, így szólt hozzá: "Mire gondolsz, Lüszandridasz? Azt óhajtod talán tőlem, hogy visszaadjam nektek a várost?" Lüszandridasz erre így felelt: "Valóban erre gondoltam, és azt tanácsolom neked, hogy ne pusztítsd el ezt a nagy várost, hanem töltsd meg hű és megbízható barátokkal s szövetségesekkel azáltal, hogy visszaadod a megalopolisziaknak szülővárosukat, és ezzel ennek a nagy népnek megmentője leszel." Kleomenész rövid hallgatás után így szólt: "Nehéz elhinni, hogy ez megtörténjék, de hadd győzzön nálunk mindig a dicső a hasznos felett." Ezekkel a szavakkal a két férfiút elküldte Messzénébe saját hírnökeivel együtt, bejelentve, hogy városukat visszaadja a megalopolisziaknak, ha szövetségi és baráti viszonyra lépnek vele, és megszakítják kapcsolataikat az akhaiaiakkal.

Hiába tette azonban Kleomenész ezt a jó szándékú és nemes lelkű ajánlatot, Philopoimén nem engedte meg a megalopolisziaknak, hogy elszakadjanak az akhaiaiaktól, és azzal vádolta Kleomenészt, hogy nincs is szándékában visszaadni a várost, hanem kézre akarja keríteni polgáraival együtt, majd elűzte Thearidaszt és Lüszandridaszt Messzénéből. Ez volt az a Philopoimén, aki később az akhaiaiak vezére lett és híressé vált a görögök közt, amint azt életrajzában megírtam.

25. Kleomenész, mikor erről értesült, bár eddig érintetlenül és sértetlenül megőrizte a várost, és nem tűrte el, hogy bárki akár titokban is hozzányúlhasson a legjelentéktelenebb tárgyhoz is, most felbőszült; a kincseket elrabolta, a szobrokat és festményeket elszállíttatta Spártába, a várost csaknem földig romboltatta, majd haza vonult, mert félt Antigonosztól és az akhaiaiaktól, bár azok semmit nem tettek ellene. Ekkor éppen gyűlést tartottak Aigionban. Aratosz felment a szószékre, arcát eltakarta köpenyével, és hangos zokogásban tört ki. A látványon mindenki elcsodálkozott, s midőn biztatták, hogy beszéljen, elmondta, hogy Kleomenész elpusztította Megalopoliszt. Az akhaiaiakat annyira megrémítette ennek a nagy szerencsétlenségnek a híre, hogy a gyűlés azonnal feloszlott. Antigonosz eleinte segítségadásra gondolt, de mivel csapatai csak nehezen gyülekeztek össze téli szállásukról, újra kiadta a parancsot, hogy maradjanak, ahol vannak, ő maga pedig kisebb számú csapattal Argoszba ment.

Ezért Kleomenész második kísérletét, bár az őrültségig vakmerő vállalkozásnak látszott, Polübiosz szerint valójában nagy megfontolással hajtotta végre. Tudta ugyanis, hogy a makedónok a városokban szétszóródva téli szálláson töltik az időt, és Antigonosz csak kisszámú zsoldosával tartózkodik Argoszban, ahol barátaival együtt a telet töltötte. Kleomenész tehát betört argoszi területre azzal a számítással, hogy vagy megveri a merő szégyenkezésből csatára kényszerülő Antigonoszt, vagy ha Antigonosz nem meri a csatát vállalni, rossz hírbe keveri az argosziaknál. Ez is történt, az argosziak, miután Kleomenész földjeiket feldúlta, sok embert és jószágot elhurcolt, felháborodásukban a király ajtajai előtt gyülekeztek össze, és hangos kiáltozással felszólították, hogy vagy harcoljon, vagy adja át a vezérséget nála különbeknek. Antigonosz azonban nem hagyta el a várost, és megmaradt eredeti tervénél, mert ahogyan körültekintő hadvezérhez illik, azt tartotta volna szégyenletesnek, hogy oktalan kockázatot vállaljon és lemondjon biztonságáról, nem pedig, hogy hozzá nem értők előtt rossz hírbe kerüljön. Kleomenész egészen a várfalakig hatolt előre hadseregével, kigúnyolta ellenségeit, sok kárt okozott nekik, majd bántatlanul eltávozott.

26. Kleomenész kis idővel később, amikor meghallotta, hogy Antigonosz Tegea felé nyomul, és onnan készül betörni spártai területre, gyorsan maga mellé vette katonáit, és az ellenség elkerülésével más úton érkezve kora reggel megjelent Argosz alatt, feldúlta a földeket, és a gabonát nem kaszával és sarlóval vágatta le, amint szokás, hanem lándzsanyélszerű hosszú rudakkal verette tönkre; katonái menetelés közben szórakozásból, minden fáradság nélkül széttaposták és elpusztították a termést. Mikor azonban a Küllarabiszhoz értek, és fel akarták gyújtani a tornacsarnokot, ezt megakadályozta, mert úgy érezte, hogy amit Megalopoliszban tett, haragjában követte el, és nem vált becsületére.

Antigonosz erre nagy sietve visszatért Argoszba, s a magaslatokra és a hegyszorosokba mindenütt őrségeket állított. Kleomenész úgy tett, mintha ezzel semmit nem törődnék, mintha lenézné az ellenséget, sőt hírnököket küldött, és azt követelte, adják át neki a Héraion kulcsait, hogy mielőtt eltávozik, áldozhasson az istennőnek. Ilyen gúnyos tréfálkozás után valóban áldozott az istennőnek, de a bezárt templom falai alatt, aztán Phliuszba vezette hadseregét. Innen továbbment, kiűzte a helyőrséget Oligürtoszból és elvonult Orkhomenosz mellett; ezzel nemcsak polgártársaiba öntött önbizalmat és bátorságot, hanem az ellenség is vezérségre termett és nagy tettekre méltó férfiúnak tartotta, mert bár csak egyetlenegy városra támaszkodott, egyszerre viselt hadat a makedón hadsereg és az egész Peloponnészosz ellen, amely egy király anyagi támogatását élvezte. És nemcsak Lakedaimónt őrizte meg sértetlenül, hanem elpusztította ellenfeleinek területét is, és rengeteg nagy várost elfoglalt, ami mind azt mutatta, hogy nagyra törő, nem mindennapi férfiú.

27. Aki először mondta, hogy a pénz a dolgok idegszála, ezt bizonyosan főként a háborúra gondolva értette. Démadész is, mikor arra hívta fel az athéniakat, hogy háromevezősoros hajókat bocsássanak vízre és szereljenek fel legénységgel, de pénzük nem volt rá, ezt mondta: "A tésztát is előbb meg kell nedvesíteni, mielőtt a dagasztáshoz kezdünk." Mondják, hogy a régi időkben élt Arkhidamosz is, amikor a peloponnészoszi háború kezdetén azt mondották neki, hogy szabja meg pontosan a szövetségesek hozzájárulási költségeit, azt mondta, hogy a háborút nem lehet rendeletekkel etetni. Valóban, amiként a jól edzett atléták idővel legyőzik és leküzdik azokat, akik csak jó mozgásúak és ügyesek, Antigonosz is, aki hatalmas erőforrások birtokában fogott a háborúhoz, kifárasztotta és leverte Kleomenészt, aki csak szűkösen, üggyel-bajjal tudta fizetni zsoldosai bérét, és élelmezni a katonáskodó polgárokat. Egyébként azonban az idő Kleomenésznek dolgozott, mert az otthoni ügyek sürgőssé tették Antigonosz hazatérését. Távollétében ugyanis a barbárok lerohanták és feldúlták Makedoniát, északról nagy illür hadsereg tört be az országba, amelynek harácsolása miatt a makedónok hazahívták Antigonoszt. Ha a levelet pár nappal a csata előtt megkapja, azonnal eltávozott volna, és gondolkodás nélkül magukra hagyja az akhaiaiakat. A sors azonban a legnagyobb dolgokat is jelentéktelen apróságokkal szokta eldönteni; ez alkalommal is megmutatta, hogy a pillanatnak milyen döntő befolyása van, mert alighogy Szelasziánál eldőlt a csata, amelyben Kleomenész elveszítette hadseregét és városát, azonnal megjelentek Antigonosznál a hazahívó követek. Ez a körülmény különösen szomorúvá teszi Kleomenész balsorsát, mert ha csak két napig vár, húzza az időt, és kerüli az ütközetet, nem kellett volna harcba bocsátkoznia, és kénye-kedvére köthette volna meg a békét, miután a makedónok eltávoztak. Így azonban, mint már mondottuk, pénzhiány miatt kénytelen volt mindent kockáztatni, és mint Polübiosz mondja, húszezer emberrel harmincezer ellen csatát vívni.

28. Csodálatra méltó hadvezérnek mutatta magát a veszedelemben is; polgártársai lelkesedéssel teljesítették parancsait, és a zsoldosokra sem lehetett semmi panasza a küzdelemben, de ellenségeinek hatásosabb fegyverzete és a phalanx döntő fölénye vereségét okozta. Phülarkhosz azonban azt állítja, hogy árulás történt, és főként ez okozta Kleomenész vesztét. Antigonosz ugyanis kiadta a parancsot, hogy az illürök és akarnanaiak titokban kerüljék meg és fogják hátba a másik szárnyat, amelynek Eukleidasz, Kleomenész fivére volt a vezére, azután hadserege többi részét csatába vezette. Kleomenész egy magaslatról figyelt, és amikor sehol nem látta az illür és az akarnanai csapatokat, megijedt, mert megsejtette, hogy Antigonosz milyen célra használja fel őket. Magához hívatta tehát Damotelészt, a helóták felügyeletével megbízott csapatok tisztjét, és megparancsolta neki, járjon utána, és nézze meg, mi történik a csapatok hátában és oldalában. Erre Damotelész, akit Antigonosz állítólag már előbb megvesztegetett, azt mondta, erre ne legyen Kleomenésznek gondja, mert minden rendben van, csak a vele szemben állókkal törődjék, s azok ellen védekezzék. Kleomenész hitelt adott Damotelész szavainak, támadásra indult Antigonosz ellen, nagy erővel zúdult spártai csapataival a makedónok phalanxára, ötsztadionnyira visszaszorította, és győztesként üldözte őket. Ekkor azonban Eukleidaszt a másik szárnyon körülkerítették, erre Kleomenész megállt, tisztán látta a veszélyt, és így szólt: "Elvesztél, drága testvérem, elvesztél. Méltó vagy rá, hogy a spártai ifjak kövessenek és a spártai nők megénekeljenek." Így pusztult el Eukleidasz embereivel együtt, és a győztesek most Kleomenészre törtek, aki, látván, hogy katonái megzavarodnak, és nem mernek helytállni, a maga menekülésére gondolt. Mondják, hogy a zsoldosok közül sokan, a lakedaimóniak pedig kétszáz kivételével mind a hatezren elestek az ütközetben.

29. Mikor Kleomenész megérkezett a városba, az elébe menő polgároknak azt a tanácsot adta, hogy fogadják Antigonoszt, ami pedig őt magát illeti, azt mondta, életében, de még holtában is azt fogja tenni, amivel Spárta javát szolgálhatja. Midőn látta, hogy az asszonyok odafutnak azokhoz, akik vele együtt menekültek el a csatából, elveszik tőlük fegyvereiket, és italt visznek nekik, ő maga is bement házába. Itt ágyasa ment eléje, egy megalopoliszi szabad nő, akit felesége halála után vett maga mellé, és mint máskor, amikor háborúból érkezett haza, most is szolgálatára kívánt lenni. Kleomenész azonban, bár nagyon szomjas volt, nem ivott, és bár fáradt volt, nem ült le, hanem úgy, ahogyan volt, páncélba öltözve, az egyik oszlophoz dőlt, arcát könyökére hajtotta, pihent néhány pillanatig, és végiggondolt minden lehetséges tervet, majd barátaival együtt útra kelt Gütheionba. Itt a már jó előre útra készített hajóra szállt, és elvitorlázott.

30. Antigonosz ellenállás nélkül elfoglalta Spártát; a lakedaimóniakkal nagyon emberségesen bánt, nem sértette meg gőgjével Spárta méltóságát; visszaadta törvényeiket és alkotmányukat, áldozott az isteneknek, és harmadnapon eltávozott, mert értesült róla, hogy nagy háború folyik Makedoniában, és az országot feldúlják a barbárok. A betegség (gyors lefolyású tüdővész és heves gyomorhurut) ekkor már teljesen erőt vett rajta. De azért nem vonta ki magát a harcból, tartogatta erejét a hazájában folyó küzdelemre, hogy aztán fényes győzelem és a barbárok közt véghezvitt nagy vérontás után dicsőséggel haljon meg. Valószínű, ezt állítja Phülarkhosz is, hogy valami megszakadt benne, olyan hangosan kiáltozott a csata közben. A filozófiai iskolákban az a történet járja haláláról, hogy a győzelem után kitörő örömmel felkiáltott: "Milyen szép nap!" Majd erős vérömlés után magas lázt kapott és meghalt. Ez Antigonosz története.

31. Kleomenész elhajózott Küthéráról, és egy másik szigeten, Aigialián kötött ki, ahonnan Kürénébe készült átkelni. Ekkor egyik barátja, név szerint Thérükión, aki tetteiben emelkedett lelkületet árult el, szavaiban azonban fellengzős ember volt, négyszemközt ezt mondta neki: "Király! A legszebb halált a csatában elmulasztottuk, noha mindenki hallatára mondottuk, hogy Antigonosz csak a spártaiak királyának holttestén átlépve diadalmaskodhat. De még mindig módunkban van az a halálnem, amely dicsőségben és erényben ez után következik. Hova hajózzunk értelmetlenül, hogy elmeneküljünk a közelünkben levő baj elől, és kergessük azt, ami a távolban vár reánk? Ha nem szégyelljük, hogy Héraklész leszármazottai Philipposz és Alexandrosz utódainak szolgái legyenek, hosszú tengeri utazástól kímélhetjük meg magunkat, ha meghódolunk Antigonosznak, aki legalább annyival különb Ptolemaiosznál, mint a makedónok az egyiptomiaknál. Valóban, ha méltatlannak tartjuk, hogy urunkká tegyük azt, aki fegyverrel győzött le, miért fogadjuk el urunkul azt, aki nem győzött le bennünket, hogy így egy helyett kettőnél lássanak bennünket alább valóknak: Antigonosznál, mert elfutunk előle, és Ptolemaiosznál, mert beállunk talpnyalói közé? Vagy mondjuk azt, hogy anyád miatt mentünk Egyiptomba? Bizony szép látvány lesz majd, mikor anyád Ptolemaiosz feleségeinek bemutatja fiát, aki királyból fogollyá és földönfutóvá lett. Nem jobb-e, ha míg urai vagyunk kardunknak, és láthatjuk a távolból Lakónia földjét, megváltjuk magunkat rossz sorsunktól, és igazoljuk magunkat azok előtt, akik Szelasziánál életüket áldozták Spártáért, ahelyett, hogy tétlenül ülnénk Egyiptomban, és várnánk a hírt, hogy Antigonosz kit tett meg Lakedaimón helytartójává?"

Thérükiónnak ezekre a szavaira Kleomenész így válaszolt: "Az emberi dolgok közül, szerencsétlen ember, te a legkönnyebbet, a mindenki számára elérhetőt választanád; a halált bátor cselekedetnek tartod, holott ez szégyenletesebb futás volna, mint előbbi megszökésünk volt. Nálunk különb emberek is szenvedtek vereséget ellenségeiktől, mert a balsors üldözte őket, vagy mert túlerővel kerültek szembe. Aki fáradalmai, nehéz sorsa vagy mások megszólása és rossz véleménye miatt adja fel a harcot, saját gyengeségének esik áldozatául. A magunk által választott halálnak nem szabad menekülésnek lenni tetteink elől, hanem önmagáért végrehajtott cselekedetnek kell lennie. Szégyenletes dolog egyedül csak magunkért élni és meghalni. Erre akarsz te most engem rábírni, amikor szeretnél mielőbb megszabadulni a jelen nyomorúságától anélkül, hogy bármi szép vagy hasznos tettet hajtanál végre. Én azonban úgy gondolom, hogy sem neked, sem nekem nem szabad reményünket feladni hazánk sorsa felől; ha majd reményeink cserbenhagynak, lesz még rá időnk, hogy könnyen meghaljunk, ha úgy akarjuk."

Thérükión erre semmit nem válaszolt, mihelyt azonban alkalma nyílt rá, hogy elhagyja Kleomenészt, a tengerpartra ment, és végzett magával.

32. Kleomenész elindult Aigialiáról, áthajózott Libüába, majd a király embereinek kíséretében megérkezett Alexandriába. Mikor Ptolemaiosz elé került, a király eleinte közömbös és mérsékelt nyájassággal fogadta. Kleomenész azonban kinyilvánította nemes gondolkodását és kiváló szellemét, a naponkénti társas érintkezésben pedig szabad és közvetlen modorával párosult spártai egyszerűségét; előkelő származását balsorsa semmiképpen sem homályosította el, sem nem alázta meg, és sokkal megbízhatóbbnak mutatkozott, mint azok, akik csak tetszésvágyból és hízelgésből keresték a király társaságát. Így aztán Ptolemaiosz nagyon restellte és bánkódott miatta, hogy ilyen nagy emberrel nem törődött, és ráhagyta Antigonoszra, aki ezáltal nagy dicsőséghez és hatalomhoz jutott. Ezért aztán igyekezett Kleomenészt kitüntetésekkel és figyelmességével megnyerni magának, és azzal biztatta, hogy hajókat és pénzt ad majd neki, elküldi Görögországba, és visszaszerezheti királyságát; addig is évente huszonnégy talentumot juttatott neki. Kleomenész ebből az összegből takarékosan és szerényen ellátta önmagát és barátait, de az összeg nagyobb részét a Görögországból Egyiptomba menekültek segítésére és támogatására fordította.

33. Az idősebb Ptolemaiosz meghalt, mielőtt beváltotta volna azt az ígéretét, hogy visszaküldi Kleomenészt, mivel pedig a királyi udvar azonnal erkölcstelenkedésbe és iszákosságba merült, s a hatalmat a nők bitorolták, Kleomenész ügyeivel senki nem törődött. A királyt annyira megrontották a nők és a bor, hogy még a legjózanabb és legkomolyabb pillanataiban is titkos szertartásokat rendezett, a népet dobbal csődítette a királyi palotába, a legfontosabb államügyeket pedig Agathokleia, a király ágyasa, és anyja, Oinanthé, egy kerítőnő intézte. De azért kezdetben úgy látszott, hogy Kleomenésznek mégis hasznát veszik. Ptolemaiosz ugyanis nagyon félt testvérétől, Magasztól, akinek anyja révén nagy befolyása volt a hadseregben; ezért Kleomenészt felkarolta és felvette titkos tanácsába, közben pedig azon mesterkedett, hogy testvérét eltétesse láb alól. Kleomenész azonban, bár Ptolemaiosz szándékát mindenki más helyeselte, egyedül tiltakozott a terv ellen, és azt mondta, hogy ha lehetne, uralma biztonsága és fenntartása érdekében a királynak inkább több testvért kellene szereznie. Mikor pedig Szószibiosz, a király legbefolyásosabb barátja kijelentette, hogy amíg Magasz él, nem bízhatnak meg a zsoldoshadseregben, Kleomenész azzal biztatta őket, hogy emiatt semmi aggályuk ne legyen, mert a zsoldosok között háromezernél több peloponnészoszi van, ezek hűségesek hozzá, és csak intésére várnak, hogy fegyveresen felsorakozzanak mellette. Ezek a szavai nem kis mértékben növelték Kleomenész hitelét és hatalmát; később mégis, amint Ptolemaiosz gyengesége mindinkább gyávaságba csapott át, és mindenütt a bizalmatlanság és a rettegés látszott a legbiztonságosabbnak (mindig így történik, valahányszor az emberekből hiányzik a józan meggondolás), az udvaroncok félni kezdtek Kleomenésztől, mivel nagy befolyása volt a zsoldoscsapatoknál. Sokan még ilyen megjegyzéseket is tettek rá: "Úgy jár-kel ez az ember, mint az oroszlán a bárányok között." És Kleomenész jelleme valóban ilyennek tűnt fel az udvaroncok között, mert félelmet nem ismerő megvetéssel nézte mindazt, ami körülötte történik.

34. Hajókat már nem kért, és lemondott a hadjáratról, de mikor értesült róla, hogy Antigonosz meghalt, az akhaiaiak háborúba bonyolódtak az aitóliaiakkal, és az ügyek alakulása miatt jelenlétére mind nagyobb szükség van, mert a Peloponnészoszt belviszály és zűrzavar árasztotta el, azt kérte, hogy engedjék el egyedül barátaival, de erről senkit nem tudott meggyőzni. A király nem fogadta kihallgatáson, mert idejét örökösen asszonyok között töltötte részegeskedéssel és dorbézolással; Szószibiosz pedig, aki elsősorban volt felelős az állam ügyeinek intézéséért, jól tudta, hogy ha Kleomenészt akarata ellenére tartják vissza, nem tudják többé kézben tartani, sőt veszélyes is lehet, de ha útjára engedik, könnyen még nagyobb vakmerőségre vállalkozhatik, mert nagyra törő férfiú, és saját szemével látta az egyiptomi királyság beteges viszonyait. Kleomenészt nem szelídítették meg az ajándékok sem, hanem miként a bőségben tobzódó Apisz-bika, amely természetének megfelelő élet után vágyakozik, hogy szabadon futkoshasson, ugrándozhassék, és nyilvánvalóan kimutatja, mennyire nem szívesen tűri a papok gondozását, ő sem kedvelte az elpuhult életet, hanem

kedves szivét sorvasztva csak ült ott,

miként Akhilleusz,

vágyakozott a csatára s a harci zsivajra.

35. Így alakultak ügyei, amikor Alexandriába érkezett a messzénéi Nikagorasz, aki gyűlölte Kleomenészt, bár azt színlelte, hogy jó barátja. Kleomenész egy alkalommal egy szép földbirtokot vett tőle, de az árát, valószínűleg mert a háború miatt nem jutott hozzá, nem fizette meg. Kleomenész, aki véletlenül éppen a kikötőben sétált, akkor pillantotta meg Nikagoraszt, amikor hajójából kiszállt; barátságosan üdvözölte, és megkérdezte tőle, milyen ügyben érkezett Egyiptomba. Nikagorasz szívélyesen viszonozta a köszöntést, s azt mondta, hogy szép harci paripákat szállított Ptolemaiosznak, amire Kleomenész nevetve csak ennyit mondott: "Hoztál volna inkább citeráslányokat és fiúszeretőket, mert a királyt ezek érdeklik leginkább." Nikagorasz akkor ezen csak mosolygott, de néhány nappal később emlékeztette Kleomenészt a birtokra, s azt mondta, szüksége volna most az árára; hozzátette még, hogy nem alkalmatlankodna, de hajórakományával komoly veszteségek érték. Kleomenész azonban azt mondta, nincs már semmi pénze abból, amit Ptolemaiosztól kapott. Nikagorasz bosszankodott, és elmondta Szószibiosznak Kleomenész gúnyos megjegyzését, aki ennek is örült, de szerette volna komolyabb váddal felingerelni a királyt, ezért rávette Nikagoraszt, hogy hagyjon maga után egy Kleomenészt feljelentő levelet, amely szóljon arról, hogy Kleomenész, ha háromevezősoros hajókat és katonákat kap a királytól, elfoglalja velük Kürénét. Nikagorasz megírta a levelet, és elhajózott. Szószibiosz négy nappal később elvitte Nikagorasz levelét Ptolemaioszhoz, azt állítva, hogy csak az imént kapta meg, s valóban annyira felingerelte a fiatal uralkodót, hogy az elrendelte, költöztessék át Kleomenészt egy nagyobb épületbe, lássák el mindennel ugyanúgy, mint azelőtt, de az épületet ne legyen szabad elhagynia.

36. Ez fájdalmas intézkedés volt Kleomenészre, de a következő véletlen még szomorúbb színben tüntette fel jövőjét. Khrüszermosz fia, Ptolemaiosz, a király barátja egész idő alatt barátságos érzülettel viseltetett Kleomenész iránt, úgyhogy bizalmas, közvetlen viszony alakult ki közöttük. Egy alkalommal Kleomenész kérésére, hogy keresse fel, meglátogatta, és szívélyes beszélgetés közben megpróbálta gyanúját eloszlatni, mentegetve a király eljárását; mikor azonban eltávozott az épületből, nem vette észre, hogy Kleomenész egészen az ajtóig követi, s kemény hangon megszidta az őröket, miért őrzik ezt a nagy és pórázon nehezen tartható fenevadat ilyen gondatlanul és hanyagul. Mikor Kleomenész ezt meghallotta, Ptolemaiosz tudta nélkül visszament barátaihoz, és elmondta nekik, amit hallott. Erre azonnal lemondtak minden reményükről, és haragjukban elhatározták, hogy bosszút állnak Ptolemaioszon gonoszsága és gazsága miatt, de Spártához méltóan halnak meg, és nem várják meg, hogy mint hizlalt áldozati tulkokat lemészárolják őket. Elviselhetetlen volt ugyanis, hogy Kleomenész, miután büszkén visszautasította, hogy megegyezzék Antigonosszal, aki jó katona és tettre kész férfiú volt, most tétlenül ülve várja meg, amíg ez a tobzódó király abbahagyja a dobverést és beszünteti a részeg orgiákat, és lesz elég ideje ahhoz, hogy megölje.

37. Így határoztak, s mivel Ptolemaiosz éppen Kanóboszba látogatott, először is elterjesztették azt a hírt, hogy a király feloldotta Kleomenész házi őrizetét. Szokás volt, hogy a király ennivalót és más ajándékot küld annak, akit szabadlábra helyez; Kleomenész barátai is ilyen holmikat készítettek el és küldtek be hozzá, s félrevezették az őröket, akik azt hitték, hogy mindezt a király küldi. Kleomenész ekkor áldozatot mutatott be, bőségesen megvendégelte az őröket, majd fejére koszorút tett, és lakomához telepedett barátaival. Mondják, hogy terve végrehajtásához eredeti szándékánál korábban fogott hozzá, mert észrevette, hogy az egyik szolga, aki be volt avatva a tervbe, kinn aludt a városban egy nőnél, akibe szerelmes volt. Kleomenész árulástól fél. Déltájt, amikor észrevette, hogy a leitatott őrök elaludtak, felvette khitónját, amelyen a varrást a jobb vállán felbontotta, és kivont karddal a kezében kirohant az épületből tizenhárom barátjával együtt, akik hasonlóképpen készültek fel. Hippitasz, aki sánta volt, nagy lelkesedéssel elsőnek rohant ki az épületből, de mikor látta, hogy miatta a többieknek lassabban kell menniök, kérte őket, hogy öljék meg, nehogy miatta kudarcot valljanak, s rá várjanak, akinek semmi hasznát nem vehetik. De egy alexandriai lakos éppen akkor vezette el lovát az ajtó előtt, elvették tőle, Hippitaszt a ló hátára ültették, végigrohantak az utcákon, s felhívták az összesereglett tömeget, hogy szerezze vissza szabadságát. Ezekben azonban csak annyi bátorság volt, hogy lelkesen megcsodálták Kleomenész merészségét, de senki nem mert hozzá csatlakozni vagy a segítségére lenni.

Khrüszermosz fia, Ptolemaiosz jött ki ekkor a palotából, mire hárman nyomban rárohantak és megölték. Egy másik Ptolemaiosz, a városi helyőrség parancsnoka, feléjük hajtott kocsijával; őrá is rárohantak, szétkergették szolgáit és fegyveres kíséretét, őt magát lehúzkodták a kocsiról és megölték. Ezután a fellegvárba siettek, hogy feltörjék a börtönt, és a kiszabadítandó foglyokat csatlakozásra bírják. De a börtönőrök megelőzték őket szándékukban, s Kleomenész, miután ez a próbálkozása kudarcot vallott, társaival céltalanul bolyongott a város utcáin; senki nem csatlakozott hozzájuk, sőt félelmében mindenki elmenekült előlük. Így aztán Kleomenész lemondott tervéről, és így szólt barátaihoz: "Nincs abban semmi csodálnivaló, hogy nők uralkodnak olyan férfiak felett, akik elfutnak a szabadság elől." Majd felhívta minden barátját, hogy hozzá és korábbi tetteikhez méltón haljanak meg. Először Hippitaszt sújtották halálra, saját kérésére, majd mindnyájan nemes lélekkel, félelmet nem ismerve végeztek magukkal az egyetlen Panteusz kivételével, aki első volt Megalopolisz elfoglalásánál. Fiatal korukban ez a feltűnően szép és a spártai fegyelemre különösképpen rátermett ifjú volt a király kedvese, s most megparancsolta neki, ha majd látja, hogy ő és vele együtt a többiek is mind meghaltak, ölje meg magát. Amikor már mindegyik a földön feküdt, Panteusz sorra járta őket és kardja hegyével megérintette mindegyiket, hogy van-e még bennük élet. Mikor Kleomenészt bokáján megszúrta, látta, hogy arcizmai rángatóznak. Erre megcsókolta és melléje ült; majd amikor kilehelte lelkét, átölelte a holttestet, és megölte magát.

38. Ilyen ember volt, és így halt meg Kleomenész, aki tizenhat éven át volt Spárta királya. Mikor halálának híre elterjedt a városban, Kratészikleia, aki bátor szívű nő volt, a szörnyű szerencsétlenségtől megtörten, átölelte Kleomenész kisgyermekeit, és keservesen zokogott. A fiúk közül az idősebbik egy vigyázatlan pillanatban fejjel előre levetette magát a háztetőről; súlyosan megsérült, de nem halt meg, és amikor felemelték, hangos sírásban tört ki amiatt, hogy nem engedték meghalni.

Amikor Ptolemaiosz értesült a történtekről, megparancsolta, hogy Kleomenész bőrbe varrt holttestét feszítsék keresztre, és a gyermekeket, anyját meg a kíséretében levő nőket végezzék ki. Ezek között volt Panteusz felesége is, egy nagyon szép és ritka nemes lelkű asszony. Férjével nemrégen kelt egybe, és balsorsuk szerelmük legszebb napjaiban sújtotta őket halálra. Lakedaimónból Panteusszal együtt szeretett volna elmenni, de szülei nem engedték, hanem bezárták otthon, és vigyáztak rá; később mégis lovat és kevés pénzt szerzett, s éjszaka elszökött hazulról. Azonnal Tainaronba sietett, és ott felült egy Egyiptomba tartó hajóra. Így jutott el férjéhez, és vidáman, boldogan töltötték együtt napjaikat idegen földön. Ő támogatta Kratészikleiát, mikor a katonák elhurcolták, vitte utána uszályát, és bátorította, bár Kratészikleia semmit nem félt a haláltól, és csak az az egy kérése volt, hogy a gyermekek előtt halhasson meg. Mikor azonban arra a helyre érkeztek, ahol a pribékek a kivégzéseket végre szokták hajtani, Kratészikleia szeme láttára előbb a gyermekeket ölték meg, s ennek a szörnyű tettnek láttára csak ez a néhány szó hagyta el ajkát: "Ó, gyermekeim, hova mentek?" Ezután Panteusz felesége, felcsatolva köntösét, erős és nagy lélekkel nyugodtan, egyetlen hang nélkül segített a kivégzésre elhurcolt asszonyoknak, és amennyire lehetett, holttestüket előkészítette a temetésre. Végül felkészült a halálra saját maga is, köntösét leengedte a földig, senkit nem engedett magához, csak azt a pribéket, akit kivégzésére odarendeltek, és hősies bátorsággal viselte el a halált; még arra sem volt szükség, hogy ruháját bárki is elrendezze, és holttestét betakarja, így őrizte meg lelke nemes szépségét a halálban is ugyanazzal a gondossággal, ahogyan testét óvta, amíg élt.

39. Így tehát Lakedaimón e drámai történettel, amelyben asszonyai a férfiakkal versengve néztek szembe a halállal, megmutatta, hogy a sors az élet végső óráiban sem tudja megalázni az erényt. Néhány nappal később azonban azok, akik Kleomenész keresztre feszített holttestét őrizték, azt látták, hogy egy nagy kígyó tekergőzik a halott feje köré, arcát eltakarja és megakadályozza, hogy a keselyűk rászálljanak. A királyt ennek hallatára babonás félelem fogta el, az asszonyoknak pedig ez a jelenség alkalmul szolgált arra, hogy engesztelő áldozatokat mutassanak be, mert szerintük az istenektől kegyelt és nem közönséges embert küldtek a halálba. Az alexandriaiak csoportosan tódultak a kereszthez, és Kleomenészhez mint hőshöz és az istenek gyermekéhez fohászkodtak, míg aztán a bölcsebbek megnyugtatták őket és megmagyarázták nekik, hogy amint az ökrök hullájából méhek, a lovakéból darazsak, a szamarakéból szkarabeuszok kelnek életre, ugyanígy az emberi testből is, amikor a velő híg része összefolyik és megalvad, kígyók kelnek ki; így történt, hogy miután a régiek ezt megfigyelték, a kígyókat minden más állatnál inkább kapcsolatba hozták a hősökkel.

 

TIBERIUS GRACCHUS[100]

1. Miután történetünk első felével végeztünk, két nem kevésbé tragikus sorsú római életre kell figyelmet fordítani, amikor Tiberius és Caius életét állítjuk párhuzamba. Ezek Tiberius Gracchus gyermekei voltak, aki bár censor volt Rómában, kétszer választották consullá, és kétszer tartott diadalmenetet, mégis inkább erényéről volt híres. Ezért történhetett, hogy Corneliát, annak a Scipiónak a leányát nyerte el feleségül Scipio halála után, aki legyőzte Hannibált, és akinek nemhogy barátja nem volt, hanem inkább politikai ellenfele. Mondják, hogy Tiberius egy alkalommal egy pár kígyót fogott ágyában, s mikor a jósok fontolóra vették ezt a csodajelnek tekinthető esetet, nem engedték meg, hogy a két kígyót megölje vagy eleressze, ha pedig a kettő közül az egyiket elpusztítja, a hím önmagára, a nőstény Corneliára hoz halált. Tiberius nagyon szerette feleségét, és különben is úgy gondolkodott, hogy Cornelia még fiatal, és helyesebb, ha ő, az idősebb hal meg; így tehát a hím kígyót verte agyon, és a nőstényt elengedte; nem sok idővel később aztán Tiberius meghalt, és hátrahagyta Corneliától származó tizenkét gyermekét.

Cornelia vette gondjaiba a gyermekeket és a házat, s olyan józanul élt, annyira szerette gyermekeit, és olyan nemes jellem volt, hogy Tiberius, úgy látszik, nem döntött rosszul, midőn ilyen nagyszerű asszony helyett magára vállalta a halált. Később Ptolemaiosz király meg akarta osztani Corneliával koronáját, és megkérte a kezét, de Cornelia visszautasította a házassági ajánlatot, özvegységében több gyermekét elveszítette; az életben maradottak közül az egyik leány volt, s ez a fiatalabb Scipióhoz ment feleségül, a másik kettő pedig fiú, Tiberius és Caius, akiknek életrajzához most fogok hozzá. A két fiút olyan nagy gonddal nevelte, hogy bár mindenki a legtehetségesebb rómaiaknak tartotta őket, mégis úgy látszik, hogy erényüket inkább neveltetésüknek, mint természet adta tehetségüknek köszönhették.

2. Amiként a Dioszkuroszok szobrain és képein a hasonlóság ellenére is van alkati eltérés az ökölvívó és versenyfutó között, ugyanúgy e két ifjú között is, bár sok a közös vonás bátorságukban, önmérsékletükben, gondolkodásuk nemességében, szónoki tehetségükben és nagylelkűségükben, lényeges különbségek alakultak ki és mutatkoztak meg tetteikben és politikai törekvéseikben. Ezért helyesnek tartom, hogy ezeket most részletesen ismertessem.

Először is, ami arckifejezésüket, tekintetüket, külső megjelenésüket illeti, Tiberius szelíd és higgadt volt, Caius pedig ingerlékeny és heves; amikor a néphez szóltak, Tiberius nyugodtan egy helyben állt, Caius azonban a rómaiaknál szokatlan módon ide-oda járkált a szónoki emelvényen, és beszéd közben lerántotta válláról tógáját. (Az athéni Kleónról mondják, hogy ő volt az első népszónok, aki ledobta válláról köpenyét, és combját tenyerével csapkodta.) Caius beszédmodora félelmetes és túlzottan szenvedélyes volt, Tiberiusé megnyerő, és felkeltette a hallgatóság részvétét. Ezenkívül Tiberius előadásmódja világos és a tökéletességig szabatos is volt. Életmódban és étkezésben Tiberius egyszerű és mértékletes volt. Másokkal összehasonlítva Caius is józan és igénytelen volt, de ha fivére mellé állítjuk, hivalkodó és igényes. Így Drusus megrótta, mert ezüst delphoi asztalokat vásárolt, fontját ezerkétszáz drakhmáért. Jellemük tekintetében is ugyanúgy különböztek, mint beszédjükben. Tiberius szelíd és nyugodt volt, Caius hirtelen és indulatos természetű, olyannyira, hogy szónoklás közben haragja sokszor magával ragadta akarata ellenére is, hangja élessé vált, szitkokra fakadt, és belezavarodott a beszédbe. Egyik értelmes szolgáját, Liciniust azzal bízta meg, hogy óvja az ilyen hibáktól. A szolga olyanféle hangszert tartott kezében, amellyel az alaphangokat szokás megadni; Caius háta mögött állt, amikor beszédet tartott, s midőn észrevette, hogy hangja érdessé és a haragtól szaggatottá válik, lágy hangot szólaltatott meg. Így mérsékelte Caius szenvedélyének és egyszersmind hangjának heves kitörését, hogy alkalmazkodjon.

3. Ilyen különbségek voltak közöttük. De vitézségük az ellenféllel szemben, igazságosságuk a leigázottak iránt, buzgalmuk hivatali tevékenységükben és önmérsékletük a gyönyörökkel szemben teljesen egyforma volt. Tiberius kilenc évvel volt idősebb; ez a tény politikai tevékenységüket időben elválasztotta egymástól, és minden másnál károsabbnak bizonyult kezdeményezéseik szempontjából. Minthogy politikai pályafutásuk csúcspontját nem egyszerre érték el, nem egyesíthették erejüket, amely egyesülten bizonyosan nagy, sőt legyőzhetetlen lett volna. Külön-külön kell tehát róluk szólanunk, s először az idősebbikről.

4. Tiberius, mihelyt ifjúvá serdült, olyan hírnevet szerzett, hogy méltónak tartották az auguroknak nevezett papi testület tagságára, de inkább erénye, mint előkelő származása miatt. Ezt Appius Claudius is bizonyítja, aki consulságot és censorságot viselt férfiú volt, s tekintélyénél fogva princeps senatusszá választották, fennkölt szellemével pedig felülmúlta kortársait, a papi testület lakomáján barátságos szavakat intézett Tiberiushoz, és felajánlotta neki leánya kezét. Tiberius ezt örömmel elfogadta, és megállapodtak az eljegyzésben; majd amikor Appius hazament, mindjárt a ház küszöbéről hangosan odakiáltott feleségének: "Antistia, vőlegényt szereztem Claudiánknak!" Antistia meglepődött, és így szólt: "Miért ez a nagy sietség? Hacsak a vőlegény, akire leltél, nem Tiberius Gracchus!" Tudom, hogy némelyek ezt a történetet a Gracchusok apjáról, Tiberiusról és Scipio Africanusról beszélik el, de a források többsége úgy mondja el, ahogyan én elbeszéltem, és Polübiosz is úgy adja elő, hogy Scipio Africanus halála után a rokonság valamennyi vőlegényjelölt közül Tiberiust választotta Cornelia férjéül, minthogy apja eljegyezetlenül hagyta maga után.

A fiatalabb Tiberius Libüában az ifjabb Scipio alatt szolgált, aki nővérét vette feleségül. Közös sátorban lakott a vezérrel, hamarosan megismerte jellemét és ez arra lelkesítette, hogy versenyre keljen erényével, és hasonló tetteket hajtson végre ő is. A fiatal Tiberius hamarosan valamennyi fiatal harcos között első lett fegyelmezettségben és bátorságban; így elsőnek jutott fel az ellenség falaira, amint Fannius elbeszéli, aki azt mondja, hogy Tiberiusszal mászta meg a falakat, és együtt vettek részt ebben a vitézi tettben. Tiberiust mindenki szerette, míg a hadseregben szolgált, és mindenkinek nagyon hiányzott, amikor eltávozott.

5. E hadjárat után quaestorrá választották, és a sors úgy hozta, hogy Caius Mancinus consul alatt szolgáljon a numantiaiak elleni háborúban. Mancinus nem volt rossz ember, de a legszerencsétlenebb sorsú római hadvezér. Így azután a váratlan szerencsétlenségek és a hátrányos körülmények között még inkább kitűnt nemcsak Tiberius értelmessége és bátorsága, hanem vezére iránt tanúsított csodálatra méltó tisztelete és megbecsülése is, aki ugyan a csapások hatására még arról is elfeledkezett, hogy ő a vezér. Miután ugyanis több nagy ütközetben vereséget szenvedett, megkísérelte, hogy táborát elhagyva visszavonuljon, de a numantiaiak észrevették szándékát, azonnal elfoglalták a tábort, majd rátámadtak a menekülőkre, a hátvédet lemészárolták, az egész hadsereget bekerítették, és nehezen járható helyre szorították, ahonnan lehetetlen volt elfutni. Mancinus lemondott róla, hogy ellenálljon és úgy meneküljön el, ezért követeket küldött, hogy fegyverszünetet és békefeltételeket kérjen. Az ellenség azonban kijelentette, hogy senki másban nem bízik meg, csak Tiberiusban, és azt követelte, hogy őt küldjék hozzá. Ezt a kikötést egyrészt a fiatal Tiberius kedvéért tették, aki az ellenséges táborban is ismeretessé vált jó híre miatt, másrészt visszaemlékeztek apjára, Tiberiusra, aki szintén háborúskodott a hispaniaiak ellen, sok törzsüket leigázta, békét kötött a numantiaiakkal, s vigyázott rá, hogy a római nép mindvégig tisztességgel és igazságosan megtartsa a békefeltételeket. Így tehát Tiberiust küldték el, ő tárgyalt az ellenséggel, és részben elfogadta feltételeiket, részben rábírta őket az általa ajánlottak elfogadására, így létrehozta a fegyverszünetet, és megmentett húszezer római polgárt, nem számítva a szolganépséget és azokat, akik a tábort követték.

6. A numantiaiak a táborban hagyott minden értékes holmit hadizsákmánynak tekintették. Ezek közt voltak Tiberius feljegyzései is, amelyek quaestori írásait és számadásait tartalmazták. Tiberius mindenáron szerette volna visszakapni feljegyzéseit; mikor tehát a hadsereg már útban volt, három vagy négy társával visszafordult a város felé. Hívatta a városi tisztviselőket, és kérte tőlük, adják vissza az iratokat, nehogy ellenségei megvádolhassák, mert gazdálkodásáról nem tud elszámolni. A numantiaiak megörültek a jó alkalomnak, hogy szolgálatot tehetnek neki, és kérték, menjen be velük a városba; mialatt állt és töprengett, odamentek hozzá, a kezét szorongatták, és szinte könyörögve kérték, ne tartsa őket tovább ellenségeinek, hanem barátainak, és bízzék meg bennük. Tiberius elhatározta, hogy így tesz, azért is, mert iratait mindenképpen vissza akarta kapni, de azért is, mert félt, hogy maga ellen ingerli a numantiaiakat, ha nem bízik bennük. Amikor bementek a városba, először is ebédet készítettek, unszolva kérték, hogy foglaljon helyet asztaluknál, és fogyassza el az ebédet velük együtt; ezután visszaadták iratait, és felszólították, hogy válasszon ki és vigyen magával a kincsekből, amit csak akar. De ő semmi mást nem fogadott el, csak tömjént, amelyet a közös áldozatokhoz szokott felhasználni, majd barátságosan és szívélyesen búcsút vett tőlük, s eltávozott.

7. Midőn visszatért Rómába, az egész megegyezést hibáztatták és elítélték, mert Rómára nézve megalázónak és szégyenletesnek találták, de a katonák rokonai és barátai, tehát a nép jelentős része, körülvették Tiberiust, a történtekért minden felelősséget a consulra hárítottak, és azt hangoztatták, hogy egyedül Tiberiusnak köszönhető annyi polgár megmenekülése. Az elégedetlenkedők azonban azt követelték, hogy kövessék őseik példáját, akik nemcsak a samnisok távozásán örvendő vezéreket dobták oda mezítelenül az ellenségnek, hanem velük együtt az ellenséggel való megegyezést szorgalmazó és előmozdító quaestorokat és katonai tribunusokat is kiszolgáltatták, és rájuk hárították a felelősséget az esküszegésért meg a szerződésszegésért. A jelen esetben azonban a nép nagyobb mértékben kimutatta Tiberius iránti jóindulatát és lelkesedését, mert olyan határozatot hozott, hogy a consult megbilincselve és mezítelenül átadja a numantiaiaknak, a többi főtisztet viszont Tiberius miatt felmentette. Úgy látszik, ebben segítségére volt Scipio is, aki akkor igen hatalmas ember volt Rómában; de azért rossz néven vették tőle, hogy nem mentette meg Mancinust, és nem fejtett ki nagyobb buzgóságot annak érdekében, hogy jóváhagyják azt a békeszerződést a numantiaiakkal, amely rokonának és barátjának, Tiberiusnak volt köszönhető. Úgy látszik, hogy a nézeteltérés főként Tiberius becsvágyának és azoknak a barátainak meg szofistáknak volt köszönhető, akik őt erre biztatták. De ennek az esetnek nem lett semmi jóvátehetetlen következménye. Véleményem szerint Tiberiust balsorsa soha nem érte volna utol, ha politikai tevékenysége idejében Scipio Africanus Rómában lett volna; de már Numantiában tartózkodott és hadakozott, amikor Tiberius az alkotmányreformra vonatkozó törvényjavaslatait előterjesztette a következő okokból:

8. A rómaiak azt a területet, amelyet háborúban elvettek a szomszédos népektől, részben eladták, részben pedig mint a közösség birtokát szétosztották a vagyontalan és szegény polgárok között, hogy megműveljék és csekély bért fizessenek az államkincstárnak. Mikor a gazdagok magasabb béreket ajánlottak fel, és a szegényeket kiűzték, törvényt hoztak, amely megtiltotta, hogy bárki ötszáz holdnál többet bérelhessen. Ez az intézkedés csak rövid időre szabott határt a gazdagok kapzsiságának, és segített a szegényeken, akik így egy ideig még megmaradtak bérletükben, és művelték azt a földdarabot, amelyet kezdetben kaptak. Később azonban a gazdag szomszédok koholt ürügyekkel maguknak szerezték meg a bérleteket, és végül egészen nyíltan mindent birtokba vettek. Ezért a földjükről elűzött szegények nem vállalkoztak szívesen katonáskodásra, elhanyagolták gyermekeik neveltetését, úgyhogy hamarosan egész Itália érezte a szabad földművesek hiányát és megtelt barbár rabszolgákkal, a gazdagok ezekkel műveltették a földeket, ahonnan a szabad polgárokat elűzték. Scipio bizalmas híve, Caius Laelius megkísérelte, hogy segítsen ezeken a bajokon, de mikor a nagy befolyású polgárok ellene szegültek, zavaroktól félt, és az egészet abbahagyta; ezért nevezték bölcsnek és okosnak, mert gondolom, a sapiens szó mindkettőt jelenti. Tiberius, mihelyt néptribunusszá választották, azonnal hozzáfogott ehhez a dologhoz, mint legtöbben állítják, Diophanész szónok és Blossziosz filozófus biztatására. Diophanészt Mitülénéből száműzték, Blossziosz pedig az itáliai Cumaeból származott, s Rómában a tarszoszi Antipatrosszal tartott fenn szoros baráti kapcsolatot, aki nagyrabecsülése jeléül neki ajánlotta bölcseleti műveit; de némelyek Corneliát, Tiberius anyját is hibáztatják, mert gyakran korholta fiait, hogy a rómaiak őt Scipio anyósának és nem a Gracchusok anyjának nevezik. Mások viszont azt mondják, hogy a Tiberiusszal egykorú Spurius Postumus volt a hibás, aki a vádlottak védelmében a dicsőségért versengett vele. Tiberius ugyanis, amikor hadjáratáról hazatért, és azt látta, hogy Spurius hír és befolyás dolgában messze felülmúlta, és mindenki őt csodálja, úgy látszik, elszánta magát, hogy túltesz rajta, s ezért kezdett merész és nagy várakozást keltő politikai vállalkozásába. Öccse, Caius azonban egyik könyvében azt írja, hogy amikor Tiberius Numantiába menet Etrurián át utazott, és látta, hogy a földek pusztán maradtak, s hogy a földművesek és pásztorok mind idegenből behozott barbár rabszolgák, akkor fogant meg benne annak a politikai kezdeményezésnek a gondolata, amely olyan mérhetetlenül sok baj kezdetét jelentette mindkettőjüknek. De főként maga a nép lelkesítette és tüzelte Tiberiust, amikor oszlopcsarnokokban, házak falán és emlékművekre felírt felhívásokkal buzdította, hogy a közföldeket szerezze vissza a szegényeknek.

9. A törvényjavaslatot nem egyedül készítette elő, hanem kikérte a legerényesebb és leghíresebb polgárok tanácsát is, így Crassusét, a pontifex maximusét, Mucius Scaevoláét, a jogtudósét és akkori consulét, végül pedig apósáét, Appius Claudiusét. Kétségtelen, hogy ilyen nagy jogtalanság és kapzsiság ellen törvényjavaslatot még soha nem készítettek szelídebb és engedékenyebb szellemben, mert azokat, akiket meg kellett volna büntetni a törvények kijátszásáért és büntetés fizetése mellett megfosztani a törvényellenesen szerzett földektől, a törvényjavaslat csak arra kötelezte, hogy a jogtalanul birtokba vett földeket a vételár megfizetése után adják át a segítségre rászoruló polgároknak. És bár a jogtalanságokat ennyi elnézéssel orvosolták, a nép fátylat borított volna a múltra, ha a jövőben mentesülhet a hasonló visszaélésektől; a gazdagok és a birtokosok azonban kapzsiságukban gyűlölettel fogadták a törvényt, s dühösen és mindenre elszántan a törvényjavaslat szerzőjét, és a népet azzal az állítással akarták szándékától eltéríteni, hogy Tiberius a földosztó törvényjavaslatot felforgató szándékkal készül előterjeszteni, s végképp forradalmasítani akarja az államot.

Próbálkozásuk azonban hiábavaló volt, mert Tiberius, aki a szép és igazságos ügyért olyan ékesszólással szállt síkra, amellyel sokkal hitványabb ügynek is díszt adott volna, félelmetes és legyőzhetetlen tudott lenni, amikor a nép összegyülekezett a forumon a szónoki emelvény körül, és ő a szegények ügyében emelte fel szavát. "Még az Itáliában élő vadállatoknak is - érvelt - van barlangja vagy búvóhelye, ahol meghúzzák magukat, de azoknak, akik harcolnak és meghalnak Itáliáért, egyebük sincs a levegőnél és a világosságnál; nincs házuk, nincs fejüket hova lehajtaniuk, földönfutókként kóborolnak gyermekeikkel és feleségükkel. A hadvezérek hazudnak katonáiknak, mikor a csatákban arra biztatják őket, hogy őseik sírjáért és templomaiért harcoljanak az ellenséggel, hiszen ezek közül a rómaiak közül nincs egynek sem családi oltára, nincs ősi temetkezőhelye, vadidegenek fényűzéséért és vagyonáért harcolnak és halnak meg; a világ urainak hívják őket, de nincs egy talpalatnyi saját földjük sem."

10. Ezekkel a nagy öntudattal és igaz szenvedéllyel elmondott szavakkal, amelyek magukkal ragadták és lelkesedéssel töltötték el a népet, senki nem merészkedett szembeszállni ellenfelei közül. Felhagytak tehát az ellentmondással, és Marcus Octaviushoz, az egyik néptribunushoz fordultak, aki józan, nemes jellemű fiatalember és Tiberius bizalmas híve volt. Éppen ezért reá való tekintettel eleinte kitért előlük; amikor azonban sok nagy tekintélyű férfiú kérte és sürgette, kénytelen volt engedni az erőszaknak, szembeszállt Tiberiusszal, és felhasználta vétójogát a törvényjavaslat ellen. A néptribunusok között ugyanis az dönt, amelyik vétójogával él, mert a többség nem viheti keresztül akaratát, ha csak egyikük is ellenzi. Tiberiust ez annyira felingerelte, hogy visszavonta emberséges hangú törvényjavaslatát, és olyant terjesztett elő, amely a tömeg számára enyhébb, de a törvénysértőkkel szemben sokkal keményebb volt, és ellenszolgáltatás nélkül fosztotta meg őket a bérelt földektől, amelyeket a korábbi törvények ellenére birtokoltak.

Ettől kezdve Tiberiusnak csaknem naponként voltak vitái Octaviusszal a szószéken, amelyek során, mint mondják, kitartóan és hevesen küzdöttek egymás álláspontja ellen, de egyetlen olyan szó sem esett közöttük, amely indokolatlan haragból eredt volna. Kitűnik ebből, hogy a nemes jellem és a jó nevelés nemcsak a bacchanaliákon, hanem harag és versengés esetén is képes türtőztetni és mérsékelni az elmét. Majd midőn Tiberius látta, hogy Octavius érdekeit is sérti a törvényjavaslat, mert nagy földterületet bérelt, arra kérte, hagyjon fel a törvényjavaslat ellenzésével, és kárpótlást ígért neki saját vagyonából, bár ő sem dicsekedhetett nagy vagyonnal. Mivel azonban Octavius ehhez nem járult hozzá, rendeletileg megakadályozta minden állami hivatal működését, amíg a törvényjavaslat sorsáról döntés nem történik. Saturnus templomára saját pecsétjét ütötte rá, hogy a quaestorok se be, se ki ne vihessenek semmit, ezenkívül kihirdette, hogy a rendeletnek ellene szegülő praetoroknak bírságot kell fizetniük, úgyhogy félelmükben beszüntették hivatali működésüket. A birtokosok emiatt gyászruhát öltöttek, és szánalmasan, nyomorúságosan járkáltak fel s alá a forumon; titokban azonban szövetkeztek Tiberius ellen, és orgyilkos bandát szerveztek, hogy eltegyék láb alól, úgyhogy Tiberius, egészen nyíltan, doló-nak nevezett tőrt hordott állandóan magánál, amilyent a rablók szoktak használni.

11. Mikor a kitűzött nap elérkezett, és Tiberius szavazásra hívta össze a népet, a gazdagok erőszakkal eltávolították a szavazóurnákat, mire nagy zűrzavar keletkezett. De Tiberius párthívei olyan nagy számban voltak, hogy keresztül tudták volna erőszakolni a szavazást, és már éppen erre készülődtek, mikor Manlius és Fulvius, mindketten consulviselt férfiak, térdre estek Tiberius előtt, a kezét szorongatták, s könnyek között kérték, álljon el szándékától. Tiberius, aki ekkor már tudta, hogy jövője reménytelen, tisztelettel viseltetett ezek iránt a férfiak iránt, és megkérdezte tőlük, hogy szerintük mit kell tennie. Ők nyomban azt felelték, hogy ilyen nagy fontosságú ügyben nem érzik feljogosítva magukat a tanácsadásra, de aztán mégis azt ajánlották neki, bízza a döntést a senatusra, s Tiberius ebbe beleegyezett.

A senatus összeült, de nem végzett semmit a gazdagok miatt, akiknek döntő befolyásuk volt, s így Tiberius olyan intézkedéshez folyamodott, amely nem volt sem helyes, sem törvényes; Octaviust ugyanis meg akarta fosztani hivatalától, mert különben képtelen lett volna törvényjavaslatát szavazás alá bocsátani. Először nyilvánosság előtt kérlelte Octaviust, barátságos szavakkal fordult hozzá, megfogta a kezét: engedjen, mondta, és járuljon hozzá, hogy a nép elnyerje, ami megilleti, hiszen így is csekély ellenszolgáltatást kap oly sok fáradságért és veszélyért. Mikor kérését Octavius visszautasította, Tiberius kijelentette, hogy mivel mindketten egyenlő hivatali hatalommal bíró néptribunusok, s a legfontosabb ügyekben nem tudnak megegyezni egymással, lehetetlen, hogy hivatali ténykedésüket háborúskodás nélkül végezzék. Ennek egyetlen orvosszerét látja csak: kettejük közül az egyik tegye le hivatalát. Azt kérte Octaviustól, bocsássa először Tiberius személyét szavazásra a nép elé, és megígérte, hogy ha a nép ellene szavaz, rögtön visszavonul a magánéletbe. Octavius elutasította ajánlatát, mire Tiberius kijelentette, hogy ebben az esetben ő szavaztatja meg a népet Octaviusról, feltéve, ha nem változtatja meg véleményét.

12. Ezután feloszlatta a népgyűlést, másnap pedig, mikor a nép újra összegyűlt, felment a szószékre, és ismét megpróbálta Octaviust megnyerni, de az hajlíthatatlan maradt. Tiberius ekkor előterjesztette a törvényjavaslatot, amely Octaviust megfosztja tribunusi tisztétől, és azonnal felhívta a polgárokat, hogy kezdjék meg a szavazást. Harmincöt tribus volt, s tizenhét leadta szavazatát, tehát már csak egy szavazatra volt szükség, hogy Octaviusból magánszemély legyen. Tiberius ekkor félbeszakította a szavazást, és újból kérlelte Octaviust; megölelte, megcsókolta a népgyűlés színe előtt, könyörgött neki, hogy ne tegye ki magát ilyen megszégyenítésnek, és ne hárítsa rá ilyen kemény és kegyetlen intézkedés vádjának terhét.

Mondják, hogy Octavius semmiképpen sem tudta érzéketlenül és megindultság nélkül hallgatni a könyörgő szavakat, könnyek gyűltek szemébe, és hosszú ideig hallgatott. Mikor azonban az összegyülekezett gazdagokra és nagybirtokosokra vetette tekintetét, úgy látszik, elrestellte magát, és attól félt, hogy rossz hírbe kerül előttük, ezért úgy döntött, hogy szembeszáll minden veszedelemmel, és felszólította Tiberiust, tegye azt, amit jónak lát. Így aztán, megszavazták a törvényt, és Tiberius megparancsolta egyik szabadosának, hogy távolítsa el a szószékről Octaviust; Tiberius ugyanis szabadosait használta lictorként. Az a látvány, amikor Octaviust erőszakkal eltávolították az emelvényről, még inkább növelte iránta a szánalmat. Ráadásul még a nép is rátámadt. A gazdagok viszont körülvették, védőleg nyújtották feléje karjukat, s nagy nehezen magukkal ragadták. Octavius kimenekült, megszabadult a tömegből, hűséges szolgájának azonban, aki gazdája elé állt, kiverték a szemét, úgyhogy megvakult. Ez Tiberius akarata ellenére történt, aki mihelyt észrevette a dulakodást, nagy sietve odafutott.

13. Ezután megszavazták a földtörvényt, és háromtagú bizottságot választottak a föld felmérésére s kiosztására: Tiberiust, apósát, Appius Claudiust és öccsét, Caius Gracchust, aki nem is tartózkodott Rómában, mert Scipio alatt szolgált a numantiai háborúban. Tiberius mindezt csendben, ellenállás nélkül hajtotta végre, s ezenfelül gondoskodott új néptribunus választásáról is Mucius személyében, aki nem volt valami kiváló ember, csupán Tiberius egyik cliense. Az arisztokratákat a történtek nagyon nyugtalanították, és Tiberius hatalmának növekedésétől félve, megalázó módon bántak vele a senatusban. Így amikor a szokásoknak megfelelően államköltségen kért sátrat, hogy azt használja a földosztásnál, kérését megtagadták, bár mások gyakran megkapták sokkal jelentéktelenebb ügyekben is; ezenkívül napidíját is kilenc oboloszban állapították meg. Mindez Publius Nasica indítványára történt, aki fékezhetetlen gyűlöletre ragadtatta magát Tiberiusszal szemben. Nasicának ugyanis hatalmas földbirtoka volt a közföldekből, és fel volt háborodva, hogy ezeket most el kell veszítenie.

A nép emiatt még nagyobb haragra gyúlt; amikor pedig Tiberius egyik barátja váratlanul meghalt, és a holttesten gyanús jelek mutatkoztak, azt kiáltozták, hogy megmérgezték. Temetésére hatalmas tömeg gyűlt össze, a felravatalozott holttestet a tömeg a vállán vitte és körülállta a máglyát. A mérgezés gyanúja, úgy látszik, nem volt alaptalan, mert a holttest felszakadt és olyan nagy mennyiségű gennyes váladék tört elő belőle, hogy kioltotta a máglya lángját; amikor friss tüzet gyújtottak a máglyán, nem gyulladt meg újra, míg a holttestet más helyre nem vitték, ahol hosszas vesződséggel végre sikerült elhamvasztani. Tiberius, hogy a népet még inkább felingerelje, gyászruhát öltött, majd gyermekeit és feleségét a népgyűlés elé vitte, és kérte a népet, hogy gondoskodjanak róluk, mert ő már lemondott életéről.

14. Ez idő tájt halt meg Attalosz Philométór, és végrendeletét, amelyben a király a római népet tette meg örökösévé, a pergamoni Eudémosz vitte Rómába. Tiberius a nép kegyének megnyerése végett azonnal törvényjavaslatot terjesztett elő, hogy a király Rómába hozott kincseit osszák szét a földosztásban részesedő polgárok között újonnan kapott földbirtokaik felszerelésére és a munka megkezdésére. Az Attalosz királyságához tartozó városokról Tiberius kijelentette, hogy sorsukról a senatus nem illetékes dönteni, hanem ebben az ügyben ő tesz majd előterjesztést a népnek. Ezzel még inkább megsértette a senatust. Szólásra emelkedett ekkor Pompeius, s azt mondta, hogy ő szomszédja Tiberiusnak, s így tudja, hogy a pergamoni Eudémosz királyi koronát és bíborpalástot ajándékozott Tiberiusnak, mert tudja róla, hogy király lesz Rómában. Ezt követőleg Quintus Metellus szemrehányást tett Tiberiusnak; midőn apja, censorsága esztendejében, vacsora után tért haza, a polgárok eloltották házukban a lámpát attól való félelmükben, hogy olyan színben tűnnek fel, mintha a megengedett mértéket túllépve innának és lakmároznának, most pedig Tiberiusnak a legínségesebb és legvakmerőbb plebeiusok világítják meg az útját éjszakánként. Titus Annius, akit nem lehetett sem tisztességtudó, sem józan embernek mondani, de legyőzhetetlennek tartották a kérdések és feleletek formájában folytatott szóharcokban, jogvitára hívta ki Tiberiust, hogy közmegvetésnek tette-e ki a törvények értelmében szent és sérthetetlen hivatalnoktársát. Erre mindenki zajongott, Tiberius pedig kirohant a senatus üléséről, összehívta a népet, és Anniust a népgyűlés színe elé vezettette, hogy vádat emeljen ellene. Ekkor Annius, aki ékesszólásban és tekintélyben messze elmaradt Tiberius mögött, a maga különleges szellemi képességében keresett menedéket. Azt kérte Tiberiustól, hogy néhány kérdést intézhessen hozzá, mielőtt ügyének tárgyalása elkezdődik. Tiberius beleegyezett, és mikor a gyűlés elcsendesedett, Annius így szólt: "Ha az a szándékod, hogy engem meggyalázz és megszégyeníts, s én egyik tribunustársadhoz folyamodom, aki védelmemre kel, te viszont haragra gyúlsz, vajon megfosztod-e emiatt hivatalától?" Állítólag ez a kérdés annyira zavarba hozta Tiberiust, hogy bár mindenkinél nagyobb szókészséggel rendelkezett, és bátran megfelelt bárkinek, ez alkalommal elhallgatott.

15. Tiberius ekkor feloszlatta a népgyűlést, de amikor észrevette, hogy politikai intézkedései közül az Octaviusszal szemben követett eljárását nemcsak a hatalmasok, hanem a nép is igen sérelmesnek tartotta (azt gondolták ugyanis, hogy a néptribunusok mind ez ideig nagy, fenséges és sérthetetlen hatalmának e megaláztatás véget vetett), beszédet intézett a néphez. Nem lesz helytelen, ha néhány gondolatát összefoglaljuk, hogy megértsük érvelésének finomságát és meggyőző erejét. A tribunus személye szent és sérthetetlen, így érvelt, mert a népnek van szentelve és a nép érdekeiért harcol. De ha hűtlenné válik hivatásához, ha igazságtalanul jár el a néppel szemben, ha megakadályozza hatalma gyakorlásában és meghiúsítja szavazati jogát, önmagát fosztja meg méltóságától, mert nem végzi el azt, amiért kapta; ha nem így volna, a néptribunus lerombolhatná a Capitoliumot, és felgyújthatná a haditengerészet szertárát, és mégis néptribunus maradna. Ha ezt tenné, rossz tribunus volna, de ha megsemmisíti a nép hatalmát, nem tribunus többé. Nem volna-e szörnyű dolog, hogy bár a tribunusnak hatalma van hozzá, hogy akár egy consult is börtönbe vessen, a nép éppen őt ne foszthassa meg hatalmától, ha azok ellen használja fel, akiktől kapta? Tudvalevőleg a consult és a tribunust egyaránt a nép választja. A királyság magában foglalt minden hatalmat, s a legszentebb szertartásokkal az istenségnek volt szentelve, a város mégis kiűzte Tarquiniust, amikor igazságtalanságot követett el; így egyetlen ember dölyfe miatt megdőlt az az ősi hatalom, amelynek Róma alapítását köszönhette. Azután van-e másik olyan szent és tiszteletre méltó intézmény Rómában, mint a Vesta-szüzek testülete, akik az olthatatlan tüzet gondozzák és őrzik? És mégis, amikor bármelyiket vétkesnek találják közülük, élve temetik el; amikor ugyanis a Vesta-szűz vétkezik az istenek ellen, megszűnik sérthetetlensége, amelyet az istenek szolgálatáért kapott. Nem lehet tehát igazságos dolog, hogy a nép érdekei ellen vétő tribunus megtarthassa sérthetetlenségét, amelyet a nép érdekeinek védelmezésére kapott. Ha a tribunus a tribusok szavazatának többségével joggal nyerte el méltóságát, miért ne veszthetné el ugyanolyan igazságosan valamennyi tribus egyhangú szavazatával? Semmi nincs olyan szent és sérthetetlen, mint az isteneknek felajánlott fogadalmi ajándékok; mégsem akadályozza meg benne a népet senki, hogy ezeket a tárgyakat, ha úgy akarja, felhasználja, máshova vigye, és helyüket megváltoztassa. Hatalmában van tehát a népnek, hogy a tribunusi hatalmat mint valami fogadalmi ajándékot másra ruházza át. De hogy ez a hatalom nem sérthetetlen és megsemmisíthetetlen, kitűnik abból is, hogy azok, akik birtokában voltak, hivatalukat számtalan esetben letették vagy elhárították maguktól.

16. Ezek voltak a főbb pontok, amelyekkel Tiberius igazolta eljárását. Mivel azonban barátai jól látták az ellene irányuló fenyegetéseket és ellenfeleinek szövetkezését, úgy gondolták, hogy a következő évre is biztosítani kell számára a tribunusságot. Tiberius tehát új törvényjavaslatokkal kísérelte meg, hogy elnyerje a nép kegyét; így a katonai szolgálati idő leszállításával, a bíróságoktól a néphez való fellebbezés jogának megadásával, s azzal, hogy az akkori bírák közé, akik senatorok voltak, ugyanannyit választott a lovagrend tagjai közül is, minden módon igyekezett megnyirbálni a senatorok hatalmát, inkább haragból és civódásra való hajlamból, mint az igazságosságra és a közérdekre való tekintettel. Mikor azonban a szavazás már elkezdődött, és észrevették, hogy ellenfeleik többségben vannak, mert nem volt jelen az egész nép, először gyalázni kezdték a többi néptribunust, és ezzel húzták az időt, majd feloszlatták, és a következő napra tűzték ki a népgyűlést. Ezután Tiberius lement a forumra, s először alázatosan, szemében könnyekkel kérlelte az embereket, majd azt mondta, fél, hogy ellenfelei éjszaka rátörnek házában és megölik. Szavaival nagyon meghatotta az embereket, és igen sokan háza körül virrasztottak, hogy vigyázzanak rá.

17. Kora reggel megjelent a házánál az az ember, aki a jósláshoz használt csirkéket hozta, eleséget hintett eléjük, de a csirkék egy kivételével nem jöttek elő, még akkor sem, mikor a ketrecet az ember jó erősen megrázta, de még az az egy sem nyúlt az eleséghez; megrázta bal szárnyát, lábát kinyújtotta és visszaszaladt a ketrecbe. Ez az eset Tiberiust egy korábbi baljóslatú előjelre emlékeztette. Volt neki egy díszes, pompás művű sisakja, amelyet a csatákban szokott viselni; ebbe észrevétlenül kígyók kúsztak be, tojásokat raktak és kiköltötték őket. A csirkékkel történt eset Tiberiust ezért még inkább nyugtalanította, de mégis útnak indult hazulról, mivel értesült róla, hogy a nép már összegyülekezett a Capitoliumon; mielőtt azonban kilépett az ajtón, olyan erősen megbotlott a küszöbben, hogy lába nagyujján a körme behasadt, és a vérzés átnedvesítette saruját. Alig ment néhány lépésnyire, bal felől a háztetőn két veszekedő hollót láttak, az egyik holló lelökött egy kődarabot, és bár természetszerűleg sok járókelő haladt el a közelben, a kő Tiberius lábára esett. Ez a jel a kíséretében levők közül még a legbátrabbakat is megállásra bírta, de a cumaei Blossziosz, aki szintén ott volt közöttük, kijelentette, hogy szégyenletes kishitűség volna, ha Tiberius, Gracchus fia, Scipio Africanus unokája, a római nép védelmezője, hollóktól való félelmében nem engedelmeskednék a polgárok hívásának; ezt a gyalázatot ellenségei nemcsak nevetségesnek tekintenék, hanem a tömeggel is elhitetnék, hogy a nép korlátlan zsarnoka akar lenni. Ugyanakkor több barátja futva érkezett a Capitoliumról, és sürgette, hogy menjen minél előbb, mert ügyük jól áll. Kezdetben valóban minden kedvezően alakult Tiberiusra nézve; mihelyt megpillantották, barátságos kiáltással üdvözölték, és amikor felérkezett a domb tetejére, lelkesen fogadták, és szorosan körülállták, hogy senki idegen a közelébe ne férkőzhessek.

18. Mucius újból felhívta a tribusokat szavazásra, de a hátsó sorokban keletkezett zűrzavar miatt nem tudta a szokott rendet fenntartani; az ellenpártiak erőszakosan tolakodtak előre, és a szavazni készülők taszigálták egymást. Ekkor Fulvius Flaccus senator felállt egy kimagasló helyre, s mivel hangja elveszett a hangos kiáltozásban, csak a kezével jelezte, hogy mondani akar valamit személyesen magának Tiberiusnak, aki felszólította a tömeget, hogy engedjék oda. Fulvius nagy üggyel-bajjal eljutott hozzá, s elmondotta, hogy a senatus ülésén a gazdagok, mivel a consult nem tudták rávenni, elhatározták, hogy megölik Tiberiust, s ebből a célból máris felfegyverezték szolgáikat és barátaikat.

19. Tiberius ezt tudtára adta párthíveinek: nyomban nekigyürkőztek, összetörték a lictorok lándzsáit, amelyekkel a tömeget próbálták visszaszorítani, és az eltört darabokat szétosztották egymás között, hogy azzal védekezzenek támadóik ellen. A távolabb állók nem értették, mi történik, és kérdezősködtek. Tiberius, mivel a hangját nem hallották, a fejére mutatott, ezzel akarta jelezni, hogy veszedelem fenyegeti őket. Mikor azonban az ellenpárt emberei ezt meglátták, a senatusba futottak, és jelentették, hogy Tiberius koronát követel magának; szerintük ennek bizonyítéka, hogy a fejére mutatott. Erre a senatorok mind hangosan felzúdultak, s Nasica azt követelte a consultól, hogy siessen a város védelmére, és pusztítsa el a zsarnokot. A consul szelíd hangon kijelentette, hogy semmi erőszakot nem hajlandó alkalmazni, sem a polgárok közül ítélet nélkül bárkit is kivégeztetni, de ha a nép Tiberius rábeszélésére vagy kényszerítésére valami törvényellenes határozatot hoz, azt nem hagyja jóvá. Erre Nasica talpra ugrott, és így szólt: "Minthogy az állam legfőbb tisztviselője elárulja a várost, kövessetek engem, akik készek vagytok a törvények védelmére kelni." Ezekkel a szavakkal tógája szélét fejére húzta, és elindult a Capitolium felé. Erre azok, akik követték, tógájukat karjukra csavarták, félrelökték az útjukba állókat, de az irántuk érzett tiszteletből senki nem szállt szembe velük, hanem egymást letaposva szanaszét futottak.

A senatorok emberei husángokat és furkósbotokat vittek magukkal hazulról, maguk a senatorok pedig a szanaszét futó tömeg által összetört padok darabjait és lábait kapták fel, s rárohantak Tiberiusra, de előbb szétverték azokat, akik Tiberius védelmére keltek, és többeket megöltek vagy megfutamítottak közülük; futásnak eredt maga Tiberius is. Valaki elkapta a tógáját, ő azonban veszni hagyta és egy szál tunicában futott tovább, de megbotlott és rázuhant azokra, akik körülötte elestek. Amikor lábra akart állni, mindenki állítása szerint először egyik tribunustársa, Publius Satureius sújtott le rá egy padlábbal, a második ütést Lucius Rufus tulajdonította magának, aki ezzel úgy kérkedett, mintha valami dicső tettet hajtott volna végre. Háromszáznál többen haltak meg; valamennyiük halálát botütés vagy kődobás okozta, fegyverrel senkit nem öltek meg.

20. A történelmi feljegyzések szerint a királyság megszüntetése óta ez volt az első zendülés Rómában, amely a polgárok véres öldöklésével végződött. Bár a többi sem volt jelentéktelen, és mind komoly okból keletkezett, kölcsönös engedményekkel végződtek: a hatalmasok féltek a tömegtől, a nép pedig tiszteletben tartotta a senatust. Valószínű, hogy Tiberius ez alkalommal is könnyen engedett volna, ha nem lépnek fel erőszakkal ellene, és még könnyebben, ha gyilkosság és véres verekedés nélkül szállnak szembe vele, hiszen nem volt háromezernél több párthíve. Nyilvánvaló azonban, hogy az ellene irányuló összefogás a gazdagok haragjával és gyűlöletével, nem pedig az állítólagos vádakkal magyarázható; súlyos bizonyíték erre, hogy milyen kegyetlenül és törvénytelen módon bántak holttestével. Hiába kérte öccse, hogy elvihesse és az éjszaka folyamán eltemethesse, más holttestekkel együtt a folyóba dobták. És ezzel még nem ért véget minden, mert barátai közül egyeseket bírói ítélet nélkül száműztek, másokat összefogdostak és kivégeztek; közöttük veszett el Diophanész, a szónok is. Valami Caius Villiust pedig úgy öltek meg, hogy viperákkal és más mérges kígyókkal teli hordóba zárták. A cumaei Blosszioszt a consulok elé vitték, és kihallgatták a történtekről; ő beismerte, hogy Tiberius parancsára bármit kész lett volna megtenni. Nasica ekkor ezt kérdezte tőle: "És ha Tiberius azt parancsolja, hogy gyújtsd fel a Capitoliumot?" Blossziosz először azt felelte, hogy Tiberius ilyent nem parancsolt volna, majd amikor tovább is faggatták, így szólt: "Még ha ezt parancsolta volna is, kötelességem lett volna megtenni, mert Tiberius nem parancsolt olyant, ami nem a nép érdekét szolgálta." Blossziosz ez alkalommal megmenekült; később Ázsiába ment Arisztonikhoszhoz, s amikor ennek ügye elveszett, öngyilkosságot követett el.

21. A senatus, hogy a népet a történtek után kiengesztelje, nem ellenezte tovább a földosztást, és elrendelte, hogy a nép új földosztó biztost válasszon Tiberius helyére. Így választották meg szavazással Publius Crassust, a Gracchus család rokonát; leánya, Licinia ugyanis Caius Gracchus felesége volt. Cornelius Nepos azonban úgy tudja, hogy Caius nem Crassusnak, hanem annak a Brutusnak a leányát vette feleségül, aki a lusitanokon aratott győzelméért tartott diadalmenetet, bár a legtöbb történelmi forrás ezt úgy közli, mint ahogy mi írjuk.

Minthogy a nép nagyon elkeseredett Tiberius halála miatt, és nyíltan kimutatta, hogy csak a kedvező alkalmat várja a bosszúra, sőt Nasicát már perrel is fenyegették, a senatus aggódott biztonságáért, és bár nem volt rá szükség, úgy határozott, hogy elküldi Ázsiába. Senki nem titkolta haragját, aki Nasicával találkozott, ingerülten kiabáltak rá, ahányszor csak összefutottak vele, és szentségtörőnek és zsarnoknak nevezték, aki a legszentebb és legnagyobb tiszteletben tartott templomot fertőzte meg a városban egy szent és sérthetetlen hivatalos személy meggyilkolásával. Emiatt Nasica elhagyta Itáliát, pedig a legszentebb szertartások kötötték a városhoz, mert pontifex maximus volt. Dicstelenül bolyongott és vándorolt idegen országokban, és nem sokkal később Pergamonban meghalt. Különben nem lehet csodálni, hogy a nép annyira gyűlölte Nasicát, amikor még Scipio Africanus is, akinél pedig a rómaiak senkit nem szerettek több joggal és megérdemeltebben, majdnem eljátszotta népszerűségét, mert midőn Numantiában értesült Tiberius haláláról, hangosan idézte a homéroszi verssort:

Bárcsak más is eképp pusztulna, ki így cselekednék.[101]

Majd midőn Caius és Fulvius egy népgyűlésen azt kívánta megtudni tőle, hogy mit gondol Tiberius haláláról, olyan választ adott, amelyből kitűnt, hogy tetszése ellenére voltak Tiberius politikai törekvései. Ettől kezdve, amikor beszédet tartott, a nép többször is félbeszakította, amit azelőtt soha nem tett volna meg, s ő is szidalmazta a népet. De mindezt megírtam már részletesen Scipio életrajzában.

 

CAIUS GRACCHUS[102]

1. Caius Gracchus eleinte - vagy mert félt ellenségeitől, vagy azért, hogy meggyűlöltesse őket - távol tartotta magát a forumtól, és csendes, félrevonult életet folytatott, mint olyan ember, aki a jelenben belenyugodott megalázott sorsába, és a jövőben is a közügyektől elvonultan kívánja életét folytatni, annyira, hogy egyesek megszólták, mert helyteleníti és kárhoztatja Tiberius politikai működését. Különben is még majdnem gyermekifjú volt, mert bátyjánál kilenc esztendővel volt fiatalabb, aki alig harmincévesen halt meg. Idő múltával azonban kitűnt, hogy csendben fejlődő jellemétől idegen a tétlenkedés, az elpuhultság, a kicsapongás és a kapzsi pénzszerzés, s az ékesszólást szárnynak tekinti, amely felrepíti a közéleti szereplésbe. Hamarosan nyilvánvalóvá lett, hogy életét nem készül tétlenségben eltölteni; elvállalta egyik barátjának, Vettiusnak védelmét a bíróság előtt, és a nép örvendező rajongással vette körül, mert kiváló szónokot ismert meg benne, ugyanakkor azonban rémületbe ejtette a hatalmasokat, akik között sok szó esett arról, hogy Caiusnak nem szabad megengedni, hogy néptribunus legyen.

Sorsolás útján Orestes consullal Szardíniába küldték quaestornak; ellenségei ennek örültek, de Caiust a dolog nem érintette kellemetlenül, mert kedvelte a háborút, és ugyanúgy értett a hadviseléshez, mint a bírósági perekhez; sőt mivel vonakodott a forumi és a szószéki szerepléstől, de nem tudott ellenállni a nép és barátai hívásának, mindenképpen örült elutazásának. Vannak, akik határozottan állítják, hogy Caius csupán demagóg volt, és Tiberiusnál sokkal inkább vágyakozott a nép kegyének elnyerésére. Ez azonban nem felel meg az igazságnak, sőt a jelek azt mutatják, hogy inkább kényszerűségből, mint önszántából lépett a közpályára. Cicero, a szónok is azt beszéli, hogy Caius el akart hárítani magától minden közhivatalt, és csendes félrevonultságban szeretett volna élni, de álmában megjelent bátyja, s így szólt hozzá: "Miért késedelmeskedel, Caius? Nincs menekvés számodra, mindkettőnknek egy élet és egy halál rendeltetett a nép védelméért folytatott küzdelemben."

2. Szardíniában való tartózkodása idején Caius sokféle erényének adta tanújelét; az ellenséggel vívott harcokban jóval különbnek mutatta magát a többi fiatalnál, igazságos volt az alárendeltekhez, jóakarattal és tisztelettel viseltetett elöljárója iránt, önmérséklettel, egyszerű életmódjával és minden fáradalom elviselésével pedig felülmúlta az idősebbeket is. A tél Szardíniában kemény és az egészségre ártalmas volt, és amikor a hadvezér a városoktól követelt ruházatot katonáinak, a lakosok követeket küldtek Rómába, és mentesítést kértek. A senatus megadta a mentesítést, és utasította a vezért, hogy más úton szerezzen ruházatot katonáinak. Az nem tudta, mitévő legyen, és a katonák emiatt sokat szenvedtek; Caius ekkor sorra járta a városokat, s rábírta őket, hogy ajánljanak fel önként ruhaneműeket, és segítsenek a rómaiakon. Ennek híre ment Rómába, és mivel Caius eljárását népszerűséghajhászás előjátékának tartották, a senatust nagyon nyugtalanította az eset. Így aztán, mikor Libüából megjelentek Micipsa király követei, és kijelentették, hogy a király Caius Gracchus iránti kedvességből gabonát küld Szardíniába a hadvezérnek, a senatus megsértődött, és a követeket barátságtalanul bocsátották útjukra. Majd később olyan határozatot hoztak, hogy a régi csapatokat elbocsátják, de Orestes maradjon a vezér, ami azt is jelentette, hogy Caiusnak is meg kell tartania tisztségét. Mikor azonban ezek a dolgok a fülébe jutottak, haragjában azonnal hajóra ült, és váratlanul megjelent Rómában. Ezért nemcsak ellenségei vádolták, hanem a nép is elítélte, mert hallatlan dolognak tartották, hogy a quaestor vezérénél előbb hagyta ott a hadsereget. Mikor azonban vádat emeltek ellene, és a censorokat megkérte, hogy védekezhessen, beszédével úgy megváltoztatta hallgatóinak véleményét, hogy amikor eltávozott a bíróságról, mindenki meg volt győződve róla, hogy a legnagyobb igazságtalanság érte. Elmondotta ugyanis, hogy tizenkét évig szolgált a hadseregnél, holott másokat csak tízévi katonai szolgálatra köteleznek, s mint quaestor már harmadik éve szolgál a vezér mellett, pedig a törvény lehetővé tette volna számára, hogy az első év eltelte után otthagyja hivatalát. A vele együtt katonáskodók közül ő az egyetlen, aki teli erszénnyel érkezett, és üres erszénnyel távozik; a többiek, amikor borosedényeikből kiitták a magukkal vitt bort, ezüsttel és arannyal töltötték meg korsóikat, és úgy tértek vissza Rómába.

3. Ezután más vádakat és panaszokat is emeltek ellene, hogy a szövetségeseket átpártolásra akarta rábírni, és részt vett a fregellaei összeesküvésben;[103] Caius azonban tisztázta magát minden gyanú alól, és miután kiderült teljes ártatlansága, azonnal pályázott a néptribunusságra. Bár az előkelőek csaknem valamennyien ellenezték, olyan nagy tömeg gyűlt össze a városban a választásokra Itáliából, hogy sokan nem jutottak szálláshoz, és a sok választó nem fért el a Campus Martiuson. Egyesek a háztetőkről és padlásokról lekiabálva adták le szavazatukat. A hatalmasok csak olyan mértékben tudták érvényesíteni befolyásukat és hiúsították meg Caius reménységét, hogy nem a várható első, hanem csak a negyedik helyen választották meg. Midőn azonban átvette hivatalát, nyomban első lett közöttük, mert olyan hatalmas szónok volt, mint senki más, és szavának különös súlyt adott az a merész nyíltság, ahogyan bátyját siratta, és szomorú sorsát emlegette, s minden ürügyet felhasznált, hogy erről beszéljen a népnek, és emlékeztesse a történtekre. Hivatkozott őseikre, akik háborút viseltek Falerii ellen Genucius néptribunus megsértése miatt, és Caius Veturiust halálra ítélték, mert ő volt az egyetlen, aki nem tért ki a forumon átmenő néptribunus előtt. "De ezek az emberek - mondotta - Tiberiust szemetek láttára botokkal sújtották halálra, és holttestét a Capitoliumról végighurcolták a városon, majd a folyóba dobták, barátai közül pedig azokat, akik kezük közé kerültek, bírói ítélet nélkül megölték. Pedig nálunk ősi szokás, ha valakit főbenjáró perben megidéznek, és nem jelenik meg a bíróság előtt, hogy kora reggel hivatalszolgát küldenek háza ajtaja elé, aki kürtjellel hívja fel a megjelenésre. Mindaddig, amíg ez meg nem történt, a bírák nem hoztak ügyében ítéletet. Ilyen óvatosak és körültekintőek voltak elődeink a bíráskodásban."

4. Ezekkel a szavakkal, átható és erőteljes hangjával jól felizgatta a népet, majd két törvényjavaslatot terjesztett elő. Az egyik arról szólt, hogyha a nép egy tisztviselőt megfoszt hivatalától, az másodízben nem pályázhat hivatalra; a másik pedig, hogy ha egy tisztviselő egy polgárt bírói ítélet nélkül száműzetésbe küld, tettéért a nép ítéletével vonják felelősségre. Az első törvényjavaslat célja nyilvánvalóan Marcus Octavius megszégyenítése volt, akit Tiberius fosztott meg tribunusi hivatalától, a másik pedig Popilius ellen irányult, aki mint praetor Tiberius barátait száműzte. Popilius az ítéletet meg sem várva elmenekült Itáliából, a másik törvényt viszont maga Caius vonta vissza, s azt mondta, hogy anyja, Cornelia kérésére kíméli meg Octaviust. A nép ebbe örömmel beleegyezett, mert tisztelte Corneliát nemcsak fiai, hanem apja miatt is. Később szobrot emeltek neki ezzel a felirattal: "Cornelia, a Gracchusok anyja." Fennmaradt Caiusnak anyjáról tett több kijelentése a forumi szónoklatok stílusában; így amikor egyik ellenfelét támadta anyja érdekében, így szólt: "Te Corneliát rágalmazod, aki Tiberiust szülte?" Mivel pedig a rágalmazó férfiatlanság hírében állt, Caius ezt mondta neki: "Te arcátlan, hogyan mered te magadat összehasonlítani Corneliával? Szültél te gyermekeket, mint ő? Egész Róma tudja, hogy Cornelia régebb ideje tartja magát távol a férfiaktól, mint te, pedig te férfi volnál!" Ilyen csípős hangnemben tudott beszélni, és sok hasonló példát lehetne idézni írásaiból.

5. Törvényei közül, amelyeket a nép érdekében javasolt, hogy a senatus hatalmát gyengítse, a földtörvény úgy rendelkezett, hogy az állami földeket a szegények közt osszák szét. A másik katonáskodási törvény volt, amely elrendelte, hogy a katonákat a kincstár lássa el ruházattal, de olyan módon, hogy ezen a címen semmit nem szabad levonni zsoldjukból, azonkívül megtiltja azt is, hogy tizenhét éves kornál fiatalabbakat besorozzanak. A szövetségesekre vonatkozó törvény teljes római polgárjogot adott az itáliaiaknak, gabonatörvénye pedig kedvezményes áron biztosított gabonát a szegényeknek. De a senatus hatalmát a bíráskodási törvény érintette legérzékenyebben. Mind ez ideig ugyanis csak a senatus tagjai ítélkezhettek peres ügyekben, és ezért a nép és a lovagok egyaránt féltek tőlük. De most Caius törvénye háromszáz lovagot vett fel a háromszáz senator mellé, és a bíráskodás jogát mind a hatszáznak megadta. Mondják, hogy Caius e törvény meghozataláig gondosan tiszteletben tartotta a megszokott formaságokat, így azt is, hogy minden szónok a senatus és az úgynevezett comitium felé fordulva mondja el beszédét. Most azonban szakított ezzel a szokással, és beszédét a forum felé fordulva mondta el. Így csekély változtatással, egyszerűen azzal, hogy más irányba fordult, nagy változást idézett elő, és bizonyos tekintetben az állam alkotmányát arisztokratikusból demokratikusra változtatta; mert a szónokoknak nem a senatushoz, hanem a nép tömegeihez intézve kellett elmondaniok szavaikat.

6. A nép nemcsak elfogadta a törvényt, hanem Caiust bízta meg azzal is, hogy válogassa ki a lovagrendből a bírákat, s ezzel szinte monarchikus hatalom birtokába jutott, annyira, hogy tanácsait a senatus is megszívlelte. De mindig olyan intézkedéseket javasolt, amelyek illettek a senatus méltóságához; ilyen volt többek között méltányos és nemes gondolkodásra valló indítványa arra a gabonára vonatkozólag, amelyet Fabius propraetor küldött Hispaniából. Caius rábírta a senatust, hogy adja el a gabonát, a pénzt küldje el a városoknak, és rója meg Fabiust azért, hogy a tartományban a rómaiak uralmát gyűlöletessé és elviselhetetlenné tette. Ezzel nagy hírnévre és népszerűségre tett szert a provinciákban.

Különféle törvényjavaslatokat terjesztett elő telepesek kiküldésére, utak és magtárak építésére. Mindezeket a vállalkozásokat ő irányította, és ő ügyelt fel a munkák elvégzésére; ennek a sok fontos ügynek az intézése soha nem fárasztotta ki, sőt olyan bámulatos gyorsasággal és munkabírással készült el mindennel, és mindent mintha egymaga végzett volna el, hogy még azok is elámultak mindenre vállalkozó és fáradságot nem ismerő munkásságán, akik a legjobban gyűlölték és féltek tőle. A nép szinte nem tudott betelni látásával, ahogyan a vállalkozók, mesteremberek, követek, magas rangú tisztviselők, katonák és tudósok hatalmas tömege körülvette, akikkel mind a legközvetlenebb modorban tárgyalt és érintkezett. Mindig megőrizte szívélyességét, de személyének méltóságát is; másfelől ő is megadta mindenkinek a köteles tiszteletet. Ezzel megmutatta azt is, milyen hazug módra rágalmazzák azok, akik azt híresztelik róla, hogy félelmetes, kibírhatatlanul gőgös és erőszakos. Még hatalmasabb népvezér lett belőle magánérintkezéseiben és ügyeinek intézésében, mint a szószéken beszédeivel.

7. Különösen nagy buzgalmat fejtett ki az útépítésben; figyelmet fordított a hasznosságra, a tetszetősségre és a szépségre egyaránt. Az általa épített utak nyílegyenes vonalban szelték át a vidéket, az útburkolatot faragott kövekből készítették, alatta keményre döngölt agyag alépítménnyel. A mélyedéseket feltöltötték, a vízmosások és szakadékok felett hidakat építettek. Az úttest magassága mindkét oldalán egyenlő volt, s így az egész mű egyenletes és szép látvány volt. Minden utat mérföldek szerint méretett fel (egy római mérföld kevés híján nyolc stádiumnak felel meg), és minden mérföldnyi távolságban egy-egy mérföldkövet állított. Kisebb távolságban más köveket is elhelyeztetett az út két oldalán, hogy a lovasok ezekről könnyen és segítség nélkül ülhessenek nyeregbe.

8. Mivel pedig a nép Caiust az egekig magasztalta, és mindenben késznek mutatkozott rá, hogy jóindulatát kimutassa iránta, egyszer egyik szószéki beszédében azt a kijelentést tette, hogy kér majd egy kegyet tőlük, amelyet ha megkap, mindennél többre fogja becsülni, de ha nem lesz szerencséje, akkor sem fog miatta megneheztelni. Úgy tűnt fel mindenkinek, hogy szavaival a consulságra célzott, és hogy egy időben készül pályázni a consulságra és a néptribunusságra is. Közben elérkezett a consulválasztások ideje, és mindenki feszült figyelemmel várta a történendőket. Látták azonban, hogy ő Caius Fanniust kíséri el a Campus Martiusra, és barátaival együtt mellette korteskedik. Komoly támogatást nyújtott ezzel Fanniusnak, akit meg is választottak consullá; Caiust ugyanekkor másodszor választották meg néptribunusszá, bár nem vett részt a választáson és nem jelöltette magát, de a nép mindenképpen így akarta.

Mikor látta, hogy a senatus nyílt ellenségeskedésbe kezd ellene, és Fannius jóindulata is ellanyhult iránta, új törvényekkel igyekezett a népet megnyerni magának. Javasolta, hogy küldjenek telepeseket Tarentumba és Capuába, s adják meg a latinoknak a római polgárjogot. A senatus, attól való félelmében, hogy Caius teljesen legyőzhetetlenné válik, új és szokatlan kísérletet tett, hogy a népet elidegenítse tőle, s a közjó érdeke ellenére a népszerűséget és a nép kegyét hajhászta. Caius tribunustársai között volt Livius Drusus, aki sem születésben, sem neveltetésben nem állt mögötte egyetlen rómainak sem, és jellemét, ékesszólását és gazdagságát tekintve pedig kiállta a versenyt a legtiszteletreméltóbbakkal és legbefolyásosabbakkal is. Hozzá fordultak tehát az előkelők, s azt ajánlották neki, hogy támadja Caiust, és szövetkezzék velük ellene, de ne erőszakos eszközökkel, és ne is tűzzön össze a néppel, hanem használja fel hivatalát a nép kegyének keresésére, és tegyen engedményeket még olyan dolgokban is, amelyekben az volna a helyes, hogy gyűlöletüket kihívja maga ellen.

9. Livius tehát felajánlotta a senatus szolgálatára tribunusi hivatalát, és olyan törvényjavaslatokat terjesztett elő, amelyek nem voltak sem tiszteletre méltóak, sem hasznosak, s egyetlen céljuk az volt, hogy igyekvő versengéssel Caiust felülmúlja a tömegek kényének és kegyének keresésében, akárcsak a vígjátékokban. Így aztán a senatus is világosan kimutatta, hogy nem Caius politikai intézkedéseit veszi zokon, hanem őt magát akarja tönkretenni vagy legalábbis mindenképpen megalázni. Amikor Caius két gyarmatváros alapítását javasolta, és a legtiszteletreméltóbb polgárokat akarta kiküldeni, azzal vádolták, hogy megalázza magát a nép előtt; de amikor Livius tizenkét gyarmatot alapított, és mindegyikbe egyenként háromezer vagyontalan szegény embert küldött ki, azt helyeselték. Caiusra megharagudtak, és azzal vádolták, hogy a csőcseléknek hízelgett, mikor földet osztott ki a szegényeknek, és elrendelte, hogy mindegyik fizessen földjáradékot a kincstárba, azt viszont tetszéssel fogadták, mikor Livius még ezt a földjáradékot is elengedte a földosztásban részesülőknek. Amikor Caius azt javasolta, hogy a latinoknak adják meg az egyenlő szavazati jogot, rossz néven vették tőle, Livius viszont a senatus támogatását élvezte, mikor olyan törvényjavaslatot terjesztett elő, amely megtiltotta, hogy hadjáraton egyetlen latin katonát is botozással lehessen megfenyíteni. Beszédeiben Livius maga is mindig megmondotta, hogy javaslatait a senatus hozzájárulásával teszi a nép érdekében, s politikai tevékenységének ez volt az egyetlen üdvös eredménye, mert a nép magatartása a senatus iránt megszelídült, s bár azelőtt gyanakvással néztek az előkelőkre és gyűlölték őket, Livius most feloldotta és megenyhítette ezt a gyűlöletet s bosszúvágyat, mert elhitette, hogy az előkelők jóváhagyásával kíván a népnek kedveskedni.

10. De legfőbb bizonyíték arra, hogy Livius Drusus jóakarattal és igazságossággal viseltetett a nép iránt, az, hogy láthatólag egyetlen javaslatát sem tette öncélúan, önmaga érdekében, mert telepítésvezetőknek másokat küldött ki, semmi haszna nem volt a közpénzek kezeléséből, Caius viszont a legtöbb és legfontosabb megbízatást önmagának tartotta fenn. Egyik hivataltársuk, Rubrius a Scipiótól lerombolt Karthágó újraépítését javasolta, s mivel a sors ráesett, Caius elhajózott Libüába a telepítés vezetésére. Távollétében Drusus még inkább támadta, és még jobban megnyerte a nép kegyét, különösen a Fulvius ellen emelt vádakkal. Ez a Fulvius Caius barátja volt, és vele együtt irányította a földosztást, de nagyon izgága természetű ember volt, és a senatus nyíltan gyűlölte, mások pedig azzal gyanúsították, hogy a szövetségeseket lázítja és az itáliaiakat titokban pártütésre izgatja. Bár mindez inkább csak bizonyíthatatlan és ellenőrizhetetlen híresztelés volt, maga Fulvius tette elhihetővé azzal, hogy elhatározásaiban nem vezették sem egészséges, sem békés indítóokok. Caius vesztét főként ez okozta, mert a Fulvius elleni gyűlöletnek esett áldozatul. Mikor Scipio Africanus minden nyilvánvaló ok nélkül meghalt, és a holttesten, amint életrajzában leírtam, ütések és erőszakoskodások nyomait találták, a gyanú főként Fulviusra terelődött, aki Scipiónak ellensége volt, és halála napján is szidalmazta a szószékről; de a gyanú némiképpen Caiusra is esett. És ennek a szörnyű bűntettnek az ügyében, amelyet a legelső és legnagyobb római ellen követtek el, nem indítottak bírósági eljárást, sőt még csak vizsgálatot sem tartottak. Ezt a nép megakadályozta, mert attól félt, hogy a perbe esetleg Caius is belebonyolódik, ha a bírósági vizsgálat során gyilkosság vádját emelik ellene. Ez azonban korábban történt.

11. Afrikában a Karthágó helyén épülő gyarmatváros alapításakor, amelyet Caius Iunoniának, vagyis görögül Héraiának nevezett el, mint mondják, az istenek sok baljóslatú előjelet küldtek. A szél a vezető zászlót, bármilyen erősen tartották is, kitépte a zászlóvivő kezéből és összetörte; az oltárra tett áldozati húsokat a vihar szétszórta, és a város határát jelző cölöpökön túlra sodorta, magukra a cölöpökre pedig farkasok rohantak rá, kitépték a földből és jó messzire elcipelték őket. Caius ennek ellenére is hetven nap alatt mindent elintézett és elrendezett, s utána visszatért Rómába, mivel értesült róla, hogy Drusus nagyon szorongatja Fulviust, és a dolgoknak ez a fordulata szükségessé tette az ő jelenlétét. Lucius Opimius, a senatusban nagy befolyással rendelkező oligarcha, aki az előző alkalommal is pályázott a consulságra, de megbukott, mert Caius Fannius jelöltségét támogatta, őt pedig mellőzte a választásnál, most többek támogatására számíthatott; mindenki azt várta, hogy megválasztják, és ha consul lesz, tönkreteszi Caiust, akinek bizonyos tekintetben már úgyis meggyengült a befolyása, a nép megelégelte az olyanféle politikai intézkedéseket, mint az övéi, mert mind több népvezér kereste kegyét, és a senatus is önszántából engedékenyebbnek mutatkozott.

12. Hazaérkezése után először is a Palatinusról költözött el a forummal szomszédos városrészbe, amelyet sokkal demokratikusabbnak tartott, mivel a szegények és az egyszerű emberek legnagyobb része a városnak ezen a részén lakott. Ezután előterjesztette többi törvényjavaslatát azzal a szándékkal, hogy a nép megszavazza őket. Mikor azonban a nép összegyűlt, a senatus rávette Fannius consult, hogy utasítson ki a városból mindenkit, aki nem római. Így tehát közzétettek egy különös és szokatlan hirdetményt, amelynek értelmében Róma szövetségeseinek és barátainak ezekben a napokban nem volt szabad a város területén tartózkodniuk. Caius ekkor ellenkező értelmű kiáltványt tett közzé, kárhoztatta a consult, és a szövetségeseknek segítséget ígért, ha a városban maradnak. De nem segített rajtuk, sőt amikor látta, hogy Fannius lictorai elhurcolják egyik párthívét és vendégbarátját, elment mellette anélkül, hogy megvédte volna; talán félt elárulni, hogy hatalma hanyatlóban van, talán nem akart ellenségeinek ürügyet szolgáltatni a civódásra és a verekedésre, amit azok úgyis kerestek.

Véletlenül ugyanekkor haragban volt tribunustársaival is a következő okból: A nép gladiátorjátékok nézésére készülődött a forumon, és ezt megelőzőleg a hivatalnokok közül többen üléseket készítettek, amelyeket pénzért bérbe adtak. Caius elrendelte, hordják el az ülőhelyeket, hogy a szegények ingyen nézhessék végig a játékokat; de mert rendelkezésével senki nem törődött, Caius megvárta a játékokat megelőző éjszakát, magához vette azokat a mesterembereket, akikkel közmunkákat végeztetett, lebontatta a nézőknek készített emelvényeket, és mikorra kivilágosodott, a helyet szabaddá tette a szegények számára; a nép ezt férfias cselekedetnek tartotta, de Caius arcátlan erőszakosságával maga ellen ingerelte hivatalnoktársait. Úgy látszik, emiatt esett el harmadízben a néptribunusságtól, mert bár a legtöbb szavazatot ő kapta, hivatalnoktársai jogtalanul és csalárdul jártak el a szavazatok összeszámlálásában és kihirdetésében (bár ezt többen vitatták). Caius nagyon szívére vette bukását, és amikor ellenségei kinevették, mondják, hogy a kelleténél dacosabb hangon azt mondta, hogy szardonikus mosollyal[104] nevetnek most rajta, mert nem tudják, hogy politikai intézkedéseivel milyen sötétséget borított rájuk.

13. Amikor Opimiust consullá választották, több törvényt visszavontak, és megváltoztatták a Karthágóra vonatkozó intézkedéseket; ezzel is ingerelni akarták Caiust, hogy haragjában ürügyet szolgáltasson maga ellen, s elpusztíthassák. Caius egy ideig türtőztette magát, de barátainak, főként Fulviusnak izgatására hozzákezdett, hogy új párthíveket toborozzon magának a consul ellen. Mondják, hogy ez alkalommal anyja is segédkezett neki zendülésre törő előkészületeiben; titokban idegeneket bérelt fel és aratómunkásokként Rómába küldte őket. Erre vonatkozólag homályos célzások találhatók Corneliának fiához intézett leveleiben. Mások viszont azt állítják, hogy Cornelia helytelenítette ezt az egész tevékenykedést.

Mindenesetre azon a napon, amikor Opimius és párthívei el akarták töröltetni a törvényeket, korán reggel mindkét párt emberei megszállták a Capitoliumot, s midőn a consul áldozatot mutatott be, egyik lictora, Quintus Antyllius az áldozati állat belső részeit más helyre vitte át, és odaszólt Fulvius párthíveinek: "Engedjetek utat a jóknak, ti gonosz polgárok!" Egyesek azt állítják, hogy ezekkel a szavakkal egyidejűleg csupasz kardjával sértő szándékú fenyegető mozdulatot tett. Antylliust ott nyomban megölték hosszú íróvesszőkkel, amelyeket állítólag ilyen célból élesítettek ki. A népet megdöbbentette a gyilkosság, amely ellentétes hatást gyakorolt a pártvezérekre. Caiust mélyen bántotta a dolog, és szemrehányást tett embereinek, hogy olyan okot szolgáltattak ellenségeinek, amelyet már régóta kívántak; Opimius azonban, mintha ösztönzést kapott volna, örömmel tüzelte a népet bosszúra.

14. Egy zápor ekkor szétkergette a tömeget, de a consul másnap kora reggel zárt helyen tanácskozásra hívta össze a senatust, mialatt mások Antylliusnak hordágyra tett, mezítelen holttestét a megbeszélés szerint kitették a senatus ülésterme elé, és nagy sírásba, jajveszékelésbe kezdtek. Opimius jól tudta, mi történik, de azt színlelte, hogy csodálkozik rajta, majd a senatorok kimentek a forumra. A ravatalt letették a tömeg sorai közé, és a senatorok elszörnyülködve átkozódtak a szörnyű gaztett elkövetésén. De a nép gyűlölettel fordult az oligarchák ellen, és szidalmazta őket, amiért megölték Tiberius Gracchust, hiába volt néptribunus, s holttestét a folyóba dobták, most pedig Antyllius lictort, akit méltatlanul ért ugyan utol a halál (bár sorsáért főként őt magát lehet okolni), kiteszik a forum közepére, és holttestét könnyek között állja körül az egész római senatus, és elkíséri utolsó útjára ezt a bérért dolgozó embert, csak azért, hogy a nép utolsó védelmezőjének vesztét okozzák. A senatorok ekkor visszamentek a tanácskozóterembe, és úgy határoztak, hogy Opimius consul tegyen meg mindent a köztársaság védelmére,[105] és ölesse meg a zsarnokokat.

A consul elrendelte, hogy a senatorok öltözzenek fegyverbe, és megparancsolta, hogy a lovagok másnap kora reggel jelenjenek meg két-két felfegyverzett szolgájukkal; Fulvius is megtette az ellenintézkedéseket, és egész tömeget gyűjtött maga köré. Caius, mikor elhagyta a forumot, megállt apja szobra előtt, hosszú ideig nézett fel rá szótlanul, szemébe könnyek gyűltek, és sóhajtva továbbment. Sokan, akik ezt látták, megszánták Caiust, és szidták önmagukat, hogy cserbenhagyták és elárulták, majd a házához mentek, s az éjszakát ajtaja előtt töltötték, de nem úgy, mint Fulvius párthívei, akik lármásan, hangos kiáltozás közben éjszakáztak, ittak és dicsekedtek. Fulvius elsőnek rúgott be, és korához nem illő módon viselkedett és beszélt. Caius párthívei azonban, mintha érezték volna a haza közös vesztét, csendben maradtak, a történendőkre gondoltak, és felváltva őrt álltak vagy pihenni tértek.

15. Fulviust kora reggel csak nehezen tudták részeg álmából felkelteni, majd mindnyájan felfegyverkeztek abból a hadizsákmányból, amelyet Fulvius mint consul a gallok felett aratott győzelme után szerzett. Hangos fenyegetések közben elhagyták a házat, és megszállták az Aventinust. Caius nem akart felfegyverkezni, hanem mintha a forumra menne, tógát öltött, s csak egy puszta tőrt tett az övébe. Mikor már ment ki a ház ajtaján, felesége térdre esett előtte, egyik karjával átölelte, másikban kisfiúkat tartotta, és így szólt hozzá: "Nem a szószékre küldelek, Caius, hogy tribunusként és törvényhozóként szolgáld hazádat, mint korábban, nem is dicső háborúba, hogyha másokkal együtt utolér a halál, legalább tiszteletre méltó gyászt hagyj rám örökségül. Te most Tiberius gyilkosai elé veted magad, fegyvertelenül és nemesen, hogy inkább elszenvedd, mint te kövesd el a gonoszt, bár halálod nem lesz a haza üdvére. A gonoszok ügye máris győzedelmeskedett, erőszak és kard szolgáltat igazságot. Ha bátyád Numantiánál esett volna el, holttestét a fegyverszünet után átadták volna; de most talán majd valamely folyóhoz vagy a tengerhez kell folyamodnom könyörögve, hogy megmutassa, hol rejtegeti holttestedet. Miért higgyünk a törvényekben és az istenekben Tiberius meggyilkolása után?" Így siránkozott Licinia, de Caius szelíden kibontakozott öleléséből, és szótlanul elindult barátaival együtt. Licinia bele akart kapaszkodni a ruhájába, de a földre rogyott, és hosszú ideig ott feküdt ájultan, míg a szolgák fel nem emelték, és el nem vitték fivére, Crassus házába.

16. Amikor mindnyájan összegyülekeztek, Caius rábeszélésére Fulvius hírnöki pálcával a forumra küldte fiatalabb fiát, aki szép külsejű ifjú volt. Az ifjú szerényen, tisztességtudóan, szemében könnyekkel intézte békét felajánló szavait a consulhoz és a senatushoz. A jelenlevők többsége szívesen hajlott volna a megegyezésre, de Opimius kijelentette, nem lehet hírnök útján megkérni a senatust, hanem nekik maguknak kell eljönniük, és vétkes polgárokként a bíróság elé állniok; adják kézre magukat, és úgy kérjék a senatus haragjának kiengesztelődését. Közölte az ifjúval azt is, hogy vagy ezeknek a feltételeknek az elfogadásával, vagy egyáltalán ne jöjjön vissza. Caius, mint mondják, el akart menni, hogy megkérlelje a senatust, de ebbe senki nem egyezett bele, és így Fulvius ismét elküldte fiát, hogy adja elő feltételeiket ugyanúgy, mint előbb tette. Opimius azonban mindenképpen a harcot akarta, az ifjút azonnal elfogatta, őrökre bízta, és elindult Fulvius ellen nagyszámú fegyveressel és krétai íjásszal. Fulvius emberei között főként ezek nyilai okoztak sok sebesülést és keltettek zűrzavart. Általános futás kezdődött; Fulvius egy elhagyott fürdőbe menekült, de itt hamarosan rátaláltak, és idősebb fiával együtt megölték. Caiust senki nem látta harcolni; a történteken elkeseredve bemenekült Diana templomába, ahol öngyilkosságot akart elkövetni, de két leghűségesebb barátja, Pomponius és Licinius megakadályozta benne. Ők is ott voltak vele, elvették kardját, majd arra biztatták, hogy futva meneküljön. Mondják, hogy térdre borult, karját kitárta az istennő szobra felé, és azért imádkozott, hogy a római nép örök szolgaságban éljen, hálátlanságáért és árulásáért, mert ekkor már nyilvánvaló volt, hogy a senatus kegyelmi rendeletének közhírré tételére a legtöbben elpártoltak tőle.

17. Caius menekült, és szorosan nyomában maradó ellenségei a cölöphídnál érték utol; itt két barátja biztatta, hogy fusson tovább, ők majd feltartóztatják üldözőit, harcolnak a híd feljáratánál, és senkit nem engednek át, amíg el nem esnek. Caiusszal együtt menekült egy szolgája, név szerint Philokratész is; ő is biztatta, mintha csak versenyfutáson lett volna, de akárcsak a többiek, nem segített Caiusnak. Kérésére sem szerzett lovat neki, pedig üldözői már nagyon szorongatták. Csak annyi előnyhöz jutott, hogy bemenekült a Furiák ligetébe, és ott halt meg; Philokratész előbb őt, aztán saját magát ölte meg. Mások azt állítják, hogy mindketten élve estek ellenségeik kezére; szolgája olyan szorosan karolta át urát, hogy nem tudtak rá lesújtani, mielőtt szolgáját számtalan csapással meg nem ölték. Mondják, hogy Caius fejét valaki levágta és magával vitte, majd Opimius egyik barátja, Septimuleius elvette tőle, mert a harc kezdetén kihirdették, hogy aki elhozza Caius és Fulvius levágott fejét, ugyanannyi súlyú aranyat kap érte. Septimuleius dárdára tűzve vitte a fejet Opimiushoz, s amikor mérlegre tették, tizenhét és kétharmad fontot nyomott. Septimuleius ebben is aljasan járt el és csalt, mert a koponyaüregből kivette az agyvelőt, és olvasztott ólmot öntött helyébe. Azok, akik Fulvius fejét hozták, semmit nem kaptak érte, mert ismeretlen emberek voltak. Caius és Fulvius holttestét a többiekével együtt a folyóba dobták; a megöltek száma háromezer volt, s ezeknek vagyonát elkobozták az államkincstár javára. Az asszonyoknak megtiltották a gyászt, sőt Caius feleségének, Liciniának még a hozományát is lefoglalták. Legkegyetlenebbül Fulvius kisebbik fiával bántak, aki kezet sem emelt az előkelőkre, és nem vett részt a harcban, mert még a harc előtt érkezett a békeajánlattal, és a harc után mégis megölték. A népet mindennél jobban az keserítette el, hogy Opimius Concordiának emeltetett templomot, mert mindenki úgy érezte, hogy büszkélkedve és dicsekedve mintegy diadalt ült annyi polgár erőszakos halálán. Ezért aztán egyik éjszaka egyesek a templom felirata alá ezt a verssort írták:

Discordia műve ezt a templomot emelte Concordiának.

18. Opimius első ízben gyakorolt dictatori hatalmat consul létére, és bírósági tárgyalás nélkül háromezer római polgáron kívül megölette Caius Gracchust és Fulvius Flaccust, akik közül az egyik consul volt, és diadalmenetet tartott, a másik pedig messze kimagaslott kortársai közül erényével és hírnevével. Opimius nem riadt vissza a sikkasztástól sem, mert amikor követségbe küldték Iugurthához Numidiába, a király megvesztegette. Később a szégyenletes megvesztegetési perben elítélték, becsületét elveszítve öregedett meg. Meggyűlölte és megvetette az a nép, amely a történtek után gyáva volt ugyan, és megalázkodott, de nem sok idővel később kimutatta, hogy mennyire vágyódik és kívánkozik a Gracchusok után. Szobrokat emeltek nekik és a város legszebb helyén állították fel őket; azt a helyet, ahol megölték őket, a rómaiak szentnek tekintették, és oda hordták áldozatképpen minden termékük zsengéjét. Egyszerű emberek úgy mutattak be áldozatokat, és úgy térdeltek le naponként ezen a helyen, mintha az istenek templomait keresték volna fel.

19. Mondják, hogy Cornelia emelkedett, nemes lélekkel viselte el a súlyos csapásokat, és azokról a megszentelt helyekről, ahol fiait meggyilkolták, azt mondta, hogy holttestük méltó helyet nyert. Misenum környékén élt anélkül, hogy bármit is változtatott volna megszokott életmódján. Sok barátja volt, s úgy vezette házát, hogy jól elláthassa vendégeit; gyakran keresték fel görögök és tudós férfiak; az akkor élt királyok mind fogadtak el tőle és küldtek neki ajándékokat. Örömmel hallgatták vendégei és barátai, amikor apja, Africanus életéről és szokásairól beszélt, de legcsodálatosabb mégis akkor volt, amikor fiaira emlékezett vissza gyász és könnyek nélkül; ha látogatói hallani akartak róluk, úgy emlegette őket, mintha a régi Róma hősei lettek volna. Emiatt sokan azt gondolták, hogy az öregség és az elszenvedett nagy csapások megzavarták elméjét, és érzéketlenné tették balsorsával szemben, pedig akik így beszéltek, azok voltak érzéketlenek az iránt, hogy a nemes természet, a jó származás és neveltetés milyen nagy segítség a fájdalommal szemben, és hogy a végzet gyakran győzedelmeskedik az erényen, bár az védekezik a rossz ellen, de mégsem tudja megakadályozni, hogy a balsorsban ne tűrjön nyugodt öntudattal.

 

AGISZ, KLEOMENÉSZ, TIBERIUS ÉS CAIUS GRACCHUS ÖSSZEHASONLÍTÁSA

1. Most, hogy ennek az elbeszélésnek a végéhez érkeztem, hátravan még, hogy párhuzamba állítsam az életrajzokat. A Gracchusokról még azok sem merik tagadni, akik más szempontból rosszakat mondanak róluk és gyűlölik őket, hogy minden római közül a legerényesebbek voltak, és mindehhez kiváló neveltetést és oktatást is kaptak; Agisz és Kleomenész természettől nyert adományai még erőteljesebbek voltak az övékénél, mert megfelelő nevelésben nem részesültek, és olyan erkölcsi viszonyok és életkörülmények közt nőttek fel, amelyek az előttük élt nemzedékeket régen megrontották, ennek ellenére is az egyszerűség és az önmérséklet visszaállításáért folytatott harc vezéralakjaivá lettek. Ezenfelül a Gracchusok olyan időben éltek, amikor Róma fénye és tekintélye a tetőponton volt, s dicső tettekre vágyott, és szégyellték volna cserbenhagyni apáiktól örökölt ősi erényeiket; Agisz és Kleomenész viszont ellentétes elvek szerint élő apáktól származtak, hazájukat nyomorúságos, beteg állapotban találták, s ez nem lohasztotta le a szép tettek elkövetésére irányuló buzgalmukat. Hogy a Gracchusok a vagyonnal semmit nem törődtek, és a pénzzel szemben a legnagyobb önmérsékletet tanúsították, annak legfőbb bizonyítéka, hogy hivatali működésük idején és tisztségeikben tisztán megőrizték magukat; Agisz meg is sértődött volna, ha valaki azért dicséri meg, mert nem nyúlt hozzá ahhoz, ami a másé, hiszen saját vagyonát is átadta a közösségnek, ami más értékes ingóságot nem számítva, egyedül készpénzben hatszáz talentum volt. Milyen aljas cselekedetnek tartotta volna a jogtalan haszonszerzést az, aki kapzsiságnak tekintette, hogy jogos vagyona több legyen másokénál!

2. Reformtörekvéseik merészsége és nagysága erősen különbözött. A két római tevékenységének legfontosabb része általában az útépítés és a városok alapítása volt. Tiberius legmerészebb tette az államtulajdonban levő földek visszaszerzése volt, Caiusé pedig az, hogy kiegészítette a bíróságokat háromszáz lovaggal. Agisz és Kleomenész reformja a következőből indult ki: Tekintve, hogy a kisebb és rész szerinti hibák orvoslása Platónnál szólva csak a hidra egy-egy fejének levágása lett volna, olyan változást kívántak létrehozni az alkotmányban, amely képes rá, hogy egyszerre eltávolítson minden rosszat, és teljesen átalakítsa az államot. Vagy még inkább megfelel az igazságnak, ha azt mondjuk, hogy alkotmányreformjuk kiküszöbölte a bajokat okozó változást, s visszavezette és helyreállította az államot ősi és eredeti formái közé. Azonkívül azt is mondhatja valaki, hogy a Gracchusok politikáját a legnagyobb rómaiak ellenezték, az a mű viszont, amelyet Agisz kezdett el, és Kleomenész fejezett be, a legszebb és legtiszteletreméltóbb példaképekre, a mértékletességet és egyenlőséget megvalósító, hagyományos törvényekre támaszkodott, amelyeknek kezese Lükurgosz, Lükurgosz ihletője pedig a püthói Apollón volt. A legfontosabb különbség azonban az, hogy a Gracchusok politikája révén Róma hatalma semmivel sem lett nagyobb, Kleomenészé viszont azt eredményezte, hogy Görögország szemtanúja lehetett annak, miként lett Spárta az egész Peloponnészosz ura, és vállalta a küzdelmet a vezető szerepért az akkor leghatalmasabb népekkel, azt tűzvén ki végső célul, hogy az illürök és kelták fegyvereitől megszabadítsa Görögországot, és ismét csatarendbe állítsa a Hérakleidák uralma alatt.

3. Az a mód is, ahogyan meghaltak, mutatja az erényükben felfedezhető különbséget. A Gracchusok polgártársaik ellen harcoltak, s aztán futás közben vesztették el életüket; a két spártai közül Agisz nem akart megölni egyetlen polgárt sem, és majdnem azt mondhatjuk, hogy önként halt meg; Kleomenész pedig, bár készült megtorolni a rajta esett megalázást és jogtalanságot, nem kapott rá alkalmat, s így bátran végzett önmagával. Ha viszont az ellenkező szempontból vizsgáljuk őket, Agisz semmi számottevő haditettet nem hajtott végre, mert idő előtt meghalt, Kleomenész sok dicső győzelmével viszont szembeállíthatjuk Tiberius esetében Karthágó falainak elfoglalását, ami nem volt csekély tett, és a numantiai fegyverszünetet, amellyel húszezer római katona életét mentette meg, akiknek más reményük már nem volt a szabadulásra; Caius ugyanitt és Szardíniában tűnt ki katonai bátorságával, úgyhogy a két fivér a legkiválóbb római hadvezérekkel versenyezhetett volna, ha életüket idő előtt el nem veszítik.

4. Ami politikai tevékenységüket illeti, Agisz nyilvánvalóan túl lanyhán nyúlt a dolgokhoz; hagyta, hogy Agészilaosz rászedje, megszegte a földosztásra tett ígéretét, s egyáltalában, fiatal kora miatt félénk volt, félbehagyta és soha nem fejezte be, amihez hozzáfogott, s amit előre bejelentett. Kleomenész viszont túl hevesen és erőszakosan vállalkozott az alkotmány megváltoztatására, törvényellenesen megölette az ephoroszokat, pedig könnyebb lett volna őket vagy megnyerni, amikor a fegyverek segítségével hatalomra jutott, vagy száműzni, mint ahogyan másokat is szép számmal száműzött a városból. Mert úgy késhez nyúlni, hogy a végső szükség nem kívánja, semmiképpen nem vall jó orvosra, sem politikusra, mindkettőjüknél a tehetetlenség jele, sőt a politikus kegyetlenségét még jogtalansággal is tetézi. A Gracchusok közül egyik sem ontott polgárvért; mondják, hogy Caius még akkor sem kezdett védekezni, amikor rátámadtak, s bár a legbátrabb katona volt a háborúban, annál tétlenebbnek bizonyult a belső harcban. Fegyvertelenül ment el hazulról, a harc elől visszahúzódott, és egyáltalában, jobban vigyázott arra, hogy semmi jogtalanságot el ne kövessen, mint arra, hogy ő ne szenvedjen el. Ezért azt kell mondanunk, hogy menekülésük nem gyávaságuk, hanem elővigyázatosságuk jele volt, mert vagy ki kellett térniök támadóik elől, vagy ha helytálltak volna, tettleg kellett volna védekezniök, hogy életüket megmentsék.

5. A Tiberius ellen emelt legfőbb vád az volt, hogy tribunustársát megfosztotta hivatalától, és másodízben is pályázott a tribunusi tisztségre. Antyllius meggyilkolása nem volt jogosan és igazságosan Caiusnak tulajdonítható, hiszen Caius akarata ellenére, sőt nagy bosszúságára történt. Kleomenész azonban, ha az ephoroszok meggyilkolását nem említjük is, felszabadított minden rabszolgát, s a valóságban egymaga uralkodott, még ha fivérét, Eukleidaszt, aki ugyanabból a királyi családból származott, mint ő, névleg megtette is maga mellett második helyen királlyá. Amikor Arkhidamosz, aki a másik dinasztia tagja volt, és jog szerinti társa lett volna a trónon, rábeszélésére hazatért Messzénéből, és meggyilkolták, nem tartott vizsgálatot a gyilkosság ügyében, s ezzel megerősítette azt a gyanút, hogy része volt a gyilkosság elkövetésében. Tudvalevőleg Lükurgosz, akinek utánzására olyan sokat adott, a királyságot önként átengedte fivére fiának, Kharillosznak; majd mivel attól tartott, hogy ha az ifjút valaki megölné, részben őt is hibáztathatnák, hosszú ideig távol tartózkodott az országtól, és csak akkor tért haza, amikor Kharillosznak fia és trónutódja született. Lükurgosszal azonban senkit nem lehet összehasonlítani a görögök közül, de az is nyilvánvaló, hogy Kleomenész politikai intézkedéseiben nagyobb forradalmi újítások és törvényellenességek voltak. Akik gáncsolják a két spártai király jellemét, azzal vádolják őket, hogy a kezdet kezdetétől fogva zsarnokságra törtek, és a harc volt a legfőbb elemük. A két római ellen mértéktelen becsvágyukat hozzák fel, bár irigyeik sem tudnak bennük mást kifogásolni. De elismerik, hogy az ellenfeleikkel szemben folytatott küzdelemben a Gracchusok politikáját mint egy sebesen sodró szélvihar, szenvedélyük sodorta a végletekre. Lehetett volna-e bármi is szebb és igazságosabb első elhatározásuknál, ha a gazdagok minden erejük és befolyásuk latba vetésével nem buktatják meg a földtörvényt, és nem keverik mindkettőjüket belső háborúba; Tiberiust, mert saját életét féltette, és Caiust, mert meg akarta bosszulni bátyját, akit bírói ítélet és bármilyen hatóság határozata nélkül gyilkoltak meg?

Az elbeszélésekből saját magad is láthatod a különbséget; de hogy személy szerint magam is kifejezzem véleményemet külön-külön mindegyikükről: meggyőződésem, hogy Tiberius valamennyiük közt legelső volt az erényben, és a legkevesebb tévedést az ifjú Agisz követte el; Caius viszont tetteiben és bátorságban messze elmaradt Kleomenész mögött.

 

DÉMÉTRIOSZ - ANTONIUS

DÉMÉTRIOSZ[106]

1. Azok, akik először vették észre, hogy a művészetek hasonlóak az érzékekhez, azt hiszem, helyesen értelmezték ítélőképességünket, hiszen mind az érzékek, mind a művészetek az ellentétek felfogására teszik képessé az embert. Ez mindkettőnek közös vonása, de ítéletalkotásunk célja tekintetében már különböznek egymástól. Az érzékek csupán megkülönböztetik a fehéret a feketétől, az édeset a keserűtől, a puhát és az engedékenyt a keménytől és az ellenállótól, de az a feladatuk, hogy benyomást szerezzenek mindarról, ami csak hat rájuk, és hogy azokat a benyomásokat, amelyek érték őket, közvetítsék a gondolkodáshoz. A művészeteket ezzel szemben az értelem hozza működésbe, hogy kiválasszák és alkalmazzák a megfelelőt, és elvessék és kerüljék az ellenkezőjét. A dolgok egy részét önmagáért figyelik meg, másik részét pedig esetlegesen, hogy elutasítsák. Az orvostudomány azért vizsgálja a betegséget, a zenében pedig azért kutatják a hamis hangokat, hogy az ellenkezőjüket érjék el. A legtökéletesebb művészetek pedig, a mérséklet, az igazság és a belátás, nemcsak azt veszik vizsgálat alá, ami szép, igazságos és hasznos, hanem azt is, ami káros, rút és igazságtalan; így azután nem dicsérik szépítgetve azt a bűntelenséget, amely a bűn nem ismeréséből származik, hanem együgyűségnek tartják és olyan dolgokról való tudatlanságnak, amelyeknek a tudása fontos mindazok számára, akik helyesen óhajtanak élni. A régi spártaiak ünnepi lakomáik alkalmával arra kényszerítették a helótákat, hogy nagy mennyiségű színbort igyanak, azután bevezették őket a lakomára, hogy megmutassák az ifjaknak, milyen rút dolog a részegség. Mi nem tartjuk sem emberséges, sem szabad emberekhez méltó javítási kísérletnek azt, amely mások megrontásán alapszik, de azért talán nem tesszük helytelenül, ha olyan emberek közül, akik meggondolatlanul éltek és hatalmuk csúcsán gonoszságukról váltak híressé, egynek vagy kettőnek az életét összehasonlításképpen beillesztjük a példaképül szolgáló életrajzok közé, Zeuszra mondom, nem mintha ezzel a változatossággal mulatságot vagy szórakozást akarnánk szerezni könyvünk olvasóinak, hanem csak úgy akarunk eljárni, mint a thébai Iszméniasz, aki megmutatta tanítványainak a jó és a rossz fuvolásokat, aztán így szólt: "Így kell fuvolázni", a másik esetben pedig: "Így nem kell fuvolázni." Antigeneidasznak is az volt a véleménye, hogy fiatalemberek jobban élvezik a jó fuvolások játékát, ha a rosszakról is nyernek benyomást. Így, gondolom, mi is szívesebben ismerkedünk meg a kitűnő emberek életrajzával, és szívesebben utánozzuk őket, ha nem marad ismeretlen előttünk a rossz és megrovásra méltó emberek élete sem.

A most megírásra kerülő könyvem Démétriosz Poliorkétész[107] és Antonius, az imperator életrajzát tartalmazza; két olyan férfiú életét, akik a legnagyobb mértékben igazolják Platónnak azt a mondását, hogy a nagy jellemeknek egyaránt megvannak a nagy hibái és a nagy erényei. Démétriosz és Antonius is mindketten hódoltak a szerelemnek, az italnak, mindketten nagy hadvezérek voltak, szívesen osztogattak ajándékokat, költekező életmódot folytattak, gőgösek voltak, és sorsuk alakulásában is hasonlítottak egymáshoz. Nemcsak azért, mert nagy sikereket arattak, hanem mert nagy kudarcok is érték őket; nemcsak, mert miután mindent megszereztek, mindent el is veszítettek - váratlanul buktak el, hogy aztán, mikor legkevésbé remélték, sorsuk ismét kedvező fordulatot vegyen -, hanem azért is, mert úgy haltak meg, hogy egyikük ellenségei fogságába esett, a másik pedig közel volt hozzá, hogy ez a sors érje utol.

2. Antigonosznak Sztratonikétől, Korrhagosz leányától két fia született; az egyiket fivéréről Démétriosznak, a másikat apjáról Philipposznak nevezte el. Így beszéli el ezt a források nagyobb része. De egyesek szerint Démétriosz Antigonosznak nem a fia, hanem az unokaöccse volt; amikor ugyanis apja meghalt, még csecsemő volt, és anyja hamarosan Antigonoszhoz ment nőül, aki fiává fogadta, Philipposz, aki néhány évvel volt fiatalabb Démétriosznál, korán elhalt. Démétriosz apjánál alacsonyabb, de azért ő is magas termetű férfiú volt; egész megjelenése és arcvonásai olyan feltűnően szépek voltak, hogy egyetlen szobrász vagy festő sem tudta teljes hasonlatossággal ábrázolni. Egyszerre volt látható arcvonásain a báj és a komolyság, a kellem és a félelmetesség; fiatalos szenvedélyessége pedig utánozhatatlanul hősies megjelenéssel és uralkodói fenséggel párosult. Jelleme is ennek megfelelő módon megfélemlítette, de egyben el is bájolta az embereket. Társas érintkezésben igen kellemes ember volt; ha szabad ideje megengedte, az italt sem vetette meg, s nem volt király, aki nála jobban szerette volna a dőzsölést és a fényűző életet. Viszont tetteiben igen erélyes volt, s mindenben lankadatlan buzgalmat tanúsított. Az istenek közül ezért leginkább Dionüszoszt választotta mintaképéül, mint aki a legfélelmetesebb volt a harcban, de tudta, hogyan változtassa békére a háborút, és hogyan élvezze annak örömeit.

3. Démétriosz nagyon szerette apját, s anyja iránt tanúsított gyengédségével is megmutatta, hogy apját őszinte jóindulattal és nem hatalma előtti meghunyászkodással tiszteli. Egy alkalommal Antigonosz követek fogadásával volt elfoglalva, amikor Démétriosz vadászatról érkezett haza; odament apjához, megcsókolta, és úgy, ahogyan volt, vadászgerelyével kezében leült melléje. Antigonosz már megadta válaszát a követeknek, és azok elmenőben voltak, de jó hangosan még utánuk szólt: "Jelentsétek rólunk, emberek, azt is, hogy mi ilyen viszonyban vagyunk egymással." Azt óhajtotta ezzel kifejezésre juttatni, hogy az egyetértés és kölcsönös bizalom közte és fia között nyilván megmutatja királyi hatalmának erejét. Az uralkodói hatalom valóban annyira megoszthatatlan, annyira telve van bizalmatlansággal és rosszindulattal, hogy Alexandrosz leghatalmasabb és legidősebb utódja, Antigonosz dicsekszik vele, mennyire nem fél fiától, s színe elé engedi gerellyel kezében. Ez volt azonban az egyetlen, ilyen gonosztettektől mentes királyi ház, vagy pontosabban kifejezve, Antigonosz leszármazottai közül Philipposz volt az egyetlen, aki fiát meggyilkoltatta; de csaknem valamennyi más uralkodóházban sokan gyermekeiket, mások anyjukat vagy feleségüket tétették el láb alól. Ami pedig a fivérek megöletését illeti, ez a mód ugyanolyan elismert követelmény volt a királyok uralmának biztosítására, mint ahogyan a földmérők meghatározzák kiindulópontjukat.

4. Hogy pedig Démétriosz kezdetben mennyire emberséges és barátkozó természetű volt, arra a következő példát lehet elmondani: Mithridatész, Ariobarzanész fia, Démétriosznak kortársa és bizalmas jó barátja volt; az ifjú Antigonosz apródjaként szolgált, s bár nem volt benne semmi gonoszság, s erre senki nem is gondolt, Antigonosznak gyanússá vált egy álma miatt. Azt álmodta ugyanis, hogy egy szép nagy mezőn megy át, és aranyport vet, amelyből először aranyvetés szökött szárba, majd kevéssel később, mikor újra arra járt, nem látott semmi mást, mint learatott tarlót. Bánkódott s bosszankodott miatta, és ekkor egyesektől azt hallotta, hogy az arany vetést Mithridatész aratta le, és utána elment a Pontosz Euxeinoszra. Ez az álma nagyon nyugtalanította Antigonoszt, s elmondta fiának, majd esküvel hallgatást fogadtatott vele, és közölte vele azt az elhatározását, hogy Mithridatészt feltétlenül eltéteti láb alól. Démétriosz elszomorodott apja szavaitól, s amikor a fiatal apród szokása szerint felkereste, együtt játszott vele, bár esküje miatt szólni, sem beszélni nem mert, társaik közül mégis magával vitte olyan helyre, ahol kettesben maradtak, majd lándzsája hegyével, hogy Mithridatész jól lássa, ezeket a szavakat írta a porba: "Menekülj, Mithridatész." Mithridatész megértette, s még azon az éjszakán átszökött Kappadokiába. A sors hamarosan valóra váltotta Antigonosz álomlátását, mert Mithridatész nagy és gazdag ország ura lett, és ő alapította meg a pontoszi királyok uralkodóházát, amelyet a rómaiak döntöttek meg[108] a nyolcadik nemzedék életében. Ez az eset is bizonyítja Démétriosz nemes gondolkodását és igazságérzetét.

5. De miként Empedoklész elemeinek világában a viszály és a barátság következtében örökös harc és háború folyik főleg azok közt, melyek érintkeznek és közelednek egymáshoz, ugyanígy Alexandrosz utódai között országaik közelsége és érdekeik összeütközése nyilvánvalóvá tette és feltüzelte a folytonos háborúkat; így történt ez most Antigonosz és Ptolemaiosz esetében is. Antigonosz ebben az időben Phrügiában időzött, s amikor értesült róla, hogy Ptolemaiosz eljött Küproszból, feldúlta Szíriát, és az ország városait vagy megnyerte magának, vagy erőszakkal vonta saját pártjára, s odaküldte fiát, Démétrioszt, aki ekkor huszonkét esztendős volt, és első ízben vállalkozott önállóan nagyobb fontosságú hadjárat vezetésére. De fiatal volt és tapasztalatlan, és olyan férfival került szembe, aki Alexandrosz küzdőterén szerzett haditapasztalatokat, és már sok nagy küzdelemben vett részt mint önálló hadvezér, ezért súlyos vereséget szenvedett Gaza közelében; nyolcezer katonája fogságba került, és ötezer elesett, ezenkívül elveszítette vezéri sátrát, hadikincstárát és teljes szolgaszemélyzetét. Ptolemaiosz azonban mindezt visszaküldte neki barátaival együtt, azzal a jóakaratú és nyájas üzenettel, hogy csak a dicsőségért és királyi hatalmukért és nem minden dologért egyformán kell egymással háborút viselniök. Démétriosz elfogadta visszaküldött ingóságait, és azért fohászkodott az istenekhez, hogy ne kelljen sokáig adósnak maradnia Ptolemaiosznak nyájasságáért, és jótettéért, hanem amint lehet, hasonlóval viszonozhassa. A csapást nem úgy viselte el, mint valami újonc, aki hadvezéri pályáját vereséggel kezdi, hanem mint igazi hadvezér, aki már kipróbálta a szerencse forgandóságát; katonákat toborzott, hadiszereket gyűjtött, jól kézben tartotta a városokat, és harcra edzette összegyűjtött csapatait.

6. Midőn Antigonosz értesült a csatáról, azt mondta, hogy Ptolemaiosz ez alkalommal pelyhedző állú ifjak felett aratott győzelmet, de hamarosan férfiakkal kell a harcot felvennie; fiát mégsem akarta megfosztani önbizalmától, és mikor azt kérte, hogy újra egymaga harcolhasson, beleegyezett. Nem sok idővel később megérkezett Killész, Ptolemaiosz hadvezére, fényes hadsereggel, azzal a szándékkal, hogy Démétrioszt kiűzi egész Szíriából; előbbi veresége miatt különben is megvetéssel kezelte. De Démétriosz hirtelen, mielőtt Killész észrevette volna, rátámadt, rémületbe ejtette, s a vezérrel együtt táborát is elfoglalta, és hétezer katonáját rengeteg kinccsel együtt foglyul ejtette. A győzelemnek Démétriosz nem is annyira amiatt örült, amit megszerzett, hanem amit visszaadhatott; nem az a kincs és dicsőség tette boldoggá, amit győzelme hozott neki, hanem hogy viszonozhatja Ptolemaiosz emberségét és kedvességét. De nem önhatalmúlag tett így, hanem először írt apjának, és amikor Antigonosz rábízta, hogy cselekedjék tetszése szerint, akkor küldte vissza Killészt és barátait Ptolemaioszhoz gazdag ajándékokkal. Ez a vereség kiűzte Ptolemaioszt Szíriából. Antigonosz is megérkezett Kelainaiból, örült a győzelemnek, és alig várta, hogy fiát láthassa.

7. Ezután Démétriosz arra kapott megbízatást, hogy leigázza a nabataioszoknak nevezett arab törzseket; ekkor veszélyes helyzetbe jutott, mert víztelen vidékre került, de ez sem hozta különösebben zavarba, és nem is ijedt meg, inkább a barbárokat ejtette ezzel rémületbe; sok zsákmányt és hétszáz tevét szerzett tőlük, s utána visszatért.

Mikor Szeleukosz, akit korábban Antigonosz kiűzött Babilóniából, de aki később visszaszerezte és uralma alatt tartotta ezt az országot, hadseregével útra kelt, hogy az Indussal határos népeket és a Kaukázus mentén elterülő tartományokat meghódítsa, Démétriosz azt remélte, hogy Mezopotámiát védtelenül találja. Átkelt tehát az Eufratészen, és mielőtt megakadályozhatták volna, rátört Babilóniára az egyik várból (mert kettő volt), elűzte Szeleukosz helyőrségét, a várat elfoglalta és megrakta a maga hétezer emberével. Ezután meghagyta katonáinak, hogy ejtsenek zsákmányul mindent, amit csak magukkal tudnak vinni és szállítani, ő maga visszatért a tengerpartra; távozásával még jobban megerősítette Szeleukosz uralmát, mert azzal, hogy az országot feldúlta, azt a látszatot keltette, hogy ő és apja már nem tartanak rá igényt. Majd amikor Ptolemaiosz Halikarnasszoszt ostromolta, gyorsan a város segítségére sietett és felmentette.

8. Vállalkozásukat tehát dicsőség koronázta, erre az a csodálatra méltó óhajuk támadt, hogy egész Görögországot felszabadítják Kaszandrosz és Ptolemaiosz igája alól. Egyetlen király sem viselt még soha ennél nemesebb és igazságosabb háborút, mert ami kincset és gazdagságot felhalmoztak a barbárok meghódításából, azt most a görögökre költötték, hogy hírt és dicsőséget nyerjenek. Mihelyt elhatározták, hogy Athénba hajóznak, egyik barátja azt mondta Antigonosznak, hogy ha ezt a várost elfoglalják, meg kell tartaniuk maguknak mint Görögországhoz vezető lépcsőt. De Antigonosz erről hallani sem akart, és azt mondta, hogy a jóindulat a szép és rendíthetetlen lépcső, Athén pedig, mint a lakott világ világítótornya hamarosan sugározni fogja tetteiknek fényét az egész emberiségre. Így aztán Démétriosz ötezer talentummal és kétszázötven hajóval tengerre szállt Athén ellen; a város kormányzója Kaszandrosz megbízásából a phaléroni Démétriosz volt, aki helyőrséggel rakta meg Munükhiát. Démétriosz előrelátással párosult jó szerencsével Thargélión havának huszonhatodik napján megjelent Peiraieusz előtt; érkezéséről senkinek sejtelme sem volt, de mikor hajóhada feltűnt a kikötő közelében, mindenki Ptolemaiosz hajóinak vélte őket, és készült fogadtatásukra. A vezérek csak későn fedezték fel tévedésüket és kezdtek hozzá a védekezéshez. Természetesen teljes volt a zűrzavar, midőn arra kényszerültek, hogy a váratlanul partra szállt ellenség ellen védekezzenek. Démétriosz ugyanis, mivel a kikötő bejáratát szabadon találta, behatolt, és egyszerre csak megjelent valamennyiük szeme láttára. Hajójáról csendet és nyugalmat kért, majd mikor ez bekövetkezett, hírnököt állított maga mellé, és hírül adta, hogy apja küldte jó szerencsével az athéniak felszabadítására és a helyőrség kiűzésére, hogy visszaadja törvényeiket és ősi alkotmányukat.

9. Ezek hallatára a legtöbben azonnal lábuk elé tették pajzsukat, és tapssal, üdvrivalgással hívták, hogy szálljon partra, s jótevőjüknek és megmentőjüknek nevezték. Phaléroni Démétriosz és emberei is úgy gondolták, hogy mindenképpen be kell fogadni a hódítót, még ha semmit nem vált is be ígéretéből; mindenesetre követeket küldtek hozzá megkérlelésére. Démétriosz kegyesen fogadta a követeket, és apja egyik barátja, a milétoszi Arisztodémosz kíséretében visszaküldte őket. Phaléroni Démétriosz, tekintettel a bekövetkezett változásra, jobban félt az athéni polgároktól, mint az ellenségtől. Démétriosz azonban nem feledkezett meg róla, s tekintettel jó hírére és erényére, kívánsága szerint személyes biztonságára adott kísérettel elküldte Thébaiba. Különben pedig kijelentette, hogy bár szeretné látni a várost, addig nem nézi meg, amíg el nem távolítja a helyőrséget, és nem szerzi meg a teljes szabadságot lakóinak; közben Munükhiát sánccal és árokkal vette körül, majd elhajózott Megarába, ahova Kaszandrosz helyőrséget helyezett el.

Mikor megtudta, hogy Kratészipolisz (Polüszperkhón fiának, Alexandrosznak felesége), a híres szépség, Patraiban tartózkodik, és örülne, ha meglátogatná, haderejét Megarában hagyta, s néhány könnyű fegyverzetű katonája kíséretében elutazott hozzá. Majd ezeket is magukra hagyta, külön állította fel sátrát, hogy az asszony titokban látogathassa meg, de az ellenség közül némelyek észrevették, és váratlanul megrohanták. Ijedtében ócska köpenyt öltött, és futva elmenekült; így szenvedélye miatt szégyenszemre kis híja, hogy fogságba nem esett, de sátrát a benne levő értékes holmikkal együtt az ellenség elvitte.

Amikor Megarát elfoglalták, a katonák fel akarták prédálni, de az athéniak sok kéréssel közbenjártak a megaraiakért, és Démétriosz a helyőrség kiűzése után felszabadította a várost. Mialatt ezzel volt elfoglalva, eszébe jutott Sztilpón, a filozófus, aki arról volt híres, hogy a nyugalmas életet választotta. Magához hívatta tehát, és megkérdezte, nem vettek-e el tőle valamit. Sztilpón így felelt: "Senki nem látott még olyan embert, aki tudást vett volna el valakitől." De a rabszolgákat csaknem mind elhurcolták. Démétriosz egy következő alkalommal is megpróbált kedves lenni a filozófushoz, és amikor eltávozott Megarából, ezekkel a szavakkal búcsúzott el tőle: "Szabadon hagyom városotokat, Sztilpón." "Ebben igazad van - mondta a filozófus -, nem hagytad meg egyetlen rabszolgánkat sem."

10. Mikor visszatért Munükhiába, folytatta ostromát, kiűzte a helyőrséget, és leromboltatta az erődítményt, utána pedig az athéniak hívására és felszólítására bevonult a városba, gyűlésbe hívta a népet, és visszaadta ősi alkotmányát; megígérte, hogy a város kap apjától százötvenezer mérő gabonát és elegendő faanyagot száz háromevezősoros hajó építéséhez. Az athéniak tizenöt évvel korábban vesztették el demokratikus alkotmányukat, s a lamiai háború és a krannóni csata óta a phaléroni Démétriosz uralma alatt éltek névleg oligarchikus, de valóságban monarchikus rendszerben. Most azonban Démétrioszt, aki olyan nagynak és dicsőnek mutatkozott jó cselekedeteivel, gyűlöletessé és elviselhetetlenné tették a szertelen kitüntetésekkel, amelyeket megszavaztak neki. Démétrioszt és Antigonoszt ők szólították először királynak, bár azelőtt vonakodtak ettől a címtől. Királyi címre csak Philipposz és Alexandrosz leszármazottait tartották méltónak, senki másnak nem volt adományozható ez a rang. Egyedül az athéniak szólították őket megváltó isteneknek, és ekkor hagyták abba az ősi névadó arkhón kijelölését is; helyette évről évre papot választottak a megváltó isteneknek, s annak nevével jelölték a közhatározatokat és a szerződéseket. Határozatilag kimondták azt is, hogy alakjaikat az istenekkel együtt ráhímezik Athéné szent leplére; azon a helyen pedig, ahol Démétriosz első ízben szállt le kocsijáról, oltárt emeltek, s azt az alászálló Démétrioszról nevezték el. Ezenkívül a törzsekhez kettőt csatoltak, Démétriaszt és Antigoniszt, s a tanácstagok számát, amely korábban ötszáz volt, hatszázra növelték, mivel minden törzs ötven tagot választott a tanácsba.

11. De a legképtelenebb ötlet Sztratoklésztól eredt - ő találta ki ugyanis ezeket a bölcs, de felesleges hízelgéseket -, midőn azt javasolta, hogy az Antigonoszhoz vagy Démétrioszhoz küldött hivatalos követség tagjait ne egyszerűen követeknek, hanem szent küldötteknek nevezzék, mint a hellén ünnepségekre a városok által Delphoiba és Olümpiába küldött követségek tagjait. Ez a Sztratoklész más tekintetben is vakmerő ember volt, feslett életet élt, és a nép iránti könnyelműségében a régi idők Kleónjának bohóckodásait és ócska fogásait utánozta. Volt egy kitartott kedvese, Phülakion, aki egy alkalommal a piacról agyvelőt és csigolyacsontokat vitt haza vacsorára: "Nagyszerű - kiáltott fel Sztratoklész -, olyan ínyencségeket hoztál, melyekkel mi államférfiak labdázni szoktunk." Mikor az athéniak Amorgosznál tengeri csatát vesztettek, mielőtt a hírnökök megérkeztek a városba, Sztratoklész, fején virágkoszorúval, végighajtott a Kerameikoszon, kijelentette, hogy győztek, örömáldozatot rendelt el és a törzseknek húst osztatott. Nemsokára azonban megérkeztek a küldöttek, akik a hajóroncsokat hozták a csatából, s amikor a nép Sztratoklészt haragosan színe elé idézte, szemtelenül szembeszállt hangos dühükkel. "Ugyan mi bajotok esett? - szólt. - Legalább két napot kellemesen töltöttetek el." Ilyen szemtelen volt Sztratoklész.

12. De Arisztophanésszal szólva, vannak dolgok, amelyek forróbbak a tűznél. Valaki ugyanis, aki szolgalelkűségben túltett még Sztratoklészon is, azt indítványozta, hogy Démétrioszt, valahányszor a városba érkezik, fogadják Démétérnek és Dionüszosznak kijáró tisztelettel, és a közkincstárból szavazzanak meg bizonyos összeget annak, aki pompában és dicsőségben felülmúlja a többieket, hogy ebből az összegből fogadalmi ajándékot ajánlhasson fel. Végül a hónapok közül Munükhiónt elnevezték Démétriónnak, a hónap "réginek és újnak" nevezett utolsó napját Démétriasznak, az ünnepek közül pedig a Dionüsziát Démétriának. Az istenek azonban többször kinyilvánították nemtetszésüket. Mikor a szent leplet, amelyre néphatározat alapján Zeusz és Athéné képe mellé ráhímezték Démétriosz és Antigonosz alakját is, végigvitték a Kerameikoszon, vihar támadt és a közepén széttépte. Az új istenek oltárai körül a talajt sűrűn felverte a bürök, amely csak az ország kevés helyén szokott burjánzani. A Dionüszia megünneplésének napján a díszmenetet az évszakhoz képest fagyos hideg miatt el kellett halasztani. A földeket olyan sűrűn lepte el a dér, hogy nemcsak a szőlők és a fügefák fagytak el, hanem elpusztult a sarjadóban levő gabonavetések legnagyobb része is. Ezért támadta meg Sztratoklészt ellensége, Philippidész vígjátékában ezekkel a versekkel:

Ki miatt a szőlő zuzmarába dermedett,
ki miatt Pallasz szent leple is kettérepedt,
aki istenné tesz embert: ily szentségtörő
taszítja népünk bajba, nem a komédia.

Philippidész barátja volt Lüszimakhosznak, és sok jótéteményt szerzett a népnek a királytól, aki bármilyen vállalkozásba kezdett vagy új hadjáratra indult, jó jelnek tekintette, ha találkozott vele és megpillantotta. Philippidész nemes jelleme miatt jó hírben állt, nem volt tolakodó, és nyoma sem volt benne az udvaroncok felfuvalkodottságának. Egy alkalommal Lüszimakhosz figyelmesen így szólt hozzá: "Philippidész, mondd, mit kívánsz, hogy megosszam veled?" "Csak egyet ne, király - felelt. - A titkaidat." Tudatosan állítottam szembe kettőjüket, a szószék emberét a színpadi deszkáéval.

13. De a legaljasabb és legkülönösebb megtiszteltetést a szphéttoszi Dromokleidész[109] terjesztette elő, hogy a Delphoiban felajánlott pajzsokról Démétriosztól kérjenek jóslatot. Idézem a javaslat szövegét, amely így hangzott: "Jó szerencse legyen velünk! Kézfeltartással a nép úgy határozott, hogy választassék egy férfiú az athéniak közül, aki keresse fel a Megváltót,[110] és kellő áldozat bemutatása után kérdezze meg a Megváltót, hogy a nép miképpen végezze el a legszebben, legkegyesebben és leggyorsabban a fogadalmi ajándékok felajánlására kijelölt hely újraszentelését." Ilyen nevetséges hízelgéssel rontották meg ezt a férfiút, akit különben sem igen lehetett tekinteni valami józan gondolkodásúnak.

14. Démétriosz athéni tartózkodása alatt feleségül vett egy Eurüdiké nevű özvegyasszonyt. Eurüdiké Miltiadész késői leszármazottja volt és Küréné uralkodójához, Opheltaszhoz ment feleségül, majd férje halála után visszatért Athénba. Az athéniak ezt a házasságot városukra nézve nagy kegynek és megtiszteltetésnek tekintették; egyébként Démétriosz elég könnyen vette házasságait, s egy időben több felesége volt. Közöttük legnagyobb megbecsülésben és tiszteletben Phila részesült, azért is, mert Antipatrosz volt az apja, de azért is, mert előző férje Kraterosz volt, Alexandrosznak az az utódja, akinek emlékét a makedónok a legnagyobb kegyelettel őrizték. Úgy látszik, az akkor még egészen fiatal Démétrioszt apja beszélte rá, hogy vegye feleségül ezt a kora miatt hozzá nem illő, nála jóval idősebb nőt. Démétriosznak semmi kedve nem volt hozzá, de apja ekkor fülébe súgta Euripidész egyik sorát:

Előnyért kedvünk ellenére nászt kötünk,[111]

csak éppen a "nászt kötünk" kifejezést tette a vele jól rímelő "szolgák leszünk" kifejezés helyére. De Démétriosz nagyon kevés tiszteletet tanúsított Phila s a többi feleség iránt, és gyakran folytatott szerelmi viszonyt hetairákkal csakúgy, mint szabad születésű nőkkel, úgyhogy élvezethajhászó természete miatt legrosszabb híre volt az akkor élt királyok között.

15. Démétrioszt ez idő tájt felszólította apja, hogy vívjon háborút Ptolemaiosszal Küprosz birtokáért. Démétriosz kénytelen volt engedelmeskedni, de semmi kedve nem volt abbahagyni a Görögországért folytatott, sokkal szebb és dicsőbb háborút, s ezért Kleónidészhez, Ptolemaiosz hadvezéréhez küldött, aki helyőrségével megszállás alatt tartotta Korinthoszt és Sziküónt, s pénzt ajánlott fel neki, ha visszaadja a két város szabadságát. Mikor azonban Kleónidész az ajánlatot visszautasította, sietve tengerre szállt, és haderejét kiegészítve elhajózott Küproszba, ahol megütközött Ptolemaiosz fivérével, Menelaosszal, és gyors győzelmet aratott felette. Megjelent azonban a színen maga Ptolemaiosz is nagy szárazföldi és tengeri haderővel, s mindkettőjük részéről kölcsönös fenyegetések és dicsekvések hangzottak el. Ptolemaiosz felszólította Démétrioszt, hogy hajózzék el, mielőtt felvonul ellene egész haderejével, és tönkreveri; Démétriosz pedig felajánlotta Ptolemaiosznak, hogy elmegy, ha Ptolemaiosz hozzájárul Korinthosz és Sziküón helyőrségének kivonásához. Az elkövetkező küzdelem nemcsak őket, hanem minden más uralkodót is nagy várakozással töltött el a bekövetkezendő bizonytalanság miatt, mert nemcsak a Küprosz és Szíria feletti uralom, hanem a teljes fő hatalom is a győztesé lesz.

16. Ptolemaiosz százötven hajó élén nyomult előre, Menelaosznak pedig megparancsolta, hogy amikor a küzdelem leghevesebb, törjön előre Szalamiszból hatvan hajójával, támadja hátba Démétrioszt, és szórja szét haderejét. Démétriosz a hatvan hajóval csak tízet állított szembe, mert ennyi elég volt a kikötő szűk kijáratának elzárására. Ezután csatarendbe állította csapatait, és megrakta velük a tengerbe nyúló magaslatokat, utána pedig harcba vonult száznyolcvan hajójával. Olyan nagy erővel és lendülettel intézte a támadást, hogy Ptolemaioszt teljesen leverte. Ptolemaiosz, miután vereséget szenvedett, gyorsan elmenekült nyolc hajójával (ennyi maradt csak meg egész hajóhadából, a többi odaveszett a tengeri csatában, hetven hajója pedig teljes legénységével együtt fogságba esett), míg a közelben horgonyzó teherhajókon levő egész szolgaszemélyzete, barátai, a kíséretében levő nők, a teljes hadfelszerelés, a hadikincstár és valamennyi hadigép közül egyszerűen semmi nem kerülte el Démétrioszt, mindent megszerzett és a táborába szállíttatott. A zsákmánnyal került Démétriosz tulajdonába a híres Lamia is, aki eredetileg fuvolaművészetével szerzett hírnevet magának, de később szerelmi művészete tette nevét hírhedtté. Akkortájt már hervadóban volt szépsége, de azért a nála sokkal fiatalabb Démétrioszt bájosságával hatalmában tartotta, úgyhogy Démétriosz csak belé volt szerelmes, a többi nőt pedig hagyta, hogy rajongjon érte.

A tengeri csata után Menelaosz feladta a harcot, Szalamiszt egész flottájával, ezerkétszáz lovasból és tizenkétezer nehéz fegyverzetű gyalogosból álló szárazföldi haderejével együtt átadta Démétriosznak.

17. Démétriosz ezt a dicső és szép győzelmet még ékesebbé tette emberséges és jóakaratú magatartásával; az ellenség halottainak díszes temetést rendezett, a foglyokat szabadon bocsátotta, az athéniaknak pedig a hadizsákmányból ezerkétszáz teljes fegyverzetet ajándékozott.

A győzelem hírével a milétoszi Arisztodémoszt küldte követségbe apjához. Arisztodémosz hízelkedésével túltett minden más udvaroncon, s úgy látszik, arra készült, hogy ez alkalommal hízelkedési művészetében a legnagyobbat nyújtja. Amikor ugyanis megérkezett Küproszból, nem engedte, hogy a hajó befusson a kikötőbe, hanem kiadta a rendelkezést, távolabb vessenek horgonyt, a többiek maradjanak mind veszteg a fedélzeten, ő maga pedig beült egy bárkába, s egyedül szállt partra. Azután elindult Antigonoszhoz, aki izgatottan várta a hírt az ütközetről, és olyan lelkiállapotban volt, amilyenben természetszerűleg szokott lenni mindenki, amikor döntő fontosságú esemény miatt aggódik. Amikor meghallotta, hogy Arisztodémosz megérkezett, még izgatottabb lett, mint azelőtt, s alig tudott odahaza maradni palotájában; egymás után küldte el szolgáit és barátait, hogy tudják meg Arisztodémosztól, mi történt, de az nem volt hajlandó egyetlen szót sem szólni senkinek, csak ment lassú léptekkel, ünnepélyes arccal, titokzatos csendbe burkolózva. Antigonoszt erre rémület fogta el, nem tudta magát tovább türtőztetni, az ajtóig eléje ment Arisztodémosznak, akit hatalmas tömeg kísért fel nagy csődületben a királyi palotába. Arisztodémosz, amikor Antigonosz közelébe ért, kinyújtotta jobb kezét, és hangosan így kiáltott: "Üdv neked, Antigonosz király! Legyőztük Ptolemaioszt tengeri ütközetben, Küprosz a kezünkre került, és miénk lett tizenkétezer-nyolcszáz hadifogoly is." "Zeuszra mondom, üdv neked is - szólt Antigonosz -, de azért, hogy így meggyötörtél, azzal lakolsz, hogy a jutalmat a jó hírért majd csak később kapod meg."

18. A tömeg ekkor szólította először királynak Antigonoszt és Démétrioszt, Antigonosz barátai azonnal feltették fejére a koronát, Démétriosznak pedig apja küldött koronát, és levelében királynak szólította. Ennek a hírére az egyiptomiak is királynak szólították Ptolemaioszt, nehogy úgy tűnjék fel, mintha kétségbeesnének a vereség miatt. A királyi méltóság így merő versengésből elterjedt Alexandrosz utódai között. Lüszimakhosz is koronát kezdett viselni; Szeleukosz is, amikor görögökkel találkozott, bár a barbárok közt már korábban is királynak szólíttatta magát. Kaszandrosz azonban, bár mások mind leveleikben, mind személyesen királynak szólították, ugyanúgy írta alá leveleit, mint azelőtt.

Az esemény nemcsak a név és a külsőségek megváltozásával járt, hanem változást idézett elő az emberek egész gondolkodásában is, fenségesebbé tette szándékaikat; gőgösekké és fennhéjázókká váltak életvitelükben és társas érintkezésükben, akár a tragédiai színészek, amikor magukra öltik jelmezüket, másként járnak, más hangon beszélnek, másként dőlnek le a pamlagra az asztal mellé, s másként mondják el üdvözlő szavaikat. De együtt járt ezzel az is, hogy kegyetlenebbé váltak bírói ítélkezésükben, megváltozott hatalmuknak az a leleplezése, amely azelőtt sok tekintetben szelídebbé és engedékenyebbé tette őket alattvalóikkal szemben. Ilyen nagy befolyást gyakorolt a hízelgőnek egyetlen szava, és ilyen tökéletesen megváltoztatta a világ arculatát.

19. Antigonosz, felbuzdulva Démétriosz küproszi sikerén, azonnal hadat indított[112] Ptolemaiosz ellen; ő vezette a gyalogos sereget, Démétriosz pedig nagy hajóhaddal a part mentén haladt. Médiosz, Antigonosz egyik barátja előre megálmodta a hadjárat kimenetelét. Azt látta ugyanis, hogy Antigonosz egész hadseregével két távon fut versenyt, eleinte nagy erővel és gyorsan, de azután ereje fokozatosan gyengült, a végén kifulladt, lélegzeni is alig tudott, és csak nagy nehezen ért célba. Antigonosznak valóban sok nehézséggel kellett megküzdenie a szárazföldön, Démétriosz pedig, mivel heves vihar és az erős hullámverés veszélybe sodorta a kikötőkben szűkölködő és sziklás parton, rengeteg hajóját elveszítette, és dolgavégezetlenül kellett visszatérnie.

Antigonosz ekkor már kis híján nyolcvanesztendős volt, s nem annyira öreg kora, hanem inkább nagy és nehézkes teste alkalmatlanná tette a háborúban való részvételre; ezért fiát küldte maga helyett, mert jó szerencséje és tapasztaltsága alkalmassá tette őt a legnagyobb ügyek sikeres elintézésére is, elnézte tehát neki még fényűzését, költekezéseit és részegeskedését is. Démétriosz béke idején szertelen volt mulatozásaiban, és minden szabad idejét a féktelen és telhetetlen élvezeteknek szentelte, de háború idején olyan józanul élt, mint aki természeténél fogva önmegtartóztatásra született. Mondják, hogy abban az időben, amikor Lamia teljesen hatalmában tartotta Démétrioszt, a király egyszer külföldi útjáról hazaérkezve különös melegséggel csókolta meg apját, mire Antigonosz nevetve mondta neki: "Az ember azt hinné, fiam, hogy Lamiát csókolod meg." Egyszer több napon át egyfolytában mulatozott, s azzal mentette ki magát, hogy "egy folyam" tartotta vissza. "Értem - mondta Antigonosz -, de thaszoszi vagy khioszi borból volt-e az a folyam?" Más alkalommal Antigonosz arról értesült, hogy Démétriosz gyengélkedik, meglátogatására indult tehát, és az ajtóban egy szép nővel találkozott. Bement, megtapogatta fia ütőerét, de Démétriosz megnyugtatta, hogy most hagyta el a láza. "Igazad van, fiam, az ajtóban találkoztam vele." Apja ezeket a dolgokat zúgolódás nélkül eltűrte Démétriosznak más derék tettei miatt. A szküthák mulatozás közben részeg fejjel megpendítik íjuk húrját, hogy felébresszék gyönyöröktől elszunnyadt bátorságukat. Démétriosz, bár teljesen átadta magát a gyönyöröknek, ugyanolyan teljes odaadással végezte kötelességeit is, a kettőt szétválasztotta, és nem kevésbé volt félelmetes hadi előkészületeiben.

20. Mint hadvezér, úgy látszott, jobban értett a hadsereg felszereléséhez, mint vezetéséhez. Azt szerette, ha minden bőven rendelkezésére áll; nagy számmal építtetett hajókat és szerkesztett hadigépeket, és alig tudott betelni látásukkal. Természet adta tehetségét és nagy képzelőerejét nem fecsérelte haszontalanságokra és gyermekes időtöltésre, mint más királyok, akik fuvolán játszottak, szobrokat mintáztak vagy domborműveket készítettek. A makedón Aeroposz szabad idejében kis asztalok és mécsállványok készítésével foglalkozott, Attalosz Philométór gyógynövényeket termesztett, nemcsak beléndeket és hunyort, hanem bürköt, sisakvirágot és dárdaherét is; a királyi kertekben saját maga vetett és ültetett, nagy gonddal tanulmányozta a terméseket és nedveket, hogy idejében begyűjtse őket. A parthusok királyai azzal büszkélkedtek, hogy maguk kovácsolják és élesítik a nyílhegyeket. Démétriosznak azonban még kézművessége is királyi volt, módszerét nagyvonalúság, ízlés és műgond jellemezte, minden munkája magasztos lelkületet és találékonyságot tanúsított, és méltónak látszott nemcsak arra, hogy egy király tervelje ki és fizessen érte, hanem arra is, hogy királyi kéz munkálja meg. Műveinek nagysága megrendítette barátait, és szépségével gyönyörködtette még ellenségeit is. És mindez igaz beszéd, nem hiú dőreség. Ellenségei álltak a parton és bámulva nézték, amint elvonulnak előttük tizenhat- és tizenötevezősoros gályái, s várvívó ostromgépei csodálattal töltötték el magukat az ostromlottakat is, amint azt a tények is igazolják, így Lüszimakhosz, aki valamennyi király között a legengesztelhetetlenebb ellensége volt Démétriosznak, mikor a kilikiai Szoloi ostromakor ellene harcolt, elküldött hozzá, és megkérte, hogy mutassa meg neki ostromgépeit és hajói felvonulását; midőn Démétriosz megmutatta, Lüszimakhosz megcsodálta és eltávozott. Ugyancsak a rhodosziak is, amikor Démétriosz hosszú ideig ostromolta a szigetet, a háború befejezése után néhány ostromgépet kértek tőle, hogy emlékeztesse őket hatalmára és saját vitézségükre.

21. A rhodosziak ellen azért viselt háborút, mert Ptolemaiosz szövetségesei voltak; felvonultatta ellenük legnagyobb várvívóját, amely négyzet alakú talpazaton állt, egy-egy oldalán negyvennyolc könyök hosszú, s az egész építmény hatvanhat könyök magas volt, a gépezet oldalai összehajoltak, és felül szűkebb volt, mint az alapjánál. Belül több emelete volt, mindegyik emeleten egy-egy helyiség az ellenség felé forduló lőrésekkel, amelyekből mindenféle lövedéket szórtak az ostromlottakra. A torony a legkülönfélébb fegyverekkel harcoló katonákkal volt megrakva, mozgás közben nem ingott meg és nem hajolt el, egyenesen, szilárdan állt talpazatán, nagy robajjal és lendülettel nyomult előre, ami félelmetes, de egyben gyönyörködtető látvány volt a szemlélőknek.

Erre a háborúra Démétriosznak Küproszból két, egyenként negyven mina súlyú vaspáncélt küldtek. Készítőjük, Zóilosz, hogy megmutassa, milyen nagy ütésnek tudnak ellenállni és milyen erősek, húszlépésnyi távolságból hajítógépből nyilat lövetett ki rájuk, de a páncélzat sértetlen maradt a nyíl becsapódási helyén, és csak annyira karcolódott meg, mint valami íróeszköztől. Ezt a páncélt Démétriosz viselte, a másikat az épeiroszi Alkimosz, a kíséretében levő legnagyobb erejű és legharciasabb katona, az egyetlen, aki két talentum súlyú páncélzatot hordott, mindenki más csak egy talentum súlyút. Ez az Alkimosz harc közben esett el Rhodoszban, a színház közelében.

22. A rhodosziak kitartóan védekeztek, s Démétriosz, bár semmi említésre méltó eredményt nem ért el, elkeseredetten harcolt ellenük, mert amikor felesége, Phila leveleket, szőnyegeket és ruhaféléket küldött neki, a rhodosziak a hajót rakományával együtt elfogták, és Ptolemaioszhoz küldték; ők nem utánozták az athéniak szívességét, akik, mikor Philipposz háborút viselt ellenük, s elfogták a király futárait, az összes levelet elolvasták, csak Olümpiaszét nem bontották fel, hanem töretlen pecséttel küldték tovább a királyhoz. Bár Démétriosz emiatt nagyon megsértődött, nem használta fel az alkalmat, hogy bosszút álljon rajtuk, amikor erre alkalmat szolgáltattak. Ekkoriban dolgozott ugyanis a kaunoszi Prótogenész egy Ialüszosz történetét ábrázoló festményen; a kép már csaknem teljesen elkészült, amikor Démétriosz zsákmányul ejtette Rhodosz egyik elővárosában. A rhodosziak követeket küldtek hozzá azzal a kéréssel, hogy kímélje meg és ne pusztítsa el ezt a műalkotást, mire Démétriosz azt felelte, hogy inkább elégetné apja képmásait, mint ilyen nagy fáradsággal készült művet; azt mondják ugyanis, hogy a művész hét évig festette ezt a képet. Apellész azt mondja, olyan csodálat fogta el a mű láttára, hogy a szava is elakadt. Kis idő múlva megszólalt, és ezt mondta: "Nagy fáradság és csodálatos mű", de aztán hozzátette, hogy híjával van annak a bájnak, amely az ő képeit szinte az égig emeli. Ezt a képet Rómában másokkal együtt egy raktárba zsúfolták, és ott egy tűzvész alkalmával elhamvadt. A rhodosziak kitartóan folytatták városuk védelmét, míg aztán Démétriosz, aki csak ürügyet keresett rá, az athéniak közvetítésével békét kötött velük azzal a feltétellel, hogy a rhodosziak legyenek Antigonosz és Démétriosz szövetségesei, de Ptolemaiosz ellen nem kell harcolniuk.

23. Démétrioszt ekkor az athéniak hívták segítségül, mert a várost Kaszandrosz ostrom alá fogta. Démétriosz meg is érkezett háromszázharminc hajóval és sok hoplitésszel, s Kaszandroszt nemcsak Attikából űzte ki, hanem egészen Thermopülaiig üldözte, s közben csapatait szétverte, utána pedig bevonult Hérakleiába, amely önként csatlakozott hozzá, s ugyanakkor hatezer makedón is a pártjára állt. Visszatérésekor felszabadította a Thermopülaitól délre lakó görögöket, a boiótokat szövetségeseivé tette, és elfoglalta Kenkhreait, továbbá két attikai erődöt, Phülét és Panaktont, ahova Kaszandrosz helyőrséget rakott, és visszaadta őket az athéniaknak. Ekkor az athéniak, bár korábban kimerítették és felhasználták a megtiszteltetés minden formáját, találtak rá alkalmat, hogy a hízelgésnek egészen új és szokatlan módját eszeljék ki. A Parthenón opiszthodomoszát jelölték ki ugyanis Démétriosz szállásául; ott rendezkedett be, és azt mondták róla, hogy bár Athéné fogadta be és vendégelte meg, nem volt valami illedelmes vendég és nem éppen a szűz istennőhöz méltóan viselkedett. Egy alkalommal, midőn Antigonosz megtudta, hogy Démétriosz fivére, Philipposz olyan házba költözködött be, ahol három fiatal nő lakott, fiának nem szólt semmit, de hívatta a királyi szállásmestert, és ezt mondta neki: "Hallod-e, költöztesd el fiamat szűk szállásáról!"

24. Démétriosz azonban, bár illett volna, hogy tiszteletben tartsa Athénét, ha más okon nem is, mint idősebb nővérét (az volt ugyanis a kívánsága, hogy ennek nevezzék), olyan erkölcstelenkedést vitt véghez szabad születésű fiúkkal és athéni asszonyokkal, hogy az Akropolisz még tisztahely-számba ment, amikor Khrüszisszel, Lamiával, Démóval, Antikürával és más hasonló prostituáltakkal féktelenkedett.

Csak a városra hozna szégyent, ha ezeket a dolgokat mind kiteregetném; nem tartanám viszont helyesnek, hogy ne szóljak Démoklész erényéről és erkölcsös viselkedéséről. Ez az ifjú még gyermek volt, és nem kerülte el Démétriosz figyelmét, mert mellékneve is szépségét hirdette: ugyanis mindenki a "szép Démoklésznak" hívta. Démoklész ellenállt minden kísértésnek, ajándéknak és fenyegetésnek, a végén elkerülte a gyakorlóteret és a tornacsarnokokat, és csak magánházakba járt el fürdeni; ilyen alkalommal lesett rá Démétriosz, és meglepte, mikor egyedül volt. Az ifjú, látva, hogy teljesen magára maradt és milyen bajba került, levette a forró vízzel telt bronztartály fedelét, beleugrott, és ott pusztult el; méltatlan sors érte, de méltó hazájához és szépségéhez. Nem úgy, mint Kleainetosz, Kleomedón fia, aki, hogy kieszközölje apja ötven talentum bírságának elengedését, még levelet is vitt Démétriosztól a néphez, s ezzel nemcsak önmagát hozta szégyenbe, hanem a várost is bajba keverte. A nép ugyanis elengedte a bírságot Kleomedónnak, de rendeletet bocsátott ki, hogy ezután senki ne hozzon levelet Démétriosztól. Démétriosz amikor ezt meghallotta, nem türtőztette magát, nyíltan kimutatta haragját, mire az athéniak úgy megijedtek, hogy nemcsak a rendeletet vonták vissza, hanem azokat, akik indítványozták, vagy támogatták az indítványt, kivégeztették, másokat pedig száműztek. Majd pótlólag határozatban kimondották, hogy az athéni nép helyesnek tart mindent, amit Démétriosz király a jövőben elrendel, mert ez így jogos az isteneknek és igazságos az embereknek. Mikor az egyik becsületes gondolkodású polgár kijelentette, hogy Sztratoklész őrült, mert ilyent indítványoz, a leukoéi Démokharész kijelentette: "Őrült volna, ha nem volna őrült." Sztratoklésznak igen sok haszna volt hízelgéséből, de Démokharészt már ezért a kijelentéséért is perbe fogták, és száműzték, így jártak el az athéniak, akik úgy gondolták, hogy megszabadultak a helyőrségtől, és ezzel visszanyerték szabadságukat.

25. Démétriosz ezután bevonult a Peloponnészoszra, ahol ellenségei közül senki nem szállt szembe vele, hanem mindnyájan elmenekültek és átengedték neki a városokat. Mantineia kivételével csatlakozott hozzá az úgynevezett Akté és Arkadia; később felszabadította Argoszt, Sziküónt és Korinthoszt, miután száz talentumot fizetett a helyőrségeknek. Argoszban Héra ünnepségein ő volt a versenyjátékok bírája, részt vett a görögökkel együtt az ünnepen, majd feleségül vette Déidameiát, a molosszoszok királyának, Aiakidésznek a leányát és Pürrhosz testvérhúgát. A sziküóniaknak kijelentette, hogy városukat városuk mellett építették fel, s rávette őket, hogy áttelepüljenek oda, ahol a város most fekszik; ugyanakkor a város Sziküónról Démétriaszra változtatta a nevét. Az Iszthmoszon közös gyűlést tartottak és sok ember jött össze, és Görögország fővezérévé kiáltották ki, mint korábban Philipposzt és Alexandroszt, akiknél Démétriosz, elbizakodva akkori jó szerencséjében és hatalmában, nem kis mértékben tartotta magát nagyobbnak. Alexandrosz senkit nem fosztott meg címétől a királyok közül, s nem nevezte magát királyok királyának, bár sokan tőle kapták a királyi címet és hatalmat. Démétriosz azonban kinevette és kigúnyolta azokat, akik apján és önmagán kívül királyoknak nevezték magukat, és szívesen vette, ha lakomákon felköszöntőt mondtak Démétrioszra, a királyra, de Szeleukoszra csak mint az elefántok parancsnokára, Ptolemaioszra, mint a hajóhad fővezérére, Lüszimakhoszra, mint kincstárosra, és a szicíliai Agathoklészra, mint a szigetek kormányzójára. Mikor ezt elmondták a királyoknak, a többiek csak nevettek rajta, Lüszimakhosz azonban felháborodva tiltakozott: vajon Démétriosz heréltnek tartja-e őt, mert kincstárosoknak rendszerint eunuchokat szoktak kinevezni. Démétriosznak Lüszimakhosz volt a legharagosabb ellensége; egy ízben megvetőleg szólt Lamia iránti szerelméről, s azt mondta, hogy most látott először prostituáltat színpadon tragikai szerepet játszani. Démétriosz erre azzal vágott vissza, hogy az ő prostituáltja még mindig tisztességesebb asszony Lüszimakhosz Pénelopéjánál.

26. Amikor útra kelt Athénba, megírta kívánságát, hogy megérkezésekor azonnal avassák be a misztériumokba, éspedig a legalacsonyabb fokon kezdve egyszerre az epopteiá-ig. Ez törvényellenes és eddig példa nélküli eljárás volt, mert a kis misztériumokba a beavatás Anthesztérión, a nagyba a Boédromión hónapban történt, míg az epopteia a nagy misztériumok után legkevesebb egy év elteltével volt csak elérhető. A levél felolvasása után egyedül Püthodórosz merészelt ellenvéleményt nyilvánítani, de minden eredmény nélkül, mert Sztratoklész javaslatára határozatilag kimondták, hogy Munükhiónt Anthesztériónná nyilvánítják, és a kis misztériumokat Démétriosz kedvéért megtartották Agrában; mikor ez megtörtént, a Munükhión hónapot Anthesztériónból ismét megváltoztatták, ez alkalommal Boédromiónra, s ekkor megtörtént Démétriosz teljes beavatása, beleértve az epopteiát is. Ezért csúfolta ki Philippidész Sztratoklészt ezzel a sorral:

Egy esztendőt egyetlen hóra szűkitett.

A Parthenónban felajánlott szállásról pedig ezt írta:

A fellegvárat vendéglőnek szállta meg,
a szűzhöz szajha lányokat bocsátva be.

27. A városban ekkor sok felháborító és törvénysértő dolog történt, de mondják, hogy Démétriosz semmivel nem sértette meg annyira az athéniakat, mint azzal, hogy kétszázötven talentum lefizetését és gyors behajtását rendelte el, s amikor megpillantotta a könyörtelen szigorúsággal behajtott és összegyűjtött összeget, úgy rendelkezett, hogy adják át az egészet Lamiának és hetairatársainak szappanra. Az athéniak az adónál elviselhetetlenebbnek tartották megszégyenítésüket, az eljárásnál a hangnemet. Egyesek azt állítják, hogy ez a thesszaliaiakkal és nem az athéniakkal történt. Ezenkívül maga Lamia is sok pénzt szedett össze, midőn lakomát készített a királynak. Ez a lakoma fényűzése miatt olyan hírhedtté vált, hogy a szamoszi Lünkeusz is leírta. Emiatt az egyik komédiaíró szellemesen Lamiát elnevezte Várvívónak, a szoloi Démokharész pedig Démétrioszt nevezte el Müthosz-nak, mert neki is megvan a maga Lamiája,[113] mint a mesének.

De a túlzottan kedvelt és szeretett Lamia irigységet és féltékenységet keltett fel nemcsak Démétriosz feleségei, hanem barátai között is. Egy alkalommal, mikor Démétriosztól követek érkeztek Lüszimakhoszhoz, a király beszélgetés közben megmutatta a combján és karján az oroszlánkarmoktól ejtett mély sebhelyeket, és elmondta, hogy meg kellett küzdenie egy oroszlánnal, amellyel Alexandrosz király egy ketrecbe záratta.

A követek ekkor nevetve mondták, hogy az ő királyuk is visel sebhelyeket a nyakán egy fenevadtól, Lamiától. Csodálatos dolog, hogy Démétrioszt, aki Philától a közöttük levő korkülönbség miatt kezdetben vonakodott, Lamia olyan hosszú ideig hatalmában tartotta, pedig már régen túl volt fiatal korán. Lamia egy alkalommal lakoma közben fuvolán játszott, és Démétriosz megkérdezte Démótól, akit más néven Maniának hívtak: "Mit szólsz hozzá?" "Bizony már vénecske, királyom" - felelte Démó. Máskor édességeket szolgáltak fel, és Démétriosz így szólt Maniához: "Látod, mit küldött nekem Lamia?" "Anyám még többet küld - szólt Démó -, ha hajlandó vagy lefeküdni vele." Feljegyezték Lamia megjegyzését Bokhórisz híres ítéletéről is. Egyiptomban egy ifjú beleszeretett Thóniszba, a hetairába, s az sok pénzt kért szerelméért. De az ifjú azt álmodta, hogy együtt hált Thónisszal, s többé már nem vágyott utána; erre Thónisz pert indított ellene a kialkudott összegért. Bokhórisz meghallgatta a peres feleket, és elrendelte, hogy az ifjú számolja meg a kívánt összeget és tegye egy erszénybe, utána vegye egyik kezéből a másikba, a hetaira pedig elégedjék meg a pénz árnyékával, mert az álom csak árnyéka a valóságnak. Lamia ezt az ítéletet igazságtalannak tartotta, mert az árnyék nem szüntette meg a hetaira vágyát a pénz után, az álom viszont kielégítette az ifjú szerelmét. De ennyi legyen is elég Lamiáról.

28. Annak a férfiúnak a sorsa, akinek életrajzát elbeszélem, most a vígjátéki színtérről, hogy úgy mondjam, a tragikus események felé viszi történetünket. A többi király ekkor mind összefogott és egyesítette haderejét Antigonosz ellen; Démétriosz elhagyta Görögországot, majd mikor apjához csatlakozott, s látta, hogy az korát meghazudtoló lelkesedéssel készülődik a háborúra, egészen felbátorodott. Úgy látszik, ha Antigonosz hajlott volna kisebb engedményekre, és határt szabott volna túlzásba vitt uralomvágyának, mindvégig megőrizhette volna vezérszerepét, sőt örökül hagyhatta volna fiára is. De Antigonosz természeténél fogva fennhéjázó, gőgös és kemény volt, szavaiban csakúgy, mint tetteiben, s ezért sok fiatal és nagy hatalmú uralkodót felingerelt és feltüzelt maga ellen, már csak azzal is, hogy a királyok szövetkezéséről és összefogásáról úgy beszélt, mint gabonaszedő madarak gyülekezetéről, amelyet egyetlen kődobással vagy kiáltással szét tud riasztani.

Hadseregében volt hetvenezer gyalogos, tízezer lovas és hetvenöt elefánt; az ellenségnek volt hatvannégyezer gyalogos katonája, ötszázzal több lovasa, négyszáz elefántja és százhúsz harci kocsija. Mikor egymás közelébe értek, Antigonosz magatartása megváltozott, nem is annyira eltökéltségét, mint reményeit illetően. Harcaiban mindig fennhéjázó és elbizakodott volt, jó hangosan fellengzős kijelentésekre ragadtatta magát, gyakran gúnyolódott ellenfelein, és nevetséges színben tüntette fel őket, mikor már a közvetlen közelében voltak, hogy ezzel is kimutassa rendíthetetlenségét és velük szemben érzett megvetését; ekkor azonban úgy látszott, mintha gondolataiba mélyedne, hosszú ideig hallgatásba merült, fiát bemutatta a csatára felvonuló csapatoknak, és őt jelölte ki utódjául. De mindenki azon csodálkozott leginkább, hogy Démétriosszal kettesben tanácskozott sátrában, pedig azelőtt soha nem szokott vele titkos megbeszéléseket tartani; terveit maga készítette elő, aztán nyíltan cselekedett és végrehajtotta, amit egyedül eltökélt. Mondják, hogy Démétriosz egyszer még gyermekifjú korában megkérdezte apjától, mikor készül a táborral elindulni, mire apja haragosan így szólt: "Attól félsz talán, hogy te leszel az egyetlen, aki nem hallja meg a kürtöket?"

29. Ekkor azonban rossz előjelek is elvették bátorságukat. Démétriosz azt álmodta, hogy Alexandrosz csillogó fegyverekbe öltözötten megkérdezi tőle, milyen jelszót készül kiadni az ütközet előtt, és ő így felelt: "Zeusz és Niké." "Akkor elmegyek ellenségeidhez - mondta Alexandrosz -, azok majd befogadnak." A csapatok már éppen csatasorba álltak, és Antigonosz kilépett sátrából, amikor teljes hosszában arcra bukott, és nagyon megütötte magát; mikor felkelt, karját az égre emelte, és győzelmet kért az istenektől vagy fájdalom nélküli halált, ha vereség érné őket.

Midőn a két sereg összecsapott, Démétriosz, a lovassága zömét kitevő legjobb egységeivel Szeleukosz fiára, Antiokhoszra támadt; csapatai vitézül harcoltak egészen az ellenség megfutamításáig, de mivel az üldözés rossz időpontban történt, Démétriosz elbizakodottan és helytelen becsvágyból megfosztotta magát a győzelemtől, mert mikor visszafordult, nem tudott egyesülni a gyalogsággal, közben ugyanis felvonultak az ellenség elefántjai. Amikor Szeleukosz észrevette, hogy a phalanxot nem fedezi a lovasság, nem indult rohamra ellenük, de állandóan abban a félelemben tartotta őket, hogy rájuk támad; lovasaival nyargalt körülöttük, s alkalmat kínált nekik arra, hogy átálljanak hozzájuk, ami meg is történt, mert jelentős részük elszakadt Antigonosz seregének zömétől, és önkéntesen átment hozzá, a többiek pedig megfutottak. Amikor sokan rohantak Antigonosz felé, kíséretéből valaki így szólt hozzá: "Ezek rád törnek, király!" "Ki mást vennének célba? - mondta Antigonosz. - De Démétriosz majd a segítségemre jön." Mindvégig ebben reménykedett, nézte, mikor jön a fia, de aztán számtalan lándzsát hajítottak rá, és elesett. Kíséretének tagjai mind otthagyták, az egyetlen larisszai Thórax maradt csak a holtteste mellett.

30. Miután a csata sorsa eldőlt, a győztes királyok Antigonosz és Démétriosz egész birodalmát mint valami nagy élettelen testet feldarabolták, mindegyik kivette belőle a maga részét, és az egyes tartományokat visszaadták korábbi uraiknak. Démétriosz ötezer gyalogossal és négyezer lovassal megállás nélkül menekült Epheszoszba. Mindenki arra gondolt, hogy anyagi erőforrások hiányában elrabolja a templom kincseit; valóban félt, hogy katonái ezt teszik, ezért gyorsan továbbment, s elhajózott Görögországba, mert leginkább Athénban reménykedett. Ott hagyta ugyanis hajóit, kincseit, feleségét, Déidameiát, s azt gondolta, hogy az athéniak jóindulatánál nem lehet biztosabb menedéke. Midőn azonban a Küklaszokhoz érkezett, athéni követek jöttek hozzá, és felszólították, tartsa távol magát a várostól, mert a nép úgy határozott, hogy a városba egyetlen királyt sem engednek be többé, Déidameiát pedig a neki kijáró tisztelettel és kísérettel Megarába küldték. Démétriosz haragja ennek hallatára nem ismert határt, bár a balsors minden más csapását könnyen elviselte, és helyzetének rosszra fordulását minden nemtelen megalázkodás nélkül fogadta. De hogy az athéniak így meghazudtolják reménységeit, és látszólagos jóindulatuk a tények próbáján semmit érőnek és képmutatónak bizonyuljon, ez különösen fájdalmas volt számára.

Valóban úgy látszik, hogy a népnek a királyok és uralkodók iránti jóakaratára a túlzott tisztelet a legsilányabb bizonyíték; a tiszteletmegnyilvánulások valódi értékét azok szándéka szabja meg, akik kifejezésre juttatják, de hitelét leronthatja a félelem, mert a határozatok éppen úgy fakadhatnak félelemből, mint szeretetből. Ezért az eszes uralkodók nem a szobrokra, a festményekre és az istenítésre tekintenek, hanem saját tetteikre és elért eredményeikre, s ezek alapján vagy hitelt adnak a tiszteletmegnyilvánulásoknak, vagy nem hisznek bennük, mert csak kényszerből fakadtak. Sokszor a nép azokat gyűlöli leginkább, akik a tiszteletmegnyilvánulásokat mohón és tüntetőleg elfogadják, bár a nép csak kedve ellenére adja meg.

31. Démétriosz emiatt úgy vélte, igen nagy sérelem esett rajta, mivel azonban bosszúra nem is gondolhatott, követeket küldött az athéniakhoz, szelíd hangon szemrehányást tett nekik, és visszakérte tőlük hajóit, köztük a tizenháromevezősorosat is. Mikor ezeket visszaküldték, elhajózott az Iszthmoszra, ahol igen rossz állapotban találta ügyeit, helyőrségeit elkergették, s mindenütt átpártoltak az ellenséghez. Így tehát Görögországot Pürrhoszra bízta, saját maga tengerre szállt, és elhajózott a Kherszonészoszra, ahol feldúlta a Lüszimakhosz uralma alatt álló területeket, gazdag zsákmányra tett szert, újjászervezte haderejét, amely kezdte összeszedni magát, és ismét visszanyerte tekintélyét. A többi király nem törődött Lüszimakhosszal, mert semmivel sem volt elviselhetőbb Démétriosznál, sőt nagyobb hatalma miatt jobban kellett tőle félni.

Nem sok idővel később Szeleukosz Démétrioszhoz küldött, és feleségül kérte Philától született leányának, Sztratonikének a kezét; volt ugyan már fiúutódja, Antiokhosz, aki a perzsa Apamától született, de úgy gondolta, hogy országa elegendő lesz több utódnak is, és már csak azért is kellett neki ez a rokonság, mert látta, hogy Lüszimakhosz feleségül vette Ptolemaiosz egyik leányát saját maga, a másikat pedig fia, Agathoklész részére. Démétriosznak így váratlan jó szerencsét jelentett a Szeleukosszal való rokonság. Magával vitte leányát, és egész hajóhadával elhajózott Szíriába; csak kénytelenségből kötött ki több helyen, így Kilikiában is, amelyet akkor a királyok Antigonosz halála után Pleisztarkhosznak, Kaszandrosz fivérének juttattak. Pleisztarkhosz sérelmesnek tartotta országára nézve Démétriosz partraszállásait, és mert be akarta panaszolni Szeleukoszt amiatt, hogy a többi király beleegyezése nélkül szoros kapcsolatba lépett a közös ellenséggel, elindult fivéréhez.

32. Midőn Démétriosz erről értesült, a tengerpartról Quindába indult, és kincseiből magához vette a maradék ezerkétszáz talentumot, gyorsan hajóra rakatta és elvitorlázott. Felesége, Phila ekkor már vele volt, és Rhósszosz környékén találkoztak Szeleukosszal. Találkozásuk királyi pompával, őszinte barátsággal, gyanakodás nélkül ment végbe; a táborban először Szeleukosz vendégelte meg Démétrioszt sátrában, utána pedig mindjárt Démétriosz fogadta Szeleukoszt tizenháromevezősoros gályáján. Vidám szórakozással, közös megbeszélésekkel töltötték napjaikat, minden fegyveres őrség nélkül, míg aztán Szeleukosz magával vitte Sztratonikét Antiokhiába. Démétriosz birtokba vette Kilikiát, s feleségét, Philát elküldte fivéréhez, Kaszandroszhoz, hogy élét vegye Pleisztarkhosz vádaskodásainak. Közben Déidameia hajón megérkezett Görögországból, de miután rövid ideig együtt voltak, hirtelen megbetegedett és meghalt. Ekkor Szeleukosz közvetítésével baráti kapcsolat jött létre Ptolemaiosz és Démétriosz között, és abban egyeztek meg, hogy Démétriosz feleségül veszi Ptolemaiosz leányát, Ptolemaiszt.

Szeleukosz viselkedése mindeddig csupa szívélyesség volt, de mikor többször kérte Démétriosztól bizonyos pénzösszegért Kilikia átengedését, s amikor Démétriosz nem engedett, haragosan Szidónt és Türoszt követelte tőle. Démétriosz szemében erőszakos és felháborító eljárásnak tűnt, hogy az, akinek birodalma az Industól a szíriai tengerpartig terjed, ilyen kapzsi legyen, és mint valami koldus kunyoráljon két várost olyan valakitől, akihez szoros családi kapcsolatok fűzik, és akihez a sors olyan kegyetlen volt; Szeleukosz ezzel csak Platón bölcsességének igazságát bizonyította be, amely szerint aki igazán gazdag kíván lenni, ne vagyonát gyarapítsa, hanem kapzsiságát csökkentse, mert ha nem szab határt a gazdagság utáni vágyának, soha nem szabadul meg a szegénységtől és a szűkölködéstől.

33. De Démétriosz nem hátrált meg, hanem kijelentette, hogy még ha tízezer újabb ipszoszi csatát vesztene is, akkor sem hajlandó Szeleukoszt pénzért megvásárolni vejéül; majd megrakta a városokat őrséggel, és amikor arról értesült, hogy a belviszályba keveredett athéniak felett Lakharész zsarnoki uralomra tett szert, azt remélte, hogy ha ott terem, könnyen hatalmába keríti a várost. Így aztán nagy hajóhaddal szerencsésen átkelt a tengeren, azonban az attikai partok mellett vihar érte utol, úgyhogy legtöbb hajóját és sok emberét elveszítette. Ő maga megmenekült, és jelentéktelen háborút kezdett az athéniak ellen, de midőn semmi eredményt nem ért el, embereit elküldte, hogy újabb hajóhadat szedjenek össze, ő pedig a Peloponnészoszra ment, és ostrom alá fogta Messzénét. Ostrom közben élete komoly veszélybe került, mert egy hajítógép lövedéke fején találta, és állkapcsán át a szájába hatolt, de felgyógyult; később több, tőle elpártolt várost visszaszerzett, és ismét betört attikai területre, leigázta Eleusziszt és Rhamnuszt, feldúlta a vidéket, elfogott egy Athénba gabonát szállító hajót, a gabonakereskedőt és a hajó kapitányát felakasztatta; ezzel a többieket elijesztette. Emiatt Athénban éhínség támadt, s a város nagy szükséget szenvedett. Egy véka só negyven és egy köböl gabona háromszáz drakhmába került. Az athéniaknak csak kis fellélegzést jelentett, midőn százötven hajó megjelent Aiginánál, amelyeket Ptolemaiosz küldött segítségükre. Közben ugyanis nagy számmal érkeztek meg Démétriosz hajói is a Peloponnészoszról és Küproszból, úgyhogy együttesen háromszáz hajója gyülekezett össze; Ptolemaiosz hajói erre futva eltávoztak, Lakharész is megszökött, és sorsára hagyta a várost.

34. Az athéniak, hiába szabtak ki halálbüntetést arra, aki csak emlékeztetni is meri őket a Démétriosszal kötendő békére vagy kiegyezésre, nyomban kinyitották a közelben levő kapukat és követeket küldtek hozzá; nem vártak ugyan semmi jót tőle, de a szükség kényszerítette őket. Az éhínség idején állítólag sok szörnyű eset történt, mint például a következő: Apa és fiú együtt ültek egy szobában, és már lemondtak minden reménységről, amikor a mennyezetről lepottyant egy döglött egér; mindketten felugrottak, és birokra keltek érte. Mesélik, hogy ugyanakkor Epikurosz, a bölcs, babbal tartotta életben tanítványait, de úgy, hogy szemenként osztotta ki közöttük.

Ilyenek voltak a viszonyok, midőn Démétriosz bevonult a városba, és elrendelte, hogy gyűjtsék össze a népet a színházban; majd körülvette fegyverbe öltözött katonáival a színpadot, testőreivel pedig az előteret, ahova fentről mint valami tragikus színész ment le a lépcsőkön. Az athéniak erre még nagyobb rémületbe estek, de félelmüket Démétriosz már első szavaival eloszlatta; vigyázott még arra is, hogy hangja és beszédmodora ne legyen nyers és érdes. Barátságosan és könnyedén megdorgálta őket, és kibékült velük, majd százezer mérő gabonát ajándékozott nekik, s visszaállította azokat a hatóságokat, amelyek a legkedvesebbek voltak a népnek. Dromokleidész szónok, amikor észrevette, hogy a nép mindent összevissza kiabál, és arra törekszik, hogy felülmúlja még a szószéken ágáló demagógok dicshimnuszait is, azt javasolta, hogy adják át Peiraieuszt és Munükhiont Démétriosz királynak. Miután ezt megszavazták, Démétriosz ezenfelül még a Muszeionon is helyezett el őrséget, hogy a nép ne rázhassa le többé az igát, és ne okozhasson újból bajt neki egyéb ügyei mellett.

35. Most, hogy Athént hatalmába kerítette, nyomban Spárta ellen szőtt terveket. Mantineia közelében az ellenállást tanúsító Arkhidamosz királyt csatában legyőzte, megszalasztotta, s betört spártai területre. Spárta közvetlen közelében másodszor ütközött meg nyílt csatában, az ellenség ötszáz harcosát foglyul ejtette, kétszázat megölt, és már azt hitte, hogy kézre keríti a várost, amelyet ellenség még soha nem foglalt el. De, úgy látszik, egyetlen más király esetében sem voltak a szerencsének ilyen nagy és gyors fordulatai; Démétriosz egyszer nagy volt, máskor kicsiny, dicsőből megalázott lett, majd megint hatalmas a gyengéből. Mint mondják, a szerencse legrosszabb változásai közben Démétriosz ezért emlegette Aiszkhülosz szavait:

Te lobbantottál lángra, mégis úgy tünik,
tüzem lángját máris kioltod...
[114]

Viszonyai tehát igen kedvezően alakultak, uralma és hatalma növekedőben volt, de aztán híre jött, hogy Lüszimakhosz elragadta tőle a birtokában levő városokat Ázsiában, majd azt jelentették, hogy Ptolemaiosz Küproszt foglalta el az egyetlen Szalamisz városa kivételével, amelyet ostrom alá vett, s a városba szorult anyja és gyermekei is. De a szerencse, miként Arkhilokhosznál az asszony, aki csalárd módra egyik kezében vizet, másikban tüzet visz, mialatt ilyen szörnyű és félelmes hírekkel szólította el Lakedaimónból, nyomban új és nagy vállalkozások reményeivel kecsegtette a következő módon:

36. Miután Kaszandrosz meghalt, idősebb fia, Philipposz kevés ideig uralkodott a makedónok felett és elhunyt. Két másik fia viszálykodni kezdett egymással. Az egyik, Antipatrosz, meggyilkolta anyját, Messzalonikét, s a másik, Alexandrosz, segítségül hívta Pürrhoszt Épeiroszból és Démétrioszt a Peloponnészoszról. Előbb Pürrhosz érkezett meg, de miután a segítség fejében Makedonia jelentős részét elszakította, félelmetes szomszédja lett Alexandrosznak. Démétriosz a levél kézhezvétele után szintén megérkezett hadseregével, de a fiatal király most még inkább megijedt tőle tekintélye és hírneve miatt, s mikor találkozott Dionban Démétriosszal, átölelte, barátságosan üdvözölte, de kijelentette, hogy ügyeinek állása nem teszi többé szükségessé jelenlétét. Emiatt gyanakvással néztek egymásra, s Démétrioszt, amikor az ifjú Alexandrosz hívására útban volt a lakomára, valaki jó előre figyelmeztette a csapdára, hogy ivás közben meg akarják gyilkolni. Démétriosz ettől egy cseppet sem ijedt meg; egy kis időre elhalasztotta elindulását, és parancsot adott tisztjeinek, hogy hadseregét tartsák fegyverben. Kísérete tagjainak és testőreinek, akik Alexandroszénál sokkal többen voltak, kiadta a rendelkezést, hogy menjenek be vele a terembe, és maradjanak ott, amíg fel nem kel. Ettől Alexandrosz és emberei megijedtek, s nem mertek semmihez sem kezdeni. Démétriosz azt hozta fel kifogásul, hogy egészségi állapota nem engedi meg az ivást, és hamarosan eltávozott. Másnap előkészületeket tett elutazására; azt mondta, hogy váratlanul sürgős dolgai akadtak, és kérte Alexandrosz elnézését, hogy a tervezettnél korábban távozik, de megígérte, hogy máskor hosszabb időt tölt majd nála. Alexandrosz megörült neki, hogy Démétriosz nem ellenségesen, hanem barátságosan hagyja el az országot, s elkísérte Thesszaliáig. Amikor Larisszába érkeztek, lakomára hívták meg egymást, és közben kölcsönösen egymás életére törtek. Mégis ez juttatta Alexandroszt Démétriosz kezére, mert vonakodott biztosítani védelmét, nehogy ezzel Démétrioszt arra késztesse, hogy ellenintézkedéseket tegyen, s így kihívta maga ellen azt a végzetet, amelyet másnak szánt; elmulasztotta ugyanis megtenni azokat a lépéseket, amelyekkel Démétrioszt megakadályozhatta volna, hogy kicsússzon a keze közül. Így tehát elment Démétriosz meghívására a lakomára; Démétriosz még a vacsora vége előtt felállt az asztaltól, erre Alexandrosz megijedt, vele együtt felkelt ő is, s az ajtóig követte. Mikor Démétriosz odaért az ajtóhoz, csak ennyit mondott testőreinek: "Vágjátok le, aki utánam jön" - és ezzel kiment. A testőrök Alexandroszt barátaival együtt, akik segítségére mentek, megölték. Ezek közül az egyik, mielőtt a halálos ütés érte, állítólag azt mondta, hogy Démétriosz csak egy nappal előzte meg őket.

37. Az éjszaka természetszerűleg zűrzavarok közt telt el. De kora reggel a makedónok, akik nagy zavarban voltak és féltek Démétriosz katonáitól, boldogan vették tudomásul, hogy senki nem támad ellenük, sőt Démétriosz üzent nekik, hogy találkozni óhajt velük, és meg akarja magyarázni a történteket. Bátorságuk így visszatért, és megígérték, hogy barátságosan fogadják. Amikor Démétriosz megérkezett, nem volt szükség hosszas megbeszélésre, mert Antipatroszt, az anyagyilkost gyűlölték, és jobb híján Démétrioszt kiáltották ki a makedónok királyává, és nyomban magukkal vitték Makedoniába. A változást a makedónok otthon sem fogadták vonakodással, mert még mindig gyűlölettel emlékeztek vissza Kaszandroszra, aki annyi gaztettet követett el Alexandrosz halála után. Ha pedig még valamennyire kegyelettel őrizték meg az öreg Antipatrosz emlékezetét nyájassága miatt, ennek gyümölcsét most Démétriosz aratta le, aki Antipatrosz leányát, Philát vette el feleségül, és tőle született utódja s trónjának örököse, aki ekkor már felnőtt ifjú volt, és apja hadseregében szolgált.

38. Mialatt Démétriosz élvezte fényes jó szerencséjét, értesült róla, hogy gyermekeit és anyját Ptolemaiosz szabadon bocsátotta, sőt még meg is ajándékozta és kitüntetően bánt velük; arról is értesült, hogy leánya, akit Szeleukosz vett feleségül, Szeleukosz fiának, Antiokhosznak lett a felesége, és a Felső-Ázsia királynője címet viseli. Ez, úgy látszik, a következőképpen történt: Antiokhosz beleszeretett a fiatal Sztratonikébe, akinek ekkor már fia született Szeleukosztól. Antiokhosz emiatt kétségbeesett, és mindent megtett, hogy szenvedélyét leküzdje, de végül, mivel tisztában volt vele, hogy bűnös dolgokra vágyik, és betegsége gyógyíthatatlan, minden józan meggondolást elvetve magától, kereste annak a módját, hogy az élettől megváljon és csendben meghaljon, és ezért arra törekedve, hogy beteg legyen, mindinkább elhanyagolta testi szükségleteit, s megvonta magától az ételt. Orvosa, Eraszisztratosz könnyen rájött, hogy Antiokhosz szerelmes, de annál nehezebb feladat volt számára kikutatni, hogy kit szeret. Hogy tehát megbizonyosodjék, állandóan Antiokhosz szobájában tartózkodott, és mikor valami csinos fiú vagy fiatal nő meglátogatta, gondosan figyelte Antiokhosz arcát és mindazokat a külső jeleket és mozdulatokat, amelyekből következtetni tudott a lelkében végbemenő hangulatváltozásokra. Amikor más ment be hozzá, Antiokhosz magatartásán semmi változás sem volt érezhető, de mikor Sztratoniké látogatta meg, akár egyedül, akár Szeleukosz társaságában, újra meg újra megfigyelhette rajta mindazokat a testi elváltozásokat, amelyekről Szapphó beszél. Antiokhosznak is elakadt a hangja, lángvörös lett az arca, elsötétült a tekintete, arcán veríték gyöngyözött, heves és szabálytalan szívdobogás fogta el, s végül teljes levertség és ájulás fogta el, elkábult és halottsápadt lett. Eraszisztratosz ekkor úgy érvelt magában, hogy a király fia nem erőltetné a hallgatást és öngyilkosságot, ha másba lenne szerelmes; másrészt azonban nehéz feladatnak tartotta, hogy teljes őszinteséggel feltárjon mindent Szeleukosz előtt. Bízott abban a szeretetben, amelyet a király érzett fia iránt, s ezért vállalva a veszély kockázatát, egyik napon megmondta Szeleukosznak, hogy az ifjú betegségét reménytelen és kielégíthetetlen szerelem okozza. A király elámult, és megkérdezte, miért kielégíthetetlen ez a szerelem. "Zeuszra, azért, mert a feleségembe szerelmes" - mondta az orvos. "Ha valóban így van, Eraszisztratosz - szólt Szeleukosz -, és te szereted a fiamat, engedd át neki feleségedet, annál is inkább, mert te is tudod, hogy ő a mi legfőbb reménységünk." "Te az apja vagy - folytatta az orvos -, és mégsem tennéd meg ezt, ha Antiokhosz Sztratoniké után vágyakoznék." Szeleukosz erre ezt mondta: "Ó, barátom, ha valamelyik isten vagy az emberek közül bárki is gyorsan megváltoztatná érzelmeit, királyságomat is odaadnám érte, csak hogy Antiokhosz meggyógyuljon." Így szólt Szeleukosz mély felindulással, sűrű könnyek között, Eraszisztratosz pedig megragadta karját, s azt mondta, nincs semmi szüksége rá, Eraszisztratoszra, mert mint apa, férj és király ő maga házának legjobb orvosa. Szeleukosz ekkor gyűlésbe hívta az egész népet, és feltárta előttük szándékát és elhatározását, hogy mint férjet és feleséget Antiokhoszt és Sztratonikét teszi meg Felső-Ázsia királyává és királynéjává. Reméli, hogy fia, aki mindenben hallgat rá és engedelmeskedik neki, nem ellenzi ezt a házasságot sem. Ha pedig Sztratoniké vonakodnék megtenni a szokatlan lépést, arra kéri barátait, oktassák ki és beszéljék rá, hogy tekintsen mindent szépnek és igazságosnak, ami a király véleménye szerint a közérdeket szolgálja. Ilyen módon jött létre a házasság Antiokhosz és Sztratoniké között.

39. Makedonia után Démétriosz Thesszaliát is hatalmába kerítette. Most, hogy uralma alatt tartotta a Peloponnészosz legnagyobb részét, az Iszthmosztól északra pedig Megarát és Athént is, a boiótok ellen indított háborút. A boiótok először méltányos feltételek mellett barátságosan megegyeztek vele, midőn azonban a spártai Kleónümosz hadseregével bevonult Thébaiba, nekibátorodtak, és a theszpiai Piszisz biztatására - ő volt akkor a leghíresebb és leghatalmasabb ember közöttük - elpártoltak Démétriosztól. Démétriosz erre hadigépeivel felvonult és ostrom alá vette Thébait; Kleónümosz megijedt, sietve eltávozott, és a boiótok rémületükben meghódoltak. Démétriosz a városokba helyőrséget rakott, súlyos hadisarcot vetett ki rájuk, és Hierónümoszt, a történetírót kinevezte kormányzónak és helytartónak. Úgy látszott, hogy kegyesen bánt velük, különösen Piszisszel, mert mikor elfogta, semmi rosszat nem tett vele, sőt barátságosan üdvözölte, s ezenfelül még kinevezte Theszpiai polemarkhoszává is. Nem sokkal később azonban Dromikhaitész elfogta Lüszimakhoszt, s Démétriosz emiatt a lehető leggyorsabban Thrakia ellen indult abban a feltevésben, hogy védtelenül elfoglalja. Erre a boiótok ismét elpártoltak, s közben híre érkezett, hogy Lüszimakhosz kiszabadult. Démétriosz haragjában gyorsan visszafordult, s miután azt tapasztalta, hogy fia, Antigonosz csatában legyőzte a boiótokat, újból ostrom alá fogta Thébait.

40. Ekkor Pürrhosz lerohanta Thesszaliát, és eljutott egészen Thermopülaiig; Démétriosz tehát Antigonoszra bízta az ostrom vezetését, és maga indult Pürrhosz ellen, aki gyorsan visszavonult, mire Démétriosz tízezer gyalogost és ezer lovast hagyott Thesszaliában, és visszatért Thébai ostromához; felvonultatta a várvívó néven ismert ostromgépet, de az rendkívüli méretei és súlya miatt olyan lassan és körülményesen haladt előre, hogy két hónap alatt alig tett meg két sztadionnál többet. A boiótok kitartóan védekeztek, és Démétriosz inkább merő makacsságból, mint szükségből, újra meg újra arra kényszerítette katonáit, hogy harcoljanak és veszélyeknek tegyék ki magukat, úgyhogy midőn Antigonosz látta, mennyien elesnek közülük, megsajnálta őket, és így szólt apjához: "Mondd, apám, miért áldozzunk fel szükségtelenül ilyen sok embert?" Démétriosz erre ingerülten így felelt: "Miért bánt ez téged? Talán bizony élelemmel kell ellátnod az elesetteket?" De mivel nem akart olyan színben feltűnni, mint aki csak a mások életét nem kíméli, megosztotta a veszélyeket katonáival, és egy ostromgép lövedéke nyakán megsebesítette. De az ostromot súlyos fájdalmai ellenére sem adta fel, és Thébait ismét bevette. Bevonulásával igen nagy félelmet és rémületet keltett a város lakóiban, akik elkészültek a legrosszabbra; de csak tizenhármat végeztetett ki, és néhányat száműzött közülük, a többinek megkegyelmezett. Így Thébait, alighogy újjáépült, tíz év leforgása alatt kétszer is elfoglalta az ellenség.

Amikor elérkezett a püthói versenyjátékok ideje, Démétriosz egészen szokatlan dolgot engedett meg magának. Minthogy az aitóliaiak elfoglalták a Delphoiba vezető hegyszorosokat, a versenyjátékokon és az ünnepségeken Athénban ő maga elnökölt, s kijelentette, hogy igen helyes, ha Apollónt Athénban részesítik ebben a megtiszteltetésben, aki a város védőistene és az athéni nép megalapítója.

41. Ezután visszatért Makedoniába, de mivel maga sem született nyugalmas életre, és azt látta, hogy a makedónok is sokkal hűségesebbek hozzá a hadjáratokon, mint odahaza, ahol zavargásra és nyugtalanságra hajlanak, hadat indított az aitóliaiak ellen; miután feldúlta országukat, hátrahagyta Pantaukhoszt hadserege jelentős részével, s ő maga Pürrhosz ellen indult, és Pürrhosz őellene, de menet közben elkerülték egymást. Így aztán Démétriosz végigdúlta Épeiroszt, Pürrhosz pedig Pantaukhoszra támadt, nyílt ütközetbe bocsátkozott vele, amelyben a két vezér párharcot vívott, és kölcsönösen megsebezték egymást. Pürrhosz megfutamította ellenfelét, hadseregéből sokat megölt, és ötezer foglyot ejtett. Ez sokat ártott Démétriosznak, mert Pürrhosz, akit kevésbé gyűlöltek amiatt, amit tett, mint amennyire csodálták személyes vitézségéért, ezzel a csatával nagy és fényes nevet szerzett magának a makedónoknál; a makedónok közül sokan még azt is kijelentették, hogy valamennyi király közül egyedül Pürrhosz tekinthető Alexandrosz hű másának, a többiek viszont, de különösen Démétriosz, a nagy embernek csak pompás külsejét és büszkeségét utánozzák, mint valami színpadon. Démétriosz valóban tragikus színészre valló pompával vette körül magát. Fején kettős abroncsú makedón föveget hordott, vállán aranyhímzésű bíborköpenyt, és lábán drága bíborszövetből készült, aranyhímzéssel díszített sarut. Hosszú időn át szőttek részére egy pompás mintájú köpenyt, rajta a világ és a mennyboltozat képével, de viszonyainak megváltozása miatt a munka félbemaradt, és senki nem merte hordani, pedig Makedoniában később is sok pompakedvelő király uralkodott.

42. Démétriosz nemcsak színpadias viselkedésével bántotta az embereket, akik ilyesmihez nem voltak hozzászokva, hanem kicsapongó és fényűző életmódját is rossz néven vették tőle, de leginkább gőgös elzárkózottságát és megközelíthetetlenségét. Mert vagy egyáltalán nem adott alkalmat az érintkezésre, vagy keményen és nyersen bánt azokkal, akikkel szóba állt. Így egy alkalommal az athéniak követségét, pedig a görögök közt leginkább nekik igyekezett kedvükben járni, két esztendeig váratta magára. Midőn Spártából csak egy követ jelent meg előtte, ezt személye lebecsmérlésének tekintette, és megharagudott miatta. A spártai követ azonban szellemesen és lakonikus rövidséggel felelt meg neki. "Hogyan gondolod te? Egy követet küldtek a lakedaimóniak hozzám?" - kérdezte Démétriosz. "Persze, király, egyet az egyhez" - felelte a követ. Egyik kilovaglása alkalmával barátságosabbnak és megközelíthetőbbnek mutatkozott, s ezért néhányan odafutottak hozzá, és írásos kérvényeket nyújtottak át neki. A kérvényeket mind átvette és köpenyébe tette. Megörültek erre az emberek, és elkísérték útjára; mikor azonban ment át az Axiosz hídján, széttárta köpenyét, s a kérvényeket mind a folyóba dobta. Ezzel nagyon megsértette a makedónokat, akik gőgös és királyhoz nem méltó eljárásnak tartották tettét; visszaemlékeztek Philipposzra, vagy azok elbeszélését hallgatták, akik még emlékeztek rá, hogy Philipposz mennyire jól bánt velük, és részt vett dolgaikban. Egyszer egy öregasszony állta útját, és többször kérte, hallgassa meg, de Démétriosz azt mondta, nem ér rá, mire az öregasszony hangosan rákiáltott: "Akkor ne légy király!" Démétriosznak ez nagyon az elevenébe vágott, elgondolkozott rajta, és mikor hazament, minden más ügyét elhalasztotta, s több napon át azoknak szentelte idejét, az öregasszonnyal kezdve, akik kéréseikkel hozzá fordultak.

A királyhoz valóban semmi nem illőbb munka, mint az igazságszolgáltatás. Mert "Arész zsarnok", mint Timotheosz mondja, Pindarosz szerint pedig "a törvény mindenek királya", Homérosz meg azt mondja,[115] hogy a királyok nem ostromgépeket és bronzorrú hajókat kaptak Zeusztól, hanem a "törvények" védelmét és őrzését, s nem a legharciasabb, legigazságtalanabb, legvéresebb kezű királyt, hanem a legigazságosabbat nevezte tanítványának és "társalgójának". De Démétriosznak örömet szerzett, hogy őt, az istenek királyához (akit Városvédőnek és Városmegtartónak neveztek) igen kevéssé hasonlóan, Városelfoglalónak hívták. Így juttatta a tudatlan nyers hatalom a gonoszságot a jó helyére, és tette az igazságtalanságot a dicsőség lakótársává.

43. Mialatt Démétriosz Pellában igen veszélyes betegségben szenvedett, kis híján el nem veszítette Makedoniát, mert az országot Pürrhosz gyorsan lerohanta, és eljutott egészen Edesszáig. Démétriosz azonban mihelyt jobban lett, egészen könnyen kiűzte Pürrhoszt az országból, és valahogyan kiegyezett vele; nem akarta ugyanis, hogy állandóan összeütközzön vele és helyi csatározásokat folytasson, és így szándéka meghiúsuljon. Semmivel sem kevesebbet tervezett, mint hogy visszaszerezze az uralmat az egész terület felett, amely valaha apja birtokában volt. Reménye és szándéka mögött előkészületei sem maradtak el; összegyűjtött gyalogos hadereje elérte a kilencvennyolc-, lovassága pedig majdnem a tizenkétezret; ugyanakkor ötszáz hajóból álló hajóhadat szerelt fel. Hajókat építtetett Peiraieuszban, Korinthoszban, Khalkiszban és Pellában. Mindenhová elment személyesen és megadta a szükséges utasításokat, segített a hajótervező mérnököknek, s mindenki elámult, nemcsak a hajók nagy számán, hanem a munka nagyszerűségén is. Addig senki nem látott tizenöt- és tizenhatevezősoros hadigályákat. Igaz, később Ptolemaiosz Philopatór építtetett egy negyvenevezősoros gályát, melynek hossza kétszáznyolcvan, magassága pedig a hajótat legmagasabb pontjáig negyvennyolc könyök volt. A gálya hajóslegénysége, nem számítva a négyezer evezőst, négyszáz ember volt; kívülük férőhely volt a fedélzeten és a fedélzetet összekötő pallókon is majdnem háromezer nehézfegyverzetűnek. De ez inkább csak látványosságnak készült; alig különbözött valamely állandó épülettől, s inkább fennhéjázásból, mint hasznos célokra építették, könnyen felborulhatott, és csak nagy nehézséggel tudták mozgásba hozni. Démétriosz hajóinak szépsége azonban nem ártott harcképességüknek, s felszerelésük pompája sem fosztotta meg őket használhatóságuktól annyira, hogy nagyságuknál gyorsaságuk és kezelhetőségük keltett nagyobb csodálatot.

44. Mialatt ez a nagy haderő összegyülekezett Ázsia ellen, amelyhez hasonlót Alexandrosz uralkodása óta még soha senki nem gyűjtött össze, a három király, Szeleukosz, Ptolemaiosz és Lüszimakhosz szövetkezett Démétriosz ellen. Majd együttesen követséget küldtek Pürrhoszhoz, és felszólították, támadja meg Makedoniát, és ne ragaszkodjék ahhoz a szerződéshez, amellyel Démétriosz őt nem biztosította a háború ellen, hanem magának tartotta fenn azt a jogot, hogy az ellen viseljen hadat előbb, aki ellen akar. Pürrhosz ezt az érvelést elfogadta, és Démétriosz igen nagy háborúba keveredett, mielőtt előkészületeit befejezte. Ptolemaiosz nagy hajóhadával megérkezett Görögországba, hogy a görögöket rábírja az átpártolásra; Lüszimakhosz Thrakiából, Pürrhosz pedig a közvetlen szomszédságból betört Makedoniába, s mindketten feldúlták az országot. Démétriosz fiát hagyta Görögország védelmére, ő viszont Makedonia megsegítésére sietve Lüszimakhosz ellen vonult. Közben hírt kapott, hogy Pürrhosz elfoglalta Beroia városát. Ennek gyorsan híre ment a makedónok között, és Démétriosz nem tudta többé fenntartani a fegyelmet; tábora megtelt jajveszékeléssel és siránkozással, dühösen szidalmazták Démétrioszt, senki nem akart a táborban maradni, színleg haza, valójában Lüszimakhoszhoz kívántak menni. Démétriosz ekkor úgy látta helyesnek, hogy minél távolabb legyen Lüszimakhosztól, és Pürrhosz ellen fordult. Lüszimakhosz ugyanis honfitársa volt a makedónoknak, és sokan kedvelték Alexandrosz miatt, míg Pürrhosz betolakodott idegen volt, akit a makedónok nem becsültek többre nála. Ebben a számításában azonban nagyon csalódott, mert amikor táborát Pürrhosz közvetlen közelében felütötte, katonái, akik különben is csodálták Pürrhoszt személyes bátorságáért, s egyébként is régi hagyomány volt közöttük, hogy azt tartották legméltóbbnak a királyi méltóságra, aki a harcban a legerősebb, most pedig még arról is értesültek, hogy Pürrhosz emberségesen bánik a hadifoglyokkal, mindenképpen igyekeztek Démétriosztól megszabadulni, és akár Pürrhoszhoz, akár máshoz csatlakozni. Eleinte csak titokban és kisebb csoportokban távoztak el, de aztán nyíltan és csapatosan, s az egész táboron erőt vett a zendülés és az elpártolás szelleme. Végül egyesek odáig merészkedtek, hogy odamentek Démétrioszhoz, és felszólították, meneküljön el és mentse meg magát, mert a makedónok már megelégelték, hogy az ő fényűzéséért viseljenek háborút. A többiek nyers és durva szavaihoz képest ez még nagyon mérsékelt hangú beszédnek tetszett Démétriosznak; erre bement sátrába, s mintha nem is király, hanem színész lenne, színpadi öltözetét sötét színű köpenyre cserélte fel, és titkon eltávozott. A katonák többsége azonnal rabláshoz kezdett, egymással civódtak a zsákmányon és széttépték sátrát; de megjelent Pürrhosz, rendet teremtett, és elfoglalta a tábort. Ezután Pürrhosz és Lüszimakhosz egymás között felosztották egész Makedoniát, ahol Démétriosz hét éven át uralkodott biztonságban.

45. Mikor Démétriosz elveszítette hatalmát és Kaszandreiába menekült, felesége, Phila a fájdalomtól lesújtva nem tudta elviselni, hogy Démétriosz, a legszerencsétlenebb király ismét száműzött és magánember lett, lemondott minden reményéről, meghasonlott a sorsával, amely mindig inkább rossz volt hozzá, mint jó, mérget ivott és meghalt. Démétriosz azonban elszánta magát, hogy összeszedi, ami szétzúzott szerencséje romjaiból még megmaradt, és elment Görögországba, hogy összegyűjtse ottani hadvezéreit és barátait.

Szophoklész Menelaosza ilyen képet fest végzetéről:

Sorsom szünetlen isten gyorsan perdülő
kerekén forog, mindegyre váltva lényegét,
miként a holdnak arculatja sem marad
két éjszakán át egy alakzatú sosem:
elébb homályból ifju-újan lép elő
arcát szépítve és kerekre töltve, majd
alighogy fennen tündökölve megjelent,
ismét az űrbe elmerülve tűnik el.

Ezt a képet inkább Démétriosz sorsának változásával lehet összehasonlítani, jóra fordulásával és bukásaival, felemeltetésével, majd megaláztatásával; még midőn úgy látszott, hogy hatalma teljesen elfogyatkozik és kialszik, még akkor is felcsillant újra; innen-onnan haderők gyülekeztek köréje, és reménye kicsinyenként beteljesedett. Eleinte magánemberként, egyszerű ruhában látogatta meg a városokat, megfosztva királyi ékességétől, s valaki, aki így pillantotta meg Thébaiban, egészen találóan alkalmazta rá Euripidész sorait:

Ember-külsőre váltva ő az istenit,
Dirké meg Iszménosz vizénél föltűnik.
[116]

46. Mihelyt mint királyi ösvényre rátalált a remény útjára, és körülvette magát uralkodói hatalmának külső jeleivel, visszaadta a thébaiaknak alkotmányukat. De az athéniak elpártoltak tőle. Határozatot hoztak, hogy az arkhónokat ismét ősi szokásaik szerint választják meg, s egyben Diphilosztól, akit a megváltó istenek papjává választottak, elvették a névadó arkhón címet. Midőn látták, hogy Démétriosznak nagyobb hadereje van, mint várták, Pürrhoszért küldtek Makedoniába. Démétriosz ekkor haragosan ellenük vonult, és a várost erős ostrom alá vette. Midőn azonban a nép elküldte hozzá Kratészt, a nagy tekintélyű és befolyásos filozófust, Démétriosz, részben mert meggyőzték a filozófusnak az athéniak érdekében előadott kérő szavai, részben mert mérlegelte saját, jól felfogott érdekeit is, abbahagyta az ostromot, összeszedte meglevő hajóit, behajózta tizenegyezer főnyi gyalogos hadseregét és lovasait, s elindult Ázsiába, hogy Kariát és Lüdiát elhódítsa Lüszimakhosztól.

Démétrioszt Milétoszban Phila nővére, Eurüdiké várta, s vele volt Ptolemaisz, Ptolemaiosz egyik leánya, akit Szeleukosz közvetítésével már korábban eljegyeztek Démétriosszal. Démétriosz most elvette feleségül és az örömanyai tisztet Eurüdiké vállalta. A házasság megkötése után Démétriosz nyomban a városok ellen fordult, amelyek közül többen önként csatlakoztak hozzá, másokat azonban úgy kellett erre rákényszerítenie. Elfoglalta Szardeiszt, sőt Lüszimakhosz vezérei közül is néhányan pártjára álltak, s pénzt és hadsereget vittek magukkal. De mikor Agathoklész, Lüszimakhosz fia hadsereggel vonult ellene, visszavonult Phrügiába azzal az elhatározással, hogy ha eljut Armeniába, fellázítja Médiát, és kezébe veszi a felső tartományok kormányzását: ott elegendő oltalomra és menedékre talál, még ha vereséget szenvedne is. Agathoklész nyomon követte, és bár csatározásaikból Démétriosz került ki győztesen, az élelem- és takarmányhiány sok bajt okozott neki, katonái pedig azzal gyanúsították, hogy Armeniába és Médiába akar velük vonulni. Mind többet kellett éhezniük, hozzá még valami szerencsétlenség következtében a Lükosz folyón való átkelésnél az ár sok embert elsodort, akik mind odavesztek. De azért gúnyolódásra jutott idejük a katonáknak, és az egyik közülük kis változtatással az Oidipusz kezdő sorait írta fel Démétriosz sátrára:

Világtalan vén Antigonosznak gyermeke,
mely földre érkezünk?
[117]

47. Végül, mint történni szokott, az éhezést még járványos betegség is tetézte, mivel olyan ételeket fogyasztottak, amelyeket a szükség kényszerített reájuk. Nem kevesebb, mint nyolcezer emberét elveszítette, ezért megfordult és a többivel visszafelé indult. Eljutott Tarszoszig, itt meg akarta kímélni az országot, amely abban az időben Szeleukosz uralma alatt állott, hogy semmiféle panaszra se szolgáltasson ürügyet. De ez lehetetlen volt, mert katonái a legvégső szükségben voltak, és a Taurosz-hegység szorosait Agathoklész eltorlaszolta. Ezért Démétriosz írt Szeleukosznak egy hosszú levelet, amelyben kesergett szomorú sorsán, kérte és könyörgött hozzá, hogy könyörüljön meg rajta, hiszen a rokona, és annyit szenvedett, hogy még ellenségei szánalmát is megérdemli.

Szeleukosz meg is szánta kissé, és írt vezéreinek, hogy Démétrioszt királyt megillető pompával fogadják, s hadseregét is bőségesen lássák el. De ekkor felkereste Patroklész, egy értelmes, hűséges és bizalmas embere, s azt mondta neki: nem kerülne ugyan sokba Démétriosz hadseregének ellátása, ő mégsem tartja helyesnek, hogy Szeleukosz eltűrje országában Démétrioszt, aki a királyok között mindig a legerőszakosabb és legnagyravágyóbb volt, s most a sors olyan helyzetbe juttatta, amelyben még azok is merész és erőszakos lépésekre ragadtatják el magukat, akik mértéktartó jelleműek. Patroklész szavai annyira feltüzelték Szeleukoszt, hogy nagy haderővel betört Kilikiába. Démétrioszt megdöbbentette Szeleukosz hirtelen megváltozása, és félelmében visszahúzódott a Taurosz-hegység legnehezebben járható lejtőire, majd követeket küldött Szeleukoszhoz, és arra kérte, egyezzék bele, hogy a független barbárok néhány törzsének meghódításával országot alapíthasson, s megszabadulva további vándorlásoktól és futástól, ott élhessen élete végéig; vagy ha ez nem volna lehetséges, legalább a tél végéig élelmezze hadseregét, ne űzze el, megfosztva mindentől, és ne szolgáltassa ki mezítelenül ellenségeinek.

48. Szeleukosznak mindez gyanúsnak tetszett, és azt hagyta meg Démétriosznak, hogy ha akar, töltsön két hónapot téli szállásán Kataoniában, de adja át túszul legelőkelőbb barátait, s ugyanakkor eltorlaszolta a Szíriába átvezető szorosokat. Démétriosz erre, mint valami bezárt fenevad, bekerítve és mindenfelől támadásnak kitéve, kénytelen volt védekezni; lerohanta a környező vidéket, s amidőn Szeleukosz összecsapott vele, a harcból mindig ő került ki győztesen. Egy alkalommal az ellene támadó kaszás harci szekerekkel ütközött meg, de elkerülte rohamukat, megfutamította őket, majd hatalmába kerítette a Szíriába vezető szorosokat, miután a védő csapatokat elkergette. Erre teljesen nekibátorodott, s mivel látta, hogy katonái is visszanyerték bátorságukat, döntő csatát készült vívni Szeleukosszal, aki közben nagy zavarba került. Elhárította ugyanis magától Lüszimakhosz segítségét, mert nem bízott benne, sőt félt tőle; egyedül azonban nem mert megmérkőzni Démétriosszal, mivel tartott kétségbeesésétől és a hadiszerencse állandó változandóságától, amely Démétrioszt a legvégső szükségből a legnagyobb jólétbe emelte.

Ekkor azonban Démétriosz súlyosan megbetegedett, ereje megfogyatkozott, és ügyei is rosszra fordultak. Katonái közül sokan átpártoltak az ellenséghez, míg mások szétszéledtek. Negyven nap alatt nagy nehezen meggyógyult, összeszedte megmaradt katonáit, és útnak indult, ahogyan ellenségei látták és gondolták, Kilikia irányába, de az éjszaka folyamán minden kürtjel nélkül ellenkező irányba fordult, átkelt az Amanosz-hegységen és az alatta fekvő vidéket feldúlta egészen Kürrhésztikáig.

49. Megjelent a színen ekkor Szeleukosz is, s a közelben ütötte fel táborát. Démétriosz még az éjszaka folyamán felriasztotta hadseregét, és Szeleukosz ellen indult, aki erről semmit nem tudott és aludt. Megjelent azonban néhány szökevény, és jelentette a veszedelmet. Erre Szeleukosz megrémült, kiugrott az ágyából, megfúvatta a kürtöket, s mialatt húzta fel saruját, azt kiáltozta barátainak, hogy szörnyű fenevad tört rájuk. Démétriosz az ellenség lármájából azt következtette, hogy elárulták, s erre gyorsan visszavonta csapatait. Kora reggel Szeleukosz indult támadásra; Démétriosz az egyik szárnyra állt, a másikra hadvezérét állította, és részben megfutamították az ellenséges csapatokat. Szeleukosz ekkor leszállt lováról, levette sisakját, könnyű pajzsot fogott a kezébe, Démétriosz zsoldosai felé ment, megmutatta magát s biztatta őket, álljanak át hozzá, és értsék meg, ő nem azért késedelmeskedett ilyen sokáig, hogy Démétrioszt, hanem hogy őket kímélje. Erre mindnyájan barátságosan köszöntötték, királyuknak szólították, és átálltak hozzá.

Démétriosz, aki a sors annyi változását elszenvedte, ezt az utolsó csapást igyekezett elkerülni, s elmenekült az Amanosz-hegység szorosaiba; itt húzta meg magát egy sűrű erdőségben néhány barátjával és hívével, s várta az éjszaka megérkezését. Az volt a szándéka, hogy ha lehet, eljut a kaunoszi útig, és kimegy a tengerpartra abban a reményben, hogy hajóhadát ott találja. Mikor azonban megtudta, hogy egyetlen napra elegendő élelmük sincs, más terven gondolkodott. Közben megérkezett Szószigenész, egyik bizalmas embere, övében négyszáz arannyal. Azt remélték, hogy ezzel eljutnak a tengerig, s az éjszakai sötétségben elindultak a hegyszoroson át. De a szorosban megpillantották az ellenség tábortüzeit; emiatt erről az útról lemondtak, és visszatértek oda, ahol korábban voltak, de nem mindnyájan, mert egyesek megszöktek tőlük, s azok bátorsága is megfogyatkozott, akik vele maradtak. Ekkor valaki azt merészelte mondani, hogy Démétriosz adja meg magát Szeleukosznak, ő azonban kihúzta kardját, s már azon a ponton volt, hogy végez magával. Barátai erre körülállták, vigasztalták és rábeszélték, hogy fogadja meg tanácsukat. Így tehát elküldött Szeleukoszhoz, és életét az ő kezébe tette le.

50. Szeleukosz ezt hallván kijelentette, hogy Démétriosz nem a saját szerencséjének, hanem az övének köszönheti megmenekülését, amely sok más derék cselekedete mellett megadta neki azt is, hogy emberszeretetet és kegyességet tanúsítson iránta. Hívatta tehát szállásmesterét, és kiadta a parancsot, állítsanak fel királyi sátrat, és tegyenek meg minden előkészületet, hogy Démétrioszt minél nagyobb pompával fogadják. Szeleukosszal volt Apollónidész, Démétriosz bizalmas embere; nyomban elküldte hozzá, hogy biztassa, jöjjön örömmel és bátran, hogy találkozzon közeli rokonával és leánya férjével. Mikor Szeleukosznak ez a szándéka nyilvánvalóvá lett, először csak néhányan, aztán mind több barátja sietett egymással versenyezve felkeresni Démétrioszt, mert azt remélték, hogy Démétrioszra igen nagy szerep vár Szeleukosz udvarában.

De éppen ez változtatta Szeleukosz magatartását könyörületességből féltékenységre, és nyújtott alkalmat rosszlelkű és gonosz indulatú embereknek arra, hogy megfordítsák és rosszra változtassák a király jóakaratát; azzal ijesztgették ugyanis Szeleukoszt, hogy nem kell sokáig várnia, mert mihelyt megjelenik Démétriosz, azonnal súlyos zendülés kezdődik a táborban. Így aztán Apollónidész boldog örömmel Démétrioszhoz sietett, s mások is felkeresték, és csodálatos híreket vittek neki Szeleukoszról. Démétriosz erre, bár az őt ért nagy csapások és szerencsétlenségek után előbb szégyenletes dolognak tartotta, hogy megadja magát, megváltoztatta véleményét, és nekibátorodva bízni kezdett. Ekkor megérkezett Pauszaniasz ezer gyalogos és lovas katonával, gyorsan körülfogta Démétrioszt, s a többieket eltávolítva nem Szeleukosz udvarába vezette, hanem a szíriai Kherszonészoszba. Élete hátralevő részében itt tartották katonai őrizet alatt, de egyébként Szeleukosz ellátta elegendő számú szolgaszemélyzettel, pénzzel, és mindennap kifogástalan élelemmel; rendelkezésére bocsátották a királyi lovaglótereket, sétányokat és vaddal bőven ellátott vadaskerteket. Vele együtt menekült barátai közül, akik csak akarták, meglátogathatták; de érkeztek látogatók Szeleukosztól is, akik jó és bátorító híreket hoztak, és azzal biztatták Démétrioszt, hogy mihelyt megérkezik Antiokhosz Sztratonikével, visszakapja szabadságát.

51. Démétriosz ilyen körülmények között írt fiához, Athénban és Korinthoszban levő vezéreihez és barátaihoz, hogy ne higgyenek sem leveleinek, sem pecsétjeinek, tekintsék halottnak, s a városokat és megmaradt vagyonát őrizzék meg Antigonosz számára. Mikor Antigonosz tudomást szerzett apja őrizetbe vételéről, a hír mélyen lesújtotta, gyászruhát öltött, kérő leveleket írt a többi királynak és Szeleukosznak is, hogy minden vagyonát nekik adja, sőt túszul is ajánlkozott apjáért. Kérését több város és uralkodó támogatta Lüszimakhosz kivételével, aki követei útján nagyobb összeget ajánlott fel Szeleukosznak, ha megöli Démétrioszt. Szeleukosz egyébként is megvetette Lüszimakhoszt, s emiatt még ellenszenvesebbnek és barbárabbnak tartotta, s Démétrioszt fia, Antiokhosz és Sztratoniké kedvéért őriztette, hogy neki legyenek hálásak, és húzta-halasztotta az időt.

52. Démétriosz kezdetben is jól viselte sorsát, később pedig mindinkább hozzászokott helyzetéhez. Először testedző gyakorlatokat tartott, vadászott, lovagolt, amennyire tehette, később azonban az unalom és a tétlenség elernyesztette, ivásra, kockajátékra adta magát, és ideje legnagyobb részét ezzel töltötte; vagy azért, hogy ne kelljen józan állapotban töprengenie helyzetén, és értelmét részeg állapotával tompítsa el, vagy mert belátta, hogy ezt az életmódot kereste réges-régen, s erre vágyott, ettől azonban dőre és hiú becsvágya megfosztotta. Helyette rengeteg bajt okozott magának és rengeteget másoknak is, midőn harcban, tengeri hadjáratokban és táborozásokban kereste a jót. Most pedig, midőn nem is remélte, végre megtalálta a szórakozásban, a semmittevésben és a nyugalomban. Ugyan milyen cél is űzheti az ostoba királyokat, a gonosz és esztelen szenvedélyek rabjait háborúik és veszedelmeik közepette, amikor az erény és a jóság helyett csak a fényűzésre és a gyönyörre van gondjuk, pedig sem a gyönyört, sem a fényűzést nem tudják igazán élvezni?

Így aztán a fogoly Démétriosz a Kherszonészoszban eltöltött három év után a tétlenség, a sok és bőséges étel és ital következtében megbetegedett és élete ötvenötödik esztendejében meghalt. Szeleukosz, akit emiatt nagyon megróttak, megbánta, hogy annak idején túlzottan gyanúsította Démétrioszt, s nem követte a barbár Dromikhaitész példáját, aki olyan emberségesen és királynak kijáró módon bánt a fogságába került Lüszimakhosszal.

53. Temetése is olyan színésziesen ment végbe, mint valami tragédiaelőadás. Fia, Antigonosz, midőn értesült róla, hogy hamvait hazaszállítják, valamennyi hajójával eléje ment a szigetekig, majd átvette az arany hamvvedret, és a legnagyobb vezéri hajón helyezte el. A városokban, ahol a hajóhad kikötött, virágkoszorúkkal díszítették fel a hamvakat tartalmazó urnát, és gyászruhás díszkíséretet küldtek a hajóra, hogy részt vegyenek a királyi temetésen. Amikor a hajóhad beevezett a korinthoszi kikötőbe, a vezérhajó tatjának legmagasabb pontján mindenki jól láthatta a pompás bíborszőnyegekre tett és királyi koronával ékesített hamvvedret, amelyet, mint testőrök, fegyveres ifjak álltak körül. Xenophantosz, az akkori idők leghíresebb fuvolaművésze, az urna közelében ült, és a legünnepélyesebb gyászdalokat játszotta. Kíséretként az ütemes evezőcsapások zaja, akár a siratóénekben, egybeesett a fuvolák dallamaival. De a legnagyobb részvétet és szánakozást maga a könnyes, gyásztól lesújtott Antigonosz keltette a tengerparton összegyülekezett sokaság előtt. Miután az urnát elborították koszorúkkal és tiszteletük sok más jelével, Antigonosz elszállíttatta apja hamvait, és eltemette Démétriaszban, a róla elnevezett városban, amely a Iólkosz környékén elterülő falvak lakóinak összetelepítéséből jött létre.

Démétriosznak a következő gyermekei maradtak: Philától Antigonosz és Sztratoniké; két Démétriosz, az egyik, melléknevén Leptosz, egy illür nőtől, és a másik, Küréné uralkodója, Ptolemaisztól. Déidameiától született Alexandrosz, aki Egyiptomban élt és halt meg. Mondják, hogy volt egy Korrhagosz nevű fia is Eurüdikétől. Utódai több nemzedéken át uralkodtak; az utolsó Perszeusz volt, alatta hódították meg a rómaiak Makedoniát.

Most, hogy a makedoniai színjáték véget ért, itt az ideje, hogy hozzákezdjünk a rómaihoz.

 

ANTONIUS[118]

1. Antonius nagyapját, Antonius szónokot, Sulla párthívét Marius kivégeztette; apja, Antonius, utónevén Creticus, a politikai életben nem vitte sokra, de jóravaló és derék ember volt, főképpen pedig bőkezű, amint azt bárki megítélheti az alább elmondandó esetből. Nem volt valami nagy vagyona, s felesége megakadályozta, hogy emberbaráti hajlamaival éljen. Egyszer felkereste egyik barátja, és pénzt kért tőle; pénze nem volt, de megparancsolta fiatal szolgájának, töltsön vizet egy ezüstedénybe, s vigye be hozzá, majd amikor bevitte, megnedvesítette állát, mintha borotválkozni akarna. Aztán a szolgát valami ürüggyel elküldte, s az ezüstedényt odaajándékozta barátjának, mondván, hogy rendelkezzen vele. Később nagy kutatást rendeztek a szolgák közt, s Antonius észrevette, hogy felesége haragszik, és a szolgákat egyenként akarja felelősségre vonni, erre bevallotta, mit tett, és kérte, bocsásson meg neki.

2. Felesége a Caesarok családjából származó Iulia volt, aki állta a versenyt kora legkitűnőbb és legerényesebb asszonyaival. A fiatal Antoniust Iulia nevelte fel, aki férje halála után Cornelius Lentulushoz ment feleségül; Lentulust Cicero később kivégeztette mint Catilina összeesküvőtársát. Antonius Cicero ellen táplált szenvedélyes gyűlöletének valószínűleg ez volt az alapja és indítóoka. Antonius azt mondta, hogy Lentulus holttestét mindaddig nem adták ki a családnak, amíg anyja Cicero feleségéhez nem fordult kérésével. Ez azonban kétségtelenül valótlanság, mert Cicero a kivégzett összeesküvők eltemetését nem akadályozta meg. Mondják, hogy Antonius sokat ígérő fiatalságára súlyos csapást jelentett Curióval való bensőséges barátsága; Curio ugyanis féktelen gyönyörvágyával részegeskedésre, szerelmi kalandokra, határtalan és féktelen költekezésekre csábította Antoniust, hogy minél inkább irányítható legyen. Emiatt már fiatal korában szokatlanul súlyos, kétszázötven talentumnyi adósságba keveredett. Mikor Curio kezességet vállalt a teljes összegért, és apja ezt megtudta, Antoniust kitiltotta házából. Antonius ekkor rövid időre Clodiushoz, az akkori idők legvakmerőbb és legarcátlanabb demagógjához csatlakozott, aki erőszakoskodásával a legveszélyesebb államfelforgató tevékenységet folytatta; de Antonius hamarosan megelégelte Clodius őrültséggel határos viselkedését, és félt is az ellene szervezkedőktől; ezért elhagyta Itáliát, és Hellaszba ment, ahol katonai szolgálatban edzette testét, és a szónoklásban is képezte magát. Az úgynevezett "ázsiai" szónoklást tanulmányozta, amely az ő korában nagy divatban volt, és amely sok tekintetben megfelelt hetvenkedő, dicsekvő, hiú és hencegő modorának.

3. Gabinius, mikor consulsága után Szíriába hajózott, rábeszélte Antoniust, hogy vegyen részt a hadjáratban vele együtt, de ő azt mondta, hogy magánemberként nem hajlandó vele menni. Gabinius kinevezte a lovasság parancsnokává, erre elkísérte. Első alkalommal Arisztobulosz ellen küldték ki, aki zendülést támasztott a zsidók között. Antonius elsőnek jutott fel az erődítmények legmagasabb bástyájára, és mindenünnen kiűzte Arisztobuloszt; utána nyílt ütközetet vívott vele, kisszámú csapatával megfutamította, és nagyrészt elpusztította az ellenség túlerőben levő seregét; Arisztobulosz fiával együtt fogságba esett.

Ezután Ptolemaiosz tízezer talentummal rá akarta bírni Gabiniust, hogy törjön be vele együtt Egyiptomba, és szerezze vissza trónját. Ezt a tervet a legtöbb főtiszt ellenezte, de vonakodott a háborútól maga Gabinius is, bár a tízezer talentum nagyon csábította. Antonius azonban nagy tettek elkövetésére vágyott, és hogy kedveskedjék Ptolemaiosznak, aki erre megkérte, Gabiniust rábeszélte és feltüzelte a hadjáratra. A háborúnál is jobban félt mindenki a Peluszionig való meneteléstől, mert az út mély homokban vezetett, víztelen pusztaságon át az Ekrégma és a szerbóniszi mocsarak mellett; ezeket az egyiptomiak Tüphón leheletének tartják, de a mocsár valószínűleg a Vörös-tenger egyik eliszaposodott öble, ahol legkeskenyebb a Vörös-tengert a Földközi-tengertől elválasztó földszoros. Antoniust ide küldték a lovassággal, és ő nemcsak a keskeny földszorost foglalta el, hanem bevette Pelusziont, ezt a nagy várost is, a helyőrséget lefegyverezte, ezzel lehetővé tette a hadsereg továbbvonulását, és megalapozta a hadvezér reményét a győzelemre. Becsvágyának jó hasznát vette az ellenség is; mikor ugyanis Ptolemaiosz bevonult Peluszionba, a harag és a gyűlölet annyira hatalmába kerítette, hogy le akarta gyilkoltatni az egyiptomiakat, de Antonius közbelépett és megakadályozta. Az ezután következő sok és nagy ütközetben és csatában sok merész és hadvezéri előrelátásra valló haditettet hajtott végre. Haditettei közül a legfényesebb az volt, amikor az arcvonalon harcoló csapatok győzelmét úgy biztosította, hogy az ellenség csapatait hátulról bekerítette és oldaltámadás alá fogta. Ezért jutalmat és kitüntetést is kapott. De az emberek figyelmét nem kerülte el az sem, milyen emberségesen bánt halálában Arkhelaosszal, aki ellen harcolni kényszerült, bár éltében jó pajtása és vendégbarátja volt; holtában megkerestette holttestét, és királyhoz illő pompával díszíttette fel és temettette el. Emiatt az alexandriaiak nagyon sokra becsülték, de nagyon kiváló férfiúnak tartották a hadjáraton részt vevő rómaiak is.

4. Előkelő megjelenésével tiszteletet keltett maga iránt; gondosan ápolt szakálla, boltozatos homloka és sasorra férfias jelleget adott arcának, némiképp Hercules szobraira és arcképére emlékeztetett; a régi időkből fennmaradt hagyomány szerint az Antoniusok Antótól, Hercules fiától származtak. Antonius külső megjelenésével és öltözetével, mint mondják, ezt a hagyományt szívesen ápolta, s amikor népesebb helyeken szerepelni akart, tunicáját derekán felövezte, oldalán hatalmas kard csüngött, és vastag szövetből készült köpenyt hordott. Dicsekvése, tréfálkozása, társaságban való iddogálása, s az, hogy katonáival együtt étkezett, egyesek szemében elviselhetetlennek tűnt, de katonái körében csodálatos népszerűséget és jóindulatot szerzett neki. Szerelmi ügyein nem botránkozott meg senki sem, sőt ezekkel még vonzóbbá tette magát, de ő is segített más szerelmeseknek, és nem sértődött meg, ha tréfát űztek szerelmi ügyeiből.

Bőkezűsége s az a tulajdonsága, hogy soha nem kicsinyeskedett, és nem volt szűkmarkú, amikor katonáinak vagy barátainak kedveskedett, fényes kezdet volt a hatalom megszerzéséhez, sőt amikor befolyása már nagy volt, megtartásához is, pedig rengeteg hibájával már rég aláásta uralmát. Bőkezűségére példaképpen egyetlen esetet beszélek el. Pénzügyei intézőjének kiadta a rendelkezést, hogy egyik barátjának fizessen ki kétszázötvenezer drakhmát, vagyis olyan összeget, amelyet a rómaiak decies-nek[119] neveznek. Az intéző ezen elcsodálkozott, és hogy megmutassa Antoniusnak, milyen sok ez a pénz, szétterítette a szoba közepén. Antonius mikor elment a pénz mellett, megkérdezte, mi ez a pénz, s mikor a felügyelő mondta, hogy ennek kifizetésére adott parancsot, Antonius megsejtette az alattomos célzást, és így szólt: "Azt hittem, több az a decies. Ez kevés, tégy hozzá még egyszer ennyit."

5. Ez azonban később történt. Mikor Rómában két szemben álló párt harcolt egymás ellen, az arisztokraták a városban tartózkodó Pompeiust támogatták, a néppártiak pedig a Galliában háborúskodó Caesart hívták haza. Ekkor Curio, Antonius barátja pártot változtatott, Caesar oldalára állt, és Antoniust is Caesar pártjára bírta. Curio, aki kitűnő szónok volt, nagy befolyásra tett szert a népnél, és bőkezűen bánt a Caesartól kapott pénzzel; Antoniust megválasztatta néptribunusnak, majd a madárjósok testülete papjává, akiket a rómaiak auguroknak neveznek. Antonius, mihelyt hivatalába lépett, erős támasza lett a Caesar érdekében folytatott politikának. Először, midőn Marcellus consul azt javasolta, hogy a fegyverbe szólított csapatokat rendeljék Pompeius parancsnoksága alá, és hatalmazzák fel Pompeiust további csapatok toborzására, Antonius ellenezte a tervet, és azt az ellenjavaslatot tette, hogy a már fegyverben álló csapatokat hajózzák be Szíriába, és küldjék el a parthusok ellen hadat viselő Bibulus segítségére; továbbá, hogy azokat a csapatokat, amelyeket Pompeius közben toboroz, ne rendeljék az ő parancsnoksága alá. Később, midőn a senatus nem volt hajlandó a Caesar által küldött leveleket átvenni és felolvastatni, Antonius, akinek hivatala erre hatalmat adott, felolvasta a leveleket, és sok senator megváltoztatta véleményét, mert ezekből a levelekből az tűnt ki, hogy Caesar kérései igazságosak és méltányosak. Végül, amikor két kérdést tettek fel a senatoroknak, s az egyik arról szólt, hogy Pompeius elbocsássa-e hadseregét, a másik pedig, hogy Caesar tegye-e ugyanezt, csak kevesen szavaztak arra, hogy Pompeius tegye le a fegyvert, és majdnem mindenki arra szavazott, hogy Caesar bocsássa el légióit. Ekkor azonban felállt Antonius, s megkérdezte, helyesli-e a senatus, hogy mind Pompeius, mind Caesar letegye a fegyvert és elbocsássa a csapatokat. Erre a kérdésre minden senator zajos helyesléssel igent mondott, dicsérték Antoniust, és követelték, hogy ejtsék meg a szavazást. A consulok azonban ebbe nem egyeztek bele, mire Caesar barátai újabb, méltányosnak tetsző javaslatokat tettek, de Cato ezeket is ellenezte. Lentulus consul ekkor kiűzte a senatusból Antoniust, aki elmenőben szidalmakat szórt a senatorokra, majd egy rabszolgája ruháját vette fel, és Quintus Cassiusszal szekeret bérelt, és együtt útnak indultak Caesarhoz; mihelyt megérkeztek, hangosan azt kiáltozták, hogy Rómában a dolgok sehogyan sincsenek rendben, már a néptribunusokat is megfosztották a szólásszabadságtól, de különben is üldöznek és életveszélyes fenyegetésekkel illetnek mindenkit, aki szót emel az igazság érdekében.

6. Caesar ekkor hadseregével elindult és rátört Itáliára. Cicero ezért írta philippikáiban, hogy amiként a trójai háború okozója Heléné, a polgárháborúé Antonius volt; ez azonban nyilván valótlanság, mert Caius Caesart a harag és az indulat nem fosztotta meg annyira józan eszétől, hogy ha már régen nem szánta volna el magát tettének elkövetésére, a pillanat hatására haddal indult volna hazája ellen, csak azért, mert Antonius és Cassius kopott ruhában és bérelt szekéren menekült hozzá; ez legfeljebb csak rég várt ürügyül és jó alkalomként szolgálhatott a háborúra. Ugyanaz az ok vitte őt is háborúba az egész világ ellen, mint ami korábban Alexandroszt és még sokkal régebben Küroszt: a kielégíthetetlen hatalomszomj és az őrültségszámba menő vágy, hogy a legelső és a legnagyobb legyen, s ezt nem érhette el mindaddig, míg le nem számolt Pompeiusszal.

Caesar Rómába érkezett, és hatalmába kerítette a várost; Pompeiust elűzte Itáliából, majd elhatározta, hogy előbb Pompeiusnak Hispaniában állomásozó haderői ellen fordul, aztán nagy hajóhadat szerel fel, és úgy kel át a tengeren Pompeius üldözésére. Egyelőre rábízta Rómát Lepidusra, aki praetor volt, a hadsereget s Itáliát pedig Antoniusra, aki néptribunus. Antoniust a katonák nyomban megszerették, mert ideje legnagyobb részében együtt végezte velük hadgyakorlataikat, ugyanúgy élt a táborban, mint ők, s amíg futotta a pénzből, bőségesen osztott szét ajándékokat közöttük; mások előtt azonban gyűlöletessé vált. Könnyen vette, ha valakivel igazságtalanul bántak; ingerülten hallgatta meg a panaszokat, és igen rossz híre volt férjes asszonyok miatt. Általában az történt, hogy Caesar uralmát, amelyet ő maga a legkevésbé sem kívánt a zsarnokság színében feltüntetni, barátai tették gyűlöletessé, s emiatt Antoniust igen nagy felelősség terheli, mert neki volt a legnagyobb hatalma és ő követte el a legnagyobb bűnöket.

7. Mikor Caesar visszatért Hispaniából, nem vette tudomásul az Antonius ellen emelt vádakat, s mivel erélyes, bátor és vezérségre termett ember volt, hasznát vette a háborúban s nem is csalódott benne. Majd Brundisiumból elindulva kevesedmagával átkelt az Ión-tengeren, s hajóit visszaküldve, megparancsolta Gabiniusnak és Antoniusnak, hogy a csapatokat hajózzák be, és minél előbb keljenek át Makedoniába. Gabinius téli időben félt a nehéz tengeri úttól, s nagy kerülővel szárazföldön vezette hadseregét. Antonius aggódott Caesarért, akit sok ellenséges csapat fenyegetett; a kikötő bejáratánál horgonyzó Libót visszaverte, sok könnyű naszádjával elállta háromevezősorosainak útját, behajózott nyolcszáz lovast és húszezer gyalogost, s útra kelt. Az ellenség azonban észrevette, üldözésére indult, s Antoniust csak a viharos déli szél szabadította meg a veszélytől, amely nagy hullámokat vert fel, és az erős hullámzás megbénította a háromevezősorosokat; de Antonius is sziklás és meredek partokra vetődött hajóival, és már semmi reménye nem volt a menekülésre. Ekkor azonban az öböl irányából hirtelen erős délnyugati szél támadt, visszafelé terelte a hullámokat a nyílt tenger irányába. Antonius eltávolodott a parttól, s amint biztonságban továbbhajózott, látta, hogy a partot mindenütt hajóroncsok borítják. A viharos szél ugyanis idesodorta az őt üldöző háromevezősorosokat, és több odaveszett közülük. Antonius sok foglyot ejtett, és gazdag zsákmány került a kezére; elfoglalta Lisszoszt, s nagy bátorságot öntött Caesarba, mert nagy haderejével éppen a legjobb időben érkezett.

8. Sok nehéz küzdelem következett ezután, s Antonius mindegyikben kitüntette magát. Két alkalommal, midőn Caesar katonái megfutamodtak, Antonius megállította, visszafordította soraikat, és kényszerítette őket, hogy szembeforduljanak üldözőikkel és kivívják a győzelmet. Így történhetett, hogy Caesar után róla beszéltek legtöbbet a táborban, de Caesar is kimutatta, milyen sokra tartja Antoniust. Mikor az utolsó és az egész háború sorsát eldöntő pharszaloszi csatára készülődött, a jobbszárnyat saját maga vezette, a balszárny vezérletét pedig Antoniusra bízta, mint legtehetségesebb hadvezérére. A csata után Caesart dictatorrá kiáltották ki; ő maga Pompeius üldözésére indult, Antoniust pedig mint a lovasság főparancsnokát Rómába küldte. Ha a dictator a városban tartózkodik, ez rangban a második hivatal, de ha nem, ő az első és úgyszólván az egyetlen főtisztviselő, mert amikor dictatort választanak, csak a néptribunusok maradnak hivatalukban, és minden más hivatal működése szünetel.

9. Közben Dolabella néptribunus, aki maga is új ember volt a politikában, és a dolgok megváltoztatására törekedett, törvényjavaslatot terjesztett elő az adósságok eltörlésére. Igyekezett rávenni Antoniust, aki jó barátja volt és ha csak tehette, mindig a tömeg kegyeit kereste, hogy legyen segítségére és vegyen részt politikai tevékenységében. De Antoniusnak Asinius és Trebellius az ellenkező tanácsot adta, és véletlenül ugyanekkor az a gyanú ébredt fel Antoniusban, hogy Dolabella megcsalja feleségével. Antonius ezt nagyon a szívére vette, nyomban elvált feleségétől, aki unokatestvére volt (Caius Antoniusnak, Cicero consultársának volt a leánya); Asinius pártjára állt, és nyílt ellenségévé lett Dolabellának. Dolabella megszállta a forumot fegyvereseivel, hogy kierőszakolja törvényjavaslata megszavazását. Antonius, miután a senatus úgy határozott, hogy fegyveres erőt kell alkalmazni Dolabellával szemben, felvonult ellene, valóságos csata fejlődött ki köztük, és egymás emberei közül többeket megöltek. Ezzel az eljárásával Antonius meggyűlöltette magát az egyszerű nép körében, a jóravaló, józan polgárok számára pedig, mint Cicero mondja, életmódja miatt volt ellenszenves és gyűlölt. Felrótták neki szokatlan időben folytatott részegeskedéseit, túlzott pazarlását, örökös szeretkezéseit, s azt, hogy napközben aludt, vagy még a mámortól fáradtan járkált, éjszakáit pedig hangos mulatozással töltötte színészek és cirkuszi akrobaták lakomáin. Mondják, hogy egy alkalommal Hippias mimusjátékosnak a lakodalmán egész éjszakán át dorbézolt és ivott, s amikor kora reggel a nép a forumra hívta, a magába tömött ételt belehányta köpenyébe, amelyet egyik barátja tartott eléje. Antoniusnál senkinek nem volt olyan befolyása, mint Sergius mimusszínésznek; és Küthérisznek, aki ugyanahhoz a színtársulathoz tartozó könnyű erkölcsű nő volt. Kedvese volt Antoniusnak, aki gyaloghintón vitette magával, mikor különféle városokba látogatott, méghozzá ugyanolyan számú kísérő személyzettel, mint amennyivel anyja utazott. Nagyon sértette az embereket, hogy utazásain, mint díszes menetben, arany ivóedényeket vitt magával, útközben drága sátrakat veretett, a ligetek és a folyók mellett fényűző lakomákat rendezett, kocsijába oroszlánokat fogatott be, s tisztességes férfiak és nők lakását pénzért megvásárolható nők és lantjátékosok tanyájává tette. Szörnyű dolognak tartották, hogy mialatt Caesar Itálián kívül a szabad ég alatt táborozik, s nagy fáradság és veszélyek vállalásával számolja fel a háború még fennmaradt tűzfészkeit, mások az ő jóvoltából fényűző életet folytatnak és gúnyt űznek polgártársaikból.

10. Ezek a dolgok, úgy látszik, még csak növelték a viszálykodást, és a katonaságot szörnyű erőszakoskodásokra és rablásokra késztették. Így aztán Caesar, hazatérése után, megbocsátott Dolabellának, s amikor harmadszor választották consullá, consultársává nem Antoniust, hanem Lepidust tette. Mikor Pompeius háza eladásra került, Antonius megvásárolta, de midőn e vételárat kérték tőle, fel volt háborodva, és azt mondta, azért nem vett részt Caesar libüai hadjáratán, mert korábbi szolgálataiért semmi viszonzásban nem részesült. Caesar, úgy látszik, mérsékelte Antonius pazarlásait és kicsapongásait, és tévedéseit sem hagyta észrevétlenül. Antonius ekkor felhagyott korábbi életmódjával, és házasodásra gondolt. Fulviát, Clodius népvezér özvegyét vette feleségül, aki nem sokat törődött a szövéssel-fonással s a háztartással, és nem érte be azzal, hogy magánemberként élő férfi felett uralkodjék, hanem uralkodni akart azon, aki uralkodott, s parancsolni annak, aki parancsolt. Kleopatra hálás lehetett Fulviának azért, hogy megtanította Antoniust, miként kell eltűrni egy asszony uralmát, és így Antoniust, aki eleve engedelmeskedett a nőknek, ő már megnevelve s megszelídítve kapta meg. De azért Antonius igyekezett enyelgéseivel és gyerekes tréfálkozásaival felderíteni Fulviát. Így, amikor sokan mentek Caesar elé hispaniai győzelme után, Antonius is velük tartott. Ekkor hirtelen olyan hír kelt szárnyra, hogy Caesar meghalt, és az ellenség Itália ellen vonul. Erre Antonius visszatért Rómába; szolgaruhát vett fel, és éjszaka ment haza; azt mondta, hogy levelet hoz Fulviának Antoniustól. Arcát eltakarta, és úgy engedték be; Fulvia megrémült, s mielőtt átvette volna a levelet, megkérdezte, él-e még Antonius; ő csendben átnyújtotta a levelet, majd mikor Fulvia felbontotta és olvasni kezdte, átölelte és megcsókolta.

Ezt az egyetlen történetet példaképpen mondtuk el.

11. Mikor Caesar visszatért Hispaniából, a város vezető emberei több napi járóföldre eléje mentek, s Caesar ekkor különös megtiszteltetésben részesítette Antoniust, mert a kocsin, amelyen végighajtatott Itálián, őt ültette maga mellé, hátra pedig Brutus Albinust és Octavianust, unokahúga fiát, akit később Caesarnak hívtak, és hosszú ideig uralkodott a rómaiakon. Mikor Caesart ötödízben választották consullá, azonnal Antoniust vette maga mellé consultársául, majd amikor le akart mondani a consulságról, Dolabellát óhajtotta utódjául, és ezt a szándékát közölte a senatussal. Antonius ezt hevesen ellenezte, és sok rosszat mondott Dolabelláról, az pedig őróla; Caesar ekkor, hogy a botrányt elkerülje, felhagyott szándékával. A végén Caesar előállt és mégis Dolabellát jelölte consullá, Antonius azonban hangos kiáltozás közben kijelentette, hogy ezt a jóslatok ellenzik, úgyhogy Caesar lemondott szándékáról, ami nagyon bántotta Dolabellát. Úgy látszik, hogy Caesar Antoniust éppen úgy megvetette, mint Dolabellát. Mondják ugyanis, hogy midőn egy alkalommal valaki mindkettőjük ellen vádaskodott, Caesar azt mondta, ő nem fél ezektől a kövér, gondosan fésült emberektől, annál inkább a sápadt arcúaktól és soványaktól, értve ezen Brutust és Cassiust, akik később összeesküdtek ellene és meggyilkolták.

12. Az összeesküvőknek akaratlanul is Antonius szolgáltatta a legjobb ürügyet. Lükaia ünnepén ugyanis, amelyet a rómaiak Lupercaliának hívnak, Caesar bíborköntösben ült a forumon a szónoki emelvényen, és nézte a futóversenyt. A verseny résztvevői, az előkelő ifjak és főtisztviselők közül sokan, megkenik testüket olajjal, és a kezükben vitt bőrszíjjal tréfásan megcsapkodják a szembejövőket. Közöttük futott Antonius is, és az ősi szokásokkal semmit nem törődve, babérkoszorúval átfont koronát vitt a szónoki emelvényhez. Társai vállukra emelték, úgy tette a koszorút Caesar fejére annak jeléül, hogy megilleti a királyi rang. Mikor Caesar kezével elhárító mozdulatot tett, s elutasította magától a koronát, a nép boldogan megtapsolta. Antonius ekkor másodszor is próbálkozott a koronával, de Caesar újból elhárította magától. Ez az ellenkezés jó ideig eltartott; közben Antoniust néhány barátja tapssal biztatta, és ő tovább erőltette a dolgot, de mikor Caesar végül is elutasította a koronát magától, az egész nép hangos kiáltozással tapsolt. Bámulatos látvány volt ez, mert bár a nép hajlott rá, hogy elfogadja Caesar királyi hatalmát, de a királyi címet elvetette, mintha az a szabadság végét jelentené. Végül Caesar bosszúsan felállt a szónoki emelvényen, félrehajtotta tógáját, nyakát lemeztelenítette, és erős hangon kiáltotta, hogy aki akar, sújtson le reá. Mikor a koszorút feltették Caesar egyik szobrára, egyes néptribunusok letépték. A nép helyeslése jeléül megtapsolta és házukig kísérte a tribunusokat, Caesar pedig megfosztotta őket hivataluktól.

13. Ez a dolog még inkább megerősítette Brutus és Cassius pártját, és amikor számba vették barátaikat, akikben tettük végrehajtásánál bízhatnak, szóba került Antonius neve is. Mások hajlottak rá, hogy bevegyék maguk közé, de Trebonius ellenezte. Elmondta, hogy amikor a Hispaniából hazaérkező Caesar elé mentek, Antonius megosztotta sátrát, és együtt utazott vele. Ekkor ő nyugodt hangon és óvatosan feltárta előtte szándékukat; Antonius jól megértette, de semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy csatlakozzék hozzájuk, bár az is igaz, hogy tervüket Caesarnak nem árulta el, és adott szavát megtartva hallgatott. Felmerült az a terv is, hogy amikor megölik Caesart, Antoniusszal is végeznek; ezt azonban Brutus ellenezte, s kifejtette előttük, hogy a törvények és az igazság védelmében vállalt tettnek tisztának kell maradnia és mentesnek kell lennie jogtalanságtól. De az összeesküvők féltek Antonius nagy erejétől és hivatala méltóságától, s ezért néhány társukat megbízták, hogy amikor majd Caesar belép a senatus üléstermébe, és a tett végrehajtására sor kerül, Antoniust sürgős megbeszélés ürügyével tartóztassák fel odakinn.

14. Minden úgy történt, ahogyan tervezték, és Caesar holtan esett a földre a senatus üléstermében. Antonius nyomban rabszolgaruhába öltözött és elrejtőzködött. Mikor azonban meggyőződött róla, hogy az összeesküvők senkire nem emelnek kezet, csak a Capitoliumon gyülekeznek, rávette őket, hogy jöjjenek le, és fiát felajánlotta nekik túszul, majd Cassiust, Lepidus pedig Brutust meghívta vacsorára. Ezután összehívta a senatust, amnesztiát javasolt, és azt ajánlotta, hogy adjanak tartományokat Cassiusnak, Brutusnak és párthíveiknek. A senatus a javaslatot megszavazta, s kimondta azt is, hogy Caesar intézkedéseit változatlanul érvényben kell hagyni. Antoniust mindenki dicsérte, mikor elhagyta a senatust, mint aki elejét vette a polgárháborúnak, s a legnagyobb államférfiúi bölcsességgel intézte a nagy nehézségekkel és belső zavarokkal fenyegető ügyeket.

De ezektől a meggondolásoktól hamarosan eltérítette a tömeg körében növekvő népszerűsége és az a reménykedése, hogy ő lesz az államban az első ember, ha Brutust elteszi az útjából. A temetés alkalmával Caesar holttestét a szokásoknak megfelelően a forumra vitték, és a halotti beszédet Antonius tartotta. Mikor látta, hogy a népet mennyire magával ragadja és feltüzeli beszéde, a halottat magasztaló szavai közé a szörnyű tett miatt érzett fájdalom és felháborodás kifejezéseit vegyítette, majd a beszéd végén magasba emelte a halott Caesar tőrdöfésektől összeszaggatott véres ruháit, a gaztett elkövetőit gonosztevőknek és gyilkosoknak nevezte, és szavaival a népet olyan féktelen haragra lobbantotta, hogy a forumon egymásra dobálták a padokat és az asztalokat, és úgy égették el a holttestet; majd a máglyáról kezükbe kapott üszkökkel és égő fahasábokkal elrohantak, s valósággal ostrom alá vették a gyilkosok házait.

15. Emiatt Brutus és párthívei elhagyták a várost, Caesar barátai pedig Antonius köré csoportosultak. Calpurnia, Caesar felesége bizalommal volt Antoniushoz; mintegy négyezer talentum értékű kincseit hozzá vitette házából. Antonius kapta meg Caesar irattárát is, a különféle döntésekről és határozatokról szóló feljegyzésekkel együtt. Ezeket önkényesen kiegészítette, egyeseket kinevezett különféle hivatalokba vagy a senatus tagjaivá; másokat visszahívott a száműzetésből vagy a börtönökből szabadon bocsáttatott, mintha mindez Caesar határozatai alapján történnék. Ezeket az embereket a rómaiak tréfásan kharónitáknak[120] hívták, mert a velük történtek igazolására egy halott ember végső rendelkezésére hivatkoztak. Antonius más tekintetben is önkényesen intézkedett, egymaga volt consul, fivérei pedig hivataltársai: Caius praetor, Lucius pedig néptribunus.

16. Így alakultak a viszonyok, amikor a fiatal Caesar megérkezett Rómába; mint már említettem, ő volt a halott Caesar unokahúgának fia és vagyonának végrendeleti örököse, s Caesar meggyilkolásakor Apollóniában tartózkodott. Az ifjú nyomban úgy üdvözölte Antoniust mint apai barátját, és emlékeztette a nála letétbe helyezett vagyonra, mivel Caesar végrendeletéből minden rómainak személyenként hetvenöt drakhmát kellett fizetnie. Antonius eleinte rá se hederített a fiatalemberre, és azt mondta, elment talán a józan esze, hogy minden meggondolás nélkül és barátok híján magára veszi Caesar örökségének egész nyomasztó terhét. Mikor azonban az ifjú Caesar ügyet sem vetett az ilyen érvelésre és követelte a pénzt, Antonius szavakkal és tettleg sértegetni kezdte. Ellenezte, hogy a néptribunusságra pályázzék, és amikor a senatus határozata folytán fel akarta állítani a színházban örökbe fogadó apja aranyozott székét, Antonius azzal fenyegette meg, hogy börtönbe záratja, ha nem hagyja abba a nép bujtogatását. Mikor aztán az ifjú Caesar Ciceróval és Antonius más személyes ellenségeivel szövetkezett, ezek segítségével megnyerte magának a senatust, továbbá összegyűjtötte katonáit a tartományokból, és a nép is megkedvelte: Antonius egyszerre csak megijedt, tanácskozásra ült össze vele a Capitoliumon, és kibékültek egymással.

Később Antonius egy éjszaka különös álmot látott: mintha a jobb kezén villámcsapás érte volna. Néhány nappal később olyan hír jutott el hozzá, hogy Caesar merényletet tervez ellene. Caesar igyekezett kimagyarázkodni, de szavai Antoniust nem győzték meg. Erre újból kitört közöttük az ellenségeskedés. Mindketten bejárták Itáliát, hogy a coloniákon már letelepedett, kiszolgált katonákat magas zsold ígéretével egymással versengve megnyerjék maguknak, és a még fegyverben levő csapatokat pártjukra vonják.

17. Cicero ekkor volt hatalma tetőpontján Rómában, és igyekezett mindenkit Antonius ellen uszítani. Végül rávette a senatust, hogy Antoniust nyilvánítsák a haza ellenségévé, s a fiatal Caesarnak küldjenek vesszőnyalábokat és praetori hivatali jelvényeket; ezenkívül Antonius Itáliából való kiűzésére küldjék ki hadsereggel Hirtiust és Pansát. Ők voltak akkor a consulok. Mutinánál megütköztek Antoniusszal; Caesar is jelen volt és az ő oldalukon harcolt, az ellenséget legyőzték, de mindkét consul elesett. A menekülő Antoniust sok csapás érte, s ezek közt legnagyobb az éhínség volt. De természeténél fogva balsorsában igen megjavult s szerencsétlenségében derék és jóravaló férfiú lett belőle. Közös tulajdonságuk az embereknek, hogy akkor veszik észre, mi az erény, amikor elesett állapotukban szükségek gyötrik őket; azzal a képességgel azonban már nem rendelkezik mindenki, hogy sorsa fordulataival együtt kövesse, amit jónak tart, s elkerülje, amit kárhoztat. A gyengéken újra úrrá lesznek régi szokásaik, és nem hallgatnak józan eszükre. Antonius azonban ekkor csodálatos például szolgált katonáinak. Ő, aki azelőtt bőségben és fényűzésben élt, zúgolódás nélkül megitta a poshadt vizet is, s vad gyümölcsökkel és gyökerekkel táplálkozott. Mondják, hogy mikor átkeltek az Alpokon, fakérget ettek, és olyan állatok húsát, amelyhez azelőtt hozzá sem nyúltak volna.

18. Útjuk célja az volt, hogy találkozzanak az ott táborozó hadsereggel, amelynek Lepidus volt a parancsnoka, akit Antonius jó barátjának tartott, és akinek ő már sok mindent kieszközölt Caesartól. Antonius odaérkezett, a közelben ütötte fel táborát. Mivel semmi jelét nem látta Lepidus baráti jóindulatának, Antonius merész lépésre szánta el magát. A vereség óta nem gondozta haját, hosszú szakállt növesztett, s a gyász jeléül sötét színű ruhát öltött magára; így ment Lepidus tábora közelébe, és beszélni kezdett. A katonák közül, mikor meglátták, sokan szánalmat éreztek iránta, és szavai megindították őket. Lepidus megijedt, megparancsolta, fújják meg a trombitákat, hogy a hang elfojtsa Antonius szavait. De a katonák még inkább megszánták, titokban tárgyaltak vele, s markotányosnőnek öltöztetve elküldték hozzá Laeliust és Clodiust. Ezek biztatták, hogy támadja meg bátran a tábort, mert sokan vannak, akik szívesen látják, és ha úgy akarja, készek megölni Lepidust. Antonius nem engedte, hogy Lepidushoz egyetlen ujjal is hozzányúljanak, s másnap kora reggel hadseregével megkísérelte a folyón az átkelést. Először saját maga lépett a folyó vizébe, és átment a túlsó partra; közben látta, hogy Lepidus katonái közül sokan feléje nyújtják kezüket, és kezdik bontani a tábor palánkját. Mikor behatolt a táborba és hatalmába kerítette, a legnyájasabban bánt Lepidusszal. Barátságosan apjának nevezte, és bár valójában minden hatalom az ő kezébe került, mindvégig imperatornak szólította. Ez arra bírta Munatius Plancust, hogy közelben táborozó, jelentős haderejével ő is csatlakozzék Antoniushoz. Antonius így ismét nagy hatalomra tett szert, átkelt az Alpokon, s tizenhét légióval és tízezer főnyi lovassággal bevonult Itáliába; ezenfelül hat légiót hagyott Gallia őrizetére, Variusszal, egyik bizalmas emberével és ivócimborájával, akit gúnyosan Kupának hívtak.

19. A fiatal Caesar, látván, hogy Cicero hű marad a szabadsághoz, nem tartott ki tovább mellette, s barátai útján Antoniust hívta, hogy egyezzenek meg. Így aztán hármasban összegyűltek egy kis folyami szigeten, ahol három napon át tanácskoztak. Mindenben simán megegyeztek, és úgy osztották fel a birodalmat egymás között, mint apjuktól örökölt birtokot. Azon vitatkoztak csak, hogy kiket végeztessenek ki; ellenségeiket mindegyik el akarta pusztítani, de rokonaikat kímélni szerették volna. Végül a gyűlölt személyek iránti harag győzött, és inkább feláldozták rokonaikat és barátaikat. Caesar Cicerót vetette oda Antoniusnak áldozatul, ő pedig Caesarnak Lucius Caesart, aki anyai ágon Antonius nagybátyja volt. Hozzájárultak ahhoz is, hogy Lepidus megölje saját testvérét, Paulust, bár egyesek állítása szerint Lepidus azért egyezett bele Paulus elvesztésébe, mert halálát Caesar és Antonius követelte. Nem tudok elképzelni szörnyűbb és kegyetlenebb eljárást ennél az alkunál, mert amikor halálért halállal fizettek, egyaránt meggyilkolták azokat is, akiket a másik fél kezére adtak és azokat is, akiket feláldoztak; így tehát még igazságtalanabbak voltak barátaikhoz, akiket megfosztottak életüktől anélkül, hogy gyűlölték volna őket.

20. Mikor a megegyezés létrejött, a katonák körülvették őket, és azt követelték, hogy Caesar erősítse meg házassággal a barátságot és vegye feleségül Clodiát, Antonius feleségének, Fulviának leányát. Miután ebben megegyeztek, háromszáz embert proskribáltak és végeztettek ki. Mikor Cicerót meggyilkolták, Antonius megparancsolta, vágják le a fejét s a jobb kezét, amellyel a beszédeket írta ellene, és amikor elvitték hozzá, elragadtatással nézte, s többször hangosan felnevetett; majd mikor örömével betelt, a forumon a szószékre tétette a levágott fejet és kezet, mintha ezzel töltené ki bosszúját a halott Cicerón; pedig jó szerencséjével és hatalmával élt vissza galád módon. Nagybátyja, Lucius Caesar nővéréhez menekült az üldözés elől; mikor a gyilkosok megjelentek, és erőszakkal be akartak törni a szobába, Antonius anyja az ajtó elé állt, karját széttárta és többször rájuk kiáltott: "Nem ölitek meg Lucius Caesart, csak ha előbb megöltök engem is, imperatorotok anyját." Bátor fellépésével sikerült megmentenie bátyja életét.

21. A triumvirek hatalma gyűlöletes volt a rómaiak szemében, s erre Antonius szolgáltatott legtöbb okot. Idősebb volt Caesarnál, hatalmasabb Lepidusnál, és mihelyt valamennyire megszűntek nehézségei, ismét belemerült korábbi féktelen, gyönyöröket hajhászó életmódjába. Rossz híréhez nem kevés gyűlölet járul még a ház révén is, amelyben lakott, ez a ház ugyanis a nagy Pompeiusé volt, azé a férfiúé, akit mértékletességéért, rendezett és demokratikus életmódjáért legalább annyira csodáltak, mint három diadalmenetéért. Az emberek elkeseredéssel látták, hogy ez a ház most zárva marad hadvezérek, praetorok és követek előtt, akiket már a küszöbről dölyfösen elutasítanak, de telve van mimusjátékosokkal, artistákkal és részeg hízelgőkkel, akikre az erőszakos eszközökkel és kegyetlen módon összeharácsolt pénzek legnagyobb részét pazarolták. Mert nemcsak eladták a legyilkoltak vagyonát, miután hamis vádak alapján bírói eljárást indítottak az asszonyok és a családtagok ellen, és nemcsak a legkülönfélébb adókat találták ki, hanem amikor megtudták, hogy idegenek vagy római polgárok vagyontárgyai letétben vannak a Vesta-szüzeknél, érte mentek és elkobozták. Antoniusnak semmi nem volt elég, ezért Caesar azt követelte tőle, hogy ossza meg vele a pénzeket. De felosztották a hadsereget is, s hadaikat mindketten Makedoniába vezették Brutus és Cassius ellen, Rómát pedig rábízták Lepidusra.

22. Miután átkeltek a tengeren, megkezdték a háborút, és táborukat az ellenség közelében ütötték fel; Antonius Cassiusszal, Caesar pedig Brutusszal állt szemben. Caesar nem hajtott végre nagyobb haditettet, mindenütt Antonius győzött és ért el sikereket. Az első csatában Caesar teljes vereséget szenvedett Brutustól, táborát elveszítette, és kis híja, hogy üldözői fogságába nem esett, bár ő maga emlékirataiban úgy adja elő a dolgot, hogy egyik barátjának álma miatt távozott el még a csata előtt. Antonius azonban legyőzte Cassiust, bár egyesek előadása szerint nem is volt jelen az ütközetben, és csak a csata után jelent meg, amikor már üldözőbe vették az ellenséget. Cassiust saját kérésére egyik hű szabadosa, Pindarosz ölte meg, mert nem volt tudomása Brutus győzelméről. Néhány nap elmúltával második csatát vívtak, és Brutus, miután vereséget szenvedett, öngyilkos lett; a győzelem érdeme nagyobb részben Antoniusé, mert Caesar beteg volt. Antonius megállt Brutus holtteste mellett, és szidalmazta fivére, Caius miatt, akit Brutus Makedoniában megöletett, hogy bosszút álljon Cicero haláláért; de azt mondta, hogy fivére haláláért inkább Hortensius, mint Brutus a felelős, s ezért megparancsolta, hogy Hortensiust végezzék ki fivére sírjánál. Brutus holttestére ráterítette drága bíborköpenyét, és egyik szabadosának megparancsolta, hogy gondoskodjék eltemetéséről. Mikor pedig később megtudta, hogy szabadosa nem égette el a bíborköpenyt a holttesttel együtt, sőt a temetésre kapott pénz nagyobb részét is eltulajdonította, kivégeztette.

23. Ezután Caesar visszavitette magát Rómába, és úgy látszott, olyan beteg, hogy nem sok ideje van hátra; Antonius azonban nagy hadsereg élén továbbment Hellaszba, hogy pénzt szerezzen az összes keleti tartományban; ugyanis minden katonának ötszáz drakhmát ígértek, s emiatt erélyesebb pénz- és adóbehajtásra volt szükség. A görögökkel szemben eleinte nem viselkedett nyersen és keményen, már csak azért sem, mert élvezetet talált abban, hogy meghallgassa a filozófusok vitáit, végignézze a versenyjátékokat, és érdekelték a misztériumok szertartásai is. Bírói ítéleteiben méltányosságot tanúsított, és örült, ha görögbarátnak és még inkább, ha Athén barátjának nevezték, s a várost sok adományban részesítette. De a megaraiak valami olyat akartak mutatni neki, ami versenyezhet Athénnal, és azt ajánlották, nézze meg a tanácsházat. Antonius felment a városba, megnézte az épületet, és amikor megkérdezték tőle, mit gondol róla, ezt mondta: "Kicsi, de rozoga." Majd felmérette a püthói Apollón templomát azzal a szándékkal, hogy befejezteti, mert erre vonatkozólag ígéretet tett a senatusnak.

24. Lucius Censorinust Görögországban hagyta, átkelt Ázsiába, és az ott levő kincsekre vetette magát; királyok járultak ajtaja elé, s királynők egymással versengve ajánlották fel ajándékaikat és bájaikat, s vitték vásárra tisztességüket. Míg Caesar Rómában a belső ellentétekkel és háborúkkal vesződött, Antonius a békét és nyugalmat élvezte, s szenvedélyeinek megszokott életmódjába vetette magát. Anaxénór, a lantjátékos, Xanthosz, a fuvolajátékos, Métrodórosz, a balett-táncos, és az effajta szórakoztatásoknak más ázsiai söpredéke lepte el és népesítette be udvarát, s szemérmetlenségben és arcátlanságban még azt a népséget is felülmúlták, amelyet Itáliából vitt magával. Udvarában, ahol mindezek összegyűltek, semmi sem volt lehetetlen. Egész Ázsia, mint Szophoklész híres városa,[121] megtelt füstölőszerek illatával,

örömrivallgással meg sóhajtással is.[122]

Amikor bevonult Epheszoszba, az asszonyok bacchánsnőnek, a férfiak és a fiúk szatírnak és pánnak öltözve mentek előtte. A város tele volt borostyán- és babérlombbal koszorúzott pálcákkal, hárfasíp- és fuvolajátékkal, s Antoniust elnevezték örömosztó kegyes Dionüszosznak. Egyeseknek valóban az is volt, de legtöbbjüknek vad és kegyetlen zsarnok; az előkelő polgároktól elvette vagyonukat, s aljas hízelgők között osztotta szét. Akadtak, akik élők vagyonát úgy kérték, mint a halottakét, és sok esetben meg is kapták. Mondják, hogy egy magnésziai ember odaajándékozta házát egy szakácsnak, aki egyetlen lakoma elkészítésével szerzett magának hírnevet. Végül, amikor a városokra másodízben vetett ki adót, Hübreasz Ázsia nevében szólva udvarias, Antonius érzékenységét nem sértő modorban merészelte megkérdezni tőle: "Ha ugyanabban az esztendőben tudsz rajtunk adót behajtani kétszer is, nem tudnál-e két nyarat és két aratást is teremteni?" Majd a tárgyra térve, nagy merészen közölte vele, hogy Ázsia már eddig is kétszázezer talentumot fizetett adóban: "Ha ezt a pénzt még nem kaptad meg, hajtsd be azokon, akik megkapták; ha pedig megkaptad, és már nincs meg neked, ez a mi vesztünket jelenti." Antoniusra ezek a szavak mély benyomást tettek, mert sok mindenről nem tudott, ami körülötte történik, nem annyira azért, mert könnyelmű volt, hanem mert az együgyűségig megbízott környezetében.

Jellemében volt ugyanis valami együgyűség és nehézkesség; ha észrevette az elkövetett hibákat, komolyan bánkódott miattuk, s ezt meg is vallotta azoknak, akik sérelmet szenvedtek, de volt benne nagyvonalúság is a hibák jóvátételében és a miattuk kirótt büntetésekben, bár úgy látszik, a mértéket inkább a kedvezésben, mint a fenyítésben lépte túl. Túlzott tréfálkozása és játékossága önmagában hordozta ellenszerét, mert lehetett visszagúnyolni és a tréfát visszafizetni, és ugyanolyan gyönyörűségét találta abban, ha rajta nevettek, mintha ő nevetett másokon. És éppen ez ártott legtöbbet dolgainak, mert nem tudta elhinni, hogy akik tréfa közben olyan szókimondók, a komoly dolgokban hízelegnek neki; így aztán bókjaiknak könnyen hitelt adott, mert nem vette észre, hogy vannak, akik merész szavaikat csípős fűszerként használják, amikor hízelegnek, hogy ezzel elvegyék hízelgésük émelyítő ízét. Az ilyenek poharazás közben azért tesznek merészen hangzó kijelentéseket, hogy engedékenységük és szolgalelkűségük ne tűnjék fel olyan színben, mintha csak a kedvét keresnék, és szellemi fölénye előtt hajolnának meg.

25. Ilyen volt Antonius jelleme, s ehhez járult végső csapásként Kleopatra iránti szerelme, amely sok, addig eltitkolt és rejtve maradt szenvedélyét felébresztette és tűzbe hozta, s végleg eltüntette és megrontotta azokat a tisztességes és üdvös vonásokat, amelyek jellemét valamiképpen egyensúlyban tartották. Tőrbecsalatása a következőképpen történt: Mikor a parthusok elleni háborúra készülődött, követet küldött Kleopatrához, és felszólította, hogy keresse fel Kilikiában, s tisztázza magát az alól a vád alól, hogy a háborúban Cassiusnak és párthíveinek segítséget és támogatást nyújtott. Mikor azonban küldötte, Dellius meglátta a királynőt szemtől szembe, és tapasztalta asszonyi eszességét és ravaszságát, nyomban tisztában volt vele, hogy Antonius soha nem fog bántani egy ilyen asszonyt, sőt a befolyása alá fog kerülni. Dellius tehát igyekezett minél kedvesebb lenni Kleopatrához, és rábeszélte, hogy mint Homérosz mondja, "piperézze fel magát", menjen Kilikiába, és semmiképpen ne féljen Antoniustól, aki a legelbájolóbb és legnyájasabb hadvezér. Kleopatra hajlott Dellius tanácsára, és következtetve abból, hogy fiatalos bájával mennyire megnyerte már előzőleg Caesart és Pompeius fiát, Gnaeust is, azt remélte, hogy Antoniust még könnyebben meg tudja majd hódítani. Caesar és a fiatal Pompeius ugyanis őt még csak tapasztalatlan leánynak ismerték, Antoniust azonban akkor keresi fel,[123] amikor a nők legszebb virágjukban vannak, és értelmi képességük is a csúcspontját éri el. Összekészített tehát sok ajándékot, kincseket, ékszereket és mindazt, amit csak nagy vagyonából és dúsgazdag birodalmából össze lehetett szedni, de legfőbb reménységét mégis önmagába, a személyének csábos erejébe és varázsába vetette.

26. Kleopatra közben többször is kapott meghívóleveleket Antoniustól és barátaitól, de kinevette és semmibe vette Antoniust. Aranyozott fedélzetű bárkáján bíborvitorlákkal hajózott fel a Küdnosz folyón; az ezüstevezők ütemes csapásai egybeolvadtak a fuvola, a pásztorsíp és a lant hangjával. Maga Kleopatra aranyhímzésű baldachin alatt feküdt, ugyanolyan díszes öltözetben, ahogyan Aphroditét szokták lefesteni, oldalán a festmények Erószaihoz hasonló ifjak álltak és legyezték. Legszebb rabnői Néreiszeknek és Khariszoknak öltöztetve álltak a kormányrúdon és kapaszkodtak a vitorlaköteleken. Füstölőszerek bódító illata felhőként terjengett a folyó mentén. Az emberek nyomban ellepték mindkét partot a torkolattól kezdve, és lejöttek a városból, hogy tanúi legyenek a csodás látványnak. Az agoráról mindenki odasietett, és Antonius a végén egyedül maradt kormányzói emelvényén ülve; szájról szájra terjedt a hír a lakosság körében, hogy Aphrodité érkezett meg Dionüszoszhoz Ázsia üdvére.

Antonius meghívta Kleopatrát lakomára, de Kleopatra arra kérte, inkább ő menjen hozzá. Így aztán Antonius, hogy megmutassa, milyen szíves és baráti érzéseket táplál iránta, elfogadta a meghívást, és odament. Olyan előkészületeket talált, amelyeket szavakkal leírni sem lehet; különösen a fáklyák sokasága lepte meg, mert, mint mondják, annyi fáklyát függesztettek fel és helyeztek el mindenhová, s úgy rendezték el négyszögletesen vagy kör alakban egymáshoz illesztve, hajlítva és alakítva őket, hogy nehéz lett volna olyan látványt elképzelni, amely szépségben ezzel a képpel vetekedhetett volna.

27. Másnap viszonzásképpen Antonius hívta meg Kleopatrát lakomára, és mindent megtett, hogy pompában és jó ízlésben felülmúlja, de kudarcot vallott mindkét igyekezetében, s midőn vereségét belátta, ő volt az első, aki gúnyolódott ügyetlen és parasztos vendéglátásán. Kleopatra észrevette Antonius gúnyolódásaiban a bárdolatlan katonát, s most már tartózkodás nélkül, merészen bánt vele. Mondják, hogy Kleopatra szépsége önmagában nem volt felülmúlhatatlan, s nem is ezzel ejtette rabul bámulóit, hanem a vele való együttlét ellenállhatatlan varázslatot sugárzott, és egész lényében, meggyőző beszédmodorában, vonzó, ízléses viselkedésében volt valami ingerlő erő. Merő gyönyörűség volt hangját már csak hallani is, nyelvét, mint valami több húrú zeneszerszámot, könnyedén használta, bármely nyelvjárásban, amelyen éppen akart, csak ritka esetben volt szüksége tolmácsra, amikor barbárokkal találkozott; a hozzá intézett kérdésekre legtöbbször maga adta meg a feleletet, így az aithiopszoknak, tróglodütáknak, hébereknek, araboknak, szíreknek, médeknek vagy parthusoknak. Mondják, hogy még a felsoroltaknál is több nyelven tudott, pedig királyi elődei még azt a fáradságot sem vették maguknak, hogy megtanulják Egyiptom bennszülött lakosságának a nyelvét, sőt egyesek elfelejtettek még makedónul is.

28. Így aztán Kleopatra zsákmányul ejtette Antoniust. Mialatt felesége Fulvia háborút viselt Caesarral az ő érdekeinek védelmében, a parthusok hadserege pedig Mezopotámiát fenyegette, s a parthus király hadvezérei Labienust tették meg a hadsereg parthus főparancsnokává, és Szíriába készültek betörni, Antonius hagyta, hogy Kleopatra magával vigye Alexandriába, ahol mint valami szórakozásokra vágyó ifjú, gyermekes élvezetekkel töltötte szabad idejét, s elfecsérelte és elpazarolta, amit Antiphón legdrágább kincsünknek nevez, az időt. Baráti társaságukat az "utánozhatatlan életűek" néven emlegették, és napról napra hihetetlenül pazarló költségekkel rendeztek lakomákat egymásnak. Nagyapámnak, Lampriasznak beszélte el egy amphisszai orvos, Philótasz, aki fiatalember korában az orvostudományokat tanulta Alexandriában, hogy jó barátságba került a király egyik udvari szakácsával, s mint afféle fiatalember, hagyta magát rábeszélni, hogy megnézze a pazar előkészületeket a lakomára. Bevezették a konyhába, ahol a sok mindenféle ételnemű között nyolc nyárson sütött vaddisznót pillantott meg és elcsodálkozott, hogy ilyen sokan vesznek részt a lakomán. A szakács nevetett, és azt mondta, nincsenek is a vendégek olyan sokan, csak tizenketten, de minden fogásnak megvan a pontos ideje, amikor a legízletesebb, ez azonban csak pillanatnyi ideig tart. Megtörténhetik, hogy Antonius azonnal kéri, szolgálják fel a vacsorát, de ha szeszélye úgy hozza magával, későbbre halasztja, és ital kell neki, vagy beszélgetni óhajt. Ezért nemcsak egy, hanem több vacsorát kell elkészíteni, mert bizonytalan a felszolgálás időpontja. Ezeket beszélte el Philótasz; később Philótasz Antoniusnak Fulviától született legidősebb fia személyzetéhez került, s a fiú, amikor nem apjával étkezett, rendszerint együtt vacsorázott vele pajtásainak társaságában. Egyszer egy orvost, aki túl sokat fecsegett és terhére volt asztaltársainak, Philótasz ezzel a szofista érveléssel hallgattatott el: "Minden lázbetegnek hideg vizet kell adni; mivel pedig mindenki, aki lázba jön, valamiképpen lázas is, minden lázasnak hideg vizet kell adni." Erre az ember elámult és elhallgatott. A fiatal Antoniusnak ez tetszett, s jót nevetett rajta, majd így szólt: "Mindezt most neked ajándékozom", s rámutatott az asztalt zsúfolásig megtöltő sok és nagyméretű ivóedényre. Philótasz megköszönte az ifjú szíves buzgalmát, de egy pillanatig sem hitte, hogy a fiúnak hatalmában van ilyen nagy kincseket elajándékozni. Kis idővel később azonban egy szolgafiú ládába rakva odavitte hozzá a serlegeket, s kérte, hogy üsse rá pecsétjét. Amikor Philótasz tiltakozott és félt a ládát átvenni, a szolga így szólt: "Te szerencsétlen ember, miért habozol? Nem tudod, hogy Antonius fia adja, akinek joga van hozzá, hogy ilyen drága aranykincseket adományozzon? Ha rám hallgatsz, az egészet átváltod pénzre, mert megeshetik, hogy apja keresi majd egyiket vagy másikat ezek közül a régi és drágaművű serlegek közül." Nagyapánk szerint ezt a történetet Philótasz többször is elmesélte.

29. Kleopatra hízelkedéseit nemcsak abban a négy alakban osztogatta, amelyről Platón beszél,[124] hanem sok más módon is, s akár komoly elfoglaltságról, akár szórakozásról volt szó, mindig nyújtott valami új örömet vagy kedveskedést; soha nem maradt el Antonius mellől, és nem engedte el közeléből sem éjszaka, sem nappal. Részt vett kockajátékában, ivászatain és vadászatain, és végignézte fegyvergyakorlatait. Éjszakánként, midőn Antonius megállt az egyszerű emberek ajtajában vagy ablakuk alatt, és tréfálkozott a bentlevőkkel, rabszolganő ruhájába öltözködve vele ment és vele tartott, mert Antonius maga is szeretett ilyenkor álruhát ölteni. Így aztán szidalmakban, sőt gyakran ütlegekben is volt része, mielőtt hazatért, bár a legtöbben megsejtették kilétét. Egyébként az alexandriaiak jól mulattak még durva tréfáin is, sőt viszonozták is azokat, de a maguk szellemes, jól nevelt modorában, és szerették azt mondani, hogy Antonius a rómaiakkal szemben tragikai, de velük szemben komikai álarcot visel.

Túl fárasztó volna talán, ha gyerekes tréfálkozásait mind elbeszélném, de egy alkalommal horgászott, ám nem volt szerencséje, s bosszankodott miatta, mert Kleopatra is jelen volt. Megparancsolta tehát néhány halásznak, hogy bukjanak a víz alá és titokban akasszanak horgára korábban kifogott halakat, s valóban ki is húzott így két-három halat; a királynő észrevette a csalást, de úgy tett, mintha megcsodálná, és ezt elbeszélte barátaiknak is, majd meghívta őket, másnap nézzék végig ők is a horgászatot. Így aztán sokan halászbárkákba szálltak, és amikor Antonius kivetette a horgot, Kleopatra megparancsolta egyik szolgájának, hogy bukjék a víz alá, ússzon oda gyorsan a horoghoz, és akasszon rá egy pontoszi sózott halat. Antonius azt hitte, jó fogásra tett szert, és kihúzta a horgot, mire természetesen a nézők harsány nevetésben törtek ki. "Hagyd a horgászbotot, imperator, nekünk, pharoszi és kanóboszi halászoknak - mondta Kleopatra. - Te csak vadássz városokra, birodalmakra és földrészekre."

30. Mialatt Antonius ilyen léha és gyermeteg szórakozásokkal töltötte idejét, két híradás érkezett hozzá. Az egyik Rómából, hogy fivére, Lucius és felesége, Fulvia előbb egymással civódtak, majd Caesar ellen viseltek háborút, vereséget szenvedtek, és elmenekültek Itáliából. A másik hír sem szerzett több örömet neki: eszerint Labienus parthus csapatokkal meghódította Ázsiát az Eufratésztől Szíriáig, Lüdiáig és Ióniáig. Antonius végre, mint aki nehéz álomból ébred és részeg mámorból ocsúdik fel, azonnal elindult, hogy szembeszálljon a parthusokkal, és előrenyomult Föniciáig, de mivel Fulviától siránkozó hangú levelet kapott, kétszáz hajóval útra kelt Itáliába. Útközben felvette menekülő barátait, és megtudta, hogy a háborúban Fulvia volt a hibás, mert civódó természetű és vakmerő asszony volt, s különben is abban reménykedett, hogy Antoniust elvonja Kleopatrától, ha Itáliában zavarok támadnak. Közben az történt, hogy Fulvia, mialatt hajón sietett, hogy férjével találkozzék, Sziküónban megbetegedett és meghalt, így aztán ez is jó alkalmul szolgált arra, hogy létrejöjjön a békesség Antonius és Caesar között. Mikor aztán Itáliában partra szállt, és Caesar semmi nyílt szemrehányást nem tett neki, és ő is minden vádat Fulviára hárított, barátaik nem engedték, hogy az ügyet tovább firtassák, kibékítették őket egymással, felosztották kettőjük között a birodalmat, és határként az Ión-tengerben állapodtak meg. Antoniusnak engedték át a keleti, Caesarnak a nyugati tartományokat, Lepidus pedig megtartotta Libüát. A consulságra vonatkozóan abban állapodtak meg, hogy ha ők maguk nem kívánják, felváltva juttatják barátaiknak.

31. Mindezt helyesnek tartották, de valami nagyobb biztosítékra volt szükség, és ezt a véletlen adta a kezükbe. Caesarnak volt egy nála idősebb Octavia nevű féltestvére. (Octavia anyja Ancharia, az övé Atia volt.) Caesar nagyon szerette nővérét, aki, mint mondják, csodálatra méltó asszony volt. Férje, Caius Marcellus nem sokkal korábban meghalt, s így özvegyen maradt. Fulvia halálával özvegységre jutott Antonius is, aki bár nem tagadta Kleopatrával folytatott viszonyát, feleségül nem óhajtotta, mivelhogy értelme ekkor még harcban állt az egyiptomi királynő iránt érzett szerelmével. Ezt a házasságot mindenki igyekezett létrehozni abban a reménységben, hogy ha Octavia, aki nemcsak igen szép, de igen méltóságteljes és okos asszony is volt, férjhez megy Antoniushoz, és Antonius megszereti (ami ilyen feleség esetében igen valószínűnek látszott), ez előmozdítja majd mindnyájuk üdvét, és a közállapotok összhangját. Minthogy ebben mindketten egyetértettek, Rómába mentek, és Antonius feleségül vette Octaviát. Bár törvényes rendelkezés tiltotta, hogy a férj halála után az özvegy tíz hónap letelte előtt házasságot kössön, a senatus úgy határozott, hogy Octaviát felmenti a kötelező gyász alól.

32. Szicíliát Sextus Pompeius tartotta hatalmában, és innen harácsolta Itáliát, sőt ezenfelül a Ménasz kalózvezér és Menekratész parancsnoksága alatt levő kalózhajókkal a tengert is hajózhatatlanná tette. Mivel azonban úgy látszott, hogy Sextus Pompeius jóindulattal viseltetik Antonius iránt, mert menedéket adott anyjának, amikor Fulviával együtt elmenekült Rómából, helyesnek látszott, ha megegyeznek vele. Találkozóra gyűltek össze a misenumi hegyfoknál. A kikötőben Pompeius hajóhada vetett horgonyt, Antonius és Caesar gyalogos hadserege pedig a part mentén sorakozott fel. Abban egyeztek meg, hogy Pompeius tartsa meg Szardíniát és Szicíliát, tisztítsa meg a tengert a rablóktól, és küldjön Rómába bizonyos mennyiségű gabonát. Az egyezség létrejötte után kölcsönösen lakomára hívták meg egymást. Sorsot húztak, és Pompeiusra jutott, hogy először adjon lakomát. Mikor Antonius megkérdezte, hol lesz a lakoma, Pompeius így felelt: "Ott - és rámutatott hatevezősoros vezéri gályájára -, mert Pompeiusra már csak ez a ház maradt apai örökségül." Ezeket a szavakat szemrehányásképpen mondta Antoniusnak, mert ő bitorolta apai házát. Pompeius hajója közben horgonyt vetett, majd a hegyfokig hajóhidat építtetett feljáróval és így fogadta őket szívesen. Amikor a legjobb volt a hangulat, és csípős hangú megjegyzések hangzottak el Kleopatra és Antonius viszonyáról, a kalózvezér, Ménasz odament Pompeiushoz, s úgy, hogy mások ne hallják, megkérdezte tőle: "Akarod-e, hogy a horgonyköteleket elvágjam, és ne csak Szicília és Szardínia, hanem egész Róma urává tegyelek?" Pompeius ennek hallatára rövid ideig gondolkodott, majd így felelt: "Előbb kellett volna ezt tenned, Ménasz, mielőtt szóltál volna nekem. Most már elégedjünk meg azzal, ami van. Az esküszegés nekem nem kenyerem." Antonius és Caesar ezután viszonozta a lakomát, majd Pompeius visszatért Szicíliába.

33. A megegyezés létrejötte után Antonius előreküldte Ventidiust Ázsiába, hogy állja útját a parthusok előrenyomulásának, és Caesarnak való kedveskedésből beleegyezett abba, hogy kinevezzék az idősebb Caesar főpapjává,[125] s a legfontosabb politikai ügyeket egyébként is közös megegyezéssel és barátságosan intézzék. Csak a különféle versenyjátékokban való versengés okozott némi bosszúságot Antoniusnak, mert Caesarral szemben mindig ő volt a vesztes fél. Volt vele egy egyiptomi jós, aki horoszkópok felállításával foglalkozott, s hogy Kleopatra kedvében járjon, vagy mert őszintén meg akarta mondani az igazat Antoniusnak, közölte vele, hogy bármilyen nagy és fényes is a szerencséje, Caesaré el fogja homályosítani az övét; ezért azt tanácsolta Antoniusnak, hogy tartsa magát minél távolabb az ifjú Caesartól. "Mert a te védő szellemed - szólt hozzá - fél az övétől, és bár büszkeségét és fensőbbségét megőrzi, amikor egymagában van, azonnal félénk és alázatos lesz, mihelyt az övé közelít hozzá." Minden, ami történt, látszólag az egyiptomi jósnak adott igazat. Mondják, hogy valahányszor valami játékba kezdtek, és sorsot húztak vagy kockát vetettek, mindig Antonius húzta a rövidebbet. Gyakran tartottak kakasviadalokat, máskor fürjekkel tartottak mérkőzéseket, és a győzelmet mindig Caesar vitte el.

Mindez nagyon elkeserítette Antoniust; ha titkolta is bánatát, az egyiptomi jósnak adott igazat, és eltávozott Itáliából, miután családi ügyeinek intézését Caesarra bízta. Octaviát, aki leánygyermeket szült neki, magával vitte Hellaszba. A telet Athénban töltötte, és itt kapott hírt Ventidius első sikereiről, hogy legyőzte csatában a parthusokat, és Labienus, valamint Pharnapatész, Hüródész király legtehetségesebb hadvezére elesett. A győzelem hírére Antonius megvendégelte a görögöket, és Athénban vállalta a gümnasziarkhész tisztségét. Hadvezéri jelvényeit otthon hagyta, és görög köpenyben, fehér saruban, kezében a gümnasziarkhészi pálcával ment, és nyakuknál fogva letaszította lovukról a versenyző ifjakat.

34. Mikor útban volt a háborúba, koszorút fonatott magának a szent olajfa ágaiból, majd egy jóslatnak engedelmeskedve megtöltetett egy korsót a Klepszüdra vizéből, és magával vitte. Közben Pakorosz, a parthus király fia, nagy hadsereggel ismét Szíria ellen vonult. Ventidius megütközött vele, seregét tönkreverte Kürrhésztikában, s emberei közül sokat megölt. Pakorosz a legelsők között esett el. Ez volt a rómaiak egyik legtöbbet dicsőített haditette, amellyel teljes elégtételt szereztek a Crassus által elszenvedett vereségért, s a parthusokat ismét visszaszorították Médián és Mezopotámián túli határaik mögé, miután egymás után három ütközetben vereséget szenvedtek. Ventidius azonban lemondott róla, hogy tovább üldözze őket, mert félt, hogy felkelti Antonius irigységét, ezért a Rómától elpártolt népeket támadta és hódította meg, és Szamoszata városában ostrom alá fogta Kommagéné királyát, Antiokhoszt. Amikor a király felajánlotta, hogy ezer talentum hadisarcot fizet, és teljesíti Antonius minden parancsát, Ventidius azt ajánlotta, küldje el követeit Antoniushoz, aki ekkor már a közelben tartózkodott, és nem engedte meg, hogy Ventidius kössön békét Antiokhosszal. Azt akarta ugyanis, hogy legalább ez az egy győzelem az ő nevéhez fűződjék, és ne Ventidius legyen, aki minden sikert learat. De az ostrom sokáig elhúzódott, és mivel az ostromlottak lemondtak minden megegyezésről, s bátor ellenállást fejtettek ki, Antonius nem ment semmire. Restelkedni kezdett és megbánta, amit tett, háromszáz talentum hadisarc megfizetése árán kész volt fegyverszünetet kötni Antiokhosszal; majd miután egy és más jelentéktelen ügyet elintézett Szíriában, visszatért Athénba, Ventidiust az őt megillető módon kitüntette és hazaküldte, hogy tartson diadalmenetet.

Ventidius volt az egyetlen mind a mai napig, aki diadalmenetet tartott a parthusok felett. Jelentéktelen családból származott, és Antoniusnak köszönhette, hogy nagy tetteket hajthatott végre. A kínálkozó alkalmakat jól felhasználta, s így ismét bebizonyította, amit Antoniusról és Caesarról mondtak, hogy szerencsésebbek voltak, mikor hadseregüket nem maguk vezették, hanem másokra bízták. Így Sossius, Antonius hadvezére, sok derék tettet hajtott végre Szíriában, és Canidius is, akit Antonius Armeniában hagyott, nemcsak az armeniaiakat, hanem az ibérek és albánok királyait is legyőzte, s előrenyomult egészen a Kaukázusig, így növekedett nagyra Antonius hírneve és dicsősége a barbárok között.

35. Antonius bizonyos vádaskodások következtében ismét Caesar ellen fordult, és háromszáz hajójával Itáliába hajózott; a brundisiumiak nem engedték be hajóhadát a kikötőbe, ezért a part mentén továbbhajózott, és Tarentumnál vetett horgonyt. Innen a Görögországból vele együtt érkező Octaviát, aki már két leányt szült férjének, és most megint gyermeket várt, saját kérésére elküldte fivéréhez. Octavia útközben találkozott Caesarral, és miután fivére barátai közül megnyerte magának Agrippát és Maecenast, kérte és könyörgött hozzá, ne hagyja, hogy belőle, a legboldogabb asszonyból a legszerencsétlenebb legyen. Most mindenki úgy tekint rá, mint aki két imperator közül az egyiknek a felesége, a másiknak a nővére. "De ha felülkerekedik a gonoszság, és kitör a háború, ti ugyan nem tudhatjátok, melyikőtöknek adja majd a végzet a győzelmet vagy a vereséget, de rám mindenképpen nyomorult sors vár." Octavia rimánkodása meggyőzte Caesart, és békés szándékkal érkezett meg Tarentumba, ahol a jelenlevők a legszebb látvány tanúi voltak: a tengerparton békésen táborozó csapatok, a part mentén nyugton horgonyzó sok hajó, és Caesar és Antonius szívélyes találkozása, barátaik társaságában. Először Antonius adott vendégséget, majd nővére tiszteletére Caesar is. Megegyeztek benne, hogy Caesar a parthusok elleni háborúra két légiót ad Antoniusnak, Antonius pedig Caesarnak száz bronzveretű gályát; Octavia ezenkívül húsz könnyű halászhajót kapott férjétől fivére részére és férjének ezer katonát fivérétől. Ezután elváltak, és Caesar azonnal háborúba kezdett Pompeius ellen, mert meg akarta magának szerezni Szicíliát, Antonius pedig Octaviát a tőle és Fulviától született gyermekeivel együtt Caesar gondjaira bízta, és útra kelt Ázsiába.

36. De a hosszú ideje szunnyadó szörnyű vész, Kleopatra iránti szerelme, amelyről úgy látszott, hogy józanabb meggondolások már megfékezték, újra fellángolt és erőre kapott, amint Szíriához közeledett. És végül, a lélek makacs és csökönyös igavonója, ahogyan Platón a szenvedélyt nevezi, félrerúgott minden szép és üdvös meggondolást: Antonius elküldte Fonteius Capitót, hogy hozza magával Kleopatrát Szíriába. Megérkezésének Antonius nagyon megörült, és nem csekélyebb és nem jelentéktelen adománnyal gyarapította Kleopatra birodalmát, mint Föniciával, Koilé Szíriával, Ciprussal és Kilikia jelentős részével; ezenfelül Iudaeának balzsamtermő vidékeivel és Arabia Nabataeának a tengerpartig húzódó részével. A rómaiak leginkább ezeket az ajándékozásokat fájlalták; de ezenfelül több magánszemélynek tetrarchiákat és népes királyságokat adományozott, másokat viszont megfosztott királyságuktól, így Antigonoszt is, a zsidó királyt, akit elhurcoltatott és lefejeztetett, bár korábban egyetlen királyt sem sújtottak ilyen büntetéssel. De a legnagyobb megbotránkoztatást a Kleopatrának juttatott adományok keltették. Rossz hírét még inkább növelte azzal, hogy Kleopatra újonnan született ikergyermekeit magáénak ismerte el, Alexandrosznak és Kleopatrának nevezte el őket, és a fiúnak a Nap, a leánynak pedig a Hold melléknevet adta. De Antonius kiválóképpen értett hozzá, hogy botrányos tettének szép külszínt adjon, ezért kijelentette, hogy a római birodalom nagysága nem abban mutatkozik, amit a rómaiak kapnak, hanem amit másoknak ajándékoznak; s hogy a nemes családok sok örökös és sok király nemzésével terjeszkednek. Az ő ősatyja Héraklésztől származik, aki nem bízta egyetlen nő méhére nemzetségének fenntartását, nem félt Szolón törvényeitől, sem attól, hogy felelősségre vonják, mert több nőt ejtett teherbe, hanem a természet rendje szerint lett számos nemzetség és család ősapja.

37. Mikor Phraatész megölte apját, Hüródészt, s kezébe kerítette a királyságot, sok parthus elmenekült, köztük a tekintélyes és nagy befolyású Monaiszész is, és Antoniusnál keresett menedéket. Antonius szívesen hasonlította össze Monaiszész sorsát Themisztoklészével, s bőkezűségével és nagylelkűségével a perzsa királyokkal versengve neki ajándékozott három várost, Larisszát, Arethuszát és a korábban Bambükének nevezett Hierapoliszt. Mikor a parthusok királya Monaiszészt visszafogadta barátságába, Antonius szívesen hazaengedte azzal a szándékkal, hogy félrevezeti Phraatészt, s békét ajánl fel neki, de ennek fejében visszakéri tőle a Crassustól zsákmányolt hadijelvényeket és emberei közül azokat, akik még életben voltak. Ezután Kleopatrát visszaküldte Egyiptomba, s útra kelt Arabián és Armenián át arra a helyre, ahol hadai, beleértve a szövetséges királyok csapatait is, közben összegyülekeztek. Ezek a királyok nagy számmal voltak, de legnagyobb volt közöttük Artavaszdész, Armenia királya, aki hatezer lovast és hétezer gyalogos katonát állított ki. Antonius ekkor szemlét tartott csapatai felett. Magának a római hadseregnek a létszáma hatvanezer gyalogos volt, ezenkívül a rómainak számító lovasság, tízezer hispaniai és gall lovas katona; más népek hadereje harmincezer volt, lovasokkal és könnyűfegyverzetűekkel együtt.

De mindez az előkészület, ez a hatalmas haderő, amely rémületet keltett még a Baktrián túl lakó indusokban is, és lázba hozta egész Ázsiát, mit sem számított Antoniusnak, mint mondják, Kleopatra miatt. Egyetlen vágya az volt, hogy vele tölthesse a telet. Emiatt aztán idő előtt kezdte el a háborút, és mindent elhamarkodottan intézett. Elveszítette volna józan eszét, és mintegy varázsszerek s ráolvasások hatására mindig csak feléje tekingetett; inkább az járt az eszében, hogy minél előbb visszatérhessen hozzá, mint hogy győzelmet arasson az ellenségen.

38. Először is, bár Armeniában kellett volna a telet töltenie, megpihentetnie nyolcezer stádiumnyi menetelés után kifáradt hadseregét, és elfoglalnia Médiát tavasz kezdetén, mielőtt a parthusok elhagyják téli szállásukat, ilyen hosszú ideig mégsem tudott nyugton maradni, hanem nyomban továbbvezette csapatait, bal kéz felől hagyta Armeniát, betört Atropaténébe és feldúlta. Azután a várostromhoz szükséges gépezetek követték a hadsereget háromszáz szekéren, közöttük egy nyolcvan láb hosszú faltörő kos; ezek közül egyet sem lehetett időben megjavítani, ha tönkrementek, mert a felső vidékeken nem nőtt elegendő hosszúságú és keménységű fa. Úgy sietett, hogy az ostromgépeket hátrahagyta, nehogy lassítsák a vonulást. Ezért Statianus parancsnoksága alatt nagyobb számú csapatot rendelt a szekerek őrizetére, maga pedig ostrom alá fogta a Phraata nevű nagyvárost, ahol a méd király feleségei és gyermekei tartózkodtak. De nyomban kitűnt, hogy nagy hibát követett el az ostromgépek hátrahagyásával, ezért amikor előrenyomult a város közvetlen közelébe, a várfalak mentén magas sáncot emeltetett, de ez lassú és fáradságos munka volt. Közben a felvidékről megérkezett nagyszámú hadseregével Phraatész, és amikor értesült a hadigépeket szállító szekerek hátrahagyásáról, nagyobb lovascsapatot küldött ellenük. Ezek bekerítették Statianust, aki maga is elesett, és vele együtt tízezer emberét megölték. Ezenfelül a barbárok kézre kerítették és szétrombolták a hadigépeket. Sok hadifoglyot ejtettek, köztük Polemón királyt is.

39. Ez a vereség érthetőleg nagyon leverte Antonius egész környezetét, mert váratlanul érte őket a hadjárat kezdetén. Az armeniaiak királya, Artavaszdész annyira kétségbe esett a rómaiak vereségén, hogy eltávozott egész hadseregével, pedig főként ő okozta a háborút. A parthusok büszkén megjelentek az ostromlók előtt és elbizakodottan fenyegették őket. Antonius nem akarta, hogy hadserege tétlenül maradjon, és hogy az embereken erőt vegyen a csüggedés; magához vett tehát tíz légiót és három praetori cohorsot, azonkívül egész lovasságát, és élelembeszerzésre indult, abban a hiszemben, hogy az ellenséget így tudja leginkább nyílt ütközetre bírni. Amikor egynapi járóföldnyire voltak, észrevette, hogy a parthusok körülveszik őket, és igyekeznek útközben csatát kezdeni velük. Kitűzette tehát a csatajelet a táborban, de felszedette a sátrakat, mint aki nem készül megütközni, hanem elvonul, s közben elhaladt a barbárok félkör alakban felállított hadrendje előtt, s kiadta a parancsot, hogy mihelyt az ellenség első sorai dárdavetésre alkalmas távolságra megközelítik őket, a lovasság induljon rohamra. A szemben felsorakozott parthusok elámultak a rómaiak hadirendjén, amikor látták, hogy a hadsoraik mint vonulnak ellenük egymástól egyenlő távolságra csendben, a legkisebb zavar nélkül, és mint rázzák lándzsáikat. Amikor magasba emelték a jelvényeket és a lovasok hangos kiáltozással rohamra indultak ellenük, bátran védekeztek, bár nyomban lőtávolságon belül jutottak hozzájuk; mikor aztán a légionáriusok nagy kiáltozással és fegyverzörgéssel kézitusára indultak, a parthusok lovai felágaskodtak, megbokrosodtak és megfutamodtak, mielőtt az ellenséggel összecsaptak volna.

Antonius ekkor minden erejével az üldözéshez látott, s abban reménykedett, hogy az egész háborút egyetlen ütközettel befejezi, vagy legalább a maga javára billenti. Mikor azonban a gyalogság üldözés közben ötvenstádiumnyira jutott előre, sőt a lovasság háromszor olyan nagy távolságra, s számba vették, mennyien estek el vagy kerültek fogságba az ellenségből, úgy találták, hogy a foglyok száma mindössze harminc, az elesetteké pedig csak nyolcvan. Csüggedés és reménytelenség vett erőt mindnyájukon, és elviselhetetlennek tartották, hogy bár győztek, csak ilyen keveset öltek meg az ellenségből, amikor pedig őket érte vereség, olyan sok emberük pusztult el, amennyit a szekerek mellett vesztettek el. Másnap reggel málháikkal elindultak Phraatába és a táborukba. Útközben eleinte csak kisszámú ellenséggel találkoztak, majd mind többel és a végén az egész ellenséges haderővel, amely, mintha nem is érte volna vereség, újult erővel kihívta és megtámadta őket, úgyhogy csak a legnagyobb küzdelem és nehézségek árán tudtak visszamenekülni táborukba. A médek ekkor a sáncok ellen rohantak, és megszalasztották a védőket. Antonius emiatt haragjában megtizedeltette a gyávákat. Az egész hadsereget tízes csoportokban állíttatta fel, mindegyik csoportból sorshúzással egyet-egyet kiválasztott és kivégeztetett, a többieknek pedig búza helyett árpát osztatott ki.

40. A háború sok nehézséget okozott mindkét félnek, de a jövőtől még inkább féltek. Antonius az éhségtől tartott; most már ugyanis nem lehetett élelemhez jutni, csak halottak és sebesültek árán. Phraatész is jól tudta, hogy a parthusok mindenre inkább képesek, mint téli időben nélkülözésekre és szabad ég alatti táborozásra, s attól félt, ha a rómaiak kitartanak és maradnak, emberei megszökdösnek tőle, mert az őszi napéjegyenlőség után máris kezdett hűvösödni. A következő cselt eszelte ki tehát: A parthusok közül a legelőkelőbbek élelemszerzés közben és más találkozások alkalmával kevésbé hevesen támadtak a rómaiakra, hagyták, hogy egyet-mást megszerezzenek, ugyanakkor dicsérték bátorságukat, és a legvitézebb férfiaknak nevezték őket, akikről a király méltán beszél mindig a legnagyobb dicsérettel. Ezután közelebb lovagoltak hozzájuk, megállították lovukat és szidták Antoniust, hogy bár Phraatész szívesen kötne békét és kímélne meg ennyi nagyszerű embert, Antonius nem ad rá alkalmat neki, hanem bevárja a két nehéz ellenséget, az éhséget és a telet, amelyektől még akkor is nehezen szabadulhatnának, ha a parthusok útjukon kísérnék őket. Ezt többen is jelentették Antoniusnak, akit ez a reménység engedékenyebbé tett, de csak akkor küldött hírnököket a parthusokhoz, mikor megtudta a szívélyesebb barbároktól, hogy valóban úgy gondolkodik-e a király, ahogy mondják. Mikor igenlő választ és biztatást kapott, hogy semmitől ne féljen és ne bizalmatlankodjon, újra elküldte megbízottait, kérjék vissza a zsákmányolt jelvényeket és a hadifoglyokat, nehogy olyan színben tűnjék fel, mintha csak a biztos megmenekülésnek örülne. A parthusok királya azonban azt ajánlotta, hogy ilyesmivel ne törődjék, s biztosította afelől, hogy mihelyt elhagyja az országot, békén és biztonságban lehet; Antonius néhány nap múlva minden málhájával elvonult. Bár Antonius tehetséges volt abban, hogy a tömeget meggyőzze, és bármelyik kortársánál ügyesebben tudta csapatait szavával vezetni, a csüggedés és a szégyenkezés miatt képtelen volt hadseregét buzdítani s Domitius Ahenobarbusra bízta, hogy ezt megtegye. A katonák közül egyesek ezt nagyon zokon vették, mintha Antonius lenézné őket, de a többség megértette, miről van szó, részvéttel voltak iránta, és úgy vélekedtek, hogy annál is inkább kötelesek tisztelni hadvezérüket, és engedelmeskedni neki.

41. Ugyanazon az úton, egy sík és fátlan vidéken szándékozott hadseregét visszavezetni, de egy mardiai származású férfi, aki jól ismerte a parthusok szokásait, és már az ostromgépekért folytatott csatában is hűségesnek bizonyult a rómaiakhoz, Antoniushoz ment, és azt tanácsolta neki, hogy visszavonulása közben maradjon jobb kéz felől szorosan a hegyek tövében, és nehéz fegyverzetű gyalogosait ne tegye ki fedezetlen és nyílt úton a nyilakkal harcoló parthus lovasságnak (mert Phraatész éppen azon mesterkedett, midőn barátságos hangú tárgyalásaival elvonta az ostromtól), ő majd sokkal rövidebb úton vezeti őket, mondotta, olyan vidéken, amely bőségesen el van látva élelemmel.

Antonius elgondolkodott a hallottakon. Nem akart bizalmatlanságot mutatni a parthusokkal szemben a megegyezés után; a rövidebb utat ő is helyesnek tartotta, és azt is, hogy sűrűbben lakott területen vonuljon át, de biztosítékot kért a mardiaitól, aki felajánlotta, hogy bilincseljék meg mindaddig, míg a hadsereget el nem vezeti Armeniába, s valóban, két napon át megkötözve, minden baj nélkül vezette őket. A harmadik napon Antonius már meg is feledkezett a parthusokról, és minden elővigyázatosság nélkül bátran menetelt; a mardiai vezető azonban észrevette, hogy egy folyó gátját frissen átszakították és az útra, amelyen vonulniuk kellett, nagy mennyiségű víz zúdult; nyomban tisztában volt vele, hogy ez csak a parthusok műve lehet, akik így akarják őket a folyóval a vonulásukban megakadályozni és késlelteni. Figyelmeztette tehát Antoniust, hogy figyeljen és vigyázzon, mert az ellenség közel van. Alighogy csatarendbe álltak a nehéz fegyverzetű katonák, és a parittyások meg a dárdások felkészültek, hogy fogadják az ellenséget, máris feltűntek a parthusok, körüllovagolták és bekerítették a rómaiakat, és minden oldalról zavart keltettek soraik között.

Támadásba lendültek a római könnyűfegyveresek. A parthusok sok sebet ejtettek rajtuk nyilaikkal, de még többet kaptak az ólomparittyáktól és dárdáktól, mire meghátráltak, majd újra támadásra indultak, míg a gall lovasság meg nem rohanta, és szét nem verte őket, úgyhogy aznap újból már színüket sem látták.

42. Antonius ebből megtanulta, mit kell tennie, és nemcsak a hátvéden, hanem mindkét szárnyon nagyszámú lándzsást és parittyást helyezett el, s hadseregét téglalap alakban vezette; meghagyta lovasainak, hogy verjék vissza a támadókat, de ha azok megfutnak, távolabbra ne üldözzék őket. Így a parthusok a következő négy napon nagyobb veszteséget szenvedtek, mint amekkorát okoztak, ellanyhultak, s a tél ürügyén visszavonuláshoz készülődtek.

Az ötödik napon Flavius Gallus, az egyik harcra kész és tehetséges parancsnok Antoniushoz ment, és a hátvédről nagyobb számú könnyűfegyverest, az elővédről pedig lovasokat kért, hogy komolyabb sikert érjen el. Antonius megadta a kért csapatokat, és Gallus visszaverte a támadó ellenséget, de nem húzódott vissza és nem hátrált, mint korábban, a nehézfegyverzetűekig, hanem helytállt, és vakmerően összecsapott velük. A hátvéd parancsnokai ekkor látták, hogy Gallus elszakad tőlük, visszarendelték tehát, de Gallus nem engedelmeskedett nekik. Mondják, hogy Titius quaestor ekkor megragadott egy hadijelvényt, visszafordult és szidta Gallust, hogy ennyi derék katonájának életét feláldozza, de Gallus visszafordította rá a szidalmakat, és megparancsolta embereinek, hogy álljanak helyt, mire Titius eltávozott. Gallus ekkor, bár szemben visszafordította az ellenséget, nem vette észre, hogy hátulról nagyobb csapat bekerítette; így mivel minden oldalról támadás alá került, segítségért küldött. Ekkor a nehézfegyveresek vezérei, közöttük Canidius is, akit Antonius különösen sokra becsült, elég nagy hibát követtek el, mert bár az egész gyalogságot kellett volna az ellenséggel szembeállítani phalanxban, csak kevés csapatot küldtek Gallus segítségére; mikor ezek vereséget szenvedtek, akkor küldtek csak újabbakat, mielőtt tudatára ébredtek volna, hogy így az egész sereg vereségét és felbomlását kockáztatják. Szerencsére Antonius az előhadról gyorsan ott termett nehéz fegyverzetű katonáival, és a futók meg az ellenség közé odaküldte a harmadik légiót, és a további üldözésnek gátat vetett.

43. Az elesettek száma legalább háromezer volt, és ötezer sebesültet vittek vissza sátraikba; közöttük volt Gallus is, akit a mellén négy nyílvessző sebzett meg, és sebeiből nem is tudott már felgyógyulni. Antonius a többieket sorra meglátogatta, könnyes szemmel, együtt érezve vigasztalta és bátorította őket, de a sebesültek sugárzó arccal szorongatták jobbját, s kérték, menjen, gondoljon önmagára és ne legyen elkeseredve; imperatoruknak szólították, s azt hajtogatták, hogy ők mindnyájan megmenekülnek, ha őt nem éri semmi baj. Egyáltalán, abban az időben egyetlen más hadvezér sem gyűjtött össze vitézség, kitartás és fiatalos erő tekintetében fényesebb hadsereget, mint Antonius. A hadvezérük iránti tisztelet, a jóindulattal párosult engedelmesség, a kiváló vezérek és az egyszerű közkatonák közös akarata, hogy inkább választották Antonius jóindulatát és kitüntetését, mint saját épségüket és biztonságukat - mindez nem lehetett különb még a régi rómaiaknál sem. Mint fentebb már elmondottuk, ennek több oka volt: előkelő származása, ékesszólása, egyszerűsége, szíves ajándékozókedve, tréfálkozó társasági könnyedsége. Ekkor pedig azáltal, hogy vállalta és megosztotta a fáradalmakat és nélkülözéseket, és hogy mindenkit ellátott mindennel, amire szüksége volt, a betegeket és a sebesülteket még az egészségeseknél is nagyobb odaadásra ösztökélte.

44. A kifáradt és elcsüggedt ellenséget annyira fellelkesítette a győzelem és annyira megvetették a rómaiakat, hogy az éjszaka folyamán a táboruk közelében készítettek maguknak szállást, mert azt várták, hogy hamarosan felprédálhatják a megszökött ellenség üresen maradt táborát és málháját. Kora reggel még sokkal többen gyülekeztek össze, mint mondják, nem kevesebb, mint negyvenezer lovas, mert a király még állandó testőrcsapatait is elküldte a biztos és elmaradhatatlan siker reményében, bár ő maga soha nem volt jelen egyetlen ütközetben sem. Antonius, amikor beszédet akart intézni katonáihoz, sötét színű ruhát készült felvenni, hogy szánalmas helyzetét ezzel is kifejezésre juttassa. Barátai azonban ellenezték, s így az imperatorok bíborszínű köpenyében jelent meg csapatai előtt, és szólt hozzájuk. Azokat, akik győztek, megdicsérte, a csatában megfutókat pedig szidalmazta; az előbbiek biztatták, hogy legyen jó reménységgel, az utóbbiak mentegetőztek és rendelkezésére bocsátották magukat: ha akarja, tizedelje meg vagy sújtsa őket más büntetéssel; csak arra kérték, vessen véget rosszkedvének és ne szomorkodjék. Erre Antonius égre emelt kézzel fohászkodott az istenekhez, hogy ha korábbi jó szerencséje miatt most a végzet büntetése várna rá, ez csak őt sújtsa, de az istenek adják meg hadainak az üdvöt és a győzelmet.

45. Másnap még erősebb fedezettel vonultak tovább, és mikor a parthusok újból támadtak, meglepő dolog történt. Nem számítottak ütközetre, csak rablásra és zsákmányolásra indultak, de rengeteg nyílvessző várta őket. Látva, hogy a rómaiak megerősödtek és új erőre kaptak, ismét belefáradtak a küzdelembe. Mégis mikor a rómaiak leereszkedtek az egyik meredekebb lejtőn, és lassan csatarendbe álltak, a parthusok rájuk rohantak és dárdarohamot intéztek ellenük. Erre a pajzsos nehézfegyverzetűek szembefordultak velük, soraik közé zárták a könnyűfegyverzetűeket, majd fél térdre ereszkedtek, és pajzsaikat maguk elé tartották; a következő sor pajzsokkal fedezte őket, s ugyanígy járt el az ezután következő sor is. Az így keletkezett alakzat, akár valami háztető, színházszerű látványt nyújtott, és ez adja a legbiztosabb védelmet a nyílvesszők ellen, amelyek az összezárt pajzsokról lesiklanak. A parthusok a rómaiak fél térdre ereszkedését fáradtság és kimerültség jelének tekintették, letették íjaikat, kézbe kapták lándzsáikat, és rohamra indultak. A rómaiak azonban nagy lármával hirtelen talpra ugrottak, lándzsájukkal leszúrták, akit elértek, a többieket pedig megkergették. A következő napokon ugyanez többször is megismétlődött, s így a rómaiak csak kis távolságra jutottak előre.

Az éhség sok bajt okozott a hadseregnek, mert csak kevés gabonához jutottak még harc árán is, és őrlőszerszámokat nem vittek magukkal, igavonó állataik ugyanis vagy elhullottak, vagy a betegeket és a sebesülteket kellett szállítaniuk. Mondják, hogy egy attikai khoinix búza ötven drakhmába került, és az árpakenyeret ezüstsúlyban lehetett csak vásárolni. Zöldségféléket és gyökereket voltak kénytelenek enni, és csak kevés ismerős fajtát találtak, s így kénytelenek voltak kísérletet tenni olyanokkal is, amelyekből azelőtt nem ettek. Megkóstoltak egy növényt, amelytől téboly tört ki rajtuk, majd belehaltak. Aki ebből a növényből evett, mindent elfelejtett, és semmi mással nem foglalatoskodott, csak a szanaszét heverő köveket hányta összevissza, mintha ezzel valami nagy fontosságú munkát végezne. A síkság tele volt katonákkal, akik a földre görnyedve ásták ki a köveket, és máshová hurcolták őket, végül erős epehányás vett rajtuk erőt, és kiszenvedtek, mivel híjával voltak az egyetlen lehetséges gyógyszernek, a bornak is. Emberei így pusztultak, és a parthusok továbbra sem hagytak békét nekik, mire Antonius ismételten felkiáltott: "Ó, az a tízezer!" Ezzel fejezte ki bámulatát Xenophón hadserege iránt, mert azok sokkal hosszabb utat tettek meg Babilonból jövet, és jóval nagyobb számú ellenséggel kellett megküzdeniük, mégis megmenekültek.

46. Mivel a parthusok nem voltak képesek a római hadsereget áttörni, sem hadsoraikat megbontani, de több ízben vereséget szenvedtek és megfutamodtak, ismét békülékenyen közeledtek azokhoz, akik takarmány- vagy élelemszerző portyázásokon vettek részt; meglazított íjuk húrját felmutatva kijelentették, ők is visszahúzódnak, és véget vetnek az üldözésnek, csak kisebb számú méd csapat követi majd a rómaiakat egy- vagy kétnapi járóföldre, nem azért, hogy nyugtalanítsák őket, hanem csak a távolabb fekvő falvak védelmére. Szavaikat barátságos köszöntésekkel és jó szándékaik kifejezésével kísérték, úgyhogy visszatért a rómaiak bátorsága, és ezt hallván Antonius is hajlott rá, hogy visszatérjen a síkságra, mivel állítólag a hegyek közt vezető úton nincs víz. Már éppen erre készülődött, mikor egy Mithridatész nevű férfi érkezett a táborba az ellenségtől, annak a Monaiszésznek közeli rokona, aki Antoniusnál talált menedéket, és három várost kapott tőle ajándékba. Mithridatész kérte, hogy menjen hozzá valaki, aki ért parthus vagy szír nyelven. Mikor aztán az antiokhiai Alexandrosz, Antonius egyik bizalmas híve odament hozzá, elmondta, hogy ő kicsoda, és kijelentette azt is, hogy Monaiszész háláját akarja leróni Antoniusnak, majd megkérdezte Alexandrosztól, látja-e a távolban húzódó magas hegyláncot. Alexandrosz azt mondta, hogy látja, erre Mithridatész így szólt: "A parthusok egész hadserege annak a hegyláncnak a lábánál leselkedik rátok. Ez a nagy síkság a hegyek lábáig terjed, ott várnak, hogy tőrbe csaljanak benneteket, ha elhagyjátok a hegyek közt vezető utat, és a kezük közé szaladtok. A hegyi úton szomjúság és fáradalom vár rátok, de ezekhez ti már hozzászoktatok, ha azonban Antonius a másik úton megy, tudhatja, hogy rá is Crassus sorsa vár."

47. Az ember, miután ezt közölte velük, eltávozott. Mikor Antonius ezt meghallotta, nem tudta, mitévő legyen, tanácskozásra hívta tehát barátait és a mardiai vezetőt, aki hasonlóképpen gondolkodott, mert tudta, hogy még ha távol marad is az ellenség, a síkságon levő úttalan utak nehezen járhatók, csak nagy kerülővel érik el céljukat, míg a hegyeken át vezető útnak az az egyetlen hátránya, hogy egynapi járóföldre nem találnak vizet. Antonius tehát még az éjszaka folyamán erre az útra tért, s kiadta a parancsot, hogy mindenki vigyen vizet magával. Mivel azonban a legtöbb katonának nem volt edénye, egyesek sisakjukba öntve, mások tömlőbe töltve vittek vizet.

Az útra kelésről értesültek a parthusok is, és szokásuk ellenére még az éjszaka folyamán üldözésükre indultak. Napkeltekor érték utol a rómaiak álmatlanságtól és fáradtságtól elgyötört utóvédjét, akik az éjszaka folyamán kétszáznegyven stádium utat tettek meg. A rómaiakat kétségbe ejtette, hogy az ellenség várakozásuk ellenére ilyen gyorsan utolérte őket. Szomjúságukat a harc csak fokozta, mert védekezve kellett továbbmenniök. A csapat élén haladók egy hideg és tiszta, de sós és mérgező vizű folyóra bukkantak, amely rögtön ivás után fájdalmas hasgörcsöt, hasmenést okozott, és a szomjúságot még csak növelte. A mardiai vezető ezt előre megmondta, a katonák mégis ittak a vízből, és erőszakosan félrelökdösték azokat, akik meg akarták akadályozni őket. Antonius sorra járta katonáit, és kérte, hogy csak rövid ideig tartóztassák még magukat; nem messze van egy másik, iható vizű folyó, az út hátralevő része szakadékos és lovak számára járhatatlan, s így mindenképpen elkerülik az ellenséget. Ugyanakkor visszahívta a harcban részt vevőket is, jelt adott, hogy üssék fel sátraikat, hogy a katonák megpihenhessenek az árnyékban.

48. Miután a rómaiak felütötték sátraikat, a parthusok, mint szokták, nyomban visszavonultak. Ugyanekkor Mithridatész ismét megjelent, és Alexandrosz közvetítésével azt a tanácsot adta, hogy a sereg csak rövid pihenőt tartson, induljon és siessen a folyóhoz, mert a parthusok nem kelnek át rajta, csak a folyóig folytatják az üldözést. Ezt Alexandrosz közölte Antoniusszal, majd több aranyedényt és ivópoharat vitt Antoniustól Mithridatész számára; ezekből Mithridatész, amennyit tudott, fogott és elrejtett ruhájába, és elment. A sereg még aznap felkerekedett és útnak indult. Az ellenség nem okozott semmi bajt nekik, de ezt az éjszakát maguk a rómaiak tették maguknak minden más éjszakánál nehezebbé és félelmetesebbé, mert megölték és kirabolták azokat, akiknek ezüst- vagy arany holmijuk volt, de kifosztották az igavonó barmokat is, és minden értékes holmit széthurcoltak, sőt a végén megtámadták Antonius málháit is, aranyedényeit és drága asztalait szétzúzták és szétosztották egymás között.

Erre nagy zűrzavar és fejetlenség vett erőt az egész seregen, mert azt gondolták, az ellenség megtámadta, megverte és szétszórta őket. Antonius ekkor magához hívatta egyik testőrét, egy Rhamnosz nevű szabadosát, s megeskette rá, hogy ha parancsot ad neki, átszúrja kardjával, és levágja a fejét, hogy se élve ne kerüljön az ellenség kezére, se holtan fel ne ismerjék. Barátai könnyekre fakadtak, a mardiai vezető pedig azzal biztatta Antoniust, hogy már közel van a folyó, hiszen a páradús levegő és a hűvösebb légáramlat máris kellemesebbé teszi a lélegzetvételt; menetelésük ideje, mondja, útjuk végét jelzi, s nem sok van már hátra az éjszakából. Mások azt jelentették, hogy a zűrzavart a katonák egymással szemben tanúsított gonoszsága és kapzsisága idézte elő; ezért Antonius, hogy a fejetlenség és a menetelés után helyreállítsa a rendet, jelt adott a táborbontásra.

49. Elérkezett a reggel, s a seregben kezdett helyreállni a rend és a nyugalom, amikor a parthusok nyilazni kezdték a hátsó sorokat. Antonius a könnyűfegyverzetűeknek jelt adott a csatára; a nehézfegyverzetűek ismét pajzzsal fedezték egymást, és bevárták a nyilazó ellenséget, de az nem mert közelebb nyomulni. Az első sorok így lassanként előrehaladtak, és feltűnt szemük előtt a folyó. Antonius a lovasságot az ellenséggel szemközt állította fel a folyóparton, és először a betegeket szállíttatta át. Ekkor már a küzdelemben részt vevők is háborítatlanul könnyűszerrel ihattak, mert mihelyt megpillantották a folyót, a parthusok leeresztették íjaikat, és biztatták a rómaiakat, hogy csak keljenek át biztonságosan, és hosszasan dicsérték bátorságukat. Valóban nyugodtan átkeltek, de aztán folytatták útjukat, mert nem nagyon bíztak a parthusokban. Az utolsó ütközet után hatodnapra megérkeztek az Araxész folyóhoz, amely elválasztja Médiát és Armeniát. A folyó mélysége és erős sodra nehézzé tette az átkelést, és elterjedt a híre, hogy az ellenség a közelben lesben áll, és az átkelésnél megtámadja őket. Mikor azonban szerencsésen átkeltek, és Armenia földjére léptek, hasonlóan azokhoz, akik hosszú tengeri utazás után megpillantják a szárazföldet, térdre estek, könnyekre fakadtak, és örömükben egymás nyakába borultak. Majd amikor a sok ínségeskedés után átvonultak a gazdag vidéken, mindenből olyan mértéktelenül sokat ettek, hogy vízkórságban és vérhasban megbetegedtek.

50. Antonius ekkor seregszemlét tartott, és úgy találta, hogy húszezer gyalogost és négyezer lovast veszített; nem mindegyiket az ellenség kezétől, hanem több mint a felét betegség miatt. Phraatából elindulva huszonhét napon át meneteltek, és tizennyolc csatában győztek a parthusok felett, de ezek a győzelmek nem voltak jelentősek és véglegesek, mert az üldözés rövid és erőtlen volt. Ez minden másnál inkább nyilvánvalóvá tette, hogy főként az armeniai Artavaszdész fosztotta meg Antoniust a háború befejezésétől, mert ha jelen lett volna tizenhatezer lovasa, akiket Médiából hozott magával és akik a parthusokhoz hasonlóan voltak felfegyverezve, és hozzászoktak a velük való harcokhoz, a rómaiak megfutamították és üldözőbe vették volna a parthusokat, akik bizonyosan nem szedték volna össze magukat a vereség után. A rómaiak tehát haragjukban arra biztatták Antoniust, hogy álljon bosszút az armeniain. Antoniust azonban más meggondolás vezette; Artavaszdészt nem feddte meg árulásáért, s nem is tagadta meg tőle szokásos jóindulatát és tiszteletét, hiszen hadserege gyenge volt és felszerelése hiányos. Később azonban, midőn ismételten betört Armeniába, többszöri meghívás és ígéret után rábírta Artavaszdészt, hogy keresse fel, mire elfogatta, s láncra verve Alexandriába vitte diadalmenetére. Ezzel nagyon megsértette a rómaiakat is, hogy a hazáját megillető dicsőséggel és megtiszteltetéssel Kleopatra miatt az egyiptomiaknak kedveskedett. De ez jóval később történt.

51. Antonius ekkor a kemény téli időjárásban és állandó hóesésben erőltetett meneteléssel haladt, és útközben nyolcezer katonáját elveszítette. Bérütosz és Szidón között ért le a tengerhez, és egy Leukékómé nevű helységnél várt Kleopatrára; mivel a királynő sokáig késett, nyugtalankodott, és türelmetlenségében ivással, féktelen tivornyázással töltötte az időt. De ivás közben sem tudott a kereveten nyugton maradni, minduntalan felkelt, lement a tengerpartra és körülnézett, míg végre Kleopatra megérkezett. A királynő sok ruhaneműt és pénzt hozott magával a katonáknak. Egyesek azt mondják, hogy Antonius csak a ruhákat kapta Kleopatrától, de a pénzt a sajátjából osztotta szét katonái közt úgy, mintha a királynő adta volna nekik.

52. Közben a méd király viszályba keveredett a parthus királlyal, Phraatésszal. A viszály oka állítólag a rómaiaktól szerzett zsákmány volt, s a méd király azt gyanította és attól félt, hogy elveszti országát. Ezért követeket küldött Antoniushoz, hívta, és megígérte, hogy hadseregével csatlakozik hozzá a háborúban. Antoniusban erre nagy reménység támadt; hiszen látszólag csak a kellő számú lovasság és íjas csapatok hiánya akadályozta meg a parthusok leigázásában, most majd ez is rendelkezésére áll, s ezt nem is ő kéri, hanem neki ajánlják fel. Felkészült tehát az útra, és miután átvonult Armenián, az Araxész folyónál egyesült a méd király csapataival, és ismét elkezdte a háborút.

53. Mikor Octavia el akart hajózni Rómából Antoniushoz, Caesar ehhez beleegyezését adta, mint a legtöbben mondják, nem annyira azért, mert kedveskedni akart neki, hanem hogy ha Antonius megalázó módon és megvetően bánik Octaviával, elfogadható ürügye legyen a háborúra. Amikor Octavia megérkezett Athénba, levelet kapott Antoniustól, amelyben férje azt ajánlotta, hogy maradjon ott, és közölte vele, hogy háborúba indul. Octavia, bár elkeseredett és átlátott Antonius csalárd szándékán, újból levelet írt hozzá, amelyben megkérdezte, mit kíván, hová küldje, amit hozott neki. Hozott ugyanis sok katonai ruhát, sok igavonó állatot, pénzt és ajándékokat főtisztjeinek és barátainak; ezenkívül még kétezer válogatott harcost is a praetori cohorsok díszes egyenruhájában és teljes fegyverzetben. Mindezt Antoniusnak Niger nevű barátjával üzente meg szóban, aki szavait megtoldotta az Octaviának kijáró és őt megillető dicsérettel.

Kleopatra tudta, hogy Octavia heves harcot készül vívni vele, és attól félt, hogy ha kiváló jellemére és Caesar hatalmára támaszkodik, Antonius kedvét keresi és kiszolgálja, ellenállhatatlan lesz és teljesen hatalmába keríti férjét; szenvedélyes szerelmet színlelt tehát Antonius iránt, alig evett valamit, és egészen lesoványodott. Amikor Antonius közeledett hozzá, szemében láng gyűlt fel, és amikor elment, összetörtnek és vigasztalannak mutatkozott. Azon mesterkedett, hogy gyakran lássák könnyek között, majd könnyeit gyorsan elfojtotta és letörölte, mintha csak Antonius előtt akarná eltitkolni. Kleopatra főleg akkor fejtett ki nagy buzgalmat ilyen céllal, amikor Antonius Szíriából a méd királyhoz készült. Hízelgői az ő érdekében szidták Antoniust, hogy kegyetlen, szívtelen, s feláldozza azt a nőt, aki egyes-egyedül csak hozzá ragaszkodik. Octavia végre is csak politikai érdekből lépett vele házasságra fivére kedvéért, és büszkén viseli a férjes nő nevet; Kleopatrát azonban, aki annyi nép felett uralkodik, csak Antonius szeretőjének hívják, de ő nem szégyelli, nem is utasítja el magától ezt a nevet mindaddig, amíg láthatja Antoniust, és együtt lehet vele, de belehalna, ha elszakítanák tőle. Végre aztán Kleopatra ellágyította, s megfosztotta akaratától Antoniust, aki attól félve, hogy Kleopatra eldobja magától az életet, Alexandriába ment, s tavaszra halasztotta a méd királlyal való találkozást, pedig Parthiából pártharcok híre érkezett. De aztán mégis felment Médiába, felújította a barátságot a királlyal, sőt megérkezése után a király még egészen fiatal leányát is összeházasította Kleopatra egyik fiával; gondolatait ekkor már teljesen a polgárháború foglalta le.

54. Amikor Octavia hazatért Athénból, Caesar felszólította, hogy költözzék hozzá, mivel férje méltatlanul bánt vele, de Octavia nem volt hajlandó elhagyni férje házát, és arra kérte Caesart, hogy ha csak valami más okból nem határozta el magát a háborúra Antonius ellen, az ő személyét ért sérelmet semmiképpen se tekintse oknak, mert nem volna szép dolog, ha az emberek azt hallanák, hogy a két legnagyobb hadvezér polgárháborúba döntötte a rómaiakat, az egyik, mert szerelmes volt egy nőbe, a másik pedig mert féltékeny volt. Ezeket a szavait tetteivel is megerősítette, mert továbbra is férje házában lakott, ugyanúgy, mintha odahaza lenne, és gyermekeik neveléséről (azokéról is, akiknek anyja Fulvia volt) rangjukhoz méltóan és szépen gondoskodott; amikor pedig Antonius egyes barátait Rómába küldte, vagy hogy hivatalt vállaljanak, vagy valami más ügyben, Octavia mindig szívesen megvendégelte őket, és kérelmüket pártfogolta Caesarnál. Ezzel akaratlanul is ártott Antoniusnak, akit még gyűlöltebbé tett az a tény, hogy ilyen asszonyt sértett meg. De Antonius meggyűlöltette magát azzal az osztozkodással is, amelyet Alexandriában vitt véghez gyermekei között; ezt ugyanis színpadias, fennhéjázó és Róma-ellenes lépésnek tartották. Hatalmas tömeget gyűjtött össze a tornacsarnokban, ahol ezüstemelvényre két aranytrónust állítatott fel magának és Kleopatrának és egy-egy kevésbé díszesebbet gyermekeinek. Majd először is Kleopatrát nyilvánította ki Egyiptom, Ciprus, Libüa és Koilé Szíria királynőjének, s társuralkodónak rendelte melléje Caesariont, aki állítólag az idősebb Caesar természetes fia volt, mert az Kleopatrát teherben hagyta hátra. Másodszor Kleopatrától származó gyermekeinek a "királyok királya" címet adományozta, s Alexandrosznak Armeniát, Médiát és Parthiát jelölte ki (az utóbbit majd ha meghódítja), Ptolemaiosznak pedig Föniciát, Szíriát és Kilikiát. Ugyanakkor az egybegyűlteknek bemutatta Alexandroszt méd viseletben, fején tiarával, csúcsos kitarisszal, Ptolemaioszt pedig saruban, köpenyben és koronával ékesített, széles karimájú föveggel; az utóbbi volt ugyanis Alexandrosz utódainak, az előbbi pedig a méd és armeniai uralkodóknak királyi öltözete. A gyermekek átölelték szüleiket, utána pedig az egyik armeniai, a másik makedón testőrséget kapott. Kleopatra ekkor is és később is, amikor a nyilvánosság előtt megjelent, Iszisz szent köntösét viselte, és "új Iszisznek" szólíttatta magát.

55. Caesar mindezt tudomására hozta a senatusnak, ismételten vádat emelt a népgyűlésen, és a népet felingerelte Antonius ellen, aki viszont küldöttei útján ellenvádakat emelt Caesar ellen. Caesar ellen a következők voltak a legfőbb vádak: Először, hogy Pompeiust megfosztotta Szicíliától, és neki, Antoniusnak nem adott részt a szigetből, másodszor, hogy a háború idejére tőle kölcsönkapott hajókat eltulajdonította, és harmadszor, hogy triumvirtársát, Lepidust megfosztotta hivatalától, és egyedül birtokolja a neki juttatott hadsereget, területet és adójövedelmeket; legvégül pedig, hogy csaknem egész Itáliát felosztotta katonái között, és az ő katonáinak semmit nem hagyott. A vádakkal szemben Caesar a következőképpen védekezett: Lepidust azért fosztotta meg uralmától, mert visszaélt vele; ami pedig a háború útján szerzett területeket illeti, azokat kész Antoniusszal megosztani, ha ő is ugyanezt teszi Armeniával. Antonius katonáinak különben sincs igényük Itáliára, mert az övék Média és Parthia, amelyet a római birodalomhoz csatoltak imperatoruk alatt folytatott dicső küzdelmeik árán.

56. Antonius ezekről a dolgokról armeniai tartózkodása idején értesült, s nyomban meghagyta Canidiusnak, hogy tizenhat légióval vonuljon a tengerhez, ő maga pedig Kleopatra társaságában Epheszoszba ment. Mindenfelől ott gyülekezett tengeri hadereje, nyolcszáz hajó, beleértve a teherhordozókat is (amelyekből Kleopatra kétszázat adott), azonkívül húszezer talentum és elegendő élelem a hadseregnek az egész hadjáratra. Antonius ekkor Domitius és más barátai rábeszélésére úgy rendelkezett, hogy Kleopatra hajózzék Egyiptomba, és ott várja meg a háború eredményét. Kleopatra azonban attól félt, hogy Octaviának ismét sikerül a háborút megakadályoznia, s ezért Canidiust nagyobb összeggel megvesztegette, hogy járjon közbe érdekében Antoniusnál, s mondja azt, hogy nem volna igazságos eltávolítani a háborúból azt a nőt, aki erre a célra olyan nagy összegeket áldozott, de nem is volna hasznos, hogy elkedvetlenítse az egyiptomiakat, akik tengeri haderejének olyan jelentős részét alkotják; különben is nehéz belátni, miért maradna el Kleopatra ész dolgában a háborúban részt vevő szövetséges királyok mögött, mikor régóta egymaga uralkodik olyan nagy birodalomban, de különben is hosszú ideig élt együtt Antoniusszal, és megtanulta tőle a legfontosabb ügyek intézését. Ez az érvelés hatott. Különben is már eldőlt, hogy minden Caesar hatalmába kerül. Az egyesült haderők ekkor elhajóztak Szamosz szigetére, ahol vidáman töltötték az időt, mert amint Szíria, Meotisz tava, Armenia és Illüria között minden király, fejedelem és helytartó megkapta a parancsot, hogy küldje vagy vigye oda összes hadifelszerelését, úgy felszólítottak minden színészt is, hogy Szamoszban gyülekezzék; és mialatt köröskörül úgyszólván az egész világ sóhajokkal és sirámmal volt tele, egyedül ez a sziget volt több napon át hangos fuvola- és lantszótól, a színházak zsúfolásig megteltek, és kardalversenyeket tartottak. Minden város egy-egy ökröt küldött áldozatra, és a királyok egymással versenyeztek a lakomák rendezésében és ajándékok küldésében. Így aztán mindenütt arról beszéltek, hogy győzelem esetén miként tartanak majd diadalünnepeket azok, akik már a háborús felkészülést is ilyen pompával ünneplik.

57. Az ünnepségek befejezése után Antonius a színészeknek ajándékozta Priénét lakóhelyül, maga pedig Athénba hajózott, ahol újabb mulatságokkal és színielőadásokkal szórakozott. Kleopatra féltékenykedett azokra a megtiszteltetésekre, amelyekben Octaviát a városban részesítették (az athéniak ugyanis nagyon megszerették Octaviát), és bőkezűségével igyekezett a népet magának megnyerni. Az athéniak erre kitüntetéseket szavaztak meg Kleopatrának, és követséget küldtek házába, hogy átadja az erre vonatkozó határozatot. Mint athéni polgár, ott volt a követek közt Antonius is, és a város nevében ő tartotta az üdvözlő beszédet. Utána Rómába küldte embereit azzal a paranccsal, hogy Octaviát távolítsák el házából. Mondják, hogy Octavia elköltözött Antonius házából, és magával vitte valamennyi gyermekét Fulvia legidősebb fiának kivételével, aki apjánál volt. Octavia sírt és bánkódott amiatt, hogy esetleg őt is a háború egyik okozójának tartják. A rómaiak megsajnálták Octaviát, de még inkább Antoniust, különösen, akik látták, hogy Kleopatra sem szebb, sem fiatalabb nem volt Octaviánál.

58. Caesar nagy zavarba jött, amikor Antonius előkészületeinek gyorsaságáról és méreteiről hallott, attól félt ugyanis, hogy még azon a nyáron kénytelen lesz háborúzni; sok dologban hiányt szenvedett, és a nép nagyon zúgolódott a súlyos adóterhek miatt, mert a polgárok jövedelmük egynegyedét, a felszabadított rabszolgák pedig vagyonuk egynyolcadát voltak kénytelenek beszolgáltatni; emiatt hangosan szidalmazták Caesart, és zavargások törtek ki egész Itáliában. Éppen ezért Antonius a háború elhalasztásával követte el a legnagyobb hibát, mert ezzel Caesarnak időt adott a felkészülésre és a zavarok lecsendesítésére; az emberek ugyanis, bár haragudtak az adók behajtásakor, de miután kifizették és letudták őket, lecsendesedtek. Antonius két consulviselt barátja, Titius és Plancus, akiket Kleopatra súlyosan megsértett (ők ellenezték ugyanis a legkitartóbban, hogy Kleopatra részt vegyen a hadjáratban), átszökött Caesarhoz, s leleplezték Antonius végrendeletének részleteit, amelyek tudomásukra jutottak. Antonius a végrendeletet a Vesta-szüzeknél hagyta letétben, akik Caesar kérésére nem adták át, hanem azt mondták, hogy ha meg akarja kapni, menjen érte saját maga; ő erre el is ment, magához vette, és először ő maga olvasta el, s kijegyzett belőle néhány valóban kifogásolható részt. Azután összehívta a senatust, és felolvasta a végrendeletet, de a többség helytelenítette eljárását, mert különös és veszélyes dolognak tartották, hogy valakit felelősségre vonjanak életében holta utáni akaratáért. Caesar különösen a végrendeletnek a temetésre vonatkozó intézkedéseit kifogásolta. Antonius ugyanis azt kívánta, hogy ha Rómában halna meg, holttestét díszes menetben vigyék át a forumon, majd szállítsák Alexandriába Kleopatrához. Calvisius, Caesar barátja, Kleopatrával kapcsolatban még azt is vádként hozta fel Antonius ellen, hogy Kleopatrának ajándékozta a pergamoni könyvtárat, amely kétszázezer kötetet tartalmazott; továbbá, hogy egy lakomán nagy vendégsereg jelenlétében felállt, s valami előzetes megegyezés és megállapodás alapján Kleopatra lábát simogatta; eltűrte, hogy az epheszosziak Kleopatrát az ő jelenlétében úrnőjüknek szólítsák; több alkalommal, midőn bírói székében tetrarchák és királyok ügyeiben ítélkezett, Kleopatrától ónix- vagy kristálylapokra írt szerelmes üzeneteket kapott és elolvasta őket; hogy midőn Furnius, egy nagy tekintélyű férfiú és Rómában a legkiválóbb szónok, valami ügyben beszédet tartott, és Kleopatrát hordszéken vitték át az agorán, Antonius, amikor ezt meglátta, felugrott bírói emelvényéről, otthagyta a bírósági tárgyalást, és a hordszéktől el nem mozdulva, elkísérte Kleopatrát.

59. Calvisius, úgy látszik, saját maga találta ki ezeket a vádakat, de Antonius barátai bejárták Rómát, és kérlelték a népet érdekében, majd egyik társukat, Geminiust küldték el hozzá és figyelmeztették, vigyázzon, nehogy megfosszák hivatalától, és a rómaiak ellenségének nyilvánítsák. Geminius elhajózott Görögországba, de Kleopatra meggyanúsította, hogy Octavia érdekében jár el. Lakoma közben állandóan gúnyt űztek Geminiusból, az asztalnál a legrosszabb helyre ültették, hogy ezzel is megszégyenítsék, de mindezt elviselte, és várta az alkalmat, hogy Antoniusszal beszélhessen. Egy alkalommal lakoma közben aztán felszólították, hogy mondja el jövetelének célját; kijelentette, ahhoz, amit el akar mondani, józan fejre van szükség, egyet azonban józanul éppen úgy meg tud mondani, mint részegen, hogy minden rendbe jönne, ha Kleopatra visszamenne Egyiptomba. Emiatt Antonius megharagudott, Kleopatra pedig így kiáltott fel: "Jól tetted, Geminius, hogy kínpad nélkül is bevallottad az igazságot." Geminius emiatt néhány nappal később szökve távozott és visszatért Rómába. Kleopatra hízelgői elűzték Antonius több más barátját is, akik nem tudták elviselni a részeg tréfálkozásokat és trágárságokat. Ezek között volt Silanus és Dellius, a történetíró. Dellius attól félt, hogy Kleopatra az életére tör, ezt hallotta ugyanis egy Glaukosz nevű orvostól. Dellius azzal sértette meg Kleopatrát, hogy vacsora közben egyszer megjegyezte, itt megecetesedett bort töltenek a poharukba, Rómában viszont Sarmentus falernusit iszik. Sarmentus Caesar egyik fiatal kegyeltje, vagy ahogy latinul mondják, deliciae-je volt.

60. Miután Caesar kellőképpen felkészült, határozatilag kimondták, hogy háborút indítanak Kleopatra ellen, és Antoniust megfosztják az uralomtól, amelyről egy asszony javára lemondott. Caesar még hozzátette, hogy Antonius bódítószerek hatása alatt áll, és nem ura önmagának, hanem a rómaiak Mardiónnal, az eunuchhal, Potheinosszal, Eirasszal, Kleopatra komornájával és Kharmionnal viselnek háborút, akik a birodalom ügyeit intézik.

A háborút megelőzően a következő csodákat figyelték meg: Pisaurumot, egy Antonius által alapított gyarmatot az Adriai-tenger partján elnyelte a szétnyílt föld szakadéka. Alba közelében Antonius márványszobrán több napon át veríték jelent meg, és bár letörölték, újra előjött. Patraiban Antonius ottani tartózkodásakor a Hercules-szentélyt villámcsapás gyújtotta fel, és egy athéni színházban a Gigaszok harcát ábrázoló szoborcsoportból a szélvihar leszaggatta Dionüszosz alakját, és lesodorta a színházba. Mint már említettem is, Antonius azt hitte magáról, hogy Hercules kései utódja, és mert életmódjával mindenáron Dionüszoszt akarta utánozni, új Dionüszosznak hívták. Ugyanez a szélvihar Athénban Eumenész és Attalosz óriás méretű szobrait, amelyekre Antonius neve volt felírva, kimozdította helyéből, és több szobor közül egyedül ezt a kettőt döntötte le. Kleopatra Antonius nevű vezéri hajóján félelmetes csodajelet figyeltek meg. A hajótat alatt fecskék raktak fészket, majd más fecskék rájuk támadtak, és elűzték őket, fiókáikat pedig elpusztították.

61. Amikor a haderők összegyülekeztek a háborúra, Antoniusnak nem kevesebb, mint ötszáz hajója volt, s ezek között voltak nyolc- és tízevezősorosok is díszesen felszerelve és pompásan kiállítva; gyalogos hadseregének száma százezer, a lovasoké pedig tizenkétezer volt. A meghódolt és szövetségeseiként vele harcoló királyok között volt a libüai Bocchus, Tarkondémosz, Felső-Kilikia királya, a kappadokiai Arkhelaosz, a paphlagoniai Philadelphosz, a kommagénéi Mithridatész és a thrakiai Szadalasz. Ezek személyesen voltak jelen, de küldött csapatokat a pontoszi Polemón, az arábiai Malkhosz és a iudaeai Héródész, hasonlóképpen Amüntasz, Lükaonia és Galatia királya is; végül a médek királyától segédcsapatok érkeztek. Caesar tengeri haderejét kétszázötven hajó alkotta, míg gyalogos hadseregének létszáma nyolcvanezer, lovasságáé pedig ugyanannyi volt, mint az ellenségé. Antonius uralma kiterjedt az Eufratésztől és Armeniától az Ión-tengerig és Illüriáig, Caesaré Illüriától a Nyugati-óceánig, délfelé pedig Etrurián át Szicíliáig. Libüából az Itáliával, Galliával és Hispaniával szemközt fekvő területek Hercules-oszlopáig Caesar, míg a Kürénétől Armeniáig elterülő részek Antonius birtokában voltak.

62. Antonius ekkor már annyira Kleopatra hatása alá került, hogy bár hadseregével a szárazföldön jelentős mértékben fölényben volt, a hajóhadra bízta a döntést, csak hogy ezzel is megnyerje Kleopatra tetszését, nem törődve azzal sem, hogy megfelelő legénység hiányában a hajók kapitányai utasembereket, öszvérhajcsárokat, aratókat, serdületlen ifjakat fogdostak össze a sokat szenvedett görög lakosság köréből, de még így sem töltötték fel a hajókat, hanem legtöbbjük kellő számú legénység híján volt és szánalmasan mozgott. Ezzel szemben Caesar hajói nem a nagyságukkal és a külső pompájukkal hivalkodtak, hanem gyors mozgásúak, könnyen kormányozhatok voltak, legénységgel tökéletesen felszerelve. A hajóhadat Caesar Tarentumban és Brundisiumban gyűjtötte össze, majd üzent Antoniusnak, hogy ne késlekedjék, hanem keljen át egész haderejével; ő a kikötőket hajóhada szabad rendelkezésére bocsátja, s szárazföldi csapataival olyan távolságra húzódik vissza a tengertől, amelyet egy nap alatt tesz meg egy lovas ember, amíg biztonságban partra száll és felüti táborát. Antonius erre a fennhéjázó ajánlatra viszonzásképpen párviadalra hívta ki Caesart, bár ő volt az idősebb hadvezér; de ha Caesar ezt elhárítaná magától, azt ajánlotta, hogy miként korábban Caesar és Pompeius, ők is Pharszalosznál vívjanak döntő ütközetet. Mialatt Antonius Actiumnál horgonyzott, ahol most Nikopolisz fekszik, Caesar eléje vágott Antoniusnak, átkelt az Ión-tengeren, és Épeiroszban elfoglalt egy Torünének (vagyis Merőkanálnak) nevezett helyet. Mikor Antonius és barátai emiatt nyugtalankodtak, tekintve, hogy a szárazföldi csapatok késtek, Kleopatra tréfával ütötte el a dolgot, s ezt mondta: "Miért kell félnünk csak azért, mert Caesar egy merőkanálnál ül?"

63. Mikor az ellenség kora reggel előrenyomult, Antonius megijedt, hogy a legénység nélküli hajókat elveszíti; felfegyverezte tehát az evezőslegénységet és a látszat kedvéért csatára készen sorakoztatta fel őket a fedélzeten; a hajók mindkét oldalán csapásra kész állapotban erősíttette meg az evezőket, majd az actiumi öböl bejáratánál orral az ellenség felé rendezte el őket, mintha teljes mértékben felkészültek volna a várt támadás elhárítására. Ezzel a cselfogással sikerült félrevezetnie Caesart, aki visszavonult. Úgy látszik, ügyes fogás volt Antonius részéről az is, hogy töltésekkel elvágta az ellenség vízellátását, a közeli helyeken ugyanis mindenütt kevés és rossz volt az ivóvíz. Domitiusszal azonban Kleopatra kívánsága ellenére is nagylelkűen viselkedett, mert amikor Domitius, aki ekkor már lázas betegségben szenvedett, egy könnyű naszádra szállt és átment Caesarhoz, Antonius megsértődött bár, de egész málháját utánaküldte barátaival és szolgáival együtt. Domitius, mintha csak megbánta volna hűtlen árulását, ami persze nem maradt titokban, rövid idővel ezután meghalt.

A királyok közül is egyesek átpártoltak Caesarhoz, így Amüntasz és Déiotarosz. Mivel a hajóhad teljesen hasznavehetetlen volt és minden segítség késett, Antonius ismét szárazföldi haderejére volt kénytelen támaszkodni. A veszély láttára Canidius, a szárazföldi haderő parancsnoka is megváltoztatta véleményét, és azt tanácsolta Antoniusnak, küldje el Kleopatrát, és vonuljon vissza Thrakiába vagy Makedoniába, hogy ott szárazföldön dőljön el a háború sorsa. Dikomész, a geták királya ugyanis megígérte, hogy nagyobb hadsereggel segítségére lesz; abban pedig nincs semmi restellni való, hogy Caesarnak engedik át a tengert, aki annyi tapasztalatot szerzett a szicíliai háborúban, de oktalanság volna, ha Antonius, aki olyan tapasztalt a szárazföldi hadviselésben, nem használja fel légióinak nagy erejét és kitűnő felszerelését, s minden erejét hajóira fordítja, s fecsérli el.

Végül mégis Kleopatra véleménye győzött, hogy a hajóhaddal kell eldönteni a háborút, bár Kleopatra már ekkor is a futásra gondolt, és úgy intézte előkészületeit, hogy ne a győzelem elnyerését segítse, hanem minél könnyebben megszökhessék, ha ügyük elvész. A hajóhad kikötőjétől a táborig két hosszú fal húzódott, és Antonius szívesen járkált itt, nem tartva semmi veszedelemtől. Caesarnak jelentette egyik szolgája, hogy Antoniust el lehetne fogni, mikor a falak közt megy le a kikötőbe; Caesar elküldte tehát néhány emberét, hogy álljanak lesbe. Ezek azonban csak odáig jutottak, hogy azt az embert fogták el, aki Antonius előtt ment, mert túl korán ugrottak elő leshelyükről, és így Antoniusnak nagy nehezen sikerült futva elmenekülnie.

64. Mikor elhatározták, hogy tengeri csatát vívnak, Antonius hatvan kivételével minden egyiptomi hajót felgyújtatott, és a legkitűnőbb és legnagyobb gályákat, a háromtól a tízevezősorosig, megrakta húszezer nehéz fegyverzetű harcossal és kétezer íjásszal. Mondják, hogy a gyalogos hadsereg egyik centuriója, aki Antoniusnak már sok csatájában harcolt, és testét sebhelyek borították, mikor Antonius elment mellette, panaszkodásban tört ki, és így szólt: "Ó, imperator, miért nem bízol ezekben a sebekben és az én kardomban, ahelyett, hogy reményedet ezekbe a hitvány faalkotmányokba veted? Hadd harcoljanak az egyiptomiak és a föniciaiak a tengeren, de add nekünk a földet. Mi ahhoz szoktunk, hogy ott vessük meg a lábunkat, és vagy meghalunk, vagy legyőzzük ellenségeinket." Antonius erre semmit nem felelt, csak tekintetével és kézmozdulatával bátorította a centuriót, s továbbment. De neki sem voltak vérmes reményei, mert mikor a hajók kapitányai a vitorlákat a kikötőben akarták hagyni, rájuk parancsolt, hogy rakják be a hajókba, s hozzátette, hogy a megfutó ellenségnek nem szabad elmenekülnie.

65. Azon és a következő három napon állandóan erős szél fújt, és a tenger viharosan hullámzott, úgyhogy a csatát elhalasztották; az ötödik napon a tenger lecsendesedett, a szél is elállt, és ekkor megütköztek egymással. A jobbszárnyat Publicolával együtt Antonius vezette, a balszárnyon Coelius, középütt pedig Marcus Octavius és Marcus Insteius parancsnokolt. Caesar Agrippát állította a balszárnyra, s a jobbszárnyat magának tartotta fenn. Antonius szárazföldi hadseregének parancsnoka Canidius volt, Caesaré pedig Taurus; mindkét sereg a parton felsorakozva vesztegelt. A két hadvezér közül Antonius egy könnyű naszádon seregszemlére indult, s biztatta katonáit, hogy mivel hajóik nehéz járművek, olyan nyugodtan harcoljanak, mintha szilárd talaj volna a lábuk alatt; a kapitányoknak pedig meghagyta, hogy olyan mozdulatlanul fogadják az ellenség rohamát, mintha hajóik le volnának horgonyozva, az öböl veszélyes bejáratától pedig óvakodjanak. Mondják, hogy Caesar, a másik fővezér, amikor az éjszakai sötétségben elhagyta sátrát, és indult, hogy körbejárja hajóit, találkozott egy emberrel, aki szamarát hajtotta. Caesar megkérdezte, hogy hívják; az ember felismerte Caesart, és így szólt: "Az én nevem Eutükhosz, a szamáré Nikón."[126] Ezért aztán később, amikor Caesar feldíszítette a helyet hajóorrokkal, bronzszobrot állított az embernek és a szamárnak. Mikor megszemlélte a csatarend többi részét, egy bárkán a jobbszárnyhoz vitette magát, és csodálkozva látta, hogy az ellenség mozdulatlanul áll a szorosban; egészen úgy látszott, mintha a hajók le volnának horgonyozva. Sokáig ezt is gondolták, s ezért mintegy nyolcstádiumnyi távolságra tartotta hajóit az ellenségtől. Közben hat óra lett, a szél feltámadt a tenger felől, Antonius katonái rosszul viselték a késedelmeskedést, s mivel bíztak saját hajóik nagy méreteiben és magasságában, s legyőzhetetlennek tartották őket, a balszárnyon támadásba kezdtek. Amikor Caesar ezt meglátta, megörült, s elrendelte hogy a jobbszárny húzódjon hátra, mert minél messzebbre ki akarta csalni az ellenséget az öbölből és a szorosokból, hogy könnyű és gyors mozgású hajóival bekerítse a nagy méreteik s kevés számú evezőslegénységük miatt lassú és nehézkes mozgású hajókat.

66. Megkezdődött a csata, de a hajók nem ütköztek egymásnak, és nem zúzódtak össze; Antonius hajói túl nehézkesek voltak, nem volt elég lendület bennük ahhoz, hogy ilyen lerohanás sikerrel járjon, Caesar hajói pedig sem szemből, sem oldalról nem mertek támadni, mert a hajók orra könnyen összezúzódhatott volna, ha rárohannak a nagy vaskapcsokkal egyberótt gerendákból épült gályákra. Így a küzdelem inkább szárazföldi ütközethez, vagy még inkább várostromhoz hasonlított. Antoniusnak egy-egy gályáját Caesar három vagy négy hajója vette körül, s a hajók legénysége könnyű pajzsokkal, dárdákkal, csáklyákkal és tűzcsóvákkal küzdött egymás ellen; Antonius katonái pedig fatornyokból lövöldöztek hajítógépekkel.

Ekkor, mivel Agrippa körülkerítési szándékkal széthúzta a balszárnyat, Publicola kénytelen volt szembeszállni vele, és elszakadt az arcvonal közepétől. Erre hajói összezavarodtak, és közelharcot kezdtek Arruntius hajóival; de a csata eldöntetlenül és egyforma esélyekkel folytatódott, amikor váratlanul megpillantották Kleopatra hatvan hajóját, amint vitorláikat távozásra készen felvonták, elindultak és a harcoló gályák sorai között megfutamodtak. Mivel pedig Kleopatra hajói a nagy gályák mögött álltak, megfutamodásukkal még külön is zavart okoztak. Az ellenséges hajókról elámulva látták, hogy az egyiptomi hajók kedvező széllel elindultak a Peloponnészosz felé. Antonius ekkor világosan megmutatta, hogy sem nem hadvezér, sem nem férfi, de még csak szabad elhatározásának sem ura, hanem, mint ahogy valaki egyszer gúnyosan megjegyezte, hogy a szerelmes férfi lelke más testben él, úgy hagyta magát vonszoltatni ettől az asszonytól, mintha csak egy testté nőtt volna össze vele, s oda kellene mennie, ahova az megy. Mihelyt ugyanis meglátta Kleopatra hajóinak távozását, elfeledkezett mindenről, elárulta és cserbenhagyta azokat, akik érte harcoltak és meghaltak; beszállt egy ötevezős bárkába, amelybe a szíriai Alexasz és Scellius szállt be vele együtt, és űzőbe vette azt az asszonyt, aki maga is vesztébe rohant, és magával vitte a pusztulásba Antoniust is.

67. Kleopatra felismerte Antoniust, hajójáról jelt adott neki, mire az odaevezett hozzá. Felvették a hajóra, de nem találkoztak egymással; Antonius kiment egymagában a hajó orrába, s leült, fejét szótlanul kezébe temetve. Ekkor liburniai bárkák tűntek fel, amelyeket Caesar küldött üldözésükre. Antonius megparancsolta, hogy a hajó orrát fordítsák szembe velük, és a többieket el is űzte, csak a lakedaimóniai Eurüklész támadt keményen és rázta dárdáját hajója fedélzetén, mintha Antoniust akarná célba venni. Antonius megállt a hajó orrában, s odakiáltott neki: "Ki az, aki Antoniust üldözi?" Az pedig így felelt: "Eurüklész vagyok, Lakharész fia, és most Caesar jó szerencséje segít hozzá, hogy bosszút álljak apám haláláért." Antonius ugyanis Lakharészt kalózkodás vádjával lefejeztette. De Eurüklész nem Antonius hajóját támadta meg, hanem a másik parancsnoki hajót, mert kettő volt; hajója orrával nekirohant, megfordította, oldalt kapta és elfoglalta, s ezenkívül még egy másik hajót is, amelyen nagy értékű asztali felszerelési tárgyak voltak. Mikor Eurüklész eltávozott, Antonius ismét ugyanolyan helyzetben ült és hallgatott, mint előbb, és így töltött el egymagában három napot a hajó orrában, akár mert haragudott Kleopatrára, akár mert restellte magát előtte, míg aztán kikötöttek Tainaronban. Az udvarhölgyeknek itt sikerült először elérniök, hogy beszélgessenek egymással, majd rávették őket arra is, hogy egy asztalnál étkezzenek és együtt háljanak.

A vereség után hamarosan összegyülekeztek a teherhajók és Antonius barátai hírül hozták, hogy a hajóhad elpusztult, de úgy vélekedtek, hogy a gyalogos haderő együtt maradt. Antonius tehát hírvivőket küldött Canidiushoz, és megparancsolta, hogy a hadsereggel minél gyorsabban vonuljon Makedonián át Ázsiába; ő maga Tainaronból Libüába készült átkelni, s azért az egyik teherszállító hajót, amelyen sok vert pénzt és nagy értékű királyi ezüst- és aranyedényeket szállítottak, kiválasztotta és barátainak adományozta, s megparancsolta, hogy a kincset osszák szét egymás közt, és gondoskodjanak biztonságukról. Ezek nem fogadták el az ajándékot, csak sírtak, de Antonius szeretetteljesen vigasztalta és kérlelte, majd végül útjukra bocsátotta őket. Levelet írt korinthoszi ügyvivőjének, Theophilosznak, hogy gondoskodjon biztonságukról és rejtse el őket, amíg Caesart kiengesztelik. Theophilosz annak a Hipparkhosznak volt az apja, akinek a legnagyobb befolyása volt Antoniusnál, de szabadosai közül ő állt át először Caesarhoz, majd később Korinthoszban lakott.

68. Ezek történtek Antoniusszal. A hajóhad Actiumnál hosszú ideig kitartott Caesarral szemben, és csak amikor igen nagy károkat szenvedett a hajóorra zúduló heves hullámveréstől, adta fel nagy nehezen a harcot délután négy órakor. A halottak száma nem volt több ötezernél, de háromszáz hajó fogságba esett, amint ezt Caesar maga írja le. Sokan nem is tudták, hogy Antonius elmenekült, sőt amikor meghallották, először el sem akarták hinni, hogy otthagyott legyőzetlenül tizenkilenc légiót és tizenkétezer lovast, mintha bizony már többször is nem próbálta volna ki a jó és a balszerencsét, s az ezernyi háborús küzdelem változásait. A katonák várták, és abban reménykedtek, hogy egyszer majd csak megjelenik. Olyan hűségesen és bátran kitartottak mellette, hogy amikor futása nyilvánvaló lett, még akkor is hét napon át együtt maradtak és nem álltak szóba Caesar követeivel. Végül, midőn vezérük, Canidius egy éjszaka megszökött és elhagyta a tábort, teljesen magukra maradtak, s vezéreik is elárulták őket; ekkor álltak át a győztes félhez.

Ezután Caesar elhajózott Athénba, békét kötött a görögökkel, és a háborúból fennmaradt gabonát szétosztotta a városok között, amelyek nagyon nyomorult állapotba kerültek, mert elveszítették pénzüket, rabszolgáikat és igásbarmaikat. Dédnagyapám, Nikarkhosz szokta elbeszélni, hogy városuk minden polgára kénytelen volt kiszabott mennyiségű búzát a vállán a tengerhez vinni Antikürába, s az úton korbácsütésekkel hajtották őket. Az első szállítmányt levitték, és már a másodikat is kimérték s épp akarták elszállítani, amikor híre érkezett Antonius vereségének, és ez mentette meg a várost, mert Antonius megbízottai és katonái nyomban szétfutottak, mire egymás között osztották szét a gabonát.

69. Antonius átkelt Libüába, Kleopatrát Paraitonionból előreküldte Egyiptomba, ő maga vándor életre adta a fejét, és a végtelen magányosságot élvezte két barátjával, Arisztokratész görög szónokkal és egy Lucilius[127] nevű rómaival, akiről más alkalommal már elbeszéltem, hogy Philippinél Brutus menekülését segítve, Brutusnak adta ki magát, és személyét kiszolgáltatta üldözőinek, majd amikor Antonius jóvoltából megmenekült, az utolsó percig hűségesen, állhatatosan kitartott mellette. Antonius, amikor elpártolt az a hadvezére is, akire libüai haderejét rábízta, öngyilkos akart lenni, de barátai ebben megakadályozták, és Alexandriába vitték, ahol Kleopatrát kockázatos és fáradságos vállalkozással elfoglalva találta. Tudvalevő, hogy annak a földszorosnak, amely a Vörös-tengert a Földközi-tengertől elválasztja, és amelyet Ázsia és Libüa határának tekintenek, ahol a tengerek leginkább összeszorítják, legkeskenyebb része háromszáz stádium. Kleopatra arra vállalkozott, hogy a partra emelteti hajóhadát, majd átvontatja a földszoroson, s miután az Arábiai-öbölben vízre bocsátja, rengeteg kincsével és egész haderejével messzi földön telepszik le, s így elkerüli a háborút és a szolgaságot. Mikor azonban a Petra környékén lakó arabok az első, partra vont hajókat felgyújtották, s Antonius is úgy gondolta, hogy szárazföldi haderői Actiumnál még mindig együtt maradtak, Kleopatra abbahagyta az egész vállalkozást, és az ország bejárati útjait őriztette. Antonius elhagyta a várost és barátainak társaságát, Pharosz közelében egy tengerben feltöltött gáton házat építtetett, ott élt, elmenekülve az emberektől, s kijelentette, minden vágya, hogy Timónhoz hasonlóan éljen, mert barátai hozzá is igazságtalanok és hálátlanok, s emiatt vált bizalmatlanná és barátságtalanná mindenkihez.

70. Timón Athénban élt nagyrészt a peloponnészoszi háború idején, amint ez Arisztophanész és Platón vígjátékaiból is kitűnik, akik mint mogorva embergyűlölőt ábrázolják színműveikben. Timón, bár került és elutasított magától minden társadalmi érintkezést, s fiatal és vakmerő Alkibiadészt mégis nagyon kedvelte; amikor találkoztak, összecsókolta és úgy köszöntötte. Apémantosz elcsodálkozott ezen, s szerette volna tudni viselkedésének okát; erre Timón kijelentette, azért szereti ezt a fiatalembert, mert tudja, hogy egyszer még sok bajt okoz az athéniaknak. Timón nagy néha és egyedül Apémantosszal érintkezett, aki sok tekintetben hasonlított hozzá és az övéhez hasonló életmódot igyekezett folytatni. Egy alkalommal a Korsók ünnepén[128] kettesben vacsoráztak, és Apémantosz megszólalt: "Milyen szép ez a mi lakománk, Timón." "Különösen, ha te nem volnál itt" - szólt erre Timón. Mondják, hogy egyszer az athéni népgyűlésen felment a szószékre, s a jelenlevőkben ez a szokatlan látvány nagy csendet és várakozást idézett elő. Timón erre a következőket mondta: "Van nekem egy kis telkem, athéni férfiak, s azon áll egy fügefa, amire már sok polgártársam felkötötte magát. De építkezni készülök ezen a helyen, s szándékomat azért teszem közhírré, hogy ha valaki még fel óhajtja magát kötni, siessen, mielőtt a fügefát kivágatom." Mikor Timón meghalt, Halaiban temették el a tenger mellett, de a part körös-körül leszakadt, és a hullámok teljesen hozzáférhetetlenné és megközelíthetetlenné tették a sírt. Sírfelirata a következőképpen hangzott:

Itt nyugszom: kiszakadt a keserves pára belőlem;
ámde nehogy nevemet kérdd: vessz, cudar eb, cudar ebként!

Mondják, hogy ezt a sírfeliratát saját maga készítette, de általában ismert sírfeliratának szerzője Kallimakhosz volt, és ez így hangzik:

Én, embergyülölő Timón lakom itt; takarodj el!
Átkozhatsz szaporán, csak takarodj el odébb!

71. A sok közül íme ez a néhány történet Timónról. Antoniusszal az Actiumnál harcoló hadereje pusztulásáról szóló hírt Canidius személyesen közölte. Ekkor értesült arról is, hogy Héródész, a zsidók királya, néhány légióval és cohorsszal szintén átpártolt Caesarhoz, hasonlóképpen más fejedelmek is hűtlenné lettek hozzá, s Egyiptomon kívül nem maradt egyetlen szövetségese sem. De ezek a dolgok nem zaklatták fel lelke nyugalmát, sőt mintha még örült volna is, hogy le kell mondania reményeiről, mert így lemondhatott gondjairól is. Otthagyta tengerre épített lakását, amelyet Timóneionnak nevezett el, beköltözött Kleopatra palotájába, s vendégeskedésekkel, mulatságokkal, ajándékozásokkal forgatta fel a várost. Felvétette Kleopatra és Caesar fiát az ephéboszok közé; Fulviától származó fiának, Antyllusnak bíborszegély nélküli tóga virilist adatott, s ebből az alkalomból több napon át ünnepségekkel és mulatságokkal telt meg Alexandria. "Az utánozhatatlan életűek" társaságát feloszlatták, és helyette másikat alapítottak; élvezetekben, fényűzésben és költekezésben ez sem maradt el a másik mögött, de az "együtt meghalók társaságának" nevezték el, mert ehhez a társasághoz azok a barátai csatlakoztak, akik vele együtt kívántak meghalni, s véget nem érő lakomákkal töltötték minden idejüket. Kleopatra közben összegyűjtött mindenféle halálos mérget, amelyet, hogy kipróbálja, fájdalom nélkül hatnak-e, halálra ítélt foglyoknak adatott be. Amikor azt tapasztalta, hogy a gyorsan ölő mérgek fájdalmas halált okoznak, míg az enyhébbek csak lassan hatnak, mérges állatokkal kísérletezett, és azokat figyelte, mialatt egymást halálra marták. Ezeket a kísérleteket naponta folytatta csaknem mindenfajta állattal, s úgy találta, hogy egyedül az áspis vipera harapása idéz elő görcsös mozdulatok és heves fájdalom nélküli, mély álomhoz hasonló önkívületi állapotot és hullamerevséget, mialatt az arcot könnyű veríték lepi el, és az érzékszervek lassan elgyöngülnek és elhalványodnak; és ellenállnak minden élesztgetésnek és ébresztésnek, mintha mély álomba szenderültek volna.

72. Ugyanakkor követeket küldtek Caesarhoz Ázsiába. Kleopatra az Egyiptom feletti uralmat kérte gyermekeinek, Antonius kívánsága pedig az volt, hogy mint magánszemély lakhassék Athénban, ha Caesar nem tartja helyesnek, hogy Egyiptomban maradjon. Mivel megbízható barátai sorra elpártoltak tőlük, Euphronioszt, gyermekeik tanítóját küldték el követségbe. A laodikaiai Alexasz ugyanis már nem állt rendelkezésükre, akit Timogenész ismertetett meg Antoniusszal Rómában, és aki a görögök közül igen nagy hatalmú volt; Kleopatra pedig hathatós eszközként arra használta, hogy az Octavia iránt időnként feltámadó rokonszenvet kiűzze Antoniusból. Alexaszt ugyanis elküldték Héródész királyhoz, hogy átpártolását megakadályozzák, de miután a királynál maradt és elárulta Antoniust, elég vakmerő volt, hogy Héródészban bízva Caesar színe elé merészkedjék. Héródésznak nem vette semmi hasznát, mert azonnal börtönbe vetették, bilincsbe verve hazájába szállították, és ott Caesar parancsára kivégezték. Alexasz így lakolt hűtlenségéért még Antonius életében.

73. Caesar kereken elutasította Antonius javaslatait, de Kleopatrának azt felelte, hogy minden tekintetben méltányos bánásmódra számíthat, ha Antoniust megöleti vagy kiűzi Egyiptomból. Ugyanekkor elküldte Kleopatrához egyik szabadosát, Thürszoszt, egy nem ostoba és mindenképpen alkalmas embert arra, hogy üzenetvivő legyen a fiatal uralkodó és a gőgös, szépségére mértéktelenül büszke királynő között. Mikor aztán Kleopatra másoknál hosszabb kihallgatáson fogadta Thürszoszt, és feltűnő tisztelettel bánt vele, kihívta maga ellen Antonius gyanúját, aki elfogatta és megkorbácsoltatta Thürszoszt, majd visszaküldte Caesarhoz, és azt írta neki, hogy Thürszosz szemtelen és fennhéjázó viselkedése felingerelte, amikor szerencsétlen sorsa úgyis nagyon ingerlékennyé teszi. "Ha neked ez nem tetszik - írta levelében -, nálad van az én szabadosom, Hipparkhosz. Akasztasd fel és korbácsoltasd meg, hogy semmivel ne tartozzunk egymásnak." Kleopatra ettől kezdve különösképpen kereste Antonius kedvét, nehogy panaszra vagy gyanúra legyen oka ellene. Saját születése napját szerényen, akkori helyzetéhez illő módon, Antoniusét azonban minden képzeletet felülmúló fénnyel és pompával ünnepeltette meg, úgyhogy sokan, akiket szegényen hívtak meg a lakomára, gazdagon távoztak. Közben Agrippa ismételten írt Caesarnak Rómából, hogy a viszonyok alakulása elkerülhetetlenül szükségessé teszi jelenlétét a városban.

74. A háború egy ideig szünetelt, de a tél elmúltával Caesar ismét az ellenség ellen vonult Szírián keresztül. Vezérei Libüán át mentek. Amikor Pelusium elesett, híre járt, hogy Szeleukosz Kleopatra beleegyezésével adta fel a várost, mire Kleopatra Szeleukosz feleségét és gyermekeit átadta Antoniusnak, hogy végeztesse ki őket. Kleopatra rendkívül szép és nagy sírboltot és emlékművet építtetett magának Iszisz templomának szomszédságában; oda hordatta legdrágább királyi kincseit, aranyat, ezüstöt, smaragdköveket, igazgyöngyöket, ébenfát, elefántcsontot és fahéjat, végül igen sok fáklyát és kócot. Caesar féltette a kincseket, nehogy Kleopatra kétségbeesésében felgyújtassa és elpusztíttassa ezt a rengeteg sok drágaságot; ezért napról napra jó reménységre biztató üzeneteket küldött neki, s közben hadseregével közeledett a városhoz. Mikor azonban Caesar megszállta a lóversenytér környékét, Antonius rohamra indult ellene, majd fényes küzdelem után Caesar lovasságát megszalasztotta és a táborig kergette. A győzelem után Antonius büszkén ment a királyi palotába, és úgy, ahogy volt, fegyverbe öltözötten megcsókolta Kleopatrát, s bemutatta neki azt a katonát, aki legvitézebbül harcolt. Kleopatra kitüntetésképpen aranyozott mellvértet és sisakot ajándékozott a katonának, aki alighogy megkapta az ajándékot, még azon az éjszakán átszökött Caesarhoz.

75. Antonius ekkor újból Caesarhoz küldött és párviadalra hívta ki, de Caesar azt válaszolta, hogy Antonius többféle halálnem között választhat. Antonius tehát, mivel jól tudta, hogy nem lehet jobb halála, mint amely a csatamezőn éri utol, elhatározta, hogy egyszerre indít támadást a szárazföldön és a tengeren. Mondják, hogy amikor vacsorázott, szolgáinak megparancsolta, szolgálják ki a szokottnál nagyobb pompával, étellel és itallal, mert nem tudhatják, megtehetik-e ezt még a következő napon is, vagy más uraknak szolgálják fel a vacsorát, mert akkor ő már holtan fekszik, és nem marad belőle semmi sem. Látva, hogy barátai ennek hallatára könnyekre fakadtak, Antonius azt mondta, nem vezeti őket olyan csatába, amelyben ő dicső halált s nem üdvöt és győzelmet akar szerezni.

Ugyanezen az éjszakán éjféltájban, amikor a városban a jövőtől való félelem és balsejtelem miatt csend és csüggedés honolt, azt mondják, hirtelen különféle hangszerek összhangzó zenéje csendült fel, majd nagy tömeg hangos kiáltozása hallatszott szatírtáncosok sűrű lábdobogásától kísérve, mintha valami bacchikus menet hagyná el zajosan a várost. A menet útja a városon át az ellenség felé néző kapun át vezetett; a lárma ezen a ponton érte el tetőpontját, majd megszűnt. Akik ennek a csodálatos jelenségnek az értelmét kutatták, úgy magyarázták, hogy Antoniust most hagyta el végképp az az isten, akihez egész életében hasonlította magát, és akihez leginkább ragaszkodott.

76. Antonius kora reggel felállította hadseregét a város előtti dombokon. Figyelte hajóit, amint elindulnak a kikötőből, és az ellenséges hajók felé tartanak; abban a reményben, hogy valami dicső haditettet fog látni, csendben várakozott. A legénység azonban, mihelyt a hajók megközelítették Caesar hajóit, felemelt evezőkkel üdvözölte az ellenséget, azok viszonozták az üdvözlést, erre Antonius emberei átálltak; így valamennyi gálya egyetlen hajóhadként egyesült, és a hajók orrát a város felé fordítva útnak indult. Alighogy ezt a látványt végignézte, Antonius lovassága is átállt és elpártolt tőle, gyalogsága pedig vereséget szenvedett, és így visszahúzódott a városba. Közben azt kiáltozta, hogy Kleopatra árulta el azoknak, akikkel érte a háborút viselte. Kleopatra félt Antonius haragjától s kétségbeesésétől, és sírboltjába menekült; leeresztette a zárakkal és keresztrudakkal megerősített csapóajtókat, s Antoniushoz küldte embereit, hogy jelentsék halálát. Szavaiknak Antonius hitelt adott, és ezt mondta önmagának: "Miért késlekedel, Antonius? Sorsod megfosztott az egyetlen és utolsó októl, amelyért szerettél és akartál élni." Bement szobájába, kioldotta és levetette mellvértjét, és így szólt: "Ó, Kleopatra, nem az fáj, hogy el kell válnom tőled, mert nyomban hozzád megyek, hanem hogy nagy hadvezér létemre egy asszony múlt felül lelke nagyságával."

Antoniusnak volt egy Erósz nevű hűséges rabszolgája, akivel már régen megígértette, hogyha a szükség úgy hozza magával, megöli; most tehát ígérete beváltását követelte. Erósz ekkor Antonius kardját kihúzta hüvelyéből, és felemelte, mintha le akarna sújtani urára, de arcát elfordította, és önmagát ölte meg. Mikor lábához rogyott, Antonius így kiáltott fel: "Jól van, Erósz, ha nem tudtad is megtenni, amire kértelek, de megtanítottál rá, hogy tegyem meg saját magam." Ezekkel a szavakkal mellbe döfte magát, és a pamlagra zuhant, de nem ejtett magán olyan súlyos sebet, hogy azonnal meghalt volna. Mikor a pamlagon végigdőlt, a vérzés elállt, majd magához tért, és kérte a jelenlevőket, hogy végezzenek vele. Azok kirohantak a szobából, Antonius pedig vonaglott a pamlagon, és kiáltozott utánuk, míg Kleopatrától meg nem érkezett Diomédész, az írnok azzal a paranccsal, hogy Antoniust úrnőjéhez vigye a sírboltba.

77. Mikor Antonius megtudta, hogy Kleopatra él, megparancsolta szolgáinak, sietve emeljék fel, és vigyék a sírbolt ajtajához. A királynő azonban nem nyitotta ki az ajtót, hanem megjelent az egyik ablakban, s köteleket és zsinegeket engedett le. Antoniust ezekkel megkötözték, és Kleopatra saját maga húzta fel két asszony segítségével, mert egyedül ezeket bocsátotta be magához a sírboltba. Mint a jelenlevők elmondták, soha nem láttak ennél szánalmasabb látványt, Antonius, mialatt vértől borítva, haldokolva húzták felfelé himbálózva a kötélen, karját kitárta Kleopatra felé. Nem volt könnyű feladat asszonyoknak felhúzni a testet. Kleopatra mindkét karjával belekapaszkodott a kötélbe, arca eltorzult az erőfeszítéstől, közben a lent állók biztatták, s vele együtt élték át aggodalmait. Mikor végre sikerült felhúzniuk, s ráfektették egy pamlagra, Kleopatra levetette köntösét és Antoniust abba takarta be, mellét verdeste és tépte kezével. Antonius arcáról a vért törölgette, urának, férjének és imperatorának szólította, és az iránta érzett szánalomból csaknem teljesen megfeledkezett saját nyomorúságáról. Antonius csillapította Kleopatra sírását, és bort kért, vagy mert szomjas volt, vagy mert azt remélte, hogy így gyorsabban meghal. Majd mikor ivott, azt ajánlotta Kleopatrának, hogy gondoljon saját biztonságára, ha ezt önmaga megszégyenítése nélkül teheti, s hogy Caesar barátai közül leginkább Proculeiusban bízzék. Ne sajnálja őt sorsa rosszra fordulásáért, mondotta, hanem tartsa inkább szerencsésnek azért a sok jóért, amelyben része volt, mert ő a legnagyobb hírnévre tett szert, és a legnagyobb hatalmat szerezte meg magának az emberek közt; most sem pusztul el nemtelenül, mert római győzött le rómait.

78. Alig halt meg Antonius, amikor Caesartól megérkezett Proculeius. Miután ugyanis Antonius kardjával mellbe döfte magát, és utána Kleopatrához szállították, Dercetaius, egyik testőre elvette tőle, és ruhája alá rejtette kardját, majd Caesarhoz sietett, elsőnek jelentette Antonius halálát, s megmutatta a vérrel borított kardot. Midőn Caesar ezt meghallotta, bement sátrába és megsiratta Antoniust, aki rokona és uralkodótársa volt, s akivel oly sok közös küzdelmet és harcot vívtak; azután elővette leveleit, és felolvasta összehívott barátai előtt, hogy bebizonyítsa, ő mindig mennyi jóindulattal és igazságosan írt hozzá, s Antonius sértő hangon és gőgösen válaszolt. Ezután elküldte Proculeiust, hogy ha csak lehetséges, Kleopatrát élve kerítse kézre, mert Caesar féltette a kincseket, és nagy dicsőségnek tartotta volna, ha Kleopatrát magával viheti diadalmenetére. Kleopatra nem akarta Proculeius kezére adni magát, de azért a sírboltnál tárgyalni kezdtek, amikor Proculeius a földszinten levő ajtóhoz odament. Az ajtót erősen elzárták, de a hang áthallatszott rajta. Kleopatra királyságot kért fiai számára, Proculeius pedig biztatta, hogy bízzék Caesar jóindulatában.

79. Proculeius szemügyre vette a helyet, s jelentést tett Caesarnak; erre Gallust küldték el, hogy újabb tárgyalást folytasson a királynővel, aki az ajtóhoz ment, és tudatosan elhúzta a beszélgetést. Közben Proculeius létrát támasztott a sírbolt falához, és behatolt a helyiségbe azon az ablakon keresztül, amelyen át Antoniust az asszonyok bevitték. Proculeius azonnal lement két szolgájával ahhoz az ajtóhoz, ahol Kleopatra állt és Gallusszal tárgyalt. A Kleopatrával együtt a sírboltba bezárkózott asszonyok közül az egyik ekkor hangosan felkiáltott: "Szerencsétlen Kleopatra, élve kerülsz a kezükbe!" Erre a királynő megfordult, s amikor megpillantotta Proculeiust, megpróbálta mellbe szúrni magát; övében ugyanis olyan tőrt rejtett el, amilyent a rablók szoktak használni. Proculeius gyorsan odarohant hozzá, átfogta mindkét karjával, és így szólt: "Igazságtalan dolgot követsz el, Kleopatra, magaddal is és Caesarral is, mert meg akarod fosztani attól, hogy megmutassa nagy jóságát hozzád, és azt a rossz hírét keltenéd a legkegyesebb uralkodónak, hogy hitszegő és kiengesztelhetetlen." A tőrt ezzel elvette tőle, és a ruháját is kirázta, nem rejteget-e mérget magánál. Caesar azzal a paranccsal küldte oda Epaphroditosz nevű szabadosát, hogy a legszigorúbban vigyázzon Kleopatra életére, de különben teljesítse minden óhaját és kívánságát.

80. Caesar ekkor bevonult Alexandriába; közben Areiosszal, a filozófussal beszélgetett jobbjába karolva, hogy az iránta mutatott megtiszteltetéssel növelje polgártársai megbecsülését és csodálatát. Majd bement a tornacsarnokba, és felment a számára emelt szónoki emelvényre. A polgárok félelmükben a földre vetették magukat, de Caesar szólt, hogy keljenek fel, s azt mondta, a nép minden bűnét megbocsátja először városuk alapítója, Alexandrosz miatt, másodszor mert csodálattal adózik városuk szépségének és nagyságának, harmadszor, hogy kedvét keresse barátjának, Areiosznak. Ilyen megtiszteltetésben részesítette Caesar Areioszt, s kérésére sok más embernek is megbocsátott. Ezek között volt Philosztratosz, aki az akkor élt szofisták közül a legügyesebben tudott rögtönzött beszédeket tartani, de, bár ehhez semmi joga nem volt, akadémikus filozófusnak adta ki magát; Caesar emiatt megvetette, és eleinte nem hallgatott Areiosz kérésére. Philosztratosznak melléig érő ősz szakálla volt, a könyörgők gyászruháját vette fel, folyton Areiosz sarkában volt, és állandóan ezt a verssort hajtogatta:

Oltalmazója bölcs a bölcsnek, hogyha bölcs.

Mikor Caesar ezt meghallotta, megbocsátott neki, inkább azért, hogy megszabadítsa Areioszt az irigységtől, mint Philosztratoszt a félelemtől.

81. Antonius gyermekei közül Antyllust, akinek anyja Fulvia volt, nevelője, Theodórosz elárulta, úgyhogy kivégezték. Miután fejét a katonák levágták, Theodórosz ellopta azt a nagy értékű drágakövet, amelyet a fiú a nyakában hordott, s az övébe varrta. Bár tagadott, a lopást rábizonyították és keresztre feszítették. Kleopatra gyermekeit szolgaszemélyzetükkel együtt őrizetben tartották, de jó bánásmódban részesültek. Caesariont, akinek természetes apja állítólag Iulius Caesar volt, édesanyja sok kinccsel együtt Aithiopián át elküldte Indiába. De Rhodón, egy Theodóroszhoz hasonló nevelő, azt állítva, hogy Caesar hívja vissza a trónra, rábeszélte a visszatérésre. Mikor Caesar ezen tanakodott, Areiosz így szólt hozzá:

Sok császár sose jó.

82. Caesariont később Kleopatra halála után Caesar kivégeztette; Antonius holttestét azonban, bár sok király és hadvezér kérte, hogy eltemessék, nem vette el Kleopatrától. Antoniust így a királynő temette el tulajdon kezével, királyi pompával, és a temetéshez mindent megkapott, amit csak akart. De a sok gyász és fájdalom miatt magas láza volt. Kleopatra ugyanis annyira verdeste mellét, és úgy felsebezte, hogy gennyes gyulladást kapott, aminek csak örült, mert ezt ürügyül használhatta fel, hogy az ételeket megvonja magától, és így végezzen magával, mielőtt ebben megakadályozzák. Bizalmas emberének és orvosának, Olümposznak bevallotta szándékát, sőt tanácsát és segítségét is kérte az öngyilkossághoz, amint azt az orvos visszaemlékezéseiben elbeszéli. Caesar azonban megsejtette, gyermekei miatt megfélemlítette és megfenyegette. Erre Kleopatra úgy megadta magát, mintha Caesar ostromgépet vonultatott volna fel ellene; és hagyta, hogy testét kellőképpen ápolják és táplálják.

83. Néhány nappal később Caesar maga is felkereste Kleopatrát, hogy beszélgessen vele és megvigasztalja. Mikor belépett hozzá, szegényes szalmazsákon feküdt egyszerű khitónban. Kleopatra nyomban felugrott és kuszált hajjal, zavart arckifejezéssel Caesar lába elé vetette magát; hangja reszketett, szeme beesett volt. Mellén láthatók voltak a sebhelyek, és teste semmivel sem volt jobb állapotban lelkénél; s mégis, bájossága és magabiztos szépsége még akkor sem hunyt ki teljesen, sőt nyomorúságos állapota ellenére is mintha belülről csillogott volna és átsugárzott volna arcvonásain. Caesar felszólította, feküdjék vissza fekvőhelyére, ő maga is leült mellé. Kleopatra ekkor mentegetőzni kezdett, s a történtekért a kénytelenséget és Antoniustól való félelmét okolta. Caesar azonban minden állítását megcáfolta, mire gyorsan hangnemet változtatott, szánalmat akart kelteni maga iránt, és úgy kérlelte Caesart, mint aki életéhez ragaszkodik. Végül átadta kincseinek jegyzékét, s ekkor egyik kincstárnoka, Szeleukosz szemrehányást tett neki, mert egyes dolgokat, mintha el akarná lopni, eltitkolt. Kleopatra ekkor felugrott fekhelyéről, hajánál fogva megragadta a kincstárnokot, és többször arcul verte. Ezen Caesar csak mosolygott, és csendesítette. "Hát nem szörnyű dolog ez, ó, Caesar - szólt -, hogy amikor ilyen állapotban vagyok, te idejössz hozzám, beszélgetsz velem, és közben saját szolgáim bevádolnak nálad, mert esetleg női csecsebecséimből egyet s mást félretettem, de nem saját magamnak, én szerencsétlen sorsú teremtmény, hanem hogy valami csekély ajándékot adhassak Octaviának és a te Liviádnak, és így általuk kegyesebb és engedékenyebb légy hozzám." Caesar megörült Kleopatra szavainak, mert azt gondolta, hogy mindenképpen ragaszkodik az élethez. Azt mondta tehát neki, hogy ezeket a dolgokat intézze tetszése szerint, és biztosította róla, hogy minden reményén felüli kegyességgel bánik majd vele; majd abban a hitben távozott, hogy rászedte Kleopatrát, pedig valójában a királynő vezette őt félre.

84. Volt Caesar bizalmas hívei között egy előkelő ifjú, név szerint Cornelius Dolabella. Ez nagy jóakarattal viseltetett Kleopatra iránt, s kérését teljesítve titokban értesítette róla, hogy Caesar szárazföldön készül útra kelni Szírián át, s elhatározta, hogy harmadnap őt is elküldeti gyermekeivel együtt. Midőn Kleopatra ezt meghallotta, először arra kérte Caesart, egyezzék bele, hogy halotti áldozatot mutasson be Antoniusnak; amikor erre engedélyt kapott, a sírboltba vitette magát, és udvarhölgyei társaságában átölelte az urnát, és így szólt: "Ó, drága Antoniusom, nemrégiben még szabad kézzel temettelek itt el, de most már mint fogoly mutatok be neked halotti áldozatot. Gondosan őriznek, hogy mellemet verve és sírva el ne csúfíthassam fogoly testemet, s épségben megtartsanak a feletted tartandó diadalmenetre. Ne várj tőlem több tiszteletadást és halotti áldozatot, ez az utolsó, amelyet Kleopatra hoz neked. Míg éltünk, semmi nem választott el egymástól, de halálunkban, úgy látszik, helyet cserélünk. Te, a római, itt fekszel sírodban, én pedig, szerencsétlen asszony, Itáliában, s nekem a te hazád földjéből csak ennyi jut majd osztályrészemül. De ha a te hazád isteneinek van még hatalma és ereje (mert az itteniek elárultak bennünket), ne hagyd el feleségedet életében, és ne engedd, hogy személyemben üljenek rajtad diadalt, hanem rejts el, és temess itt el magaddal, mert ezernyi csapás között egy sem volt olyan nagy és szörnyűséges, mint az a rövid idő, amelyet nélküled kellett élnem."

85. Panaszos szavai után megkoszorúzta s átölelte az urnát, és fürdőt készíttetett magának. Fürdő után asztalhoz dőlt egy kerevetre, és gazdag lakomát fogyasztott el; ekkor falusi birtokáról kosárral kezében egy ember érkezett a palotába. Az őrök megkérdezték, mit hozott magával, erre levette a kosár fedelét, s megmutatta, hogy fügével van tele. Az őrök megcsodálták, hogy milyen szép nagy fügéket hozott, s erre megkínálta őket, vegyenek belőle. Az őrök hitelt adtak szavainak, és mondták neki, hogy vigye be. Kleopatra a vacsora után elővette már megírt és lepecsételt írótábláját, s elküldte Caesarhoz, majd mindenki mást elküldött két udvarhölgye kivételével, és bezárta az ajtókat.

Caesar felnyitotta az írótáblát, és amikor elolvasta Kleopatra kérését és rimánkodását, hogy engedje meg eltemettetését Antonius mellett, azonnal megértette, mi történt. Először saját maga akart segítségére sietni, azután gyorsan másokat küldött, hogy járjanak utána a dolognak. A halál gyorsan bekövetkezett. Mikor Caesar emberei futva megérkeztek, úgy találták, hogy az őrök nem vettek észre semmit. Kinyitották az ajtókat, és ott látták Kleopatrát királyi díszben holtan az aranyveretű kereveten. Udvarhölgyei közül Eirasz haldokolva feküdt lábánál, Kharmion pedig kábultan és csaknem teljesen elalélva igazgatta a koronát úrnője fején. Valaki haragosan rákiáltott: "Szép dolog ez, Kharmion!" "A legszebb - felelte erre az udvarhölgy -, és méltó olyan sok király sarjához." Többet nem is szólt, és összerogyott a kerevet előtt.

86. Mondják, hogy a mérges kígyót a levelekkel betakart fügék alatt csempészték be Kleopatrához; ő kívánta így, hogy ne tudja, mikor harap testébe a fenevad. Mégis amikor kivett néhány fügét, meglátta a kígyót, és így szólt: "Mégiscsak itt van", s mezítelen karját odatartotta a kígyónak, hogy harapjon bele. Mások azt mondják, hogy a kígyót vizeskorsóban rejtegette, egy aranyguzsallyal piszkálta és ingerelte, mire ráugrott s belemart a karjába. De az igazság sohasem derült ki; egyesek azt is mondják, hogy a mérget egy hajtű kivájt belsejébe tette és a hajában rejtette el, de sem a tűszúrás helyét, sem a méregnek nem találták nyomát a testén. A kígyót sem találták meg a szobában; egyesek azonban azt állították, hogy nyomát látták a tengerhez közel abban az irányban, amerre a szoba ajtaja és ablaka nyílt. Ismét mások azt állították, hogy Kleopatra karján két, egészen kis szúrás nyoma látszott. Úgy látszik, ennek adhatott hitelt Caesar is, mert mikor a diadalmenetben Kleopatra szobrát vitték, karjára tekerőzött kígyóval ábrázolták. Állítólag így történt mindez.

Caesart nagyon bántotta Kleopatra halála, mégis megcsodálta nemes gondolkodását, és holttestét Antoniuséval együtt fényesen és királyi pompával temettette el, s intézkedett udvarhölgyeinek díszes temetéséről is. Kleopatra harminckilenc éves korában halt meg, huszonkét évig tartó uralkodás után, amelyből több mint tizennégy éven át megosztotta Antoniusszal uralmát. Antonius egyesek szerint ötvenhat, mások szerint ötvenhét évig élt. Antonius szobrait ledöntötték, de Kleopatráéit meghagyták. Egyik barátja, Arkhibiosz ugyanis kétezer talentumot adott Caesarnak, hogy szobrait ne érje ugyanaz a sors, mint Antoniuséit.

87. Antonius három feleségétől hét gyermeket hagyott maga után; ezek közül Caesar egyedül Antyllust, a legidősebbet végeztette ki. A többieket Octavia vette magához, és saját gyermekeivel együtt neveltette fel őket. Kleopatrát, Kleopatra leányát Octavia mégis Iubához, a legműveltebb királyhoz adta feleségül. Fulviától született fia, Antonius olyan magas polcra emelkedett, hogy míg Caesar kegyeiben az első helyet Agrippa, a másodikat Livia gyermekei foglalták el, Antoniust mindenki harmadik helyen tartotta számon. Octaviának Marcellustól két leánya és egy fia, Marcellus született. A fiút Caesar örökbe fogadta és vejévé tette, a leányok közül pedig az egyiket Agrippához adta nőül. Minthogy pedig Marcellus fiatal házas korában meghalt, és Caesar más barátai közül nem tudott könnyen kedvére való vőt választani, Octavia azt ajánlotta, hogy Agrippa vegye feleségül Caesar leányát, miután a maga feleségétől elvált. Erre először Caesart vette rá, majd Agrippát is. Így Octavia leányát visszavette magához, és Antoniusszal házasította össze, Caesar leányát pedig Agrippa vette el feleségül. Antoniusnak két leánya született Octaviától; ezek közül az egyiket Domitius Ahenobarbus vette feleségül, a másikat pedig, az erkölcsösségéről és szépségéről híres Antoniát, Drusus, Livia fia és Caesar mostohafia. Ebből a házasságból származott Germanicus és Claudius; közülük Claudius később a trónra került. Germanicus gyermekei közül Caius[129] dicsőségesen uralkodott, de csak rövid ideig; feleségével és gyermekével együtt hamarosan meggyilkolták, míg Agrippina, akinek Ahenobarbustól Lucius Domitius volt a fia, Claudius Caesar felesége lett; Claudius, miután Agrippina fiát örökbe fogadta, Nero Germanicusnak nevezte el. Nero, aki már az én életemben került trónra, megölte anyját és eszeveszett őrültségével csaknem romba döntötte a római birodalmat. Nero ötödízigleni leszármazottja volt Antoniusnak.

 

DÉMÉTRIOSZ ÉS ANTONIUS ÖSSZEHASONLÍTÁSA

1. Mivel mindkét férfiú élete különlegesen változatos volt, vizsgáljuk meg először hatalmuk és hírnevük körülményeit. Démétriosznak rendelkezésére álltak apjától örökölt javai, Antigonosz volt ugyanis a leghatalmasabb Alexandrosz utódai között, és mielőtt még Démétriosz elérte a nagykorúságot, megtámadta és meghódította Ázsia legnagyobb részét. Antonius viszont, bár tehetséges, de hadviseléshez nem értő apától származott, aki nem hagyott rá nagy dicsőséget örökségül; mégis arra merészkedett, hogy elnyerje Caesar hatalmát, noha származása erre nem jogosította fel és a Caesar által korábban megszerzett javak örökösének tekintette magát. A saját erejéből olyan hatalom birtokába jutott, hogy amikor két részre osztották a római birodalmat, a fényesebb részt választotta és tartotta meg magának, s bár a hadszíntértől távol maradt, alantasaival és alvezéreivel ismételten győzedelmeskedett a parthusokon, és a Kaukázus vidékén élő néptörzseket visszaszorította a Káspi-tengerig. Nagysága mellett tanúskodik még az is, ami rossz hírét keltette. Antigonosz ugyanis boldog volt, hogy fiát, Démétrioszt a korkülönbség ellenére is összeházasíthatta Antipatrosz leányával, Philával mint magasabb rangú feleséggel, Antoniusra azonban szégyent hozott Kleopatrával kötött házassága, bár az egyiptomi királynő hatalma és dicsősége nagyobb volt minden korabeli királyénál az egyetlen parthus Arszakész kivételével. De Antonius olyan naggyá tette magát, hogy nagyobb dolgokra is méltónak tartották, mint amelyekre vágyott.

2. Az a mód, ahogyan az uralmat megszerezték, Démétriosz esetében kifogástalan volt, mert arra törekedett, hogy olyan népeket igázzon le és uraljon, amelyek hozzászoktak a leigázáshoz és a királyokhoz, Antonius uralma viszont terhes és zsarnoki volt, mert akkor igázta le a római népet, amikor az megmenekült Caesar egyeduralmától. Antonius legnagyobb és legfényesebb haditettét, a Cassius és Brutus ellen viselt háborút is arra használta fel, hogy hazáját és polgártársait megfossza szabadságuktól. Ezzel szemben Démétriosz, mielőtt végső bukása bekövetkezett, arra törekedett, hogy felszabadítsa Hellaszt, és a városból kiűzze a helyőrségeket, nem úgy, mint Antonius, aki azzal dicsekedett, hogy Makedoniában megölte azokat, akik Rómának a szabadságot visszaadták. Démétriosz abban is felülmúlta, ami Antonius legdicséretreméltóbb tulajdonsága volt, bőkezűségben és ajándékozási készségben, mert több ajándékkal halmozta el ellenségeit, mint Antonius barátait. Igaz, Antoniusnak becsületére vált, mikor parancsot adott, hogy ravatalozzák fel és temessék el Brutust, de Démétriosz az ellenség minden halottját eltemettette, és a foglyokat pénzzel és ajándékokkal visszaküldte Ptolemaioszhoz.

3. Szerencséjükben mindketten elbizakodtak, s féktelenül élvezték a fényűzést és a gyönyöröket, de senki nem mondhatja, hogy Démétriosz az élvezetek és szerelmei ellenére is bármit elmulasztott volna, amikor valami derék tettet végre kellett hajtania, hanem csak ha bőven volt szabad ideje a gyönyörökre, és Lamiát, éppen úgy, mint a mítosz hősnőjét, csak szórakozásképpen kereste fel, mikor játékos kedvében volt vagy tétlenkedett. De ha felkészült a háborúra, nem koszorúzta meg borostyánnal lándzsáját, sisakja nem illatozott drága kenettől, nem ment felpiperézve, magát kikenve a nők lakosztályából a csatába, hanem elhallgattatta és abbahagyatta a hangos vigasságot s a bakhusi táncokat, és hogy Euripidészt idézzük, mint a "kegyetlen Arész cselédje", gyönyörhajhászásból vagy könnyelműségből soha nem követett el egyetlen hibát sem.

De miként a festményeken láthatjuk, hogy Omphalé Héraklésztől elveszi a bunkósbotot és az oroszlánbőrt, Kleopatra is gyakran megfosztotta fegyverétől Antoniust, varázslata alatt tartotta, s rávette, hogy kiejtsen kezéből nagy hadi vállalkozásokat és hadjáratokat csak azért, hogy Kanóboszban és Taphosziriszben enyelegjenek és együtt töltsék az időt. Végül pedig, mint Parisz, elfutott a csatából, és elbújt Kleopatra ölében; vagy inkább azt mondhatjuk, hogy Parisz csatavesztés után futott Heléné hálószobájába, de Antonius Kleopatra után szaladt, és így dobta el magától a győzelmet.

4. Démétriosz, bár több nővel kötött házasságot, nem követett el törvényekben tiltott cselekedetet, hanem csak azt tette, ami Philipposztól és Alexandrosztól kezdve bevett szokássá vált a makedón királyok között, mint Lüszimakhosz és Ptolemaiosz, s feleségeinek megadta az őket megillető tiszteletet. Antonius azonban, amikor két nőt vett el feleségül, először is olyasmit tett, amit egyetlen római sem merészkedett soha megtenni, s másodszor törvényesen hitvesévé tett római feleségét kiűzte házából idegen és a törvény megszegésével elvett feleség kedvéért; így aztán a házasság nem okozott semmi bajt Démétriosznak, Antoniusra azonban a legnagyobb szerencsétlenséget hozta.

De másrészt Antonius szerelmi kicsapongásai soha nem fajultak szentségtörő cselekedetekké, amint ezt Démétriosz esetében látjuk. A történetíróktól tudjuk, hogy a nőstény kutyákat kitiltották az Akropolisz egész területéről, mert mindenki láttára párosodnak. Démétriosz pedig még a Parthenón épületében is paráználkodott hetairáival, és gyakran erkölcstelenkedett sok athéni nővel is. Sőt Démétriosz gyönyörhajhászásában olyan bűnt is találunk, amely a szerelmi élvezetekkel legkevésbé sem kapcsolatos: a kegyetlenséget, mert engedte, sőt előidézte egy szép és erkölcsös athéni ifjú szánalomra méltó halálát, akinek azért kellett meghalnia, hogy meggyaláztatását elkerülje. Azt mondhatjuk tehát, hogy Antonius mértéktelenségével csak önmagának ártott, Démétriosz azonban bajt okozott másoknak is.

5. Démétriosz szüleivel szemben kifogástalanul viselkedett, Antonius viszont, cserében Cicero haláláért, feláldozta anyai nagybátyját, ami önmagában is olyan gonosz és kegyetlen cselekedet volt, hogy Antonius ezért még akkor sem érdemelt volna bocsánatot, ha Cicero halála nagybátyja megmentésének ára lett volna. Ha pedig mindketten eskü- és szerződésszegést követtek el, amikor Antonius elfogatta Artabazoszt, Démétriosz pedig meggyilkoltatta Alexandroszt, Antonius esetében mentségül hozható fel, hogy Artabazosz cserbenhagyta és elárulta őt Médiában, de Démétriosz többek állítása szerint hazug ürügyet talált ki tettének szépítésére, és olyan ember ellen emelt vádat, akivel ő bánt gonoszul, és így meggyilkolása nem ellene elkövetett sérelmek megbosszulása volt.

Meg kell még említenünk azt is, hogy Démétriosz sikereit maga vívta ki, Antonius viszont, aki a csatában ott sem volt, legszebb és legnagyobb győzelmeit hadvezéreinek köszönhette.

6. Bukásukat mindketten önmaguk idézték elő, de különböző módon. Démétrioszt elárulták és cserbenhagyták a makedónok, Antonius azokat hagyta cserben futásával, akik életüket veszedelemnek tették ki érte. Démétrioszt tehát azért érheti vád, mert katonáit ilyen nagymértékben tette ellenségeivé, és Antoniust, mert elárulta azt a nagy hűséget és ragaszkodást, amelyet korábban szerzett magának.

Egyikük halála sem volt dicsőséges, de Démétrioszé kifogásolhatóbb, mert belenyugodott abba, hogy fogságba kerüljön, és boldog volt, mert életét így három évvel meghosszabbította, s mint a fogságba került vadállatot, borral és bőséges élelmezéssel szelídítették meg. Antonius ellenben, még ha gyáván és szégyenletesen veszítette is el önmagát, nem hagyta, hogy személyén az ellenség úrrá legyen.

 

DIÓN - BRUTUS

DIÓN[130]

1. Ha valóban igaz, Sossius Senecio, amit Szimónidész mond, hogy Ilionnak nincs oka "haragudni a korinthosziakra", mert az akhájok oldalán harcoltak ellene, hiszen Glaukosz katonái korinthoszi létükre Ilion szövetségében küzdöttek. Ugyanígy természetes, hogy az Akadémiára sem a görögök, sem a rómaiak nem neheztelhetnek, ha ebben a Brutus és Dión életéről szóló írásomban egyikük javára sem teszek köztük különbséget. Hiszen emez közvetlenül Platónnal érintkezett, Brutus pedig Platón tanain nevelkedett, mintha mindketten közös gyakorlótérről indultak volna hatalmas küzdelmekre. Nem csoda, ha sok hasonló és rokon cselekedetükkel tanúbizonyságot tettek erkölcsi alapelveikről: hogy észnek és igazságosságnak kell párosulnia hatalommal és szerencsével ahhoz, hogy szépséget és fenséget nyerjen a politikai pálya. Amint Hippomakhosz, az edző mondotta, hogy a keze alól kikerült tanítványokat messziről felismerni még akkor is, ha a húst viszik haza a piacról, ugyanígy természetes, hogy a hasonló nevelésben részesülők világnézete hasonlóan járja át tetteiket, megfelelő összhangot és ritmust alakítva ki bennük.

2. De ennek a két férfiúnak az életét hasonlóvá teszi sorsuk is, amely inkább a véletlen szeszélyéből, mint saját akaratukból lett azonossá; mindketten előbb veszítették el életüket, mint elérhették volna céljukat, amelyért pedig igen sokat küzdöttek. De minden másnál csodálatosabb, hogy az isteni sugallat mindkettőjükkel előre tudatta halálukat, mert baljóslatú kísérteties látomány jelent meg mindegyiküknek. Ámbár azt mondják, akik az ilyesmit tagadják, hogy egyetlen értelmes lénynek sem jelenik meg sem kísértet, sem rémalak, mert csak gyermekek, ostoba nők, továbbá lelki vagy testi beteg, gyengeelméjű férfiak ragaszkodnak babonásan ahhoz a balga és fura képzelődéshez, hogy rossz szellem látogatta meg őket. Ha azonban Dión és Brutus, ez a két fennkölt szellemű és filozófiailag képzett férfiú, akiket nem rontott meg, sem józan eszüket nem vette el semmiféle szenvedély, annyira hatása alá kerültek ilyen kísérteties jelenségeknek, hogy beszéltek róluk másoknak is, nem tudom, nem vagyunk-e kénytelenek elfogadni a régi időkben élt emberek teljesen képtelen véleményét, amely szerint a gonosz és ártalmas szellemek, akik irigykednek a derék és erényes emberekre és akadályozzák jó cselekedeteiket, zavarodást és rettegést keltenek, megrendítik és tönkreteszik erényüket, hogy ne maradjanak jók és tiszták, s haláluk után nekik se juthasson jobb sors az övékénél. De erről a tárgyról majd más alkalommal szólunk. Most a Párhuzamos életrajzok tizenkettedik könyvében előbb az idősebb férfiú élettörténetét beszéljük el.

3. Az idősebb Dionüsziosz, miután hatalomra került, nyomban elvette feleségül a szürakuszai Hermokratész leányát. De zsarnoki uralma ekkor még nem szilárdult meg kellőképpen; a szürakuszaiak fellázadtak, súlyosan bántalmazták és meggyalázták az asszonyt, erre önkezével véget vetett életének. Fia, Dionüsziosz visszaszerezte a hatalmat, megszilárdította a zsarnoki uralmat, és egyszerre két nőt vett feleségül: a lokriszi származású Dóriszt s a helybeli Arisztomakhét, annak a Hipparinosznak a leányát, aki Szürakuszai legelőkelőbb polgára és Dionüsziosz vezértársa volt, amikor első ízben választották a háborúban teljhatalmú fővezérré. Mondják, hogy mindkét feleségét ugyanazon a napon vette nőül, azt azonban már soha senki nem tudta meg, hogy a két feleség közül melyikkel kezdte el előbb a házastársi viszonyt; később és mindvégig egyformán bánt mindkettőjükkel: étkezni együtt szoktak vele, de hálni felváltva. Ám a szürakuszaiaknak az volt az óhajtásuk, hogy a szürakuszai feleség előnyben részesüljön az idegen asszonnyal szemben. Dórisz azonban előbb hozta világra az elsőszülött fiút Dionüsziosznak, s ezzel jóvátette idegen származását. Arisztomakhé hosszú időn át gyermektelenül élt együtt Dionüsziosszal, aki szeretett volna tőle gyermeket. Dionüsziosz végül is azzal gyanúsította lokriszi származású feleségének anyját, hogy megmérgezi Arisztomakhét, és kivégeztette.

4. Dión Arisztomakhé fivére volt, s kezdetben nővére révén részesült tiszteletben, de később, amikor bebizonyította bölcsességét, a türannosz önmagáért is megszerette, és elrendelte, hogy kincstárosai adjanak meg neki mindent, amit csak kér, de ha valamit adnak neki, aznap jelentsék. Dión már előbb is finom szellemű, nemes gondolkodású és férfias jellem volt, de ezek a jó tulajdonságai még tovább fejlődtek, midőn az istenek kegyéből Platón Szicíliába érkezett. Szinte azt gondolhatnók, hogy nem emberi számítás, hanem isteni szándék vezérelte Platónt, amikor Itáliából Szürakuszaiba ment, és Diónt tanítványává fogadta, hogy megvesse a szürakuszaiak szabadságának alapját, és előkészítse a zsarnoki uralom bukását. Dión akkor még egészen fiatal ember volt, de Platón valamennyi tanítványa közül ő tanult legtöbbet és ő hallgatott legkészségesebben az erény szavára, amint Platón is megírta, és tettei is tanúsítják. Bár olyan környezetben nevelkedett, amelyet a türannosz elnyomott, és bár a megcsömörlésig hozzászokott az alárendelt és félelmekkel teljes élethez s ahhoz, hogy egy újgazdag, műveletlenül fényűző uralkodó kegyeit keresse, és hogy olyan életmódot folytasson, amely az élvezeteket és gyönyöröket tekinti a legfőbb jónak: mihelyt megízlelte az erényre vezető filozófiai tanítást, lelke azonnal lángot fogott. Sőt mivel saját maga rendkívüli mértékben hajlott a jóra, fiatalos lelkesedéssel azt képzelte, hogy ezek a tanok hasonló hatással lesznek majd Dionüszioszra is; azon fáradozott és buzgólkodott tehát, hogy a türannosz alkalmas időben fogadja Platónt és hallgassa meg.

5. A találkozás alkalmával a beszélgetés általánosságban a férfiúi erényről, de leginkább a bátorságról folyt. Platón azt fejtegette, hogy minden ember között a zsarnokok a legkevésbé bátrak; majd az igazságosságról szólva kijelentette, hogy az igazságos ember élete boldog, az igazságtalané boldogtalan. Erre a türannosz, mivel találva érezte magát, nem hallgatott szavára, és megharagudott a jelenlevőkre, akik csodálattal fogadták a férfiút és ámultak szavain. Végre ingerülten és indulatosan megkérdezte a bölcstől, miért jött Szicíliába. És amikor Platón azt mondta, hogy jó embert keres, Dionüsziosz közbevágott, és így szólt: "Az istenekre mondom, úgy látszik, eddig még nem találtál ilyet." Dión emberei azt hitték, hogy ezzel Dionüsziosz haragja véget ért, és mivel Platón sietett haza, elküldték azon a háromevezősoros hajón, amelyen a spártai Pollisz utazott Görögországba. De Dionüsziosz titokban megkérte Polliszt, hogy gyilkoltassa meg a hajón Platónt, vagy ha nem, mindenesetre adja el rabszolgának; ezzel még csak kárt sem tesz benne, mondta, mert Platón mint igazságos ember ugyanolyan boldog lesz rabszolgasorban is. Mondják, hogy Pollisz Aiginába vitte Platónt, és eladta rabszolgának. Az aiginaiak ekkor hadban álltak az athéniakkal, és olyan határozatot hoztak, hogy minden athénit, akit Aiginán elfognak, rabszolgává tesznek.

Dión nem kapott kisebb megbecsülést vagy bizalmat Dionüsziosztól, sőt igen fontos követségeket vezetett, és amikor Karthágóba küldték, az ottaniak nagy csodálattal vették körül. A türannosz egyedül tőle viselte el, hogy véleményét nyíltan és őszintén, minden félelem nélkül megmondja; így például megrótta azért, amit Gelónról mondott. Egy alkalommal ugyanis Dionüsziosz Gelón uralmát gúnyolva azt mondta, hogy Gelón gelótosz-szá, nevetségessé teszi magát egész Szicíliában; a többi jelenlevő színleg megcsodálta a türannosz szellemes megjegyzését, de Dión neheztelve így fakadt ki: "Te csak azért uralkodhatsz, mert az emberek megbíznak benned Gelón miatt, de miattad már nem fognak bízni senkiben." Valóban úgy van, hogy Gelón az egyeduralmi rendszert megbecsültté, Dionüsziosz ellenben szégyenletessé tette.

6. Dionüsziosznak három gyermeke született lokriszi feleségétől és négy Arisztomakhétól. Ezek közül kettő leány volt, Szóphroszüné és Areté. Szóphroszüné az ifjabb Dionüsziosznak lett a felesége, Areté pedig fivéréé, Thearidészé. Majd amikor fivére, Thearidész meghalt, Dión vette feleségül Aretét, aki unokahúga volt. Mikor Dionüsziosz halálos betegségbe esett, Dión megpróbálta, hogy beszéljen vele Arisztomakhétól született gyermekei érdekében, de az orvosok, hogy a trón várható örökösének kedvében járjanak, nem adtak rá alkalmat; sőt, mint Timaiosz beszéli, amikor a beteg altatót kért, adtak ugyan neki, de megfosztották eszméletétől, és álmát halállá változtatták.

Az első megbeszélésen, amelyet a fiatal Dionüsziosz és barátai tartottak, Dión úgy szólt a bekövetkezett helyzetben teendő intézkedésekről, hogy bölcsesség tekintetében a többiek gyermekeknek, őszinteség tekintetében pedig a zsarnokság szolgáinak tűntek fel, mert csak gyáván és jellemtelenül adtak talpnyaló tanácsokat a fiatal türannosznak. De Dión főleg azért ejtette bámulatba azokat, akik a Karthágó felől fenyegető veszélytől féltették az uralmat, mert megígérte, hogyha Dionüsziosz a békét óhajtja, nyomban hajóra száll és elmegy Libüába, hogy a legkedvezőbb feltételek mellett véget vessen a háborúnak, ha pedig háborúzni akar, saját költségén kiállít és fenntart ötven gyors járatú háromevezősoros hadihajót.

7. Dionüsziosz szerfölött elcsodálkozott Dión nemesszívűségén és örült buzgóságának, de a többiek úgy gondolkodtak, hogy nagyszerű ajánlkozása rossz fényben tünteti fel őket, és hatalma az ő kisebbítésüket jelenti. Nyomban kapva kaptak tehát az ürügyön és nem fukarkodtak áskálódással, amivel felingerelték a fiatal türannoszt Dión ellen, hogy a tenger felől az uralomra tör és a hajók révén Arisztomakhé gyermekeire ruházza a hatalmat, akik az unokaöccsei. De a gyűlölségre és irigységre a legnagyobb és legnyilvánosabb okot az övékétől eltérő életmódja és nem közéjük elvegyülő magatartása szolgáltatta. Ők ugyanis gyönyörökkel és hízelkedéssel a kezdet kezdetétől megnyerték maguknak az elpuhult ifjú uralkodó könnyelmű társaságát és vendégszeretetét; folytonosan szerelmi kalandokat, kicsapongó tivornyákat, ivászatokat és nőzéseket és más erkölcstelen szórakozásokat szerveztek. Így aztán a zsarnokság, miként a vas, meglágyult, az alattvalók emberségesnek érezték, és engedett is embertelen voltából, de nem az uralkodó jóindulata, hanem könnyelműsége enyhítette meg. Ennek következtében az ifjú lassanként növekedő és fejlődő elpuhultsága felolvasztotta és semmivé tette azokat az acélkemény láncszemeket, amelyekkel az idősebb Dionüsziosz - saját szavai szerint - összekötözte és örökül hagyta az egyeduralmat. Mondják, hogy uralkodása kezdetén kilencven napon át szüntelenül dorbézolt, és a királyi palotát, amely ez alatt az idő alatt befolyásos ember és józan ész számára hozzáférhetetlen és megközelíthetetlen volt, részegeskedés, röhögés, zene, tánc és bohóckodás töltötte meg.

8. Természetes tehát, hogy Dión gyűlöletessé vált a szemükben, mert nem vett részt az élvezethajhászásban és fiatalos mulatozásaikban. Ezért erényeinek igaznak hangzó, gáncsoskodó neveket adtak, hogy ilyen módon rágalmazzák meg; komolyságát gőgnek, szókimondását önkényességnek nevezték. Intéseit vádként fogták fel, s azt, hogy nem lett cinkosuk, megvetésnek. Jellemében kétségtelenül volt zord keménység és hajlam a fensőbbségre, s ez a társas érintkezésben nehezen megközelíthetővé, sőt hozzáférhetetlenné tette. Társasága ily módon nemcsak az ifjú férfinak volt kellemetlen és ellenszenves, akinek fülét a hízelgések megrontották, de még közeli barátai, akik szerették nemes és egyszerű jellemét, még azok is helytelenítették társasági modorát, amely nyersebb és keményebb volt, mint az állam életében elfoglalt helyzete kívánatossá tette. Erre vonatkozólag írta neki később Platón, mint aki előre látta a jövőt, hogy tartózkodjék az önteltségtől, amely a magányosság lakótársa. Éppen ezért Dión, bár a legnagyobb megbecsülésben részesült, és ő látszott egyedül és kizárólag alkalmasnak rá, hogy az ingadozó zsarnoki uralmat fenntartsa és megőrizze, felismerte, hogy nem a türannosz jóindulatából, hanem akarata ellenére, kényszerűségből az első és a leghatalmasabb.

9. Dión úgy vélekedett, hogy ennek okát Dionüsziosz hiányos neveltetésében lehet megtalálni. Arra törekedett tehát, hogy figyelmét a szabad szellemű tanulmányokra irányítsa, s megízleltesse vele a tudományokat és az erkölcsnemesítő ismereteket, mert így majd megszűnik félelme az erénytől, s hozzászokik, hogy gyönyörűséget leljen a szépben. Dionüsziosz természeténél fogva nem volt a legrosszabb a türannoszok között, de apja attól félt, hogy ha értelme kifejlődik, és okos emberekkel találkozik, összeesküvést sző majd ellene, és megfosztja uralmától, ezért elzárta, s odahaza őriztette; így minden társaság híján, és a közügyektől távol, mint mondják, játékszereket, mécsállványokat, faragott székeket és asztalokat készített. Mert az idősebb Dionüsziosz annyira bizalmatlan természetű volt, annyira gyanakodott mindenkire, s félelmében úgy óvakodott, hogy nem borbélyollóval nyíratta haját, hanem egy mesterember kereste fel időnként és égő széndarabokkal pörkölte körül üstökét. Sem fivére, sem fia nem léphetett be szobájába úgy, ahogyan fel voltak öltözve, hanem mielőtt bementek hozzá, le kellett ruhájukat vetniök, és másikat venni fel, miután az őrök csupaszon megvizsgálták őket. Fivére, Leptinész, egy alkalommal, hogy valami terepet megmagyarázzon neki, elvette az egyik közel álló testőr lándzsáját, és a földön lerajzolta; Dionüsziosz emiatt nagyon megharagudott rá, a testőrt pedig, aki lándzsáját átadta, kivégeztette. Azt mondta, hogy barátaitól tart, mert tudja, hogy értelmes emberek, s szívesebben volnának uralkodók, mint alattvalók. Kivégeztette Marszüaszt, az egyik vezetőt, akinek ő adott magas katonai rangot, mert azt álmodta róla, hogy életére tört, mintha Marszüasz nappali gondolatai és tervei miatt jelent volna meg neki ez az álomlátás. Ilyen hitvány volt Dionüsziosz, és gyávasága miatt ilyen bűnök terhelték lelkét, közben pedig megharagudott Platónra, mert nem nevezte az egész világon a legbátrabb embernek.

10. Dión tehát, mivel látta, hogy Dionüsziosz fiát megbénította és erkölcseiben is elkorcsosította a tudatlanság, arra biztatta, amint már szó volt róla, hogy képezze magát, és kérve kérje a világ első filozófusát, hogy látogasson Szicíliába, s aztán, ha eljön, bízza rá magát teljesen, hogy az erény alapelveit követve megszilárdítsa jellemét. Igyekezzék hasonlóvá válni valamennyi létező legistenibb és legszebb mintaképéhez, amelynek vezetésével renddé alakul a zűrzavar a világmindenségben. Ezzel nagy boldogságot szerez magának, s nem kisebbet a város polgárainak, mert amit most a hatalom kényszeréből kelletlenül tűrnek el, azt bölcsen, igazságosan és atyai jóindulattal nyújtja majd nekik, úgyhogy zsarnokukból uralkodójukká válik. Mert az acélkemény láncot, amint apja mondta neki, nem a félelem és az erőszak, a sok hajó és a tízezernyi barbár testőrség alkotja, hanem a jóindulat, a szeretet és a hála, amely az erény és az igazság eredménye; lehetséges, hogy ez a kötelék lágyabb lesz, mint az a kemény és merev lánc, mégis jobban biztosítja majd uralmának állandóságát. Ráadásul nem részesülhet tiszteletben és megbecsülésben az olyan uralkodó, aki pompás ruhákba öltözködik, és otthona tündököl a sok ékességtől és drága berendezéstől, de beszéde és gondolkozása semmivel sem méltóságteljesebb bármely jöttmentnél, és nem tartja fontosnak, hogy lelkének királyi palotáját is királyhoz illően kell felékesítenie.

11. Miután Dión ismételten ilyen tanácsokat adott és szavai közé ügyesen elvegyítette Platón némely tanítását, Dionüszioszt heves és szenvedélyes vágy fogta el Platón tanai és társasága után. Így aztán hamarosan több levél ment Dionüsziosztól Athénba, és sürgető kérések érkeztek Dióntól, sőt Itáliából Püthagorasz követőitől is, akik mind buzdították Platónt, jöjjön, vegye gondozásába ezt az önkénytől és hatalomtól elragadott fiatal lelket, hajtsa uralma alá fékező tanításaival. Platón tehát, ahogy erről saját maga is beszélt, restellte volna, ha tudása merő szónak tűnik, tanait pedig vonakodna tettekre váltani, de meg várakozásban is égett, hogy egy embernek a megtisztításával, mint a legfontosabb testrészével, egész Szicíliát kigyógyítja majd beteg állapotából - ezért hát engedett a kéréseknek.

Dión ellenségei azonban, akik féltek Dionüsziosz megváltozásától, rábeszélték, hívja haza a száműzetésből Philisztoszt, aki tudományosan képzett és a zsarnoki uralom módszereiben járatos ember volt, hogy így kellőképpen ellensúlyozza Platónnak és bölcseletének befolyását. Philisztosz ugyanis kezdettől fogva lelkes híve volt a zsarnoki uralomnak, és hosszú időn át a fellegvár őrségének parancsnoki tisztét töltötte be. Az emberek azt beszélték, hogy Philisztosz bizalmasa volt az idősebb Dionüsziosz anyjának, ami nem kerülte el a türannosz figyelmét. Midőn azonban Leptinész, Dionüsziosz tudta nélkül, Philisztoszhoz adta feleségül egyik leányát, a zsarnok megharagudott, Leptinész feleségét bilincsbe verette és börtönbe záratta, Philisztoszt pedig száműzte Szicíliából. Leptinésznek két lánya volt egy asszonytól, akit elcsábított férjétől. Philisztosz Adria városába barátaihoz menekült, és úgy látszik, ottani ráérő idejében írta meg történelmi műveinek nagyobb részét. Philisztosz nem tért vissza Szicíliába az idősebb Dionüsziosz életében, de halála után, amint már említettem, a többiek Dión elleni gyűlölete visszahozta, mert céljaikra és a kényuralom támogatására nagyon alkalmas volt.

12. Philisztosz, mihelyt hazatért, csatlakozott a zsarnoksághoz. Diónt pedig a többiek vádakkal és rágalmakkal illették Dionüsziosznál, hogy tárgyalásokat folytat Theodotésszal és Hérakleidésszel uralma megdöntésére. Úgy látszik, Dión azt remélte, hogy Platón megérkezése megszünteti a túlzottan zsarnoki és önkényes kényuralmat, és Dionüszioszból mérsékelt és törvényes uralkodó lesz; de eltökélte, ha Dionüsziosz ellenáll és nem szelídül meg, megfosztja hatalmától és az uralmat visszaadja a szürakuszaiaknak. Nem azért, mintha helyeselné a demokráciát, de egészséges arisztokratikus uralom hiányában mégis jobbnak tartotta az önkényuralomnál.

13. Ilyen volt a dolgok állása, amikor Platón Szicíliába érkezett. Az első találkozások alkalmával csodálatos szeretet és tisztelet fogadta. Mikor leszállt hajójáról, a fényesen feldíszített királyi kocsi várt rá, és a türannosz áldozatot mutatott be, mintha országát valami nagy szerencse érte volna. A lakomák szerény megrendezése, az udvar méltóságteljes viselkedése, s magának a türannosznak szelídsége minden ügy intézésében csodálatos változás reménységét keltette fel a polgárokban. Mindenki lelkesedéssel vetette magát a tudományokra és a filozófiára, s mint mondják, a türannosz palotáját elborította a por, amelyet a mértant tanulók tömege vert fel. Néhány nappal később az ősi ünnepet ülték meg a palotában, és amikor a hirdető a szokott módon fohászkodott az istenekhez, hogy a türannosz uralma háborítatlanul fennmaradjon időtlen időkig, a közelében álló Dionüsziosz állítólag így szólt: "Kérlek, ne idézz átkot a fejünkre!" Ez a dolog nagyon bántotta Philisztosz párthíveit, s azt gondolták, hogy Platón hatalma lassan megszokottá s így legyőzhetetlenné válik, ha már ez a rövid együttlét is ennyire megváltoztatta és befolyásolta az ifjút.

14. Most már nem egyenként és titokban, hanem mindnyájan és nyíltan szidalmazták Diónt, s azt állították, Platón tanaival leplezetlenül Dionüsziosz elkábítására és elbolondítására törekszik, hogy önként lemondjon a hatalomról, és átadja az uralmat, amit aztán Dión Arisztomakhé gyermekeinek kezére játszana, akiknek nagybátyja volt. Egyesek azt színlelték, hogy bosszankodnak, mert azelőtt az athéniak nagy szárazföldi és tengeri haderővel hajóztak Szicíliába, de odavesztek, mielőtt elfoglalhatták volna Szürakuszait, most azonban egyetlen szofista segítségével megdöntik Dionüsziosz zsarnokságát azzal, hogy rábeszélik, bocsássa el tízezer testőrét, eressze szélnek négyszáz hadihajóját, tízezer lovas katonáját, még sokkal több gyalogosát, az Akadémián kutassa a titokzatos javakat, és a geometria révén igyekezzen boldog lenni, az uralkodásban, kincsekben és a fényűzésben megtalált boldogságot pedig engedje át Diónnak és unokaöccseinek.

Emiatt először gyanakvás, később nyílt harag és ellenségeskedés támadt, majd titokban levelet mutattak Dionüsziosznak, amelyet Dión írt a karthágói hivatalos személyekhez, és azt ajánlotta nekik, hogy ha tárgyalni kívánnak Dionüsziosszal a béke ügyében, nélküle ne találkozzanak, mert mindent általa intézhetnek el a legbiztosabban. Ezt a levelet, mint Timaiosz beszéli, Dionüsziosz felolvasta Philisztosznak, majd tanácskozott Diónnal, és színlelt kiengesztelődéssel félrevezette. Némi szemrehányás után kijelentette, hogy teljes a béke közöttük, majd egymagában levezette a fellegvár alatt a tengerpartra, megmutatta a levelet, s azzal vádolta, hogy összeesküvést szőtt ellene a karthágóiakkal. Dión szeretett volna védekezni, de Dionüsziosz meg sem hallgatta szavait, hanem nyomban úgy, ahogy volt, egy könnyű naszádba ültette, és megparancsolta a hajósoknak, vigyék el és tegyék ki az itáliai parton.

15. Ezt az emberek kegyetlen eljárásnak tartották; a türannosz palotájában gyászruhát öltöttek a nők, de a szürakuszaiak örvendeztek, mert a Dión miatt keletkezett zavaroktól forradalmat és gyors változást vártak, mivel a többi udvari ember bizalmatlanná vált a türanosszal szemben. Dionüsziosz ezt látva megijedt, azzal vigasztalta Dión barátait és az asszonyokat, hogy Dión nem száműzetésbe ment, hanem csak elutazott, nehogy jelen legyen, ha makacssága miatti haragjában rosszul bánik vele. Ezenfelül még két hajót is adott Dión családtagjainak, és felszólította őket, rakjanak be értékes ingóságot és szolgát, amennyit csak akarnak, és vigyék el hozzá a Peloponnészoszra. Diónnak nagy vagyona volt, és háztartásának felszerelése majdnem türannoszhoz illő pompában bővelkedett; barátai ezt most mind összeszedték és elszállították hozzá. De az asszonyok és bizalmas hívei is sok mindent küldtek utána, úgyhogy vagyona és kincsei híres emberré tették a görögök között, akik egy száműzött vagyonából következtettek a türannoszi hatalomra.

16. Dionüsziosz nem sok idővel ezután átvitette a fellegvárba Platónt, és a személyének kijáró tisztelet ürügyével őrizet alatt tartotta, nehogy Dión után hajózzék és tanúskodjék a vele elkövetett méltánytalanságról. De a gyakori találkozások folytán idővel - ahogyan a fenevad is hozzászelídül az emberi társasághoz - a türannosz megszokta Platón társaságát és úgy megkedvelte a vele folytatott beszélgetéseket, hogy valósággal zsarnokoskodó szeretettel ragaszkodott hozzá; azt követelte, hogy a filozófus csak őt szeresse és csodálja. Sőt még arra is hajlott, hogy rábízza a közügyek és egész országa vezetését, ha nem keresi Dión barátságát az övé helyett. Platón valósággal csapásnak tekintette ezt a szenvedélyt, mert Dionüsziosz szinte már szerelmes féltékenységgel őrjöngött. Gyakran megharagudott rá, majd kibékült vele, és bocsánatot kért tőle; közben teljes odaadással hallgatta tanítását és igyekezett filozófiai fejtegetéseit elsajátítani, de másrészt restelkedett azok előtt, akik lebeszélték Platón barátságáról, mintha hagyná magát megrontani.

Később háború tört ki, és Dionüsziosz elküldte Platónt, de megígérte, hogy még a nyáron visszahívja Diónt. Bár szavát nyomban meg is szegte, birtoka jövedelmét elküldte Diónnak, s megkérte Platónt, bocsásson meg neki a halasztásért, aminek a háború az oka; mihelyt megkötik a békét, azonnal hazahívatja Diónt. Kérte Platónt, maradjon nyugodtan, ne idézzen elő zavargásokat, és ne keltse rossz hírét a görögök között.

17. Platón igyekezett így cselekedni, s Dión érdeklődését a filozófiára terelve maga mellé vette az Akadémián. Dión a városban egyik ismerősénél, Kallipposznál lakott, de vásárolt magának pihenésre egy vidéki nyaralót is, s azt később, midőn Szicíliába hajózott, Szpeuszipposznak ajándékozta, aki Athénban legbizalmasabb barátja volt. Platón célja az volt, hogy Dión jellemét kellemes és időnként jó humorral fűszerezett társalgással szelídebbé tegye. Szpeuszipposz, akit Timón szilloszaiban "fő-fő tréfamesternek" nevezett, különösképpen alkalmas beszélgetőtárs volt. Mikor Platónnak fiúkart kellett kiállítania, a felszerelés teljes költségét Dión fedezte, és ő tanította be a kart. Platón egyebekben is alkalmat adott Diónnak, hogy bőkezűségét kimutassa az athéniak előtt, s ezzel nagyobb jóindulatot szerzett Diónnak, mint amekkora hírnevet saját magának.

Dión ellátogatott más városokba is, és együtt szórakozott meg ünnepelt a legderekabb s legkiválóbb polgárokkal. Viselkedésében nyoma sem volt önhittségnek, türannoszi gőgnek vagy elpuhultságnak, annál több volt benne a szerénység, az erény, a férfiasság, s komoly érdeklődés a tudományok és a bölcselet iránt. Ezzel mindenkitől jóindulatot és ragaszkodást, a városoktól pedig nyilvános kitüntetéseket és megtiszteltetéseket nyert magának. A lakedaimóniak megválasztották Spárta polgárává, nem törődtek Dionüsziosz haragjával, aki pedig lelkes szövetségesük volt a thébaiak ellen. Mondják, hogy egy alkalommal a megarai Ptoiodórosz meghívására Dión felkereste őt otthonában. Ez a Ptoiodórosz, úgy tűnik, a város gazdag és nagy befolyású polgárai közé számított. Dión, amikor a kapu előtt nagy tömeg ügyes-bajos embert pillantott meg, és miattuk nehezen tudott bejutni, bosszankodó barátaihoz fordult, és így szólt: "Miért hibáztatjuk ezt az embert? Szürakuszaiban ugyanezt szoktuk tenni magunk is."

18. Ahogy múlt az idő, Dionüsziosz aggódni és félni kezdett a görögöknek Dión iránt tanúsított jóindulata miatt; nem küldte tehát utána birtokai jövedelmét, s vagyonát saját jószágfelügyelői kezére bízta. De hogy eloszlassa azt a kellemetlen látszatot, amelybe Platón miatt került a filozófusoknál, sok tudósnak tartott férfiút gyűjtött össze udvarában, és mert az volt a becsvágya, hogy vitatkozásban mindnyájukat legyőzze, kényszerből helytelenül alkalmazta a félreértett platóni tanokat. Ezért ismét Platón után sóvárgott, s önmagának tett szemrehányást, hogy jelenlétét nem használta ki és nem hallgatta meg, ami javára szolgált volna. Ezért, mint afféle zsarnok, aki mindig indulatai uralma alatt áll és minden vágyában szenvedélyes, azonnal Platón után vetette magát, s ezért mindent elkövetett. Rábeszélte tehát Arkhütaszt és más püthagoreusokat, hogy vállaljanak kezességet ígéretei megtartásáért, és hívják el hozzá Platónt, mert már első alkalommal is Arkhütasz közvetítésével jött létre közöttük baráti kapcsolat és meghívás. Így ők Arkhedémoszt küldték el Platónhoz, Dionüsziosz pedig egy háromevezősoros hajót küldött barátaival, hogy meghívják. Világosan és határozottan megírta, ha Platón nem hagyja magát rábeszélni, nem lesz tekintettel Diónra, de ha enged, mindent kész neki megtenni. Sürgető kérések érkeztek Diónhoz nővérétől és feleségétől is, hogy kérje meg Platónt, hallgasson Dionüszioszra, s ne szolgáltasson neki ürügyet személye ellen. Így indult el Platón, mint maga mondja, harmadik útjára Szkülla szorosába, hogy "újból meg kelljen látnia a szörnyű Kharübdiszt".[131]

19. Dionüsziosz nagyon megörült érkezésének, és újból reménység töltötte el Szicíliát, amely hőn óhajtotta jövetelét és buzgón törekedett rá, hogy Platón győzedelmeskedjék Philisztoszon és a filozófia az önkényuralmon. Az udvarhölgyek nagyban buzgólkodtak körülötte, és Dionüsziosz abban a különleges bizalomban részesítette, amelyet nem adott meg senki másnak, hogy motozás nélkül mehetett be hozzá. Dionüsziosz többször is nagy értékű ajándékot adott Platónnak, de ő nem fogadta el; ezért mondta a kürénéi Arisztipposz, aki jelen volt egy ilyen alkalommal, hogy Dionüsziosz nyugodtan lehet nagylelkű, mert keveset ad azoknak, akik szeretnének többet kapni, és sokat Platónnak, aki semmit nem fogad el.

Az első udvariaskodások után Platón megkísérelte, hogy szóba hozza Dión ügyét; eleinte halogatásra talált, majd szemrehányások és véleményeltérések következtek, de ezek nem jutottak a kívülállók tudomására, mert Dionüsziosz igyekezett eltitkolni őket, s mindenféle figyelmességgel s kitüntetésekkel próbálta elvonni Platón jóindulatát Dióntól. Eleinte Platón nem leplezte le a türannosz ámítását és hazudozását, hanem türtőztette és tettette magát. Így alakult kettőjük viszonya, s azt hitték, hogy erről senkinek nincs tudomása; ekkor azonban a küzikoszi Helikon, Platón egyik bizalmas híve, előre megmondta egy napfogyatkozás időpontját. Amikor valóban bekövetkezett, ahogyan előre megmondta, a csodálkozó türannosztól egy ezüsttalentum pénzjutalmat kapott. Erre Arisztipposz tréfásan azt mondta a többi filozófusnak, hogy volna valami különös, amit ő is meg tud előre mondani, s amikor kérlelték, így szólt: "Előre megmondom, hogy Platón és Dionüsziosz kis idő múlva ellenségei lesznek egymásnak." Végül is Dionüsziosz eladta Dión birtokát, a pénzt magának tartotta meg, és Platónt, akinek a palota kertjében volt szállása, átköltöztette a zsoldosok közé, akik régóta gyűlölték a filozófust, és az életére törtek, mert arra beszélte rá Dionüszioszt, hogy mondjon le az önkényuralomról és testőrség nélkül éljen.

20. Amikor Arkhütasz és filozófustársai megtudták, hogy Platón élete veszélyben forog, gyorsan követséget és egy harmincevezős naszádot küldtek és visszakövetelték Dionüsziosztól Platónt, mondván, hogy amikor elhajózott Szürakuszaiba, kezességet vállaltak személyes biztonságáért. Dionüsziosz Platón elutazásakor vendégeskedésekkel és kedveskedésekkel igyekezett megcáfolni ellenséges magatartását, és négyszemközti beszélgetésben ilyeneket mondott neki: "Bizonyosan sok rosszat mondasz majd rólam, Platón, filozófustársaidnak." Platón mosolyogva így felelt: "Az ég óvjon meg bennünket attól, hogy az Akadémián annyira híján legyünk a megbeszélendőknek, hogy te egyáltalán az eszünkbe juss." Mondják, hogy Dionüsziosz így bocsátotta el Platónt, bár Platón elbeszélése némileg eltér ettől a változattól.

21. Dión már ezek miatt is neheztelt, de később, amikor értesült a feleségével történtekről, végképp felháborodott. Erre Dionüszioszhoz írt levelében titokban Platón is céloz. Az eset a következőképpen történt: Amikor Dionüsziosz elküldte Platónt, megkérte, tudja meg bizalmasan Dióntól, ellenezné-e, ha feleségét máshoz adná nőül. Olyan hírek terjedtek el ugyanis, akár igazak voltak, akár csak Dión ellenségei találták ki őket, hogy Dión elkedvetlenedett a házasságtól, és együttélésük nem harmonikus. Mikor tehát Platón megérkezett Athénba, és mindent megbeszélt Diónnal, levelet írt a türannosznak más ügyekről mindenki számára világosan, de erre vonatkozólag úgy fejezte ki magát, hogy csak Dionüsziosz érthette meg: beszélt abban a bizonyos ügyben Diónnal, és ő kijelentette, hogy zokon venné, ha Dionüsziosz megtenné a dolgot. Mivel akkor még komolyan lehetett remélni a megbékélést, Dionüsziosz nem tett újabb lépést nővére ügyében, s beleegyezett, hogy továbbra is házában maradjon Dión kisfiával együtt. De miután a helyzet lehetetlenné vált és az újból odalátogató Platónt haraggal elküldte, a türannosz Aretét akarata ellenére nőül adta egyik barátjához, Timokratészhoz, s ezzel az eljárásával nem követte apja méltányosságát.

Annak idején ugyanis, úgy látszik, az történt, hogy ellenségeskedés kezdődött az idősebb Dionüsziosz és Polüxenosz között, aki nővérének, Thesztének volt a férje. Polüxenosz erre félelmében elmenekült és megszökött Szicíliából. Dionüsziosz ekkor magához hívatta nővérét, és szemrehányást tett neki, hogy bár tudott férje szökéséről, nem jelentette. Theszté bizony ijedtség és félelem nélkül így felelt: "Olyan hitvány és gyáva nőnek tartasz te engem, Dionüsziosz, hogy ha előre tudtam volna férjem elmeneküléséről, nem ültem volna hajóra vele együtt, és nem osztottam volna meg vele sorsát? De nem tudtam róla, s különben is jobb, ha a száműzött Polüxenosz feleségének, mintha a türannosz nővérének tartanak." Mondják, hogy a türannosz elcsodálkozott Theszté nyílt szavain. De a szürakuszaiak is annyira megcsodálták az asszony erényét, hogy az önkényuralom megdöntése után is királyoknak kijáró megbecsülésben és tiszteletben részesítették, s amikor meghalt, a polgárok közösen adták meg neki a végtisztességet. Talán nem volt haszontalan ez a kitérés.

22. Dión ebben az időben szánta el magát a háborúra. Platón ebbe nem akarta magát beleártani, mert restellte Dionüsziosszal való baráti kapcsolatát megsérteni, de öregkora miatt is békével maradt. Szpeuszipposz és többi barátja azonban együttműködött Diónnal, és biztatták, hogy szabadítsa fel Szicíliát, amely valósággal a kezét nyújtja ki utána, és alig várja megérkezését. Szpeuszipposz barátai ugyanis, amikor Platón Szürakuszaiban tartózkodott, úgy látszik, gyakran megfordultak a lakosság körében, és megismerték érzelmeit. Bár eleinte féltek vakmerő beszédétől, mintha az a zsarnok cselvetése volna, idővel megbíztak benne. Egyhangúlag mindnyájan kérték és követelték, hogy Dión hajó, fegyver és lovak nélkül is, de jöjjön haza akár csak egy könnyű naszádon, és bocsássa személyét és nevét a szicíliaiak rendelkezésére, hogy Dionüsziosz ellen fordíthassák. Amikor Szpeuszipposz jelentette ezeket a dolgokat Diónnak, az megerősödött elhatározásában, és mások segítségével, titokban zsoldosokat toborzott. Segítségére volt ebben több politikus és filozófus is, így a küproszi Eudémosz, akinek a halálára Arisztotelész A lélekről című párbeszédet írta, és a leukaszi Timónidész. Melléje állt a thesszaliai Miltasz, a jós is, aki az Akadémia-beli eszmecserék egyik résztvevője volt. De azok közül, akiket a türannosz száműzött - nem több, mint ezer ember -, csak huszonöten vettek részt a hadjáraton, a többiek félelemből cserbenhagyták Diónt. A gyülekezőhely Zakünthosz szigete volt, itt gyülekezett a nyolcszáznál kevesebb katona; valamennyi harcot próbált, kiválóan edzett testű, mindenkinél tapasztaltabb, bátrabb, erősebb volt és képes rá, hogy a Szicíliában remélt tömeget feltüzelje és magával ragadja a küzdelemben.

23. Mihelyt azonban a zsoldosok meghallották, hogy a hadjárat Dionüsziosz és Szicília ellen irányul, felháborodtak és helytelenítették, hogy Dión esztelen haragból és őrültségből vagy jó reménység híján beleveti magát ebbe a kétségbeesett küzdelembe, s reménytelen harcra szánja el magát; haragosan szidalmazták tisztjeiket és toborzóikat, hogy nem mondták meg nekik jó előre, mi a háború célja. Dión kifejtette előttük, hogy a türannosz uralma milyen korhadt, s kijelentette, hogy nem mint katonákat, hanem mint vezetőket viszi őket magával, s hogy a szürakuszaiak és a többi szicíliai már régóta kész a felkelésre. Dión után Alkimenész is szólt hozzájuk, aki hírnévre és származásra első volt az akhájok között, s ő is részt vett a hadjáratban, erre megnyugodtak.

Nyár közepe volt, a tengeren az etésziák[132] fújtak, és holdtölte volt. Dión fényes áldozatot mutatott be Apollónnak, és fegyverbe öltözött katonáival ünnepélyes menetben vonult fel a templomhoz. Az áldozat után a zakünthoszi sztadionban lakomát rendezett, s mindenki csodálattal szemlélte az asztalok és az arany- és ezüstedények pompáját, amely felülmúlta bármely magánszemély gazdagságát. A katonák fontolóra vették, hogy ez a hajlott korú, ám dúsgazdag ember nem fogna kockázatos hadi vállalkozásba alapos remény és odaadó barátok nélkül, akik odaát nagy és bőséges segítséget nyújtanak neki.

24. Áldozás és a szokásos imák után holdfogyatkozás állt be. Dión baráti köre ebben nem látott semmi csodát, mert tudta, hogy holdfogyatkozások szabályos időközökben következnek be, s hogy ilyenkor árnyék borul a holdra, mert a föld a hold és a nap közé kerül. De mivel a megzavarodott katonáknak bátorításra volt szükségük, Miltasz, a jós közéjük ment, és biztatta őket, hogy legyenek bátrak és reméljék a legjobbakat, mert az istenség most valami csillogó tárgynak az elhomályosítását jelzi; mivel pedig semmi nem lehet csillogóbb Dionüsziosz zsarnokságánál, ennek fényét oltják majd ki ők, mihelyt megérkeznek Szicíliába. Ezzel biztatta Miltasz valamennyiüket, amikor közéjük ment. De mikor méhraj jelent meg Dión hajója közelében és letelepedett a hajó tatján, Diónnak és társainak bizalmasan kijelentette, fél, hogy Dión vállalkozása nem lesz sikeres, hanem rövid ideig tartó fényes eredmények után semmivé válik. Mondják, hogy az istenek Dionüsziosznak is sok baljóslatú előjelet küldtek. Így egy sas elragadta egyik testőre lándzsáját, a magasba emelkedve magával vitte, és a tengerbe ejtette. A fellegvár lábánál a tenger vize egy egész napon át édessé és ihatóvá változott, amint erről mindenki meggyőződhetett, aki megkóstolta. Olyan malacok születtek, amelyeknek minden tagja megvolt, csak a fülük hiányzott. A jósok ezt az előjelet pártütésre és engedetlenségre magyarázták, hogy a polgárok nem lesznek majd hajlandók hallgatni a türannoszra. A tenger vizének édesre válása viszont azt jelezte szerintük, hogy a szürakuszaiak keserves és nehéz helyzete jobbra fordul. A sas Zeusz szolgája, a lándzsa az uralom és a hatalom jelképe, a lándzsa eltűnése tehát azt jelzi, hogy a legnagyobb isten az önkényuralom megszűnését akarja. Ezeket a részleteket Theopomposz beszéli el.

25. Dión katonái két kereskedelmi gályára szálltak, amelyeket egy harmadik kisebb gálya és két harmincevezős naszád követett. A katonák fegyverein kívül Dión vitt magával kétezer pajzsot is, továbbá nagy számmal lándzsákat, nyilakat és bőséges élelmiszerkészletet, hogy a tengeri úton semmiben ne lássanak hiányt, hiszen egész hajóútjukon a szelekre és a tengerre bízták magukat és kerülték a szárazföldet; meghallották ugyanis, hogy Philisztosz Iapügiában horgonyoz hajóival, és érkezésüket várja. Tizenkét napon át csendben, kellemes széllel hajóztak, a tizenharmadikon pakhünon szicíliai hegyfokhoz érkeztek. Kormányosuk, Prótosz azt ajánlotta, hogy szálljanak azonnal partra, mert ha elszakadnak a szárazföldtől, s jószántukból elhagyják a hegyfokot, kénytelenek lesznek több napon és éjszakán át a nyílt tengeren hánykódni, mert nyár idején déli szélre kell számítaniok. Dión azonban félt az ellenség közelében partra szállni, és továbbhajózott Pakhünon hegyfokától. Erre heves északi szél támadt, s erős hullámveréssel elűzte a hajókat Szicíliától, majd nagy égzengés és villámlás közben felkelt a Nagymedve csillagzat, s az égből hatalmas záporeső és zivatar zúdult alá. A hajósok ettől megzavarodtak, elvétették az utat, s egyszerre csak tudatára ébredtek, hogy a hullámok a hajókat Libüa felé sodorják, Kerkina szigetére, ráadásul a szigetnek arra a részére, ahol a legmeredekebb a part és teljesen alkalmatlan a kikötésre. Kis híja volt, hogy partra nem vetődtek, és szét nem zúzódtak a szirteken, amelyeket csak a legnagyobb erőfeszítéssel, csáklyák segítségével tudtak elkerülni. A vihar elültével összetalálkoztak egy hajóval, és a hajósoktól megtudták, hogy a Nagy Szürtisz úgynevezett fejéhez érkeztek. Szélcsend támadt, egészen elcsüggedtek, s céltalanul bolyongtak, amikor enyhe déli szél keletkezett, de komolyabb időváltozást nem mertek várni. A szél azonban kicsinyenként megerősödött és élénkké vált, úgyhogy felvonták minden vitorlájukat, fohászkodtak az istenekhez, a nyílt tenger felé fordultak, s elhagyva Libüát, Szicíliába igyekeztek. Gyorsan haladtak, és ötödnapra Minóánál, egy városka közelében vetettek horgonyt, Szicíliának azon a részén, amely a karthágóiak birtokában volt. A helyőrség parancsnoka, Szünalosz történetesen Dión ismerőse és vendégbarátja volt, de nem tudta, hogy ő kötött ki hajóival, s meg akarta akadályozni a katonák partraszállását, akik bár fegyveresen rontottak ki a partra, senkit nem öltek meg, Dión ugyanis a karthágóiak iránt érzett barátságból megtiltotta, de a megfutamodó helyőrség nyomába eredve elfoglalták a városkát. Mikor a két vezér találkozott és üdvözölte egymást, Dión minden sérelem nélkül visszaadta a várost Szünalosznak, Szünalosz pedig megvendégelte a katonákat, és ellátta Diónt mindennel, amire szüksége volt.

26. Leginkább az a véletlen körülmény bátorította fel őket, hogy Dionüsziosz történetesen távol volt, nemrégiben hajózott el nyolcvan hajóval Itáliába. Így aztán Dión hiába biztatta katonáit, hogy pihenjék ki a hosszú tengeri utazás fáradalmait, nem hallgattak rá, hanem siettek megragadni a kedvező alkalmat, s felszólították Diónt, hogy vezesse őket Szürakuszaiba. Elraktároztatta tehát felesleges fegyvereit és málháját, s megkérte Szünaloszt, hogy alkalomadtán küldesse őket utána, majd útra kelt Szürakuszaiba. Útközben először az agrigentumiak kétszáz lovas katonája csatlakozott hozzájuk, akik Eknomoszban laktak, utána pedig a gelaiak.

A történtek híre gyorsan eljutott Szürakuszaiba, és Timokratész, aki Dión feleségével, Dionüsziosz nővérével élt együtt és Dionüsziosznak a városban hátramaradt hívei élén állt, nagy sietve levelet küldött a zsarnokhoz, s értesítette Dión megérkezéséről; ő maga pedig a zavargásokat és a mozgolódásokat akadályozta meg a városban, amire mindnyájan készülődtek, még ha pillanatnyilag bizalmatlanságból és félelemből csendben maradtak is. De különös eset történt a hírnökkel, aki a levelet vitte. Miután átkelt Itáliába, és sietve áthaladt Rhegium határán, hogy minél előbb megérkezzen Dionüszioszhoz Kaulóniába, találkozott egy társával, aki egy frissen leolt áldozati állatot vitt magával. A hírnök kapott egy darab húst, aztán sietve továbbment. Az éjszaka nagy részén úton volt, de kifáradt, s kénytelen volt rövid időre lepihenni úgy, amint volt, az út mentén, a bokrok tövében. A hússzagra odament egy farkas, megragadta az útitarisznyához kötött húst, s elszaladt vele a tarisznyával együtt, amelyben a levelet tartotta az ember. Mikor felébredt, észrevette, mi történt, és hiába kutatta, kereste mindenfelé útitarisznyáját, nem találta meg. Erre elhatározta, hogy a levél nélkül nem folytatja útját a türannoszhoz, hanem megszökik és elmenekül.

27. Dionüsziosz így későn és másoktól értesült a Szicíliában kitört háborúról, közben pedig az előnyomuló Diónhoz csatlakoztak a kamarinaiak, és több szicíliai falu felkelt lakossága; csapatainak létszáma így nem kis mértékben megnövekedett. A leontinoiak és campaniaiak, akik Timokratésszal az Epipolait őrizték, a Dióntól megtévesztésükre küldött álhír hatására, hogy először az ő városaik ellen fordul, otthagyták Timokratészt, és honfitársaik védelmére siettek. Amikor jelentették a dolgot Diónnak, aki Akrai közelében táborozott, még az éjszaka folyamán riadót fúvatott, és az Anaposz folyóhoz vonult, a várostól tízsztadionnyira. Itt megállította menetelő csapatait, a folyó partján áldozatot mutatott be, s a felkelő naphoz fohászkodott; ugyanekkor a jósok kijelentették, hogy az istenek neki ígérték meg a győzelmet. Amikor az áldozatnál jelenlevők látták, hogy Dión koszorút tesz a fejére, valamennyien megkoszorúzták magukat. Útközben mintegy ötezren csatlakoztak hozzájuk, és bár hiányosan voltak felfegyverkezve - mindenki azzal, ami éppen a keze ügyébe került -, lelkesedésük pótolta felszerelésük hiányosságát; úgyhogy amikor Dión kiadta a parancsot az indulásra, örömkiáltások közben futva indultak útnak, és biztatták egymást, hogy szerezzék vissza szabadságukat.

28. A városban az előkelő és köztiszteletben álló szürakuszai polgárok fehér ruhában mentek eléje a kapukhoz; közben a tömeg a türannosz barátaira vetette magát, és összefogdosták az úgynevezett besúgókat, ezeket a gonosz és istentelen embereket, akik a városban járkálva elvegyültek a szürakuszaiak között, mindenbe beleártották magukat és besúgták a zsarnoknak, hogy ki-ki mit beszél és hogyan gondolkodik. Ezek lakoltak először; aki csak érte, bottal verte agyon őket. Timokratész nem tudott a fellegvárbeli őrséghez csatlakozni, lóra ült tehát, és megszökött a városból. Menekülése mindenütt félelmet és zavart keltett, mert szándékosan fölnagyította Dión haderejét, hogy úgy ne tűnjék fel a dolog, mintha valami jelentéktelen veszély miatt adná fel a várost. Közben megjelent Dión; ő ment elöl, fényes fegyverzetben, egyik oldalán fivére, Megaklész, másik oldalán az athéni Kallipposz, mindketten koszorús fejjel. Dión mögött vonult a testőrsége, száz zsoldos, a többieket pedig tisztjeik vezették szép rendben. A szürakuszaiak úgy néztek rájuk, és úgy üdvözölték őket, mint istennek tetsző szent menetet, amely negyvennyolc év eltelte után visszahozta a szabadságot és a demokráciát.

29. Miután Dión bevonult a temeniszi kapun, kürtszóval lecsendesítette a tömeg lármáját, s kihirdette: ő, Dión és Megaklész azért jöttek, hogy megdöntsék az önkényuralmat, s megszabadítsák a szürakuszaiakat és a többi szicíliait zsarnokuktól. Saját maga is szólni akart a néphez, s elindult felfelé az Akhradinán keresztül; a szürakuszaiak az út két oldalán asztalokat állítottak fel, rajtuk áldozatokkal és vegyítőedényekkel; aki mellett csak elhaladt, virágokat szórt útjába, és úgy fohászkodott hozzá, mint valami istenhez. A fellegvár és a Pentapüla alatt volt egy magas, mindenünnen jól látható napóra, amelyet Dionüsziosz állíttatott fel. Erre ment fel Dión, beszédet tartott, és buzdította a polgárokat, hogy tartsanak ki a szabadság mellett. Ők meg örömükben és ragaszkodásuk jeléül Diónt és Megaklészt teljhatalmú fővezérré kiáltották ki, majd kérésükre és kívánságukra húsz hivataltársat választottak melléjük, tízet Dión száműzött társai közül. A jósok kedvező előjelnek tekintették azt is, hogy amikor Dión szónoklatát tartotta, a zsarnok által emelt fogadalmi ajándék és emlékmű volt lába alatt; de mert napóra volt, amire felment, amikor fővezérré megválasztották, féltek tőle, hogy ügyeinek állása hirtelen fordulatot szenvedhet. Dión azután elfoglalta az Epipolait, s szabadon bocsátotta a bebörtönzött polgárokat, majd fallal vette körül a fellegvárat. Hetednapon Dionüsziosz megérkezett hajóhadával, és bevonult a fellegvárba, Diónnak pedig szekereken elküldték mindazt a hadifelszerelést, amelyet Szünalosznál hagyott. Ezt szétosztotta a polgárok között; akiknek nem jutott belőle, úgy fegyverezték fel magukat, ahogyan tudták, s mindegyikük lelkesedéssel vállalta a harcot.

30. Dionüsziosz először külön követeket küldött Diónhoz, hogy tapogatózzanak, de Dión felszólította őket, hogy tárgyaljanak nyíltan a szabaddá vált szürakuszaiakkal. A követek igen méltányos feltételeket hoztak a türannosztól, aki megígérte, hogy alkotmányos hozzájárulásukkal mérsékli az adókat és megkönnyíti a hadi szolgálatot, de ezen a szürakuszaiak csak gúnyosan nevettek. Dión azt felelte a követeknek, hogy Dionüsziosz ne alkudozzék a szürakuszaiakkal, amíg le nem mond az uralomról; ha lemond, minden tőle telhetőt megtesz személyes biztonsága és más méltányos előjogok érdekében, tekintettel családi kapcsolataikra. Dionüsziosz elfogadta a feltételeket, s újból követeket küldött azzal a felszólítással, hogy néhány szürakuszai menjen fel hozzá a fellegvárba, s azokkal majd kölcsönös engedmények alapján megállapodnak abban, ami mindnyájuk közös érdeke. El is küldtek néhány embert, akiket Dión kiválasztott. Közben a fellegvárból olyan hírek érkeztek, hogy Dionüsziosz hajlandó lemondani a zsarnokságról, de inkább a saját érdekében, mint Dión kedvéért.

A zsarnok azonban álnokul színlelt és cselvetésre készült a szürakuszaiak ellen. A város küldötteit bebörtönöztette, zsoldosait másnap kora reggel részegre itatta, és rohamot intéztetett velük a szürakuszaiak védőfala ellen. A támadás váratlan volt; a barbárok merész lendülettel hangos csatakiáltások közben lerombolták a védőfalakat, és rárohantak a szürakuszaiakra; senki nem mert helytállni és védekezni, Dión zsoldosainak kivételével, akik mihelyt észrevették a zűrzavart, segítségükre siettek. De ezek sem tudták, hogyan segítsenek, mert semmit sem hallottak a lármában s a közéjük elkeveredő és soraikon áttörő szürakuszaiak menekülő futása közben. Végül Dión, mivel szavát senki nem hallotta meg, saját példáján akarta megmutatni, mit kell cselekedniök, és elsőnek rontott rá a barbárokra. Körülötte heves és félelmetes közelharc fejlődött ki, mert Diónt ellenség és jó barát egyaránt felismerte, s hangos kiáltozással mindnyájan feléje rohantak. Dión életkora miatt már kissé nehézkesen mozgott, de azért bátran és hősiesen szembeszállt támadóival, és vagdalkozott, egy lándzsa azonban karján megsebesítette. Vértje is alig bírta ki a különféle nyilakat és kézzel dobott lövedékeket, mert pajzsát több lándzsa és kopja eltalálta; majd mikor ez is széttört, Dión a földre rogyott. Miután katonái felemelték, Timónidészt tette meg vezérré, ő maga pedig lóháton bejárta a várost, megállította futásukban a szürakuszaiakat, magához vette az Akhradinát őrző zsoldosokat, s ezeket friss erőben, fellelkesülten vezette a kifáradt és a sikerben nem bízó barbárok ellen, akik abban reménykedtek, hogy egyetlen rohammal elfoglalják az egész várost; de mikor várakozásukban csalódva szívós és harcra kész ellenfelekkel kerültek szembe, visszavonultak a fellegvárba. A görögök, mihelyt a visszavonulás megkezdődött, még jobban a sarkukban voltak, megfutamították, majd a várfal mögé kényszerítették őket. Közben Dión emberei közül hetvennégyet megöltek, de nekik is nagy veszteségeik voltak.

31. A szürakuszaiak Dión zsoldosait száz minával jutalmazták meg a fényes győzelemért, a zsoldosok pedig aranykoszorúval Diónt. Dionüsziosztól hírnökök jöttek le a fellegvárból, és leveleket hoztak Diónnak családja nőtagjaitól. Az egyikre kívülről ez a címzés volt ráírva: "Apjának Hipparinosz", ez volt ugyanis Dión fiának a neve, bár Timaiosz azt állítja, hogy anyjáról, Aretéről Aretaiosznak hívták. Én azonban azt hiszem, inkább hihetünk Timónidésznek, Dión bajtársának és barátjának. A többi levelet, amely tele volt az asszonyok könyörgésével és rimánkodásával, felolvasták a szürakuszaiak előtt, de a fiáénak tartott levelet nem engedték nyilvánosan felbontani, Dión azonban erősködött, és felnyitotta. A levelet, mint később kitűnt, Dionüsziosz írta, és névleg Diónhoz, de a valóságban a szürakuszaiakhoz szólt; kérés és védekezés ürügyén Diónt rágalmazta. Felidézte, milyen lelkes szolgálatokat tett Dión az önkényuralomnak, fenyegette a neki legkedvesebb személyeket, nővérét, gyermekét és feleségét, végül panaszok és keserű szemrehányások következtek. Diónt a legjobban az a kérés hozta indulatba, hogy ne döntse meg, hanem vegye át az önkényuralmat, ne szabadítsa fel azokat az embereket, akik őt úgyis gyűlölik és neheztelnek rá, hanem vegye át az uralmat, s ezzel szilárdítsa meg barátainak és hozzátartozóinak biztonságát.

32. Miután felolvasták a leveleket, a szürakuszaiak ahelyett, hogy méltányosan elámultak volna Dión rendíthetetlenségén és nagylelkűségén, amikor a közjó és az igazság érdekében ellenállt az ilyen rokoni kapcsolatoknak, gyanakodni és félni kezdtek, hogy a nagy kényszer hatására kímélettel lesz a türannoszhoz, s ezért máris más vezetők után néztek. Különösen nagy izgalom vett rajtuk erőt, amikor megtudták, hogy Hérakleidész hajói közelednek. Hérakleidész maga is száműzött volt, egyébként hadvezérnek termett, hírneves ember, aki a türannosztól magas katonai rangot kapott; másrészt csöppet sem állhatatos, hanem mindenben könnyelmű jellem, és egyáltalán nem megbízható közösségi vállalkozásokban, ha hatalomról és dicsőségről volt szó. Hérakleidész a Peloponnészoszon összekülönbözött Diónnal, és elhatározta, hogy saját hajóhadával indul a türannosz ellen; mikor hét hadi- és három teherhajójával megérkezett Szürakuszaiba, Dionüszioszt újból ostromgyűrűbe zárva, a szürakuszaiakat pedig reményektől fellelkesülten találta. Azonnal nekilátott megnyerni a nép kegyeit; megnyerő és vonzó egyénisége valóban tetszett a népnek, amely mindig vágyik a hízelgésre. A szürakuszaiakat könnyen magához tudta hajlítani, mert nem szerették Dión rideg és a közügyek intézésében nehézkes magatartását, különösen amióta győzelmük féktelenné és merésszé tette őket, s megkívánták, hogy szabad népként bánjanak velük, mielőtt még valóban azzá lettek.

33. Először is népgyűlést hívtak össze, és megválasztották Hérakleidészt a hajóhad parancsnokává. De előállt Dión és tiltakozott, mivel a Hérakleidészre bízott tisztség megfosztaná attól a hatalomtól, amelyet korábban ráruháztak, mert nem lehet teljhatalmú fővezérük, ha más lesz a parancsnok a tengeren. Erre a szürakuszaiak kelletlenül leszavazták Hérakleidészt. Ezután Dión meghívta házához Hérakleidészt, és enyhén megfeddte, hogy nem szép és bölcs dolog, ha a dicsőségért vetélkedik vele olyan pillanatban, amikor a legkisebb megrázkódtatás is mindent tönkretehet. Aztán ő hívta össze újból a népgyűlést, Hérakleidészt kineveztette a hajóhad parancsnokává, és a polgárokat rábeszélte, hogy ugyanolyan testőrséget állítsanak neki is, mint amilyent ő maga kapott. Hérakleidész látszatra és szóban kedves volt Diónhoz, és elismerte, hogy hálával tartozik neki; alázatosan kísérgette, és teljesítette parancsait, de titokban bujtogatta és megrontotta a tömeget és a lázongókat, amivel Diónt a legkellemetlenebb helyzetbe hozta és a legnagyobb zavarokat okozta neki. Ha Dión azt javasolta, hogy megegyezés alapján adjanak Dionüsziosznak szabad elvonulást a fellegvárból, az a vád érte, hogy a zsarnokot kíméli és meg akarja menteni, ha pedig az ostromot lassan folytatta, hogy ne okozzon emberveszteséget, az volt a bajuk, hogy húzza-halasztja a háborút csak azért, hogy minél tovább uralkodjon és elnyomja a polgárokat.

34. Volt egy Szószisz nevű, gonoszságáról és arcátlanságáról hírhedt ember Szürakuszaiban, mert itt a végtelenségig zabolátlan szabadszájúságot már igazi szabadságnak tartották. Haragudott Diónra, ezért felállt a népgyűlésben, s hosszasan szidalmazta a szürakuszaiakat, mert nem fogják föl, hogy egy részeg és ostoba zsarnok uralmát felcserélték egy gondos és józan vezetőével; majd nyíltan Dión ellenségének jelentette ki magát, és elhagyta az agorát. Másnap mezítelenül, véres fejjel és arccal rohant át a városon, mintha üldözőitől menekülne. Így ment az agorára, és azt mondta, hogy Dión zsoldosai meg akarták ölni, s mutogatta sebekkel borított fejét. Sok embert talált, aki vele együtt méltatlankodott és fel volt háborodva Dión kegyetlen, zsarnoki eljárása miatt, mert vérontással és életükre törve fosztja meg a polgárokat a szabad szó jogától. Dión azonban, bár a népgyűlés zajos felháborodással tiltakozott, előlépett, és védekezett. Elmondta, hogy Szószisz Dionüsziosz egyik testőrének a fivére, és Dionüsziosz bírta rá, hogy zavarba döntse és fellázítsa a várost, mert nincs más menekvése, csak a polgárok egymás közötti bizalmatlansága és civódása. De megvizsgálták Szószisz sebét az orvosok is, s úgy találták, hogy az inkább csak felületi, mintsem mély, márpedig a karddal ejtett seb már csak a kardpenge súlyánál fogva is középen mély szokott lenni. Szószisz sebe pedig egész könnyű, de szaggatott is volt, ami azt mutatta, hogy a fájdalom miatt abbahagyta a vágást, majd újrakezdte. Ekkor közismert emberek jelentek meg a népgyűlés színe előtt, borotvát hoztak magukkal, és elmondták, hogy útközben találkoztak Szószisszal; vérbe borultan állította, hogy Dión zsoldosai elől menekül, akik az imént sebesítették meg. Erre azonnal üldözésükre siettek, de egyetlen lelket sem találtak; láttak azonban egy üreges szikla alá dugott borotvát ott, ahonnan Szósziszt látták előjönni.

35. Szószisz ügye így tehát rosszra fordult; de mikor ezeken a bizonyítékokon felül szolgái is azt a tanúvallomást tették, hogy éjszaka egyedül ment el hazulról, és egy borotvát vitt magával. Dión ellenségei visszavonultak, a nép pedig halálra ítélte Szósziszt és megbékélt Diónnal.

De a szürakuszaiak nem kisebb gyanakvással néztek a zsoldosokra, különösen mivel most már a zsarnok elleni küzdelem főként a tengeren folytatódott. Philisztosz ugyanis sok hadihajóval megérkezett Iapügiából Dionüsziosz segítségére. Mivel az idegen zsoldosok mind nehéz fegyverzetű gyalogosok voltak, azt hitték róluk, hogy a háborúban nem lehet semmi hasznukat venni, sőt még ezek is az ő védelmükre szorulnak, mert erejük, mint hajósnépnek, a hajóikban volt. Még elbizakodottabbá váltak a tengeren elért sikerük folytán, amikor legyőzték Philisztoszt, és kegyetlenül, barbár módon bántak vele. Ephorosz ugyan azt állítja, hogy Philisztosz, amikor hajóját elfogták, öngyilkosságot követett el, Timónidész azonban, aki ezeknél az eseményeknél kezdettől fogva Dión mellett volt, Szpeuszipposznak, a filozófusnak írt levelében úgy mondja, hogy Philisztoszt élve fogták el, amikor hajója a partra vetődött. A szürakuszaiak először is levették róla mellvértjét, öregkorával nem törődve mezítelenre vetkőztették és megcsúfították, végül fejét vették, és holttestét fiatal fiúknak adták oda azzal a paranccsal, hogy húzzák maguk után az Akhradinán, és dobják a Latomiákba. Timaiosz, még jobban kiszínezve az esetet, azt állítja, hogy a gyerkőcök Philisztosz holttestét sánta lábánál fogva vonszolták keresztül-kasul a városon, s közben a szürakuszaiak mind csúfolódtak rajta, amikor látták. Philisztosz ugyanis azt mondta Dionüsziosznak, hogy ne fusson el országából gyors paripán, hanem csak ha a lábánál fogva húzzák. Philisztosz szerint azonban ezt nem ő, hanem valaki más mondta Dionüsziosznak.

36. Timaiosz viszont, bár nem jogtalanul hozza fel ürügyül Philisztosznak a zsarnokság iránti lelkesedését és hűségét, rágalmakat szór rá; az olyanoknak, akik annak idején méltatlanul szenvedtek, meg lehet bocsátani, ha eszeveszett haragjukban kegyetlenkedésre vetemednek; de azoknak, akik később beszélik el az eseményeket, életükben semmi sérelmet nem szenvedtek és eszüket is használták, tiltja jó hírük, hogy gúnyosan és csúfondárosan szidják a balsorsot, amely senkit nem kímél és amely a legjobb emberre is lesújthat. Másrészt azonban esztelenség Ephorosz részéről is, hogy dicsérettel halmozza el Philisztoszt; mert bár Ephorosz szerfelett ügyesen tud gonosztetteknek és romlott erkölcsöknek tisztességes indítóokokat tulajdonítani és rájuk szép neveket húzni, minden mesterkedésével sem tudja kitörölni művéből, hogy Philisztosz a leglelkesebb híve volt a zsarnokságnak, és mindig mindenkinél jobban sóvárgott és vágyott a zsarnokok pompájára, hatalmára, gazdagságára és házasságaira. Aki sem nem dicséri Philisztosz tetteit, sem nem űz gúnyt sorsából, az cselekszik helyesen.

37. Philisztosz halála után Dionüsziosz azt az üzenetet küldte Diónnak, hogy átadja neki a fellegvárat, fegyverkészletét, zsoldosait öthónapi teljes zsolddal, csak azt kéri, hogy miután megegyeznek, eltávozhassék Itáliába, s ottani tartózkodása alatt kapja meg Szürakuszaiból a Güarta néven ismert, a tengertől a sziget belsejéig húzódó termékeny terület jövedelmét. Dión nem fogadta el, hanem a szürakuszaiakhoz utasította kérését. A szürakuszaiak azonban, mivel azt remélték, hogy Dionüszioszt élve kézre keríthetik, elkergették a követeket. Dionüsziosz ekkor átadta a fellegvárat legidősebb fiának, Apollokratésznak, kivárta a kedvező széljárást, hajókra rakatta legkedvesebb kincseit és embereit, majd kijátszva a hajóparancsnok, Hérakleidész éberségét, elvitorlázott.

Hérakleidész emiatt rossz hírbe került, és a polgárság felzúdult ellene; felbiztatta tehát az egyik népvezért, Hippónt, hogy a népet izgassa földosztásra, hiszen a szabadság alapja az egyenlőség, a szolgaságé pedig a nincstelenek szegénysége. Hérakleidész támogatta Hippónt, és pártot szervezett Dión ellen, aki ellene szegült az ötletnek, majd rávette a szürakuszaiakat, hogy szavazzák meg Hippón javaslatait, tagadják meg a zsoldfizetést az idegen zsoldosoknak, válasszanak más vezéreket, s ily módon szabaduljanak meg Dión szigorától. Így a szürakuszaiak, amikor megkísérelték, hogy a zsarnokság hosszú betegségéből kigyógyulva a maguk lábára álljanak, szabad és független nép módjára éljenek, kudarcot vallottak; meggyűlölték Diónt, aki, mint valami orvos, szigorú és mértékletes életre kívánta szorítani a várost.

38. A nyár közepén összehívták a tisztújító népgyűlést, de szüntelen égzengés és baljóslatú égi jelenségek követték egymást tizenöt napon át, s ez megakadályozta a babonákra hajlamos népet, hogy új vezért válasszon. Megvárták tehát az állandó jó időt, s ekkor a népvezérek megtartották a választást; egy igásökör azonban, amely egyébként megszokta és jól tűrte a tömeget, valami miatt feldühödött kocsisára, kitört a járomból és a színház felé rohant. Megrémítette és megijesztette a népet, mely hanyatt-homlok menekült, majd riadalmat keltve száguldozta végig a város többi részét is egészen addig a helyig, amelyet később az ellenség elfoglalt. A szürakuszaiak ezzel nem törődve közfelkiáltással megválasztották a huszonöt vezért, közöttük Hérakleidészt is; majd titokban Dión zsoldosaihoz küldtek azzal a felszólítással, hogy pártoljanak el tőle, csatlakozzanak hozzájuk. Ezért teljes polgárjogot ígértek nekik, de a zsoldosok nem hajlottak kérésükre, hanem fegyvereiket felöltve hűségesen és lelkesen körülfogták Diónt és kivitték a városból. Közben senkit nem bántalmaztak, de szemrehányásokkal illettek mindenkit, akivel találkoztak, hálátlan és gonosz viselkedése miatt. A szürakuszaiak azonban lenézték a zsoldosokat, mert kevesen voltak és nem támadtak, és mivel maguk sokkal többen voltak, rájuk rohantak abban a hiszemben, hogy még a városban könnyen legyűrik és leöldösik őket.

39. A sors és a végzet arra kényszerítette Diónt, hogy vagy harcba kezdjen a polgárokkal, vagy meghaljon zsoldosaival együtt. Kitárta tehát karját a szürakuszaiak felé, kérve kérte őket és a fellegvárban levő ellenséges katonákra mutatott, akik a bástyákon figyelték az eseményeket. Minthogy azonban a tömeg dühe kiengesztelhetetlen volt, és a várost, mint valami hajót szélvihar módjára magukkal ragadták a demagógok, Dión megparancsolta a zsoldosoknak, hogy tartózkodjanak az összecsapástól, de tegyenek úgy, mintha harci kiáltással rohamra indulnának, és csapjanak zajt fegyvereikkel. A szürakuszaiak nem álltak helyt, hanem végigfutottak az utcákon, pedig senki nem üldözte őket, mert Dión azonnal megfordította és Leontinoi felé vezette a zsoldosokat.

A szürakuszaiak vezetői nevetségessé váltak az asszonyok szemében, s mert meg akartak a szégyentől szabadulni, újból felfegyverezték a polgárokat, és üldözőbe fogták Diónt. Utol is érték, mikor egy folyón kelt át, lovasaik megrohamozták, de amikor látták, hogy Dión ezúttal nem tűri szelíden és atyailag balgaságukat, hanem haragosan megfordítja és csatarendbe állítja zsoldosait, még az előbbinél is szégyenletesebben megfutamodtak, és néhány halott veszteséggel visszavonultak a városba.

40. A leontinoiak fényes fogadtatásban részesítették Diónt, zsoldosait szolgálatukba fogadták, és felvették őket a polgárok közé; egyben követeket küldtek a szürakuszaiaknak, és követelték, hogy szolgáltassanak igazságot a zsoldosoknak. De a szürakuszaiak is küldtek követeket, hogy Diónt bepanaszolják; a szövetségesek azonban mindnyájan összegyülekeztek Leontinoiban, megbeszéléseket folytattak, és határozatilag kimondták, hogy a szürakuszaiak a hibásak. Ők azonban gőgjükben és elbizakodottságukban nem engedelmeskedtek a szövetségesek határozatának, és nem hallgattak senki szavára, mert olyan vezéreik voltak, akik kiszolgálták és félték a népet.

41. Közben Dionüsziosz parancsára hadihajók kötöttek ki a városban a neapoliszi Nüpsziosz parancsnoksága alatt, s élelmet és pénzt vittek az ostromlottaknak. Tengeri ütközetre került sor, a szürakuszaiak győztek, és a türannosz négy hajóját elfogták, de annyira elbizakodtak a győzelemtől, hogy teljes fejetlenség közepette részegeskedésbe és őrült lakmározásba merültek, s elfeledkeztek a legszükségesebb intézkedések megtételéről is; így aztán, bár azt hitték, hogy már a fellegvárat is kezükben tartják, azzal együtt elveszítették a várost is. Nüpsziosz ugyanis, amikor látta, hogy a városban nincs egyetlen józan ember sem, a nép kora reggeltől késő éjszakáig részeg dáridóba merül, a vezérek örülnek ennek az általános vigasságnak, és vonakodnak, hogy kényszert alkalmazzanak a sok részeg emberrel szemben, felhasználva az alkalmas pillanatot, támadást intézett az ostromfalak ellen, birtokba vette és leromboltatta őket, barbárjait rászabadította a városra, és megparancsolta, hogy aki a kezükbe kerül, azzal kényük-kedvük szerint bánjanak. A szürakuszaiak nyomban észrevették a bajt, de rémületükben csak lassan és keservesen tudtak magukon segíteni. Mert ami most történt a várossal, a végpusztulással volt egyenlő: a férfiakat halomra öldösték, a falakat lerombolták, a sikoltozó asszonyokat és gyermekeket a fellegvárba hurcolták, a vezérek kétségbeesve látták a helyzetet, de semmi hasznát nem tudták venni a polgároknak, mert az ellenség mindenfelől közéjük vegyült, közéjük keveredett.

42. Ilyen volt a helyzet a városban. A veszedelem már az Akhradinához közeledett, s ekkor a szürakuszaiaknak eszébe jutott az egyetlen férfiú, akitől még remélhettek valamit, ha néven nem is nevezték, mert restelltek Diónnal szemben tanúsított hálátlanságukat és oktalan viselkedésüket. Végül azonban a szükség kényszerítette őket, s a szövetségesek és a lovagok közül többen azt kiáltozták, hogy Diónt és a peloponnészosziakat kell visszahívni Leontinoiból. Ennek a merész kívánságnak hallatára a szürakuszaiak azonnal örömrivalgásban és könnyekben törtek ki, s az istenekhez fohászkodtak, hogy megjelenjen közöttük Dión. Elepedtek látása után, emlékezetükbe idézték vitézségét és erélyét a veszedelmek között, mert nemcsak saját maga volt rendíthetetlen, hanem beléjük is bátorságot öntött, és vezérlete alatt félelmet nem ismerve csaptak össze az ellenséggel. Nyomban érte küldték hát a szövetségesek közül Arkhónidészt és Teleszidészt, a lovagok közül pedig Hellanikoszt ötödmagával. Ezek erős vágtában tették meg az utat, már alkonyodott, amikor megérkeztek Leontinoiba. Leugrottak lovukról, és először is Dión elé borultak; könnyek között mondták el, milyen nagy szerencsétlenség érte a szürakuszaiakat. Közben néhány leontinoi odajött és sok peloponnészoszi is összegyűlt Dión körül, s a küldöttek sietségéből és rimánkodó hangjából sejtették, hogy valami váratlan dolog történhetett. Dión azonnal oda vezette őket, ahol a népgyűléseket szokták tartani, a nép sietve összejött, majd Arkhónidész és Hellanikosz társai előálltak, röviden jelentették, milyen nagy bajban vannak, s kérték a zsoldosokat, segítsenek a szürakuszaiaknak, felejtsék el a rajtuk esett sérelmeket, hiszen csúfosabban meglakoltak, mint maguk a sérelmet elszenvedők valaha is kívánhatták volna.

43. Miután a hírnökök befejezték beszédüket, mély csend ülte meg a színházat. Kisvártatva felkelt helyéről Dión és beszélni kezdett, de sűrű könnyei elfojtották szavát. Zsoldosai, akik részvéttel voltak iránta, biztatták, hogy legyen jó reménységgel. Dión erőt vett bánatán, és így szólt: "Peloponnészoszi és szövetséges férfiak, azért gyűjtöttelek össze itt benneteket, hogy tanácskozzatok a magatok dolgáról. A magaméról helytelen dolog volna bármit is mondani, amikor Szürakuszait a teljes pusztulás fenyegeti, mert ha nem tudom megmenteni a várost, elmegyek, hogy eltemetkezzem lángban álló szülővárosom romjai alatt. Ha még most is hajlandók vagytok rajtunk, a legboldogtalanabb és legszerencsétlenebb embereken segíteni, a ti művetek lesz, ha új életre keltitek a szürakuszaiak városát. Ha azonban neheztelésetekben sorsára bízzátok a várost, akkor is legyen rajtatok az istenek megérdemelt áldása irántam tanúsított hűségetekért és odaadásotokért; emlékezzetek Diónra, aki titeket sem hagyott el, amikor bántalmazást szenvedtetek, s polgártársait sem hagyja el balsorsukban."

A zsoldosok nagy kiáltozással ugrottak fel helyükről, még mikor Dión beszélt, és felszólították, minél előbb álljon élükre, és vezesse őket Szürakuszai megvédésére. A követek közrefogták, szenvedélyesen átölelték, s az istenek gazdag áldását kérték rá és zsoldosaira. Mikor a zaj lecsendesedett, Dión megparancsolta, hogy menjenek szállásukra, készüljenek fel az útra, és vacsora után jöjjenek ugyanarra a helyre fegyverbe öltözötten, mert elhatározta, hogy még az éjszaka folyamán elindul a szürakuszaiak megsegítésére.

44. Dionüsziosz vezérei Szürakuszaiban, amíg a nappali világosság tartott, sok gonoszságot követtek el a városban, de amikor az éjszaka beállt, csekély létszámveszteséggel visszavonultak a fellegvárba. Erre a szürakuszaibeli népvezérek nekibátorodtak, s abban a reményben, hogy az ellenség azok után, amiket elkövetett, nyugton marad, ismét áskálódni kezdtek Dión ellen. Ha megérkezik zsoldosaival - mondták -, ne eresszék be a városba, s ne dőljenek be nekik, mintha vitézség tekintetében kiválóbbak volnának, hanem saját maguk mentsék meg a várost, és szerezzék vissza szabadságukat. Így aztán a vezérek azért küldtek újból hírnököket Diónhoz, hogy visszatérítsék útjából, a lovagok és az előkelő polgárok pedig, hogy előrenyomulását siettessék. Emiatt Dión hol lassan haladt, hol sietett. Éjszaka Dión ellenségei megszállták a kapukat, hogy kizárják a városból, Nüpsziosz azonban a fellegvárból még több és még jobban nekibátorodott zsoldost küldött le; rögtön leromboltatta az ostromfalakat, lerohanta és feldúlta az egész várost. A vérontás most már kiterjedt nemcsak a férfiakra, hanem a nőkre és a gyermekekre is; rablás kevés történt, de mindennél nagyobb volt az általános pusztítás. Dionüsziosz ugyanis kétségbeesett dolgai állásán, izzó gyűlöletet érzett a szürakuszaiak ellen, s elhatározta, hogy összeomló zsarnoki uralmát a város romjai közé temeti. Zsoldosai tehát, hogy megelőzzék Dión segítségét, a pusztítás és megsemmisítés leggyorsabb módját választották: a tüzet. Fáklyákkal, tűzcsóvákkal lángba borították, ami közvetlenül kezük ügyébe esett, távolabbra pedig tüzes nyilakat dobtak. Akit az utcán értek el, ott gyilkolták meg, aki a házában húzta meg magát, azt kiűzte a tűz, mert a házak lángba borultak és ráomlottak a menekülőkre.

45. Ez a szerencsétlen helyzet nyitotta meg a várost Dión előtt. Általános vélemény szerint Dión, midőn meghallotta, hogy az ellenség a fellegvárba zárkózott, nem haladt tovább erőltetett menetben. Virradatkor először a lovagok érkeztek hozzá, és jelentették a város második lerohanását, de még néhány ellensége is megjelent, és kérte, hogy siessen. A veszedelem mind nagyobb lett, ekkor Hérakleidész elküldte fivérét, majd nagybátyját, Theodotészt, hogy segítsen rajtuk Dión, mert senki nem száll szembe az ellenséggel, ő maga is megsebesült, a város pedig rövidesen elpusztul és leég. Amikor Dión meghallotta ezt a hírt, még hatvansztadionnyira volt a város kapuitól. Felhívta a veszedelemre zsoldosai figyelmét, buzdította őket, s most már nem menetelve, hanem futólépésben vezette hadseregét a város felé, s közben egyik küldött a másik után érkezett azzal a kéréssel, hogy siessen. A zsoldosok bámulatos gyorsaságát és lelkesedését kihasználva rontott be az úgynevezett Hekatompedon városrészbe. Dión a könnyű fegyverzetű csapatokat azonnal az ellenség megrohamozására küldte, hogy láttukra a szürakuszaiak felbátorodjanak, a nehézfegyvereseket saját maga állította csatarendbe, majd az összesereglő és a hozzá siető polgárokból rendes csapatokat alakított, kijelölte parancsnokaikat, hogy több ponton egyszerre megindított támadásuk minél félelmetesebb legyen.

46. Miután Dión megtette ezeket az intézkedéseket és fohászkodott az istenekhez, megjelent és csapatait a városon keresztül az ellenség ellen vezette; a szürakuszaiak erre hálás örömkiáltásokban, fohászkodásokkal és jókívánságokkal keveredő hangos csatakiáltásokban törtek ki, Diónt megmentőjüknek és istenüknek nevezték, a zsoldosokat pedig testvéreiknek és polgártársaiknak. Senki nem volt annyira önző és önimádó abban a pillanatban, hogy egyes-egyedül ne Dión életéért aggódott volna, aki véren, tűzön és az utcákon heverő rengeteg holttesten át elsőként rohant a veszedelembe.

Félelmetes volt a megvadult ellenség, amint a megközelíthetetlen és járhatatlan ostromfalak mentén harcolt. A tűzveszély megzavarta a zsoldosokat, és nehezebbé tette előrehaladásukat. A házakat körülnyaldosó láng megvilágította alakjukat, s midőn mentek előre az égő üszkök között, rohantak a sűrű füstben és porfelhőben, a földre zuhanó súlyos omladékok között, szüntelenül arra törekedtek, hogy együtt maradjanak, és soraik fel ne bomoljanak. Mikor az ellenség közvetlen közelébe értek, a szűk helyen és a nehezen járható terepen csak kevesen kelhettek kézitusára, de azért a szürakuszaiak buzdító kiáltozásától fellelkesülve visszaszorították Nüpsziosz csapatait. Ezek legnagyobb része visszavonult a közeli fellegvárba, és így megmenekült; de azokat, akik kívül maradtak és szerteszóródtak, a zsoldosok űzőbe vették és lemészárolták. A körülmények nem engedték, hogy győzelmüket azonnal élvezzék, és dicső fegyvertényükhöz illően fejezzék ki örömüket, mert a szürakuszaiak figyelmüket házaik felé fordították, és nagy fáradsággal eloltották a tüzet még az éjszaka folyamán.

47. Másnap reggelre egyetlen népvezér sem maradt a városban, bűnük tudatában elmenekültek. Hérakleidész és Theodotész azonban önként előálltak és kiszolgáltatták magukat Diónnak, beismerték, hogy hibát követtek el, és arra kérték, bánjon velük jobban, mint ők bántak vele, hiszen az méltó a legerényesebb Diónhoz, hogy a haragban is különb legyen bántalmazóinál. Beismerték, hogy éppen az erény győzedelmeskedett felettük, amely ellen fellázadtak. Hérakleidész kérésére Dión barátai azt javasolták, hogy ne legyen kíméletes ezekhez a gonosz és rosszindulatú emberekhez, hanem szolgáltassa ki Hérakleidészt a katonáknak, és irtsa ki az államból a tömeg kegyeinek hajhászását, amely legalább annyira beteges jelenség, mint maga a zsarnokság. Dión azonban csillapította őket, s azt mondta, hogy más hadvezérek fegyverforgatásban és háborúban képezik magukat, ő ezalatt az Akadémián igyekezett megtanulni szívós munkával, hogy uralkodjék indulatain, az irigységen és az összeférhetetlenségen. Ennek bizonysága - folytatta - nem a barátainkkal és a tisztességes emberekkel szemben tanúsított méltányosság, hanem az, hogy ha sérelmet szenvedtünk, kegyesek és elnézők vagyunk megsértőinkkel. Kijelentette, hogy Hérakleidészt nem is hatalomban és bölcsességben, hanem becsületességben és igazságosságban múlja felül, mert ebben van az igazi felsőbbrendűség; a háborúban elért sikerek pedig, ha más embertől nem is, de a szerencsétől mindenképpen függenek. Ha Hérakleidészt hűtlenné és gonosszá tette is az irigység, neki magának nem szabad erényét indulatosságból bemocskolnia, mert bár a törvény szerint igazságosabb a megtorlás, mint a sértés, de a természet szerint mindkettő ugyanabból a gyengeségből fakad. Az ember, bármilyen elvetemült is, nem lehet olyan gonosz és megátalkodott, hogy ismételten tapasztalt jótettek után a hála meg ne változtassa és le ne győzze.

48. Ilyen meggondolások után Dión szabadon bocsátotta Hérakleidészt és híveit. Ezután az ostromfalra fordította figyelmét, és megparancsolta a szürakuszaiaknak, hogy mindenki vágjon egy cölöpöt, és tegye le a fal közelében. Amikor a szürakuszaiak éjszaka pihenőre tértek, zsoldosait munkába állította, és a fellegvárat észrevétlenül elbástyáztatta cölöpfallal, úgyhogy reggel a polgárság és az ellenség egyaránt elbámult a gyors munkán. Ezután eltemettette az elesett szürakuszaiakat, visszaváltotta a mintegy kétezer főnyi hadifoglyot, majd népgyűlést hívott össze. A népgyűlésen Hérakleidész felállt, és azt javasolta, hogy Diónt válasszák meg teljhatalmú fővezérré szárazföldön és tengeren. Az arisztokrácia elfogadta az indítványt, és szavazást rendelt el, de a hajósok és kézművesek tömege zúgolódott, kifogásolta, hogy Hérakleidész elveszíti a hajóhad parancsnokságát, s úgy gondolta, ha más tekintetben nem lehet is hasznát venni, mindenképpen demokratikusabb gondolkodású Diónnál, és jobban kedvében jár a népnek. Dión méltányolta ezt a szempontot, és visszaadta a hajóhad parancsnokságát Hérakleidésznek, de a föld- és háztulajdon felosztását már ellenezte, ezért meg is semmisítette az erre vonatkozó korábbi határozatot, és ezzel megbántotta a népet. Hérakleidész azonnal felfújta az ügyet, és messzénéi tartózkodása idején Dión ellen bujtogatta és izgatta a parancsnoksága alatt levő katonákat és tengerészeket, mondván, hogy önkényuralomra törekszik, majd a spártai Pharax közvetítésével titokban egyezségre lépett Dionüsziosszal. Mikorra az előkelő szürakuszaiaknak tudomására jutott a dolog, már kitört a lázadás a táborban, majd pedig szükség és ínség keletkezett Szürakuszaiban. Dión maga sem tudta, mitévő legyen, és barátai megrótták, hogy olyan javíthatatlan, irigységben és gonoszságban megrögzött embert, mint Hérakleidész, hagyott nagyra nőni önmaga ellen.

49. Pharaxszal, aki agrigentumi területen, Neapolisznál táborozott, Dión, noha ide vezette a szürakuszai haderőt, csak később akart megütközni. Hérakleidész és tengerészei emiatt azt kiáltozták, hogy Dión nem akarja csatával eldönteni a háborút, hanem örökre uralmon kíván maradni. Dión kénytelen volt megütközni, de vesztett. A vereség azonban nem volt súlyos, inkább csak a hadseregben keletkezett viszály és zavargás okozta. Dión így újból ütközetre készült és biztatva, bátorítva készítette elő hadseregét. Az éjszaka kezdetén jelentették neki, hogy Hérakleidész tengerre szállt hajóhadával, és Szürakuszai felé tart azzal a céllal, hogy elfoglalja a várost, és őt, valamint hadseregét kizárja. Dión tehát magához vette legbefolyásosabb és leglelkesebb híveit, és egész éjjel vágtatva reggel kilenc óra körül a kapuk elé érkezett, miután megállás nélkül hétszáz sztadionnyi utat tett meg. Hérakleidész minden sietése ellenére is megkésett hajóival, ezért felszedte a horgonyt és tanácstalanul bolyongott. Közben találkozott a spártai Gaiszülosszal, aki elmondta, hogy a szicíliaiak vezérletére érkezett Lakedaimónból, mint valamikor régen Gülipposz. Hérakleidész örömmel üdvözölte ezt az embert, és úgy hitt benne, mint valami Dión ellen alkalmas varázsszerben. Bemutatta a szövetségeseknek, majd hírnököt küldött Szürakuszaiba, s felszólította a polgárokat, hogy fogadják el a spártait vezérükül. Dión azonban azt felelte, hogy a szürakuszaiaknak van éppen elegendő vezérük, de ha ügyeik állása miatt mindenáron spártaira volna szükségük, itt van ő is, mivel polgárjogot kapott a spártaiaktól. Gaiszülosz erre lemondott a parancsnokságról. Diónhoz hajózott, s kibékítette Hérakleidésszel, aki megesküdött és ünnepélyesen hűséget fogadott. Gaiszülosz is megesküdött, hogy bosszút áll Diónért, és megbünteti Hérakleidészt, ha újból gonoszat forral ellene.

50. Ezután a szürakuszaiak feloszlatták hajóhadukat, mert nem volt rá szükség; a hajósok zsoldja sok pénzt emésztett fel, és sok viszályra adott okot a parancsnokok között. Majd fallal körülzárták a fellegvárat és hozzáfogtak az ostromához. Senki nem ment az ostromlottak segítségére, élelmük elfogyott, s a zsoldosok nyomása fenyegetővé vált. Dionüsziosz fia elveszettnek tartotta ügyét és egyezséget kötött Diónnal; átadta a fellegvárat a fegyverekkel és más hadifelszereléssel együtt, magához vette anyját és nővéreit, megrakott öt hadihajót, és elhajózott apjához. Dión bántatlanul elengedte a városból. Egyetlen szürakuszai sem mulasztotta el ezt a látványt, és rossz néven vették a távolmaradóktól, hogy nem látták felkelni Szürakuszai szabadságának napját. Mivel Dionüsziosz kiűzése mind a mai napig a szerencse forgandóságának legvilágosabb és legnagyobb példája, milyen nagy örömet érezhettek a szürakuszaiak és milyen büszkék lehettek, hogy igen szerény eszközökkel megdöntötték minden idők legnagyobb zsarnoki uralmát.

51. Miután Apollokratész elhajózott, Dión felment a fellegvárba. Az asszonyok nem bírtak magukkal, képtelenek voltak kivárni a megérkezését, mind odarohantak a kapukhoz: elöl Arisztomakhé, aki kézen vezette Dión fiát, mögötte Areté könnyek között, nem tudva, hogyan köszöntse és szólítsa férjét, hiszen más férfival élt együtt. Dión először nővérét ölelte át, azután fiát, majd Arisztomakhé odavezette hozzá Aretét, és így szólt: "Boldogtalanok voltunk, Dión, amíg száműzetésben éltél, de most, hogy győztesen hazatértél, mindnyájunkat megszabadítottál szomorúságunktól. Egyes-egyedül ez a szerencsétlen asszony a kivétel, akit a szemem láttára erőszakoltak hozzá egy másik férfihoz, holott te életben voltál. Hogyan ítéled meg kényszerű helyzetét, hogy a szerencse urunkká tett? Hogyan köszöntsön, mint nagybátyját vagy mint férjét?" Így beszélt Arisztomakhé, Dión pedig könnyekre fakadva gyengéden átölelte feleségét, rábízta kisfiát, és meghagyta, hogy menjen abba a házba, ahol lakott, mert a fellegvárat átadta a szürakuszaiaknak.

52. Dión ügyeit tehát siker koronázta, de addig nem akarta élvezni jó szerencséjét, míg barátait meg nem jutalmazta, és a szövetségeseknek ajándékot nem adott. Főként athéni híveinek és a zsoldosoknak akart érdemük szerint kijáró elismerést és megtiszteltetést juttatni, de nagylelkűsége meghaladta képességeit. Ő maga józanul és igénytelenül beérte azzal, amije volt, és az emberek csodálattal látták, hogy bár Szicília, Karthágó és egész Hellasz sikereire irányítja tekintetét, hogy kortársai senkit nem tartanak nagyobbnak nála, hogy bátorság és szerencse dolgában minden más hadvezért mögéje sorolnak, mégis olyan szerény az öltözete, életmódja és asztala, mintha az Akadémiában étkeznék Platónnál, nem pedig zsoldosvezérekkel élne együtt, akik fáradalmaik s a veszélyek jutalmát a mindennapos lakomákban és élvezetekben találják meg. És bár Platón azt írta neki, hogy most az egész világon mindenki egyedül őt nézi, Dión maga szemmel láthatóan egyetlen város egyetlen helyére függesztette tekintetét, az Akadémiára. Jól tudta, hogy ottani nézői és bírái nem tetteit, nem is merészségét vagy győzelmét csodálják, hanem csak azt figyelik, bölcsen és józanul él-e szerencséjével, s mérsékletet tanúsít-e magas állásában. Ennek ellenére Dión mindvégig ragaszkodott hozzá, hogy másokkal való érintkezésében semmit ne engedjen büszkeségéből és a néppel szemben hajthatatlan szigorán semmit ne lazítson, bár a körülmények a szívélyességet tették számára szükségessé, s mint már említettük, Platón is megfeddte, mikor azt írta neki, hogy az önteltség a magányosság lakótársa. De, úgy látszik, természetét nem lehetett egykönnyen legyőzni, mert makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy az ernyedt és elpuhult szürakuszaiakat mérsékletre bírja.

53. Közben Hérakleidész újból viszályt szított: először is, amikor meghívták a tanácsba, nem volt hajlandó megjelenni, hanem csak magánemberként kívánt részt venni a népgyűlésen a többi polgárral együtt. Később vádat emelt Dión ellen, hogy nem romboltatta le a fellegvárat, nem engedte meg a felindult népnek, hogy felnyissa Dionüsziosz sírboltját,[133] s kidobja a holttestet a sírból. Felhozta ellene, hogy megvetéssel bánt a polgárokkal, amikor Korinthoszból hívott tanácsadókat és hivatalnoktársakat. Dión valóban hívott korinthosziakat, abban a reményben, hogy segítségükkel könnyebben megvalósítja a tervezett alkotmánymódosítást. Az volt a szándéka ugyanis, hogy a vegyítetlen demokráciát, amely Platón szerint nem államforma, hanem az "államformák vásárcsarnoka",[134] korlátozza, és spártai meg krétai mintára a népuralom és a királyi hatalom keverékét hozza létre és alakítja ki, amelyben az arisztokrácia intézi és dönti el a legfontosabb ügyeket, hiszen tudta, hogy a korinthosziak államformája inkább az oligarchia irányába fejlődött, és csak kevés ügyben cselekednek a néppel együtt.

Minthogy pedig el volt rá készülve, hogy terveit főként. Hérakleidész fogja ellenezni, aki különben is nyugtalan, ingatag és lázadó természet volt, végre beletörődött, hogy azok, akik már régóta végezni akartak Hérakleidésszel, de eddig az ő parancsára fékezték magukat, végrehajtsák tettüket. Ezek az emberek most elmentek Hérakleidész lakásába és megölték. A szürakuszaiakat nagyon bántotta Hérakleidész halála, de Dión fényes temetést rendezett neki, a halotti menetbe kivezényelte egész hadseregét, majd beszédet intézett hozzájuk. Végül belátták, hogy lehetetlen lett volna nyugalmat teremteni a városban, amíg Hérakleidész és Dión együtt intézik az ügyeket.

54. Diónnak volt egy athéni barátja, Kallipposz, akivel, mint Platón mondja, nem filozófiai tanulmányai közben, hanem a misztériumokba való beavatásakor ismerkedett meg és került baráti kapcsolatba. Kallipposz később részt vett a hadjáratban, és az a megtiszteltetés érte, hogy valamennyi barátja közül elsőnek vonult be Szürakuszaiba Dión oldalán, koszorús fejjel, mert a harcokban fényesen kitűnt. Miután azonban Dión legkiválóbb és legderekabb hívei sorra elvesztek a háborúban, és Hérakleidész is meghalt, Kallipposz úgy látta, hogy a szürakuszai nép vezér nélkül maradt, Dión katonái pedig hozzá húznak, ezért kitört belőle az aljasság. Azt remélte, hogy barátja meggyilkolásának fejében övé lesz Szicília, de azt is mondják egyesek, hogy húsz talentum vérdíjat kapott Dión ellenségeitől. Lepénzelt és kitanított tehát néhány zsoldost Dión elveszejtésére, és a legkörmönfontabb, legravaszabb módon kezdett hozzá a dologhoz. Állandóan jelentette Diónnak, hogy a katonák mi mindent beszélnek róla; ezek a megjegyzések részben valóban elhangzottak, részben ő találta ki őket. Azt a felhatalmazást nyerte Dión bizalma révén, hogy titokban bárkivel találkozhat és - Dión parancsára - szidhatja a hadvezért, hogy senki, aki csalárd és elégedetlen, ne maradjon rejtve. Így aztán Kallipposznak sikerült hamarosan megtalálnia és összeszednie a gonoszokat és a háborgókat; ha pedig szavait valaki visszautasította, és próbálkozását jelentette Diónnak, Dión nem nyugtalankodott és nem neheztelt, hiszen Kallipposz csak az ő utasítása szerint járt el.

55. Mikor az összeesküvés már kialakulóban volt, Dión előtt nagy és félelmetes látomás jelent meg. Alkonyattájban történetesen magányosan üldögélt háza előcsarnokában gondolataiba merülve, amikor hirtelen zajt hallott az előcsarnok másik végéből. Felnézett, s mivel még elég világos volt, egy magas termetű női alakot pillantott meg, a tragédiák Erinnüszétől semmiben sem eltérő köntösben és arccal, amint seprűvel takarította a házat. Dión szörnyen megrémült, és ijedtében barátait hívatta, elmondta nekik, mit látott, s kérte őket, maradjanak nála éjszakára. Valósággal magánkívül volt a félelemtől, hogy ha egyedül marad, a kísértet ismét megjelenik, de a látomás nem ismétlődött meg. Néhány nappal később azonban még alig serdülő fia valami jelentéktelen és gyermekes okból bánatában és dühében levetette magát a háztetőről, a fejére esett és szörnyethalt.

56. Diónt nagyon lesújtotta az eset. Kallipposzt ez is arra késztette, hogy ne késlekedjék a merénylettel; a szürakuszaiak között olyan híreket terjesztett, hogy Dión gyermektelenné válva elhatározta, hogy hazahívja Apollokratészt, Dionüsziosz fiát és utódjává teszi, mivel Apollokratész unokaöccse feleségének és unokája nővérének. Közben Dión is meg a két asszony is sejteni kezdte, mi készül, de mindenünnen figyelmeztették is őket. Dión, úgy látszik, nagyon megbánta Hérakleidész meggyilkolását, mert az szégyenfoltot ejtett életén és cselekedetein; szüntelenül tépelődve és keseregve kijelentette, kész sokszorosan is elszenvedni a halált, és odatartani magát annak, aki le akarja szúrni, de nem szívesen él úgy, hogy nemcsak ellenségeitől, hanem barátaitól is félnie kelljen.

Amikor Kallipposz látta, hogy az asszonyok alaposan utánanéznek a dolognak, megijedt, felkereste őket, mindent tagadott, és könnyek között kijelentette, hogy kész olyan biztosítékot adni nekik, amit csak kívánnak. Az asszonyok azt kérték tőle, hogy tegye le a nagy esküt, ami a következőképpen történt: Az esküvőt tevő lement Démétér és Perszephoné szentélyébe, és az előírt szertartások elvégzése után magára öltötte az istennő bíborköntösét, kezébe vett egy égő fáklyát, és letette az esküt. Kallipposz mindezt elvégezte, és elmondta az eskü szövegét, aztán úgy űzött gúnyt az istenekből, hogy bevárta annak az istennőnek az ünnepét, akire megesküdött, és Koreia napján[135] hajtotta végre a gyilkosságot. De talán azért nem választotta meg gondosabban a napot, mert tudta, hogy bármikor gyilkol, az istennő haragját mindenképpen magára vonja, ha beavató létére[136] megöli azt, akit ő avatott be a misztériumokba.

57. Ekkorra már sokan csatlakoztak a merénylethez. Dión barátaival házának egyik szobájában tartózkodott, ahol több pamlag volt; az összeesküvők egy része kívülről vette körül a házat, a többiek az ajtóknál és az ablakoknál álltak őrt. A zakünthosziak, akik vállalták, hogy megölik, kard nélkül, egy szál khitónban mentek be a szobába. Az ajtókat kívülről bezárták, s a merénylők rárohantak Diónra. Puszta kézzel akarták megfojtani, de nem sikerült, erre kardot kértek, az ajtókat azonban senki nem merte kinyitni. A szobában Diónnak sok barátja volt jelen, de senki nem merészkedett Dión segítségére menni abban a hitben, hogy a maguk életét mentik meg, ha Diónt cserbenhagyják. Kisvártatva a szürakuszai Lükón beadott az ablakon az egyik zakünthoszinak egy rövid kardot, amellyel úgy vágták le a már védtelen és reszkető Diónt, mint valami áldozati barmot. Nyomban utána börtönbe vetették nővérét és várandós feleségét. Az asszony a börtönben a legnagyobb nyomorúságban fiúgyermeknek adott életet; a csecsemőt megpróbálták életben tartani a börtönőrök segítségével, mert Kallipposz szerepe mind zavarosabbnak tűnt fel.

58. Dión meggyilkolása után Kallipposznak eleinte fényes dolga volt, és Szürakuszait hatalmában tartotta. Ezt meg is írta az athéniak városának, pedig az istenek után ennek a városnak tartozott a legnagyobb tisztelettel és félelemmel, miután aljas tettét elkövette. De úgy látszik, igaz az a mondás, hogy ez a város szüli erényben a legkiválóbb férfiakat és a gonoszságban legmegrögzöttebb gonosztevőket, mint ahogy Athén termi a legédesebb mézet és a leggyorsabban ölő bürköt is. Kallipposz nem sokáig vádolta létezésével a sorsot és az isteneket, akik mintha nem vennék tudomásul, hogy ez az ember istentelenséggel szerzett magának olyan nagy vezéri hatalmat. Bűnéért nagyon hamar és méltóképpen meglakolt. Útnak indult, hogy elfoglalja Katanét, és azon nyomban elveszítette Szürakuszait. Állítólag ekkor mondta, hogy várost veszített és "sajtkést"[137] kapott helyette. Ezután Messzéné ellen intézett támadást, legtöbb katonáját elveszítette, azokat is, akik Diónt megölték. Szicíliában egyetlenegy város sem fogadta be; mindegyik gyűlölte és megvetette, s ekkor Rhegiumot foglalta el. De itt is sikertelen volt, zsoldosai ellátásáról rosszul gondoskodott, majd Leptinész és Polüszperkhón megölte. A gyilkossághoz véletlenül ugyanazt a kardot használták, amellyel Diónt megölték; méreteiről (rövid volt, mint a lakón kard szokott lenni), fényes, művészi és mesteri kézre valló kidolgozásáról felismerték. Így lakolt bűnéért Kallipposz.

Miután Arisztomakhét és Aretét kiengedték a börtönből, a szürakuszai Hiketasz, Dión egykori barátja vette őket gondozásába, és úgy látszott, hogy hűségesen és tisztességesen bánik velük, míg Dión ellenségei fel nem bujtották ellenük. Ekkor felszerelt nekik egy hajót azzal az ürüggyel, hogy a Peloponnészoszra küldi őket, de megparancsolta, hogy útközben gyilkolják meg és dobják a tengerbe őket. Mások azt állítják, hogy a kisfiúval együtt élve vetették őket a tengerbe. De Hiketasz is elnyerte gaztetteiért méltó büntetését, mert Timoleón fogságába került, aki kivégeztette, a szürakuszaiak pedig, hogy Diónért bosszút álljanak, megölték két leányát, amint azt Timoleón életrajzában már részletesen elbeszéltem.

 

BRUTUS[138]

1. Marcus Brutusnak őse volt az a Iunius Brutus, akinek a régi rómaiak a Capitoliumon a királyok szobrai között bronzszobrot emeltek, kezében kivont karddal, mert ő döntötte meg véglegesen a Tarquiniusokat. De az a Brutus, akár a hidegen kovácsolt kardpenge, rideg természetű volt, jellemét a tudományok nem szelídítették meg, és a királyok elleni gyűlöletében még gyermekgyilkosságra is vetemedett. Ez a Brutus viszont, akinek életrajzát most írom, tanulmányokkal és a filozófia tanaival erősítette jellemét, komoly és szelíd természetét gyakorlati célokra igyekezett irányítani, s úgy látszik, kitűnő tehetséggel rendelkezett minden szépre és jóra. Emiatt még azok is, akik gyűlölték a Caesar elleni összeesküvésért, Brutusnak tulajdonítják azt, ami ebben a tettben nemes volt, s Cassiusra hárítják, ami a történtekben visszataszító. Cassius, bár Brutusnak rokona és barátja, távolról sem volt hasonlóképpen tiszta és egyszerű jellem. Brutus anyja, Servilia családja származását Servilius Ahaláig vitte vissza. Ez a Servilius Ahala, midőn Spurius Manlius fellázította a népet és zsarnoki hatalomra tört, tőrt dugott a hóna alá, a forumra ment, megállt Spurius mellett, mintha éppen valamiről akarna tárgyalni vele, s amikor az hozzáhajolt, egy döféssel megölte.

Ez közismert tény; az apai ágról viszont azok, akik Caesar meggyilkolása miatt gyűlöletet és ellenséges indulatot táplálnak Brutus iránt, azt állítják, hogy nem a Tarquiniusok elűzőjétől eredt, mert az kivégeztette fiait, és nem maradt nemzetsége, hanem Brutus egy plebeius eredetű, Brutus nevű tiszttartónak volt a fia, aki csak fia születése után került közhivatalba. Poszeidóniosz, a filozófus azt állítja, hogy a hagyomány szerint Brutus csak felnőtt fiait végeztette ki, de egy harmadik, még csecsemőkorban levő fiú is maradt utána, akitől a nemzetség származik. Elmondja, hogy a családnak több kiváló tagja élt még az ő idejében is, s arcvonásaik hasonlítottak Brutus szobrára. Erről a tárgyról ennyi elég is legyen.

2. Serviliának, Brutus anyjának a filozófus Cato[139] fivére volt, akit Brutus minden római között a legtöbbre becsült, és aki nagybátyja, majd később az apósa lett. A görög filozófusok közül, azt mondhatjuk, egy sem volt számára ismeretlen vagy idegen, ám leginkább Platón tanítványaihoz vonzódott, de sem az úgynevezett új és sem a közép Akadémiához nem ragaszkodott, hanem kitartott a régi mellett. Mindvégig csodálója volt az aszkalóni Antiokhosznak, sőt annak fivérét, Arisztoszt mint barátját házukba is befogadta. Arisztosz ugyan tudományos felkészültségben elmaradt a többi filozófus mögött, de értelmességben és nemes gondolkodásban állta a versenyt a legjobbakkal. Empülosz, akiről Brutus gyakran megemlékezik leveleiben, s barátai is többször említik, hogy a házában lakott, szónok volt, és Brutus címmel ránk maradt egy rövid, de nem jelentéktelen értekezése Caesar meggyilkolásáról.

Brutus képzett volt a latin nyelvben, szónoklatokat és ügyvédi beszédeket tartott, a görög nyelvben azonban tömör és lakonikus szűkszavúságra törekedett, ami leveleiben helyenként szembeötlő. Így a háború kezdetén ezt írta a pergamoniaknak: "Hallom, pénzt adtatok Dolabellának; ha önként adtátok, valljátok be a bűnötöket, ha nem önként, bizonyítsátok be azzal, hogy nekem önként adtok." A szamosziaknak meg így írt: "Tanácsaitok silányak, szolgáltatásaitok lassúak. Mit gondoltok, mi lesz ennek a vége?" Majd ismét: "A xanthosziak megvetették jószolgálataimat, és oktalanságukkal sírjukká tették városukat; a pataraiak ellenben rám bízták magukat, és most szabadok. Rajtatok múlik, hogy a pataraiak elhatározását vagy a xanthosziak sorsát választjátok-e." Ilyen volt tehát jellegzetes levélbeli írásmodora.

3. Brutus még fiatalember korában Ciprusba utazott nagybátyjával, Catóval, akit ide küldtek ki Ptolemaiosz ellen.[140] Miután Ptolemaiosz öngyilkos lett, Catónak Rhodoszban volt fontos dolga, ezért egyik barátját, Canidiust küldte el a király kincseinek őrizetére. De mivel félt, hogy Canidius lopásra vetemedik, írt Brutusnak, hogy hajózzék a lehető leggyorsabban Ciprusba Pamphüliából, ahol betegségéből felépülve tartózkodott. Brutus szerfölött vonakodva hajózott el, mert restellte magát Canidius előtt, s azt gondolta, hogy Cato alaptalanul volt bizalmatlan ezzel az emberrel; de egyébként is, mint afféle fiatal és tudományokkal foglalkozó ember, az ilyen megbízatást és ellenőrzést nem tartotta sem szabad emberhez, sem önmagához méltónak. Ennek ellenére úgy kitett magáért ebben az ügyben, hogy elnyerte Cato elismerését. Miután a vagyont pénzzé tette, a kincsek legnagyobb részét magához vette, és Rómába hajózott.

4. Mikor szakításra került sor, Pompeius és Caesar a fegyverekre bízta a döntést, és a birodalom zűrzavarba került, nyilvánvalónak látszott, hogy Brutus Caesar pártjára áll, mert Brutus apját megelőzőleg Pompeius kivégeztette. Brutus azonban kötelességének tartotta, hogy a közérdeket a személyes szempontok fölé helyezze: meggyőződött róla, hogy a háborúra Pompeiusnak jobb oka volt, mint Caesarnak, tehát Pompeiushoz csatlakozott, bár korábban, ha találkozott Pompeiusszal, szót sem váltott vele, mert szentségtörő dolognak tartotta volna, hogy beszédbe elegyedjék apja gyilkosával. Most azonban őt tekintette a haza vezérének, ezért alája rendelte magát, és mint Pompeius követe hajózott Kilikiába Sestiusszal, aki ezt a tartományt kapta. De mert itt nem akadt semmi fontos dolga, s Pompeius és Caesar már felvonult egymás ellen a döntő küzdelemre, önként Makedoniába ment, hogy részt vállaljon a veszélyekben. Mondják, hogy amikor megérkezésekor Pompeius meglátta, öröme és csodálata jeléül felkelt ültéből, és mindenki láttára úgy ölelte át, mintha feljebbvalója volna. A hadjáraton, ha nem volt Pompeius társaságában, egész nap tanulmányokkal, könyvekkel foglalkozott, de nemcsak szabad idejében, hanem még a nagy csata előtti napon is. Nyár közepe és nagy hőség volt, a tábort mocsaras helyen ütötték fel, és a szolgák, akik Brutus sátrát vitték, csak nagy késéssel érkeztek meg. Brutus nagyon ki volt merülve, már majdnem dél volt, amikor megkente testét, és evett egy keveset. A többiek vagy aludtak, vagy aggodalommal gondoltak a jövőre; ő pedig egész estig Polübiosz műveiből készített kivonatot.

5. Mondják, hogy Caesar nem feledkezett meg róla, hanem szigorúan meghagyta tisztjeinek, hogy a csatában ne öljék meg, hanem vigyázzanak az életére, s ha önként megadja magát, vezessék eléje; ha azonban tiltakozik, ellene szegül annak, hogy foglyul ejtsék, engedjék útjára, és ne alkalmazzanak vele szemben erőszakot; Caesar ezt Brutus anyjára, Serviliára való tekintettel tette. Bizonyára visszaemlékezett rá, hogy fiatal korában Servilia őrülten szerelmes volt bele, és Brutusról, aki épp akkor született, amikor szerelmük lángolt, némiképp azt hitte, hogy tőle van. Mondják, hogy amikor a senatusban a Catilina-féle nagy összeesküvésről tanácskoztak, amely Rómát majdnem forradalomba döntötte, Cato és Caesar, akik ellentétes nézeteket vallottak, egymás mellett álltak; ekkor kintről levélkét küldtek be Caesarnak, aki csendben elolvasta. Cato kiabálni kezdett, rettenetes dolognak tartotta, hogy Caesar utasításokat és leveleket vesz át az ellenségtől. Nagy zaj támadt, erre Caesar odanyújtotta a kezében tartott levelet Catónak, aki elolvasta, s felismerte nővérének, Serviliának szerelmes levélkéjét. Erre odadobta Caesarnak, és így szólt: "Tartsd meg magadnak, te eszeveszett!" Majd folytatta beszédét és érvelését, ahol abbahagyta. Ilyen közismert volt Servilia szerelme Caesar iránt.

6. A pharszaloszi vereség után, amikor Pompeius elmenekült a tenger felé, és tábora ostrom alá került, Brutus a mocsaras, vízzel és náddal teli területre nyíló kapun át észrevétlenül eltávozott, és az éjszaka folyamán épségben eljutott Larisszába, ahonnan levelet írt Caesarnak. Caesar örült megmenekülésének, s hívta, hogy menjen hozzá, majd nemcsak hogy megbocsátott neki, hanem környezete tagjai között a legnagyobb tiszteletben részesítette. Minthogy senki sem tudta megmondani, hova futott Pompeius, Caesar bizonytalanságában sétálni hívta Brutust, és közben próbálta megtudni a véleményét. Majd abban a hiszemben, hogy bizonyos okokból Brutus következtetett leghelyesebben Pompeius menekülésének irányára, minden más meggondolást figyelmen kívül hagyva, Egyiptomba igyekezett. Pompeius, mint Brutus sejtette, valóban eljutott Egyiptomba, de ott utolérte végzete.

Brutus kiengesztelte Caesart Cassius iránt, amikor azonban a galata király[141] érdekében emelt szót, nem tudott megbirkózni a súlyos vádakkal, de kérésére és közbenjárására Caesar meghagyta a királynak országa jelentős részét. Mondják, hogy midőn Caesar első ízben hallotta Brutust beszélni, így szólt barátaihoz: "Nem tudom, mit akar ez a fiatalember, de amit akar, nagyon akarja." Szilárd jelleme nem engedte, hogy könnyen engedjen bármilyen kérésnek csak azért, hogy ezzel mások kedvét keresse, hanem mindig megfontolásból és szabad elhatározásból követte, amit gyakorlatilag jónak és helyesnek tartott; s ha egyszer határozott, szilárdan, erélyesen és eredményesen cselekedett. Igazságtalan kérésekkel szemben megvesztegethetetlen volt, s egy nagy férfiúban azt tartotta a legszégyenletesebbnek, ha arcátlan zaklatásokkal szemben engedékeny, még ha ezt egyesek a nemtetszéstől való félelemnek nevezték is. Azt szokta mondani, hogy akik semmit nem képesek megtagadni, rosszul élték le fiatal korukat.

Amikor Caesar Libüába készült átkelni Cato és Scipio ellen, az Alpokon inneni Galliát, a tartomány nagy szerencséjére, Brutusra bízta, mert a többi tartományt kifosztotta és tönkretette kormányzóinak féktelensége és mohó kapzsisága, Brutus viszont valóságos felüdülést, vigaszt jelentett a lakosságnak korábbi nyomorúságukhoz képest. Ezért azonban Caesarra hárította mindannyiuk háláját, akit, mikor visszatérése után bejárta Itáliát, a Brutus uralma alatt álló városokban fogadta a legkellemesebb látvány, de igen örült Brutusnak is, aki valójában az ő dicsőségét növelte, s kedvét találta benne, ha együtt lehetett vele.

7. Mivel több praetorság volt, mindenki azt várta, hogy a legnagyobb méltósággal járót, az úgynevezett városi praetor tisztét vagy Brutus, vagy Cassius kapja. Egyesek állítása szerint titokban már korábban is viszálykodtak egymással, de most emiatt még sokkal inkább összekülönböztek, noha rokonok voltak. Iunia ugyanis, Brutus húga, Cassius felesége volt. Mások szerint a kettőjük közötti versengés Caesar műve volt, aki titokban mindkettőjük reménységét táplálta, míg aztán annyira felkeltette indulataikat, hogy nyílt harcba kezdtek egymással. Brutus nagy hírneve és erénye küzdött Cassiusnak a parthusok elleni háborúban végrehajtott dicső haditetteivel. Caesar meghallgatta mindkettőjüket, s miután tanácskozott barátaival a dologról, így szólt: "Cassiusnak több joga van hozzá, de az első praetorságot mégis Brutusnak kell adnunk." Cassiusnak másik praetori tisztséget adtak, de a megkapott praetorságért tanúsított hálája jóval kisebb volt, mint az elveszett miatti haragja.

Brutus egyébként is olyan mértékben részesült Caesar hatalmában, ahogyan csak kívánta. Valóban az volt a szándéka, hogy barátai között az első és a legbefolyásosabb legyen, de Cassius és hívei elvonták és eltérítették ettől a tervétől. Cassiusszal nem békült ki a hivatalért folytatott versengés után, de hallgatott barátai unszolására, hogy ne hagyja magát meglágyítani és Caesar befolyásától elcsábítani, kerülje a zsarnoki kegyet és a kedvezéseket, amelyekben Caesar nem azért részesíti, hogy erényét megtisztelje velük, hanem hogy erélyét megpuhítsa és ellankassza bátorságát.

8. Caesar ennek ellenére nem volt mentes a gyanakvástól és nem peregtek le róla a Brutus ellen felhozott vádaskodások, emelkedett lelkületétől, nagy tekintélyétől és barátaitól is félt, mégis bízott jellemében. Amikor első ízben híresztelték hogy Antonius és Dolabella forradalmat szít, kijelentette, hogy ő nem fél a jól táplált és hosszú hajú emberektől, csak a sápadtaktól és soványaktól, akiken Brutust és Cassiust értette. Később bevádolták előtte Brutust, s óvták, hogy őrizkedjék tőle, de ekkor Caesar mellére tette kezét, és így szólt: "Mit beszéltek? Azt hiszitek talán, hogy Brutus nem várja meg ezt az én nyomorult porhüvelyemet?" Mintha azt akarta volna ezzel mondani, hogy Brutuson kívül senki mást nem tart méltónak ilyen nagy hatalomra. S valóban, Brutus első ember lehetett volna a városban, ha csak egy kis ideig elviseli, hogy a második szerepet játssza Caesar mögött, és megvárja, amíg Caesar hatalma hanyatlani kezd, és sikereinek dicsősége elhalványodik. De Cassius, szenvedélyes ember lévén, inkább személyes érdekből volt Caesar-ellenes, mint közérdekből zsarnokgyűlölő, állandóan tüzelte Brutust, és sürgette. Ezért mondták, hogy Brutus a zsarnokságot utálta, Cassius pedig a zsarnokot gyűlölte. Cassius egyéb panaszai mellett különösen felbőszült Caesarra azoknak az oroszlánoknak az elvétele miatt, amelyeket aedilissége idejére szerzett be; amikor Calenus a várost elfoglalta, a Megarában őrzött oroszlánokra Caesar igényt tartott. Mondják, hogy ezek a fenevadak nagy szerencsétlenséget hoztak a megaraiakra. Amikor ugyanis városuk az ellenség kezére került, kinyitották a ketrecüket, és levették láncaikat, hogy velük állják útját a benyomuló ellenségnek. Az oroszlánok azonban őket magukat támadták meg, s a fegyvertelenül menekülő lakosokat marcangolták, úgyhogy ez a látvány nagy szánalmat keltett még az ellenség soraiban is.

9. De helytelenül állítják egyesek, hogy Cassiusnak főként ez az eset szolgált okul a merényletre, mert Cassius természetében kezdettől fogva megvolt mindenféle zsarnok elleni gyűlölet és harag; ennek már gyermekkorában jelét adta, midőn közös iskolába járt Sulla fiával, Faustusszal. Faustus egy alkalommal társai közt nagy hangon dicsekedett apja hatalmával; ekkor Cassius felkelt helyéről, és ököllel az arcába sújtott. Faustus nevelői és rokonai bíróság elé akarták vinni az ügyet, de Pompeius megakadályozta; maga elé hívatta a két fiút, s kikérdezte őket az esetről. Cassius ekkor állítólag így szólt: "Na rajta, Faustus, ismételd csak meg ennek az embernek a jelenlétében, amivel feldühítettél, és én újra megpofozlak."

Ilyen volt Cassius. Brutust azonban társai sok szóval, polgártársai pedig sok szóbeli és írásbeli ösztönzéssel serkentették tette elkövetésére. Ősének, a királyok uralmát megdöntő Brutusnak a szobrára ezt írták: "Bárcsak most volnál a mienk, Brutus." Vagy pedig ezt: "Most kellene élnie Brutusnak." Brutus bírói székén naponta találtak sok ilyesfajta írást: "Brutus, alszol?" vagy: "Nem vagy te igazi Brutus." Mindezt Caesar hízelgői okozták, akik különféle gyűlöletes megtiszteltetéseket találtak ki számára: éjszaka koszorút tettek szobraira, hátha ezzel rábírják a tömeget, hogy dictator helyett királynak szólítsa, de ennek éppen az ellenkezője történt, amint Caesar életrajzában ezt már részletesen megírtam.

10. Mikor Cassius megkísérelte barátait megnyerni a Caesar elleni merényletre, mindnyájan igent mondtak, ha Brutus áll az élükre. A tett elkövetéséhez ugyanis nemcsak erőszakra és merészségre, hanem olyan ember tekintélyére is szükség van, mint az övé, aki elsőnek sújtana le az áldozatra, s jelenlétével biztosítaná ügyük igazságosságát; ha nem így lesz, elbátortalanodnának a tett elkövetésekor, utána pedig még gyanúsabbá válnának, mert Brutus bizonyosan nem vonta volna ki magát az ügyből, ha annak igaz indítóoka lett volna. Cassius egyetértett érvelésükkel, s felkereste Brutust - viszálykodásuk után első ízben -, s miután újra helyreállt köztük a béke és a baráti érzés, megkérdezte tőle, hogy megjelenik-e a senatus március idusán tartandó ülésén, mert tudomására jutott, hogy Caesarnak ezen a napon készülnek felajánlani barátai a királyságot. Brutus azt felelte, hogy nem megy el. "És mi történik - kérdezte Cassius -, ha hívnak bennünket?" "Akkor kötelességem - felelte Brutus -, hogy ne hallgassak, hanem megvédjem hazámat, és meghaljak a szabadságért." Cassius erre fellelkesedve így szólt: "De vajon melyik római fogja tűrni, hogy meghalj? Brutus, hát nem ismered önmagadat? Vagy azt hiszed talán, hogy takácsok és szatócsok írják tele bírói székedet, s nem a legkülönb és legbefolyásosabb polgárok teszik ezt, akik más praetoroktól adományokat, látványosságokat és gladiátori játékokat, de tőled ősi adósságként a zsarnokság megdöntését követelik? Ezek az emberek készek mindent elviselni érted, ha olyannak mutatkozol, amilyennek remélnek, és ahogyan elvárják tőled." Átölelte, megcsókolta Brutust, s miután így kibékültek egymással, barátaikhoz fordultak.

11. Volt Pompeiusnak valami Caius Ligarius nevű barátja, akit bevádoltak, de Caesar felmentette, ő azonban nem hálálta meg büntetése elengedését, sőt gyűlölte azt a hatalmat, amely veszélybe sodorta. Ellensége volt Caesarnak, s egyik leghívebb társa lett Brutusnak. Betegségében Brutus meglátogatta Ligariust, s így szólt hozzá: "Ligariusom, milyen időben betegeskedel!" Erre Ligarius azonnal fél könyökre támaszkodott, s így szólt: "Brutusom, ha olyan elhatározást melengetsz magadban, amely méltó hozzád, máris egészséges vagyok."

12. Ezután titokban kipuhatolták az ismertebb emberek véleményét, akikben megbíztak és akiket szerettek volna ügyüknek megnyerni; de nemcsak híveiket értesítették, hanem minél több olyan embert is, akiket bátornak, deréknak és halálmegvetőnek ismertek. Éppen ezért Cicero elől, akit hűségéért és jóindulatáért a legkülönb embernek tartottak, eltitkolták tervüket, nehogy természetes félénkségével, amelyhez az idők során öreges óvatosság járult, és amely aggályos megfontolás után mindig a legnagyobb biztonságra törekedett, lelohassza heves buzgalmukat, amely gyors cselekvést követelt. Több társuk közül Brutus kihagyta az epikureus Statiliust és Cato rajongóját, Favoniust is. Az utóbbit azért, mert filozófiai beszélgetés közben távolabbról érintette előtte az ügyet, de Favonius azt felelte, hogy a polgárháború rosszabb a törvényeket megszegő egyeduralomnál; Statilius pedig azt mondta, nem illik bölcs és értelmes emberhez, hogy a gonoszok és esztelenek miatt veszélyeknek és zavaroknak tegye ki magát. Jelen volt Labeo is és szembeszállt mindkettőjük véleményével. Brutus, mintha nehéz és alig eldönthető kérdésről volna szó, hallgatott; később azonban közölte tervét Labeóval, aki lelkesen fogadta. Helyesnek tartotta azt is, hogy megnyerjék a másik, Albinus melléknéven ismert Brutust, aki nem volt ugyan tevékeny, sem különösebben bátor ember, de nagy tekintélye volt sok gladiátora miatt, akiket a római játékokra tartott, s mert Caesar bizalmasa is volt. Amikor Cassius és Labeo beszélt vele, nem adott választ, de amikor négyszemközt találkozott Brutusszal, s megtudta, hogy ő az összeesküvés vezére, lelkesen megígérte együttműködését. A legtöbb és legkiválóbb embereket Brutus hírneve nyerte meg az összeesküvésnek. Bár soha nem került sor együttes eskütételre, és áldozatokkal sem kötelezték el egymást, annyira összetartottak, hallgattak és titkolóztak mindnyájan, hogy bár az istenek jóslatokkal, kísérteties előjelekkel, s áldozatok alkalmával baljós tünetekkel előre jelezték, senki nem is sejtette az összeesküvést.

13. Miután Brutus megnyerte magának a legbátrabb, legnemesebb és legerényesebb római férfiakat, s megfontolt minden veszedelmet, igyekezett uralkodni magán és elleplezni gondolatait, de odahaza, főként éjszaka, gondok gyötörték, és bár nem akarta, aggodalmai felverték álmából. Mellette alvó felesége figyelmét nem kerülte el, hogy mind gyakrabban elmerül gondolataiba, és gyötrődve gondol a reá váró nehézségekre, s hogy szörnyű gondok gyötrik, s veszélyes, bonyolult terveket forgat fejében.

Porcia, amint már említettem, Cato leánya volt, s amikor Brutus, aki unokafivére volt, feleségül vette, már nem volt hajadon. Még egészen fiatal asszony korában vesztette el első férjét, akitől volt egy Bibulus nevű kisfia. Ennek a Bibulusnak fennmaradt egy Brutusra való visszaemlékezéseket tartalmazó könyvecskéje. Porcia bölcs és férjét szerető asszony volt, fennkölt szelleme mély belátással párosult, ezért nem akarta megtudni férje titkát, mielőtt a következő próbát nem tette önmagával. Kezébe vett egy kisebb kést, amelyet a borbélyok körömvágásra használnak, minden cselédjét kiküldte hálószobájából, combján mély vágást tett, úgyhogy vére erősen ömlött, hamarosan nagy fájdalmai lettek és heves sebláz gyötörte. Brutus kétségbeesett, nem tudta, mitévő legyen, amikor Porcia súlyos szenvedések között így szólt hozzá: "Brutusom, én Cato leánya vagyok, s nem ágyasok módjára jöttem házadba, hogy pusztán ágyadat és asztalodat osszam meg veled, hanem hogy részem legyen jóban és rosszban egyaránt. Ellened, férjem ellen nem lehet a legkisebb panaszom sem; de hogyan mutassam meg irántad érzett szeretetemet és hálámat, ha nem osztom meg veled titkos bánatodat és bizalmas gondjaidat? Tudom, hogy a női természet alkalmatlan titkok megőrzésére, de a jó nevelés és derék emberek társasága talán mégis segít a jellem megszilárdításában, s nekem megadatott, hogy Cato leánya és Brutus felesége legyek. Most már azt is tudom magamról, amit azelőtt nem hittem: a testi fájdalom sem tud legyőzni." Ezekkel a szavakkal megmutatta sebét férjének, és elmondta, milyen próbát tett. Brutus megdöbbenve az ég felé emelte kezét, fohászkodott az istenekhez, engedjék meg, hogy terve sikeres végrehajtásával méltó férje lehessen Porciának, majd gondos ápolás alá vette feleségét.

14. Összehívták a senatus ülését, várható volt, hogy Caesar is jelen lesz, így hát elhatározták, hogy nekivágnak. Arra számítottak, hogy feltűnés nélkül összegyülekezhetnek teljes számban, és mind ott lesznek a legkiválóbb vezető emberek is, akik a nagy tett végrehajtása után azonnal felkarolják a szabadság ügyét. Úgy érezték, hogy az istenség sugalmazta a helyszínt: egy oszlopcsarnokot a színház tőszomszédságában, a hozzá csatlakozó ülésteremmel, amelyben Pompeius szobra állott. A szobrot a város emeltette, amikor Pompeius ezen a helyen díszes oszlopcsarnokot és színházat építtetett. Ide hívták össze a senatus ülését pontosan március hónap közepére. Ezt a napot a rómaiak március idusának nevezik. Úgy tűnt fel, mintha valamilyen istenség vezérelné Caesart ide, hogy Pompeius kitöltse rajta bosszúját.

Amikor eljött a nap, Brutus tőrt dugott az övébe - erről csak felesége tudott -, és elment a senatus ülésére. A többiek Cassius házában gyűltek össze, és elkísérték fiát a forumra, hogy ott magára öltse az úgynevezett tóga virilist. Innen valamennyien átmentek Pompeius csarnokába, s várták Caesart, akinek rövidesen meg kellett érkeznie a senatusba. Ha az emberek tudták volna, hogy mi van készülőben, elámultak volna, mekkora közönyt és lélekjelenlétet tanúsítottak ezek a férfiak a válságos pillanatokban. Több praetor volt köztük, ezek itt intézték különféle ügyeiket, nyugodtan végighallgatták az ügyes-bajos kérelmezőket, mintha más dolguk se volna, ráadásul mindenkinek jól átgondolt, alaposan indokolt ítéletet szolgáltattak. Mikor az egyik nem akart az ítéletbe belenyugodni, és nagy kiabálás közben minduntalan Caesarra hivatkozott, Brutus a jelenlevőkre pillantott, és így szólt: "Caesar engem soha nem akadályoz meg benne, hogy a törvények értelmében járjak el, nem fog megakadályozni ezután sem."

15. Sok véletlen dolog történt, ami megzavarta őket: először, hogy Caesar késett, mert mikor beköszöntött a nap, az áldozatok baljós előjeleket mutattak, felesége odahaza feltartóztatta, és a jósok is meg akarták akadályozni, hogy elmenjen hazulról. Másodszor: az egyik összeesküvő odament Cascához, megfogta jobbját, és így szólt hozzá: "Elhallgattál egy titkot előlünk, Casca, de Brutus mindent elmondott." Casca erre megrémült, s az ember nevetve folytatta: "Miből gazdagodtál meg, te szerencsés fickó, hogy aedilisséget akarsz vállalni?" Ennyin múlt csak, hogy Casca rémületében el nem árulta a titkot. Aztán egy senatori rangú férfiú, Popilius Laenas, a szokottnál szívélyesebben üdvözölte Brutust és Cassiust, majd suttogva ennyit mondott nekik: "Veletek együtt imádkozom, hogy el tudjátok végezni, amire gondoltok, de kérlek, ne késlekedjetek, mert az emberek már beszélnek róla." Ezzel otthagyta őket, s azt az alapos gyanút keltette fel bennük, hogy tervük kitudódott.

Ekkor futva érkezett valaki Brutus házából, és jelentette, hogy felesége halálán van. Porcia ugyanis a történendőktől félve és az aggodalom súlyától megtörve alig tudott otthon maradni, minden zajra és hangosabb kiáltásra, mintegy bacchikus megszállottságban, kirohant a házból, mindenkit megszólított, aki a forumról jött, és megkérdezte, mi van Brutusszal, embereit pedig percenként küldözgette Brutushoz. Ahogyan telt az idő, egyre jobban elhagyta ereje, összeroppant, magába roskadt, s az aggodalom szinte már az őrületbe kergette. Nem tudott szobájába visszatérni, úgy, amint volt, az út közepén összeesett, ájulás és tehetetlen kábulat vett rajta erőt, színe is elváltozott, s egyetlen hang nem jött ki a torkán. A cselédlányok erre a látványra hangos jajveszékelésben törtek ki, a szomszédok összecsődültek a kapu előtt, s nyomban híre ment és szájról szájra adták, hogy Porcia meghalt. De cselédei rövidesen felélesztették, s amint magához tért, gondos ápolás alá vették. Brutus, amint gondolni lehet, kétségbeesett a hír hallatára, de közös ügyüket nem hagyta cserben, és nem tört össze a személyét ért csapástól.

16. Közben híre érkezett, hogy Caesar közeledik, s hordszéken hozzák. Úgy döntött ugyanis a rossz előjelek miatt elkedvetlenedve, hogy semmi komolyabb ügyet nem intéz, hanem gyengélkedése ürügyén későbbre halasztja őket. Amikor a hordszékből kiszállt, Popilius Laenas, az az ember, aki az imént jó szerencsét és sikert kívánt Brutuséknak, odament hozzá, és hosszabb ideig beszélgetett vele, Caesar megállt és figyelmesen hallgatta. Az összeesküvők, hogy most már így nevezzük őket, nem értették, mit mondott, de az a gyanújuk támadt, hogy merényletüket tárja fel ez a négyszemközti beszélgetés. Csüggedés vett erőt rajtuk, egymásra néztek, és tekintetükkel jelezték egymásnak, hogy ne várják be, amíg elfogják őket, hanem azon nyomban végezzenek magukkal. Cassius és egy másik összeesküvő már a tógája alatt rejtegetett tőr után nyúlt, és ki akarta húzni hüvelyéből, amikor Brutus Laenas viselkedéséből arra következtetett, hogy valamit sietve kér Caesartól, de nem vádaskodik. Nem szólt egy szót sem, mert sok idegen állt körülötte, derűs arckifejezésére azonban Cassiusék visszanyerték bátorságukat. Néhány pillanattal később Laenas kezet csókolt Caesarnak, majd otthagyta, amiből nyilvánvaló lett, hogy a maga érdekében, valami csak neki fontos ügyben fordult Caesarhoz.

17. Mikor a senatus Caesart megelőzve bevonult az ülésterembe, az összeesküvők körülállták Caesar karosszékét, mintha valami ügyet szeretnének vele elintézni. Mondják, hogy Cassius Pompeius szobrára nézett, s úgy fohászkodott hozzá segítségért, mintha még mindig élne. Trebonius a terem bejáratánál Antoniust húzta félre beszélgetni, és kinn tartotta. Amikor Caesar belépett, a senatorok felálltak, majd amikor leült, az összeesküvők azonnal szorosan körülvették, s előretuszkolták Tullius Cimbert, aki száműzött fivéréért könyörgött. A többiek mindnyájan vele együtt kérlelték, megfogták a kezét, megcsókolták a mellét és a homlokát. Caesar eleinte csak elhárította kérésüket, majd amikor nem tágítottak, indulatosan felkelt. Erre Tullius mindkét kezével letépte válláról tógáját, Casca pedig, aki mögötte állt, kihúzta tőrét, és ő adta az első döfést a válla közelében, de nem mélyen. Caesar megragadta a tőr markolatát, és latinul harsány hangon felkiáltott: "Nyomorult Casca, mit teszel?" Casca ekkor görögül segítségül hívta fivérét. Caesar már több szúrást kapott, körülnézett és védekezni próbált, de amikor megpillantotta Brutust, kezében a lecsapó tőrrel, eleresztette Casca kezét, amelyet addig erősen fogott, fejére húzta tógáját, s átengedte testét a tőrszúrásoknak. Az összeesküvők vaktában rengeteg sebet ejtettek testén, s közben tőrükkel egymást is megsebesítették; így a gyilkosság közben Brutus is megsebesült a kezén, és mindnyájukat elborította a vér.

18. Miután Caesar így meghalt, Brutus a terem közepére ment; beszédet akart tartani és igyekezett megnyugtatni a senatust, de az rémületében szanaszét futott, az ajtóknál nagy zűrzavar és tolongás keletkezett, bár senki nem kergette vagy bántotta a bent levőket. Az összeesküvők ugyanis szilárdul elhatározták, hogy mást nem ölnek meg, sőt mindenkit felhívnak, hogy érezze szabadnak magát. Mikor az összeesküvést megbeszélték, mindnyájan azt ajánlották, hogy Caesarral együtt öljék meg a monarchikus érzelmű, gőgös Antoniust is, akit a katonaság nagy hatalomra segített, és amióta Caesar consultársa lett, még jobban kimutatta fennhéjázó, nagyravágyó természetét. Brutus azonban ellene szegült ennek a tervnek, részben mert ragaszkodott az igazságossághoz, részben pedig, mert bízott benne, hogy Antonius megváltozik. Brutus remélte, hogy a nemes származású, becsvágyó és a dicsőségért rajongó Antonius, mihelyt elteszik Caesart láb alól, együtt fog munkálkodni velük hazájuk szabadsága érdekében, és őt is elragadja az igaz ügy szeretete. Brutus így megmentette Antoniust, de az a pillanatnyi rémület hatására plebeiusi ruhát vett magára, és elmenekült.

Brutus és társai véres kézzel felmentek a Capitoliumra, meztelen tőrüket villogtatták, és a polgárokat felhívták a szabadság megvédésére. Az emberek eleinte csak kiáltoztak, a gyilkosság hírére összevissza futkostak, s ezzel még csak növelték a zűrzavart; de amikor nem következett sem újabb vérengzés, sem semmiféle fosztogatás, felbátorodtak. Senatorok és plebeiusok özönlöttek fel a Capitoliumra az összeesküvőkhöz. Mikor a tömeg összegyűlt, Brutus olyan beszédet mondott, amely a nép hangulatát megnyerte, és illett a történtekhez. A hallgatóság helyeselt és kiáltozott, hogy menjenek le, mire az összeesküvők felbátorodtak, lementek a forumra, s a tömeg követte őket. Brutust sok előkelő polgár vette körül, és fényes menetben kísérték le a Capitoliumról, majd felküldték a szószékre. A csőcselék, bár szedett-vedett, lázongásra mindig kész népség volt, erre a látványra mozdulatlanul és illedelmes csendben várta a történendőket. Amikor Brutus felment a szószékre, szavait figyelmesen meghallgatták, de hogy a történtek nem voltak egészen a sokaság kedve szerint, világosan kimutatták, mert amikor Cinna kezdett beszélni, és vádakat emelt Caesar ellen, dühödten haragra lobbantak és szidalmazták a szónokot; erre az összeesküvők visszatértek a Capitoliumra. Brutus megijedt, hogy ostrom alá fogják őket, s ezért a legelőkelőbb támogatóikat elküldte, mert nem tartotta méltányosnak, hogy olyanok is vállalják a veszélyt, akik nem vettek részt a tett elkövetésében.

19. Másnap a senatus Tellus templomában ülésezett. Antonius, Plancus és Cicero a közkegyelem és a megegyezés érdekében szólalt fel, erre nemcsak azt szavazták meg, hogy az összeesküvők teljes mentességet kapjanak, hanem hogy a consulok kitüntetésükre is tegyenek javaslatot; majd mikor ezt megszavazták, az ülést feloszlatták. Antonius ekkor elküldte fiát túszként a Capitoliumra, mire Brutus és társai lejöttek, s mindnyájan kölcsönös kézszorítással és öleléssel üdvözölték egymást. Antonius Cassiust látta vendégül vacsorára, Lepidus pedig Brutust, s a többieket mások, aszerint, hogy milyen rokoni vagy baráti kapcsolat volt közöttük. Másnap kora reggel ismét összeült a senatus, először is köszönetet szavaztak meg Antoniusnak, hogy csírájában elfojtotta a polgárháború kitörését, majd dicsérettel emlékeztek meg Brutusról és társairól, végül pedig felosztották a tartományokat. Brutusnak szavazták Krétát, Cassiusnak Libüát, Treboniusnak Ázsiát, Cimbernek Bithüniát, és a másik Brutusnak Gallia Cisalpinát.

20. Ezután megvitatták Caesar végrendeletét és temetését. Antonius azt követelte, hogy a végrendeletet olvassák fel, s a holttestet nyilvános szertartással, ne pedig titokban, tiszteletadás nélkül temessék el, mert nem volna érdemes felingerelni a népet. Cassius mindkét javaslatot erélyesen ellenezte, de Brutus engedett, megadta hozzájárulását, s ezzel elkövette a második hibát, mert már azért is kárhoztatták, hogy megkímélte Antoniust, az összeesküvés ellenségét, amikor pedig beleegyezett abba, hogy a temetési szertartás Antonius kívánsága szerint menjen végbe, végképp elbukott. Caesar végrendeletében minden egyes római polgárnak hetvenöt drakhmát hagyományozott, s a népnek ajándékozta a Tiberis túlsó partján fekvő kertjeit, ahol most a Fortuna-templom áll; ezzel jóakaratot s személye utáni vágyakozást keltett a polgárokban. Azután meg, amikor a holttestet a forumra vitték, és Antonius a szokásoknak megfelelően dicsőítő beszédet mondott felette, s látva, hogy beszéde izgalmat váltott ki a sokaságban, szánalmat kezdett kelteni, kezébe vette Caesar vérfoltos ruháját, szétterítette s megmutatta a számtalan szúrást és döfést. Erre természetesen minden rend felbomlott. Egyesek azt kiáltozták, hogy meg kell ölni a gyilkosokat, mások pedig, ugyanúgy, mint korábban Clodius népvezér temetésekor, kicipelték az árubódékból a padokat és az asztalokat, egymásra hordták őket, hatalmas máglyát emeltek, rátették a holttestet, és a sok templom, menedékhely, szentély között elégették. Mikor a tűz fellángolt, az emberek mindenfelől odarohantak, égő üszköket kaptak fel és futottak, hogy felgyújtsák Caesar gyilkosainak házát, de azok idejében biztonságba helyezték magukat és elkerülték a veszedelmet.

Volt egy Cinna nevű költő, akinek semmi köze nem volt a gyilkossághoz, sőt Caesar barátja volt. Cinnának álmában úgy rémlett, hogy Caesar meghívta vacsorára, de ő szabadkozott. Caesar nem hagyott nyugtot neki, erőltette, végül kézen fogva tátongó sötétség felé vonszolta, ahova akarata ellenére is rémülten követte. Ez után az álom után láz verte ki a testét, egész éjszakán át. Másnap kora reggel azonban, amikor kivitték a holttestet, restellte volna, hogy ne legyen jelen a temetésen, s elvegyült az akkor már nekivadult tömeg közé. De amikor megpillantották és azt hitték róla, hogy ő az a másik Cinna, aki Caesar ellen vádaskodott a népgyűlésen, darabokra tépték.

21. Ez a szomorú eset, de különösen Antonius magatartásának megváltozása annyira megijesztette Brutust és társait, hogy elhagyták a várost; eleinte Antiumban húzták meg magukat, hogy ha lecsillapul és megszűnik a nép haragja, azonnal visszatérjenek Rómába. Azt remélték, hogy ez a fordulat hamarosan bekövetkezik az ösztönös indulataitól vezérelt, ingatag néptömegben. A senatus jóindulattal viseltetett irántuk, bár futni hagyta azokat, akik széttépték Cinnát, de megkerestette és börtönbe vetette azokat, akik az összeesküvők házára rátámadtak. A nép is aggódni kezdett, hogy Antonius már csaknem egyeduralkodóként viselkedik, ezért vágyakozni kezdett Brutus után, s várta, hogy a játékokat személyesen vezesse, hiszen mint praetornak ez kötelessége volt. Brutus viszont értesült róla, hogy Caesar veteránjai, akik földet és városokat kaptak tőle, életére törnek, és kisebb csoportokba verődve a városba készülnek; emiatt aztán nem tartotta biztonságosnak, hogy Rómába menjen. A nép így Brutus nélkül nézte végig a játékokat, amelyeket nagy fénnyel és pompával tartottak meg. Brutus ugyanis rengeteg vadállatot vásároltatott, és megparancsolta, hogy egyetlenegyet se adjanak el vagy tartsanak vissza belőlük, hanem valamennyit használják fel, sőt saját maga ment le Neapoliszba, és sok színészt felfogadott az ottaniak közül. Valami Canutius ügyében, aki nagy színpadi sikereket ért el, írt barátainak, hogy beszéljék rá a fellépésre, mert egyetlen göröggel szemben sem szabad erőszakkal fellépni. Írt Cicerónak is, és kérte, hogy mindenképpen jelenjék meg a játékokon.

22. A helyzetben fordulat következett be, mikor megérkezett a fiatal Caesar, akit Caesar mint unokahúga fiát örökbe fogadott, és örökösévé tett. Caesar meggyilkolása idején Apollóniában foglalkozott tanulmányaival, s nagybátyjára várt, akinek az volt a szándéka, hogy hamarosan háborúba indul a parthusok ellen. Mihelyt értesült a szerencsétlenségről, Rómába sietett, és népszerűséghajhászó szándékkal először is felvette a Caesar nevet, majd a Caesar örökségeképpen hátramaradt pénzt szétosztotta a polgárok között; Antonius ellen pártot szervezett, és bőkezű pénzadományokkal Caesar sok volt katonáját megnyerte és magához fűzte. Cicero is Caesart támogatta Antonius iránti gyűlöletében. Brutus emiatt szigorúan megrótta, s azt írta neki, hogy Cicerónak nem a zsarnok ellen van kifogása, hanem csak attól a zsarnoktól fél, aki őt gyűlöli, s politikájával az emberségesebbnek látszó szolgaságot segíti elő, amikor leveleiben és beszédeiben Caesart derék embernek nevezi. "Őseink - mondta Brutus - nem tűrték a jóságos kényurakat sem." Ami őt illeti, pillanatnyilag még nem döntött róla, hogy a háborút választja-e vagy a békét, de azt az egyet elhatározta, hogy szolga nem lesz. Csodálja, hogy Cicero a polgárháborút veszélyesnek tartja, de nem fél a szégyenletes és becstelen békétől, s hogy Antonius zsarnokságának megszüntetéséért bérül Caesar zsarnokságát akarja.

23. Ilyeneket írt Brutus első leveleiben; de ekkor a nép már vagy Caesar, vagy Antonius pártjára állt, s a megvásárolható katonák, mintegy az árverési kikiáltó szavára, a többet ígérő félhez csatlakoztak. Brutus a helyzet fölött teljesen kétségbeesve elhatározta, hogy elhagyja Itáliát, s Lucanián keresztül gyalogszerrel Eleába, a tengerpartra ment. Porcia innen visszatért Rómába. Búcsúzáskor igyekezett eltitkolni nagy fájdalmát, de bármilyen bátor szívű volt is, egy festmény elárulta. A görög tárgyú kép Andromakhét ábrázolta, amint búcsúzik Hektórtól, átveszi tőle kisfiát, és felnéz férjére. Porcia ebben a képben saját szomorú sorsának hasonmását látta, keserves könnyekre fakadt tőle, többször is odalépett hozzá és zokogott. Ekkor Acilius, Brutus egyik barátja Andromakhé Hektórhoz intézett búcsúszavait idézte:

S most, Hektór, te vagy édesapám, te vagy édesanyám is
és te a fivérem, virulóerejű deli férjem.
[142]

Brutus elmosolyodott, és így szólt: "Én azonban nem tudom Hektór szavait mondani Porciának:

Rokka legyen gondod, s a szövőszék, szolgaleánynak
ossz munkára parancsot,

mert Porcia, bár gyenge alkata képtelenné teszi férfias tettekre, de lélekben ugyanolyan áldozatokra kész a hazáért, akárcsak mi." Ezt Bibulus, Porcia fia beszéli el.

24. Brutus innen Athénba hajózott. A nép szerencsekívánatokkal fogadta és kitüntetéseket szavazott meg neki. Egyik vendégbarátja házánál szállt meg, Theomenésztosz, az akadémikus, s Kratipposz, a peripatetikus bölcselő előadásait hallgatta, filozófiai vitákat folytatott, s látszatra tétlenkedve csak a tudományoknak szentelte minden idejét, de anélkül, hogy bárki is gyanította volna, teljes figyelmét a háborúnak szentelte. Elküldte Makedoniába Hérosztratoszt, hogy megnyerje az ott táborozó csapatok parancsnokait, és az Athénban tanuló római ifjakat is pártjára vonta és magához kötötte. Ezek között volt Cicero fia is, akiről különös dicsérettel emlékezik meg, s azt mondja, hogy éjjel-nappal szüntelenül csodálta, mert nemes gondolkodású ember, és gyűlöli a zsarnokságot.

Végül már nyíltan hozzákezdett az előkészületekhez, s amikor értesült róla, hogy római hajók nagyobb összegű pénzzel közelednek Ázsiából, és vezetőjük egyik kedves barátja, eléje ment Karüsztoszba.[143] Találkozásukkor megnyerte magának, átvette a hajókat, és fényes lakomát rendezett, mert éppen arra a napra esett születése napja. Mikor inni kezdtek, s felköszöntők hangzottak el Brutus győzelmére és a rómaiak szabadságára, Brutus, hogy emelje a hangulatot, nagyobb serleget kért, s mikor kézbe vette, minden célzás nélkül ez a sor jött ajkára:

Engem a vészes sors és Létó gyermeke ölt meg.[144]

A történetírók ehhez még azt is hozzáteszik, hogy amikor Philippinél elindult utolsó csatájára, katonáinak jelszóul az "Apollónt" adta. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy már akkor érezte vesztét, amikor a verssort idézte.

25. Ezután Antistius[145] átadott Brutusnak ötszázezer drakhmát abból a pénzből, amelyet Itáliába kellett vinnie. Pompeius hadseregének Thesszaliában bujdosó katonái kész örömmel csatlakoztak hozzá. Cinnától elvett ötszáz lovast, akiket ez Dolabellához akart vezetni, majd áthajózott Démétriaszba. Itt nagy mennyiségű fegyvert kerített kézre, amelyet korábban Caesar parancsára gyűjtöttek össze a parthusok elleni háborúra, és most Antoniushoz akarták szállítani. Hortensius praetor átadta neki Makedoniát, a környék királyai és fejedelmei pedig egyesültek és csatlakoztak hozzá. Ekkor jelentés érkezett, hogy Antonius fivére, Caius átkelt Itáliából, és azonnal útra kelt azokhoz a csapatokhoz, amelyeknek parancsnoka Epidamnoszban és Apollóniában Vatinius volt. Brutus azzal a szándékkal, hogy megelőzze Caiust, s megszerezze magának ezeket a csapatokat, a rendelkezésére álló haderővel nyomban elindult nehéz terepen és hóviharban. Maga mögött hagyta élelemszállító szekereit, de Epidamnosz közelében a fáradtságtól és a hidegtől lázas betegséget kapott. Ez a fajta betegség különösen akkor veri le lábukról az állatokat és az embereket, midőn hóban nagy fáradalmakat kell elviselniük, vagy mert a test melege a hideg és fagy miatt, amikor minden összezsugorodik, gyorsan megemészti a táplálékot, vagy mert a hóolvadás következtében keletkező finom és éles pára átjárja a testet, és az elpárolgó meleget magába szívja; az izzadság ugyanis a hideggel érintkező melegtől származik, így jelenik meg és csapódik le a test felületén. De ezt a kérdést másutt már bővebben megvitattam.

26. Brutus eszméletlenül feküdt, s mivel a táborban senkinek nem volt ennivalója, emberei kénytelenek voltak az ellenséghez fordulni. A város kapuihoz mentek tehát, és kenyeret kértek az őröktől. Midőn ezek meghallották, mi történt Brutusszal, maguk is hozzásiettek, s ételt-italt vittek neki. Viszonzásul Brutus a város elfoglalása után nemcsak velük, hanem az egész lakossággal emberségesen bánt.

Midőn Caius Antonius Apollónia közelébe érkezett, magához akarta rendelni a környéken tartózkodó katonákat, de kénytelen volt tudomásul venni, hogy a katonák Brutushoz csatlakoztak, és Apollónia lakossága is Brutus pártjára állt; elhagyta hát a várost, és elindult Buthratumba. Először elveszített három cohorsot, amelyeket útközben Brutus szétvert, majd midőn megpróbált erőszakkal behatolni a már korábban elfoglalt Büllisz környékére, megütközött Ciceróval,[146] és vereséget szenvedett. Cicero ugyanis, akit Brutus vezéri rangra emelt, sok sikert aratott a háborúban. Brutus később egy mocsaras terepen utolérte Caiust, de nem bocsátkozott harcba a nagy területen szétszóródott csapatokkal, hanem körülkerítette őket lovasaival, s megparancsolta, legyenek hozzájuk kímélettel, mert hamarosan úgyis átállnak hozzá. Így is történt, Caius emberei megadták magukat vezérükkel együtt, úgyhogy Brutus most már tekintélyes haderővel rendelkezett. Caiust hosszú ideig tisztelettel vette körül, s meghagyta vezéri jelvényeit, bár többen - így Cicero is Rómából írt levelében - arra biztatták, hogy végeztesse ki. Később aztán Caius titkos megbeszélésekbe kezdett Brutus tisztjeivel, és zendülésre akarta rábírni őket; ekkor végre őrizetbe vette és egy hajóra tétette. Mikor ezek a tisztek elvonultak Apollóniába, és magukhoz hívták Brutust, azt üzente vissza nekik, hogy a rómaiak nem így szoktak eljárni: ha hibát követtek el, jöjjenek ők a vezérükhöz, engeszteljék ki és csillapítsák le haragját. A katonák erre odamentek hozzá, hogy kiengeszteljék, és ő megbocsátott nekik.

27. Brutus éppen készült átkelni Ázsiába, midőn megérkezett a Rómában bekövetkezett fordulat híre. A fiatal Caesar, akit a senatus támogatott Antonius ellenében, kiűzte Itáliából ellenfelét, és hamarosan mindenki rettegett tőle, mert törvénytelenül megpályázta a consulságot és nagy hadsereget tartott, amelyre a városnak semmi szüksége nem volt. Amikor azonban észrevette, hogy a senatus megneheztelt rá és átpártolt a távollevő Brutushoz, sőt tartományt szavazott meg neki, egyszerre csak megijedt. Antoniusért küldött hát, és kibékült vele, majd csapataival körülzárta Rómát, és erőszakkal megszerezte a consulságot, pedig még gyerekifjú volt, mindössze húszéves, ahogy emlékirataiban említi. Brutus és társai ellen azonnal pert indított, gyilkossággal vádolta őket, pontosabban azzal, hogy bírói ítélet nélkül megölték az állam első tisztviselőjét. A Brutus elleni vádat Lucius Cornificiusszal, a Cassius ellenit Marcus Agrippával képviseltette. A vádlottakat távollétükben elítélték, a bírák ugyanis kényszer alatt adták le szavazatukat. Amikor a kihirdető a szószékről előírásosan felszólította Brutust, hogy jelenjék meg a bíróság előtt, az összegyűlt tömeg tüntetőleg felsóhajtott, az előkelőbbek szemüket lesütve hallgattak, Publius Silicius pedig mindenki szeme láttára sírva fakadt; emiatt hamarosan a proskribáltak névsorára került, és kivégezték. A történtek után Caesar, Antonius és Lepidus összebékültek, megosztoztak a tartományokon, és kivégeztettek kétszáz proskribáltat, közöttük Cicerót is.

28. Amikor ezeknek az eseményeknek a híre megérkezett Makedoniába, Brutus kénytelen volt írni Hortensiusnak, hogy végeztesse ki Caius Antoniust, mert bosszút kellett állnia Cicero és Brutus Albinus meggyilkolásáért, akik közül az egyik barátja, a másik pedig vér szerinti rokona volt. Antonius később Philippinél elfogta Hortensiust, és kivégeztette fivére, Caius sírjánál. Brutus Cicero haláláról szólva kijelentette, hogy mélységesen szégyelli a gyilkosság indítóokát, és sajnálkozik a szomorú eseményen; a történtekért római barátait vádolja, akik nem is zsarnokaiknak, hanem önmaguknak köszönhetik, hogy szolgasorsra jutottak, hiszen tétlenül elnézik, hogy olyan dolgok történjenek velük, amilyenekről még hallaniuk sem volna szabad.

Brutus fényes sereggel átkelt Ázsiába, Bithüniában és Küzikoszban hajóhad felszereléséhez kezdett; gyalogosan bejárta a városokat, helyreállította a rendet, tárgyalásokat folytatott a fejedelmekkel, s üzent Cassiusnak, hogy Egyiptomból jöjjön Szíriába, mert most nem az a dolguk, hogy birodalmat szerezzenek maguknak, hanem hogy a világ minden részéről haderőt gyűjtsenek hazájuk felszabadítására és a zsarnokok elkergetésére: ezt kell eszükben tartaniuk, és erre kell vigyázniuk; nem szabad tehát messzire eltávozniuk Itáliából, hanem minél előbb vissza kell térniük, hogy segítségére legyenek polgártársaiknak.

Cassius engedelmeskedett és elindult, Brutus pedig eléje ment Szmürnába. Itt találkoztak először azóta, hogy Peiraieuszban elváltak, s az egyik Szíriába, a másik pedig Makedoniába indult. Nagy örömmel és bátorsággal töltötte el őket, hogy most már mindketten hadsereggel rendelkeznek. Annak idején nyomorúságos száműzöttek módjára pénztelenül és fegyvertelenül, egyetlen felszerelt hajó, egy szál katona nélkül távoztak Itáliából, most pedig, nem sok idő eltelte után, hajókkal, gyalogos- és lovashadsereggel és pénzzel bőven ellátva indulnak vissza, harcra készen, hogy megvívjanak a római birodalomért.

29. Cassius is szerette volna elhalmozni Brutust megbecsülése jeleivel, de Brutus megelőzte, és legtöbbször ő kereste fel, mert Cassius idősebb és fáradékonyabb volt, mint ő. Cassiusról mindenki azt tartotta, hogy nagyon tehetséges katona, de hirtelen haragú, és hatalmát inkább megfélemlítéssel kívánja gyakorolni, bár baráti körben hajlott a tréfákra és gúnyolódásra. Mondják, hogy Brutust szerette a nép, barátai rajongtak érte, a legkiválóbbak csodálták, de nem gyűlölték még ellenségei sem, mert szelíd, nemes lelkű és egyenes gondolkodású volt, távol állt tőle harag és élvezethajhászás, és hajlíthatatlan volt abban, amit szépnek és igaznak tartott. De népszerűségét és jó hírét szilárd elveinek köszönhette leginkább. Mert az emberek tudták, hogy még a nagy Pompeius sem rendelte volna hatalmát a törvények alá, ha legyőzi Caesart, hanem megtartotta volna az uralmat és consuli, dictatori vagy valami kisebb méltóságnévvel nyugtatta volna meg a népet. Cassiusról, erről a hirtelen haragú, indulatos emberről, aki haszonvágyból gyakran letért az igazság útjáról, sokkal inkább gondolták az emberek, hogy azért visel háborút, járja be a világot és vállalja a veszélyeket, mert a hatalmat saját magának akarja megszerezni, nem pedig azért, hogy a polgároknak visszaadja a szabadságot. Hiszen már a régebbi hadvezérek, a Cinnák, a Mariusok, a Carbók, győzelmi bérnek és hadizsákmánynak tekintették hazájukat, és nemegyszer nyíltan bevallották, hogy zsarnoki hatalomért harcolnak.

Brutust azonban még ellenségei sem gyanúsították soha ilyen elvtelenséggel, sőt gyakran lehetett magától Antoniustól hallani, hogy Brutust a Caesar elleni merényletre egyedül a tett dicső volta és jogossága vitte rá, a többieket viszont a gyűlölet és az irigység vezette. Ezért Brutus - amint ez leveleiből is nyilvánvaló - soha nem bízott annyira hatalmában, mint erényében. Azt írja Atticusnak a végső összecsapás előtt, hogy szerencsésnek tartja helyzetét, mert ha győz, felszabadítja a római népet, de ha elesik, megszabadul a szolgaságtól. Marcus Antonius - folytatja - méltán meglakolt dőreségéért, mert bár a Brutusok, a Cassiusok és a Catók közé tartozhatott volna, beállt lakájnak Octaviushoz, s igaz, hogy most nem fog vereséget szenvedni, de rövid idő múlva harcban fog állni vele. Ezekkel a szavakkal, úgy látszik, helyesen jósolta meg az elkövetkezendőket.

30. Szmürnában Brutus megkérte Cassiust, hogy ossza meg vele azt a hatalmas pénzösszeget, amelyet összeszedett, mert ő mindenét elköltötte, igaz, fel is szerelt egy tekintélyes hajóhadat, amellyel hatalmukban tarthatják az egész belső tengert. Cassiust lebeszélték barátai, hogy pénzt adjon Brutusnak, és így érveltek: "Nem volna igazságos dolog, hogy amit te takarékosan megszereztél és a népszerűtlenséget is vállalva összegyűjtöttél, azt Brutus kapja meg, hogy katonái kedvét keresse és rokonszenvüket fölkeltse." Cassius ennek ellenére átadta Brutusnak a birtokában levő pénz egyharmadát. Ezután ismét elváltak, és mindegyik a maga feladatához fogott; Cassius elfoglalta Rhodoszt, s a kelleténél szigorúbban rendelkezett, bár bevonulásakor, amikor a rhodosziak királyuknak és uruknak nevezték, így szólt: "Nem vagyok sem király, sem úr, hanem úrnak és királynak bírája és megölője." Brutus pénzt és hadsereget kért a lükiaiaktól, de Naukratész népvezér rábeszélte a városokat, hogy lázadjanak fel a rómaiak ellen, ezért megszálltak néhány magaslatot, hogy Brutus útját elvágják. Brutus reggelizés közben tört rájuk lovasaival, és hatszázukat megölte, majd elfoglalta erődítményeiket és falvaikat, a foglyokat azonban váltságdíj nélkül mind szabadon bocsátotta, hogy jóindulatával megnyerje magának a népet. A lükiaiak azonban megmakacsolták magukat, engesztelhetetlenül haragudtak az elszenvedett károk miatt, s nem voltak tekintettel méltányos és emberséges bánásmódjára, végül azután Brutus beszorította legharciasabb ellenfeleit Xanthoszba, és ostrom alá vette a várost. Ekkor többen a város alatti folyóba vetették magukat, és úszva kíséreltek meg elmenekülni, de foglyul estek a folyón át kifeszített hálóban, amelynek tetejére csengőt kötöttek, és az nyomban jelt adott, ha valaki fennakadt rajta. Éjszaka a xanthosziak támadást intéztek az ostromgépek ellen és fel akarták gyújtani őket. De a rómaiak észrevették szándékukat, és visszakergették a támadókat a várfalak mögé. Közben heves szélvihar támadt, amely a lángokat a bástyák felé hajtotta, és a közeli házak kigyulladtak. Brutus féltette a várost, s megparancsolta katonáinak, hogy segítsenek a tűz eloltásában.

31. A városba szorult lükiaiakat váratlanul olyan heves kétségbeesésroham fogta el, melyet csak a halálvágyhoz lehet hasonlítani. Szabadok és rabszolgák, asszonyok és gyermekek mindnyájan, korkülönbség nélkül, lövöldözni kezdték a falakról a tűzoltásban segítő ellenséget; majd összehordtak nádat, rőzsét s minden gyúlékony anyagot, a város felé terelték a lángokat, a házakra égő üszköket dobáltak, egyszóval megszállottan élesztgették és táplálták a tüzet. Mikor a várost mindenfelől elborító tűz nagy lángra lobbant, Brutus kétségbeesve a történteken, kívülről körüllovagolta a falakat és mert mindenáron szeretett volna a xanthosziakon segíteni, kitárt kézzel könyörgött nekik, hogy kíméljék meg városukat, de senki nem hallgatott rá, mindenáron saját vesztükre törtek. A férfiak, az asszonyok, de még a kisgyermekek is sikoltozva a lángok közé vetették magukat, vagy leugrottak a bástyák tetejéről, de olyanok is voltak, akik mezítelen nyakukat atyjuknak nyújtották, és kérték, hogy kardjával sújtson le rájuk. Mikor a város már romhalmaz volt, megláttak egy asszonyt, hátán halott gyermekével, amint derekára kötött kötélen bocsátkozik le és égő fáklyával gyújtja fel házát. Brutus nem tudta elviselni ezt a tragikus látványt, s sírás fojtogatta, amikor hallott róla. Díjat tűzött ki minden katonájának, aki megmenti egy lükiai életét. Állítólag csak százötven ember hagyta megmenteni magát. Így tehát a xanthosziak hosszú idő után újra felidézték maguk ellen a sorsot, és vakmerően ugyanolyan véget választottak maguknak, mint őseik, akik a perzsa háború idején hasonlóképpen hamvasztották el városukat és pusztították el magukat.

32. Brutus az ellene szegülő Patara városát már habozott megtámadni, és nem tudta, mitévő legyen, mert hasonló esztelenségtől félt. Fogságában volt néhány nő a városból - előkelő emberek leányai és feleségei -, ezeket váltságdíj nélkül szabadon bocsátotta. A nők elmondták otthon, hogy Brutus rendkívül derék és igazságos ember, és sikerült rábeszélniük rokonságukat, hogy engedjenek és adják át a várost. Erre a többiek is hajlandónak mutatkoztak, s meghódoltak Brutusnak, aki minden reményüket felülmúlva kegyesen és jóságosan bánt velük. Cassius ugyanebben az időben arra kényszerítette a rhodosziakat, hogy minden birtokukban levő aranyat és ezüstöt személy szerint beszolgáltassanak, amiből nyolcezer talentum gyűlt össze, s ezenkívül még a városra is kivetett ötszáz talentum közös hadisarcot, Brutus azonban csak százötven talentum adót vetett ki a lükiaiakra, azonkívül nem károsította meg őket, és továbbvonult Ióniába.

33. Brutus sok emlékezetre méltó tettet hajtott végre, mind az érdemes jutalmazásban, mind az érdemes büntetésben, de most csak azt az egy esetet beszélem el, amelynek ő maga és a vezető emberek Rómában különösképpen örültek. A nagy Pompeius, amikor óriási hatalmát vesztve Caesar elől menekült, Péluszion közelében kötött ki Egyiptomban. A még gyermek király gyámjai barátaikkal együtt tanácskozásra ültek össze, de véleményük eltérő volt. Egyesek azt tartották helyesnek, ha befogadják, mások, ha elűzik Egyiptomból. Egy bizonyos khioszi származású Theodotosz, aki pénzért szónoklásra oktatta a királyt, s akit a nála különb emberek hiányában méltónak tartottak rá, hogy bevonják a tanácskozásba, kijelentette, hogy mindkét fél tévesen ítéli meg a helyzetet, azok is, kik Pompeius befogadását, és azok is, akik elutasítását javasolják. A jelen körülmények közt, mondotta, egyetlen dolog lehet hasznos: befogadni és megölni. Beszéde végén még hozzátette: halott ember nem harap. A tanács elfogadta Theodotosz javaslatát, s Pompeius Magnus a sors kiszámíthatatlan szeszélyének példája lett, halálát a szofista Theodotosz szónoki tudománya okozta, amint erről maga dicsekedett. Nem sokkal később azonban, amikor Caesar megérkezett, a gonosztevők meglakoltak gaztettükért, a sors csak Theodotosznak engedett némi időt, hogy nyomorúságosan és dicstelenül, hazátlan földönfutóként tengesse életét. De mikor Brutus Ázsiába ment, Theodotosz nem tudott előle elrejtőzni, hozzávezették, s Brutus kivégeztette. Halála így ismertebbé tette nevét, mint élete.

34. Brutus ekkor Szardeiszbe hívatta Cassiust. Amikor Cassius már közel volt, eléje ment barátaival, s a fegyverben álló hadsereg mindkettőjüket imperatorként üdvözölte. De ahogy nagy fontosságú ügyeknél, barátok és hadvezérek között történni szokott, közöttük is felmerültek különféle vádaskodások és panaszok, s nyomban, ahogyan megérkeztek az útról, mielőtt bármi mást tettek volna, elvonultak egy szobába, s zárt ajtók mellett, tanúk nélkül, először szemrehányásokat, vádakat és kifogásokat vagdostak egymáshoz, aztán pedig könnyek között szenvedélyes szavakra ragadtatták magukat. Barátaik elcsodálkoztak heves haragjukon és indulatosságukon, s féltek, hogy a szóváltásnak valami komoly következménye lesz, de nem engedtek be hozzájuk senkit sem. Marcus Favonius, Cato rajongó híve, aki nem józan ésszel, hanem inkább indulatból és őrült szenvedéllyel filozofált, be akart menni hozzájuk, de a szolgák megakadályozták. Favoniust azonban nehéz volt feltartóztatni szándékában, ha egyszer valamit a fejébe vett, mert mindenben gyors és indulatos volt. Mit sem törődött azzal, hogy római senator, cinikus szókimondásával gyakran élét vette a sértegetéseinek, s alkalmatlankodását nem vették komolyan. Akkor is erőszakkal félrelökte azokat, akik útját állták az ajtóban, belépett és színészieskedő hangon idézte Nesztór szavait Homéroszból:

Ifjabbak vagytok nálam, hallgassatok énrám,[147]

és így tovább. Erre Cassius nevetni kezdett, Brutus pedig kikergette a szobából, miközben durva cinikusnak[148] és álcinikusnak nevezte, de a veszekedésnek mindenesetre vége szakadt, és hamarosan elváltak, majd Cassius lakomát adott, amelyre Brutus barátait is meghívta. Már asztalhoz dőltek, amikor megérkezett Favonius, egyenesen a fürdőből. Brutus figyelmeztette rá, hogy senki nem hívta, s a szolgákkal a leghátsó pamlaghoz vezettette, Favonius azonban erőszakosan letelepedett a középső helyre, s így telt el a vacsora vidám tréfálkozás és filozófiai viták közben.

35. A következő napon Brutus bűnösnek talált és elítélt egy Lucius Pella nevű római polgárt, aki praetor volt, és akiben megbízott, de a szardeisziek bevádolták közpénzek elsikkasztásáért. Ez az eset módfelett bántotta Cassiust, mert néhány nappal korábban, amikor két barátjára hasonló vádakat bizonyítottak rá, csak négyszemközt dorgálta meg, de nyilvánosan felmentette őket, és megmaradhattak szolgálatában. Hibáztatta tehát Brutust, hogy túlzásba viszi a törvényességet és az igazságosságot olyan időkben, melyek körültekintést és engedékenységet kívánnak. Brutus arra kérte, emlékezzék csak március idusára, amikor megölték Caesart, nem mintha Caesar bárkit is személyesen kiforgatott volna a vagyonából, hanem mert másoknak adott rá hatalmat; így tehát, ha valaha szemet akartak volna hunyni az igazság előtt, inkább Caesar barátainak visszaéléseit kellett volna eltűrniük, mint hogy leplezzék saját embereik gaztetteit. "Mert az első esetben - mondta Brutus - csak gyávának tartottak volna, de most, bár vállaltuk a veszedelmeket és a szenvedéseket, még igazságtalanoknak is mondanának bennünket." Ilyen elveket vallott Brutus.

36. Mondják, hogy amikor készültek átkelni Ázsiából, Brutus rendkívüli jelenséget látott. Általában keveset aludt, s önfegyelemmel és józansággal álmát nagyon rövid időre korlátozta; nappal soha nem aludt, s éjszaka is csak olyankor, midőn már nem tevékenykedhetett, és tárgyalni sem tudott, mert mindenki nyugovóra tért. Ekkortájt, midőn a háború kitörésével minden ügy intézése az ő kezébe futott össze és minden gondja az előttük álló eseményekre irányult, esti étkezése után kis időre elszunnyadt, majd az éjszaka hátralevő részét sürgős ügyei végzésével töltötte. Ha dolgait elvégezte, és még maradt rá ideje, könyvet olvasott a harmadik őrváltásig, akkor jelentkeztek nála ugyanis a centuriók és katonai tribunusok. Kevéssel azelőtt, hogy átszállította hadseregét Ázsiából, késő éjszaka, egy halvány fényű mécs világánál, az alvó tábor közepén gondolataiba merült, valamin töprengett, s egyszer csak úgy tetszett neki, hogy valaki belép a sátorba. A bejárat felé nézett, s egy óriási termetű, félelmetes és szokatlan külsejű alakot pillantott meg, amely némán megállt előtte. Összeszedte bátorságát, s megszólította: "Ki vagy, ember-e vagy isten? Milyen szándékkal jöttél hozzám?" Erre a látomásszerű alak megszólalt: "A rossz szellemed vagyok, Brutus. Találkozunk Philippinél." Brutus hidegvérrel ennyit mondott: "Találkozunk."

37. Mikor a jelenés eltűnt, Brutus magához hívta szolgáit, de azok kijelentették, hogy nem hallottak semmi hangot, és jelenést sem láttak, s erre Brutus az éjszaka hátralevő részét is ébren töltötte. Kora reggel felkereste Cassiust, és elbeszélte látomását. Cassius az epikuroszi bölcselet tanait vallotta, ezekről gyakran vitázott Brutusszal, s most így szólt: "A mi tanaink szerint, Brutus, nem látunk és nem érzékelünk semmit igazi valóságában, mert az érzékelés téved és megcsal, sőt a képzelet gyorsan felizgatja, és bár valóságos ok nincs rá, mindenféle képet láttat vele. A benyomások a viaszhoz hasonlítanak, de az emberi lélek, amely egyaránt birtokában van az alakítás képességének éppen úgy, mint az alakítás anyagának, a felfogott dolgokat tetszés szerint átalakítja és kiszínezi. Világosan kitűnik ez az alvás közben változó álomképekből, amelyeket a képzelőerő egyszerű kiindulás után mindenféle szenvedélyes képzetté alakít. Természetével együtt jár az örökös mozgás, s mozgása tulajdonképpen a képzelőerő meg a gondolkodás. A te esetedben a testi fáradtság természetszerűleg izgalomba hozta és eltorzította értelmi képességeidet. Nem valószínű, hogy szellemek léteznek, vagy ha léteznek is, nincs emberi alakjuk, nem tudnak emberek módjára beszélni, és nincs hatalmuk felettünk. A magam részéről örülnék, ha nemcsak sok fegyverünkben, lovunkban és hajóinkban bíznánk, hanem az istenek segítségében is, amikor a legszebb és legistenesebb vállalkozásba kezdtünk." Cassius ezekkel a szavakkal nyugtatta meg Brutust.

Mikor a katonák beszálltak a hajókba, a legelöl vitt hadijelvényekre két sas szállt le, s útközben végig ott maradt; elkísérték a hadsereget Philippiig, és a katonák táplálták őket, majd egy nappal az ütközet előtt elrepültek.

38. Brutus ekkorra már meghódította a legtöbb országot, amelyen áthaladt, és sorra hatalmába kerítette a városokat és fejedelmeket, miközben Thaszosz felé tartott a tengerparton. Itt táborozott Norbanus az úgynevezett Szorosok vidékén Szümbolon közelében. Brutus körülkerítette a tábort, és rákényszerítette Norbanust, hogy visszavonuljon, s átengedje a terepet. Norbanus hadseregét is kis híján elfogta, mert a betegeskedő Caesar nem érkezett meg; de aztán Antonius olyan csodálatos gyorsasággal jött segítségére Norbanusnak, hogy Brutus el sem akarta hinni. Tíz nappal később megérkezett Caesar, és táborát Brutusszal szemközt állította fel, Antonius pedig Cassiusszal szemben.

A táborok közt elterülő síkságot a rómaiak a philippi síknak nevezik. Az akkori idők legnagyobb római hadseregei álltak ott egymással szemközt. Szám szerint Brutus hadserege jóval kisebb volt Caesarénál, de fegyvereinek pompájában és fényében csodálatosan felülmúlta; fegyverzetét ugyanis gazdag arany- és ezüstveret díszítette, ámbár Brutus más tekintetben józan és fegyelmezett életmódra szoktatta tisztjeit. Úgy gondolkodott, hogy ha a katona értékes fegyvert tart a kezében vagy visel a testén, becsvágya büszkeséggé, kapzsisága harciassággá alakul, hiszen úgy ragaszkodik fegyveréhez, mint valami kincshez.

39. Caesar és hadvezérei megtartották a tisztító áldozatokat a táborban, az áldozatra egy kevés gabonát és fejenként öt drakhmát osztottak ki. Brutus és Cassius nyomorult szűkmarkúságnak tekintette Caesar eljárását. A hadsereg tisztító áldozatát ők a szokásoknak megfelelően a szabad ég alatt tartották, a cohorsok között sok áldozati állatot osztottak ki, ezenfelül ötven drakhmát adtak minden légionáriusnak, és így hadseregük ragaszkodása és lelkesedése túlszárnyalta az ellenségét. De a tisztító áldozat közben Cassiusszal baljóslatú előjelnek értelmezett esemény történt: a lictor megfordítva vitte oda hozzá a koszorút. De már előzőleg is egy ünnepi díszmeneten a földre esett Cassius arany Victoria-szobra, mert aki vitte, megbotlott. Napok óta dögevő madarak keringtek a tábor felett, s méhrajok szálltak a táboron belül egy bizonyos helyen, amelyet a jósok elkerítettek, hogy megszüntessék a katonák babonás félelmét; ezek a dolgok még Cassiust is megingatták az epikuroszi tanokba vetett hitében, a katonákat pedig teljesen feldúlták.

Cassius tehát húzódozott tőle, hogy csatával döntsenek, halogatni akarta a háborút, mert bár pénzben bővelkedtek, fegyver és katonák tekintetében hátrányos helyzetben voltak. Brutus azonban, mint már előbb is, szembe akart nézni a veszéllyel és ki akarta kényszeríteni a döntést: vagy visszaszerzik hazájuk szabadságát, vagy mentesítenek minden népet az adók, hadikiadások, rekvirálások nyomorúságától. De nagyon felbátorították lovasai is, akik az előzetes csatározásokban és portyázásokon komoly sikereket arattak és győztek. Figyelembe vette azt is, hogy jó néhányan átszöktek az ellenséghez, másokat pedig átpártolással vádoltak vagy gyanúsítottak; ezek miatt Cassius sok barátja Brutus oldalára állt a haditanácsban. Brutus egyik barátja, Atillius azonban szembefordult vele, s azt ajánlotta, hogy legalább a tél végét várják meg. Amikor Brutus megkérdezte, mi jobbat vár az esztendő elmúlásától, Atillius így felelt: "Ha semmi mást nem is, de legalább tovább élek." Ez a felelet felbosszantotta Cassiust, de nagyon megharagudtak Atilliusra a többiek is, s úgy döntöttek, hogy másnap megütköznek.

40. Brutus szép reménykedésekkel eltelve fogyasztotta el vacsoráját, közben filozófiai beszélgetést folytatott, majd aludni tért. Cassius, mint Messala elbeszéli, szűk baráti körben, otthon költötte el vacsoráját, gondolataiba merült és hallgatott, ami pedig nem volt szokása. A vacsora végén melegen megragadta Messala kezét, s görögül, ahogyan meghitt körben szeretett beszélni, így szólt hozzá: "Te légy a tanúm, Messala, hogy rajtam is beteljesedik Pompeius Magnus végzete; rákényszerítenek, hogy hazám sorsát egyetlen lapra, egyetlen csatára tegyem fel. De legyünk jó szívvel, amikor a szerencsére vetjük tekintetünket, s ha rossz tanácsot kell is megfogadnunk, igazságtalan dolog volna, ha nem hinnénk benne." Messala elbeszélése szerint ezek voltak Cassius utolsó szavai hozzá, majd átölelte, s meghívta vacsorára a következő napra is, amely a születése napja volt.

Kora reggel Brutus és Cassius sátrára kitűzték a csatát jelző bíborkhitónt; a két vezér találkozott a két tábor közötti szabad térségben, s Cassius így szólt: "Bárcsak győznénk, Brutus, s életünk hátralevő részét együtt tölthetnénk boldogan! Az ember életében azonban a legfontosabb dolgok a legbizonytalanabbak, és ha a csata kívánságaink ellenére dől el, nem egykönnyen látjuk többé egymást. Mit gondolsz hát a menekülésről és a halálról?" Brutus erre így felelt: "Amikor még fiatal és tapasztalatlan voltam, Cassius, nem is tudom, hogyan, figyelmen kívül hagytam a filozófia egyik fontos kérdését. Elítéltem Catót, mert önkezével vetett véget életének; azt tartottam ugyanis, hogy nem istennek tetsző és férfihoz méltó, ha engedünk rossz szellemünknek, és félelmünkben nem várjuk be, ami következik, hanem elfutunk előle. Jelenlegi helyzetemben azonban már másként gondolkodom, és ha az istenség nem a mi javunkra dönt, nem akarok új reményekre és új harcokra felkészülni, hanem távozom, s dicsérem végzetemet. Március idusán hazámnak szenteltem éltemet, azóta érte élek szabad és dicső életet." Cassius erre elmosolyodott, átölelte Brutust, és így szólt: "Szép gondolataid jegyében előre, az ellenségre! Akár győzünk, akár nem, nincs mitől félnünk."

Ezután barátaik jelenlétében megbeszélték, hogyan állítsák fel a csatasorokat. Brutus magának kérte a jobbszárny vezérségét, ami korukra és tapasztalatukra tekintettel inkább Cassiust illette volna. Cassius azonban hozzájárult, sőt úgy rendelkezett, hogy Messala a legharcedzettebb legio élén szintén a jobbszárnyon harcoljon. Brutus azonnal bevetette kiválóan felszerelt lovasságát, majd minden késedelem nélkül gyalogságát is csatasorba állította.

41. Antonius katonái árkokat ástak a mocsaraktól, ahol táboroztak, a síkságig, hogy elvágják Cassius útját a tengerhez. Caesar serege tétlenül várta a fejleményeket, ő maga nem is volt jelen gyengélkedése miatt; csapatai nem számítottak rá, hogy az ellenség támad, csak arra, hogy kirohanásokat intéz az árkokat ásó csapatok ellen, és könnyű dárdákkal s hadi lármával zavarja a munkálatokat. Nem is figyeltek a velük szemben felsorakozott csapatokra, s elcsodálkoztak az árkok körül támadt zajon, amely jó hangosan, de zavarosan hallatszott. Közben elvitték Brutustól a vezérekhez azokat a táblácskákat, amelyekre felírták a jelszót, ő maga pedig lóháton elléptetett a légiók előtt, és buzdító szavakat intézett a katonákhoz; a legtöbb légionáriusnak azonban arra sem volt ideje, hogy meghallgassa, mi a jelszó, mert egyetlen lendülettel és harci kiáltással rávetették magukat az ellenségre. Az így keletkezett zűrzavarban elszakadtak egymástól a légiók, s először Messala csapatai, majd az utánuk következő légiók rohantak el Caesar balszárnya mellett, de csak a szélső sorokkal csaptak össze: néhányukat megölték, majd átkarolták őket, és betörtek a táborba. Caesar, amint emlékirataiban elbeszéli, egy álom hatására, amelyet egyik barátja, Marcus Artorius látott, és amely azt parancsolta, hogy Caesar kerekedjen fel és hagyja el a tábort, nem sokkal korábban elvitette magát, úgyhogy azt hitték, meghalt, mert lándzsák és dárdák átjárta hordszékét üresen találták. A táborban a fogságba esetteket felkoncolták, s leöldösték azt a kétezer lakedaimónit is, akik nem sokkal érkeztek a segédcsapatok előtt.

42. Brutusnak azok a légiói, amelyek nem vettek részt Caesar csapatainak bekerítésében, hanem szemközt támadtak, könnyen megfutamították a megzavarodott ellenséget, és közelharcban megsemmisítettek három légiót, majd Brutus vezérlete alatt a menekülő ellenség nyomában nagy hévvel betörtek a táborba. Amit a győztesek nem láttak meg, azt a helyzet megmutatta a legyőzötteknek, mert rárontottak az ellenség fedezetlenül maradt és a többiektől elszakadt légiójára, amelytől a jobbszárny üldözés közben különvált. Caesar derékhada nem hátrált meg, hanem hatalmas küzdelmet folytatott az ellenséggel, de a balszárny összezavarodott sorait, amelyek semmit nem tudtak a történtekről, megfutamították, s visszakergették táborukba, majd kifosztották a tábort, mivel egyik imperator sem volt jelen. Antonius állítólag a mocsarak felé tért ki a támadás elől, mihelyt a csata elkezdődött, Caesar pedig elhagyta a tábort, és sehol sem volt látható; sőt egyesek abban a hiszemben, hogy Caesart megölték, Brutusnak mutogatták véres kardjukat, és leírták neki Caesar külsejét és a korát. Közben Brutus arcvonala nagy vérengzés közben visszaszorította a szemben álló ellenséges hadsorokat, s Brutus győzelmet aratott, Cassius azonban teljes vereséget szenvedett. Egyetlenegy dolog rontotta meg helyzetüket: Brutusét, hogy azt hitte, Cassius győzött, és ő nem ment segítségére; Cassiusét pedig, hogy az elveszettnek hitt Brutust nem várta meg. Messala a győzelem jelének tekintette már azt is, hogy három sast és sok hadijelvényt zsákmányolt az ellenségtől, tőlük pedig semmit nem vett el az ellenség.

Mikor Brutus Caesar táborának kifosztása után visszatért, nem értette, miért nem látja Cassius sátrát, miért nem áll a helyén a többi sátor - az ellenség ugyanis behatolt a táborba, ledöntötte és széttépte a legtöbb sátrat. Brutus élesebb szemű társai azt mondták, hogy sok fényes sisak és ezüstveretű mellvért mozog Cassius táborában, de a fegyverek sokasága és fajtája nem teszi valószínűvé, hogy a hátrahagyott tábori őrséget látnák; de annyi holttestet sem lehet látni, amennyi akkor volna, hogyha oly sok légiót ér vereség. Ez keltette Brutusban azt a gyanút, hogy nagy baj történt. Őrséget hagyott tehát Caesar táborában, visszahívta embereit az ellenség üldözéséből, és Cassius megsegítésére vezette őket.

43. Cassiusszal a következő történt: Nem látta szívesen, hogy Brutus csapatai jelszó és parancs nélkül törnek előre, az sem tetszett neki, hogy amikor győztek, abbahagyták az ellenség bekerítését, és rögtön zsákmányszerzésre és rablásra indultak. Cassiust inkább saját nehézkessége és habozása, mint az ellenség jobbszárnyán levő vezérek gyors elhatározása és számítása következtében kerítették be. Látta, hogy lovassága azon nyomban elszakadt tőle, és futva igyekszik elérni a tengert, hogy gyalogsága is visszavonul, mire nekilátott, hogy együtt tartsa és visszahívja őket. Az egyik menekülő zászlóvivő kezéből kikapta a hadijelvényt, és a lába előtt a földbe szúrta, de még testőreiben sem volt annyi bátorság, hogy kitartsanak mellette. Ezért elkeseredésében néhányadmagával visszavonult egy emelkedésre, ahonnan kilátás nyílt a síkságra, de semmit vagy úgyszólván semmit nem látott felprédált táborából, mert rövidlátó volt. Ekkor a körülötte álló lovasok meglátták, hogy egy nagyobb lovascsapat tart feléjük, amelyet Brutus küldött. Cassius azt hitte, az ellenség van a nyakán. Mégis elküldte kísérete egyik tagját, Titiniust, hogy kémlelje ki a helyzetet. A lovasok észrevették Titinius közeledését, s amikor megpillantották Cassius hűséges barátját, örömükben hangosan felkiáltottak, személyes ismerősei leugráltak lovukról, átölelték, megcsókolták, a többiek pedig üdvrivalgással, hangos kiáltozással nyargalásztak körülöttük, túlzott örömük azonban a legnagyobb bajt idézte elő.

Cassius ugyanis azt hitte, hogy Titinius tulajdonképpen az ellenség fogságába került, és csak ennyit mondott: "Csak azért ragaszkodom az élethez, hogy lássam, amint jó barátomat az ellenség elfogja." Erre bement az egyik üresen hagyott sátorba, és magával vonszolta szabadosát, Pindaroszt is, akit a Crassusszal történt szerencsétlenség óta, hasonló eshetőségre gondolva, mindig magánál tartott. Hiába szabadult meg a parthusoktól, most fejére húzta köpenyét, és odatartotta szabadosának csupasz nyakát, hogy vágja le; fejét valóban a törzstől elválasztva találták meg. Cassius halála után Pindaroszt soha senki nem látta, s emiatt egyesekben feltámadt az a gyanú, hogy Cassiust parancs nélkül ölte meg. Mikor kiderült, hogy kik a lovasok, Titinius, akinek fejére koszorút tettek, ment, hogy jelentse a dolgot vezérének. Barátainak keserves sírásából tudta meg, hogy milyen véget ért Cassius, és hogy milyen tévedés áldozata lett. Kihúzta kardját, keservesen átkozta magát késlekedéséért, s kardjába dőlt.

44. Brutus, miután meghallotta Cassius vereségét, hozzásietett, de haláláról csak a tábor közelében értesült. Holttesténél sírva fakadt, és Cassiust az utolsó rómainak nevezte, mert a város soha többé nem szülhet ilyen nemes gondolkodású férfiút, majd a holttestet halotti ruhába öltöztette és elküldte Thaszosz szigetére, hogy temetése ne okozzon zavart a táborban. Azután összegyűjtötte a katonákat, vigasztalta őket, és látva, hogy szükséget szenvednek, személyenként kétezer drakhmát ígért nekik kárpótlásul veszteségeikért. Szavára felbátorodtak, megcsodálták nagyszerű ajándékát, s távozásakor üdvrivalgással kísérték és magasztalták mint az egyetlen imperatort a négy közül, aki a csatában legyőzetlen maradt. Az eredmény megmutatta, hogy joggal reménykedett a győzelemben, mert néhány légiójával szétverte a vele szemben álló egész ellenséget, s ha minden csapatát felhasználta volna az ütközetben, s katonái nem haladnak el az ellenség mellett, és nem vetik magukat az ellenség holmijára, valószínűleg teljes győzelmet arattak volna.

45. Brutus hadseregéből nyolcezren estek el, beleértve a katonai szolgaszemélyzetet is, akiket ő brigáknak nevezett; Messala becslése szerint az ellenség vesztesége ennek több mint a kétszerese volt. Emiatt nagyon le voltak sújtva odaát, amíg az esti órákban Cassius Demetrius nevű szolgája Antoniushoz nem érkezett ura köpenyével és kardjával, amelyet a holttestről vett le. Mikor odavitték Antoniushoz ezeket a tárgyakat, annyira fellelkesedett, hogy kora reggel csatára vezette a felfegyverzett hadsereget. Brutus mindkét tábora igen veszélyes helyzetbe került, mert a sajátja telve volt hadifoglyokkal, akiket szigorúan kellett őriztetni, Cassiuséban viszont nehezen viselték el a katonák, hogy másik hadvezért kaptak, s mint legyőzöttek, irigységet, gyűlöletet éreztek a győztes iránt; Brutus tehát fegyverbe állította hadseregét, de az ütközettől tartózkodott. A hadifogoly szolgák mozgása a fegyveresek sorai közt gyanút keltett, erre Brutus kivégeztette őket. A szabad embereket nagyrészt elengedte, kijelentvén, hogy az ellenség már úgyis foglyul ejtette őket, mert náluk csak hadifoglyok és szolgák vannak, nála pedig csak szabadok és polgárok; amikor látta, hogy barátai és tisztjei rosszindulattal viseltetnek irántuk, elrejtette vagy szökni hagyta őket, s így mentette meg életüket.

Volt a hadifoglyok között egy Volumnius nevű mimusjátékos, továbbá egy Sacculio nevű bohóc, akikre Brutus ügyet sem vetett, de barátai eléje vezették az azzal vádolták őket, még most is gyalázkodó és gunyoros kifejezésekkel illetik őket. Brutus egyéb gondokba merülve hallgatott, Messala Corvinus pedig azt tanácsolta, hogy nyilvánosan korbácsoltassák meg őket, küldjék vissza mezítelenül az ellenség vezéreihez, hogy megtudják, milyen ivópajtásokra és cimborákra van szükségük hadjáratukon. Ezen egyesek csak nevettek, de Publius Casca, aki először ejtett sebet Caesaron, így szólt: "Csúnya dolog, hogy a halott Cassiusnak vidám tréfálkozással áldozunk. Mutasd meg, Brutus, hogyan becsülöd meg vezértársad emlékét, s vagy megbünteted, vagy felmented azokat, akik gúnyolják és ócsárolják őt." Brutus ezen nagyon felbosszankodott, s így szólt: "Ugyan, Casca, miért kérdeztek engem és miért nem teszitek, amit jónak láttok." Válaszát beleegyezésnek tekintették; a két szerencsétlen embert elvezették és kivégeztették.

46. Ezután Brutus megajándékozta a katonákat, de meg is feddte őket, mivel rendetlenül rontottak rá az ellenségre, parancs nélkül, mielőtt még a jelszót megkapták volna, majd megígérte nekik, hogy ha jól harcolnak, szabad prédára bocsát nekik két várost, Thesszalonikét és Lakedaimónt. Brutus életében ez volt az egyetlen vétek, amelyre nincs mentség, bár Antonius és Caesar ennél sokkal szörnyűbb győzelmi ajándékot juttattak katonáiknak, amikor csaknem egész Itáliából elűzték a régi lakosokat, hogy olyan földeket és városokat ajándékozzanak nekik, amelyekhez nem volt semmi joguk. De náluk a háború célja a hódítás és a hatalom megtartása volt, Brutusnak viszont, tekintettel erényére és hírnevére, nem engedte meg a nép, hogy győzzön, vagy biztonságot szerezzen, csak becsülettel és igazsággal; különösen Cassius halála óta, akit azzal vádoltak, hogy néhány erőszakos dologba Brutust is magával rántotta. De miként, ha a kormányrúd összetörik egy hajón, igyekeznek más fadarabokat odaszögezni, nem a legjobban, de ahogy a szükség parancsolja, Brutus is, mivel nagy hadsereg élén állt, és veszélyes helyzetében nem rendelkezett a feladathoz méltó vezérrel, kénytelen volt azokat alkalmazni, akik kéznél voltak, és sok olyant tenni és mondani, ami ezek tetszését megnyerte. Amiről tehát tanácsadói úgy gondolták, hogy Cassius katonáinak fegyelmezését szolgálja, abba beleegyezett; nehezen lehetett ugyanis bánni velük, mert vezérük elvesztése merészekké tette őket a táborban s vereségük gyávákká az ellenséggel szemben.

47. De nem volt jobb Caesar és Antonius helyzete sem; a szűkös élelmezés és táboruk mély fekvése miatt nehéz télnek néztek elébe. A csata után az őszi esők sárral és vízzel töltötték meg a mocsarak között a sátrakat, a föld a hidegben nyomban kőkeménnyé fagyott. Ilyen helyzetben érte őket annak a szerencsétlenségnek a híre, amely a tengeren érte a hadsereget. Brutus hajói ugyanis megtámadták és megsemmisítették Caesaréit, amikor Itáliából nagyobb haderőt küldtek neki; csak kevesen menekültek meg az ellenségtől, s ezek olyan éhínséget szenvedtek, hogy kínjukban a vitorlákat és a köteleket rágták. Mikor Caesar és Antonius ezt meghallotta, siettették a döntő ütközetet, mielőtt Brutus értesül szerencséjéről; mert ugyanazon a napon történt a döntő ütközet mind a szárazföldön, mind a tengeren, s Brutus inkább véletlenül, mint a hajóparancsnokok hibájából, csak húsz nappal később tudta meg a győzelmet. Egyébként nem bocsátkozott volna második ütközetbe, mert hadserege hosszú időre el volt látva a legszükségesebbekkel, és előnyös terepen foglalt állást, úgyhogy a téltől nem kellett félnie, tábora pedig az ellenség felé megközelíthetetlen volt, ráadásul biztosan hatalmában tartotta a tengert, és a szárazföldön is győzött, mindez tovább növelte reménységét és önbizalmát.

Mivel azonban a helyzet, úgy látszik, már nem a demokráciát, hanem az egyeduralmat tette szükségessé, az istenség félre akarta állítani az egyetlen embert, aki útját állhatta volna a zsarnoki uralomra törekvőknek, és elzárta Brutus elől ezt a szerencsés hírt, bár olyan közel jutott hozzá, hogy alig kerülhette ki figyelmét. A tervezett ütközet előtt egy nappal ugyanis a késő esti órákban egy bizonyos Clodius nevű szökevény érkezett az ellenségtől azzal a hírrel, hogy Caesar értesült hajóhada pusztulásáról, s ezért sietteti a döntő ütközetet. De a hírt senki nem hitte el, Clodius Brutus színe elé sem jutott, becsmérlőleg bántak vele, s azt állították, hogy vagy félreértette a dolgot, vagy haszonlesésből hazug hírt hozott.

48. Ugyanazon az éjszakán Brutusnak állítólag ismét megjelent a látomás, most is ugyanolyan alakja volt, de nem szólt semmit, és némán eltávozott. Publius Volumnius, a filozófus, aki kezdettől fogva részt vett Brutus hadjáratán, erről a jelenségről nem szól semmit, de azt állítja, hogy az első sast rajzó méhek lepték el, és hogy az egyik tiszt karjáról minden külső ok nélkül rózsaolaj csepegett le, és bár többször letörölte és megszárította a karját, semmit nem használt. Közvetlenül a csata kezdete előtt két sas összecsapott egymással és a tábor közötti szabad térség felett viaskodtak. A síkságot halotti csend borította, és mindenki figyelt: a Brutus térfelén levő sas visszahúzódott és elmenekült. Sok szó esett arról az etiópiairól is, aki a táborkapu kinyitásakor szembetalálkozott egy zászlóvivővel; ezt a katonák rossz előjelnek tekintették, és leszúrták az etiópiait.

49. Miután Brutus kivezette és csatasorba állította hadseregét az ellenséggel szemközt, még hosszú ideig várakozott, mert korábban, amikor megszemlélte a csapatokat, gyanúsítgatások és feljelentések érkeztek hozzá; látta azt is, hogy lovasainak semmi kedvük nem volt csatába kezdeni, és csak arra figyeltek, hogy mit csinál a gyalogság. Ekkor hirtelen kilépett a sorból Brutus mellett egyik kiváló harcosa, akit többször kitüntetett vitézségéért, és elvágtatott az ellenséghez. Ezt az embert Canulatusnak hívták. Brutust mélyen elszomorította a látvány; meg is haragudott és félt is, hogy mások is átpártolnak tőle és elárulják, ezért nyomban az ellenségre vezette a csapatokat, körülbelül délután három órakor. A saját szárnyán azonnal győzött, előrenyomult és szorongatta az ellenség hátráló balszárnyát. Lovasai a gyalogságot támogatva szintén megtámadták az összezavarodott ellenséget, de balszárnya, amelyet vezérei, hogy körül ne keríthessék, erősen széthúztak, kellő számú ember híján szétszakadt a középen, s mivel emiatt meggyengült, nem tudta feltartóztatni az ellenséget, és elsőnek futamodott meg. A balszárnyat áttörő ellenség így azonnal bekerítette Brutust, aki a veszedelem ellenére is bátran és okosan mindent elkövetett a győzelem kivívásáért, ami egy hadvezér és egy katona tehetségétől kitelik, de éppen amiatt vesztette el a csatát, amivel az előbbi ütközetben a győzelmet kivívta. Akkor ugyanis az ellenség legyőzött egységei rakásra pusztultak, most azonban Cassius szétvert csapatából csak kevesen estek el, s azok, akik megmenekültek, a korábbi vereség miatt túlzottan félve zavart és csüggedést idéztek elő a csapatok között. Itt küzdött a legjobb és legnemesebb ifjú harcosok között Marcus, Cato fia is. Nem hátrált meg és nem futott el a túlerő ellenére sem, keményen vagdalkozott, megnevezte magát, apjára hivatkozott, és sok ellenséges holttest között esett el. Sok bátor katona esett el, feláldozva életét Brutusért.

50. Brutus barátai között volt egy Lucilius nevű bátor férfiú. Midőn látta, hogy az üldözés közben néhány barbár lovas a többiekkel mit sem törődve vágtában rohan Brutus után, elszánta magát, hogy élete kockáztatása árán is megállítja őket. Kissé hátramaradt tehát, odakiáltott nekik, hogy ő Brutus, majd amikor hitelt adtak szavának, arra kérte őket, vezessék Antoniushoz, mintha Caesartól félne, de benne megbíznék. A lovasok örültek a jó fogásnak, s abban a hiszemben, hogy csodálatos szerencséjük van, magukkal vitték Luciliust; közben besötétedett, és hírnököket küldtek előre Antoniushoz, aki nagyon megörült, s maga ment a kísérők elé, s mások is odarohantak, mikor értesültek róla, hogy Brutust élve hozzák. Egyesek sajnálkoztak szomorú sorsán, mások pedig kijelentették, hogy nem méltó nagy hírére, ha puszta életének megmentése végett barbárok kezére adta magát. Mikor közel értek, Antonius megállt, s zavarban volt, hogyan fogadja Brutust. Lucilius, amikor Antonius elé vezették, rendíthetetlen bátorsággal így szólt: "Marcus Brutust, Antonius, senki nem fogta el, nem is fogja el soha ellenség, de a végzet ne is arasson ilyen győzelmet az erény felett. Akár élve, akár holtan találjátok meg, mindig magához méltóan fog viselkedni. Katonáidat rászedtem, így kerültem most színed elé, hogy elszenvedjem ezért a kegyetlen büntetést és nem kérek kegyelmet." Így szólt Lucilius; mindnyájan elképedtek, majd Antonius, azokra nézett, akik Luciliust hozzá kísérték, és így szólt hozzájuk: "Gondolom, bajtársak, bosszankodtok tévedésteken, s azt hiszitek, gúnyt űztek belőletek. De tudjátok meg, jobb fogást csináltatok, mert ellenség helyett barátot hoztatok. Az istenekre mondom, nem tudtam volna, mit tegyek, ha élve hozzátok Brutust elém, de ilyen, embert én szívesebben nevezek barátomnak, mint ellenségemnek." Így szólt Antonius, megölelte Luciliust, és rábízta egyik barátjára, később pedig mindig hűséges, megbízható emberének tekintette.

51. Brutus átkelt egy bozótos és szakadékos partú folyócskán, de már sötét volt, ezért nem ment messzire, hanem néhány tisztje és barátja társaságában leült egy mélyebb fekvésű helyen, amelyet szikla védett. Feltekintett a csillagos égboltra, és két verssort idézett, az egyiket Volumnius fel is jegyezte:

Ne rejtekezz: e rossz szerzője, Zeusz, te vagy![149]

A másikat állítólag elfelejtette. Aztán egyenként felsorolta azoknak a barátainak a nevét, akik érte estek el a csatában, és mélyen felsóhajtott, mikor Flaviust és Labeót említette. Labeo alvezére volt, Flavius pedig a műszaki csapatok parancsnoka. Közben egyikük megszomjazott, s amikor látta, hogy Brutus is szomjazik, vette a sisakját, és leszaladt a folyóhoz, de a másik partról valami zörej hallatszott. Volumnius odament, hogy megnézze, mi az, s vele ment Brutus pajzshordozója, Dardanosz is. Kisvártatva visszatértek, s ők is inni szerettek volna. Brutus erre megszokott szívélyes mosolyával így szólt Volumniushoz: "Már megittuk mind, de hoznak majd nektek is." Ugyanazt az embert küldték el, de megsebesült, és csak nagy nehezen kerülte el, hogy az ellenség elfogja. Brutus éppen azt számítgatta, hogy nem sok embere esett el az ütközetben, mikor Statilius ajánlkozott, hogy átlopakszik az ellenségen, kikémleli a tábort, égő fáklyával jelt ad, ha mindent rendben talál, majd visszatér hozzá. Mikor Statilius eljutott a táborba, megadta a jelt a fáklyafénnyel, de sokáig nem tért vissza. Brutus megjegyezte: "Ha él, visszajön." Statilius visszatérése közben ellenséges katonák kezébe került, és megölték.

52. Késő éjszaka Brutus fektében szolgájához, Clitushoz fordult, és mondott neki valamit. Clitus elsírta magát és nem válaszolt semmit, erre pajzshordozóját, Dardanoszt vonta félre, és vele is váltott néhány szót. Végül Volumniusszal görög nyelven tanulmányaikat és gyakorlataikat idézték fel, majd megkérte, segítsen neki fogni kardja markolatát, hogy a szúrás azonnal végezzen vele. Volumnius megtagadta a kérést, de sorra utána a többiek is, s valaki azt mondta, ne késlekedjenek, hanem meneküljenek. Brutus felemelkedett, és így szólt: "Valóban menekülni kell, de nem a lábunkkal, hanem a kezünkkel." Azután kezet szorított mindegyikükkel, nyájas arccal azt mondta, igen nagy örömet jelent neki, hogy egyetlen barátjában sem csalatkozott. Csak a sorsot vádolta hazájáért; saját magát boldogabbnak tartja a győzteseknél, nemcsak a múltban, hanem a jelenben is, mert erénye jó hírnevét hagyja maga után, amit a győztesek nem hagyhatnak maguk után. Mivel igaztalan módon igaz, gonosz módon becsületes embereket öltek meg, nem méltók a hatalomra. Ismét kérte barátait és könyörgött nekik, hogy meneküljenek, majd másod- vagy harmadmagával, közöttük Sztratónnal, akivel jó barátságban volt szónoki tanulmányaik óta, kissé félrevonult. Sztratónt szorosan maga mellé állította, meztelen kardját a markolatánál mindkét kezével a földhöz szorította, belezuhant és meghalt. Mások azt mondják, hogy a kardot nem ő, hanem sűrű kérlelés után Sztratón tartotta félrefordított fejjel; Brutus olyan erővel esett bele, hogy egész mellkasát átjárta a kard, és azonnal meghalt.

53. Ezt a Sztratónt Messala, Brutus híve a Caesarral történt megbékélés után egy alkalommal bemutatta az uralkodónak, és könnyek között így szólt hozzá: "Ez az a férfiú, Caesar, aki megtette Brutusnak a végső, kegyeletes szolgálatot." Caesar kegyeibe fogadta Sztratónt, s ő is azok közül a görögök közül való volt, akik hadi vállalkozásaiban, így Actiumnál is, hűségesen álltak szolgálatára. Mondják, hogy később Caesar egy alkalommal megdicsérte Messalát, hogy bár Philippinél a legnagyobb ellensége volt Brutus miatt, Actiumnál leglelkesebb hívei közé tartozott. "Én, Caesar - mondta Messala -, mindig a legjobb és legigazságosabb ügy pártjára álltam."

Antonius, amikor Brutus holttestét megtalálta, elrendelte, hogy a legdíszesebb bíborköpenyébe burkolják, s amikor később megtudta, hogy a köpenyt ellopták, kivégeztette a tolvajt. Brutus hamvait anyjához, Serviliához küldte. Porciáról, Brutus feleségéről Nikolaosz, a filozófus és Valerius Maximus azt beszéli, hogy öngyilkos akart lenni; barátai ettől a szándékától nem tudták eltéríteni, és bár gondosan vigyáztak rá, Porcia egy alkalommal izzó széndarabot ragadott ki a tűzből és lenyelte; száját összeszorította, s így végzett magával. Fennmaradt Brutusnak egy barátaihoz intézett levele, amelyben szemrehányásokat tesz nekik, és siratja Porciát, mert nem törődtek vele, és betegsége miatt inkább megvált az élettől. Úgy látszik azonban, hogy Nikolaosz tévedett az időpont tekintetében, mert a levélben, ha ugyan hitelesnek lehet tekinteni, említés történik Porcia betegségéről, férje iránt érzett szerelméről és halálának módjáról is.

 

DIÓN ÉS BRUTUS ÖSSZEHASONLÍTÁSA

1. E két férfiú sok jó tulajdonsága között az első helyen említhetjük, hogy igen szerény eszközökkel jutottak el a legmagasabb polcra, bár ilyen szempontból Dióné az elsőség, mert neki nem volt vetélytársa a dicsőségben, mint Brutusnak Cassius, aki erkölcs és dicsőség tekintetében nem volt ugyanolyan megbízható, de a háborúban nem kisebb tetteket hajtott végre merészen, ügyesen és rátermetten, úgyhogy egyesek neki tulajdonítják a kezdeményezést, s azt állítják, hogy ő ösztökélte a habozó Brutust a Caesar elleni merénylet végrehajtására. Dión azonban nemcsak a fegyvereket, hajókat és a haderőt, hanem a barátokat és segítőtársakat is maga szerezte meg terveihez. Azonkívül Dión, nem úgy, mint Brutus, nem a háború és a körülmények folytán jutott hatalomhoz és vagyonhoz, sőt polgártársai szabadságáért a háborúra fordította vagyonát és azokat a bevételeit, amelyekkel száműzetése idején ellátta magát. Azután Brutusnak és Cassiusnak nem volt módjában békés és nyugodt életet élni, mikor Rómából elmenekültek, hanem halálra ítélve és üldöztetésben kénytelenek voltak a háborúhoz folyamodni; és amikor személyüket a fegyverek oltalma alá helyezték, inkább önmagukért, mint polgártársaikért szálltak szembe a veszélyekkel, Dión viszont, bár a száműzetésben biztonságosabb és kellemesebb életet élt, mint az őt száműző zsarnok, saját jó szándékából vállalta a legnagyobb veszélyeket, hogy Szicíliát megmentse.

2. Azután a szürakuszaiaknak egészen más dolog volt a Dionüsziosztól, mint a rómaiaknak a Caesartól való megszabadulás. Dionüsziosz soha nem tagadta, hogy ő türannosz, s ezernyi gonoszsággal töltötte meg Szicíliát; Caesar uralma megalapításakor elég sok bajt hozott azokra, akik szembeszálltak vele, de azoknak, akik elfogadták és alávetették magukat, csak névleg és külsőleg tűnt kényuralomnak, a kegyetlen és zsarnoki megnyilvánulások pedig végképp távol álltak tőle. Sőt mivel a közállapotok az egyeduralmat szükségessé tették, Caesar az istenség által rendelt legszelídebb orvos színében tűnt fel. Ezért a római nép vágyódott Caesar után, és engesztelhetetlen haragra gerjedt gyilkosai ellen; Dión ellen viszont polgártársai éppen azt hozzák fel, hogy elengedte Dionüszioszt Szürakuszaiból, s nem tűrte, hogy feldúlják a korábbi zsarnok sírját.

3. Háborús teljesítményeiben Dión kifogástalan hadvezér volt; amit kitervelt, kitűnően végrehajtotta, s jóra fordította, helyrehozta, amit mások elrontottak. Brutus azonban nyilvánvalóan meggondolatlanul ment bele a mindent eldöntő, utolsó ütközetbe, s amikor elbukott, nem kapott új erőre, hanem feladott minden reménységet, és még annyit sem mert megkockáztatni, mint Pompeius, pedig nagy reménye maradt hadseregében és az egész tengert hatalmában tartó hajóiban.

Brutus ellen az volt a legnagyobb vád, hogy bár Caesar jóvoltából menekült meg, és annyi fogolytársát mentette meg, amennyit csak akart, megmentőjét, aki őt barátjának tekintette, és sok más embernél jobban szerette, saját kezével ölte meg. Ilyen váddal Diónt senki nem illetheti; sőt ellenkezőleg, mint Dionüsziosz rokona és barátja igyekezett fenntartani és megvédeni uralmát, és csak mikor száműzték hazájából, féleségével méltatlanul bántak, és vagyonát elveszítette, kezdett nyíltan törvényes és igazságos háborúba. De ezt az érvelést meg is fordíthatjuk. Legdicséretesebb tulajdonságuk, a zsarnokság utálata és minden gonosztett gyűlölete, Brutusban tisztán volt meg, mert semmi személyes panasza nem lehetett Caesarra, egyedül a közszabadságért tette kockára életét. Dión viszont, ha nem érte volna személyes sérelem, talán nem is kezdte volna el a háborút. Kiderül ez Platón leveleiből is, amelyekből nyilvánvaló, hogy Dión nem azért buktatta meg Dionüszioszt, mert fellázadt ellene, hanem mert Dionüsziosz kitaszította a zsarnokságból. Ezenfelül Brutust egyedül a közösség érdeke tette Pompeius barátjává, ámbár valójában ellensége volt, Caesarnak pedig ellenségévé, mert Brutus a barátság és az ellenséges viszony egyedüli mértékévé az igazságot tette; Dión, vele ellentétben, hálából sokáig támogatta Dionüszioszt, amíg bizalmát élvezte, s csak amikor elveszítette, viselt haragból háborút ellene. Emiatt Diónban még barátai sem bíztak mindnyájan, hogy ha Dionüszioszt eltávolítja is, valamilyen formában nem saját magának biztosítja-e az uralmat, hogy a zsarnokságnál tetszetősebb névvel csapja majd be polgártársait. Brutusról azonban még ellenségei is azt mondották, hogy ő volt az egyetlen Caesar-gyilkos, aki kezdettől fogva mindvégig egy célt tartott szeme előtt: visszaadni a rómaiaknak ősi alkotmányukat.

4. Mindezektől eltekintve a Dionüsziosz ellen folytatott küzdelem semmiképpen sem hasonlítható össze a Caesar ellenivel. Dionüszioszt mindenki megvetette, még bizalmas hívei is, hiszen ideje legnagyobb részét részegeskedéssel, kockajátékkal és asszonyok közt töltötte. De rendkívüli lelkierő és semmitől meg nem rettenő bátorság kellett ahhoz, hogy valaki még csak gondolni is merészkedjék Caesar uralmának megdöntésére, s ne féljen tehetségétől, hatalmától és szerencséjétől, hiszen Caesarnak a puszta neve is elegendő volt, hogy álmuktól megfossza Parthia és India királyait. Ezért Dión, amikor megjelent Szicíliában, tízezrek csatlakoztak hozzá Dionüsziosz ellen, Caesar dicsősége azonban még elbukása után is talpra állította barátait, s pusztán nevének felvétele egy tapasztalatlan gyerekembert legelsővé tett a rómaiak között, amikor ezt a nevet mint varázsszert alkalmazta Antonius hatalma és gyűlölete ellen.

Ha azonban valaki arra hivatkozik, hogy Dión csak nagy küzdelmek árán űzte el a türannoszt, Brutus viszont a fegyvertelen és őrizetlen Caesart ölte meg, már maga az is a rendkívüli éleselméjűség és vezéri képesség jele, hogy védtelenül és őrizetlenül sikerült meglepnie ezt a rendkívüli hatalommal körülvett férfiút. Mert nem hirtelen, nem is egyedül, nem is néhányadmagával tört rá és ölte meg, hanem hosszú időn át szervezte az összeesküvést, sok társával együtt támadt rá, s ezek közül egyik sem lett árulójává. Vagy azért, mert a legjobbakat választotta ki, vagy mert választásával jókká tette mindazokat, akik bíztak benne. Dión viszont vagy gonosz emberekben bízott, mert rosszul választott, vagy bánásmódjával rosszakká tette a jókat is. Okos emberrel soha nem szabad egyiknek sem megtörténnie. Platón is szemére vetette Diónnak, hogy olyan barátokat választott, akik vesztét okozták.

5. Diónt senki nem megbosszulta meg elbukásakor, ellenben Brutus ellensége, Antonius tisztes temetésben részesítette, Caesar pedig tisztelettel adózott emlékének. Brutusnak bronzszobrot emeltek Mediolanumban, az Alpokon inneni Galliában. Caesar jóval később egyszer meglátta ezt az élethű és szép alkotást; elment mellette, de aztán megállt és egy ideig ott álldogált nagy tömeg közepén, majd hívatta a város vezetőségét, s azt mondta, szerződésszegésen kapta a várost, mert egy ellenségét rejtegeti. Először, amint ez természetes, a város vezetői tagadták, és mivel nem tudták, Caesar kire céloz, egymásra néztek. Caesar ekkor összevonta szemöldökét, a szobor felé fordult, és így szólt: "Nem ellenségünk-e, akinek a szobra itt áll?" Erre még inkább megrémültek, és némán hallgattak. Caesar azonban megdicsérte a gallokat, mert barátaik mellett balsorsukban is kitartanak, és úgy rendelkezett, hogy a szobor maradjon a helyén.

 


 

SZÖVEGMAGYARÁZATOK

ÖSSZEÁLLÍTOTTA
MÁTHÉ ELEK

A Homérosz-sorokat Devecseri Gábor, az egyéb versidézeteket Kárpáty Csilla fordításában közöljük.

A Szövegmagyarázatok a szövegben számmal jelölt konkrét Plutarkhosz-részletek helyes megértéséhez szükséges tudnivalókat közlik. A második kötet végén található Jegyzetszótár a kevéssé ismert és a szövegben sem megvilágított nevek és fogalmak magyarázatát adja.

79. PHÓKIÓN (i. e. 400-317) [VISSZA]

80. Nem, ó, királyom... - Szophoklész: Antigoné 569-570. [VISSZA]

81. Plutarkhosz - az író névrokona. [VISSZA]

82. Mért akarod... - Odüsszeia IX. 494. sor; Odüsszeuszt társai kérlelik, hogy ne ingerelje ellenük a megvakított Küklopszot. [VISSZA]

83. khairein - üdvöz légy! [VISSZA]

84. másutt már megemlékeztem - lásd a Démoszthenész-életrajz 28-30. fejezeteit. [VISSZA]

85. a Peloponnészoszon telepedhettek le - a Kerauniai-hegység (Épeirosz északi határán) és a Tainaron hegyfoka (a Peloponnészosz legdélibb részén) jelentette a görög föld két szélső pontját. [VISSZA]

86. betelepedettek adóját - az athéni "metoikoszok" külön adót fizettek. [VISSZA]

87. AZ IFJABB CATO (i. e. 95-46) [VISSZA]

88. Szarpédón - mitológiai név, de gyakran használták családi névnek is. [VISSZA]

89. Venus nem úgy akarta - a rómaiak kockajátékában a legjobbat "Venus-dobásnak" hívták. [VISSZA]

90. nomenclator-okat - "névkiáltók": a közhivatalokra pályázók rabszolgákat vittek magukkal, akik előre megmondták a szembejövő választópolgárok nevét. A szövegben említett törvényt i. e. 70-ben fogadták el. [VISSZA]

91. Curio - Plutarkhosz valószínűleg az i. e. 53-ban meghalt Caius Scribonius Curiónak, Cicero barátjának a szavait idézi. [VISSZA]

92. küldjék őket Ciprusba és Ptolemaiosz udvarába - a Ptolemaiosz-dinasztia uralma ekkor már nagyon meggyengült, s Róma Ciprust gazdag rézbányái miatt, Egyiptomot pedig gabonájáért igyekezett a maga hatalma alá hajtani. [VISSZA]

93. A képtelent előbb... - Euripidész: Őrjöngő Héraklész 173. skk. [VISSZA]

94. AGISZ (i. e. 265-240) [VISSZA]

95. A parancsólok ezek... - töredék Szophoklész Pásztorok című tragédiájából. [VISSZA]

96. ephorosz - a lükurgoszi alkotmány törvényei szerint Spártában a királyok hatalmát a szabad spártaiakat képviselő ephoroszok, úgyszintén az alkotmány megtartásán őrködő geruszia, az öregek tanácsa korlátozta. [VISSZA]

97. Ekprepészt - ez jóval korábban, az i. e. V. században történt. [VISSZA]

98. KLEOMENÉSZ (i. e. 255-219) [VISSZA]

99. Helyes tehát ez a mondás - az első idézet az i. e. VII. (?) században élt ciprusi költő, Sztaszinosz Küpria című eposzából való. A másik két idézet: Iliász III. 172., illetve IV. 431. [VISSZA]

100. TIBERIUS GRACCHUS (i. e. 162-132) [VISSZA]

101. Bárcsak más is... - az idézett homéroszi sort - Odüsszeia I. 47. - Pallasz Athéné mondja Aigiszthosz erőszakos haláláról. [VISSZA]

102. CAIUS GRACCHUS (i. e. 153-121) [VISSZA]

103. fregellaei összeesküvésben - Fregellae a samnis háborúban, i. e. 327-ben lett római telepes város. 125-ben a várost lerombolták. [VISSZA]

104. szardonikus mosollyal - keserves nevetéssel. [VISSZA]

105. tegyen meg mindent a köztársaság védelmére - a szokásos formula, amellyel elrendelték a szükségállapot bevezetését. [VISSZA]

106. DÉMÉTRIOSZ (i. e. 337-283) [VISSZA]

107. Poliorkétész - városromboló. [VISSZA]

108. a rómaiak döntöttek meg - ez az i. sz. 68. évben történt, Galba császár uralkodása idején, aki VIII. Mithridatészt Rómába vitette és kivégeztette. [VISSZA]

109. Dromokleidész - i. e. 307-ben azt is javasolta, hogy az athéniak Peiraieuszt és Munükhiont adják át Démétriosznak. [VISSZA]

110. Megváltót - a hellenisztikus korban sok uralkodónak adtak ilyen melléknevet. Itt: Démétriosz. [VISSZA]

111. Előnyért... - a megmásított sor: Euripidész: Föniciai nők 396. [VISSZA]

112. hadat indított - az itt leírt csata a kisázsiai Ipszosz mellett folyt le, i. e. 301-ben. [VISSZA]

113. megvan a maga Lamiája - Lamia mesebeli gyermekijesztő szörnyeteg. [VISSZA]

114. Te lobbantottál lángra... - töredék Aiszkhülosz ismeretlen tragédiájából. [VISSZA]

115. Homérosz meg azt mondja - az idézett két hely: Iliász I. 238. és Odüsszeia XIX. 179.; a legigazságosabb király a krétai Minósz. [VISSZA]

116. Ember-külsőre... - Euripidész: Bakkhánsnők 4-5. [VISSZA]

117. Világ talán vén... - Szophoklész: Oidipusz Kolónoszban 1-2. [VISSZA]

118. ANTONIUS (i. e. 83-30) [VISSZA]

119. decies-nek - latin szó, "tízszert" jelent, tehát egymillió sestertiust. [VISSZA]

120. kharónitáknak - "az Alvilágból visszatérők", Kharónra, az Alvilág révészére való hivatkozással. [VISSZA]

121. Szophoklész híres városa - Thébai. [VISSZA]

122. örömrivallgással... - Szophoklész: Oidipusz király 4. [VISSZA]

123. akkor keresi fel - Kleopatra ekkor huszonnégy éves volt. [VISSZA]

124. amelyről Platón beszél - Gorgiasz 464. [VISSZA]

125. Caesar főpapjává - a Iulius Caesar tiszteletére rendelt papi testület főpapjává nevezték ki Sextus Pompeiust. [VISSZA]

126. Eutükhosz... Nikón - "Szerencsés", "Győztes". [VISSZA]

127. Lucilius - lásd részletesebben a Brutus-életrajz 50. fejezetét. [VISSZA]

128. Korsók ünnepén - az Anthesztéria néven ismert tavaszi Dionüszosz-ünnep második napja, amelyen italáldozatot mutattak be a halottak szellemeinek. [VISSZA]

129. Germanicus... Claudius... Caius - Germanicus Caesart i. sz. 19-ben Tiberius császár állítólag megmérgeztette. Claudius i. sz. 41-54-ig, Caius (Caligula) pedig 37-41-ig volt római császár. [VISSZA]

130. DIÓN (i. e. 409-353) [VISSZA]

131. a szörnyű Kharübdiszt - Odüsszeia XII. 428. [VISSZA]

132. etésziák - nyáron fújó északi szél. Az itt leírt események az i. e. 357. évben történtek. [VISSZA]

133. Dionüsziosz sírboltját - a szövegben az elűzött zsarnok apjának, az idősebb Dionüsziosznak a sírboltjáról van szó. [VISSZA]

134. "államformák vásárcsarnoka" - Platón: Állam VIII. 557. [VISSZA]

135. Koreia napján - Koré (leány), vagyis Perszephoné ünnepe. [VISSZA]

136. beavató létére - Diónt athéni tartózkodása idején Kallipposz avatta be az eleusziszi misztériumokba. [VISSZA]

137. "sajtkést" - görögül patané, a város neve Katana vagy Katané, a mai Catania; innen a szójáték. [VISSZA]

138. BRUTUS (i. e. 79-42) [VISSZA]

139. a filozófus Cato - Marcus Porcius Cato Uticensis. [VISSZA]

140. Ptolemaiosz ellen - lásd az ifjabb Catóról készült életrajz 34. és 36. fejezetét. [VISSZA]

141. galata király - a Róma-barát Deiotarus részt vett a pharszaloszi csatában is; i. e. 40-ben halt meg. [VISSZA]

142. S most, Hektór... - Iliász VI. 429. skk. [VISSZA]

143. Karüsztoszba - város Euboia déli csúcsán. [VISSZA]

144. Engem a vészes sors... - Iliász XVI. 849. [VISSZA]

145. Antistius - Plutarkhosz téves nevet említ; Brutus ezt az összeget Appuleiustól, Asia provincia quaestorától kapta. [VISSZA]

146. Ciceróval - a szónok fiával. [VISSZA]

147. Ifjabbak vagytok... - Iliász I. 259. [VISSZA]

148. durva cinikusnak - szójáték a cinikus elnevezéssel, amely a kutya szót rejti magában. [VISSZA]

149. Ne rejtekezz... - Euripidész: Médeia 332. [VISSZA]




Hátra Kezdőlap Előre