Önarckép |
ÉLETRAJZI ADATOK | |
| A Magyar Életrajzi Lexikon szócikke | ||
| A Művészet c. folyóirat megemlékezése (1907) | ||
| Részletek B. Bakay Margit könyvéből | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Györgyi Alajos, Giergl
(Pest, 1821. márc. 15. - Pest, 1863. szept. 22.)
Festő. Györgyi Kálmán művészeti író apja, Giergl Alajos ötvös fia. Apjának pesti műhelyében előbb ötvösséget, majd Peschky József mellett festeni tanult. E tanulmányait 1841-43-ban Bécsben folytatta és fejezte be. Hazatérte után főleg arckép-megbízásokkal halmozták el (Deák Ferenc, Széchenyi István és mágnáscsaládok családi arcképei stb.), de festett biedermeier ízű életképeket is (Búsongó leány, Vadorzók, Beteg gyermek, Közelgő vihar, Szorgalmas tanuló stb.). Kísérletezett a történelmi műfajjal (Báthory Zsigmond; jelenet Jósika Abafijából), az oltárkép-festéssel is (Csóka; bp.-i Bazilika). 1845-től gyakran szerepelt a Pesti Műegylet kiállításain. 1857-ben tett olaszországi tanulmányútja után festett képei a velencei festészet hatását mutatják. Legtöbb alkotása (főleg arcképei) ma is magántulajdonban van, de számos képét őrzi az Magyar Nemzeti Galéria, a Történeti Képcsarnok és más vidéki közgyűjtemények. 1860-ig a Giergl nevet használta, s műveit is ezzel a névvel jelezte.
Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon
https://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC04834/05662.htm
GYÖRGYI ALAJOS. A múlt évfolyam utolsó számában megemlékeztünk egy Györgyi nevű festőről, aki a hatvanas években működött. A pár sornyi, hézagos megemlékezéshez most újabb adatokat fűzhetünk. Györgyi (Giergl) Alajos született 1821-ben, márc. 15-én Pesten, ahol atyja ezüstműves-mester volt. Iskoláinak elvégzése után ő is megtanulta atyja mesterségét s eközben szorgalmasan rajzolgatott. Huszonkét éves korában Pesky János, budai festőművész, tanítványának fogadja, akinek ajánlatára 1845-ben a bécsi művészeti akadémiára megy. Itt szoros barátságot köt a magyar freskófestés későbbi mesterével, Lotz Károllyal. Bécsből visszatér Pestre s képei a Műegylet kiállításain csakhamar feltűnnek. Az akkori kritika természethűséget s erőteljes színezést említ jelességük gyanánt. Gróf Pejacsevics Márk támogatásával beutazza Olaszországot s e tanulmányútja után ismét Bécsben tölt ezúttal hosszabb időt. Ekkor Rahl Károly tanítványa, aki nagy fejlesztő hatással volt rá. Ahogy hazatér, bőven kap megrendelést főrangú körökből. Nevezetesebb arcképei az Andrássy, Károlyi, Széchenyi, Odeschalchi, Wenkheim, Forgách, Lónyay, Prónay stb. mágnás családok birtokában vannak. Deák Ferencet többször festette természet után. A Zala- és Pestmegye székházában lévő életnagyságú Deák-arcképek tőle valók, úgyszintén Erkel Ferenc arcképe a Történelmi arcképcsarnokban. 1862-ben a bécsi Burgba hívják, ahol a császár háromszor ül modellt arcképéhez. Magyar művészre nézve akkoriban - az elnyomatás korszakában - ez a kitüntetés páratlan. Életnagyságú képet kellett volna festenie a császárról, a Szt. István-rend nagymesteri díszében, - de csak a tanulmányként szolgáló mellképet fejezhette be. Erőt vett rajta a betegsége s 1863 szept. 22-én meghal, aránylag fiatalon, negyvenkét éves korában. I).
Forrás: Művészet, (szerk. Lyka Károly) Hatodik évfolyam, 1907 Második szám
https://epa.oszk.hu/00000/00009/06/127-144-kronika.htm
B. Bakay Margit: A biedermeier kor elfelejtett festője
Györgyi (Giergl) Alajos
(részletek)
. . .
Györgyi (Giergl) Alajos pesti polgárcsaládból származott. Ősapja, Giergl Márton szabómester 1724-ben cserélte fel tiroli hazáját Magyarországgal. Fia János és unokája Ferenc még az ősi mesterséget folytatják, a dédunokákból azonban már kiütközik a művészi tehetség. Giergl Károly egy azóta már letűnt művészetet, a kártyafestést űzi, Giergl Alajos, a művész apja pedig ezüstműves. Számos hátramaradt fínom művű, empire-stílű ezüst tárgy bizonyítja, hogy már id. Giergl Alajos is az iparos kereteken túlnövő tehetség, aki Szentpéteri József mellett a magas színvonalú pesti ötvösség legkiválóbb tagja. . . .
Pontosan nem tudjuk, hogy mikor jön haza Györgyi Bécsből. Az Akadémiára nem iratkozik többet és nem valószínű, hogy másutt folytatott volna még behatóbb tanulmányokat. Egy korabeli adat említi ugyan, hogy Waldmüllerhez járt festeni, ez azonban felületes időtöltés lehetett, művészetére legalább is a legcsekélyebb hatással sem volt. . . .
Györgyi életének ezután következő három évéről semmit sem tudunk. 1845-ben a még fiatal Műegylet lelkes tagjaként tűnik fel. A Bécsből hozott lendülettel és buzgalommal veti magát a művészi közügyekbe. Először csak a részvényesek és kiállítók között szerepel, később gyakran vásárolnak tőle sorsolásra képet, beveszik az igazgatói választmány tagjai közé, 1853-ban pedig megemlítik, hogy "aláírások szerzésében sikerrel fáradozott". Mindenütt ott van, ahol hasznos újításról szó esik, igyekszik beleilleszkedni az itthoni viszonyokba. Marastoni festő-akadémiájának pártfogói között is felbukkan neve az első részvényesek között. A Műegylet kiállításain gyakran szerepel. Először a német színház kis táncosnőjének portréját, melyet az ünnepelt primadonnáról, Aranyvári Emíliáról készített és egy tanulmányképet állít ki. Az előbbiről a korabeli kritikus megállapítja, hogy még kissé merev, nem elég kecses a tartása, a másik képen azonban a tehetség félreismerhetetlen vonásait véli felismerni. Különösen a háttérben álló mosolygó alakon veszik észre a fiatal művész nagy előmenetelét. . . .
Vissza kell térnünk az 1855-ös évhez, Györgyi életének nagy fordulópontjához. A Pejacsevich-család meghívására eljött Pestre Rahl Károly, a nagyhírű bécsi festő. Három hónap alatt az arisztokrata családok tagjairól ötven portrét festett és művészi eredményeivel, lobogó vérmérsékletével, rábeszélő erejével, valóságos művészi mozgalmat idézett elő. Rahl ekkor volt erejének teljében. Még frissen élt benne az olasz művészet emléke, a sorozatos intrikák még nem törték meg harci kedvét, melyet a bécsi akadémia ellene irányított. Ticián színeinek és Michelangelo formáinak egyesítését hirdette, szóval és ma már akadémikusan ható művészetével egyaránt. Györgyi valószínűleg Pejacsevich gróf révén ismerkedett meg vele. El lehet képzelni, hogy az elszigetelten küzdő festőre, aki eleinte olcsó munkával és rajztanítással kereste kenyerét, milyen hatást tett az osztrák festő. Több mint tíz éve, hogy kikerült Bécs maradi, de mégis művészi légköréből és azóta magárahagyottan, a fiatalkori benyomásokból és lelkesedéséből táplálkozva tengette művészetét. Most, mint meglett, sokat szenvedett ember és mint kész művész találkozik a bécsi ifjúság bálványával, olyan férfivel, akinek művészeténél fontosabb tulajdonsága, tettvágyat serkentő szuggesztív ereje. Készségesen nyujt baráti kezet a tehetséges magyar festőnek, hogy fanatikusan hirdetett művészi elveiről meggyőzze. . . .
Rahl hatására kezd behatóbban és nagyobb kedvvel foglalkozni férfi portrékkal, bár élete végéig elsősorban a női szépség rajongója marad. Pejacsevich gróf megbízásából megfesti első hivatalos portréját: Erkel Ferencét. Nem szertartásos, köztiszteletet ébresztő reprezentatív arcképet fest, amihez soha sem volt érzéke, hanem póznélküli, emberi közvetlenséggel ábrázolja a nagy zeneszerzőt.... . . .
Rövidesen ezután alkalom nyílt nemcsak a bécsi hatások kimélyítésére, hanem közvetlen olasz ihlet befogadására is. Rahlnak ugyanis sikerült meggyőznie Pejacsevich grófot arról, hogy Györgyinek még külföldi tanulmányutakra van szüksége, hogy tehetségét a maga teljességében kifejlessze. Így került ki Bécsbe, Rahl műtermébe, mint az osztrák művész első magyar tanítványa. Ottlétének egyik bizonyítéka Bacchánsnő című képének jelzése: "festté Giergl: Bécsben 855"... . . .
Rövid nyugalom után 1858 májusában már ismét Bécsben találjuk. Jó világítású műtermet vesz ki és több portrét fest, köztük Fernkorn szobrászét és feleségét. Örömmel írja: "úgy Fernkorn, mint felesége portréját oly szerencsésen fogtam fel, hogy már most általános csodálatot kelt, én magam meg vagyok róla győződve, hogy életem legszebb portréi lesznek. Isten kísérjen továbbra ezen az úton, mert ez az, amiért könyörgök." A külföldi környezet tehát megint új lendületet adott Györgyi művészetének. Ismét egy mély lélekzetvétel a magyar vidéki kirándulás után. Bécsben is készül azonban egy képe, amelyről azt írja, hogy "az undorodásig únja". Kicsit keserűen jegyzi meg, hogy a megrendelő még nem fizetett, "mert sokkal magasabb véleménnyel van rólam, semhogy ilyen sürgős pénzzavarban higyjen".
. . .
Györgyinek kitűnő festményei és kiterjedt ismeretsége közben megtette a hatását. A magyar mágnásság kivitte Bécsbe a művész hírnevét és 1862-ben Forgách Antal főkancellár megrendeli nála életnagyságú arcképét, sőt azzal kecsegteti, hogy a császárt is lefestheti a kancellária számára. Györgyi elfoglaltsága, főleg pedig betegeskedése miatt húzódik a dolog, míg 1863 tavaszán megindulnak a komoly tárgyalások. Felmegy Bécsbe, ahonnan a következőket írja: "A császár biztosan ülni fog. Végre második kihallgatásomnál elhatározták, hogy a ruhákat is megkapom Pestre. A kancellár magának kéri a mellképet, amelyhez a császár ülni fog. Megkapom a császár életnagyságú fényképét is. Holnap 12-kor ismét kihallgatásra megyek, hogy az írásbeli szerződést megcsináljuk." Györgyi szinte utolsó pillanatig nem mer bízni szerencséjében, olyan hihetetlennek tűnt, hogy az elnyomatás korában magyar művész fesse le a császárt természet után, még hozzá a Szent István-rend nagymesteri díszében. Azonban március 27-én egy hatalmas ládában elküldik a díszes ornátus egész felszerelését Pestre, hogy a természet után készült tanulmány után a nagyméretű reprezentatív képet itthon dolgozhassa ki a művész.
Györgyi Alajos élete és művészete a magyar művészettörténet egy félig elfelejtett, félig pedig még fel sem fedezett fejezete. Az utókor alig emlékszik elfakult nevére, sőt művészeti irodalmunk is mostohán bánik vele, szétszóródott műveinek ismerete nélkül, vagy tizedrangú művészekkel helyezi egy sorba, vagy meg sem említi. Pedig őt is a magyar művészet úttörői közé sorolhatjuk, azok közé, akik többre hivatott tehetségüket az itthoni keretek közé szorították és művészi álmaik feláldozása árán lendítették előre művészetünk sorsát.
Nemcsak az ő ereiben folyt azonban művészvér, felesége Bayer Anna is művészcsaládból származott, testvére a klasszicista kor gyakran foglalkoztatott festője, Bayer József volt. A kettős művészi hajlamot tíz gyermekük közül Giergl Alajos örökölte és fejlesztette tovább. Hozzátehetjük még, hogy a család más ágain is akadt ötvös, kártyafestő, iparművész, építész és hogy a festők utódai is kiváló művészemberek. A kifinomult iparoscsalád jellemző példájával állunk szemben, amelynél a mesterség már a művészettel határos. Giergl Alajos volt az, aki ezt a határt áttörte. Elhagyta a céh oltalmazó karját, hogy teljesen szakítson az iparossággal és művésszé váljon. Később (1859) nevét is megmagyarosította, részben előkelő pártfogóinak rábeszélésére, részben pedig azért, mert nem akarta, hogy összetévesszék Giergl István kártyafestővel, a botránykrónikák gyakori szereplőjével.
Györgyi (Giergl) Alajos 1821. március 15-én született Pesten. Már gyermekkorában festőnek készült, apja azonban féltette a bizonytalan jövőtől és ragaszkodott ahhoz, hogy fia előbb az ötvösmesterséget sajátítsa el. A pesti arany- és ezüstműves céhkönyv bizonysága szerint Giergl Alajost 1832-ben föl is veszik ellenőrzés alatt álló próbamesternek, 1838-ban pedig fölszabadul. Ezen idő alatt szorgalmasan rajzol. A veleszületett művészi adottságokat az ötvösműhelyben töltött évek hozzák felszínre. Megismeri az alkotás örömét, a művészi munka ízét. Ahhoz azonban nincs kedve, hogy apja mesterségét folytassa. Ellenállhatatlan vágyat érez a színek iránt és későbbi eredményei igazolják is, mennyire nem volt ötvösnek való. Az ötvösökből lett festőkre jellemző a kemény rajz, a részletekben való gyönyörködés, a formák pléhszerűsége, mindezt egy-két kivételtől eltekintve, nem találni meg művészetében. Annál szembetűnőbb erényei, a festőiség és a könnyedségre, kötetlenségre való törekvés.
Úgylátszik, apja is felismerte tehetségét, mert engedett fia kívánságának és ismerőséhez, Pesky Józsefhez adta tanulni. Györgyi itt hasonló színvonalú környezetbe került, mint amilyenben otthon nevelődött, csak a foglalkozás különbözött, a kalapács és a poncoló helyett itt az ecsetet forgatták. A művészet kisigényűsége, iparosságba gyökerezése ugyanaz maradt. Míg azonban Györgyi az örökölt tehetséggel elhagyta atyja mesterségét, s olyan új útnak vágott neki, amely felfrissítette művészetének vérkeringését, Pesky József adottságát és foglalkozását egyaránt apjától örökölte. Nagy lelkiismeretességgel festette tükörsíma kidolgozású arcképeit, lírai természetének megfelelő, lágy, bizonytalan stílusban.
Nem lehet csodálkozni azon, hogy a fiatal Györgyi más példakép híján kezdetben mestere nyomán halad. Eltanulja annak felületen mozgó modorát, a testetlen síkszerűséget. Utánozza a képek gondos kidolgozását, a nélkül, hogy az arc mögött a koponyát, a ruha alatt a testet érzékeltetné, Peskyhez hasonlóan.
Györgyi haladása még így is meglepően gyors. Tizenhét éves korában, alig egy évi rendszeres tanulás után már megfesti unokatestvérének, Giergl Henriknek portréját. A művész a vele egyidős pelyhedző bajuszú, kissé duzzadt arcú ifjút egyszerű fekete ruhában ábrázolja, arcára a Pesky-féle álmatag kifejezést alkalmazza. Csak a homlokába csavarodó gesztenyeszínű hajon kísérletezik egy kis fényfolttal, a rózsás arcot és a közömbös háttér színét még mestere palettájáról veszi kölcsön.
Annak ellenére, hogy ez a fiatalkori kísérlet még sok naiv vonást mutat, már itt megközelíti Pesky művészetének színvonalát.
A továbbfejlődés útja Bécsbe vezetett. Nemcsak azért, mert Magyarországon nem volt továbbtanulási lehetőség, hanem azért is, mert a hazai művészeknek a bécsi tanulmányok adták meg azt a márkát, amely az elismertetéshez szükséges volt. Szinte azt mondhatnók, hogy a mesterlegények vándorútjához hasonlóan a fölszabadulás lehetőségét hordta magában.
Arra gondolni sem lehetett, hogy Györgyi anyagi gondokkal küzdő szülei fedezzék a tanulmányút költségeit. Hathatós támogatót kellett találni, ha előre akart jutni pályáján. Szerencsére Pejacsevich János gróf személyében ez meg is történt. Nem tudjuk, hogyan ismerkedett meg Györgyi pártfogójával, de valószínűnek látszik, hogy az apja állt üzleti összeköttetésben a gróffal és ő hívta föl a műpártoló mágnás figyelmét fiára.
Tény az, hogy 1841-ben Pejacsevich gróf költségén iratkozott be Györgyi Alajos a bécsi akadémiára, és hogy évek múlva az ő révén ismerkedett meg a továbbfejlődését oly döntően befolyásoló osztrák művésszel, Rahl Károllyal. Később sem szakadt meg a művész és pártfogója közt a viszony. Györgyi legkisebb fiának Pejacsevich gróf lett a keresztapja.
Midőn Györgyi 20 éves korában Bécsben Kupelwieser történelmi rajzszakosztályára kerül, teljesen idegen világban találja magát. Danhauser, Fendi érzelmes polgári képei mellett Waldmüller már napsugaras, vasárnapias naturalizmusú képeit festi. Mivel az akadémia ellenzi újításait, magániskolát nyit nagyszámú tanítványának. A maradi és az új irány küzdelméről azonban az idegenből odaszakadt művész mit sem tud. Nem ismeri a viszonyokat vagy nincs pénze Waldmüller magániskolájába lépni, és így menthetetlenül az akadémia lélekölő karmaiba kerül. A magyar művészekkel rendszerint ez történt. Tudjuk, hogy Barabás friss művészi meglátására milyen rossz hatással volt az akadémiai modorosság, és hogy Borsosnak mennyire kedvét szegte a száraz teoretikus tanítás. Györgyi Alajos is az ő sorsukra jutott, szerencséjére csak rövid időre, 1841-42-ig.
Az Akadémián még ekkor is Füger szelleme uralkodott. Kizárták az élet lüktetését és hűvös unalommal tanították a merev szabályokba skatulyázott művészetet. Aki átjutott az előkészítő iskolán, az történelmi rajzot tanult, majd pedig antik gipszöntvényeket másolt. Tanulmányaik betetőzéséül fejtanulmányokat készítettek, nagyritkán aktot. Női aktot sohasem festettek. A nazarénus befolyás alatt álló Kupelwieser még a divatos genre festéstől is eltiltotta őket. Minden héten más tanár korrigált és mindegyik mást akart. Ender azt kívánta, hogy részletekben dolgozzák ki a fejet, amit viszont Kupelwieser valósággal üldözött. Petter kedélyeskedéssel töltötte az időt, hogy ne kelljen a tanítványok rajzába belejavítania, Führich ecsetje száraz volt. A rendszertelen tanítási felfogások miatt a növendékek főleg egymástól tanultak. A legnagyobb tekintélye mégis Kupelwiesernek volt, ha nem is tehetsége, de legalább alapos képzettsége, biztos és pontos rajza miatt. Főleg vallásos kompozíciókat festett, száraz, kemény modorban.
Györgyi színszomjas szemének pillanatnyi hatások alatt álló befolyásolható lényének könnyen végzetes lehetett volna a tanítása. Nem ismerjük az Akadémián készült képeit, de a költőietlen modor hatása későbbi művein is sokáig kísért még. Az arcképfestés terén szerencsésebb befolyások helyrebillentették az egyensúlyt, vallásos festészetére azonban a sivár tanítás örökre rányomta bélyegét.
Közben Györgyi anyagi gondokkal küszködött. A pártfogás nem jelentette azt, hogy mindenben gondoskodtak róla. Pejacsevich grófot néha fontosabb dolgok foglalták el, pillanatnyilag rosszabb anyagi helyzetbe került, vagy pedig sürgősen el kellett utaznia. Ilyenkor könnyen megfeledkezett pártfogoltjáról és Györgyinek még a legelemibb szükségletekre sem tellett Bécsben.
Nem tudjuk azt sem, hogy itthon milyen képpel jelent meg Pejacsevich grófnál, hogy eredményeit bemutassa. Lehet, hogy azzal a Hajótöröttek című képpel, amely az egyetlen ismert festmény ebből a korból (1842), és amely oly megdöbbentő művészi alkotás. Viharos tengert ábrázol, egy elsüllyedt hajó roncsait és a sziklába kapaszkodó hajótörötteket.
A Keglevich Miklóst ábrázoló, 1847-ben készült képmás alapján magunk is megállapíthatjuk, hogy a művész a legjobb úton halad. Sikerül neki megragadni a kalandos életű főúr virtustkedvelő lényét. Kissé visszafordított fejét, keménytekintetű vöröses arcát férfias erő jellemzi. Mintha nehezére esnék barátságos arcot vágni és szájára egy kis mosolyt kényszeríteni. A jellemzés mellett határozottan festői törekvések nyilatkoznak meg a képen. A fekete ruha és a vállára boruló mente lágy összhangjából az ing és a kéz merészen odavetett fehérje villan elő. Az arc vérdús színezése pedig még később is jellegzetessége marad Györgyinek.
A fiatal festő azonban nem halad tovább a megkezdett úton. Kevés művésznél figyelhető meg az a kiszámíthatatlanság, a jó és rossz festményeknek az a szeszélyes változása, mint nála. Nagy nekilendülések után néha unalmas tömegmunkák jönnek, lágy színharmóniák után kemény rajzos körvonalak, mesterségbeli fölényre kezdetleges elrajzolások, hogy azután váratlanul ismét tehetsége legjavát adja.
Ezeket a művészi letöréseket és fellendüléseket rendszerint az életében bekövetkező események váltják ki. Rendszeres fejlődésében elsősorban a szabadságharc vetette vissza. A hősiesség és üldöztetés a levegőben izzott és lehetetlen volt azt meg nem érezni, különösképen olyan érzékeny idegrendszerrel, mint Györgyié. Ténylegesen, úgy látszik nem vett részt a szabadságharcban. Egy Tisza Kálmán nevű altisztnek szóló lajstromon, amely a század rendezése végett az őrpolgárok adatait sorolja fel, Giergl Alajos neve mellé a következő adatok vannak írva: "Festő, lakik Sétatér Széchenyi ház. Nem szolgál, mert nincs felesküdve". Talán gyenge egészsége miatt maradt ki a nemzetőrök sorából. A német elnyomásba belenyugodni nem tudó magyarság azonban a magáénak érezte Györgyit. Bizonyság erre az, hogy legjobbjainkat vele festtették le, így Széchényi István grófot és Deák Ferencet.
A nyugtalan viszonyoknál sokkal károsabb hatással volt pályájára első házassága. 1848-ban az asztalos céh mesterének a lányát, Musch Elzát vette el feleségül és a házasságból két gyermekük született. Az alacsonyabb műveltségű, józan gondolkodású asszony még a céhek polgári légkörében nőtt fel, Györgyi viszont a művészet szabadabb levegőjét szívta magába. Nem érthették meg egymást és a folytonos félreértések nemcsak a gyermekek lelkére tettek mély hatást, hanem Györgyi művészetében is nyomot hagytak.
Most kezd iskolás képeket festeni. Mintha eddigi forma- és színképzelete cserbenhagyta volna és kénytelen lenne elővenni az Akadémián tanult szabályokat. Már az 1849-ben készült Wieser arckép is bizonytalanabb, a kéz gyenge és azáltal, hogy a fej pontosan a vászon közepére van helyezve, hibás arányok benyomását kelti. A fogyatékosságokért azonban kárpótol a jóságos arc, melynek valóságteljességét aprólékos kidolgozással óhajtja kidomborítani.
Fokozódik ez az irány a Vigasztalás c. képén, amely valószínűleg azonos a Műegyletben 1852-ben kiállított Gyászoló, Szomorkodó lány cíművel. A mindenkori akadémikusok, hideg ólomszürke tónusában bontakozik ki a jelenet: a kút mellett ülő, korsójára támaszkodó szép lány és az őt vigasztaló öreg markotányosnő. Míg a két alaknak elrendezése ügyes, a háttérben menetelő katonák ábrázolásában erős távlati hiba csúszott. Egészbenvéve a kép megüti a korabeli népi életképek színvonalát, csak Györgyi művészetén belül tűnik fel az öregasszony ráncos arcának és kezének kellemetlenül aprólékos kidolgozása és a ruhák lármás tarkasága.
A Vigasztalás a jelenetes képek egész sorozatát nyitja meg. A kor divatján kívül ennek oka biztosan abban rejlik, hogy arcképmegrendeléseket a fiatal művész még ritkán kap és a Műegylet szívesebben vesz és pártol kompozíciókat, mint magasabb művészi teljesítményeket. A korabeli kritika egyenesen a művész elsekélyesedését látja abban, ha képmásokat fest. Annál inkább dícséri Györgyi Szomorkodó lányát és a mellette elhelyezett öregasszonyt ábrázoló tanulmány fejét, amelyet Rembrandthoz hasonlít, sőt félve jegyzi meg, hogy vajjon nem másolat-e?!
A következő évek termése is nagyrészt jelenetes kép. Címeik a közönség érzelmes és romantikus ízlését szolgálják: Kesergő Mária, Leány virágokkal, Az ifjú festész talentuma, Madárral játszó lány, Üldözött vadorzók, Regényolvasás, Leány a tükörnél, A beteg gyermek, Eszmeralda mint táncosnő a közönség elé lép és a Szorgalmas tanuló. Valamennyi megegyezik abban, hogy a nyárspolgári légkör kicsinyes fojtott levegőjét árasztja, a beállítások mesterkéltek, a háttér kulisszaszerű. Meglepő, hogy bár korabeli forrás azt állítja, hogy Györgyi Waldmüller iskoláját is látogatta, a bécsi művész hatását sem tárgyban, sem beállításban, sem pedig a napsugaras szabad levegő ábrázolásában nem tudjuk felfedezni...
Közben mind gyakrabban fest arcképeket. A Kis festő átmenetet képvisel a két műfaj között. Tulajdonképen két gyermekének portréja. A kis Géza palettával és ecsettel kezében utánozza apját és nagy igyekezettel mázol bele annak félig kész festményébe. Nővére Emmi kezével intőn figyelmezteti. Technikailag a bécsi iskola tapasztalatait használja fel a festő. Jól bevált szabály, hogy a sötét háttérből élénken domborodik ki a lányka fehér ruhája, hogy ebbe viszont a kisfiú sötét bársony öltönye rajzolódjon bele. A tárgy maga is bécsi ízű, hiszen két évvel előtte Borsos festette meg, más felfogásban....
A művész megfigyelőképessége szempontjából érdemes megjegyezni, hogy Géza kissé dülledt szeme és erőltetett tekintete első pillanatra elárulja a rövidlátás tüneteit, ami a gyermeket gátolta a tanulásban és sok szenvedést okozott neki. A művész-apa festés közben meglátta azt a rendellenességet, amit a korabeli orvosok még nem ismertek fel.
A kép a családi portrék sorozatába illeszkedik. Ezeken a festményeken, amelyek Györgyi egész életén át folytatódnak, legtisztábban figyelhetők meg stílusváltozásai és fejlődésének grafikonja. Egyrészt kényszer nélkül festette a szeretett és ismert arcokat, másrészt a megrendelők igényeitől függetlenül, saját kedvére kísérletezhetett rajtuk. A sorrendet első feleségének kisméretű profilképe nyitja meg. A szép, zárkózott arc, a símára fésült haj, az egyszerű ruha, a kemény körvonalak és a komor színek nemcsak a puritán, szigorú asszonyt jellemzik, hanem a férje művészetére gyakorolt hatását is.
Érdekes kísérletről számol be egy gúla alakban felépített hármas arckép, amely a két gyermeket keresztanyjukkal ábrázolja. A kezével figyelmeztetően intő fiatal nő az ölében ülő katonának öltöztetett kisfiú és az odatámaszkodó zöldruhás lányka, nem tartoznak a szerencsés elképzelések közé. A festményt nem is dolgozta ki gondosan. A művész arra szánta, hogy a fényárnyék segítségével domborítsa ki a rajzot és a formákat. A színeket síkszerűen rakja fel, hogy a megvilágított és árnyékos rész találkozásánál éles határt húzzon. Így vonja meg pl. a nő határozott arcélét is.
A kísérlet azt mutatja, hogy Györgyi maga sem volt teljesen megelégedve eddigi irányával és valami kiutat keresett. A kísérletezések azonban nem jártak eredménnyel, a magárahagyott művész elkedvetlenedve, fásultan festi meg Spuller Ferenc és felesége arcképét. Bécsi szabály szerint történik a beállítás, a részletesen megfigyelt környezet, a szépen festett ruha és a külső hasonlóság megragadása. Semmi sincs a képen azonban a művész énjéből. Nem leli kedvét egy-egy szín szépségében, nem gyönyörködik a formák változatosságában, nem ragadja meg az ábrázolt egyénisége.
Ismét külső eseményeknek kell jönniök, hogy felrázzák a művészt csüggedtségéből és új lehetőségeket csillogtassanak meg előtte. 1854-ben meghal Musch Elza, s ezzel egy szerencsétlen házasság szűnik meg. Elmúlik az ideges nyomás, mely Györgyi lelkét fogva tartotta és ismét kivirágoznak lelkében az elhalt művészi vágyak. Önarcképe a 33 éves művészt életereje és kedve teljében mutatja. A nemesvonású, szép arcból, élénk érdeklődő barna szemek tekintenek ki és a könnyed, szőkésbarna hajhoz jól illik az arc élénk pírja. Eltűnnek a rajzos körvonalak, hogy szerepüket a színek fokozódó uralma vegye át. Itt először hagy fel a képfelület síma kidolgozásával, hogy a vékonyan alapozott, durva vászonra a textura éreztetésével helyenként idegesen rakja fel a vastag festékréteget és az ecset megcsavarásával éreztesse a formák egymásbafordulását.
Megrendelt arcképen még nem meri alkalmazni ezt a technikát, bár Forstinger vállalkozóé szemmel láthatóan az Önarckép hatása alatt készült. Bencsik Mária arcképén még símább a kidolgozás, felfogásban azonban egészen új oldalról mutatkozik be. A fiatal lányt ugyanis halála után, egy miniatür nyomán festette, s így az élő valóság nem kötötte meg kezét, a pontos hasonlóság nem volt oly lényeges. Eltűnik a kispolgárias íz, mintha a művész valami előkelő szférába emelkedett volna, s megnyílnak Györgyi sokáig visszatartott nemes felfogásának zsilipjei, hogy soha többé nem tapasztalható áradattal halmozza el a fiatal lány arcképét. Akkor alkothatunk magunknak erről fogalmat, ha megnézzük Bencsik Mária gyermeklánykorából származó képét, melyet Barabás Miklós festett meg egy csoportképen, szépítés nélkül, a valóság éles, tárgyilagos megfigyelésével.
Ezeknek legfőbb tétele az Ammerling-féle "Weissmalen" ellen irányuló "Graumalen" volt. A nagy velenceiek tanulmányozásánál jött ugyanis rá, hogy a szürke alapon festett színek, különös tüzes mélységet nyernek. Rahl ezután úgy belehajszolta magát a fakó-világos színek gyűlöletébe, hogy gyakran az ellenkező túlzásba esett. Ebből a szempontból éppen magyarországi tartózkodása művészetének legjobb korszaka. Nálunk festett képmásain a sötétszürke alapot majdnem fehérre világosítja és fedőfestékek helyett, színes lazurokkal fest rá, úgyhogy világos és mégis tüzes színeket nyer. Györgyi későbbi levelezéséből látjuk, hogy mennyire meggyőzte őt Rahl. Kitörölhetetlenül belenevelte a fehértől való irtózást.
1859-ben írja Radványból, ahol Károlyi Ede gróféknál festett: "A lakásom remek, csak nincs jó műtermem. Fehér falak, fehér ajtók, világos bútorok, hogy a guta majd megüt. Az egész kastély fehér, mit lehet itt csinálni? Első két nap nem nagyon lehetett beszélni a gróffal, most már egyik szívességet teszi a másik után. A szobámat szürke vászonnal huzatta be." Rahl hatása azonban nem szorítkozott csupán elméletének elfogadására és utánzására. Az új technika lehetővé tette Györgyinek, hogy megvalósítsa színelképzeléseit és hogy ezen az úton maradék nélkül magára találjon.
A képek, melyek ezután készülnek, a festőiség jegyében születnek. Például hozhatjuk fel kislányának lobogóhajú arcképét, melyet a fínom zöldesszürke átmenetek és árnyékok tesznek rendkívül kifejezővé.
Ugyancsak 1855-ben festi Györgyi Pejacsevich gróf portréját, fezszerű, alacsony, piros sapkában. Színben, különösen az arc vörösségében, emlékeztet még Erkel képére, de sokkal markánsabb, sokkal nagyobb súlyt helyez az arc jellegzetességének kihangsúlyozására.
Akárhogyan is magyarázzuk a kép létrejöttének körülményeit, annyit elárul, hogy Györgyi vágyakozva tekintett Itália felé. Pontosan nem tudjuk, hogy mikor éri el álmai országát, de feltételezhetjük, hogy mikor 1856-ban Rahl hosszabb időre Rómába megy, egy darabig együtt utazik Györgyivel. Györgyi Velencében marad, és a nagy mesterek műveiben mélyed el. Ticián Mária templombamenését le is másolja, a színek mély átélésével. 1856-ban készült Női arcképén láthatjuk azt a benső átalakulást, amit az olasz út előidézett a művészben. Nem az édeskés szépséget, hanem az egyénit, az érdekeset ragadja meg a nő különös mosolyra húzódó hosszúkás arcán...
A sok tanulás, szenvedés, kínlódás után az aratás ideje következik. Nem lehet tudni, a komoly művészi értéket ismerték-e fel Györgyiben, vagy pedig a divat emelte tenyerére, de valóságos versengés indul meg érte. Az ország legelőkelőbb családjai adják kézből-kézbe, hogy az állandó crescendó befejezéseképen a főkancellárt, majd pedig a királyt fesse le. A siker öröme mellett azonban a közönség ízléséhez való kötöttség, a művészi kultúra szegénysége és a testi fáradalmak fizikailag és idegileg egyaránt nagyon megkínozzák a művészt. Lelkének titkos rúgója, amely képessé teszi nagyfokú művészi teljesítmények elvégzésére, az a bensőséges, megértő szeretet, amely második feleségéhez Halitzki Amáliához fűzi.
Ezt a házasságot nem könyvelhetjük el egyszerű életrajzi adatként. Györgyi művészete és levelei elárulják feleségének életére és érzésvilágára gyakorolt döntő befolyását. Mikor Olaszországból hazatérve, megismeri Halitzki Antalnak, a Rókus-kórház néhai igazgatójának lányát, első pillantásra beleszeret a gyönyörű teremtésbe. Ő maga így emlékszik vissza egy későbbi levelében: "Az első perctől kezdve, hogy tekintetem meglátott, megkezdődött életem reménykedése és nemsokára rá leírhatatlan boldogságom." Egy más alkalommal következőkép jellemzi felesége szerepét életében: "Maga, jó Amelim, a vezérlő csillag, aki biztosan kísér kitűzött feladataimon és életemen át, akitől szerencsémet, elégedettségemet teszem függővé. Maga két részre osztotta az életemet, és segít nekem az elsőre fátyolt borítani, amely soha-soha nem fog meglebbenni. Magának köszönhetem a jövőm iránti becsvágyamat, amely igyekezet öt lélek boldogságát készíti elő. Érzem az erőt hozzá, mert maga azt az erősítő valamit a lelkembe öntötte, hogy minden akadálynak merész homlokkal forduljak. Egyszóval magára, jó Amelim, építem a világomat."
Következetességet, kitartást és a szeszélyes hangulatok fegyelmezését tanulta meg felesége gyengéd irányítása mellett. Házasságuk két elmélyedő lélek tökéletes megértésén és összhangján alapul, amit a művész megható szavakkal fejez ki a korabeli irodalom hatása alatt: "Ha két szerető, egyformán hangolt szív találkozik, akkor a házasságnak nincs kellemetlen oldala. Akkor két ember kéz a kézben vándorol. Ha töviseket találnak az útjukba szórva, szorgalmasan és vidáman takarítják azokat félre, ha egy folyamhoz érnek, az erősebb átviszi a gyengébbet; ha egy sziklához jutnak, az erősebb kezet nyujt a gyengébbnek. Türelem és szeretet kísérik őket. Ami egy magányosnak lehetetlen lenne, az az egyesülteknek tréfa és mikor aztán fent vannak a célnál, akkor a gyengébb letörli a verejtéket az erősebb homlokáról. Öröm és fájdalom egyszerre éri őket; sohasem emészti gond az egyiket, ha a másiknál az öröm van vendégségben. Mosoly mindkettőjük arcán vagy könny mindkettőnek a szemében. Így életük egy szép nyári nap még akkor is, ha zivatar vonul el felettük, mert a zivatar felüdíti a természetet és új értelmet ad a felhőtlen égen a napnak. Napuk alkonyán így állnak kar a karban, a virágok között, melyeket ők maguk gondoztak és neveltek és várják a rájuk törő éjszakát. Aztán - igen aztán - persze először az egyik fekszik le aludni és ez a szerencsésebb; a másik sír, hogy még nem alhat és ez az egyetlen rossz oldala a házasságnak."
Györgyi házassága előtt még egy nagyon nehéz feladatot vállalt. Nem akarta addig végleg magához kötni menyasszonyát, ameddig valamilyen vagyoni alapot nem szerez, hogy a súlyos anyagi gondok ne keserítsék el későbbi életét. Ezer forintot szeretett volna összegyűjteni, vidéki körutakon és a cél érdekében fájó szívvel elvált menyasszonyától és - mint ahogy maga nevezte - az "első expedíciójára" indult. A néhány hónapra tervezett kirándulásból évekig tartó elválás lett, melyet csak rövid pesti tartózkodások szakítottak meg. Feleségével folytatott sűrű levelezése révén, ettől kezdve pontosan nyomon kísérhetjük életét, a folytonos vándorlást egyik birtokról a másikra, a sok elismerést és csalódást, amelyben része volt, vágyódását a nyugalmas családi élet után és az egész kort, amelyben élt. A ránk maradt több, mint 100 drb. levél megőrizte gondolatait, érzéseit, belső küzdelmeit és a környezettel folytatott kemény harcait. Ezekből a fakult sorokból a legbensőségesebb családi vonatkozások mellett oly megkapó elevenséggel éled fel a körülötte zajló élet, hogy szinte érezzük lüktetését és színességét. Györgyi leveleiben is művész marad, csakhogy az ecset helyett a tollal írja le megfigyeléseit....
A terv szerint Györgyi a hónap közepén megérkezik Pestre és november hó 28-án házasságot köt Halitzki Amáliával. Néhány megkezdett Forgách- és Lónyay-portrét fejez be fénykép után. Sajnos ennek az első kirándulásnak a termése nagyrészt a gyors munka és a kiegyensúlyozatlan, kedvetlen lelkiállapot jeleit mutatja. Öt-hat képet kell vállalnia egy hétre, vagy abbahagyni a munkát és hónapok múlva újra nekikezdeni. Feszélyezi az idegen, előkelő környezet, melyet még nem szokott meg. Tucatjával kell festenie olyan embereket, akiket nem ismer, olyan vonásokat, amelyek tőle idegenek. El sem juthat a művészi elmélyedésig, csak a fej hasonlatosságát igyekszik lerögzíteni, a ruhák, kezek festésénél már rendszerint nélkülöznie kell a modellt. Eleinte ez még bántja, érzi, hogy a karakter kifejezése, a kép összhangja szenved ennél a módszernél, később azonban már örül neki, hogy legalább nem kell a ruhát elsietnie, hanem kidolgozhatja. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a képek egy kaptafára készülnek, nagyrészt egyforma méretűek is és valószínűleg a vérségi kapcsolatokon kívül a művész is oka annak, hogy valami egyhangúság ömlik el rajtuk. Beállításban és a színek sötét tónusában még Rahl hatását érezzük gyöngédebb megvalósulásban. A férfiak rendszerint teljesen szemben vannak ábrázolva, legfeljebb a fej fordul kissé oldalt. Az alakok rajza és színezése kellemes és lágy. A széles vállakon díszmagyar, vagy katona-uniformis feszül, különös gonddal készülnek a zsinórok és a gombok. A háttér közömbös színű, vagy félrevont piros függöny élénkíti. Hiba nincs a képeken, a megrendelők meg lehetnek elégedve, csak éppen erőtlenek. Hiányzik belőlük az, amit a festőnek önmagából, saját lelkéből kell adnia, hogy valóban művészi alkotás készüljön.
A női arcképek általában jobbak. A művészt a gyors képgyártás közben is megragadja egy-egy kedves arckifejezés, bársonyos tekintet, vagy hamvas bőr.
A családi képtárakban, sok nemesi házban ma is ott lógnak egymás mellett Barabás és Györgyi gyorsan készült portréi. Az előbbi rajzosabb, az utóbbi festőibb, de színvonalban körülbelül egyformák. A különbség az, hogy míg Barabás könnyű lelkiismerettel festette őket, Györgyi sokat szenvedett ezeknél a művészetet megtagadó munkáknál. Egyik levelében írja: "Énnekem még nem ütött a megváltás órája, sokat kell még elintéznem, sok emésztő nyugtalanságot átélnem; hogy sikerül-e a feladatom vagy sem? Igazán szerencse lenne a számomra, ha kevesebb komolysággal, nem olyan szigorú lelkiismeretességgel vándorolnék útamon, jó néhány komoly óra elől térnék ki. De a Te képed mint egy őrzőangyal emelkedik a lelkem előtt és azt suttogja: Ne add fel pályafutásodat, szeretteid és hírneved miatt utazol." Nem mondhatjuk, hogy ezeknek a művészi küzködéseknek nem volt meg az eredménye. A nagy gyakorlat segíti elő Györgyi művészetének kibontakozását Rahl hatása alól és stílusának könnyedségét, színeinek kivilágosodását eredményezi. Érzékeny lelkiismerete és önkritikája pedig megóvja az elsekélyesedéstől.
Közben Györgyi állapota egyre rosszabbodik. Lehet, hogy gyomorbaj hatalmasodik el rajta, de sok jel arra mutat, hogy hivatásának lett az áldozata és hogy a festékektől súlyos ólommérgezést kapott. Különféle gyógyvízkúra alkalmazása után júniusban mégis felmegy Bécsbe és nyolc nap alatt lefesti a kancellárt.
Megható levelekben mondja el Györgyi életének ezt az utolsó, legnagyobb szereplését. Július 1-én írja feleségének: "Tegnap midőn éppen a kancellárnál dolgoztam, egy hírnök jött a várból egy cédulával, amelyre a következő szavak voltak írva: "Ungar Maler. Donnerstag 2.Te um halb ein Uhr erste Sitzung in Stefans Appartement." Ezek a szavak el fogják Neked egész állapotomat árulni. Tehát a kocka el van vetve, most komoly a dolog. Isten! Adj bátorságot és nyugalmat, mert csak a Te vezérleteddel sikerülhet vállalkozásom. Ma megmutattattam magamnak az ú. n. István-lakosztályt és elrendeztettem Őfensége fogadására. Még ma odahozzák a képet és holnap, miközben ti nyugodtan ebédnél ültök, nekem gyöngyözni fog a homlokom. Gondolj rám! Ez a tudat erőt fog adni és én is biztosan fogok Rátok gondolni. Istenem, már csak túl lennék a holnapon - rögtön fogok Nektek írni... Ma ült a kancellár utoljára, végtelenül meg van elégedve, egyáltalában nemcsak ő, hanem egyhangúan dícsérik a kép kiválóságait. Egészségem hál' Istennek helyreállt. Szorgalmasan iszom a vizet, a görcs teljesen elmúlt, csak esténként érzek fájdalmakat a gyomor és a has táján, de olyan gyengén, hogy rövid időn belül teljes megszűnése várható."
Különös, hogy Györgyinek ez az országos fontosságú megbízatása mennyire nem kelti fel az újságok figyelmét. Azt a néhány sort, amit a lapok írnak róla, levelének alábbi része magyarázza. "Drágám, nem lenne jó, ha elmennél Sartorihoz és nevemben megkérnéd, hogy az újságban, ha lehetséges a magyarban is, itt tartózkodásomra vonatkozólag egy rövid cikket közöljön? Még használhatna nekem, legalább az emberek ismét hallják egyszer a nevemet. Mondd, hogy nagyon kéretem, azt hiszem meg fogja tenni, hisz mindíg oly barátságos volt irányomban." Másnapi levele izgatott és kuszált. A császár ugyanis nem jött el a megbeszélt időben, helyette a szárnysegéde hozta az üzenetet, hogy rögtön induljon Laxenburgba, a császár ott fog ülni. "Estefelé tehát Laxenburgban vagyok - írja -, milyen különös is az élet, úgy tűnök fel magamnak, mint dióhéj a tengeren. Ide-oda dobálnak az élet hullámai és csak arra kell törekednem, hogy fenntartsam magam, hogy egy hullám rám ne zúduljon." Másnapi levelét már Laxenburgból folytatja. "Tegnap délután 4 órakor podgyászommal együtt az udvari kocsi elhozott a Burgból Laxenburgba, ahova este fél hatkor érkeztünk. Itt már minden elő volt készítve. A vár főfelügyelője, végtelenül fínom és kedves úr, megmutatta lakásomat. Ez három szobából áll, tudniillik egy fogadóból, egy nappaliból és egy hálószobából, mind pompásan berendezve. Ebben a lakásban szokott a császárné főudvarmesternője lakni, ha itt időznek. Aztán még egy műterem is van itt, elég jó világítású. Mikor beléptem, éppen négy inas foglalatoskodott a fehér falak damaszttal való behúzásával. Mindent elrendeztem, hogy célszerű és méltó legyen Őfelsége ülése számára. Egész szolgasereg segédkezett, némelyek a műteremben és a szobámban, mások utasításaimat várták. Egyszóval láttam, hogy kitüntető kedvességgel vesznek körül. Egy öregedő komorna ugyancsak csodálkozott, hogy a grófnő saját ágyát kellett a legfínomabb fehérneművel számomra felhúzni. Láttam, hogy valami a szívén fekszik, mikor egyszerre csak megszólalt: "Az a megtiszteltetés még senkivel sem esett meg, hogy a grófnő ágyában aludjon." Később a szakács jött kérdezni, hogy dinézni akarok-e vagy pedig hideg húst. Az utóbbinál maradtam. Így lett fél 10, mikor nyugovóra tértem. Közben majdnem elfelejtettem mondani, hogy estefelé Őfelsége egy vadásza jött azzal az üzenettel, hogy Őfelsége szárnysegédéhez menjek, amit rögtön meg is tettem. Ő azt kérdezte, hogy melyik reggeli óra felelne meg nekem a világítás miatt? Én egy korábbi órát kértem, mert fél 1-kor a nap az ablakra süt. Azt felelte, hogy mindenesetre legyek készenlétben, Őfelsége meg fogja üzenni, hogy melyik órát kívánja. Aztán nyugovóra tértem. A ház, amelyben lakom, háromszáz lépésnyire van a főkastélytól, elragadó kilátással. Az ablakhoz mentem, a csillagos ég mágikusan világította meg a szép virágágyakat és fákat. A csendet csak a tücsök ciripelése és egy éjjeli madár kiáltásai törték meg. Olyan ünnepélyes volt minden, hogy önkénytelenül összekulcsoltam kezemet és bensőséges imával csillapítottam le izgatott szívemet, miközben hat év óta először sírtam. Gondolatban lepergettem az egész nap eseményeit és a legkisebb dologban is felismertem a Mindenható vezetését. Össze voltam törve szívemben. Vannak pillanatok az életben, amelyek döntő jelentőségűek lehetnek a jövőre. Csak most éreztem kicsiségemet. Isten ki fog emelni csüggedtségemből, mert csak a vallásra és Istenre támaszkodik művészi életem." Ilyen gondolatok és hullámzó lelkihangulatok között töltötte Györgyi az álmatlan éjszakát. Reggel 5-kor már fenn volt és várta az idő csigalassú múlását tizenegyig, amikorra a császár érkezését jelezték.
"Úgy tűntem fel magam előtt - írja -, mint egy harcos a csata előtt. A legnagyobb hős is elfogódott az első ágyulövésig, akkor aztán visszatér a bátorsága. Így történt velem is. Elfogódottságomat, mondhatnám félelmemet nem lehet leírni, míg végre a szárnysegéd jött és jelentette: "Őfelsége jön." Pont fél 11-kor lépett be a szobába és mint egy varázslatra, hirtelen eltűnt minden elfogultság a végtelen kedves, szívélyes megszólításra: "Nagyon örülök, hogy eljöhettem és ülhetek Magának." Úgy éreztem, hogy felemelnek, hogy bátorság áramlik belém, éreztem, hogy minden izmom megfeszül, hogy a mű segítségére legyen, habár összehasonlítva vázlatomat a természettel, láttam, hogy egy ecsetvonást sem használhatok belőle. Mégsem hagyott el bátorságom, ellenkezőleg merészen láttam neki az átfestésnek és ötnegyed óra alatt sikerült a képet annyira rendbehozni, hogy pontos és biztosan remélem, hogy sikerülni fog. Ülés közben sokat beszélt Őfelsége. Úgylátszik nem unatkozott, annak ellenére, hogy szerencsém volt egész idő alatt kettesben lenni vele. Még Te is meg lettél említve angyalom, Őfelségének arra a kérdésére, hogy házas vagyok-e, azt feleltem: "Igen Felséges Uram, olyan szerencsés vagyok, hogy kedves jó feleségem és négy gyermekem van." Távozásának utolsó szavai ezek voltak: "Holnapután vagy hétfőn ismét rendelkezésére állok." Mikor Őfelsége elment, inasa, aki az ajtóban állt, így szólt: "Gratulálok. Abból a hangból, ahogy Őfelsége Önhöz beszélt, rögtön felismertem, hogy sokat tart magáról. Nem is ült még soha senkinek ennyi ideig." A második ülésen a ruhát festi meg Györgyi, a harmadik azonban késik, a császár nem ér rá. "Őfelsége második ülése mult kedden volt, amikor ismét végtelenül szeretetteljesnek mutatkozott. Nyiltan be kell vallanom, meg vagyok hatva irántam való kegyelmétől. Elmenetelénél megígérte, hogy csütörtökön ismét jön, de amint látod az ülés keddre tolódott el, ami nagyon elszomorít." A kép a legjobb úton halad, a művész mégis kétségek közt él, hogy úgy sikerül-e a mű, ahogy reméli. Betegsége, amit a nagy idegfeszültségben egy ideig szinte nem érzett, most újult erővel tör rá. "Jelenleg olyan izgalomban élek, ami hosszabb ideig aligha fog jót tenni szervezetemnek - írja. - De, sajnos nem tudok magamon uralkodni. Csak félig élvezem az itteni életet, hogy teljesen élvezzem, ahhoz hiányzik a nyugalmam." Igyekszik leplezni felesége előtt is rosszulléteit. "Megismerkedtem Seeburger dr. udvari tanácsossal és családjával, igen kedvesek irányomban. Elhatároztam, hogy amint alkalom nyílik, beszélek vele állapotomról. Addig azonban nem akarok szólni, míg Pestről nem kapok értesítést, kérlek, jó asszonykám, menj el Hoffmannhoz, de hamar és mondd, hogy kéretem, üzenje meg, igyam-e még a vizet? Eddig harminc üvegecske van bennem, de azt hiszem, az okozza a vértolulásokat, gyomorgörcsöket és a gyakori szédülést. Nyugodj meg azonban, ne gondold, hogy szenvedek, csak azért kértelek, hogy menj Hoffmannhoz, hogyha hasonló eset előfordul, tudjam miheztartani magamat." Felesége kétségbeesve válaszol, hogy hagyjon minden kúrát abba és forduljon a bécsi orvosokhoz, mert az itteni olyan zavart, hogy esetleg éppen az ellenkezőjét ajánlaná, mint egy héttel ezelőtt is tette. Úgy látszik azonban a művészen nem lehetett már sokat segíteni. Szerencsésen befejezi még a császár mellképét s büszkén írja alá: "Természet után festté Györgyi 1863." A festmény Ferenc József legjobb fiatalkori képmásai közé tartozik. Karakteres, életteljes és kellemes színezetű. Az egyetlen festmény ebből az időből, amelyen a császár magyar ruhát visel. Szemben áll és fejét kissé balra fordítja. A művész eltekinteti minden külső hatásvadászástól és egyszerűen, emberien állítja elénk az uralkodót. Lehet, hogyha megvalósult volna a nagy festmény, azon talán a hivatalos portrénak már említett hibáiba esett volna. Nem várhatjuk, hogy műremek legyen. Ebben meggátolta a belső elfogódottság, amit a császár jelenléte benne előidézeti és az, hogy először került szembe egy eddig csak fénykép után ismert arccal. Hol volt Györgyi az udvari festők előnyétől, akik nap-nap után az élet különböző megnyilvánulásai közben ismerik meg az uralkodók arcát. Ferenc József portréjának megfestése az adott körülmények között nagy teljesítmény volt és a festő művészi erejét bizonyítja.
Megtörve, betegségtől elgyötörve vonszolta el magát utolsó állomásához Szentmihályra, régi ismerőseihez. Egy év előtt Milkovics Zsiga földbirtokos feleségét festette le, most pedig hosszas unszolás és levelezés után a férfi arcképét vállalja. A rendkívül művelt és közvetlen környezet egy ideig jobbulást hoz. "Hál Istennek szerencsésen megérkeztem - írja -, félelmem ellenére ez jó jel, és még mindíg erős természetem mellett szól. Állapotomban semmiféle rosszabbodást nem vettem észre, ellenkezőleg mai első éjszakám minden pestinél jobb volt. Körülbelül 5 órát aludtam, kutyaugatás és kakaskukorékolás ellenére. Ma is megkönnyebülést érzek, nem is fogok semmit sem használni. Nem kételkedem benne, hogy az itteni levegő lesz legjobb orvosom. Reményeim, amiket ittlétemhez fűzök, azonban csak akkor valósulhatnak meg, ha szerető jelenlétedet élvezhetem." Még első nap megkezdi a képet, melyet kínlódva, a rettenetes fájdalmaktól minduntalan félbeszakítva készít el.
Györgyi tudtunkkal nem is veszi többé kezébe az ecsetet. 1863. szeptember 22-én, 42 éves korában meghal. Akkor kellett távoznia, amikor megtalálta önmagát, hiánytalanul tudta egyéniségét kifejezni és amikor a gazdag lehetőségek kincsesháza tárult ki előtte. Művészete telve volt friss kezdeményezésekkel, képzelete eleven elgondolásokkal és lelke nyitva állt új élmények befogadására. Meddő volna azonban a csábító következtetések területére átsiklani. A korai halál rákényszerít bennünket arra, hogy az elért eredmények alapján határozzuk meg tehetségének súlyát és helyét a magyar művészet történetében.
Forrás: B. Bakay Margit: A biedermeier kor elfelejtett festője : Györgyi (Giergl) Alajos
https://mek.oszk.hu/01500/01588/index.phtml
