KANCELLÁR:
Kancellári szavamra: képtelenség!
Az nem lehet, hogy ennyi az egész.
Egy fertály-rész csak - vagy még kevesebb
a griff mértékével. Vigyázzatok!
A királyok és hercegek urát
ne bőszítsétek föl! Mit szól vajon,
ha meglátja e marék aranyat?

1. KOFA:
Sajnálom! Nincs több! Mit tegyek?

KERESKEDŐ:
Oda már spórolt pénzem is.

2. KOFA:
Nem követelhet még ezen túl.
Adózunk évenkint, az ország
kifosztva már, kegyelmes úr!

KERESKEDŐ:
Csődben vagyunk mindannyian.

KANCELLÁR:
Ugyan mit ér e jajveszékelés?
Ilyenkor már a szomszédban tanyázik.
Aztán, midőn a várharang
kilencet üt - mint évenként szokás
az ő napján -, dühös viharként
a városunkra ront, és jaj nekünk!
Ha csak fél-unciányi is hiányzik.
Nem sírás kell itt -, bölcs megfontolás.

1. KOFA:
Az éppoly ritka, mint a színarany.

KANCELLÁR:
Vagy mégse? Hogyha nagyra nőtt a baj,
minden fejben terem jó gondolat.
De arról nem hallottunk még soha,
hogy színarany csorrant valaha fejből.
E csöpp időt használjátok ki jól!
Mi most a hírrel a királyt keressük.
Előfordulhat - mert volt példa rá -:
bennünk köd ül még, s ő lát már megoldást.

GENERÁLIS:
Katonák!

KÁPLÁR:
               Generális úr!

GENERÁLIS:
                                    Őrködjetek!
Az aranyon múlik, mi lesz velünk.

KÁPLÁR:
Parancs! Nem érhet hozzá senkise!

KÁPLÁR:
(gyalázza a szobrot):
Barom! Zsarnok-dühöd s határtalan
arany-éhed mivé rontotta, lám,
országunkat! Nem látod városunk
szerencsétlen sorsát? Ház házra dől,
az asztalok mellett a rettegés
tőled, meg attól, lesz-e még mit ennünk.
Te szörnyeteg, nincs benned szánalom
az elnémult gyermekkacaj miatt?
A nép kínlódva összeizzadott
csekély keresményét többé ne vedd el,
s add vissza, mit fölhalmoztál a hegyben,
hisz nincs hozzá közöd, kutya!
(A katonák nevetnek.)
Minek vihogtok, bambák? Ez komoly!

1. KATONA:
Elhisszük, csak kissé fonák,
hogy egy bronz-kép előtt dühöngsz.

KÁPLÁR:
Nyilván nem is lesz haszna sok - tudom.
A rabló, mint a jég: merev s hideg.

Előbbiek, rajtuk kívül Gergő és Apó

GERGŐ:
Hagyj békén, mert végigkiáltozom
a városon: "E vén fickó gyagyás,
dobjam magam a griffnek, azt akarja!"

APÓ:
Ne dobj te semmit! Értsd meg végre inkább:
az egyetlen vagy, ki legyőzheted.

GERGŐ:
Ha nem mész le a nyakamról, s ha nem
tágulsz innét, meglátod, rajtavesztesz!

KÁPLÁR:
Te meg ha nem hagyod békén szegényt,
úgy éljek, hogy laposra verlek.

GERGŐ:
Úristen! Most már épp csak ez hiányzott.

KÁPLÁR:
Állj meg! Ne moccanj! Ugranék a bolha!
Bitang, süket madárijesztő,
kifosztol egy vént, aztán fejbevágnád!

APÓ:
Ereszd el! Nem útonálló, ne félj!

KÁPLÁR:
Most fogd a szád! Hisz majhogynem kinyírt!
Halljam legény, mi van rovásodon?

GERGŐ:
Pár napja még csak, hogy szabad vagyok.

KÁPLÁR:
A vártömlöcben sínylődtél talán?

GERGŐ:
Még rosszabb börtönöm volt: a szegényház!

KÁPLÁR:
Hogyan? Hát onnét nem szokás
ellógni!

GERGŐ:
            Az csinálja csak,
aki megunt éhezni már.

KÁPLÁR:
S mert éhes voltál: főztél - és ilyesmit:
amit a szegényházban nem kapok,
megkaparintom kint rövid úton.

GERGŐ:
Nem így volt!

KÁPLÁR:
                      Akkor hát hogyan?

GERGŐ:
Mert mostan jól csak az lakik,
ki falun él, úgy vélekedtem:
ki mégis a fővárosban marad,
magára vessen. Meglógtam, s mihelyt
kívül kerültem, iszkoltam tovább,
amennyire csak bírták lábaim,
s egy rengeteg erdőbe értem.
Aludni vágytam, semmi mást.
Másnap déltájt bukkant reám
e vénember, teát adott
és kenyeret, s míg ittam, ettem,
azon töprengtem, hogy köszönhetem meg.
S akkor zúdultak rám kérdései:
hogy ki vagyok? mikor születtem?
Testvéreim, szülőim élnek-e?

KÁPLÁR:
S hála helyett megsápoltad szegényt.

GERGŐ:
Mennykőbe is! Miért? Hiszen
önként osztozkodott velem!
Másutt van a bibi, uram!
A vén kissé eszefogyott.

KÁPLÁR:
Nem is sejted, kópé, mi vár,
ha igazolni nem tudod.
Figyelmeztetlek: öreget
gúnyolni tisztességtelen.

GERGŐ:
"A griffet öld meg!" - biztat egyre.

KÁPLÁR:
A griffet?! És éppen te?

APÓ:
                                     Ő, igen,
csak ő képes minket megmenteni.

GERGŐ:
Nos hallja! Hát normális ez?

KÁPLÁR:
A griffet? Egy ilyen veréb?!

GERGŐ
(vidáman fölnevet):
Azt mondja, nála van az óg-bárd.

KÁPLÁR:
A csodabárd, a hős-csináló?

APÓ:
De annál hat csak a varázserő,
aki Szent Iván éjén született -

GERGŐ
(fejhangon):
...s ki a család egyetlen gyermeke -

APÓ:
És aki nagyra vágyik, és tör is.

KÁPLÁR:
Nohát ide! Elbánok én a griffel!

APÓ:
A feltételekkel hogy áll?

KÁPLÁR:
Hát... nem pont Szent Iván éjén születtem.
Ahogy tudom: május fia vagyok.
Harmadikai? tizedikei?

APÓ:
És maguknál, vitéz uram?

2. KATONA:
Egyetlen gyermek?! Szép mese!
Ötödmagammal bömbölődtem.

1. KATONA:
Mi nyolcan kapkodtunk viszont
egy-egy falatka hús után.

APÓ:
Lám, uraim, milyen nehéz
meglelni az alkalmasat.
S ez itt olyan, s nem érti meg.
(Gergőnek adja a bárdot.)
Rakd el, bolond! Neved: Szerencsefi!
E varázsfegyver azt akarja, hogy
te vidd a tettet véghez, senki más.

GERGŐ:
Most láthatjátok, mit kínlódtam én.
Hőstettre, hírre vágyik, de mivel
az ellenséghez túlontúl kicsi,
mással kapartatná ki gesztenyéjét.

KÁPLÁR:
Király úr őfelsége díszjele!
Odébb innét! Mindenki a helyére!

APÓ:
Most utoljára kérlek én,
mert hát a nép nem bírja már,
s a király félvállról veszi:
védd meg nyomorgó véreid!
Fogd ezt a bárdot, s menj neki
a szörnynek, ha megérkezik!

GERGŐ:
Én griff-eledel nem vagyok, s ha te
mindenképp hőst keresgélsz, nézz talán
másutt körül! Nos hát, kvittek vagyunk!

Előbbiek, Öregkirály, Hercegnő, Kancellár, Udvarnagy, Generális, Kofák, Kereskedő, Polgárok

ÖREGKIRÁLY
(a mérleg mellett):
Hitványságtok miatt szegjük nyakunk?
Kiszolgáltatva az Irtózatosnak
e kongó serpenyő miatt?
Ó, milyen mocskos egy dolog!
Ugyan mit vétettünk, hogy ily
csúf árulásra vetemedtek
király uratok ellen, ellenünk?

HERCEGNŐ:
Nyugodj meg, kedves, jó apám,
nincs itt egyetlen áruló.
Adózott évenkint a nép,
de most már végképp semmije.

ÖREGKIRÁLY:
Így állunk? Még a lányom is?
Gazdagságban lubickol, és
apját oktondinak hiszi.
S e lánc! E gyűrű! Diadém!

HERCEGNŐ:
Utolsó néhány ékszerem.

ÖREGKIRÁLY:
                                        Hoci!
Talán velük váltod meg életem.

APÓ
(hirtelen megélénkül):
A királyi gyermek?! Hogy is
feledkezhettem róla meg!?
Játékszernek nézték csupán,
holott megvannak benne is...
Felséges úr, király uram!

ÖREGKIRÁLY:
Mit óhajt tőlem; vén karó?

APÓ:
A lányod, Felség, gyermeked...

ÖREGKIRÁLY:
Igen, odaadja aranyát.

APÓ:
...ő is a megmentőnk lehet.

ÖREGKIRÁLY:
Nekünk, s mitől?

APÓ:
                           A griff dühétől!

HERCEGNŐ:
Megbuggyant. Hessensétek el!

APÓ:
Ami kell a varázshoz, benne megvan.

HERCEGNŐ:
Varázshoz? És bennem? Miről fecseg?

ÖREGKIRÁLY:
Fogjátok már be végre pampuláját!

APÓ:
Bár lány, csak mersz kell hozzá, semmi több.

GERGŐ:
Mit tesztek? Állj! Rozzant kuvik!
Minek veszitek komolyan?

KÁPLÁR:
Őrizzétek vén trotliját!
Mindannyiunk veszélybe dönti!

APÓ:
De azt nem, aki hisz nekem.

GERGŐ:
Csitt, vén bolond! Hagyd abba már!

Előbbiek s a szomszéd ország követe

KÖVET:
Üzenetem van a királynak.

UDVARNAGY:
Urak, helyet! A móg követ!

KÖVET:
Segíts rajtunk, erős király!
Hazám, Mógföld a griff dühödt
őrjöngésébe belepusztul.

ÖREGKIRÁLY:
Nekünk is van bajunk elég, uram.
Mógföld számunkra most túl messze van.

KÖVET:
Fővárosunk - jelentem - lángban áll.
Fejedelmünk halott. A griff eszét
s fékét veszejtve dúl és háborog.

ÖREGKIRÁLY:
Minek fest itt rémképeket!
Nem volt már otthon jónéhány hete.
Talán szorítja az aranylánc?

KÖVET:
Egy félig-élő menekült
hozta a szörnyű hírt elébb.
Hiányzott három uncia,
viszont egy porszem aranyat
se leltek országszerte már.
A szörny kitört, s a herceget
mancsával széjjelcsapta, most
fúj, tombol irgalmatlanul.

ÖREGKIRÁLY:
Ha így van, akkor elvesztünk mi is.
Hiányunk majdnem fél mázsára rúg.

KÖVET:
Ölts vértet, felséges király,
ne hagyd, hogy harc nélkül legyőzzön!

ÖREGKIRÁLY:
Legyőzzön? Az? Nincs mersze hozzá.
Szeretnek minket itt. Én ógjaim
csak egy szó kell, s indultok már, ugye,
s miszlikbe vágjátok vérszomjasát?
Nem kell mindenki, túlzás lenne, sőt
egyetlen hős is megfelelne.
(Az ógok hátrahúzódnak.)
Nem kérjük ingyen: aki e
szörnytől megóv, azt a király
királyian kitünteti.

KERESKEDŐ:
Ugyan mivel?

1. KOFA:
                      Tréfál, uram,
hiszen nincs is már semmije.

ÖREGKIRÁLY:
A trón enyém.

2. KOFA:
                       Kit érdekel?

ÖREGKIRÁLY:
S a lányom szintén.

KANCELLÁR:
                               Megzavart
a súlyos rettegés, uram!

GERGŐ
(gépiesen):
A lány és a királyi trón...

KANCELLÁR:
Emlékezzék: országát én öröklöm,
leánya meg, kit jutalmul ígér,
már régesrég az én menyasszonyom.

ÖREGKIRÁLY:
S te elhárítanád a bajt
fejünk fölül?

KANCELLÁR:
                    Hogy én?

ÖREGKIRÁLY:
                                   Akkor mehetsz!
(Teljes erejéből kiáltva):
Azé lesz trónom és a lányom,
ki hűséges alattvalómként
megvív a griffel, és legyőzi!

GERGŐ:
És ha cafattá tép a szörny,
akkor megéri a baba?
Hej, vénség, hallod-e? A trónt
s lányát kínálja a király!
Most kell az a varázsizé.

APÓ:
Tessék! Úgyis mindegy, kinél van.

GERGŐ:
Dehogy mindegy! Meglátod, hogy milyen más!
Király úr s felséges királylány,
a harcot vállalom, ne féljetek!

ÖREGKIRÁLY:
Egy óg, ki még valódi hívem! Éljen!

GERGŐ:
Érvényes hát, hogy a győzelmi díj
az ország trónja lesz s mellé a lányod?

ÖREGKIRÁLY:
Jöjj és ölelj meg, jó fiam!

HERCEGNŐ:
Engem viszont ne. Bunkó egy legény.

ÖREGKIRÁLY:
Csitt! Nem látod, milyen bajban vagyunk?
(Gergőhöz):
Ha majd a griffen győztél: egy sereg
nő bomlik érted. Elsők közt e lány.
Mi kell a harchoz? Kard talán? Legott
kapsz egyet. Generális, nyúl vitéz,
adja át fegyverét a hősnek!

GENERÁLIS:
Miféle untauglich egy civil!

GERGŐ:
Majd kiderül most. Generális úr,
látja ott azt a sziklát?

GENERÁLIS:
                                  Én igen.

GERGŐ:
Hasítsuk széjjel! Sújtson rá, uram!

ÖREGKIRÁLY:
Nos, Excellenciád? Tán ódzkodik?

GERGŐ:
Most én jövök. Lássuk, mit ér e bárd!

GENERÁLIS:
Hallatlan! Itt aztán van bors, elég!

ÖREGKIRÁLY:
Jól van, fiam! Ki volt a mestered?

GERGŐ:
Kérdezze tán e vént!

ÖREGKIRÁLY:
                                 Kedveljük őt!
(Morgás. Mindenki megrémül.)
Jön is! Nos, álld szavad, alattvaló!

GERGŐ:
S királyom is! A trón hát és a lány!

ÖREGKIRÁLY:
A lány s az ország s minden más, amim
csak van!

GERGŐ:
               Kezet rá, jó uram!

ÖREGKIRÁLY:
                                            Kezet?
Az égre! Itt csapkod, zúg már a szörny!

GERGŐ:
Kezet rá!

ÖREGKIRÁLY:
               Jó, legyen, de most eredj!
Ha a fertály adót a serpenyőben
megpillantja, mindnyájunkat kiirt.

GERGŐ
(a hercegnőhöz):
Csókolj meg, emberforma álomarc!
Gondolj rám, míg a Szörnnyel küszködöm.
Nekem mindenhogyan sokat segít.

HERCEGNŐ:
Rád gondolok. Te meg harcolj vitézül!

GERGŐ:
Igen. Ideje lenne! Ránk mered.
Van esze: nagy viharfalként tolul
a nap elé, minthogyha a sötét
árnyékba szánna eltemetni minket.
(Eltörpülve, szorongással):
Parányi fény sincs, nem mozdul levél.
A csönd agyonnyom, merszünk elfolyik
utolsó cseppjéig. Ez is a célja!
(Szorongása ellenére felkiált):
Hé, griff, látlak világosan!
Nem vagy te olyan erős, mint a híred.
Sokféle fondorlattal élsz.
(Megjelenik a griff, mintha az említett viharfelhő adná ki erejét.)
Ne ordíts oly rémségesen!
A szegényházi Gergő áll előtted.
Föltettem, hogy kettőbe váglak.
Befellegzett neked! - -

KÁPLÁR:
Táncolj, óg nép, vidulj! A vár
felé ömlik a kincs-özön.

1. KATONA:
Amit a telhetetlen állat
évek során át elrabolt,
most visszatér. Eddig soha
nem voltunk még ily gazdagok.

2. KOFA:
Mától gyöngyökkel játszanak majd
kölykeim a kapu előtt.

2. KATONA:
Ágyam véges-végig rakom
szikrázó gyémántkő-füzérrel.

2. KOFA:
A halat ezután a piacon
nehéz arany-teknőkből árulom.

KÁPLÁR:
Én turmalint s malachitot
rakok fegyverzetemre dísznek,
ezüst-sisakomra rubin
követ csillagnak.

2. KOFA:
                          Ó, mi pompa!

APÓ:
Így lesz kedves barátaim.
Mihelyt a kincset visszahoztuk,
s biztos helyen van, akkor a
griff-győző Gergőtől ki-ki
megkapja részét, mégpedig
országszerte mindenfelé.

2. KOFA:
A hős jön és menyasszonya!

Előbbiek, Gergő és a Hercegnő

KIÁLTOZÁS:
Éljen Gergő, a griff-ölő!
Kincsünket megtalálta és
megmentette. Éljen soká!

VALAMENNYIEN:
Éljen! Éljen! Éljen soká!

GERGŐ:
Boldog vagyok, ahogy ti is.
A harc nehéz volt, nem tudom,
hogy köszönjem meg a bizalmat.
De egyet biztosan tudok:
nem mentem volna semmire,
s nem lenne országunk szabad,
ha nincs ez az öreg. Mikor
a bajnokot dicséritek,
ne feledjétek mesterét.
Néki köszöni egy kicsiny
hős óriás diadalát.
(Meghajol. Utána csinálják.)
Az óg nép háláját fogadd, nagy ember.

Előbbiek, Öregkirály, Kancellár, Generális, Udvarnagy, Mógország követe

UDVARNAGY:
A királyi fenségnek hódolat!
A hősnek készül hálát mondani.

ÖREGKIRÁLY:
Ne feledd, győzelmes alattvaló,
soha ez órát: hőstetted előtt
öreg uralkodód is meghajol.
A griff halott már. Árad vissza hozzánk
egy zord idő gazdag termése mind.
Te, Párjanincs! Győzelmed tündököl,
oly fényesen, s hatalmasan...

1. KOFA:
Jól megvagdostad beste fajzatát!
És jobbról, balról! Tapsikolt szívünk.

ÖREGKIRÁLY:
...oly fényesen s hatalmasan,
hogy unokáink gyermekei is
tisztelettel emlékeznek reá.

HERCEGNŐ:
S a halálos csapás! Láttátok-e,
hogyan görbült alá a szörnyeteg
végső ugrásra. Óriási macska!
S a hős csak guggol, öklében a bárd,
s vár mozdulatlan. Akkor támad az!
A félsztől megszegett leheltetem.
Hanem hősünk a végső pillanatban
egyetlen ugrással kitér, s a bárd
magasban! Fülsértő nagy reccsenés!
Villámcsapásként vág a szörnyetegre,
kettéhasítja a félelmetes,
roppant sas-koponyát!

GENERÁLIS:
Az volt ütés! Bármily hegyet
végigszelt volna a tövéig.
Én mondom ezt, a katona,
aki ilyenben járatos.

ÖREGKIRÁLY:
A Generális - megparancsolom -
fokoztassék le! S mint miniszter is
tűnjék el! Helyébe Gergőt emeljük,
a griff-ölőt, s még ráadásul a
grófi címhez a birodalmi marsall
magas méltóságát is ráruházzuk.
Láthatjátok: kegyünk határtalan. -
Mi az? Mi itt a nevetnivaló?

GENERÁLIS:
Mintha király lennél még, úgy csinálsz.
Holott minden kölyök jól tudja, hogy
hatalmad elajándékoztad. Ott
az a férfi, aki most már urunk,
ezentúl egyedül ő dönti el:
ki jut följebb, ki kalimpál alá.
És rajta áll az is, hagy-e neked
kevés helyecskét, mert hisz rászorulsz.

GERGŐ:
Elég, tábornok úr, királyunk
jól tudja, mit ígért. Fölösleges
emlékeztetni. Felség, így van-e?
Szavát híven megtartja, és lemond.

ÖREGKIRÁLY:
Ki mondta ezt önnek, marsall uram?
Ha egy óg volt, mutassa meg nekünk:
fejét vétetjük felségárulásért.

GERGŐ:
Ez öngyilkosság lenne! Mert hisz ön volt.

ÖREGKIRÁLY:
Felségsértés! Gyalázatos hazugság!
Bezárni az ajtókat! Rajta, őrség!
Csúf árulás ütötte föl fejét!

HERCEGNŐ:
Apám, emlékezz rá, s ígéreted
tartsd meg! Valóban rászolgált e hős!

ÖREGKIRÁLY:
Rongy összeesküvők! Hát senki sincs
királya mellett? Nem hálás irántam?

KANCELLÁR:
Ki lenne hálás, és miért?
Hogy ön a szent ígéretet
kedve szerint vállalja, s rúgja föl?

ÖREGKIRÁLY:
Dögkeselyűk! Patkányok! Gyáva férgek!
Mi kínlódtunk, és ti fölözitek le?
(Gergő elé dobja a koronát és a jogart):
Itt van, zabáld meg hatalmunk üres
jelvényeit, puffasszák föl hasad!
Mérgezzék meg a levegőt, amit
beszívsz, amíg nem virrad ránk a nap,
midőn felséges lábaink megint
koldus-melledre tesszük győztesen.
Gyerünk! Aztán, szolgák, reszkessetek,
a viszontlátástól, mert - istenugyse! -
félelmetes lesz számotokra!

APÓ:
Küldj katonákat utána! Ilyen
ember a szabadságát rosszra szokta
használni. Vétesd őrizetbe őt!

HERCEGNŐ:
Mit? Jól hallok? Katonai
kényszer alá kerül apám!
S vőlegényemnek szava sincs?

GERGŐ
(a fáradtsággal küszködve):
Nem félek, megvéd majd a bárd.

KANCELLÁR:
Egy hős, egy óg herceg szava!
Öreg királyunk elment, éljen, éljen,
az óg nép új uralkodója!

KIÁLTOZÁS:
Éljen királyunk, Gergő! Éljen! Éljen!

KANCELLÁR:
S éljen bájos menyasszonya,
a Hercegnő!

VALAMENNYIEN:
                    Éljen soká!

KANCELLÁR:
Vedd kezemből a hatalmat, Király!

APÓ:
Hárítsd el nagylelkűségét! Előtted
menyasszonyodnak vőlegénye volt.
Csapdába ejt.

HERCEGNŐ:
                      Szörnyű vagy, jó uram!
A Kancellár családunk leghívebb
szolgája volt, s maradt. S hogy most a hősnek
a koronát is önként nyújtja át,
szintúgy csak arra vall, hogy aki hű,
lemond - ha kell - trónról, rólam, lemond
mindenről. - Kedves, nagylelkű úr ő.

GERGŐ:
Öreg barátom, épp így vélem én is.
Aztán meg: szükségem lesz majd reá:
melyőnk tudja, mi az uralkodás?

APÓ:
Beletanulsz majd, Gergő, higgy nekem!

GERGŐ
(a Kancellárhoz):
Tegye fejemre hát a koronát!

KANCELLÁR:
Imé, Ógország koronája! Hősünk,
példátlan harcban küzdötted ki ezt.
Légy népednek igazságos, erős
urává! Mi hű szolgáid leszünk!

KÖVET:
Személyemben, Megmentő, hódol a
szomszédos nép is; vérzik még a Szörny
végső csapásától, s tisztelve kér:
akard, hős, hogy közötted és miköztünk
örök időkre békesség legyen.
Békében földjeink dúsan teremnek,
s városaink virágzanak. Te is
csak így erősödsz, néped így szeret.

GERGŐ:
Okos beszéd, hálás vagyok, Követ.
Mondja meg népének: az új király
Ógországban: béke-uralkodó.
S az ő hibájából nem lesz soha
viszály a két szomszéd ország között.
Ti meg, barátaim, figyeljetek:
a kincs főrésze még ott kint hever
a hegyben -, biztonságba kell helyezni.
Ha megtörtént, akkor királyi-nagy
lagzit csapunk, amekkorát soha,
sehol idáig. Ám előtte még
bebizonyítja Kancellár urunk,
hogy érti bölcsen az uralkodást,
s a kincsből oszt mindenkinek.

KIÁLTÁSOK:
Hős száj szava! Királyi szó!
Felgyűrni a ruhát, s gyerünk
hozzuk el a hősnek s nekünk!

Gergő, Hercegnő, Kancellár, Apó, Generális, Udvarnagy, Követ

HERCEGNŐ:
Gergő, büszkén nézek reád!
S te? - Mondd, még mindig tetszem-e?
Az istenért! Udvarnagy úr!...
A király!... Mint a fal, fehér!...

GERGŐ:
E palotában valahol
akad tán egy királyi ágy.
Úgy érzem: holtfáradt vagyok.

KÖVET:
Egyetlen szót még!

GERGŐ:
                               Megbocsát.

HERCEGNŐ:
Urak, gyorsan! Tábornok úr!
Mi az? Sóbálvánnyá meredt?

APÓ:
Nyugodjék meg! Tizenkét óra alvás,
és hősünk újra virgonc, mint a hal.

KANCELLÁR:
Vigyétek a hálóterembe tüstént!
De a fegyver zavarja. Az marad!

APÓ:
Ó, nem! Hagyjátok nála! S el ne vesszék!

Kancellár, Követ

KÖVET:
Hogy most álomvilágban a király,
megenged pár szót, Kancellár uram?

KANCELLÁR:
Ön haza készül Mógországba, gróf.

KÖVET:
Mennem muszáj: jóhírre vár a nép.

KANCELLÁR:
Az megvan már: "A griff halott,
nincs többé ínség, rettegés."
Kiáltsa széjjel a határról,
míg százszorozva vissza nem zeng!

Előbbiek és Apó

KÖVET:
És a mi kincseink? A szörny
nemcsak népük rabolta ki.
A kincs fele nyilván miénk.

KANCELLÁR:
Igen? Lehet. Hát jöjjenek
Mógföld vezérei, hiszen
királyuk elpusztult. - S ahogy
a hős határoz, úgy legyen.

KÖVET:
Nem gond nélkül megyek, de mert
a hős döntéséről beszél,
talán mégis jól járhatunk.

APÓ:
Úgy látom, épp jókor jövök.

KANCELLÁR:
Ismertem egy embert, ki egyszer
rossz helyre jókor ért, s - beléhalt.

DONÁT:
Nemes tanács! Még félhalott
a borzadálytól udvarunk,
és azt se tudjuk biztosan,
hogy nem tör ránk új rettenet;
az országnak csak egy segít:
ha ismét lesz uralkodónk.

EGYED:
Úgy van, helyes! Donát, te vagy
a kellő ember!

TANÁCSURAK:
                       Trónra őt!
Nincs bátrabb, bölcsebb nála, és
a nép előtt sincs kedvesebb.

DONÁT
(megriadva):
Hová gondoltok? Ez nekem,
a legkisebbnek köztetek,
túlságos megtiszteltetés.
A jog s az ősi rend szerint
a trón gróf Vincét illeti.

VINCE
(mintha hurkot dobtak volna nyakába):
Nem! Nem! Bármily jó gondolat,
a trónt én nem vállalhatom.
Közöttünk egyetlen személyt
látok, ki arra érdemes,
és az nem más, mint gróf Egyed.

EGYED
(az imént még roppant elégedett, most dühösen támad):
Dögvész és átok!... Én legyek
legközelebb a griff-ebéd?!
Leshetitek, barátaim!
A vén Egyed gróf fütyül a
griff-eledel-trónusra. Pfuj!

TANÁCSURAK:
Borzasztó! Rémes! Romlott egy világ!

Az előbbiek, egy őr

ŐR:
Bocsánat, Tanácsos urak!
A sürgős úttól roskatag
az ógföldi király szíves
meghallgatást kér.

DONÁT:
                             Mit keres
nálunk vajon?

EGYED:
                      Ez érdekel
engem is.

VINCE:
               Haddal érkezett?

EGYED:
S a mógok trónjáért?

DONÁT:
                                 Ember, beszélj!

ŐR:
Nem ellenségként jött. Akár
egy száműzött, inkább olyan.

EGYED:
A griffnél járt, azt gondolod?

ŐR:
Mi mástól fél egy óg király?

VINCE:
Való igaz!

EGYED:
                 Pácban leszünk,
ha őt a griff nálunk leli.

DONÁT:
Tegyük fel, hogy másért van itt,
s hasznunkra is lehet.

EGYED:
                                 Miben?

DONÁT:
Például abban, hogy a trónt
vállalni fogja majd helyettünk.

VINCE:
Tegyük tehát uralkodónkká?

DONÁT
(az őrhöz):
Mondd a királynak, hogy a móg
urak várják, és kéretik.
Légy roppant tisztelettudó!

VINCE:
Csak nem gondoltad komolyan,
hogy trónunk egy ógé legyen?

DONÁT:
Föltéve, hogy nem túl korán
gerjeszti étvágyát a griffnek:
jó, ha melegen áll a pecsenye
a jövő évig.

EGYED:
Szörnyeteg!

Előbbiek, Öregkirály

ÖREGKIRÁLY
(szégyelli, hogy királyi öltözéke nem éppen tiszta):
Mógország legfelsőbb tanácsát
köszönti Ógország ura.
Kegyes grófok, míg béke volt
földünkön két griff-nap között
(mert rémület csak ezeken,
szükség csak ezeken gyötört),
mondom: a béke idején
mily gyakran voltatok ti a
vendégeim, én meg viszont
ajándékkal a tietek.
Mert hát derék úr volt a griff.

VINCE:
Furán hangzik.

DONÁT:
                        Hideg van itt!

VINCE:
Derék úr?... És volt?

DONÁT:
                                 Úgy beszél,
minthogyha meghalt volna már.
Azt mondja: volt?

ÖREGKIRÁLY:
                             Pontosan azt.

EGYED:
A griff kimúlt?

VINCE:
                        Legyőzték csúf dögét?

ÖREGKIRÁLY:
S olyan, kinél irtóztatóbb
lényt ember nem látott soha.
Derék urunk helyett a rossz
szellemvilág szülötte ő.
Sárkányok, griffek, átkozott
bűbájosok fő-fő ura.
Koronámat s országomat
ellopta tőlem, lelökött
trónomról, és kiüldözött
apáim ősi otthonából.
Nem tart soká, s bősz mancsait
nyilván felétek is kinyújtja!

DONÁT:
Egyed gróf, mondja, miért siet?

EGYED:
A révben egy vendég-hajó.
Agyő! Én nyúlbocskort veszek.

VINCE:
Önnel megyek, ha elfogad.

ÖREGKIRÁLY:
Maradjanak! Elszállt a mersz?
Harcolni, nem megfutni kell.
Az urak dolga, hogy még mielőtt
az a bűbájos tenné, kezdjenek
háborút ellene. Én örömest
küzdök együtt önökkel.

DONÁT:
Ez ám a férfi, akire
régóta várunk! A rettenthetetlen!
Ültessük egy-kettő a trónra!

Előbbiek, Követ

KÖVET:
Örvendjetek, táncoljatok:
elmúlt a rettegés kora.
Egy Gergő nevű, békepárti,
erős úr lett az óg király.

ÖREGKIRÁLY:
Hazugság! Föl ne üljetek!

KÖVET:
Ni, itt a leköszönt király?

ÖREGKIRÁLY
(már-már eszét vesztve):
A korona-tolvaj, a rongy!
Magatok véditek, ha engem!

KÖVET:
És kitől? Gergőtől talán?
Ő nemcsak gyilkosa a griffnek,
a kincseket is megtalálta,
az ógokét meg a miénket.

EGYED:
Miket beszél?

KÖVET:
                      Tán érthető!
A kinccsé halmozott adót
Gergő meglelte. És ha nem
hallgattok e hazugra, meg-
kapjátok részetek ti is.

VINCE:
Alig hiszem.

ÖREGKIRÁLY:
                    És joggal! Nincs olyan
bolond ember, - hát még szellem - aki
a griff-kincset mással megosztaná.

EGYED:
Ember, vigyázz! Ha a meséd igaz,
meg kell hánynunk-vetnünk, hogy mit te-
gyünk.

KÖVET:
Keressék őt fel legméltóbbjaink!
Egy hátrányunk van: nincs uralkodónk.

VINCE:
Baj ez?

EGYED:
            Hát válasszunk királyt!

VINCE:
A törvény és szokás szerint
a trón csupán enyém lehet.

DONÁT:
A törvény? Szokás? Csak szép szavak!
Az érdem volt mindég a fő.

EGYED:
Nem! A családfa fontosabb.

DONÁT:
A legtöbb őst én számolom.

EGYED:
Esetleg álmodban. Viszont
ébren: családom a legősibb.

VINCE:
Azért vagy - nyilván - záp-agyu!

EGYED:
Jöttment!

DONÁT:
               Odébb innét, urak!

VINCE:
Hátrább a tróntól!

EGYED:
                            Szétverem!

KÖVET:
Elég! Hagyjátok abba már!
Az ógok sok főembere
csak arra vár, hogy trónviszálytól
gyöngülve kérjük ki a részünk,
s ne összefogva, egy-erővel.
Ördögbe a trónnal s azzal, ki ül rá!
Ki majd az ógoknál, mikor
népünk ügyében tárgyalunk,
a legbölcsebb lesz: az legyen
uralkodónk is -: ezt ajánlom.

DONÁT:
Nagyon helyes!

VINCE:
                         Az ifjú a világ
sodrában, hogy megokosult!

ÖREGKIRÁLY:
S a tervből hol maradtam én?

DONÁT:
Uram, minden kart és fejet
örömmel lát népem. Ha ön
úgy véli -: hát marad, segít.
De hogyha békét bontana,
jobb gyorsan eltávoznia.

ÖREGKIRÁLY:
Így bánnak a vendéggel nálatok?!
Megtudja a világ, kikürtölöm!
S ha egyszer visszaszerzem trónomat,
lakoltok érte vastagon.

KÖVET:
Ne mocskolódjék! Jó utat!
Ti meg, grófok, készüljetek,
s gyerünk hamar szomszédainkhoz.
Ógföld trónjánál dőljön el,
hogy ki legyen a móg király.

APÓ:
Unjátok a királyi ünnepet?

KERESKEDŐ:
Te meg bőszen csinálod még, öreg.

2. KOFA:
Hét napja-éje áll a szép
lakodalom. Tetszett nagyon,
de most már vágyódom haza.

1. KOFA:
Hét napja lettünk szabadok.
S azóta nincs bódé, piac,
vásárlás, alku nem folyik.

KIRÁLYNÉ:
Ó, kedves vendégek, káprázatos!
Minthogyha hosszú betegség után
az orvos újra a szabadba enged.
A királyt nem láttátok valahol?

KERESKEDŐ:
Az imént még a parkban ténykedett.
A kőszobrokra vörösbort s gyümölcs-
levet locsolt, hogy szebb színük legyen.

KIRÁLYNÉ:
Örül, hogy tarka a világ... A parkban?

KERESKEDŐ:
Az imént... Ám, hogy most...

KIRÁLYNÉ:
                                            Nekem
ennyi elég, majd megtalálom.

1. KOFA:
Mily fiatal!

2. KOFA:
                 S milyen szerelmes!

1. KOFA:
Akár a gerle, párjáért eped.

KERESKEDŐ:
Mi meg gerlézzünk a piacra!
Bódéink kiürülve várják
a meggazdagodott vevőket.

Előbbiek, Gergő, később Generális, Katonák, Káplár

GERGŐ
(edényeket visz különféle "színekkel"; fölfedez egy szobrot):
Itt áll még egy afféle szürke vénség,
fakó szeme riasztja a világot.
Ezt csúfolják a rókák "kultúrának".
Szín egy kicsiny se: minden szürke, szürke!
Várj, nagypapám, majd megszépítelek!

KERESKEDŐ:
Tiszteljük hőstetted s e nászi
ünnepséget, mit még tovább
kívánsz folytatni: ámde minket
vár a munkánk és otthonunk.

GERGŐ:
Akkor keresek olyasvalakit,
aki segít váram szépíteni.
Ha jól vélem, minden nagy esemény
központja most egy ember, mégpedig
az én idős barátom. Engedelmet,
öreg fiú! Az ünnepség meg az
asszony miatt egész álló napon
elhanyagoltalak, de pótolom!
S hogy lásd, milyen gazdag vagyok, tiéd
e rendjel és gyűrű, fogadd!
Ebéd után majd parancsot adok:
halmozzon el királyi udvarom
arannyal s méltó megtiszteltetéssel.

KERESKEDŐ:
Vendégeid hét kerek napon át
királyian...

GERGŐ:
                 Pszt! Csönd! Egy pillanat!

Előbbiek, Generális, Káplár, Katonák

GENERÁLIS:
Bal-jobb! Egy-kettő! Sza-kasz, állj!
Hát-ra arc! In-dulj! I-ga-zodj!

GERGŐ:
Miféle hangok? Ó, hát ez a fickó
hajszolja népét át a váron,
s üvölt hozzá, mint akit ölnek?!
Minek zavarod ünnepem?

GENERÁLIS:
Jelentem, Felség, ez a reglama.
Itt az őrjárat ideje!

GERGŐ:
Őrjárat?! Ennek vége már.
A griff kimúlt, enyém a trón.
Mondd csak: ki fenyegetne még?

GENERÁLIS:
Ha jól megfontoljuk, bizony...

GERGŐ:
Ellenség nincs, te meg vezérkedel.
Minek veszitek olyan komolyan.
Lazábban, surmók! Úgy! Tudtam!... Nocsak,
már-már embernek kezdtek látszani.
Még jobban esnék, ha a ronda csajkát
eldobnátok, és ennétek velem.
(A katonák haboznak.)
Ahogy gondoljátok! Nem kényszerítek
egy lelket sem királyi asztalomhoz.
Ti döntötök. Hess, mindenféle vas!

KÁPLÁR:
A hős szavára megteszem.

GERGŐ
(vezénylő hangon):
Katonák, figyelem! Ma dél felé
benyomult ebédlőmbe egy sereg
barnára sült pulykamadár. Roham!
Meg kell a bandát semmisíteni.
(A Káplár és a katonák hahotáznak.)
Gyertek, barátaim, segítsetek
a hősnek e nehéz fog- s íny-csatában.
(Észreveszi, hogy csak Apó maradt a színen.)
Lehetséges? Mindannyi elszelelt?

APÓ:
A rengeteg sok pulykasült
nem vont szemükre hályogot.
S veled mi van? Te látsz-e még?

GERGŐ:
Olyan tisztán, ahogy soha!
Ez volt első szép ünnepem.
A szegényházban egyedül
a szent karácsonyt ünnepeltük.
Sok ének és kevés derű.
Most, hogy király vagyok, magam
teremtem ünnepeimet,
és úgy s addig bohóckodom,
amíg éppen kedvemre van.
Pokolba, aki hümmöget!

Előbbiek, Öregkirály, Királyné

ÖREGKIRÁLY
(viseltes ruhában):
Én aztán nem! Jövök s társad leszek,
ameddig nem fáradsz bele.

GERGŐ:
Lám, így beszél egy volt király.
Adj' Isten, jó úr. Vártam önt,
hogy mérge múltán visszajön.

ÖREGKIRÁLY:
Azt hallom egyre; "ön" meg "úr". - Tegezz!
Hisz kedves vőm vagy végül is!

APÓ:
Gergő király, ne feledd, hogy ki vagy!

GERGŐ:
Ettől ne félj! Hét napja én vagyok
Ógföld királya, s mert soha
nem szíveltem viszálykodást
sem népek, sem magánosok között:
kezet nyújtok mindenkinek,
kit hozzám jószándék vezet.

APÓ:
S az ő szándékát ismered?

GERGŐ:
Nem mis-más ember ez! Hiszen
nemrég urad volt, s megmaradt
királynéd apjának ma is.

ÖREGKIRÁLY:
Királyian festel, való igaz.
A szegényháznak rajtad nyoma sincs.

GERGŐ:
Csak hát kicsit szorít a maskara.

ÖREGKIRÁLY:
De egy apróság! Megbocsáss!

GERGŐ:
Nocsak! Talán van rajtam valami?

ÖREGKIRÁLY:
Fejlett ízlésű vagy, kedves fiam.
Félelmes húsvágó bárdod zavar.
Effélét nem visel magán király.
Meg aztán még a griff-vértől ragad.

KIRÁLYNÉ:
Parkban, hálóteremben, mindenütt
kerestelek. - S apám, itt vagy te is?

ÖREGKIRÁLY:
Kislányom! Régesrég nem láttalak.
Hiányoztál. Milyen hozzád urad?

GERGŐ:
Jaj, meg ne fojts!

KIRÁLYNÉ:
                           Csak hogyha nem szeretsz.

GERGŐ:
Mit szólsz hozzá, én asszonykám, apád
úgy véli: nem jól áll a bárd nekem.

KIRÁLYNÉ:
És én is úgy. Kérlek, ne hordd, uram.

ÖREGKIRÁLY:
A királyoknak van rejtekhelyük,
nézz csak körül a várban, itt is, ott is
akad egy láda, szekrény, más egyéb,
amerre mostanság lélek se jár.

GERGŐ:
Jó! Kedvetekért elteszem.
Ismerek egy pompás helyet.

KIRÁLYNÉ:
Valóban? Hol?

GERGŐ:
                        Fülelj ide!

APÓ:
Gyorsan beszélnünk kell, király.

GERGŐ:
Ha a jövőről, hát legyen!
Múlton rágódni nem szokásom.

APÓ:
Roppant fontos dolog hírét hozom:
Mógországból követség érkezett.

UDVARNAGY:
Jelentem őfelségének, hogy a...
(Megpillantja az Öregkirályt, zavarba jön.)
Királyi fenség!... Önt is?... Visszajött?...

KIRÁLYNÉ:
Épp ezt akarjuk ünnepelni most.
Nyilván így gondolod, férjem, te is?

GERGŐ:
Cécóra mindig kész vagyok.
De hol? Jó lesz a kerti ház?

UDVARNAGY:
Bocsánat! A mógföldi gróf urak.

GERGŐ:
Kancellár úr, ez önre vár!
Foglalt vagyok, mint látható!

APÓ:
Ha nincs kedved, bízd rám, fiam!
Fogadom én az urakat.

GERGŐ:
Nem, most velem jössz, rendezed
a parkban kint a hajcihőt!

UDVARNAGY:
Úgy éljek én, hogy túl nem élem!

1. KATONA
(pulykacombbal s boroskancsóval):
Nos, úgy éljen, hogy túl nem éli!

2. KATONA
(hasonló jóféleségekkel fölszerelve):
Túléli hát, ha túl nem éli.

KANCELLÁR:
Udvarnagy, kéretem vendégeink!

UDVARNAGY:
Csak önre támaszkodhatok. (El.)

2. KATONA:
Őrá tud támaszkodni csak...

1. KATONA:
Vagy - úgy éljen, hogy azt hiszi.

KANCELLÁR:
Katonák! Vigyázz! Jobbra át!
Irány a park! Előre! In-dulj!

2. KATONA:
No, no!

KANCELLÁR:
             Az ünnepségre! In-dulj!

UDVARNAGY:
A mógföldi magas vendégurak!

DONÁT:
Üdv, üdv a griff-ölőnek, üdv!

EGYED:
Amim van, lábadhoz teszem.

VINCE:
Köszöntöm, megmentő urunk.

DONÁT:
Nincs itt.

VINCE:
               Hogy?

EGYED:
                         Tréfálnak velünk?

KANCELLÁR:
Hová gondoltok? A király
Méltóságtok szolgájaul
kancellárját rendelte ki,
s az én vagyok, vendég urak.

VINCE:
A hőst keressük. Merre van?

EGYED:
Megtagadnák e nagy kegyet?

DONÁT:
Államügyekben ügyködünk.

KANCELLÁR:
Ha így van, tárjátok elő, ahogy
fejedelmi trónok előtt szokás.
A legfőbb méltóságé hát a szó.

KÖVET
(felindulva):
Kegyelmes úr, vajon...

EGYED:
                                    Nyálas! Te vagy
talán a legfőbb méltóság közöttünk?

DONÁT:
Uralkodjék magán!

EGYED:
                               Pimasz!

VINCE:
A trónt szeretné.

EGYED:
                          Kapja ám...

KANCELLÁR:
Udvarnagy úr!

UDVARNAGY:
                       Szolgálatára!

KANCELLÁR:
Búcsújáró helynek hiszik
Ógvárat a dicső urak?
Hát akkor nyomban ide a
Generálist! Parancsolom!

UDVARNAGY:
Ha persze nem lesz végre rend.

KANCELLÁR:
Ez az utolsó alkalom:
szóljatok tisztán, röviden!
Hadd halljam kívánságotok,
s higgadtan, hogyha kérhetem.

DONÁT:
Gergő királyt jöttünk köszönteni.
De kérni is, mert minket nálatok
mélyebb nyomorba taszított a griff.
Ha látnátok hajdan csodás
határainkat: a szörnyülködés
belétek fojtaná a szót,
s nem hagynátok, hogy mint a koldusok
topogjunk kint a küszöbön.
Csak azt kérjük, ami jogos:
a kincsből a mi hányadunkat.

KANCELLÁR:
Ezért vagytok hát itt? Sajnálatos,
hogy hasztalan fáradtatok!
Mert úgy döntött a felséges király,
hogy hőstettéért nem kér semmi mást,
csupán a visszaszerzett kincseket.
Méghozzá egyben mind. És úgy hiszi,
hogy részetek szintén őt illeti.

EGYED:
Az a hír járt a piacon,
hogy saját népének tele
marokkal szórta kincseit.

VINCE:
A gyermekeknek legkivált.

KANCELLÁR:
Felültetek, szegény urak!
Csak mendemonda ez. Királyunk
könnyebben adná fegyverét,
mint egy morzsányi aranyat.

KÖVET:
Én nem hiszem.

EGYED:
                          Csönd! Ostoba!

KANCELLÁR:
Ifjú uram, tanácsolom,
ne hazudtoljon meg!... Helyes?

KÖVET:
Magam hallottam, amikor
utasította önt, hogy az
ünnepre kapjon kicsi, nagy.

EGYED:
Túl hangos ez a zöldfülű!

VINCE:
És hogyha érdekünkben az?

EGYED:
A trónra pislog. Nem vitás!

KANCELLÁR:
Udvarnagy úr! Kérem tehát
a Generálist!

DONÁT:
                    Hagyja csak!
Mi már megyünk. Megtudtuk, hogy milyen
valójában az új király.

GENERÁLIS
(dülöngél a nevetéstől):
Kegyelmes úr! Nem, nem bírom tovább!
A király - menten széjjel pukkadok -
hiszi-e, nem-e, az öreg szatyort,
mint egy bolondot, kincsekkel tele-
aggatta s végül rá a koronát.
De itt is már a vén madárijesztő!

2. KOFA
(áruját szétterítve énekel, nem szépen, de
hangosan egy magacsinálta dallamot):
"Munkában telik napom,
van sok víg barátom.
Tegnap búsultam nagyon,
ma nevetni vágyom."

1. KOFA:
(jön puttonnyal és kosarakkal):
Szomszédasszony, minden szunyót
kiugrattál az ágyikóból.

2. KOFA:
Ki mostanság sokat szunyál,
ingébe bolha kellene.

1. KOFA:
Ajándéknak hoztad talán?
Áruid éppen úgy rakod ki.

2. KOFA:
Megtenném, hidd el, roppant boldogan.
Árulni élvezet nékem. S mióta
Gergő jóvoltából nincs rettegés,
kísért fejemben egy másik piac.
Nem vásárolni jár a nép ide,
hanem mivel ajándékot kap itt.
Finnyásan turkálgatják pultjaink,
de mástól semmit nem fogadnak el,
csak attól, aki gazdagon kínál,
s jóféle mókával tetézi még.
Nem érdemelnénk-e vajon ilyesmit?

1. KOFA:
Mostanság nem eleget alszol:
zagyván beszélsz. Talán meséld el ezt a
mesédet az öregnek is.

Előbbiek, Apó

2. KOFA:
Olyasfélének látszik vén feje,
ki már pólyában is morcoskodott.

APÓ:
Mert olyasféle ember ő, aki
a jövendő mocskát előre sejti...

1. KOFA
(harsogva kacag):
Így nála az emlékezés
a köldökzsinórig elér.

APÓ:
Ha csak odáig, nem is lenne baj.
Előfordul, hogy gyötri még az is,
ami köldökzsinórjánál előbb volt.

1. KOFA:
Itt, jó ember, homályba érsz!
Mit tervezel? Ruhád olyan,
minthogyha tündér- vagy manó-
vagy koboldország várna rád.

APÓ:
Messzibb táj, ha kíváncsi vagy.
Ameddig el nem érhet e
hős jósága, ki a saját
szándéka ellen lett király.

1. KOFA:
Ti hős-teremtők, nálatok
régóta bűzlik valami!
Magasra teszitek a bűnt,
majd fölnéztek rá, s megriadtok.

2. KOFA:
Gergőről lenne szó talán?

APÓ:
Sajnos! Bár nyilván hasznosabb
egy és mást nem kimondani.

2. KOFA:
Hogyan fontoskodik, fecseg:
"hasznos" és "nem kimondani".
Pedig, ha tolvaj volna Gergő,
ha cégéres gonosztevő,
akkor se volna joga, hogy
különbnek gondolja magát!
Csinálja végig, amit ő!

APÓ:
Csalódtam benne. Kiderült hamar:
semmi a hős, ha hőstettét csupán
ünneplés, tobzódás kíséri, és
hiú kakas módján szépelkedik.

1. KOFA:
És ebben ő a vétkes egymaga?

2. KOFA:
Bölcs mérséklésed hol maradt, öreg?
Pedig de nagy szüksége volna rá,
hisz támasz nélkül áll. Te eldugod
e kincset, nyögsz egy-kettőt és, agyő!
hiú terveddel gyáván elszelelsz.

1. KOFA:
Úgy látom én is, tisztes úr!
Rossz orvos vagy, ki egy paraszt
házába rontsz, siránkozol:
ni, egy beteg? De akire
ráférne egy lókúra szintén.
Kapd föl motyód, és iszkiri a várba!

APÓ:
Még egy négyesfogat se vinne vissza!

1. KOFA:
Majd meglátjuk!

2. KOFA:
                          Nyilván nem ismered
a felbosszantott kofák ökleit?

APÓ
(gyűrűbe fogva kiabál):
Csak menjetek ti! Rájöttök hamar
nem kell e pernahajdernek tanács.

Előbbiek, Kereskedő

KERESKEDŐ
(felindulva):
Polgárok, ne civódjatok!
A szép kor álma végetért.
Új rettegés vár. Most jövök
a mógföldről közvetlenül.

1. KOFA:
S ott nyilván megtömték fejed
avas piaci rémhírekkel.

KERESKEDŐ:
Nem lesz kedved csipkedni, ha
a rossz hírt meghallod te is.

1. KOFA:
Szomszédunkban miféle rossz lehet?

2. KOFA:
Csak nem tört éhínség szegényeimre?

KERESKEDŐ:
Akármilyen fölfoghatatlan:
Mógország hadba készül ellenünk.

1. KOFA:
Mondtál ennél okosabb dolgot is!

2. KOFA:
A griff-ölő hős ellen? Háború?

KERESKEDŐ:
A mógokban nincs semmi félelem.
Készek a legvégsőkre is.
Mert Gergő - hogyha így igaz -,
rongy-számba vette népüket,
s kincs-részüket nem adta ki.

APÓ:
E zárómondat híredben hamis.
Követeik Gergőt percig se látták.

1. KOFA:
Hogyan hogy nem? A várban volt pedig!

APÓ:
Úgy ám! Csakhogy dicső királyurunknak
a kormányzáshoz nem fűlik foga.
S hogy nyugton szórakozhassék, jogát
a kancellár kezébe tette le...

KERESKEDŐ:
A legeslegjobb kézbe, - mondhatom.

APÓ:
...Előbb még mint egy könyv beszéltem, és
mi lett a hála érte?... Nos, elég!

1. KOFA:
S a hős egyáltalában sejti-e
a mógok rossz szándékait?

APÓ:
Félek, hogy nem.

2. KOFA:
                            Lám, mondod, és
csak álldogálsz, és nem segítsz!

1. KOFA:
Nem futsz a várba, mint a szél.
Lőcs lábaid kettétöröm!

APÓ:
Na jó, nyughassatok! Megyek!
Öröm nem sok lesz benne, szentigaz.
De hát?! Tettem már én ehhez hasonlót.

KANCELLÁR
(az udvari karnevál kutya-maszkjában):
Udvarnagy úr! Hogy néz ki már megint?

UDVARNAGY
(egy kakas rögtönzött álarcában):
Nagyméltóságú, nem bírom tovább:
baromfiudvarrá lett udvarunk.
Még ma benyújtom lemondásomat.

KANCELLÁR:
Ne! Szükségem lesz önre még.
Kövesse csak hóbortjait!
A trónt maga packázza el.

UDVARNAGY:
Ó, régi-régi szép idő!

KANCELLÁR:
Ha régi, hát áldás reá!
De mi lenne, ha egy napon
a Kancellár kapná a trónt,
ő meg kancellárrá a hű
Udvarnagyot választaná?

UDVARNAGY
(világosság támad benne):
Túl mesze megy! Most még, - habár
nincs kedvem rá -, kakas vagyok.
"Kukurikú!"

GERGŐ:
Észbontó! Szemem-szám eláll!
Prímán kicifrálkodtatok.
Az most a kérdés, hogy mi lesz,
ha váratlanul egy erős
oroszlán ugrik közibétek.
Álmomban gyakran láttam e
jó tréfát. Az bántott csupán,
hogy a remek ricsajban én
oroszlán nem voltam soha.
Most, hogy király vagyok, talán
módom lesz rá. Izgat nagyon,
hogy mentitek majd bőrötök,
ha felbőszülve, éhesen
lágy nyakatok felé kapok.
Lássuk tehát! Csak játsszatok,
táncoljatok, heverjetek!
Én meg váratlan támadok.
(Elmegy. Az "állatok" úgy tesznek, ahogy Gergő parancsolta.
Az oroszlán bőgve rájuk támad; elmenekülnek, ki-ki termete
és természete szerint. Csak a Kancellár áll mozdulatlanul.)
Nem állapodtunk meg vajon,
hogy mindenki elmenekül?
Miért rontotta el a tréfát?

KANCELLÁR:
Ilyenhez én már túl öreg vagyok.

GERGŐ:
Vagyis: mivel játszom, lenéz.
Jó, akkor majd komoly leszek.
Térdre! Kíváncsi rá urad-
királyod, hogy egy gyáva eb
az oroszlántól, mint remeg!
(Kancellár összegörnyedve elsompolyog.)
A fickó most azt képzeli,
hogy minden rendbe jött! Sebaj!
Játszol ma még nekem kutyát!
Kezdjük a hajtást, emberek!

1. KATONA:
Parancs!

KÁPLÁR:
               Csípjük nyakon legott!

GENERÁLIS:
S csináljunk az úrból ebet!

UDVARNAGY
(megbotránkozva):
A Kancellárból?... És ebet?!

KIRÁLYNÉ:
Mellem szúr, térdeim nyilallnak,
fáj mindenem, mert férjemet
apámnál jobban szeretem.
Kaphattam volna herceget
vagy kancellárt, de hát nekem
inkább kellett e serte-perte.
Miképpen tudnám rádöbbenteni,
hogy nem lehet továbbcsinálni ezt?
(Megjelenik a Kancellár, üldözik.)
Ön, Kancellár úr, ritka-bölcs,
adjon tanácsot, mit tegyünk,
hogy véget érjen már e hajsza.

KANCELLÁR:
Hajszoltnak érzi tán magát?

KIRÁLYNÉ
(sírva a Kancellár nyakába borul):
Én vagyok mindenért a hibás!

KANCELLÁR:
Belátta végre! Ez már nem kevés!
Szövetségünk könnyen segítene.

KIRÁLYNÉ:
Mily dőre voltam! Él egy jóbarátom,
és nem beszélek semmit meg vele.
Mi hát a titka? Hogy lehet
királlyá férjem igazán?

2. KATONA
(vadászkürtöt utánoz):
Itt a nyálköpködő kutya!

KANCELLÁR:
Ez király? - Önmaga szerint!

KIRÁLYNÉ
(kétségbeesetten kiált, hátra a kutyafalkának):
Ezt én nem folytatom tovább!!!

Királyné, Öregkirály, Apó

KIRÁLYNÉ:
Apám, maradj velem, segíts szegénynek!
Mit hőstettével nyert, eljátssza férjem!

ÖREGKIRÁLY:
Ne tarts föl, sürgős dolgom van, te lány!
Okos légy, folytasd a cirkuszt vele!
Kis idő még. Visszajövök hamar!
(Megjelenik Apó. Az Öregkirály megpillantva őt szinte kivetkőzik, formájából. Csaknem elveszt egy tárgyat, amit ruhája alatt rejteget.)
E poloskára itt nagyon vigyázz!
Ő lesz az első, kit megbüntetek!

APÓ:
Úrnőm, segítenie kell!

KIRÁLYNÉ:
Hagyj békén! És nekem ki fog?

APÓ:
Én, ha kívánja. S mások is.

KIRÁLYNÉ
(elveszti önuralmát):
Férjem már rám se hederít!

APÓ:
Úgy is van: a felséges úr
saját magán kívül már semmire -
Az ország, mit vezetnie
kellene, békét élvezett,
hogy háború lesz - bánja ő?!
Csinál egy görbe jó napot!

KIRÁLYNÉ:
S nem gondol közben hitvesére sem!

APÓ:
Ki mindent megtesz kedviért,
megosztja gondjait, lesi,
hogy áll az országlás ügye,
szétosztották-e jog szerint
a griff kincsét, nemcsak saját
népének, de a mógnak is,
hogy megnyugodva tértek-e
haza a mógok grófjai:
- ezekről kérdi szüntelen.

KIRÁLYNÉ:
Én? - Nem kérdeztem én ilyet!
Nem a királyné dolga ez!

APÓ:
Nem okvetlen. S ha nem teszi,
azt kérdezze meg legalább,
hogy holnap vagy később fog-e
ránkrontani a móg sereg.

KIRÁLYNÉ:
Háború? Móg sereg?

APÓ:
                                 Nos, végre, kérdez.

KIRÁLYNÉ:
Háború? És miért? Jó ember ő.

APÓ:
S javait széjjelosztja rendesen.
Hatalmát meg a kancellárnak adja.

KIRÁLYNÉ:
Mi kell a móg népnek?

APÓ:
                                     A kincs
jogos része.

KIRÁLYNÉ:
Hát még nem kapta meg?

APÓ:
A Kancellár másképp rendelkezett.

GERGŐ:
A nagy címerterembe tart.
Elé a temető felől!
Az oszlopcsarnokban lekapjuk.

KIRÁLYNÉ:
A bárd!

APÓ:
             Mi van vele?

KIRÁLYNÉ:
                                 A bárd!
Te jósoltad meg, amikor
hősféle még seholse volt,
hogy én a griffen győzhetek?

APÓ:
Mondtam, mert kétségbeesés gyötört.

KIRÁLYNÉ:
Ne tedd magad - mint vagy - butábbnak!
"Bár lány csak, mersz kell hozzá, semmi több,
s a grifftől megmenthetne éppen úgy!"
- ilyesfélét kaholtál egyre-másra,
a bárdban akkor nem hitt senki még.
Én is csak most értem meg a csodát.

APÓ:
Csak a csoda bőréig juthat el.
Mélyebben képtelen beléhatolni.

KIRÁLYNÉ:
Gergő lerakta fegyverét,
én fölveszem. Majd kiderül,
királynéd lóvá tetted-e?

APÓ:
Maradjon, s hallja a teljes valót!

GERGŐ:
Keressétek! Ide szaladt,
jól láttam, ebbe a terembe.

UDVARNAGY:
Én inkább úgy hiszem, hogy a
Kancellár úr nem bírta már,
s az oszlopcsarnokban lapul...

GERGŐ:
Ne küldj tovább! Itt lesz, tudom.

KANCELLÁR
(előbújik roppant kimerülten):
Megadom magam, örülök:
remélem elismeri a
Király, hogy jó színész vagyok.

GERGŐ:
Mi vagy te?

KANCELLÁR:
                   A vadászatot,
amit kifundáltam, a ti
kedvetekért fundáltam, és
nyilván jól szórakoztatok.

GERGŐ:
Komolynak gondoltam, nagyúr.

KANCELLÁR:
A jó játék törvénye, hogy
komoly hatása nincs, de a
játék mindenképpen komoly.

GERGŐ:
Mesés egy fej! Most törje csak,
s agyaljon még ki újat is!

Előbbiek, Királyné, Apó

KIRÁLYNÉ:
A fegyver, Gergő!

APÓ:
                             Hol a bárd?

KIRÁLYNÉ:
Miért nincs a rejtekhelyen?

GERGŐ:
Csitt! Újabb játékon töri fejét
Kancellárom.

APÓ
(kétségbeesve):
                        Jaj, már megint?

KIRÁLYNÉ:
A fegyver! Gergő!

GERGŐ:
                             Mit zavarsz?

APÓ:
A móg had támadásra kész!

KIRÁLYNÉ:
A fegyver, Gergő!!

GERGŐ:
                              Hisz tudod.

KIRÁLYNÉ:
Nincs a párnában, s rongy a párna.

KANCELLÁR:
Ki készül támadásra? Mondd!

APÓ:
Így elpackáztad fő javad?

KIRÁLYNÉ:
Gergő! A fegyver? Merre van?

KANCELLÁR:
A csodabárd! Eltűnt talán?

APÓ:
Meglátjuk.

KIRÁLYNÉ:
                 Kiderül hamar.

1. KATONA:
Talán a mógok?

KÁPLÁR:
                          Meglehet!

2. KATONA:
Bizonnyal ők!

GENERÁLIS:
                       Ki más vajon?

KANCELLÁR
(hisztérikusan fölnevet):
No, Gergő, most mutasd meg, hogy ki vagy!
Most majd kutyák falnak oroszlánt.

GERGŐ:
Apósom hozzátok tüstént elém!

KIRÁLYNÉ:
Elment, nem ért rá még számomra sem.

APÓ:
A bárdot tanácsára dugtad el?

GERGŐ:
Súlyos volt. Már nagyon régen zavart.

APÓ:
Meg kellene...

GERGŐ:
                       Nem tudta, hogy nejem
kérésemre egy párnahéjba varrta.

APÓ:
Te meg hallgattál, mint afféle sír?

KIRÁLYNÉ:
Kifaggatott. Hát gondolhattam-e,
hogy saját apám vetne tőrt neked?

APÓ:
Én is csak így voltam vele.

GERGŐ:
Dőrék vagyunk! Nincs haszna, hogy lopott.
Mi is kell a varázsige szerint?
Az ő kezében bunkó lesz a bárd.

APÓ:
De bizonyíték is, ha nála van,
- te esztelen -, hogy nincs védelmezőnk.

GERGŐ:
Védelmezőnk nincs? Megvakultál?

APÓ:
Apósod visszavárja a
trónt, szövetséges kell neki.
De itt nem bízik senkiben.
Ám értesült valakitől,
(A Kancellárra pillant.)
hogy Mógföld - önzésed miatt -
háborút készít ellenünk.
Ellopja hát a bárdot, és mihelyt
övé lesz, elígéri rögtön
a mógoknak.

KÁPLÁR:
S ugyan miért?

APÓ:
Hogy teljesítsék óhaját.
Először is, hogy kapja vissza trónját.

GERGŐ:
Megtudhatnám-e végre, hogy
miért lesz háború, s miért
az én önzésem az oka?

APÓ
(a Kancellárra mutat):
Őt kérdezd!

KIRÁLYNÉ:
                    Jobb szeretne nem felelni.
(A körülötte állókhoz):
Le a bolond göncökkel és
ragadjatok fegyvert! Enélkül
aligha élhetünk tovább!

KANCELLÁR:
Azt mondta nemrég: barátja vagyok.

KIRÁLYNÉ:
Bolondság volt, máris jóváteszem.
Generális úr, a saját fejével
felel ezért az emberért!
Hadd lássam, hogy mi rejlik önben!
S intézkedjék, hogy erős városunk
erőddé váljék, mire megjövök.

GENERÁLIS:
Megszárítjuk, Felség, a puskaport!

KIRÁLYNÉ:
Apó, te meg kutasd föl a
leggyorsabb lábú paripákat!
Lehet, hogy bölcsességed és
hajlékony taktikám a móg
trónnál segítenek a leg-
rosszabbat elhárítani.
Nem! Ne mondj ellent! Nincs időnk
szópárbajozni most, öreg.

GENERÁLIS
(a Kancellárhoz):
Kegyelmes úr, a foglyom ön.
A vártömlöcbe véle, katonák.

GERGŐ:
Ki tud legjobban vívni köztetek?

GENERÁLIS:
Legjobbnak én a Káplárt gondolom.

GERGŐ:
Két pengét hozzatok! Lehet
kard, vívótőr vagy szablya is.
Jó: "Bizonyíték bárdunk más kezében,
hogy nincs védelmezőnk!" - De majd
megtudja az egész világ:
győzhet csodabárd nélkül is a hős.

DONÁT:
Az ajándékért, mit nekünk
a valóságos óg király,
jóbarátunk hozott: legyen
hála! Mától földünk javát
szolgálja: vagy erőszakos
vagy békés módon, ahogy épp
szükség lesz rá. Hölgyünk, ezért
csínyján a szóval, hisz tudod,
mért elkerülhetetlen a
háború. Inkább térj haza,
s tiéiddel válts róla szót!

KIRÁLYNÉ:
Végső döntésetek, hogy az
egész kincs is most már kevés?

EGYED:
A kincs itt már kit érdekel?

VINCE:
Le a trónról a lump királyt!

DONÁT:
S önként el kell fogadnotok
uralmunkat fölöttetek.
Mert mi történt? A zsarnokot
egy hős legyőzte, mi viszont
gyáván, - csak mert ijeszteget -
nyakunkba új kínzót vegyünk?

KÖVET
(Donáthoz):
Követelésünk csak dacot
szül s ellenállást. Kérjetek
a kincs mellé még földet is.
Ez bizonyítja majd erőnk
és békevágyunk egyaránt.

VINCE:
Nem tárgyalunk!

EGYED:
                           Az kéne csak!

VINCE:
Csodásan hozzánk került a csoda.
Bolondság volna nem használni ki.

DONÁT
(szinte magán kívül):
A koldus áljóhírnevét én,
mert népünk megsértette: szét
kívánom zúzni. Szó se essék
a tettről, mit nem tett soha.
A hősök igazában mi vagyunk!
Nyomban tetté válik parancsunk.
A parancs pedig a következő:
Gergő a föld hátán nem létezett.

KIRÁLYNÉ
(tele torokkal fölkacag):
Mintha legyőzték volna már!
Melldüllesztő pojáca úr,
bosszúistenként tetszeleg,
mert tompa bárdot hord övén!
Nem ötlött még eszébe, hogy
lóvá tették? Mindez csalás!
A hamis bárdot kapta meg!

ÖREGKIRÁLY:
Ne higyjétek! Locsog-fecseg!
Elmondtam már, hogy szereti
Gergőt, és éppúgy, ahogy ő,
a veszedelmet s háborút
bolond tréfának nézi csak!

KIRÁLYNÉ:
Mivel nem te vagy a király!

ÖREGKIRÁLY:
Hallgass! Nem játék ez, leány!
Ez már "magas politika"!

DONÁT:
Királyné! Sem korod, sem az a nagy
méltóság, melyet túlon-túl korán
kaptál, nem jogosít föl ily
tökéletlen viselkedésre.
Elnézést akkor várj, ha majd
bizonyságát adod, hogy e
bárd itt a markomban, hamis.

KIRÁLYNÉ:
Nos, jó urak, nyilvánvaló:
egy csodatárgy hírét csak a
valódi csodatétel adja.
Úgy gondolom, ti is bizonnyal
kipróbáltátok már a bárdot.

DONÁT
(nyugtalanul):
Azt mondták, akkor hat csupán,
ha ellenség támadna ránk.

KIRÁLYNÉ:
Gergő kezében már a griff előtt
megmutatkozott ereje.

KÖVET:
Azám! Én is láttam magam!
Valódi bárdjával a hős
egy kősziklát kettécsapott.

ÖREGKIRÁLY:
Sziklát? Nem volt az szikla, csak
egy lúdtojásnyi kődarab.

DONÁT:
S kemény volt-e egyáltalán?

KIRÁLYNÉ:
Nem túlzok: órjás szikla volt.

EGYED:
Rendben van. Próbáljuk ki hát!
Hozzátok el a legnagyobb
kőtömböt, amit csak találtok.

APÓ
(a Királynéhoz):
Játékot űz. Pórul jár valaki!

KIRÁLYNÉ
(Apót idézve):
"És aki nagyra vágyik és tör is".
Útközben nékem váltig esküdöztél,
hogy csak igaz embert segít a bárd.

APÓ:
Piszkos kezekben még nem láttam eddig.
Ki tudja, most hogyan viselkedik?

KIRÁLYNÉ:
A víz immár állunkig ér,
át kell jutnunk. A visszaút
halálunkat jelentené.

ŐR:
Ennek kell szétzúzódnia
másként mi is Gergőhöz pártolunk,
és hosszú, súlyos böjt következik.

DONÁT
(Pózzal nekirugaszkodik, közben az Öregkirályhoz fordul):
Nos, ajándékozó, reszkess te is!
Most eldől - s hozzá végképp -, hogy király
leszel vagy holmi akasztófadísz.

ÖREGKIRÁLY:
Király bizony, barátom. Üss oda!
(Donát abbahagyja a pózolást, odasújt, a bárd nagyot csattan a kövön, s kipattan a kezéből. Öregkirály borzadva hőköl hátra.)
E fölsülés itt nem az én hibám!
Őt kérdezzétek! Saját gyermekem
csapott be! Másik bárd ez! Elcserélte!

EGYED
(fölemeli a bárdot):
Mint egy koldusbot, annyit ér.

VINCE
(elveszi tőle):
Faaprításra éppen megfelel.

DONÁT:
Fogjátok el! A sundi óg lator
mindannyiunkat orra ejtett.

KÖVET
(a bárdot a Királynénak nyújtja):
Ha jól tudom, ön másmiképpen
gondolkodik, mivelhogy a
bárd ismerője. Elfogadja?

APÓ:
Fogadja el, úrnőm! Ha semmi másért,
pusztán azért, hogy bizonyságot adjon:
csodát csodás lény művelhet csupán.

KIRÁLYNÉ
(megragadja a bárdot):
Halljátok, s tudjátok meg a valót:
a félelem a háborús
tervektől súgta tervemet.
Becsaptalak. Semmit sem ért,
de vágyatokra biztatás
volt ez a fegyver nálatok.
Mi gyengék lettünk nélküle.
De most figyeljetek, milyen erőssé
tudok változni, hogyha kell,
s képes harcolni bárki ellen,
ki oktalan vesztünkre tör.

VINCE:
Az ő kezében jó a bárd!

EGYED:
Irtóztató!

VINCE:
               De csak nekünk!

EGYED:
És most?

VINCE:
               És most? ...csak várhatunk.

DONÁT:
Nem mi kértük. A sors vetette
az ország gyeplőjét nekünk...

KIRÁLYNÉ:
A kincset osztatlan nektek kínáltam,
nem fogadtátok el ajánlatom.
Most már a béke ára: csak fele.
Csak, ami illet. Vállaljátok-e?

KÖVET:
Méltányos alku. Menjetek bele!

Előbbiek, a Generális mint békeküldött

GENERÁLIS:
A griff-ölő Gergő küldött ide! -
Hogy a gyűlölség lángjait kioltsa,
bevallja, ő volt mindenért hibás,
sőt még tovább megy: felajánlja, hogy
Ógföldet trónotok alá veti.

KIRÁLYNÉ:
Hazudsz! Ezt Gergő nem tenné soha.

GENERÁLIS
(Donáthoz):
Itt a levél, saját kezével
ütötte rá a bélyeget.

DONÁT
(olvassa):
"Hogy népemnek vétkem miatt
ne kelljen kárt szenvednie,
úgy döntöttem, párbajt vívok.
Ha győzök, hagyjátok nekem
a nektek járó kincset is.
Ha vesztek, ti legyetek úr
földünkön is. Bízvást hiszem,
hogy ezzel elkerülhető
sok ártatlan ember halála,
s a háborúskodás kihuny.
Válasszátok ki legbátrabbatok,
s jelöljetek meg fegyvert és helyet..."

APÓ
(dühösen):
Egy pompás mestervívó kellene.
Egy fondor róka: táncoltassa meg.
hogy a piac nevesse ki!

KIRÁLYNÉ:
Nem szégyelled magad? Talán
nem látsz a tervben semmi jót?

APÓ:
Te meg nem látod azt a nagy
könnyelműséget, mellyel a
saját fejét meg a miénket
kockára dobja a király?

DONÁT:
Ki győzi őt le? - Én, a rossz ütés,
a rossz bárd ellenére, én,
egy kettős ország hercege.

KÖVET
(látva esélyeit):
Szekundálj, Vince gróf, nekem!
Gergő ellen kiállok én!

DONÁT:
Te?

VINCE:
       Egy griffet győzött le az!

KÖVET:
A bárddal, mely nincs nála már.

DONÁT:
Itt biztosabbnak érzem, gróf, magam.

KIRÁLYNÉ:
Szerencsétekre: - nem megyek bele.
Ha feldühítik, mindenkit megöl.
Már puszta emberségből sem hagyom.

APÓ:
Bár önnel érzek teljesen,
mégis meg kell történnie!
S legyen az ellenfél a gróf,
- leszek segédje, gróf uram.

KÖVET:
Kedveljük egymást! Úgy hiszem.
Elfogadom szolgálatát.

KIRÁLYNÉ:
E kancsítás fejem fölött
lassacskán vérig ingerel.

APÓ:
Jöjjön, nagyasszony, hallja meg
titkunkat: ön trónon marad.

EGYED:
Nem döntöttünk-e elhamarkodottan?

VINCE:
Politikában arcunk legkiállóbb
érzékszerve ma is a legkiválóbb.
Szemünk nem lát, de orrunk már szagol.

DONÁT:
Egy ógot kér segédeül?
Óvást teszek! Én akarok...

EGYED:
Pofa be, átkozott fajankó!
Új erős ember születik.

GERGŐ
(késő éjszaka; vív):
Állandó parírozással ugyan
nem sokra mégy! Támadj, pupák!

KÁPLÁR:
Jaj! Forog velem a világ.
Túl hosszú volt. Mióta megy?
És alig ettünk valamit.

GERGŐ:
Káplár! Még egy csörtét! Gyerünk!
Most már két kézzel is tudok.

KÁPLÁR:
Nem csinálja rosszul. Talán
két hónap, és felső fokon...

GERGŐ:
Akkor hát gyakorlok magam.
Parád! Roham! Fej! Láb! Riposzt!
(Megtántorodik.)
Jól mondta a Káplár, aludni kéne,
mivelhogy a víváshoz tiszta fej kell.
Aztán erő s bátorság persze. - Ám a
bátorság ingyen van: megjön magától.
Képzelhetetlen, bármily iszonyú
az ellenfél, hogy megadjuk magunk.
Ha semmink sincs -, a bátorság marad.

KANCELLÁR:
Hol járt? Öngyilkosság a tétovázás!

UDVARNAGY:
Nem értek én ilyesmihez.
Örömmel szöktettem meg önt,
de ölni nem bírok, s nem akarok.
Egy egész királyságért sem teszem.

KANCELLÁR:
Pórul jár, mondom, hogyha most
megáll a félúton. Tegyen
megállapodásunk szerint.

UDVARNAGY:
Mibe keveredtem, nagy ég!

(A két miniszter megpróbálja elszedni az alvók fegyvereit, mégpedig a következő módon:
- az Udvarnagy a Káplárét,
- a Kancellár az 1. Katonáét.
Aztán az Udvarnagy a 2. Katonához közeledik -, a Kancellár Gergőhöz. A 2. Katona azonban erősen tartja fegyverét, az Udvarnagy aggódva rángatja s meglehetősen ügyetlenül. A 2. Katona erre fölébred.
Az Udvarnagy megrettenve taszít rajta, a 2. Katona védekezik, és föllármázza a többieket.)

2. KATONA:
Király, vigyázz! Az életedre tör!

KANCELLÁR
(fölismeri helyzetét):
Mielőtt megöltök, fickók, szeretném,
hogy megtudnátok, milyen igazi
oroszlán volt a jelmezes oroszlán!
(Vaktában Gergőre sújt. Gergő fegyvertelenül, ahogy tud, védekezik.)
Az ellopott menyasszonyért!
Az elveszett trónért, amit
a lánnyal kaptam volna meg!

1. KATONA
(fegyvert hajít oda Gergőnek):
Kapd el!

KÁPLÁR:
             A patkány! Adj neki!

2. KATONA:
Mennyi volt bőrömért a bér?
Egy vár? Három hordó arany?

UDVARNAGY:
Az államérdek hozta így!
Kérdőre vonni nincs jogod.

2. KATONA:
Nem is teszem, csak fizetek.
S hasonló pénzzel. Védd magad!

UDVARNAGY:
Hagyjuk, vitéz! Még rámszorulsz!

2. KATONA:
Inkább felakasztom magam!

GERGŐ:
Így, fényes úr! Mint bajvívó
tán jobb leszel. - Mint gyilkosom
nagy nulla voltál, mondhatom.

1. KATONA:
Király, pompás!

KÁPLÁR:
                          Ne birkózzál vele!
A gyorsaság a fő erőd.

1. KATONA:
S amannak rettegése!

KÁPLÁR:
                                  Mit csinálsz?

KANCELLÁR:
A csodabárd - ne felejtsétek el! -
nincs nála! Itt csak a tudás segít!

GERGŐ:
Épp ez vigasztal. Mert nem tudsz sokat.

2. KATONA:
Király, túl sok levegőt adsz neki!

KANCELLÁR:
Vagy ad magának! Semmiképp
se légszomjban, inkább akar
harcban meghalni. Módja lesz!

GERGŐ:
Te gyáva gyilkos! Te akartad így!
Ha most meghalsz, magad voltál oka.
Miért gyűlöltél oly keservesen?

KANCELLÁR:
Már majd elértem célomat, mikor
jöttél, te koldus. Dőreség
lett volna, tetves, hogy hagyjam magam...

1. KATONA:
A király kocsija, bizony,
jó pár embert kátyúba visz.

2. KATONA:
Ki félti csontjait, leugrik:
nem érdekli a rossz kocsis.

KÁPLÁR
(kihúzza kardját):
Le ám! De csak e kardon át.

1. KATONA:
Minek pártolod annyira?

KÁPLÁR:
Mert a mi fajtánkból való,
és mert még mindig - tökfejűek! -
sokkal okosabb nálatok.

GERGŐ:
Milyen hírt hoztál, fővezér?
A döntést tán, hogy hitvesem
magának új királyt keres?

GENERÁLIS
(részvétet akar mutatni):
A hitveséről, én uram,
egyet tudok csak: jószív és
bátorság dolgában talán
még felségednél is nagyobb

GERGŐ
(mintha nem hallaná, hangosan):
És a békeajánlatot,
amit vittél, hogyan fogadták?

GENERÁLIS
(a szolgálattól kimerülten):
A párbaj, sajna, létrejön.

GERGŐ
(közönnyel):
Hogy szólnak a feltételek?

GENERÁLIS:
Holnap korán reggel legyen,
fegyvernek vívótőrt akarnak,
és végül a párbaj helye:
fővárosunk piactere.

GERGŐ:
Rendben! Készüljetek tehát!

KÁPLÁR:
Ellenfeled nem érdekel?

GERGŐ:
Majd holnap reggel megtudom.
(A Generálishoz):
Ön lesz segédem, fővezér!

KÁPLÁR:
Ki hát az ellenfél, uram?

GENERÁLIS:
Gróf Bódog.

KÁPLÁR:
                    Aki nálunk móg követ volt?

GENERÁLIS:
Bizony hogy ő! A lovagi
játékok koronázatlan királya.

KÁPLÁR:
És ön már beleegyezett?

GENERÁLIS:
Királyunk ezt üzente, semmi többet:
"A legjobbat válasszátok ki" - Hát
ez megtörtént. S nem kérték véleményem.

KÁPLÁR:
Nyilvános gyilkosság készül tehát.
E párbajjal mit kezdhetek?

2. KATONA:
Ki kér ebből? Párbajsegéde
a Generálisunk lesz. - Sok szerencsét!

2. KOFA
(meghökken a batyuk láttán):
Épp most akartam megkérdezni tőled,
hogy él a nép falun. De látom úgyis.

KERESKEDŐ:
A király elpackázta csodabárdját.

1. KOFA:
A móg sereg itt áll kapunk előtt.
Aranyat és ezt-azt, amit lehet,
kapkodjunk össze és aló!
Különben holnap újra kopp!

2. KOFA:
Iparkodom, de hát hová?

KERESKEDŐ:
A rengeteg erdőbe, hol
sokféle szörny él még ma is.
Móg nem jár arra. Ez a nép
mérhetetlenül babonás.
Minden szederágtól remeg.
(Harsonák.)
Így jár a ember, ha nőkkel fecseg!

Előbbiek, Udvarnagy, Katonák. Közülük egyik egy nyaláb fegyverrel, Káplár, Gergő, Generális

KATONÁK:
A tér lezárva. Emberek
álljatok a járdára, vagy
lóduljatok haza! Utóbb,
egy lélek sem távozhat innét!

UDVARNAGY
(sebét mutogatva):
Háború készült, polgárok, mivel
elárulták a felséges királyt.
S a hős, ki épp olyan bölcs, mint erős,
el akarta a bajt hárítani,
mielőtt az fogát belénk veri.
Az ellenség főbajnokát ezért
párbajra hívta - ember ember ellen.
Most itt a hős párbajtársára várunk.

KÁPLÁR:
Jön! S hol maradt a fővezér?
Magam álljak a kapunál?
(Gergő és a Generális érkezik.)
Hol szuszmogott? Az a parancs,
hogy illendőképpen fogadjuk.

GENERÁLIS:
Nem vághatom széjjel magam!

UDVARNAGY:
A nép hangulatával bajmolódtam.

GERGŐ:
S mint látszik, eredményesen.

2. KOFA:
Mi lesz a fegyvered, Gergő király?

KERESKEDŐ:
A csodabárd - szokás szerint.

1. KOFA:
Hát vakhír volt, hogy mert trehányul
őrizted, megcsúsztatta egy zsivány?

UDVARNAGY:
Mit faggatóztok? Éppen értetek
teszi a hős kockára életét.

2. KOFA:
De hát miért kell tennie?

1. KOFA:
Úgy kezdte, mint béke-király:
a háborúig hogy jutott?

Előbbiek, Királyné

UDVARNAGY:
A király kíván szólni. Csönd!

GERGŐ:
Kíméletlen nyúztok. Hogy joggal-e,
azt el nem dönti semmi szócsata.
Mi marad hátra még? A viadal!
Én vállalom, s remélem is: vagyok
olyan erőben, hogy a bajt,
mely ránkdőlt, el tudom hárítani.

1. KOFA:
A királyné!

KERESKEDŐ:
                  Merő egy útipor.

2. KOFA:
Messziről jött.

KERESKEDŐ:
                       Ugyan mit hozhatott?

KIRÁLYNÉ:
Bár, jó uram, halk hangod is
megállítja bennem a vért,
szívem most hangosan dobog.

GERGŐ:
Más lettél. Mint szép idegen
jössz az ismeretlenből e
világba vissza, mely neked
az én időm előtt - megoldott
és tréfából még meg nem oldott
rejtvények birodalma volt.
S ezt majdnem szétromboltam én.

KIRÁLYNÉ:
Szeretnék felkiáltani:
mi ketten majd rendet teszünk!

GERGŐ:
De nem lehet, mert amíg én
a kakasszót átszunytam, egy
tolvaj elcsórta a szerencsénk.

KIRÁLYNÉ:
Ajándékot hozok neked.

GERGŐ:
Hallgass! Akármi volna is:
legszebb ajándékom te vagy.

UDVARNAGY:
Felség, Bódog gróf és kísérete!

Előbbiek, Apó, Donát, Egyed, Vince grófok, Generális, Káplár

KÖVET:
Köszöntöm a felségesben az embert.
Valódi hős volt, s ugyanakkor
meghökkentően vak király.

GERGŐ:
Az is vagyok még, s mindezekből
e harc után - bármint üt is ki -
a végén csak Gergő legyek.

APÓ:
S biztos vagy benne, hogy elég lesz?

GERGŐ:
Mit keres ön mellett Apó?

KÖVET:
Elég szabad és büszke, hogy
a párbajsegédem legyen.

GERGŐ:
Én annak nem fogadom el.

KÁPLÁR:
S joggal!

KERESKEDŐ:
Csínján a szót, vitéz!
Az öreg fundál valamit!

2. KOFA:
Ismerjük vén habókosát.

1. KOFA:
Eső után vesz fel köpenyt!

APÓ:
Óvásod elvetjük, Király!
Nem szabhatsz feltételeket,
hiszen a kihívó te vagy,
nem pedig megfordítva -: mi.

2. KOFA:
Ez aztán...

1. KOFA:
                 Sántít valami!

2. KATONA:
Megszúrják jól - otromba trükk! -
az első támadás előtt.

1. KOFA:
És sikerül?

1. KATONA:
                  Nem fog gyanút?

KIRÁLYNÉ
(Apóval megállapodva megsérti a szabályokat):
Remélem, lévén férfiak, hamar
megegyeztek. A legjobb lenne, ha
kicserélnétek a segédeket.
Az öregúr így pártatlan lehetne.

KÖVET
(Hasonló következtetésre jutva):
Helyeslem a javaslatot!

GERGŐ:
Megalkuvás, de érdekes!

APÓ:
Lámcsak, van képességed a
politikához! Mért csupán most?
No jó! Ki lesz az új segéd?

GERGŐ:
A Káplár.

APÓ:
                S nálad?

KÖVET:
                              Aki lesz!

VINCE:
Szükség törvényt bont -: én leszek.

APÓ:
Fegyverválasztás!
(A Generális hozza a fegyvereket. Először Vince, majd Gergő választ.)
                             Álljatok föl!
Mielőtt vívni kezdetek,
gondoljátok meg: mi a tét.
A legnagyobbért küzdötök.
S elsősorban magatokért.
Aki most meghal, már soha
nem kérdheti: hogy élt tovább
ország, ellenség és barát.
De ti akartátok. No rajta!

1. KATONA:
Ez aztán harc!

2. KOFA:
                      Ki jajgatott
valami csodabárd után?

GENERÁLIS:
Az ifjú szív a csodabárd.

APÓ:
Állj! El egymástól távolabb!
Sebesülés?

KÁPLÁR:
                  Nincs! Hála ég!

APÓ:
S önnél?

VINCE:
              Még karcolásnyi sem!

APÓ:
Indulhat az új támadás!
(Vívnak. Gergő védtelenül hagyja magát. Második megingás.)
Szét! Vissza a vonal mögé!

KERESKEDŐ:
Nos, hősünk itt aligha győz!

2. KOFA:
Kivárom én. Lesz, ami lesz!

1. KATONA
(a Kereskedőhöz):
Hová? Lezárva a piac!

APÓ
(a Káplárhoz):
Hogy állunk?

KÁPLÁR:
                     Csak-csak!

APÓ:
                                       És ti ott?

VINCE:
Vívóm formája nagyszerű.

APÓ:
Akkor folytassák is tovább!

2. KOFA:
Megölik!

1. KOFA:
Csak tesz valamit!

KÁPLÁR
(fölemelt kézzel közéjük ugrik):
Feladjuk! Túl erős a partner!

APÓ:
A kihívott erőfölénybe
került a kihívó felett.
A párbajnak véget vetek.
A mógoké a győzelem.

VINCE:
Éljen az új kettős király!

EGYED:
Éljen Bódog herceg, vivát!

KÖVET:
Boldog lennék, ha a párviadalban
kivívott győzelmemről lenne szó csak
De a kettős királyi címre én
nem vágyakoztam komolyan soha.
Ezért el is hárítom tisztelettel.

EGYED:
Más volt az egyezség, bocsáss meg!

VINCE:
Győzelmi díjnak szántuk ezt a címet!

KÖVET:
A párbajban győztem: kétségtelen.
De győztesen gázolhatnék-e ki
a komolyabb, és súlyosabb csatából?
Kettőnk közül vajon ki volt előbb
hajlandó életét kockára tenni,
azért a díjért, hogy a háború
ne dúljon köztünk? - Hallgattok?... Igen!
Ti is tudjátok: egyetértetek.
Hát ünnepeljük az igazi győztest.

GERGŐ:
Szó-szósz! Merő ármánykodás!
Jól ismerem hibáimat.

KIRÁLYNÉ:
Eléd soroljuk majd, ne félj!
Ha nem ma -, másvalamikor.

APÓ:
De most a béke fontosabb.
S ebben szerep jut néked is.

GERGŐ:
Úristen, bölcsnek kell lennem megint?
Szégyenem vízözön se mossa le.
El kell tűnnöm, és nincs egyéb reményem,
mint az, hogy nem hagy cserben asszonyom.
Szükségem van rád, jöjj velem!

KIRÁLYNÉ:
Ha valóban szükséged van, maradj.
s kezdj mindent elölről velünk!

KÖVET:
Ezt kérik tőled a szomszédok is.
Bolondok voltunk, de most vége már.
S ez roppant biztató. Helyeslitek?

GERGŐ:
Bőrömből kibújhatok-e?
Önámítás! Csak úgy vagyok
királynak jó, ahogy dorong
lábnak. Értsétek végre meg!

KIRÁLYNÉ
(könnyekben tör ki):
S még azt reméltem, hogy megváltozik.

2. KOFA:
Hát mire való a katonaság?
Hogy egy hős botlását szemlélje csak.
Lóduljatok, s hozzátok vissza őt!
Másként elvesszük gyíklesőitek,
amúgy se használjátok túl sokat.

1. KOFA
(a Királynéhoz):
Nyugodjék meg! Rajtunk a sor.
Most végre minden rendbe jön.

GERGŐ
(visszahozták):
Nem kell, nem kell a trónotok!
Vannak jobbak! Engedjetek!
Már kezdetben terhemre volt
a hatalom! - Mi lenne később!?
S hogy mindent tisztán lássatok:
én inkább költői lélek vagyok.

2. KOFA:
Nem baj, kiverjük majd belőled.

1. KOFA:
Míg elmélkedsz, rájössz a kormányzásra is.

GERGŐ
(mialatt a Kofák lazsnakolják):
Mit tesztek? Jajaj!

2. KOFA:
                             Meggyőzünk csupán!

1. KOFA:
A griff-csatára még: "igen"-t feleltél.

2. KOFA:
A kormányzásra már "nem"-et?

KIÁLTOZÁS:
Széltoló! Áruló! Zsivány!
Pazarló, Csélcsap! Senkifi!
Csábító! Várbemocskoló!

KIRÁLYNÉ
(élesen):
Nyámnyila!

GERGŐ:
                   Mit mondtál?

KIRÁLYNÉ:
                                        Igen!
Hogy nyámnyila vagy, kedvesem!

GERGŐ:
Vond vissza!

KIRÁLYNÉ:
                     Hogyha majd megcáfolod!

GERGŐ:
S mikor, ha kérdeznem szabad?

KIRÁLYNÉ:
Nyilván nem, amíg üldözöl.

APÓ:
Varázslat s bátorság adott
hatalmat s hírt neked, Király.
A bátorságot - úgy igaz -
el nem vesztetted. Ám miért...?

KIRÁLYNÉ:
Ne tégy föl most kérdéseket.
Én is hibás vagyok, hogy a
bárd ellenségünkhöz került.
De én ezt most jóvá teszem:
itt van, s vigyázz jobban reá!

GERGŐ:
Kezedből kaptam egyszer én, Apó,
oda is adom vissza most.
Énnálam nyilván jobban őrzöd.
Helyette kérem bölcsességedet,
hogy varázsbárdra többé ne szoruljunk.

ÖREGKIRÁLY:
Korog a gyomrom! Csúf politika!
Kinek van egy falatnyi kenyere?

APÓ:
Gergőnél nyilván kapható.
S reméljük, ő el is küld majd oda,
hová mindannyiunk szerint való vagy.

ÖREGKIRÁLY:
Egy csöpp kenyérhéjat csak, vőmuram!

GERGŐ:
Rémülten látom: a piac
szánalmasan fest. Megkapod,
ha rászolgálsz, a kenyered.

Dramatis Personae

JOHNNÉ
Na persze! Természetes! Ahogy mondtam, Paulina!

PAULINA
Hát igen. Akkor én megyek is a Schlachtensee vagy a Kalensee. Muszáj próbálni találkozni vele.

JOHNNÉ
(megakadályozza, hogy a lány felálljon) Paulina! Az Istenért, ne tegye! Ne tegye, a világ minden kincséért se! Botrány lesz, nagy költség, és semmi értelme. Elment a jó dolga, hogy azt a lókötőt továbbra is hajkurássza, méghozzá ilyen állapotban!?

PAULINA
Akkor az én nagyságám máma hiába várja engem. Beleugrok a nagy Landwehr-csatornába, és kampec.

JOHNNÉ
Paulina! Aztán minek? Ugyan minek, Paulinka? Figyeljen ide, az Istenre kérem, csak egyetlenegy... csak egyetlenegy picurka pillanatra hallgassa meg, hogy mit ajánlok én magának. Tudja, hiszen mondtam már az Alexander téren is, az óra alatt, amikor kijöttem a vásárcsarnokból, mert én rögtön láttam magán, és a szemébe is mondtam. Hogy mit? Hát nyíltan megkérdeztem: Úgy-e, kis disznó, az a hóhányó most semmiről sem akar tudni semmit? Sok mindenki, milliónyi lány jár így errefelé. És azért én azt mondtam... Emlékszel? Azt mondtam, hogy gyere, segíteni akarok rajtad!

PAULINA
Otthon persze most nem mutogathatnám, hogy mennyire lettem más. Anyám rögtön kezdene ordítozni. Apám verné a falba fejemet, és kergetne az utcára ki. Pénzem csak az a két arany, amit a kabátbélésbe én belevarrtam. Az a gyalázatos egyetlen márkát vagy pfenniget nekem nem adni.

JOHNNÉ
Kisasszonykám, az én uram pallér. Csak egy kicsit figyeljen ide, kisasszony... Az Istenre kérem, figyeljen rám, mit akarok magának tanácsolni. Mind a kettőnkön segítenénk vele. Magán is, rajtam is. De még Paulon is, a férjemen, mert ő halálosan szereti a gyerekeket, a mi egyetlen kis Adalbertkénk pedig torokgyíkban meghalt. A maga gyereke olyan jól érezné magát nálunk, mintha a saját gyerekünk lenne. Aztán maga megint mehetne fiút keresni, beállhatna szolgálni, meglátogathatná szüleit, a gyereknek csudajó dolga lenne, és a világon senkinek se kellene tudni róla.

PAULINA
Még mit nem! Beleugrok a Landwehr-kanális. (Föláll.) Írok egy papírt, a papírt benne hagyni a kabátban: "Átkozott gonosz, Paulinád a vízbe kergettél!" Aztán odaírok az egész nevét, hogy Alois Theophil Brunner hangszerkészítő. Majd meglátja, én nem bánom, hogyan élni bír lelkiismeretén gyilkossággal.

JOHNNÉ
Várjon csak, kisasszony, előbb kinyitom!

BRUNO
(odafüttyent nővérének, akár egy kutyának)

JOHNNÉ
Rögtön jövök, Bruno. Mit akarsz!

BRUNO
(mintha mélységesen elfoglalná az egérfogó) Ugyebár az a dolgom, hogy egérfogókat állítsak föl itt?

JOHNNÉ
Tettél már beléjük szalonnát? (Paulinához) Csak az öcsém. Ne ijedjen meg, kisasszony!

BRUNO
(mint előbb) Láttam Vilmos császárt, Jette! Elkísértem a testőrséget.

JOHNNÉ
(Paulinához, akit Bruno megjelenése riadalommal töltött el) Csak az öcsém, maradjon! (Brunóhoz) Kölyök, milyen vagy megint? Persze, hogy a kisasszony megijed tőled.

BRUNO
(mint előbb, anélkül, hogy fölnézne) Huss, huss! Brum, brum! Hókusz-pókusz! Itt egy valóságos kísértet!

JOHNNÉ
Eredj a padlásra, és állítsd föl az egérfogókat.

BRUNO
(mint előbb. Lassan az asztalhoz lép.) Parancs! Ettől az üzlettől megint nem leszek vastagabb. Ha gyufát árulnék, biztosan több lenne a lóvé.

PAULINA
Isten vele, Johnné!

JOHNNÉ
(dühösen öccséhez) Elmennél végre, és békében hagynál?!

BRUNO
(csöndesen) Nyugi, nyugi, kotródok már!

PAULINA
Nem szeretnék vele Grünewaldban, Tiergartenben találkozni. Se nem éjszakán, se nem nappalon.

JOHNNÉ
Isten legyen irgalmas annak, akire Brunót ráuszítom, és akibe ő belecsimpaszkodik.

PAULINA
Agyő! Ez nekem nem tetszik, Ha akar megint velem beszélni, inkább egy padon Kreuzbergben a szökőkútnál, Johnné.

JOHNNÉ
Paulina! Én Brunót is mindig nagy gonddal, törődéssel neveltem. A maga gyerekének hússzor jobb lesz itt. Majd akkor Paulina, ha világra jön, és magamhoz veszem a kicsit, Istenben boldogult szüleim emlékére - akiket minden halottak napján meglátogatok, mert elmegyek Rüdersdorfba, és gyertyát gyújtok sírjukon -, az ő emlékükre mondom, hogy a kicsi párának jobb lesz az élete, mint egy született hercegé vagy hercegkisasszonyé.

PAULINA
Megyek utolsó pfennigért veszek vitriol, - lesz, ami lesz -, beleöntöm az asszony képibe, kivel most jár - lesz, ami lesz - meg őneki is beleöntöm... leég átkozott szép bőre az arcról... szakálla is kaput lesz, szeme is, ha más nőszeméllyel megy. Lesz, ami lesz! Engem megcsalt, tett tönkre, elrabolta pénzem, meg a becsületem! Elcsábított, gonosz kutya, elhagyott, hazudott, becsapott, döntött nyomorba! Lesz, ami lesz! Vakuljon meg! Marja szét orrát! Egyáltalában ne maradjon a földnek színén.

JOHNNÉ
Paulina kisasszony! Az üdvösségemre mondom, hogy attól a pillanattól kezdve, amikor a kicsi bogár világra jön, attól a pillanattól, úgy lesz, mintha - nem is tudom, hol - bársonyban és selyemben született volna. Csak bízzon bennem, és mondjon igent! Mindent kifundáltam. Menni fog, Paulina, menni fog, menni fog, én mondom magának. És se egy orvos, se a rendőrség, de még a nagyságája se tud meg semmit. És akkor kap tőlem százhuszonhárom márkát, amit Hassenreuter igazgatótól a takarításért kaptam, és összespóroltam.

PAULINA
Akkor inkább születéskor megfojtani! Nem eladom!

JOHNNÉ
Ki beszél itt eladásról, Paulina?

PAULINA
Mennyit én kiálltam múlt októbertől a mai napig. Vőlegény ellökött! Nagysága elkerget! Szállást felmondják. Mit tegyek, ha engem emberek annyira gyűlölnek, átkoznak és kilöknek.

JOHNNÉ
Azt mondom én, ez csak azért van, mert a Gonosz még mindig erősebb, mint a mi Megváltó Krisztusunk.

BRUNO
(sajátos hangon, élesen, de félszájjal megszólal) A lámpát!

PAULINA
Ez az ember engem megrémiszt! Hadd menjek!

JOHNNÉ
(hevesen Brunóra támad) Eltakarodsz végre! Mars vissza oda, ahonnan jöttél! Mondtam, hogy majd hívlak.

BRUNO
(mint előbb) Na, na Jette, én csak annyit rikkantottam, hogy "A lámpát!"

JOHNNÉ
Meg vagy kergülve! Mit jelent az, hogy "A lámpát"?

BRUNO
Hát... talán nem mozog a kilincs?

JOHNNÉ
(megijed, hallgatózik, visszatartja Paulinát, aki már elmenni készül) Pszt, kisasszony! Álljon meg! Várjon egy pillanatig!

JOHNNÉ
(halkan, aggódva Brunóhoz) Nem hallok semmit.

BRUNO
Te vén, kiaszott satrafa, alighanem jobb fülelőt kellene csináltatnod.

JOHNNÉ
Most történne az egész fertály-évben először, hogy egy vasárnapi napon idejön az igazgató.

BRUNO
Ha ez a színházi pasas betipeg, akkor nekem mindjárt adhatna is egy szerződést.

JOHNNÉ
(hevesen) Ne jártasd a szád!

BRUNO
(vigyorogva Paulinára) Higgye el, kisasszony, a Schumann-cirkuszban a bohóc szamarát háromszor körülhordoztam a porondon. Bizony, hogy megtettem. Most se purcannék ki tőle!

PAULINA
(mintha csak akkor venné észre a környezet fantasztikus furcsaságát, megriadva, erősen nyugtalanul) Máriaszentjózsef, hol vagyok én?

JOHNNÉ
Ki lehet az?

BRUNO
Nem az igazgató, Jette. Valami csaj lehet, elegáns topánkában.

JOHNNÉ
Kisasszony, legyen olyan jó, menjen föl két percre a padlásra! Jön valaki, lehet, hogy csak egy érdeklődő.

BRUNO
Mit akarsz te evvel a szerencsétlen kedvesnővérrel?

JOHNNÉ
Semmi közöd hozzá, értsd meg!

BRUNO
Csak azért kérdem, mert olyan begyulladva dugdosod. Különben, nekem az egész nista.

JOHNNÉ
Hát akkor maradjon is mindig nista.

BRUNO
Hálám, öreglány, akkor én föl is szívódok.

JOHNNÉ
Tróger, nem tudod, hogy mivel tartozol nekem?

BRUNO
(közömbösen) Mit vagy oda? Ki bántott? Mit akarsz? Én most ellibegek az arámhoz. Kókadt vagyok. Az éjjel a Tiergartenben szumtam egy bokor alatt. S a szemem is kopog a flamótól. (Kifordítja nadrágzsebeit.) Mindezek folytán most keresnem kell egy kis rágnivalót.

JOHNNÉ
Itt maradsz, tapodtat se mész innen! Ha meg nem hallgatsz rám, akkor vinnyoghatsz miattam, mint egy kiskutya, soha nem kapsz tőlem egy árva fityinget se többet! Bruno, Bruno, rossz útra tévedtél!

BRUNO
Még mit nem! Ha már az egész világ tudja, hogy mitől döglik a légy, akkor pont én legyek vidéki. Miért ne menjek, amikor Huldánál arany életem van? (Előhúz egy piszkos bukszát.) Még egy koszos zálogcédula sincs ebben a vacakban. Ki vele, mit akarsz, ne próbálj ijegetni!

JOHNNÉ
Már hogy tőled mit akarok? Egyáltalán mi hasznom belőled? Csak arra vagy jó, hogy legyen egy lump naplopó, akin a te szerencsétlen nővérednek - mert hát nincs ki a négy kereke - a szíve megeshessen.

BRUNO
Hát az lehet, hogy néha nincs ki a négy kereked.

JOHNNÉ
Apánk sokszor mondta nekem, amikor már öt-hat éves korodban zsiványkodtál, hogy nem sokra megyek veled az életben, hogy legjobb lesz, ha szélnek eresztelek. Meg az uram is, aki becsületes és rendes ember... Egy ilyen derék embernek még a szeme elé se szabad kerülnöd.

BRUNO
Jól van, Jette, ezt én mind tudom! De hát az nem olyan egyszerű, hogy csak úgy ripsz-ropsz! Mit akarsz? Tudom, hogy púppal jöttem a világra, még ha nem látszik is. És nem is fogóval húztak ki. Ez így van, és nekem ezzel a púpommal együtt segíteni kell magamon. Na jó, mit akarsz? Mert, hogy nem a patkányok miatt van szükséged rám, az tuti. Nyilván evvel a szűzikével akarsz valamit kibulizni.

JOHNNÉ
(öklével fenyegetőzik Bruno orra alatt) Ha egyetlen árva szót is elkottyantsz, már írhatod is a végrendeletedet. Nem sokáig élsz.

BRUNO
Na, na, idesüss, én már tűnök is. (Fölmegy a lépcsőn.) Hanem egyszercsak mirnix dirnix, benne ne legyek a szószban!

Egy rozsdás zárban megforduló kulcs zaja hallatszik. Könnyű lépések közelednek a folyosón. Átmenetileg bevág a berlini utcazaj s a gyerekzsivaj a ház folyosóiról. Az udvarról verkli-hang csapódik föl.

WALBURGA
(megtorpan, figyel, aztán ijedten mondja) Papa! Van már valaki itt? Papa! Papa! (Hosszasan, feszülten hallgatózik, majd így folytatja) Petróleum-szag van! (Gyufát talál, meggyújt egy szálat, a lámpabélhez akarja dugni, s közben megégeti ujjait a forró cilinder) Au! A nemjóját! Ki van itt! (Fölkiált, és el akar futni)

JOHNNÉ
Én vagyok, Walburga kisasszony, nem kell mindjárt lármát csapni! Legyen nyugodt! Csak én vagyok.

WALBURGA
Úristen, pedig szörnyen megijedtem, Johnné.

JOHNNÉ
Aztán minek, kisasszony? Mit keres itt máma, vasárnap?

WALBURGA
(kezét szívére szorítva) Még mindig alig dobog a szívem.

JOHNNÉ
Mi a baj, Walburga kisasszony? Kitől fél? Nyilván tudja apukájától, hogy én vasárnap is, hétköznap is itt teszek-veszek a ládák és szekrények között. Porolok, és molyt irtok. Ha három-négy hetenként szerencsésen végzek evvel a másfélezer-kétezer színházi kacattal, máris kezdhetem megint elölről.

WALBURGA
Megijedtem, mert a lámpacilinder még egészen forró volt.

JOHNNÉ
Hát persze, égett a lámpa, s alig fél perce oltottam el. (Leveszi a cilindert.) Engem nem éget meg! Vastag a bőröm. (Meggyújtja a belet.) Na, már világos is lett újra! Hát mi is a rémisztő? Én nem látok semmit.

WALBURGA
Juj! Maga olyan, mint egy szellem, Johnné asszony.

JOHNNÉ
Milyen vagyok én?

WALBURGA
Amikor az ember a ragyogó napfényből bejön ide a sötétségbe... ezekbe a dohos kamrákba, olyan, mintha szellemek kerülgetnék.

JOHNNÉ
Hát akkor maga, kicsi szellem, mondja meg, hogy ugyan mit keres itt? Egyedül van-e, vagy másodmagával? Talán majd a papa is jön maga után?

WALBURGA
Nem! A papa fontos kihallgatásra Potsdamba ment.

JOHNNÉ
És maga?

WALBURGA
Én? Egyszerűen csak sétálni voltam.

JOHNNÉ
Akkor igyekezzen gyorsan tovább sétálni innen! A papának ebbe a lomtárába nem süt be a pünkösdi nap.

WALBURGA
Amilyen szürke maga, magának is inkább napra kellene mennie.

JOHNNÉ
Én? A nap csak finom embereknek való. Az én tüdőm adagja néhány font por és piszok naponta. Többre nincs is szükségem. Menjen gyermekem, dolgoznom kell! Én a molyirtó porából és a szemét bűzéből élek. (Köhög.)

WALBURGA
(szorongva) A papának ne mondja meg, hogy itt voltam.

JOHNNÉ
Csak nem ment el a jó dolgom!

WALBURGA
(könnyedséget színlelve) És ha Spitta úr érdeklődne utánam...

JOHNNÉ
Kicsoda?

WALBURGA
Az a fiatal úr, aki nálunk otthon magánórákat ad...

JOHNNÉ
Akkor?

WALBURGA
Legyen olyan jó, és mondja meg neki, hogy itt jártam, de mindjárt tovább is mentem.

JOHNNÉ
Vagyis csak Spitta úrnak mondjam ezt, a papának ne?

WALBURGA
(rávágja) Az Istenért, kedves Johnné, semmiképpen se!

JOHNNÉ
Nocsak, nocsak! Jobb, ha vigyázol! Voltak már jó néhányan, akik olyanok voltak, mint te, arról a környékről is jöttek, aztán később a Dragonyos utcában, az árokparton végezték, vagy a Barnim utcában rács mögött.

WALBURGA
Csak nem akarja azt mondani, Johnné, vagy nem gondolja, hogy kapcsolatomban Spitta úrral valami tilos vagy illetlen van?

JOHNNÉ
(roppant ijedelemmel) Csitt! Valaki a zárba dugta a kulcsot.

WALBURGA
Oltsuk el a lámpát!

JOHNNÉ
(gyorsan elfújja)

WALBURGA
A papa!

JOHNNÉ
Kisasszony, gyorsan a padlásra!

HASSENREUTER
(hangosan) Johnné, Johnné asszony! Hát igen, kedves Jettel, ezek az én katakombáim. Sic transit gloria mundi! (Így múlik el a világ dicsősége!) Ide hordtam én össze mindent mutatis mutandis (Másképp értve, amit másképp kell), ami színházi uralkodásomból megmaradt. Ócska salabaktereket, ócska rongyokat, ócska vicik-vackot! Johnné! Johnné! Itt volt, hiszen a lámpacilinder még forró. (Gyufával meggyújtja a lámpát) Fiat lux, pertat mundus! (Legyen világosság, pusztuljon a világ.) Így ni! Most világosságban láthatja az én moly-, patkány- és bolhaparadicsomomat.

JETTEL
Tehát megkapta a lapomat, drága direktorom.

HASSENREUTER
Johnné! Megnézem, nincs-e fönn a padláson. (Szélsebesen fölfut a lépcsőn, és megrázza a csapóajtót.) Be van zárva. A kulcsot az a konyhatündér persze megint a köténye korcán felejtette. (Dühösen veri öklével a csapóajtót.) Johnné, Johnné!

JETTEL
(kissé türelmetlenül) Direktorom, nem megy a dolog Johnné nélkül is?

HASSENREUTER
Mit? Azt hiszi talán, hogy azokat a nyavalyás rongyokat, amikre magának a vendégjátékához szüksége van, az én háromszáz ládámból és szekrényemből Johnné nélkül, méghozzá frakkban és az összes rendjelemmel mellemen, ahogyan a főhercegtől jövök, a saját kezemmel fogom előturkálni?

JETTEL
Bocsásson meg, nem rongyokban szoktam csinálni vendégjátékaimat.

HASSENREUTER
Ember, miattam játszhat akár alsónadrágban is! Engem az egy cseppet sem zavar! Csak azt ne felejtse el, hogy kivel áll szemben! Ezért aztán, ha Jettel udvari színművész - na, bumm! - kegyeskedik egyet füttyenteni, Harro Hassenreuter igazgató egyáltalában nem siet ugrani. Sapristi! (A teringettét!) Ha valamilyen komédiásnak egy ócska turbánra vagy két rozzant hajóscsizmára van szüksége, akkor egy családapa, egy pater familias áldozza fel egyetlen vasárnap délutánját, amit övéi között tölthetne? Talán vizslaként szaglásszam körül a padlás mind a négy zugát? Nem barátocskám! Ehhez keressen valaki mást!

JETTEL
(nagyon nyugodtan) Megmondaná nekem, direktorom, hogy az Isten szerelmére is, ki lépett a tyúkszemére?

HASSENREUTER
Fiatal barátocskám, én alig egy órával ezelőtt még egy főherceg asztala alá nyújtottam a lábomat: post hoc, ergo propter hoc! (Ez után, tehát ennek következtében.) Aztán egyesegyedül a maga kedvéért belevágtam magam egy átkozott omnibuszba, és elkocsikáztam erre a ronda vidékre... Ha figyelmességemet nem tudja kellőképpen értékelni, akkor ajánlom magamat!

JETTEL
Négy órára hívott ide. Kerek egy órát várakoztatott ebben a szörnyű bérkaszárnyában, kint, azon az elbűvölő folyosón, kölykök bandái között... Türelemmel vártam, s a legapróbb szemrehányást se tettem önnek! És most van hozzá képe, hogy engem valamiféle köpőcsészének nézzen...

HASSENREUTER
Fiatal barátocskám!

JETTEL
Az ördögbe is, nem vagyok a maga fiatal barátocskája! Előbb lesz maga az én paprikajancsim, és hányja nekem hat garasért a cigánykereket!

HASSENREUTER
(meghökken, aztán hatalmas nevetésbe tör ki, és Jettel után kiált) Ne tegye magát nevetségessé! S egyébként is nem vagyok én jelmezkölcsönző. (A folyosóajtó becsapódásának a zaja hallatszik. Hassenreuter megnézi óráját.) Emeletes barom! Megkergült birka! Hála Istennek, hogy elment ez az istenverte állat! (Elteszi óráját, aztán megint előveszi, és hallgatózik. Közben nyugtalanul jár föl és alá, meg-megáll, belenéz cilinderébe, aminek a belsejében tükör van, és gondosan fésülködik. Odalép a középső kerekasztalhoz, s fölnyit néhány levelet a csomóból, ami ott halmozódik. Közben félhangosan dúdol.)

                Ó, Strassburg, ó Strassburg,
                álomszép városom...

(Ismét órájára pillant. Feje fölött hirtelen megszólal a csengő.) Percre jókor! Milyen pontosak ezek a kis nőcskék, ha éppen arról van szó! (Sietve kinyitja a folyosóajtót, valakit hangosan és vidáman üdvözöl. Hangjának mély trombitazengését nemsokára csengő női kacaj kíséri. Hamarosan megjelenik újra a direktor egy elegáns fiatal hölgy, Alice Rütterbusch társaságában.) Alice! Alice! Gyere csak közelebb, kicsi Alice! Gyere a világosságba! Látni akarom, hogy még mindig ugyanaz a kicsi, bűbájos, tűzrőlpattant Alice vagy-e, birodalmi igazgatóságom korszakának legjobb napjaiból? Kicsi lány, hiszen én tanítottalak járni! Én vigyáztam első lépéseidre - aztán meg a beszéded! Mindig fének-et mondtál főnök helyett! Hahaha! Remélem, ezt még nem felejtetted el.

ALICE
Ugyan, direktor, csak nem hiszed, hogy hálátlan vagyok?

HASSENREUTER
(leveszi a lányról a fátylat) Kislány! Te még fiatalabb lettél!

ALICE
(elpirulva, boldogan) De az is nagyot hazudna, aki azt akarná állítani, hogy te meg a hátrányodra változtál. Tudod, ronda sötét van itt nálad. Egy kicsit kinyithatnád az ablakot! Nehéz a levegő.

HASSENREUTER
Pillycock fent ült a Pillycock hegyen!
De egeret s patkányt s más állatot
evett Tom, amíg hét év elfutott.

De komolyan mondom, keserves napokat éltem át. Nyilván tudtál róla, kedves Alice, bár én inkább nem jelentkeztem, még levélben sem.

ALICE
Hát nem volt éppen rendes és udvarias viselkedés részedről, hogy az én szép, hosszú leveleimre egyetlen szóval se válaszoltál.

HASSENREUTER
Mire való, hahaha! egy kicsi lánynak válaszolni, ha az embernek elég dolga van saját magával is, és az a kislány úgyse tud neki segíteni? Szesza, Ex nihilo nihil fit. Aminek az az értelme: Semmiből nem lesz semmi. Moly és por! Por és moly! Hahaha! Ez minden, amit a nyugati határvidéken végzett kultúrmunkám gyümölcsözött.

ALICE
Tehát a kelléktárat nem adtad át Kurz direktornak?

HASSENREUTER
"Ó Strassburg, ó Strassburg, álomszép városom". Nem, Kicsikém, a kelléktártat nem hagytam Strassburgban. Az a kiszolgált pincér, az a kocsmáros, az a rosszhírű tánclokálok bérlője, aki utódom lett, az az agyalágyult, az a bête imbécile nem akarta átvenni! Szesza, a kelléktárat nem hagytam ott: helyette negyvenezer márkát, jól megszolgált pénzt, színészkorom vendégjátékaiból! Hozzá még ötvenezret derék feleségem hozományából. Szesza! Különben szerencsém volt, hogy megtartottam a kellékeket. Itt vannak! Ha-ha-ha, ezek a fickók... (Megérint néhány páncélosvitézt.) Ismered még őket?

ALICE
Persze, hogy ismerem az én pappenheimi jóbarátaimat.

HASSENREUTER
Na most, ezek a pappenheimi fickók itt és ami még körülöttünk van, tartották a felszínen az öreg Harro Eberhard Hassenreuter rongyszedőt és jelmezkölcsönzőt az ő hedzsrája (Nagy futása) után. De beszéljünk inkább derűsebb dolgokról: örömmel olvastam az újságban, hogy őexcellenciája téged Berlinbe szerződtet.

ALICE
Nem ugrok az égig örömömben. Szívesebben játszanék nálad, s ígérd meg, hogyha újra igazgatóságot kapsz... úgy-e, megígéred, hogy abban a pillanatban szerződés-szegő lehetek! (A direktor nagyot nevet.) Három éven át eleget dühöngtem a ripacstársaságoknál. Berlin nem kedvemre való! És az udvari színház még ennél is kevésbé! Jesszusom, milyen emberek! Azok a komédiások! Tudod, hogy én ehhez a kelléktárhoz tartozom, és mindig is csak ide tartoztam.

HASSENREUTER
Hahahaha! Hát akkor ide hozzám, te hűséges pappenheimi!

ALICE
Na és, Harro, hadd halljam, mit csinál a feleséged?

HASSENREUTER
Teréza jól érzi magát, azonkívül, hogy minden gondja-baja ellenére napról napra vastagabb lesz. Te kislány, te kislány, milyen jó az illatod. (Magához szorítja.) Tudod, hogy pokolian veszedelmes vagy!

ALICE
Azt gondolod, hogy nincs magamhoz való eszem? Persze, hogy veszedelmes vagyok!

HASSENREUTER
A mindenségit!

ALICE
Azt hiszed talán, hogy ezen a csodálatos vidéken, három emelet magasságban, egy büdös háztető alatt találkáznék veled, ha nem tudnám, hogy ez mindkettőnk számára egyformán veszedelmes? Különben, hála Isten, mert hát mindig is szerencsém van, amikor görbe utakon járok, a lépcsőn találkoztam Nathanael Jettellel. Az udvari színművész úrnak hajszál híján a karjaiba rohantam. Neki majd lesz rá gondja, hogy ne maradjon a mi kettőnk titka ez a találka.

HASSENREUTER
Eltévesztettem a dátumot: az az ember azt állítja - ha-ha-ha! -, hogy határozottan ma délutánra hívtam ide.

ALICE
De ne hidd ám, hogy ő volt az egyetlen csodabogár, akivel a hat lépcsőkanyarban összefutottam. És hogy mi mindent nem kiabáltak utánam azok a drága kölykök, akik a lépcsőkön hancúroznak! Nem éppen parlamentáris szövegeket! És ilyesmit ekkora taknyosoktól, akik alig bújtak még ki a tojásból, ilyen mérhetetlenül közönséges módon még sohase hallottam.

HASSENREUTER
(nevet, aztán elkomolyodik) Igen. Látod, az ilyesmihez az ember hozzászokik. Ami mocskos alsószoknya itt ebben az ócska bérkaszárnyában a lépcsőt kotorja, ami láb, kéz, száj itt csúszik-mászik, nyög, jajgat, ordít, átkozódik, gügyög, gyalul, kalapál, lopkod, föl a grádicsokon, le a grádicsokon, ami itt mindenféle sötét üzelmeket végez, ahogy itt ez az alvilági társaság megtelepedett, citerázik, harmonikázik, ami szükség, nyomor, éhség itt bűzlik, és ami bűnbe itt botlik az ember, azt semmiféle papír nem bírná el. És a te öreg direktorod, last not least, lót-fut, nyög, jajgat, izzad, kiabál, átkozódik, hahaha..., ahogy a berliniek mondják, mindig, de mindig a dolgok sűrűjében. Hahaha, Kislány, bizony nagyon gyalázatosan folyt az életem!

ALICE
Különben tudod-e, hogy amikor az Állatkerti pályaudvarra mentem, kivel találkoztam? A jó, öreg herceggel, a helytartóval. És látod, amilyen arcátlan vagyok, kerek húsz percig mellette billegtem, és hosszú diskurzusba keveredtem vele. Becsületemre mondom, szóról-szóra így történt. Egy lovaglópályán aztán ellovagolt előttünk kíséretével a császár őfelsége. Azt hittem, menten elsüllyedek. S őfelsége szélesen mosolygott, és a herceget ujjával megfenyegette. Elképzelheted, mennyire örültem! De most jön a csattanó. Hegyezd a füled! Őméltósága váratlanul megkérdezte, hogy nem szeretnék-e megint Strassburgba menni, ha Hassenreuter direktor újra átvenné a színházat. Hát tudod, kis híja volt, hogy nem ugrottam a levegőbe.

HASSENREUTER
(ledobja felöltőjét, és ott áll, mellén a rendjelekkel) Akkor talán észrevetted azt is, hogy a kis őfőméltósága egy jóízű reggeli utáni hangulatban volt. Szesza. Vele ettem. Egyszerű, de remek úri reggelit költöttünk el Ruprecht főhercegnél, kint Potsdamban. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy a jelek szerint a te barátod keserves sorsában jó irányú változás készül.

ALICE
Drágám, olyan vagy, akár egy államférfi! Egy nagykövet!

HASSENREUTER
Ó, hát te nem ismered ezt a magas és még magasabb rendjelekkel borított keblet? Klára és Egmont! De most kortyolhatsz kedvedre! (Ismét megöleli) Carpe diem! Élvezd napjaidat! Pezsgő ugyan, kis butuskám, mostanában nincs a te öreg direktorod, felfedeződ és barátod műsorán. (Kinyit egy ládát, elővesz egy üveg bort.) De ez a papi bor, ez se lőre! (Kihúzza a dugót. Megmozdul az ajtócsengő.) Hát ez mi? Pszt! Ó! Ki olyan arcátlan pimasz, hogy vasárnap délután ide becsönget? (Erősebben csengetnek.) Kicsim, húzódjál csak be a könyvtárba! (Alice besiet a könyvtárszobába. Újra csöngetnek.) Mennydörgős mennykő! Ez a fickó nyilván megbolondult. (Az ajtóhoz siet.) Legyen türelemmel, vagy szíveskedjék odébbállni! (Ajtónyitást hallani.) Ki? Hogyan? Úgy szólít engem, hogy "Walburga kisasszony". Én aztán nem vagyok Walburga kisasszony. Nem a lány vagyok, hanem az apja! Á, maga az, Spitta úr!? Szolgálatára! Én vagyok, mondom, az apa! Ugyan mit akar? (A bejárati folyosóban ismét megjelenik az igazgató, utána Erich Spitta, egy huszonegy éves fiatalember, cvikkerrel, egyébként éles és nem jelentéktelen arcvonásokkal. Spitta teológusjelölt, és ennek megfelelő az öltözéke. Kicsit hajlott, kondícióján látni a sok tanulás és a szűkös táplálkozás nyomait.) Walburga lányomnak netán itt, ebben a raktárban akar magánórát adni?

SPITTA
Éppen erre mentem a lóvasúton, s valóban azt hittem, hogy Walburga kisasszonyt látom bejönni a kapun.

HASSENREUTER
Merő képtelenség, kedves Spittám. Az én Walburga lányom pillanatnyilag, úgy hiszem, anyjával együtt az angol templomban van istentiszteleten.

SPITTA
Akkor nagyon kérem, hogy bocsásson meg, ha zavartam. Azért bátorkodtam feljönni, mert az jutott eszembe, hogy a kíséret ezen a környéken, visszafelé a nyugati negyedbe Walburga kisasszonynak talán mégse lenne kellemetlen.

HASSENREUTER
Jó, jó, de hát, ha nincs itt, drága Spittám! Mérhetetlenül fájlalom. Én is csak véletlenül jöttem ide, a postáért! És, sajnos, akad más sürgős dolgom is. Kíván még valamit, kedves Spittám?

SPITTA
Az ember nem egykönnyen szokik hozzá a sötétséghez.

HASSENREUTER
Esetleg a tiszteletdíjára volna szüksége? Megvan az a rossz szokásom, hogy csak néhány pfenniggel a mellényzsebemben megyek az utcára. Ezt is, tudja, csak a kutyák miatt. Legyen türelemmel, kérem, majd otthon rendezzük.

SPITTA
Egyáltalában nem sürgős, direktor uram.

HASSENREUTER
Igen, így beszél maga, de én olyan vagyok, mint egy meghajszolt vad, drága Spittám...

SPITTA
Én mégis szeretném, ha ezt a találkozást magasabb hatalom rendelésének vennénk, és értékes idejéből kérhetnék egy rövidke percet. Megengedne nekem egyetlen kérdést?

HASSENREUTER
(szemét az órára szegzi, amit újra előhúzott) Pontosan egyetlen percet! Itt az óra a kezemben, drága Spittám.

SPITTA
Azt hiszem, hogy a kérdés és a felelet együtt sem tart tovább.

HASSENREUTER
Nos, rajta!

SPITTA
Van-e bennem színészi tehetség?

HASSENREUTER
Az Isten szerelmére, ember, megőrült maga? Engedelmét kérem, kedves kandidátus uram, ha ilyen esetben elvesztem a fejem, egészen az udvariatlanságig. Bár azt mondják: natura non facit saltus (A természetben nincsenek ugrások), de ön ezúttal természetellenesen nagyot ugrott. Először lélegzethez kell jutnom. És most fejezzük is be! Higgye el nekem, ha mi ketten most elkezdünk erről a kérdésről disputálni, még három vagy négy hét, esetleg ugyanannyi év múlva se jutunk a végére. Ön, kedvesem, teológus, és lelkész-családból származik. Hogyan jut egyáltalán ilyen az eszébe? Hiszen jó kapcsolatai vannak, és sima az út az ön számára valamilyen kényelmes egzisztenciáig.

SPITTA
Igen, hát ez hosszú belső történet, kínos lelki harcok bonyodalmas története, direktor uram. Mindezideig csak én tudtam róla, mélységes titokként őriztem. Aztán jószerencsém az ön házába vezetett, és én attól a pillanattól kezdve éreztem, hogy hogyan jutok egyre közelebb életem igazi céljához.

HASSENREUTER
(kínos türelmetlenséggel) Megtisztel vele minket, engem és a családomat. (Két kezét Spitta vállára teszi.) Ennek ellenére elő kell terjesztenem azt a végtelenül alázatos kérésemet, hogy tekintsen el ebben a pillanatban attól, hogy nyilatkozzam. Egyéb halaszthatatlan dolgaim sürgetnek.

SPITTA
Akkor még csak annyit fűzök hozzá, hogy semmi kétsége ne legyen: elhatározásom rendíthetetlen.

HASSENREUTER
De kedves jelölt uram, ugyan ki ültette ezt a bogarat a fülébe? Én örültem magának. Lélekben szinte már irigyeltem is a békességes paplakért. Irodalmi ambícióinak, amik az embert itt a nagyvárosban általában elfogják, nem tulajdonítottam jelentőséget. Ez csak afféle mellékes dolog, és bizonyára elmúlik majd, gondoltam magamban. Ember! És most komédiás akar lenni? Köszönje meg az Istennek, hogy nem én vagyok az apja. Mert akkor bezárnám, kenyérre és vízre fognám, és addig nem ereszteném ki, ameddig ennek az őrültségnek a legapróbb nyomát is fölfedezném magában. Dixi. (Megmondtam.) És most ég önnel, kedves Spittám!

SPITTA
Bezárás vagy valami más erőszak - attól félek - semmit se hatna rám.

HASSENREUTER
De ember, maga akar színész lenni!? Görbe testtartásával, szemüvegével és mindenekelőtt rekedt, bántó hangjával? Ez aztán nem megy!

SPITTA
Hát hogyha az életben vannak afféle félresikerült alakok, mint én, akkor miért ne lehetnének a színpadon is? És az a véleményem, hogy egy szépen csengő orgánum összekapcsolva a természetellenesség schilleri-goethei-weimari iskolájával, inkább kártékony, mint kívánatos. Csak az a kérdés, hogy így, amilyen vagyok, hajlandó-e tanítványául fogadni?

HASSENREUTER
(magára rántja felöltőjét) Nem! Mert először is az én iskolám csak egyike a természetellenesség schilleri-goethei-weimari iskolájának; másodszor meg nem tudnám vállalni a felelősséget érte a maga apja-ura előtt! Harmadszor pedig: épp eleget civakodunk mi már eddig is minden magánóra után nálunk a vacsoránál. A vége még verekedés lenne. És most, kegyes engedelmével, Spitta, mennem kell a lóvasútra.

SPITTA
Apámat már tájékoztattam. Egy tizenkét oldalas, hosszú levélben pontról-pontra fölfedtem előtte belső változásom történetét...

HASSENREUTER
Az öregúr minden bizonnyal úgy érezte, hogy hájjal kenegetik! És most, ember, jöjjön velem, mert a végén egészen megőrjít.

JOHNNÉ
(suttogva, indulatosan) Mi az? Hiszen nem történt semmi!

WALBURGA
Johnné, én sikítok egyet! Úgy érzem, hogy mindjárt sikítanom kell. Az Isten szerelmére, nem tudom tartani magam, Johnné.

JOHNNÉ
Zsebkendőt a szádba, te lány! Nem történt semmi! Mi van veled?

WALBURGA
(miközben fogai vacognak, nyögését elnyomja) Halálosan... igen, halálosan megrémültem, Johnné!

JOHNNÉ
Csak azt tudnám, hogy mitől?

WALBURGA
Nem látta azt a szörnyű embert?

JOHNNÉ
Mi az, hogy szörnyű? Végül is az öcsém, aki néha segít a maga apja holmijait kiporolni.

WALBURGA
És az a lány, aki a kéménynek dönti a hátát és nyögdécsel?

JOHNNÉ
Anyád is így csinálta, mielőtt te a világra jöttél.

WALBURGA
Oda vagyok. Meghalok, ha a papa visszajön.

JOHNNÉ
Hát akkor igyekezz, hogy eltűnj, ne habozz sokáig! (Johnné elkíséri a megrémült Walburgát az ajtóig, és kiereszti. Aztán visszajön.) Ez a lány, hál' Istennek, semmiről sem tud semmit.

HASSENREUTER
(még az ajtónál énekel) "Jöjj hát le, ó, Teréza, jöjj, madonnám!" (kiáltva) Alice! (még mindig az ajtónál) Gyere már! Segíts a vasrudat az ajtóra tenni! Alice! (Előre jön.) Aki vasárnapi nyugalmunkat mégegyszer meg merészeli zavarni, azon anathema sit! Hej, te, Kobold! Hol bujkálsz, Alice? (Észreveszi a borosüveget, és fölemeli.) Mi az? Félig üres? Te betyár! (Bájos női énekszó hallatszik a könyvtárajtó mögül, koloratúr hangnemben.) Hahaha... Egek! Úgy látszik, hogy már szopikált egy keveset!

JOHN
(szerényen) Anyus, mi lenne, ha csak egyujjnyira kinyitnám az ablakot, és egy csöppet pipára gyújtanék.

JOHNNÉ
Okvetlenül muszáj dohányoznod? Inkább ne csináld!

JOHN
Nem muszáj éppen, anyus, csak hát szívesen tenném! De jó lesz egy pofa bagó is, végeredményben ugyanaz. (Kényelmes körülményességgel bagót készít.)

JOHNNÉ
(rövid hallgatás után) Micsoda? Még egyszer el kell menned az anyakönyvi hivatalba?

JOHN
Azt mondták, hogy menjek be még egyszer, és mondjam be egészen pontosan... hogy egészen pontosan mondjam be a helyet és az órát, amikor a kicsi megszületett.

JOHNNÉ
(tűvel a szájában) Ugyan miért nem mondtad be?

JOHN
Hát tudom én azt? Fogalmam sincs róla.

JOHNNÉ
Nincs fogalmad?

JOHN
Jelen voltam talán?

JOHNNÉ
Persze, ha engem itt felejtsz ebben a berlini lakásban, és az egész évben Altonában vagy, legföljebb havonként egyszer jössz látogatóba, akkor mit is tudhatsz arról, hogy mi történik nálad otthon.

JOHN
Miért ne mennék oda, ahol a legtöbb a munka? Persze, hogy oda megyek, ahol lehet keresni!

JOHNNÉ
Megírtam már levélben is, hogy a mi csöppségünk itt a lakásban született.

JOHN
Azt tudom. Meg is mondtam. Azt mondtam, hogy egészen természetes, hogy a lakásomban született. Erre azt mondta az a pasas, hogy nem is egészen természetes. Én meg erre: hogy hát miattam születhetett a padláson is a patkányok és az egerek közt. Fölment bennem a pumpa, mert még azt is hozzátettem, az is lehetséges, hogy egyáltalában nem az én lakásomban született. Erre rámkiáltott, hogy milyen beszéd ez. Micsoda, mondtam én, én értek a munkához, a kenyérkeresethez, de a szép beszédhez nem. És hát hogyan mondtam volna be a napot és az órát?...

JOHNNÉ
Paul, hiszen pontosan fölírtam neked egy cetlire.

JOHN
Ha az embert kihozzák a sodrából, akkor mindent elfelejt. Úgy emlékszem, hogy amikor azt kérdezte: Maga Paul John, a pallér, akkor mintha azt feleltem volna: Mit tudom én! Hát igaz, egy kicsit rózsás volt a kedvem, mert fölhajtottam egyet Fritzzel: aztán jött Schubert, meg Schindler. Azt mondogatták, hogy fizessek egy rundót, mert hogy apa lettem! Na! A fiúk aztán nem is engedtek el, és megvártak a kapunál, amikor az anyakönyvvezetőtől eljöttem. Én meg csak arra gondoltam, hogy lent várnak rám. Aztán, amikor azt kérdezték tőlem, hogy melyik napon szült a feleségem, én semmit se tudtam, és kipukkant belőlem a röhögés.

JOHNNÉ
Halasztottad volna az ivást későbbre, Paul, s előbb intézted volna el a dolgot.

JOHN
Ezt mondod te! De ha öreg napjaidra ilyen tréfát űztél velem, te anyus, hát akkor, érthető, ha én is örültem, hogyha nekem is jó volt a kedvem.

JOHNNÉ
Akkor iparkodj, s mondd meg az anyakönyvvezetőnek, hogy a te csöppséged május 25-én, feleségedtől, a lakásodban született.

JOHN
Hát nem 26-án? Én ugyanis egyből május 26-át mondtam. Akkor aztán észrevette, hogy nem is olyan nagyon vagyok biztos benne, és megjegyezte, ha stimmel, akkor rendben van. Ha meg nem, akkor menjek vissza.

JOHNNÉ
Jó, jó, hát most már maradjon úgy, ahogy van. (Az ajtó kinyílik, s Zelma Knobbe betol egy nyomorúságos gyerekkocsit, keserves ellentétét annak, ami Johnné mellett áll. A betolt kocsiban szánalmas rongyok között ugyancsak egy csecsemő fekszik.) Ne, ne Zelma! Ezzel a beteg gyerekkel ne gyere ide a szobánkba, régebben megtehetted, most már nem lehet.

ZELMA
Olyan csúnyán köhög. Nálunk rengeteget dohányoznak John néni.

JOHNNÉ
Megmondtam neked, Zelma, hogy kenyérért és tejért akármikor jöhetsz, de hogy itt az én Adalbertkém is esetleg megkapja a sorvadást vagy valami ilyesmit, - inkább maradjon a szegény kis féreg odahaza, annál a finom mamájánál!

ZELMA
(elpityeredve) Anya se tegnap, se máma nem jött haza. Én nem tudok éjjel aludni a kicsikével. Helfgottocska egész éjszaka nyöszörög, én meg aludni szeretnék. Egyszer kiugrok az ablakon, vagy otthagyom Helfgottocskát az utca közepén, s úgy elpucolok, hogy még a rendőrök se találnak meg többet.

JOHN
(nézi az idegen csecsemőt) Rossz bőrben van szegény! Anyus, foglalkozzál egy csöppet evvel a kis nyomorulttal!

JOHNNÉ
(határozott mozdulattal kitolja Zelmát a gyerekkocsival együtt) Kifelé, gyerünk ki a szobából! Ez így nem megy, Paul. Akinek saját gyereke van, nem törődhet a máséval. Knobbéné dolga, hogy mit tud csinálni. Zelma, az egészen más. Te, Zelma, mindig átjöhetsz. Sőt, akármikor le is heveredhetsz nálunk egy-egy kis időre.

JOHN
Régebben törődtél Knobbéék porontyaival!

JOHNNÉ
Ehhez te nem értsz! Még csak az kellene, hogy Adalbertkét valamilyen szembajjal vagy görcsökkel megfertőzze.

JOHN
Igazad lehet. Csak ne nevezd Adalbertkének, anyus! Nem jó, hogy egy gyereknek ugyanazt a nevet adjuk, ami egy másiké volt, aki egyhetes korában keresztelés nélkül itthagyott minket. Ne csináld ezt! Futkos tőle a hideg a hátamon. (Kopognak az ajtón, John ki akarja nyitni.)

JOHNNÉ
Mi az?

JOHN
Nyilván valaki be akar jönni.

JOHNNÉ
(gyorsan ráfordítja a kulcsot) Hogy képzelik, hogy akárki csak úgy egyszerűen rám törjön, amikor én még gyöngélkedem. (Hallgatózik, aztán hangosan.) Nem tudom kinyitni! Mit akarnak?

NŐI HANG
(de meglehetősen mély és férfias) Én vagyok, Hassenreuter direktor felesége.

JOHNNÉ
(meglepődve) Ó, Jézus nevére! (Kinyitja az ajtót.) Ne haragudjék, igazgatóné asszony! Nem tudtam, ki az.

HASSENREUTERNÉ
Üdvözlöm, Johnné. Látni akartam - bár nekem a lépcsőjárás nehezemre esik -, látni akartam egyszer, hogyan... igen, hogyan érzi magát az örvendetes... az örvendetes esemény után.

JOHNNÉ
Most már, hála az Égnek, megint vagyok valahogyan, nagyságos asszony.

HASSENREUTERNÉ
Ó, ez itt nyilván a férje, Johnné. Meg kell mondani... meg kell mondani magának, hogy kedves felesége a hosszú terhesség alatt sohase panaszkodott, és mindig... igen..., mindig vidáman és jókedvűen végezte munkáját fönt a férjemnél, a színházi raktárban.

JOHN
Bizony, így van! Iszonyúan örült, direktorné kérem.

HASSENREUTERNÉ
Ezután, most már majd... a feleségének meglesz az öröme, hogy maga gyakrabban... gyakrabban, mint eddig... idehaza lesz.

JOHNNÉ
Nekem nagyon jó uram van, direktorné asszony, törődik velem és szolid is. És ha Paulnak el kellett is menni dolgozni, nem hagyott ám sokáig árván. De hát egy embernek, akinek az unokaöccse, vagyis testvérének a tizenkét éves fia az altiszti iskolában van... egy ilyen embernek nem élet az élet gyerek nélkül. Mindenféle eszébe jut. Mert hát Hamburgban szépen keres, és naponta alkalma van, hogy esetleg kivándoroljon Amerikába.

JOHN
Á, Jette. Az csak éppen úgy átfutott az agyamon.

JOHNNÉ
Látja, így van ez velünk, kisemberekkel... Tiszta vergődés a mi életünk, mindegyikünké, azért mégis... (kezével gyorsan végigsimítja John karját) Ha mi eggyel megszaporodunk is, ha a gondunk több is - nézze csak, már ki is verte a verejték! - akkor is örülünk.

JOHN
Úgy van! Három éve már volt egy kicsink, de az egy hét alatt elment.

HASSENREUTERNÉ
A férjem... a férjem, igen... a férjem elmondta már nekem, hogy mennyire bánkódott a kisfiú miatt. Tudja, hiszen tudja, hogy az én derék férjem törődik mindennel... törődik mindennel. És ha méghozzá éppen... éppen olyan emberekről van szó, akik körülötte élnek, és az ő szolgálatában állnak, akkor minden jó... és rossz... minden jó és rossz, ami velük történik... történik, olyan mintha ővele magával történne.

JOHNNÉ
(férje hátára ütöget) Még mindig a szemem előtt van, ahogy azzal a kis gyerekkoporsóval a térdén a gyászkocsiban ült. A sírásónak hozzáérni sem engedett.

JOHN
(könnyet töröl a szeméből) Pontosan így volt. Bizony nem engedtem.

HASSENREUTERNÉ
Gondolja csak... gondolja csak, ma délben az asztalnál hirtelen... hirtelen bort kellett innunk. Bort, mondom! Pedig az elmúlt években kútvíz... kancsóban kútvíz volt a mi egyetlen... egyetlen italunk. Drága gyermekeim, így szólt a férjem - ahogy tudják, tíz vagy tizenkét napig Elzászban járt... hát most én iszom, mondta a férjem, az én derék, jó Johnnémra, mert - aztán hirtelen fölkiáltott szép hangján -, mert ő látható bizonyíték arra, hogy a mi Úristenünknek... Úristenünknek egy anyaszív jajongása nem közömbös. És akkor mi magára koccintottunk. Hát így volt! És most itt hozok... itt hozok magának egy egészen különleges... egy úgynevezett Soxhlet gyermektej-forralót, a férjem egészen különleges... egészen különleges megbízásából. Walburga, pakold ki az edényt!

HASSENREUTER
(homlokát törölgetve) Mekkora forróság! Az egész Berlin egyetlen óriás katlan! Hölgyeim és uraim! Péterváron jelenleg kolera pusztít. Ön viszont, Johnné, panaszkodott az én két tanítványomnak, Spittának és Käfersteinnak, hogy kicsinye nem hízik. Tulajdonképpen beteges kortünet, hogy a legtöbb anya nem képes, vagy nem akarja többé saját maga táplálni gyermekét. Maga már, Johnné, egy apróságot hányásos hasmenés következtében elvesztett. Nincs rá garancia, meg kell mondanunk nyíltan, hogy ezúttal nem jár megint rosszul, és nem kerül bele mindenféle vén banya hálójába, akiknek a jótanácsai a csecsemő számára többnyire halálosak... Ezért hozta magának feleségem az én megbízásomból ezt a tejforralót. Én az én egész kis népemet, Walburgát is, ezzel neveltem föl... Sapristi! Hát csakhogy újra itt látni John urat is. Bravó! A császárnak katonák kellenek, magának pedig trónörökös kellett, John uram. Teljes szívemből gratulálok!

HASSENREUTERNÉ
(A gyerekkocsinál) Mennyi... mennyi is volt a súlya születésekor?

JOHNNÉ
Pontosan négy kiló és tíz gramm.

HASSENREUTER
(kedélyesen, hangosan és lármásan) Hahaha, pompás teljesítmény! Négy kiló és egy deka friss, német-nemzeti emberhús.

HASSENREUTERNÉ
Szeme, orrocskája egészen az apjáé... A kis fickó valóban... valóban, mintha magáról lenne mintázva.

HASSENREUTER
A kis betyárt, remélem, fölvétetik a keresztyén egyház közösségébe.

JOHNNÉ
(boldogan és jelentőséggel) Szabályszerűen a parókia templomában, szabályszerűen a keresztelőmedencében és szabályszerűen a lelkész fogja megkeresztelni.

HASSENREUTER
Szesza. És milyen nevet kap a keresztségben?

JOHNNÉ
Erről természetesen - mert hát ilyenek a férfiak - sokat disputáltunk. Én Brunóra gondoltam. De hát az uram nem akarja.

HASSENREUTER
Bruno? Egyáltalán nem hangzik rosszul.

JOHN
Az lehet, hogy a Bruno nem hangzik rosszul, de én erről többet hallani sem akarok.

JOHNNÉ
Minek nem mondod meg nyíltan, hogy nekem van egy Bruno nevű öcsém, aki nálam tizenkét évvel fiatalabb, és aki hébe-hóba egy kicsit megbotlik. De csak a rossz társaság teszi! A kölyök tulajdonképpen becsületes. Te persze nem hiszed!

JOHN
(elvörösödik) Jette, te meg pontosan tudod, hogy milyen kereszt volt a vállunkon Bruno. Mit akarsz? Ilyen patrónusa legyen a mi csöppségünknek? Ez aztán patrónus lenne! Méghozzá olyan - én erről nem tehetek -, olyan patrónus, aki rendőri felügyelet alatt áll.

HASSENREUTER
(elneveti magát) Az ég szerelmére! Hát akkor keressenek neki másik patrónust!

JOHN
Értsenek meg, én Brunót magamhoz vettem, beszerveztem egy géplakatosi állásba, de csak bosszúsággal és szégyennel hálálta meg! Isten óvjon attól, hogy bármikor is idejöjjön, és az én csöppségemhez nyúljon. (Ökölbe szorítja kezét.) Mert akkor, Jette, akkor én nem tudom, hogy mit csinálok.

JOHNNÉ
Már megint kezded!! Bruno nem jön ide. De annyit azért megjegyzek, hogy az én öcsém nehéz óráimban becsületesen mellettem állt.

JOHN
Miért nem hívtál akkor engem, Jette?

JOHNNÉ
Olyan emberre, aki ilyenkor megijed, nem volt szükségem.

HASSENREUTER
Maga nem tisztelője Bismarcknak, John úr?

JOHN
(kapargatja a füle tövét) Hát ezt nem tudnám pontosan megmondani, de azok az én pajtásaim a kőműveseknél, azok bizony, nem éppen.

HASSENREUTER
Akkor maguknak nem is dobog német szív a keblükben! Én az én legidősebb fiamat, aki a császári tengerészetnél szolgál, Ottónak neveztem el! És higgye el nekem (rámutat a csecsemőre), ez az új, jövendő nemzedék tudni fogja, mivel tartozik a német egység kovácsának, a dicsőséges hősnek. (A tejforraló készülék pléh edényét - Walburga közben a csomagot kibontotta - kezébe veszi, és magasra emeli) Úgy van! Ezzel a készülékkel az egész mismásolás gyerekjáték. A tartót az összes üveggel együtt, mikor már minden üvegbe egyharmadnyi tejet és kétharmadnyi vizet öntöttünk, beleállítjuk egy forró vízzel telt edénybe. Ha aztán az edény vizét ilyenformán másfél órán át forrásban tartjuk, az üvegek tartalmát teljesen csírátlanítjuk: ezt hívják a kémikusok sterilizálásnak.

JOHN
Jette, a kőművesmester felesége az ő tejét, amivel az ikreit eteti, szintén sterilizálja!

HASSENREUTER
(észrevéve tanítványait) Türelem, uraim, tüstént megyek. Pillanatnyilag még a csecsemőtáplálás és a gyerekgondozás szakmájában tevékenykedem.

KÄFERSTEIN
(markáns fej, nagy orr, sápadt, komoly arc, szakáll nélkül, állandó kópés vonás a szája körül. Síri hangon, de lágyan, tartózkodóan) Mi vagyunk ugyanis a napkeleti háromkirályok.

HASSENREUTER
(még mindig magasra tartva a tejeskészüléket) Mik maguk?

KÄFERSTEIN
(mint előbb) Hódoló tiszteletünket kívánjuk tenni a kisdednek.

HASSENREUTER
Hahahaha... Ha már önök, uraim, a napkeleti királyok, akkor, ahogy én látom, hiányzik önök közül a harmadik.

KÄFERSTEIN
A harmadik a mi új tanulótársunk a dramaturgiai tevékenység mezején, mégpedig Erich Spitta teológusjelölt, aki egy társadalompszichológiai közjáték folytán egyidőre még a Virág- és a Wallner-színház utca sarkán ragadt.

DR. KEGEL
Mi viszont sietve kivágtuk magunkat.

HASSENREUTER
Látja, Johnné csillag állt meg a maga háza fölött! De mondják csak, a mi derék bűbájosunk, Spitta, nem ártotta bele magát esetleg újra nyilvánosan valamiféle szociális baj orvoslásába? Hahahaha? Semper idem! (Mindig ugyanaz!) Nem vitás, hogy nehéz kereszt a vállunkon.

KÄFERSTEIN
Óriási csődület volt, és ő, úgy látszik, a tömegben észrevette egyik barátnőjét.

HASSENREUTER
Az én egyáltalában nem mértékadó véleményem szerint az ifjabb Spitta sokkal jobb lenne szanitécnek vagy esetleg tisztnek az üdvhadseregben. De hát ilyen az élet! Pont színész akar lenni.

HASSENREUTERNÉ
Spitta úr? A gyerekek házitanítója? Színész lesz?

HASSENREUTER
Ha megengeded, mama, nekem így nyilatkozott. Most pedig, kedves Käferstein, ha tömjént és mirhát hoztak, csomagolják ki! Láthatja, hogy a maga direktora milyen sokoldalú ember. Hol tanítványait istápolja, hogy szellemi táplálékhoz, azaz nutrimentum spiritushoz jussanak, mivelhogy a múzsák keblének nedűjére szomjúhoznak, hol meg...

KÄFERSTEIN
(egy perselyt ráz) Nos, én pedig leteszem ide ezt a csekélységet, ami nem más, mint egy afféle tűzbiztos takarékpersely, leteszem az ifjú pallér úr hintaja mellé azzal a hő kívánsággal, hogy vigye föl az Isten a dolgát, legalább az állami főépítészi rangig.

JOHN
(snapszos kupicákat állít az asztalra, aztán elővesz egy bontatlan likőrös üveget, és kihúzza belőle a dugót) Nos hát, most felbontom ezt a danzigi aranyvizet.

HASSENREUTER
Akinek van, Johnné asszony, látja, annak adatik.

JOHN
(miközben önt a kupicába) Arról szó sem lehet, uraim, hogy John pallér gyerekéről ne történne gondoskodás. De én azért uraim, mégse felejtem ezt el. (Hassenreuterné és Walburga kivételével valamennyien felemelik a kupicákat.) Egészségünkre! Anyus, gyere, koccintsunk mi is!

HASSENREUTER
(szemrehányóan) Mama, természetesen neked is velünk kell innod!

JOHN
(miután ivott, felszabadultan) Én most már nem megyek vissza többé Hamburgba! Küldjön a mester helyettem másvalakit! Három napja emiatt veszkődünk egymással. Nemsokára megint szedelőzködnöm kell; hatra berendelt az irodába. Ha nem akarja, hát akkor ne akarja: de hát az mégse megy, hogy egy családapa mindig távol legyen az övéitől. Vannak nekem kollegáim... Egyetlen szavamba kerül csak, és fölvesznek az új Reichstag épületéhez, aminek most rakják le a fundamentumát. Tizenkét éve vagyok a mostani mesteremnél. Lehetek máshol is.

HASSENREUTER
(vállon veregeti Johnt) Szesza, kedves uram, pontosan ez az én véleményem is. A családi élet pénzért és szép szavakért nem bocsátható áruba.

SPITTA
Bocsánat, Johnné kérem, egy kicsit megtisztálkodhatnék maguknál?

HASSENREUTER
Hahaha! Az ég szerelmére! Mi lőtte magát, jó Spittám?

SPITTA
Csupán annyi, hogy egy hölgyet hazakísértem, direktor uram.

HASSENREUTER
(aki a többiekkel együtt nevetésbe tör ki) Nocsak! És még hozzá is teszi, hogy "csupán annyi". És ezt a nyilvánosság előtt közli?

SPITTA
(meglepődve) Ugyan miért ne? Egy jólöltözött hölgyről van szó, akit itt a házban, a lépcsőn már többször láttam, és akit, sajnos, az utcán baleset ért.

HASSENREUTER
Mit mond? Beszéljen már, kedves Spittám! A jelek szerint tehát az a hölgy rakta a maga ruhájára a foltokat és kezére a karmolásokat.

SPITTA
Na nem! Legföljebb az az utcai csürhe. A hölgy rosszul lett, elkapta egy rendőr, de olyan szerencsétlenül, hogy a hölgy az úttestre zuhant, s pontosan egy omnibusz lovai elé. Hát ezt már sehogyan se tudtam nézni, noha jól tudom, hogy a samaritánus tevékenység, méghozzá az utcán, általában nem illik a jólöltözött emberek rangjához.

JOHNNÉ
(A gyermekkocsit a függöny mögé tolja, aztán visszajön egy vízzel telt mosdótállal, s ezt egy székre teszi.)

HASSENREUTER
S vajon az a hölgy nem tartozott netán ahhoz a nemzetközi jó társasághoz, melyet olykor-olykor megrendszabályoznak, sőt négy fal közé is dugnak?

SPITTA
Ez a dolog számomra abban a helyzetben, igazgató uram, épp annyira közömbös volt, mint mondjuk az omnibusz lovának, amelyik a bal első patáját öt vagy hat vagy talán nyolc percig is a levegőben tartotta, hogy a nőre rá ne taposson. (Spitta szavait nevetőkórus fogadja.) Önök nevetnek. Az én számomra annak a lónak a magatartása egyáltalában nem nevetséges... Pontosan meg tudom érteni, hogy amikor az emberek ezt látták, néhányan bravót kiáltottak, tapsoltak, mások berohantak egy pékségbe, zsemléket hoztak, és etették a derék állatot.

JOHNNÉ
(megszállottan) Én bizony keményen rátapostam volna. (Johnné megjegyzése ismét általános nevetést robbant ki.) És egyáltalában, ki az a Knobbéné? Nyilvánosan oda kellene hurcolni a Zsandár térre, deresre húzni, és szíjjal jól megcsapkodni. Vagy úgy megvesszőzni, hogy a vére is kiserkenjen!

SPITTA
Soha nem képzeltem, hogy az úgynevezett középkoron túl vagyunk már. Persze, hiszen nem is olyan régen volt. Egy Mayerné nevű özvegyet például 1837-ben itt Berlinben, a Helytartóság terén kerékbe törtek. (Előveszi törött szemüvegének darabjait.) Különben sürgősen az optikushoz kell mennem.

JOHN
(Spittához) Bocsásson meg, azt a finom hölgyet ide szembe, a folyosóra hozta be? Na igen! A mama mindjárt kitalálta, hogy csak Knobbénéről lehet szó, aki arról híres, hogy tizenkét éves lányokat az utcára kerget, meg hogy ő maga is ki-kimarad, felönt a garatra, s mindenféle kuncsaftja van, de a gyerekeivel semmit se törődik, és amikor kótyagosan fölébred, akkor ököllel meg esernyővel hupálja őket.

HASSENREUTER
(összeszedi magát, megfontoltan) Allons, uraim, vár a tanulás! Csak negyedóránk van addig. Az időm kiméricskélve. Ma, sajna, egészen pontosan be kell fejeznünk az órát. Gyere, mama! Viszontlátásra, hölgyeim és uraim!

JOHN
(feleségéhez) Ágyő, asszony, el kell mennem a mesterhez!

SPITTA
Kölcsön tudnának adni nekem egy nyakkendőt?

JOHNNÉ
Megnézem, mit találok Paul fiókjában. (Kihúzza az asztalfiókot, és elsápad.) Jézusom! (Kivesz egy színes szalaggal átkötözött gyermekhajfürtöt.) Lám, egy hajfürtöt találtam, amit az én drágaságomról, a kicsi Adalbertkéről vágtam le, amikor már a koporsóban volt, a papája ollójával. (Szomorúság fut át hirtelen az arcán, mely aztán éppen olyan gyorsan ismét földerül.) És íme, most újra itt van a gyerekkocsiban! (Sajátos boldogsággal, kezében a hajfürtöt a fiataloknak megmutatva a fülke ajtajához megy, ahol a gyerekkocsi kétharmadnyira látható. Ott megáll, s a tincset a csecsemő fejéhez illeszti.) Na, jöjjenek csak ide! (Furcsa bizalmassággal odabólint Walburgának és Spittának, akik szintén a gyerekkocsihoz lépnek.) Nézzék csak ezt a hajacskát! Hát nem ugyanaz?... Nem tökéletesen ugyanaz?

SPITTA
Igen! A legfinomabb árnyalatig, Johnné!

JOHNNÉ
Helyes, helyes! Csak ezt akartam! (Eltűnik a gyermekkel együtt a fülkében.)

WALBURGA
Mondd, Erich, nem találod egy kicsit furcsának Johnné viselkedését?

SPITTA
(megfogja Walburga kezét, és félénken, de bensőségesen megcsókolja a lányt.) Nem tudom, nem tudom! De hát én ma nem számítok, mert reggeltől fogva mindent sötétebbnek látok. Megkaptad a levelem?

WALBURGA
Igen. De nem tudtam elképzelni, mi az oka, hogy már olyan régen nem voltál nálunk.

SPITTA
Bocsáss meg, Walburga, nem mehettem.

WALBURGA
Miért nem?

SPITTA
Össze vagyok zavarodva.

WALBURGA
Színész akarsz lenni? Igaz ez? Át akarsz nyergelni?

SPITTA
Hogy végül is mi lesz belőlem, azt csak az Isten tudja. De lelkipásztor, vidéki tiszteletes, az soha, de soha!

WALBURGA
Te, Erich, mit szólsz hozzá: kártyát vettettem magamnak!

SPITTA
Ostobaság, Walburga. Mire volt az jó?

WALBURGA
Esküszöm neked, Erich, hogy nem ostobaság! Megmondta a kártya, hogy van egy titkos vőlegényem, és hogy az színész. Persze én kinevettem, de utána mindjárt mondta a mama, hogy színész leszel.

SPITTA
Igazán?

WALBURGA
Igazán! Aztán még azt is hozzátette a kártyavetőnő, hogy egy látogató sok bajt okoz nekünk.

SPITTA
Az apám jön Berlinbe, Walburga, és mindenesetre annyi biztos, hogy az öregúr valamire készül. Apám még nem tudja, de én lelkemben már régen ellentétbe kerültem vele, még ezek nélkül a levelek nélkül is, melyek itt a zsebemben parázslanak, és amelyekben gyónásomra válaszolt.

WALBURGA
A mi szerencsétlen találkozásunk fölött valami gonosz, irigy, dühös csillag lebegett. Mennyire csodáltam az apámat! De azóta a vasárnap óta pillanatonként elpirulok előtte, és bármennyire igyekszem, képtelen vagyok nyíltan és egyenesen a szemébe nézni.

SPITTA
Neked is voltak összeütközéseid az apáddal?

WALBURGA
Ha csak azok lettek volna! Én büszke voltam az apámra! És most remegnem kell arra a gondolatra, hogy ha te tudnád, ami történt nálunk, képes lennél-e még egyáltalában tisztelni minket.

SPITTA
Én? Képes lennék-e? Fogalmam sincs, drága kicsim, hogy mire lennék inkább képes. Figyelj ide! Elöl akarok járni az őszinteségben. Egy nővérem, hat évvel idősebb nálam, nevelőnő volt egy nemesi házban. Egyszer aztán történt valami... és amikor nálunk otthon menedéket keresett, az én jó keresztyén apám kitette a szűrét. Nyilván arra gondolt, hogy Jézus se cselekedne másként! Aztán ez az én nővérem lassacskán elzüllött s - majd egyszer menjünk ki abba a Schilthorn melletti, úgynevezett öngyilkosok temetőjébe, ahol végül is nyugalmat talált.

WALBURGA
(megöleli Spittát) Szegény Erich, erről sohasem beszéltél.

SPITTA
De most már másként van. Most beszélek róla. És az apámmal is beszélek róla, még ha emiatt törésre kerül is a dolog közöttünk. Te mindig csodálkozol, ha felindult vagyok, és ha néha nem tudom türtőztetni magam, amikor azt látom, hogy valamilyen szerencsétlen fickót megrugdosnak, vagy amikor a csőcselék egy nyomorult utcalányt bántalmaz. Ilyenkor én néha hallucinálok, fényes nappal kísérteteket látok. Igen, mintha édes nénémet látnám újra.

PAULINA
Jó reggelt!

JOHNNÉ
(a fülkéből) Ki az?

PAULINA
Én vagyok, Paulina, Johnné asszony.

JOHNNÉ
Paulina? Semmiféle Paulinát nem ismerek.

PAULINA
Hát, Paulina Piperkarcka, hallja-e?

JOHNNÉ
Kicsoda? Akkor várjon csak egy percet, Paulina!

WALBURGA
Isten vele, Johnné!

JOHNNÉ
(megjelenik a fülke előtt, a függönyt gondosan behúzza maga mögött) Hát igen! Némi beszédem van a kisasszonnyal. Iparkodjanak csak kifelé az utcára! (Spitta és Walburga gyorsan elmegy. Johnné bezárja mögöttük az ajtót.) Maga az, Paulina? Mit óhajt?

PAULINA
Hogy én mit? Valami engem kergetett ide. Nem tudom tovább várni. Meg kell látni, hogy van.

JOHNNÉ
Miről van szó? Ki hogy van, Paulina?

PAULINA
(némileg rossz lelkiismerettel) Hát hogy egészséges-e, hogy jól van-e?

JOHNNÉ
Ki egészséges-e, ki van-e jól?

PAULINA
Azt csak magának tudni kell egyedül.

JOHNNÉ
Mit kell nekem egyedül tudni?

PAULINA
Hogy a kicsinek nincs-e baja.

JOHNNÉ
Milyen kicsinek és milyen baja? Beszéljen világosabban! Egyetlen értelmes szó nem jön ki a pampuláján.

PAULINA
Én csak mondom az igazat, Johnné.

JOHNNÉ
Mit mond?

PAULINA
Az én kicsim...

JOHNNÉ
(nagy erővel arculvágja) Ha még egyszer kiereszted ezt a szót a szádon, addig verem a cipőmmel a képedet, ameddig azt nem hiszed, hogy hármasikreket szültél. És most ki innen! És meg ne lássalak többet!

PAULINA
(El akar szaladni. Megrántja az ajtót, de az be van zárva.) Megvert! Segítség! Segítség! Énnekem ezt nem kell tűrni! (Sírva.) Nyisson ki! Ütött engem! Maga, Johnné!

JOHNNÉ
(Tökéletesen megváltozik, átöleli Paulinát, így tartván vissza a lányt.) Paulina, az Istenért, Paulina! Sejtelmem sincs, hogy mi történt! Legyen olyan jó, bocsásson meg! Hát mit tegyek? Paulina, talán essek térdre, Paulina, Paulina! Úgy kérjek bocsánatot?...

PAULINA
Minek ütött nekem az arcomba? Megyek az őrszobára megmutatni, hogy az arcomat ütötte. Megmutatom, megyek az őrszobára!

JOHNNÉ
(odatartja neki az arcát) Itt van! Vágj ököllel te is az arcomba! Az jó lesz, akkor nem tartozunk egymásnak.

PAULINA
Megyek az őrszobára...

JOHNNÉ
Akkor nem tartozunk egymásnak. Én azt mondom neked, te lány, azt mondom, te lány, hogy akkor teljesen kvittek leszünk. Mit akarsz? Ki vele!

PAULINA
Mit ér az nekem, hiszen megdagadt az arcom.

JOHNNÉ
(arcul üti saját magát) Na, itt van, az én arcom is megdagadt! Üss csak ide, te lány, ne félj semmit! Aztán rajta, ki vele, mi nyomja a szívedet?! Én meg közben... én meg közben, főzök kettőnknek, Paulina kisasszony, egy jó erős kávét, méghozzá Istenemre, nem ócska cikóriából.

PAULINA
(engedékenyebben) Minek egyszerre olyan durva és gonosz volt énhozzám, szegény lányhoz, Johnné?

JOHNNÉ
Hát igen! Én magam se tudom. Jöjjön, Paulina, üljön le! Így! Csak szépen, mondom, üljön le! Igazán kedves, hogy meglátogatott. Mennyiszer elpáholt már ilyen miatt az anyám is - Brückenbergben születtem - mert néha annyira hóbortos voltam. Hányszor mondta nekem: te lány, figyelj ide, meglátod, hogy egyszer még szerencsétlenné teszed magad! Bizony, meglehet, hogy igaza volt. Hogy érzi magát, Paulina? Mit csinál általában?

PAULINA
(Papírpénzeket és maréknyi ezüstpénzt dob az asztalra számolatlanul.) Itt a maga pénze. Nekem nem kell.

JOHNNÉ
Nem tudok én semmiféle pénzről, Paulina!

PAULINA
Ó, tud maga egészen jól róla! Égetett engem. Olyan volt, mint kígyó a vánkosom alatt...

JOHNNÉ
Hogyhogy?

PAULINA
Előmászott, amikor aludtam fáradva. Kínzott. Tekeredett rám, fojtogatott, hangosan kiabáltam, és háziasszonyom ott talált, a padlón feküdtem, majdnem meghalva.

JOHNNÉ
Hagyja már ezt, Paulina! Igyon egy kis snapszot! (Konyakot tölt neki.) Aztán egyen is néhány falatot: az uramnak születésnapja volt tegnap. (Süteményt hoz, leszel belőle néhány darabot.)

PAULINA
Nem, nem, nem kívánok, Johnné!

JOHNNÉ
Ez tápláló, ez jót tesz! Kell, hogy egyen! Annak viszont örülök Paulina, hogy erős természete szépen helyrehozta.

PAULINA
Na de most már hadd látom, Johnné!

JOHNNÉ
Ugyan mit, Paulina? Mit akar látni?

PAULINA
Ha én bírtam volna futni, előbb jöttem volna. Azt látni akarom, amiért jöttem.

JOHNNÉ
Úgy? Igen? Mit akarsz te lány? Mit akarsz te most egyszerre látni? Azt, akit a két kezeddel akartál megfojtani?

PAULINA
Én?

JOHNNÉ
Még hazudnál is? Be fogom neked bizonyítani.

PAULINA
De most már engem kínzott eleget, gyötört a véremig, Johnné. A nyakamra jött, egyetlen pillanatra nem hagyott békén, ameddig ott fönt a padláson ócska rongyok tetején nem hoztam gyermeket a világra. Engem biztatott, ronda suhanccal engem ijesztett. Nekem vetett kártyát a vőlegényemről, és tovább piszkált, ameddig lettem, mint az eszétvesztett.

JOHNNÉ
Az vagy te még most is! Úgy ám, tökéletesen elvesztetted az eszed. Micsoda? Hogy én kínoztalak? Mit csináltam én? Én szedtelek föl az utcáról. Én vittelek el, méghozzá hóviharban, az utcai óra alól, ahol - jaj milyen állapotban voltál, rémisztő szemekkel meredtél a lámpagyújtogatóra. Úgy ám: mentem utánad, hogy a rendőr, a zöld kocsi, hogy az ördög el ne vihessen! Nem hagytalak békén, gyötörtelek, hogy gyerekeddel a szíved alatt ne vesd magad a vízbe. (Utánozza.) "Nekimegyek a Landwehr-kanálisnak, John mama! Megfojtom a kölyköt! A saját kalaptűmmel szúrom át a férget. Odamegyek, odaszaladok, ahol az a lump apja henyél és citerázik. Oda a lokálba, és a lábához vágom a halott kölyket!" Ezt mondtad, ilyesmiket zagyváltál össze, és ez egyfolytában így ment egész álló napon, néha még fél éjszakán át is, ameddig ide nem hoztalak, ágyba nem fektettelek, és addig nem dédelgettelek, míg végre el nem aludtál, és csak másnap délben, amikor a templomok harangjai szóltak, akkor ébredtél föl újra. Bizony ám, így ijegettelek én! Meg így biztattalak, így nem hagytalak soha békén. Ezt mind elfelejtetted? Mondd!

PAULINA
De hát mégiscsak az enyém a gyerek, John mama!

JOHNNÉ
(felkiált) Hát akkor húzd ki a Landwehr-csatornából!

PAULINA
Nem szabad nekem gyerekemet látni?

JOHNNÉ
Ugorj a vízbe, és keresd meg! Akkor láthatod! Most pedig, ne haragudj, nem tartóztatlak tovább.

PAULINA
Helyes. Verhet, ha akar. Lehet engem megklopfolni, fejbe vághat vizes korsóval, de ameddig én nem tudom, hol az a gyerek, addig engem innen senki, de senki nem tudja elvinni.

JOHNNÉ
(beadva a derekát) Paulina, kiadtam a gyereket gondozásra.

PAULINA
Hazugság! Hallom, ahogy szopja a cumit. Itt van mindjárt a függöny mögött. (A gyermek a fülkében sírni kezd. Paulina a függönyhöz siet, közben kissé patetikusan, nem minden színészkedés nélkül, pityeregve kiáltja) Ne sírj! Szegényke, szegényke csöppség, jön már jó anyuka! (Johnné szinte eszét vesztve a bejárathoz ugrik, s elállja Paulina útját. Paulina ájultan nyöszörögve, öbölbeszorított kézzel.) Eresszen engem be gyermekemhez!

JOHNNÉ
(félelmetesen megváltozva) Idefigyelj, te lány! Nézz csak rám jobban! Azt gondolod, hogy egy olyasvalakivel, mint most én..., hogy velem tréfálhatsz? (Paulina nyöszörögve leül.) Tedd le a hátulsód, sivalkodj, nyöszörögj! Ahogyan akarod... Jajgass, ameddig be nem dagad a szád! De hogyha ide be próbálsz lépni, akkor egyikünk tüstént meghal. És akkor ez a csöppség se marad életben.

PAULINA
(határozott mozdulattal feláll.) Hát akkor figyeljen ide, John néni, hogy mi lesz most.

JOHNNÉ
(ismét engedékenyebben) Paulina, az a dolog köztünk rendben van, és be van fejezve. Mit akar maga evvel a kis kölyökkel vesződni, amikor már az én gyermekem lett, és a legjobb kezekbe került. Mondja, mit akar vele? Menjen csak a vőlegényéhez! Talál ott jobb szórakozást, mint a gyereksírás, a gyerekápolás és a sok gond a gyerekkel.

PAULINA
Most igazán! Most tényleg! Most engem el kell venni. Mindenki mondta... Kielbackéné is, amikor kellett magam hagyni kezelni, ne engedjek, el kell engem venni. Még az anyakönyvvezetőné is tanácsolta nekem. Azt mondta, nagyon mérgesen, amikor elmeséltem, hova én fölmásztam, és padláson hoztam világra a gyereket... egészen mérgesen mondta, ne engedjek! Azt mondta nekem: "Te szegény, megkínzott teremtés!" Aztán táskáját fogta, egy tallér két garast adott. Rendben van, nem civakodni én tovább, Johnné. Isten vele! Úgyis csak jöttem azért, hogy megmondjam, legyen délután holnap öt órakor itthon! Minek? Mert holnap jön a gondozó a várostól ide. Én nem akarok itt tovább magamat mérgesíteni.

JOHNNÉ
(megmeredve, szinte lelkét vesztve) Hogyan? Te bejelentetted az anyakönyvi hivatalnak?

PAULINA
Minek nem? Börtönbe jussak?

JOHNNÉ
Mit jelentettél be?

PAULINA
Mást semmit, csak hogy fiút én szültem. Szégyelltem magam, jaj Istenem, mindig lettem pirosabb, pirosabb. Azt hittem, mindjárt elsüllyedek.

JOHNNÉ
Igen? Hát, ha ennyire szégyellted magad, te lány, akkor minek jelentetted be?

PAULINA
Mert háziasszonyom és Kielbackéné, aki odavezetett engem, csöppet se hagyott békén.

JOHNNÉ
Hát így állunk! Akkor ezt tudják az anyakönyvnél is?

PAULINA
Hát persze, kell nekik tudni, Johnné.

JOHNNÉ
De hát nem rágtam a szádba?...

PAULINA
Be kell az ilyent jelenteni. Vagy kapjanak el, aztán legyen a vizsgálat és lökjenek be Plötzensee?

JOHNNÉ
Világosan megmondtam, hogy én megyek bejelenteni.

PAULINA
Megkérdeztem a kisasszonyt. Senki se jött, senki se jelentett be.

JOHNNÉ
Hát akkor te mit mondtál ott?

PAULINA
Azt, hogy Alois Theophil lesz a neve, és hogy van kint gondozásra Johnnénál.

JOHNNÉ
És holnap jön valaki ellenőrizni?

PAULINA
Egy úr jön gyámügytől. Mit számít! Legyen nyugodt, és esze legyen. Az előbb engem igazán halálra megijesztett.

JOHNNÉ
(mintha ott se lenne) Persze, persze. Ezen már nem lehet változtatni. Az égre is! Ez nem is olyan nagy dolog.

PAULINA
Ahogy mondja. És most végre megláthatom a kicsi fiút, Johnné?

JOHNNÉ
Máma nem. Majd holnap, holnap, Paulina.

PAULINA
Máma minek nem?

JOHNNÉ
Mert ez a kiabálás nem használ neki!

PAULINA
Hát akkor holnap öt órakor, délután. Oda van írva, azt mondta nekem a házinénim, hogy az úr onnan a várostól holnap ötkor jön nézni utána.

JOHNNÉ
(miközben Paulinát tolja kifelé, és maga is kimegy vele, szinte idegen hangon) Jó, jó! Hát csak jöjjön, lányom!

ZELMA
A mama alszik, John néni. Nagyon éhes vagyok. Kaphatnék egy falat kenyeret? (Johnné gépiesen feláll, s levág egy szelet kenyeret, mintha valaki elbűvölte volna. Zelma, akit meghökkent az asszony viselkedése) Én vagyok az! Mi történt? Csak meg ne vágja magát a késsel!

JOHNNÉ
(száraz hörgéssel, mely egyre erősödik, miközben a kenyér és a kés kezéből az asztalra csúszik) Félelem! Gond! Mit tudtok ti ezekről! (Reszketni kezd és támasztékot keres, hogy össze ne rogyjon.)

Dr. KEGEL ÉS KÄFERSTEIN
(roppant pátosszal)
Üdvöz légy, te remekszép
csarnok, az én két
drága uram fejedelmi
bölcseje és te
büszke tető amaz oszlopokon.
Mély hüvelyében...

HASSENREUTER
(dühösen fölkiált) Szünet! Pont! Pont! Szünet! Pont! Nem verklit tekernek! A "Messinai menyasszony" kórusa nem verkli-darab. "Üdvöz légy, te remekszép..." onnan mégegyszer, uraim! "Üdvöz légy, te remekszép csarnok..." Valahogy így, uraim! "Mély hüvelyében pihenjen a kard." Punktum. "Büszke tető", illetve azt akartam mondani, hogy punktum! Miattam folytathatják.

DR. KEGEL ÉS KÄFERSTEIN
Mély hüvelyében
pihenjen a kard,
a kapun túl meg lánc
kötözze a harc kígyóhaju szörnyét.
Mert...

HASSENREUTER
Állj! Maguk nem tudják, hogy mit jelent a pont, uraim? Nincsenek tisztában az alapismeretekkel? "Kígyóhaju szörnyét" Pont! Gondoljanak arra, hogy itt egy tilalomfa mered: Állj! Pont! Halálos csönd! Mintha már nem is volnának a világon, Käferstein. Utána meg ki a mellet, zengjen a hang, mint a kürt. Állj! Az Isten szerelmére, ne suttogjanak! "Mert..." Tovább! Rajta!

DR. KEGEL ÉS KÄFERSTEIN
Mert a barátságos ház
sértetlen küszöbét
óvja az eskü, a rémes Erinnüszök
sarja...

HASSENREUTER
(fölugrik, ordít, körberohangál) Eskü! Eskü! Eskü! Eskü! Állj! Nem tudják, hogy mi az az eskü? Käferstein, "Óvja az eskü, a rémes Erinnüszek sarja..." Az eskü az Erinnüszek sarja, dr. Kegel! Fölemelni a hangot! Halál! A publikum a legutolsó páholynyitogatóig merő egy libabőr! Borzalom járja át a csontokat! Figyeljenek: Mert a ház küszöbét óvja az eskü! - Az Erinnüszek sarja, a legszörnyűbb a pokol istenei között. Ne ismételjenek, gyerünk tovább! De egyszersmindenkorra jegyezzék meg, hogy az eskü és a müncheni sör mellé adott feketeretek két különböző dolog.

SPITTA
(szaval) "Szörnyű haragtól forr a szivem..."

HASSENREUTER
Állj! (Odaszalad Spittához, hajlít valamit karjain és lábain, hogy a kívánt tragikus pózba álljon.) Először is hiányzik a szoborszerű testtartás, kedves Spittám. Önön egyáltalában nem látszik egy tragikus hős méltósága. Azután meg nem lépett az I/D mezőről jobb lábával a II/C-re, ahogyan határozottan utasítottam. Végül pedig vár engem Quaquaro úr. Félbeszakítjuk egy pillanatra. (Quaquaróhoz fordul.) Így, most szolgálatára állok, házmester uram. Vagyis azért kérettem ide, mivel sajnos, ahogyan a leltárból kiderül, több ládányi jelmezemnek lába kelt, más szavakkal: ellopták. Mielőtt azonban följelentést teszek, amit természetesen elhatároztam már, meg szeretném hallgatni a maga tanácsát. Annál is inkább, mert akadt még valami, hogy is mondjam, valami furcsa meglepetés. Az eltűnt ruhásládák helyett az egyik sarokban találtam egy leletet, amiről Virchow professzort kellene értesíteni. Mindenekelőtt egy kékkockás dunyhácskát, valószínűleg a történelem előtti időből és egy kimondhatatlan nevű edényt, aminek rendeltetése mindent egybevéve ártalmatlan, de ugyancsak kimondhatatlan.

QUAQUARO
Igazgató uram, fölmehetek oda?

HASSENREUTER
Menjen csak! Ott találja Johnnét, akit a lelet még nálam is jobban nyugtalanít. Ez a három úr itt, akik az én tanítványaim, makacsul hajtogatják, hogy ott fönt valamilyen gyilkossági ügy történhetett. De kérem szépen, nem szeretnék botrányt csapni!

KÄFERSTEIN
Amikor Schneidermühlben, az anyámnál a boltból valami eltűnt, mindig azt mondták, hogy megették a patkányok. És valóban: hogy ott mennyi volt a patkány és az egér! A lépcsőn majdnem agyongázoltam egyet. Ha itt is így van, miért nem rághatták széjjel itt is a patkányok meg az egerek a ládákat és a jelmezeket - hiszen a selyemnek édes az íze.

HASSENREUTER
Hagyja csak, hagyja csak! Ne folytassa rőfösfantáziálását, hahaha, tartsa meg magának, drága Käferstein! Más se hiányzik, mint hogy még kísértet-históriákkal is traktáljon minket ama Sorgenfrei nevezetű közhuszárról, aki a maga állítása szerint akkoriban, amikor ez a ház még lovassági laktanya volt, sarkantyúval a csizmáján és karddal az oldalán, itt a padlásomon fellógatta magát. A végén még őt fogja gyanúsítani.

KÄFERSTEIN
A szöget is lehet látni, direktor úr!

QUAQUARO
Az egész házban suttognak arról a Sorgenfrei nevezetű katonáról, aki itt valahol a padláson hurokba dugta a fejét.

KÄFERSTEIN
Az udvaron az asztalos felesége és a második emeleten egy kabátvarrónő fényes nappal látta, hogy kibólogat a tetőablakon és katonásan szalutál.

QUAQUARO
Egy altiszt ezt a Sorgenfrei közhuszárt fafejűnek nevezte, és csak úgy szórakozásból lehúzott neki egyet. Az a szamár meg szívére vette.

HASSENREUTER
Hahaha... Katonai kibabrálások és kísértet-históriák! Ez a keverék roppant eredeti, de semmi köze a mi dolgunkhoz. Megengedem, hogy a lopás - vagy, ami itt számításba jöhet - az alatt a tizenegy vagy tizenkét nap alatt zajlott le, amikor én tárgyalni voltam Elszászban. De nézze meg jól, hogy mi történt, és csak aztán mondja el a véleményét. (Az igazgató odafordul tanítványaihoz. Quaquaro felmegy a padláslépcsőn és eltűnik a csapóajtó mögött.) All right, kedves Spittám. Rajta, tovább!

SPITTA
(recitál, de csak értelemszerűen, pátosz nélkül)
Iszonyú haragtól forr a szívem,
kezem ujra ökölbe szorul,
mert íme, a gyűlölt
Medúzát itt látom előttem.
Véremmel alig birok már.
Tiszteljem-e szép szavakkal?
Vagy a düh legyen úrrá rajtam?
Az Eumenidától félek:
ő védi e ház nyugalmát
s ő védi az isteni békét.

HASSENREUTER
(leül és hallgat, fejét tenyerébe támasztva, teljes megadással. Csak néhány perc múlva, miután már Spitta befejezte, pillant föl, mintegy magához térve.) Készen van, Spitta?! Nagyon köszönöm! Látja, drága Spitta, én megint a legcifrább helyzetbe kerültem magával szemben: vagy kereken szemébe mondom, hogy a maga előadásmódját nagyszerűnek találom -, s akkor a legaljasabban hazudok - vagy iszonyatosnak minősítem - s akkor megint benne vagyunk a legpompásabb csávában.

SPITTA
(elsápadva) Hát igen, minden, ami kothurnuson jár, ami retorikus, az idegen tőlem. Azért is hagytam ott a teológiát, mert viszolygok a prédikáló hangtól.

HASSENREUTER
Ilyenformán a tragikus kórusokat nyilván úgy akarja eldarálni, ahogy a bírósági írnok a jegyzőkönyvet, vagy a pincér az étlapot szokta.

SPITTA
Tulajdonképpen egyáltalában nem szeretem a "Messinai menyasszony" hangzatos bombasztjait.

HASSENREUTER
Mondja csak mégegyszer, kedves Spitta!

SPITTA
Ezen nem lehet változtatni, direktor uram. A mi fogalmaink a drámai művészetről néhány vonatkozásban teljességgel különböznek.

HASSENREUTER
Ember! A maga képe ebben a pillanatban tökéletes tükre a nagyzási hóbortnak és a pimaszságnak. Pardon! Csakhogy ön most az én tanítványom, és nem a házitanítóm. Én és ön?! Zöldfülű kezdő! Maga és Schiller? Friedrich Schiller! Százszor megmondtam már, hogy a maga meglehetősen gyerekes művészetszemlélete nem több, mint őrültségre való hajlamainak álcázott megjelenése.

SPITTA
Ezt tessék talán előbb bizonyítani.

HASSENREUTER
Bebizonyítja ezt saját maga, mihelyt kinyitja a száját! Maga semmibe veszi a beszéd művészetét. A szép emberi hang helyébe a brekegést akarja tenni. Tagadja a drámai cselekményt, és azt állítja, hogy az valamiféle értéktelen cifraság csak a karzat kegyeiért. Elveti a költői igazságszolgáltatást, a bűnt és a bűnhődést, azt mondja róluk, hogy közönséges kitalációk. Mindez olyan tény, amivel önkegyed tudományos és munéros esze az erkölcsi világrendet semmisíti meg. Az emberiség csúcsairól maga nem tud semmit. Nemrég azt állította, hogy megfelelő körülmények között akár egy figaró vagy egy takarítónő a Mulack-utcából éppen úgy tragikus hős lehet, mint mondjuk Lady Machbeth és Lear király.

SPITTA
(sápadtan, szemüvegét törölgetve) A művészet előtt, mint ahogy a törvény előtt is, minden ember egyenlő, igazgató úr.

HASSENREUTER
Úgy? Ó, ó...! Ugyan hol szedte föl ezt a formás kis közhelyet?

SPITTA
(rendíthetetlen nyugalommal) Ennek a mondatnak az igazsága második természetemmé vált. Lehet, hogy összeütközésbe kerülök miatta Schillerrel és Gustav Freytaggal, de semmi esetre se Lessinggel és Diderot-val. A két utolsó szemesztert ezeknek a valóban nagy dramaturgoknak a tanulmányozásával töltöttem, és ők a bájolgó francia álklasszicizmust belőlem végképp kiirtották. Nemcsak a költészetben, hanem a határtalanul lapos későbbi goethei színjátszási regulákban is, melyek minden ízükben mumifikált értelmetlenségek.

HASSENREUTER
Nocsak!?

SPITTA
És ha a német színház följebb akar jutni, akkor vissza kell nyúlnia az ifjú Schillerhez, az ifjú Goethéhez, Götz Goethéjéhez és újra meg újra Gotthold Ephraim Lessinghez. Náluk találhatók meg azok az igazságok, melyek a művészet teljességének és az élet gazdaságának megfelelnek, s amelyek a természettel egyenrangúak.

HASSENREUTER
Walburga, azt hiszem, hogy Spitta úr összecserél minket. Spitta úr, maga nyilván magánórát akar tartani. Kérlek, Walburga, menjetek át evégből Spitta úrral a könyvtárba! Ha az emberi arcátlanságot és különösképpen a fiatalemberekét meg lehetne testesíteni, ez maga alá temetné az emberiséget, mint ahogy egy hangyát valamilyen őshegység gránittömege.

SPITTA
De még ez se cáfolna meg engem.

HASSENREUTER
Ember! Én nemcsak két szemesztert csináltam végig a királyi könyvtárban, én megőszültem a gyakorlati munkában is, és én mondom magának, hogy a goethei színjátszó katekizmus az én művészi meggyőződésem alfája és omegája. Ha pedig ez magának nem tetszik, keressen más tanítómestert!

SPITTA
(nem zökkenve ki nyugalmából) Goethe, azt hiszem, a maga szenilis színjátszó szabályai jóvoltából maga magával, a saját természetével is igen kicsinyes ellentétbe került. Hát mit mondhat mást az ember, amikor például kijelenti, hogy minden színésznek, függetlenül attól, hogy miféle szerepet játszik - szóról-szóra így mondja: -, valamiféle emberevő ábrázatot kell öltenie. Ismétlem: szóról-szóra. Hogy ez a nézőkben a szomorújáték magasztos benyomását keltse.

HASSENREUTER
Vegye csak elő a jegyzetfüzetét, én jó Spittám, és írja bele, kérem tisztelettel, hogy Hassenreuter direktor szamár, Schiller szamár, Goethe szamár, természetesen Aristotelész ugyancsak szamár. (Váratlanul, szinte tébolyultan fölnevet.) És, hahahaha, azt is írja bele, hogy egy bizonyos Spitta viszont holdkóros ködlovag!

SPITTA
Örülök, igazgató úr, hogy megint jókedve van.

HASSENREUTER
Hát nem! Ördög és pokol! Nagyon is rossz a kedvem! Maga csak egy tünet. Ennélfogva ne vegye magát nagyon komolyan! Maga egy patkány! De az ilyen patkányok kezdik a politika területén - és ez már valódi patkányvész! - aláásni a mi fenséges, új, egyesült német birodalmunkat. Ellopják fáradságunk gyümölcseit, és a német művészet kertjében - bizony, hogy patkányvész ez! - szétrágják az idealizmus fájának gyökereit, sárba akarják rántani a fa koronáját! A porba, a porba, a porba veletek!

HASSENREUTER
(Észreveszi Johnnét. Mindkét kezével hevesen rámutat, mintha valami felfedezést tett volna.) Íme, ott jön a maga tragikus múzsája, Spitta!

JOHNNÉ
(a direktor, Kegel és Käferstein nevetése közben közelebb jön, megütközve) Mi van velem, igazgató úr?!

HASSENREUTER
Magánál minden szép és jó, drága Johnné! Köszönje meg Istennek, hogy a maga csöndes, visszavonult, békés élete nem teszi alkalmassá arra, hogy tragikus hősnővé váljék! De mondja csak, látott-e valamilyen kísértetet?

JOHNNÉ
(nem természetes sápadtsággal) Á, minek láttam volna?

HASSENREUTER
Hát mondjuk, azt a hírhedt Sorgenfreit, azt a közhuszárt, aki ott fönt fejezte be katonai karrierjét, átillanva a kellemesebb túlvilágra.

JOHNNÉ
Á, ha élő ember lenne, akkor én tudnék róla, halott kísértetektől viszont nem félek.

HASSENREUTER
Na, Quaquaro uram, mit talált fönt?

QUAQUARO
(kezében egy svéd lovaglócsizma) Mindent alaposan átkutattam, s arra a meggyőződésre jutottam, hogy ott fönn okvetlenül valamilyen hajléktalan csavargó éjszakázhatott. De azt nem tudom, hogyan juthatott oda. Aztán meg ebben a csizmában ezt találtam. (A lovaglócsizmából kihúz egy cumisüveget gumidugóval, félig megtöltve tejjel.)

JOHNNÉ
Nincs ebben semmi különös. Fönt voltam egy kicsit tenni-venni, és Adalbertkémet magammal vittem. Az egész históriához nincs semmi más közöm.

HASSENREUTER
Senki sem állította az ellenkezőjét, Johnné.

JOHNNÉ
Amikor Adalbertkém a világra jött, amikor aztán Adalbertkém meghalt... Csak jöjjön nekem valaki, és tanítson ki rá, hogy milyen egy igazi anya! De most mennem kell! Direktor úr... Most én két vagy három napig nem tudok feljönni. Isten velük! Az én kis Adalbertkémet kell megmutatnom a sógornémnak a nyaralójában. (Kiballag a folyosóajtón.)

HASSENREUTER
Mit fecsegett ez itt össze-vissza?

QUAQUARO
Amikor az első kölyke született, már akkor is, aztán meg, amikor meghalt, ennél a Johnnénál valamilyen sróf meglazult. Amióta meg ez a második megvan, azóta már két sróf is lötyög. Viszont azért számolni jól tud. Egészen komoly kis összegeket ad kölcsön zálogra, csinos kamattal.

HASSENREUTER
De itt rólam van szó. Én mit csináljak, akit megloptak?

QUAQUARO
Hát az a kérdés, hogy kire gyanakszik?

HASSENREUTER
Ebben a házban? Mondja meg maga, Quaquaro úr...

QUAQUARO
Igaza van! Szórul-szóra így van. Na de most már eljutottunk odáig, hogy hamarosan csinálunk egy kis takarítást. Knobbénét például retyerutyájával együtt kibillentjük innen. Aztán van egy társaság a "B" szárnyon is. Erről a társaságról azt mondta nekem Schierke rendőr, hogy vannak köztük gyanús fickók is. Őket majd kicsippenti a rendőrség.

HASSENREUTER
De működik itt a házban egy dalárda is. Én legalábbis hallok olykor szép férfihangokat, amint a "Deutschland, Deutschland über alles"-t éneklik vagy azt, hogy "Te szép erdő amott fönn" vagy azt, hogy "Egy hűvös pince mélyén"... meg ilyesféléket.

QUAQUARO
Hát igen, azok úgy énekelnek, mint az angyalok. Nem vitás. Ahol pedig énekelnek, ott nyugodtan lehet élni. Ámbátor ezt én senkinek se tanácsolnám... Csak az én Princemmel, ez az én bull bulldogom neve, csak vele merészkedek bele abba a finom társaságba. Tessék kérem bátran följelentést tenni, direktor úr!

HASSENREUTER
Szeméből a kaució szikrázik ki. Szavában bankók lapulnak. Az ökle felmondás. Boldognak mondható, aki nem álmodik vele. Aki meg esetleg vele álmodik, nyilván segítségért kiabál. Mocskos, enyveskezű figura! De hát nélkülr ennek az állami barakknak a főbérlői nem jutnának a pénzükhöz. A katonai pénztár meg bért fölírhatná a kéménybe. (Megmozdul az ajtócsengő.) Ez pedig minden bizonnyal Alice Rüttenbusch kisasszony, az ifjú naiva, akit én, sajnos, a strassburgi városatyák akta-tologatásai miatt még mindig nem köthetek le szerződéssel. Ha majd kineveznek - Isten adja, hogy így legyen! - ez lesz az első igazgatói tevékenységem. Walburga és Spitta, gyerünk a padlásra! Vizsgáljátok végig azt a hat ládát, amin az a címke van, hogy "Zsurnaliszták". Hogy a kellő pillanatban készen legyünk a leltárral. (Käfersteinhoz és dr. Kegelhez) Maguk pedig közben befelé a könyvtárba!

HASSENREUTER
Kérem, tessék csak bejönni, nagyságos hölgyem! Azazhogy! Pardon! Nagyon kérem bocsánatát, uram! Egy hölgyet vártam! Egy fiatal hölgyet... de kérem, tessék csak, lépjen be!

(Az igazgató Spitta tiszteletessel ismét előrejön. Spitta tiszteletes hatvanéves, egy kissé elparasztosodott, vidéki papocska, éppen úgy lehetne földmérő vagy kisbirtokos. Izmos testalkatú, rövid nyakú, jól táplált, kicsit nyomott, széles Luther-ábrázata van. Puha kalap rajta, szemüveg, kezében bot, karján lódenkabát; otromba csizmája és egyéb ruhadarabjainak állapota arra utal, hogy jócskán megviselte őket az időjárás.)

Tudja ön, igazgató úr, hogy ki vagyok én?

HASSENREUTER
Nem egészen biztosan, de...

SPITTA TISZTELETES
Bátorkodjék eztán, direktor uram, egyszerűen Spitta tiszteletesnek titulálni, aki az uckermarki Schwoizból jöttem, és akinek a fia Erich Spitta, igen, az ön családjában házitanító vagy ilyesvalami. Bizony, Erich Spitta az én fiam. Nehéz szívvel mondom ki ezt.

HASSENREUTER
Hát először is örvendek, hogy üdvözölhetem. De rögtön arra is kérem, tiszteletes úr, hogy amiatt a félrelépés miatt, amit az ön fia, Erich elkövetett, ne aggódjék túlságosan, és semmiképpen se okozzon önnek túl nagy gondot.

SPITTA TISZTELETES
Ó pedig én nagyon aggódom, s túlságosan nagy gondot is okoz (Élénk érdeklődéssel körülnéz a különös helyiségben, s közben leül egy székre.) Roppant nehéz elmondanom, nehéz megmagyaráznom, hogy milyen határtalanul aggódom. Engedjen meg egy kérdést, igen tisztelt uram. Én jártam már a hadimúzeumban (botjával megérint egy pappenheimi vértes katonát), miféle páncélosok ezek?

HASSENREUTER
Ezek? Pappenheimi vértesek.

SPITTA TISZTELETES
Ó, ó! Én egészen másként képzeltem Schillert. (Összeszedve magát) Ez a Berlin, ez a Berlin! Egészen összezavar engem. Úgy tekintsen rám, direktor uram, hogy engem nem csupán aggaszt ez a berlini sodoma, hanem tökéletesen össze is tört a fiam cselekedete.

HASSENREUTER
Cselekedete? Miféle cselekedete?

SPITTA TISZTELETES
Még ön kérdi? Egy becsületes embernek a fia, aki... aki... színésznek megy!

HASSENREUTER
(kihúzva magát, önérzetesen) Uram, én nem helyeslem az ön fia elhatározását. De én magam, aki - honny soit qui mal y pense -, aki szintén egy becsületes embernek vagyok a fia, és aki - szeretném remélni - ugyancsak becsületes ember vagyok, én, ahogy itt ön előtt állok, én magam is színész voltam. Sőt alig hat héttel ezelőtt egy merseburgi Luther-ünnepségen - mert hát én a kultúra harcosa vagyok - nemcsak rendezőként, hanem színészként is felléptem a világot jelentő deszkákra. A polgári tisztesség vonatkozásában és az általános tisztesség szempontjából tehát nem volna szabad - legalábbis az én véleményem szerint - az ön fiaurának elhatározását kifogásolnia. De ez nehéz egy hivatás és igen sok tehetség kell hozzá. Azt megengedem, hogy gyönge jellemek számára különösképpen veszedelmes. És még azt is hozzáteszem, hogy én ennek a pályának iszonyú fáradságait a végsőkig megismertem és hogy én ettől a pályától mindenkit óvni szeretnék. Ezért is adtam a lányaimnak füleseket, amikor a leghalványabb gondolatuk támadt arra, hogy színi pályára menjenek. És hogyha valamelyikük egy komédiással akarna összeházasodni, követ kötnék a nyakába, és a tengerbe hajítanám, Ott, ahol az a legmélyebb.

SPITTA TISZTELETES
Nem akartam senkit se megsérteni. Azt is elismerem, hogy szegény vidéki papként minderről halvány fogalmam sincs. De képzeljen csak el egy apát, mondjuk éppen egy magamfajta szegény, vidéki papot, aki a garasait keservesen összekuporgatta, hogy fiának lehetővé tegye a tanulást. Képzelje el, hogy ez a fiú nem sokkal a vizsgái előtt áll már, és hogy az apja és az anyja - van ugyanis otthon egy beteg feleségem - hogy hát ezek a szülők fájdalommal vagy éppen vágyakozással - ahogy tetszik -, arra a pillanatra várnak, igen, arra a pillanatra, amikor a fiúk valamelyik templomban a gyülekezet előtt próba-szentbeszédét tartja. És most jön ez a levél! A kölyök megőrült!

HASSENREUTER
A fiatalok utat keresnek. Nem szabad különösképpen csodálkoznunk, ha egy fiatalember életében időnként nem kerülhető el valamiféle válság.

SPITTA TISZTELETES
Nos, ez a válság elkerülhető lett volna. Ebből a levélből ön is könnyen megtudhatja, hogy ki volt a felelős a romboló változásért ennek az oly ifjú, derék és mindig tökéletesen engedelmes embernek a lelkében. Nem kellett volna soha, de soha Berlinbe küldenem. Igenis, az úgynevezett tudományos teológia, amely az összes pogány filozófussal kacérkodik, és amelyik számunkra az Úristent füstté, Megváltó Urunkat levegővé akarja változtatni, azt teszem én felelőssé az én fiam súlyos ballépéséért. És ehhez még vegyük hozzá az egyéb csábításokat. Direktor uram, olyan dolgokat láttam én, amikről képtelenség beszélnem. Minden zsebemben különféle cédula van: elit-bál, elegáns női kiszolgálás és egyebek. Fél egykor éjjel egészen nyugodtan mentem át a sétányon, az Unter den Linden és a Friedrich utca között, erre odacsapódott hozzám egy csúf fickó, afféle suhanc, és undorító, piszkos rondaságot kérdezett tőlem: "Nem akar-e az úr valamiféle pikáns dolgot?" Na és a kirakatok, amikben a magas és legmagasabb uraságok mellett meztelen színésznők, táncosnők, egyszóval különféle botránkoztató pucérságok láthatók. A tetejében a korzó, az a korzó, ahol a kikent, pomádés bűn az egyszerű polgárasszonyt a járdáról az úttestre szorítja. Ez már nem más, direktor uram, mint a világ vége.

HASSENREUTER
Ó, tiszteletes uram, a világnak nem lesz vége! Sem a meztelenségek miatt, sem a titkos bűnök miatt, amik éjszaka az utcán tenyésznek. Ön engem is és bizonyára az emberiségnek ezt az egész fonák intermezzóját is túl fogja élni.

SPITTA TISZTELETES
A rossz példa, a csábító alkalom, ezek térítik le a fiatalokat a helyes útról.

HASSENREUTER
Engedelmével, tiszteletes uram, én az ön fiában soha nem vettem észre semmiféle hajlamot a könnyelműségre. Vonzódik az irodalomhoz - és ebben nem az első a tiszteletes-fiak közül - gondoljon Lessingre, Herderre és a többiekre -, aki az irodalom és a költészet mezejére kanyarodott. Az is lehet, hogy már van egy néhány írása is a fiókjában. Mindenesetre meg kell önnek mondanom, hogy számomra az a szemléletmód aggasztó inkább, amit az ön fia az irodalomban képvisel.

SPITTA TISZTELETES
Mindez bizony félelmetes, szörnyűséges, és túltesz minden rossz sejtelmemen. Most valóban kinyílt a szemem. Uram, nekem nyolc gyermekem van, akik közül Erich volt a legszebb reménységünk. A hozzá korban legközelebb álló nénje számunkra Isten legsúlyosabb megpróbáltatását jelentette. S ők ketten, úgy látszik, egyaránt ennek az elvetemült városnak lettek az áldozatai. Lányom korán fejlett, szép lány volt - de mégis... Hanem valami mást szeretnék mondani. Három napja vagyok itt Berlinben, és Erichet még nem láttam. Ma, amikor a lakására mentem, nem találtam otthon. Egy keveset vártam rá, és természetesen körülnéztem nála. És most, nézze meg ezt a képet, igazgató uram! (Kivesz egy apró fényképet tárcájából, miközben visszarakja Erich levelét, s a fényképet az igazgató szeme elé tartja.)

HASSENREUTER
(átveszi a képet, rámered, hol, mintha rövidlátó, hol, mintha távollátó lenne, meghökkenve) Hogyhogy?

SPITTA TISZTELETES
Ezen a kis buta pofácskán nincs mit nézni tovább. De olvassa csak el, kérem, az aláírást!

HASSENREUTER
Hol?

SPITTA TISZTELETES
(olvassa) "Egyetlen drágaságának az ő Walburgája".

HASSENREUTER
Engedje meg! Mit akar ez jelenteni, tiszteletes uram?

SPITTA TISZTELETES
Valamilyen kis varrólány lehet! Ha nem éppen egy jóféle sötét pincérnő!

HASSENREUTER
(erősen elfehéredve) Hm. (Eldugja a képet.) Ezt a képet megtartom, tiszteletes úr.

SPITTA TISZTELETES
Ilyen mocsokban hentereg ez a fiú. És most gondolja csak meg az én helyzetemet: milyen érzésekkel, milyen képpel állhatok eztán a gyülekezetben a híveim elé?

HASSENREUTER
A mennykőbe is! Mit érdekel ez engem, tiszteletes úr? Mi közöm nekem az ön gyülekezetéhez, tékozló fiaihoz és lányaihoz és egyéb ilyesféle dolgaihoz? (Megint előhúzza a fényképet.) És különben is, ami ezt a talpraesett, formás kislányt illeti, ezt a "pincérnőt" vagy ilyesvalakit, abban téved! Többet nem mondok. A többi majd kiderül, tiszteletes uram. Ég áldja!

SPITTA TISZTELETES
Őszintén megvallom, nem értem önt. Talán az ön köreiben ez a hang a szokásos? Megyek is, nem óhajtok tovább a terhére lenni. De, mint apának igenis megvan rá a jogom Isten előtt is, hogy nyomatékosan arra kérjem, hagyja abba ennek az én megkergült fiamnak az úgynevezett drámai oktatását! S ha nem volna hajlandó, találok rá utat-módot, hogy kényszerítsem erre.

HASSENREUTER
Nemcsak ezt teszem meg, tiszteletes uram, hanem egészen egyszerűen kirakom a szűrét. (Kikíséri a tiszteletest, majd visszajön nélküle, s miután bevágta az ajtót, két karját a levegőbe löki.) Itt aztán nyugodtan ki lehet mondani, hogy Neandervölgy! (Fölszalad a padláslépcsőn.) Spitta, Walburga, gyertek le! (Walburga és Spitta leereszkedik. Hassenreuter Walburgához, aki kérdőn néz rá.) Menj a székedre! Ülj le a vicces testrészedre! Na, és maga, kedves Spitta, maga mit akar még itt?

SPITTA
Ön hívott, direktor úr.

HASSENREUTER
Na jó. Nézzen csak a szemembe!

SPITTA
Kérem szépen. (Megteszi.)

HASSENREUTER
Ti lóvá akartok tenni engem! De nem fog sikerülni! Csönd! Egyetlen szót se! Mást vártam magától, mint ezt a kirívó hálátlanságot! Csönd! Egyébként itt volt egy úr! Ez az úr tele van aggodalommal. Rajta, menjen utána, kísérje le az utcára! Próbálja megértetni vele, hogy én nem vagyok a maguk kapcarongya.

SPITTA
(Csóválja a fejét, veszi a kalapját, elmegy.)

HASSENREUTER
(Energikusan Walburgához lép, és meghúzza a fülét.) Te meg, kedves, te meg kapsz majd egy jó pofont, ha ezzel a csavargóval, ezzel a bedöglött teológussal még valaha az életben engedélyem nélkül szóba állsz.

WALBURGA
Jaj, jaj, papa!

HASSENREUTER
Ez a lókötő, aki előttem szeret ártatlan birkaképet vágni, minthogyha kettőig sem tudna számolni, és akinek én, elég meggondolatlan voltam, hogy megengedjem a bejárást a házamba, sajna, olyan ember, akinek az álarca mögött a legszégyenletesebb pimaszság rejtőzik. Én és az én házam tisztességes szellemben élünk. Be akarod becsületünket szennyezni? Ahogy ennek a fickónak a nővére tette? Aki szülei szégyenére, a jelek szerint, az utcán, a csatornában fejezte be?

WALBURGA
Erichről nekem nem ez a véleményem, papa.

HASSENREUTER
Micsoda? Most már mindenesetre ismered az én véleményemet is, és tudod, hogy nincs ellene appelláta! Vagy kiadod az útját, vagy pedig megtapasztalhatod, hogy a szülői házon kívül becstelen, ledér magaviseleteddel mire jutsz. Akkor ki veled innen! Az ilyen lányról tudni sem akarok többé!

WALBURGA
(elsápadva, komoran) Hiszen mindig azt mondogattad, papa, hogy neked magadnak is szüleid nélkül, önállóan kellett megkeresned az utadat.

HASSENREUTER
Te nem vagy férfi.

WALBURGA
Persze, hogy nem. De én most Alice Rütterbuschra gondolok.

HASSENREUTER
Hogyan? Talán lázas vagy? Micsoda? Vagy megbolondultál? (Abbahagyja a beszélgetést, láthatóan zavarban, s bekopog a könyvtárajtón. Kegel és Käferstein megjelenik.) Hol is hagytuk abba? Folytassák!

KEGEL
Okosabb észjárás
illik a vénhez.
Bölcsen ezért én,
íme, köszöntöm.

HASSENREUTER
Mit akarnak? Milyen nőszemélyeket csődít maga ide?

SPITTA
Nem vagyok benne hibás, direktor uram, ezek a hölgyek önhöz akartak jönni.

KIELBACKÉNÉ
Nem éppen, mi csak John pallér feleségével szeretnénk beszélni.

PAULINA
Johnné mindig van itt fönn, önnél?

HASSENREUTER
Igen, de most már kezdem bánni, hogy így van, s mindenesetre szeretném, hogy privát fogadásait ne itt nálam, hanem lent a saját lakásán bonyolítsa le. Máskülönben legközelebb automata fegyvereket vagy csapdákat állítok az ajtó elé. Mit akar tulajdonképpen, drága Spitta? Most már legyen olyan jó, s kalauzolja le ezeket a hölgyeket.

PAULINA
Lent, ő lakásában Johnnét nem találtuk.

HASSENREUTER
Itt fönt nálam pedig éppen úgy nem találják.

KIELBACKÉNÉ
Ez a fiatal kisasszony ugyanis fiacskáját John pallér feleségéhez adta ki gondozásra.

HASSENREUTER
Örvendek! Hát csak rajta! Adják elő! - Mentsen meg tőlük, Käferstein!

KIELBACKÉNÉ
Most jött egy úr a várostól, a gyámügytől ellenőrizni, hogy hogy van a kicsi, és hogy hogyan viselik gondját, és milyen állapotban van. Akkor az úr bement Johnnéhoz, és az úrral együtt mi is bementünk. Ott volt ez a kicsi, és mellette a cédula, hogy Johnné itt fönt dolgozik.

HASSENREUTER
Hova volt a gyerek kiadva gondozásra?

KIELBACKÉNÉ
John pallér feleségéhez.

HASSENREUTER
(türelmetlenül) Teljes képtelenség! Ez nem igaz! Kísérte volna el inkább azt az öreg, jó humorú urat, Spitta, aki után küldtem, semhogy ezeket a hölgyeket a nyakamra hozza.

SPITTA
Kerestem azt az urat, de már eltűnt.

HASSENREUTER
A hölgyek, úgy látszik, nem bíznak bennem. De uraim, mindazonáltal közöljék velük, hogy Johnnénál semmiféle kisgyerek nincs gondozásban, és hogy a nevet illetően minden bizonnyal tévednek.

KÄFERSTEIN
Meg kell hogy mondjam önöknek, hölgyeim, hogy a nevet illetően kétségen kívül tévedésben vannak.

PAULINA
(hevesen, elpityeredne) De igenis, van nála gyerek gondozni! Az én csöppségem gondozza. Az úr, az az úr a várostól mondta, hogy a kicsi rossz kezekben van, nem törődnek vele. Hogy az én apróságomat tették tönkre.

HASSENREUTER
De hölgyeim, önök az asszony nevét illetően, akiről beszélnek, feltétlenül tévedésben leledzenek. John pallér feleségénél semmiféle gyerek nincs gondozásban.

PAULINA
Az én csöppségem kapta karmaiba, hagyta éhezni, tette tönkre. Látni akarom Johnnét. Akarok olvasni fejére, csinálja egészségessé az én kicsi fiamat! Kell neki bíróság elé jönni! Az az úr mondta nekem, hogy följelentsem.

HASSENREUTER
Kérem szépen önöket, ne izgassák fel magukat. Nem vitás, hogy tévednek. Hogy jut egyáltalán eszükbe, kedves hölgyeim, hogy Johnnénál egy kisgyerek van gondozásban?

PAULINA
Mert én magam neki adtam.

HASSENREUTER
De hát Johnnénak saját gyermeke van, akivel, most jut eszembe, látogatóba ment férje nővéréhez.

PAULINA
Nincs neki gyerek! Egyáltalán nincs neki, Johnnénak. Megyek rendőrségre. Hazudott, csalt. Nincs neki gyerek. Az én kis Aloiskámat tette tönkre.

HASSENREUTER
De az Istenre, kérem, önöket hölgyeim, biztos, hogy tévednek!

PAULINA
Senki nem hiszi el nekem, hogy énnekem van kicsi gyerekem. Nekem vőlegényem írt levelet, hogy nem igaz, hogy én rossz, hazudós nő vagyok. (Megfogja a pólyát.) Ez az enyém. Bebizonyítom bíróságnál. Megesküszöm Isten Szent Anyjára.

HASSENREUTER
Takarják csak ki ezt az apróságot! (Megtörténik, Hassenreuter figyelmesen szemléli a csecsemőt.) Hm. A dolog hamarosan tisztázódik. Nyilvánvaló! Először is - jól ismerem Johnnét. Hogyha Johnné ezt a csecsemőt gondozásra kapta volna, akkor egészen lehetetlen, hogy a csöppség ilyen állapotban lenne. Egyszerűen azért, mert Johnné, amikor gyerekekről van szó, akkor a szívét is beleadja.

PAULINA
Akarok beszélni Johnnéval! Mást nem akarok mondani. Nem kell, hogy egész világ előtt derüljön ki. Majd részlettel mindent elmondok bíróságnál, a napot, órát, pontosan azt a helyt is, ahol született. Higgyenek nekem, nyíljon ki maguknak a szemük!

HASSENREUTER
Maga tehát úgy gondolja, kisasszonyom, ha én jól értem, hogy Johnnénak nincs saját gyereke, és hogy az a gyerek, akit annak véltek, hogy az a magáé.

PAULINA
Csapjon belém a mennykő, ha nem van így!

HASSENREUTER
És ez itt az a vitatott csecsemő? Csak szaván ne fogja ezúttal az Isten! - Én ugyanis, akit maguk itt látnak, én vagyok Hassenreuter igazgató, és a takarítónőm kicsinyét, vagyis Johnnéét már három vagy négy alkalommal személyesen itt tartottam a karomban. Sőt mérlegre is tettem. Négy kilónál többet nyomott. Ez a szegény kis pária itt nemigen több két kilónál. Ezen az alapon biztosítom önöket, hogy ez a kisgyermek nem Johnné gyermeke. Azt lehet, hogy az öné, ezt én éppenséggel nem vonhatom kétségbe. De Johnné kisgyermekét ismerem, és meggyőződésem, hogy ezzel itt semmiképpen nem azonos.

KIELBACKÉNÉ
(tisztelettel) Nem, nem, okvetlenül így van, igenis, nem azonos.

PAULINA
Pedig csöppség, állítom, azonos, ha kevéskét van is rossz bőrben és gyenge. Biztos, hogy ez az a kicsi. Megesküszök rá, hogy pontosan ugyanaz.

HASSENREUTER
Nem jutok szóhoz. (Tanítványaihoz.) Tanulásunk, úgy látszik, érdemes ifjak, rossz csillagzat alatt áll ma. Nem tudom, hogyan, de a hölgyek tévedése izgat. (Az asszonyokhoz.) Talán az ajtót tévesztették el?

KIELBACKÉNÉ
Én magam hoztam ki ezt a csöppséget a kisasszonnyal, és avval az úrral a gyámügytől, abból a szobából, amire ki van írva, hogy John pallér felesége. Johnné nem volt ott, John pallér meg Altonába utazott.

HASSENREUTER
Ó, Schierke úr, maga az? Mit kíván?

SCHIERKE
Direktor uram, úgy láttam, hogy az a két nőszemély ide lógott, ide föl.

HASSENREUTER
Két asszony valóban itt van. De mi az, hogy lógott?

KIELBACKÉNÉ
Mi egyáltalán nem lógtunk.

HASSENREUTER
Az én takarítónőm után érdeklődtek.

SCHIERKE
Engedje meg, hogy én is kérdezzek valamit.

HASSENREUTER
Tessék!

PAULINA
Hagyja kérdezni. Attól lehetünk nyugodt.

SCHIERKE
(Kielbackénéhez.) Mi a neve?

KIELBACKÉNÉ
Kielbackéné vagyok.

SCHIERKE
Úgy-e a gyermekotthonból? Hol lakik?

KIELBACKÉNÉ
Linien utca 9-ben.

SCHIERKE
A maga gyereke az ott a kezében?

KIELBACKÉNÉ
Ez itt von Piperkarcka kisasszony gyereke.

SCHIERKE
(Paulinához.) A maga neve?

PAULINA
Paulina von Piperkarcka Skorzeninből.

SCHIERKE
Az asszonyság azt állítja, hogy ez itt a maga gyereke. Ugyanezt állítja maga is?

PAULINA
Rendőr úr, én kérek nagyon alázatosan védelmet, mivel itt igazságtalanul engem gyanúsítanak. Itt volt velem egy úr a várostól. Mi hoztuk ki a kicsit Johnné szobájából, akinél gondozásban volt...

SCHIERKE
(átható pillantással) És ez lehetett ott a szemben lévő ajtónál is, Knobbé vendéglős özvegyénél. Ki tudja, hogy mit akarnak a gyerekkel? Ki küldte magukat ide, és ki pénzelte le? Fix, hogy nem tiszta a lelkiismeretük. Kicsórták, aztán ide fölsurrantak, mert a gyerek igazi anyja, özv. Knobbéné, akitől ellopták, az összes lépcsőt és folyosót végigkutatgatta, és mert ferdén szemben egy rendőrőrszoba van...

PAULINA
Bánom is én, hogy ott van őrszoba, én...

HASSENREUTER
Most aztán, drágám, jól megkapta a cáfolatot. Hát sehogyan se akarja megérteni? Azt hajtogatja, hogy a mi Johnnénknak nincs gyereke. Még - kérem, tessék nagyon idefigyelni - azt is mondogatja, hogy ez a maga gyereke, akit Johnék szobájából kihozott, és akit Johnné gyerekének tartottak. Na tehát: mi itt valamennyien ismerjük Johnné gyerekét, és ez itt, ez egy más valaki! Értette! Amit tehát maga állít, az a legegyszerűbb logika szerint sem igaz. Egyébként roppantul örülnék, Schierke úr, ha magával vinné a hölgyeket, én meg folytathatnám az órámat.

SCHIERKE
Igen ám, de akkor odacsapódik Knobbéné is a retyerutyával. Mert hát a gyereket tőle lopták el.

PAULINA
Nem én loptam. Johnné lopta.

SCHIERKE
Na jó! (Nyugodt hangon az igazgatóhoz.) Ahogyan mondják, ennek a gyereknek apai részről kék vére van. Knobbéné azt gondolja, hogy ellenséges összeesküvés történt, mivelhogy némely körökben ferde szemmel nézik azt a tartásdíjat, amit kap, és azt, hogy a gyereket majd kadét-intézetbe adják. (Ököllel megverik az ajtót.) Nyilván Knobbéné! Már itt is van!

HASSENREUTER
Schierke úr, maga a felelős. Ha az emberek ide benyomulnak, és engem bármilyen kár ér, a rendőrfőnökhöz fogok fordulni. Madai úr jó ismerősöm. Semmi félelem, kedves gyermekeim, ti lesztek a koronatanúk.

SCHIERKE
(az ajtónál) Kint maradni! Egy lélek, be ne jöjjön! (Kis csoport ordítása.)

PAULINA
Üvöltsenek, ahogy akarnak, csak ne közel jöjjenek kicsimhez.

HASSENREUTER
Jobb lesz, ha egy időre bemennek ide a könyvtárszobába. (Bevezeti Paulinát és Kielbackénét a kisgyerekkel együtt a könyvtárba.) Most pedig, Schierke uram, én miattam akár be is eresztheti azt a boszorkányt.

SCHIERKE
(az ajtót egy kicsit megnyitja) Úgy, de csak Knobbéné! Jöjjön már be!

KNOBBÉNÉ
(miután bevitorlázott) Semmi ok az aggodalomra, direktor uram. Többnyire kisfiúk és kislányok jöttek velem, mert miként ön tudja, nagyon szeretem a gyerekeket. Kegyeskedjék megbocsátani nekem, hogy ide betolakodtam. Az egyik kölyök mondta nekem, hogy két asszony az én fiacskámmal ide önhöz surrant be. Én most ezt a fiacskámat keresem, akinek Helfgott Gundofried a neve, mert valóban eltűnt a lakásomból. De sehogyan se szeretnék önnek kellemetlenkedni.

SCHIERKE
Én is ezt akartam éppen kérni nagyon alázatosan. Értse meg már!

KNOBBÉNÉ
(aki ezeket a szavakat rátarti fejmozdulattal elengedi a füle mellett) A legnagyobb sajnálatomra lent az udvarban némi lármát okoztam. Tőlem oda lehet látni az ablakokhoz, és én érdeklődtem az embereknél, a szegény dohánygyári nőnél például a második emeleten, meg a kis sorvadásos varrónőnél a harmadikon, hogy nincs-e náluk az én Zelmám a fiacskámmal. Egyáltalában nem állt szándékomban botrányt csapni. Tudnia kell, direktor uram, hogy én nagyon is tisztában vagyok vele, hogy egy jelentős, igen, egy híres ember előtt állok. Tudnia kell, hogy énnekem, ami Helfgott Gundofriedet illeti, roppant elővigyázatosnak kell lennem. (Hullámzó hangon, zsebbendőjét időnként szeméhez emelve.) Szegény, sorsüldözött asszony vagyok én, uram, aki jobb napokat látott valaha, de lecsúszott. Hanem isten mentsen attól, hogy önt untassam! Üldöznek engem, el akarják rabolni utolsó reménységemet is.

SCHIERKE
Mondja meg röviden, mi a kívánsága. Igyekezzen, kérem!

KNOBBÉNÉ
(mint előbb) Nem elég, hogy utasítottak, hogy kényszerítettek arra, hogy becsületes nevemet letegyem. Akkor még Párizsban éltem, és végül is hozzámentem egy brutális férfihoz, aki egy délnémet kerti vendéglőt bérelt, mert az a bolond gondolatom támadt, hogy helyzetem ezzel javulni fog. Ó, ezek a szélhámos férfiak, igazgató uram!

SCHIERKE
Ez már túl messze vezet, térjen a tárgyra, asszonyság!

KNOBBÉNÉ
Örvendek, hogy alkalmam nyílik végre ismét egyszer egy művelt és szellemi embernek a szemébe nézni. Uram, előadhatnék önnek egy históriát... A nép száján itt én "grófné" vagyok. És Isten a tanúm, hogy kora ifjúságomban nem is voltam ettől messze? Egy ideig még színésznő is voltam. Elmondhatnék hát egy históriát az életemből, a múltamból, aminek az az előnye, hogy nem kitaláció.

SCHIERKE
Vagy ki tudja!

KNOBBÉNÉ
(fennkölten) Az én nyomorúságom egyáltalán nem kitalálás. Bár úgy cseng, mintha az volna, ha elmesélném. Az történt, hogy egy éjszaka, gyalázatom legeslegmélyebb pontján találkoztam az utcán egy unokatestvéremmel, gyermekkori játszópajtásommal, aki most gárdakapitány. Ő a föld felszínén él, én a föld alatt, amióta az én nemességére büszke apám eltaszított, miután még félig gyerekként némi baleset történt velem. Ó, ön nem is sejti, hogy milyen korlátoltság, kíméletlenség, milyen közönségesség uralkodik az én köreimben. Eltaposott hernyó vagyok, direktor uram, de mégis oda, abba a csillogó nyomorúságba egyetlen pillanatra sem vágyom vissza.

SCHIERKE
Szíveskedjék - ahogy mondtam - a tárgyra térni!

HASSENREUTER
De Schierke úr, kérem, engem érdekel ez. Ne szakítsa félbe többé a hölgyet! (Knobbénéhez) Az unokatestvéréről beszélt. Úgy-e azt mondta, hogy gárdakapitány.

KNOBBÉNÉ
Akkor civilben volt. Igen, gárdakapitány. Megismert, és keservesen boldog órákat töltöttünk együtt azzal, hogy emlékeket idéztünk. Társaságában volt - a nevét elfelejtettem - egy egészen fiatal hadnagy. Amolyan tejes-pozsgás fickó, de gyöngéd és mélázó. Igazgató úr, én már nem tudom, mi a szégyenkezés. Nemrégiben még egy templomból is kikergettek. Így hát mint afféle becstelen, magára hagyott, többszörösen büntetett személy, minek titkolnám önök előtt, hogy az a fiatalember lett az én Helfgott Gundofriedemnek az apja.

HASSENREUTER
Azé a csöppségé, akit elvettek öntőt.

KNOBBÉNÉ
Ahogyan az emberek mondják. Meglehet. Én magam, bár az ellenségeim hatalmasak, és minden eszköz a kezükben van, én még nem vagyok róla egészen meggyőződve. Talán valamilyen összeesküvés folyik, amit az apa szülei bonyolítanak, azok az emberek, akik - ön nyilván csodálkozna - az egyik legrégibb és leghíresebb nemzetség sarjai és nevének viselői. Isten vele, direktor uram! Bármit hall rólam, ne higgye el, hogy az én jóérzésem már egészen befulladt a mocsárba, amibe magam süllyedtem. Nekem szükségem van erre a mocsárra, mert így egyforma lehetek az emberiség aljával. Itt, lámcsak (Fölemeli meztelen karját.) felejtés! Szédület! Megszerzem magamnak klorállal vagy morfiummal. Megtalálom az emberi szakadékokban. Miért ne tenném? Kinek vagyok felelős? Egyszer régen az apám legorombította miattam az én drága anyámat. A nevelőnő miattam rohamot kapott. A mademoiselle és egy angol miss hajba kaptak, mert mindkettő azt állította, hogy én jobban szeretem, s haragjukban egymás fejéről szaggatták le a parókát. Most...

SCHIERKE
Most én azt mondom magának, hogy hagyja abba. Nem foszthatjuk meg itt az embereket a szabadságuktól. (Kinyitja a könyvtárajtót.) Na most mondja meg, hogy ez-e a maga gyereke!

PAULINA
Mit akarnak tőlem? Mit jönnek utánam? Vagyok én cigány? Talán kell nekem házakba menni gyereket lopni? Micsoda? Talán lennék nem normális? Szépen gondoskodnak rólam! Nekem is, meg gyermekemnek is alig van enni elég! Minek járnék körben, minek idegen gyerekeket szedni és etetni, mikor nekem egy is gond elég és baj.

HASSENREUTER
Nos, miért hallgat, Knobbéné asszony? A lány azt állítja, hogy ő, nem pedig ön, Knobbéné, ennek a kicsinek az anyja.

SCHIERKE
Hát ez nem megy! Ez nem gyereknevelés! Ezt csinálja akkor, ha egyedül vannak a gyerekszobában! Most az a fő, hogy kié ez a gyerek? És most... és ebben a pillanatban... Ön, Knobbéné, jól gondolja meg, hogy a tiszta igazságot mondja. Figyeljen! A magáé-e ez a csecsemő vagy pedig egy idegen gyerek?

KNOBBÉNÉ
(kitör) Esküszöm az Isten anyjára, Jézus Krisztusra, az Atyára, Fiúra és Szentlélekre, hogy én vagyok ennek a gyereknek az anyja.

PAULINA
És én is esküszöm az Isten szent anyjára...

HASSENREUTER
Csitt, kisasszony, mentse meg a lelkét! Előfordulhat, hogy itt a legcifrább dolgokról van szó. Lehetséges, hogy teljes jóhiszeműséggel esküszik. De azt talán megengedi, hogy bár mind a kettejüknek lehetnének nyugodtan ikrei is, de egy gyermek két anyával, elképzelhetetlen.

WALBURGA
(aki szünet nélkül mereven nézte egészen közelről a gyermeket) Papa, papa, nézd csak a kicsit!

KIELBACKÉNÉ
(sírva, ijedten) Igen, ez a kicsi már halott, azt hiszem, halott. Amióta bent voltam vele a szobában.

SCHIERKE
Micsoda?

HASSENREUTER
(energikusan közelebb lép, és egy ideig szintén nézi a gyermeket) Meghalt! Nem kétséges. Nyilván járt itt valaki láthatatlanul, aki a szegény, meg nem osztható kicsi vitatárgy fölött valódi salamoni ítéletet mondott.

PAULINA
(nem érti) Mi történt?

SCHIERKE
Nyugalom! Jöjjön velem!

HASSENREUTER
Sic eunt fata hominum. (Ilyen az emberi élet.) Ilyent találjon ki egyszer, derék Spitta!

QUAQUARO
Mondd csak, Paul, itthon van az asszony?

JOHN
(a fülkéből) Még nincs, Emil. A feleségem a kicsivel oda van Hangelsbergben, a nővéreméknél. Ma reggel szándékozik hazajönni. (John, törölközve megjelenik a fülkeajtóban) Szép jó reggelt, Emil!

QUAQUARO
Adjon Isten, Paul!

JOHN
Mi újság? Alig fél órája csak, hogy Hamburgból megjöttem.

QUAQUARO
Láttam, hogy beléptél a kapun, és feljöttél a lépcsőn.

JOHN
(vidáman) Na persze, Emil. Nagyszerű Cerberus vagy te.

QUAQUARO
Mondd csak, Paul? Mióta van az asszony a kicsivel Hangelsbergben?

JOHN
Hát, úgy egy hete lehet, Emil. Mit akarsz vele? Csak nem adós a házbérrel? Különben most jut eszembe, mindjárt föl is mondok. Október elsején - ideje végre - elmegyünk innen. Sikerült rábeszélnem az asszonyt, hogy hagyjuk itt ezt az ócska, rozzant állami nyomortanyát, és költözzünk valamilyen rendesebb környékre.

QUAQUARO
Nem akarsz többet visszamenni Altonába?

JOHN
Nem én! Maradj a fenekeden, és élj becsületesen! Nem megyek el többet innét! Az Istennek se! Mert hát először is: mindig csak ágyra járjak? Aztán: az ember nem lesz mindig fiatalabb. A lányok sem csípik már annyira a korombélit... Nem, nem! Úgy van ez rendjén, hogy az ember végét szakassza az állandó csavargásnak.

QUAQUARO
Jól a szádba rágta a kis menyecske, Paul.

JOHN
(derűsen) Helyesen mondtad. Hát nem fiatal házasok azok, akiknél most jött az első gyerek? Említettem a mesternek, hogy én nemrég nősültem. Azt kérdezte, hogy talán az első feleségem meghalt? Ó, éppen ellenkezőleg, azt feleltem, az ellenkezője történt. Olyan életvidor és friss, hogy éppen most szült nekem egy kicsi berlinit! Amikor reggel a Berlin-Hamburg-Stendal-Ulzen vonalon a Lehrti állomáson cuccaimmal a negyedik osztályból kiszálltam, vigyen el az ördög, ha vén fejemmel nem eresztettem meg egy hálás sóhajtást az Ég felé! Az persze előfordulhatott, hogy az állomás nagy zaja miatt ott fönt nem hallották meg.

QUAQUARO
Tudsz róla, Paul, hogy Knobbééknál a legkisebb gyerek megint elpusztult?

JOHN
Nem én! Hogyan tudhatnék? De hogyha halott, az csak jó neki. Amikor egy hete a kis nyomorultat láttam, éppen görcs jött rá. Zelma hozta át. Mi az asszonnyal beleerőltettünk egy kanál cukrosvizet. Bizony, már akkor megérett a mennyországra.

QUAQUARO
Arról hallottál-e, hogy milyen körülmények között, hogyan és hol halt meg a kicsike?

JOHN
Várj egy csöppet! Előbb rágyújtok. (Előhúz egy hosszúszárú pipát a dívány mögül.) Egy árva szót se hallottam. Hol hallottam volna?

QUAQUARO
Csodálom viszont, hogy a feleséged semmit se írt róla.

JOHN
Azóta, hogy saját gyerekünk van, az asszony számára a Knobbe-gyerekek mintha teljesen megszűntek volna.

QUAQUARO
(láthatóan figyeli) Úgy tudom, hogy a feleséged mindig erősen kívánt egy fiút.

JOHN
Így is van! Azt gondolod, hogy én nem? Ugyan minek emészti magát az ember? Minek gürcöl? Mégis csak más, ha a saját fiunknak, mint ha a nővérünk gyerekeinek kuporgatunk.

QUAQUARO
Akkor arról se tudsz, Paul, hogy idejött egy idegen lány, és azt bizonygatta, hogy Knobbéné gyereke nem a Knobbénéé, hanem az övé, mármint azé az idegen lányé.

JOHN
Nocsak! Knobbéék és a gyereklopás? Még hogyha az én anyjukom tenne ilyent. De hát az a Knobbéné! Egyáltalán nem vallana rá. Meséld csak tovább, Emil! Miről van szó?

QUAQUARO
Hát... az egyik így beszél, a másik úgy. Knobbéné azt mondja, hogy bizonyos körök kezdtek támadásba detektívek bevonásával a kis poronty ellen. És hát az is egészen biztos, hogy a gyerek Knobbéné gyereke volt! Meg tudnád nekem nagyjából mondani, hogy a legutóbbi napokban hol lehet a sógorod?

JOHN
Azt akarod kérdezni, hogy a hangelsbergi hentes?

QUAQUARO
Á, nem, nem az, nem a nővéred férje, hanem a feleséged öccse.

JOHN
Brunóra gondolsz?

QUAQUARO
Igen, arra!

JOHN
Engem ennél sokkal jobban érdekel, hogy a kutyák odajárnak-e még a sarokkőhöz. Brunóról egy szót sem akarok eztán hallani.

QUAQUARO
Figyelj ide, Paul! Ne dühöngj! A rendőrség is tudja, hogy Brunót avval a lengyel lánnyal látták, aki azt mondta, hogy a gyerek az övé. A napokban itt kinn a kapu előtt, aztán meg egy bizonyos helyen a Part utcában, ahol a tímárok a bőröket áztatják. Később a lány szőrén-szálán eltűnt. Többet ennél persze én se tudok. Legföljebb még annyit, hogy a lányt keresi a rendőrség.

JOHN
(hirtelen kiveszi szájából a pipát, amire közben ráfüstölt) Fogalmam sincs, mi van velem. Ma reggel nem ízlik. Olyan boldog voltam, mint egy madár, aztán egyszercsak annyira elment a számíze, hogy a legszívesebben visszamennék megint Hamburgba, hogy ne lássak és ne halljak semmit. Mit traktálsz itt engem, Emil, ezekkel a történetekkel?

QUAQUARO
Csak éppen tájékoztatni akartalak, hogy mi folyt itt a házban, amikor te meg az asszony távol voltatok.

JOHN
Ebben a házban?

QUAQUARO
Igen! Persze! Azt rebesgetik, hogy Zelma a kis Knobbe-gyerkőcöt áthozta ide babakocsiban, ahonnan az az idegen nőszemély, meg aki vele volt, fölkapta, és elvitte. A padláson a komédiásnál szerencsére elkapták őket.

JOHN
Hogyan mondod?

QUAQUARO
Ott fönt Knobbéné és az az idegen lány a halott gyerek miatt hajbakaptak.

JOHN
Csak arra vagyok kíváncsi, Emil, hogy mi közöm nekem mindehhez. Ebben a házban az asszonyok szinte pillanatonkint esnek egymásnak. De csak üssék egymást agyon, bánom is én! Hanem mondd, Emil, nincs itt valami suskus?

QUAQUARO
Pont azért vagyok én itt, Paul. Azt hiszem, hogy igen. Az a lány tanúk előtt többször kijelentette, hogy Knobbéék porontya először is az ő gyereke, aztán meg hogy éppen a te feleségedhez adta ki gondozásra.

JOHN
(Megütközik, aztán felszabadulva nevetésre fakad.) Ez begárgyult. Ennél egyáltalán nincsenek otthon.

SPITTA
Jó reggelt, John úr!

JOHN
Jó reggelt, Spitta uram (Quarquaróhoz, aki még a nyitott ajtóban áll.) Rendben van, Emil, most már tudom, hogy mihez tartsam magam. (Quarquaro elmegy, John folytatja.) No nézze csak ezt az alakot, Spitta úr! Egyik lábával a börtönben van, másikkal a rendőrségen, mint a kerületi komisszár kedvence. Aztán el-elmegy tisztességes emberek után szaglálódni.

SPITTA
Walburga Hassenreuter kisasszony nem érdeklődött utánam?

JOHN
Eddig még nem. Nem tudok róla. (Kinyitja a folyosóajtót.) Zelma! Bocsásson meg egy pillanatra! Zelma! Kérdeznem kell valamit ettől a kislánytól. (Zelma Knobbe megjelenik.)

ZELMA
(Még az ajtóból.) Mi az?

JOHN
Csukd be az ajtót, aztán gyere egy kicsit beljebb! És most mondd meg nekem, kislányom, mi történt ebben a szobában a te kis halott testvérkéddel és avval az idegen nőszeméllyel?

ZELMA
(láthatóan rossz lelkiismerettel, körülvizslatva közelebb lép, majd szinte bőbeszédűen) Áthoztam ide a gyerekkocsit. John néni nem volt itt. Azt gondoltam, hogy itt maguknál, mert hát az én öcsikém eléggé beteg volt, és mindig sírt, hát hogy itt maguknál nagyobb a nyugalom. Akkor jött egy úr és egy hölgy, és még egy asszony ide be. És akkor a kicsit kikapták a bölcsőből, tiszta ruhába csavarták, és elvitték.

JOHN
És aztán azt mondta az a hölgy, hogy az az ő gyereke, és hogy a mamánál, mármint az én feleségemnél gondozásban van?

ZELMA
(hazudik) Á, én erről semmit se tudok, sejtelmem sincs róla.

JOHN
(az asztalra csap) A mennydörgős mennykőbe is! Ez hülyeség is volna.

SPITTA
Engedje meg, pedig azt mondta, ha persze arról a jelenetről van szó, ami ott fönt Hassenreuter direktornál történt a két nő között.

JOHN
Ön látta, Spitta úr, amikor a kis poronty miatt Knobbéné és az a másik egymásnak esett?

SPITTA
Igen! Persze, hogy láttam.

ZELMA
Én többet nem tudok mondani. És hogyha Schierke rendőr úr, vagy miattam akár az a hosszú rendőrhadnagy két óra hosszat vagy még tovább is faggat, akkor se. Nem mondhatok mást. Nem tudok semmit se mondani.

JOHN
Valamilyen rendőrhadnagy vallatott téged?

ZELMA
(pityeregve) A mamát dutyiba akarják dugni, mert följelentették, és azt hazudták, hogy a mi kicsikénk éhen halt.

JOHN
Hát így áll a dolog? Na, Zelma, eridj, csinálj nekem egy kávét!

SPITTA
(gátlásosan) Tulajdonképpen azt reméltem, John úr, hogy itt találom a feleségét. Azt mondta valaki, hogy ő biztosíték ellenében apró kölcsönöket ad a diákoknak. Én meg pénzzavarban vagyok.

JOHN
Az lehetséges. De ez a feleségem dolga, Spitta úr.

SPITTA
Minden kertelés nélkül meg kell mondanom, ha ma estig nem szerzek pénzt, akkor háziasszonyom azt a néhány darab könyvemet és vicik-vacakomat lefoglalja, és egyszerűen kipenderít az utcára.

JOHN
Én úgy tudom, Spitta úr, hogy a maga édesapja tiszteletes.

SPITTA
Igen, az. De éppen emiatt, mert hogy én meg nem leszek tiszteletes, tegnap este keservesen összekülönböztünk. Nem fogadhatok el tőle egyetlen garast se többé!

JOHN
(miközben dolgozik) Ugye, hogyha én éhen halok, vagy kitöröm a nyakam, úgy kell a papának.

SPITTA
Az a fajta ember, amilyen én vagyok, nem hal éhen, John úr. De ha fölfordulok is, az már nekem édes mindegy.

JOHN
Nem is hinné az ember, hogy maguk között, diákok között, mennyire kiéhezett, nyomorult fickók is akadnak. De hát egyikük se akar valami értelmes dologhoz kezdeni. (Távolról dörgés hallatszik. John kinéz az ablakon.) Ma fullasztó a meleg. Már dörög is.

SPITTA
Rólam éppen nem mondhatja, John uram, hogy én nem akartam valamilyen értelmes dologba fogni. Órákat adtam, címeket írtam üzleteknek! Én már mindezt végigcsináltam. És még jó néhány egyéb próbálkozással nemcsak napokat, hanem egész éjszakákat is végigdolgoztam. Mellettük meg még magoltam is, és faltam a könyveket.

JOHN
Ember, lódulj Hamburgba, s állj be kőművesnek! Amikor én ilyen idős voltam, Altonában teljesítménybérben már tizenkét márkát is megkerestem naponta.

SPITTA
Az lehet, de én szellemi munkás vagyok.

JOHN
Ezt már ismerjük.

SPITTA
Valóban?! Nem úgy látom, minthogyha ismerné, John úr! Aztán azt se felejtse el, kérem szépen, hogy a maguk Bebelje és Liebknechtje szintén szellemi munkások.

JOHN
Hát jó! Akkor jöjjön csak! Legalább reggelizzünk meg! Minden rózsaszínűbbnek látszik, ha az ember valamit harapott már. Úgy-e nem reggelizett még, Spitta úr?

SPITTA
Megmondom úgy, ahogy van: ma még nem.

JOHN
Hát akkor igyekezzen, hogy valami meleg legyen a gyomrában.

SPITTA
Nem sürgős.

JOHN
Á, nem, pedig nagyon pápista színe van. Én meg egész éjszaka vonaton ültem. (Zelmához, aki behoz egy kis vászonzacskót zsemlékkel.) Hozzál gyorsan még egy csészét! (Kényelmesen rátelepszik a díványra, zsemlét tunkol a kávéba, kortyint egyet-egyet belőle.)

SPITTA
(Még nem ült le.) Ha az ember nem tud aludni, jobb a nyári éjszakát kint tölteni a szabadban. Én pedig egy szemhunyásnyit sem aludtam.

JOHN
Szeretném látni azt az embert, aki nyakig van a slamasztikában, és mégis jól tud aludni. Akinek lőttek már, az a szabadban találja meg a legjobb társaságot. (Hirtelen abbahagyja a rágást.) Zelma, gyere csak ide, mondd el mégegyszer, hogyan is volt avval az idegen lánnyal és avval az idegen gyerekkel, akit azok innen a szobából elemeltek?

ZELMA
Mit tudom én, erről faggat mindenki, erről faggat a mama is egész áldott nap! Hogy én láttam-e Bruno Mechelkét, meg hogy énnekem tudnom kell, hogy fönt a komédiás úrnál a tetőn ki csórt ruhákat! Ha ez így megy tovább...

JOHN
(határozott hangon) Te lány, nem csináltál lármát, amikor az az úr és a kisasszony elvitte az öcsikédet a kocsiból?

ZELMA
Azt gondoltam, hogy semmi baj a nem esik. Legalább tiszta ruhát kap.

JOHN
(Megfogja Zelma csuklóját.) Na gyere velem, menjünk át anyádhoz! (John Zelma kezét fogva elmegy. Mihelyt távoznak, Spitta nekiesik a reggelinek. Kisvártatva megjelenik Walburga. Nagyon siet, és roppant izgatott.)

WALBURGA
Egyedül vagy?

SPITTA
Pillanatnyilag igen. Jó reggelt, Walburga!

WALBURGA
Sokat késtem? Csak a legnagyobb furfanggal, a legnagyobb eltökéltséggel, és a legnagyobb kíméletlenséggel tudtam ellógni hazulról. Húgom odaállt az ajtó elé. A cselédlány meg... De én azt mondtam a mamának, hogy ha nem engednek ki, akkor legjobb lesz, ha rácsot raknak az ablakra, különben a harmadik emeletről egyenest levetem magam az utcára. Szinte röpültem idáig. Inkább holt vagyok, mint eleven. De el vagyok szánva a legvégsőkre. Mi történt közted és az apád közt, Erich?

SPITTA
Szakítottunk. Az volt a véleménye, hogy én majd moslékot eszem, mint akkoriban a tékozló fiú, és hogy mint akrobatának vagy műlovarnak a világért se jusson eszembe - így kegyeskedett magát kifejezni - még egyszer a szülői ház küszöbére lépni. Naplopó előtt nem nyílik ki az ajtaja. Majd csak kiheverem. Egyedül szegény, jó anyámat sajnálom. Fogalmad sincs róla, hogy ilyesfajta ember, mint az apám, mekkora mérhetetlen gyűlölettel viseltetik mindennel, de mindennel szemben, aminek kapcsolata van a színházzal. Kevesli a legiszonyúbb átkot is. Az ő szemében egy színész a legeslegundorítóbb, legesleggyalázatosabb léhűtő, akit egyáltalában el lehet képzelni.

WALBURGA
Most már én is tudom, hogy jött rá a papa a mi dolgunkra.

SPITTA
Az apám odaadta neki a fényképedet.

WALBURGA
Erich, Erich, ha te tudnád, hogy milyen ijesztő, milyen szörnyűséges kifejezésekkel árasztott el engem az én apám dühében, és nekem mindezt csendben kellett végighallgatnom. Csak mondhattam volna neki valamit! Az talán a magasztos erkölcsről szóló tirádáit elhallgattatta volna, és ő is védtelenné vált volna előttem. Már majdnem meg is tettem, de szégyelltem volna ilyen kegyetlen lenni hozzá. Nem engedte a nyelvem. Nem voltam rá képes, Erich. Végül is anyámnak kellett közbelépnie, mert az apám megütött. Aztán nyolc vagy kilenc órára bezárt a sötét alkóvba, hogy megtörje makacsságomat - miként kifejezte magát. Nos, nem sikerült neki, Erich, nem tudta megtörni.

SPITTA
(Karon fogja Walburgát.) Te derék, te bátor lány! Lám, csak most tudom, hogy milyen kincs van a birtokomban, hogy mit érsz te nekem. (Hevesen.) És hogy milyen csodaszép vagy, Walburga!

WALBURGA
Nem, nem! Egyszerűen bízom benned, Erich, ennyi az egész.

SPITTA
És nem fogsz csalódni, édes Walburgám. Nézd csak, egy olyan ember, mint én, aki csupa forrongás belül, és aki valami különlegeset, eddig ismeretlent, nagyot akar cselekedni, de egyelőre még nem tudja világosan megmagyarázni, hogy mit, az ilyen ember a maga húsz évével szemben áll az egész világgal, és az egész világ számára terhes és nevetséges. De hidd el nekem, egyszer majd másként lesz! Bennünk vannak már a csírák. Lazul már a talaj felettünk, a föld alatt vagyunk még, de mi leszünk az eljövendő aratás. Mi vagyunk a jövő. El kell, hogy jöjjön az idő, amikor az egész szépséges, kerek világ a miénk lesz.

WALBURGA
Folytasd, Erich, olyan jól esik hallanom.

SPITTA
Walburga, én tegnap este az apámnak ködösítés nélkül szemére vetettem a nővéremen elkövetett gazságot is. Ez aztán végképp túlcsordította a poharat. Felháborodott, és csak annyit jegyzett meg, hogy arról a lányról, akiről én beszélek, ő nem tud semmit. Hogy az egyáltalában nem létezik az ő számára, és hogy a jelek szerint hamarosan a fia ugyanígy nem fog létezni. Ó, ezek a keresztyének! Ó, ama jó pásztornak ezek a szolgái, azé a jó pásztoré, aki az elveszett bárányt kétszeres gyöngédséggel szorította karjaiba! Ó, drága Üdvözítő! Hogyan kifordították szavaidat, mennyire az ellenkezőjére torzították a te örökkévaló tanításaidat! De amikor én ma éjszaka villámlás és dörgés közben a Tiergarten egyik padján ültem, és körülöttem afféle berlini hiénák sompolyogtak, akkor magam mellett éreztem szegény nővérem nyugtalan és szétzúzott lelkét. Ugyan hányszor kellett neki is életében éjszakákon át, hajléktalanul ilyen padokon, talán éppen a Tiergartennek azon a padján ülnie, hogy elhagyatottságában, kitaszítottságában és megalázottságában azon elmélkedjék, milyen emberszeretettől és keresztyénségtől csepegőnek mutatkozik ez a legkeresztyénibb világ Krisztus születése után kétezer évvel. De bármit gondolt is, énnekem az a kívánságom, hogy az a szegény pára, az a bűnös lány, aki többet ért kilencvenkilenc igaznál, akit a világ bűneinek terhe nyomott, az a szegény bélpoklos és az ő félelmetes panasza, váljék élővé az én bensőmben! És minden nyomor, minden jajszava a mostoháknak és jogfosztottaknak, vettessék tűzre! És ilyen módon éljen tovább az én nővérem, Walburga, és legyen ereje nagyszerűbb tettekre az Isten előtt, az által az étosz által, ami az én lelkemnek is szárnyakat ad. Nagyszerűbbekre, mint amire a világ egész hideg, szívtelenül gonosz papi erkölcse képes.

WALBURGA
A Tiergartenban voltál az éjjel, Erich? Nyilván azért olyan jéghidegek az ujjaid, és látszol olyan iszonyúan fáradtnak. Erich, fogadd el a pénztárcámat! Nem kérem, hanem parancsolom! Biztosítalak róla, hogy ami az enyém, az a tiéd is! Ha elutasítod, nem szeretsz engem. Erich, te éhezel. Ha ezt az én néhány garasomat nem fogadod el, akkor én otthon nem nyelek le egyetlen falatot sem - Istenemre mondom, megteszem! - amíg csak meg nem jön az eszed.

SPITTA
(Könnyeket nyel el, le kell ülnie.) Csak ideges vagyok. Kimerültem.

WALBURGA
(a fiú nadrágzsebébe dugja a pénztárcáját.) Idefigyelj, Erich. Tulajdonképpen ezért kértelek ide Johnnéhoz. Minden szerencsétlenségem tetejébe tegnap még ezt a törvényszéki idézést is kaptam.

SPITTA
(Nézi az írást, amit a lány odanyújtott neki.) Te?... Aztán miért? Mondd csak, Walburga!

WALBURGA
Bizonyos vagyok benne, hogy kapcsolatos a padlásról ellopott holmikkal. De roppantul nyugtalanít. Ha ezt a papa megtudja... Igen, akkor mit csinálok?

JOHNNÉ
(megriadva, gyanakodva, félhangosan) Maguk mit akarnak itt? Paul hazajött már? Egy kicsit lementem az utcára a gyerekkel. (A gyereket beviszi a fülkébe.)

WALBURGA
Erich, kérlek, említsd meg Johnnénak, hogy beidéztek.

JOHNNÉ
Nyilván itthon van Paul, mert látom a holmijait.

SPITTA
Hassenreuter kisasszony szeretne önnel beszélni. Ugyanis bírósági idézést kapott, nyilván azok miatt az ellopott holmik miatt, tudja, ott fönt a padláson.

JOHNNÉ
(Kilép a fülkéből.) Micsoda? Idézést kapott, Walburga kisasszony? Hát akkor jól vigyázzon! Nem tréfálok! És csak féljen a krampusztól!

SPITTA
Mit, miket zagyvál össze, Johnné?

JOHNNÉ
(Elkezd tenni-venni a lakásban.) Hallották, hogy kint a Hallei kapu előtt egy lugastelepen a villám máma reggel egy férfit, egy asszonyt és egy hétéves kislányt egy jegenye tövében agyonvágott?

SPITTA
Nem hallottuk.

JOHNNÉ
Már megint zuhog. (Hallani, amint ömlik a zápor.)

WALBURGA
(aggódva) Gyere, Erich, mégis menjünk ki a szabadba!

JOHNNÉ
(egyre hangosabban) És tudják, én még nem sokkal azelőtt beszéltem avval az asszonysággal, akit agyonütött a villám. Azt mondta - hallgasson csak ide, Spitta úr! - azt mondta, hallja csak, hogy ha egy halott gyereket beletesznek a gyerekkocsiba, és kiviszik a napra, de nyári napnak kell lenni, méghozzá déli időben, Spitta úr -, akkor elkezd lélegezni, sír és föléled! Nem hiszik? Mi? A saját szememmel láttam.

WALBURGA
Te, ez a Johnné rémes, gyere innen!

JOHNNÉ
(még hangosabban) Nem hiszik, hogy a gyerek föléledt? Jöhetett is az anyja, és vihette. Ilyenkor meg kell mindjárt szoptatni.

SPITTA
Ég áldja, Johnné!

JOHNNÉ
(még hangosabb, miközben különös felindulásában a két fiatalt az ajtóig kíséri) Nem hiszik el, persze! Pedig hétszentség, hogy így van, Spitta úr! (Spitta és Walburga elmegy. Johnné a kilincset fogva kikiabál a folyosóra.) Aki ezt nem hiszi el, annak sejtelme sincs arról a titokról, amit én fölfedeztem.

JOHN
Á, hát itt vagy, asszony!? Adj' isten! Miféle titokról beszélsz?

JOHNNÉ
(Mintha álomból ébredt volna, fejéhez kap.) Én? Én beszéltem valami titokról?

JOHN
Hát ha nem rossz a fülem, akkor úgy hallottam. Te vagy az valóban, vagy csak a szellemed?

JOHNNÉ
(idegenül, riadtan) Hogy lehetnék én szellem?

JOHN
(Feleségének kedélyesen a hátára csap.) Jette, belém ne harapj! Végtelenül örülök, hogy megint itt vagy a keresztelői ajándékokkal együtt. (bemegy a fülkébe) Kicsit gyöngécske bőrben van a gyerek, Jette.

JOHNNÉ
Nem itta a tejet. Nyilván azért, mert falun a tehenek már zöldet esznek. Itt a csarnokból kapok majd megint olyan tejet, amit szárazzal takarmányozott tehenektől fejnek.

JOHN
(előjön a fülkéből) Én csak azt mondom, minek kellett fölkapaszkodnod a gyerekkel a vonatra, és kizötyögnöd vele a városból. Állítom, hogy a város mindennél egészségesebb.

JOHNNÉ
Hát, most már megint itthon vagyok, Paul!

JOHN
Én meg, Jette, Altonában szintén mindent rendbe tettem. Déltájban találkozom Karllal, megmondja, hogy mehetek-e az új mesterhez. De hallod-e, hoztam is valamit. (Megráz egy gyerekcsengőt, amit a nadrágzsebéből húz ki.)

JOHNNÉ
Hát ez micsoda?

JOHN
Hogy egy kicsi élet is legyen a gyerekszobában. Mert itt Berlinben néha túlságosan nagy a csönd. Figyelj csak, hogyan gőgicsél? (Hallani, amint a csecsemő mindenféle megelégedett hangot ad.) Bizony, mama, ha egy csöppség így gügyög, azért én odaadnám egész Amerikát.

JOHNNÉ
Beszéltél már valakivel, Paul?

JOHN
Nem. Azaz, hogy egyedül Quaquaróval, még reggel.

JOHNNÉ
(feszülten, elsápadva) Na és?

JOHN
Na és? Hát semmi! Semmi több!

JOHNNÉ
(mint előbb) Mit mondott?

JOHN
Mit kellett volna, hogy mondjon? De ha már sehogy se hagysz békén - pedig mi másra való egy ilyen vasárnap reggel? - hát megint Bruno után érdeklődött.

JOHNNÉ
(hevesen és elsápadva) Ugyan mit csinált már megint ez a Bruno?

JOHN
A világon semmit! Gyere, igyál egy korty kávét, Jette, és ne bosszankodj! Mit tehetsz arról, hogy ilyen jófirma öcsikéd van. Ne törődjünk mi másokkal!

JOHNNÉ
Arra vagyok kíváncsi, hogy az a vén pletykafészek, aki egész álló nap csak szaglászgat, minek kell, hogy mindig Brunóról lefetyeljen.

JOHN
Brunóval, kérlek Jette, hagyj békén! Nézd... Vagy hát?... De inkább ne! Hanem, ha megint valamit mondanom kellene Brunóról, azt mondanám, hogy egy csöppet se csodálkoznék, ha valahol egy börtönudvaron - úgy, hogy te nem is tudnál róla - hirtelen befejezné. (Johnné leroskad az asztal mellé, arca elszürkül, könyökére támaszkodik, és nehezen lélegzik.) Nem biztos, hogy így lesz. Ne vedd mindjárt a szívedre! És a húgom mit csinál?

JOHNNÉ
Mit tudom én!

JOHN
Azt gondoltam, hogy nála voltál.

JOHNNÉ
(mintha lélekben távol lenne) Hol voltam én?

JOHN
Látod, Jette, így vagytok ti, asszonyok! Kiráz a hideg, de orvoshoz, doktorhoz eszed ágában sincs elmenni. Aztán esetleg még ágynak dőlsz. Így jár az, aki nem törődik magával!

JOHNNÉ
(férje nyakába borul) Paul, te itt akarsz engem hagyni! Az Istenre kérlek, Paul, mondd meg, mondd meg nyíltan, ne vezess az orromnál fogva! Mondd meg, ne vezess az orromnál fogva!

JOHN
Mi lőtt téged máma, Henrietta?

JOHNNÉ
(hirtelen megváltozva) Ereszd el a füled mellett, Paul, amit én itt összehordok. Megint nem aludtam az éjjel! Aztán meg korán fölkeltem, és hát az is biztos, hogy egy kicsit legyöngültem.

JOHN
Feküdj le, és pihenj egy kevéskét! (Johnné a díványra dől, és a plafonra mered.) Aztán majd egy kicsit meg is fésülködhetsz, Jette! A vonaton biztosan sok volt a por, hogy annyira tele lettél vele. (Johnné nem felel, a plafonra mered továbbra is.) Ki kell egy kicsit hoznom a csöppséget a világosságra. (Bemegy a fülkébe.)

JOHNNÉ
Mióta is vagyunk mi házasok, Paul?

JOHN
(a csörgőt a fülkébe viszi, azután) 1872 óta, amikor megjöttem a háborúból.

JOHNNÉ
Aztán, úgy-e, eljöttél az apámhoz? És vigyázzba álltál előtte -, a melleden vaskereszt volt.

JOHN
(előjön a fülkéből, a gyerek pólyában a karján, rázza a csörgőt. Vidáman mondja.) Úgy bizony! És ez még máma is megvan! Ha látni akarod, kitűzhetem.

JOHNNÉ
(még mindig a díványon végignyúlva) Aztán odajöttél hozzám, és azt mondtad, hogy ne legyek mindig olyan dolgos... ne mindig sürögjek-forogjak, lépcsőn le, lépcsőn föl... hogy puccozzam egy kicsit magam.

JOHN
Ugyanezt mondom most is, Jette.

JOHNNÉ
Akkor a bajszoddal megcsiklandoztál, és a bal fülem mögött megcsókoltál! Utána meg...

JOHN
Utána meg, úgy-e, megállapodtunk?

JOHNNÉ
Én akkor nevettem, és fölülről lefelé az egyenruhád minden egyes gombjában, mint a tükörben, megnéztem magam. Hát akkor még másképp festettem. És akkor te azt mondtad...

JOHN
Te aztán mama, csuda egy asszony vagy! Az ember el se hinné, hogy milyen jó az emlékezeted.

JOHNNÉ
Aztán meg azt mondtad, hogyha nekem egyszer fiam lesz, akkor annak is az "Istennel a királyért és a hazáért" meg a "Wacht am Rein" hangjára kell zászló alatt a csatába menni.

JOHN
(a csörgő ritmusára a csecsemőnek énekel)
Az égi térre nézz, ahol
apák hős népe kóborol:
a német Rajnát kémleli!...

Nahát, most itt a kis fickó, és most már nem vagyok annyira harcias, hogy szívesen küldeném a háborúba ágyútölteléknek. (A kicsivel visszamegy a fülkébe.)

JOHNNÉ
Paulkám, Paulkám, mindennek száz éve már!

JOHN
(most már gyerek nélkül, ismét kijön a fülkéből.) Annyi talán mégse, Jette!

JOHNNÉ
Mondd, és mi lenne akkor, hogyha fognád magad, és velem, meg a gyerekkel együtt fölkerekednél Amerikába.

JOHN
Jette, figyelj ide, mi van veled? Micsoda dolog ez? Kísértetek vesznek körül? Tudod jól, hogy amikor az építkezéseken a munkások kalapáccsal esnek egymásnak, én még akkor se jövök ki a sodromból. És hogy azt mondják, hogy Paulnak mindig jó a kedve. De most mi történik itt? Fényes nappal van, sejtelmem sincs semmiről, mert nem látok semmit. Suhanás, susogás, sziszegés -, és amikor utána kapok, üres a kezem. Tudni akarom, hogy mi az igazság avval az idegen lánnyal itt ebben a szobában!

JOHNNÉ
Paul, hiszen hallottad, hogy az a lány egyáltalában nem jött vissza többet. Ebből láthatod...

JOHN
És ezt te nekem kékülő szájjal mondod, és akkora szemeket meresztve, mintha éppen kerékbe törnének.

JOHNNÉ
(megváltozva) Igen ám, mert itt hagytál engem éveken át egyedül, Paul, hogy itt kellett ülnöm ebben a kuckóban, és nem szólhattam egy árva lélekhez sem. Olykor, mikor itt kutyorogtam, föltettem magamnak a kérdést, hogy ugyan minek kell nekem egyre csak robotolni, hajszolni magam, keservesen kuporgatni a garast, beosztani a keresetedet, aztán még ragasztani is hozzá, ahogy csak lehet, gyötrődni folyton-folyvást? Ugyan miért? Idegen emberekért? Paul, bizony te tönkretettél engemet.

JOHNNÉ
(Mintha kísértetet látna, úgy ismeri föl lassacskán Brunót.) Bruno, te vagy az?

BRUNO
(aki villámgyorsan észrevette a pallért, halkan) Hát persze, hogy én, Jette.

JOHNNÉ
Honnan jössz? Mit akarsz?

BRUNO
Hát átlötyögtem az éjszakát. Jette, láthatod, hogy jókedvem van.

JOHN
(mostanáig mereven nézte Brunót, közben arcát veszélyes sápadtság lepte el. Ekkor lassan egy kis szekrényhez megy, elővesz egy öreg katonai revolvert, s megtölti. Johnné nem látja.) Te vagy az? Na figyelj ide! Mondok neked valamit. Talán már elfelejtetted, de most nyilván nem lesz az ellen kifogásod, hogyha én ezt a szerkentyűt itt rád durrantom! Te senkiházi! Nem vagy te ember! Mondtam neked, már az elmúlt ősszel is, hogy szó nélkül lepuffantalak, ha még egyszer átléped a küszöbömet, és a szemem elé kerülsz. Most aztán mars innen, másképp lövök! Megértetted?

BRUNO
Nem félek ettől az ócskavastól.

JOHNNÉ
(Észreveszi, hogy férje, nem tudván magán uralkodni, a revolvert lassan Brunóra fogja.) Megölöd, Paul! Hiszen ez az én öcsém! (John elé ugrik úgy, hogy a revolver most őrá irányul.)

JOHN
(hosszan ránéz, mintha felébredt volna, más hangon) Rendben van. (A revolvert gondosan visszateszi a kis szekrénybe.) Igazad van, Jette! Szégyen, gyalázat, hogy a nevedet egy ilyen mocskos alak a pofájára veheti. Na jó! Kár lett volna a puskaporért. Ez a pisztoly két francia lovas életébe került. Két hősébe! Most maszatoljam be evvel a szeméttel?

BRUNO
Az bizony előfordulhat, hogy a te fejedben szemét van. És ha nem nézném, hogy a nővérem kitartottja vagy, akkor kicsinálnálak, te szarházi, úgy, hogy két hétig hasmarsod lenne.

JOHN
(magabiztos nyugalommal) Na, Jette, hát ez a te öcséd!

JOHNNÉ
Paul, hagyj magunkra! Én majd elküldöm innen! Ne felejtsd el, én nem tehetek róla, hogy Bruno az öcsém.

JOHN
Akkor hát én fölösleges vagyok itt. Csak bájologjatok egymással! (Felöltözik, és elindul. Bruno mellett megáll.) Csirkefogó! Az apádat a sírba vitted! A nővérednek ketrecbe kellett volna zárni téged és egy gödörbe dobva éhenhalatni, ahelyett, hogy fölnevelt, és egy újabb csatornatölteléket szabadított a világra. Fél óra múlva visszajövök, de nem egyedül, hozom magammal a rendőrt is.

BRUNO
Bárcsak egyszer a ligetben elkaphatnálak!

JOHNNÉ
Minek jöttél, Bruno? Ki vele, mit akarsz!

BRUNO
Dohányt adjál, különben lebuktam, Jette!

JOHNNÉ
(Becsukja és rázárja a folyosóajtót.) Várj csak, bezárom! Mondd még egyszer, minek jöttél? Hol voltál?

BRUNO
Fél éjszaka lötyögtem, Jette, aztán hajnaltájt egy kicsit kimentem a zöldbe.

JOHNNÉ
Látta Quaquaro, hogy bejöttél? Mert akkor nagyon ügyelj, hogy csapdába ne ess!

BRUNO
Isten őrizz! Az udvaron át jöttem, aztán a barátomnál a csontraktáron keresztül, aztán meg föl a padlásra és azon át.

JOHNNÉ
Na és? És mi történt?

BRUNO
Hagyd a csevejt, Jette, hoci pénzt az útra! Vagy lebukok, vagy el kell pasliznom innen.

JOHNNÉ
És a lánnyal mit csináltál?

BRUNO
Hát, ami jónak látszott, Jette.

JOHNNÉ
És ez mit jelent?

BRUNO
Egy kicsit, legalább is egy időre, szófogadóvá tettem.

JOHNNÉ
És az biztos, hogy nem jön vissza?

BRUNO
Egészen biztos! Sehogy se hiszem, hogy még egyszer visszajön. De bizony nem volt könnyű munka, Jette! Ronda garasoskodásoddal - szomjas vagyok, adj valamit hörpinteni! - jól megizzasztottál. (Fenékig kiiszik egy teli vizeskancsót.)

JOHNNÉ
Láttak kint a kapu előtt a lánnyal.

BRUNO
Megpaktáltam Arturral. Rólam hallani se akart a csaj. Artur jött is, finom szerelésében, és el is tudta csalni egy pince-falatozóba. Bement a csőbe, elhitte, hogy ott várja a palija. (Trillázik és görcsösen táncol hozzá.)

Annyi csupán az életünk,
hogy az egyik lebujból kijövünk,
a másikba meg bemegyünk.

JOHNNÉ
Aztán?

BRUNO
Akkor le akart lépni, mert Adolf azt mondta neki, hogy a vőlegénye már tovább ment. Aztán egy keveset még el akartam kísérni, Adolf meg Artur szintén jött. Akkor Kalinichnál benéztünk a hátsó szobába, de a risza közben a sok grogtól, snapsztól totál kilett. Aztán bebújt egy zugba Artur spinéjénél, és ott aludt. Másnap ketten-hárman ráragadtunk, egy csöppet se hagytuk magára, meg-megitattuk újra egy-egy kricsmiben... (A vasárnap reggeli harangok megszólalnak. Bruno folytatja) De a dohány ugrott. Lóvé kell, Jette.

JOHNNÉ
(pénzt keres) Mennyi?

BRUNO
(a harangszót hallgatja) Mi mennyi?

JOHNNÉ
Hát pénz!

BRUNO
Az a vén pacák ott lent a csontraktárban azt mondja, hogy legjobb lesz az orosz határon átcsusszanni. Hallgasd csak, Jette, szólnak a harangok!

JOHNNÉ
Minek kellene átmenned a határon?

BRUNO
Fogj egy nedves zsebkendőt, Jette, és önts rá egy kis ecetet. Nem tudom, miért, de egész éjszaka vérzett az orrom. (Zsebkendőjét az orrára szorítja.)

JOHNNÉ
(Hoz egy zsebkendőt, zihálva lélegzik.) Ki csinálta ezt a nagy karcolást a csuklódon?

BRUNO
(Figyeli a harangszót.) Ma reggel fél négykor még hallhatta volna a harangokat.

JOHNNÉ
Ó, megváltó Krisztusom! Nem, nem igaz! Képtelenség! Én ilyent nem mondtam neked. Bruno, Bruno... hadd üljek le! (Megteszi.) Megmondta az apánk előre, a halálos ágyán.

BRUNO
Brunóval nem lehet kukoricázni, Jette. Menj csak el Minnához, mondd meg neki, hogy én az ilyesmihez is értek, és hogy a hecceléseknek Karllal és Fritzzel vége legyen.

JOHNNÉ
Bruno, de ha egyszer elkapnak!

BRUNO
Hát akkor hintázok majd a nyakamon, és a Charité kórházban megint lesz kit boncolni.

JOHNNÉ
(Pénzt ad neki.) Hát ez nem igaz! Mit tettél, Bruno!

BRUNO
Ütődött vénlány vagy te, Jette. (Megfogja, nem egészen érzelem nélkül.) Folyton azt daráltátok, hogy én semmire se vagyok jó. De amikor már büdösben maradtok, én kellek.

JOHNNÉ
Na és hogyan is volt? Megfenyegetted a lányt, hogy ne merje többet idetolni a képét? Ezt csináltad, Bruno? Vagy nem ezt?

BRUNO
Fél éjszakán vele táncoltam. Aztán lementünk az utcára. Velünk jött egy úr is, érted? És amikor mondtam, hogy a tyúkkal némi beszédem volna, és elővettem a boxeromat, akkor a pali természetesen olajra lépett. Erre én azt mondtam a lánynak, ne féljen a kisasszony, legyen szíves, ne csapjon lármát, és soha többet ne kérdezősködjön nővéremnél a gyerek után, akkor mindent rendesen és békésen el lehet boronálni. És akkor még egy darabig passogtunk együtt.

JOHNNÉ
Na és aztán?

BRUNO
Na és aztán... aztán ellenkezett. És egyszer csak a torkomnak ugrott, akár egy dühödt bulldog, és volt ám szuflája... először azt gondoltam, hogy hamarosan abbahagyja. De aztán... aztán én is kicsit magamhoz tértem, és akkor... Hát így történt.

JOHNNÉ
(borzadva) Mikor volt ez?

BRUNO
Úgy három és négy óra között. Nagy udvara volt a holdnak. A Zimmerplatzon egy kerítés mögött valamilyen dög kutya folyton fölugrált és ugatott. Aztán elkezdett esni, és kitört a zivatar.

JOHNNÉ
(megváltozva, összeszedi magát) Hát jó! Most eredj! Nem is érdemelt mást!

BRUNO
Agyő! Azt hiszem, hogy mi ketten jó néhány évig nem látjuk egymást!

JOHNNÉ
Hová szándékozol menni?

BRUNO
Először is legalább két órát fekszem a hátamon. Nekem is kell ez. Elmegyek Fritzhez, neki van egy kéglije a rendőrségi fogdával szemben a Halász-hídnál. Úgy bérli. Ott biztonságban vagyok. Ha gáz lenne, oda küldhetsz értesítést.

JOHNNÉ
Nem akarod még egyszer látni a kicsit?

BRUNO
(reszket) Nem.

JOHNNÉ
Miért nem!?

BRUNO
Nem, Jette, ebben az életben soha többet. Ég veled! Várj csak, Jette, itt van egy lópatkó. (Egy lópatkót tesz az asztalra.) Találtam! Szerencsét hoz! Nekem már nincs rá szükségem.

JOHNNÉ
Nem vagyok gyilkos! Nem vagyok gyilkos! Ezt én nem akartam!

Szoba Johnéknál. Johnné a díványon alszik. Walburga és Spitta belép a folyosóról. Az utcáról hangos katonazene hallatszik.

SPITTA
Senki sincs itt?

WALBURGA
Dehogynem, Erich! Johnné van itt. Ő fekszik a díványon.

SPITTA
(Walburgával együtt a díványhoz lép.) Alszik? Valóban? Ezt értse meg valaki, hogy hogyan lehet ilyen lármában aludni.

WALBURGA
Ah! Erich! Pszt! Ettől az asszonytól én borzadok. Érted egyébként, hogy miért állnak a bejáratnál rendőrök, és miért nem engednek ki az utcára senkit? Rettegek, hogy a végén letartóztatnak minket is, és velük kell mennünk az őrszobára.

SPITTA
Ne képzelődj! Kísérteteket látsz.

WALBURGA
Amikor az az ember civilben odalépett hozzánk, és ránk nézett, és te megkérdezted, hogy kicsoda, az meg előhúzta a zsebéből az igazolványát, nem túlzok, hogy a lépcső és a folyosó egyszerre forogni kezdett velem.

SPITTA
Egy bűnözőt keresnek. Ez az az úgynevezett razzia, vagyis egy fajtája az emberek között rendezett hajtóvadászatnak, amit a bűnügyi rendőrségnek időnként kötelessége megcsinálni.

WALBURGA
Aztán elhiheted nekem, Erich, hogy én még a papa hangját is hallottam, aki valakivel hangosan beszélt.

SPITTA
Ideges vagy. Bizonyára fantáziálsz.

WALBURGA
(Johnné álmában megszólal, Walburga megijed.) Figyeld csak, Johnné!

SPITTA
Mekkora izzadságcseppek gyöngyöznek a homlokán! Gyere csak ide! Nézd azt a vén rozsdás patkót, hogyan szorítja mind a két kezével!

WALBURGA
(Hallgat, aztán újra megrémül.) Papa!

SPITTA
Nem értelek. Csak hadd jöjjön! Az a fő, hogy az ember tudja, mit akar, és tiszta legyen a lelkiismerete. Én fel vagyok készülve mindenre. Nagyon várom a kimagyarázkodást. (Hangosan kopogtatnak az ajtón. Spitta határozott hangon) Tessék!

HASSENREUTERNÉ
Hála az Úristennek! Csakhogy itt vagytok, gyerekek. (Walburga remegve karjai közé repül.) Hogy megijesztetted a te öreg anyádat!

WALBURGA
Bocsáss meg, mama, nem tudtam mást csinálni.

HASSENREUTERNÉ
Nem! Ilyesfajta leveleket, efféle gondolatokkal az ember nem ír az anyjának. Kiváltképp egy olyan anyának, mint én vagyok! Walburga, ha valami bántott, tudhatod, hogy mindig melletted álltam tanáccsal és cselekedettel. Én is ember vagyok, és egyszer még fiatal is voltam. De a vízbe ugrani... a vízbe ugrani, és egyéb hasonlókat csinálni, ilyen fenyegetésekkel nem szabad játszani. Remélem, igazat ad, Spitta úr? És most tüstént - hiszen milyen állapotban vagytok -, mondom, tüstént gyertek velem mind a ketten haza! Mi van Johnnéval?

WALBURGA
Igen, segíts rajtunk, állj mellénk! Vígy magaddal, mama! Olyan boldog vagyok, hogy itt vagy. Hirtelen óriási szorongás fogott el.

HASSENREUTERNÉ
Akkor hát gyertek! Az volna még csak szép, hogy az ember magától, Spitta úr, és ettől a gyerektől ilyen kétségbeesett őrültséget tapasztaljon. A maguk korában az ember még bátor. Nem nyúl olyan megoldásokhoz - ha nem megy úgy minden, mint a karikacsapás -, amiken csupán veszíteni lehet, nyerni soha. Hiszen csak egyszer él az ember.

SPITTA
Ó, hát elég bátor vagyok én! Még csak eszembe se jut, hogy úgy végezzem, gyáván, mint aki belefáradt az életbe. Azon az egy eseten kívül, ha Walburgát nem adják nekem. Akkor természetesen nem fogok habozni. Hogy egyelőre szegény vagyok, s hébe-hóba a népkonyhán eszem levest, az nem rendíti meg a hitemet, sem magamban, sem a jobb jövőben. Walburga is, jól tudom, meg van győződve, hogy egyszer majd eljön az a nap, amelyik elfelejteti velünk az összes nehéz és zavaros órát.

HASSENREUTERNÉ
Az élet hosszú. És ti még gyerekek vagytok. Talán nem is olyan nagy baj, ha egy diák vagy egy kezdő fiatal a népkonyhára szorul. Walburga számára, ha már férjhez megy, ez persze kellemetlenebb lenne. Szeretném remélni, hogy először megteremtitek majd a saját tűzhelyeteket a hozzá való fával, szénnel és egyebekkel. Különben papánál valamiféle fegyverszünetet eszközöltem ki részetekre. Nem volt könnyű, és talán nem is sikerült volna, hogyha a reggeli postával nem jön meg strassburgi kinevezése és színigazgatóvá választása.

WALBURGA
(örömmel) Mama, ó mama, hiszen akkor kisütött a nap.

JOHNNÉ
(Egyetlen lendülettel fölül.) Bruno!

HASSENREUTERNÉ
(mentegetőzve) Úgy-e mi ébresztettük föl, Johnné?

JOHNNÉ
Bruno elment?

HASSENREUTERNÉ
Kicsoda? Miféle Bruno?

JOHNNÉ
Hát Bruno! Ön nem ismeri Brunót?

HASSENREUTERNÉ
Ahá, úgy-e így hívják a maga öccsét?

JOHNNÉ
Aludtam?

SPITTA
Méghozzá mélyen. De álmában hangosan fölkiáltott.

JOHNNÉ
Látta, Spitta úr, hogy a kölykök lent az udvarban... Látta, hogy a kölykök az udvarban megdobálták Adalbertkém sírját? De én, úgy-e, közibük ugrottam, és jobbra is, balra is lekentem néhány jókora pofont.

HASSENREUTERNÉ
Akkor nyilván az első, halott kisgyerekéről álmodott, Johnné.

JOHNNÉ
Nem, nem, ez valóban megtörtént, nem álmodtam, direktorné asszony. És aztán elmentem a kis Adalbertkével, elmentem az anyakönyvi hivatalba.

HASSENREUTERNÉ
De hát hogyha Adalbertke már nem él... akkor... akkor hogyan tudott...

JOHNNÉ
Á, nem így van, én úgy gondolom, hogyha egy kisgyerek megszületik, akkor azért benne marad az édesanyjában, és ha, mondjuk, meghal, akkor még mindig benne marad. Hallotta a kutyát a deszkakerítés mögött? Nagy udvara volt a holdnak! Bruno, te rossz útra tévedtél.

HASSENREUTERNÉ
(megrázza Johnnét) Ébredjen föl, jó asszony! Johnné, Johnné! Maga beteg. Menjen el a férjével orvoshoz.

JOHNNÉ
Bruno, te rossz útra tévedtél. (Ismét megszólalnak a harangok.) Harangokat hallok?

HASSENREUTERNÉ
Vége az istentiszteletnek, Johnné.

JOHNNÉ
(Teljesen fölébred, maga köré bámul.) Ugyan minek ébredtem föl? Minek nem vágtak fejbe a fejszével, amikor aludtam...? Mit mondtam? Pszt! Egyetlen árva szót se senkihez! Igazgatóné asszony! (Fölugrik, rendbe hozza a haját, sok hajtűvel.)

HASSENREUTER
(Meghökken, amikor észreveszi a családját.) Lámcsak, lámcsak, Timotheusz, íme, Ibikusz darvai! Nem azt mondják, Johnné kérem, hogy itt egészen közel lakik egy szállító cég? (Walburgához.) Igen, gyermekem, míg te ifjúkori könnyelműségedben újra és újra szórakozásra gondolsz, a te apád már megint három órán át hivatalos ügyeiben szaladgált. (Spittához) Maga meg, fiatalember, ne siessen annyira a házassággal. Hiszen még a legparányibb sejtelme sincs arról, milyen nehéz azt végigcsinálni. Napról-napra, asszonnyal és gyerekkel, hogy az ember legalább azt a nyomorúságos és penészes falatka kenyeret megszerezze. Mindenkit Isten óvjon attól, hogy egy nap üres kézzel találja magát Berlin vadonában. S ne kelljen aztán a többi kétségbeesettel együtt föld alatti lyukakban és csatornákban a maga és övéi puszta életéért küszködnie. Gratuláljon nekem, egy hét múlva Strassburgban leszünk. (A direktorné, Walburga és Spitta kezet szorítanak vele.) A többi majd kialakul.

HASSENREUTERNÉ
Bizony, papa, te éveken át hősies küzdelmet vívtál értünk. Méghozzá anélkül, hogy egy csöppet is megalkudtál volna.

HASSENREUTER
Akár a hajótörésnél, ha megindul a harc a vízben a gerendákért. Az én nemes jelmezeim, amik azért készültek, hogy a költők álmait láthatóvá tegyék, miféle bűnbarlangokban, milyen izzadó testeken nem voltak éjjelente - odi profanum vulgus (Gyűlölöm az avatatlan tömeget.) -, hogy a fiókomba belekerüljön az a néhány garas kölcsöndíj! Szesza! De hát beszéljünk vidámabb dolgokról! A teherkocsiba, másképp Theszpisz kordéjába, már be vannak fogva a lovak, hogy a mi házi isteneinket, holmijainkkal együtt, remélhetőleg szerencsésen, elszállítsuk. (hirtelen Spittához) És hogy maguk ketten rettenetes nagy kétségbeesésükben ne csináljanak valami égbekiáltó ostobaságot, erre becsületszavát követelem, érdemdús Spitta uram. Viszonzásul megígérem magának, hogy minden igazán értelmes megnyilatkozására eztán odafigyelek. Különben én most Johnnéhoz jöttem. Először is azért, mert a rendőrök a bejáratnál senkit sem engednek ki az utcára, aztán meg azért, mert az ő szájából szeretném hallani, mi lehet az oka, hogy egy olyan ember, mint én, éppen akkor, amikor zászlói megint fönt lobognak, egy aljas újságkampánynak lett az áldozata.

HASSENREUTERNÉ
Kedves Harro, Johnné egyáltalán nem érti, mit beszélsz.

HASSENREUTER
Akkor kezdjük ab ovo! Vannak itt nálam levelek. (Megmutat egy egész csomót.) Egy, kettő, három, öt... körülbelül egy tucatnyit. Ebben ismeretlen emberek csúfondárosan gratulálnak valamilyen sikerhez, ami fönt, a kellékraktáramban született. Én rá se hederítenék, ha nem jelent volna meg ezzel egyidejűleg egy napi hír, amely szerint egy jelmezkölcsönző padlásán, sic! (így ahogy mondom), egy jelmezkölcsönző padlásán a külvárosban újszülött csecsemőt találtak... mondom, hogyha ez a napihír nem hökkentett volna meg. Nem vitás, hogy itt valami személycseréről van szó. De a dolgot mégse hagyhatom annyiban, főként akkor, amikor ez a senkiházi firkász jelmezkölcsönző úrról beszél, olyasvalakiről, aki valamilyen lecsúszott vándor-társulat igazgatója. Olvasd csak, mama: "Gólya a jelmezkölcsönzőnél!" Majd adok én annak a fickónak néhány pofont. Ma este nyilván közlik az újságok az én strassburgi kinevezésemet, és ezzel egyidőben urbi et orbi (az egész világon) kiszolgáltatnak a humoristák kénye-kedvének. Mintha nem tudnák, hogy minden átkok átka közül a legrosszabb a nevetségesség.

JOHNNÉ
Igazgató úr, valóban rendőrök állnak a ház kapujában?

HASSENREUTER
Igen, méghozzá úgy, hogy még özvegy Knobbéné is bajban lesz a gyerek eltemetésével. Annak a rémes figurának, aki a temetkezési vállalattól jött, nem engedik kivinni a kis koporsót a kocsiba.

JOHNNÉ
Milyen gyerek temetéséről beszél?

HASSENREUTER
Nem tudja? Knobbéné fiacskájáról, akit titokzatos módon két idegen nőszemély hozzám fölhozott, és aki ott a szemem láttára, valószínűleg rosszultápláltság miatt, meghalt. Apropó...

JOHNNÉ
Knobbéné gyereke meghalt?

HASSENREUTER
Apropó, Johnné! Már meg akartam kérdezni - maga bizonyára tudja -, hogy hogyan is végződött a dolog avval a két kótyagos hölgyeménnyel, akik a kicsit ellopták?

JOHNNÉ
Hát mondja csak, nem az Isten ujja volt, hogy nem az én Adalbertkémet csórták el, és hogy nem az én Adalbertkém halt ott meg.

HASSENREUTER
Hogyan mondja? Ezt a logikát én nem értem. Ezzel szemben már sokszor tűnődtem, hogy vajon annak a lengyel lánynak a zűrzavaros szavai, aztán a ruhalopás az én padlásomon, meg az a tejes üveg, amit Quaquaro a csizmában talált, hogy ez mind nincs-e valahogy kapcsolatban azzal az újságfirkálmánnyal.

JOHNNÉ
Hát, direktor úr, én azt mondom, hogy nincsen. Nem látta Pault, igazgató úr?

HASSENREUTER
Pault? Vagy úgy: a maga férjét! Igenis láttam, mégpedig, ha jól emlékszem, azzal a kövér rendőrfelügyelővel, Puppéval beszélt, aki már a lopás ügyében nálam is járt egyszer.

JOHN
Na, Jette, úgy-e jól sejtettem? Ez gyorsan ment.

JOHNNÉ
Micsoda?

JOHN
Keressek-e ezer márkát, amit a rendőrkapitányság plakatírozott a följelentésért.

JOHNNÉ
Mit beszélsz?

JOHN
Hát nem tudod, hogy az az egész fölfordulás itt a rendőrökkel és a detektívekkel Bruno miatt történik?

JOHNNÉ
Hogyan? Hol? Micsoda? Miért történik?

JOHN
A gyerektemetésen mindenkit igazoltattak, és két fickót a koporsóvivők közül - belevaló, sűrű vagányokat - kiemeltek. Úgy bizony. Így áll a dolog, igazgató úr! Olyan ember vagyok én, akit egybezártak egy asszonnyal, akinek van egy öccse, ennek pedig most a sarkában vannak a rendőrtanácsosok, meg a gyilkossági csoport, mert kint a Spree mellett, egy orgonabokor alatt a másvilágra segített egy nőt.

HASSENREUTER
De igen tisztelt John uram! Az Isten óvjon ettől!

JOHNNÉ
Hazugság! Az én öcsém nem tesz ilyesmit!

JOHN
Hogy nem? Ez egészen új dolog, Jette! Direktor úr, én már a múltkor elmondtam, hogy miféle testvér az. (Észrevesz, és fölemel egy orgonacsokrot az asztalról.) Nos, nézzen csak ide! Itt járhatott az az ocsmányság. Ha visszajön, én leszek az első, aki kezét, lábát összekötöm, és átadom a törvénynek. (Végigfürkészi a szobát.)

JOHNNÉ
Taknyos kölyköknek beszélj a törvényről és az igazságról! Ilyesmi még az égben sincs. Itt ugyan nem járt senki! Ezt a néhány szál orgonát Hangelsbergből hoztam, ahol a nővéred háza mögött egy egész bokornyi van.

JOHN
Pedig te, Jette, nem is voltál a nővéremnél. Épp az imént mondta Quaquaro. Ezt már a rendőrségen is megállapították. Láttak téged a Spree mellett a parkban...

JOHNNÉ
Hazugság!

JOHN
És a lugastelepen is, ahol egy lugasban töltötted az éjszakát.

JOHNNÉ
Micsoda? Idejössz a saját házadba, hogy itt mindent összevissza rombolj?

JOHN
Jól van. Nagyonis jól, hogy idáig jutottunk. Most aztán ne ködösítsünk tovább! Mindezt én már előre tudtam.

HASSENREUTER
(Feszülten figyel.) Megjelent azóta az a lengyel lány, aki akkoriban, mint egy nőstényoroszlán harcolt a Knobbe-féle kisgyerekért?

JOHN
Éppen erről van szó. Ezt a lányt ma reggel holtan találták, és apertén kimondom, s nem félek, hogy elszárad a nyelvem: azt a lányt pedig Bruno Mechelke tette el láb alól.

HASSENREUTER
(sietve) Akkor nyilván a szeretője volt.

JOHN
Kérdezze meg az asszonyt! Én ugyan nem tudom. Ettől féltem én is, és inkább haza se jöttem már. Mivelhogy az én tulajdon feleségem ilyen bandába keveredett, és nem volt ereje, hogy szabaduljon tőlük.

HASSENREUTER
Gyertek, gyerekek!

JOHN
Ugyan miért? Tessék inkább itt maradni!

JOHNNÉ
Nem szaladnál mindjárt az ablakhoz, és kiabálnád ki az utcára az egész világnak?! Éppen elég baj, hogy a sors minket ilyen szerencsétlenséggel vert meg. Ordítsd csak széjjel! De akkor ugyan nem látsz engem többet!

JOHN
Hát jó, most már igazán jó! Bizony, hogy széjjelkiabálom. Idecsődítem az egész világot, hogy tudja meg, aki csak akarja, idecsődítem az utcáról, a folyosóról, az udvarról az asztalost, a fiúkat, meg a lányokat, akik konfirmációs oktatásra mennek, bizony becsődítem ide, és elmesélem nekik, hogy milyen mélyre süllyedhet egy asszony semmirekellő öccse iránti majomszeretetében.

HASSENREUTER
Az a csinos, fiatal teremtés, aki a csecsemőt magának követelte, az valóban halott, John úr?

JOHN
Lehet, hogy szép volt, azt én nem tudom. Mindegy, hogy szép volt-e, vagy csúnya, de hogy ott fekszik a hullaházban, az biztos.

JOHNNÉ
Én viszont tudom, hogy milyen volt. Romlott, közönséges némber. Összeadta magát mindenféle jöttmenttel, és egy tiroli férfitól, aki tudni se akart róla, gyereke lett. Már a saját hasában a legszívesebben elpusztította volna. Később aztán idejött avval a Kielbackénével, hogy elviszi a gyereket. Ez a Kielbackéné angyalcsinálásért már ült másfél évet Plötzensee-ben. Hogy annak a nőszemélynek Brunóval volt-e dolga, azt én hogyan tudnám? Az is lehet, hogy igen, az is, hogy nem. És különben is mi közöm nekem ahhoz, amit Bruno esetleg elkövetett?

HASSENREUTER
Vagyis hát, Johnné, maga ismerte azt a lányt?!

JOHNNÉ
Hogyhogy? Én egyáltalán nem ismertem, direktor úr! Én csak azt mondom, amit itt is, ott is suttogtak róla.

HASSENREUTER
Maga, Johnné, becsületes asszony, maga meg John úr, becsületes ember. Az a dolog a maguk züllött rokonával végül is olyasmi, ami ugyan iszonyatos egy ügy, de a maguk családi életét komolyan nem rendítheti meg... Maradjanak csak továbbra is becsületesek...

JOHN
Szó sem lehet róla! Ilyen bandától irtózom! (Öklével az asztalra csap, megdöngeti a falakat, a padlóra toppant.) Figyeljék csak, hogyan porlik a vakolat a tapéta mögött, hogyan recseg-ropog itt minden! Az egész szétmállik. Csupa korhadt fa. Minden alá van ásva, mindent szétrágtak a férgek, a patkányok és az egerek. (Billeg a padlón.) Minden inog! Bármelyik percben a pincébe zuhanhat. (Kinyitja az ajtót.) Zelma, Zelma! Én odébbállok innen, mielőtt ez az egész mindenség halomra dől.

JOHNNÉ
Mit akarsz Zelmával?

JOHN
Zelma majd hozza a gyereket, és én velük együtt elutazom, elviszem a kicsit a nővéremhez.

JOHNNÉ
Csak azt próbáld meg! Akkor látsz még csodát!

JOHN
Hát ilyen környezetben nevelődjön az én gyerekem? Hogy majd egyszer, ahogyan Brunót, a háztetőkön hajszolják őt is, és hogy ő is börtönben végezze?!

JOHNNÉ
(rákiált) Ez nem a te gyereked! Világos?

JOHN
Úgy? Hát még csak azt szeretném látni, hogy egy tisztességes apa ne rendelkezhessen a saját gyerekével, amikor az anya megháborodott, és gyilkosok társaságába került! Azt szeretném látni, hogy ki mellett áll a törvény, és hogy ki az erősebb! Zelma!

JOHNNÉ
Ordítani fogok! Ki az ablakon! Direktorné asszony, egy anyától el akarják rabolni a gyerekét? Én vagyok a csöppség anyja! Talán nincs hozzá jogom? Nem engem illet meg, direktorné asszony? Ezek itt bekerítenek engem! El akarják venni a jogomat! Vagy talán nem lehet az enyém az, akit én szedtem föl a porból, aki ott feküdt a rongyokban, és akit én saját kezemmel dörzsöltem, és nyomkodtam, hogy végre lélegezni kezdett, és lassacskán életre kelt? Ha én nem vagyok, már három héttel ezelőtt elkaparták volna.

HASSENREUTER
John úr, nekem egyáltalában nem föladatom, hogy döntőbíró legyek házastársak között. Ez különben is meglehetősen hálátlan szerep, és az ember többnyire kellemetlen tapasztalatokat szerez közben. De azért azt ajánlom, hogy a maga minden bizonnyal jogosan sértve érzett becsülete miatt ne ragadassa el magát! Mert hát végül is a maga felesége nyilván nem felelős az öccse tetteiért. Hagyja itt az asszonynak a kisgyereket! Ne tegye még tűrhetetlenebbé a szerencsétlenséget fölösleges makacsságával! Hiszen tudja, hogy a feleségét ez érinti a legérzékenyebben.

JOHNNÉ
Paul, ezt a gyereket az én testemből vették ki. Ezért a gyerekért a saját véremet adtam. Nem elég, hogy az egész világ engem üldöz, és el akarja szakítani tőlem? A tetejébe még jössz te is, és éppúgy csinálsz, mint azok. Ez a köszönet!? Mintha éhes farkasok vettek volna körül. Engem megölhetsz! A gyerekhez viszont ne nyúlj!

JOHN
Hallgasson ide, direktor úr! Jövök haza máma reggel, jövök haza az állomásról az összes cuccommal, vidáman. Hamburg, Altona... mindennek hátat fordítottam. Ha kevesebb is a pénz, azt gondoltam, jobb lesz együtt a családommal. Föl-fölvenni karomba a kicsikét, a térdemre tenni. Hát ilyesmiken járt az eszem...

JOHNNÉ
Paul, hallgass ide, Paul! (Egészen közel lép hozzá.) Tépd ki a szívemet!

ZELMA
Miről van szó? Hívott engem, John bácsi?

JOHN
Öltözz fel, Zelma, aztán kérdezd meg az anyádat, hogy eljöhetnél-e velem a nővéremhez Hangelsbergbe. Kereshetsz néhány fillért. Fogod a gyereket, és megyünk.

ZELMA
Nem! Ahhoz a gyerekhez én többet nem nyúlok, John bácsi.

JOHN
Hogyhogy nem?

ZELMA
Nem, mert félek, John bácsi. Nagyon félek, mert a mama és a rendőrhadnagy úgy kiabált velem.

JOHNNÉ
(megjelenik) Igen? Aztán minek kiabáltak?

ZELMA
(sírva fakad) Schierke rendőr úr még egyet le is kevert nekem.

JOHNNÉ
Hát én majd egyszer annak... csak próbálja meg mégegyszer!

ZELMA
Minek kell nekem tudnom, hogy az a lengyel lány miért vitte el a kistestvéremet. Ha gondoltam volna, hogy a testvérkém meghal, akkor inkább a nyakának ugrottam volna. Most itt fekszik a kicsi Gundofried koporsóban a lépcsőn. Azt hiszem, hogy a mamának rohama van, és Quaquaróéknál az alkóvban ápolják. Engem meg intézetbe akarnak adni, John néni.

JOHNNÉ
Ennek csak örülj! Nem lehet rosszabb sorsod, mint itthon volt.

ZELMA
A bíróság elé kerülök. Esetleg becsuknak a Moabitba.

JOHNNÉ
Aztán miért?

ZELMA
Merthogy azt mondják, én hoztam le azt a kisgyereket a padlásról, akit az a lengyel lány szült, ide a maguk lakásába, John néni.

HASSENREUTER
Hát valóban született fönt egy gyerek?

ZELMA
Persze, hogy született.

HASSENREUTER
Miféle padláson?

ZELMA
Hát ott fönt a színészeknél! Mit törődöm én evvel! Minek kell ezt nekem tudni? Én csak azt mondhatom...

JOHNNÉ
Most aztán takarodj innen! Neked tiszta a lelkiismereted, Zelma! Amit a népek susorognak, az téged ne izgasson!

ZELMA
Én nem is akarok semmit se elárulni, John néni!

JOHN
(Megragadja Zelmát, aki el akar szaladni, s erősen tartja.) Egy lépést se, itt maradsz! Mi az igazság? Azt mondtad, hogy nem árulsz el semmit. Hallotta az igazgatóné is. Úgy-e? Meg Spitta úr is és a kisasszony is. Mi az igazság? Ameddig meg nem mondod, hogy mi volt Brunóval és a szeretőjével, és hogy hova-merre vittétek a kisgyereket, addig - akármi lesz - egy tapodtat se mozdulsz innen.

JOHNNÉ
Paul, az Istenre esküszöm, nem vittem én sehova!

JOHN
Hát akkor... Ki vele, amit tudsz, te fruska! Régen észrevettem már, hogy közted és feleségem között valamilyen sötét mismásolás folyik. De most már fölösleges a hunyorítás, a kacsingatás. Halott az a gyerek, vagy él még?

ZELMA
Nem halott. Az a gyerek él még, John bácsi.

HASSENREUTER
Akit a kötényed alá dugva, vagy mit tudom én, hogyan hoztál ide?

JOHN
Hogyha halott, akkor számíthatsz rá, hogy ahogyan Brunónak, neked is a fejed veszik.

ZELMA
Megmondtam már, hogy a kisgyerek él.

HASSENREUTER
Azt hiszem, hogy te semmiféle gyereket nem hoztál le a padlásról.

JOHN
És erről az egész históriáról, te asszony, semmit se tudsz? (Johnné rámered, Zelma segélykérően és zavartan néz Johnnéra.) Mama! Te Brunónak és a polyák nőszemélynek a kisgyerekét eltüntetted, aztán, amikor az a lány idejött, akkor Knobbéné porontyát tetted a helyére.

WALBURGA
(sápadtan, gátlással küzdve) Mondja csak, Johnné, mi is történt azon a napon, amikor én buta módra a papa jöttére magukkal együtt a padlásra szöktem. Ezt majd később elmondom neked, papa. Mert akkor én, ahogy később lassacskán megvilágosult előttem, azt a lengyel lányt először csak kettesben Johnnéval, aztán meg Johnné öccsével is együtt láttam.

HASSENREUTER
Te, Walburga?

WALBURGA
Igen, papa. Amikor Alice Rütterbusch volt nálad, és amikor én is találkát beszéltem meg Erichhel, aki aztán anélkül, hogy találkoztunk volna, veled beszélt, mert hát én elbújtam.

HASSENREUTER
Nem emlékszem rá.

HASSENREUTERNÉ
(férjéhez) Papa, ez a lány emiatt a dolog miatt már éjszakákon át nem aludt.

HASSENREUTER
Hogyha magának egy hajdani jogász tanácsa, aki a szigorlaton elhasalt, és csak azután nyergelt át a művészetre, ... ha mondom, magának egy ilyen ember tanácsa számít, akkor hadd mondjam meg, Johnné, hogy a maga esetében a teljes őszinteség a legjobb védekezés.

JOHN
Jette, hová tettétek a kicsit? A rendőrfelügyelő azt mondta nekem, most jut eszembe, hogy annak a halott perszónának a gyerekét keresi. Jette, az Ég szerelmére! Történt, ami történt, csak te ne keveredj gyanúba azzal, hogy az öcséd züllöttségének a palástolására az újszülöttel valami rosszat tettél!

JOHNNÉ
(nevet) Én? Hogy én a kis Adalbertkével valami rosszat tettem volna, Paul?

JOHN
Itt nem a kis Adalbertkéről van szó. (Zelmához) Megszorítom a torkodat, ha nem mondod meg, hogy Brunónak és annak a polyák lánynak a kicsinye hová tűnt?

ZELMA
Ott van bent a fülkében, John bácsi!

JOHN
Hol van, Jette?

JOHNNÉ
Azt én meg nem mondom.

JOHN
(Zelmához) Az igazat mondd! Vagy átadlak a rendőrségnek, érted! Látod itt ezt a madzagot? Kezed, lábad összekötöm.

ZELMA
(mérhetetlen ijedtségében önkénytelenül) Hát ott sír bent! Maga, John bácsi, egészen jól ismeri a kicsikét.

JOHN
Én?

JOHNNÉ
Ne dőlj be ennek a mocskos hazugságnak, Paul! Ezt az egészet a kislánnyal bosszúból hitette el az a drágalátos anyja. Paul, minek nézel úgy rám?

ZELMA
Ez már nagyon csúnya dolog, John néni, hogy maga is be akar engem feketíteni. Akkor én se leszek bolond lakatot tenni a számra. Maga nagyon jól tudja, hogy a kicsikét a kisasszonytól én hoztam le, és hogy én fektettem bele itt magánál a frissen vetett ágyba. Ezt én állítom, erre én meg is esküszök.

JOHNNÉ
Hazugság! Azt akarod mondani, hogy az én gyerekem az nem az én gyerekem?

ZELMA
Magának egyáltalában nem volt gyereke, John néni!

JOHNNÉ
(átkulcsolja a férje térdét) Ez nem igaz!

JOHN
Hagyj békén! Ne piszkíts be engem is, Henrietta!

JOHNNÉ
Paul, nem tehettem mást, így kellett tennem! Én magam is tévedtem, aztán ezt megírtam neked levélben Hamburgba. Te örültél neki, és akkor már nem tudtam visszacsinálni, és azt gondoltam, hogy ennek így kell lenni. Persze lehetett volna másképpen is, de aztán...

JOHN
(ijesztő nyugalommal) Hadd gondoljam végig, Jette. (Odamegy egy komódhoz, kihúz egy fiókot, és mindenféle gyerekfehérneműt és gyerekruhát szór ki belőle a szoba közepére.) Értik most már, hogy hétről-hétre, hónapról-hónapra, napokon, éjszakákon át mivel varrta véresre az ujjait?

JOHNNÉ
(eszelős sietséggel összekapkodja a gyerekholmikat, aztán gondosan visszateszi őket a fiókba és egyéb helyekre.) Paul, ne csináld ezt! Csinálj mindent, amit akarsz, de ezzel mintha a testemből szaggatnál ki egy-egy darabot.

JOHN
(Abbahagyja, homlokára szorítja kezét, lerogy egy székre.) Ha ez így van, asszony, akkor én a lelkem mélyéig szégyellem magam. (Összeszedi magát, karjaival eltakarja arcát. Csend áll be.)

HASSENREUTER
De Johnné, hogyan sodródhatott maga az eltévelyedésnek, a csalásnak erre az útjára? A legiszonyúbb módon béklyóba kötötte saját magát. Gyertek, gyerekek, sajnos, itt már nekünk semmi dolgunk.

JOHN
(feláll) Hadd menjek magukkal, direktor úr!

JOHNNÉ
Eredj! Hát csak eredj! Semmi szükségem rád!

JOHN
(megfordul, hidegen) Vagyis szereztél magadnak egy gyereket, és amikor azt a valódi anyja visszakérte, akkor az anyát Brunóval eltetetted láb alól.

JOHNNÉ
Te nem vagy a férjem. Ugyan mi is vagy te tulajdonképpen? Téged fölbérelt a rendőrség! Pénzt kaptál, hogy engem a vágóhídra juttass! Eredj, Paul, te nem vagy ember! A szemedben méreg, a szádban farkasfog van. Csak füttyents, hogy jöjjenek, és kapjanak el engem! Na, rajta! Most már látom, hogy ki vagy te! Gyűlölni foglak halálomig!

SCHIERKE
Állj! Senki se mehet ki a szobából!

JOHN
Csak gyere be, Emil! Biztos úr, maga is csak jöjjön be nyugodtan! Minden rendben van! Minden tisztázódott!

QUAQUARO
Ne izgasd föl magad, Paul! Teneked semmi közöd az egészhez!

JOHN
(föllobbanó haraggal) Mi az, te nevetsz, Emil?

QUAQUARO
Én? Szó sincs róla, ember! Hiszen csak a biztos úrnak kell a kicsivel az árvaházba kocsizni.

SCHIERKE
Igen, pontosan így van. Hová dugták a gyereket?

JOHN
Én tudjam talán, hogy mindenféle kitömött rongybaba, amilyennel a seprőn lovagoló boszorkányok szoktak szórakozni, hova lesz? Figyeljétek a kéményt, lehet, hogy ott röpül ki!

JOHNNÉ
Paul, most aztán elég legyen! Ne éljen az a kicsi többé? Ne! Ő se! Nem kell, hogy éljen! Velem együtt süllyedjen a föld alá!

HASSENREUTER
Állj! Ez most már az én dolgom! Itt én vagyok az illetékes. Bárkié is ez a csecsemő - és ha az anyját megölték, annál rosszabb -, de a kicsi az én raktáromban született! Rajta, Spitta, gyürkőzzék neki! Itt jól jönnek a maga tulajdonságai! Előre! Vigyázat! Úgy! Bravó! Mintha a Kisjézus volna! Bravó! Maga Johnné, mehet! Nem tartjuk vissza, csak a csöppséget hagyja itt!

SCHIERKE
Itt maradni!

HASSENREUTERNÉ
Ez a nő megháborodott. Fel kell tartóztatni! Meg kell fogni!

JOHN
(hirtelen megváltozva) Vigyázzatok a mamára! Mama! Tartóztassák föl! Fogják meg! Mama! Mama!

HASSENREUTER
Én miattam ugyan megháborodhatott ez a borzasztó nőszemély! Azért még nem kell a kicsit is tönkre tennie.

HASSENREUTERNÉ
De, édes papa, azt mégis csak figyelembe kell vennünk, hogy ezt az asszonyt őrült szeretete éppen ehhez a fiúcskához kötötte. Meggondolatlan, kemény szavak a nyomorultat halálba kergethetik.

HASSENREUTER
Én nem használtam kemény szavakat.

SPITTA
Határozottan úgy érzem, hogy a kicsi most veszítette el az anyját.

QUAQUARO
Pontosan így van! Apja nincs, nem akar róla tudni, éppen tegnap esküdött a Hassenheidén egy körhinta-tulajdonos özvegyével! Igazi anyja egy szajha volt! És Kielbackéknél, ahol gyerekeket vállalnak gondozásra, egy tucatból legalább tíz meghal. Hát most odajutottunk, hogy ez is elpusztul.

HASSENREUTER
Persze, ha az Atya ott fent, aki mindent lát, nem döntött róla másképpen.

QUAQUARO
Paulra gondol? A pallérra? Az aztán nem! Ismerem jól, hogy nagyon kényes a becsületére.

HASSENREUTERNÉ
Hogy fekszik itt ez a kicsi? Nem megy a fejembe! Finom vászonanyag! Sőt csipke is! Rendes, tiszta, mint egy játékbaba! Elszorul az ember szíve, ha arra gondol, hogy egyetlen pillanat alatt az egész világ árvájává lett.

SPITTA
Ha én bíró lennék Izraelben...

HASSENREUTER
Akkor maga emlékművet állíttatna Johnnénak! Lehetséges, hogy az ilyen titkos harcokban és sorsokban van némi heroikus vonás. És némi rejtett érdem is. De kohlhassenbrücki Kohlhaas se ment volna itt semmire megszállott igazságérzetével. Legyünk gyakorlati keresztyének! Talán gondoskodhatnánk mi erről a csöppségről?

QUAQUARO
Azt csak tessék békén hagyni.

HASSENREUTER
Ugyan miért?

QUAQUARO
Ha persze nem akarja, hogy a zsebe megkönnyebbüljön, és nem akar veszkölődni mindenféle vacakolással, huzavonával és az árvaszéknél, meg a rendőrségnél, meg a bíróságnál.

HASSENREUTER
Bizony erre nekem aligha volna időm.

SPITTA
Nem gondolja ön, hogy itt egy igazán tragikus végzet működött?

HASSENREUTER
A tragikum nincs társadalmi osztályokhoz kötve. Mindig ezt magyaráztam magának.

ZELMA
John bácsi, John bácsi, pallér bácsi!

HASSENREUTER
John úr nincs itt. Mi a baj, Zelma?

ZELMA
John bácsinak azonnal le kell menni az utcára!

HASSENREUTER
Csak nyugalom, nyugalom! Mi történt?

ZELMA
(fuldokolva) A felesége... John néni... a felesége... Tele van az egész utca... Az omnibusz... a lóvasút... Nem is lehet odajutni... Karjait kinyújtva... A felesége ott fekszik... az arca lefelé... a földnek...

HASSENREUTER
Mi történt?

ZELMA
Jaj, Istenem! Ó jaj, Istenem! John néni megölte magát!

Történelmi groteszk 6 képben

KLEOBULOSZ,  a jobboldali őrhöz Spártai vagy, mint én?

ŐR,  fogát vicsorítva Grrr!

KLEOBULOSZ  Tisztelet néked. Akkor szenvedj némán (Térdével gyomrába rúg. A katona hiába próbálja elfojtani nyögését.)

KLEOBULOSZ,  szigorúan végigmérve Rossz!

KLEOBULOSZ,  az őrhöz Jó! (Átmenet nélkül, torkaszakadtából elbődül.) Őrök, vi-gyázz! Előre, in-dulj! Ka-nya-rodj!

KLEOBULOSZ,  csodálkozva Arisztotelész? Hát ez mi? Ön Bilbéiszben!

ARISZTOTELÉSZ,  közeledve Kleobuloszhoz Roxánát kísértem ide. Nem bírta ki, hogy viszont ne lássa isteni férjét.

KLEOBULOSZ  Hogyan? A szépek szépe itt van? Hajaj! Ebből baj lesz! (Odafordulva az őrökhöz, akik még mindig körbe járnak.) Mind a kettő, állj! Hely-re! (Az őrölt elfoglalják előbbi helyüket. Arisztotelészhez.) Esetleg kétségei vannak...

ARISZTOTELÉSZ  ...hogy vetélytársnője van. Roxána rendkívül okos nő.

KLEOBULOSZ  És védekezésből támadásba kezd?

ARISZTOTELÉSZ  Ez a jó stratégia, nem?

KLEOBULOSZ  Ami azt illeti, okvetlenül. Ez az enyém is. Meg a Sándoré is.

ARISZTOTELÉSZ  Nos, akkor miénk a győzelem!

KLEOBULOSZ  Nem olyan biztos. Figyelmeztetem: cifra egy teremtéssel gyűlik meg a bajuk. Aki még eszes is bizonyos vonatkozásban. Nem könnyű vele elbánni. Miatta toporgunk itt egy helyben hónapok óta... Ahelyett, hogy hazatérnénk. Ismeri a figurát?

ARISZTOTELÉSZ  Heraklész unokája Omphalé lábainál ül és sző.

KLEOBULOSZ  Nem ugyanaz az ember többé... (Gyorsan kijavítva.) illetve: ugyanaz az isten. Azon kezdem, hogy nem is iszik már. Hallja? Hónapokkal ezelőtt volt az utolsó ramazuri.

ARISZTOTELÉSZ,  nevetve Hát ez valóban nyugtalanító.

KLEOBULOSZ  Semmi sem érdekli. A táborban színét se látják. Minden idejét a palotában tölti, s négy eset közül háromban nem fogad engem se. S meg kell mondanom önnek, hogy mindezt egy fruska szép szeméért teszi, aki gúnyt űz belőle. Egy rabnőért, aki a tetejében még hindu is. De hát ön filozófus: képtelen megérteni az ilyesmit.

ARISZTOTELÉSZ  Hogyhogy filozófus? Az én szellemem, biztosíthatom, kellően rugalmas.

KLEOBULOSZ  Lehetséges, de nem ismeri a hindukat.

ARISZTOTELÉSZ  Bocsánat! Olvastam néhány részletet mondáikból.

KLEOBULOSZ  Az ő mondáik! Hallgasson ide! Legalább huszonöt éve, hogy háborúskodom. Érti?! De soha még nem találkoztam ilyen barbárokkal! Soha! A hinduk túlszárnyalják az egész világot ostobaságban és vadságban. Veszett hiénák. Undorító népség!

ARISZTOTELÉSZ,  szelíden Igen nagy hiba lenne egy egész népet elmarasztalni.

KLEOBULOSZ  Pedig így van. Semmi jele bennük a szelídségnek. Mindent erőszakkal kellett elvenni tőlük. Még asszonyaikat is...

ARISZTOTELÉSZ  Milyen sokat szenvedhetett ön!

KLEOBULOSZ  Nincs fogalma róla! Meg kell hogy mondjam: valósággal gyönyörűségüket lelték benne, hogy lekaszaboltatták magukat.

ARISZTOTELÉSZ  Vagy ki tudja?

KLEOBULOSZ  Nem maradtak nyugton, csak a dárdák végén, melyekre fölnyársaltuk őket! De láttam olyan foglyokat is, akik egy teljes napon át tekeregtek akkora bambuszrúddal a hátuljukban, mint ez itt! Piszkos egy fajzat!

ARISZTOTELÉSZ  Mint ez, akkorákkal?

KLEOBULOSZ  Legalább. Szinte kéjjel engedték magukba. Lassan, finoman, segítség nélkül.

ARISZTOTELÉSZ  Ez is művészet.

KLEOBULOSZ  Ó, ott könnyen megtörténik az ilyesmi.

ARISZTOTELÉSZ  Azt hiszi, hogyha rászánnám magam, én is fel tudnék nyársalni egy hindut?

KLEOBULOSZ  Garantálom. Némi kis gyakorlattal bizonyára. És azzal a föltétellel, hogy nem öregekkel lenne dolga. Ezek a szerencsétlenek annyira kiszáradtak már, mint a kukoricacső télen. Kezdetnek valamilyen fiatalember kellene magának. Úgy 18-20 év körüli. Ebbe alul jó belemenne. Valóságos élvezet lenne.

ARISZTOTELÉSZ  Mekkora barbárság...

KLEOBULOSZ  Bocsánat!

ARISZTOTELÉSZ  ...hogy arra kényszerítettem, idézze vissza ezeket a szörnyűségeket...

KLEOBULOSZ  Vadállatok!

ARISZTOTELÉSZ  Még talán kínozták is katonáinkat?

KLEOBULOSZ  De mennyire!... Ha valamelyikük kezükbe került, kitépték a nyelvét.

ARISZTOTELÉSZ  Borzalmas! (Kitörve.) Kitépték?

KLEOBULOSZ,  nevetve Ki bizony! Az ilyent, mint ez itt... (Egészen közelről nyelvét ölti Arisztotelészre, aki egy kissé hátralép.) Puszta megszégyenítésből. És tömegestül. (Méltatlankodva.) A hinduk, igen, a görögök nyelvét...

ARISZTOTELÉSZ  Embertelenek.

KLEOBULOSZ  Kannibálok! Ugyanakkor egy nyúlnak nem tolják ki a szemét, mert vérzik. Tisztelik az állatokat. Képesek akár egy kilométernyi kerülőt is tenni, hogy el ne tiporjanak egy hangyát.

ARISZTOTELÉSZ  Teljes egy kilométert, hogy megkíméljenek egy hangyát? Ez már igazán sok!

KLEOBULOSZ  És a tehenek! Szó se lehet róla, hogy sültet csináljanak belőlük! Szent állatok ők. Ehhez mit szól?

ARISZTOTELÉSZ  Értelemre vall... Gondoljon arra, hogy nyilván hisznek a metempszihozisban.

KLEOBULOSZ  A metán... Miben? Nevetnem kell. Figyeljen ide! Tudja, hogy mit csinálnak ezek az értelmes teremtmények, amikor egy tehenet bőgni hallanak? (Utánozza a bőgést. Mint előbb is, a katonák vigyázzba merevednek. Csönd. Kleobulosz zavartnak látszik.)

ARISZTOTELÉSZ,  visszafojtja nevetését És vajon mit csinálnak ezek a mi értelmes teremtményeink?

KLEOBULOSZ  Mit? Semmit! Ezek csak komédiázások, bohóckodások! (Durván.) De talán most már elég a hindukból! Jöjjön, igyunk valami frissítőt! Szomjas vagyok.

ARISZTOTELÉSZ  Itt kell találkoznom Sándorral... Pedig nagyon szeretném tovább hallgatni önt, generális... Amit mond, roppantul érdekel.

KLEOBULOSZ  Köszönet a bókért. S minthogy öntől való, erősen hízelgő rám nézve. Hiszen ön, figyelembe véve az arányokat, nemde a filozófusok Sándora?

ARISZTOTELÉSZ  Nem érdemlem meg ezt a címet. Még akkor sem, ha az arányok területén rámutattam egy s másra. Szegény öregember vagyok én, nincs hatalmam semmin, csak magamon...

SÁNDOR  Öreg mesterem! Nagyon örülök, hogy viszontlátlak.

ARISZTOTELÉSZ,  nyomogatva derekát Talán kissé túlságosan is "nagyon".

SÁNDOR  Úgy látszik, jó formában vagy!

ARISZTOTELÉSZ  Igen, jóban voltam, legalábbis eddig az ölelésig. Azt hiszem, ön eltörte egyik csigolyámat!

SÁNDOR  Majd helyre rakom! Gyere ide, hogy újra megöleljelek!

ARISZTOTELÉSZ  Hagyjuk inkább a természetre!...

SÁNDOR  Még nem láttam Roxánát. Ma is olyan szép?

ARISZTOTELÉSZ  Roxána változatlanul Roxána.

SÁNDOR,  rámutatva felkötött karjára És Sándor változatlanul Sándor!

ARISZTOTELÉSZ  Fölöslegesen kockáztatja életét!

SÁNDOR  Ha nem mennék az ütések elé, százszor annyit kapnék. Az a jó, ha nem hagyunk időt a nyilaknak, hogy kilőjék őket!

ARISZTOTELÉSZ  Mikor hagyja abba, hogy a történelmet vérrel írja?

KLEOBULOSZ  Minthogy a vér folyadék, folynia kell.

ARISZTOTELÉSZ,  fölpattanva Athéné baglyára! (Meghökkent csodálkozással pillant Kleobuloszra.)

KLEOBULOSZ  Nos, mi az? Mi történt?

ARISZTOTELÉSZ  Megismételné, amit mondott?

KLEOBULOSZ  Hát... azt mondtam: "Minthogy a vér folyadék, folynia kell." Ez borzolta úgy fel az idegeit?

ARISZTOTELÉSZ  Maga szerencsétlen. Hiszen egy szillogizmust csinált!

KLEOBULOSZ,  meghökkenve Én?

SÁNDOR,  méltatlankodást színlelve Igen, ha nincs ellene kifogása.

KLEOBULOSZ  Én? Soha életemben!

ARISZTOTELÉSZ  Szillogizmust, bizony. Nem teljes ugyan, de meglehetős. Ki tanította erre?

KLEOBULOSZ  Tanított? Mire?

ARISZTOTELÉSZ,  Sándorhoz Ilyesmi volna a szillogizmus még nyers állapotban?

KLEOBULOSZ  Beszéljen végre!

ARISZTOTELÉSZ  Nem mondtam semmi sértőt.

KLEOBULOSZ  De igenis! A "nyers" szót hallottam. Akkor pedig... (Fölemelve hangját.) És egyébként is. Tisztázzuk először, mi az a szillo...

ARISZTOTELÉSZ  ...gizmus. Nos, jó! Egyfajta módja a következtetésnek...

SÁNDOR,  félbeszakítva Amire nagyon büszke Arisztotelész, hogy feltalálta. Most majd bebizonyítja azt is, hogy a katonák szintén rendszeresen használják. Ítéld meg magad, hogy milyen szerencsétlen egy flótás. Nagy csapás ez az ő korában!

KLEOBULOSZ,  akinek fogalma sincs, hogy miről van szó Ó, igen!

SÁNDOR  Ime, formába öntve szillogizmusod: Minden folyadék folyik. A vér folyadék. Tehát a vérnek folynia kell.

ARISZTOTELÉSZ  Bocsánat! Ez a "kell" itt hibás.

SÁNDOR  Hallod, Kleobulosz? A "kell" hibás.

KLEOBULOSZ  Bánom is én! Inkább az érdekel, mi közöm nekem mindehhez?

SÁNDOR,  magyarázva Hisz az atticizmus virága ez. (Arisztotelészhez.) De hagyd, jó mesterem, ne zavard meg ezt a fejet! Minek akarod, hogy olyan generálisaim legyenek, akik használják az eszüket? Körülöttem máris csupa gyalogos és lovas gondolkodó nyüzsög. Törik magukat, hogy gondolataik legyenek. S íme, mire gondol a legelső köztük? (Erős és gyors hangon.) "Vi-gyázz! In-dulj! Gon-dol-kodj! Állj!" (A meghökkent Kleobulosz vállára teszi a kezét.) Öreg Kleobuloszom! Büszke cimborám dúlásokban és orgiákon! Emlékszel-e, milyen ragyogó estéink voltak a csaták után? A városok vidáman égtek, hogy megvilágítsák ünnepségünket... Egy-egy meztelen asszony árnyéka nyúlt el a seregek fölött...

KLEOBULOSZ,  lelkesen Igen, utána meg a sereg nyúlt el a meztelen asszonyokon. (Arisztotelészhez.) A háborúban sok a jó! (Mintha ellenséggel volna körülvéve, csapkod maga körül.) Nesze, nesze még egy! Minél többet megölök, annál inkább érzem, hogy élek. (Sándor frissen elébeugrik, összeszorított ököllel, harcra készen. Kleobulosz nevetve készenlétbe helyezkedik. Mindketten ébren figyelik egymást. Ekkor Sándor villámgyorsan szíven üti Kleobuloszt. A generális felhördül.)

SÁNDOR,  ismét istenné válva El innen, hitvány spártai!

SÁNDOR,  széles mozdulattal az ajtóra mutat, melyen Kleobulosz kiment. Fővezérem!

ARISZTOTELÉSZ  Előléptette?...

SÁNDOR  Így is lehet mondani. Kleobulosz ebben a pillanatban a fő-fő idióta valamennyi tisztem között.

ARISZTOTELÉSZ  Eredeti előléptetési módszer! Csak talán kicsit veszélyes háborús időkben.

SÁNDOR  Zeuszra! Remélem is. Én nem vagyok igazán katona ember! Szeretem a kockázatot és a kalandot. Ha senkikkel veszem magam körül, azért teszem, hogy több lehetőséget adjak ellenségeimnek a legyőzésemre. Az én kedves ellenségeimnek.

ARISZTOTELÉSZ  Kleobulosz elkényezteti őket!

SÁNDOR  Így kell lennie, csak ők vannak számomra a világon. (Megfogja Arisztotelész karját.) Nem tekintve az én öreg mesteremet... Végre, hogy itt vagy mellettem! Beszélhetek valakihez, aki meg is ért.

ARISZTOTELÉSZ  Ó, sok ideje már, hogy nem ringathatom magam ebben az ábrándban. Az ön legjobb beszélgetőtársa saját maga.

SÁNDOR  Mekkorát tévedsz! Ha egyedül vagyok, nem társalgok. Körbe-körbe forgolódom. Ismétlem magam. Vagy túl sok a mondanivalóm a magam számára. Vergődöm. Megtelek magammal. A lehetőségek valóságos forgataga vagyok, Arisztotelészem. S az ellentmondó hatások gubancából kell megkísérelnem kibogozni a jót. Egyedül magamban erre képtelen vagyok.

ARISZTOTELÉSZ  Csodálom szerénységét. Éppen akkora, mint a lángesze.

SÁNDOR,  fölpattanva Ne halljam ezt a szót soha többé! Érted! Soha többé! (Egy ideig csönd, aztán megváltozott hangon.) Ezerszer mondtam már neked, hogy nem vagyok lángész. Olyan isten vagyok én, aki egyre-másra ostobaságokat követ el. S ez nem ugyanaz. Ó, tudom, mire gondolsz... De ha megvizsgálnád azokat a csodákat, melyeket ebben a hadjáratban tettem, nem hinnél többet istenségemben. Csodák? Bámulatraméltók valóban! Zeusz szelleme lakik bennem. (Erős hangon.) Isten vagyok, Arisztotelész, de olyan isten, aki cselekedeteiben fejlődik. El kell viselnem első bukásomat. Tévedtem Indiában! Mind, amit ott felépítettem, máris romokban hever. Szörnyűséges hadjárat volt! Azt kell hinnem, hogy a hindu istenek és jómagam nem is egy családból valók vagyunk.

ARISZTOTELÉSZ  És az emberek szenvedték meg, ahogyan ez már történni szokott.

SÁNDOR  Én is kockáztattam az életemet, én magam is! És vajon olyan nagy öröm-e emberként kockáztatni az életét annak, aki isten? Mert hát én csak a halálom után leszek halhatatlan. Izgalmas dolog halandó bőrben várni a halhatatlanságra.

ARISZTOTELÉSZ  Számunkra, akik talán nem leszünk halhatatlanok halálunk után, sokkal inkább patetikusnak tűnik.

SÁNDOR   Nem tudunk semmit, Arisztotelész. Csak azt, hogy az élet egyetlen mesés kaland.

ARISZTOTELÉSZ  Az öné okvetlenül az.

SÁNDOR  Mindegyik élet az, még egy földigilisztáé is. (Némi szünet után, nyersen.) Roxána beszélt neked Navaldiáról?

ARISZTOTELÉSZ  Az ön rabnőjéről?

SÁNDOR  Igen, róla. Navaldia, mint minden fiatal lány, unatkozott otthon. Elhoztam Indiából, hogy világot lásson.

ARISZTOTELÉSZ  Úgy kell értenem, hogy erőszakkal hozta magával?

SÁNDOR  Természetesen! Másképp nem jött volna. S mi az, amit Roxána Navaldiáról mondott neked?

ARISZTOTELÉSZ  Mindössze annyit, hogy ön szerelmes a rabnőjébe, annyira, hogy nem... kapta még meg... illetve..., hogy mindmáig kímélettel volt iránta.

SÁNDOR  Ki kellene neveznem Roxánát titkosrendőrségem főnökévé. S ugyan mit gondol ő a tisztaságnak erről az éktelen féktelenségről?

ARISZTOTELÉSZ  Nagyon-nagyon rosszat. Az ön erényes viselkedése, aminek én magam személy szerint örülök, őt nyugtalanítja, és megbotránkoztatja.

SÁNDOR  Bár megnyugodnék! No, de majd én rendet teremtek.

ARISZTOTELÉSZ  Azt mondja, ez az első eset, hogy ilyesmi történik önnel.

SÁNDOR  Igazat mond, ahogyan mindig. (Egy kis idő múlva.) Hej, a nők! Azok a nők Többnyire azért nem adják oda magukat, mert jobb szeretik, ha erőszakot teszek rajtuk.

ARISZTOTELÉSZ  És ez a fiatal lány kivétel?

SÁNDOR  Teljes egészében. A világ másik végébe kellene elmenni, hogy hozzá hasonlót találjon az ember.

ARISZTOTELÉSZ  Szereti tehát?

SÁNDOR  Szerelmes vagyok, először életemben.

ARISZTOTELÉSZ  És Roxána? Emlékszem arra az időre, amikor őbelé volt őrülten szerelmes. És ez az "őrülten" szó még kevés. Helyesebb lenne azt mondani, hogy "Sándorosan".

SÁNDOR  Nincs vonzóbb nő, mint Roxána. A gyönyörnek valóságos tárháza. Már maga a hangja elég, hogy egész bensőm belereszkessen. Meleg és édes hang ez, mint a halvány ámbratest... De az a szerelem, amit bennem Navaldia ébresztett, az egészen más.

ARISZTOTELÉSZ  Mindenekfelett új.

SÁNDOR  Orkánként csapott életemre. Mindent kitépett belőle gyökerestül. Engem magamat - látszólag - kímél még, de egy nap nyilván engem is magával ragad. Fiatallá váltam ismét, Arisztotelész, fiatalabbá, mint amikor arról álmodoztam, hogy meghódítom a világot.

ARISZTOTELÉSZ  És ő is szereti önt?

SÁNDOR  Szinte éjjel-nappal imádkozik értem Visnuhoz. (Egy kis idő múlva.) Bárcsak meghallgatná! (Utánozza az imádkozó Navaldiát, karját hullámoztatva, ideges nevetéssel.) "Ó, lótuszok és emberek istene, verd meg szörnyűséges leprával a hinduk hóhérját, hogy folyjék széjjel a húsa mind az egész testében!"

ARISZTOTELÉSZ,  nevetve Ámen! - ahogyan a zsidók mondják. Bizony, vannak errefelé titokzatos betegségek.

SÁNDOR,  magában Mi valósággal semmik vagyunk a hindukhoz képest. (Egy idő múlva.) Ha úgy tetszik, Navaldia jó hazafi. Azt hiszi, kötelessége engem gyűlölni... Elviszlek hozzá! Akarom, hogy lásd, és beszélj vele.

ARISZTOTELÉSZ  Ugyan milyen nyelven?

SÁNDOR  A miénken. Megtanulta egy kóborló spártaitól. Xanthosz a neve. Világosfejű fickó, aki miután bebarangolta a világot, horgonyt vetett Indiában.

SÁNDOR,  anélkül, hogy megfordulna Figyelj csak! Roxána nem vesztette el jó szokásait... Felvonul, hogy ünnepeljék, félmeztelenen, fehér elefántján. Csodálatos a szépség hatása. Elég, ha Roxána megmutatja magát, s máris lecsendesíti a háborgó tömeget.

ARISZTOTELÉSZ,  nyers hangon Tanácsot kér tőlem? Világosan meg szeretném mondani, amit gondolok. Küldje vissza rabnőjét hazájába. Nem helyes, hogy a világmindenség ura megalázkodjék egy nő előtt.

SÁNDOR  És Zeusz? Nem adott-e nekem példát Zeusz maga a legcifrább őrültségekre? Állatok alakjába öltözött, hogy hölgyeit megközelíthesse. Én az embert teszem olyanná, hogy tessék Navaldiának. Ugye, ez nagy különbség?

ARISZTOTELÉSZ  Mérhetetlen nagy. De Zeusznak villáma volt az égben, s elhajíthatta őket, hogy feledtesse bolondságait.

SÁNDOR  És én? Amikor én mennydörgök, ki mer a szemembe nézni?

ARISZTOTELÉSZ  Való igaz: ön előtt sóbálvánnyá mered mindenki. De vajon mi történik a szívek rejtekében? Ön, Sándor, húsból-vérből való isten. Ám olyan isten, aki nem veszi észre, ha a háta mögött valaki a nyelvét ölti. Ha azt akarja, hogy imádják, viselkedjék mindig isten módjára. Nyilván nem tudja, hogy szerelemeit a nyilvános helyeken megjegyzésekkel kísérik.

SÁNDOR  Te ezeket komolyan veszed? Az az igazság, hogy mi ketten nem egy nyelven beszélünk. Te okoskodsz ott, ahol érezni kellene. Sejtelmed sincs a szerelemről. Azt hirdeted, hogy meg kell vetni a nőket.

ARISZTOTELÉSZ  Gyanakszom rájuk. Félek, hogy testük károsan hat szellemünkre. Én se voltam mindig öreg, Sándor, tudom, hogy mit beszélek.

SÁNDOR  Szerettél valaha úgy, hogy elveszítetted a fejedet?

ARISZTOTELÉSZ  Soha.

SÁNDOR  Akkor te öreg voltál világéletedben.

ARISZTOTELÉSZ  Ha a fiatalság és a bolondság ugyanaz...

SÁNDOR  Nagyon világosnak tűnik számodra minden. A homályból is fényes eszmét varázsolsz. Hiányzik belőled az érzék az árnyékhoz. Vagyis a képesség a rejtőzködő igazság megismerésére... Navaldia olyan titkok birtokában van, amikről fogalmad sincs.

ARISZTOTELÉSZ  Titkok! Milyen titkok? Nincsenek titkok. Csak legfeljebb egyelőre késlekedő magyarázatok.

SÁNDOR  Görögországban. Esetleg ott... Görögország? Te és a hozzád hasonlók csontig lekapartak róla mindent. Nem több már, mint egy szétszórt csontváz a tengeren. De ha képes lettél volna elmélyedni úgy, ahogy én, India zavaros sűrűjében, megértetted volna, hogy minden misztérium. Ott lenn a mélyben, látod, ott vannak a növények, a felhők, a nők, a gyermekek, akik "tudnak"... Mennyire nem helyénvaló az okoskodás az ő erdeikben. Mennyire nem helyénvaló a beszéd... Alapjában véve tehát nem ők, hanem mi vagyunk barbárok.

ARISZTOTELÉSZ  Azaz, hogy fecsegők...

SÁNDOR  Amit én megsejtettem bölcsességükből, olyan, mint egy boldogító fény, amely tisztára mossa az embert belül. Számukra minden a világon csoda, minden varázslat. S így mintha szünet nélkül újjászületnének egy-egy újonnan teremtett világban. A fűszálon hintázó bogár jobban érdekli őket, mint egy hódító a piramison. Mindenütt a szépséget látják, még egy állati dögben is. Szemükben ez nem a halál iszonyatos látványa, inkább az élet titokzatos pezsgése... Mit mondjak még neked, Arisztotelész? Fölfedeztem - hála nekik! - azt, amire te sohasem tanítottál. Úgy látszik, megváltozom, új életet kezdek. Oly szélsebesen bomlik ki lényem, hogy ujjongok és rettegek tőle. Ki leszek vajon holnap? Esküszöm, fogalmam sincs róla. De gyanítom, hogy nem ér csalódás!

ARISZTOTELÉSZ  Én viszont mást szeretnék. Azt, hogy ez a hm... Önnek ez a kibomlása ne járna a legrosszabb következményekkel Görögország sorsára.

SÁNDOR,  nevetve Ó bizony, ilyen vonatkozásban mesés változásokra számíthatsz. Nyilván meghökkent majd, hogy Sándor fölfedezte a szerelmet, és nem akarja többé átformálni a világ arculatát.

ARISZTOTELÉSZ  Nyílegyenesen rohanunk a katasztrófába.

SÁNDOR  Vértezd föl magad filozófiával!

Függöny

NAVALDIA,  élénken Láttad Xanthoszt?

SZÖNTI,  bőbeszédűen Igen, megtaláltam a palota másik végén, a Régiségek Termében. Hát az valami titokzatos! Van ott egy fekete márvány szkarabeusz, nagyobb, mint én. Iszonytató!

NAVALDIA  És mi újság?

SZÖNTI  Soha nem találnád ki... Xanthosz szabad! Hallod? Szabad. Meg vagyunk mentve.

NAVALDIA  Lehetetlen.

SZÖNTI  Szabad, ha mondom! (Hanyagul.) Megtette, amit kívántak tőle. Holmi kis áldozat az isteneiknek, és kész!

NAVALDIA  Isteneiknek? Miféle isteneknek?

SZÖNTI  Természetesen a görög isteneknek. Nem habozott.

NAVALDIA,  megdöbbenve Beleegyezett?

SZÖNTI  Ó, csak megjátszotta, mintha áttérne. A mi érdekünkben. Visnu nyilván megbocsátja neki.

NAVALDIA  A szerencsétlen!...

SZÖNTI  Kegyetlenül szenvedett miatta. Elmondta nekem. Borzasztó volt. Először arra kényszerítenék, hogy boruljon le egy Arész szobor előtt anyaszült meztelenül.

NAVALDIA  Leborulni egy bálvány előtt?! Kegyelem szegény fejének!

SZÖNTI  Aztán a papok megsütöttek egy fölszentelt disznót az oltáron, s a szerencsétlen Xanthosznak jókora darabot meg kellett ennie belőle Démétér tiszteletére.

NAVALDIA  Rettenetes!

SZÖNTI  Talán nem volt rossz íze, hiszen...

NAVALDIA  Hallgass!

SZÖNTI  Aztán megitattak vele több pohár száraz fehér bort Dionüszosz egészségére.

NAVALDIA  Iszonyú!

SZÖNTI  És hogy térése tökéletes legyen, elvitték egy szobába, ami tele volt párnákkal, és ott... (Elhallgat egy kis időre.)

NAVALDIA  Mondj el mindent!

SZÖNTI  ...arra kényszerítették, hogy űzze Amphitrite kultuszát, tetszése szerint egy szép lánnyal vagy fiúval.

NAVALDIA  A szerencsétlen...

SZÖNTI  Hallod? Mindenki szeme láttára! (Egy idő múlva.) Ő lányt választott.

NAVALDIA  Sokat kell imádkoznunk érte.

SZÖNTI  Figyelj ide! Az ő isteneikre rá se hederítsünk. Közönséges banda! Iszákosak, szatírok, s hasonlók. Nem beszélve Zeuszról, aki képes volt bikává változni, hogy egy tehénnel szerelmeskedjék. Micsoda gondolkozás! Nem meglepő ilyenformán, hogy Kleobulosz keze is folyton a szoknyám alatt babirkál, amikor nem holtrészeg. Kiválóan gyakorolja az ájtatosságot - ennyi az egész. És Sándor! Mekkora jámborság! Remekül beillik pereputtyába. Zeusz vagy Hermész combjából szakadt ki, nem is tudom pontosan. Mindenesetre valamelyik roppant előkelő combból...

NAVALDIA,  magában Szegény Xanthosz!

SZÖNTI  Ne nyugtalankodjál miatta! Furfangos egy szent ő. Megengedhet magának időnkint egy-egy apró szentségtörést. Van miért bocsánatot nyernie. És miközben erre várt, sikerült kimennie a városba.

NAVALDIA  Mit mondott? Mit látott?

SZÖNTI  Az utcákon nyüzsögnek a karavánok. A kikötő tele hajókkal. Nehéz lesz választani, hogy melyikkel menjünk. És nem szabad késlekedni. Xanthosz lelkemre kötötte.

NAVALDIA  Bárcsak igazat mondana! (Egy idő múlva, elgondolkodva.) De hát akkor kevés időm marad a bosszúállásra...

SZÖNTI  Ejnye te! Hallgass ide, ilyesmire ne gondolj többé! Éppen elég bosszúállás lesz, ha megszökünk tőlük.

NAVALDIA  Hogyhogy? Alkalmam lenne megbüntetni Sándort, és ne tegyem?

SZÖNTI  Hiszen csak nő vagy!

NAVALDIA  De hindu nő. És egy egész népért állok bosszút.

SZÖNTI  Megfognak és megkínoznak minket.

NAVALDIA  Bízd csak rám! Nem fogok használni se tőrt, se mérget. Más eszközök is vannak. Azt akarom csupán, hogy szenvedjen.

SZÖNTI,  rövid hallgatás után Én is azt szeretném, hogy szenvedjen valaki.

NAVALDIA  Te még kislány vagy.

SZÖNTI  Meg tudnám tenni mindazt, amit te, hidd el!

NAVALDIA  Jó! Próbáld meg! Csupa ellenség van körülöttünk.

SZÖNTI  Igen, de nem akárkit kívánnék megkínozni. Egy olyasvalakit, aki engem - szerencsére - éppen szeret!

NAVALDIA,  mosolyogva Kleobuloszt?

SZÖNTI  Kleobulosz is le akar feküdni velem, mint mindenki más. Sőt, még a kormányzó felesége is kacsingat rám. Még ő is. Pfuj, ezek a görögök!

NAVALDIA  Nahát! Ő volna csak pompás áldozat.

SZÖNTI  Nem, nem! Jobb szeretnék egy férfit meggyötörni, ez rendesebb dolog. Vagy talán Roxánát... He? Ha például a tigris levágott bajuszát a levesébe tenném?

NAVALDIA  Meg akarod büntetni Sándort, vagy szolgálatot akarsz tenni neki?

SZÖNTI  Éppen itt jön! Készüljünk föl!

ARISZTOTELÉSZ,  meghajolva Bocsánat, hogy várakozásukban csalódást okoztam. Sándor küldött, hogy kimentsem késedelmét. Arisztotelész a nevem.

NAVALDIA  Sándor sokat beszélt önről.

SZÖNTI  Azt mondják, ön a testbe öltözött bölcsesség.

NAVALDIA,  Arisztotelészhez Akárhogy van is: én meg bemutatom önnek a testbe öltözött huncutságot.

SZÖNTI  Jól összeillene ez a kettő. De mondja csak... tulajdonképpen mi is az, hogy "filozófus"?

ARISZTOTELÉSZ,  jókedvűen A filozófus olyan ember, aki elmélkedik, töpreng... gondolatai vannak...

NAVALDIA  Vannak Görögországban női filozófusok is?

ARISZTOTELÉSZ  Női filozófusok? Mekkora fogalmi ellentmondás!

NAVALDIA  Ugyan miért?

ARISZTOTELÉSZ  Mert az asszonyok arra születtek, hogy érezzenek... hogy szeressenek... hogy álmodozzanak... (Nevetve.) És mindenekelőtt arra, hogy megakadályozzák a férfiakat a gondolkodásban.

NAVALDIA  Hát elég rossz véleménye van rólunk.

SZÖNTI  De például mire gondolnak, önök férfiak, amikor a nők éppen nem akadályozzák meg, hogy gondolkodjanak?

ARISZTOTELÉSZ  Ugrat? No, jó. Hát ezeregy dologra, ami nyilván sohasem jutna egy fiatal lány eszébe.

SZÖNTI,  egészen bizalmas közelségbe ül Arisztotelész mellé És hogyan fog bele a gondolkodásba? (Navaldiához.) Engem érdekelnek az ilyen trükkök. Mindig hasznunkra válhatnak. Sose lehet tudni.

ARISZTOTELÉSZ,  mosolyogva Nagyon egyszerű. Sétálgatok.

NAVALDIA  Tréfál velünk. Rosszul teszi.

ARISZTOTELÉSZ  Isten ments! Ahogy mondom: sétálgatok. Én vagyok a peripatetikus iskola alapítója.

NAVALDIA  A "peripatein", tehát "sétálni" szóból.

ARISZTOTELÉSZ  Pontosan. Igen! Az a véleményem, hogy a lábak mozgása serkenti az agy mozgását. Ezért elmélkedem séta közben.

SZÖNTI  És ha valami okból arra kényszerül, hogy megálljon?

ARISZTOTELÉSZ,  kedélyesen Folytatom a gondolkodást a megkezdett mozgás jóvoltából. Lámcsak! Most már mindent tudnak a filozófusokról és a filozófiáról.

NAVALDIA  Sándor azt mesélte nekem, hogy ön talált egy módszert a cáfolhatatlan következtetésre...

ARISZTOTELÉSZ,  élénken Nem módszer az. Nyilván a szillogizmusról beszélt.

NAVALDIA  Igen, arról. Hálás lennék, ha mondana rá egy példát.

ARISZTOTELÉSZ  Szíves örömest. Íme, egy gyermekes mondat: "Minden ember halandó."

SZÖNTI  Nem lehetne esetleg valami derűsebbet?

ARISZTOTELÉSZ  Miért ne? "Az emberek kell, hogy engedelmeskedjenek a Természetnek." Ez megfelel?

SZÖNTI  Hm.

ARISZTOTELÉSZ  Vagy hát szívesebben hallaná...

NAVALDIA,  félbeszakítja Arisztotelészt Nem, nem! Ez a mondat szerintem tökéletes.

ARISZTOTELÉSZ  Hát akkor kövessen! (Egy ujjával a levegőben nyomatékosítja a szavakat.) Az emberek kell, hogy engedelmeskedjenek a Természetnek.

NAVALDIA,  élénken közbeszól Mivel az asszonyok azonosak a Természettel.

ARISZTOTELÉSZ,  kellemesen meglepve Nem is rossz! Egyáltalában nem rossz. (Kisvártatva.) Csakhát... Igen, ez nem megy.

NAVALDIA,  ártatlanul Miért nem?

ARISZTOTELÉSZ  Mert... De tulajdonképpen ez csak példa. Ne bonyolítsuk fölöslegesen bizonyításunkat. Nos. Ismétlem. "Az emberek kell, hogy engedelmeskedjenek a Természetnek. Mivel az asszonyok azonosak a természettel. Így hát...

NAVALDIA  ...az emberek kell, hogy engedelmeskedjenek az asszonyoknak."

ARISZTOTELÉSZ  Nohát! Csináltak egy szillogizmust!

SZÖNTI  Méghozzá nagyszerűt!

ARISZTOTELÉSZ  Szükségtelen hangsúlyoznom, hogy mennyire képtelent.

NAVALDIA  Nyilvánvalóan nem lehet általános szabállyá tenni.

ARISZTOTELÉSZ  Sem általánossá, sem részlegessé. Nem több ez, mint holmi esztelen fesztelenkedés. Hiszen kétségtelen, hogy a nők alacsonyabb rendűek a férfiaknál.

SZÖNTI  Jól megmondta a filozófus úr. (Barátságtalanul.) És a szépségünk? Azt mire nézi?

ARISZTOTELÉSZ  A férfiak felsőbbrendűsége még itt sem kétséges.

SZÖNTI,  meghökkenve Hogyan?

ARISZTOTELÉSZ  A férfitest arányai...

SZÖNTI  A férfitest? Ajaj! Azt lehetne hinni, hogy sohase látott még férfit meztelenül.

ARISZTOTELÉSZ  Természetesen egy efebosz vagy egy atléta testéről beszélek.

SZÖNTI   Akármilyen szép is a maga fiúja, csak van egy kuncogtató valamije, ami mindent elront benne!

ARISZTOTELÉSZ  Nos! Például...

SZÖNTI  Bizonyítsa be az ellenkezőjét!

SZÖNTI,  elámulva Ó, hát te vagy!

NAVALDIA,  felkelve, nagyvilágias hangon Xanthosz! Milyen kellemes meglepetés.

XANTHOSZ  Elmentem itt a lakásotok előtt... Láttam... De féltem, hogy zavarok.

SZÖNTI,  megfogja a kosár fülét Mi van benne?

XANTHOSZ  Egyáltalában semmi, ami téged érdekelne.

SZÖNTI  Mutasd! Majd kiderül.

NAVALDIA  Hagyd békén, Szönti!

SZÖNTI,  kikapja a kosarat Xanthosz kezéből, és elfut vele a szoba másik sarkába. Látni akarom! Látni akarom! (Felemeli a kosár tetejét, kivesz belőle egy meglepően hosszú, fekete szalagot, és lobogtatja, mint egy kígyót.) Van vagy tíz méter! Mire jó vajon?

NAVALDIA,  barátságtalanul, közeledve Szöntihez Nem értesz te semmit. Ostoba. Ezt így kell hordani. (Csavargatja a szalagot, aztán testére tekeri. Mikor befejezte.) A legújabb divat.

ARISZTOTELÉSZ  Inkább a múmiák korából való!... Az ilyesféle szalag jó szolgálatot tehetne tűzvész esetén. Oda lehetne erősíteni a tetőkorláthoz s lecsúszni rajta...

NAVALDIA  Hallod-e, erre nem is gondoltam... (Forog maga körül ellenkező irányban, hogy kicsavarodjék.) De még be se mutattam önnek Xanthoszt.

SZÖNTI,  megöleli Xanthoszt, Arisztotelészhez Ő a mi apánk és anyánk. (Xanthoszhoz, Arisztotelészre mutatva.) Ő meg egy nagy filozófus.

ARISZTOTELÉSZ,  Xanthoszhoz Sándor beszélt nekem önről. Azt mondják, hogy ön terjeszti a hellenizmust a fiatal hindu nők között...

XANTHOSZ  Csak a hellén nyelvet.

SZÖNTI  Épp jókor jössz, hogy megvédj minket. Ez a tiszteletreméltó öregúr gyalázza a nőket!

ARISZTOTELÉSZ  Nocsak, nocsak!... Éppen ellenkezőleg: lobog bennem a tisztelet irántuk. Azért ugyanakkor megállapíthattam némely tökéletlenségüket is.

XANTHOSZ,  harsány méltatlankodással Tökéletlenségüket!? A nőknek nincs ilyesmijük. A Természet elhalmozta őket ajándékaival.

SZÖNTI,  diadalmaskodva Na ugye?!

XANTHOSZ,  élesen rápillant Navaldiára A nők... De hiszen őket az iramló vizek, az illatozó virágok, az édességes gyümölcsök, a hajladozó törzsek, a hosszúkás kagylók és a sima márványok mintájára teremtették. A nők a szépség teljessége, a nők a bölcsesség, bennük lakik a világ értelme...

NAVALDIA,  odaadja a kosarat Itt ne felejtsd!

XANTHOSZ,  zavartan Igen. Megyek tovább.

SZÖNTI  Navaldiához Minek szakítottad félbe. Ritka-érdekes dolgokat mondott...

XANTHOSZ,  meghajolva Bocsánat a zavarásért!

SZÖNTI,  megöleli Viszontlátásra, én családom!

ARISZTOTELÉSZ,  Navaldiához Látszik, hogy nagyon szereti önöket.

SZÖNTI  Ha tudná, mennyit foglalkozik velünk. Már-már a dajkánk.

NAVALDIA  Valóságos egy szent.

SZÖNTI  Élő szent, rózsák nyílnak az ujjai hegyén.

ARISZTOTELÉSZ  Elbűvölő. Hm... Sándor meglehetősen késlekedik, hogy számunkra örömöt szerezzen.

NAVALDIA  Bizonyára újabb hadjáratot készít elő. Innen jut eszembe: miféle leckéket adott ön neki, amikor az ön tanítványa volt? Ha az eredményeiből ítéljük meg, az ön filozófiája nem különösképpen szelídítette meg az erkölcseit.

ARISZTOTELÉSZ  Ó, Sándornak sohase volt más mestere, mint saját-maga. De nem szabad igazságtalannak lenni vele. Ha más hódítókhoz hasonlítja, ő tulajdonképpen az emberiesség példaképe.

NAVALDIA,  fölpattanva Hogyan? De hiszen indiai hadjárata igen kegyetlen volt! Üszkös városokat és holttestekkel borított csatamezőket hagyott maga után.

ARISZTOTELÉSZ  Ez túlzás!

NAVALDIA  Nem igaz talán, hogy kifosztotta, aztán a sárga földig lerombolta Szangala városát?

SZÖNTI  És mit tett Muszikanosz fejedelemmel? Fejjel lefelé keresztre feszíttette.

NAVALDIA  És Csadkara védői!? Bekerítette és lemészároltatta őket az utolsó szálig. Eumenész százával gyilkolta le a betegeket az ő parancsára. Sándor irtóháborút folytatott. Még azt az ürügyet sem hozta föl, hogy mi provokáltuk. Tudnunk kellett-e egyáltalában, hogy ő létezik?

ARISZTOTELÉSZ  Hát! Ilyen a történelem! Vannak olyan szükségszerűségek, melyek kicsúsznak hatalmunkból. Kell vagy száz év, hogy igazságosan meg lehessen ítélni egy hódítót.

NAVALDIA  Mert száz év múlva a bűnök nem bűnök már!

ARISZTOTELÉSZ  Értsen meg! Én helytelenítem az erőszakot. Sőt borzadok tőle. Mégis azt kell mondanom, hogy olykor jó eredményeket szül. De persze csak később, jóval később. Most semmiképpen sem a szerencsétlen indiai hadjáratra gondolok.

SÁNDOR  Ne zavartassák magukat!

ARISZTOTELÉSZ,  fölállva A látszat ellenére erősen vitatkozunk.

NAVALDIA  Legalább lélegzethez jutunk...

ARISZTOTELÉSZ  Elragadóak.

SÁNDOR  Remélem, nem okoztak neked semmi bosszúságot. (A két fiatal lányhoz.) Rátok bíztam őt.

NAVALDIA  Nem éltünk vissza erőnkkel.

ARISZTOTELÉSZ  Való igaz, igen kellemesen töltöttem az időt társaságukban... Kérem szíves engedélyét, hogy távozhassak. A hosszú utazás eléggé megviselt.

SÁNDOR  Rendben van. Szönti majd elkísér...

ARISZTOTELÉSZ,  élénken Nem szükséges.

SZÖNTI,  megfogva Arisztotelész karját Megmutatom önnek a palota legérdekesebb zugát: A majmok ketrecét.

SÁNDOR,  meglátja a virágot, amit Navaldia tűzött a hajába Különös egy virág. Mintha csillag lenne a sötétségben. (Kisvártatva szemrehányóan.) Miért nem hordja soha az ékszereit. (Kinyit egy ékes dobozkát, mely egy alacsony bútordarabon fekszik.) Ez a smaragd nyaklánc külön az ön számára készült...

NAVALDIA  Amikor még kislány voltam, egy smaragd-barlangban játszogattam. Ha fáklyát gyújtottak benne, az ember a tenger fenekén hihette magát. Csodálatosakat fürödtünk ott a pajtásaimmal, lubickoltunk a ragyogásban. Merő zöldek voltunk. Fogaink tündököltek... Visszhang is volt: remegő, de szeszélyes. Olykor hosszú órákra elnémult. Aztán hirtelen - ki tudja, miért? - szavaink, nevetésünk, minden, minden, zenévé változott. Zöld volt ez a zene maga is... (Lassan leveszi a nyakláncot és visszateszi a ládikába.) Amikor kijöttünk ebből az elvarázsolt barlangból, a nap fényét fakónak és szürkének láttuk. (Egy idő múlva.) És ez igaz volt, tudja-e ön?

SÁNDOR,  kedvesen Megvan még az a barlang?

NAVALDIA  Mióta ön a hazámban járt, nincsenek többé kislányok...

SÁNDOR  Téged kerestelek, Navaldia... Az ég vezetett hozzád. Ne mosolyogj: valóban az ég. Az a csodálatos vihar... Egész nap lovagoltam tomboló fergetegben, tűzoszlopokon át. Aztán, amikor rám zuhant az éjszaka, szemembe tűnt a ti öreg palotátok...

NAVALDIA  Csuromvizesen lépett be, eláztatta a szőnyegeket, összevissza hajigálta a ládákat, párnákat, s közben nevetett, nevetett, mint egy bolond...

SÁNDOR  De torkomon akadt a nevetés, amikor megláttalak.

NAVALDIA  El kellett volna bújnom.

SÁNDOR  Ámulattal néztelek... Megtaláltalak!

NAVALDIA  És így történt, hogy a foglya lettem.

SÁNDOR  Inkább én a te foglyod.

NAVALDIA  Igaz. Ötven eunuch áll őrt éjjel-nappal az ön lakosztálya előtt. Csakugyan jól őrzik. Soha nem szökik meg tőlem.

SÁNDOR  Félek, Navaldia, hogy elveszítelek. Védlek téged temagad ellen. De nem akarlak kiszakítani univerzumodból. Sőt én is vonzódom belé, mint ahogy vonz minden, ami veszedelmes.

NAVALDIA,  elmosolyodva Ez a források, növények, állatok univerzuma, a minden élő univerzuma.

SÁNDOR  Ne gondolj rá!

NAVALDIA  Mit érne? Elég, ha ezt mondom: "Egyetlen vízcseppecske vagyok én, mely szétpárázik a napon. Mielőtt viszont eloszlanék, megpróbálom visszatükrözni szerelmesen a fákat, a felhőket, a csillagokat..." A legszebb álom, hogy valaki ezt megélheti.

SÁNDOR  Az enyém sem alábbvaló, elhiheted. Városokat alapítok, amerre járok, megcserélem a koronákat a fejeken, teremtek, vagy újratámasztok birodalmakat...

NAVALDIA  Szörnyű csapásokat osztogat körbe-körbe. Izgága kisgyermek álma az ilyesmi. Ön gyermek még, Sándor, s ez tart vissza attól, hogy gyűlöljem. Szereti a lármás játékokat, a zűrzavart, az összevisszaságot... Egyetlen dolgot mégis csodálok.

SÁNDOR  És pedig...

NAVALDIA  Azt, hogy ilyen kevéssel beéri. Ön a hangyák királya.

SÁNDOR  Mit akarsz? Nem élek még az istenek között.

NAVALDIA  Míg erre vár, abban a hitben ringatja magát, hogy a legnagyobb az emberek között. A legnagyobb, úgy, ahogyan elmondta: birodalmakat teremtve vagy újra feltámasztva. Olyan birodalmakat, melyek végül is szétesnek maguktól. A háború, a politika...

SÁNDOR  Megvallom, kedvemre van irányítani az emberi sorsokat.

NAVALDIA  Mindig csak a hangyái! Nem bír meglenni nyüzsgésük nélkül. De hiszen az emberek sorsa meghatározott: meghalnak ön nélkül is. Porukban taposunk...

SÁNDOR  Képtelenség emberek nélkül élni.

NAVALDIA  Pedig az kellene, hogy az ember lemondjon a tanúkról, a nézőkről, s úgy éljen, egészen magában. Egészen magában a földön; a mérhetetlen égbolt alatt: ez a gondolat megremegteti bensőm.

SÁNDOR  Milyen kegyetlen vagy! Szavaid sokkal mélyebben vágnak belém, mint képzeled. Magány... Ennek a kísértését én nem ismerem. De mondok neked valami nagyon csúnyát. Teljesen egyedül képtelen lennék élni. Nyilván azért, mert izgága egy legényke vagyok.

NAVALDIA,  megfogja Sándor kezét És ha a Természet fogná önt kézen?

SÁNDOR,  szájához vonja Navaldia kezét Szeretem ezeket a hosszú, remegő ujjakat.

NAVALDIA  Ha a Természet így szólna önhöz: "Gyere, ne állj ellen! Háríts el mindent magadtól, ami nem én vagyok. Megtalálod boldogságodat abban, hogy rám gondolsz, hogy szeretsz engem."

SÁNDOR  És te? Te hova vezetnél engem? (Arcát a lány két melle közé fúrja.)

NAVALDIA,  haját simogatva Van az én hazámban egy rengeteg erdő. Olyan mérhetetlen nagy, mint a tenger. És olyan mély is. Azt mondják, hogy akik örökké szeretni akarják egymást, kéz a kézben belesétálnak, hogy soha többé ne jöjjenek ki belőle. Hátat fordítanak az árpa- és köles-tábláknak. Vállig merülnek a páfrány-áradatba, mennek folyton-folyvást előre, mind messzebb, magukban, egyre inkább magukban... Gyümölcsökkel táplálkoznak, forrásokban fürdenek, és szeretkeznek. Roppant sziklákon, melyeket naptól barnult zúzmara fed. Így mendegélnek sokáig, sokáig, míg el nem határozzák, hogy megállnak, nem mennek tovább... Akkor - miután még egyszer utoljára ölelkeztek - elmennek együtt egy bódító illatú vincenillia-fa lábához, s ez örök álmot bocsát rájuk.

XANTHOSZ  Végre, hogy itt vagy! Senki se látott meg?

SZÖNTI  Gondolhatod! Mindenki pihen. Az egyik fekve, a másik állva. (Egy őrt utánoz, aki a falnak dőlve hortyog.) Nyugalom van. (Körülnéz.) Izgalmas környezet... Ez a szkarabeusz itt rettenetes. Van valami újság?

XANTHOSZ  Igen. Ma este.

SZÖNTI  Mi lesz ma este?

XANTHOSZ  A menekülésünk. Minden előkészítve... Egy hajó vár ránk. Holnap már messze járunk.

SZÖNTI,  leeresztve hangját Ma este. (Egy idő múlva.) Nem! Nem! Félek...

XANTHOSZ  Ugyan, ugyan. (Magához húzza gyöngéden.) Itt vagyok én!

SZÖNTI  De ha elfognak?

XANTHOSZ  Bízzál! Van egy rendkívül hatalmas támogatónk.

SZÖNTI  Kicsoda?

XANTHOSZ,  lehalkítva hangját Roxána.

SZÖNTI,  felkiáltva Sándor felesége?

XANTHOSZ  Ne olyan hangosan! Igen, ő! Egyetlen vágya, hogy megszabaduljon Navaldiától. Méghozzá simán, ha lehet.

SZÖNTI  Te ezt honnan tudod?

XANTHOSZ  Találkoztam vele.

SZÖNTI  Te?!

XANTHOSZ  Magához rendelt.

SZÖNTI,  még hangosabban Téged?

XANTHOSZ,  kissé ingerülten Ahogy mondod. Tudják, hogy közöm van hozzátok.

SZÖNTI  És milyen ő?

XANTHOSZ  Amikor megláttam, lába elé rogytam. Még elképzelni sem lehet hozzá hasonló szépséget. Lusta tigris... Elviselhetetlen a pillantása. Riasztó. De milyen gyönyörű! Mindent tudni akart Navaldiáról, a hindu rabszolganőről, ahogyan ő hívja. Megfenyegetett, hogy szeme előtt ölet meg, ha csak színlelek... Elmondtam neki, hogy Navaldia roppant szerencsétlen, szíve mélyéből gyűlöli Sándort, semmi más vágya nincs, mint csak az, hogy elszökhessen. Erre döntött úgy, hogy segíteni fog. Igen nagy hatalom van a kezében, s körülötte imádók serege... Baktriából való, akár ő. (Kisvártatva.) Hajó, fogat, élelmiszerek... mindenről gondoskodik.

SZÖNTI,  kezét dörzsölve Csodálatos! Sándor biztosította ideutazásunkat, felesége pedig majd a visszatérésünket.

XANTHOSZ  Ne vesztegessük az időt! Figyelj ide jól! Ma este, mihelyt a nap lement...

SZÖNTI,  roppant izgatottan, félre Milyen kalandos! Ha Navaldia megtudja.

XANTHOSZ  Elmentek sétálni a park belsejébe, Amphitrite medencéje mellé.

SZÖNTI,  szeleburdian Vigyázat! Kleobulosz minden áldott este ott fürdik pucéran.

XANTHOSZ  És te ezt honnan tudod?

SZÖNTI,  gunyorosan Én?... Hát úgy, hogy megleptem egyszer... véletlenül.

XANTHOSZ  De hát azt mondtad, hogy minden este ott fürdik.

SZÖNTI  Hát csak úgy gondolom. Nem?

XANTHOSZ,  rövid hallgatás után Várjátok meg, hogy egészen sötét legyen. Akkor induljatok. Maradjatok elbújva, közel a medencéhez, az íriszek ligetében, amit neked ismerned kell.

SZÖNTI  Milyen ligetben?

XANTHOSZ  Egyetlen szót se szóljatok, meg se mozduljatok, míg oda nem érek. Viszek nektek női ruhát, valami egyszerűt, hogy azonnal átöltözhessetek.

SZÖNTI  Miért egyszerűt? Pont az hiányzik most nekünk.

XANTHOSZ  Észrevétlenül kell átjutnotok a városon. Semmit se vigyetek magatokkal, semmiféle csomagot, még egy batyut se.

SZÖNTI  És a ruháinkkal mi lesz? Nincs kedvünk itt hagyni őket.

XANTHOSZ  De igen.

SZÖNTI  Hogyan? Vadonatúj, pompás ruháinkat! Figyelmeztetlek, hogy soha.

XANTHOSZ  Muszáj!

SZÖNTI  Soha! - mondom. Erre nem gondoltál? Az én szép ruháimat! (Fölugorva.) És a fehérneműimet? Azokat is itt kell hagynom?

XANTHOSZ  Mindent!

SZÖNTI  Bolond vagy! Hímzett selyemhálóingeimet is?...

XANTHOSZ,  bágyadtan Ne lopd el az időm!

SZÖNTI  Ó, hát így vagyunk? Akkor pedig én... én maradok.

XANTHOSZ  Ahogy akarod.

SZÖNTI,  mintegy bizonyságul híva a szkarabeuszt Nem lehet igaz! És éppen most, hogy hercegnői ruháim vannak!

XANTHOSZ  Nem lesz rájuk szükséged ott, ahova megyünk.

SZÖNTI,  dühösen S mit vegyek a fenekemre? Pucér bőrömet? Vége van már annak az időnek, öregem. Vége van már annak, amikor liánokon egyensúlyoztam magam, mint egy majom. Kész nő vagyok. Nő! És aztán, hogy visszatérünk Indiába...

XANTHOSZ,  nyersen Az még kicsit odébb van.

SZÖNTI,  fölugorva Mit mondsz?

XANTHOSZ  Gondold meg...

SZÖNTI  Mit mondtál?

XANTHOSZ  India messze van, nagyon messze.

SZÖNTI  Na és aztán? Ha idáig el tudtunk jönni...?

XANTHOSZ  Egy hadihajó fedélzetén. A mi hajónk nem lesz alkalmas arra, hogy elmeneküljünk Sándor emberei elől...

SZÖNTI  Hát akkor mikor fogom viszontlátni anyámat?

XANTHOSZ  Elég sokára.

SZÖNTI  Soha nem látom többé!?

XANTHOSZ  De igen, okvetlenül... De most hallgass, sürget az idő.

SZÖNTI  Ó, milyen szerencsétlen vagyok! Mindent egyszerre elveszítek.

XANTHOSZ  Mi az, hogy mindent?

SZÖNTI,  nyakába ugorva Xanthosz, esküdj meg, hogy viszontlátom anyámat.

XANTHOSZ,  megcirógatva Igen, kislányom, viszontlátod anyádat, viszontlátod ruháidat, viszontlátsz mindent, amit szeretsz.

SZÖNTI,  fölhördülve Ruháimat is viszontlátom?

XANTHOSZ  Lesznek majd éppen olyan szép ruháid... (Váratlan melegséggel.) Meg fogjátok látni, mennyire vigyázok majd rátok. Minden időmet nektek szentelem. Ti lesztek az én két kis királynőm.

SZÖNTI,  megriadva Kleobulosz!

XANTHOSZ,  elveszítve fejét Eridj, eridj. Ne maradj itt. Nem kell, hogy együtt lásson minket!

SZÖNTI  Hova menjek? Zsákutca!

XANTHOSZ,  a sztélére mutatva Bújj mögé!

KLEOBULOSZ,  gúnyosan Íme, a hölgyek nevelőnője!

XANTHOSZ,  elébe megy Üdv neked!

KLEOBULOSZ,  leveszi fejéről a sisakot, hogy megtörölje homlokát Hűsölni jöttél ide?

XANTHOSZ  Igen... Nagyon szeretem ezt a galériát.

KLEOBULOSZ  A palota legkellemesebb zuga. Itt soha nem zavarják az embert.

XANTHOSZ  Ez igaz!

KLEOBULOSZ,  megvetéssel néz körül S ez érdekel téged? Ez itt?

XANTHOSZ  Nagyon.

KLEOBULOSZ  Én utálom a régit. Az újat szeretem. Nem tudom elképzelni, mi érdekeset tud találni például valaki ezekben a vacakokban. (Kezét a sztélére fekteti.)

XANTHOSZ  Megmondom őszintén, én is így vagyok.

KLEOBULOSZ  Valami felírás van rajta...

XANTHOSZ  Egy hadvezér síremléke... (Kleobulosz gyorsan visszahúzza kezét.) Lándzsadöféstől halt meg... (Szönti egy lépést visszalép.) A hasán érte.

KLEOBULOSZ,  kettégörnyedve Jaj, jaj!... És régen történt?

XANTHOSZ  Több száz éve lehet.

KLEOBULOSZ,  újra megkeményedve Abban az esetben...

XANTHOSZ,  igyekszik Kleobuloszt elhúzni a terem másik végébe Látta ezt a szoborcsoportot? Innen két lépésre.

KLEOBULOSZ  Igen. Egy férfi, aki olyan, mintha kocsmárosné lenne.

XANTHOSZ  És a nőt, azt is észrevette?

KLEOBULOSZ  Ne fáraszd magad! A márványból faragott nők hidegen hagynak. (Visszatérve a sztélé felé.) Szeretem a ruganyos húst a feszes bőr alatt. A langyos és párázó húst, itt gödrökkel, ott ráncokkal, meg árkocskákkal... (Balra áll a sztélétől, egészen közel Szöntihez, akinek hátat fordít.) Szeretem megtapogatni a velőt... (Egy szoborra mutat, melyet a közönség nem láthat.) Lám, ez a táncosnő!... Ha húsból és vérből lenne, nem mondom... De így, amilyen most, hogy porfírból és gránitból van, nem izgat jobban, mint egy darab kő.

XANTHOSZ  Én bizony nem osztom az ön véleményét... Nézzük meg közelebbről! (Néhány lépést tesz jobb felé.) Mégpedig innen, higgye el, hogy innen kell nézni. (Kleobulosz nem mozdul.) Nem érzi ennek a hasnak az édességét? (Kezével görbülő vonalat ír a levegőbe.) Figyelje meg a mellek könnyed hajlását!

KLEOBULOSZ,  megvetéssel néz rá Ejnye, te szerencsétlen... (Leül a baloldali padra, egészen közel a sztéléhez.) Nyomorúságos egy alak vagy, Xanthosz, nyomorúságos egy alak...

XANTHOSZ,  leül Kleobulosz mellé Ó, tudja ön jól, hogy mit mondtam... Én magam szívesebben bámulom ezt az oszlopot...

KLEOBULOSZ,  rápillantva az oszlopra Pfuj! Ilyesmit jónéhányat leromboltam.

KLEOBULOSZ  Ritkán van alkalmunk beszélgetni. Végtelenül sajnálatos, mert nagyon érdekelsz engem. Egy spártai, aki brahman lett. Ilyen nem terem minden bokorban. De mondd csak, hogy vannak tanítványaid?

XANTHOSZ  Jól, azt hiszem.

KLEOBULOSZ  Hogyhogy azt hiszed? Hiszen szünet nélkül a szoknyájukon ülsz, te szerencsés flótás.

XANTHOSZ  Nagyon ritkán látom őket.

KLEOBULOSZ  Ne hazudj! Hogy is hívják a fiatalabbikat? Valami olyan neve van, amit lehetetlen megjegyezni.

XANTHOSZ  Szöntiveladu.

KLEOBULOSZ  Ez az. Mindig azt hittem, hogy rosszul hallottam. De hát úgy látszik, hogy nem. Micsoda nyelv! És micsoda ország! De ugyanakkor micsoda két fenék. Ezeknek a lányoknak a bőre sokkal meztelenebb, mint a többieké! Megremeg az ember, ha csak hozzájuk ér. A te kis babádhoz például, majd este, amikor sikerül végre... De milyen képet vágsz? Csak nem idegesít, amit mondok?

XANTHOSZ  Hogyan?

KLEOBULOSZ  Csak nem vagy féltékeny? Nos, rendben van. Te szent Xanthosz! (Egy idő múlva.) Tudod, mit juttat eszembe a te kislányod? Valami friss és sima bőrű gyümölcsöt, aminek eleven, sárga húsa van, s nagy-bolyhos bőre. Az íze gyanta és méz. Mint a mangóé... Hát nem?

XANTHOSZ  Hát... igen.

KLEOBULOSZ  Szeretem a mangót! Végtelenül! Hallod? Minden alkalommal, ahányszor ez a te kis kópé lányod eszembe jut (Nyel egyet.), úgy érzem, hogy rettenetesen megéheztem rá!

XANTHOSZ  Elmennénk talán a parkba? Ott igazán nagyszerű... hm... mangók vannak.

KLEOBULOSZ  Ó, nem! Köszönöm. Ott megfullad az ember. Nincs semmi érdekes, az ember csak röpködő papagájokat lát. De mondd csak, hol bujkál ő, a kis Szitunvé? Már három napja nem sikerült ráakadnom... Szerencse, hogy ma este... De egyáltalában: lesz ma valaha is este? Az idő nem múlik ebben a palotában. És te mit szoktál csinálni egész nap?

XANTHOSZ  Semmi különöset.

KLEOBULOSZ  Valóban? Pedig azt hittem, hogy nagyon el vagy foglalva.

XANTHOSZ  Én? Unatkozom, kószálok a parkban.

KLEOBULOSZ  Érdekes. Soha nem találkoztam veled. (Nyersen fölemeli hangját.) Xanthosz, te hülyének nézel engem?

XANTHOSZ  De hát...

KLEOBULOSZ  Ha tudnád, barátocskám, hogy mennyire belelátok kártyáidba.

XANTHOSZ  Miféle kártyáimba?

KLEOBULOSZ  Amikkel veszélyes játékot játszol.

XANTHOSZ  Nem értem.

KLEOBULOSZ,  rövid szünet után Látod, nekem az a szokásom, hogy megfigyelek másokat, anélkül, hogy észrevennék... Ez engem szórakoztat. Lesem őket... és amikor fölfedezem, hogy mit rejtegetnek, akkor boldog vagyok. (Egy idő múlva.) Mindenki rejteget valamit. (Egy idő múlva.) Téged, Xanthosz, már rég lelepleztelek.

XANTHOSZ  Ismétlem, fogalmam sincs róla, hogy miről van szó.

KLEOBULOSZ  Szeretnéd tudni nyilván. De tételezd föl, hogy én mindent elmondok Sándornak, amit tudok. Mindent, amit megtudtam. Ez nyilván felbosszantaná. A lánykák az övéi. Nemde? (Rövid hallgatás.) Esetleg úgy vélné, hogy te kissé túl sokat foglalkozol velük. Kivált Navaldiával. Reszketsz, Xanthosz? Valóban: itt hűvös van. Mondd csak, kedves, jó barátom, nagyon szereted a kicsinyeidet?

XANTHOSZ,  hévvel Igen erősen vonzódom hozzájuk.

KLEOBULOSZ  Furcsa vonzalom ez, te Xanthosz! Olyasfajta, ami mindhármatokat messze vinne innen, ha én nem lépnék közbe. (Kisvártatva.) Egyetlen dolog izgat. Kérdezem magamtól, vajon a fruskák tudnak-e erről, vagy nem. Beleegyeztek-e, vagy nem? Elárulhatnád nekem.

XANTHOSZ,  összeomolva Hallgasson ide, s higgye el, amit mondok! Semmiről se tudnak. Esküszöm!

KLEOBULOSZ  Hiszek neked. De éppen ezért viselkedésed még gyalázatosabb. Csúnyán romlottaknak kellene lenniük, hogy elviseljék jelenlétedet, ha úgy ismernének téged, mint én. (Kisvártatva.) Disznó vagy, Xanthosz, piszkos disznó! Rendben van. A morál és az erkölcsök... Igen, én beléjük zavarodtam. Megpróbálom egyformán élvezni a lányokat és a csapra vert hordókat. Kecskebak vagyok, bika vagyok, minden vagyok, amit akarsz, de nem disznó. Te viszont az vagy. A legpiszkosabb disznó, akivel valaha találkoztam (Meggondolva magát.) Várj csak!... Nem... Én már ismertem valakit a fajtádból, de az egy nagyszerű kapitány volt. Igen, ő volt, Karadosz. Neki volt az a mániája, hogy nők vegyék körül. Szerette az ilyesmit. De egy vonatkozásban bátrabb volt nálad. Megmondta világosan, mit vár tőlük. Sohase lett volna elég neki, hogy pesztonkája legyen két babának. Neked meg tetszik az ilyesmi, he? Beszívni lélegzetüket, hozzádörzsölni vén csontvázadat fiatal testükhöz. Leskelődni utánuk, amikor fürödnek. A fejemet teszem rá, hogy te mosod, vasalod, stoppolod fehérneműiket. Láttam már, hogy kapirgálod aranyozott szandáljaik talpát. S mindez téged fölizgat, ugye? Szünet nélkül izgalmi állapotban vagy. Én is, képzeld el. De az a nő, aki engem fölizgat, maga is tud róla. És gyakran eszébe is jut később, kilenc hónapon át... (Kisvártatva.) Amikor arra gondolok, hogy te spártai születésű vagy, te is...

XANTHOSZ,  fölemelve fejét Én viszonzást nem várva vagyok ilyen.

KLEOBULOSZ  Hitványságod a magyarázata magatartásodnak. Mindig is ez volt. S örökké féltél, hogy pórul jársz, valld be.

XANTHOSZ  Igen, féltem, hogy adnak valamit, ahelyett, hogy elfogadnának.

KLEOBULOSZ  Komédiás! Persze, hogy amit kap az ember, csak az árthat neki.

XANTHOSZ  Ez a természetünktől függ. Én mások helyett is szenvedek.

KLEOBULOSZ  De hát mondd, mi van a te lábod között? Valóságos nő vagy. Biztosan el is ájulsz, ha a szomszédod orra vérzik! Pedig, amikor fiatal voltál, nyilván háborúskodtál te is.

XANTHOSZ  Mondja inkább, hogy háborúba kényszerítettek. Két oldalról egyszerre.

KLEOBULOSZ  Milyen gondolkodás! Azt kérdeztem magamtól, hogy miért nem szorítom meg a torkodat? Két oldalról egyszerre! Ó, a büszke spártai! Őt látják szemeim!

XANTHOSZ  El kell hinnie, hogy nem voltam elég tehetséges meghalni fiatalon.

KLEOBULOSZ  És én? Te féreg! Nézd ezt a mellkast! Ezeket az izmokat! Huszonöt év háborúi nyomják ezeket a vállakat! Annyi a sebem, hogy meg se számoltam! És minden porcikámból az élet sugárzik.

XANTHOSZ,  megragadva a sztélé hüvelykujját Nyilván ilyesmire gondolt az ön kollégája is még az előtte való napon, amikor... (Kettégörnyedve.) Jaj, jaj!

KLEOBULOSZ,  felpattanva Arész bolondítson meg, nyomorult! (Három ujját az ég felé emeli, és valami imádságot mormol.)

XANTHOSZ  Tréfáltam... Ön nyugodtan, ágyban fog meghalni.

KLEOBULOSZ,  magán kívül Kuss, féreg! Ez megőrült. Nekem mond ilyesmiket.

XANTHOSZ  Hogyan, hát nem akar ágyban meghalni?

KLEOBULOSZ,  fogcsikorgatva Összetörlek! (Öklét az orra alá dugva.) Elég! Egyetlen szót se többet, mert szétloccsantom a koponyádat ezeken a köveken, hogy a szemed a mennyezetre fröccsen. Ocsmány kukac! (Egy kis idő múlva.) Undorítsz! Behajítlak ezek közé a romok közé! Hiszen rom vagy te magad is! De előbb, előbb, jól figyelj ide! Navaldia Sándoré. Sándor fülig szerelmes belé! Miden lélegzetvétele az övé. Érted! Ami pedig a kis... (Mellét döngetve, mint egy gorilla.) az a kislány Kleobuloszé! Ma estétől kezdve meg-megropogtatom csontjait karjaim közt. Nos, vigyázz, ne próbálj róla semmi rosszat mondani, te meztelencsiga!

SZÖNTI  Azt hiszed, hogy elment?

XANTHOSZ,  ujját szájára téve, halkan Ne mozdulj, visszajöhet.

XANTHOSZ,  zajtalanul visszajön Hát te mit csinálsz!

SZÖNTI,  fölugorva Nem merek hozzáérni. Kleobulosz elment?

XANTHOSZ  Igen.

SZÖNTI,  váratlan élénkséggel Egy pillanatra azt hittem, hogy mindent fölfedezett.

XANTHOSZ,  hűvösen Én is.

SZÖNTI,  anélkül, hogy ránézne Milyen undorító alak (Félénken.) Szegény Xanthoszom! (Közeledik hozzá, hogy megölelje. Xanthosz elfordul. Egy pillanatra zavar támad.)

XANTHOSZ  Jól van... Azt hiszem, nincs mit mondanom neked.

SZÖNTI  Van néhány dolog, amit nem jól értettem. Ha nem térünk vissza azonnal Indiába, hová szándékozol vinni minket?

XANTHOSZ  A lehető legmesszebbre... Ahol majd elrejtőzve élünk... Egy elhagyott parton.

SZÖNTI  De ott megöl az unalom!

XANTHOSZ  Légy nyugodt hamar megtalálod egyszerű és természetes kedvteléseidet.

SZÖNTI  Hát ez biztos! Azt gondolod talán, hogy egy magam korabeli fiatal lány számára természetes, hogy remeteségben éljen!

XANTHOSZ,  izgatottan Hallgass! Nincs idő a fecsegésre.

SZÖNTI,  hangot változtatva De hát utána már késő lesz beszélni róla. Attól félek, hogy belesodorsz minket egy olyan kalandba, ami rosszra fordulhat. Ahogy te magad mondtad, Roxánának egyetlen célja, hogy megszabaduljon Navaldiától. Ki tudja, hova küld minket? Azt hiszem, okosabb lenne kivárni valami jobb alkalmat. Karavánokról beszéltél... Nekem ez jobban tetszene, mint a hajó. Többen lennénk. Városról városra mennénk. És legalább a szárazföldön hajóznánk.

XANTHOSZ  Bolond vagy. Egy nap se kellene, s már is elcsípnének. Csak a hajó biztonságos.

SZÖNTI,  fölemelve hangját Ebben az esetben figyelmeztetlek, szó sem lehet róla, hogy valamilyen elhagyott vidékre menjünk. Azt nem! Különben elmondom Navaldiának. Végre is ő dönt. (Kisvártatva.) Nincs semmi megjegyeznivalód?

XANTHOSZ  Nincs.

SZÖNTI  Akkor ma este - ha Navaldia is úgy akarja.

XANTHOSZ   Ma este. (Szönti hátat fordítva neki elindul.) Várj csak!

SZÖNTI,  megfordul Nos?

XANTHOSZ,  roppant zavarban Figyelj ide! Remélem, megértsz engem. Arról van szó, amit Kleobulosz beszélt... (Kisvártatva.) Az én gyalázatomra.

SZÖNTI  És?

XANTHOSZ  Nem szeretném, ha elmondanád Navaldiának.

SZÖNTI,  vállat vonva De hiszen mindent elfelejtettem.

XANTHOSZ,  könyörgő hangon Nagyon kérlek, ne mondd el Navaldiának. Tudod, mennyire érzékeny... kényes... és büszke... Ezek a hitvány rágalmak kellemetlenül érintenék. Ő nagyon szeret engem.

SZÖNTI,  belenézve a szemébe Nem annyira, mint én, ha akarod tudni. És én mindent hallottam... (Kicsit elmosolyodva.) És mindent el is felejtettem, légy nyugodt... Menj csak! A viszontlátásra!

XANTHOSZ,  módfelett elámulva Szönti...

SZÖNTI  Vigyázok magamra. Sietek én is. (Színlelt kedéllyel.) De arra marad időm, hogy csúnyán elbánjak valakivel.

XANTHOSZ  Óvatosan! Semmi éretlenség! Hallod?

SZÖNTI  Minek gondolsz engem? Nagylány vagyok én már!

SÁNDOR  Csodálatos! Ezt a hűsítőt írisz-gyökerekből és lótuszszirmokból készítik. Az az érzésem, hogy a kert lelkét lehelem be...

ARISZTOTELÉSZ,  mogorván Nem volna inkább kedve egy pohár száraz borhoz?

SÁNDOR,  megbotránkozva Borhoz?

ARISZTOTELÉSZ  Igen, kissé lelocsolni vele holmi sült báránybordát...

SÁNDOR,  undorral Húst említsz? Miért nem blankverseket inkább, mint a kalmaniták evés közben. Arisztotelész, figyeld meg a létezésnek ezt a csodálatos valóságát!

ARISZTOTELÉSZ  Belefáradtam ezekbe a virágokba, levelekbe, ezekbe az illatokba! Belefáradtam ebbe az egész országba. Haj, mikor érzem újra Görögország sós szelét az arcomba fújni?

SÁNDOR  Neked nem tetszik, hogy a Természet olyan mérhetetlenül szép?

ARISZTOTELÉSZ  Ha az összes ember ugyanabban a pillanatban behunyná szemét, volna baja ennek az ön "Természetének". (Komoly hangon.) Mikor szándékozik visszatérni Görögországba?

SÁNDOR  De hiszen ott semmi sincs, ami érdekelne. Eztán egyébbel sem foglalkozom, csak magammal. Az istenek fölébresztették bennem a szerelmet, s meggyőztek minden más értelmetlenségéről. És amikor én az isteneket említem, akkor nem Amphitritére, vagy Eroszra gondolok, hanem valamilyen ismeretlen hatalomra, aki tudtunkra igyekszik adni, hogy milyen sok isteni van benne... Mit is kerestem én idáig? A teljességet a cselekvésben. Döntésem végleges: elutasítom a hódításokat, elutasítom az uralkodást. Folyjék a történelem nélkülem. Nem foglalkozom többé emberekkel. Szerelmes vagyok, s mindvégig kitartok benne.

ARISZTOTELÉSZ,  vállat vonva Mindvégig? Ez a képtelenség csatakiáltása.

SÁNDOR  Vagy a fenségesé. De mit számít nekem?

ARISZTOTELÉSZ,  komolyan Megkérdezte-e vajon önmagától, Sándor, hogy van-e joga így cserbenhagyni egy olyan küldetést, mint az öné? Az ön felelőssége mérhetetlenül nagy. Ha ön félrevonul, mi lesz a birodalommal?

SÁNDOR  Nálam méltóbbra hagyom.

ARISZTOTELÉSZ  Ezeket a szavakat sokkal később kellene elmondania, majd a halálos ágyán.

SÁNDOR  Igen? Mert hát te szerinted az én sorsom teljes egészében megszabott. Halálomig gyakorolnom kell a hatalmat. Mintha kissé hiányoznék a képzelőerőd! (Kisvártatva.) Több fajta élet létezik egyetlen életben. Annál rosszabb, ha valaki csak egyet él közülük.

ARISZTOTELÉSZ  De általános érdekből nézve mi az, amit csinál?

SÁNDOR  Másképpen kifejezve: Arisztotelész, Kleobulosz, Lüszimachos, Memniphon, Akradousz érdekéből. Ezéből, azéból, amazéból... Röviden: annak a megszámlálhatatlan sok egyénnek az érdekéből, akik semmi másra nem gondolnak, mint önmagukra? Nos hát: mind az összesnek vagy az átlagnak vagy, ahogy akarod, ezeknek a nagyon különleges érdekeknek engedd, hogy fölébe helyezzem Sándor általános érdekét.

ARISZTOTELÉSZ,  mosolyogva Akkor már nincs is mit mondanom.

SÁNDOR  Milyen nagyobb szolgálatot tehetek én egyébként az embereknek, mint hogy a magam példájával bebizonyítom nekik: minden anyagi hatalom füst csupán a szerelemhez képest... Úgy illenék, hogy te kívánj nékem először szerencsét, hiszen a te hivatásod a szellemi értékek védelme. De erről szó sincs! Neked - mint a kereskedőknek - olyan Sándor kell, aki hűséges a posztjához, éber őre a rendnek és a közvagyonnak. Te a világ zsandárját csodálod bennem.

ARISZTOTELÉSZ  Ha csupán zsandár lenne ön, akár Kleobulosz is igen jól helyettesíthetné. De itt egy egész műveltség megvédéséről van szó, és erre csupán ön képes. Ön egyedül, Sándor. Ha ön elfelejti, hogy kicsoda, akkor ön a saját és a mi szerencsétlenségünkre megzavarodott.

SÁNDOR  Ideges vagy Arisztotelész. De megbocsátok neked, s viszonzom a bókot. Mi kettőnk között nem az zavarodott meg, akire te gondolsz. Mondd csak, jó mesterem, nem te döntöttél úgy, hogy tudós légy egy olyan világban, ahol az ember semmiről sem biztos? Ahol a feleletek késedelem nélkül visszakanyarodnak a kérdésekhez? Ahol a ma igazsága a holnap tévedése? Szegény peripatetikusom! Elkoptattad sarud talpát az ide-oda-járkálásban, kimerülve a "miért"-ek és a "mert"-ek között. Íme, ez volt az értelme a folytonos mozgásnak! Mennyi, de mennyi elveszett energia!

ARISZTOTELÉSZ  A mű, amit én hagyok, korom ismereteinek összefoglalása. Mások, majd később ki fogják egészíteni.

SÁNDOR  Én is teljesítettem feladatomat. Alapítottam harmincnégy várost, valamennyit az én képmásomra. Mint élő Sándor-pénzeket...

ARISZTOTELÉSZ  Nyilván azért, mert ön Sándor, a nagy...

SÁNDOR  Nem vagyok nagy, pusztán azért, mert nagy dolgokat tettem. Legfeljebb azért, mert a nagy dolgok, amiket tettem, kicsinyek látszanak szememben. (Kisvártatva.) Döntöttem. Holnaptól kezdve magányba vonulok Navaldiával.

ARISZTOTELÉSZ  És Roxána?

SÁNDOR,  mintegy álomból felébresztve Roxána?... (Sokáig nézi a tőle nem messze görnyedező szolgát.) Valóban itt az alkalom beszélni róla. Egyedül vagyunk ezzel a süketnéma szolgával... Roxána, hiszen te jól ismered, sokkal inkább büszke, féltékeny, sokkal inkább bosszúálló, mint amilyen vad. Minden tulajdonsága megvan benne egy baktriai hercegnőnek. Sohase fogja megbocsátani nekem a sértést, amit ellene elkövettem. Így hát vond le te magad a következtetést.

ARISZTOTELÉSZ,  összeráncolva szemöldökét Mit akar ezzel mondani?

SÁNDOR  Meg kell őt előznöm.

ARISZTOTELÉSZ  Csak nem arra gondol, hogy...

SÁNDOR  Jogos önvédelemről van szó. (Megragadja Arisztotelész karját.) Hallgass ide!... Roxána általában négy alkalommal fürdik naponta. A rituális fürdőjéről beszélek, nem azokról a hosszú henyélésekről, mikor pézsmával és kakukkfűvel illatosított vízben áztatja magát. Az első fürdője tejfürdő. A második eperlé-fürdő. A harmadik gyöngyfürdő. És a negyedik... negyedszerre vérben fürdik. Igen, friss, meleg, gőzölgő vérben, mely bugyborékolva ömlik ki különféle nemes állatok ereiből. (Kisvártatva.) Szépségéhez méltó véget szántam Roxánának. Abban a fürdőben szakad meg a lélegzete, melyet... éppen ebben a pillanatban vesz: a gyöngyfürdőben. Mindent elmondok neked. Egy titoktartó és hűséges kéz a fürdőjébe öntött néhány cseppet egy indiai méregből, amely olyan finom és erős, hogy puszta kipárolgása elég valakit végképp elaltatni. Nos hát, ennyi az egész!... Ha senki sem lép közbe - és nem fog közbelépni -, Roxána, míg mi itt beszélgetünk, utolsó órája utolsó perceit éli utolsó fürdőjében.

SÁNDOR,  nyugodtan Arisztotelészhez Bizonyos voltam benne. (A szolgához.) Vagyis hát te nem vagy se süket, se néma, se szolga. Roxána embere vagy? Felelj!

SZOLGA,  jajgatva Kegyelem! Kegyelem!

SÁNDOR  Széttaposlak!

SZOLGA,  kezét összekulcsolva Kegyelem a Legszebbnek! Kegyelem az Istennőnek!

SÁNDOR  Csodálatos! Egy földigiliszta könyörög kegyelmet a királynénak. (Kisvártatva.) Nos jó, hallgatok rád. (Mágikus gesztusokat tesz.) A méreg nem fog hatni. Roxána szebben kél ki gyöngyfürdőjéből, mint valaha. (Kisvártatva.) Neked köszönheti életét. De ha hallgatsz rám, óvakodsz attól, hogy dicsekedj vele előtte! (Elrúgja lábától.) Takarodj! És csak szívd messziről az illatát. Szedd a lábad! (Arisztotelészhez.) Hát így szolgálnak engem! Rengeteg a besúgója! Mesteri asszony, kétségtelen! Én soha nem tudtam hasonló rajongást ébreszteni.

ARISZTOTELÉSZ,  fejét ingatva Ó, ne, ne! Meg kellene kímélnie engem az ilyen megrázkódtatásoktól! Az én koromban már veszedelmesek lehetnek!

SÁNDOR  Komolyan vetted egyetlen pillanatra is?

ARISZTOTELÉSZ  Ezentúl semmi sem fog meglepni, ami önt illeti.

SÁNDOR  Elpusztítani a legeslegszebb asszonyt! A szépség megtestesülését. Soha nem lennék képes ekkora gyászt okozni az emberek ezreinek, akik imádják.

ARISZTOTELÉSZ  Igen! Ilyen érzések méltók egy férjhez.

SÁNDOR  Roxána mindazok vigasztalója, akik akárcsak egyetlen alkalommal látták.

ARISZTOTELÉSZ  Elmegyek.

SÁNDOR  Nem szereted, ha dicshimnuszt mondok a Tündökletesről?

ARISZTOTELÉSZ  Elmegyek, mert, lám, közeledik az, aki a Tündökletest elhomályosította.

SÁNDOR,  hirtelen megfordulva Navaldia!

NAVALDIA,  körülpillantva Azt hihetném, hogy otthon vagyok. Ugyanazok a bengáli rózsák. (Egy futórózsa ágából koszorút formál és a fejére teszi.) Mit gondol: lehet így viselni?

SÁNDOR  Minden bizonnyal. Persze, ha valakinek ilyen elbűvölően törékeny a nyaka.

NAVALDIA  Ugye, nagyon csúnya látvány az akasztott ember?

SÁNDOR  Még ennél is csúnyább, ha valaki magát akasztja fel.

NAVALDIA  Ha öngyilkos akarna lenni, milyen halálnemet választana?

SÁNDOR  A tőrt. Ide, nézd csak, a két borda közé...

NAVALDIA  Hallgasson! (Kisvártatva.) Ne szúrjon soha tőrt a szívébe énelőttem!

SÁNDOR  Sándorra mondom, hogy nem! Különben itt a tőröm.

NAVALDIA  Tegye el! Hogyan merészel hozzám közeledni ezzel a rettenetes tárggyal?

SÁNDOR,  eldobva a tőrt Ne gondolj rá többet!

NAVALDIA  Tüstént fölszedi, mihelyt elmegyek.

SÁNDOR  Szó se lehet róla. Az illem tiltja, hogy lehajoljak.

NAVALDIA,  leejti legyezőjét Ó... nem, nem! (Igyekszik visszatartani Sándort, aki azonnal utána hajol.)

SÁNDOR,  átadva a legyezőt De hiszen én nem ereszkedem le, amikor a te lábaid előtt vagyok.

NAVALDIA  Bocsásson meg! (Kis szünet.) Mit gondol ön rólam?

SÁNDOR  Hogy... te... egy fiatal lány vagy, azaz számomra a világ legtitokzatosabb lénye.

NAVALDIA  Eljöttem önhöz, Sándor, mert nagyon szomorú vagyok.

SÁNDOR  Miért, szerelmem! Hiszen minden csodálatosan egyszerűvé vált.

NAVALDIA  Nem.

SÁNDOR  Semmi fontos nincs már rajtunk kívül!

NAVALDIA,  leverten De hiszen éppen bennünk a baj!

SÁNDOR  Még mindig azért teszel szemrehányást, mert rosszul bántam hazáddal?

NAVALDIA  Azt kellene tennem. De... szégyellem bevallani... ilyenkor az jut eszembe, hogy e nélkül az iszonyú háború nélkül soha nem ismertük volna meg egymást. Így aztán mindent elfelejtek.

SÁNDOR,  átölelve a fiatal lányt Szerelmem...

NAVALDIA,  gyöngéden eltolja magától Nem, nem arra a szörnyűségre gondoltam... Egy más valamire, amit nem is sejt.

SÁNDOR  Mondj el mindent!

NAVALDIA  Nem, nem szabad! Nem szabad kiejteni bizonyos szavakat.

SÁNDOR  Navaldia...

NAVALDIA  Ön, Sándor, isten, én meg csak egy földi asszony vagyok. (Arcát kezébe temeti.)

SÁNDOR,  Navaldiához közeledve De maga a megtestesült szépség.

NAVALDIA,  megvonva vállát Csak egy asszony vagyok. Az emberek családjából. De (Élesen belenézve Sándor arcába.) igaz: nem is félek tőlük.

SÁNDOR,  megértve Félelemről beszélsz?

NAVALDIA,  hirtelen Igen, gyakran van így. Ön nem tehet róla. Megpróbálok ellenállni ennek az érzésnek. Igyekezem kinevetni, tréfára venni. Hiába. Félek attól a titoktól, ami önben rejlik. Félek, végül is félek.

NAVALDIA,  maga elé Így van. Nem gondoltam végi. A természetfölötti engem megdermeszt. (Megborzongva.) Én olyan vidékről való vagyok, ahol az isteni hatalom félelmetes módon nyilatkozik meg...

SÁNDOR  Ó, milyen csacsi kislány! Hallgass ide, Navaldia. Én nem olyan isten vagyok, mint a többiek. Először is: én a valóságban létezem!

NAVALDIA  Könyörgök... ezzel megsérti Visnut.

SÁNDOR  Ó, hölgyem! Figyelmeztetlek, hogy én egy kissé szkeptikus isten vagyok. Már-már afféle atheista isten. De hát kalandozásaim során annyi és olyan fura istentársakkal találkoztam, hogy egy kicsit nehéz őket komolyan vennem.

NAVALDIA  Én magam mindegyiket imádom, mindegyik csukott szeműt.

SÁNDOR  És engem? Engem is imádsz?

NAVALDIA  Megpróbáltam, de nem sikerült...

SÁNDOR,  jókedvűen Megbocsáthatatlan. Azon leszek, figyelj ide, hogy egész életedben imádj engem. Vigyázz, én roppant sértődékeny isten vagyok.

NAVALDIA,  tovább elmélkedve Több ízben mondogattam már magamban... (Elhallgat.)

SÁNDOR  Mit mondogattál?

NAVALDIA,  nagyon egyszerűen Tudja ön jól.

SÁNDOR  Nem vagyok gondolatolvasó.

NAVALDIA  Viszont ön sugallja azokat a szavakat.

SÁNDOR  Az lehet, hogy én sugallom, de kitalálni nem tudom őket.

NAVALDIA  Nos hát, azt mondogattam magamban, hogy ön talán nem is isten, mint ahogy hiszi. Ugye, igen gyalázatos dolog? De az ilyen pillanatokban mindig valami roppant boldogság áraszt el. Minden lehetségessé válik. Bizony, bizony, csúnya gondolatok...

SÁNDOR  Meglehetősen ismerősek.

NAVALDIA  Hogyhogy? Ön is kételkedik olykor istenségében?

SÁNDOR  Pontosabban: olykor-olykor megfigyelem magamat. De nem hagyok időt rá, hogy a kétkedés megfogalmazódjék bennem. Néha azonban elgyöngülök. (Kisvártatva.) Te vagy az első lény a világon, akinek ezt bevallom.

NAVALDIA,  félénken Ha valaki isten, akkor könnyű lehet bebizonyítania istenségét.

SÁNDOR  Te csak azt hiszed.

NAVALDIA  Egyáltalán nem. Semmi másra nincs szükség, mint arra, hogy valami csodát tegyen.

SÁNDOR  Ha csak csodatételekről lenne szó! Az életem tele van ilyenekkel.

NAVALDIA  Megint félni kezdek öntől. Ön épp olyan könnyen átváltoztathat egy kavicsot gyémánttá, mint ahogy, mondjuk, én letépem ezt a rózsát? (Leszakít egy bíbor színű rózsát, s közben megszúrja az ujját.) Juj!

SÁNDOR  Pontosan így van. És én még meg se szúrom az ujjamat.

NAVALDIA,  lehalkítva hangját Sándor, tenne egy csodát a kedvemért? Most.

SÁNDOR  Hogyan? A te kedvedért? Add ide a kezed! (Megnyomkodja az ujját, ahol a lány megszúrta.) Látod ezt a vércseppet, hogy ragyog a napsugárban? Valóságos rubinkő. Lám, csoda történt a szemed előtt.

NAVALDIA,  szinte gyermekes hangon Kérem, Sándor, csak egyetlen csodát, egy icike-picike csodát tegyen! Hallgasson ide! Fogja ezt a rózsát, és változtassa mangusztává vagy esetleg kobrává.

SÁNDOR  Kobrává? Még mit nem!

NAVALDIA  Akkor sárga szemű mangusztává.

SÁNDOR,  előbb megfogja, majd visszaadja a rózsát Navaldiának Nem szeretem a sárgát.

NAVALDIA  Akkor válasszon valami mást!... Vagy változtassa a rózsát macskává!

SÁNDOR  Na jó!

NAVALDIA  Juj, de félek!

SÁNDOR  Én is. Én félek a macskáktól. Látásuktól megbetegszem. Külön csapatot alkalmaztam, hogy kiirtsák őket előttem, amerre mentem. Nem, nem változtatom át a rózsádat macskává.

NAVALDIA  Hát akkor kecskebékává.

SÁNDOR  Eredj a békáddal! Add ide nekem azt a rózsát!

NAVALDIA  Tessék!

SÁNDOR,  megszúrja magát Ejnye! Rosszul kezdődik a csodám.

NAVALDIA  Ne jöjjön megint a rubincsepp-dologgal...

SÁNDOR,  hosszasan nézve a rózsát Milyen gyönyörű! És te azt akarnád, hogy békát csináljak belőle? Bosszúból esetleg megtenném, mert megszúrt. De nem vagyok ennyire közönséges gondolkodású.

NAVALDIA  Kezdek ismét reménykedni.

SÁNDOR  Maradj csak rózsa, te rózsa! A föld legnagyobb csodája vagy. (Átnyújtja Navaldiának, aki azt ruhájába tűzi.) Légy őszinte, Navaldia! Nem értelek. Azt mondod, hogy a természetfölötti erő félelemmel tölt el. Ugyanakkor azt akarod, hogy bevezesselek a legfélelmetesebb misztériumokba. Egy aprócska csoda kell, csak úgy mellesleg, hogy kedved teljék. Ezt mered kérni tőlem. Fura látvány lenne, ha a tréfám sikerülne. Nem vitás: a fiatal lányok sok gondot okoznak azzal, hogy minduntalan helyre kell igazítanunk csacsiságaikat.

NAVALDIA  De hát én olyan sokat szeretnék tudni... Kérem, hogyha ön isten, próbálja meg!

SÁNDOR  Hát jó, megígérem, hogy megpróbálom. De majd később, amikor egyedül leszek. Különben: van csodám rakásra. Az egész világ ismeri őket.

NAVALDIA  Nem, nem! Én valódi csodákról beszélek, olyanokról, melyek fölforgatják a természeti törvényeket. Amilyeneket Visnu tesz minden pillanatban.

SÁNDOR  Láttad már valaha is, hogy Visnu egy rózsát békává változtat?

NAVALDIA  Én még nem, de...

SÁNDOR  Igen, tudom, valaki már látta.

NAVALDIA  De most nem Visnu csodáiról, hanem az önéiről van szó. (Csönd.) Megengedi, hogy szeressem önt?

SÁNDOR  Szükséges hozzá, hogy ne legyek többé isten?

NAVALDIA  Igen, ahogy én se vagyok több, mint egy földi nő.

SÁNDOR  Te csodálsz engem, Navaldia. Nagyon csodálsz. A te helyedben én se szeretnék akárkit.

NAVALDIA  És én, ha én isten lennék, én meg nem alacsonyodnék le odáig, hogy egy földi nőt szeressek. (Rövid csönd, aztán bizonytalan hangon.) Sándor, én azt kívánnám... (Egy idő múlva.) Ahogy az ön mestere, Arisztotelész mondja, én nem gondolkodásra születtem. A dolgokról a legszimplább fogalmaim vannak. De megenged legalább két-három apró kérdést?

SÁNDOR  Természetesen. Bár úgy érzem magam, mintha valami bíró előtt állnék, aki arra ítél, hogy emberré váljak.

NAVALDIA  Ön nem fog soha meghalni. Nos hát. Lássuk csak! (Kisvártatva.) Amikor önt ütések érik, fájnak?

SÁNDOR  Nem!

NAVALDIA,  elámulva Ó!

SÁNDOR  Legalábbis az ütések pillanatában nem fájnak, csak később.

NAVALDIA  Jó! És, amikor önt megsebesítik? Méghozzá valóságosan megsebesítik, akkor ön vérzik?

SÁNDOR  Ha valóságosan megsebesítenek?... Furcsa dolgokat mondsz! Akkor valóságosan vérzek.

NAVALDIA  Jó! (Nekibátorodva.) Szegény kedvesem! És azt mondják, hogy amikor sokat iszik, szörnyen beteg lesz tőle. Hogy, ön... ön... még hány is.

SÁNDOR  Pfuj! Undorodom az ilyen mocskos dolgoktól!

NAVALDIA  Én szerelmem... És azt is mondják, hogy ilyenkor teljesen elveszti a fejét.

SÁNDOR  Túlzás. Annyi kétségtelenül megtörtént, hogy egyszer részegen megöltem legjobb barátomat.

NAVALDIA  Ó, kedvesem!

SÁNDOR  Mindez, elismerem, nem nagyon méltó egy istenhez. De van bennem más is, Navaldia. A szellemem!

NAVALDIA  Platónt isteni melléknévvel illetik. Ön meg tudta volna írni a Lakomát?

SÁNDOR  Őszintén szólva én nem mindent értek, amit Platón írt.

NAVALDIA  Ó!

SÁNDOR  Ez a vallomás nem elégíti ki?

NAVALDIA  Megzavar inkább. Még egy szimpla ember se mert volna ennyire őszinte lenni egy nő előtt.

SÁNDOR  Ismétlem: énbennem isteni is van.

NAVALDIA  Minden bizonnyal, kedvesem. De csak annyi, hogy nekem tessék. (Kisvártatva.) Így tudom félelem nélkül nézni önt. Mekkora szerencse!... De miért voltam zavarban olyan sokáig? Ön biztosan nagyon jól tudta, hogy ön az oka. Ugye?

SÁNDOR  Talán.

NAVALDIA  Tudatosan táplált magában egy hízelgő illúziót, ennyi az egész.

SÁNDOR  Kétségtelen. (Kis szünet után.) De mégse! Elhatároztam, hogy átadom magam játékkedvemnek. A tények igen gyakran igazoltak... És senki, de senki sem merészelt utamba állni. Tulajdonképpen te vagy az első.

NAVALDIA  Én egyedül kerültem ilyen helyzetbe, Sándor! Ha azonban kedve van, mások számára folytathatja az istenséget...

SÁNDOR  Kérlek...

NAVALDIA  De mintha neheztelne rám? Az én hibám-e vajon, ha túl magasra helyezte célját? Az ember álmodhat arról, hogy madár, hogy növény... de hogy isten, amikor valójában ember.

SÁNDOR  Nem vagyok ember! Lehetséges, hogy isten se, de ember se vagyok.

NAVALDIA  Nem elég, hogy az ember megtagadja az állapotát ahhoz, hogy meg is szabaduljon tőle. Ön ember, Sándor. Meg kell szoknia ezt a gondolatot. Másképp hogyan lehet élni?

SÁNDOR  Egyáltalán mi értelme volna élni ebben az esetben?

NAVALDIA  Hiszen csak néhány perc óta ember még! Mit mond majd egy év múlva?

SÁNDOR  De hát miért igyekszel olyan makacsul lerombolni engem a saját szememben?

NAVALDIA  Mert szeretem.

NAVALDIA  Ön néhány perc óta nemigen gondol rám. Szegény, nagy Sándorom!

SÁNDOR,  ellépve tőle, büszkén Elég, Navaldia! Én változatlanul a világ ura vagyok. A királyok reszketnek előttem. A népek templomokat emelnek dicsőségemre.

NAVALDIA  Nem a templom tesz istenné. (Ismét egészen közel megy Sándorhoz és szerelmesen nézi.) Milyen csúnya sebek! Nyilván vér borította el akkor önt is, amikor kapta őket: piros és meleg vér. (Hozzásimul.) És milyen erős ön... Hány ember ölhetett meg ez a kar? (Halkan.) Hány indiait közöttük, ó, én győzedelmesem!

NAVALDIA,  egyfajta rajongással Én győzedelmesem!

NAVALDIA  Ne közeledjék!

SÁNDOR,  nyugodtan megindul felé Az életemet akarod? Vedd el!

NAVALDIA,  hátrálva Ne közeledjék... vagy megölöm magam.

SÁNDOR,  megáll Megőrjítettél!

NAVALDIA  Sándor, szerelmem, ma éjszaka az öné leszek... Idejövök holdkeltekor. Önnek adom magam ezek között a virágok között. Úgy fogjuk egymást szeretni, mintha máris abban a nagy rengetegben járnánk, ahová majd egy nap elvezetem önt... Egy szót se többet! Ne tartson vissza! Ezen az éjszakán az öné leszek, mindörökre.

SZÖNTI  Már attól féltem, hogy elveszett!

ARISZTOTELÉSZ  Kerülőt kellett tennem, hogy ne találkozzam Sándorral. A jakaranda-fasorban sétál Roxánával. Belekeveredtem egy sűrű bambuszbozótba és... (Fintorral.) alig tudtam kikecmeregni belőle. (Leroskad a padra.) Pfuj!

SZÖNTI  Vigasztalan vagyok, hogy ekkora fáradságot okoztam önnek. De igen fontos mondanivalóim vannak. (Lehalkítva hangját.) Sándor és Navaldia ügyében. Azért választottam ezt a félreeső zugot.

ARISZTOTELÉSZ  Nagyon kellemes hely.

SZÖNTI  Tisztában vagyok vele, hogy egy fiatal lány számára kockázat kettesben találkozni egy férfival egy sűrű kert közepén...

ARISZTOTELÉSZ  Valójában inkább egy magas falakkal körülvett parkban vagyunk, amit igen jól őriznek. Szavamra mondom.

SZÖNTI,  meghökkenve Igen jól őrzik?

ARISZTOTELÉSZ  Legyen nyugodt! Állig felfegyverzett őrök minden tíz méterre a falon kívül. Ebből láthatja, hogy semmi oka nincs a félelemre.

SZÖNTI,  álmatagon Látom... (Egy ideig elhallgatva, majd élénken.) És itt van ön is! Határtalanul bízom önben.

ARISZTOTELÉSZ  Ez a korom érdeme, gyermekem.

SZÖNTI  Nem a koráé, hanem azé, hogy ön egy köztiszteletben álló filozófus! Ismertem én olyan öregeket, akik egy csöppet sem haboztak megcsipkedni a fenekemet a vásárokban. Méghozzá olyan erősen, mintha diótörővel tennék. Fehér vagy nem fehér a haja: a férfi mindig férfi.

ARISZTOTELÉSZ  Nincs szégyenletesebb, mint az öregkori kicsapongás.

SZÖNTI  Nana! Minden kornak megvannak a maga örömei. És ha valakinek az az öröme, hogy megcsipkedjen egy lányt, akkor miért kellene megakadályozni benne? Végül is nem árt vele senkinek.

ARISZTOTELÉSZ  Azt gondolom, hogy ez a művelet nagyon kellemetlen tud lenni. Nehéz lehet elviselni.

SZÖNTI  Gondolja? (Könnyedén lelép, és finoman leül a padra.) Jól védett tájék ez, ki van párnázva. (Végigsimogatja hátulsóját.)

ARISZTOTELÉSZ  A természet előrelátó. (Elgondolkodva.) Hallgasson ide! Ez is egy afféle causa finalis-dolog, amire eddig még soha nem gondoltam.

SZÖNTI,  nagyra nyitva szemét Causa finalis?

ARISZTOTELÉSZ  Egy dolog causa finalisa az a forma, ami felé a dolog törekszik, hogy kiteljesedjék, vagy megvédje magát.

SZÖNTI  Igazán? (Kis idő múlva.) Bocsásson meg, de nem egészen értem.

ARISZTOTELÉSZ  Mondok egy példát. Látja ezeket a narancsokat?

SZÖNTI  Melyikeket?

ARISZTOTELÉSZ  Az mindegy. Én mindig általánosságban fejezem ki magam. Nézze ezeket a remek gyümölcsöket, szinte kacagnak a levelek alatt. Belsejük lágy, amint ön is tudja. De fejlesztenek egy keményebb héjat, ami megvédi őket. Ez a héj rendeltetése. Érti már?

SZÖNTI  Ó igen, nagyon is értem! (Kisvártatva.) Vagyis tehát, ami érvényes a narancsokra, az éppen úgy érvényes az én fene...

ARISZTOTELÉSZ,  közbevág Okvetlenül! A természet gondot visel önökre.

SZÖNTI  Nagyon szép tőle. Tehát hogyha a természet kitömött engem, akkor ez végső céljában azért van - mint ön mondja -, hogy örömet szerezzen a férfiaknak.

ARISZTOTELÉSZ  Világos, hogy a természet a nőt a férfi kedvéért teremtette. A férfi a nő causa finalisa. (Kisvártatva.) A finalitas az én tanításom egyik alaptétele.

SZÖNTI  Mert hát - ugye - mindez végül is filozófia.

ARISZTOTELÉSZ  Kétségtelen.

SZÖNTI  Akkor hát az nem is olyan unalmas dolog, mint ahogy mondják.

ARISZTOTELÉSZ  Azt akarja mondani, hogy érdekes?

SZÖNTI  Kezdem hinni. Mindenekfölött ez a finálisos narancsügy.

ARISZTOTELÉSZ  Sok olyasmi van, ami legalább ennyire érdekes.

SZÖNTI  Lehet, de hát ez... (Rövid csönd.)

ARISZTOTELÉSZ,  zavartan Úgy emlékszem, az a célja, hogy Sándorról beszéljen velem.

SZÖNTI  Igen, és Navaldiáról. (Kis szünet, majd akadozó hangon.) Lám csak... Hallgasson ide. A helyzet... súlyos. Képzelje el, hogy Navaldia... (Lélegzete elnehezül.) Üsse kő, újra kezdődik minden... (Fölemelkedik, és néhány lépést tesz.)

ARISZTOTELÉSZ  Rosszul érzi magát?

SZÖNTI  Nem érzem rosszul magam, de... nem kapok levegőt. Szörnyű! Mindig így vagyok. Mióta ez a fontos mondanivaló gyötör, elakad a (Fulladozni kezd.), elakad a...

ARISZTOTELÉSZ,  a segítségére siet ...lélegzete.

SZÖNTI,  magához térve Igen, s meg kell mondanom, hogy ön megijeszt engem.

ARISZTOTELÉSZ  Nocsak!

SZÖNTI  Így van! Minél inkább megbízok valakiben, annál gyávábbá tesz. Mert miért bízok én meg önben? Nos? Ez rejtély.

ARISZTOTELÉSZ  Megzavar a logikája.

SZÖNTI,  hangosan lélegezve Ó, de szörnyű! Ó, de szörnyű! Ó, de szörnyű! Nem találok más szavakat.

ARISZTOTELÉSZ  Sohase hittem volna, hogy ennyire érzékeny idegzetű.

SZÖNTI,  energikusan Érzékeny idegzetű! Én? Túlzás! Azt bizonyítja, hogy nem ismer jól. (Megfogja Arisztotelész kezét, és szívére húzza.) Érzi, hogy dobog a szívem? Érzi, hogy dobog? Mindjárt megszakad. (Arisztotelész roppant zavartan megpróbálja visszahúzni kezét a lány melléről.) Nem vagyok érzékeny idegzetű. Azaz megjátszom, hogy nem vagyok az... Tizenhat éves korában az ember már vigyáz méltóságára. De mélyen, egészen mélyen bennem... (Gyengén fölkiált, és a hasához kap.) Jaj! A levegő!

ARISZTOTELÉSZ,  érdeklődve Hol? (Kezét a lány hasára teszi.) Itt?

SZÖNTI  Itt!

ARISZTOTELÉSZ,  hirtelen visszahúzva kezét Jó. Igen. Nagyon jó. Úgy látszik, ön nem légevő.

SZÖNTI  Inkább légevő lennék, mint légszomjas!

ARISZTOTELÉSZ,  atyaian Nyugodjék meg! A fiatal lányok gyakran szenvednek ilyen betegségekben.

SZÖNTI  Igen, tudom. A házasság mindent megold. De én nem akarok férjhez menni.

ARISZTOTELÉSZ  Ugyan miért nem?

SZÖNTI  Nem bírnám elviselni, hogy szegény férjemet kínozzam.

ARISZTOTELÉSZ  És ki kényszerítené arra, hogy kínozza?

SZÖNTI  Nő vagyok. Vagy nem?

ARISZTOTELÉSZ  Méghozzá csodálatos.

SZÖNTI  Úgy gondolja? Szeretném önt az én helyemben látni!

ARISZTOTELÉSZ  Csodálom a gondolkodását.

SZÖNTI  Az én gondolkodásom... De hiszen az asszonyok silány teremtmények.

ARISZTOTELÉSZ  Hej, de csúnya szó! És mekkora szigorúság!

SZÖNTI  Igen, valamennyien, kivétel nélkül. Még az az egy is, aki ezt önnek mondja. Ó jaj, jaj! Ha el tudnám cserélni ezeket (Mellét, csípőjét simogatja.) azért az apróságért, ami egy férfinak van.

ARISZTOTELÉSZ  Nyersen fejezi ki magát. Félek, hogy nem mindig érti is, amit mond.

SZÖNTI  Vagyis hát alig értek meg valamit. A többiek szavait, én, tudja...

ARISZTOTELÉSZ  Az ilyesmiben szakértő vagyok.

SZÖNTI  Ön az más. Önt minél kevésbé értem, annál jobban csodálom.

ARISZTOTELÉSZ  Maga olyan, mint néhány tanítványom. De ne túlozzunk! Azt mondja, talán...

SZÖNTI  ...hogy szeretnék nemet változtatni. (Élénken.) Meg is próbáltam a múlt évben.

ARISZTOTELÉSZ  Nocsak! És hogyan?

SZÖNTI  Megettem tizenhárom zöld banánt hindu sorrend szerint. Azt mondják, hogy ezer esetből egyben sikerül. Mindenesetre unokanővéremből unokafivérem lett. Egyik napról a másikra. Az biztos. Olyannyira, hogy feleségül kért.

ARISZTOTELÉSZ,  köhécselve Ejnye hát! Úgy emlékszem, Navaldiáról akart velem beszélni.

SZÖNTI,  fölkiáltva Persze, persze... Ő szebb nő, mint az összes többi. S önnek sejtelme sincs, hogy mit csinált Sándorból. Kezes majmot. Engedelmes ölebet. Ha az összegyűlt kurtizánok előtt elkiáltaná magát "Sanyi, ide!", látnák, hogy Sanyi hogyan fut pitizni lábaihoz.

ARISZTOTELÉSZ  Túlzás!

SZÖNTI  Egyáltalában nem. Mindenki tudja: elegendő, hogy egy férfi azt mondja a nőnek: te vagy az én édes kicsi verebem, hogy a nő magában már azt gondolja: te pedig az én édes kicsi ölebem.

ARISZTOTELÉSZ  Amit mond, nagyon is igaz. Részemről mindig óvakodtam a nőktől, akár a pestistől. (Nevetve.) Emlékszik első beszélgetésünkre?

SZÖNTI  Soha nem felejtem el. "A fiúk szebbek, mint a lányok." Jól megadta nekünk. De hát ön, ön más. Ön egy bölcs, egy fáklya, mely számunkra világít, Sándor viszont...

ARISZTOTELÉSZ,  nemesen ...a világ ura.

SZÖNTI  De hát ez nem ok arra, hogy szamárrá váljék! Hallgasson rám! Ha nem lép közbe, Navaldia zablát és gyeplőt tesz rá és "Gyí, Sándor!" - megfuttatja négy lábon.

ARISZTOTELÉSZ  Nem mennék olyan messzire, mint ön. De én is meg vagyok botránkozva, amikor látom, milyen óriási a hatása egy fiatal lánynak az uralkodóra. Hiába győzködtem vele. Nem hatnak rá többé sem az én, sem a Roxána érvei.

SZÖNTI  Tessék? Roxána érveiről beszél?

ARISZTOTELÉSZ,  nevetve Igen. Bevallom... (Rövid szünet.)

SZÖNTI  Ejnye! Ezek után annál rosszabb. Mi mind a ketten gyötrődünk az ön uralkodójáért. Ugyan minek is törődünk vele, kérdem én. Sándor elég felnőtt fiú már ahhoz, hogy ne váljék egy kislány játékszerévé. Nemde? És, ha a nők a férfiakat orruknál fogva vezetik, ezt nyilván a természet akarta így. Ebben ott lehet megint az a causa finalis. Nem gondolja?

ARISZTOTELÉSZ  Azért kérte a sürgős találkozást velem itt a park mélyén, hogy ilyen ostobaságokat mondjon nekem? (Fel akar állni, de Szönti visszahúzza.)

SZÖNTI,  élénken Igaza van. Nem kellene itt lennem: (Álmatagon.) egyedül ebben az elhagyott zugban. (Felsóhajt.) Arról beszélni, hogy mi, lányok, mindig ugyanabban a szörnyűséges veszedelemben forgunk, végtére is nem valami különös dolog. Nemde? (Közeledik hozzá, és hangját lehalkítja.) Képzelje el, hogy egy férfi - nem valami filozófus, hanem egy izmos, szőrös fickó, széles tenyerekkel -, képzelje el, hogy itt előttünk váratlanul fölemelkedne. (Kisvártatva.) Szinte látom is a jelenetet. Nekem módom lenne sikoltozni. Ó, de ön, ön tisztes öregúr, mit tudna ön tenni azonkívül, hogy tágra nyitná a szemét a megbotránkozástól. (Hangját drámaivá változtatja.) Semmiféle segítségre nem lehetne számítani, teljesen bizonyos lenne a megbecstelenítés. (Hangját megváltoztatva, vidáman.) Tudja ön, hogy mit tennék ebben az esetben? Azt mondanám: "Csak próbáld meg! Komolyan mondom!" Rángatózni, kapkodni, vonaglani? Ilyet aztán nem! Ez komikus lenne. Megőrzöm méltóságomat. Hogy a fickó ne szórakozzék is még rajtam a tetejében. Azt nagyon nem szeretném.

ARISZTOTELÉSZ  Hm! Hallgasson ide! Igen fontos dolgom van. El kell mennem.

SZÖNTI  Ne hagyjon egyedül, kérve kérem! Annál kevésbé, mert akármi történik, én leszek az oka! Nézze csak ezt a ruhát! Meglehetősen vékony, könnyű s igen rövid. Azt lehet mondani, hogy szinte semmi sincs rajtam. A férfiak viszont nincsenek fából. Nem igaz? Egyforma trükköket lehet alkalmazni náluk. Mit gondolna egy szakácsnőről, aki sült sármányt dugna az ön orra alá? Ezt azért mondom, mert ön megeszi a húst. És ki tartaná vissza önt, hogy bele ne harapjon? (Kisvártatva.) El szeretnék mondani valamit. Ha a nők valóban azt akarnák, hogy ne bántsák őket, mindig állig érő, durva vászonzsákba kellene öltözniük, betakarva magukat mindenféle friss bürök levéllel és ilyen bíborkaktusz-tüskével, mint ez itt. Sőt be kellene kenniük kezüket és arcukat caportui mézgával, ami még a patkányt is világnak szalasztja. Esküszöm önnek, hogy ez a férfiakat arra ingerelné, hogy beledobjanak minket egy manióka-bokorba. (Hirtelen.) Ó, de szép narancsok! Nem kellene megenni egyet? Várjon, szedek belőlük.

ARISZTOTELÉSZ  Félek, hogy nem fog sikerülni. Ami viszont engem illet, el kell mennem.

SZÖNTI  Várjon! Vannak itt alul olyanok, amik éppen nekünk nőttek. Azokból kellene szednünk.

ARISZTOTELÉSZ  Sajnálom, de nincs időm.

SZÖNTI  Egy perc az egész.

ARISZTOTELÉSZ  Nagyon magasan vannak!

SZÖNTI  Ön segít majd nekem. Hajoljon le, és tegye a kezét így!

ARISZTOTELÉSZ  Hogyan?

SZÖNTI  Rablólétrát csinál nekem.

ARISZTOTELÉSZ  Az én koromban? Hova gondol?

SZÖNTI  A létráknak nincs koruk. Ugye, segít?

ARISZTOTELÉSZ  De hát, ha valaki meglep minket?

SZÖNTI  Mi rossz van abban, hogy az ember narancsot szed? Főként, ha egy fiatal lány kedvéért teszi?

ARISZTOTELÉSZ  Igaza van! Ha így gondolkodunk, egészen természetesnek látszik minden.

SZÖNTI  Akkor hát!

ARISZTOTELÉSZ  De engem roppantul zavar.

SZÖNTI  Ó, ezek a filozófusok!

ARISZTOTELÉSZ  Megvallom, hogy az élet mindennapi folyásában már egy apróság is elég nekem.

SZÖNTI  Látom. Önnek elkelne időnként némi megrázkódtatás.

ARISZTOTELÉSZ  Lehet. De mikor engem mindenki ostoba módon tisztel.

SZÖNTI  Kivéve engem? Szörnyű egy kislány vagyok én, ha elkezdem. Egy-kettő, jöjjön ide!

ARISZTOTELÉSZ,  nevetve Engedelmeskedem.

SZÖNTI  Tegye a két kezét össze, így... Az ujjakat jól zárni! És most hajoljon előre! Jobban! Úgy... Ne mozduljon! Vigyázat! Hopp! De jól tartson! Jól tartson!

ARISZTOTELÉSZ,  jókedvűen Csak legalább húsz évvel lennék fiatalabb!

SZÖNTI  Ön erős, mint egy öreg indiai fügefa. Kezdjük elölről!

ARISZTOTELÉSZ,  élénken Kezdjük!

SZÖNTI  Hopp! Vigyázat, jön a bukfenc! (El akarja érni a narancsfát, aztán, mikor sikerül, erősen megrázza. A narancsok fejükre potyognak. Végül is Szönti estében magával rántja a filozófust. Kacag, mint egy bolond.) Le az öreggel!

ARISZTOTELÉSZ,  a fűben ül, körülötte narancsok Elég volt megrázni. (Egy kései narancs a fejére esik, halkan följajdul, kezébe kapja a narancsot, és kérdő ábrázattal szemléli.) Miért esik vajon felülről lefelé, és nem alulról fölfelé, az ég felé? (Elmerül a töprengésben.)

SZÖNTI,  jól hátbavágja Nem lett semmi baja? (Leül mellé.) Választok önnek egy szép narancsot. (Fogaival kóstolgatja a narancsokat, s a héjdarabkákat maga elé köpködi.) Ettől fényesek lesznek a fogak... Ó, lássuk csak, talán nem lesz nagyon savanyú az ön ínyének. (Szopogatni kezd egy gerezdet.) Nagyszerű! (Azt a gerezdet, amit szopogatott, odaadja Arisztotelésznek, aki buzgón szopogatja tovább.)

ARISZTOTELÉSZ  Nagyszerű! Ez a narancsszedés roppantul elszórakoztatott.

SZÖNTI  Én voltam az oka, hogy elesett. Legalább öt kilót kellene fogynom.

ARISZTOTELÉSZ  Nagyon rosszul tenné, higgye el nekem.

SZÖNTI  Fogja csak meg ezeket a párnákat rajtam!... Tapogassa meg jobban! Csak annyi a csontvázam, mint egy articsóka szíve.

ARISZTOTELÉSZ  De hát az igen-igen ízletes, az articsóka.

SZÖNTI  Gömbölyded vagyok, mint egy csecsemő.

ARISZTOTELÉSZ  És mi ebben a baj? Én például nagyon szeretem a csecsemőket.

SZÖNTI  Akar még egy narancsot?

ARISZTOTELÉSZ  Nem, köszönöm.

SZÖNTI  Hogy ön szereti a csecsemőket? Bizony ezt soha nem hittem volna. Ön túl komoly, túl zord...

ARISZTOTELÉSZ  Ez csak látszat. A valóságban én magam is igen nagy gyerek vagyok. Módfelett vidám. Szeretek nevetni és szórakozni. (Csipkedve Szönti oldalát.) Ugye, csodálkozik rajta, kis baba.

SZÖNTI  Kitűnő! Akkor játszhatnánk valamit kettesben.

ARISZTOTELÉSZ,  meghúzza Szönti fülét Játsszunk!

SZÖNTI  Csakhogy végre találtam egy kis barátot! Ha tudná, mennyire unatkoztam ebben a nagy palotában.

ARISZTOTELÉSZ  Én ugyanúgy!

SZÖNTI  Ön? Önnek megvan az a mentsége, hogy nagy emberekkel társaloghat.

ARISZTOTELÉSZ  Ez aztán még csak a halálosan unalmas!

SZÖNTI,  egy ugrással fölpattanva Hát akkor játszunk?

ARISZTOTELÉSZ  Igen, játszunk... De mit?

SZÖNTI  Természetesen valami kislányost.

ARISZTOTELÉSZ  És az mi?

SZÖNTI  Amikor még gyerek voltam, nagyon szerettem lovagolni. Egy igen kedves pajtásom volt a hátaslovam. Remek volt.

ARISZTOTELÉSZ,  zavartan, de mosolyogva Ó nem, ilyesmire ne is gondoljon... Akármi mást, de ezt nem... Gondolja meg, akárki meglephet!

SZÖNTI  Itt? A park legmélyén? Hiszen ilyen játékra éppen ez az eszményi környezet. Na! Szerezzen örömet a kislánynak!

ARISZTOTELÉSZ  Ha a kislány kívánja... talán... engedelmeskedni fogok.

SZÖNTI  Keljen fel, Arisztotelész! Úgy akarom!

ARISZTOTELÉSZ,  nem mozdul Ha a kislány durcáskodik... talán... engedelmeskedni fogok.

SZÖNTI  Csúnya ember! Rossz ember! Felállni!

ARISZTOTELÉSZ,  nem mozdul Ha a kislány megbüntet...

SZÖNTI,  közbevágva Csak akkor fogom megbüntetni, ha filozófusként viselkedik. (Arisztotelész azonnal fölemelkedik.) Na látja! És most helyezkedjék el.

ARISZTOTELÉSZ,  bárgyú ábrázattal totyogva De hát csak mégsem akarná, hogy...

SZÖNTI  Megint kezdi?

ARISZTOTELÉSZ  Őszintén szólva nem tudnám... Ez igen-igen nevetséges volna az én koromban.

SZÖNTI  Játszunk, vagy nem? Megharagszom! Méghozzá komolyan.

ARISZTOTELÉSZ,  elszánva magát Megijesztett.

SZÖNTI  Tehát?

ARISZTOTELÉSZ   A hátamra akar ülni?

SZÖNTI  Egy pillanat! Először fel kell nyergelnem. (A filozófus hátát narancslevelekkel takarja be.) Otthon egy szomszéd fügefa leveleit használtam. A fügelevelek szélesek, és frissen maradnak... Jól van! Az övem lesz a kantár és a zabla. Nyissa ki a száját... Jobban!

ARISZTOTELÉSZ  Áááá! De hát így nem tudok beszélni.

SZÖNTI  A jólnevelt lovak nem is beszélnek, csak a mesékben. Így!

ARISZTOTELÉSZ,  kiveszi szájából a zablát Elfelejti a legfontosabbat! (Kisvártatva.) A lovaglóostort.

SZÖNTI  Igaz! (Letör egy kis ágat, s leszedi leveleit.) Amilyen az ostor, olyan a ló. És most: hopp! (Lovagló helyzetben a filozófus hátára ül.) Gyí, Arisztotelész, gyí! (Eszeveszetten kacag.)

SZÖNTI  Hó!... Hó!... Hóó!... Ez azt jelenti, hogy állj!

ARISZTOTELÉSZ,  kilökve szájából a zablát Ezt minden korban megérti az ember!

SZÖNTI,  megveregetve Arisztotelész nyakát Rendben van, lovacskám? Nem vagyok nagyon nehéz a hátadnak?

ARISZTOTELÉSZ,  fölélénkülve A Bölcsesség sokat kibír, kislányom. Egyszerűen csak arra kérem, hogy kicsit tegye széjjelebb elragadó térdeit. Fulladok.

SZÖNTI  Rendben van, de akkor nem fogok lebukfencezni? (Kis idő múlva.) Miért nevetsz, lovacskám?

ARISZTOTELÉSZ  Tanítványaimra gondolok. Ha most látnának engem... Milyen remek botrány lenne!

SZÖNTI  Ahhoz képest, hogy ló vagy, sokat elmélkedel. Gyí, Arisztotelész, gyí!... (Néhányat jól rávág ostorával.)

ARISZTOTELÉSZ,  újra megindulva Jobban, jobban!

SZÖNTI  Milyen kis követelőző! Vigyázat! Most félfordulatot teszünk... Gyerünk jobbra! Igen afelé a szép fűcsomó felé, ott lent. Hm! Milyen csábító! Ha legelni akarsz útközben, nem bánom.

ARISZTOTELÉSZ,  lassan megfordul Jobban szeretem a bogáncsot.

SZÖNTI,  hirtelen észreveszi Sándort Hajaj! Hajaj!

ARISZTOTELÉSZ,  arcát még mindig lefelé fordítja Nocsak, nocsak, kislány! Talán megszúrta valami méhecske az ön finális narancsait?

SZÖNTI  Odanézzen, ki van ott!

ARISZTOTELÉSZ,  jobbra, balra néz, de nem látja meg Sándort Ön azt akarja... (Hirtelen kővé mered.) Sándor! (Egyik pillanatról a másikra visszanyeri önuralmát, majd a legnagyobb fesztelenséggel megszólal.) Nos, mit szól ehhez a jelenethez? Önt vártam, képzelje csak... (Szöntihez, aki le akarja tenni lábát a földre.) Nem, nem kislányom, ne mozduljon. Igen fontos a bemutatómhoz, hogy ott maradjon, ahol van... Valamiképpen lovon az én elveim szerint.

SÁNDOR,  feléje fordul Csodálatos! Összegezve tehát: a Peripatetikus Iskola módosította sétálását. Nyilván azért, hogy kevesebbet lépjen rosszul. Nemde?

SZÖNTI,  Arisztotelészhez Engedjen leszállni végre!

ARISZTOTELÉSZ  Ne mozogjon, kis oktondi, mindent elront. Csak tegezzen tovább, ha akarja. Elfogadom. (Sándorhoz.) Hallgasson meg türelemmel. Mindent megért... Amikor még az én tanítványom volt, nem szűntem meg mondogatni: "Sándor, óvakodjék az asszonyoktól! Óvakodjék nagyon az asszonyoktól. Egyetlen törekvésük, hogy magukhoz alacsonyítsanak; sőt annál is mélyebbre, ha van rá módjuk. Folytonosan a bosszú gondolata fűti őket ellenünk. Ha minket lealacsonyítanak, az elégtétel számukra tömérdek fogyatékosságukért. Gyermekké akarnak tenni minket, mert tudják, hogy a gyermekek országát ők kormányozzák..." Ilyesféléket mondogattam önnek és ehhez hasonlókat, emlékezzék csak. Tanácsaim nem mentek veszendőbe. Ön az lett, aki most. De minden hős életében - még ha félisten is - előbb vagy utóbb elérkezik valami különleges kísértés... Hogy mindent föláldozzon: tisztességet, dicsőséget, hatalmat egy nőnek. Vagy helyesebben: a nőnek! Mintha valamilyen titokzatos ösztön taszítaná az emberfölötti embert, hogy elvesszék az emberalattiságban. Mintha a Természet akarná visszakényszeríteni a maga törvénye alá. Aztán, ha az ember enged a kísértésnek, azzá válik, amit ön lát a szeme előtt... Nézzen rám! Nézze a hófehér hajú filozófust, a bölcset, akit a művelt világ tisztel. Jól nézzen meg engem ebben a szégyenletes és nevetséges helyzetben, amint játékszeréül szolgálok egy gonosz fruskának.

SZÖNTI,  kedvesen, gépiesen Gyí, Arisztotelész!

ARISZTOTELÉSZ  Nézzen csak rám! Ez a lány azt mondja nekem "Gyí!", én meg berzenkedés, ellenállás nélkül engedelmeskedem neki. Sőt: örömmel. (Megy néhány métert, aztán megáll.) Ez a lány visszasüllyesztett engem az állatok szintjére. (Szöntihez.) Elég, most már leszállhat. Nincs szükségem többé magára. (Nyögve fölemelkedik, és Sándorhoz fordul.) Emlékezzék erre a tanítómesére, amikor majd Navaldiával találkozik!

SÁNDOR  Vagyis hát élő példával akartál szolgálni nekem.

ARISZTOTELÉSZ  Olyan példával, amit nem szabad követnie.

SÁNDOR  És vállaltad a kockázatot, hogy elveszítsd előttem tekintélyedet, csak azért, hogy én megtarthassam a magamét az utókor előtt. Szép! Felemelő... Mekkora lelki nagyság! És milyen csodálatos finomság! Nem választottál a példaadásra valami olyan zugot, hogy biztos lehettél volna, soha nem leplek meg! Mintha tudatod rejtekében feltűnés nélkül akartál volna leckét adni nekem. Hogy finomságoddal megóvd érzékenységemet... szerencsénkre a Véletlen - a filozófusok istene, ahogy mondani szokták - azt akarta, hogy ez a lecke ne vesszen el számomra. A Véletlen, és hogy pontos legyek: a te bűbájos játszótársad kacagásai és kiáltozásai. Dicsértessél, ó, mesterem, hogy ennyire fölnyitottad a szemem. Te, aki mindig a lelkiismeretem voltál. Íme, gondoskodásod révén megszabadultam utolsó kétségemtől, utolsó lelkiismeretfurdalásomtól. Hogyan fejezzem ki érte a hálámat? (Úgy tesz, mintha egy pillanatig tűnődne.) Megvan. Felkérek egy ügyes szobrászt, hogy örökítse márványba a Magas Iskolának ezt a jelenetét. És hogy senki se kételkedjék szándékaidban, rávésetem a szobor alapzatára a következő szöveget - amit egyébként tőled kölcsönözök -: "A BÖLCSESSÉG SOKAT KIBÍR". Isten veled, Arisztotelész!

SZÖNTI,  elébe toppan, dühös ábrázattal Jól megkaptuk mind a ketten! Egyetlen szava sincs hozzám? (Arisztotelész, mintha nem is látná.) Várom a magyarázatát. Nos, találjon már ki valamit!

SZÖNTI  Hát így állunk? Csak játszott velem, aki annyira megbíztam önben... Gyűlölöm! Kelepcébe csalt!

ARISZTOTELÉSZ,  fáradt hangon Hallgasson! Ne tetézze gúnyolódásával szégyenemet!

SZÖNTI  Hát így állunk!? Azt kívánná, hogy a tetejében még sajnáljam is.

ARISZTOTELÉSZ  Elég legyen! Kérem önt. Megszégyenültem, nevetségessé váltam mindörökre.

SZÖNTI  Miért nem mondta meg őszintén az igazságot? Játszottunk. Nincs ebben semmi rossz. Ön épp ellenkezőleg: belekeveredett egy bonyolult történetbe.

ARISZTOTELÉSZ,  inkább magához, mint Szöntihez beszél Igazolnom kellett magamat. (Egy idő múlva.) A legnagyobb szofista se vághatta volna ki magát jobban az efféle csávából. (Kisvártatva.) Sándornak legalább jó véleménye lesz a dialektikámról. Ez a legfontosabb. Inkább buja vénembernek tartson, mintsem ütődött filozófusnak.

SZÖNTI,  nevetve És én? Ki vagyok én ebben az egészben? Egy ostoba kislány vagy pedig egy gonosz fruska?

ARISZTOTELÉSZ  Igen, igen. Mindketten jól tudjuk, hogy mi volt a szerepünk e siralmas históriában. (Egy idő múlva, reménytelen hangon.) Teljességgel alulmaradtam.

SZÖNTI,  odalépve hozzá, hízelkedő hangon Szegény Arisztotelész! Ne legyen annyira boldogtalan! Jóbarátok lettünk, nem igaz? Ez a legfontosabb, higgye el nekem. Nos hát, nézzen rám! (Lábujjhegyen meg-megperdülve.) Mondhat, amit akar, de hát egy lány az csak bájosabb, mint egy atléta.

ARISZTOTELÉSZ,  könnyedén, felvidulva Valóban. (Hirtelen visszanyerve önuralmát.) Nincs más igazság... Nem is lehet másképp.

SZÖNTI,  kezével végigsimítva teste hajlásain És hát akkor ez tévedés? Szánalmas tévedés mindenképpen. Bizonyos lehet felőle.

ARISZTOTELÉSZ,  megfogja csuklóját Ó, gonosz, gonosz kislány...

SZÖNTI,  ártatlan ábrázattal Valami rosszat csináltam?

ARISZTOTELÉSZ,  megfogja könyökét A szó szoros értelmében levett a lábamról.

SZÖNTI  A játék hozta így.

ARISZTOTELÉSZ,  megsimogatva vállát Más játékot kellett volna játszanunk.

SZÖNTI,  lesütve szemét Ugyan mit?

ARISZTOTELÉSZ,  gyanútanul Valami másfélét.

SZÖNTI,  élénken, de halk hangon Ó... Nem!

ARISZTOTELÉSZ,  elkomolyodva Vajon miért nem?

SZÖNTI,  elfordítja fejét Túl sokat kívánna tőlem...

ARISZTOTELÉSZ,  roppant zavarban Én egy kislányos játékra gondoltam... Például a papás-mamásra.

SZÖNTI,  megbotránkozva Hát így állunk! (Kisvártatva.) Hát akkor ön...

ARISZTOTELÉSZ  De Szönti, kérem?

SZÖNTI,  kissé felindulva Jó, rendben van. Megértettem. Nem vagyok gyenge elméjű. Kitaláltam már az elején, hogy hova akar kilyukadni siránkozásaival.

ARISZTOTELÉSZ  De Szönti!

SZÖNTI  Ne adja az ártatlant! Talán csak nem azért vállalta, hogy állattá váljék, hogy ugyanakkor ne használja ki a helyzetet? (Egy kis idő múlva belenéz Arisztotelész szemébe.) Vagyis hát minden, ami történt, egyedül az én hibám. Ugye? Most pedig az következik, hogy nekem kell önt vigasztalnom. Hát ez igazán jó tréfa!

ARISZTOTELÉSZ,  hevesen De hát én nem...

SZÖNTI  Hagyja! Ne beszéljünk róla többet! Majd megkapja a vigasztalását. Magának lesz rossz a korkülönbség miatt.

ARISZTOTELÉSZ,  akadozó lélegzettel Beleegyezne? Tréfál velem?

SZÖNTI  Esküszöm, hogy nem. Az ilyen dolgokban nagyon komoly vagyok.

ARISZTOTELÉSZ  Drága kicsim... Lehetetlen. Igaz volna? (Akadozva.) De mikor és hol?

SZÖNTI  Ma éjjel, ha úgy akarja. Majd megmondom azt is, hogy hol.

ARISZTOTELÉSZ  Ön... ön tréfál velem.

SZÖNTI  Majd meglátja, hogy nem. Jó kislány vagyok én.

ARISZTOTELÉSZ  Ó, bár így lenne!

SZÖNTI  És akkor?...

ARISZTOTELÉSZ,  hevesen Köpök én mindenre akkor! Sándorra, műveimre, az utókorra, mindenre a világon! (Hirtelen nagy zavarban Szönti fülébe.) Nagyon kérem... (Nem meri kimondani, amit szeretne, majd igen gyorsan, halk hangon.) Jó lenne, ha aludna, vagy legalább úgy tenne, mintha aludna.

SZÖNTI  Jó, jó!... Még álmodni is fogok, ha az a kívánsága.

KLEOBULOSZ  Ki az? (Kezét kardjára teszi.) Ki az? (Néhány lépést tesz.) Felelj, vagy ütök! (Néma csönd. Kleobulosz lassan közeledik a bokorhoz. Az előbbinél erősebb "Hm!" hangzik fel a bokor mögött.) Mutasd magad, ha nem félsz! (Csönd. Kleobulosz bizonytalan ábrázattal tekintget körül, végül két kézre fogva kardját, mint egy dárdát, a bokorba szúr, hangosan kiáltozva:) "Megöllek! Megöllek! Megöllek!" (Kardját markolatig döfködi a bokor ágai közé. Kevéssel később méltatlankodva fölkiált.) De hát valóban azt akarod, hogy beléd mártsam a kardomat? (Mintha vívna titokzatos ellenfelével.) Azt akarod, hogy beléd mártsam?... Azt mondom, hallod, hogy beléd mártom ezt a kardot, s jaj lesz neked! (Az ismeretlen azonban hirtelen rántással lefegyverzi Kleobuloszt, aki hanyatt esve fölkiált.) Vigyázz! (Csodálkozó kiáltás szabad föl belőle. Ez aztán rekedt hangba megy át.)

KLEOBULOSZ,  elhűlve Ön az? (Féltérdre ereszkedik Sándor előtt.)

SÁNDOR,  visszaadja a kardot Olyan jól belém mártottad, hogy nekem is hanyatt kellett esnem tőle.

KLEOBULOSZ,  kezét tördelve Gyanakodnom kellett volna.

SÁNDOR  Nicsak! Idehívtad az őrséget?

KLEOBULOSZ,  maga elé mormolva A barmok!

SÁNDOR  Nincs többet szükséged rájuk? (Szemügyre véve a hadvezér sisakját.) Ez áll neked a legjobban.

KLEOBULOSZ  Milyennek találja a halálfejemet?

SÁNDOR  Melyiket?

KLEOBULOSZ  Azt természetesen, ami a sisakomon van.

SÁNDOR  Jobban szeretem a másikat.

KLEOBULOSZ  Az meg melyik?

SÁNDOR  Hát az, ami a sisakod alatt van. (Észreveszi az oroszlánbőrt a füvön.) Itt akartál aludni?

KLEOBULOSZ  Hát... igen... Csodaszép az éjszaka.

SÁNDOR  Miért választottad épp ezt a zugot?

KLEOBULOSZ,  meggondolatlanul Nem én... (Kis idő múlva.) Meg kell, hogy mondjam: várok valakit.

SÁNDOR  Ilyenkor? De hiszen a szolgálólányok ilyenkor nem szoktak sétálni a parkban.

KLEOBULOSZ,  hetykén Ezúttal senkit nem erőszakolok meg. Az illető önként adja oda magát... Méghozzá ezek között a virágok között.

SÁNDOR,  mintegy visszhangként Ezek között a virágok között...

KLEOBULOSZ,  gunyoros lelkesedéssel "Mintha... a Szerelem rengetegében lennénk." (Vadul nevet.)

SÁNDOR,  összeráncolva szemöldökét Hogy mondtad?

KLEOBULOSZ  Egy fiatal lány ártatlan fantáziálása ez.

SÁNDOR  Milyen fiatal lány?

KLEOBULOSZ  Nos hát, az egyik rabnőé. (Gyorsan hozzátéve.) Az ifjabbiké.

SÁNDOR  Szönti adott neked itt találkát?

KLEOBULOSZ  Ő maga. Kicsit előbb jöttem.

SÁNDOR  Mondj el mindent!

KLEOBULOSZ  Néhány órája történt. Egy iguané-gyíkkal játszottam az állatházban. Hihetetlen, hogy milyen szívós életűek ezek az állatok... Megjelent a fruska. Ám ahelyett, hogy elfutott volna előlem, ahogy szokta, odajött hozzám, riszálta magát, s így szólt: "Kleobulosz, az állhatatosság erény, és az erény mindig elnyeri jutalmát. Nem tudok többé ellenállni önnek. Ha valóban meg akar kapni, várjon rám ma éjszaka az indiai fügefa alatt. Az én hazám lányainak az ilyesmit virágok között, holdfénynél kell tenniök. Mintha a Szerelem rengetegében volnánk". Szóról-szóra így mondta. Ahogy ezeket hallottam, az jutott eszembe, hogy a lány nyílván gúnyolódik. De hát úgy nézett rám, azzal a kicsi lánggal a szemében, hogy - hisz ön tudja -... amikor...

SÁNDOR  Fogd rövidebbre!

KLEOBULOSZ  Igen. Én a lány felé nyújtottam a kezemet, hogy megsimogassam a haját. Azt vártam, hogy az orromra koppint. Egyáltalán nem tette! Engedte. Fölhevültem, megpróbáltam behúzni egy nyugodt sarokba. Megállt, s így kiáltott: "Nem, most nem, s itt nem, és így nem!" Kicsúszott a markomból. Hát ennyi a történet. Idejöttem, fölszerelve egy takaróval, s fölkészülve mindenre. A nőkkel az ember sohase tudja, hányadán áll.

SÁNDOR,  ingerült hangon Mégiscsak sok, amit ez a fruska művel. A filozófus után a hadvezér... és a hadvezér után? Hm. Szigorú leckét érdemel.

KLEOBULOSZ  Milyen filozófusról beszél? Semmit sem értek.

SÁNDOR  Eh, Zeuszra! Elég, ha én értem. És ez egyáltalában nem olyan ok, hogy mindenki durván gúnyt űzzön belőled. Hogy itt azt mondogassák; "Kleobulosz valóságos bunkó", amott azt: "Kleobulosz ostoba szamár." Elfogyott a türelmem! Kleobulosz az én hadvezérem. Aki vele kikezd, közvetve velem kezd ki. Számíthatsz rám, hogy visszaállítom a régi tiszteletet irántad.

KLEOBULOSZ  Hálásan köszönöm!

SÁNDOR  Menj vissza a palotába! Feküdj le! Holnap majd eljön az igazságtevés. A te fruskádat nyilvánosan elfenekeljük. És méghozzá a kormányzó felesége maga fogja végrehajtani. (Közönyös hangon.) Ezt az oroszlánbőrt meg itthagyhatod. (Kis idő múlva.) Szegény Kleobuloszom!

KLEOBULOSZ  Valamit még el szeretnék mondani. Szerintem a lány nem volt normális állapotban. Valószínűleg rágcsálta azt a gyalázatos növényt, ami önt is megzavarta. És köztünk legyen mondva, én ebből hasznot akartam húzni. Különben aligha locsogta volna butaságait. Méghozzá egészen komolyan. És minduntalan visszatért ahhoz az erdőhistóriához, ahol a szerelmesek eltévednek... Mintha azt akarta volna, hogy én is megtanuljam... De tessék csak idefigyelni, még nem mondtam el a legérdekesebbet. Beszélt nekem valami majomról is, akivel ma éjszaka találkozni fogok itt a parkban. Méghozzá Navaldia majmáról, amelyik szelíd, kedves és minden egyéb... De bocsásson meg, nyilván sértem a fülét az ilyesfajta fecsegésekkel. (Mélyen meghajlik Sándor előtt, és elmegy.)

SÁNDOR  Várj csak! (Kleobulosz megáll, visszajön.) Mondd csak el egészen pontosan a szavait!

KLEOBULOSZ  Igen, Hát azt mondta, hogy ő később jön, és hogy én közben szórakozhatok Navaldia majmával. Tudta ön, hogy Navaldiának van egy majma?

SÁNDOR  Figyelj ide! Megváltoztatom szándékomat. Nem elfenekelést érdemel. Tudod, hol van a szobája?

KLEOBULOSZ  Tudom, hogyne tudnám. Az asszonyok házában a tizenegyedik és a tizenkettedik oszlop között.

SÁNDOR  Menj oda, kapd el és bosszuld meg magad rajta!

KLEOBULOSZ,  elképedve Hogyan? Megtehetem? Megengedné?

SÁNDOR  Eredj!

KLEOBULOSZ,  féltérden Milyen nagylelkű ön!

SÁNDOR,  szíve legmélyéből Szerelmem!... (Az alak megrándul, mintha rémület ragadta volna meg, s menekülni akar. Sándor egyetlen ugrással mellette terem.) Te vagy az?!

ARISZTOTELÉSZ,  szánalmas hangon Ma bizony nincs szerencsém önnel.

SÁNDOR,  dühös elképedéssel Mit jelent ez a maskara?

ARISZTOTELÉSZ  Roppant egyszerű. Szönti találkát adott nekem ez alatt a fügefa alatt Minthogy azonban éjnek idején nem akart egyedül lenni egy férfival, gondoskodott számomra női ruháról. "Majd Navaldiának nézik", mondta. (Csönd.) Semmiképp se gondoltam, hogy itt találom önt. (Összehúzva fátylát.) Ezek a fátylak nagyon kecsesek, de mindig beléjük akadok.

SÁNDOR,  sötéten Szerencsétlen bolond!

ARISZTOTELÉSZ,  elmosolyodva Nem hiszem hogy közveszélyes vagyok...

SÁNDOR  Miféle ígérettel sikerült annak a kis boszorkánynak idecsalnia téged ilyenkor és ebben a maskarában?

ARISZTOTELÉSZ  Be kell vallanom aljasságomat... Úgy hírlett, hogy ez a bájos gyermek idejön majd aludni ez alá a fa alá. (Kisvártatva.) Én viszont nagyon félénk vagyok.

SÁNDOR  Undorító!

ARISZTOTELÉSZ  Én nem undorodom magamtól. Semmi szemrehányást sem tesz a lelkiismeretem. Soha nem volt bennem ekkora békesség... Érdekes... amikor elmulasztottam valami jót tenni, lelkiismeret-furdalást éreztem. Most, hogy rosszat teszek, semmi aggályom nincs többé. Teljes derűvel merülök bele az éjszakába. Nyugodt, nagyon nyugodt vagyok. De nem jó hosszan időzni a fellegekben, mert a nyugtalanságnak ez a hiánya végül is nyugtalanít.

ARISZTOTELÉSZ  Mi történik? Borzadok ettől a hangszertől.

SÁNDOR  Egy fegyveres alakulat jön tábort ütni ide a fügefa alá.

ARISZTOTELÉSZ  Valóban, katonákat látok fáklyákkal kezükben, ahogy futva jönnek a palotából. Az egyik felénk rohan. Engedje meg, hogy elbújjak.

SÁNDOR  Maradj itt mellettem!

ARISZTOTELÉSZ  Lehetetlen! Kleobulosz jön.

SÁNDOR  Annál inkább. Itt a lehetőséged, hogy replikázz neki.

SÁNDOR  Mi történik itt?

SÁNDOR  Beszélsz végre?

KLEOBULOSZ,  akadozva Megszöktek... Ők. (Csuklik.)

SÁNDOR  Beszélj!

ARISZTOTELÉSZ,  aprókat ütögetve a hadvezér hátára Nyugodjék meg!

KLEOBULOSZ,  csodálkozva mered a filozófusra Ön az! De hát végtére is...

SÁNDOR,  megrázva Kleobuloszt Beszélj, te állat!

KLEOBULOSZ  Megléptek! Ahogy mondtam, nyilván Xanthosz cselszövése volt. Ő is eltűnt velük együtt. Mindig kértem, hogy ne bízzék benne.

ARISZTOTELÉSZ  Ha jól értem, a mi fiatal lányaink...

KLEOBULOSZ,  végignézve Arisztotelészen tetőtől talpig Ez meg mi, ez a farsangi maskara?

SÁNDOR,  elkeseredve Ostoba szamár! Megmondanád végre, mi történt?

KLEOBULOSZ  Ó, persze! Nagyon egyszerű. Szönti szobája elé érkeztem. Belépek az ajtón, ahogy ön engedélyezte. Semmi fény. Odarohanok az ágyhoz.

ARISZTOTELÉSZ  Minek tette?

KLEOBULOSZ  Hogy aludjam. Álmos voltam. (Sándorhoz.) Megtapogattam a lepedőt, a lány nincs ott. Kifutok a folyosóra, hogy egy lámpát keressek. Visszajövök vele, s micsoda kép fogad! Valóságos dúlás. Ruhák, női rongyok mindenfelé. Elszórva, összevissza a szőnyegeken, a bútorokon. Kiürített szekrények. Elfogott a nyugtalanság, zörgetek Navaldia ajtaján, zörgetek, zörgetek. Semmi felelet...

SÁNDOR,  fagyosan Navaldia sem volt már ott?

KLEOBULOSZ  Ő is megszökött. Előtte még kinyitotta a kolibrik kalitkáját. Körberöpködtek a lámpám körül, mint a szúnyogok. Érdekes lett volna bekapnom egyet. Akkor hirtelen riadót rendeltem el. Most kutatják végig a palotát, a parkot, a várost. Nem lehetnek messze. Ó, de majdnem elfelejtettem. (Átnyújt Sándornak egy papirusztekercset, melyet szalag köt össze.) Ez az ön nevére szól. Navaldia ágyán találtam. (Sándor átveszi a tekercset, egyetlen szó nélkül.)

ARISZTOTELÉSZ,  teljesen fesztelenül Kleobuloszhoz Hogyan?... Nem értem. Ön nem tudta? (Sándorhoz.) Nem tájékoztatta a hadvezért?

KLEOBULOSZ,  szinte harapva Miről?

ARISZTOTELÉSZ,  Sándorhoz Bocsásson meg, de önnek meg kellett volna... Ön lehetetlen helyzetbe hozta őt: a szerencsétlen nevetségessé tette magát.

KLEOBULOSZ  Miről papol itt nekem?

ARISZTOTELÉSZ  Ön valóban nem tudta, hogy Sándor visszaadta rabnőinek a szabadságot? Hazaküldte őket, Xanthosz gondjaira bízva. Gyorsan rendelje el, hogy hagyják abba keresésüket. Holnap mindenki magán fog nevetni.

KLEOBULOSZ,  meghökkenve Sándorhoz Ez részeg! Hiszen éppen ön adott parancsot, hogy megbüntessem a fruskát.

ARISZTOTELÉSZ,  Kleobuloszhoz Önnek valami baja van Szöntivel?

KLEOBULOSZ,  élesen Mi köze hozzá?

ARISZTOTELÉSZ,  szelíden Ne izgassa magát! (Kisvártatva.) Ne izgassa magát! (Sándorhoz.) Engedje meg, hogy megmagyarázzam neki a helyzetet. (Kleobuloszhoz.) Hallgasson ide! Én éppen úgy, mint ön, csupán szereplője vagyok Sándor ama komédiájának, melyet ezen az éjszakán adatott elő a mi rovásunkra. Csakhogy én... (Kleobulosz feje fölött Sándorhoz intézi szavait.) elkerülöm az egész palotát, sőt mondhatom: az egész világot is, hogy ne legyen tanúja szégyenemnek. Érti? Egy nő űzött gúnyt önből, méghozzá a legnagyobb arcátlansággal. Ha hallgat rám, nem enged szabad folyást jogos neheztelésének.

KLEOBULOSZ  Esküszöm, ha még egyszer kezembe kaparintom a fruskát...

ARISZTOTELÉSZ  Ismételten mondom, hogy Sándor rendeletére eresztették szabadon! De megértem, mi játszódik le önben. Csalódás, zűrzavar, sőt... ezek a szavak gyöngék ahhoz, hogy jellemezzék az ön lelkiállapotát. Mégis uralkodnia kell magán. Egyetlen szót se mondjon, semmi olyat ne tegyen, ami arra engedne következtetni, hogy önnel tréfát űztek. Óvakodjék a nevetségességtől: ez az ön legnagyobb ellensége.

KLEOBULOSZ  közbevágva Nem tudom, miért épp nekem mondja mindezt?

ARISZTOTELÉSZ,  nevetve Hát kinek kellene, hogy mondjam? Talán Sándornak?

SÁNDOR,  nyersen Ne beszélj össze-vissza! Semmi közöm mindehhez. A pipikék egyszerűen megléptek.

ARISZTOTELÉSZ,  keserves ábrázattal Sándorhoz Nem akar nekem hinni. Kérem, mondjon neki néhány szót. Az ő érdekéről, az ő tekintélyéről, sőt végső sorban egy kicsit az ő dicsőségéről van szó. Önnek is nyilván az a véleménye, mint nekem. Nemde?

SÁNDOR,  orrát a rózsába dugva Valóban így van, Kleobulosz. Arisztotelésznek igaza van. Hm. Az igazságot mondja. Próbára akartam tenni ragaszkodásodat. Megelégedéssel látom hogy hűséges szolgám vagy minden körülmények között.

KLEOBULOSZ,  megzavarodva Hogyan? Az imént még nem erről volt szó... Lehetetlen.

SÁNDOR  Kételkedel szavaimban?

KLEOBULOSZ  Bocsánat, uram! (Egy idő múlva.) De mit mondok majd a tisztjeimnek?

SÁNDOR  Azt majd később megtárgyaljuk.

KLEOBULOSZ,  magában morogva Elképesztő.

ARISZTOTELÉSZ  Én ember vagyok. Így hát engem minden elképeszt.

KLEOBULOSZ  Csak tartsa meg bölcs mondásait tanítványainak! (Két ujja közé csípi Arisztotelész leplét.) De végre volna szíves megmagyarázni, miért járkál éppen éjfélkor ebben a rongyban?

ARISZTOTELÉSZ,  mosolyogva Megértem csodálkozását. Ön minden bizonnyal játékszere némely illúziónak, de majd igyekszem őket eloszlatni. A valóság az, kedves Kleobuloszom, hogy mi most nem vagyunk itt, sem maga, sem én.

KLEOBULOSZ  Nem vagyunk itt?!

ARISZTOTELÉSZ  Éppenséggel nem. Gondolkozzék csak! Mit csinálnánk mi éjfélkor ez alatt a fügefa alatt? Ön sisak nélkül, én pedig szoknyában? Csodálkozom, hogy ilyen esztelen gondolat kerítette hatalmába a lelkét.

KLEOBULOSZ  Gondolat?

ARISZTOTELÉSZ  Köztünk legyen mondva, ön képzelődőbb, mint képzeltem. Mi máshol vagyunk, kedves barátom. Máshol vagyunk.

KLEOBULOSZ  Hogy én... hogy én... máshol vagyok?

ARISZTOTELÉSZ  Napnál világosabb.

KLEOBULOSZ  Ejnye! És hol vagyok akkor?

ARISZTOTELÉSZ  A saját szobájában, az ágyán, s közben arról álmodik, hogy itt kint, holdfényben cseveg öreg barátjával és csodálójával, Arisztotelésszel.

KLEOBULOSZ,  tüsszent egyet Ez rá a feleletem.

ARISZTOTELÉSZ  Most meg arról álmodik, hogy náthás. És hogy hallja, amikor azt mondom: "Egészségére!"

KLEOBULOSZ  Hát igen! És még magamat is hallom, ahogyan felelek rá: "Köszönöm."

ARISZTOTELÉSZ  Nahát!

KLEOBULOSZ  De van ez még tovább is. Még azt is álmodtam, hogy ad nekem egy bögrényi forralt bort fahéjjal, hogy meggyógyítsam náthámat. Hol a bor?

ARISZTOTELÉSZ,  megfogja Kleobulosz karját Gyerünk, igyuk meg együtt!

KLEOBULOSZ  És hogyha azt álmodnám, hogy a fenékberúgást gyakorolom éppen magán? Pfuj! Hallja! Pórul jár velem, barátocskám. És figyeljen csak ide! Sándor milyen szerepet játszik az én álmomban?

ARISZTOTELÉSZ,  élénken Meglehetősen tréfásat. De menjünk!

KLEOBULOSZ,  diadalmasan fordul Sándor felé Látja! Nem akar felelni.

ARISZTOTELÉSZ,  idegesen Kleobuloszhoz Nos hát, elkísér? Álmos vagyok.

SÁNDOR,  közeledve hozzájuk, Arisztotelészhez Tényleg, miért nem felelsz?

KLEOBULOSZ  Megbukott a filozófus. A szoknyás filozófus.

ARISZTOTELÉSZ,  indulatosan, Kleobuloszhoz Fogja be a száját! A végén egészen szörnyű butaságokat mond majd. (Sándorhoz.) Engedelmével távozom.

KLEOBULOSZ,  hirtelen fuldokolva fölkiált Vigyázzon, Arisztotelész! A háta mögött...!

ARISZTOTELÉSZ,  megriadva Micsoda?

KLEOBULOSZ  Nem látja, villog a szeme... a fogai is...

SÁNDOR,  halkan Egy kobra talán?

KLEOBULOSZ  Nem, Navaldia macskája. (Hatalmas nevetésbe tör ki.)

ARISZTOTELÉSZ,  visszatérve Szerencsétlen eszeveszett!

SÁNDOR,  elsápadva Furcsa!

KLEOBULOSZ,  megzavarodva Ugyan miért? A tréfának nincs vége még. Folytatom az álmodást.

SÁNDOR  Igaza van Kleobulosz, a tréfának nincs vége még. Hiányzik a befejezése. (Kisvártatva.) Hallgass ide, Arisztotelész hazudott neked. Én is hazudtam. Te láttál tisztán. Navaldia és Szönti megszökött. Méghozzá akaratom ellenére.

KLEOBULOSZ,  anélkül, hogy fölemelné a hangját Tudtam én jól.

SÁNDOR  Igen, de azt nem tudtad, hogy Navaldia mielőtt megszökött, kigúnyolt, nevetségessé tett, megcsúfolt engem módfelett. Senkit, sem téged, sem Arisztotelészt, ezt az Arisztotelészt itt, nem szégyenített meg úgy egy nő, mint engem. Senkit a világon. Most már mulatok rajta, mert hát az efféle gyalázaton inkább nevetni kell, mint sírni. Nincs igazam?

KLEOBULOSZ,  kényelmetlenül De. Minden bizonnyal.

SÁNDOR  Köszönöm, hogy egyetértsz velem. (Kisvártatva.) Szönti beszélt neked egy majomról, Navaldia majmocskájáról. És te az imént tréfásan fölidézted a képét. "Villog a szeme... a fogai is..." Hát igen, ez a majom valóban létezik, barátom. Méghozzá egészen közel hozzád. Találd meg!

KLEOBULOSZ,  egyre inkább elkomorodva De hát én nem látom!

SÁNDOR  Nos hát emlékezz Szönti szavaira. Ki volt veled, amikor őt vártad ez alatt a fügefa alatt?

SÁNDOR,  fölemeli hangját Felelsz végre?

KLEOBULOSZ  Nincs hozzá bátorságom.

SÁNDOR  Parancsolom.

KLEOBULOSZ,  megdöbbenve Ön volt.

SÁNDOR  Igen, én voltam a te uralkodód és istened. (Kisvártatva.) Komikus egy eset, ugyebár? Miért nem nevetsz? Miért nem nevetsz most? Azt várod, hogy magadra maradva jól kiröhöghesd magad?

KLEOBULOSZ,  titkos nyugtalansággal Én... Soha! Esküszöm!

SÁNDOR  Hallgass ide, Kleobulosz! Te két alkalommal megmentetted az életemet. Egyszer a granique-i, egyszer pedig a szadkarai ütközetben. Ma éjjel a tekintélyemet kell megmentened. Jól jegyezd meg: Sándor tekintélyét.

KLEOBULOSZ,  féltérdre ereszkedve, hévvel Mit tegyek?

SÁNDOR  Öld meg magad irántam való szeretetből. (Kezét Kleobulosz vállára teszi.) Így kell lennie, öreg harcostársam. Értsd meg! Egy nevetségessé tett, megcsúfolt Sándor számodra nem volna többé Sándor. Szégyellnél nekem engedelmeskedni. Én meg nem is mernék parancsolni neked. A halál az egyetlen megoldás, amely kihúz minket ebből a csávából. Fogd a tőrödet, és rajta!

KLEOBULOSZ,  minden erejével azon van, hogy tréfára vegye Én? Saját magamat? Biztos, hogy nem is találnám el magam.

ARISZTOTELÉSZ  Sándor, könyörgök...

SÁNDOR,  Arisztotelészre mutatva, Kleobuloszhoz Ő nyilván nem azt gondolja, hogy tréfálok. Látszik az arcán. Ő megértette, hogy nem élhetsz tovább. Ő a logika tudója. És a helyzet logikája azt követeli, hogy meghalj. Rajta, fogd a tőröd, és egyetlen ügyes mozdulattal...

KLEOBULOSZ,  összeomolva Nem tudom; miről van szó. Nem akarhatja komolyan. Ez lehetetlen!

SÁNDOR  De igen, nagyon is. Elég a siránkozásból!

ARISZTOTELÉSZ,  kezét Sándor karjára teszi Nem gondolja, hogy elragadtatta magát?

SÁNDOR,  ellöki Eredj innét, vén pojáca!

ARISZTOTELÉSZ,  nem tágítva Esdekelve kérem! Emlékezzék Parménionra!

SÁNDOR,  nyersen félretolva Majd később inkább Kleobuloszra. (Kleobuloszhoz fordul.) Te spártai vagy? Te? Gyerünk, fejezd be az életedet!

KLEOBULOSZ,  nyöszörögve De hiszen én nem csináltam semmit! Nem is tudok semmit. Nem is fogok mondani semmit. Mindent elfelejtek. Esküszöm az életemre! Önt mindig uramnak és istenemnek fogom tekinteni. Mindannyiunknak akad egy-egy gyönge pillanata.

SÁNDOR  Lám csak! (Kisvártatva.) Máris kiderült, hogy semmibe veszel. Azt merészeled mondani, "mindannyiunknak", s közben rám gondolsz.

KLEOBULOSZ  Nem mondtam szándékosan. Csak úgy... járt a szám.

SÁNDOR  Nagyon is jól tudod, hogy mit mondsz.

KLEOBULOSZ  De hiszen én semmit sem kérdeztem öntől. Nem gyanítottam, semmit. Ön mondott el mindent.

SÁNDOR  Mivel te az én barátom vagy, Kleobulosz, ne ábrándíts ki magamból. Rád bíztam egy szégyellni való titkot, vidd a sírba magaddal! Ne élj vissza a bizalmammal! Gondolj arra, hogy már kétízben megmentetted az életemet!

KLEOBULOSZ,  felpattanva Igen, úgy van! Nélkülem most nem lenne ön itt.

SÁNDOR  Valóban így van, Kleobulosz. De hogy itt lehessek ma, holnap, vagy később, szükséges, hogy te meg ne légy többé.

KLEOBULOSZ,  magábaroskadva Ezer halált is vállalnék az ön szolgálatában.

SÁNDOR  Csupán egyetlenegyet kérek tőled ma: a jó halált. És most már hagyd abba a vitatkozást! Parancsot adtam, teljesítsd! (Kezét nyújtja neki.) Isten veled, hűséges barátom!

KLEOBULOSZ  A csatamezőn, ott leszek hűséges, amennyire csak akarja.

ARISZTOTELÉSZ,  összekulcsolva kezét Ismételten könyörgök önnek... Egy isten megkegyelmezne az ön helyében.

KLEOBULOSZ,  hirtelen rámutat Arisztotelészre És akkor ő? Ő éppen annyit tud, mint én. Nem, Sándor, ez nem lenne igazságos.

SÁNDOR,  fölmordulva Most már igazán elég! Mindjárt magam küldelek a pokolba, nyomorúságos bitang!

KLEOBULOSZ  Kíméljen meg! Esküszöm, hogy az első adandó alkalommal megölöm magam. Holnaptól kezdve! De ma még ne! (Zokogva leveti magát Sándor elé.)

SÁNDOR,  undorral tekintve rá Azokra a lányokra emlékeztetsz, akiket csizmáddal széttiportál. (Kis idő múlva.) Kelj föl... és élj!

SÁNDOR  Talpra! Takarodj a szemem elől!

KLEOBULOSZ  Ön valóban isten!

SÁNDOR  Kotródj!

SÁNDOR,  fenyegető lassúsággal És vigyázz a gondolataidra!

ARISZTOTELÉSZ  Szívem mélyéből köszönöm, hogy megkegyelmezett neki.

SÁNDOR,  tűnődő arccal Meg kellett volna ölnöm. Vajon mi akadályozott meg? Talán a nevetségességtől való félelem. (Kisvártatva.) Valamennyiünknek volna mit szégyellnünk, ez a lényeg.

ARISZTOTELÉSZ,  félénken Sándor...

SÁNDOR  Mit akarsz?

ARISZTOTELÉSZ  Örökre elvesztettem a jogomat ahhoz, hogy önnek tanácsokat adjak. De megengedi, hogy valamit kérjek?

SÁNDOR  Rajta, használd ki szörnyű fáradtságomat!

ARISZTOTELÉSZ  Mindenekelőtt arra kérem, hogy türelemmel és nagylelkűséggel hallgasson meg.

SÁNDOR  Beszélj!

ARISZTOTELÉSZ  Az imént már céloztam rá, most megismétlem. Hiszen tudom, hogy mi játszódik le önben.

SÁNDOR  Bennem? Üresség van bennem. Tökéletes üresség. Hová akarsz kilyukadni?

ARISZTOTELÉSZ  Ne adjon rá parancsot (Egy kis ideig vár, aztán nagyon hevesen.), hogy elfogják őket.

SÁNDOR,  összeráncolva szemöldökét Hogy kiket ne fogjanak el?

ARISZTOTELÉSZ,  meghökkenve Hát a rabnőit. Ne eméssze magát! Őket jobban bántja az ön megvetése, mint a haragja.

SÁNDOR,  nagyon elcsodálkozva De hát kikről beszélsz?

ARISZTOTELÉSZ  Bocsásson meg, összevissza fecsegtem. (Meglebegtetve fátylait) Álmodok. (Egy kis idő múlva.) Íme, Sándor, a Nagylelkű.

SÁNDOR  Voltam én Sándor, az Ifjú is egyszer, Arisztotelész!

ARISZTOTELÉSZ  Hiszen mindössze harminckét éves! Az egész élet ön előtt áll. Ó, ha én még ezt mondhatnám!...

SÁNDOR,  barátságosan Ugyan mit sajnálsz?

ARISZTOTELÉSZ  Magam sem tudom. (Kisvártatva.) Semmit... Szégyen volna bevallani. Vajon mi lett volna belőlem, ha találkoztam volna ezzel a kísértéssel negyven évvel ezelőtt?

SÁNDOR  Olyasvalakivé lettél volna, akiről ezer év múlva nem beszél senki többé. De így bízhatsz, Arisztotelész: nem éri sértés a márványt, ha belevésik a neved. Most pedig menj vissza a palotába, mielőtt a nap felkel, húzd le ezt a cifra rongyot magadról, és folytasd a munkád...

ARISZTOTELÉSZ  Ó, az én feladatom véget ért... Vagy majdnem véget. Hanem az ön legközelebbi csodáit várva-várja a világ.

SÁNDOR  Vége a csodáknak, Arisztotelész. Azzal foglalkozom eztán, hogy alapítok még két vagy három Alexandriát. Ha már egyébre nem vagyok jó... (Kezét Arisztotelész vállára teszi.) Mindenkinek megvan a maga nyomorúsága, kedves, öreg mesterem. Téged valóságosan fölnyergeltek, kantárt adtak rád, mint egy lóra. Én viszont mostantól fogva az emberi lét lószerszámait hordom magamon. És "Gyí, Sándor!"

Egy új könyvsorozat nyitó kötetét veheti kezébe az olvasó. Az Irodalmunk forrásai elnevezéssel most útjára bocsátott sorozat valójában nem újkeletű, hiszen sokéves szerkesztői törekvésnek, kiadói gyakorlatnak a folytatása. A Pannónia Könyvek sorában megjelent számos korábbi munka is már a művelődés- és irodalomtörténet addig kevésbé vagy egyáltalán nem ismert vonatkozásaira irányította rá a figyelmet. Gondoljunk csak a Babits és Pécs című könyvre, a Tolnai Vilmos munkásságának adózó monográfiára (Bogoly József Ágoston: Ars philologiae) és reprint kiadványra (Bevezetés az irodalomtudományba), a Fülep Lajos baranyai éveivel foglalkozó könyvekre (Tüskés Tibor: Kedves professzor úr; Fülep Lajos Baranyában), a Dunántúl és a Minerva folyóiratok történetét bemutató kiadványokra (Huber Kálmánné: A Minerva folyóirat története és repertóriuma; Szántó Tibor és a Dunántúl), Karay Ilonka és Koczián Sándor hagyatékának közreadására, Lükő Gábor és Thienemann Tivadar csaknem teljesen a feledésbe merült monográfiáinak (A magyar lélek formái; Irodalomtörténeti alapfogalmak) ismételt megjelentetésére, vagy a közelmúltban elhunyt Arató Károly és Hallama Erzsébet hagyatékában maradt írásainak közreadására (Hol a dallam?; Találkozás a delfinnel).

Ez a lelet- és értékmentési szándék mozgatta az elmúlt évek olyan könyveinek megjelentetését is, mint Kodolányi János honfoglaláskori regénytrilógiája ezidáig kiadatlan kötetét (Ojbarsz futása) vagy Tüskés Tibornak a Csorba Győző költészete kiteljesedésével foglalkozó könyvét (Az utolsó évszak). Hisszük, hogy az említettekhez hasonlóan a most már sorozattá "szerveződött" kiadványok a továbbiakban is fontos információkkal, értékes adalékokkal, ismeretlen tényekkel és új összefüggésekkel szolgálhatnak olvasóiknak. Az irodalom és irodalomtörténet barátainak és tudós kutatóinak egyaránt.

A tervezett munkák egy részének szülőhelye Pécs, a dél-dunántúli régió, a Pannon táj, amelynek sajátos légkörében a magyar és az egyetemes kultúra jelentős alkotásai születtek az évszázadok során. Az e századi teljesítményekből elég, ha Várkonyi Nándor munkásságára, a Janus Pannonius Társaságra, a Sorsunk című folyóiratra, vagy a - közelmúltban eltávozott - Pákolitz István írásaira és Csorba Győző életművére utalunk. Úgy gondoljuk, hogy a század szellemi élete helyi történéseinek, folyamatainak gyakran mindmáig ismeretlen mozzanatai, a feltáratlan források és dokumentumok, a hagyatékban megmaradt alkotások, a sok titkot rejtő levelezések és naplók nyilvánosságra hozatala nem csupán helyi érdekesség, hanem a hazai művelődés- és irodalomtörténet gazdagítása is.

Akár szimbolikusnak is tekinthető, hogy az új sorozat első kötete Csorba Győző Kossuth-díjas költő és műfordító nyomtatásban ezideig meg nem jelent - bár bemutatásukkor visszhangot kiváltó - drámafordításait tartalmazza. Közülük Manzoni: Carmagnola grófja című darabja, melyből részletek hangzottak el 1973-ban a Kossuth Rádióban, nem szerepel a kötetben, miután a műből - a fennmaradt dokumentumok tanúsága szerint - csak mintegy 20-22 perc terjedelmű részlet került lefordításra, ám ennek hiteles közlésre alkalmas változata nem áll rendelkezésre. Szerepel viszont Eschner: Gergő király-a, amelyet 1975-ben, valamint Hauptmann: A patkányok című drámája, amelyet 1981-ben bemutattak a Pécsi Nemzeti Színházban. Előbbiről a szűkszavú, ám elismerő korabeli kritika azt tartotta kiemelésre méltónak, hogy "Csorba Győző fordítása révén kapott a darab magyar színeket; Jörg királyból Gergő király lett, s nem csak a szavak, hanem a gondolatok is magyar ízt nyertek". Utóbbi pécsi színpadi sikeréhez pedig - írta a kritikus - Csorba Győző "friss, lényegre törő fordítása" is nagymértékben hozzájárult, jelentős alkotói támogatást nyújtva a darabot színpadra állító - filmekből jól ismert - rendezőnek, Sándor Pálnak. A kötet harmadik darabja, Régnier: Arisztotelész rablólétrájá-nak magyar fordítása 1978-ban készült el a mester műhelyében, színre vitelére azonban mindezideig nem került sor.