Utószó (részlet)

Egy új könyvsorozat nyitó kötetét veheti kezébe az olvasó. Az Irodalmunk forrásai elnevezéssel most útjára bocsátott sorozat valójában nem újkeletű, hiszen sokéves szerkesztői törekvésnek, kiadói gyakorlatnak a folytatása. A Pannónia Könyvek sorában megjelent számos korábbi munka is már a művelődés- és irodalomtörténet addig kevésbé vagy egyáltalán nem ismert vonatkozásaira irányította rá a figyelmet.

[...]

Akár szimbolikusnak is tekinthető, hogy az új sorozat első kötete Csorba Győző Kossuth-díjas költő és műfordító nyomtatásban ezideig meg nem jelent - bár bemutatásukkor visszhangot kiváltó - drámafordításait tartalmazza. Közülük Manzoni: Carmagnola grófja című darabja, melyből részletek hangzottak el 1973-ban a Kossuth Rádióban, nem szerepel a kötetben, miután a műből - a fennmaradt dokumentumok tanúsága szerint - csak mintegy 20-22 perc terjedelmű részlet került lefordításra, ám ennek hiteles közlésre alkalmas változata nem áll rendelkezésre. Szerepel viszont Eschner: Gergő király-a, amelyet 1975-ben, valamint Hauptmann: A patkányok című drámája, amelyet 1981-ben bemutattak a Pécsi Nemzeti Színházban. Előbbiről a szűkszavú, ám elismerő korabeli kritika azt tartotta kiemelésre méltónak, hogy "Csorba Győző fordítása révén kapott a darab magyar színeket; Jörg királyból Gergő király lett, s nem csak a szavak, hanem a gondolatok is magyar ízt nyertek". Utóbbi pécsi színpadi sikeréhez pedig - írta a kritikus - Csorba Győző "friss, lényegre törő fordítása" is nagymértékben hozzájárult, jelentős alkotói támogatást nyújtva a darabot színpadra állító - filmekből jól ismert - rendezőnek, Sándor Pálnak. A kötet harmadik darabja, Régnier: Arisztotelész rablólétrájá-nak magyar fordítása 1978-ban készült el a mester műhelyében, színre vitelére azonban mindezideig nem került sor.

Úgy gondoljuk, hogy az eddig hozzá nem férhető drámafordítások mostani megjelenése nem csak egy szokványos irodalmi, irodalomtörténeti eseménynek tekinthető, hanem - szándékaink szerint - Csorba Győző ars poéticája - egy Kiadó szerény eszközei és lehetőségei szerinti - folytatásának, szolgálatának is. "Hogy munkám megérdemli-e a későbbi életet, azt majd az utánunk jövők döntik el. Az utókornál nincs protekció. Nekem csak az a dolgom, hogy a belőlem fakadó legtöbbet adjam..." - mondta egy 1968-ban adott interjúban. Igaz, drámafordításainak többsége csak ezután született meg, és még évtizedekig folytatódott - saját szavaival - szüntelen kalandozása "nyelvek, évszázadok és műfajok között". Életének a talán legnagyobb erőkifejtést és teljesítményt jelentő munkájával, a Faust második részének fordításával összefonódó szakaszára úgy emlékezett, mint amely "alkotói örömök és kínok maradandó kincseivel" jutalmazta meg. Talán nem tűnik erőszakoltnak, ha ezt a megállapítást, ezt az önvallomást időben kitágítva érvényesnek tekintjük a későbbi évtizedek fordítói munkásságára, a versek mellett a színpadi művekre is.