Kedves Olvasóm!

a madárijesztő keserve
boréku
szúnyogdünnyögő
az öntelt távirányító monológja
csillagvásár
egértalány
gombolondság
fiókaland
az éhes szerelvényes
ebéd előtt
Mi fán terem a hóelifán?
az első pillanat - oviemlék
kisgombolyag
Luca, apa, no meg az állatok
mániákus rend-őrmester
műanyag művek
óvodás-kor
öreg szék
palacsintaimádók dala
pici mese
römi a remízben
százlábúbánat
szomszédoló
téli dal
azt kérdezed...?
Tóth Gazsi, a patikus
vasalónóta
télifagyiálom

Életem és a költészet

Bizonyára Veled is előfordult már, hogy a mindennapok gondjai közben egyszer csak rácsodálkoztál valami végtelenül egyszerűre és mindennaposra, esetleg elfantáziálgattál azon, vajon milyen lehet kisgyereknek lenni és gyermeki szemmel felfedezni a világot.

Gyermekeknek szóló verseim hasonló hangulatban születtek - megelevenedik bennük a felnőttek néha unott környezete a pormacskáktól a távirányítóig, a gombolkozás nehézségeitől kezdve az óvodai napokig, hogy Te, Olvasóm, egy kicsit újra gyermeknek érezhesd magad.

Dúl-fúl förgeteg,
elvitte a fejemet!
Kobak nélkül
mit sem érek,
kacagnak a
seregélyek,
hiába is hadonászok,
kézzel-lábbal
kalimpálok,
körém gyűlnek
mindahányan,
és gúnyámra
fittyet hányva
gyomruk tömik
degeszre,
szőlőimet
szemtelenül
szemezve!
Így hát búsan
eloldalgok,
ki hallott már
ilyen dolgot –
Vajon mitévő
legyek...
Nem látták a
fejemet?
Fejvesztetten
gondolkodni
se lehet!

Borsó, répa
kukorica
szalad-szalad
tányéromba'
borsó gördül
répa zöldül
kukorica
fordul-pördül;
nyomukban egy
morcos villa,
vasfogával
csattogtatva –
Zöldség-hadtest
jaj, mit tegyen?
Meg ne haljunk
villa-hegyen!
Borsó, répa,
kukorica,
villa elől
messze bújna,
de nincs hova,
jaj, nincs hova...
Bújjatok csak
be a számba!
Hamm!

Jó nekem, mert kicsi vagyok,
mindenhova beférek:
kulcslyukon is bemászhatok,
ha vacsorát remélek.
Ablakrésen settenkedek,
ki-be járok egész nap,
csak a morgó házigazda
meg ne lásson,
mert dühében
napilappal a kezében
azon nyomban fejbecsap!
És én, tulok,
elpusztulok
hírek között
kilapulok,
mint megannyi jó rokon
végzem majd a címlapon...
No de majd én ügyelek
minden zajra fülelek –
Dühös gazda, hiába!
Előbb leszel a vacsorám,
gyomortöltő vér-itókám,
mint én nálad lapos hír!
S mikor éjjel vakarózol
kínok közt a pamlagon,
rémálmodban – majd meglátod –
szúnyoggá válsz,
úgy bizony!
– S te leszel a címlapon!

Kikapcsolok
bekapcsolok
át- és át- és átkapcsolok
éjjel-nappal
kéznél vagyok
egy percet sem
lustálkodok
mindenkit
táv-irányítok!
Ölbe vesznek
becézgetnek
ha elbújtam
megkeresnek
kimerülök
megetetnek
nélkülem már
mit se' tesznek –
Életük bősz unalom,
ha kimúlok
egy napon...

Sötét nyáréjen vásárolni mentem,
Hold udvarába, fényes csillagért,
hátizsákomat is magammal vittem
és néhány csörgő, rezes fémtallért.
Mosolyogva fogadott Hold asszonyság,
mit kér a kedves vevő? – kérdezte.
portékáját büszkén pakolta elő
s fekete lepelre terítette.
Ott csillogott millió kicsiny csillag,
sárgán kacagva kacsintottak rám,
hazavihettem volna mindegyiket,
hogy világítsanak szobám falán.
De talléromból csak háromra tellett
– három legszebbért adtam pénzemet:
egyet anyának arany hajdíszéül,
egyet apa könyvébe jelzőnek.
A harmadikat nem magamnak szánom,
kistestvéremnek adom majd oda,
ezüstfonállal kötöm ágya fölé,
hogy mindig vigyázzon álmaira.

Egér, egér, fehér egér,
nem mászik a tálba,
nem fúr lyukat magának a
ház repedt falába.
Egér, egér, fehér egér,
soha nem is cincog,
szája sincsen, lába sincsen,
inkább gurul itt-ott.
Egér, egér, fehér egér,
macskától ő nem tart,
sőt, hasába mind betömi
a parányi por-fajt.
Egér, egér, fehér egér,
szorgalmas kis szerzet,
jóbarátja sok-sok ember,
tőle nincs, ki reszket.
Egér, egér, fehér egér,
hasznosabb, mint hinnéd,
bár elfér a tenyeredben,
nagyobb úr, mint sok gép.
Egér, egér, fehér egér,
tán ki is találtad,
hogy amiről meséltem, az
bizony nem egy állat!
(Nézz körül az asztalodon,
csak nem ott ül, nálad?)

Gombok, gombok
örök gondok,
egész nap csak
gombot bontok:
begomb
nadrág,
begomb
kabát,
hát nem kibúvik
a galád?
Ingen hat gomb,
meg még kettő,
mindjárt vihet
majd a mentő!
Minden reggel
ugyanaz,
anya sürget:
Hol maradsz?
Gombolkozni
késő már! –
Mért nincs inkább
ingen-gatyán
és kabáton
tépőzár!
Akkor aztán
kikacagnám
mind a felesleges
gombot,
nem lennének
észveszejtő
gombolondos
gombol-gondok,
de nem ám!
bizony ám!
Vesszen minden
borzadályos
gombolmány!

Öreg házból csippszacsip
gyenge kis hang hallatszik –
Talán egér? Talán légy?
Ne félj tőlem, bárki légy!
Lakóhelyed a vén szekrény?
Hisz' belepte rég a repkény!
Vagy netán a polcon élsz?
A vázába beleférsz?
Se a polc és se a szekrény,
se a váza, se a repkény,
asztalon sincs... hol lehet?
Vagy csak a szél incseleg?
Függönyt rázza, az csipog?
Vagy a dunna, mi szuszog?
De a kis hang csippszacsip
továbbra is hallatszik...
Hová lessek, hová még?
Segíts, kérlek, segíts, Ég!
Ekkor, mintegy végszóra,
benéztem a fiókba
s képzeljétek,
nem ott ült egy fióka?
Ott ülhetett, ki tudja, már mióta!
Ő csipogott, nem a szél,
tenyerembe belefér –
Adok neked vizet, férget,
s keresünk egy meleg fészket,
már ne félj!

zik-zak zakatol
dübörög a metró
huss huss sebesen
siklik, mint a kígyó
hogyha éhes, sose bánja
csak betér egy állomásra
mohó száját nagyra tátja
s neonszemmel incseleg:
Ide gyertek,
gyertek gyorsan
bús-mogorva emberek!
Akár ifjú, akár öreg,
nem számít méret vagy tömeg,
aki lábát beteszi,
szőrtül-bőrtül megeszi!
S mikor gyomra tele már,
száját zárja sebtibe'
s csiling-lihegve
nagy sietve
beviharzik
az alagút mélyibe'.

Duzzog a tűzhely magába'
csirke sül a hasába',
rajta fortyog a fazék,
bableves fő benne rég.
Kalácstészta, melegében
kendő alatt dagad éppen –
rizsgombóc és tört krumpli,
nem tudok így aludni!
Ezer illat orromban,
nyálam csorog kínomban;
– Hol egy villa? Hol egy tál?
Éhes vagyok, együnk már!

Tudtad, hogy élnek
hóelifánok?
Hóormányos
trombitazsiványok,
kik előbújnak,
ha dúl a hóvihar:
s míg szerte a légben
a hó hullongva hull,
ők dübb-dübörgészve
csárdásoznak vadul.
Hófülük csapdos,
hófarkuk libben,
hóbőrük lángfehér mámor,
roppan a hóút,
az ablak is remeg,
száz hóelifán
hogyha táncol.

Ezer éve is múlt talán,
álltam az ovi udvarán,
jaj, te jó ég, mi lesz velem?
És hol a kedvenc rollerem?
Ám ekkor egy kedves néni
rám mosolygott: nem kell félni!
Vannak itt még sokan mások,
talán-egyszer jóbarátok:
Van itt vörös, mint az alma,
szőke, fekete és barna;
éhes, kedves, mindig morcos,
dalos, lusti és bolondos,
sovány, pockós, bágyatag,
cserfes, mint a kis patak...
Nosza, gyerünk, rohanj hát,
vár téged játékország!
Nem is kellett nekem más! –
Hát, így lettem óvodás.

Kisgombolyag fut a fűben,
napkorong az arcán,
ide gurul, oda gurul
virágot kacagván.
Kisgombolyag, hopp, elbotlik,
és a földre pottyan,
mosolyszirmok röppennek az
égbe számolatlan.

Nézd, Luca, ott egy kutya!
Bozontfarkát hogy csóválja,
vigyorog minden bolhája,
csau, csau, csau
Nézd, Luca, ott egy cica!
Gazdájához dörgölőzik,
dorombolva így időzik,
görr, görr, görr
Nézd, Luca, ott egy liba!
Hosszú nyakát nyújtogatja,
belekortyol a patakba,
glu, glu, glu
Nézd, Luca, ott egy kacsa!
Himbálózva ide-oda,
fürdeni indul a koma,
placcs, placcs, placcs
Nézd, Luca, ott egy tehén!
Kisborjával szépen párban
legelészik a határban,
nyam, nyam, nyam
Nézd, Luca, ott egy ló!
Szekeret húzott a szegény,
csutakolja szorgos legény,
ksz, ksz, ksz
Nézd, Luca, hát ott mi van?
Csak nem pók lóg az ablakban?
Vigyázz rá, hasznos kis állat,
ám el ne áruld anyának,
hogy megláttuk – ne bizony,
elfogná a pókiszony!
css, css, css

Bőrcsizmát húzott a Rend,
seprűje padlón dúl,
menekülne, ha tudna,
sok rémült porkandúr.
Porszívólovon vágtat
fújtatva szőnyegen,
millió atka szálldos
a mennybe hirtelen.
Kezébe rongyot kerít,
suvickol, amit ér,
fürdőcsempén a penész
klórszagú sírba tér.
Padlón hasal most büszkén
nyomán csillog a kő,
- Ágyő, kis ételfoltok,
eljött a múlt idő!
Illemet ő nem ismer,
wc-ben is sikál,
baktériumhad testét
sodorja el az ár.
Tiszta lett minden! ujjong,
csizmáját leveti,
- de a polcról egy porszem
kuncog s kineveti.

A műanyag mű-anyag,
pedig milyen jó anyag!
Lehet fehér, mint a polc,
vagy bármilyen – neki nyolc!
Piros pöttyös: az a labda,
bohócon meg sárga sapka,
szürkéllik a telefon
s a székek a teraszon.
Kék a tálka a konyhában,
zöld a sampon külseje,
fekete a kuka is
(műanyag palackkal tele).
Lámpabúra (IKEA-s),
nejlonzacskó (nagymintás),
pohár, nehogy összetörjön,
sőt, a szőnyeg is a földön!
Fürdetőkád, lavór, vödrök,
milyen sok tárgy – még bepörgök!
Billentyűzet, kazetta,
szemüvegkeret, kiskocka,
szívószál, fogkefe vagy toll
mind-mind puszta műanyagból!
Nem is bírom már szusszal,
Folytasd – legalább hússzal!

Először az óvodában
szomorfelhő voltam:
sírtam-ríttam s nem értettem,
napfény-anyám hol van.
Ahogy teltek-múltak napok,
fürge szellő lettem,
kergetőztem jókedvemben
ringó-zsongó kertben.
Aztán, mikor eljött a tél,
hópehellyé váltam,
minden bágyadt délutánon
álomköddel szálltam.
Mesetündér, örömkönnyet
ha ejtett ölemben,
varázsától szivárvánnyá
nőtt csupaszín lelkem.
És ha forró nyári napon
lábam toporzékolt,
dörögtem és villámlottam,
mint a dühös égbolt.
Holdéletű óvodás-kor
elfogyott, úgy bánom!
Emlékeim csillagszőttes
éjbatyuba zárom.
Minden este az ágyamból
felnézek az égre,
ott kacsingat aranysárgán
a múlt ezer képe:
Óvónénik és dadusok,
mackók, csodalények,
bűvös udvar, dalok, versek –
bennem örök éltek.

Recseg-ropog
öreg szék,
görbén áll
a lába,
recseg-ropog,
pedig én
nem is vagyok
bálna.
Öreg széken
jaj, vigyázz,
ne mocorogj
folyton,
még összerogy
alattad –
így lesz, hogyha
mondom!
Recseg-ropog,
összetört
öreg szék
alattam!
Nem hallgattam
szép szóra
s jól
hoppon maradtam.

Palacsinta palacsinta
rámka', rámka', rámkacsint a
kakaós, a vaníliás,
fahéjas és túrós – mi más?
Aranysárga, omlós-finom,
abbahagyni sosem bírom!
Enném reggel, enném délben,
vacsorára is ezt kérem!
Kenném, enném, meg nem unnám,
jótündértől azt kívánnám:
tányéromból el ne fogyjon,
míg nincs tele korgó gyomrom!

Volt egyszer egy pici vár,
pici várban pici lány,
pici lányon pici köntös,
pici zsebben száz madár.
Pici lépcsőn pici lányka
elbotlott egy délután,
pici zsebből magas égbe
röppent száz pici madár.
Pici várban ül a bánat,
pici szíven nagy a kő,
pici lányka,
hát nem láttad?
Pici köntös pici zsebjén
száz madárnyi kis karommal
lyukat szabdalt az idő!

Mikor elbóbiskol
már a zúgó város,
sárga vonalon nem
ingáz a nép,
hátul a remíz
sötétjében halkan
römiznek a villamosok
csengetve a lét.
Reppennek a kártyák,
érmekupac mellett
sorozatok sorakoznak
sínek közén;
áramszedő nyúl
a pakliba s reszket:
gyémánt bújt a kezébe vagy
fekete levél?
Olajpárát izzadnak
a szerelvények,
karcos szemükkel
lesve lapjaik –
mögöttük lassan
felkel a hajnal és
dolgozni küldi sürgetőn
vén munkásait.

Zakkazakkatolnak
a kis kocsik sárgán,
gyomrukba nyelve a
város tömegét
– de amint senki
nem figyeli őket,
szikra villan, egyeztetik
a parti helyét:
hátul, a remízben... és
ne feledd a lét!

Láb, láb, csupa láb
kétszáz zokni
legalább
ezenfelül
kétszáz cipő
irgalmatlan nagy
hajcihő
kikötözöm
bekötözöm
húzom fűzöm
nyomom lököm
cipő
zokni
láb-galiba
- Mért nem lettem inkább csiga?

Csipp-csipp, szomszéd,
maga itthon?
Azt hittem, hogy
telel még!
Kelep-kelep,
bizony, itthon,
hívott már a
messzi ég!
Csipp-csipp, no, és
merre üdült,
míg nálunk a
hó esett?
Kelep-kelep,
Afrikában,
hol hó nincs, csak
jó meleg!
Csipp-csipp, ejha
szomszédasszony,
az egy vagyon
lehetett!
Kelep-kelep, ugyan,
csibe,
nem került az semmibe!
Barátokkal
összefogtunk,
szárnyunk alatt
tömött pakkunk,
s ahogy rebbent ősz köténye,
szélfiába kapaszkodva
reppentünk a forró honba.
Ottan vártunk, addig vártunk,
nap sütötte fehér hátunk,
míg egyszer csak
huncut felhő
széllel búgta:
Itt a tavasz!
Elolvadt
a hó és jég,
várva vár a messzi ég!
El is indultunk hamar...
Csipp-csipp, könnyen
beszél maga,
minden télen
így nyaral...
Jövőre biz' én is megyek –
ugráljon más
lent a hóban,
ha akar!

Fut a szél a havon,
nagy a riadalom,
de ne félj!
Bucskáznak az árnyak,
levegőben szállnak:
itt a tél!
Öltsünk fel kabátot,
kesztyűt, sapkát, sálat,
izibe!
Csizmánk fürgén dobban,
hozd a szánkót nyomban,
kiscsibe!
Gyorsan siklik szánunk,
vígan kurjongászunk,
halihó!
Kacagva a szélben,
pihe-ölelésben,
csudajó!

Azt kérdezed, mi van fából?
Hát az asztal meg a szék,
szekrény, komód (pácolt kék);
főzőkanál, vágódeszka,
parketta, függönyrúd, vállfa,
ajtó és ablakkeret,
s redőny is fából lehet.
Ezenkívül kerti pad,
kerítés és kutya-lak;
fagereblye, hólapát –
ki látott már ennyi fát?
A szobád is tele van
fából készült játékkal:
hintaló és kis golyók,
kincseskalóz-ládikók,
festettszín építőkocka,
belőlük lesz fapalota.
Na, nézzük csak mi van még,
állólámpa, sámli, szék...
Hé, a széket mondtad már!
Látom, nagyon figyelsz rám,
de ötletem elfogyott;
folytasd te, ha még tudod!

Tóth Gazsi, a patikus,
igazi apatípus:
főz, mos, vasal,
tereget,
éhes kölköt megetet;
birkózik és várat véd,
fociban meg szívós hátvéd;
mesét is mond
minden este,
attól nyugszik kölke teste.
Hogyha sűrű eső hullik,
nem jajákol, nem finnyog,
csizmában és rőt köpenyben
máris ott terem a mennyben,
rendet tesz egy perc alatt,
napot ébreszt,
szelet széleszt –
Ugye, Zápor, nincs harag?
Aztán dolga végeztével
Rohan nyomban,
hogy kölkével
sárt dagasszon,
sárvárat
építsenek, vagy százat!
Ezt művelik (nem tipikus),
a kölök meg a patikus.
És ha bánat, vaskos bánat
húzza fejét föld felé,
s nem használ a gyógyszer, sem
a titkos receptű zselé,
egyszem kölke hozzábújik,
megsimítva tar fejét –
mosolyrózsát nyit a lelke,
s bánata pusztul belé.
Boldog, soh'sem apatikus:
Ő Tóth Gazsi, apa tikus.

Kúszok, mászok,
hasalok,
órákon át
vasalok,
csúszok erre,
csúszok arra,
ingre,
blúzra,
és nadrágra
tapadok.
Simulón siklik
forró testem,
ránctáncomat
gőzzel lejtem –
ám álmomban
néhanapján
hűsre vágyom,
szabadságra,
hogy ne kelljen
minden reggel
ráfeküdnöm
a deszkára!

Jó lenne, ha hó helyett
fagyi hullna, rengeteg!
Akkor aztán
alig várnám,
hogy jöjjön egy irgalmatlan,
bodros-fodros fergeteg,
s amint hullnak a hűs pelyhek,
kidugnám a nyelvemet:
ízlelgetném
kóstolgatnám
egész télen
falatoznám
s bodros-fodrostul
bekapnám

az eget

Zala megyében láttam meg a napvilágot harmincegynéhány évvel ezelőtt. Ott töltöttem gyermek- és ifjú éveimet, ám egy ideje már a fővárosban élek férjemmel és két kislányommal.

Életcélomnak egészen kiskoromtól kezdve a nevelést, tudásom átadását tekintettem, ezért is lettem tanár és dolgozom azóta is a szakmámban.

Az irodalommal való kapcsolatom még iskolás életemből származik, de írással, alkotással csupán az utóbbi időben foglalkozom. Elsősorban verseket írok, a költészeten belül pedig a gyermekverseknek szentelek kitüntetett figyelmet. Vallom, hogy az emberrel kisgyermekkorban lehet és kell megismertetni és megszerettetni az irodalmat, és hiszem, hogy ez gyermekverseken keresztül a leghatásosabb. Olyan verseken keresztül, melyek nem kimondottan didaktikus jellegűek, azonban irigylendő életszeretet sugárzik belőlük és leírhatatlanul sokszínű világunkat foglalják szavakba, mondatokba – versbe.

Bízom benne, hogy műveim minél több gyermekhez eljutnak majd és remélem, nem csak nekik szereznek örömöt alkotásaim, hanem a felnőtt olvasóközönség is megtalálja bennük (a néha elveszettnek hitt) gyermeki énjét.

Pákozdi Gabriella

http://www.digikonyv.hu/index.php?ver=konyv&id=1

www.digikonyv.hu (2006. 09. 14.)

Minden jog a szerzőnek fenntartva!