Illyés Gyula naplójegyzeteinek sorozatában a most megjelent kötet az 1979-es és az 1980-as feljegyzéseket tartalmazza. Érezhetően öregkori, késői alkotás. Nem mintha nem lenne lucidus világosságú, nem mintha érződne gondolatmenetein, stílusán a fáradtság, öregség, betegség, hanem elsősorban azért, mert sokszor mintha búcsúzna benne az író a világtól, mintha már csak az foglalkoztatná, ami igazán a lényeg. Persze akadnak benne szép számmal feljegyzések a napi esetlegességekről (vendégek, látogatások, kisebb gyengélkedések leírásai, beszámolók kórházi tartózkodásokról), de ezeket mintha kézlegyintve, elhárítólag jegyezné csak fel az író, hogy azután annál nagyobb szenvedéllyel szóljon arról, ami egész életében, de kivált a halálra készülődve a legfontosabb volt, illetve lett számára: a magyarság sorskérdéseiről, a költészet lényegéről, az ifjúság perspektíváiról és a feleséghez fűződő nagy szerelemről; ezekről vall, ezeket a gondolatait tartja a szinte egyedül lényegeseknek. A Naplójegyzetek persze kincsesbánya a kortörténésznek, az irodalom kutatójának, még a politikatörténésznek is (Illyés gyakran találkozik Aczél Györggyel, belelátása van még a nemzetközi kapcsolatok vegykonyháiba is), ám sokkal inkább a közolvasónak való, aki egy végső bölcsességig eljutott nagy művész írásából kaphat választ a magyarságot, a jövőt és az élet értelmét illető nagy kérdésekre. Megrendítő, felkavaró, tragikusan szép, valamiképp mégis harmonikus alkotás, egyúttal közelmúltunk szellemi életének fontos forrása is.

Forrás: Új Könyvek adatbázisa, 1994-2000
szerk.: Könyvtári Intézet
http://www.ki.oszk.hu/szervezeti-gyio.html#uk