Tétel adatlapja
CÍMLAP
Hélinant de Froidmont
A halál versei

BEVEZETÉS



A középkori francia halálköltészet kiváló képviselője Hélinant, froidmonti cisztercita, a Vers de la mort szerzője. 1160 körül született, valószínűleg Picardiában, talán Angivilliers községben, flandriai eredetű előkelő családból. Atyja azok közé a flamand nemesek közé tartozott, akik Jó Károly, flandriai grófnak a brugesi templomban történt meggyilkolása után menekülni voltak kénytelenek, s Észak-Franciaországban telepedtek le. Fia Beauvaisban végezte tanulmányait, azután költőnek, trouvere-nak csapott fel s mint vándorénekes szerteszét bolyongva, városokat, kastélyokat látogatva vidám, gondtalan, kalandos életet élt. Előkelő egyházi és világi pártfogói és barátai voltak, többek között Philippe de Dreux beauvaisi püspök, Louis bloisi gróf s mások. Foglalkozása korántsem volt lealacsonyító, mert mind Észak-, mind Délfranciaországban e korban sok előkelő ember űzte ezt a mesterséget, hiszen a traubadour-költészet megalapítója is egy fejedelem, IX. Vilmos, poitiersi gróf volt. Hélinant, mint költő nagy hírnévre tett szert s mint ahogy egy későbbi levelében írja: "non scaena, non circus, non theatrum, non forum, non platea, non gymnasium, non arena, sine eo resonabat." Hogy népszerűségét miféle munkáknak köszönhette, arra nézve pontos adatok nem állnak rendelkezésünkre.

Mikor harminc éves lett, hirtelen elhatározással belépett a beauvaisi egyházmegyében fekvő, froidmonti cisztercita kolostorba. Esete nem volt egyedülálló, a középkori francia költők közül számosan akadtak, akik beleunva bűnös életmódjukba egy klastrom magányában végezték be földi pályájukat. Hélinant barátai eleinte kételkedtek megtérése komolyságában, ő azonban híven megmaradt elhatározása mellett, s hátralevő éveit, mintegy négy évtizedet, 1229-ben bekövetkezett haláláig, mint bűnbánó, vezeklő, szent életű barát Froidmontban töltötte.

Öt-hat évvel klastromba vonulása után, 1196 és 1197 közt írta Vers de la mort c. művét. Ez volt végleges búcsúja a világi élettől. Későbbi írásai: egy krónika; egy levél de reparatione lapsi, szent beszédek, egy florilegium, mind latin nyelvű egyházirodalmi munkák.

A Vers de la mort egy bevezetésből, három részből s egy befejezésből álló, ötven strófás költemény. Az első versszakaszokban a költő kifejti célját: a kolostorból, hová bűneiért vezekelni visszavonult, a Halált, illetve halálverseit küldi barátaihoz, ismerőseihez s különböző egyházi és világi hatalmasságokhoz. Az első rész üzeneteit tartalmazza Bernard nevű barátjához, szülővárosa lakóihoz, a római bíbornokokhoz, a francia püspökökhöz s végül a királyokhoz. Azt üzeni nekik a halál közvetítésével: kövessék példáját, törődjenek lelkük üdvösségével és térjenek a javulás útjára. A második részben megrázó képekben festi a halál hatalmát. A harmadik részben cáfolja a pogányokat, hitetleneket, epikureistákat, kik nem törődnek a halállal, nem hisznek a túlvilági életben, és akiknek csak a földi életre van gondjuk. A befejezésben megismétli intését: gondoljunk a halálra s a másvilágra, térjünk meg, amíg nem késő, mondjunk le a világi élet bűnös gyönyöreiről.

Hélinant műve pathetikus zordonságával, megdöbbentő realizmusával, képeinek, szimbólumainak erőteljességével, minden primitívsége mellett is művészi formájával ma, keletkezése után több mint hét évszázaddal is megrázó hatást tesz ránk. Vannak ugyan benne homályos részek, közhelyek, tudákos szómagyarázatok, naív okoskodások, ismétlődések, az összbenyomás azonban, amely olvasása után hátramarad a lelkünkben, felemelő és megdöbbentő, olyan mintha egy hatalmas haláltánc-freskó változatos jelenetei vonultak volna el szemünk előtt. Témája pedig, sajnos, örökké aktuális. Az ember sohasem okosodik és javul meg, ősi szenvedélyei, hajlamai, ösztönei, melyekkel magát és embertársait pusztítja, változatlanok maradnak; amit egyik kezével alkot, a másikkal lerombolja, s önmaga segíti elő, hogy a Halál aratása a földön mindenkor minél bőségesebb legyen.

E halálverseknek a XIII. századból tizennyolc, a XIV. századból hat kézirata maradt fenn. Ez azt bizonyítja, hogy sok olvasójuk akadt egyházi és világi olvasók körében. Később sem merültek feledésbe, mert 1594-ben kinyomatták s azután is több ízben kiadták őket. Kritikai kiadásuk 1905-ben a Société des anciens textes gyűjteményében jelent meg. Alább következő magyar fordítása a legújabb 1930-iki Coppin-féle kiadás alapján készült.

A fordító, akinek ez első ilynemű irodalmi kísérlete, nehéz munkát végzett. Megtartotta az eredeti, 8 szótagos, 2 rímes versformát, s igyekezett visszaadni az eredeti költemény sajátos ódon zamatát. Fáradtsága talán nem vész kárba, s e kis kötetnek esetleg sikerül e nálunk ismeretlen középkori francia cisztercita-költőnek érdekes egyénisége és költészete iránt Magyarországon is némi figyelmet felkelteni.

Pécs. 1940. november hava

Birkás Géza