Aki valahonnét isten háta mögül, egy hársakkal benőtt vidéki utcácskából került Pétervárra, azt a szemlélődés elmélyedt perceiben a szellemi felbuzdulás és lelki levertség kusza érzése fogta el.

Az egyenes, ködlepte utcákon csatangolva - a sötét ablakú komor házak sorai közt s a kapukban bóbiskoló portások előtt -, hosszan elnézegetheti a bővizű Néva szürkéllő tükrét, a hidak halványkék íveit a már alkonyatkor kigyúló lámpákkal, a rideg, kényelmetlen paloták oszlopsorait, a Péter-Pál székesegyház nem oroszos, kirívóan magas tornyát, a sötét vízen elvesző szegényes ladikokat, a gránitrakpart mentén a temérdek teherhajó nedves farakományát, a gondterhelt, sápadt arcú járókelőket - szemük színe akár a város szennye -, a jóindulatú szemlélő ilyenkor még jobban behúzta a nyakát a gallérjába, de az elkeseredett arra gondolt, milyen jó is volna ezt az egész kővé meredt varázslatot pozdorjává zúzni.

Nagy Péter idejében, a Szentháromság-híd melletti - még ma is meglevő - Szentháromság-templom diakónusa egy sötét estén, a harangtoronyból lejövet, egy sovány, kibontott hajú parasztasszonyt kísértetnek nézett, ezután a halálra ijedt egyházfi elkiáltotta az ivóban, hogy "Rontás pusztítandja el Péternek városát", amiért elfogták, a titkos kancellárián kínvallatásnak vetették alá, és kegyetlenül megkorbácsolták. Talán azóta tartja magát az a hiedelem, hogy Péterváron tanyát vert a gonosz. Szemtanúk látták, amint a Vasziljevszkij-sziget egyik utcáján végigkocsizott az ördög. Mások azt látták egy zivataros éjfélkor, amikor a vihar magasra korbácsolta a folyó vizét, hogy a bronzcár leugratott gránittalapzatáról, és körüllovagolta a teret. Máskor meg egy erre kocsizó titkos tanácsos hintajához odatolakodott egy halott alantasa, aki kikelt a sírjából, és bekandikált a kocsiablakon. Sok efféle történet járt szájról szájra a városban.

Csak nemrégiben egy költő, Alekszej Alekszejevics Besszonov, amikor éjszaka a sziget felé kocsizott, a kis púpos hátú hídon, a tépett felhők között, a mennybolt mélyén, könnyein át egy csillagot látott, és úgy érezte, hogy a kocsi, az ívlámpák fényfonala és háta mögött az egész alvó Pétervár csak álom, látomány, amely az ő bortól, bánattól és szerelemtől elködösödött agyában született.

Két évszázad álomként röpült el: Pétervár valahol a világ végén, a sivár, mocsaras pusztaságon határtalan dicsőséget, hatalmat áhított; palotaforradalmak, cárgyilkosságok, diadalok és véres kivégzések látományaival rémített; gyenge nőknek félisteni hatalmat adott; forró nyoszolyáin népek sorsa dőlt el, tagbaszakadt, földtől fekete kezű legények emelkedtek fel, egészen a trónusig, hogy osztozzanak a hatalmon, a nyoszolyán és a keleti pompán.

A szomszédos nemzetek borzalommal szemlélték a fantázia e vad kitöréseit. Maguk az oroszok csüggedt félelemmel figyelték fővárosuk tombolását. Az ország vérrel táplálta, de sohasem győzte jóllakatni pétervári kísérteteit.

Pétervár fergeteges, dőzsölő, éjféli életet élt. Tébolyodott, villódzó, kéjes nyári éjszakák és télen a zöld asztalnál átvirrasztott éjjelek, aranycsengés, zene, keringő párok az ablakok fénykeretében, veszett kocsikázások, cigányok, hajnali párbajok - és katonai parádék a jeges szélben, rézfúvók rivalgásában, a cár dülledt szemének borzalomkeltő tekintete előtt... Így élt a város.

Az utolsó évtizedben gomba módra nőttek a gigászi vállalatok. Milliós vagyonok támadtak jóformán semmiből, egymás után épültek üvegből és betonból a bankok; hangversenytermek, korcsolyapályák, pompás mulatók, ahol az embereket muzsikával, tükrök fényével, pezsgővel, csillárokkal s félmeztelen nőkkel részegítették. Egymás után nyíltak a kártyaklubok, találkahelyek, színházak, mozik, mutatványosparkok. Mérnökök és nagytőkések egy új főváros tervén dolgoztak, amely Pétervár mellett, egy lakatlan szigeten mesebeli fényűzéssel épült volna fel.

Járványos lett az öngyilkosság. A törvényszéki tárgyalótermeket zsúfolásig megtöltötték a hisztérikus asszonyok, akik mohón figyelték a véres, izgalmas bűnpörök menetét. Pénzért minden kapható volt: luxus és asszony egyaránt. A kicsapongás járványa mindenüvé elhatolt, és megfertőzte a cári udvart.

Egy őrült pillantású, hatalmas férfierejű, tanulatlan paraszt eljutott az udvarba, el egészen a cár trónusáig, és hetykén, csúfondárosan Oroszország nyakára telepedett.

Pétervárnak is, mint minden nagyvárosnak, megvolt a maga sajátos, feszült, gondterhelt élete. Mozgását a város szellemétől idegen központi erő irányította: a központi erő rendet, nyugalmat akart teremteni, célszerűségre törekedett - a város szelleme ellenszegült ennek az akaratnak. A rombolás szelleme behatolt mindenhová; halálos mérge éppúgy átjárta a hírhedt Szaska Szakelman őrületes tőzsdemanipulációit, mint az acélöntöde munkásának komor dühét, vagy annak a divatos költőnőnek kificamodott ideáit, aki hajnali öt órakor még a Vörös Csörgősipka bohémpincéjében tanyázott. S még azok is, akiknek küzdeniük kellett volna e rontás ellen, akaratlanul mindent elkövettek, hogy fokozzák és kiélezzék.

Ez volt az az idő, amikor a szeretet, a jóság, az egészség közönségesnek, elavultnak számított. Senki sem volt szerelmes, de mindenki szomjúhozott, és mohó szenvedéllyel vetették magukat mindenre, ami kábított, s bensejüket elzsongította.

A lányok titkolták szüzességüket, a hitvestársak a hűségüket. A rombolás jó ízlésről tanúskodott, a neuraszténia a kifinomultság jele volt! Ezt hirdették a divatos írók, akik egyetlen szezonban a semmiből bukkantak fel. Az emberek inkább vállalták a bűnök s fajtalanságok látszatát, semhogy "ízléstelennek" tekintsék őket.

Ilyen volt Pétervár ezerkilencszáztizennégyben. Álmatlan éjszakáktól elgyötörten, bánatát borba, aranyba, szerelem nélküli szerelembe fojtva, a tangónak - a haldoklás himnuszának - tehetetlenül érzéki, idegszaggató hangja mellett a város szinte várta a végzetes, a rettenetes napot. Az előjelek megvoltak: minden résen az Új, az Érthetetlen tört elő.

- Mi semmire sem akarunk emlékezni. Mi azt mondjuk: elég volt, fordíts hátat a múltnak. Ki az ott a hátam mögött? A milói Vénusz? Mi az, valami ehető? Vagy valami hajnövesztő szer? Nem értem, mire jó nekem ez a kőbe faragott hájtömeg? Művészet? Brr! Művészet! Hát még mindig nem elégeltétek meg, hogy ezzel a fogalommal csiklandozzátok magatokat? Nézzetek csak körül, s nézzetek előre, a lábatok alá. A lábatokon amerikai cipő van. Éljen az amerikai cipő! Igen, ez művészet; vérvörös autó, gumikerék, egy pud benzin és óránként száz kilométer. Ez étvágyat csinál, hogy felfaljam a távolságot. Vagy: egy tizenhat méteres plakát, rajta elegáns fiatalember, cilindere tündököl, mint a nap. Igen, ez művészet - a szabó művészete, a ma géniuszáé. Én habzsolni akarom az életet, ti meg engem impotenciában szenvedőknek szánt cukros vízzel traktáltok...

A keskeny terem végén, a széksorok mögül - ahol az egyetemi, főiskolai fiatalság szorongott - nevettek, tapsoltak. A felszólaló Szergej Szergejevics Szapozskov, nyálas szájjal nevetett, lecsúszott szemüvegét visszatolta nagy orrára, és ruganyos léptekkel elhagyta a széles tölgyfa dobogót.

Oldalt, két ötgyertyás kandeláberrel megvilágított, hosszú asztalnál ültek a "Filozófiai esték" egyesület tagjai. Itt volt az egyesület elnöke, Antonovszkij, a teológiaprofesszor, valamint a mai est előadója, Veljaminov történész, nemkülönben Borszkij, a filozófus, és Szakunyin, a rosszmájú író.

A "Filozófiai esték" egyesületét ezen a télen szünet nélkül csépelte a fiatalok egy kevéssé ismert, de harapós csoportja. Olyan dühvel támadták a hírneves írókat és tekintélyes filozófusokat, olyan arcátlan, botrányos dolgokat vágtak a fejükhöz, hogy a Fontanka menti ódon palota, ahol az egyesület székelt, szombatonként, a nyilvános üléseken zsúfolásig megtelt.

Akárcsak ma is. Mialatt Szapozskov a lassan gyérülő taps közepette eltűnt a tömegben, egy kis termetű férfi lépett az emelvényre, nyírott, dudoros koponyája és fiatal, csontos, sárgás arca volt: Akungyinnak hívták. Nemrég tűnt fel az egyesületben. Óriási sikere volt, különösen az állóhelyek közönségénél, és ha valaki megkérdezte, ki ő és honnan került elő, a beavatottak rejtélyesen mosolyogtak. Akungyin semmi esetre sem az igazi neve volt, külföldről jött, és szavai rejtett célokat fedtek.

Akungyin ritkás szakállát simogatva, egy pillantással áttekintette a termet, vékony szája széle mosolyra húzódott, és megszólalt.

A középső bejáratnál, a harmadik zsöllyesorban, fiatal leány ült, magas nyakú, fekete posztóruhában, állát kicsiny öklére támasztva. Finom szálú, tompa fényű, szőke haját füle mögött felfésülve, hátul nagy kontyba csavarva és fésűvel megerősítve viselte. Mozdulatlanul, komoly arccal szemlélte a zöld asztalnál ülőket, s pillantása olykor hosszasan pihent a gyertyalángokon.

Amikor Akungyin a tölgyfa emelvény karfájára ülve azt kiáltotta, hogy a világgazdaság vasökle méri az első csapást a templomkupolákra - a lány halkan felsóhajtott, és elvéve öklét kipirosodott álla alól, cukorkát tett a szájába.

Akungyin tovább beszélt:

- Az önök képzelete még mindig a földi mennyország ködös ábrándján ringatózik. A nép pedig, az önök erőfeszítéseinek ellenére, még mindig alszik. Vagy talán azt remélik, hogy mégis felébred és megszólal, mint Bálám szamara? Igen, felébred, de nem az önök költőinek fuvolahangjára, nem is a tömjénfüstre. Egyes-egyedül a gyárak szirénái fogják felébreszteni. Felébred és megszólal, és a hangja nem lesz kellemes. Vagy önök talán a pusztáik, erdőségeik népében reménykednek? Ezek talán még elszuszoghatnak vagy ötven esztendeig, megengedem. De akkor ne nevezzék ezt messianizmusnak. Mert ez nem az eljövendő, hanem az, ami már múlóban van. Az orosz parasztot itt Pétervárott, ebben a pompás teremben agyalták ki. Száz meg száz kötetet írtak, operákat komponáltak róla. Attól tartok, hogy ez a szórakozás egyszer vérbe fúl...

Itt azonban az elnök félbeszakította a szónokot. Akungyin, halványan mosolyogva, előhúzott kabátzsebéből egy nagy zsebkendőt, és megszokott mozdulattal megtörölte arcát és koponyáját. A terem végéről közbekiabáltak:

- Halljuk! Halljuk!

- Disznóság, belé akarják fojtani a szót!

- Aljasság!

- Csend legyen ott hátul!

- Inkább maguk fogják be a szájukat!

Akungyin folytatta:

- Az orosz paraszt: eszmék lerakodóhelye. Ez igaz. De ha ezek az eszmék nincsenek szerves összefüggésben évszázados vágyaival s az igazságról meg az emberiről alkotott kezdetleges fogalmaival, akkor az eszme falra hányt borsó. Mindaddig, amíg az orosz parasztban nem látnak mást, csak éhes bendőjű, munkában meggörnyedt embert, s nem hántják le róla végre-valahára a messiás-köntöst, amit valami nagyúr aggatott rá egykor, addig két tragikus szélsőség áll egymással szemben: az önök íróasztalánál született nagyszerű eszmék és a nép, amelyről semmit sem akarnak tudni... Tulajdonképpen mi itt nem is kritizáljuk önöket. Furcsa is volna időt vesztegetni olyan sajátságos valaminek kifürkészésére, mint aminő az emberi fantázia. Nem. Mi azt mondjuk: meneküljenek, amíg nem késő, mert különben az önök eszméi, az önök kincsei könyörtelenül a történelem szemétdombjára kerülnek...

A fekete ruhás lánynak nem volt kedve elgondolkozni azon, amiről a tölgyfa emelvényen beszéltek. Úgy vélekedett, hogy ezek a szónoklatok és viták természetesen nagyon fontosak, és sokat jelentenek, de a legfontosabb mégis másvalami, amiről itt senki sem beszél...

Ekkor új alak jelent meg a zöld asztalnál. Nem sietett, leült az elnök mellett, jobbra-balra bólintott, hidegtől kipirosodott kezével végigsimította behavazott, vöröses haját, és kezét az asztal alá rejtve, felegyenesedett ültében. Rendkívül feszes, fekete kabát volt rajta... fénytelen, sovány arc, sapkaként homlokba fésült haj, ívelt szemöldök, alatta mélyen árnyékolt, nagy, szürke szempár... Pontosan ilyennek mutatta Alekszej Alekszejevics Besszonovot egy hetilap legutóbbi száma.

A fiatal leány ettől fogva csak ezt a szinte visszataszítóan szép arcot nézte. Csaknem borzalommal itta magába a különös vonásokat, amelyek a szeles pétervári éjszakákon annyit kísértették álmában.

Most itt látta maga előtt, amint fülével szomszédjához hajolva, mosolygott. Mosolya kissé közönséges volt, de orrcimpáinak finom rajzában, a túl nőies szemöldökívben, az egész arcnak sajátságosan gyöngéd erejében volt valami álnokság és gőg, s még valami, amit a lány nem értett, de ami mindennél jobban izgatta.

Ezalatt Veljaminov, az est előadója - vörös képű, szakállas, arany szemüveges ember, akinek nagy koponyája körül szőkés-ősz fürtök röpködtek - így felelt meg Akungyinnak:

- Igaza van önnek, mint ahogyan a lavinának is igaza van, amikor lezúdul a hegyről. Már régóta várjuk egy szörnyű század közeledtét, és sejtjük az ön igazának diadalát... Önök rendelkeznek az elemi erőkkel, nem mi. De mi tudjuk, hogy a legmagasabb igazság, amelynek kivívására önök a gyárszirénákat szólaltatják meg, romhalmaznak, káosznak bizonyul majd, és az ember elbódultan gázol majd át rajta. "Szomjazom" - fogja mondani, mert őbenne egy cseppje sem lesz az isteni nedűnek. Vigyázzanak! - És Veljaminov felemelte ceruzavékony ujját, s szemüvege zordan villant a közönség soraira: - Abban a mennyországban, amelyet önök áhítanak, és amelynek nevében az emberből számmal ellátott élő gépezetet, ilyen és ilyen számú embert akarnak csinálni... ebben a borzalmas édenkertben új forradalom fenyeget, minden forradalmak legszörnyűbbike, a Szellem forradalma.

Akungyin hidegen közbeszólt:

- Ez a szám-ember már megint csak idealizmus.

Veljaminov széttárta karját az asztal felett. A gyertyafény sugárnyalábokat vetett kopasz fejére. A világ bűnbeeséséről és a bekövetkező szörnyű bűnhődésről kezdett beszélni. A teremben köhécseltek.

Szünet alatt a fiatal lány a büfé ajtajához állt, komor arccal, elkülönülten. Ismert nevű ügyvédek teáztak ott feleségükkel, és zajos társalgásuk mindent túlharsogott. Csernobilin, a híres író, a kályha melletti asztalnál halat evett áfonyával, és részeges szeme dühös pillantással döfködte az arra menőket. Két középkorú irodalmárhölgy szendvicset rágcsált a büféemelvény tövében. Nyakuk piszkos volt, hajukban nagy szalag. Az egyházi előkelőségek félrevonultak, s nem vegyültek a világiak közé. Egy őszbe csavarodott, szándékosan felborzolt hajú férfi - Csirva, a kritikus - a cipősarkán hintázva, a csillár alatt várta, hogy valaki csatlakozzék hozzá. Megjelent Veljaminov is, az irodalmár-hölgyek egyike nyomban rávetette magát, s kabátujjába csimpaszkodott. A másik hölgy hirtelen abbahagyta a falatozást, lerázta magáról a morzsákat, fejét felszegte, szemét kimeresztette: jobbra-balra csendesen bólingatva, Besszonov lépett hozzá.

A fekete ruhás lány a bőrén érezte, hogyan húzza ki derekát fűzője alatt az irodalmárnő. Besszonov lusta mosollyal mondott neki valamit. A nő párnás kezét összecsapva kacagott, és a szemét meresztgette.

A lány vállat vonva kifelé indult. Valaki a nevén szólította. Bársonyzubbonyos, sovány, fekete fiú törekedett hozzá a tömegen keresztül, örvendezve bólogatott, örömében orrát ráncolta, és megfogta a lány kezét. A tenyere nedves volt, a haja is csapzottan hullt homlokába, és hosszúkás, nedves fényű, fekete szeméből vizenyős gyöngédség áradt. Alekszandr Ivanovics Zsirovnak hívták.

- Ejnye, mit csinál itt maga, Darja Dmitrijevna?

- Ugyanazt, amit maga - felelte a lány, kezét kiszabadítva és muffjába dugva, ahol megtörölte a zsebkendőjében.

A fiú vihogott, és még gyengédebben pillantott rá.

- Lehetséges, hogy ma sem tetszett magának Szapozskov? Pedig úgy beszélt, mint egy próféta. Magát bizonyosan az ő éles és sajátságos kifejezésmódja ingerli. De vajon nem ugyanaz az ő gondolatainak a veleje, mint amit titokban mindnyájan akarunk, csak nem merjük kimondani? Ő meri. Hallgassa csak:

Mindenki fiatal! Hol a vénség?
Gyomrokban dörömböl az éhség.
S nyeljük a nyálunk...

Nem érzi, Darja Dmitrijevna, milyen szokatlan, új és merész ez? Valami teljesen újszerű! A miénk! Váratlan, mohó és vakmerő. Akungyin is ilyen. Ő talán túl logikus, de mennyire fején találja a szöget! Még egy-két ilyen tél, és minden megrendül, eresztékeiben esik szét. Nagyon jó!

Halk hangon beszélt, s édesen, gyöngéden mosolygott. Dása úgy érezte, hogy minden porcikája bizsereg, mintha szörnyű izgalom remegtetné. Nem bírta tovább hallgatni, egy fejbólintással elköszönt, és a ruhatárnál tolongó tömegbe furakodott.

A hadiérmekkel teleaggatott, dühös ruhatáros nagy halom bundát, hócipőt cipelt, és ügyet sem vetett Dása feléje nyújtott ruhatári számára. A lánynak sokáig kellett várnia, s közben a szél csapkodta a lábát az előcsarnok folyton nyíló-csapódó ajtajából, ahol ázott, kék köpenyükben tagbaszakadt bérkocsisok ajánlkoztak tolakodó vidámsággal a kijövőknek:

- Fürge a lovam, parancsoljon a nagyságos úr...

- Tessék, elviszem a Peszkire, tudok egy jó mulatót...

Dása háta mögött váratlanul hidegen és tagoltan megszólalt Besszonov:

- Ruhatáros, a bundámat, sapkámat és a botomat!

Dása hátán könnyed borzongás futott végig. Gyorsan hátrafordította fejét, és egyenesen Besszonov szemébe nézett. A férfi nyugodtan viszonozta a pillantást, mint ami kijár neki, de aztán pillája megrebbent, s szürke szemében eleven, szinte egész-magát odaadó fény villant fel. Dása szíve megremegett.

- Ha nem tévedek, már találkoztunk a nővérénél -, mondta a férfi hozzáhajolva.

- Igen, találkoztunk - felelte Dása gyorsan és érdesen.

Kirántotta bundáját a ruhatáros kezéből, és a kijárathoz sietett. Az utcán nedves, hideg szél kapott a ruhájába, s rozsdás esőcseppek szitáltak rá. Dása szeméig felhúzta prémgallérját. Valaki, aki mögötte jött, elhaladva mellette, a fülébe mormogta:

- Jaj, micsoda szempár!

Dása sietve lépdelt a vizes aszfalton, a villanyfény remegő sávjában. Egy étterem felpattanó ajtajából hegedűszó hangzott, keringő zenéje. És Dása, nem nézve sem jobbra, sem balra, muffjának bolyhos szőrméjébe dúdolta:

- Jaj, de nehéz a szívem, de nehéz!...

Nedves bundáját kigombolva, Dása megkérdezte a szobalányt az előszobában:

- Ugye senki sincs itthon?

A Nagymogul - mert így nevezték el Lusát, a nagy csontú, bálványszerűen széles arcú, erősen kipúderezett szobalányt - a tükörbe nézett, s vékony hangon azt felelte, hogy a nagyságos asszony csakugyan nincs itthon, de a nagyságos úr a szobájában van, és egy fél óra múlva fog vacsorázni.

Dása bement a szalonba, leült a zongorához, lábát keresztbe rakta, és átfogta térdét.

A sógora, Nyikolaj Ivanovics, egyedül van otthon, tehát összeveszett a feleségével, most duzzog és panaszkodni fog. Tizenegy óra, és ő, Dása, három óráig, amíg el nem alszik, nem tudja, mit csináljon. Olvasson? De mit? Nincs is kedve. Jobb így ülni, gondolkozni, nem érdemes vesződni semmivel! Igazán, milyen rideg néha az élet!

Dása sóhajtott, kinyitotta a zongora fedelét, és oldalvást ülve, fél kézzel egy Szkrjabin-motívumot kalimpált. Bizony nehéz az embernek tizenkilenc évesnek lenni, ha az ember lány, és éppenséggel nem buta, s ráadásul valami félszeg tisztaságérzetből túlságosan rátarti azokkal szemben, akik - s ilyen éppen elég akadt - hajlandóságot mutattak, hogy elűzzék lányos mélabúját.

Dása tavaly jött fel Szamarából Pétervárra, a jogi tanfolyamra, és nővéréhez, Jekatyerina Dmitrijevna Szmokovnyikovához költözött. Kátya férje eléggé jónevű ügyvéd volt, s zajosan, nagy lábon éltek.

Dása öt évvel volt fiatalabb nővérénél. Amikor Jekatyerina Dmitrijevna férjhez ment, Dása még kislány volt. Az utóbbi években a nővérek ritkán találkoztak, s most új viszony alakult ki köztük. Dása valósággal szerelmes volt nővérébe, Jekatyerina Dmitrijevna pedig gyöngéd szeretettel vette körül húgát.

Dása az első időben mindenben nővérét utánozta. Elbájolta Kátya szépsége, ízlése, s ahogyan az emberekkel bánni tudott. Dása a nővére ismerősei előtt félszegen viselkedett, s néha, éppen ezért, gorombaságokat mondott nekik. Jekatyerina Dmitrijevna arra törekedett, hogy háza mintaképe legyen az ízlésnek és minden új divatnak, ami még nem vált közönségessé; nem mulasztott el egyetlen tárlatot sem, és futurista képeket vásárolt. A futurizmus miatt különben az utóbbi évben viharos vitái voltak férjével, mert Nyikolaj Ivanovics az eszmét kifejező festészetet pártolta, Jekatyerina Dmitrijevna viszont egész asszonyi hevével inkább vállalta a szenvedést az új művészetért, semhogy ósdinak tartsák.

Dása el volt ragadtatva ezektől a szalonjuk falain lógó modern képektől, bár olykor keserűen gondolt arra, hogy a szögletes figurák, amelyeknek több kezük és lábuk volt a kelleténél, a mértani ábrákra emlékeztető arcok, a fejfájdítóan tompa színek, ez az egész végletes, cinikus művészet nagyon is magas az ő gyenge képzelőtehetségéhez.

Szmokovnyikovék haboskőris ebédlője minden kedden lármás, vidám társaságot látott vendégül vacsorára. Bőbeszédű ügyvédek jöttek, akik szerették a nőket, és figyelemmel kísérték az irodalmi irányzatokat, aztán két-három újságíró, akiknek a kisujjukban volt a bel- és külpolitika. Állandó vendég volt Csirva, az idegbeteg kritikus, aki a legközelebbi irodalmi katasztrófa előkészítésén fáradozott. Olykor, hajnaltájt, megjelent egy-egy fiatal költő is, összegyűjtött verseit az előszobában hagyva, a kabátzsebében. Közvetlenül vacsora előtt lépett a szalonba valamelyik divatos nevezetesség, s körülményesen és méltósággal telepedett le a háziasszony melletti karosszékbe. Vacsora közben pedig behallatszott az előszobából, amint valaki lerúgja a prémmel bélelt hócipőt, s bársonyos baritonján így szól: "Légy üdvöz, ó, Nagymogul" - s utána egy petyhüdten megereszkedett, borotvált arc, a divatos bonviván arca hajolt a háziasszony széke fölé:

- Katyusa, add a praclidat!

Dása szemében e vacsorák főszereplője Kátya volt. Mérgelődött, ha valaki nem volt eléggé figyelmes a kedves, a jó, a nyíltszívű Jekatyerina Dmitrijevnához, ha pedig valaki túlságosan figyelmes volt hozzá, arra féltékeny és dühös pillantásokat vetett.

Lassan-lassan tájékozódni kezdett ebben a sokadalomban, amelyben elszédül, aki nincs hozzászokva. Az ügyvédbojtárokat például már lenézte: nem volt azokon a világon semmi egyéb, csak a bolyhos szövetből készült divatos zsakett, hozzá lila nyakkendő, és kínosan simára kefélt hajukban nyílegyenes választék. A bonvivánt azért gyűlölte, mert az ő testvérét röviden Kátyának, s a Nagymogult Nagymogulnak merte hívni. És vajon milyen alapon hunyorgatott táskás szemével Dására, mikor lehajtott egy pohár konyakot: "Ürítem poharam a virágzó mandulaágra!"

Dása ilyenkor majd megpukkadt dühében.

Az arca ugyanis pirospozsgás volt, ezt az átkozott mandulavirág-színt semmivel sem lehetett lekoptatni róla, és ezért Dása afféle parasztbábunak érezte magát.

A nyáron nem utazott haza apjához a poros és fülledt Szamarába, hanem boldogan megegyezett nővérével, hogy Szesztroreckbe megy vele a tengerpartra. Ott ugyanazok voltak körülöttük, akik télen, csakhogy itt gyakrabban találkoztak; fürödtek, délután fagylaltoztak a fenyvesben, esténként zeneszó mellett vacsoráztak az üdülő verandáján, a csillagos ég alatt.

Dásának Jekatyerina Dmitrijevna sima, fehér hímzett ruhát, s nagy, fehér tüllkalapot csináltatott. A kalapon fekete szalag lengett, a ruhán széles selyemöv, amelyet hátul nagy masniba kötöttek, s erre hirtelen, mint akinek hályog esik le a szeméről, a sógor ügyvédbojtárja, Nyikanor Jurjevics Kulicsok beleszeretett Dásába.

Csakhogy ez a fiú a "megvetendőkhöz" tartozott. Dása fel volt háborodva. Elhívta az erdőbe, s ott, anélkül hogy a fiú szóhoz juthatott volna (csak agyongyűrt zsebkendőjével törölgette magát szegény zavarában), megmondta neki: ő nem engedi, hogy úgy nézzenek rá, mint afféle "nőstényre", ő igenis fel van háborodva, a fiút romlott fantáziával megvert egyéniségnek tartja, s még aznap be fogja panaszolni a sógoránál.

Csakugyan be is panaszolta még aznap este. Nyikolaj Ivanovics jól ápolt szakállát simogatva végighallgatta, csodálkozva nézett Dása felháborodástól kitüzesedett arcára, dühösen rezgő fehér kalapjára és Dása végtelenül karcsú fehér alakjára, aztán leült a parti homokra, és elkezdett hahotázni, a szemét törölgette nevettében, és úgy rimánkodott:

- Eredj, Dása, eredj innen, mert meghalok!

Dása elment, mérgesen, értetlenül, lehangoltan. Kulicsok ezek után rá sem mert nézni, lesoványodott s kerülte a társaságát. Dása becsülete meg volt mentve. De az egész história hirtelen felriasztotta lányosan szunnyadó érzéseit. Megzavarta finom egyensúlyát, amely oly tökéletes volt egész testében, tetőtől talpig. Második énje volt születőben, fülledt, álmodozó, megfoghatatlan énje, s ettől undorodott. Dása egész valójában érezte, és úgy szenvedett tőle, mint valami tisztátalanságtól, szerette volna lemosni magáról ezt a láthatatlan pókhálót, hogy újra friss, hűvös, könnyű legyen.

Most óraszám teniszezett, naponta kétszer fürdött, korán kelt, mikor még nagy harmatcseppek gyöngyöztek a lombokon, a tenger lilás tükre felett pára gomolygott, az üres verandán a nedves székeket rakosgatták, s az utak harmatülte homokját sepergették.

De mihelyt a napon sütkérezett, vagy éjszaka puha ágyában feküdt, ez a második én életre kelt, óvatosan a szívéhez lopakodott, és puha mancsába szorította. Nem lehetett ellökni, nem tudta lemosni magáról, mint ahogyan a vért sem lehet lemosni a Kékszakáll bűvös kulcsáról.

Az ismerősök, de elsősorban a nővére, úgy találták, hogy Dása ezen a nyáron nagyon megszépült, s jóformán mindennap szebb lesz. Egyik reggel Jekatyerina Dmitrijevna bement a húgához, és így szólt hozzá:

- Mi lesz velünk, kicsim?

- Miért, Kátya?

Dása egy szál ingben ült az ágyon, és kontyba csavarta a haját.

- Már nagyon is szép kezdesz lenni; mit csináljunk?

Dása szigorú, szúrós szemmel nézett testvérére és elfordult. Fülig elvörösödött.

- Kátya, nem akarom, hogy ilyeneket beszélj nekem. Ez kellemetlen. Érted?

Jekatyerina Dmitrijevna az ágyra ült, arcával Dása meztelen hátához simult, és lapockái között megcsókolva, nevetett:

- Ugyan, milyen állathoz hasonlítunk mi? Nem hasonlítunk se harcsához, se sündisznóhoz, se vadmacskához...

A teniszpályán egyszer megjelent egy angol fiú, sovány, borotvált képű, erős állú és gyerekes nézésű. Olyan kifogástalanul volt öltözve, hogy Jekatyerina Dmitrijevna körül néhány fiatalember egészen elcsüggedt. Az angol meghívta Dását egy teniszpartira, és úgy játszott, mint egy gép. Dása megfigyelte, hogy egész idő alatt egyetlenegyszer sem nézett rá, csak melléje. Dása vesztett, és revánsot ajánlott. Hogy jobban menjen, felgyűrte fehér blúza ujját. Pikésapkája alól kiszabadult egy hajfürt, nem simította vissza. Mialatt nagy lendülettel közvetlenül a háló fölött vágta vissza a labdát, ezt gondolta: "Lám, így játszik egy fiatal orosz lány! Minden mozdulata csupa grácia, és jól áll neki, ha kipirul."

Az angol ezt a játszmát is megnyerte, igen kimérten meghajolt Dása előtt, rágyújtott egy illatos cigarettára, és leült a közelben. Limonádét rendelt.

Mialatt Dása egy ambiciózus gimnazistával a harmadik partit játszotta, több ízben az angol felé sandított. Az ott ült a kisasztal mellett, átfogta térdén keresztbe vetett, selyemharisnyás bokáját, tarkójára tolta szalmakalapját, és mozdulatlanul bámulta a tengert.

Dása éjszaka az ágyban visszaemlékezett minderre, világosan látta saját magát a teniszpályán: kipirulva szökdécselt, hajfürtjei kiszabadultak; és sírva fakasztotta sértett önérzete, s még valami, ami erősebb volt ő magánál is...

Ettől kezdve nem járt többé teniszezni. Jekatyerina Dmitrijevna egy napon rászólt:

- Dása, Bayles úr mindennap kérdezősködik utánad, miért nem mégy játszani?

Dásának a szája is nyitva maradt ijedtében. Aztán mérgesen azt felelte, hogy semmi kedve ostoba pletykára hallgatni, hogy semmiféle Bayles urat nem ismer, és nem is akar ismerni, és nagyon szemtelen az az úr, ha azt hiszi, hogy miatta kerüli azt a buta teniszpályát. Nem ebédelt aznap, kenyeret és pöszmétét vitt magával az erdőbe, és ott, a forró gyantaszagot árasztó fenyvesben, a susogó sudarú, karcsú fák közt barangolva rájött, hogy tovább nem tudja titkolni maga előtt a szomorú valót: menthetetlenül beleszeretett az angol fiúba.

Így ütötte fel fejét s nőtt egyre Dásában a második énje. Eleinte undorította, mint a tisztátalanság, mint valami bomlasztó betegség. Aztán hozzászokott ehhez a bonyolult állapothoz, mint ahogyan a nyaralás, a friss szél, a hideg víz után hozzászokik az ember télen a szoros fűzőhöz és a posztóruhához.

Két hétig tartott hiú szerelme az angol fiú iránt. Dása közben gyűlölte is önmagát, és haragudott a másikra. Olykor messziről figyelte az angol lusta és ügyes teniszjátékát, vagy amint orosz tengerészekkel vacsorázott, és elkeseredve állapította meg, hogy a legelbájolóbb férfi a világon.

Aztán megjelent mellette egy nagyon sovány, fehér flanellruhás angol lány - a menyasszonya -, s azzal elutaztak. Dása egész éjjel le nem hunyta a szemét, undorodott önmagától, és reggelre kelve elhatározta, hogy ez volt életének utolsó tévedése.

Ebben megnyugodott, és később nagyon csodálkozott, milyen gyorsan és könnyen túlesett rajta. De egészen nem múlt el mégsem. Érezte, hogy az a bizonyos második énje összeolvadt vele, feloldódott, eltűnt benne, és ő maga egészen másmilyen lett: könnyű és friss, mint azelőtt, de egyben lágyabb, gyöngédebb, talányosabb. S mintha még a bőre is megfinomodott volna. Nem ismert magára, ha tükörbe nézett. Különösen a szeme változott meg, gyönyörű lett. Elszédül, aki belenéz.

Augusztus közepén Szmokovnyikovék Dásával együtt beköltöztek a városba, a Pantyelejmonovszkaja utcai nagy lakásukba. Megint megkezdődtek a kedd esti összejövetelek, a képtárlatok, a szenzációs színházi bemutatók és botrány-pörök, a képvásárlások, a régi állapotok idealizálása és az éjszakai kirándulások a "Szamarkand"-ba, a cigányokhoz. Újból megjelent a bonviván, akinek sikerült gyógyvízkúrával testsúlyából majdnem tíz kilót leadnia. S ezekhez a nyugtalan szórakozásokhoz hozzájárultak a rejtelmes, izgató és örvendetes híresztelések: hogy valami változás van készülőben.

Dása nemigen ért rá se érezni, se gondolkozni: délelőtt előadásra járt, délután sétálni ment a nővérével, este színház, hangverseny, vacsora, társaság, egyetlen nyugodt perce sem maradt.

Egyik kedd este, vacsora után, amikor már a likőrnél tartottak, belépett Alekszej Alekszejevics Besszonov. Jekatyerina Dmitrijevna, amikor meglátta az ajtóban, mélyen elpirult. A társalgás megszakadt. Besszonov a díványra ült, és Jekatyerina Dmitrijevna szolgálta fel neki a feketét.

Két ügyvéd, mind a kettő nagy barátja az irodalomnak, melléje ült, de Besszonov, hosszú, különös pillantást vetve a háziasszonyra, váratlanul arról kezdett beszélni, hogy művészet nincs, minden csak sarlatánság és fakír szemfényvesztés, mint amikor a majom kötélen kúszik fel az égbe.

- Költészet nincs. Meghalt réges-régen a művészet is. Az ember is. Oroszország: dögtetem, keselyűk lakmároznak rajta. És aki verset ír, pokolra kerül.

Csendes, tompa hangon beszélt. Haragos, halvány arcán két piros folt izzott. Puhagallérja összegyűrődött, tele lett szivarhamuval. Csészéjéből a kávé a szőnyegre csurgott.

Az irodalom barátai nagy vitába fogtak, de Besszonov nem ügyelt rájuk, és elsötétült szemmel nézett Jekatyerina Dmitrijevnára. Aztán felkelt, odament hozzá, és Dása hallotta, amint így szólt:

- Nehezen bírom az emberek társaságát. Engedje meg, hogy távozzam.

Kátya szerényen kérte: olvasson fel valamit. De ő csak a fejét rázta, és búcsúzóban olyan soká szorongatta Jekatyerina Dmitrijevna kezét, hogy annak még a háta is belepirult.

Besszonov távozása után nagy vita kerekedett. A férfiak egyhangúan kijelentették:

- Mindennek van határa, mégsem lehet ilyen nyíltan fütyülni a társaságunkra.

Csirva, a kritikus, mindenkihez külön odament, és ezt ismételgette:

- Uraim, ez az ember elissza az eszét...

A hölgyek ezzel szemben leszögezték:

- Akár részeg Besszonov, akár csak különös hangulatban volt, bizonyos, hogy izgató ember, ezt mindenkinek el kell ismernie.

Másnap Dása ebéd alatt azt mondta, hogy Besszonov egyike azoknak az "őseredeti, igazi" embereknek, akiknek élményeiből, bűneiből, ízlésének utánzásából él például Kátya egész társasága is.

- Látod, Kátya, ez igen, egy ilyen emberbe csakugyan bele lehet bolondulni... - mondta aztán elgondolkozva.

Nyikolaj Ivanovics felbőszült:

- Ugyan, Dása, neked egyszerűen a fejedbe szállt, hogy Besszonov híres ember.

Jekatyerina Dmitrijevna hallgatott. Besszonov pedig többé nem mutatkozott Szmokovnyikovéknál. Azt beszélték, hogy folyton Csarogyejeva öltözőjében ül. Kulicsok és barátai megnézték egyik szerepében ezt a bizonyos Csarogyejevát, és csalódottan jelentették, sovány, mint a deszka, az egész nő egy halom csipkeszoknya, semmi több.

Dása egyszer egy tárlaton látta Besszonovot. Az ablaknál állt, és közönyösen lapozgatott a katalógusban, előtte pedig, mintha csak panoptikumban gyönyörködnének, két nagydarab diáklány bámult rá, merev mosollyal. Dása lassan elhaladt mellette, de már a szomszéd teremben le kellett ülnie, hirtelen úgy elfáradt és elszomorodott.

Ezek után megvette Besszonov fényképét, és kitette az asztalára. Versei, három kis fehér kötet, eleinte valósággal megmérgezték, néhány napig szinte magánkívül járt-kelt, mintha valami titkos gonoszságban volna bűnrészes. De amikor újra meg újra elolvasta, éppen ezt a beteges érzést kezdte élvezni, amely mintha azt sugdosná: "Feledj el mindent, jó így elernyedni, szélbe szórni azt, ami a legdrágább, áhítani azt, ami nincsen."

Besszonov miatt kezdett járni a "Filozófiai esték"-re. A költő mindig későn érkezett oda, ritkán hallatta hangját, de olyankor Dása feldúltan jött haza, és örült, ha otthon vendégség volt. Hiúsága hallgatott.

És ma egyedül kell lennie, és Szkrjabint kalimpálnia a zongorán. A hangok, mint jéggolyócskák, lassan gördültek szívébe, e feneketlen, sötét tó mélyére. Hullámgyűrűt vertek, apályt, dagályt keltettek, és ott benn, a forró sötétségben, tompán, izgatottan dörömbölt a szív, mintha most, rögtön, ebben a pillanatban valami lehetetlennek kellene történnie.

Dása térdére ejtette kezét, és felszegte fejét. A narancsszínű lámpaernyő halvány világánál duzzadt, meredt szemű, vicsorgó arcok néztek rá a falakról, mint az őskáosz kísértetei, akik a teremtés első napján mohón leselkedtek az édenkert kapuján.

- Bizony, tisztelt hölgy, rosszul megy nekünk - mondta Dása. Jobbról balra, gyorsan végigskálázott a billentyűkön, halkan becsukta a zongorát, a japán dobozból cigarettát vett elő, rágyújtott, köhögött tőle, és mindjárt el is oltotta a hamutartóban.

- Nyikolaj Ivanovics, hány óra? - kiáltotta úgy, hogy keresztülhallatszott a négy szobán.

A dolgozószobában leesett valami, de senki sem felelt. Belépett a Nagymogul, és a tükörbe pillantva jelentette, hogy a vacsora tálalva van.

Az ebédlőben Dása a virágváza elé ült, és a hervadt szirmokat kezdte az asztalra morzsolgatni. A Mogul beadta a teát, hozzá hideg sültet és rántottát. Végre megjelent Nyikolaj Ivanovics is új, kék öltönyében, de gallér nélkül. A haja fel volt borzolva, balra ferdült szakállán a díványpárna pelyheket hagyott.

Mogorván bólintott Dása felé, leült az asztal végére, és magához húzva a rántottás serpenyőt, mohón enni kezdett.

Azután az asztal szélére könyökölt, nagy, szőrös öklével végigszántott arcán, merev pillantást vetett a lemorzsolt virágszirmokra, és idegenül csengő hangon megszólalt:

- Tegnap éjjel a nővéred megcsalt engem!

Az ő édestestvére, Kátya, valami borzasztó, érthetetlen, sötét dolgot követett el. Tegnap éjszaka feje egy párnán feküdt, elfordulva mindentől, ami élő, ami meleg, ami hozzátartozik, a teste pedig kiterítve, legázoltan hevert ott... Dása ilyesminek érezte megrendülten azt, amit Nyikolaj Ivanovics megcsalásnak nevezett. S méghozzá Kátya nem is volt itthon. Mintha már nem is lett volna a világon.

Dása az első pillanatban egészen megdermedt. A szeme előtt elsötétült minden. Lélegzetét visszafojtva várta, hogy Nyikolaj Ivanovics sírva fakad vagy felüvölt. De a sógora egyetlen szóval sem mondott többet, és csak a szalvétagyűrűt forgatta az ujja körül. Dása nem mert az arcába nézni.

Hosszú hallgatás után a férfi zajosan hátratolta a székét, és visszament a szobájába.

"Főbe lövi magát" - gondolta Dása.

De semmi sem történt. Pillanatokra élesen beléje nyilalló sajnálkozással emlékezett vissza, milyen nagy, szőrös volt a sógora keze az asztalon. Aztán eltűnt ez is lelki szemei elől, s már csak azt ismételgette:

- Mit csináljak? Mit kellene tenni?

Zúgott a feje. Minden, de minden odavan. Minden romba dőlt.

A posztófüggöny mögül megjelent a Nagymogul a tálcával, és Dása rápillantva, hirtelen ráébredt, hogy ezentúl szó sem lehet többé holmi Nagymogulról. Könny öntötte el a szemét, fogait összeszorította, és beszaladt a szalonba.

Itt minden apróság elrendezése Kátya szerető kezére vallott. De Kátya lelke elköltözött innen, s most az egész szoba elvadult, sivár lett. Dása leült a díványra. Pillantása elidőzött egy nemrég vásárolt festményen. S most látta s értette meg először, mit ábrázol a kép.

Rothadó vörös színű, meztelen nő volt rajta, olyan, mintha a bőre le volna nyúzva. Szája ferde, s orra helyén csak egy háromszögű lyuk volt. A feje négyszögletes... ahhoz egy darab rongyot, igazi kelméből való rongyot ragasztott oda a művész. A két lába, mint sarokvason mozgó tuskó. Kezében virág. A többi is mind borzalmas rajta. A legszörnyűbb volt az a homályos és barna sarok, ahol a nő rútul szétvetett tagokkal ült. A kép címe: »Szerelem«. Kátya a modern Vénusznak nevezte.

Hát ezért tetszett úgy Kátyának ez az átkozott nőszemély? Most aztán ő maga is ilyen... ül a virággal a sarokban. Dása arccal a párnára dőlt, s azt harapdálta, nehogy kiabáljon. Végül sírva fakadt. Kis idő múlva Nyikolaj Ivanovics lépett a szalonba. Szétvetett lábbal, dühösen dörzsölgetve az öngyújtót, a zongorához ment, és kalimpálni kezdett rajta. Váratlanul a »Kis csíz« nótája kerekedett ki az ujjai alól. Nyikolaj Ivanovics becsapta a zongorafedelet, és így szólt:

- Ez, megjegyzem, előrelátható volt.

Dása magában többször megismételte ezt a mondatot: próbált rájönni, mit jelent. Hirtelen éles csengetés hallatszott az előszobából. Nyikolaj Ivanovics a szakállához kapott, de aztán leverten csak ennyit nyögött ki: "Ó... ó... ó..." - s nem csinált semmit, csak gyorsan befordult a szobájába. A Nagymogul, mintha patkókon ügetne, végigkopogott a folyosón. Dása felugrott a díványról, úgy vert a szíve, hogy egy pillanatra minden elsötétült előtte, aztán az előszobába szaladt.

Jekatyerina Dmitrijevna a hidegtől gémberedett ujjal bontogatta prémsapkájának lila szalagját, és félrehúzta orrocskáját. Hideg, rózsás arcát csókra nyújtotta, de mikor senki sem csókolta meg, megrázta a fejét, ledobta sapkáját, és szürke szemével átható pillantást vetett Dására.

- Történt köztetek valami? Összevesztetek? - kérdezte mélyen rezgő hangján, amely olyan kedves volt mindig.

Dása Nyikolaj Ivanovics bélelt hócipőjére nézett, amit maguk közt "motorcsónaknak" hívtak, és most olyan árván feketéllett ott... A lány álla remegett.

- Nem, nem történt semmi, csak én... valahogy...

Jekatyerina Dmitrijevna lassan kigombolta mókusbundájának nagy gombjait, fedetlen válla egy mozdulatával kibújt belőle, s most már csupa melegség, gyöngédség volt, de fáradtnak látszott. Mélyen lehajolt, hogy kigombolja bokavédőjét, s úgy mondta Dásának...

- Tudod, amíg autót találtam, átázott a lábam.

Ekkor Dása, továbbra is Nyikolaj Ivanovics hócipőjét nézve, szigorúan megszólalt:

- Kátya, hol voltál?

- Irodalmi vacsorán voltam, fiam, szavamra, azt sem tudom, kinek a tiszteletére rendezték. Mind egyforma. Halálosan elfáradtam, aludni akarok. - Bement az ebédlőbe. Kis bőrtáskáját az asztalra dobta, és zsebkendőjével orrát törölgetve, megkérdezte: - Ki tépte szét a virágot? És hol van Nyikolaj Ivanovics?

Dása nem tudta, hányadán áll: a testvére sehogy sem hasonlított egy romlott nőszemélyhez, és nemcsak hogy nem lett idegen, hanem ma valahogy különösen közelállónak érezte, szinte szerette volna megsimogatni.

De aztán, ugyanazon a helyen kapargálva az asztalterítőt, ahol fél órával ezelőtt Nyikolaj Ivanovics rántottát evett, mégis erőt vett magán és megszólalt:

- Kátya!

- Mi az, drágám?

- Mindent tudok.

- Mit tudsz? Mi történt, az istenért?

Jekatyerina Dmitrijevna az asztalhoz ült, térde Dása lábához ért, és kíváncsian nézett rá.

Dása így felelt:

- Nyikolaj Ivanovics mindent elmondott nekem.

És nem látta, milyen lett nővére arca, mi ment benne végbe.

Csend lett. Olyan szörnyű, hosszú csend, hogy meg lehetett halni azalatt. Utána Jekatyerina Dmitrijevna dühösen megszólalt:

- Micsoda szörnyűséget mondhatott rólam Nyikolaj Ivanovics?

- Kátya, te tudod.

- Nem, nem tudom.

Úgy ejtette ki a száján ezt a "nem tudom"-ot, mintha jégdarab lett volna.

Dása a lába elé borult:

- Szóval talán nem is igaz? Kátya, drágaságom, kedves, szép testvérem, mondd, ugye hogy nem igaz? - És apró csókokkal becézte Kátya halványkék eres, gyöngéd bőrű, illatos kezét.

- Hát persze, hogy nem igaz - felelte Jekatyerina Dmitrijevna, és fáradtan behunyta szemét. - Te meg mindjárt sírsz nekem. Holnapra vörös lesz a szemed, és megdagad az orrod.

Magához emelte Dását, és ajkával hosszan a hajára tapadt.

- Látod, milyen bolond vagyok - suttogta Dása hozzásimulva.

Ekkor a szomszéd szoba ajtaja felől Nyikolaj Ivanovics hangosan és tagoltan kiáltotta:

- Ha-zu-dik!

A nővérek gyorsan arra fordultak, de az ajtó be volt téve, Jekatyerina Dmitrijevna ezt mondta:

- Eredj aludni, fiam. Én még bemegyek hozzá, hogy tisztázzam a helyzetet. Nagy élvezet, mondhatom... Alig állok a lábamon.

Elkísérte Dását a szobájáig, szórakozottan megcsókolta, aztán visszament az ebédlőbe, magához vette kis táskáját, megigazította fésűjét, és egy ujjal csendesen bekopogott:

- Nyikolaj, nyisd ki, légy szíves.

Semmi válasz. Baljós csend következett, majd szipogás, aztán a kulcs megfordult a zárban, és mikor Jekatyerina Dmitrijevna belépett, megpillantotta férje széles hátát; a férfi nem fordult feléje, az íróasztalhoz ment, beült a bőrfotelba, fogta az elefántcsont papírvágókést, és erősen végighúzta a nyitott könyvön, amit éppen olvasott: Wassermann »A negyvenéves férfi« című regényét.

Mindezt úgy tette, mintha Jekatyerina Dmitrijevna nem is volna a szobában.

Az asszony a díványra ült, eligazította lábán a szoknyát, és zsebkendőjét visszatette táskájába, amely kis kattanással becsukódott. Erre Nyikolaj Ivanovics üstöke megrezzent.

- Csak egyet nem értek - szólalt meg a felesége. - Gondolj rólam akármit, de kérlek, legalább Dását kíméld meg.

Erre a férfi élénken megfordult a fotelban, nyakát kinyújtotta, szakálla előremeredt, s a fogai között szűrte:

- Képes vagy ezt az én szeszélyemnek nevezni?

- Nem értelek.

- Nagyszerű! Nem érted? De ahhoz értesz, hogy úgy viselkedj, mint egy utcalány.

Jekatyerina Dmitrijevna szája erre a szóra kinyílt egy cseppet. Ránézett férje verejtékes, vörös, eltorzult arcára, és csendesen megszólalt:

- Mióta mersz velem tiszteletlenül beszélni, mondd?

- Legnagyobb sajnálatomra nem tudok más hangon beszélni. Egyszóval, szeretném tudni a részleteket.

- Micsoda részleteket?

- Ne hazudj a szemembe!

- Vagy úgy? - Jekatyerina Dmitrijevna, mintha szörnyű fáradtság kínozná, kimeresztette nagy szemét. - Igen, tegnap mondtam valami effélét... Teljesen elfelejtettem.

- Tudni akarom, kivel történt a dolog?

- Tudom is én.

- Még egyszer mondom, ne hazudj...

- De nem hazudok. Eszemben sincs hazudni. Igen, igen, mondtam valamit. Az ember sok mindent mond mérgében. Mondtam és el is felejtettem.

Nyikolaj Ivanovics kőkemény arccal hallgatta Kátya szavait, de a szíve megdobbant, és felujjongott örömében: "Hála Istennek, csak rágalmazta magát!"

Most viszont nyugodtan megengedhette magának, hogy úgy tegyen, mintha semmit sem hinne, és kiönthette a lelkét.

Felállt a fotelból, járkálni kezdett a szőnyegen, közben megállt, és időnként a papírvágókéssel a levegőbe suhintva, hosszan beszélt arról, hogy a család szétzüllik, az erkölcsök elfajulnak... Beszélt a nő kötelességeiről, szent hivatásáról, amely mostanában már feledésbe merül, a nőről, aki gyermekeinek anyja, férjének segítőtársa. Üreslelkűnek minősítette Jekatyerina Dmitrijevnát, azzal vádolta, hogy könnyelműen eltékozolja, amit ő véres verejtékével előteremt. ("Nem véres verejtékkel, hanem azzal, hogy a szádat jártatod" - gondolta a felesége). Sőt, nem is véres verejtékével, hanem az idegei feláldozásával. Szemére hányta, hogy szertelenül választja meg társaságát, hogy háztartása rendetlen, hogy ragaszkodik ehhez az idiótához, a Nagymogulhoz, és azokhoz a borzalmas képekhez, "amiktől az ember gyomra felfordul a maga kispolgári szalonjában".

Egyszóval, Nyikolaj Ivanovics kiöntötte a lelkét.

Három óra után, hajnalban, a férj már rekedtre beszélte magát és elhallgatott, ekkor Jekatyerina Dmitrijevna így szólt:

- Nincs a világon utálatosabb a kövér és hisztérikus férfiaknál. - Ezzel felkelt, és bement a hálószobába.

De Nyikolaj Ivanovics már meg sem sértődött e szavakra. Lassan levetkőzött, ruháját a szék támlájára akasztotta, felhúzta az órát, és könnyű sóhajjal lefeküdt a díványon megvetett, friss ágyba.

"Bizony, rosszul élünk. Meg kell változtatnunk egész életünket. Nincs ez így jól, nincs jól" - gondolta, és felnyitotta a könyvet, hogy elalvás előtt lecsillapítsa idegeit. De nyomban le is tette, és hallgatózni kezdett. Csend volt a házban. Valaki kifújta az orrát, és ettől a nesztől elszorult a szíve.

"Sír, szegény - gondolta. - Ejnye, ejnye, talán mégis többet mondtam a kelleténél."

És amikor emlékezetébe idézte az egész szóváltást, és hogy Kátya hogyan ült ott és hallgatta őt, megsajnálta. Felkönyökölt, már majdnem kimászott a takaró alól, de mintha egész testére egyszerre sok-sok nap fáradtsága nehezedett volna, leejtette fejét és elaludt.

Dása, miután csinos, tiszta kis szobájában levetkőzött, kivette hajából a fésűt, egyet rázott a fején, hogy valamennyi hajtű egyszerre kirepült, lefeküdt fehér ágyába, és állig betakarózva, erősen lehunyta szemét: "Istenem, de jó! Csak most nem gondolni semmire. Aludni!"

Szeme sarkából előbukkant egy mulatságos kis arc. Dása elmosolyodott, felhúzta térdét, és átölelte párnáját. Sötét, édes álomba merült, ám hirtelen élesen belevágott tudatába Kátya hangja: "Hát persze, hogy nem igaz!"

Kinyitotta szemét. "De hiszen egy árva szót sem szóltam még Kátyának, csak kérdeztem: igaz vagy nem igaz? És ő mégis úgy felelt, mintha pontosan értené, miről van szó."

Mint az éles tű, úgy szúrt beléje a felismerés: "Kátya félrevezetett". Aztán eszébe idézte beszélgetésük minden apró részletét, Kátya szavait, mozdulatait, s már tisztán látta: igen, nővére becsapta. Megrendült. Kátya megcsalta a férjét. Bűnözött, hűtlenkedett és hazudott - de közben még elragadóbb lett. Új, különös, fáradt, gyöngéd báj áradt belőle. Csak a vak nem vehette észre. S úgy hazudik, hogy az embert magába bolondítja. De hiszen Kátya bűnt követett el! Érthetetlen!

Dása izgatott volt, teljesen kijött a sodrából. Vizet ivott, felgyújtotta, majd újra eloltotta a lámpát, reggelig ébren hánykolódott ágyában, s közben érezte, hogy nem képes Kátyát elítélni, de nem is tudja megérteni tettét.

Jekatyerina Dmitrijevna sem hunyta le a szemét ezen az éjszakán. Erőtlenül feküdt a hátán, kezét kinyújtva a selyempaplanon, és nem törölte le könnyeit. Sírt, mert zavaró tisztátalanságot érzett maga körül, sírt, mert nem tudott ezen változtatni, sírt, amiért ő már sohasem lehet olyan, mint Dása, olyan heves és szigorú, és sírt azért is, mert Nyikolaj Ivanovics utcalánynak nevezte, és azt mondta az ő szalonjáról, hogy kispolgári. Keservesen zokogott, mert Alekszej Alekszejevics Besszonov tegnap éjfélkor száguldó fiákeren elvitte egy külvárosi szállodába, és ott - anélkül hogy ismerné, szeretné őt, anélkül hogy sejtelme volna arról, ami az ő szívének becses és drága - gyalázatosan és kényelmesen magáévá tette, mint egy bábut, afféle rózsaszínű bábut, aminő a Morszkaján, madame Duclet párizsi divatszalonjának kirakatában van kitéve.

A Vasziljevszkij-sziget egyik utcáján, a tizenkilences soron, egy frissen épült ház negyedik emeletén, Ivan Iljics Tyelegin mérnök lakásában székelt a "Harci központ a nyárspolgári életmód ellen".

Tyelegin olcsó áron egész évre bérelte ezt a lakást. Magának egy szobát tartott meg, a többit bebútorozta vaságyakkal, fenyőfa asztalokkal és székekkel olyan lakók számára, akik "szintén függetlenek és okvetlenül jókedélyűek." Volt osztálytársa és jó barátja, Szergej Szergejevics Szapozskov, hamarosan talált is ilyeneket.

Ott lakott Alekszandr Ivanovics Zsirov joghallgató, Antoska Arnoldov újságíró, Valet festőművész s egy fiatal lány, Jelizaveta Rasztorgujeva, aki még nem talált magának kedvére való foglalkozást.

A lakók későn keltek. Tyelegin már a gyárból jött haza villásreggelizni, amikor ki-ki a maga mesterségéhez kezdett: Antoska elvillamosozott a Nyevszkijre, ott egy kávéházban megtudakolta, mi újság a nagyvilágban, aztán loholt a szerkesztőségbe. Valet rendszerint önarcképéhez ült. Szapozskov magára zárta szobája ajtaját azzal, hogy dolgozni fog: az új művészetről írt cikket, és előadásokra készült. Zsirov besurrant Jelizaveta Kijevnához, és lágy, kissé nyávogó hangon az élet problémáit tárgyalta meg vele. Verseket írt, de szégyellte volna bárkinek megmutatni őket. Jelizaveta Kijevna lángésznek tartotta.

Jelizaveta Kijevna azonkívül, hogy Zsirovval és a többi lakóval beszélgetett, tarka gyapjúfonalakból bizonytalan rendeltetésű, hosszú sávokat szokott horgolni, miközben mélyről jövő, erős és hamis hangján ukrán dalokat énekelt, vagy különös hajviseleteket eszelt ki magának. Olykor abbahagyta az éneklést, s kibontotta a haját, egy könyvvel a kezében ágyba feküdt, s addig olvasott, amíg a feje bele nem fájdult. Jelizaveta Kijevna szép, erős, pirospozsgás lány volt, a szeme rövidlátó, szabályos metszésű, és olyan ízléstelenül öltözködött, hogy még Tyelegin lakóit is felbőszítette.

Ha új ember jelent meg a lakásban, a lány mindjárt behívta magához, aztán megindult a szédületes beszélgetés. Csupa szellemes és mély dolgokról volt szó, miközben azt fürkészte, van-e hajlama az illetőnek a bűnözésre, például képes volna-e gyilkolni, s nem érzi-e önmagában önmaga ellenségét. Ezt a tulajdonságot tartotta ugyanis minden kiválóság netovábbjának.

Tyelegin lakói már ki is akasztották Jelizaveta szobájának ajtajára ezeknek a kérdéseknek táblázatát. Általában Jelizaveta kielégületlen, fiatal lány volt, aki folyton valami változást áhított, "lidérces eseményeket", amelyek az életet olyan vonzóvá tennék, hogy azt habzsolhatná, és ne kellene itt kuksolnia az esőszürke ablaknál.

Maga Tyelegin sokat mulatott lakóin, akiket különcöknek, de egyébként kiváló embereknek tartott, csak nemigen ért rá, hogy részt vegyen a szórakozásaikban.

Egy napon, karácsony előtt, Szergej Szergejevics Szapozskov maga köré gyűjtötte a lakókat, és a következőket mondotta.

- Barátaim, elérkezett a cselekvés ideje. Sokan vagyunk, de szét vagyunk forgácsolva. Eddig csak úgy félénken, szórványosan jelentkeztünk. Falanxba tömörülten kell lecsapnunk a polgári társadalomra. E célból először is leszögezzük, hogy megalakult ez a szervező bizottság, aztán kiáltványt adunk ki. Itt van, már el is készítettem. "Mi vagyunk az új Kolumbusok! Mi vagyunk a lángeszű serkentők! Mi vagyunk az új emberiség magvetői! Követeljük az elhájasodott polgári társadalom minden előítéletének azonnali kiirtását. Mától fogva nincs erény! Az olyan társadalmi intézmények, mint család, házasság, társadalmi illem: megszűnnek. Ez a mi követelésünk. Az embernek - legyen az férfi, vagy nő - meztelennek, szabadnak kell lennie. A nemi élet közüggyé válik. Ifjak, lányok, férfiak, nők, elő a kuckókból, ki a napra, meztelenül és boldogan, összefogózkodva, mint az ősemberek, mint az erdő vadjai..."

Aztán Szapozskov kijelentette, hogy futurista folyóiratot kell kiadni »Istenek eledele« címmel. A pénz egy részét Tyelegin adja, a többit - mindössze háromezer rubelt - a burzsujokból kell kivasalni.

Így jött létre a "Harci központ a nyárspolgári életmód ellen". A társaság keresztapja Tyelegin volt, aki mikor a gyárból hazajött, halálra nevette magát Szapozskov tervén. Nyomban hozzáláttak az »Istenek eledele« első számának kiadásához. Néhány gazdag mecénás, ügyvédek és maga Szaska Szakelman is, összeadták a hozzávaló háromezer rubelt. Csomagoló papírosból készült körlevél-lapokra, érthetetlen okból, rányomtatták, hogy »Centrifuga«, aztán megkezdték a belső munkatársak összetoborzását és az anyaggyűjtést. Valet, a festő, azt ajánlotta, hogy Szapozskov szerkesztőséggé átalakított szobáját pornografikus rajzokkal aggassák tele. Tizenkét önarcképet rajzolt a falra. Sokat törték a fejüket a bútorzaton. Végül mindent kivittek a szobából, csak egy aranypapírossal beragasztott asztalt hagytak benne.

Az első szám megjelenése után az egész város az »Istenek eledeléről« beszélt. Voltak, akiket felháborított, mások szerint viszont a dolog nem olyan egyszerű, és nem tartották lehetetlennek, hogy Puskin rövidesen lomtárba kerül. Csirva, az irodalmi kritikus, kissé zavarban volt. Az »Istenek eledele« ugyanis legazemberezte őt. Jekatyerina Dmitrijevna azonnal előfizetett a lapra egy egész évre, és legközelebbi keddjére meghívta a futuristákat.

A »Központ« Szergej Szergejevics Szapozskovot küldte ki Szmokovnyikovék vacsorájára. Piszkos, zöld pamutingben jelent meg, amit a »Manon Lescaut« jelmezeiből kölcsönöztek neki a színházi kellékesek. Tüntetően sokat s falánkul evett, és annyira visítva röhögött, hogy szinte utálta önmagát, és Csirvára pillantva, a kritikusokat "döghúson élő sakáloknak" nevezte. Aztán elernyedve rágyújtott, és megigazította izzadó orrán a szemüveget. Általában mindenki többet várt tőle.

A második szám megjelenése után elhatározták, hogy »Nagy istenkáromlás« címén estélyeket rendeznek. Az egyik ilyen istenkáromlásra Dása is elment. Zsirov nyitott neki ajtót, nagy buzgón szedte le róla kabátját, hócipőjét, még posztóruhájáról is valami rátévedt cérnaszálat. Dása csodálkozott, hogy az előszobában káposztaszag van. Zsirov féloldalt haladva, udvariasan végigkísérte a folyosón az istenkáromlás színhelyéig, és azt kérdezte:

- Mondja, milyen parfümöt használ? Nagyszerű illata van.

Különösen meglepte Dását, hogy milyen "házisütetű" volt ez az egész nagy hűhóval beharangozott pimaszkodás. Bár igaz, hogy a falakon hemzsegtek a szemek, orrok, kezek, malacságok, dűlőfélben levő felhőkarcolók, szóval mindaz, ami Vaszilij Venyaminovics Valet arcképéhez tartozott. Valet szótlanul állt ott, arcára színes cikcakkok voltak mázolva. Igaz, hogy a háziak és a vendégek - köztük csaknem valamennyi Szmokovnyikovék vacsoráira járatos fiatal költő - fatönkökön nyugvó gyalulatlan deszkán (Tyelegin ajándékán) ültek. Igaz, hogy hajmeresztően pimasz hangon verseket szavaltak "égbe mászó gépkocsikról", arról, hogy "köpni kell az égben arra a vén szifilitikusra", rikoltoztak a fiatal fogakról, amelyekkel a szerző úgy szétharapja a templomkupolát, mint a mogyorót. Szó volt valami fejfájdítóan érthetetlen tücsökről is, amely koverkot felöltőben, kezében Baedekkerrel és messzelátóval kiugrik az ablakból a kövezetre - mégis Dása ezeket a szörnyűségeket valahogy mind szegényesnek érezte. Igazában csak Tyelegin tetszett neki, aki beszélgetés közben odament Dásához, és szerény mosollyal megkérdezte, akar-e teát vagy szendvicset.

- A teánk és sonkánk egészen jó, ízletes.

Napbarnított, egyszerű, simára borotvált arca volt Tyeleginnek, kedves kék szeme, valószínűleg okos és kemény pillantása, ha arra kerül a sor...

Dása úgy gondolta, hogy Tyelegin örül, ha elfogadja a kínálását, tehát felkelt, és átment vele az ebédlőbe. Egy horpadt szamovár és egy tányér szendvics volt az asztalon. Tyelegin gyorsan összeszedte a piszkos tányérokat, a szoba sarkában lerakta a földre, s szétnézett törlőt keresve, de aztán a zsebkendőjével tisztogatta le az asztalt, teát töltött Dásának, és kiválasztotta neki a "legízletesebb" szendvicset. Nagy, erős kezének minden mozdulata nyugodt biztonságra vallott, s közben lelkendező igyekezettel beszélgetett, nehogy Dása rosszul érezze magát ebben a piszkos környezetben.

- Kicsit rendetlen a háztartásunk, az igaz, de a tea és a sonka kiváló minőségű, a legjobb csemegeüzletből való. Volt édesség is, de felfalták, habár... - Ajkába harapva nézett Dására. Kék szeme előbb ijedtséget, aztán eltökéltséget tükrözött. - Parancsoljon... - És mellényzsebéből előhúzott két papírba csomagolt cukorkát.

"Az ilyennel elélsz a jég hátán is" - gondolta Dása, és hogy a másiknak örömet szerezzen, azt mondta, hogy épp ezt a fajta cukorkát szereti legjobban.

Aztán Tyelegin leült Dásával szemben, és figyelmesen szemügyre vette a mustáros csészét. Nagy, széles homlokán kidagadtak az erek a megfeszített figyelemtől. Óvatosan elővette zsebkendőjét, és megtörölte homlokát.

Dásának akaratlanul mosolyra nyílt a szája: ez a szép, nagydarab ember annyira híján van az önbizalomnak, hogy legszívesebben bebújna a mustáros csészébe. Biztosan van egy kedves, jó mamája valahol, talán Arzamaszban, legalábbis Dásának úgy tetszett, s onnan küldözi neki a szigorú leveleket, hogy "ne adogasd oda, fiam, az összes pénzed minden jöttmentnek", meg hogy "csak szerénységgel és szorgalommal nyered el, fiam, az emberek becsülését"... És Tyelegin bizonyára nagyokat sóhajt a levelek olvasása közben, érezve, mily messze van a tökéletességtől. Dása gyengéd vonzalmat érzett iránta.

- Hol dolgozik? - kérdezte.

Tyelegin rögtön ráemelte tekintetét, és látva, hogy a lány mosolyog, ő is szélesen elmosolyodott.

- A Balti-gyárban.

- Érdekes a munkája?

- Nem tudom. Szerintem minden munka érdekes.

- Magát biztosan nagyon szeretik a munkások.

- Erre bizony még sohasem gondoltam. De őszintén szólva, nem hiszem. Ugyan miért is szeretnének? Szigorú vagyok velük. Azért, nem mondom, jó viszonyban vagyunk. Munkatársi viszonyban.

- Mondja, kérem, magának valóban tetszik mindaz, ami ma a másik szobában végbement?

Ivan Iljics homlokáról lesimultak a ráncok, s hangosan felkacagott.

- Kölykök! Elvetemült csibészek. De jó pofák. Én meg vagyok elégedve a lakóimmal, Darja Dmitrijevna. A munkám közben itt-ott előfordulnak súrlódások, s néha bizony idegesen jövök haza. Itt aztán feltálalnak valami bolondságot, amelyen még másnap is nevetnem kell, ha eszembe jut.

- De nekem ezek az istenkáromlások nagyon nem tetszettek - mondta Dása szigorúan. - Egyszerűen mocskosak.

A fiú csodálkozva nézett a lány szemébe, ahonnan újra csak azt olvasta: "Nagyon nem tetszettek!"

- Természetesen, elsősorban magam vagyok a hibás - mondta elgondolkozva Ivan Iljics. - Én támogattam őket. Csakugyan: az ember vendégeket hív, s aztán egész este illetlenségekkel traktálja őket... Borzasztó, hogy ez magát ilyen kellemetlenül érintette.

Dása mosolyogva nézett rá. Képes lett volna bármit elmondani ennek az embernek, holott alig ismerte.

- Úgy képzelem, Ivan Iljics, hogy magának egészen más dolgok tetszenek. Azt hiszem, maga jó ember. Sokkal jobb, mint hiszi. Bizony, bizony.

Dása felkönyökölt, állát feltámasztotta, és kisujjával az ajkához ért. A szeme nevetett, de a férfi rémülten látta, milyen megdöbbentően gyönyörű ez a hűvös pillantású, nagy, szürke szempár. Ivan Iljics szörnyű zavarában a teáskanalat görbítgette a kezében.

Szerencsére belépett az ebédlőbe Jelizaveta Kijevna. Török sál volt rajta, két hajfonata kosszarvak módjára csavarodott a fülére. Dásának nyújtotta hosszú, puha kezét és bemutatkozott:

- Rasztorgujeva - mondta, aztán leült, és így szólt: - Zsirov már nagyon sokat beszélt nekem magáról. Ma tanulmányoztam a maga arcát. Undor látszott rajta. Ez jó.

- Liza, nem akar egy kis hideg teát? - sietett megkérdezni Ivan Iljics.

- Nem, Tyelegin, tudja, hogy sohasem teázom... Szóval, most persze azt gondolja magában, micsoda furcsa ember beszél magával. Én: senki vagyok. Egy nagy senki. Tehetségtelen és romlott.

Ivan Iljics, aki az asztalnál állt, kétségbeesetten elfordult. Dása lesütötte a szemét. Jelizaveta Kijevna mosolyogva nézett rá.

- Maga elegáns, jó alakja van, és nagyon szép. Ne mondjon ellent, hiszen maga is tudja, hogy így van. Persze a férfiak tucatszám szeretnek magába. Szomorú elgondolni, hogy mindennek a vége nagyon egyszerű: jön egy hím, maga gyerekeket szül neki, aztán meghal. Unalom.

Dásának remegett az ajka sértődöttségében.

- Én nem is akarok rendkívüli lenni - felelte. - És nem értem, miért izgatja úgy az én jövendőm.

Jelizaveta Kijevna még derűsebben mosolygott, de a szeme továbbra is szomorú és alázatos maradt:

- Előre figyelmeztettem, hogy mint ember: nyomorult vagyok, és mint nő: undorító. Nagyon kevesen bírnak elviselni, azok is csak szánalomból, mint például Tyelegin.

- Mi az ördögöt beszél összevissza, Liza? - dörmögte a mérnök szemlesütve.

- Legyen nyugodt, Tyelegin, én semmit sem várok magától - és ismét Dásához fordult: - Volt már maga valaha viharban? Én már átéltem egy vihart. Volt egy ember, akit szerettem, ő persze gyűlölt. Akkor a Fekete-tenger partján laktam. Vihar kerekedett. Azt mondtam annak az embernek: szálljunk csónakba. Az dühében velem jött. Kisodródtunk a nyílt tengerre. Ó, de finom volt. Átkozottul szép volt. Letéptem magamról a ruhát, és azt mondtam...

- De, Liza, hallja, maga nem beszél igazat - szólt Tyelegin elhúzva száját s orrát fintorítva. - Egy szó sem igaz az egészből, tudom...

Erre Jelizaveta Kijevna furcsa mosollyal nézett rá, és hirtelen elnevette magát. Az asztalra borult, s telt vállát csak úgy rázta a kacagás. Dása felállt, s odaszólt Tyeleginnek, hogy hazamegy, de ha lehet, senkitől sem búcsúzik el.

Ivan Iljics olyan vigyázva adta föl Dására bundáját, mintha az a vendég lényének egy része volna, aztán lekísérte a sötét lépcsőn, egymás után gyújtogatva a gyufákat, és szörnyűlködött, milyen sötét, huzatos és csúszós a lépcsőház. Elvezette Dását a sarokig, és ott szánkóba ültette. A kocsis öregember volt, lovacskáját belepte a hó. A fiú még soká állt ott sapka és kabát nélkül, s nézte, hogyan oszlott-foszlott el a ködben az alacsony szánkó a benne ülő lány alakjával együtt. Aztán lassan hazament, belépett az ebédlőbe. Jelizaveta Kijevna még mindig ott ült az asztalnál, kezébe temetve arcát. Tyelegin megdörzsölte állát, és összeráncolta homlokát.

- Liza! - kiáltotta, amire a lány gyorsan, túl gyorsan felnézett. - Liza, bocsásson meg, de mondja, miért beszél maga mindig olyanokat, hogy mindenki rosszul érzi és szégyelli magát?

- Beleszeretett - szólt csendesen Jelizaveta Kijevna, és nézte, nézte Tyelegint rövidlátó, éles metszésű, szomorú szemével. - Rögtön észrevettem. Milyen unalmas.

- Nem igaz! - Tyelegin elvörösödött. - Szó sincs róla.

- Akkor tévedtem. - A lány lustán felállt, és török sálját a padlón maga után húzva, kiment.

Ivan Iljics egy ideig elgondolkozva járt-kelt ide-oda, egy kis hideg teát ivott, aztán fogta azt a széket, amin Darja Dmitrijevna ült, és bevitte saját szobájába. Ott kipróbálta, melyik sarokba állítsa, aztán öklével homlokára csapva, a legnagyobb ámulat hangján megszólalt:

- No de ilyen őrültet!

Dása számára ez a találkozás csak egy volt a sok közül. Találkozott egy roppant kedves emberrel és kész. Még abban a korban volt, amikor a fiatalok rosszul látnak, rosszul hallanak; a hallást a vér hullámverése zavarja, a szem pedig mindenben, még az emberek arcában is, mint tükörben, csak saját képét látja. A fiatal képzeletet csak torz dolgok izgatják. A szép embereket, az andalító tájakat, a művészet szemérmes szépségét a tizenkilenc éves királynők kíséretük mindennapos tartozékának tekintik.

Ivan Iljicsnél egész másként állt a dolog. Több mint egy hét telt el Dása látogatása óta, s ő még mindig azon csodálkozott, hogyan is jelent meg ez a lány az ő sivár lakásán olyan észrevétlenül, hiszen alig köszöntötte... csak bejött, leült, a muffját a térdére tette ez a bájos, gyöngéden rózsás arcú, fekete posztóruhás, magasra fésült hamvasszőke hajú, gőgösen gyerekes szájú fiatal lány. Saját maga sem értette, hogyan is mert vele olyan nyugodtan beszélni a csemegés sonkájáról.

És hogy merte megkínálni azzal az áporodott cukorkával, amit a zsebéből kotort elő! Arcátlanság!

Ivan Iljics egész életében - nemrég múlt huszonkilenc éves - összesen hatszor volt szerelmes. Még kazanyi reálgimnazista korában beleszeretett egy felnőtt lányba, Maruszja Hvojevába, egy állatorvos lányába, aki régóta eredménytelenül sétált mindig ugyanabban a plüsskabátban a négyórai korzón. De Maruszja Hvojeva nem ismert tréfát, és Ivan Iljics kosarat kapott; erre ő minden átmenet nélkül belehabarodott az ott vendégszereplő Ada Tille nevű színésznőbe, aki azzal ejtette bámulatba a kazanyiakat, hogy az operettekben, bármilyen korban játszódtak is, lehetőleg fürdőkosztümben jelent meg a színpadon. A színházigazgatóság a színlapon még külön fel is hívta erre az alakításra a figyelmet: "A lábszépségversenyen aranyérmet nyert Ada Tille vendégfelléptével..."

Ivan Iljics arra vetemedett, hogy elment a művésznő lakására, és csokrot vitt neki, amit a városi parkban szedett. De Ada Tille a virágot borzalmas pincsikutyájának adta szagolni, és azt mondta Ivan Iljicsnek, hogy a kazanyi koszttól állandó gyomorfájása van, és orvosságért küldte a patikába. Ezzel vége is lett az egész ügynek. Aztán, már pétervári diák korában, egy Vilbusevics nevű medikába habarodott bele. Még találkára is járt vele az anatómiai múzeumba, de valahogy ebből se lett semmi, és a lány elutazott, mert állást kapott vidéken.

Egy ízben Ivan Iljics őrülten beleszeretett egy Zinocska nevű masamódlányba, aki egy nagyáruház alkalmazottja volt. A fiú zavarában és lágyszívűségében a világon mindent megtett neki, amit csak kívánt, de azért mégis megkönnyebbülten lélegzett fel, mikor a lány a cég egyik osztályával együtt Moszkvába került, s ezzel megszűnt a lekötöttség kényelmetlen érzése is, amitől Ivan Iljics nem tudott szabadulni. Utolsó gyengéd érzése tavalyelőtt támadt, júniusban. Szobájának ablaka az udvarra nyílt, s a szemben levő ablakban mindennap, alkonyattájt megjelent egy véznácska, sápadt leány, s a nyitott ablakban gondosan kiporolta, kikefélte mindig ugyanazt a vörösesbarna ruháját. Aztán magára öltötte, és kiült a parkba.

Ott, a csendes parkban szólította meg Ivan Iljics egy este, s attól kezdve mindennap együtt sétáltak, együtt dicsérték a pétervári naplementét és beszélgettek.

Olga Komarova egyedülálló lány volt, egy jegyzői irodában dolgozott, és mindig betegeskedett, köhögött. Sokat beszéltek a köhögéséről, arról, hogy esténként milyen szomorú az egyedüllét, aztán a lány elmesélte, hogy egy Kira nevű barátnője megszeretett egy derék embert, és utánautazott a Krímbe. Unalmas diskurzusok voltak ezek. Olga Komarova már annyira nem hitt a boldogságában, hogy restelkedés nélkül elmondta Ivan Iljicsnek minden rejtett gondolatát, sőt azt is, hogy néha arról ábrándozik, hátha egyszer csak beleszeret a fiú, feleségül veszi, és elviszi magával a Krímbe.

Ivan Iljics nagyon szánta és tisztelte, de megszeretni mégsem tudta, bár olykor beszélgetéseik után otthon, díványán fekve, a sötétben elgondolta, milyen önző, szívtelen, rossz ember is ő.

Ősszel Olga Komarova meghűlt, és ágynak dőlt. Ivan Iljics elvitte a kórházba s onnan a temetőbe. Halála előtt a lány így szólt hozzá:

- Ha meggyógyulok, elvesz feleségül?

- Becsületszavamra, elveszem - felelte Ivan Iljics.

Dása iránti érzése nem hasonlított az előzőkhöz. Jelizaveta Kijevna így mondta: beleszeretett!... Ugyan! Bele lehet szeretni valami elérhetőbe, de nem lehet például egy szoborba vagy felhőbe.

Dásához valami különös, eddig ismeretlen érzés fűzte, s amellett érthetetlen is, mert hisz alig volt alapja. Néhány percnyi beszélgetés meg a szék a sarokban...

Ez az érzés nem volt túlságosan heves, de Ivan Iljics most mégis szeretett volna valami különös, valami más lenni... Kezdett többet törődni magával. Gyakran elgondolta:

- Maholnap harmincéves leszek, és úgy éltem eddig, ahogy a fű nő. Borzasztóan hanyagul. Önző vagyok, közönyös az emberek iránt, össze kell szednem magam, amíg nem késő.

Március végén, azoknak az első tavaszi napoknak egyikén, amelyek olyan váratlanul törnek a melegen bebugyolált, hólepte városra, amikor a háztetőkön, ablakoromzatokon reggel megcsillannak, megcsendülnek a jégcsapok, megcsobban a víz az ereszcsatornákban, és kicsurog az alant álló, zöld kádacskákból, az utcákról eltűnik a hó, párolog és itt-ott felszárad az aszfalt, amikor a nehéz bunda már csak úgy lóg az emberek válláról, amott meg lám, egy hegyes szakállú férfi már kiskabátban sétál, és mindenki mosolyogva néz utána, az ég pedig olyan mélységesen kék, mintha tisztára mosták volna - egy ilyen napon, fél négykor, Ivan Iljics kilépett egy műszaki irodából a Nyevszkijen, kigombolta nyestbundáját, és hunyorgott a napfényben: "Mégiscsak jó élni ezen a világon."

Ebben a pillanatban meglátta Dását. A lány lassan lépkedett kék tavaszi kabátjában, az aszfalt szélén, bal kezében kis csomagot lóbált, kék kalapján fehér margaréták hajladoztak, s az arca tűnődő volt és szomorú. Arról az oldalról jött, ahol a kék végtelenségből tavaszi hévvel tűzött az izzó, boglyas, óriási napkorong a tócsákra, a villamossínekre, az ablaküvegekre, a járókelők hátára és lába alá, a kocsik hátuljára, rézveretére.

Mintha Dása ebből a kékségből és ragyogásból lépne elő és tűnne el a tömegben. Ivan Iljics soká nézett arra. A szívverése is megállt. Sűrű, fűszeres, szédítő volt a levegő.

Ivan Iljics lassan ment a sarokig, és a hátán keresztbe fonva karját, sokáig állt egy hirdetőoszlop előtt. "Jack, a hasfelmetsző legújabb szenzációs kalandjai..." - olvasta, s rájött, hogy semmit sem ért belőle, és olyan boldog, amilyen még sohasem volt életében.

S amikor elindult a hirdetőoszloptól, újra meglátta Dását. Visszafelé jött, még mindig ugyanúgy, margarétásan, kis csomagjával, a járda szélén. A férfi odalépett, s megemelte kalapját.

- Darja Dmitrijevna, milyen csodaszép idő van ma...

A lány alig észrevehetően megrezzent. Aztán ráemelte hűvös szemét - a fénytől most zöldes pontok villóztak benne -, kedvesen elmosolyodott, fehér glaszékesztyűs kezét odanyújtotta, és erősen, barátságosan megszorította Ivan kezét.

- Milyen jó, hogy találkoztunk. Még gondoltam is ma reggel magára... Igazán, de igazán. - Dása bólogatott a szavaihoz, és kalapján a margaréták vele bólogattak.

- A Nyevszkijen volt dolgom, Darja Dmitrijevna, és most egész nap szabad vagyok. Az idő is olyan... - Ivan Iljics összeszorította az ajkát, s minden erejével azon volt, nehogy széles mosolyra nyissa.

- Ivan Iljics, mondja, elkísérhetne hazáig? - kérdezte Dása.

Betértek egy mellékutcába, s most árnyékban mentek tovább.

- Mondja, Ivan Iljics, nem fogja furcsának tartani, ha megkérdek valamit? Szeretném megbeszélni magával. De feleljen rögtön. Feleljen gondolkodás nélkül és őszintén; ahogy kérdem, úgy válaszoljon. - A lány arca borús volt, szemöldökét összehúzta: - Azelőtt azt hittem - és a levegőbe legyintett -, gondoltam, hogy vannak tolvajok, hazugok, gyilkosok... Vannak valahol, távol, mint ahogy pókok, kígyók, patkányok is léteznek. De azt hittem, hogy az emberek, ha akadnak is gyengéik, bogaraik, mégis általában jók, derűsek... Mint például ott, látja, az a kisasszony, igen, igen, ő is olyan, amilyennek látszik. Az egész világot pontos körvonalakban, csodaszép színekben láttam. Érti?

- De ez így is van rendjén, Darja Dmitrijevna...

- Várjon. Csakhogy én most mögéje látok ennek a képnek, s mintha fullasztó sötétbe buktam volna... Látom, hogy lehet valaki bájos, sőt rendkívül elragadó, s amellett rettentő vétkes, bűnös. Ne gondolja, nem süteményt csent el az illető a szekrényből, nem, igazi bűnt követett el: csalt. - Dása elfordult, az álla remegett. - Férjes nő, és házasságtörő... Mondja, hát lehetséges ez? Feleljen, kérem.

- Nem, nem lehetséges.

- Miért nem?

- Ezt most nem tudom megmondani, de érzem, hogy nem lehetséges.

- Azt hiszi, nem így gondoltam magam is? Két órája mászkálok bánatomban. Olyan csodaszép derült az idő, s én mégis úgy képzelem, hogy ezekben a házakban, a függönyök mögött, fekete lelkű emberek settenkednek. S nekem közöttük kell élnem. Érti?

- Nem, nem értem - felelte gyorsan a férfi.

- De igen, kell. Ó, ha tudná, hogy kínlódom. Egyszerűen, mert kislány vagyok. Ez a város pedig nem lányoknak, hanem felnőtt embereknek való.

Dása megállt a kapubejáratnál, és magas szárú cipője orrával ide-oda lökdösött az aszfalton egy üres cigarettadobozt; a dobozra zöld hajú hölgy volt festve, akinek a szájából füst gomolygott.

Ivan Iljics nézte Dása cipőjének lakkozott orrát, s úgy érezte, hogy a lány elolvad, szétfoszlik a szeme láttára. Szerette volna visszatartani. De hogyan? Milyen erővel? Van pedig ilyen erő benne, érezte, hogyan szorítja a szívét, s fojtogatja a torkát. De Dása számára az ő érzése: akárcsak az árnyék a falon... Mert hiszen ő maga sem egyéb, mint a "derék és jó Ivan Iljics..."

- Hát isten vele, Ivan Iljics, köszönöm, hogy elkísért. Maga nagyon jó és derék ember, igazán. Nem könnyebbültem meg, de azért mégis nagyon hálás vagyok magának. Ugye megértett engem? Lám, ilyen dolgok vannak a világon! Felnőttnek kell lenni, hiába!... Nézzen el hozzánk, kérem, ha lesz egy szabad órája. - Mosolygott, kezet szorított Tyeleginnel, bement a kapun, s eltűnt a homályban.

Dása benyitott a szobájába, és álmélkodva állt meg a küszöbön: friss virágillat csapta meg, s nyomban meg is látta az öltözőasztalkán a kékszalagos virágkosarat. Odaszaladt és beletemette fejét. Gyűrött és nedves pármai ibolyák voltak.

Dása izgatott volt. Reggel óta bizsergette valami határozatlan kívánság, s most rájött, hogy épp ibolyára vágyakozott. De vajon ki küldte? Ki gondol ma őrá olyan figyelemmel, hogy kitalálta, ami még önmagában sem vált tudatossá? Csak ez a szalag nem illik sehogy sem ide. Mialatt lebontotta a kosár füléről, ilyesmit gondolt: "Izgága természetű, de nem rossz lány ez. Akármilyen bűnöket lásson is, ő megy a maga útján. Gondolják, talán nagyon is fönnhordja az orrát? Vannak emberek, akik megértik, sőt értékelik a fönnhordott orrokat."

A szalagcsokorban vastag papírcédulára akadt, rajta ismeretlen, nagybetűs kézírással: "Szeressétek a szerelmet". A kártya másik oldalán: "Nizza virágkertészet". Szóval ott, az üzletben írta rá valaki: "Szeressétek a szerelmet". Dása fogta a virágkosarat, kiment a folyosóra, és onnan kiáltotta:

- Mogul, ki hozta ezt a virágot?

A Nagymogul megnézte a kosarat, és ártatlanul sóhajtott. Az ilyen dolgok őt egyáltalán nem érintették.

- Egy küldönc hozta Jekatyerina Dmitrijevnának. De a nagyságos asszony beállíttatta a kisasszony szobájába.

- Mit mondott a fiú, kitől van?

- Nem mondott semmit, csak hogy adjuk át a nagyságos asszonynak.

Dása visszament a szobájába, és az ablakhoz állt. Az üvegen át bepiroslott az alkony, amely balról, a szomszéd ház téglafala mögül ömlött el az égen, mígnem zöldesre fakult. Ebben a fakózöld űrben megjelent egy tisztán ragyogó csillag. Lent, a keskeny s a most elködösödött utca egész hosszában egyszerre kigyúltak a még homályosan égő villanygömbök. A közelben felhorkant egy gépkocsi, és végigrobogott az esteledő utcán.

A már egészen sötét szobában édesen illatoztak az ibolyák. Az küldte a virágot, akivel Kátya bűnbe esett... Ez világos. Dása ott állt, és arra gondolt, hogy mint egy légy, úgy keveredett bele valami pókhálófélébe; csak ez finomabb és csábítóbb annál. Ez a "valami" benne volt a párás virágillatban, a cédula cikornyás és izgató szövegében - "Szeressétek a szerelmet" - és a tavaszi est egész bűbájában.

Hirtelen heves szívdobogás fogta el. Úgy érezte, mintha látna, szagolna, érintene valami tilosat, titkosat, amiből édesség árad. Mintha egyszerre csak egész lelkével feloldódna, felszabadulna. S érthetetlen módon egy szempillantás alatt történt mindez. A szigor, a jégkéreg elolvadt, szétfoszlott, mint az a finom pára az utca végén, amerre nesztelenül suhant el az autó két fehér kalapos nővel.

Csak egy kis szívdobogás, könnyű szédület... és egész testében vidám borzongással zsongott a zene: "Élek, szeretek. Enyém az öröm, az élet, az egész világ, enyém, enyém!"

- Hallja, lelkem - mondta hangosan Dása, és kinyitotta a szemét. - Hallja, maga szűzi lélek, maga egyszerűen lehetetlen természet...

A szoba túlsó végében leült egy nagy, puha fotelba, és lassacskán lefejtve a papirost egy tábla csokoládéról, átgondolta magában az utolsó két hét eseményeit.

A házban semmi sem változott. Sőt, Kátya rendkívül gyöngéden viselkedett Nyikolaj Ivanoviccsal, aki jókedvűen járt-kelt, és nyaralót készült építtetni Finnországban. Csak Dása szenvedte meg némán a két elvakult ember "tragédiáját". Nem akart elsőnek szót ejteni az ügyről nővére előtt, Kátya pedig - aki máskor mindig olyan figyelemmel kísérte Dása hangulatát - ezúttal egyáltalán semmit sem vett észre. Magának meg Dásának húsvétra tavaszi toaletteket rendelt, folyton a varrónőjénél és divatszalonokban volt elfoglalva. Aztán részt vett holmi jótékonycélú vásárokon, és Nyikolaj Ivanovics kívánságára irodalmi estélyt rendezett azzal a be nem vallott céllal, hogy gyűjtést indítson a baloldali szociáldemokraták, az úgynevezett bolsevikok bizottsága javára. A keddeken kívül most csütörtökönként is vendégeket fogadott, egyszóval, egyetlen szabad perce sem maradt.

"Maga meg ezalatt gyáván elhúzódott, semmire sem tudta elszánni magát, és törte a fejét olyan dolgokon, amiken, maga buta liba, úgysem tudott eligazodni, és nem is fog tudni, amíg csak maga is meg nem pörkölődik" - gondolta Dása és elmosolyodott. Abból a sötét tóból, ahová jéggömböcskék hullottak, s ahonnan semmi jót sem lehetett várni, most is, mint e napokban nemegyszer, Besszonov borzongatóan gonosz alakja merült fel. Dása átengedte neki magát, és a férfi birtokba vette gondolatait. Elcsendesedett. A sötét szobában csak az óra ketyegett.

Aztán ajtó csapódott valahol messze, és meghallotta nővére hangját:

- Régen hazajött?

Dása fölkelt a fotelból, és kiment az előszobába. Jekatyerina Dmitrijevna rögtön megkérdezte:

- Miért vagy olyan piros?

Nyikolaj Ivanovics, mialatt levetette világos felöltőjét, élcet kockáztatott meg egy bonviván műsorából.

Dása gyűlölködve pillantott sógora nagy, puha szájára, és követte Kátyát a hálószobába. Ott leült a toalettasztalhoz, amely csinos és kecses volt, mint minden a nővére szobájában, és hallgatta azokat az apró pletykákat, melyeket Kátya séta közben ismerősöktől hallott.

Jekatyerina Dmitrijevna beszéd közben rendet teremtett a tükrös szekrényben a kesztyűk, csipkék, fátyolok, selyemharisnyák és a többi számtalan apróság között, amely mind az ő parfümjétől volt illatos.

- Kiderült, hogy Kerenszkij már megint elvesztett egy pört, és most pénz nélkül áll. Találkoztam a feleségével, tele van panasszal, hogy milyen nehezen élnek. Tyimirjazevéknél kanyaró van. Scheinberg már megint összeállt a hisztérikájával, azt beszélik, hogy a férfi lakásán öngyilkos akart lenni. Ez a tavasz! S micsoda idő van! Az utcán mindenki támolyog, mint a részeg. Ja igaz, még egy újság: találkoztam Akungyinnal, bizonyosra veszi, hogy hamarosan itt a forradalom. Érted? A gyárakban, a falvakban is mindenütt, nagy az izgalom. Jaj, bárcsak már itt volna! Nyikolaj Ivanovics úgy megörült, hogy becipelt Pivatóhoz, és megittunk csak úgy ukmukfukk egy üveg pezsgőt a leendő forradalomra.

Dása szó nélkül hallgatta nővérét, miközben a kis kristály üvegecskéket nyitogatta-csukogatta.

- Te, Kátya - szólt hirtelen -, tudod, én senkinek se kellek, úgy, ahogy vagyok. (Jekatyerina Dmitrijevna, kezén a kifeszített selyemharisnyával, feléje fordult, és figyelmesen nézett húgára.) Ami a legfontosabb, nekem magamnak se kellek így. Úgy vagyok, mint aki eltökélte, hogy nyers répán fog élni, s azt hiszi, hogy ezáltal sokkal különb, mint a többi ember.

- Nem értelek - mondta Jekatyerina Dmitrijevna.

Dása megsimogatta nővére hátát és felsóhajtott:

- Senki se tetszik, mindenkiben hibát találok. Az egyik buta, a másik undok, a harmadik piszkos. Csak én vagyok rendes. Idegen vagyok itt, és ez rám nehezedik nagyon. Téged is elítéllek, Kátya.

- Miért? - kérdezte halkan, meg sem fordulva, a nővére.

- Nézd csak, értsd meg. Itt járok, fontoskodom, ez az egész, amit elértem. Butaság, semmi más, és unom már, hogy idegen test legyek köztetek. Egyszóval, tudod, nekem nagyon tetszik valaki.

Dása lehajtott fővel mondta ezt. Az ujját egy kristályüvegcsébe dugta, és sehogy se tudta kihúzni.

- No és? Kislány, hálistennek, ha tetszik neked. Boldog leszel, meglásd. Ki más, ha te nem! - Jekatyerina Dmitrijevna könnyedén felsóhajtott.

- Látod, Kátya, ez azért mégse olyan egyszerű. Azt hiszem, mégsem szeretem.

- Ha már tetszik, majd meg is szereted.

- De hisz épp az, hogy nem tetszik!

Jekatyerina Dmitrijevna bezárta a szekrényajtót, és Dásához lépett:

- Ebben a percben mondtad, hogy tetszik... igazán... furcsa...

- Katyusa, ne okoskodj. Emlékszel az angol fiúra Szesztroreckben? Az, látod, tetszett. Sőt! Fülig szerelmes voltam beléje. De hát akkor én is más voltam... Mérgelődtem, bujkáltam, éjszakákon át bőgtem. De ez... Nem is tudom, ő-e az igazi. De igen, ő az... Megzavart... Most egészen más vagyok. Mint aki narkózisban van... Ha most bejönne a szobámba, meg se mozdulnék... csinálhatna velem, amit akarna...

- De, Dása, miket beszélsz?

Jekatyerina Dmitrijevna leült egy székre a húga mellé, forró kezét a kezébe vette, megcsókolta a tenyerét, de Dása lassan elhúzta, sóhajtott, tenyerébe hajtotta fejét, és onnan nézte a kékre vált ablakot, a csillagokat.

- Dása, mondd meg a nevét.

- Alekszej Alekszejevics Besszonov.

Kátya ekkor átült egy másik székre, kezét a nyakára tette, és aztán nem mozdult. Dása nem látta az arcát. Árnyékban volt, de érezte, hogy valami borzasztót mondott Kátyának.

"Nos, annál jobb" - gondolta elfordulva. És ettől, hogy "annál jobb", könnyű lett a lelke.

- Érdekes. Mondd, kérlek, miért ne tehetném én is, amit mindenki más? Két éve egyébről se hallok, csak holmi csábításokról, s egész életemben egyetlenegyszer csókolóztam, a jégpályán, egy gimnazistával.

Hangosan sóhajtott és elhallgatott. Jekatyerina Dmitrijevna meggörnyedten ült, kezét térdére ejtve.

- Besszonov nagyon rossz ember - szólalt meg. - Rettenetes ember. Dasenyka, hallod?

- Igen.

- Tönkre fog tenni.

- De hát mit csináljak?

- Én ezt nem engedem. Akárki másnak lehet... de neked nem, szívecském.

- Furcsa, hogy ilyen fekete lelkű szörnyetegnek tartod - mondta Dása. - Mit vétett ez a Besszonov, mondd?

- Nem mondhatom meg. Nem tudom... De borzadok, ha rágondolok.

- De hiszen neked is tetszett egy kicsit, azt hiszem...

- Soha!... Gyűlölöm!... Isten oltalmazzon meg tőle!

- Látod, Kátya, most aztán bizonyos, hogy a hálójába kerülök.

- Ugyan miket beszélsz?... Megőrültünk mind a ketten.

De Dásának éppen hogy nagyon tetszett ez a beszélgetés. Mintha lengő deszkán járna lábujjhegyen. Tetszett neki Kátya izgalma. Jóformán már nem is gondolt Besszonovra, de azért elkezdte mesélni, mit érez iránta. Leírta találkozásait vele, leírta, milyen az arca. Mindezt még túlozta is, s úgy tetszett, mintha éjszaka folyvást miatta gyötrődnék, és azon nyomban képes volna Besszonovhoz szaladni. Végül már önmagának is nevethetnékje támadt, szerette volna megölelni, megcsókolni Kátyát: "Hát ha valaki kis bolond, akkor te vagy az, Katyusa...", de Jekatyerina Dmitrijevna hirtelen lecsúszott a székről, a szőnyegre, átölelte Dását, térdéhez szorította arcát, és egész testében reszketve, szörnyű hangon felkiáltott:

- Bocsáss meg, Dása, bocsáss meg nekem!

Dása megijedt. Lehajolt a nővéréhez, ijedtében, szánalmában maga is sírva fakadt, és szipogva kérdezgette, miről is beszél Kátya, miért is kért bocsánatot. De Jekatyerina Dmitrijevna összeszorította a fogát, és csak simogatta a húgát, és csókolgatta kezét.

Ebéd alatt Nyikolaj Ivanovics a két nővérre pillantva így szólt:

- Nem kaphatnék felvilágosítást, mi okból bőgtek a hölgyek?

- Azért, mert én undok hangulatban vagyok - felelte azon nyomban Dása. - Légy nyugodt, úgyis tudom, a feleséged kisujja is többet ér nálam.

Ebéd után, a feketekávéra vendégek jöttek. Nyikolaj Ivanovics úgy vélekedett, hogy a családi ború eloszlatására legjobb, ha elmennek lumpolni. Kulicsok autóért telefonált, Kátyát és Dását elküldték átöltözni. Megjött Csirva is, és arra a hírre, hogy mulatni mennek, váratlanul felfortyant:

- Végül is mi sínyli meg ezt az örökös dáridót? Az orosz irodalom, uraim. - De aztán őt is betuszkolták az autóba.

Az "Észak csillagá"-ban tömérdek ember és szörnyű zsivaj volt, az óriási pincehelyiség kristálycsillárok fehér fényében úszott. A csillárok, a földszintről fölfelé gomolygó dohányfüst, a szorosan egymás mellé állított asztalok, a frakkos férfiak, a meztelen vállú nők zöld, lila, fehér parókákban, púderesen, a nyakukon, fülükben csillogó drágakövek narancsszín, kék, rubintos ragyogásban, a sötétben elsuhanó lakájok, egy kiélt arcú férfi, felemelt kezében varázspálcájával, amellyel bíborszínű bársonyfüggöny előtt a levegőt hasítja, a trombiták tündöklő reze - a tükörfalak mindezt megsokszorozták, és mintha ebben a végtelen távlatban ott nyüzsgött volna az egész emberiség, az egész világ.

Dása szalmaszálon át szürcsölte a pezsgőt, és nézte a közönséget. Egy kis asztalnál kiborotvált, púderes arcú férfi ült, előtte párás pezsgőhűtő s tányérján rákmaradékok... Szemét félig lehunyta, s ajkát megvető fintorra húzta. Nyilván arra gondolt, hogy a villanyfény végül is kialszik, s minden ember előbb-utóbb meghal, tehát érdemes-e örülni valaminek?

A függöny most meglebbent, és kétfelé nyílt. Tragikus képű japán termett a színpadon, s máris röpködtek körülötte a tarka folyók, tányérok, fáklyák. Dása eltűnődött: "Vajon miért mondta Kátya, bocsáss meg, bocsáss meg?"

S hirtelen mintha abroncsba szorulna a feje... megállt a szívverése... S ha mégis... De megrázta fejét, mélyet sóhajtott, s nem akarta végiggondolni gyanúját. A nővérére nézett.

Jekatyerina Dmitrijevna az asztal másik végén ült, olyan fáradtan, bánatosan és gyönyörűen, hogy Dása szeme könnybe borult. Ujját ajkához emelte, és észrevétlenül csókot intett feléje. Ez titkos jeladás volt köztük. Kátya észrevette, megértette és gyöngéden elmosolyodott.

Két óra tájt vita indult meg, hova menjenek innen, Jekatyerina Dmitrijevna hazamenést indítványozott. Nyikolaj Ivanovics azonban kijelentette, hogy ő a többiekkel tart. A többiek pedig még be akartak térni valahová.

Ekkor látta meg Dása a megritkult tömegben Besszonovot. Távolabb, előrekönyökölve ült egy asztalnál, és figyelmesen hallgatta Akungyint, aki egy félig elrágott cigarettával a szájában magyarázott neki valamit, miközben körmével élesen belerajzolt az abroszba. Ezt az ide-oda száguldó körmöt követte Besszonov. Arca sápadt volt és figyelmes. Dásának úgy tetszett, mintha a lármán keresztül ezt hallaná:

- Vége, mindennek vége!

De egy nagyhasú tatár pincér elébük állt, eltakarta a két férfit; Kátya meg Nyikolaj Ivanovics felálltak, és hívták Dását, akit még mindig odaszögezett a kíváncsiság és az izgalom.

Amikor az utcára léptek, frissítő, kellemes hideg csapta meg őket. A sötétlila égen szinte lobogtak a csillagok. Dása háta mögött valaki nevetve megjegyezte:

- Istentelenül gáláns éjszaka!

Autó gördült a járda elé; mögüle, a benzingőzből, előugrott egy rongyos ember, lekapta sapkáját, és a hidegben szaporán topogva, kitárta Dása előtt a gépkocsi ajtaját. Dása, amint beült, észrevette, hogy milyen sovány ez az ember, álla borostás, szája cserepes, és könyökét magához szorítva didereg.

- Váljék egészségükre ez a vidám éjszaka a fényűzés és az érzéki örömök csarnokában! - kiáltotta rekedten, de vígan, és ügyesen elkapva a feléje dobott pénzdarabot, rongyos sapkájához emelte kezét. Dása szinte a bőrén érezte dühös fekete szemének szúrását.

Későn értek haza. Dása, ágyában hanyatt fekve, nem tudott elaludni, csak kábultan, szinte testetlenül pihent, úgy ki volt merülve.

Hirtelen felnyögött, ledobta magáról a takarót, felült és kinyitotta a szemét. Az ablakból a parkettra verődött a napfény...

- Istenem, micsoda szörnyűség volt ez az imént!

Annyira meg volt rendülve, hogy szinte elsírta magát. Amint úgy-ahogy, rendbe szedte gondolatait, kiderült, hogy közben el is felejtette az egészet. Csak a szíve sajgott még az undorítóan borzalmas álomtól.

Reggeli után Dása előadásra ment, jelentkezett a vizsgára, könyveket vásárolt, és ebédig valóban komoly, munkás életet élt. De este megint csak selyemharisnyát kellett húznia (reggelenként cérnaharisnyában ment el otthonról), be kellett púdereznie karját, vállát, s rendbe hoznia frizuráját.

"Ha legalább egyszerűen kontyba csavarhatnám hátul, de nem hagynak békén: fésülködj divatosan... Csakhogy az én hajam, akármit csinálok is vele, mindjárt összeborzolódik".

Rémes.

S az új, kék selyemruháján elöl egy nagy pezsgőfolt éktelenkedett.

Dása egyszerre csak úgy elkeseredett e ruha meg egész tönkrement élete miatt, hogy a szerencsétlenül járt szoknyájával a kezében leült és sírva fakadt. Nyikolaj Ivanovics bekukkantott az ajtón, de látva, hogy Dása egy ingben ül és zokog, beküldte a feleségét. Kátya beszaladt, és fogta a ruhát:

- Ugyan, hiszen ez kimegy belőle! - kiáltotta, s a Nagymogul már jött is a benzinnel meg a forró vízzel.

A ruhát kitisztították. Dását felöltöztették. Nyikolaj Ivanovics az előszobában zsémbelt:

- Siessünk, hölgyeim, siessünk, premierről mégse lehet elkésni.

Persze, hogy megkésve érkeztek a színházba.

Dása a nővére mellett ült a páholyban, és nézte, amint egy jól megtermett, álszakállas férfiú - a szeme feltűnően nagy volt -, egy kopár fa alatt áll, és egy rikító rózsaszín ruhás lány kezét szorongatva, ezt hajtogatja:

- Szeretem önt, szeretem önt!

Bár a darab nem volt szomorújáték, Dása egész idő alatt sírni szeretett volna, sajnálta a rózsaszín ruhás lányt, és bosszankodott, mert a darab meséje másként alakult, mint ahogy várta. A lány ugyanis, mint kiderült, szerette is, nem is a férfit, s a vallomásra démoni kacagással válaszolt, és a gonoszhoz pártolt, akinek elegáns fehér nadrágja eddig csak a háttérben világított. A hős a fejéhez kapott, s kijelentette, hogy meg fogja semmisíteni életművét, valami kéziratot, s ezzel vége volt az első felvonásnak.

Ismerősök jöttek a páholyba, és megindult a gyors, eleven beszélgetés.

A kopasz kis Scheinberg, akinek borotvált, kiélt arca mintha minduntalan kiugrálna a keménygallérból, megjegyezte, hogy a darab magával ragadja a nézőt.

- Megint csak a nemi probléma, de eléggé élére állítva. Végre-valahára el kellene intézni az emberiségnek ezt az átkozott problémáját.

Erre a mogorva, nagydarab Burov, igen fontos ügyek vizsgálóbírója, az ismert liberális, akinek a felesége karácsonykor megszökött egy versenyistállótulajdonossal, így felelt:

- Már akinek. Az én számomra a kérdés el van intézve. A nőnek már a puszta létezése hazugság, a férfi pedig a művészeten keresztül hazudik. A nemi kérdés egyszerűen förtelem, s a művészet a büntetendő cselekmények egyike.

Nyikolaj Ivanovics a feleségére nézett, és elnevette magát. Burov komoran folytatta:

- Mikor a madárra rájön a fészekrakás, a hím tarka farkat ölt. Ez hazugság, csalás, mert természetadta tollazata szürke s nem tarka. A fa virágba borul. Ez is képmutatás, csalétek, mert a fa lényegét a föld alatti, rút gyökerek alkotják. De legtöbbet az ember hazudik. Sem virága, sem tollazata nincsen, ezért a nyelve a hazugság eszköze. Az úgynevezett szerelem és ami sallang körülötte van, csupa szemenszedett, undorító hazugság. Ezekkel a szamárságokkal, amelyek csak igen zsenge korú, fiatal hölgyek számára rejtélyesek (itt Dására sandított), manapság komoly emberek foglalkoznak, és ez a teljes elhülyülés tünete. Bizony, uraim, az orosz állam megterhelte a gyomrát.

Beteges fintorral hajolt egy doboz cukorka fölé, kotorászott benne, de nem vett ki egyet sem, aztán szeméhez emelte tengeri messzelátóját, amely vállán keresztbe vetett szíjon függött.

Majd a politikai élet pangására és a reakcióra terelődött a beszélgetés. Kulicsok izgatottan elsuttogta a legfrissebb udvari botrányt.

- Hallatlan, hallatlan - hadarta Scheinberg. Nyikolaj Ivanovics a térdére ütött.

- Forradalomnak kell jönnie, uraim, forradalomnak, de rögtön, különben megdöglünk. Olyan értesüléseim vannak - folytatta csendesebben -, hogy az üzemekben nagy a nyugtalanság.

Scheinbergnek mind a tíz ujja a levegőbe repült izgalmában:

- De mikor lesz az, mikor? Nem várhatunk a végtelenségig.

- Megérjük, Jakov Alekszandrovics - mondta Nyikolaj Ivanovics vidáman. - S akkor aztán maga igazságügyminiszter lesz, kegyelmes úr.

Dása már unta ezeket az örökös problémákat, forradalmakat, miniszteri tárcákat. A páholy bársonypárkányára könyökölt, másik kezével Kátya derekát átfogva nézett a földszintre, s mosolyogva bólogatott ismerősök felé. Dása tudta, látta, hogy ő és nővére tetszést arat. A tömegből feléjük áradó csodálat - a férfiak gyöngéd, a nők gonoszkodó pillantásai -, a szófoszlányok és mosolyok felpezsdítették, mint a részegítő, tavaszi levegő. Sírós hangulata elmúlt. Kátya hajfürtje csiklandozta nyakát a füle táján.

- Katyusa, szeretlek - suttogta kedveskedve.

- Én is téged.

- Örülsz, hogy nálad lakom?

- Nagyon.

Dása elgondolkozott, mit mondhatna még valami szépet Kátyának. Hirtelen meglátta a földszinten Tyelegint. Fekete kabátban volt, és kezében színlappal, sapkájával, már régóta nézegetett lopva Szmokovnyikovék páholya felé. Napégette, kemény vonásai nagyon elütöttek a többnyire sápadt vagy kiélt arcoktól. A haja sokkal világosabb volt, mint Dása képzelte: szőke, mint a rozs.

Amikor pillantásuk találkozott, meghajolt s aztán elfordult, de közben leesett a sapkája. Mialatt lehajolt érte, meglökött egy zsöllyében ülő kövér hölgyet, mentegetőzni kezdett, elpirult, s hátrálás közben rálépett »A múzsák kara« című esztétikai folyóirat szerkesztőjének a lábára.

- Kátya, nézd, az ott Tyelegin.

- Látom, nagyon kedves.

- Csókolnivalóan kedves. És ha tudnád, Katyusa, hogy milyen okos ember.

- Látod, Dása...

- Mi az?

A nővére elhallgatott. Dása megértette, és ő is elcsendesedett. A szíve megint lassabban vert, érezte, hogy ott bent, a csigaházban baj van. Pillanatokra meg tudott feledkezni róla, de ha újra benézett oda, félelmetes sötétséget látott.

A nézőtér elsötétült, a függöny szétnyílt, Dása sóhajtva tört le egy darabka csokoládét, a szájába tette, s figyelni kezdte az előadást.

A ragasztott szakállú férfiú még mindig azzal fenyegetőzött, hogy elégeti a kéziratot, a lány pedig a zongoránál ült, és továbbra is csúfot űzött belőle. Nyilvánvaló volt, hogy ezt a leányzót a legjobb volna minél előbb férjhez adni, ahelyett, hogy három felvonáson keresztül folytassák ezt a nyavalygást.

Dása a terem mennyezetére emelte tekintetét, ahol egy félmeztelen, gyönyörű nő derült, boldog mosollyal lebegett a felhők között... "Istenem, hogy hasonlít hozzám!"... S nyomban meglátta magát, kívülről nézve: páholyban ül, csokoládét eszik, hazudik, tévelyeg, és várja, hogy magától történjék vele valami rendkívüli. De semmi sem történik... "Nem ér semmit az életem, amíg el nem megyek hozzá, amíg meg nem hallom a hangját, s nem érzékelem egészen. Minden egyéb hazugság. Egyszerűen arról van szó: becsületesnek kell lenni..."

Ettől az estétől kezdve Dása nem tépelődött többet. Tudta már, hogy el fog menni Besszonovhoz, csak félt ettől az órától. Egy időben arra is gondolt, hogy elutazik az apjához, Szamarába, de aztán belátta, hogy másfélezer kilométer nem menti meg a kísértéstől, és letett róla.

Egészséges lánysága lázadozott, de mit lehetett tenni azzal a "második énnel", mikor annak minden a világon kezére járt. S végül is már elviselhetetlenül sértő volt ennyit vívódni, szenvedni Besszonov miatt, aki egyáltalán nem törődik vele, éli világát valahol a Kamennoosztrovszkij sugárúton, s verseket ír a csipkeszoknyás színésznőről. Dása meg színültig vele, csak ővele van tele.

Dása most azért is simára fésülte, hátul egyszerű kontyba csavarta a haját, s régi, még gimnazista korából megmaradt ruháját viselte, amit Szamarából hozott magával; bánatos dühvel magolta a római jogot, nem járt társaságba, és lemondott a szórakozásról. Úgy látszik, nehéz becsületesnek lenni. Dása egyszerűen gyáva volt.

Április elején, egy hűvös estén, amikor az alkony már ellobogott, és a zöldeslila ég foszforeszkáló fényében az árnyékok elmosódtak, Dása gyalog tért haza a szigetekről.

Otthon azt mondta, hogy előadásra megy, de ehelyett villamoson kiutazott a Jelagin-hídig, és egész este ott kószált a még kopasz fák közt, átsétált a hidakon, nézte a vizet, az alkony aranyszínű sugarával pászmázott lilás gallyakat, a szembejövők arcát, a mohos fatörzsek közt elsuhanó hintók lámpáit. Nem gondolt semmire, és nem sietett. Nyugalom volt a lelkében, és egész valóját szinte velejéig átjárta a tengerparti tavasz sós levegője. Elfáradt, de mégsem akarózott hazamennie. A széles Kamennoosztrovszkij sugárúton gyors ügetéssel röpítették a lovak a hintókat, sebesen surrogtak a hosszú testű gépkocsik, tréfákon kacarászva, csoportokba verődtek a sétálók. Dása befordult egy mellékutcába.

Ott csendes és néptelen volt minden. A háztetők felett az ég zöldellt. Minden házból muzsika szűrődött ki a leeresztett függönyök mögül. Itt egy szonátát gyakorolt valaki, ott egy elcsépelt keringő szólt, emitt meg az alkony bíborában tompán fénylő félemeleti ablakból hegedű dalolt.

Dását át- meg átjárták a hangok. Benne is minden énekelt, vágyakozott. Érezte, hogy teste könnyű és tiszta.

A sarkon befordult, megnézte a házszámot, elmosolyodott, és a főbejárathoz érve - ahol egy réz oroszlánfej alatt Besszonov névjegye volt kiszögezve -, erélyesen becsengetett.

A Bécs étterem portása, miközben lesegítette Besszonov kabátját, jelentős hangsúllyal mondta:

- Alekszej Alekszejevics, várják.

- Kicsoda?

- Az illető egy hölgy.

- De ki?

- Nem ismerjük.

Besszonov üres pillantással nézett el a fejek fölött, és a zsúfolt étterem legtávolibb sarkában foglalt helyet. Loszkutkin, a maître d'hôtel, ősz pofaszakállával a válla fölé hajolva, valami rendkívül finom báránysültet ajánlott.

- Nem vagyok éhes - mondta Besszonov. - Hozzon fehér bort, az én márkámat.

Szigorúan egyenes tartásban ült, kezét az abroszra tette. Mint ezen a helyen, ebben az órában rendesen, most is megszállta komor ihlete. A nap benyomásai arányos, átgondolt formát öltöttek benne, és ott, a román hegedűk sikongásától, az asszonyi parfümtől, a népes terem fullasztó melegétől felizgatva, alakot öltött egy árny, és ez az árny az ihlet volt. Érezte, hogy valami belső, vak ösztön rátapint benne a dolgok és szavak rejtett értelmére.

Besszonov fölemelte poharát, és fogai közt szürcsölte a bort. Szíve lassan vert. Mámorítón, kellemesen érezte a zenében, zajban egész mivoltát.

Szemben, a tükör alatti asztalnál vacsorázott Szapozskov, Antoska Arnoldov és Jelizaveta Kijevna. Tegnap a lány hosszú levelet írt Besszonovnak, találkozót adott itt neki, és most pirulva, izgatottan ült az asztalnál. Fekete-sárga csíkos ruha volt rajta, a hajában ugyanilyen színű szalag. Besszonov beléptekor kicsit megszédült.

- Legyen óvatos - súgta Arnoldov, és kimutatta minden odvas fogát és aranykoronáját. - A színésznővel szakított, most nincs nője, és veszedelmes, mint egy tigris.

Jelizaveta Kijevna elmosolyodott, megrázta csíkos szalagjait, és az asztalok között elindult Besszonovhoz. Sokan nevetve néztek utána.

Az utóbbi időben Jelizaveta Kijevna egészen elcsüggedt: nap nap után, foglalkozás nélkül, a jobb jövő reménye nélkül, szóval: kutyául élt. Tyelegin nyilvánvalóan idegenkedett tőle, udvarias volt, de a találkozást, beszélgetést kerülte. A lány viszont kétségbeesetten érezte, hogy éppen őrá volna szüksége. Ha az előszobából behallatszott Tyelegin hangja, olykor Jelizaveta Kijevna mindig várakozón nézett az ajtóra. Tyelegin rendesen lábujjhegyen járt a folyosón. A lány szívdobogva várt, az ajtó körvonalai szinte szétfolytak szeme előtt, de a léptek elhaltak odakint. Ha legalább gyufáért kopogtatott volna!

Zsirov bosszantására - aki macskaóvatossággal az égvilágon mindenkit szidalmazott - Jelizaveta Kijevna a napokban megvette Besszonov könyvét, hajtűvel felvágta, többször egymás után elolvasta, kávéval leöntötte, az ágyban összegyűrte, s végül ebéd közben kijelentette, hogy Besszonov zseni... Tyelegin lakói felzúdultak. Szapozskov azt mondta, hogy Besszonov penészgomba a rothadó burzsoázia testén. Zsirov homlokán kidagadtak az erek. Valet, a festő, összetört egy tányért. Csupán Tyelegin maradt egykedvű. Akkor a lányt elkapta az a bizonyos öngyűlölet, felkacagott, a szobájába ment, fellengősen ügyetlen levelet írt, amelyben találkozót kért Besszonovtól, visszament az ebédlőbe, és szó nélkül az asztalra dobta a levelet. A lakótársak felolvasták, és sokáig rágódtak fölötte. Tyelegin ezt mondta:

- Nagyon merész levél.

Erre Jelizaveta Kijevna odaadta a levelet a szakácsnőnek, hogy azonnal adja postára. Úgy érezte, hogy zuhan, rohan az örvénybe.

Most Besszonov asztalához lépve, Jelizaveta Kijevna merészen megszólalt:

- Én vagyok az, aki írtam magának. Köszönöm, hogy eljött.

És nyomban leült vele szemben, a lábát keresztbe vetve, és oldalvást az asztalra könyökölt. Erősen aláfestett szemével méregetni kezdte Besszonovot. A férfi hallgatott. Loszkutkin hozott még egy poharat, és bort öntött Jelizaveta Kijevnának. A lány megszólalt:

- Biztosan tudni szeretné, miért akartam magával találkozni.

- Nem, én nem kérdezek semmit. Igyon bort.

- Igaza van, nincs mit mondanom. Maga, Besszonov, él, de én nem. Egyszerűen unatkozom.

- Mivel foglalkozik?

- Semmivel. - Elnevette magát, s nyomban elvörösödött. - Kokottnak menni? Ugyan! Nem csinálok semmit. Várom, mikor szólalnak meg a harsonák. Várom a hajnalt. Furcsa, nem?

- Mi maga tulajdonképpen?

A lány jó ideig nem felelt, lehajtotta fejét, és még jobban elpirult.

- Egy agyrém - suttogta végül.

Besszonov savanyúan mosolygott. "Buta, egy buta liba!" De emellett olyan kedvesen lányos volt vörösesszőke hajában a választék, mélyen kivágott, telt válla olyan érintetlennek látszott, hogy Besszonov most már jóindulatúan mosolygott, fogai közé szűrt egy pohár bort, és hirtelen kedve kerekedett, hogy képzeletének fekete gőzét erre az egyszerű leányra zúdítsa. Arról kezdett beszélni, hogy Oroszországra elkövetkezett az utolsó ítélet éjszakája. Titokzatos, baljós jelekből érzi ezt:

- Látta azt a plakátot a városban: röhögő ördög száguld autókeréken egy gigászi lépcsőn lefelé... Érti, mit jelent ez?

Jelizaveta Kijevna nézte a férfi jéghideg szemét, nőies száját, felhúzott, vékony szemöldökét, nézte, hogyan reszket kezében a pohár, és milyen szomjasan, lassan iszik. A lány lassan megrészegült. Szapozskov messziről integetett neki. Besszonov hirtelen megfordult, s elkomorodva kérdezte:

- Kik azok ott?

- A barátaim.

- Nem tetszik nekem ez az integetés.

Erre Jelizaveta Kijevna gondolkodás nélkül azt ajánlotta:

- Menjünk máshová. Akarja?

Besszonov fürkészőn nézett rá. A lány már kissé bandzsított, ajka gyönge mosolyra nyílt, halántékán verejték gyöngyözött. És a férfit hirtelen mohó vágy fogta el ez után a rövidlátó, egészséges, fiatal lány után. Megfogta az asztalon nyugvó nagy, forró kezét, és így szólt:

- Vagy menjen el most rögtön... vagy hallgasson... és menjünk... Így legyen...

Jelizaveta Kijevna csak egy kurtát sóhajtott. Arca elhalványult. Nem érezte, hogyan keltek fel, hogyan fogta karon Besszonov, s vezette ki az asztalok között. És mikor bérkocsiba ültek, még a szél sem hűtötte le izzó bőrét. A kocsi rázkódott a köveken. Besszonov mind a két kezével botjára támaszkodott, s állát ráfektetve beszélt:

- Harmincöt éves vagyok, de az én életemnek vége. Engem már nem csal meg többé a szerelem. Mi is lehet annál keserűbb, mintha hirtelen ráébred az ember, hogy lovagi paripája közönséges faló? És lám, még sok-sok esztendeig kell az életet így, hullaként vonszolni... - Elfordult, ajka mosolyra rándult. - Úgy látszik, magával együtt arra kell várnom, hogy megfújják a jerikói harsonákat. Nem is volna rossz, ha ebben a temetőben egyszer csak felharsanna a trombitaszó... tra-ta-ta-ta... és hajnalpír lepné be az eget... Bizony, lehet, hogy igaza van...

Egy külvárosi szállodánál állapodtak meg. Az álmos pincér egy hosszú folyosón át elvezette őket az egyetlen üres szobába. Vörös tapétás, alacsony helyiség volt, a falon foltok, repedések. A falnál, a fakó baldachin alatt, óriási ágy, az ágy lábánál bádogmosdó. Áporodott dohszag és dohányfüst terjengett a szobában. Jelizaveta Kijevna az ajtóban állva, alig hallhatóan megszólalt:

- Miért hozott ide?

- Ne féljen, jó lesz minden - felelt sietve Besszonov.

Levette a lány felöltőjét és kalapját, és a törött lábú fotelra tette. A pincér egy üveg pezsgőt hozott, hozzá apró almákat és szőlőt, amelyhez apró papírdarabkák tapadtak. Megnézte a mosdót, és éppoly mogorván, ahogy jött, távozott. Jelizaveta Kijevna elhúzta az ablak függönyét. Künn, a nedves pusztaságban, egy árva gázláng pislogott. Óriási hordókat szállítottak arra, s a kocsiülés fölé ponyva volt kiterítve. A lány elmosolyodott, a tükörhöz ment, és új, saját maga előtt is új, szokatlan mozdulatokkal igazgatta meg a haját. "Ha holnap észre térek, beleőrülök" - gondolta nyugodtan, mialatt megigazította a csíkos szalagot.

- Akar bort? - kérdezte Besszonov.

- Igen, kérek.

Leült a díványra, a férfi a lány lába elé, a szőnyegre telepedett, és révedezve így szólt:

- Szörnyű szeme van magának: vad és alázatos. Orosz szeme van. Mondja, szeret?

A lány ekkor újra zavarba esett, s mindjárt el is gondolta magában: "Igen. Ez az őrület!"

Átvette Besszonov kezéből a teli borospoharat, kiitta, feje elnehezedett és hátrahanyatlott.

- Félek magától, és azt hiszem, gyűlölöm is - mondta hangosan, és úgy hallgatta saját hangját, mintha messziről szólna. - Ne nézzen így rám, szégyellem magam.

- Furcsa lány maga.

- Besszonov, maga nagyon veszedelmes ember. Én szakadár családból származom, én hiszek az ördögben... Édes istenem, ne nézzen hát úgy. Tudom, miért kellettem magának... Félek magától.

Hangosan felkacagott. Egész testét rázta a nevetés, és a kezében tartott pohárból kilöttyent a bor. Besszonov a lány ölébe hajtotta a fejét.

- Szeressen engem... könyörgök, szeressen... - szólt kétségbeesett hangon, mintha a lányban keresne menedéket. - Nehéz nekem nagyon, rettenetesen... rémes nekem egyedül... Szeressen... szeressen...

Jelizaveta Kijevna a kezét a férfi fejére tette, és behunyta a szemét.

A férfi elmondta, hogy minden éjszaka átszenvedi a halál kínjait. Kell, hogy valaki, egy élő, érző ember legyen mellette, aki megszánja, felmelegíti és odaadja magát neki. Rettenetes kínszenvedés ez...

- Igen, igen... ez rettenetes. Már egészen megdermedtem. Már elállt a szívverésem. Melegítsen fel. Nekem olyan kevés kell. Szánjon meg, különben elpusztulok. Ne hagyjon egyedül. Édes, kedves leánykám...

Jelizaveta Kijevna rémülten, izgatottan hallgatta. Besszonov egyre hosszasabban csókolgatta a tenyerét. Már nagy, erős lábát kezdte csókolni. A lány még jobban összehúzta szemét, azt hitte, menten meghal, annyira szégyellte magát.

És egyszerre, mintha mécsvilág gyúlt volna a szívében, Besszonovot kedvesnek, szánnivalónak látta... Magához emelte a férfi fejét, és erősen, mohón megcsókolta a száját. Ezután már minden szégyenkezés nélkül sietve levetkőzött és befeküdt az ágyba.

Mikor Besszonov a lány meztelen vállára hajtva a fejét, elaludt, Jelizaveta Kijevna még soká nézte rövidlátó szemével ezt a sárgásan halvány arcot... a halánték, a szemöldök s a szájszögletek fáradt ráncait... nézte, nézte ezeket az idegen s mégis most már örökre rokon vonásokat.

Olyan szomorú látvány volt ez az alvó férfiarc, hogy Jelizaveta Kijevna sírva fakadt.

Elgondolta, hogy Besszonov felébred, meglátja őt az ágyban, hogy milyen kövér, milyen csúf, s a szeme kibőgött, s akkor egykettőre lerázza a nyakáról... Őt már soha senki nem szeretheti, hanem mindenki biztosra veszi, hogy ő züllött, buta, aljas nőszemély, aki mindenképpen azt akarja elhitetni a világgal, hogy szeretett valakit, és mégis mással állt össze... s így az ő élete már csak merő szenny, zűrzavar és kétségbeesés. Jelizaveta Kijevna óvatosan, észrevétlenül álomba sírta magát...

Besszonov orrán át mélyet lélegzett, a hátára fordult, és kinyitotta szemét. Semmihez sem fogható, undok csömör zsongott egész testében. Undorította a gondolat, hogy új napra kell virradnia. Sokáig nézegette az ágy rézgombjait, aztán elszánta magát, és balra nézett. Egy nő feküdt mellette, szintén hanyatt, s arcát eltakarta meztelen karja.

"Ki lehet? - Akárhogy erőltette is zavaros fejét, nem tudott ráeszmélni. Óvatosan kihúzta párnája alól a szivartárcáját és rágyújtott. - Az ördög vigye el! Hát nem elfelejtettem? El én. Ejnye, de kellemetlen." Tétován és hangosan rákezdte:

- Jó reggelt! Felébredt? - mondta színészkedve. A lány hallgatott, s nem vonta el a könyökét.

A férfi folytatta:

- Tegnap még idegenek voltunk egymásnak, s mára ez az éjszaka rejtélyes szálakkal fűz egybe minket. - Elkomorodott. Maga is érezte, milyen hitvány a beszéde. S zavarta a nő hallgatása is. Nem tudta, mihez akar ez az ismeretlen némber kezdeni. A bűnbánó Magdolnát fogja-e játszani, sírógörcsöt kap, vagy rokonszenvének rohamával fogja elárasztani?... Óvatosan megérintette a könyökét. A lány elhúzódott... "Ejnye, hogy is hívják? Ahá... Margaréta..." Bánatos hangon folytatta:

- Margaréta, haragszik rám?

Erre a lány egyszerre felült az ágyban és lecsúszó ingét melléhez szorítva, kidülledt, rövidlátó szemével Besszonovra bámult. Szemhéja dagadt volt, duzzadt ajka mosolyra ferdült. A férfinak nyomban eszébe jutott minden, és testvéri gyöngédséget érzett.

- Nem Margaréta a nevem, hanem Jelizaveta Kijevna - mondta. - Gyűlölöm magát. Menjen le az ágyról.

Besszonov azonnal kibújt a takaró alól, és az ágy végében, a rossz szagú mosdónál úgy-ahogy felöltözött, majd felhúzta a függönyt, és eloltotta a villanyt.

- Vannak felejthetetlen pillanatok - dünnyögte a férfi.

Jelizaveta Kijevna sötéten követte minden mozdulatát. Amikor a költő cigarettára gyújtva a díványra ült, a lány lassan megszólalt:

- Hazamegyek s megmérgezem magam.

- Nem értem... Mi történt?... Mi baja, Jelizaveta Kijevna?

- Bánom is én, ne értse. Takarodjék innen. Fel akarok öltözni.

Besszonov kiment a folyosóra, ahol erős huzat volt és széngázszag. Sokáig kellett várnia. Az ablakpárkányra ült és cigarettázott, aztán a folyosó legvégére ment, ahol egy kis teakonyhából kihallatszott a pincér és két szobalány csendes beszélgetése. Teát ittak.

A pincér beszélt:

- De odavagy a faludért. Mintha ott volnának oroszok. Sokat is értesz te ehhez! Vedd sorra a szobákat itt, éjszaka... nesze neked Oroszország. Mind aljas. Aljasak és disznók.

- Ne mondjon ilyen csúnyákat, Kuzma Ivanics.

- Tizennyolc éve szolgálok itt, hát beszélhetek csúnyákat.

Besszonov visszament. A szobája ajtaját nyitva találta. A szoba üres volt. A kalapja a padlón hevert.

"Hát, istenem... Így is jó" - gondolta. Ásított, nyújtózkodott, hogy a csontjai ropogtak.

Ezzel kezdődött a napja, amely abban különbözött a tegnapitól, hogy reggel az esőfelhőket erős szél űzte észak felé, és ott óriási, fehéres tömeggé gyúrta. A nedves várost üde napfény öntötte el. Szabad szemmel nem látható, nyúlós kis szörnyek gubbasztottak, sütkéreztek s aléltak el benne: a nátha, köhögés, rossz nyavalyák, a tüdővész melankolikus mikrobái, a fekete mélabú titokzatos bacilusai is mind ott nyüzsögtek a függönyök mögött, a szobák s a nedves pincelakások mélyén. Az utcán szél fújt, a házak ablakait kitárták, tisztogatták az üvegeket. Kék inges házmesterek söprögették a járdát. A Nyevszkijen penészvirág-arcú lányok kínálgattak olcsó kölnivízzel szagosított hóvirágcsokrokat. Az üzletekből sietve eltakarítottak minden téli holmit, s felbukkantak a kirakatok első fecskéi, az élénk színű tavaszi divatcikkek.

A délutáni lapok ilyen címekkel jelentek meg: "Éljen az orosz tavasz!" És néhány vers eléggé kétértelmű célzásokat tartalmazott. Borsot törtek a cenzúra orra alá.

Végül pedig felvonultak az utcagyerekek füttyétől és vihogásától kísérve a "Harci központ" futuristái is. Hárman voltak: Zsirov, Valet, a festő, és az akkor még teljesen ismeretlen Arkagyij Szemiszvetov, egy óriás növésű, lóarcú legény.

A futuristákon rövid, narancssárga színű, fekete cikcakkal díszített bársonyblúz volt, öv nélkül. A fejükön cilinder. Mindegyik monoklit viselt, és arcukra halak, nyilak és egy-egy "R" betű volt rápingálva. Öt óra tájt a Lityejnijen a rendőr megállította a menetet, és bérkocsin elvitte az őrszobára leigazoltatni. Az egész város az utcára özönlött. A Morszkaján, a rakparton és a Kamennoosztrovszkijon fényes fogatok robogtak, és nyüzsögtek a járókelők. Sokan, igen sokan hitték aznap, hogy valami rendkívülinek kell történnie: vagy az, hogy a Téli Palotában aláírnak valami manifesztumot, vagy bombát dobnak a minisztertanácsra, vagy hogy egyáltalán: "kezdődik valami."

De leszállt a kékes szürkület, az utcák és csatornák mentén kigyúltak a lámpák, és rezgő fénydárdáik messze nyúltak a sötét vízen. A hajógyárak mögül óriási, füstös-felhős alkonypír kápráztatta a Néva-hidakon álldogálók szemét. És semmi se történt. A Péter-Pál erődben a torony hegye utolsót csillant. Vége lett a napnak.

Besszonov aznap sokat és eredményesen dolgozott. Reggeli után aludt, és ez felfrissítette, utána sokáig olvasta Goethét. Az olvasás felizgatta s felvillanyozta.

Ide-oda járkált a könyvespolcok között, hangosan gondolkodott, közben az íróasztalhoz ült, hogy egy-egy szót vagy sort leírjon. A nénike, aki legénylakását rendben tartotta, porcelán ibrikben párolgó kávét szolgált fel.

Ihletett percei voltak Besszonovnak. Arról írt, hogy Oroszországra éj borul, meglebben a tragédia függönye, az istenes nép pedig, mint a »Szörnyű bosszú« kozákja, istentelen, rémítő lárva képét ölti. Az ország feketemisére készül. Az örvény megnyílt, s nincs, nincs menekvés többé...

Behunyta szemét, és maga elé képzelte a kihalt mezőket, az ősi sírok fejfáit, a viharvert tanyákat és messze, a sírhalmokon túl tűzvészek bíbor lángját. Két kezébe nyugtatta fejét, s elgondolta, hogy ő éppen ilyennek szereti ezt az országot, amelyet csak könyvekből és képekből ismert. Homlokát mély redők szántották, s szívét borzalmas előérzet szorongatta. Aztán a füstölgő cigarettával kezében, egymás után írta tele nagy betűivel a zörgő papírlapokat.

Szürkületkor nem gyújtott világot. Forró fejjel, izzadó kézzel, még mindig izgatottan a díványra dőlt. Munkanapja ezzel véget ért.

Szíve lassacskán elcsitult, s egyre egyenletesebben vert. Most azon tétovázott, hogyan töltse el az éjszakát. Brr... Senki se telefonált, senki se jött látogatására. Egyedül kell megbirkóznia a csüggedés rémével. Fölötte, ahol egy angol család lakott, zongoráztak, és ez a muzsika zavaros és képtelen kívánságokat ébresztett benne.

Egyszerre csak csöngettek. A néne papucsában az ajtóhoz csoszogott. Behallatszott egy gőgös női hang: - Beszélni akarok vele.

Aztán könnyű, gyors léptek torpantak meg ajtajánál. Besszonov mozdulatlan maradt. Elmosolyodott. Az ajtó kopogás nélkül felpattant, és az előszoba fényéből egy karcsú, finom leányalak lépett a szobába, nagy kalapján égnek álló margaréták.

A látogató a világosságból jött, s így nem tudott tájékozódni a félhomályban. Megállt a szoba közepén. Mikor Besszonov nesztelenül felkelt a díványról, a lány hátrahőkölt, de aztán dacosan megrázta fejét, és még mindig azon a fennhéjázó hangon megszólalt:

- Nagyon fontos ügyben jöttem.

Besszonov az asztalhoz lépett, és felgyújtotta a lámpát.

A könyvek és kéziratok közt a kék lámpaernyő nyugalmas félhomályba borította a szobát.

- Mivel szolgálhatok? - kérdezte Alekszej Alekszejevics, helyet mutatott látogatójának. Ő maga nyugodtan leült az íróasztalához, és karját a támlára helyezte. Arca áttetszően halvány volt, szeme alatt kékes karikák. Pillantását lassan emelte vendégére, de ekkor megrezzent, ujjai megremegtek:

- Darja Dmitrijevna - szólt halkan. - Nem ismertem meg az első pillanatban.

Dása ugyanolyan elszántan, mint ahogy belépett, leült egy székre, szarvasbőr kesztyűs kezét térdére tette, és komoran nézett maga elé.

- Darja Dmitrijevna, örülök, hogy eljött. Ez igazán nagy ajándék.

Dása nem is hederített a szavaira.

- Kérem, ne gondolja, hogy én is tisztelője vagyok. Némelyik verse tetszik nekem, némelyik nem tetszik, mert nem értem, és nem is szeretem. Egyáltalán nem azért jöttem, hogy versekről beszélgessek. Azért jöttem, mert maga engem meggyötört.

Mélyen lehajtotta fejét, s Besszonov észrevette, hogy piros lett a nyaka és a karja is, már ami kilátszott kesztyűje s fekete ruhája között. Mozdulatlanul hallgatta.

- Magának természetesen semmi köze hozzám. Én is nagyon szeretném, ha maga nem érdekelne. De látja, mégis nagyon kellemetlen pillanatokon kell átesni...

Gyors mozdulattal felemelte fejét, és szigorú, nyílt tekintettel nézett a férfi szemébe. Besszonov lassan lebocsátotta pilláit.

- Úgy ért ez utol, mint egy betegség. Folyvást azon kapom magam, hogy magára gondolok. Ez végül is erősebbnek bizonyult, mint én. El kellett jönnöm, hogy a szemébe mondjam. Ma rászántam magam. Látja, szerelmet vallottam.

Az ajka megremegett. Gyorsan elfordult, és a falra nézett, ahol összeszorított szájjal és csukott szemmel mosolygott rá Nagy Péter alulról megvilágított halotti maszkja, amit az akkori költők nagyon kedveltek. Az emeleten az angol lelkipásztor családja négyszólamú fugát énekelt:

Meghalunk.
De nem, felrepülünk
A kristálytiszta égbe,
Az örök üdvösségbe.

- Ha most el akarja hitetni velem, hogy maga is érez irántam valamit, rögtön elmegyek - folytatta Dása, lázasan hadarva. - Maga még csak nem is becsülhet engem, ez természetes. Rendes nő nem viselkedik így. De én semmit sem kérek, semmit sem kívánok magától. Csak meg akarom mondani, hogy gyötrelmesen és nagyon szeretem... Egészen tönkretett ez az érzés... Már a büszkeségem is odavan...

Most ezt gondolta: "Fölkelni s gőgös főhajtással ki innen..." De ülve maradt, és tovább nézte a mosolygó maszkot. Olyan gyengeség fogta el, hogy a kezét sem tudta felemelni, s egyszer csak megérezte saját testének súlyát és melegét. "Felelj már, felelj hát" - gondolta szinte félálomban.

Besszonov tenyerébe rejtette arcát, és csöndesen, mint ahogy templomban beszélnek, kissé kenetesen így szólt:

- Lelkem mélyéből köszönettel tartozom ezért az érzésért. Az ilyen magasztos, tömjénes pillanatot, amivel maga megajándékozott, sohasem lehet elfeledni...

- Fölösleges, hogy emlékezzék rá - sziszegte Dása.

Besszonov hallgatott, aztán fölkelt, odább ment, és a könyvszekrényhez támaszkodott.

- Darja Dmitrijevna, mélyen meg kell hajolnom maga előtt. Nem vagyok méltó a szavaira. S talán még sohasem átkoztam úgy magam, mint e pillanatban. Elpocsékoltam, szétforgácsoltam, kiéltem magam. Mit felelhetek magának? Meghívjam egy szállodába? Darja Dmitrijevna, magához becsületes akarok lenni. Már nem tudok szeretni. Néhány éve még azt hittem, hogy örök ifjúság vár rám. Akkor nem engedtem volna el magát...

Dása a férfi minden szavát kínzó tűszúrásnak érezte. Szavaiból megejtő bánat áradt.

- Ma már eltékozlom a drága bort. Meg kell értenie, mit jelent ez nekem. Csak a kezem kellene kinyújtani és elvenni...

- Nem, nem - suttogta gyorsan Dása.

- De igen. S maga érzi ezt. Nincs édesebb bűn, mint a pazarlás, a tékozlás. Ezért is jött el hozzám. Kiönteni a lánysága kelyhét... Elhozta énnekem...

Lassan elkomorodott. Dása lélegzetét visszafojtva, borzalommal nézett rá.

- Darja Dmitrijevna, engedje meg, hogy őszinte legyek. Maga úgy hasonlít a nővéréhez, hogy én az első pillanatban...

- Mi? - kiáltott Dása. - Mit mondott?

Kitépte magát a karosszékből, és a férfi elé állt. Besszonov nem értette meg, és félremagyarázta a lány izgatottságát. Érezte, hogy elveszti a fejét. Mohón szívta be a parfümillatot és a női test csaknem megfoghatatlan, szédítő és mindig egyéni illatát.

- Ez őrület... tudom... nem bírom... - suttogta, és a lány kezét kereste. De Dása eliramodott, és a küszöbről vad pillantást vetve vissza rá, eltűnt. Az előszobaajtó erősen becsapódott. Besszonov lassan az asztalhoz ment, és a kristálydobozra koppantva, cigarettát vett elő. Aztán szemére szorította tenyerét, és képzeletének egész félelmetes erejével tört rá a gondolat, hogy a Jó Szellem döntő küzdelemre készen elküldte hozzá ezt a heves vérű, finom és vonzó leányt, hogy magához vonja, visszatérítse, megmentse. De ő már menthetetlenül a Gonosz kezében van, s onnan nem szabadul többé. És mint a vérben keringő méreg, egyre jobban égette az olthatatlan vágy és sajnálkozás.

- Dása, te vagy? Lehet. Gyere be.

Jekatyerina Dmitrijevna a tükrös szekrény előtt a fűzőjét húzta össze. Szórakozottan mosolygott Dására, és nagy gonddal tovább forgolódott a tükör előtt, szűk cipőjében topogva a szőnyegen. Könnyű, csipkés, szalagos fehérneműben volt, szép karja, válla púderesen, haja ékes koronába tűzve. Egy alacsony zsámolyon forróvizes csésze, körömollók, ráspolyok, pipereszerek szerteszét. Ma történetesen szabad estéje volt, Jekatyerina Dmitrijevna tehát "tollászkodott", mint ezt maguk között mondogatták.

- Te tudod, hogy már nem hordanak a fűzőben egyenes halcsontot? - mondta, miközben harisnyát húzott. - Látod, ez új fűző, madame Duclet csinálta. A has sokkal szabadabb benne, sőt egy csöppet ki is emeli. Tetszik neked?

- Nem, nem tetszik - felelte Dása. Megállt a falnál, és hátratette kezét. Jekatyerina Dmitrijevna csodálkozva pillantott rá, és felhúzta szemöldökét:

- Igazán nem tetszik? Kár! Pedig olyan kényelmes.

- Mi kényelmes, Kátya?

- Neked talán a csipke nem tetszik rajta? Azt ki lehet cserélni. De mégis furcsa, miért nem tetszik?

És újra megnézte magát a tükörben. Dása így szólt:

- Kérlek, ne éntőlem kérdezd, hogy tetszenek-e a fűzőid.

- Ugyan, Nyikolaj Ivanovics nem ért az ilyesmihez.

- Nyikolaj Ivanovicsnak nincs semmi köze ehhez.

- Dása, mi van veled?

Jekatyerina Dmitrijevnának a szája is nyitva maradt a csodálkozástól. Csak most vette észre, hogy Dása alig áll a lábán, a foga közt szűri a szót, arcán vörös foltok égnek.

- Azt hiszem, Kátya, jobb volna, ha nem forgolódnál a tükör előtt.

- De hát végül is rendbe kell hoznom magamat.

- Kinek?

- Furcsa vagy igazán... Hát saját magamnak.

- Nem igaz.

A két nővér sokáig hallgatott. Jekatyerina Dmitrijevna levette akasztójáról kék selyemre dolgozott teveszőr pongyoláját, magára öltötte, és lassan megkötötte övszalagját. Dása figyelmesen követte mozdulatait, aztán megszólalt:

- Eredj be Nyikolaj Ivanovicshoz, mondj el neki mindent őszintén.

Jekatyerina Dmitrijevna még mindig ott állt, az övén babrálva. Mintha a torkában kis gömbök dudorodnának, és a nyeldeklőjét szorongatná valami.

- Dása, te megtudtál valamit? - kérdezte halkan.

- Most voltam Besszonovnál. (Jekatyerina Dmitrijevna üveges szemmel nézett maga elé, hirtelen elsápadt, és felhúzta vállát.) Nyugodt lehetsz, velem semmi sem történt. Még idejekorán megmondta... - Dása idegesen topogott. - Régóta sejtettem, hogy te... pont ővele... Csakhogy nagyon utálatos volt ez a gondolat ahhoz, hogy elhiggyem... Te gyáva voltál és csaltál. Hát én nem akarok ebben a fertőben élni... Eredj és mondj el mindent a férjednek.

Dása nem tudott tovább beszélni. Testvére mélyen lehajtott fejjel állt előtte. Dása minden egyébre inkább el volt készülve, mint erre a bűntudatos, alázatos főhajtásra.

- Most mindjárt? - kérdezte Kátya.

- Igen. Most rögtön... Be kell látnod...

Jekatyerina Dmitrijevna felsóhajtott, és az ajtó felé fordult. Ott, meglassítva lépteit, visszaszólt:

- Nem bírom, Dása. - De húga hallgatott. - Jó, hát megyek, megmondom.

Nyikolaj Ivanovics a szalonban ült, és papírvágókésével szakállát birizgálva, Akungyin cikkét olvasta az »Orosz Szemle« legfrissebb számában, amelyet épp akkor vágott fel.

A cikk Bakunyin halálának évfordulója alkalmából íródott. Nyikolaj Ivanovics nagyon élvezte... Amikor a felesége belépett, vidáman felkiáltott:

- Katyusa, ülj le. Hallgasd csak meg ezt a részt... "Ez az ember - már tudniillik Bakunyin - nem is annyira gondolkozásmódjával és feltétlen elvhűségével bilincselt le, mint inkább a reális életbe átvitt eszméinek pátoszával, ami áthatotta minden mozdulatát, Proudhonnal átvirrasztott éjszakáinak vitáit és azt a bátorságot, amellyel a harc tüzébe vetette magát, sőt még azt a regényes gesztusát is, mikor csak úgy átutaztában az osztrák felkelők ágyúiból tüzet nyitott, jóformán azt sem tudva még, kivel verekszik. Bakunyin pátosza iskolapéldája annak, mily hatalmas erővel veszik fel a harcot az új társadalmi osztályok. Századunk feladata, hogy az eszméket megtestesítse. Nem kell, hogy az élet vak erőinek alárendelt tények tömegéből vigye át ezeket az eszméket egy ideális világba, nem, a folyamat fordított: az eszmék világának kell meghódítania az anyagi világot. A realitás: a felhalmozott fűtőanyag, az eszme: a gyújtószikra. Ennek a két elkülönült, ellenséges világnak a forradalom tüzében kell összeolvadnia..." Gondold csak el, Katyusa... Ez már aztán minden kétséget kizáróan nem egyéb, mint: éljen a forradalom! Bravó, Akungyin! Igaz is, úgy élünk, nagy eszmék, nagy érzések nélkül. A kormány egyetlen funkciója, hogy ész nélkül retteg a holnaptól. Az intelligencia elhájasodik, vagy elissza az eszét. Hiszen mi egyebet se teszünk, Katyusa, csak fecsegünk. A szánkat járatjuk, és mégse tudunk kivergődni a hínárból. A nép elevenen elrothad. Egész Oroszország szifiliszben és pálinkában fetreng. Oroszország elkorhadt. Ha ráfújsz, porrá hull. Így nem lehet élni... Máglya kell alánk, tisztítótűz...

Nyikolaj Ivanovics izgatott, bársonyos hangon beszélt, a szeme kerekre nyílt, s késével a levegőt vagdosta. Jekatyerina Dmitrijevna egy karszék támlájába fogódzva állt ott. Amikor a férfi kibeszélte magát, s újra felütötte a folyóiratot, felesége odament hozzá, s kezét a hajára tette:

- Kolenyka, nagyon fog fájni neked, amit mondok. El akartam titkolni, de úgy fordult, hogy meg kell mondanom.

Nyikolaj Ivanovics kiszabadította fejét Kátya keze alól, és figyelmesen nézett rá:

- Igen, hallgatlak, Kátya.

- Emlékszel, mikor egyszer összezördültünk, és én mérgemben azt mondtam, hogy ne hidd magad felőlem olyan nagy biztonságban... Aztán letagadtam...

- Igen, emlékszem. - Letette a könyvet, és egészen megfordult a fotelban. Kátya egyszerű, nyugodt pillantásával találkozva, szeme ijedtében ide-oda rebbent.

- Szóval... én akkor megtévesztettelek... Én hűtlen lettem hozzád...

A férfi arca panaszosra torzult, majd mosolyogni próbált. A torka kiszáradt. Mikor már nem hallgathatott tovább, tompán megszólalt:

- Jól tetted, hogy megmondtad, Katyusa. Köszönöm.

Kátya megfogta a kezét, ajkával érintette, és a szívéhez szorította. De a kéz kicsúszott az övéből, és ő nem tartotta vissza. Aztán Jekatyerina Dmitrijevna csendesen a szőnyegre ereszkedett, és fejét a karszék támlájára tette.

- Egyebet nem kell hogy mondjak?

- Nem, Kátya. Eredj.

Kátya felkelt és kiment. Az ebédlő ajtajában váratlanul Dása szaladt elébe, a nyakába borult, haját, nyakát csókolgatta, és a fülébe súgta:

- Bocsáss meg, bocsáss meg... Te drága, te csodálatos... Mindent hallottam... Meg tudsz bocsátani, Kátya? Mondd!

Jekatyerina Dmitrijevna óvatosan kibontakozott, az asztalhoz ment, lesimította a terítő gyűrődését, és így szólt:

- Megtettem, amit parancsoltál, Dása.

- Kátya, meg tudsz valaha bocsátani?

- Igazad volt, Dása. Jobb, hogy így történt.

- Dehogyis volt igazam! Csak dühös voltam, gonosz voltam. De most látom, hogy téged senki, de senki el nem ítélhet. Lehet, hogy valamennyien megszenvedjük, hogy fájni fog, de teneked igazad van, érzem, mindenben igazad van. Bocsáss meg, Kátya.

Borsónyi könnyek peregtek le Dása arcán. Egy lépésnyire állt nővére mögött, és suttogva folytatta:

- Ha nem bocsátasz meg, én nem akarok tovább élni.

Jekatyerina Dmitrijevna gyorsan feléje fordult:

- Mit akarsz még tőlem? Azt szeretnéd, hogy most megint minden szép szeretetben folydogáljon tovább... Hát most megmondom neked... Azért hazudtam és hallgattam, mert csak így tudtam ideig-óráig húzni ezt az életet Nyikolaj Ivanoviccsal... Most aztán: vége. Érted? Régen nem szeretem Nyikolajt, már rég hűtlen lettem hozzá. Hogy ő szeret vagy nem szeret, nem tudom, de ő nekem idegen. Érted? Te meg mint egy fázós veréb, a szárnyad alá dugod a fejed, hogy meg ne lásd a szörnyűségeket magad körül. De én mindent láttam, és ebben az utálatban éltem, mert gyönge nő vagyok. Láttam, hogy ez az élet téged is magával sodor. Óvni akartalak, megtiltottam Besszonovnak, hogy hozzánk járjon... Ez még azelőtt volt, mielőtt... Most már mindegy... Most már mindennek vége...

Jekatyerina Dmitrijevna hirtelen felkapta a fejét és hallgatózott. Dása hátán hideg borzongás futott végig. Az ajtófüggöny mögött megjelent Nyikolaj Ivanovics.

- Besszonov? - kérdezte, s mosolyogva csóválta fejét. És belépett az ebédlőbe.

Jekatyerina Dmitrijevna nem felelt. Arcán foltok piroslottak, szeme szárazon égett. Száját szorosan összezárta.

- Kátya, te úgy látszik, azt hiszed, hogy befejeztük a beszélgetésünket. Tévedsz.

Tovább mosolygott.

- Dása, kérlek, hagyj magunkra.

- Nem, nem megyek - és Dása a nővére mellé állt.

- De igen, elmégy, ha szépen megkérlek.

- Nem, nem megyek.

- Ez esetben nekem kell távoznom ebből a házból.

- Tessék - szólt dühös pillantással Dása.

Nyikolaj Ivanovics elvörösödött, de nyomban visszatért szemének előbbi kifejezése, valami réveteg őrületféle.

- Annál jobb, csak maradj. Ide figyelj, Kátya... mostanáig ott ültem, ahol otthagytál, és tulajdonképpen néhány perc alatt annyit szenvedtem, amennyit egyáltalán csak szenvedni lehet... Oda lyukadtam ki, hogy meg kell öljelek téged... Igen, igen...

E szavakra Dása gyorsan mindkét karjával magához szorította testvérét. Jekatyerina Dmitrijevna ajka megvetően lebiggyedt.

- Idegrohamod van, Nyikolaj Ivanovics, végy be csillapítót.

- Nem, Kátya, ezúttal nem ideggörcs.

- Akkor tedd meg, amit akartál! - kiáltott az asszony, Dását eltolta maga mellől, és egész közel ment Nyikolaj Ivanovicshoz. - Tedd meg hát. A szemedbe mondom: nem szeretlek.

A férfi az asztalig hátrált, a terítőre tette a háta mögött tartott női revolvert, ujjait a szájába vette, megharapta, megfordult és az ajtó felé indult. Kátya pillantása nyomon követte. Férje nem fordult vissza, s úgy motyogta, hátrafelé:

- Nagyon fáj... nagyon fáj...

Ekkor Kátya hozzászaladt, vállon ragadta, s maga felé fordította a férfit:

- Hazudsz... nem is igaz... Hiszen még most is hazudsz...

De a férje csak a fejét rázta és kiment. Jekatyerina Dmitrijevna az asztalhoz ült:

- Tessék, Dasenyka! Itt a harmadik felvonás vége, revolverrel... Elválok tőle...

- Katyusa... az istenért...

- Elmegyek, nem akarok így élni. Öt esztendő múlva öreg leszek, akkor már késő. Nem tudok így élni tovább... Undor, utálat...

Kezébe temette arcát, aztán az asztalnak dőlt. Dása melléje ült, és gyorsan, óvatosan megcsókolta a vállát. Jekatyerina Dmitrijevna felegyenesedve folytatta:

- Azt hiszed, nekem nem fáj? Mindig sajnáltam szegényt. De most képzeld el, bemegyek hozzá, s megint elkezdődik a vitatkozás, aminek se vége, se hossza, és elejétől végig hamis... Mintha valami fintorgó és hamisan kornyikáló lidérc volna köztünk. Akárcsak egy lehangolt zongorán játszanék, ha vele beszélek... Nem, elválok tőle... Jaj, Dasenyka, ha tudnád, milyen szomorú az életem!

Jekatyerina Dmitrijevna végül mégis bement férje dolgozószobájába. Hosszan tárgyaltak, csendesen, bánatosan beszélgettek, megpróbáltak őszinték lenni, nem kímélték egymást, s mégis mindkettőjükben az az érzés támadt a beszélgetés nyomán, hogy nem értek el, nem értettek meg s nem hegesztettek be semmit.

Nyikolaj Ivanovics magára maradva hajnalig ült az asztalnál és sóhajtozott. Mint később Kátya megtudta, ezekben az órákban átgondolta egész életét. Elmélkedése eredményeként hosszú levelet írt a feleségének, amely így végződött:

»Igen, Kátya, mindnyájan morális zsákutcában vagyunk.

Az utolsó öt évben egyetlen eltökélt szándékom, egyetlen nagy tettem nem volt. Még az is csak úgy futtában történt, hogy megszerettelek és elvettelek. Sekélyes, félig-meddig hisztérikus létezés ez, folytonos narkózisban. Két kivezető út van ebből: vagy végeznem kell magammal, vagy pedig szét kell tépnem ezt a szellemi szemfedőt; amely gondolataimra, érzéseimre, egész tudatomra ránehezedik. De sem ezt, sem amazt nem tudom megtenni...«

Olyan hirtelen jött ez a családi tragédia, az otthon világa oly könnyen és oly véglegesen omlott össze, hogy Dása egészen eltompult, és eszébe sem jutott magára gondolni. Ugyan ki is törődnék holmi lányos hangulatokkal, dőreség az egész, akárcsak az az árnyékmumus a falon, amivel valamikor a dadája ijesztgette Dását és Kátyát.

Dása naponta többször odament Kátya szobájához, és bekopogott az ajtón. Kátya kiszólt:

- Dasenyka, ha csak teheted, kérlek, hagyj magamra.

Nyikolaj Ivanovicsnak ezekben a napokban a törvényszéken kellett beszélnie. Korán reggel elment, vendéglőben villásreggelizett, és ott is ebédelt, csak késő éjjel járt haza. Ladnyikov adóellenőr feleségét, Zoja Ivanovnát védte, aki a Gorohovaján éjszaka, az ágyban agyonszúrta szeretőjét, Slippe pétervári háztulajdonos diákfiát. Szmokovnyikov védőbeszéde megrendítő hatást tett mind az esküdtbírákra, mind a közönségre. A hölgyek zokogtak. A vádlott, Zoja Ivanovna, a fejét verte széke támlájába, és végül felmentették.

Nyikolaj Ivanovicsot, aki sápadtan, beesett szemmel tartott a kijárat felé, az asszonyok virággal halmozták el, és a kezét csókolgatták. A bíróságról egyenesen hazahajtatott, és teljesen kiengesztelődött hangulatban beszélgetett Kátyával, aki ekkorra már becsomagolt. Nyikolaj Ivanovics szíves barátsággal ajánlotta feleségének, hogy utazzék Dél-Franciaországba, és tizenkétezer rubel költőpénzt adott neki. Ő maga, ugyancsak a beszélgetés alatt, elhatározta: ügyeit a bojtárjára bízza, és elutazik a Krímbe, hogy kipihenje magát, és rendbe szedje gondolatait.

Tulajdonképpen eldöntetlen maradt, hogy elválásuk időleges-e vagy végleges, s hogy melyikük hagyta el a másikat. Az utazás izgalma ezeket a kényes kérdéseket jótékony homályba burkolta.

Dásáról megfeledkeztek. Jekatyerina Dmitrijevna soványan, szomorúan és bájosan, szürke ruhájában, elegáns, fátyolos kalapkában, csak az utolsó pillanatban vette észre Dását, aki az előszobában ült egy ládán. Dása a lábával kalimpált, és lekváros kenyeret evett, mert elfelejtettek ebédet rendelni.

- Drágaságom, Danyuskám, mi lesz veled? - mondta Jekatyerina Dmitrijevna, miközben fátyolán át megcsókolta. - Tudod mit, utazzunk együtt.

Dása azt felelte, hogy itt marad a lakásban a Nagymogullal, leteszi vizsgáit, és május végén egész nyárra hazautazik az apjához.

Dása egyedül maradt. A nagy szobák most egyszerre barátságtalanok lettek, s a holmik fölöslegesek. A háziak elutazása után még a szalon kubista festményei is megkoptak, s nem ijesztgették többé. Holt redőkként csüngtek a függönyök. Igaz, reggelenként a Nagymogul némán, mint egy kísértet, bejárta a szobákat, és tarka kakastollseprűvel letörölte a port, de hiába, valami másféle, láthatatlan porréteg egyre jobban ellepte a házat.

Jekatyerina Dmitrijevna szobája nyitott könyvként beszélte el Dásának nővére életét. Ott állt a sarokban egy kis festőállvány, rajta megkezdett kép: fehér koszorús lány, szeme akkora, mint a fél arca. Ehhez az állványhoz menekült olykor Jekatyerina Dmitrijevna, élete vad hajszájából, de itt sem volt menekvése. Ott állt az antik varróasztal is, rajta kusza összevisszaságban az ugyancsak félbehagyott kézimunkák, tarka rongyocskák szertedobálva; próbálkozás ez is. Ugyanilyen rendetlen volt a könyvszekrény: látszott, hogy elkezdték a rendezését, de aztán ez is félbemaradt. Mindenhonnan félig felvágott könyvek kerültek elő. Jóga, népszerű antropozófiai füzetek, regények, versek. Hány meddő kísérlet, mennyi hiábavaló erőfeszítés, hogy jóravaló életet kezdjen.

Az öltözőasztalkán talált kis ezüstfedelű noteszban Dása ezt olvasta: "24 ing, 8 alsóing, 6 csipkével... Kerenszkijéknek jegyet venni a »Ványa bácsira...«" Aztán nagy, gyerekes írással: "Dásának almatortát venni!"

Dása jól emlékezett: az almatorta megvételére sohasem került sor. Úgy megsajnálta a nővérét, hogy a könnye is kicsordult. Gyöngéd, jó lelkű, nagyon is finom volt Kátya erre az életre, tárgyakhoz, apróságokhoz ragaszkodott, szeretett volna a lábára állni, s nem akart felőrlődni, tönkremenni, de hiába, sehonnan sem kapott segítséget.

Dása korán kelt, nyomban tanuláshoz látott, sorban letette vizsgáit, s csaknem valamennyit "kitűnőre". A dolgozószobában folyton csengett a telefon, s a Nagymogul a kérdezősködőknek mindig ugyanazt válaszolta: "Az úrék elutaztak, a kisasszony nem jöhet a telefonhoz".

Dása egész estéken át zongorázott. A zene most nem izgatta fel, mint azelőtt, s nem áhított valami megfoghatatlant. Ábrándos szíve már nem volt tele szorongással, mereven és szigorúan ült a kottafüzet előtt - amelyet kétfelől egy-egy gyertya világított meg -, s valósággal tisztogatta magát ezzel az ünnepélyes hangözönnel, amely az utolsó zugig betöltötte a lakatlan házat.

Zongorázás közben olykor hívatlanul, kajánul felütötte fejét egy-egy emlék. Dása leejtette kezét és elkomorodott. A házban ilyenkor olyan csend volt, hogy a gyertyák sercegése is hallatszott. Akkor Dása nagyot sóhajtott, keze újból lecsapott a hideg billentyűkre, és a kaján kis koboldok, akár a por a szélzilálta falombról, elszálltak a nagy szobából, s valahol a sötét folyosón, a szekrények és bőröndök mögött bújtak meg... Örökre végzett ő már azzal a Dásával, aki egykor becsöngetett Besszonovhoz, s aki a védtelen Kátyára gonosz szavakat szórt. Bizony, kevés híján nagy bajokat okozott az az esztelen lány: egykori énje. Csodálatos. Mintha egyetlen magányos gyertyaláng égett volna az ablakban: a szerelmi vágy. De a szerelem nem volt sehol...

Tizenegy órakor Dása elfújta a gyertyákat, lecsukta a zongorát, és minden tűnődés, habozás nélkül, rendhez szokott ember módjára aludni ment. Elhatározta azt is, hogy mihelyt lehetséges, önálló életet kezd: maga keresi meg a kenyerét, és Kátyát is magához veszi.

Május végén Dása, alighogy levizsgázott, hazautazott apjához. Ribinszkben a vasútról egy volgai hajóra szállt, amely fényesen kivilágítva fehérlett a sötét est és a sötét víz között. A csinos kis hajófülkében rendbe rakta holmiját, befonta haját, elgondolta, hogy az önálló élet nem is kezdődik rosszul, és könyökére hajtva fejét a kazán egyenletes dohogása közben, boldog mosollyal aludt el.

Hangos lábdobogásra és futkosásra ébredt. A redőnyön át besütött a nap, és sugarai halvány szivárványfényben remegtek a vörös mahagóni mosdón. A nyersselyem függönyt lebegtető szellő mézes illatokat hozott. Dása kissé kinyitotta az ablakot. A hajó a kihalt part mentén állt. A meglazult fagyökerekkel teli, omladozó, alacsony lejtő alatt fenyőfa ládákkal megrakott szekerek álltak. A vízparton, vastag térdű vékony lábait szétvetve, barna csikó ivott. A jelzőpózna a lejtő tetején vörös keresztnek látszott.

Dása kiugrott az ágyból, a földre tette gumi mosdótálját, és teli szivacsból csurgatta magára a vizet. Olyan jó volt ez, s amellett olyan borzongatós, hogy nevetve kezdett tornászni. Aztán felvette a már előző este kikészített fehér harisnyát, fehér ruhát és fehér sapkát; ezekben nagyon csinos volt. Függetlennek, fegyelmezettnek és nagyon boldognak érezte magát. Felment a fedélzetre.

A fehér hajó oldalfalán tompán csillogtak a napsugarak, a folyó vize kápráztató, tündöklő tajtékot vert. A túlpart dombhajlatán, a nyíresből kiemelkedve ódon harangtorony fehérlett.

A hajó félkört írt le, és elindult lefelé a folyón; a part lassan szembe úszott vele.

A halmok mögül itt-ott besüppedt, megfeketedett zsúpfedelű házikók integettek. A kék égről a göndör felhők fehér árnyékot vetettek a folyó sárgás tükrére.

Dása leült egy fonott székbe, s lábát keresztbe rakva, átfogta térdét. Érezte, hogy a folyó csillogó sodra, rajta a fehér felhők csilláma, a nyírfaerdős halmok, ligetek és az áradó levegő - amely a mocsári füvek szagát, a felszántott földek száraz hűvösét s a réti rózsa és ürömfű illatát hozza erre -, mind, mind keresztülhatol rajta, és szíve kitágult csendes gyönyörűségében.

Valaki lassan arra jött, megállt oldalt a korlátnál, s nyilván őt nézte. Dása néhányszor megfeledkezett róla, de az még mindig ott állt. Ekkor Dása eltökélte, hogy nem hederít rá, de ahhoz túl heves vérű volt, hogy nyugodtan tűrje az ilyen nézelődést. Elvörösödött és gyorsan, mérgesen megfordult.

Tyelegin állt előtte a cölöpbe fogózva, s nem mert se közelebb jönni, se megszólalni, se elmenni. Dása váratlanul elnevette magát; a fiú homályosan valami kedvesre, kellemesre emlékeztette. Mintha ez a vállas, fehér zubbonyos, erős és mégis félénk Ivan Iljics szinte törvényszerű betetőzése volna ennek a volgai nyugalomnak. Dása kezet nyújtott a fiatalembernek.

- Láttam, amint a hajóra szállt - kezdte Tyelegin. - Tulajdonképpen már Pétervár óta egy vasúti kocsiban utaztunk. De nem mertem közeledni. Ma olyan gondterheltnek látszott. Nem zavarom?

- Üljön le - s a lány a mellette levő fonott székre mutatott. - Én az apámhoz utazom. Hát maga?

- Én, hogy úgy mondjam, tulajdonképpen még magam sem tudom. Egyelőre Kinyesmába, a rokonaimhoz.

Tyelegin melléje ült, és levette kalapját. Összevonta szemöldökét, és homlokát ráncolva, összehúzott szemmel nézett a vízre, amely habot és tajtékot verve örvénylett a hajókerék alól. A hajó tatja fölött hegyes szárnyú sirályok röpködtek, lebuktak a folyóba, rekedt, panaszos hangon kiáltoztak, majd messze elmaradva, összekaptak egy úszó kenyérdarabkán.

- Pompás idő van, Darja Dmitrijevna.

- De milyen! Ivan Iljics, csodaszép nap ez a mai! Ahogy itt ülök, elgondolom: mintha pokolból szabadultam volna. Emlékszik, miről beszéltünk akkor az utcán?

- Minden szóra emlékszem, Darja Dmitrijevna.

- Aztán kezdődött még csak istenigazában. Egyszer majd elmesélem. - Dása elgondolkozva bólogatott. - Szerintem maga az egyetlen ember Pétervárott, aki nem őrült meg. - Elmosolyodott és kezét a férfi karjára tette. (Ivan Iljics szempillája megrezzent, ajka megrándult ijedtében.) - Nagyon bízom magában, Ivan Iljics. Maga nagyon erős, ugye? Igazam van?

- Ugyan, dehogyis vagyok erős.

- És maga igaz ember. - Dása úgy érezte, hogy minden gondolata csupa derű, szeretet és jóság, s Ivan Iljics ugyanilyen jó, hűséges és tiszta gondolatokkal foglalkozik. Különös örömet szerzett neki, hogy nyíltan is kimondja a szívébe áramló derűs érzéseket. - Úgy képzelem, Ivan Iljics, hogy amit maga szeret, azt bátran, férfiasan szereti. És ha valamit akar, attól nem tágít.

Ivan Iljics nem felelt, lassan a zsebébe nyúlt, elővett egy darab kenyeret, és morzsát szórt a madaraknak. A sirályok egész raja röpült izgatottan, zajongva a zsákmányra. Dása és Ivan Iljics felkeltek a székből, és a korláthoz álltak.

- Dobjon csak most annak ott, nézze, milyen éhes - szólt Dása.

Tyelegin a maradék kenyeret messzire a vízbe hajította. Egy kövér, nagyfejű sirály siklott oda, kiterjesztett szárnnyal, de elhibázta a zsákmányt, s nyomában vagy tízen csaptak a kenyérdarabra, egészen addig a csobogóig tolakodva, ahonnan a langyos hab a hajópárkány alól a folyóba bugyborékolt. Dása így szólt:

- Tudja, milyen nő szeretnék lenni? Egészen önálló. Jövőre elvégzem a jogot, sok pénzt keresek, és Kátyát is magamhoz veszem. Majd meglátja.

E szavak hallatán Ivan Iljics összeráncolta homlokát, és igyekezett uralkodni magán, de aztán erős, tiszta fogsorát megvillantva, kitátott szájjal olyan féktelen hahotára fakadt, hogy nedves lett a szempillája. Dása felfortyant, de aztán az ő álla is megrándult, és akaratlanul ő is úgy kacagott, mint Tyelegin, maga se tudva, miért.

- Darja Dmitrijevna - szólalt meg végre a fiatalember -, maga egyszerűen felséges!... Úgy féltem magától, mint a tűztől, de... maga elragadó!

- Tudja mit, menjünk reggelizni - mondta durcásan Dása.

- Nagyon szívesen.

Ivan Iljics a fedélzetre hozatott egy asztalt, és az étlapot szemügyre véve, gondba merülten dörzsölgette frissen borotvált állát.

- Darja Dmitrijevna, mit szólna valami kis könnyű borocskához?

- Egy keveset szívesen megiszom.

- Fehéret vagy vöröset?

Dása ugyanolyan komolyan felelt:

- Egyiket a kettő közül.

- Akkor a legjobb lesz egy kis pezsgő.

Lankás part úszott el mellettük, a búzavetés zöld, a rozs zöldeskék s a virágzó pohánka rózsaszínű tábláival borítva. Egy kanyarulatnál, agyagos szakadék trágyahalmai fölött, földhözragadt zsúpfedelű kunyhók parányi ablakai csillogtak. Távolabb a falusi temető tucatnyi sírkeresztje látszott, még odább egy horpadt bordájú szélmalom forgatta kis játékszerként ható szárnyát. A lejtő mentén gyereksereg szaladt, köveket dobáltak a hajó felé, de a kövek még a vízig sem értek. A hajó egyet fordult, és az új, puszta partrészen már csak alacsony cserjés látszott, mely fölött kányák lebegtek.

Langyos szellő duzzasztotta fel a fehér abroszt és Dása fehér ruháját. A nagy, metszett üvegpoharakban istenáldásként aranylott az ital. Dása azt mondta, hogy irigyli Ivan Iljicset, akinek megvan a maga munkája, s megáll a maga lábán, neki meg másfél évig kell még könyvek mellett rostokolnia. S ráadásul az a szerencsétlenség, hogy nőnek született. Tyelegin nevetett.

- Engem meg kidobtak a gyárból - mondta.

- No. Hogyhogy?

- Mégpedig olyan hirtelen, hogy a lábam se érte a földet. Másképp most nem is hajókáznék itt. Maga nem hallotta, mi történt nálunk a gyárban?

- Nem én.

- Én még olcsón szabadultam. Bizony... - Elhallgatott, az asztalra könyökölt. - Látja, az a baj, hogy mi oly hallatlanul ostobán, tehetségtelenül csinálunk mindent. Rémes. S tudja az ördög, micsoda rossz hírünket költik nekünk, oroszoknak. Egyenesen bántó. Gondolja csak el, tehetséges nép, dúsgazdag ország, s mégis mit mutat a látszat? A látszat: egy hitvány írnokábrázat. Élet helyett tinta és papiros. El sem képzelheti, mennyi tintát és papirost pocsékolnak el nálunk. Azóta, hogy Nagy Péter alatt megkezdtük a firkálást, nem tudjuk abbahagyni. Pedig, mint kiderült, véres dolog ám az a tinta. Higgye el...

Ivan Iljics eltolta a pezsgőspoharat és rágyújtott. Nyilván nem szívesen folytatta volna a megkezdett témát.

- De mit ér a múltra emlékezni? Arra kell gondolni, hogy egyszer majd minálunk is szép lesz minden, nem rosszabb, mint máshol.

Dása és Ivan Iljics az egész napot a fedélzeten töltötte. Aki megfigyelte őket, azt hihette, hogy csupa badarságot beszélnek, de ez csak azért tetszett így, mert jelbeszédet használtak. A legközönségesebb szavak is valami csodálatos, rejtelmes módon kettős értelmet nyertek, és amikor például Dása egy nagy lila sállal ékeskedő, kövérkés leányzó és a mellette nagy iparkodással lépkedő másodtiszt felé intve, így szólt: "Nézze csak, Ivan Iljics, úgy látszik, értik egymást..." - ennek az volt az értelme: "Ha esetleg egyszer velünk történik efféle, az egész más lenne..." Valójában azonban egyikük sem tudta megmondani, miről is beszéltek. Ivan Iljics úgy érezte, hogy Dása sokkal okosabb, finomabb és jobb megfigyelő, mint ő, Dása viszont Ivan Iljicset ezerszer szebbnek, jobbnak és okosabbnak találta önmagánál.

Dása több ízben nekikészült, hogy szóba hozza Besszonovot, de mindig meggondolta magát. A nap a térdére sütött, a szellő gömbölyded, puha ujjal becézte arcát, vállát, nyakát... Dása végül is döntött: "Nem, majd inkább holnap. Ha holnap esős idő lesz, elmondom."

Szeretett embereket megfigyelni, s mint minden nő, értett is hozzá; így aztán estére már nagyjában tudta is a hajó utasainak féltve őrzött titkait. Ivan Iljics ezt majdnem csodának vélte.

A pétervári egyetem dékánjáról például - fekete szemüveges, mogorva férfi volt, és körgallérban sétált a fedélzeten - Dása, tudjisten, miért, kisütötte, hogy nemzetközi szélhámos. S noha Ivan Iljics jól tudta, hogy ez a dékán, most egyszerre neki is gyanús lett, hátha csakugyan csaló. Egyáltalán, ezen a napon meginogtak a valóságról táplált fogalmai. Hol szédült, hol alvajárónak érezte magát, s csaknem képtelen volt leküzdeni a minden élőlény iránt fellobbanó szeretet hullámát... Széjjelnézett... de jó lenne most például vízbe ugrani az után a rövid hajú kislány után, ha az véletlenül a vízbe pottyanna. Bárcsak beleesne.

Éjfél után Dása egyszerre csak oly édesen elálmosodott, hogy alig bírt a fülkéjéig eljutni, s az ajtónál ásítva odaszólt Ivan Iljicsnek:

- Jó éjszakát! Nem árt, ha szemmel tartja azt a szélhámost.

Ivan Iljics azonnal lement az első osztályú szalonba, ahol a dékán, aki álmatlanságban szenvedett, valami Dumas-regényt olvasott. Tyelegin egy ideig szemmel tartotta, és arra gondolt, hogy ez a fickó szélhámos ugyan, de azért igen derék ember, aztán visszatért a kivilágított folyosóra, ahol a gépnek, a fényezett fának és Dása parfümjének szaga érződött, lábujjhegyen elsétált a lány ajtaja előtt, majd bement a fülkéjébe, hanyatt feküdt ágyán, és szemét lehunyva érezte, hogy egész valójában megrendült, hogy telides-teli van hangokkal, illatokkal, napfénnyel és szívébe nyilalló édes boldogsággal.

Reggel hét óra tájt a hajókürt szavára ébredt. Kinyesmához közeledtek. Ivan Iljics gyorsan felöltözött, kiment a folyosóra. Minden ajtó zárva volt, még mindenki aludt. Dása is.

"Le kell szállnom, mert különben ördög tudja, mi történik" - gondolta Ivan Iljics, és felment a fedélzetre, nézte ezt a bizonyos Kinyesmát, amelyik olyan rosszkor került elébe. A magas, meredek parton falépcsők, s feljebb az úgy-ahogy elkerített faházikók, a reggeli fényben fürdő sárgászöld hársfák a parkban, mozdulatlan porfelhő a városba igyekvő kocsik felett - ez volt Kinyesma.

Egy matróz, mezítláb topogva a fedélzet deszkáján, előhozta Tyelegin vörösbarna bőröndjét.

- Nem, nem, meggondoltam a dolgot, vigye csak vissza - mondta izgatottan Ivan Iljics. - Tudja, én voltaképpen Nyizsnyijbe akarok utazni. Kinyesma nekem nem fontos. Tegye csak vissza az ágy alá... Köszönöm, barátom.

Ivan Iljics vagy három óra hosszat gubbasztott a fülkében, váltig törve a fejét, hogyan mentse ki Dása előtt ezt a szerinte aljas és tolakodó eljárást, és kiderült, hogy nem tud rá magyarázatot: nem tud hazudni, de az igazat sem mondhatja meg.

Tíz óra után, mikor már végleg megutálta, megvetette önmagát, bűnbánattal szívében felment a fedélzetre. Hátratett kézzel, ingó járással, bizonytalan tekintettel, mint akinek rossz a lelkiismerete, körüljárta a fedélzetet, de Dását nem látta sehol. Izgatottan nézelődött mindenfelé, Dása nem volt sehol... sehol...

A torka kiszáradt izgalmában. Valami történhetett. S egyszer csak majdhogy bele nem ütközött a leányba. Dása a tegnapi helyen ült, a fonott székben, bánatosan, csöndesen. Egy könyv és egy körte volt a térdén. Lassan emelte fel a fejét Ivan Iljics felé, szeme kitágult, mintha megijedt volna, aztán arca örömre gyúlt és elpirult. A körte legurult térdéről.

- Itt van? Nem szállt ki? - kérdezte halkan.

Ivan Iljics lenyelte izgalmát, leült melléje, és tompán így szólt:

- Nem tudom, hogyan ítéli meg tettemet, de én szándékosan nem szálltam le Kinyesmában.

- Hogy hogyan ítélem meg a tettét? Nahát, azt nem árulom el. - Dása elnevette magát, és váratlanul - Ivan Iljicsnek még a tegnapinál is erősebben szédült egész nap a feje tőle - egyszerűen és gyengéden a fiú tenyerébe tette a kezét.

A gépkocsigyárban ez történt.

Egy esős este, mikor a foszforeszkáló eget szélűzte fellegek takarták, a szűk utcában, amelynek az a bizonyos, a nagy gyárak közelében minden utcára jellemző szén- és vashulladékszaga volt, a gyári sziréna szavára hazatérő munkások között felbukkant egy gumiköpenyes, felhajtott kámzsájú, ismeretlen ember.

Egy ideig a többiek nyomában haladt, aztán megállt, és jobbra-balra röplapokat kezdett osztogatni, s halkan suttogta:

- A Központi Bizottság küldi... Olvassátok, elvtársak!

A munkások a lapokat menet közben vették át, aztán gyorsan zsebre gyűrték, vagy sapkájuk alá dugták.

Mikor már csaknem minden röplapját szétosztogatta a gumiköpenyes ember, egy gyári őr hozzája furakodott, lihegve rászólt:

- Megállj csak! - és hátulról rácsapott a gumiköpenyre. De a köpeny nedves volt, síkos, és az ember kicsúszott a kezéből, s futásnak eredt. Éles füttyszó hallatszott. Messziről egy másik felelt rá. A gyérülő tömegben izgatott beszéd tompa moraja hallatszott.

A röplaposztogatás megtörtént, és az esőköpenyes eltűnt.

Két nappal később a gépgyári igazgatóság meglepetésére a lakatosműhely reggel leállt, és ha nem is valami súlyos, ám mégis határozott követelésekkel állt elő.

Mint a szikrák, úgy röpködtek a homályos mondatfoszlányok és epés megjegyzések a hosszú gyári műhelyekben, ahová a piszkos ablakokon és kormos üvegtetőn át csak gyér világosság hatolt. A munkapadoknál álldogáló munkások furcsán néztek az ide-oda járkáló felügyelőkre, és fojtott izgalommal várták a további utasításokat.

Pavlov főművezetőnek és besúgónak, aki a hidraulikus sajtó körül foglalatoskodott, egy izzó vasrúd véletlenül a lábfejére esett. Pavlov vadul felordított, s az egész gyárban az a hír terjedt el, hogy valakit megöltek. Kilenc órakor beviharzott a gyár udvarára a főmérnök óriási gépkocsija.

Ivan Iljics a szokott órában lépett be az öntödébe, a cirkuszhoz hasonló óriási helyiségbe. Itt-ott hiányzott egy ablak, nyikorogtak a daruk láncai, a földpadlójú műhely falánál a kúpoló kemencék sorakoztak. Tyelegin megállt az ajtóban, a vállát kicsit összehúzta, mert még hideg volt a műhely, és barátságosan kezet fogott a főművezetővel, Punykóval, aki üdvözlésére sietett.

Az öntöde sürgős megrendelést kapott motorházak öntésére, és Ivan Iljics Punykóval beszélte meg ezt a munkát, aprólékos gonddal tárgyalt vele. Ennek a kis ravaszságnak volt köszönhető, hogy Punyko, aki tizenöt évvel ezelőtt egyszerű segédmunkásként lépett a gyárba, s ma már főművezető volt, és igen nagyra tartotta tudását, tapasztalatát, nagyon meg volt elégedve a megbeszéléssel, s hiúsága is ki volt elégítve. Tyelegin pedig bizonyos lehetett afelől, hogy ha Punyko elégedett, akkor a munka menni fog, mint a karikacsapás.

Ivan Iljics, mialatt bejárta az öntödét, azon a félig tréfás, baráti hangon szólítgatta meg az öntő és formázó munkásokat, amely leginkább megfelelt kölcsönös viszonyuknak:

"Egy munkát végzünk, tehát társak is vagyunk, de én mérnök vagyok, ti meg munkások, s így voltaképpen ellenfelek, mivel azonban megbecsüljük egymást, nem tehetünk egyebet, tréfára fordítjuk a szót."

Az egyik kemencéhez csörömpölve gördült a felvonódaru. Két izmos, tagbaszakadt munkás - az őszes fekete hajú, kerek szemüveges Filipp Subin és a göndör szakállú, kék szemű, vasgyúró Ivan Oresnyikov, akinek világosbarna haját szíj fogta össze - nekiláttak: az egyik vasrúddal eltávolította a kemencenyílást záró lapot, a másik beakasztotta a daruhorgonyt a fehéren izzó üstbe. A lánc csikorgott, az üst a levegőbe emelkedett, és sisteregve, szikrát hányva úszott tova a műhelyben.

- Állj - mondta Oresnyikov. - Ereszd le!

Megint recsegve forogni kezdett a vitla, az üst leereszkedett, és a bronz, pattanó zöld szikrákat szórva, narancssárga fénnyel árasztva el a műhely boltozatos tetejét, vakító sugárban a földre ömlött. Forró réz kellemetlenül édeskés bűze terjedt szerteszét.

Ekkor felpattant a szomszéd műhelybe vezető kétszárnyú ajtó, és gyors, határozott léptekkel egy sápadt, haragos képű munkás jött az öntödébe.

- Leállni... Gyorsan ki innen, valamennyien! - kiáltotta érdes, kemény hangon, és Tyeleginre sandított. - Hallottátok? Hányszor mondjam?

- Hallottuk, hallottuk, ne kiabálj - felelt Oresnyikov nyugodtan, és felnézett a felvonó fülkéjére. - Dmitrij, ne aludj, gyerünk azzal a...

- Hát ha hallottátok, értsetek is a szóból, mert másodszor már nem kérni fogunk - mondta a munkás, és kezét harciasan zsebre vágva, megfordult és kiment.

Ivan Iljics a friss öntvényhez guggolt, és egy sodronydarabbal óvatosan kapargálta a földet. Punyko, aki az irodafülke előtt ült egy magas széken, szürke kecskeszakállát szaporán simogatva, ide-oda nézegetett:

- Szóval hagyd a fenébe a munkát, akár akarod, akár nem. De arra gondolnak-e ezek a nagy hősök, ki ad enni a gyerekeknek, ha kiteszik a gyárból a szűrüket...

- Jobb, ha nem törődsz ezekkel a dolgokkal, Vaszilij Sztyepanics - felelte dörmögve Oresnyikov.

- Hogyhogy ne törődjek vele?

- Mert hogy ez a mi dolgunk. Te inkább a vezetőséghez szaladnál, hogy illegesd magad előttük - gúnyolódott Oresnyikov. - Ezért azt ajánlom, inkább hallgass.

- Miért sztrájkolnak? - kérdezte végre Tyelegin. - Mik a követelések?

Oresnyikov kitért a mérnök pillantása elől, s így Punyko felelt:

- A lakatosműhelyben álltak le. A múlt héten próbaképpen hatvan gépnél bevezették náluk az akkordmunkát. Most aztán kiderült, hogy nem keresik meg az eddigi bérüket, s túlórázniuk kell. A hatos csarnok bejáratánál függesztették ki mindenféle kisebb-nagyobb követelésüket.

Punyko mérgesen ütötte tollát a tintatartóba, s nekilátott munkanaplót írni. Tyelegin hátrarakta kezét, s föl-le járkált a kemencék között, aztán benézett a kerek lyukon, amely mögött fehéren izzott, táncolt, kígyózott a forrásban levő bronz.

- Oresnyikov, vigyázni kellene, nehogy elégjen. Hallja?

Oresnyikov nem felelt, levetette és szögre akasztotta bőrkötényét, fölvette báránybőrsapkáját s jó posztóból készült hosszú kabátját. Aztán elkiáltotta magát. Az egész műhelyt betöltötte dörgő basszus hangja:

- Hagyjátok abba, elvtársak, gyerünk a hatos csarnokba, a középső bejárathoz.

Kifelé indult. A munkások szó nélkül lerakták szerszámaikat, leeresztették a darukat, kimásztak az öntőárokból, és Oresnyikov után tódultak. Az ajtónál közbejött valami, egy vadul rikácsoló hang ordított:

- Írod, írod, te disznó? Írj hát föl engem is!... Árulkodj! - Alekszej Noszov formázó kiáltott rá Punykóra. Kimerült arca rég nem látott borotvát, zavaros, beesett szeme ide-oda ugrált, vékony nyakán kidagadtak az erek, s fekete öklét az irodafülke mellvédjéhez verve, ordította: - Vérszopók! Aljas banda!... Még megkeserülitek!

Oresnyikov derékon ragadta Noszovot, könnyedén ellódította a fülkétől, s az ajtóhoz húzta. Noszov nyomban elcsendesedett. A műhely kiürült.

Délre az egész üzem leállt. Híre járt, hogy az Obuhov- és a Névaparti Gépgyárban is zavarok vannak. A munkások nagy csoportokba verődtek a gyárkapunál, és várták, hogy milyen eredménnyel járnak a gyárigazgatóság tárgyalásai a sztrájkbizottsággal.

Az irodában tanácskoztak. A gyárigazgatóság megijedt és engedett. Már csak a munkásoknak az a követelése akadályozta a végleges döntést, hogy a gyárkerítés kis deszkaajtaja nyitva álljon, különben nagy vargabetűt kell tenniük hazamenet a feneketlen sárban. Ez az ajtó nem volt fontos, de az ügy tekintélykérdéssé nőtt, s az igazgatóság egyszerre megkötötte magát. Hosszú vita indult meg. Ugyanakkor a belügyminisztériumból telefonon utasítás jött: meg kell tagadni a sztrájkbizottság valamennyi követelését, és további intézkedésig a tárgyalásokat be kell szüntetni.

Ez a parancs úgy elrontotta az egész ügyet, hogy a főmérnök a dolgok tisztázására azonnal a városba hajtatott. A munkások tájékozatlanok voltak, s békére hajlamosak. Néhány mérnök hadonászva magyarázott a tömegnek. Itt-ott még nevettek is. Végre a gyáriroda ajtajában megjelent Bulbin mérnök, egy ősz, komor óriás, és lekiáltott az udvarra, hogy a tárgyalást holnap folytatják.

Ivan Iljics estig a műhelyben maradt, de látva, hogy a kemencék úgyis kihűlnek, megvakarta a tarkóját és hazament. A futuristák az ebédlőben ültek, s nagyon érdeklődtek az üzemben történtek iránt. De Ivan Iljics hallgatagon, elgondolkozva fogyasztotta el a szendvicseket, amiket Jelizaveta Kijevna elébe rakott, aztán a szobájába ment, bezárkózott és lefeküdt.

Másnap a gyárba menet már messziről látta, hogy baj van. A kis utca tele volt munkáscsoportokkal, tanakodtak. A kapu előtt több száz főnyi tömeg tolongott, és zúgott, mint egy megzavart méhkas.

Ivan Iljics puhakalapban, utcai ruhában volt, ezért ügyet se vetettek rá. Egy-egy csoport beszélgetéséből kivette, hogy éjszaka letartóztatták az egész sztrájkbizottságot, hogy még most is folynak a letartóztatások a munkások között, és hogy új sztrájkbizottságot választottak. De most már politikai követeléseket támasztanak... és nem tágítanak, bár az udvar tele van kozákokkal, akik hír szerint parancsot kaptak a tömeg szétzavarására (de a kozákok ezt állítólag megtagadták) - s végül, hogy az Obuhov-gyár, a Névaparti Hajógyár, a Francia-gyár és még több kisebb üzem munkássága csatlakozott a sztrájkhoz...

Ivan Iljics be akart jutni az irodába, hogy megtudja, mi újság, de a legnagyobb nehézségek árán is csak a kapuig tudott furakodni. Babkin kapus mellett - jól ismerte ezt az óriási subába burkolózó, mérges embert - két szálas kozák állt, félrecsapott, ellenző nélküli katonasapkában és kétfelé sodort szakállal. Vidáman, harciasan néztek a kialvatlan, beteges képű munkásokra. Mindkettő jóllakott, pirospozsgás volt, és minden jel szerint szívesen verekedtek, s szerettek gúnyolódni.

"Ezek bizony nem sokat teketóriáznak" - gondolta Ivan Iljics, és be akart lépni az udvarba, de a hozzá közelebb álló kozák elállta útját, és kihívó pillantást vetve rá, így szólt:

- Hová? El innen!

- Mérnök vagyok, be kell mennem az irodába.

- Vissza, ha mondom!

A tömegből ekkor hangok hallatszottak:

- Istentelenek! Martalócok!

- Nem volt még elég a vérontásból?

- Hízott dögök! Fejükbe szállt az uraskodás!

Ekkor egy rücskös képű, nagy, görbe orrú, alacsony siheder furakodott előre; óriási kabát lötyögött rajta, göndör haján ügyetlenül állt a magas sapka. Vézna kezével hadonászva raccsolta:

- Kozák elvtársak! Hiszen valamennyien oroszok volnánk, nem? Kire emeltek fegyvert? Saját véreitekre! Talán ellenségnek néztek, hogy lőni akartok ránk? Mit akarunk mi? Minden orosz javát akarjuk. Azt akarjuk, hogy minden ember szabad legyen. Véget akarunk vetni az önkénynek...

A kozák összehúzta a száját, s tetőtől talpig megvetően végigmérte a fiatalembert, aztán elfordult, és a kapuhoz sétált. A másik betanult hangsúllyal mondta:

- Nem tűrünk semmiféle lázongást, mivelhogy esküt tettünk.

Az első kozák, aki már rájött, hogy mit kell válaszolnia, odakiáltott a göndör hajú fiúnak:

- Testvérek így, testvérek úgy... fogd inkább a gatyád, le talál esni.

Erre mindkét kozák elröhögte magát.

Ivan Iljics elfordult a kaputól, a tömeg mozgása elsodorta a kerítés felé, ahol rozsdás ócskavasak hevertek halomban. Arrafelé tartott, és meglátta Oresnyikovot, aki tarkójára csúszott sapkában ült ott, kenyeret evett, szemöldökével intett Tyeleginnek, s mély hangon mondta:

- Szépen vagyunk, Ivan Iljics.

- Jó napot, Oresnyikov. Mi lesz ennek a vége?

- Egy darabig kiabálunk, s a végén beadjuk a derekunkat. Így van ez mindig. Kozákokat is hajtottak ide. Ugyan mi az istennyilával verekedjünk? Hacsak ezt a hagymát közéjük nem vágom. Tán leütök vele egyet-kettőt.

Ekkor a tömeg felzúgott, majd elcsendesedett. A kapu felől harsány, parancsoló hang hasított a csendbe:

- Uraim, oszoljanak. Kérelmeiket megfontolás tárgyává tettük. Ajánlom, menjenek nyugodtan haza.

A tömeg felmorajlott, hátrált, félrevonult. Némelyek elmentek, mások előrenyomultak. A zúgás erősödött. Oresnyikov ezt mondta: - Már harmadszor kérlelnek.

- Ki az, aki beszél?

- A kozák kapitány.

- Elvtársak, elvtársak, ne széledjetek szét! - hallatszott egy izgatott hang, és Ivan Iljics mögött sápadtan, felindultan felugrott egy férfi az ócskavashalomra. Széles karimájú kalapja volt, s dúlt, fekete szakálla alatt elegáns kabátjának gallérja biztosítótűvel volt összetűzve.

- Elvtársak, a világért se széledjetek el - szólt érces hangon, ökölbe szorított kezét felemelve. - Hiteles forrásból tudjuk, hogy a kozákok nem hajlandók lőni. A gyárigazgatóság békéltetők útján tárgyal a sztrájkbizottsággal. Azután meg a vasutasok általános sztrájkra készülnek. A kormány nem tudja, mihez fogjon.

- Bravó! - kiáltott valaki elragadtatva. A tömeg felhullámzott, a szónok alámerült benne és eltűnt. Néhányan végigfutottak a kis utcán.

Ivan Iljics Oresnyikovot kereste a tekintetével, de az már messze, a kapunál állt. Többször megütötte fülét ez a szó: forradalom... forradalom...

Tyelegin érezte, mint rezdül meg benne az ijedséggel vegyes öröm izgalma. Felkapaszkodott az ócskavashalomra, s onnan figyelte az óriásra nőtt tömeget, s egyszerre alig két lépésnyire észrevette Akungyint: szemüveg volt rajta, nagy ellenzős sapka és fekete körgallér. Remegő ajakkal furakodott hozzája egy cilinderes úr. Tyelegin hallotta, amint így szól Akungyinhoz:

- Jöjjön hát, Ivan Avvakumovics, várjuk.

- Nem megyek - felelt kurtán, dühösen Akungyin.

- Már együtt van az egész bizottság. Maga nélkül nem akarunk dönteni.

- Én megmaradok a magam véleményénél, tudhatják.

- Maga megőrült. Láthatja, mi van itt. Minden percben lövöldözés kezdődhet, én mondom magának. - S a cilinderes úr ajka megrándult.

- Először is ne kiabáljon - szólt Akungyin. - Menjen és egyezkedjen velük. Én nem veszek részt a provokációban.

- Az ördög vitte volna el az egészet, hiszen ez őrült - mondta a cilinderes, és a tömegbe furakodott. Akungyinhoz odalépett az a munkás, aki tegnap Tyelegin műhelyében leállította a munkát. Akungyin mondott neki valamit, az bólintott és eltűnt. Aztán ugyanaz a rövid néhány szó és fejbólintás szinte végigfutott a többi munkás között is.

De ekkor hirtelen figyelmeztető kiáltások hallatszottak a tömegben, és hirtelen három lövés csattant kurtán. Egyszerre csend lett. Egy elhaló hang, mintha szándékosan nyújtaná el, felnyögött: "Á-á-á". A tömeg hátrált, és visszahömpölygött a kaputól. A lábak tapodta sárban ott feküdt hasmánt, felhúzott térddel az egyik kozák. S ekkor az egész nép egyszerre kiáltotta: "Ne lőjetek..." Ekkor a kapu megnyílt. Valahonnan oldalról egy negyedik revolverlövés is dörrent, majd kődobások koppantak a vason. E pillanatban Tyelegin meglátta Oresnyikovot, aki egyedül, tátott szájjal, fedetlen fővel állt a már rendetlenül menekülő tömeg előtt. Óriási csizmájával szinte gyökeret vert a földben a borzalomtól. Ugyanakkor, mint az ostorcsapások, puskalövések csattantak fel. Egy, kettő, majd sortűz, és Oresnyikov, lassan térdre ereszkedve, arcra bukott.

Egy hét alatt befejezték a vizsgálatot a gyárban történtek ügyében. Ivan Iljics azoknak a névjegyzékébe került, akiket gyanúba vettek, hogy egy követ fújnak a munkásokkal. Amikor Tyelegint behívták az irodába, mindenki csodálkozására váratlanul gorombaságokat mondott az igazgatónak, és aláírta felmondását.

Dása apja, doktor Bulavin, Dmitrij Sztyepanovics, az ebédlőben ült, nagy, gőzölgő szamovár előtt, és a »Szamarai Lapok« című helybeli újság olvasásába merült. Amikor cigarettája tövig égett, a doktor tömött cigarettatárcájából újat vett elő, meggyújtotta a csutkán, köhögött, egészen belevörösödött, és nyitott inge alatt megvakarta szőrös mellét. Olvasás közben gyenge teát iszogatott, és a hamut az újságra, az ingére s a szőnyegre szórta.

Mikor a szomszéd szobában megreccsent az ágy, léptek kopogtak, és Dása ingre vetett pongyolában, álomtól rózsás arccal belépett az ebédlőbe, Dmitrij Sztyepanovics repedt szemüvege fölött a lányáéhoz hasonló hideg s kissé gúnyos tekintettel nézett a belépőre, és feléje nyújtotta arcát. Dása megcsókolta, aztán leült vele szemben, és maga elé húzta a kenyeret meg a vajat.

- Megint fúj a szél - mondta.

Már második napja száraz, forró szél sivított. Mészporfelleg tornyosult a város felett, és elsötétítette a napot. Sűrű, maró poroszlopok táncoltak az utcán, és a járókelők a szélnek hátat fordítva vergődtek. A por minden ajtó- és ablakrésen behatolt, vékony rétegben lerakódott az ablakpárkányra, s ropogott a fogak közt. Az ablaküveget a szél rázta, a bádogtetőt szél zörgette, fülledt hőség s utcabűz terjengett a szobában is.

- Ragályos szembetegség. Még csak ez hiányzott - mondta Dmitrij Sztyepanovics.

Dása sóhajtott. Két héttel ezelőtt búcsúzott el a hajóállomásnál Tyelegintől, aki végül is ide kísérte Szamaráig, s azóta tétlenül él apja új, sivár lakásában, amelyet még nem is ismert; a nappaliban felbontatlanul hevertek a könyvesládák, nem voltak feltéve a függönyök, semmit sem lehetett megtalálni, és sehol sem lehetett megpihenni... mintha csak valami fogadóban volna az ember.

Dása teáját kavargatta, bánatosan nézte, hogyan gomolyognak odakint alulról felfelé a szürke poroszlopok. Arra gondolt, hogy utolsó két éve úgy múlt el, mint az álom. S most itthon, reményeiből, izgalmaiból, Pétervár zajos, tarka sokadalmából, lám, csak a porfelhő maradt meg.

- Megölték a trónörököst - szólt Dmitrij Sztyepanovics, összehajtva az újságot.

- Melyiket?

- Hogyhogy melyiket? Az osztrák trónörököst, Szarajevóban.

- Fiatal volt?

- Nem tudom. Tölts még egy csészével.

Dmitrij Sztyepanovics bekapott egy kis darabka cukrot - ő mindig "hozzáharapott" a teához -, és gúnyosan nézett Dására.

- Mondd csak, légy oly kegyes - szólt, szájához emelve csészéjét -, Jekatyerina végleg elvált az urától?

- Hiszen már elmondtam, papa.

- Hm, hm...

És újra kezébe vette az újságot. Dása az ablakhoz ment. "Micsoda sivárság!" És eszébe jutott a fehér hajó, a napsugár, a kék ég, a folyó, a tiszta fedélzet... csupa napfény és friss nedvesség ragyogott mindenütt. Akkor úgy látszott, hogy ez a tündöklő út, a széles, lassan hömpölygő folyam és a hófehér Fjodor Dosztojevszkij hajó Dásával és Tyeleginnel a fény és az öröm parttalan, kéklő tengerébe, a boldogság felé úszik.

Dása akkor nem sietett, noha értette, mit szenved Tyelegin, de semmi kifogása nem volt a szenvedés ellen. Minek sietni, amikor úgyis olyan gyönyörű ennek az útnak minden pillanata, és ha különben is a boldogság felé úsznak.

Amikor Szamarához közeledtek, Ivan Iljics elcsüggedt, s már nem tréfálkozott. Dása elgondolta magában: utazunk a boldogság felé; s közben magán érezte a fiú pillantását, amely olyan volt, mintha ez az erős, vidám ember kocsikerék alá került volna. A lány megszánta, de mit tehetett volna? Mert ha csak egy picit is közel engedi magához, akkor mindjárt megkezdődik az, amit az út vége tartogat számukra. Akkor nem úsznak a boldogságig, hanem útközben, sebtiben lopják el.

Ezért csak éppen kedves és gyöngéd volt Ivan Iljicshez. A fiú azt hitte, hogy megsérti Dását, ha csak egy szóval is céloz arra, ami immár negyedik éjszaka elveszi az álmát, és csak támolygott abban a félig kísérteties, külső világban, ahol minden dolog elsiklott, elsuhant, mint az árnyék, abban a halványkék derengésben, amelyben Dása szeme fenyegetően s izgalmasan ragyogott feléje, ahol csupán az illat, a napfény és a szívszakasztó szomorúság volt a valóság.

Szamarában Ivan Iljics átszállt egy visszafelé tartó hajóra. Dása tündöklő tengere pedig, ahová oly nyugodt lélekkel hajózott, semmivé lett, szétfoszlott, porfelhővé vált itt, a zörgő ablakokon túl.

- No, oda is sóznak majd az osztrákok azoknak a szerbeknek - szólalt meg Dmitrij Sztyepanovics, s levette orráról a szemüvegét, és az újságra dobta. - Hát neked mi a véleményed a szláv kérdésről, kismacska?

Dása az ablaknál állva, vállat vont.

- Hazajössz ebédre? - kérdezte fanyarul.

- Semmiképpen se. Vörhenyesetem van a Posztnyikov-nyaralóban.

Dmitrij Sztyepanovics kényelmesen felállt az asztaltól, magára öltötte az ingmellet, begombolta nyersselyem kabátját, megtapogatta zsebeit, hogy megvan-e mindene, s egy foghíjas fésűvel homlokára fésülte göndör, ősz haját:

- Nos, hát hogy is állunk azzal a szláv kérdéssel, mi?

- Isten bizony, nem tudom, papa. Igaz is, mit nyaggatsz!

- Hát nekem pedig igenis megvan a véleményem róla, Darja Dmitrijevna. - Úgy látszik, sehogy sem akarózott elmennie a vörhenyes beteghez, s különben is Dmitrij Sztyepanovics szeretett reggel, a szamovár mellett elpolitizálgatni. - A szláv kérdés? Ide figyelsz? A szláv kérdés a világpolitika tengelye. Sok nép kitöri még ezen a nyakát. Ezért van az, hogy a Balkán, a szláv népek bölcsője nem egyéb, mint a vakbél Európa testében. Azt akarod tudni, hogy miért? Parancsolj, kérlek szépen - és kövér ujjain számolni kezdte: - Először is: kétszázmillió szláv van a világon, s úgy szaporodnak, mint a nyulak. Másodszor: a szlávoknak sikerült olyan hatalmas katonai államot teremteniük, mint az orosz birodalom. Harmadszor: a kisebb szláv csoportok, az asszimiláció ellenére, önálló egységbe tömörülnek, és az úgynevezett nagyszláv szövetséghez húznak. Negyedszer: s ez a legfőbb, a szlávok, az erkölcsileg teljesen új s az európai civilizáció számára bizonyos tekintetben rendkívül veszedelmes "istenkeresők" típusát képviselik. Az "istenkeresés" pedig - ide figyelsz, kismacska? - az egész jelenkori civilizáció tagadása, felrúgása. Keresem az istent, vagyis az igazságot, de saját magamban. Ehhez abszolút szabadnak kell lennem, és lerombolok minden erkölcsi pillért, amely rám nehezedik, lerombolom az államot, amely béklyóban tart.

- Apuskám, ki kell menned a nyaralóba - mondta csüggedten Dása.

- Nem, az igazságot ott keresd... - és Dmitrij Sztyepanovics mintha a föld alá mutatott volna, de hirtelen elnémult, és az ajtó felé tartott. Csöngettek.

- Dása, eredj, nyisd ki az ajtót.

- Nem vagyok felöltözve.

- Matrjona! - kiáltotta Dmitrij Sztyepanovics. - Eh, hol kuksol az az átkozott banya! - És maga ment ajtót nyitni, de nyomban vissza is tért, kezében levéllel.

- Kátya írt - mondta. - Várj, ne szedd ki a kezemből, előbb befejezem... Szóval az "istenkeresés" a rombolással kezdi, és ez az időszak nagyon veszedelmes és ragályos. Oroszország most a betegségnek éppen ebben a stádiumában leledzik... Próbálj csak este kimenni a főutcára, mást se hallani, csak ezt ordítozzák: "Segítség!"... Olyan elkeseredett alakok kószálnak az utcán, olyan szemtelenek, hogy a rendőrség se bír velük. Ezek a suhancok, akikből az erkölcs minden nyoma kiveszett, valamennyien "istenkeresők". Érted, kismacska? Ma még csak a főutcán garázdálkodnak, holnap rákezdik az egész orosz birodalomban. Általában a nép most éli az "istenkeresés" első fázisát, az alapok megdöntését.

Dmitrij Sztyepanovics szipákolt egyet és rágyújtott. Dása kitépte kezéből Kátya levelét, s bement a szobájába. Apja még egy ideig a falaknak magyarázgatott, járt-kelt a félig üres, poros lakás festett padlóján, az ajtókat csapkodta, aztán elment a vörhenyes beteghez.

»Danyuska, drágám - írta Kátya -, még mindig nem tudok rólad semmit, se Nyikolajról. Párizsban vagyok. Itt javában tart a szezon. Nagyon szűk szoknyákat hordanak, a sifon van divatban. Párizs gyönyörű. S ha csak látnád: az egész, de igazán az egész Párizs tangót táncol. Villásreggelinél, két fogás közt is felkelnek táncolni, öt órakor, vacsora után s egész reggelig folyton tangóznak. A tangó zenéje üldöz mindenütt, van benne valami szomorú, kínos és édes. Ahogyan elnézem ezeket a mélyen dekoltált, sötéttel aláfestett szemű nőket és a gavallérjaikat, mindig csak arra gondolok, hogy temetem a fiatalságomat, a visszahozhatatlant. Egyáltalán, sokat búsulok. Mindig az jár az eszemben, hogy hátha meghal valaki. Nagyon féltem apát! Hiszen már igazán nem fiatal. Itt rengeteg az orosz, csupa ismerős, mindennap találkozunk valahol. Akár el se jöttem volna Pétervárról. Egyébként itt olyasmit meséltek nekem Nyikolajról, hogy viszonya volt egy özvegyasszonnyal, akinek három gyermeke van. A harmadik még szopós. Érted? Eleinte nagyon fájt, de aztán, nem is tudom, miért, borzasztóan megsajnáltam azt a csöppséget... Jaj, Dása, néha úgy szeretném, ha gyermekem volna. De hát ez csak úgy lehet, ha az ember igazán szeret valakit. Ha férjhez mégy, legyen gyereked, érted?«

Dása többször elolvasta a levelet, könnyezett is rajta, különösen a miatt az ártatlan apróság miatt, aztán leült, hogy válaszoljon. Ebédig írt. Egyedül ebédelt, persze csak piszkált az ételben, aztán bement a rendelőbe, és ócska folyóiratokban turkált, mígnem talált egy hosszú, folytatásos regényt, s akkor a széthányt könyvek közepette a díványra feküdt, és estig olvasott. Végre megjött az apja, porosan, fáradtan. Vacsorához ültek, de az apja minden kérdésre csak hümmögött. Dása megtudta, hogy a vörhenyes beteg, egy hároméves kisfiú, meghalt. Dmitrij Sztyepanovics, miután ezt közölte, szipákolva tokjába tette szemüvegét, és aludni ment. Dása is lefeküdt, és paplanát a fejére húzva, jóízűen elsírdogált mindenféle szomorú dolgokon.

Eltelt két nap. A poros szélvihart követő zápor egész éjjel kopogott a háztetőn, és vasárnap pompás, üde reggelre virradtak.

Alighogy Dása felkelt, régi ismerősük, Szemjon Szemjonovics Govjagyin zemsztvo-statisztikus állított be hozzá, sovány, csontos, örökké sápadt, vörös szakállas, hátrafésült hajú férfiú. Mindig tejfelszaga volt, nem ivott, nem dohányzott, nem evett húst, és a rendőrség szemmel tartotta. Köszönt Dásának, s aztán minden ok nélkül gúnyos hangba csapott át:

- Magáért jöttem, ó, hölgyem! Gyerünk a Volgára!

"Szóval végül is Govjagyin statisztikusnál kell kikötni" - gondolta Dása. Vette fehér napernyőjét, és elment Szemjon Szemjonoviccsal a Volga-parti hajóállomáshoz, ahol csónakot lehetett bérelni.

Hosszú, deszkából ácsolt gabona- és épületfa-raktárak, gyapjú- és gyapotkötegek magasan meredő halmai között kikötő- és teherhordó munkások, tagbaszakadt, vállas legények és meglett férfiak ácsorogtak mezítláb, hajadonfőtt s fedetlen nyakkal. Néhányan fej vagy írást játszottak, mások a zsákokon, deszkákon heverésztek; arrább valami harminc ember zsákokat cipelt egy lebegő pallón. A szekerek közt sáros, piszkos, részeg ember állt, az arca véresre volt karmolva, és két kézzel nadrágját tartva, lustán, ocsmányul káromkodott.

- Ezeknek az elemeknek nincs se ünnepjük, se pihenőjük - jegyezte meg nyomatékosan Szemjon Szemjonovics. - Mi viszont, két okos, intelligens ember, együtt ünnepelve élvezzük a természet szépségeit.

És átlépett az úton keresztben fekvő, durva képű, nagydarab legény kinyújtott lábán. Egy másik, a gerendán ülve, zsemlét majszolt.

Dása meghallotta, hogy a heverő legény átszól a másiknak:

- Ej, Filipp, ha egyszer nekünk jutna egy ilyen lány!

A másik tele pofával, fitymálva mondta:

- Túl tiszta. Sok baj volna vele.

A széles, sárgán hömpölygő folyam napfényben rezgő fodrain kis ladikok tartottak himbálózva a homokos túlsó part felé. Govjagyin is kibérelt egy ilyen csónakot, Dását a kormányhoz ültette, ő maga az evezőket vette kézbe, és az ár ellenében kezdett dolgozni. Sápadt arcára hamarosan kiült a verejték.

- A sport nagy dolog - mondta Szemjon Szemjonovics, és levetette kabátját, aztán szégyenlősen legombolta nadrágtartóját, és a pad alá lökte. Sovány, szőrös, erőtlen keze volt, és kaucsukkézelőt hordott. Dása kinyitotta az ernyőjét, és hunyorogva nézte a vizet.

- Darja Dmitrijevna, engedjen meg egy szerénytelen kérdést. A városban azt beszélik, hogy maga férjhez készül menni. Igaz?

- Nem igaz.

Erre a feleletre a férfi szélesen elmosolyodott, ami furcsán hatott értelmes és gondterhelt arcán, majd vékony hangon rákezdett a Volga-dalra, de hamarosan restelkedve abbahagyta, és teljes erejével evezéshez látott.

Zsúfolt csónak jött velük szemben. Három zöld és égőpiros kasmirruhás polgárasszony ült benne, napraforgómagot rágtak, s a héját az ölükbe köpködték. Göndör hajú, fekete bajuszú rakodómunkás ült velük szemben, tökrészegen, kifordult szemmel, mint egy haldokló, és harmonikán polkát játszott. A másik buzgón paskolta evezőjével a vizet, a harmadik pedig a kormánylapáttal hadonászva, Szemjon Szemjonovicsra kiabált.

- Tágulj az útból, te málészájú, mer keresztülmegyek a lelkeden! - És ordítozva, szitkozódva, csaknem súrolták őket elhaladtukban.

Végre felszaladt csónakjuk a homokzátonyra. Dása partra ugrott. Szemjon Szemjonovics felgombolta a nadrágtartóját, s magára öltötte kabátját.

- Bár városi ember vagyok, de azért a természetet is őszintén kedvelem - mondta szemét összehúzva. - Különösen, ha azt egy lányalak egészíti ki. Ebben van valami turgenyevi... Gyerünk el addig az erdőig.

Bokáig gázoltak a forró homokban. Govjagyin minduntalan megállt, és zsebkendőjével törülgetve arcát, megszólalt:

- Nézze csak, milyen bűbájos kis zug ez itten!

A homokos parton áttörtetve, egy dombra kellett felkapaszkodniuk. Itt kezdődött a már helyenként lekaszált rét, rajta hosszú sorokban hevert a fonnyadó széna. Forró, mézes illat szállt. Lent, a nedves fűben, kis csermely futott egy kerek tavacskába. A víz fölött, keskeny szakadék szélén, bodros levelű mogyoróbokor nőtt. A tóparton, vén hársak között, bütykös fenyőfa meredt kopaszon, bénán az égnek. Arrább, a keskeny dombhát mellett, vadrózsabokor virított. Ez volt költés idején a szalonkák kedvenc búvóhelye. Dása és Szemjon Szemjonovics a gyepre telepedett. A lábuknál kanyargó patak vizében az ég kékje, a lombok zöldje tükröződött. Dásától nem messze, a bokrok közt, egyforma hangon csipogva, két szürke madár ugrált. És valahol - a lombok sűrűjében - az elhagyott szerető egész búbánatával búgott szünet nélkül a vadgalamb. Dása lábát kinyújtva, kezét térdén nyugtatva ült a fűben, és hallgatta, amint az ágak közt az elhagyott szerelmes gyengéd hangon turbékolta:

"Darja Dmitrijevna, ugyan mi van magával? Miért olyan szomorú? Miért áll sírásra a szája? Hiszen még semmi sem történt, s maga úgy búsul, mintha az élet elmúlt, elszállt, elrepült volna. Maga egyszerűen nyafkának született, lelkem."

- Szeretnék őszintén beszélni magával, Darja Dmitrijevna - szólalt meg hirtelen Govjagyin. - Megengedi, hogy sutba dobjam az úgynevezett formaságokat?

- Csak beszéljen, nekem mindegy - felelte Dása, és kezét feje alá téve hanyatt feküdt, hogy az eget lássa és ne Szemjon Szemjonovics apró szemét, amely lopva Dása fehér harisnyájára pislogott.

- Maga büszke, merész lány, fiatal, szép, csupa lüktető élet...

- Mondjuk... - válaszolta Dása.

- Sohasem kívánt még fütyülni az úgynevezett morálra, amit a nevelés és a környezet oltott magába? Valóban el akarja fojtani legszebb ösztöneit egy morál nevében, amit már minden tekintély megdöntött?

- Tételezzük fel, hogy nem akarom elfojtani legszebb ösztöneimet! Na és? - kérdezte Dása, és renyhe kíváncsisággal várta a választ. A nap áthevítette, és olyan jó volt az eget nézni és a napfény sziporkáit, amelyek ezt az egész kék mindenséget betöltötték, hogy nem volt kedve sem gondolkozni, sem megmozdulni.

Szemjon Szemjonovics a földet kapargálva hallgatott. Dása tudta, hogy Govjagyinnak Marja Davidovna, a szülésznő a felesége. Marja Davidovna évente kétszer fogta magát és három gyermekével együtt, férjét otthagyva, az anyjához költözött, aki átellenben lakott. Szemjon Szemjonovics a zemsztvo-hivatalban kollégáinak azzal magyarázta ezeket a családi viszályokat, hogy Marja Davidovna érzéki és nyugtalan természet. Az asszony viszont a kerületi kórházban azt beszélte ilyenkor, hogy férje minden percben kész megcsalni őt bárkivel, aki útjába akad, örökké a házasságtörés jár a fejében, s ha ezt nem cselekszi meg, ez csak azért van, mert gyáva és bamba, s ő már látni se bírja azt a ványadt vegetariánust. A családi villongások alatt Szemjon Szemjonovics több ízben hajadonfőtt szaladt át az utcán. Aztán a házastársak kibékültek, és Marja Davidovna gyermekeivel és cókmókjával együtt hazaköltözött.

- Ha egy nő kettesben marad egy férfival, természetszerűleg feltámad benne a vágy, hogy odaadja magát, a férfiban pedig, hogy elvegye magának - szólalt meg végre köhécselve Szemjon Szemjonovics. - Kérem, legyen nyílt és őszinte. Tekintsen lelke mélyére, és meg fogja látni, hogy az előítéletek és hazugságok közepette is ég magában az egészséges érzékiség, a megkívánás.

- Csakhogy énbennem most semmiféle megkívánás sem ég... Ez pedig mit jelent? - kérdezte Dása, és lustálkodva mulatott magában. Feje fölött a vadrózsa halvány virágának sárga hímporában egy méhecske zümmögött. Az elhagyott szerelmes pedig még mindig neki turbékolt a kőrislombok között: "Dása Dmitrijevna, hátha maga csakugyan szerelmes? De bizony az, bizony isten szerelmes, attól lángol ennyire!" Dása erre felfigyelt, és csendesen elnevette magát.

- Azt hiszem, homok ment a cipőjébe, ha megengedi, kirázom - szólt Szemjon Szemjonovics valami különös, fojtott hangon, és a cipőt a sarkánál fogva húzni kezdte. Dása ekkor gyorsan felült, kiragadta cipőjét Szemjon Szemjonovics kezéből, és arcul csapta vele.

- Maga szemtelen - mondta. - Nem is hittem volna, hogy ilyen aljas tud lenni.

Felhúzta cipőjét, felállt, vette az ernyőjét, s mintha Govjagyin ott sem volna, a folyóhoz ment.

"Buta voltam, őrült voltam, hogy még a címét sem kértem el - gondolta, miközben lefelé ment a lejtőn. - Azt se tudom, Kinyesmába írjak-e neki, vagy inkább Nyizsnyijbe. Most aztán ülhetek itt Govjagyinnal. Ó, édes istenem! - Visszafordult: Szemjon Szemjonovics jóval odább ballagott a füvön lefelé, lábát, akár a darumadár, magasra emelgette, és félrefordította fejét. - Megírom Kátyának: »Képzeld csak, azt hiszem, szerelmes vagyok...« - És figyelmesen hallgatózva magában, Dása halkan ismételgette: - Kedves, kedves, kedves Ivan Iljics!"

Ekkor sivalkodó hangot hallott a közelben:

- Eressz, hagyj békén, nem megyek, azért sem megyek, eltéped a szoknyám, te!

Egy sárga bordájú, meztelen, szakállas öregember szaladt térdig a vízben, beesett mellén fekete zsinóron kereszt himbálózott. Szó nélkül, szemérmetlen dühvel taszigált a vízben egy jajgató nőszemélyt, aki folyton ezt hajtogatta:

- Eressz, eltéped a szoknyám!

Erre Dása futásnak eredt a folyóparton, s az utálattól és a szégyentől fuldokolva ért a csónakhoz. Mialatt eloldotta és a vízre lökte a csónakot, Govjagyin is odaért lélekszakadva. Dása a kormányhoz ült, ernyője mögé bújt, és az egész úton visszafelé egy hangot se szólt.

Ez után a kirándulás után Dása, maga se tudta pontosan, miért, de valahogy neheztelni kezdett Tyeleginre, mintha ő volna az oka e poros, napsütötte, vidéki város sivárságának, hogy olyan bűzösek a kerítések és a kapubejáratok, hogy a skatulyaszerű téglaházak között lombos fák helyett távírópóznák és villamosmegállók oszlopai sorakoznak, hogy a déli verőn egy félbolond vénasszony járja be az árnyéktalan, szürkésfehér utcákat: "Halat vegyenek, halat..." - kiabál be a poros ablakokba, mialatt puttonyában áporodott halak bűzlenek, amelyek csak egy girhes, félig veszett kutyában keltenek némi szimatoló érdeklődést... s közben egy távoli udvarban árva kintorna szólal meg siralmasan.

Tyelegin az oka, hogy Dása most különös fogékonysággal érzékelte azt az öklendeztető kispolgári tespedést, amely nyilván az idők végezetéig mozdulatlan marad, s amelyben hiábavaló erőfeszítés volna kiszaladni az utcára, és vadul felüvölteni: "Élni akarok, élni!"

Tyelegin a hibás, mert olyan túlzottan szerény és félénk. Igaz is, csak nem mondhatja neki ő, Dása, hogy: "Értse meg, szeretem!"... Tyelegin a hibás, hogy nem ad életjelt magáról, mintha a föld nyelte volna el... Vagy talán eszébe sem jut már!

És mindennek betetőzéséül Dása egy fülledt, fekete éjszakán megint álmot látott, ugyanazt, amitől egyszer már Pétervárott könnyek közt ébredt, de most is, mint akkor, úgy eltűnt az emlékezetéből, mint a lehelet a párás ablaküvegről. De úgy érezte, hogy ez a kúszó, szörnyű álom valami rosszat jelent. Dmitrij Sztyepanovics arzéninjekciót ajánlott Dásának. Aztán megjött Kátya második levele.

»Danyusa szívem, borzasztóan szeretnélek látni. Hazavágyom Oroszországba. Mindinkább hibásnak érzem magam a Nyikolajjal való szakításban. Ezzel ébredek, s egész nap kísért a bűntudat és valami lelki tespedtség. Aztán nem tudom, írtam-e már erről, egy idő óta állandóan a nyomomban van valaki. Mihelyt kilépek a házból, szembetalálkozom vele. Valamelyik nagyáruház liftjében ülök, ő útközben ugrik be a fülkébe. Tegnap a Louvre-ban voltam, a múzeumban. Elfáradtam és leültem egy padra. Hirtelen úgy éreztem, mintha valaki a hátamat érintené. Megfordulok, hát ott ül nem messze mögöttem. Sovány, fekete, már erősen őszül, s a szakálla mintha ragasztva volna. Kezét botjára támasztva, merőn néz rám beesett szemével. Nem szólít meg, nem tolakodik, de mégis félek tőle. Mintha folyvást körben járna körülöttem...«

Dása megmutatta a levelet apjának. Dmitrij Sztyepanovics másnap csak úgy mellékesen, az újságja mellől odaszólt neki:

- Kismacska, utazz el Krímbe.

- Minek?

- Keresd meg Nyikolaj Ivanovicsot, és mondd meg annak a maflának, hogy utazzék el Párizsba, a feleségéhez. Különben, bánom is én. Ez az ő magánügyük.

Dmitrij Sztyepanovics dühbe jött, és látható izgalom fogta el, noha nagyon nem szívesen árulta el érzéseit. Dása egyszerre felélénkült: a Krím csodásan kéklő partjait hullámok zajlásában képzelte maga elé, ahol a jegenye-piramisok hosszú árnyékában ül egy kőpadon, fején fátyol lebeg, és valakinek nyugtalan pillantása követi.

Gyorsan összecsomagolt, s leutazott Jevpatorijába, ahol Nyikolaj Ivanovics fürdőzött.

Ezen a nyáron szokatlanul sokan utaztak északról a Krímbe. Az egész partot ellepték a hámló orrú, gégehurutos, lesült arcú péterváriak, a lármás, lompos, éneklő beszédű moszkvaiak és a fekete szemű kijeviek, akik nem különböztetik meg az "á" magánhangzót az "ó"-tól... Ott szemlélődtek a gazdag szibériaiak, akik mélyen lenézték ezt az egész orosz hűhót... És feketére süttették magukat a fiatalasszonyok és hosszú lábú sihederek, papok, hivatalnokok, tisztes családapák, akik úgy éltek ott, ahogyan mindenki élt ekkor Oroszországban: bizonytalanul, összeroppant derékkal...

A nyár közepére ezekből az emberekből a hőség, a sós víz és a levegő eltüntetett minden szégyenérzetet. A városi ruhát már egyszerűen ízléstelennek találták; a strandon a nőket csak alig-alig takarta az áttetsző, hímzett tatár sál, a férfiak pedig etruszk vázák ábrázolataira emlékeztettek.

A forró homok, a kék hullámok és meztelen testek e szokatlan környezetében meglazultak a családi kötelékek. Itt minden könnyűnek, lehetségesnek látszott. Ugyan érdemes-e most azzal törődni, hogy mi lesz mindezért a fizetség majd ott északon, valahol a sivár lakásban, ahol eső veri az ablakokat, az előszobában csörömpöl a telefon, és mindenki tartozik valakinek valamivel? A tengervíz lágy nesszel sodródik a parthoz, becéző könnyedséggel, forrón, édesen simogatja a lábat, a homokon kinyúlt testet, a szétvetett karokat és a lehunyt pillákat. Itt most minden, minden, még a legveszedelmesebb kaland is könnyű és mézízű.

Ez idén a nyaralók önfeledt könnyelműsége minden képzeletet felülmúlt. Mintha e száz- meg százezer városi lakost megfosztotta volna emlékezetétől és józan eszétől valami gigászi protuberancia, amely egy júniusi reggelen szakadt ki a nap forró testéből.

Az egész parton nem akadt egyetlen meghitt otthon. Egyszer csak minden szilárdnak hitt kötelék elszakadt. Mintha még a levegő is megtelt volna szerelmes suttogással, turbékoló kacajjal és ezernyi leírhatatlan semmiséggel ezen a forró földön, ahol minduntalan ősi városok romjain és kihalt népek csontjain taposott az ember. Érezni lehetett, hogy az őszi esők idején bűnhődés, keserű sírás lesz ennek a vége.

Dása a délutáni órákban érkezett Jevpatorijába. A város közelébe érve, a szikes sztyeppet porfehér szalagként átszelő útról, a szalmakazlak között, a nappal szemben nagy fagályát látott. Lassan közeledett, mintegy fél versztányira a sztyepp ürömfű szőnyegén, és ferdén csüngő fekete vitorlák takarták. Olyan csodálatos volt ez, hogy Dása ámulatában felkiáltott. Az autóban a mellette ülő örmény nevetve mondta: "Mindjárt látni a tengert".

A gépkocsi a sópárló négyszögű földgátjai mellett egy homokdombra kanyarodott, s ekkor feltárult Dása előtt a tenger. Mintha a föld színénél magasabban feküdne, sötétkéken, hosszú, fehér tarajos hullámokkal borítva. Virgonc szél süvített. Dása térdéhez szorította bőrtáskáját, és arra gondolt:

- Itt van! Kezdődik!

Ezalatt Nyikolaj Ivanovics Szmokovnyikov a cölöpökön nyugvó tengeri kioszkban ült, és a bonvivánnal kávézott. Az ebéd utáni alvásból feltápászkodva, már kezdtek ide szállingózni a nyaralók, asztalhoz ültek, átkiabáltak egymásnak, a jódos kezelésről, a tengervízről és a nőkről csevegtek. Itt elég hűs volt. A fehér abroszokat és a nők fátyolát lebegtette a szél. Egy vitorlás jacht haladt arra, és utasai valami tréfásat kiabáltak a partra. A moszkvaiak seregestül vonultak fel, s foglaltak el egy-egy asztalt. Csupa világhíresség. Láttukra a bonviván elkomorodott, és tovább mesélte megírandó színdarabja tartalmát.

- Alaposan átgondoltam már az egész témát, de még csak az első felvonást írtam meg - mondta, miközben mély és tiszteletteljes pillantással nézett Nyikolaj Ivanovics arcába. - Te okos ember vagy, Kolja, meg tudod érteni az ideámat... Egy szép fiatalasszony tengődik, vergődik alantas környezetében. Jó emberek ezek, csak megrontotta őket az élet, a korhadt érzések és az alkohol. Szóval... hiszen érted... Végül így szól a nő: "El kell mennem innen, ki kell szabadulnom ebből az életből, valahova messze, derűs távolba..." De itt a férj s a barát... Mind a ketten szenvednek. Érted, Kolja, az élet kiszipolyozta őket... A nő elmegy, nem mondom meg, kihez... szerető nincs, minden csak hangulat... S íme, a két férfi szótlanul ül a kocsmában és iszik... A konyakkal együtt könnyüket nyelik... A kandallóban szél süvít, őket siratja... Bánat, sivár kietlenség, sötétség...

- Akarod tudni a véleményemet? - kérdezte Nyikolaj Ivanovics.

- Igen. Ha csak egy szót is szólsz: "Misa, hagyd a fenébe az írást" - én dobom a fenébe.

- A darabod nagyszerű. Maga az élet... - Nyikolaj Ivanovics lehunyt szemmel bólogatott. - Látod, Misa, nem tudtuk értékelni a boldogságot, az pedig tovatűnt. És mi itt ülünk reménytelenül, lefegyverezve, ülünk és iszunk. S csak a szél jajong a temetőnk fölött. Hallatlanul megragad a darabod...

A bonviván petyhüdt szeme könnybe lábadt, forrón és cuppanón megcsókolta Nyikolaj Ivanovicsot, és újra töltött a pohárkákba. Koccintottak és az asztalra könyökölve folytatták meghitt beszélgetésüket.

- Kolja - mondta súlyos pillantással a bonviván -, tudod, hogy én imádtam a feleségedet?

- Tudom. Észrevettem.

- Kínlódtam, Kolja, de te a barátom voltál... Hányszor fogadtam meg, mikor elmentem a házadból, hogy többé nem lépem át a küszöböt. S megint csak elmentem, s játszottam a bohócot. Hanem ne merd őt hibáztatni, Kolja! - S a színész dühösen nézett rá.

- Misa, de látod, milyen kegyetlenül bánt el velem...

- Lehetséges... De mi mind bűnösek vagyunk vele szemben... Ah, Kolja, egyet nem tudok megérteni tenálad: te, akinek ilyen felesége volt, képes voltál ugyanakkor... bocsáss meg... összeállni azzal az özveggyel, Szofja Ivanovnával! Érthetetlen!

- Ez komplikált dolog.

- Ugyan, kérlek. Én láttam azt a nőt. Közönséges tyúk.

- Látod, Misa, most már ez mind a múlté, persze, persze... Szofja Ivanovna jólelkű asszony. Derűs pillanatokkal ajándékozott meg, és soha semmit sem követelt. Otthon viszont minden nehéz, mélyreható és bonyolult volt... Jekatyerina Dmitrijevnához nem volt elég lelkierőm...

- De csak gondold el, Kolja, visszamegyünk Pétervárra, és én keddenként, előadás után hozzátok megyek, s a te házad üres... Mi lesz velem? Te, mondd, hol is van most a feleséged?

- Párizsban.

- Leveleztek?

- Nem.

- Utazz oda! Utazzunk együtt!

- Hiába...

- Kolja, igyunk az egészségére.

- Igyunk.

A kioszk asztalkái között megjelent Csarogyejeva, a színésznő, átlátszó, zöld ruhában, nagy kalapban, karcsún, mint egy kígyó, karikás kék szemmel. Mintha gyönge volna a gerince, úgy tekergőzött, hajladozott. »A múzsák kara« című esztétikai folyóirat szerkesztője fölállt, elébe ment, karon fogta és lassan megcsókolta könyökhajlatát.

- Csodálatos nő - mormolta fogai közt Nyikolaj Ivanovics.

- Ugyan dehogy, Kolja! Közönséges dög, semmi egyéb. Ugyan kérlek... Három hónapig együtt élt Besszonovval, és most dekadens verseket nyávog a hangversenyeken... Csak nézd meg jól: a szája a füléig ér, a nyaka inas. Nem nő ez, hanem hiéna.

De azért, amikor Csarogyejeva jobbra-balra integetve, rózsaszínűre festett nagy száján műmosollyal közeledett asztalukhoz, a bonviván, a megbűvöltet színlelve, lassan felállt, és álla alatt összecsapta széttárt kezét.

- Nyinocska, drága... micsoda toalett!... Nem, ezt nem lehet kibírni... Drágám, az orvos nekem tökéletes nyugalmat rendelt...

Csarogyejeva csontos kezével arcul legyintette a színészt, és felhúzta az orrát:

- És ki pletykált rólam tegnap a hotelban?

- Én téged szidtalak volna? A hotelban? De Nyina...

- De még mennyire!

- Becsületszavamra, aljas rágalom.

Csarogyejeva nevetve tette kisujját a színész ajkára:

- Tudod... nem tudok rád soká haragudni. - Aztán más hangon, valami képzelt nagyvilági darabba illő tónusban fordult Nyikolaj Ivanovicshoz: - Most jöttem el a szobája mellett, úgy látszik, valami hölgyrokona érkezett. Bájos, fiatal teremtés.

Nyikolaj Ivanovics gyorsan a barátjára pillantott, aztán csészéje mellől felvette csaknem végigszívott szivarját, és akkorát szippantott belőle, hogy majd meggyúlt a szakálla.

- Ez váratlan meglepetés - mondta. - Vajon mit jelenthet?... Szaladok. - Szivarját a tengerbe dobta, és tarkójára csúsztatva kalapját, ezüstfejű botját forgatva, lesietett a lépcsőn a partra. Egészen kifulladva érkezett a szállodába.

- Dása, mi szél hozott ide? Mi történt? - kérdezte, betéve maga mögött az ajtót. Dása a nyitott bőröndje mellett ült a földön, és harisnyáján öltögetett. Sógora beléptekor lassan felegyenesedett, csókra tartotta arcát, és szórakozottan így szólt:

- Nagyon örülök, hogy látlak. Apával tudniillik elhatároztuk: legjobb, ha elutazol Párizsba. Két levelet hoztam Kátyától. Nesze. Kérlek, olvasd el.

Nyikolaj Ivanovics a levelek után kapott, és az ablakhoz ült. Dása a fürdőszobába ment, s átöltözés közben hallotta, hogy sógora a levelekben lapoz és sóhajtozik. Dása felfigyelt.

- Reggeliztél már? - kérdezte hirtelen a férfi. - Ha éhes vagy, gyerünk a kioszkba.

Erre Dása ezt gondolta: "Már nem szereti!" Két kézzel fejébe nyomta a kalapját, és másnapra halasztotta a beszélgetést Párizsról.

Nyikolaj Ivanovics a kioszkba menet szótlanul nézett maga elé, de amikor Dása megkérdezte, szokott-e fürdeni, élénken felkapta fejét, és elmondta, hogy itt egyesületbe tömörülve harcolnak a fürdőruha ellen, főleg egészségi okokból.

- Képzeld csak el, ezen a strandon egyhónapi fürdőzés alatt a szervezet több jódot vesz föl, mint amennyit ennyi idő alatt mesterséges úton lehetne belevinni. Ehhez járul még a napfény, az áthevült homok melege. Mi, férfiak, még csak hagyján, mi csak egy kis övet hordunk, de a nők testük csaknem kétharmadát betakarják. Elszánt harcot indítottunk ezellen... Vasárnap előadást tartok erről a kérdésről.

A part mentén lépegettek, a hullámverés csiszolta kagylók finom törmelékéből keletkezett világossárga, bársonypuha homokban. Nem messze, ahol alacsony, tajtékos hullámok verdestek s törtek meg a zátonyon, két fiatal lány paskolt a vízben. Csak piros fürdősapka volt rajtuk.

- A mi híveink - szólt ügybuzgón Nyikolaj Ivanovics. Dásán egyre nagyobb izgalom, nyugtalanságféle vett erőt. Ez már akkor kezdődött, amikor a sztyeppen meglátta a fekete hajót.

Dása megállt, s nézte, hogyan nyaldossa a homokot a víz, s hogyan folyik újra vissza, kis patakot hagyva maga mögött. A föld és víz érintkezése olyannyira a boldogság és az örökkévalóság érzetét keltette, hogy Dása leguggolt, és odatartotta a kezét. Egy kis lapos, ollótlan rák, apró homokfelhőt verve, visszahőkölt, majd eltűnt a víz mélyén. A hullám könyökön felül bevizezte Dása karját.

- Mintha megváltoztál volna - szólt összehúzott szemmel Nyikolaj Ivanovics. - Vagy mert megszépültél, vagy mert megsoványodtál, vagy... egyszerűen ideje már, hogy férjhez menj.

Dása megfordult, furcsán nézett sógorára, és kezét meg se törülve a kioszkhoz ment, ahonnét a bonviván integetett szalmakalapjával.

A vendéget megkínálták mindenféle krími különlegességgel, majd aludttejet és pezsgőt itattak vele. A bonviván nyüzsgött körülötte, s időnként sóbálvánnyá meredve suttogta: "Istenem, de gyönyörű!"... Aztán bemutatott Dásának néhány ifjú színésznövendéket, akik oly átszellemült hangon beszélgettek, mintha gyónnának. Nyikolaj Ivanovics el volt ragadtatva, hogy "az ő Dasurkájának" ilyen sikere van.

Dása bort ivott, nevetgélt, valakinek csókra nyújtotta a kezét, és nem tudta levenni szemét a kékes fényben csillogó hullámokról. "Ez a boldogság" - gondolta.

Fürdő és séta után a vendéglőbe mentek vacsorázni. Fényes, zajos, ünnepi est volt. A bonviván sokat és lelkesen beszélt a szerelemről. Nyikolaj Ivanovics Dására pislogott, és bánatában többet ivott a kelleténél. Dása a függöny résén kinézegetve úgy látta, mintha nem messze tőle halvány fényszemek villognának s tűnnének el újra. Végre fölkelt, és kiment a vízpartra. A fénylő telihold olyan közel himbálózott a tengert átszelő sugárnyalábjához, mint az »Ezeregyéjszaka« meséiben. Dása összekulcsolta kezét, és megropogtatta ujjait.

Amikor meghallotta Nyikolaj Ivanovics hangját, odább sietett a partot álmosan nyaldosó hullámok mentén. Egy nőalak ült a homokban, s egy férfi, fejét a nő térdére hajtva, feküdt mellette. A sötétlila víz rezgő habjain egy emberfej úszott, és a holdfényt visszatükröző szeme Dását nézte és követte sokáig. Odább ketten összesimulva álltak az úton, a lány elmenőben hallotta sóhajos csókjaikat.

Messziről hallotta: "Dása, Dása!"... Erre leült a homokba, és térdére könyökölt. Ha most Tyelegin melléje ülne, hátulról átölelné, és csendes, komoly hangon megkérdezné: "Enyém vagy?" - bizony azt felelné: "A tiéd..."

Kis homokdomb mögött megmozdult egy hason fekvő, szürke ember, felült és lehajtott fővel soká nézte a hold szinte gyermekien játékos sugárzását a víz színén, aztán felemelkedett, és elhaladt Dása mellett csüggetegen, mint egy halott. A lány szíve kétségbeesetten feldobbant, mikor megismerte, hogy a férfi - Besszonov.

Így kezdődtek Dása számára a régi világ végnapjai. Nem sok maradt már belőlük: a nyári hőségben szinte ellobbanó néhány boldog, gondtalan nap csupán. De az emberek megszokták, hogy a másnapjuk olyan derűsen fényes lesz, mint a hegyek távol kéklő körvonalai, sőt még az okos és körültekintő emberek sem látták, nem is sejtették, mi torlaszolja el életük útját. Néhány illatterhes, színpompás életnedvektől duzzadó pillanat után az áthatolhatatlan sötétség réme lesett rájuk. Oda be nem hatolt se szem, se érzés, se gondolat, talán csak a vihart érző állat homályos ösztönével sejtették meg egyesek a bekövetkezendőket. Ez valami érthetetlen nyugtalanságban jelentkezett. Ekkor egy láthatatlan felleg ereszkedett a földre, olykor ünnepélyesen éles, máskor aléltan halvány körvonalakban. És ezt a felleget csupán a napfogyatkozás jelezte, amely délkelet felől északnyugat felé árnyba borította a föld eddigi vidám és bűnös életét.

Besszonov naphosszat a tengerparton kóborolt. Elnézte a szembejövő nők nevető, napbarnította arcát, a rézvörös és felhevült férfiakat, és csüggedtségében jégdarabot érzett a szíve helyén. A tengert szemlélve elgondolta, hogy e hullámok immár évezredek óta verődnek itt a parthoz. Ez a part egykor puszta volt, s íme, emberek zsibongnak itt, s ha meghalnak, a part újra puszta lesz, és a tenger akkor is kiveti sodrát a homokra. Ezeken tűnődve, mélabúsan söpörte csomóba a kagylókat, s beléjük fojtotta kialudt cigarettáját. Azután fürdött. Azután megebédelt. Azután elment aludni.

Tegnap este egy leány tőle nem messze hirtelen leült a homokba, és sokáig nézett a holdfénybe: enyhe ibolyaillata volt. Besszonov megdermedt agyán régi emlék suhant át. De nyomban elkergette: "Hogyan is képzeled, ez a lány ugyan nem akad horogra. Ördög vigye. Gyerünk aludni." Fölkelt és a szállodájába ballagott.

Dását megfélemlítette a találkozás. Már-már azt hitte, hogy a pétervári élet, a sok nyugtalan éjszaka és maga Besszonov is, aki érthetetlen módon furakodott be képzeletvilágába - minden, minden már a múlté.

De egyetlen pillantás nyomán, attól a perctől kezdve, amióta a férfi fekete körvonalai feltűntek a holdfényben, Dásában újult erővel támadt föl minden, és nem holmi homályos, ködös bánat alakjában, nem; most határozott vágy volt ez, forróbb, mint a déli verőfény: mohón áhította ezt az embert. Nem szeretni, nem szenvedni, nem ábrándozni kívánt, csak érezni akarta.

Holdfényben fürdő fehér szobájában bágyadtan ismételgette:

- Istenem, ó, én édes istenem, mi történt velem?

Reggel hat óra után kiment a partra, levetkőzött, térdig belegázolt a vízbe, azután körülnézett. A víz megfakult, halványkék színben játszott, és csak valahol messze sötétlettek rajta tompa foltok. A hullámok lanyhán simogatták hol térden felül, hol lejjebb. Dása kinyújtotta a karját, s beleborult ebbe a mennyei hűsbe. Úszott egy ideig, majd felfrissülten és sós ízzel az ajkán, bolyhos köpenyébe bújt, és leheveredett a már melegedő homokba.

"Egyedül Ivan Iljicset szeretem - gondolta, friss illatú könyökhajlásába rejtve arcát. - Szeretem Ivan Iljicset. Tiszta, friss és boldog vagyok vele. Hála istennek, Ivan Iljicset szeretem. Az ő felesége leszek."

Lehunyta szemét és elaludt, érezve, hogy a mellette kicsapó víz egyszerre lélegzik vele.

Édeset álmodott. Állandóan tudta, hogy teste melegen és könnyedén fekszik a homokban. És álmában is borzasztóan szerette önmagát.

Estefelé, mikor a nap korongja belehanyatlott a narancsszínű, felhőtlen alkonypírba, Dása szembetalálkozott Besszonovval, aki az ürömfüves réten kígyózó ösvény szélén, egy padon ült. Dása séta közben tévedt erre, s most Besszonov láttára megtorpant, szeretett volna megfordulni és elszaladni...

De hová lett iménti könnyedsége?... Elnehezedő lába gyökeret vert, és ellenségesen nézte, hogyan jön feléje Besszonov, mint aki nem is csodálkozik a találkozáson, s figyelte, hogyan veszi le szalmakalapját, és köszön alázatos, papos főhajtással.

- Szóval nem tévedtem, Darja Dmitrijevna, tegnap maga volt az a vízparton.

- Igen, én...

Besszonov lesütött szemmel hallgatott, azután elnézett Dása mellett a sztyepp végtelenségébe.

- Ezen a réten, alkonyat után, pusztában érzi magát az ember. Ritkán téved erre valaki. Körös-körül csak kő meg ürömfű és szürkület; mintha már senki sem élne a világon.

Besszonov fehér fogai lassan kivillantak, elmosolyodott. Dása úgy nézett rá, mint egy vadmadár. Azután elindult vele az ösvényen. Az út mentén az egész réten vadul burjánzott a kesernyés illatú, magas szárú ürömfű; tövüknél, a kiszáradt földön ott feküdt a még elmosódó holdárnyék. Fejük fölött, az alkonyi levegőben két nehézkesen röpködő denevér látszott.

- Amerre néz az ember, csupa kísértés, nem tud menekülni előle - mondta Besszonov. - Elbűvöl, behálóz, s megint csak beleesünk a csapdába. Nézze csak, milyen ravaszul van az ott megcsinálva - és sétabotjával az alacsonyan úszó teliholdra mutatott. - Egész éjjel szövögeti hálóját... Ez az ösvény ezüstpataknak fogja tettetni magát, minden bokor benépesül, minden női arc rejtelmes lesz, s még a hulla is megszépül. Talán így is kell ennek lennie, hiszen az egész bölcsesség ebben a csalásban rejlik. Milyen boldog maga, Darja Dmitrijevna, milyen boldog!

- Miért volna ez csalás? Szerintem egyáltalán nem csalás. Süt a hold, és kész - mondta Dása ingerülten.

- Persze, persze, Darja Dmitrijevna, magától értetődik... "Legyetek, miként a kisdedek..." A baj az, hogy én nem hiszek az egészben. Viszont: "Legyetek, miként a kígyó..." Hogy lehet ezt összeegyeztetni? Mi kell ehhez? Azt mondják: a szerelem egyéforraszt. Mi a véleménye?

- Nem tudom. Nincs véleményem.

- S vajon melyik csillagzatról jön ő: a Szerelem? És hogyan lehet ide csábítani? Milyen igékkel lehet magunk elé idézni? A porba borulva rimánkodni talán: "Ó, Uram, küldd el nekem a szerelmet!" - Halkan nevetett, fogai megint kivillantak.

- Én nem megyek tovább - szólt hirtelen Dása. - A tengerhez akarok menni.

Megfordultak és most a réten át haladtak a homokdomb felé. Besszonov megszólalt, hangja lágy volt és óvakodó:

- Utolsó szóig mindenre emlékszem, amit akkor mondott énnálam, Pétervárott. Én akkor elriasztottam magát. - (Dása mereven előrenézett, és meggyorsította lépteit.) A férfi lépést tartva vele, folytatta: - Akkor engem nagyon megrázott valami... Nem a maga különös szépsége, nem... Legjobban a hangjának kifejezhetetlen zenéje volt az, ami megkapott és elbűvölt. Néztem magát és elgondoltam: ez a menekvés számomra... ha magának adom a szívemet, ha alázatosan koldussá leszek és feloldódom a maga fényességében... Vagy a maga szívét kellene elvennem? Ily mérhetetlenül meggazdagodjam?... Gondolkozzék, Darja Dmitrijevna, most, hogy eljött, meg kell oldanom ezt a talányt.

Dása a férfit megelőzve sietett előre a homokos part mentén. A hold fénypikkelyekkel telehintett, széles útja hosszú és világos sávként rajzolódott ki a víz súlyos tömegén, és a tündöklő sáv fölött még a sötétség is szinte szikrát hányt. Dásának úgy vert a szíve, hogy le kellett hunynia a szemét.

"Istenem, ments meg tőle!" - fohászkodott.

- Csakhogy ezt végül is el kell döntenie, Darja Dmitrijevna - mondta Besszonov, és többször egymás után a homokba fúrta sétabotját. - Valamelyikünknek el kell égnie ebben a tűzben... Magának... vagy énnekem... Gondolkozzék. Feleljen.

- Nem értem - szólt Dása akadozva.

- Csak ha már koldussá lett, üressé, kiégetté, csak akkor nyílik meg az igazi élet maga előtt, Darja Dmitrijevna... még a holdfény garasos csábítása sem kell hozzá. Csak a szűzi övét kell megoldania, és megjön a bölcsesség...

Besszonov fagyos kezébe vette Dása kezét, és a szemébe nézett. Dása lassan összeráncolta homlokát. Egyéb nem tellett az erejéből. Hosszú, szótlan pillanatok után a férfi ezt mondta:

- Különben legjobb lesz, ha most hazamegyünk aludni. Egészében és nagyjában megbeszéltük, megtárgyaltuk ezt a problémát. S már későre is jár az idő...

Elkísérte Dását a szállodáig, itt illendően elbúcsúzott, aztán kalapját tarkójára csapta, és elindult a part mentén, szemügyre véve a sétálókat. Hirtelen megállt, visszafordult, s egy magas nőalakhoz lépett, aki fehér sáljába burkolózva, mozdulatlanul állt a vízparton. Besszonov a háta mögé tette sétapálcáját, megfogta a két végét, és megszólította a nőt.

- Jó estét, Nyina!

- Jó estét!

- Mit csinálsz itt egyedül a parton?

- Állok.

- De miért egyedül?

- Azért, mert egyedül vagyok - felelt Csarogyejeva csendes dühvel.

- Csak nem haragszol még mindig?

- Nem, fiam, már régen napirendre tértem fölötted.

- Nyina, gyere fel hozzám.

Erre a nő felszegte fejét, soká hallgatott, aztán rekedtes, remegő hangon felelt:

- Őrült vagy?

- Hát te nem tudtad?

Besszonov karon fogta, de a nő dühösen kivonta magát a férfi kezéből, és lassan megindult mellette a hold fénypászmájában, amely hol felcsillant, hol eltűnt lépteik nyomán az olajosan sötétlő vízen.

Reggel Nyikolaj Ivanovics óvatosan bezörgetett Dása ajtaján:

- Danyusa, kelj fel, gyerünk kávézni.

Dása felült az ágyban, és cipőjére, harisnyájára pillantott. Csupa szürke por... Valami történt. Vagy megint azt a szörnyű és undok álmot látta? Nem, nem, sokkal rosszabb volt, mint egy álom. Sebtében felöltözött, és elszaladt fürdeni.

De a víz elbágyasztotta, a napfény fölhevítette. Bolyhos köpenye alatt meztelen térdét átfogva arra gondolt, hogy ennek a dolognak nem lehet jó vége.

"Buta vagyok, gyáva, semmirekellő. Csak képzelődni tudok. Magam sem tudom, mit akarok. Reggel ezt, estére amazt. Épp az a típus vagyok, amit utálok."

Lehajtott fővel nézte a tengert, s úgy elbúsulta magát, hogy a könnye is kicsordult.

"Nagyszerű, micsoda kincseket őrzök. Ugyan kinek kell? A világon senkinek. Igazában senkit sem szeretek. S úgy látszik, neki van igaza: legjobb volna mindent felégetni, kiégni s aztán kijózanodni. Hívott... és csakugyan elmennék hozzá még ma este... Jaj, nem!"

Dása térdére ejtette fejét: tikkasztó hőség fullasztotta... Nyilvánvaló, hogy tovább nem élhet ilyen kettős életet. Végre is meg kell szabadulnia a már elviselhetetlenné vált lányságától. Vagy bánja is ő, lesz, ami lesz...

Csüggedten gubbasztva, így tűnődött magában:

"Mondjuk, hogy elutazom innen. Az apámhoz. A porba. A legyek közé. Kivárom az őszt. Megkezdődik a tanulás. Dolgozom napi tizenkét órát. Kiszáradok, ronda leszek. Betéve fogom tudni a nemzetközi jogot. Barhent alsószoknyát fogok hordani, én leszek az igen tisztelt Bulavina jogászkisasszony. Mindenesetre nagyon épületes megoldás."

Dása lesepregette a bőrére tapadt homokot és hazament. Nyikolaj Ivanovics a teraszon feküdt selyempizsamában, és Anatole France egyik betiltott regényét olvasta. Dása a hintaszék támlájára ült, és papucsos lábát lóbálva, így szólt:

- Ugye, beszélni akartunk veled Kátyáról?

- Igen, igen.

- Látod, Nyikolaj, nőnek lenni egyáltalán nagyon nehéz. Az ember itt áll, közel húszesztendős, és nem tudja, mit kezdjen az életével.

- A te korodban, Danyusa, nem kell sokat gondolkozni, élni kell százszázalékosan. Ha sokat tépelődöl, hoppon maradsz. Ahogy elnézlek, hát bizony szörnyűség, hogy milyen szép vagy.

- Tudtam, Nyikolaj! Veled nem lehet okosan beszélni. Mindig hiábavalóságokat mondasz, és tapintatlan vagy. Kátya is ezért ment el tőled.

Nyikolaj Ivanovics elnevette magát, hasára fektette Anatole France regényét, és kövér kezét a tarkója alá tette.

- Ha esni kezd, a kismadár magától hazarepül. Emlékszel hogy tollászkodott?... Én mindennek ellenére nagyon szeretem Katyusát. Mit csináljunk? Kvittek vagyunk.

- Á, szóval te most ilyen húrokat pengetsz. Én bizony Kátya helyében ugyanezt tettem volna.

És Dása mérgesen átült a veranda korlátjához.

- Ha idősebb leszel, rájössz, hogy káros és oktalan dolog az élet mindenféle bonyodalmait túlságosan komolyan venni - szólt oktató hangon Nyikolaj Ivanovics. - Ez csak a ti szokásotok, a Bulavinoké, mindent komplikálni. Egyszerűbben kell venni a dolgokat, természetesebben.

Felsóhajtott, elhallgatott és a körmét nézegette. Egy izzadó gimnazista karikázott el kerékpáron a terasz mellett, a postát hozta a városból.

- Elmegyek falusi tanítónőnek - mondta komoran Dása.

- Minek? - kérdezte hüledezve Nyikolaj Ivanovics.

De Dása nem felelt, hanem bement szobájába. Két levelet hozott neki a posta: egyet Kátyától, egyet apjától. Dmitrij Sztyepanovics ezt írta:

»Utánad küldöm Katyusa levelét. Elolvastam, és nagyon nem tetszik nekem. Különben: tegyetek, amit akartok... Nálunk minden a régiben. Rémes hőség van. Ezenkívül az az újság, hogy Szemjon Szemjonovics Govjagyint a népkertben elverték. Hogy miért?... Nem vallja be. Ez minden. Ja igaz, jött neked egy levelezőlap valami Tyelegintől, de elkallódott. Ha jól emlékszem, olyasmit írt, hogy ő is a Krímben van, vagy hol...«

Dása figyelmesen betűzte ezeket az utolsó sorokat, és hirtelen heves szívdobogást kapott. Aztán mérgében még toppantott is: "Tessék, most aztán törhetem a fejem: a Krímben, vagy hol... Hát ez az apa igazán rémes ember... Önző és hanyag is ráadásul." Összegyűrte a levelet, és sokáig ült ott, az íróasztalára könyökölve. Aztán Kátya levelét kezdte olvasni:

»Emlékszel, Danyusa, írtam neked egy emberről, aki folyton a nyomomban van. Tegnap a Luxembourg-kertben mellém ült. Először megijedtem, de azért nem mentem el. Ekkor így szólt hozzám: "Nyomon követtem magát, tudom a nevét is, és hogy honnan jött. Aztán szerencsétlenség történt velem: magába szerettem." Ránéztem, igen tekintélyes külsejű, szigorú férfi, sötét, megnyúlt arccal. "Nem kell félnie: öreg, magányos ember vagyok, és... szívbajos; minden percben meghalhatok. Most meg nagy szerencsétlenség történt velem." Könnyek peregtek a szeméből, és azt mondta: "Ó, milyen kedves, édes az arca!" Én megmondtam neki, hogy ne üldözzön többé, és el akartam menni, de aztán ott maradtam még, és beszélgettem vele... Ő bólogatott, és behunyta a szemét. És képzeld, Danyusa, ma reggel levelet kaptam egy asszonytól - azt hiszem, annak a háznak a házmesternőjétől, ahol ez az ember lakott -, amelyben az ő megbízásából közli, hogy lakója ma éjjel meghalt... Rettenetesen érintett... Most kinézegetek az ablakon: az utcán ezer meg ezer lámpa ég, hintók, autók, tömérdek ember a fák között... Az imént még esett, most köd van... S úgy érzem, mintha mindez már elmúlt, elenyészett volna, ezek az emberek halottak, mintha mindenütt csak enyészetet látnék, és nem látom azt, ami most, most megy végbe a szemem előtt. Nem látom, de tudom, hogy mindennek vége. Úgy látszik, nagyon rosszul vagyok. Sokszor, mikor lefekszem, sírok; sajnálom az életemet, hogy így kárba ment. Mert akárhogy is, volt abban boldogság, voltak, akiket szerettem! S most minden nyomtalanul elmúlt... A szívem is mintha elsorvadt, kiszikkadt volna. Érzem, Dása, még valami nagy bánat leselkedik ránk, megbűnhődünk, mert csúnyán éltünk.«

Dása megmutatta ezt a levelet Nyikolaj Ivanovicsnak, aki már olvasás közben sóhajtozni kezdett, s aztán azt mondta, hogy mindig hibásnak érezte magát Kátyával szemben.

- Láttam, hogy rosszul élünk, hogy ez a szüntelen mulatozás végül is valami kétségbeesett kitöréssel végződik. De mit tehettem volna, ha egyszer az életünket Kátyával, mint ahogy egész környezetünkét is, a szórakozás töltötte ki? Itt néha elnézem a tengert és elgondolom: létezik egy Oroszország, szánt-vet, állatot nevel, szenet bányászik, fon, sző, kovácsol, épít... Vannak emberek, akik mindezt megtétetik vele... mi meg, afféle kívülállók, az ország szellemi arisztokráciája, mi, intellektuelek, mi ennek az Oroszországnak egyetlen rétegével sem tartunk közösséget. Eltart bennünket, mint valami díszállatokat. Ez a tragédiánk. Próbálnám én meg például a zöldségtermelést vagy más hasznos dolgot, semmi sem lenne belőle. Életem végéig díszállatnak kell lennem. Persze igaz: könyveket írunk, szónokolunk, politizálunk, de ez is mind a szórakozás körébe tartozik, még akkor is, ha lelkiismereti kérdést csinálunk belőlük. Kátyát ez a folytonos szórakozás szellemi elnyomorodásba vitte. Nem is lehetett másként... Ó, ha tudnád, milyen édes, gyöngéd, szelíd teremtés volt! Én rontottam el, én tettem tönkre... Igazad van, el kell utaznom hozzá...

Elhatározták, hogy mihelyt megkapják az útlevelet, mindketten Párizsba utaznak. Ebéd után Nyikolaj Ivanovics a városba ment, Dása pedig nekiült, hogy az útra átalakítsa a szalmakalapját, de csak még jobban elrontotta, és akkor a szállodai szobalánynak ajándékozta. Aztán levelet írt haza, és alkonyatkor ledőlt az ágyra, mert hirtelen fáradtság lepte meg. Tenyerére fektetve arcát, hallgatta, hogy zúg-zúg a tenger... egyre messzebbről, egyre jólesőbben...

Aztán úgy érezte, mintha valaki föléje hajolna, hátrasimítaná széltől borzolt haját, és könnyű csókot lehelne az arcára, szemére és szájára. A csók édessége egész testét elöntötte. Lassacskán ébredezni kezdett. A nyitott ablakból néhány halvány csillag látszott, s a szellő meglibbentette a félbehagyott levél papirosát. Aztán egy férfi alakja jelent meg odakint, az ablakpárkányra könyökölt, és Dására nézett.

Ekkor a lány egészen felébredt, felült és kezét mellére tette, mert ruhája kigombolódott.

- Mit akar? - kérdezte alig hallhatóan.

Az ablaknál álló ember Besszonov hangján így felelt:

- Vártam magát a parton. Mért nem jött? Fél?

Dása hallgatott.

- Igen - felelte aztán.

Erre a férfi bemászott az ablakpárkányon, félretolta a széket, és az ágyhoz lépett.

- Rettenetes éjszakám volt, közel voltam az öngyilkossághoz. Fel akartam akasztani magam. Érez legalább valami kis vonzódást irántam?

Dása nemet intett, de ajka nem nyílt szóra.

- Nézze, Darja Dmitrijevna, ennek úgyis be kell következnie, ha ma nem, akkor holnap vagy egy év múlva. Nem élhetek maga nélkül. Ne kényszerítsen, hogy kivetkőzzek emberi mivoltomból. - A férfi csendesen, rekedten beszélt, és egészen közel lépett Dásához. (A lány hirtelen röviden, mélyen felsóhajtott, és továbbra is a férfi szemébe nézett.) - Mindaz, amit tegnap mondtam, hazugság... Kegyetlenül szenvedek. Nincs elég erőm, nem bírom kitépni az emlékezetemből... Legyen a feleségem!

Besszonov Dása fölé hajolt, magába szívta illatát, és kezét a nyaka alá téve, ajkára tapadt. Dása eltolta a férfit, de a keze megbicsaklott. Ekkor megbilincselt tudatát felszabadította ez a nyugodt gondolat: "Ez az, amitől féltem, s amit kívántam, de ez olyan, mint a gyilkosság..." Arcát félrefordítva hallotta, hogy Besszonov, akiből borszag érzett, valamit a fülébe mormog. És Dása elgondolta. "Pontosan ugyanígy tett Kátyával is." S ekkor egész testét józanul mérlegelő hűvösség járta át, és még erősebben érezte a szeszbűzt, és még undorítóbbnak találta a férfi mormogását.

- Eresszen hát - szólt, és erősen eltaszította Besszonovot, s miközben az ajtóhoz ment, végre begombolhatta nyakán a ruháját. Besszonov teljesen megfeledkezett magáról. Megragadta Dása csuklóját, magához húzta, és a nyakát kezdte csókolni. A lány összeszorította ajkát, némán küzdött vele. Amikor a férfi felemelte, ezt lihegte:

- Soha az életben, még ha itt hal is meg... a szemem előtt...

Nagy erővel ellökte a férfit, kiszabadult a kezéből, és a falhoz állt. Besszonov zihálva, kapkodva szedte a levegőt, egy székre roskadt, és ott maradt mozdulatlanul. Dása a férfi szorításának nyomait dörzsölgette a kezén.

- Nem kellett volna annyira sietnem - mondta Besszonov.

- Undorodom magától - felelte Dása.

A férfi erre oldalt hajtotta fejét, a szék támlájára. Dása így szólt:

- Maga tisztára őrült... Menjen innen...

Még néhányszor elismételte ugyanezt. A férfi végre megértette, és nehézkesen, ügyetlenül kimászott az ablakon. Dása bezárta a redőnyt, és fel-alá kezdett járni a sötét szobában. Nagyon rosszul töltötte az éjszakát.

Hajnal felé Nyikolaj Ivanovics mezítláb az ajtajához csoszogott, és álmos hangon kérdezte:

- Mi az, Dása, a fogad fáj?

- Nem fáj.

- Hát mi volt itt az a lárma?

- Nem tudom.

- Furcsa, furcsa - mormogta Nyikolaj Ivanovics és elment. Dása se egy helyben ülni, se lefeküdni nem tudott, csak járt fel-alá az ablaktól az ajtóig, szünet nélkül, hogy leküzdje magában ezt a fogfájáshoz hasonlóan heves undort önmagától. Ha Besszonov magáévá teszi, talán jobb lett volna. Kétségbeesett fájdalommal emlékezett vissza a napfényben fürdő fehér hajóra, és arra, hogyan búgott, turbékolt az az elhagyott szerető a falombok között, mennyit hazudott, hogy Dása szerelmes. Mikor a homályban fehérlő ágyra pillantott, arra a szörnyű helyre, ahol az imént egy emberi arc rút kutyapofává torzult, Dása úgy érezte, hogy ezzel az emlékkel nem lehet tovább élni. Akármilyen kínt szívesen elszenvedne, csak hogy ne érezze ezt az undort. A feje égett, s úgy érezte, mintha minduntalan pókhálót kellene letörülnie arcáról, nyakáról, egész testéről.

Végre nappali világosság szűrődött be a redőny résein. Ajtócsapkodás... egy csengő hang kikiáltott: "Matrjosa, hozz vizet"... Felébredt Nyikolaj Ivanovics is, és a falon áthallatszott, ahogy a fogát mosta. Dása éppen csak hogy megnedvesítette arcát, fejébe nyomta kalapját, és kiment a partra. A tenger tejfehér volt, a homok nyirkos, hínárszagú. Dása az út mentén a rét felé bandukolt. Egy szekér poroszkált vele szemben, kereke felverte a port, s a tatár kocsis unottan noszogatta egyetlen lovát. Mögötte széles vállú férfi ült tiszta fehérben. Rápillantva, Dása, akinek majd leragadt a szeme a naptól és a fáradtságtól, mintegy félálomban gondolta: "Lám, van még rendes, boldog ember is a világon. Eh, bánom is én, legyen." És letért az útról.

Hirtelen ijedt hang állította meg.

- Darja Dmitrijevna! - hallotta a szekérről.

Valaki leugrott a földre, és feléje szaladt. Dása szíve megdobbant, lába megingott a kiáltó, ismerős hangra. Megfordult. Tyelegin szaladt feléje, barnára sülten, izgatottan, kékszeműen és valami olyan váratlan kedvességgel, hogy Dása nyomban a mellére borult, arcát az arcához szorította, és hangosan, gyerekesen elsírta magát.

Tyelegin erősen tartotta a lány vállát. Dása szaggatottan magyarázkodni próbált, de a férfi egyre csak azt ismételgette:

- Kérem, Darja Dmitrijevna, kérem, majd később... Nem fontos...

Fehér vitorlavászon zubbonya átnedvesedett a mellén Dása könnyeitől. És a lány megkönnyebbült.

- Hozzánk jött? - kérdezte.

- Igen, búcsúzni jöttem, Darja Dmitrijevna... Csak tegnap tudtam meg, hogy maga itt van, és hát el akartam búcsúzni...

- Búcsúzni?

- Besoroztak. Hiába, nincs mit tenni...

- Besorozták?

- Hogyan, hát maga nem hallotta?

- Mit?

- Hogy háború van. Bizony, így áll a dolog.

Dása ránézett, hunyorgott; ebben a pillanatban az egészből semmit sem értett.

A »Nép Hangja« című nagy liberális újság főszerkesztőjénél rendkívüli szerkesztőségi értekezlet folyt, s minthogy előző nap jelent meg a törvényrendelet a szesztilalomról, a szokástól eltérően a teához konyakot és rumot is felszolgáltak.

Ott ültek szivarozva az öblös karosszékekben a minden hájjal megkent szakállas liberálisok, és valahogy rosszul érezték magukat, mintha kicsúszott volna lábuk alól a talaj. A fiatal munkatársak az ablakpárkányokon ültek, és az ellenzék nevezetes bőrdíványán, amelyről egy ismert író azt az óvatlan kijelentést tette, hogy poloskás.

A szerkesztő, egy pirospozsgás, ősz hajú, angolos külsejű férfiú, érces hangon, a szavakat tagolva mondta el életének legkitűnőbb beszédét, amely irányvonalat kellett hogy szabjon és szabott is az egész liberális sajtó magatartásának.

- A mi sajtónk helyzete azért nehéz, mert egy tapodtat sem távolodva ellenzéki álláspontunktól a cári hatalommal szemben, az orosz állam épségét fenyegető veszély pillanatában kezet kell nyújtanunk ennek a hatalomnak. Ez a gesztusunk becsületes és őszinte kell hogy legyen. E pillanatban másodrendű kérdés, mennyire bűnös a cári kormány, amely Oroszországot háborúba sodorta. Győznünk kell! Azután majd ítélkezhetünk a bűnösök felett. Uraim, mialatt mi itt tanácskozunk, Krasznosztavnál véres ütközet folyik, és áttört frontunk megerősítésére gárdánkat kellett bevetnünk. A harc kimenetele még bizonytalan, de nem szabad elfelejtenünk, hogy Kijev veszélyben van. Nem fér hozzá kétség, hogy a háború nem tarthat tovább három-négy hónapnál, és bármiként végződjék is, mi emelt fővel mondhatjuk a cári kormánynak: a nehéz órákban önökkel voltunk, most aztán önök tartoznak nekünk felelősséggel...

Beloszvetov, a szerkesztőség egyik legrégibb tagja, aki a földkérdésről szokott írni, nem bírta megállni és fölkiáltott:

- A cári kormány háborúzik? Mi közünk hozzá? Mit nyújtogatjuk nekik a kezünket? Ha agyonütnek, sem értem. A legegyszerűbb logika azt diktálja, hogy ezzel a kalanddal nem szabad közösséget vállalnunk sem nekünk, sem az egész intelligenciának. Törjék ki a nyakukat a cárok, ahányan vannak, mi ezen csak nyerhetünk.

- Hát igaz is, mondjanak, amit akarnak, de II. Miklósnak békejobbot nyújtani undorító dolog - mormogta Alfa, a vezércikkíró, miközben kiválasztott egy cukrászsüteményt. - A hideg ráz, ha rágondolok...

Erre többen felzúgtak:

- Nincs és nem is lehetséges olyan helyzet, ami bennünket megegyezésre kényszerítsen...

- Mi ez, ha nem kapituláció?

- Az egész haladó mozgalom csúfos kudarca...

- Én pedig, uraim, mégiscsak szeretném, ha valaki felvilágosítana, mi a célja a háborúnak?

- Majd megtudja, ha a németek betörik a fejét!

- Maga, öregem, úgy látszik, nacionalista...

- Fenét! Csak nem akarom, hogy megverjenek.

- De hiszen nem magát fogják megverni, hanem II. Miklóst...

- Pardon... És Lengyelország? És Volhinia? És Kijev?

- Minél jobban vernek bennünket, annál hamarabb tör ki a forradalom...

- Hát pedig én semmiféle forradalomért nem adom oda Kijevet...

- Pjotr Petrovics, öregúr, szégyellje magát...

A szerkesztő nagy nehezen rendet teremtve, megmagyarázta, hogy a hadihelyzetről szóló rendelet értelmében a háborús cenzúra a kormány elleni legcsekélyebb támadás esetén beszünteti a lapot, és akkor még a csírái is elpusztulnak a szabad szónak, amelyért annyi harc folyt.

- Ezért ajánlom a tisztelt egybegyűlteknek, találjanak elfogadható megoldást. A magam részéről bátorkodom kifejezést adni annak a talán paradox véleményemnek, hogy nekünk ezt a háborút vállalnunk kell a maga egészében, minden következményével együtt. Ne feledjük el, hogy a háború rendkívül népszerű. Moszkvában a második honvédő háborúnak nevezik ezt, és ott - folytatta lesütött szemmel s finom mosollyal - az uralkodót csaknem lelkesen fogadták. Az egyszerű nép körében a mozgósítás sikere minden várakozást felülmúl...

- Vaszilij Vasziljevics! - kiáltott fel most már egészen nekikeseredetten Beloszvetov. - Mondja, tréfál vagy komolyan beszél? Hiszen most egy egész világnézetet sutba dob!... A kormánynak nyújtsunk segédkezet? És mi lesz az oroszok legjobbjainak tízezreivel, akik Szibériában sínylődnek? És elfelejtjük a halomra lőtt munkásokat? Hiszen még fel sem száradt a vérük.

Mindez igen szépen és igen fennkölten hangzott, de azért valamennyien tisztában voltak azzal, hogy a kormánnyal való megalkuvás elkerülhetetlen, s ezért, amikor a nyomdából elhozták a vezércikk kefelevonatát, mely így kezdődött: "A német támadás pillanatában egységfrontba kell tömörülnünk" - az egybegyűltek szótlanul nézték át a korrektúrát, csak egyik-másik kockáztatott meg egy elfojtott sóhajt, és valaki sokat jelentően mormogta: "Ezt is meg kellett érnünk!" Beloszvetov dühösen gombolta be szivarhamuval teleszóródott fekete kabátjának valamennyi gombját, de nem ment el, hanem szépen visszaült a karosszékbe, az újság címlapján pedig másnap ez állt: "A haza veszélyben van! Fegyverbe!"

De mindegyikük szívében zavar és izgalom háborgott. Hogyan repülhetett a levegőbe huszonnégy óra alatt egész Európa szilárd békéje, és miként bizonyult kártyavárnak a humánus európai civilizáció, amelynek nevében a »Nép Hangja« mindennap leszedte a kormányról a keresztvizet, és lelkére beszélt a nyárspolgároknak - igen, hát ezt nehéz volt lenyelnie a szerkesztőségnek, és nagyon keserves volt elismerni, hogy az emberiség feltalálta ugyan a könyvnyomtatást, a villamosságot, a rádiót, de a kritikus órában, a keményített ing alól megint csak kibújik a bozontos, állatias ősember, husánggal a kezében.

A tanácskozás szótlan komorságba fulladt. Az ismert nevű írók ebédelni mentek Kjubához, a fiatalság pedig a hírrovat vezetőjénél gyűlt össze. Elhatározták, hogy a legtüzetesebben meg fogják vizsgálni a különböző néprétegek és érdekkörök hangulatát. Antosa Arnoldovra a katonai cenzúra ügyosztályát bízták. Sebtében előleget vett fel, és elhajtatott a Nyevszkijen a hadseregfőparancsnoksághoz.

A sajtóosztály főnöke, Szolncev vezérkari ezredes, dolgozószobájában fogadta Antoska Arnoldovot, és vidám, kissé kidomborodó, értelmes szemmel nézve rá, előzékenyen végighallgatta. Antoska arra volt elkészülve, hogy valami kardcsörtető, vörös képű, oroszlánfejű generálissal, a szabad sajtó egyik hóhérjával kerül szembe, de ez az elegáns, jól nevelt úr nem krákogott, nem dörmögött és nem szándékozott semmit legázolni vagy kiirtani. Mindez nehezen fért össze Antoskának a cári zsoldosokról alkotott fogalmával.

- Remélem tehát, ezredes úr, nem tagadja meg becses felvilágosítását néhány kérdésemre vonatkozólag - mondta Arnoldov, I. Miklós komor, életnagyságú képére sandítva: a cár kérlelhetetlen szigorral nézett a sajtó képviselőjére, mintha csak mondaná: "A kabátod kurta, a cipőd sárga, az orrod fénylik, egészben elég ronda vagy... ugye szurkolsz, te kutyafülű"... - Nem kétlem, ezredes úr - folytatta Antoska - nem kétlem, hogy az orosz csapatok újévre Berlinben lesznek, de szerkesztőségünket most néhány konkrét kérdés érdekli...

Szolncev ezredes udvariasan félbeszakította:

- Szerintem az orosz közvélemény nem alkot magának kellő fogalmat a jelen háború méreteiről... Természetesen csak helyeselhetem azt a jókívánságát, hogy dicső hadseregünk bevonuljon Berlinbe, de félek, hogy ez nehezebb, mint ahogy ön hiszi. A magam részéről a jelen pillanatban a sajtó legfontosabb feladatának azt tartom, hogy előkészítse a közvéleményt arra az igen komoly veszélyre, amely államunkat fenyegeti, nemkülönben azokra a rendkívüli áldozatokra, amelyek mindnyájunkra várnak.

Antoska Arnoldov ölébe eresztette noteszát, és értetlenül bámult az ezredesre.

Szolncev folytatta:

- Nem mi kerestük ezt a háborút, s egyelőre csak védekezünk. Németországnak a tüzérsége s a határvidéken levő sűrű vasúti hálózata jelentős fölényt biztosít. Ennek ellenére minden lehetőt elkövetünk annak meggátlására, hogy az ellenség határainkat átléphesse. Az orosz csapatok megteszik kötelességüket. De igen kívánatos volna, ha az egész társadalmat áthatná a haza iránti kötelesség érzete. - Szolncev felhúzta szemöldökét. - Meg tudom érteni, hogy egyes körök hazafias buzgalmát bizonyos dolgok megnehezítik. De a veszély olyan komoly, hogy mindenki - s erről meg vagyok győződve - minden viszályt és súrlódást jobb időkre halaszt. Az orosz birodalom még 1812-ben sem élt át ilyen fenyegető válságot. Ez minden, amit szeretném, ha feljegyezne. Azonkívül tudatosítani kell, hogy a kormány rendelkezésére álló katonai kórházak képtelenek valamennyi sebesültünket befogadni. Ezen a területen a társadalom legkülönbözőbb rétegeitől nagyarányú és hathatós segítséget várunk.

- Bocsánat, ezredes úr, nem értettem, mekkora is lehet a sebesültek száma?

Szolncev megint magasra húzta a szemöldökét.

- Szerintem a legközelebbi hetekben körülbelül kétszázötven-háromszázezer sebesültre számíthatunk.

Antoska Arnoldov nagyot nyelt, beírta noteszába a szörnyű számot, és most már igen tisztelettudóan kérdezte:

- A sebesültekhez viszonyítva hány halottra kell számítani?

- Általában száz sebesültre öt-tíz halott esik.

- Úgy? Köszönöm!

Szolncev felállt. Antoska gyorsan kezet szorított vele, és a tölgyfa ajtót kinyitva, az éppen belépő tüdővészes, toprongyos újságíróba, Atlantba ütközött, aki már tegnap óta nem látott pálinkát.

- Ezredes úr, a háború ügyében kerestem fel - szólt Atlant, piszkos ingmellét kezével eltakarva. - Szóval hamarosan Berlinben leszünk?

Arnoldov a hadseregfőparancsnokságtól kilépve, feltette a kalapját, és egy ideig hunyorogva álldogált a Palota téren.

- Háború a győzelmes befejezésig - mormogta. - Megálljatok, vén csatalovak, majd adunk mi nektek "defetizmust"!

A tisztára öntözött óriási téren, Sándor cár komor gránitoszlopa tövében mindenféle szakállas, lompos paraszt tolongott. Éles vezényszavak hangzottak. A parasztok sorakoztak, ide-oda szaladtak, lehasaltak. Egy helyen vagy ötven ember, a kövezetről feltápászkodva, hurrázni kezdett, és bukdácsolva, vaktában futásnak eredt.

- Állj! Vigyázz!... Disznó banda! - ordított rájuk egy dühödt hang. Egy másik csoportnak ezt magyarázták:

- Nekirohansz... a hasába döföd... - ha beletört a szuronyod, puskatussal vágod agyon.

Ugyanazok a bárdolatlan, nagy szakállú bocskoros parasztok voltak ezek, mint akik kétszáz esztendővel ezelőtt jöttek ide, erre a süppedős partvidékre, várost építeni. Most megint előszólították őket, hogy vállukkal támogassák a birodalom megrendült oszlopát.

Antoska kiment a Nyevszkijre, és folyton a cikkén törte fejét. Az úttest közepén, a flóták őszi szélzúgásra emlékeztető hangjai mellett két század vonult el teljes menetkészültségben, hátizsákkal, csajkával, ásóval felszerelve. A széles pofacsontú katonák porosak, fáradtak voltak. Egy tisztecske, zöld zubbonyban, új váll- és derékszíjjal, peckesen, szemét meresztgetve ment előttük, és minduntalan visszafordulva kiabálta: "Egy-kettő!... Egy-kettő!"...

A Nyevszkij a fényes hintók és csillogó kirakatok álomszerű ragyogásában zsibongott... "Egy-kettő!... Egy-kettő!"... A tisztecske nyomában ütemre mozogva, alázatosan lépdeltek a nehéz járású parasztlegények. Egy széles hátú urasági kocsis pompás habos almásszürkéivel utolérte őket. A kocsi megállt egy percre, s a benne ülő szép hölgy fehér kesztyűs kezével áldást hintett az elhaladó katonákra.

A katonák eltűntek a hintók forgatagában. A járda forró volt és zsúfolt. S mintha mindenki várna valamire. A járókelők megálltak, beszélgetésekre, kiáltásokra füleltek, tolakodtak, kérdezősködtek s izgatottan siettek egyik csoportosulástól a másikhoz.

A nyüzsgés kissé alábbhagyott, mikor a tömeg a Nyevszkijről a Morszkajára tódult. Ott már az úttesten menetelt a nép... Apró növésű legénykék szótlanul, fontoskodva siettek valahova. Az utcasarkon sapkák repültek a levegőbe, ernyőkkel integettek. Hangos hurrázás hullámzott... az utcagyerekek élesen fütyültek. A megrekedt hintókban ragyogóan öltözött hölgyek álltak. A tömeg az Izsák térre hömpölygött, elöntötte s úgy lépett át a sétatér kerítésén, mintha ott sem lett volna. A székesegyház tetejét, ablakait, gránitlépcsőit is ellepte a sokaság. És az emberek tízezrei mind arra néztek, ahol a német követség kopottvörös, zömök épületének emeleti ablakaiból füstgomoly sötétlett. A kitört ablakokból emberek bújtak elő, csomóstul dobták a nép közé a papírkötegeket, amelyek széthullva lassan lefelé ereszkedtek. A tömeg minden egyes újabb füstgomolyra, minden ledobott iratcsomóra üdvrivalgással felelt. A ház homlokzata előtt, ahol két bronzóriás tartotta féken bronzlovát, most felbukkantak azok a bizonyos buzgólkodó, apró emberkék. A tömeg elcsendesedett, mert érces kalapácsütéseket hallott. A jobb oldali bronzóriás megingott, és a járdára zuhant. A tömeg felüvöltött, odasereglett, mindenfelől, egymás hegyén-hátán, emberek rohantak elő.

- A csatornába velük! A csatornába az átkozottakkal! - ordították.

A másik szobor is leomlott. Egy szemüveges, kövér hölgy vállon ragadta Antoska Arnoldovot, és a fülébe kiabálta:

- Mind, mind a vízbe fojtjuk őket, fiatalember!

A tömeg a csatornához tolongott. Megszólalt a tűzoltók trombitája, s messziről felcsillantak rézsisakjaik. A mellékutcákból lovasrendőrök vágtattak elő. A rohanók, ordítozók közt Arnoldov egyszer csak észrevett egy ijesztően sápadt arcú embert, kalap nélkül; a szeme üvegesen meredt a semmibe. Antoska megismerte Besszonovot, és odalépett hozzá.

- Ott volt maga is? - szólt Besszonov. - Hallottam, ahogy öltek...

- Hát gyilkosság is történt? Kit öltek meg?

- Nem tudom.

Besszonov elfordult, és ingadozó járással, mint aki nem lát, átment a téren. A szétszórt tömeg kisebb csoportjai a Nyevszkijre szaladtak, ahol a Reiter kávéházat kezdték rombolni.

Aznap este Arnoldov a szerkesztőség egyik telefüstölt szobájának írópolcánál állva, sebtiben írta a kutyanyelvekre:

»Ma megláthattuk a népharag kitörését a maga teljes nagyságában és szépségében. Meg kell jegyeznünk, hogy a német nagykövetség pincéjében egyetlenegy palack bort sem ivott meg senki, valamennyit összetörték, és tartalmát a csatornába öntötték. Békülésről szó sem lehet. Harcolni fogunk a győzelmes befejezésig, bármily áldozatba kerül is. A németek arra számítottak, hogy Oroszországot álmában meglephetik. De e riasztó szóra: "A haza veszélyben!" a nép egy emberként talpra állt. Dühe nem ismert határt. Hatalmas, de feledésbe merült szó: "Haza!"... A német ágyúk legelső dördülésére azonban egész szűzi szépségében feltámadt, és lángbetűkkel tündöklik mindegyikünk szívében...«

Antoska elkomorodott, a hátán hideg futott végig. Micsoda szavakat kellett papírra vetnie! Kicsit másféléket, mint mikor alig két hete a nyári mulatókról készített riportot. S eszébe jutott az egyik kabaré színpadán a disznónak maszkírozott komikus, aki ezt énekelte:

Malac vagyok, nem restellem,
Kocamamám sem szégyellem,
Hasonlítok rája...

"Hősi kor küszöbére léptünk. Elég sokáig voltunk élő holttetemek. A háború lesz a mi tisztítótüzünk" - írta most tollával fröcskölve Antoska.

Bár a defetisták, élükön Beloszvetovval, nagyon ellenezték, Arnoldov cikke mégis napvilágot látott. A lap múltjára való tekintettel azonban csak a harmadik oldalon s a semmitmondó »Háborús napok« cím alatt jelent meg. A cikk leközlése után az olvasók levelei árasztották el a szerkesztőséget. Némelyek megelégedésüknek, sőt elragadtatásuknak adtak kifejezést a cikkel kapcsolatban, mások viszont keserű gúnnyal fogadták. De az előbbiek voltak többségben. Antoska ettől kezdve nagyobb sordíjazásban részesült, s egy hét múlva behívták a főszerkesztő szobájába, ahol az ősz hajú, piros arcú, angol parfümtől illatos Vaszilij Vasziljevics hellyel kínálta, és elkomolyodva így szólt hozzá:

- Falura kell mennie.

- Kérem, parancsoljon velem.

- Tudnunk kell, hogyan gondolkoznak és mit beszélnek a parasztok. - Tenyerével egy nagy csomó levélre csapott. - Az intelligencia rendkívül érdeklődik a falu iránt. Eleven, közvetlen benyomással kell szolgálnunk erről a szfinxről.

- A mozgósítás eredménye óriási hazafias lelkesedésről tanúskodik, Vaszilij Vasziljevics.

- Tudom. De honnan az ördögből vették ezt a lelkesedést? Utazzék el, ahová akar, nézzen szét, kérdezősködjék. Szombatra hozzon nekem ötszáz sor falusi benyomást.

Antoska a szerkesztőségből egyenesen a Nyevszkijre ment, katonás szabású utazóruhát és sapkát, meg sárga lábszárvédőt vásárolt, átöltözött és elment a Donon-féle étterembe, ahol a villásreggelihez felhajtott egy üveg pezsgőt, s végül is elhatározta, hogy a legegyszerűbb, ha abba a Hlibi nevű faluba megy, ahol Jelizaveta Kijevna volt látogatóban a bátyjánál. Este beült a gyorsvonat egyik fülkéjébe, szivarra gyújtott, és harciasan nyikorgó lábszárvédőjére pillantva, elgondolta: "Ez aztán az igazi élet!"

Hlibi hatvan-egynéhány házból állt, a kerteket benőtte az egres, az utcákon vén hársfák bólogattak, a dombon iskolává átalakított kastély állt. A falu a Szvinyuha-patak és egy mocsár közötti lapályon bújt meg szerényen. Szűk határok közé szorított földje silány volt, s a parasztok nagy része Moszkvába járt gyári munkára.

Antoska estefelé szekerezett be a faluba. Meglepte a csend. Csak egy buta tyúk kodácsolt hangosan, amint kimenekült a lovak lába közül. A csűr alatt fölmordult egy vén kuvasz, a pataknál valahol ruhát sulykoltak, az utca közepén két fiatal kos öklelőzött.

Antoska kifizette a süket öregembert, aki a szekéren behozta az állomásról, aztán egy gyalogúton a nyírfák zöldjén keresztülvillanó iskola régies, gerendás homlokzata felé tartott. A tornác korhatag lépcsőjén találta Kij Kijevicset, a tanítót, és húgát, Jelizaveta Kijevnát. Csendesen beszélgettek. Lent az óriási jegenyék hosszú árnyékot vetettek a rétre.

Seregélycsapat röpködött odafenn. Messziről pásztorkürt hívta a csordát. A nádasból néhány rőtbarna tehén jött elő, az egyik felszegte fejét és elbődült. Kij Kijevics, aki nagyon hasonlított a húgához - egyforma volt a szemük vágása -, szalmaszálat rágcsálva mondta:

- Tudod, Liza, te mindennek a tetejébe még nemi téren is nagyon rendszertelenül élsz. A te típusod a burzsoá kultúra legocsmányabb söpredéke.

Jelizaveta Kijevna lusta mosollyal nézett arrafelé, ahol a lemenő nap melegsárgára festette a rét füvét és az árnyékokat.

- Csodálatos, hogy milyen unalmas tudsz lenni, Kij. Mindent bemagoltál, s mindent olyan világosan látsz, mint ahogyan a könyvek tanítják.

- Minden embernek azzal kell törődnie, hogy eszméit rendben tartsa, rendszerezze, nem pedig azzal, hogy unalmas-e vagy nem, amit beszél.

- Hát csak tégy, ahogy jólesik.

Csendes volt az este, a tornác előtt meg se rezzent a szomorú nyírfák áttetsző lombja. A domb tövében haris szólt. Kij Kijevics egy fűszálat rágcsált. Jelizaveta Kijevna ábrándosan nézte a kékes szürkületben úszó fákat. A fák közt megjelent egy fürge kis ember, kofferral a kezében.

- No, végre megtaláltam, Liza! Jó estét, ó, gyönyörű virágszál! - kiáltotta Antoska.

Jelizaveta Kijevna lelkendezve elébe szaladt, és megölelte a jövevényt.

Kij Kijevics meglehetős szárazon köszöntötte, és tovább rágcsálta a fűszálat. Antoska letelepedett a lépcsőre, és szivarra gyújtott:

- Én pedig magához jöttem felvilágosításért, Kij Kijevics. Mesélje el részletesen, mit gondolnak, mit beszélnek itt, a maguk falujában a háborúról.

Kij Kijevics fanyarul mosolygott.

- Tudja az ördög, mit gondolnak... Hallgatnak... A farkasok is hallgatnak, amikor falkába verődnek.

- Azt hiszem, a mozgósítással szemben nem volt ellenállás.

- Nem, ellenállás nem volt.

- Megértik, hogy a német: ellenség?

- Ugyan, kérem, nem a németről van itt szó.

- Hát miről?

Kij Kijevics elnevette magát.

- Nem a német a legfontosabb. A fődolog: a puska. Puskát kapni a kézbe. A puskás embernek aztán már egészen más a pszichológiája. Ha megérjük, majd meglátjuk, hogy tulajdonképpen merrefelé is szándékoznak elsülni azok a puskák... Egyszóval: ilyenformán áll a dolog.

- No de mégis, beszélnek a háborúról?

- Menjen a faluba, hallgassa meg...

Amikor besötétedett, Antoska és Jelizaveta Kijevna lementek a faluba. Augusztusi csillagfény sziporkázott a hideg égbolton. Lent a falu nyirkos volt, még érzett a por - a hazatérő nyáj verte fel - és a frissen fejt tej szaga. Kifogott szekerek álltak a kapuk előtt. A hársfák alatt, ahol egészen sötét volt, kútgém csikorgott, és egy lovacska zihálva ivott a vödörből. A falu szalmafedeles csűrje előtti tisztáson három leány ült egymás mellett a farakáson. Csendesen dúdolgattak. Antoska és Jelizaveta Kijevna odamentek, és ők is leültek kicsit odább a fatörzsre. A leányok énekeltek:

Hlibi falva szép falu,
Rangos, díszes, ékes,
Zöld szalaggal, bokrétával,
Jányok szomorú arcával...

Egyikük a jövevényekre pillantva, csendesen megszólalt:

- Lányok, késő lesz, gyerünk aludni.

De csak tovább ültek mozdulatlanul. Valaki mocorgott a csűrben, majd csikordult az ajtó, és kijött egy kopasz paraszt, kigombolt bekecsben. Soká babrált köhécselve a lakaton, míg bezárta, aztán a lányokhoz lépett, és kezét csípőre téve, megrázta kecskeszakállát:

- No, fülemüle madarak, még mindig énekeltek?

- Igen, de nem terólad, Fjodor bátya.

- Ostorral csapok rátok, ha el nem takarodtok innen! Nézze meg az ember, éccakának idején nótázni itten...

- Tán irigyled?

A másik sóhajtva mondta:

- Egyebet sem tehetünk már, Fjodor bátya... Nótázunk egy kicsit.

- Ammár igaz. Bizony elárvultatok, édes jányom.

Fjodor leült melléjük. Amelyik legközelebb volt hozzája, megszólalt:

- Teméntelen sokat elvittek a háborúba, mesélik a kozmogyemjanszki asszonyok. Majdnem mindenkit!

- Még rátok is sor kerülhet, kisjányok.

- Hogy bennünket is háborúba vigyenek?

A lányok nagyot nevettek, s megint a szélső kérdezte:

- Fjodor bácsi, aztán kivel háborúzik a mi cárunk?

- Egy másik cárral.

A lányok összenéztek, egyikük felsóhajtott, a másik kendőjét igazította az állán.

A szélső ezt mondta:

- Igaz, a kozmogyemjanszki asszonyok is azt beszélik, hogy egy másik cárral.

A fatörzsek mögül ekkor felemelkedett egy torzonborz fej, a fej után az ember, aki bekecsét összébbhúzva, rekedten rájuk szólt:

- De sok szamárságot lefetyeltek. Micsoda másik cárral? A németekkel háborúzunk.

- Az is lehet - hagyta rá Fjodor.

A fej eltűnt a farakás mögött. Antoska Arnoldov cigarettatárcáját Fjodor elé tartva, óvatosan megkérdezte:

- Mondja csak, szívesen mentek a maguk falujából a háborúba?

- Sokan bizony szívesen mentek, fiatalúr.

- Szóval volt lelkesedés?

- Aha. Mér is ne? Mégiscsak megtapasztalják, hogy s mint. Hogy megölik őket? Hát itt is csak meg kell halni. Rossz a mi földecskénk, betevő falatra is alig futja belőle. Ott meg aszongyák: kétszer napjában húst esznek, meg teát cukorral, dohányuk is annyi van, amennyi jólesik.

- Hát nem borzasztó háborúzni?

- Már hogyne volna, persze, hogy borzasztó.

A ponyvával letakart hadtápkocsik, a szénával, szalmával, óriási ponton-alkatrészekkel megrakott szekerek, sebesültszállítók billegve, nyikorogva mozogtak előre a széles, híg sárral lepett országúton. Apró cseppekben, de szünet nélkül permetezett az eső. A szántás barázdái és az útszéli árkok színültig voltak vízzel. A távoli erdők és cserjések körvonalai ködbe és párába vesztek.

A támadó orosz hadsereg hadtápszállítmányának lavinája hömpölygött itt szakadatlanul előre, esőben, sárban, kiabálás, szitok, ostorcsapkodás és tengelynyikorgás közepette. Az út mentén kerekeikkel égnek álló, felfordult szekerek, s döglött és döglődő lovak hevertek. Olykor-olykor katonai autó gázolt a kavargásba. Kiabálás, jajveszékelés kezdődött. A lovak megbokrosodtak, a megrakott szekerek s nyomukban egymás hegyén-hátán a hadtápkocsik itt-ott lefordultak az útszéli árokba.

Távolabb, ahol megszakadt a kocsiáradat, hosszú sorokba nyúlva menetelt, csúszkált a sárban a gyalogság; a bakák hátán sátorlap és hátizsák. A zilált sorokban gyalogló tömegben, puskákkal, málhával megrakott társzekerek tetején tisztiszolgák gubbasztottak. Időnként le-leszaladt egy-egy katona az útról a szántóföldre, s fegyverét a gyepre téve leguggolt...

Távolabb újabb meg újabb szekerek, pontonok s hadtápkocsik imbolyogtak. Városi kocsi is akadt, benne tisztiköpenyes, didergő utasokkal... Ez a dübörgő áradat olykor lezúdult a völgybe, összetorlódott, kerékagyig sárban vergődve ordítozott, verekedett, máskor meg lassacskán kapaszkodott hegynek felfelé, és a hágók mögött eltűnt a látóhatárról. Itt-ott a mellékutakról friss kenyérrel, szénával vagy lőszerrel megrakott társzekerek patakja hömpölygött a fő áradatba, amelyet néha a szántóföldekről vágtató kisebb lovascsapatok értek utol s hagytak el.

Máskor meg csikorogva, csörömpölve tüzérség vágódott a hadtáposzlopba. Óriási, széles szügyű lovakon szakállas, vad nézésű tatárok suhogtatták az ostort állatra, emberre egyképp, s mintha az utat akarnák felszántani, úgy vonszolták maguk után tompa csövű, nagyokat döccenő ágyúikat. Mindenfelől hadonászó emberek rohantak elő, s feltelepedtek a szekerekre. S az áradat megint tovább hömpölygött, be a száraz avar közt megbúvó, gombától illatozó erdőbe, amely halkan zúgott az esőben.

Később az országút mindkét oldalán pőre házkémények bukkantak fel a szemétből és pernyéből, másutt egy bezúzott utcai lámpa himbálózott, s egy rostává lőtt ház téglafalán moziplakát búsult. Egy szekéren, amelynek első két kereke hiányzott, világoskék köpenybe burkolózva, sebesült osztrák feküdt; az arca sárga, a szeme beesett, bánatos.

Mintegy huszonöt versztányira innen ágyúk tompa döreje dübörgött a füstös láthatáron. Oda özönlött éjjel-nappal a katonák s a hadtápkocsik tömege. Oda igyekezett Oroszországból a csapatokat, élelmet s lőszert szállító vonatok szakadatlan sora. Az egész országot ágyúdörgés remegtette. Végre felszabadulhatott mindaz az olthatatlan mohóság és düh, ami eddig lefojtva fülledt benne.

A tisztátlan, torz életével eltelt városi lakosság mintha nyomasztó álomból ébredt volna. Az ágyúdörejben benne zengett a világveszedelem riadója. Addigi életüket kibírhatatlannak érezték már, és dühös örömmel fogadták a háborút.

A falvakban nem sokat kérdezték, miért s ki ellen folyik a harc. A düh és gyűlölet már úgyis régóta mindent vérködben mutatott. Szörnyű dolgokat érlelt az idő. Fiatal legények, meglett férfiak otthagyták a leányokat, asszonyokat, mohón s fürgén kapaszkodtak a marhakocsikba, és fütyörészve, trágár nótákat énekelve, robogtak el a városok mellett. A régi életnek vége szakadt. Oroszországot óriási kanál kavarta, keverte, a háború mámora mindent megmozdított, és mindenkit lerészegített.

Amikor már csak úgy tíz versztányira volt az arcvonal csatazaja, a csapatok és a hadtáposzlopok fölbomlottak és szétolvadtak. Itt véget ért minden, ami élő, minden, ami emberi. A föld, a lövészárok adott helyet az embernek, aki ott aludt, evett, tetvészkedett, s a bolondulásig durrogtatta puskáját az esőverte messzeségbe.

Éjszakánként tűzvészek fénye borította lassan bíborba a látóhatárt, rakéták pászmái cikáztak az égbolton, s csillagokat szórva hulltak alá. Vonító hangon sivítottak és robbantak a lövedékek, lángot, füstöt, porfelhőt gomolygatva a magasba.

Öklendező félelem kavarta fel a gyomrot, végigborsódzott a háton, és görcsbe húzta az ujjakat. Éjfél felé adták ki a jelszót. Eltorzult szájú tisztek rontottak a legénység közé, szitokkal, ordítozással, ütlegekkel állították talpra az álmosságtól, nyirkosságtól felpüffedt katonákat. S akkor tántorogva, ocsmányul káromkodva, állati üvöltés közepette rontottak előre az emberek, lehasaltak, majd fölugrottak, és rendetlen csordákba verődve, siketen, vakon, félelmükben és dühükben eszüket vesztve törtek be az ellenséges árkokba.

És utána soha senki sem emlékezett, mi is történt ott, ezekben a lövészárkokban. Amikor hőstettekkel akartak eldicsekedni - hogyan döftek, vagdalkoztak, hogyan verték be puskatussal a fejeket -, csak hazudni tudtak. Csak a halottak tanúskodtak az éjszaka történtekről.

Új napra virradtak. Megérkeztek a tábori konyhák. A fáradt, didergő katonák nekiláttak az evésnek, utána a dohányzásnak. Aztán a falujukról beszéltek, asszonyokról hazudoztak, tetvészkedtek és elaludtak. Egész napokat átaludtak ezekben az ürülékkel, vérrel beszennyezett, rettegéssel és halállal telt vermekben.

Ugyanígy élt, piszokban, nyirokban Tyelegin is. Heteken át nem került le róla a ruha, a csizma. Az ezred, amelyhez zászlósi rangban beosztották, támadásban volt. A tiszteknek és legénységnek több mint a fele elesett vagy megsebesült a harcokban, utánpótlást pedig nem kaptak, s valamennyien csak azt várták, végre mikor váltják le őket, mert félholtak voltak a fáradtságtól és kimerültségtől.

De a hadseregfőparancsnokság még a tél beállta előtt mindenáron át akart jutni a Kárpátokon Magyarországra, hogy elpusztíthassa. Nem kímélték az emberéletet, volt elég tartalék belőle. Minden jel arra mutatott, hogy ebben a háromhónapos szakadatlan harcban megtörik a fejvesztetten visszavonuló osztrák-magyar hadsereg ereje, Krakkó, Bécs elesik, és az oroszok balszárnya benyomulhat Németország védtelen hátországába.

E terv értelmében az orosz csapatok megállás nélkül meneteltek nyugat felé, tízezernyi foglyot ejtettek, óriási élelmiszer-, lőszer-, fegyver- és ruhakészleteket zsákmányoltak. A régebbi háborúban ilyen hadizsákmánynak csupán egy része, egyetlenegy ezek közül a szünet nélküli, véres ütközetek közül - amelyekben egész hadtestek vesztek oda - elég lett volna ahhoz, hogy az egész hadjárat sorsa eldőljön. Most pedig, noha a sorkatonaság már a legelső összecsapásokban elpusztult, a harc heve csak növekedett. A nép apraja-nagyja hadra kelt. Volt valami ebben a háborúban, amit az emberi értelem nem tudott felfogni. Mindig úgy látszott, hogy az ellenség döntő vereséget szenvedett, elvérzett, s már csak egy kis erőfeszítés hiányzik a teljes diadalhoz. Az erőfeszítés megtétetett, de az ellenség megsemmisített seregei helyébe újak nőttek, s azok is konok dühvel mentek a halálba. Sem a tatár hordák, sem a perzsa hadak nem küzdöttek olyan veszettül, és nem haltak meg olyan könnyedén, mint a gyenge testű, elkényeztetett európaiak, vagy a ravasz orosz parasztok, akik pedig láthatták, hogy ők csak néma állatcsorda, az ágyútöltelék ebben az urak kitalálta háborúban.

Annak az ezrednek a maradványa, amelyben Tyelegin szolgált, egy keskeny és mély patak partján sáncolta el magát. Rossz állás volt ez, nagyon szem előtt feküdt, és fedezékeit gyengén építették, óráról órára várták a parancsot a támadásra, s addig is örültek, hogy kialhatják magukat, lehúzhatják a csizmát és pihenhetnek, bár a patak túlsó partjáról az osztrákok erősen tüzeltek rájuk.

Estefelé, amikor rendszerint vagy három óra hosszat szünetelt a tüzelés, Ivan Iljics elment az ezredtörzshöz, amely az állásoktól mintegy két versztányira, egy elhagyott kastélyban volt.

Bodor köd ült a cserjés közt kanyargó patakon és a part bokrain. Csend volt, s nedves haraszt szaga érzett. Olykor egy-egy lövés döreje szállt végig a víz fölött.

Ivan Iljics átugrotta az árkot, s az útra tért, ahol megállt és rágyújtott. Oldalvást a ködben szörnyű magasnak látszó, lombtalan fák álltak sorfalat. A tőlük jobbra és balra elterülő ingoványos síkság mintha tejjel volna leöntve. A csöndben panaszosan sivított el egy puskagolyó. Ivan Iljics mélyet sóhajtott, és a fák áttetsző sudarát nézve, elindult a csikorgó kavicson. Ebben a nyugalomban, s mert egyedül ment és gondolkozhatott, minden elpihent benne, elült a nappal minden zaja, lármája, és halk bánat lopózott a szívébe. Még egyszer felsóhajtott, eldobta cigarettáját, és kezét a nyakára kulcsolva ment, ment, mint egy mesevilágban, ahol csak a faóriások és az eleven, szerelem után sóvárgó szíve s Dása láthatatlan bűbája volt vele.

Dása vele volt a pihenés e csendes óráiban. Mindig maga mellett érezte, amikor elcsendesedett az ágyúk acélzöreje, a fegyverzaj, az ordítás, a szitkozódás, az Isten teremtette világnak ez a sok fölösleges lármája, amikor egy kicsit megbújhatott valahol a fedezék sarkában... ez a bűbáj mindig megérintette a szívét.

Ivan Iljics elképzelte: ha meg kell halnia, az utolsó pillanatig érezni fogja a boldogságot, amely Dásával összeforrasztotta. Nem gondolt a halálra, és nem félt. Az élet teljességének e csodálatos állapotától most már semmi, még a halál sem foszthatta meg...

Amikor a nyáron Jevpatorijába utazott, hogy még egyszer - amint ő hitte -, utoljára láthassa Dását, Ivan Iljics nagy gondban volt, és izgatottan próbált kieszelni valamiféle mentséget. De találkozásuk a tengerparton, amikor Dása hirtelen sírva fakadt, szőke feje a mellére borult, haja, karja, válla, amelyből sós tengerszag érzett, gyerekes szája, amely így szólt hozzá, mikor összehúzott, nedves pillái közül felpillantott rá: "Ivan Iljics, drága, hogy vártam magát!" - s mindez a sok, szinte az égből hullott s ki nem mondott dolog ott, a tengerparti úton, néhány pillanat alatt felforgatta Ivan Iljics egész életét. Ezt mondta akkor, mialatt a szeretett arcba nézett:

- Egész életemben szeretni fogom.

Később néha úgy tetszett neki, mintha talán nem is mondta, csak gondolta volna ezeket a szavakat, de Dása megértette.

Dása levette kezét a válláról, és így szólt:

- Nagyon, nagyon sok mindent kell elmondanom magának, gyerünk...

Néhány lépés után leültek a vízparton, a homokba. Dása fölmarkolt egy csomó kavicsot, amelyeket aztán egyenként a vízbe dobált.

- Arról van szó, tudniillik, hogy fog-e engem szívelhetni, ha mindent elmondok. Bár, istenem, gondoljon, amit akar - és felsóhajtott. - Én nagyon nem szépen éltem maga nélkül, Ivan Iljics. Bocsásson meg, ha tud.

És elmondott mindent elejétől végéig, részletesen, őszintén. Elmondta, hogyan utazott Szamarából a Krímbe; itt összetalálkozott Besszonovval, és minden kedve elment az élettől, úgy utálta az egész pétervári tébolyt, ami újra rátámadt, a vérét mérgezte, kíváncsiságát gyújtogatta...

- Meddig állhattam volna még ellen? Vonzott magához a szenny, az út is oda vezetett. De lám, az utolsó pillanatban mégis gyáva voltam... Ivan Iljics, kedves - és Dása feléje tárta karját -, segítsen rajtam! Nem akarom, nem bírom tovább gyűlölni saját magamat... Hiszen még nem vagyok egészen romlott... Én egészen mást akarok, egészen mást...

Aztán Dása igen soká hallgatott. Ivan Iljics merően nézett a napfényes, kéken ringó víztükörre, és mindezek ellenére mély boldogság árasztotta el a lelkét.

Hogy háború tört ki, és Tyeleginnek holnap el kell utaznia, hogy utolérje az ezredét, arra Dása csak akkor eszmélt rá, amikor a széltől hajtott hullám a lábát kezdte nyaldosni.

- Ivan Iljics!

- Tessék?

- Maga jó szívvel van hozzám?

- Igen.

- Nagyon?

- Igen.

Erre Dása a térdén közelebb csúszott hozzá a homokban, és kezét a férfi kezére tette, úgy, mint akkor a hajón.

- Ivan Iljics, én is... igen.

Erősen megszorította Ivan Iljics reszkető ujjait, és kis hallgatás után megkérdezte:

- Mit is mondott maga nekem ott az úton? - és összeráncolta homlokát. - Micsoda háború? Ki ellen?

- A németek ellen.

- No és maga?

- Holnap el kell utaznom.

Dása csak ennyit szólt: "Ó!" - aztán elhallgatott. Messziről Nyikolaj Ivanovics szaladt feléjük a parton, csíkos pizsamájában, nyilván ahogy épp az ágyból ugrott ki, és egy újságlappal hadonászva kiabált valamit.

Ivan Iljicsre jóformán ügyet se vetett. Amikor Dása így mutatta be: "Nyikolaj, ez az én legjobb barátom", Nyikolaj Ivanovics kabátjánál fogva megrázta Tyelegint, és az arcába ordított:

- Szép dolgokat értünk meg, fiatalember! Mi? Nesze neked, civilizáció. Mi? Ez borzasztó! Nem érti? Ez őrület!

Dása egész nap nem mozdult Ivan Iljics mellől. Csendes volt és nyugodt. Tyelegin emlékezete ezt a napot világoskék napsugárban, a mérhetetlen tenger morajában őrizte meg. Mintha minden pillanat egy egész élettel ért volna fel. A tengerparton kószált Dásával, hevertek a homokban, üldögéltek a teraszon, de mindig mintegy ködfal mögött. Nyikolaj Ivanovics pedig el nem maradt tőlük egy percre sem, és hangos szónoklatokat tartott a háborúról és a német erőszakról.

Estefelé végre sikerült megszabadulniuk tőle, és Dása meg Tyelegin kettesben messze sétáltak, a homokzátony felé. Szó nélkül, egyszerre lépkedtek egymás mellett. És itt Ivan Iljicsnek megfordult az eszében, hogy mégiscsak kellene egypár szót mondani Dásának. Bizonyos, hogy Dása forró hangú és mindenesetre határozott nyilatkozatot vár tőle. De hát mit tud ő dadogni? Vajon szavakkal ki lehet-e fejezni azt, ami betölti? Nem, az kifejezhetetlen.

"Nem, nem - gondolta maga elé nézve -, lelkiismeretlenség volna tőlem, ha elmondanám neki azokat a szavakat. Ő engem nem szerethet, de mert becsületes és jó, ha megkérem a kezét, beleegyezik. Ez viszont erőszak lenne. S annál kevésbé van jogom nyilatkozni, mert bizonytalanul hosszú időre válunk el, és én minden valószínűség szerint nem térek vissza a háborúból..."

Az önkínzás rohama volt ez. Dása hirtelen megállt, és a férfi vállára támaszkodva, levette lábáról kis cipőjét.

- Ó, istenem, istenem! - mondta, mialatt kiszórta cipőjéből a homokot, aztán újra felhúzta, kiegyenesedett s mélyen felsóhajtott. - Nagyon fogom magát szeretni, amikor távol lesz, Ivan Iljics.

Kezét a férfi nyakára téve, éles, csaknem szigorú, mosolytalan szürke szemével a szemébe nézett, s újra - de most könnyedén - felsóhajtott:

- Mi ott is együtt leszünk, ugye?

Ivan Iljics óvatosan magához vonta, és megcsókolta a lány puha, remegő ajkát. Dása behunyta szemét. Aztán, mikor már kifogyott a lélegzetük, Dása kissé eltávolodott, karon fogta Ivan Iljicset, és elindultak a súlyos, sötét víz rőt fénykorbácsokkal vert partja mentén.

Ivan Iljics a csend perceiben mindig megújuló izgalommal emlékezett vissza minderre. Most, hogy a nyakszirtjén összekulcsolva két kezét, bandukolt a ködlepte úton a fák között, maga előtt látta Dása figyelő pillantását, érezte hosszú csókját.

- Állj, ki vagy? - kiáltott a ködből egy durva hang.

- Jó barát - felelte Ivan Iljics, kezét köpenye zsebébe dugva, és a tölgyek alatt befordult a kastély elmosódott körvonalú kőtömege felé, ahonnan néhány ablakból lámpafény világított. A tornácon Tyelegin közeledtére valaki eldobta cigarettáját, és vigyázzállásban várt.

- Nem hoztak postát?

- Alázatosan jelentem, még eddig nem. Várjuk.

Ivan Iljics bement a hallba. A helyiség mélyén, a széles tölgyfa lépcső fölött, ódon gobelinen Ádám és Éva állt csenevész fácskák között. Éva almát tartott a kezében, Ádám virágos gallyat. Kifakult arcukat és kékes testüket csak alig-alig világította meg a gyertya, amely egy keskeny nyakú üvegbe szorítva állt a gyalulatlan asztalon.

Ivan Iljics kinyitotta a jobbra nyíló ajtót, és belépett egy üres szobába, amelynek gipszfigurás mennyezetéről a sarokban, ahol tegnap becsapott egy ágyúgolyó, lehullott a vakolat. A forró kandalló mellett Belszkij herceg főhadnagy és Martinov hadnagy üldögélt az ágyon. Ivan Iljics köszönt, megkérdezte, mikorra várják a törzs gépkocsiját, és a világosságban hunyorogva leült a legközelebbi töltényládára.

- No, még mindig lőnek benneteket?

Ivan Iljics nem felelt, csak vállat vont. Belszkij herceg halkan folytatta a megkezdett témát:

- Ami a legrosszabb: a bűz. Írtam is haza: nem félek én a haláltól, kész vagyok életemet áldozni a hazáért, azért is tétettem át magamat a gyalogsághoz, és azért ülök most a lövészárokban, de a bűz, hát az a halálom!

- A bűz, az még semmi, ha nem tetszik, ne szagold - felelte, vállpántját igazgatva Martinov. - Sokkal nagyobb baj, hogy itt nincsenek nők. Ez nem vezethet jóra. Igaz is, ha meggondoljuk: a hadseregparancsnok egy kiélt, vén disznó, minket meg itt kolostorba dugnak. Se pálinka, se lányok. Hát így gondoskodnak a hadseregről? Micsoda háború ez?

Martinov felkelt, és csizmája sarkával odább rúgott egy izzó fahasábot. A herceg elgondolkozva cigarettázott, és a kandallóba bámult.

- Ötmillió katona ürüléke, nem beszélve a hullaszagról és a lóbűzről... Egész életemben úgy marad meg emlékezetemben ez a háború, mint valami, ami büdös... Brrr...

Az udvarról autóberregés hallatszott.

- Urak, itt a posta! - kiáltotta be egy izgatott hang.

A tisztek kimentek a tornácra. A gépkocsi körül sötétségbe vesző alakok tolongtak. Mások szaladva törtettek oda. Egy rekedtes hang egyre ismételgette:

- Kérem, uraim, ne kapkodják ki a kezemből!

A postazsákokat az előcsarnokba vitték, és ott a lépcsőn, az Ádám és Éva kép alatt kibontották. Az elmúlt hónap postája jött meg. Mintha ezekben a piszkos vitorlavászon zsákokban gyűlt volna össze a szeretet és a bánat egész tengere, az egész otthon hagyott, kedves, egyetlen élet...

- Uraim, ne kapkodjanak - morgott Babkin törzskapitány, egy vörös képű, nagydarab ember. - Tyelegin zászlósnak hat levél és egy csomag... Nyezsnij zászlósnak két levél...

- Nyezsnij elesett...

- Mikor?

- Ma reggel...

Ivan Iljics a kandallóhoz ment. Mind a hat levelet Dása küldte. Nagybetűkkel rajzolta a címet a borítékokra. Ivan Iljics áradó gyöngédséggel gondolt a kedves kézre, amely ezeket a hatalmas betűket írta. Óvatosan tépte fel az első borítékot, amelyből annyi emlék rohanta meg, hogy egy pillanatra be kellett hunynia a szemét. Aztán olvasni kezdett.

»Azután, hogy magától elbúcsúztunk, Nyikolaj Ivanoviccsal együtt mindjárt Szimferopolba utaztunk, és este felültünk a pétervári vonatra. Most a régi lakásunkban vagyunk. Nyikolaj Ivanovics nagyon nyugtalan. Kátyáról semmi hír, azt se tudjuk, hol van. Ami köztünk történt, Ivan Iljics, az valami olyan nagy és váratlan dolog, hogy még nem is tértem magamhoz. Ne vegye zokon, hogy levelemben nem tegezem. Szeretem magát. Hűségesen és nagyon, nagyon fogom szeretni. Furcsa, zavaros a világ most körülöttem, az utcán zeneszóval vonulnak a katonák, és ez a muzsika olyan szomorú, mintha a katonákkal, a trombitákkal együtt eltűnne a boldogság is... Tudom, nem volna szabad ilyesmit írni, de mégis kérem, legyen óvatos, vigyázzon magára...«

- Nagyságos úr, nagyságos úr! - Tyelegin szinte kínlódva fordította fejét az ajtó felé, ahol egy küldönc állt. - Telefonüzenet a zászlós úrnak... A századhoz hívják.

- Kicsoda?

- Rozanov alezredes. Hogy minél előbb siessen oda a zászlós úr.

Tyelegin a végig nem olvasott levelet összehajtogatta, és a többi felbontatlan levéllel együtt az inge alá gyűrte, sapkáját a szemére húzta és kiment.

Még sűrűbb lett a köd, a fák szinte elmerültek benne, s mintha tejben járna, csak a kavicszörgésről ismerte meg az utat. Ivan Iljics egyre csak ismételgette magában: "Hűségesen és nagyon, nagyon fogom szeretni..." Hirtelen megállt, hallgatózott. A ködben semmi nesz nem hallatszott, csak itt-ott hullt egy-egy súlyos vízcsepp a fákról. A közelben valami furcsa cuppanást s utána halk neszt hallott. Tovább ment, s a cuppogás erősebb lett. Hirtelen megtorpant. A rög, amin állt, kigördült a talpa alól, és nagy csobbanással a vízbe esett.

Úgy látszik, ez az a hely, ahol az út most egyenesen a patakba torkollik, mert a híd leégett. Tyelegin tudta, hogy alig száz lépésnyire, a túlsó parton, egészen a patakig húzódnak az osztrák lövészárkok... Valóban, a vízcsobbanásra a túlsó partról lövés dördült, s ostorcsapásként suhintott a vízre. Utána még egy, majd a harmadik is csattant, s azután mintha vas csörömpölne, hosszú sortűz ropogott mindenfelől, megszólaltak a kézifegyverek, hangjukat kissé eltompította a köd. Egyre hangosabban és sűrűbben dörgött, ropogott a víz fölött a sortűz, és az eszeveszett lármába buzgón bele-belekelepelt a kézipuska. Buhh... bődült valami az erdőben. Megszaggatott, dübörgő köd ülepedett a földre, és takarta el ezt a mindennapos, megszokott förtelmet.

Ivan Iljics közvetlen közelében több golyó csapódott a fákba, és megrezzentette a gallyakat. Erre letért az útról, és találomra ment tovább a bokrok között. A lövöldözés, amilyen váratlanul kezdődött, éppoly hirtelen elcsitult és véget ért. Ivan Iljics levette sapkáját, és megtörölte izzadt homlokát. Olyan csendes volt most minden, mint valami vízfenéken. Csak a bokrokról csepergett.

Hála istennek, ma elolvashatja Dása leveleit... Elmosolyodott és átugrott egy árkot. Aztán közvetlen közelről hallotta, amint valaki ásítva megszólal:

- Nahát, úgy aludtam, Vaszilij, én mondom neked, úgy aludtam, mint a bunda.

- Várj csak - szakította félbe a másik. - Jön valaki.

- Ki az?

- Jó barát - felelt sietve Tyelegin, és a lövészárok földre hányt mellvédje mögött két szakállas fejet látott kiemelkedni. Megkérdezte: - Melyik század?

- Harmadik század, jelentem alázatosan. De a zászlós úrnak miért tetszik ott fenn járkálni? Eltalálhatják.

Tyelegin beugrott az árokba, és a futóárokig jutott, amely a tiszti fedezékhez vezetett. A lövöldözéstől felriasztott katonák így beszélgettek:

- Ilyen veszett ködben egész egyszerűen átjöhet a folyón.

- Az bizony könnyen meglehet.

- Se szó, se beszéd, egyszerre csak nekiáll lövöldözni... Ijesztgetni akar, vagy ő maga van begyulladva?

- Hát te talán nem vagy begyulladva?

- Én, pajtás? Én szörnyen ijedős vagyok.

- Fiúk, Gavrilának elvitte egy ujját...

- Aha! Amék mindig feltartotta?

- Disznó szerencséje van. Hazamehet.

- Fenét! Még ha az egész karját levágta volna! De egy ujja miatt? Kicsit elhever itt a közelben, aztán jöhet vissza a századhoz...

- Mikor lesz már vége ennek a háborúnak?

- Ne jajgass.

- Vége lesz, de mi nem érjük meg.

- Ha legalább azt a Bécset bevehetnénk.

- Aztán minek az neked?

- Csak úgy.

- Ha tavaszig nem lesz vége, úgyis mindenki szétszalad. Ki szántsa fel a földet? Talán az asszonyok? Istenigazában szétszórták a népet. Torkig vagyunk az egész disznósággal...

- A generálisok egyhamar nem hagyják abba.

- Micsoda beszéd ez?... Ki mondta?

- Eredj innen, zupás, míg jó dolgod van...

- A generálisok nem fogják abbahagyni.

- Ez igaz, fiúk. Először is dupla fizetést kapnak, aztán érdemkereszteket meg kitüntetéseket. Nekem mesélte valaki, hogy az angolok minden újoncért, aszongya, harmincnyolc és fél rubelt adnak a mi tábornokainknak.

- Gazemberek! Eladnak minket, akár a barmot.

- No, majd meglátjuk, ki nevet utoljára...

Amikor Tyelegin bement a fedezékbe, Rozanov alezredes, a zászlóalj parancsnoka - szemüveges, ritkás hajú, kövér ember -, a sarokban fenyőgallyakra terített lópokrócon ülve fogadta.

- No, csakhogy megjöttél - mondta.

- Bocsánat, Fjodor Kuzmics, ebben a szörnyű ködben eltévesztettem az utat.

- Hát tudod, fiam, ma éjszakára dolgunk akadt... - és elgondolkozva tette szájába a kis kenyérhéjat, amit egész idő alatt piszkos markában szorongatott. Tyelegin lassan összeszorította állkapcsát. - Arról van szó, édes barátom, Ivan Iljics... - folytatta az alezredes vontatottan. - Parancsot kaptunk, hogy át kell kecmeregnünk a túlsó partra. Jó volna minél könnyebben megúszni a dolgot. Ülj csak ide mellém. Akarsz konyakot? Szóval én azt eszeltem ki, hogy pont azzal a nagy fűzfával szemben kell hidat verni... Két szakaszt dobunk át a túlsó partra...

- Szuszov!

- Jelen, nagyságos úr.

- Ássad csak, ásd... Csendesen, ne dobáld a vízbe... Fiúk, gyerünk, gyerünk... Zubcov!

- Jelen, nagyságos úr.

- Gyere csak ide! Ide verj még egyet! Mélyebbre... vigyázva!

- Vigyázzatok, fiúk, eltörik a vállam... Emeld!

- Gyerünk, gyerünk!

- Ne ordíts, te barom!

- Húzd meg a másik végét... Nagyságos úr, felemelhetjük?

- Odakötöttétek?

- Kész...

- Emeld...

A holdfénytől átvilágított ködfelhőben nyikorogva emelkedett fel a két magas karó, amelyet keresztdeszkák tartottak össze. Ez volt az úgynevezett átvető híd. A parton a katonák elmosódó figurái mozogtak. Sietős, suttogó hangon beszéltek, káromkodtak.

- No, megvan?

- Igen, most jó.

- Ereszd, de vigyázva!

- Lassan, fiúk, óvatosan...

A karók végét kötelekkel erősítették meg a parton, a patak legkeskenyebb pontján, aztán lassan a víz színére bocsátották a hevenyészett hidat.

- Átér-e vajon?

- Lassabban ereszd!

- Fene nehéz!

- Megállj, lassabban, te!

A híd túlsó vége hangos csobbanással esett a vízre. Tyelegin gyorsan intett.

- Feküdj!

Nesztelenül lapultak le a part füvére a katonák. A köd megritkult, az éjszaka sötétebb lett, és a levegő hajnal felé erősen lehűlt. A túlsó parton csend volt. Tyelegin Zubcovot szólította:

- Kússz oda, rakd rá a pallót!

Vaszilij Zubcov, az örökké izzadságszagú, hórihorgas önkéntes lemászott Tyelegin mellől a partról a vízbe, Ivan Iljics látta, amint nagy keze remegve megkapaszkodik a parti gyökerekben; aztán eleresztette és lebukott.

- Hű, de mély... - hangzott Zubcov vacogó hangja valahonnét a mélyből. - Fiúk, ide a deszkákat!

- Deszkát! Ide a deszkákat!

Gyorsan, nesztelenül adták kézről kézre a deszkákat. Odaszögezni nem lehetett, féltek, hogy zajt csapnak vele... Amikor az első sorokat Zubcov lerakta, kimászott a vízből, és vacogó foggal, halkan mondta:

- Gyorsan, gyorsabban adogassátok... Ne aludjatok...

A híd alatt jéghideg víz csobogott. A deszkák inogtak. Tyelegin ki tudta venni a túlparti bokrok sötét körvonalait, és jóllehet azok ugyanolyan bokrok voltak, mint az innenső oldalon, mégis ijesztő volt rájuk nézni. Ivan Iljics visszatért oda, ahol a többiek hasaltak, és élesen kiáltotta:

- Felállni!

A katonák a fehéres ködben feltápászkodtak. Alakjuk szertelenül nagynak látszott.

- Egyenként, futólépésben a túlsó partra!

Tyelegin a híd felé fordult. Ebben a pillanatban, mintha csak napsugár tört volna át a ködfelhőn, fénybe borult a palló sárga deszkája és Zubcov rémülten felvetett, fekete szakállas arca. A fényszóró sugara oldalt, a cserjésre siklott, néhány csenevész, lombtalan bokrot ragadott meg: aztán újra a hídra feküdt. Tyelegin összeszorította fogát, és átszaladt a hídon. S mintha az egész fekete csöndesség egyszerre nagy robajjal összeomlott volna. Az osztrákok puska- és géppuskatüzet zúdítottak a hídra. Tyelegin a partra ugrott, lehasalt és hátranézett. Egy magas katona rohant a hídon, nem látta, kicsoda... A puskáját magához szorította, aztán egyszer csak elejtette, és kezét magasra emelve, oldalvást befordult a vízbe. Géppuska pásztázta a hidat, a vizet, a partot... Most a második... Szuszov rohant át, és leroskadt Tyelegin mellé.

- A fogammal tépem szét, améket elérem!

Rohant a harmadik, a negyedik, az ötödik. A következő alak felordított, és hadonászva a vízbe bukott.

Akik átértek, lehasaltak, egy-egy kis földhányást emeltek maguk elé. Most már az egész patak mentén fülsiketítő lövöldözés hasogatta a levegőt. Nem emelhették fel a fejüket. A fekvő rajvonalak fölé vad géppuskatűz csapott. Aztán... alacsonyan... a fekvők arcvonala előtt, egészen a közelben egyszer, kétszer... hatszor... tízszer... morajló robbanás hallatszott: az oroszok lőtték az ellenség géppuskafészkeit.

Tyelegin és előtte Vaszilij Zubcov felugrottak, vagy negyven lépésnyire előreszaladtak és lehasaltak. Az ellenséges géppuska most balról, a sötétségből kezdett dolgozni. Az oroszok tüze erősebbnek bizonyult, és a föld alá kényszerítette az osztrákokat. Az orosz önkéntesek a pillanatnyi tűzszünetet felhasználva, a saját tüzérségük által már tegnap szétlőtt osztrák drótsövény felé szaladtak.

Az éjszaka folyamán az osztrákok kijavították a drótakadályt. Egy hulla csüngött rajta. Zubcov átvágta a drótot, és a hulla, mint egy zsák esett Tyelegin lába elé. Laptyev lövész a többieket megelőzve, puska nélkül, négykézláb előrekúszott, és a mellvéd alá hasalt. Zubcov rákiáltott:

- Állj fel és dobd a gránátot!

Laptyev hallgatott, nem mozdult, meg se fordult. Ijedtében tán a szívverése is megállt. A tüzelés erősödött, a katonák nem nyomulhattak előre, hanem a földhöz lapulva, beásták magukat.

- Állj fel, te dög! Dobd már azt a gránátot! - kiáltott Zubcov. - Dobd, az anyád istenit! - és előrenyúlva, puskáját agyánál fogva, szuronyával Laptyev kidudorodó köpenyébe bökött. Laptyev feléje fordította elzöldült képét, a gránátot lerántotta derékszíjáról, és hirtelen a mellvédnek rontva, elhajította, s nyomban a robbanás után beugrott az árokba.

- Üsd, vágd! - üvöltötte magánkívül Zubcov.

Vagy tíz lövész ugrott fel. Nekilódultak és eltűntek a föld alatt. Fönt tisztán hallották a szakadatlan robbanásokat.

Tyelegin a mellvédnél a kézigránáttal kínlódott: sehogy sem tudta lecsatolni a derékszíjáról. Végül is beugrott az árokba, vállával a sáros falat súrolva, megbotolva rohant, és ordított, ahogy a torkán kifért... Egy lárvaszerű, fehér arcú embert látott a fedezék falához tapadva. Vállon ragadta. A hullaarcú idegesen motyogott, motyogott... mintha álmában beszélne.

- Elhallgass, te... Az ördög vigyen el... Hiszen nem bántalak... - kiáltott Tyelegin csaknem sírva, és a hullákon átugorva tovább rohant.

A harc már véget ért. Fegyverüket eldobálva, szürke emberek tömege mászott elő a fedezékből. Puskatussal lökdösték őket. Odább, vagy negyven lépésnyire, egy osztrák géppuskából még mindig lőtték az átkelőhelyet. Ivan Iljics a katonák és foglyok közt előrefurakodva kiabált:

- Mit néztek, mit bámultok?... Zubcov, hé, Zubcov!

- Itt vagyok...

- Te átkozott, hát nem látod?

- De hát hogy lehessen odaférni?

Arra rohantak.

- Állj!... Itt van, ni!

A fedezékből keskeny átjáró vezetett a géppuskaállásba. Tyelegin végigfutott rajta, és nyakát behúzva beugrott a géppuskafészekbe; a sötétben a tűrhetetlen zajtól csak úgy rengett minden. Valakit könyökön ragadott, és magához húzott. Egyszerre csend lett. Csak Tyelegin foglya hörgött még küszködve.

- A disznó mindenit, nem akar megdögleni - mormogott hátul Zubcov, s vagy háromszor fejbe vágta puskatussal. A fogoly összecsuklott. Búgó, furcsa hangot hallatott, aztán elcsendesedett. Tyelegin eleresztette, és kiment a fedezékből.

Zubcov utánakiáltott:

- Nagyságos úr, ez ide volt láncolva a géppuskához.

Nemsokára egészen kivilágosodott. A sárga agyagon vérfoltok piroslottak. Néhány rongyos hátizsák, fazekak és serpenyők közt hullák... hullák... A kimerült, elgémberedett katonák közül némelyik lefeküdt, mások konzervet bontottak, vagy az osztrákok eldobott hátizsákjaiban turkáltak.

A foglyokat már régen áthajtották a patak túlsó partjára. Az ezred átkelt, elfoglalta új állásait, a tüzérség pedig az osztrákok második vonalát lőtte. Az ellenség csak lanyhán felelt. Szemerkélve hullott az eső, a köd eloszlott, s Ivan Iljics a lövészárok szélére könyökölve a mezőt nézte, amelyen át éjszaka iderohant embereivel. Mező, hát mező, barna, nedves, itt-ott szögesdrót maradványok, itt-ott frissen felásott föld feketéllik, no meg néhány orosz katona holtteste. S hová lettek a tegnapi faóriások s a félelmetes bokrok? Eltűntek. Ahá, itt a patak. Ilyen közel van? És mégis mennyi erőfeszítésbe került, hogy megtegyék ezt a háromszáz lépést!

Az osztrákok folytatták a visszavonulást, és az orosz csapatok pihenés nélkül, egész éjszaka a sarkukban voltak. Tyelegin azt a parancsot kapta, hogy katonáival foglalja el a dombon kéklő erdőcskét, és rövid tűzharc után estére el is foglalta.

Sebtében elsáncolták magukat, s kiállították az őrséget, felvették a telefonösszeköttetést a csapattal, megették megmaradt ennivalójukat, és a szitáló esőben, a sötétben, az erdő nedves avarán sokan elaludtak, noha parancsot kaptak, hogy egész éjszaka folytatni kell a tüzelést.

Tyelegin egy puha mohával borított fatönkhöz támaszkodva ült a földön. Néha becsurrant a gallérja alá egy-egy esőcsepp, és ez jó volt, mert ébren tartotta. A reggeli izgalom már régen elmúlt, és tízversztás bukdácsolás után a felázott szántóföldeken, sövényeken és árkokon át, megmerevedett lába már csak gépiesen lépett, és feje szinte szétpattant a kíntól.

Léptek zördültek az avarban, és Zubcov halk hangját hallotta:

- Tetszik egy kis kétszersült?

- Köszönöm. Kérek.

Ivan Iljics elvette a kétszersültet, és rágcsálni kezdte. Édes volt és omlós. Zubcov melléje guggolt.

- Szabad rágyújtani?

- Lehet, de csak vigyázva.

- Vigyázok. Pipám van.

- Te, Zubcov... kár volt megölni...

- Azt a géppuskást?

- Azt.

- Persze hogy kár volt.

- Álmos vagy?

- Hát igen, de azért nem alszom el.

- Ha én elszundítanék, költs fel.

Lassan, lágyan hullt az eső az elszáradt lombra, a kézre, a sapkaellenzőre. A lárma, az ordítozás, az undorító izgalmak... s a géppuskás megölése után úgy hulltak most ezek az esőcseppek, mint az üveggyöngyök... Hulltak, hulltak a sötétbe, a mélybe, ahol a száraz lomb korhadozott. Zizegtek, susogtak, nem hagyták elaludni az embert. Nem lehet, nem szabad elaludni... Ivan Iljics az ujjaival feszítette szét szempilláit, és látta az ágak homályos, mintegy szénnel rajzolt körvonalait... "De hát egész éjjel lövöldözni... Bolondság! Hadd pihenjenek a katonák... Nyolc halott, tizenegy sebesült..." És jobban kellene vigyáznia magára is... Dása, Dása...

Az üveggyöngy-cseppek lassan mindennel megbékítették, elnyugtatták...

- Ivan Iljics!

- Igen, igen... Zubcov... Nem alszom...

- Hát nem hiábavaló az emberölés?... Talán neki is van házikója valahol! Családja is... Mi meg neki a szuronnyal, mint egy kitömött bábnak... ez a hőstett. Amikor az elsőt leszúrtam, utána még enni sem tudtam, mindent kihánytam... Most? Ez már a tizedik vagy a kilencedik... Hát nem borzasztó? Szóval ezt a bűnt tán mégiscsak magára vette valahol valaki? Nem?

- Micsoda bűnt?

- Hát mondjuk, akár az enyémet... Azt akarom mondani, hogy az én bűnömet talán csak magára vette valaki, valami tábornok, vagy tán Péterváron valaki, aki ezeket az ügyeket intézi...

- Ugyan mi a te bűnöd, ha a hazát véded?

- Hát pedig azt mondom neked, Ivan Iljics, valaki mégiscsak bűnös. Megkeressük, ne félj. Aki ezt a háborút kitalálta, meglakol érte, meg ám s keservesen...

Az erdőben lövés dördült. Tyelegin összerezzent. És más irányból is lövések csattantak.

Ez annál furcsább volt, mert az ellenség este óta nem adott életjelt magáról.

Tyelegin a telefonfedezék felé sietett.

A telefonos kidugta a fejét: - Alázatosan jelentem, a készülék nem működik.

Most már sűrű golyózápor zuhogott az erdőre, csak úgy vijjogtak az ágakhoz csapódó golyók. Az előőrsök keményen állták a tüzet, visszalőttek. Tyelegin mellett váratlanul előbukkant egy Klimov nevű katona, furcsán, érdes hangon megszólalt:

- Bekerítenek minket, zászlós úr! - aztán arcához kapott, leült a földre és előrebukott.

A sötétben valaki felordított:

- Emberek, meghalok!

Tyelegin látta a fatörzsek közt a katonák hosszú, mozdulatlan figuráit, akik - s ezt élesen, égetően érezte - valamennyien őrá néztek. Kiadta a parancsot, hogy szétszórva, egyenként szállingózzanak az erdőnek talán még körül nem zárt északi részébe. Ő maga azokkal, akik önként visszamaradnak a fedezékben végsőkig tartani fogja az állást.

- Öt emberre van szükségem, ki jelentkezik?

Zubcov, Szuszov és Kolov, egy egészen fiatal legény, megmozdultak a fák alatt, és hozzája léptek. Zubcov útközben visszanézve kiáltott:

- Még kettő kell! Rjabkin, gyere!

- Jó, jó! Mér ne, mehetek...

- Ötödik, ki az ötödik?

Egy alacsony, bekecses, prémsapkás ember állt fel a földről.

- Hát itt vagyok én, ha kell.

A hat ember egymástól mintegy húsz lépésnyire lehasalt, és tüzet nyitott. A katonák eltűntek a fák mögött. Ivan Iljics néhány tölténytárat kilőtt, és hirtelen, pontosan felvillant előtte, amint holnap reggel világoskék zubbonyos emberek hátára fordítják az ő rostává lőtt hulláját, kiszedik, ami a zsebében van, és egy piszkos kéz az inge alá nyúl...

Letette puskáját, kis gödröt ásott a porhanyós, száraz földbe, elővette Dása leveleit, egyenként megcsókolta valamennyit, s óvatosan, féltő gonddal a kis sírba rakta mind, és sietve szórta, szórogatta rájuk a zörgő harasztot.

- Jaj, jaj, pajtások, végem! - hallotta balról Szuszov hangját. Ivan Iljics Szuszovhoz kúszott, akinek a feje a földre billent, melléje feküdt, és kiszedte az elesett bajtárs lőszertáskájából a tölténytárakat. Most már csak Tyelegin lőtt, és tőle jobbra még valaki. Végül elfogyott a töltény. Ivan Iljics várt egy darabig, körülnézett, aztán fölemelkedett, és nevükön szólította katonáit. Csak egy hang felelt: "Jelen!" - s Kolov, puskájára támaszkodva, odajött Tyeleginhez.

- Nincs több töltényed?

- Nincs.

- Hát a többiek?

- Úgy látszik... végük van.

- Hát akkor gyerünk. Szaladjunk.

Kolov a hátára vetette puskáját, s a fatönkök között fedezve magát, nekiiramodott. Tyelegin alig tett vagy tíz lépést, amikor hátulról egy tompa acélujj fúródott a vállába.

Az az elképzelés, hogy a háború néhány bravúros lovasroham, remekül kivágott menetelések, katonák és tisztek hőstetteinek sorozata, menthetetlenül elavult.

A gárdalovasságnak az a híres hőstette, amikor Dolgorukov herceg, ezredparancsnok, szivarral a szájában s a szokásához híven franciául káromkodva, géppuskatűzön, drótakadályon át rohamra vezetett három, lóról-szállt századot egyetlen lövés nélkül, tulajdonképpen csak abból állt, hogy a lovasok, akiknek fele elesett vagy megsebesült, zsákmányoltak két hasznavehetetlen nehézágyút, amelyeket csak egy géppuska védett.

- Bízták volna csak rám az egész dolgot, tíz kozákkal elintéztem volna - nyilatkozott erről a fegyvertényről egy kozák kapitány.

Már az első hónapokban kiderült, hogy mit sem ér az a régi vágású, nagydarab, nagy bajuszú, marcona külsejű katona, aki pompásan lovagolva vagdalkozik, és fittyet hány a golyónak. A háborúban a technika és a hátország megszervezése lett a legfontosabb. A katonától csak azt kívánták, hogy makacsul és engedelmesen haljon meg ott, azon a helyen, amelyet a térképen kijelöltek a számára. Olyan katonára volt szükség, aki jól el tud bújni, be tudja magát ásni, és színe elvegyül a por színével. A hágai egyezménynek érzelgős határozatait, amelyek megszabták, mikor erkölcsös vagy erkölcstelen az emberölés, a gyakorlat egyszerűen felrúgta. És ezekkel a papírfoszlányokkal együtt lett semmivé a fölöslegessé vált erkölcsi törvények utolsó maradványa is.

A háború így néhány hónap alatt betetőzte egész század munkáját. Eddig igen sokan hitték, hogy az emberi életet a legfőbb jó törvényei irányítják, és hogy a gonosz felett végül is a jó diadalmaskodik, s az emberiség egyre tökéletesebbé válik. És íme: mindez a középkor ásatag maradványának bizonyult, gyengítette az akaraterőt, és gátolta a civilizációt. Most még a megrögzött idealisták is belátták, hogy a jó és a rossz tisztán filozófiai fogalmak, és hogy az emberi szellem a gonosz szolgálatába szegődött.

Ez volt az az idő, amikor már a kicsi gyerekbe beoltották, hogy a gyilkolás, a rombolás s egész nemzetek kiirtása csupa derék és üdvös cselekedet. Ilyenekről rikoltozott, harsogott naponta millió és millió újság. Akik szakértőknek tartották magukat, minden reggel megjósolták a harcok kimenetelét. Az újságokban megjelentek madame Thèbes-nek, a híres jósnőnek jövendölései. S rengeteg más jövendőmondó és csillagjós bukkant fel. Áru kevés volt. Az árak emelkedtek. Oroszországból megszűnt a nyersanyagkivitel. Az északon és keleten megmaradt három kikötőbe, amelyen keresztül még lélegzethez juthatott a befalazott ország, kizárólag fegyver és lőszer érkezett. A földet rosszul művelték meg. A bankók milliárdszámra vándoroltak a falvakba, de a parasztok egyre kedvetlenebbül adtak érte gabonát.

Az Antropozófusok Okkultista Páholyának Stockholmban megtartott titkos kongresszusán a rend megalapítója kijelentette, hogy a felső régiókban dúló szörnyű harc most áttevődött a földtekére, vagyis: bekövetkezett a világ katasztrófája, és az elkövetett bűnökért Oroszország esik áldozatul. Valóban, minden ésszerű meggondolás belefúlt abba a vérözönbe, amely háromezer verszta szélességben hömpölyögve vette körül Európát. Semmiféle ésszerű magyarázat nem felelt arra a kérdésre, miért pusztítja olyan elszántan, tűzzel-vassal, dinamittal és ínséggel az emberiség önnönmagát. Évszázados fekélyek fakadtak fel? Elévültek a múlt hagyományai? Ám jó. De mindez nem magyarázott meg semmit.

Éhség ütötte fel a fejét mindenütt, megállt az élet lüktetése. Mintha a háború csak első felvonása volna a tragédiának.

Minden ember, aki még nemrégen egy-egy "mikrokozmosz", egy-egy felnagyított egyéniség volt, most összezsugorodott, gyámoltalan porszemecskévé vált. Helyette most a bárdolatlan tömegek özönlötték el a tragédia színpadát.

A nőknek volt a legnehezebb. Ki-ki a maga szépségéhez, kedvességéhez, okosságához képest szövögette a maga vékony szálú, de rendes életkörülmények között eléggé tartós pókhálóját. Az illető, akinek szőtték, mindenesetre beleesett, és szerelmesen döngicsélt.

De a háború széttépte ezeket a szálakat is. Ilyen nehéz helyzetben gondolni sem lehetett arra, hogy elölről kezdjék szőni a hálót. Várni kellett jobb időkre, és a nők vártak, vártak türelmesen, az idő pedig szaladt, és a szűken mért asszonyi évek terméketlenül, szomorúan múltak el.

A férjek, szeretők, fiak, fivérek - ez idő szerint megszámozott és egészen mással elfoglalt egyének - kis földhányások mögött, mezőkön, erdőszéleken, országutakon hasaltak. És semmilyen erőfeszítéssel sem lehetett elűzni a nők öregedő orcáiról az egyre sokasodó redőket.

- Mondom a bátyámnak: "Te könyvmoly, ki nem állhatom a szociáldemokratákat! Megkínozzátok, aki csak egy szóval is hibázik." Mondtam neki: "Te légnemű ember vagy..." Erre aztán kidobott. Most itt vagyok Moszkvában, pénz nélkül. Rém mulatságos. Kérem, Darja Dmitrijevna, szóljon Nyikolaj Ivanovicsnak az érdekemben. Nekem mindegy, akármilyen munkát vállalok, legszívesebben persze valami kórházvonaton...

- Jó, majd megmondom neki.

- Itt nekem nincs senki ismerősöm. Emlékszik a mi "központunkra"? Vaszilij Venyaminovics Valet majdnem Kínába került... Szapozskov valahol a fronton van. Zsirov a Kaukázusban jár, s a futurizmusról tart előadásokat. Hogy Ivan Iljics Tyelegin hol lehet, nem tudom. Maga, azt hiszem, jól ismerte.

Jelizaveta Kijevna és Dása lassan lépegetett egy mellékutca magas hóbuckái között. Esett a hó, és csikorgott a lábuk alatt. Egy alacsony szán kocsisa, a bakról kilógatva agyonfoltozott szőrmecsizmáját, majdnem súrolta őket, és rájuk kiáltott:

- Félre az útból, kisasszonykák!

Rengeteg hó esett ezen a télen. A kis utcán a hársak száraz ágai le-letöredeztek a hó alatt. És az egész behavazott világ tele volt madarakkal. A templomi varjak sűrű rajokban rikoltozva röpködtek a város felett, ellepték a tornyokat, kupolákat, vagy elszálltak a hideg messzeségbe.

Dása megállt a sarkon, és megigazította fehér kendőjét. Szilszkinbundája és muffja tele volt hópelyhekkel. Arca megsoványodott, a szeme nagyobb és szigorúbb lett.

- Ivan Iljics nyomtalanul eltűnt - felelte. - Semmit se tudok róla.

Dása felnézett a madarakra. Bizonyára sokat éheztek a csókák a behavazott városban. Jelizaveta Kijevna túl piros szájára ráfagyott a mosoly; füles sapka volt rajta, és fejét lehajtva állt Dása mellett. Mellben szűk férfikabátot viselt, amelynek bő szőrmegallérja elállt, s rövid ujjából kivöröslött fagyoskodó keze. Sárgás nyakán hópelyhek olvadoztak.

- Még ma beszélek Nyikolaj Ivanoviccsal - mondta Dása.

- Minden munkát elvállalok. - Jelizaveta Kijevna maga elé nézett és bólogatott: - Nagyon, nagyon szerettem Ivan Iljicset, borzasztóan szerettem. - Elnevette magát, és rövidlátó szemét elöntötte a könny. - Szóval holnap eljövök. Viszontlátásra.

Elköszönt és a halinacsizmára húzott sárcipőben nagyokat lépve, elment. Fagyos kezét férfi módra zsebre dugta.

Dása utána nézett, aztán összeráncolta szemöldökét, s a sarkon befordult egy villába, ahol a város egyik lábadozókórháza volt elhelyezve. A tölgyfa burkolatú, magas szobákat jodoformszag feküdte meg. Az ágyakon kopaszra nyírt, hálókabátos sebesültek üldögéltek vagy hevertek. Kettő az ablaknál dámajátékot játszott. Egy beteg föl-le járkált puha papucsban. Amikor Dása belépett, az ember megállt, összeráncolta alacsony homlokát, s fejét karjára hajtva, lefeküdt az ágyra.

- Kedvesnővér - nyögte gyenge hangon. (Dása odament a dagadt képű, vastag ajkú, nagydarab legényhez.)

- Ugyan, az isten áldjon meg, fordíts a bal oldalamra - szólt nyögdécselve. (Dása megfogta, és minden erejét összeszedve felemelte, megfordította, mint egy zsákot.) - Kedvesnővér, mérd meg a lázamat. (Dása lerázta a hőmérőt, és a beteg hóna alá dugta.) Hányhatnékom van, kedvesnővér, amit lenyelek, minden kifordul belőlem. Egészen odavagyok.

Dása betakargatta és tovább ment.

A szomszéd ágyaknál mosolyogtak a katonák, egyikük meg is mondta:

- Ej, kedvesnővér, kutya baja annak, csak magát akarta odacsalni.

- Hát aztán, mér ne nyafogjon egy kicsit - szólt egy másik hang. - Kinek árt vele? A kedvesnővér dolga.

- Kedvesnővér, itt meg ez a Szemjon szeretné kérni valamire, de restelli.

Dása odament az ágyon ülő paraszthoz. Vidám, kerek madárszeme volt ennek a Szemjonnak; kis medveszájáról gondosan szétfésülte hatalmas seprűszakállát. Ajkát kedvesen csücsörítette Dása felé:

- Csúfolódnak velem, kedvesnővér, köszönöm a szívességét, nincs semmire szükségem.

Dása elmosolyodott. Szíve itt, ebben a környezetben megkönnyebbült az iménti nyomasztó érzéstől. Leült Szemjon ágyára, és ruhaujját feltűrve, megvizsgálta a sebkötést, mialatt a szakállas ember töviről hegyire elsorolta, hol s mi mindene fáj neki.

Dása októberben jött Moszkvába, amikor Nyikolaj Ivanovics, hazafias lelkesedésében, belépett a honvédelmet szolgáló Városi Szövetség moszkvai ügyosztályába. Pétervári lakását átadta az angol katonai misszió embereinek, és most Dásával együtt Moszkvában lakott, szarvasbőr bekecsben járt, szidta az elpuhult intelligenciát, és saját kifejezése szerint úgy dolgozott, mint egy ló.

Dása büntetőjogot hallgatott, vezette a kis háztartást, és mindennap levelet írt Ivan Iljicsnek. A lelke csendes volt és magába zárkózott. A múlt a távolba veszett, mintha valami idegennek az élete lett volna. Ő maga talán csak fél tüdővel lélegzett: folyton levelet várt, tele volt izgalommal, és csak az volt az egyetlen gondja, hogy tisztán és töretlenül megőrizze magát Ivan Iljicsnek.

November elején egyszer a reggeli kávénál Dása fellapozta az »Orosz Szót«, és az eltűntek névsorában ott találta Tyelegin nevét. Az apró betűs veszteséglista két teljes hasábot töltött meg: ennyi meg ennyi sebesült, ennyi meg ennyi elesett, ennyi meg ennyi eltűnt... s ezek végén Ivan Iljics Tyelegin zászlós.

Ez az apró betűs sor jelezte azt az eseményt, amely Dása egész életét elsötétítette... Úgy érezte, mintha ezeket az apró betűket, ezeket a sorokat, hasábokat, címeket vér öntötte volna el. Az iszonyú borzalom pillanata volt ez. Az újságlap azzá vált, amiről írt: bűzös, véres masszává. Enyészetszag, hangtalan zokogás áradt belőle.

Dását kirázta a hideg. Kétségbeesett, mély fájdalma is ebbe az állati borzalomba és utálkozásba fúlt. A díványra feküdt, és betakarózott a bundájával.

Ebédre hazajött Nyikolaj Ivanovics. Dásához ült, és csendesen simogatta a lábát.

- Várj csak türelemmel, ez a legfontosabb, Danyusa - mondta Nyikolaj Ivanovics. - Eltűnt! Tehát valószínűleg fogságba került. Ezernyi hasonló esetet tudok.

Éjjel Dása ezt álmodta: egy üres, keskeny, poros, pókhálós ablakú szobában, a vaságyon egy katonaruhás ember ül. Fakó arcát kín torzítja el. Kopasz fejét két kézzel betöri, s felnyitja, mint a lágy tojást, kiszedi, ami benne van, és kezével a szájába tömi.

Dása akkorát sikoltott álmában, hogy Nyikolaj Ivanovics magára vette takaróját, ijedten átbotorkált a szomszéd szobából Dása ágyához, de sokáig nem tudta kiszedni belőle, mi történt. Majd valeriáncseppeket adott be neki, és maga is bevett az idegcsillapítóból.

Dása az ágyon ülve, összekulcsolt két kezével verte a mellét, és csendesen, kétségbeesetten mondogatta:

- Értsd meg, nem bírok élni. Érted, Nyikolaj, nem bírom tovább! Nem bírok, nem akarok...

A történtek után nagyon nehéz volt élnie; és úgy élni, ahogy eddig élt, tovább nem is lehetett.

Alighogy Dását megérintette a háború vasökle, minden könnycsepp és minden halál a szívügye lett. S mihelyt a kétségbeesés első rohamán túlesett, azt az egyetlen megoldást választotta, amire képes volt: elvégzett egy gyorsított betegápolói tanfolyamot, és kórházba ment dolgozni.

Eleinte nagyon nehéz volt ez a munka. A frontról érkezett sebesülteken olyan kötések voltak, amelyeket napok óta nem váltottak. Amikor itt leszedték róluk, az ápolónők ájuldoztak a bűztől. Műtét közben Dása tartotta a megfeketedett karokat, lábakat, amelyekről darabokban vált le a hús, és látta, hogyan csikorgatják fogukat kínjukban a gyámoltalanul vergődő, erős férfiak.

Annyi kínszenvedés volt itt együtt, hogy a világ minden irgalmassága sem lett volna elegendő a szánalomra. Dása kezdte teljesen beleélni magát ebbe az eltorzult, véres életbe. Mintha másféle élet már nem is lehetne. Éjszakánként az ügyeletes fülke asztalán a zöld ernyős lámpa... a falon túl valaki félrebeszél... egy elrobogó gépkocsi megzörrenti a polcon sorakozó üvegcséket... Sivár volt ez az élet, de az igazinak egy atomja...

Dása az éjszakai ügyelet óráiban fel-felidézte a múltat, amelyet egyre inkább álomnak érzett már. Olyan magasságokban élt ő akkor régen, hogy nem látta a földet, s úgy élt ott, ahogy a többiek: önmagába szerelmes gőggel. S most a felhőkből idepottyant a vérbe, a piszokba, ebbe a kórházba, beteg testek bűzébe, ahol éjszaka nyögnek, hörögnek s félrebeszélnek. Most egy tatár katona haldoklik... tíz perc múlva morfiuminjekciót kell neki adni.

Mai találkozása Jelizaveta Kijevnával felizgatta. Nehéz napja volt különben is. Galíciából olyan állapotban hoztak sebesülteket, hogy egyiknek a karját kellett tőből levágni, másiknak a lábát, kettő már agonizált... Dását a nap agyonfárasztotta, és mégis egész idő alatt nem tudta kiverni a fejéből Jelizaveta Kijevnát, férfikabátjában, a kivörösödött kezét, szánalmas mosolyát, alázatos pillantását.

Este, amikor asztalához ült pihenni, a zöld ernyős lámpát nézve arra gondolt, milyen jó is lehet annak, aki csak úgy az utcasarkon elsírja magát, és egy idegennek azt tudja mondani: "Nagyon-nagyon, borzasztóan szerettem Ivan Iljicset..."

Dása a nagy karosszékben hol oldalára fordult, hol maga alá húzta a lábát. Fellapozott egy könyvet: »A városi Szövetség háromhavi tevékenységének beszámolóját.« Temérdek számoszlop és érthetetlenség volt benne. De a könyvben sem talált enyhülést. Az órára nézett, sóhajtott és bement a kórterembe.

A sebesültek aludtak. A levegő nehéz volt. Csak a magasban, a tölgyfa burkolatú mennyezet vas csillárján égett egy tejüveg lámpa. A tatár katona, akinek levágták a karját, borotvált fejét ide-oda dobálva, félrebeszélt. Dása felvette a földre esett jégtömlőt, visszatette a katona lázban izzó fejére, és ráhúzta a takarót. Aztán elhaladt az ágya előtt, leült egy konyhaszékre, s kezét térdére ejtette.

"A szívünk tudatlan, ez a baj - gondolta. - Csak a szépet s a finomat szereti. De a rútat szeretni, sajnálni nem tanulta meg."

- Mi az, kedvesnővér, elkerül az álom? - hallott egy gyöngéd hangot és odafordult. Szemjon volt, a szakállas.

- Miért nem alszol?

- Nappal kialudtam magamat.

- Fáj a karod?

- Nem nagyon... Kedvesnővér...

- No, mi az?

- Olyan kicsi lett az arcod. Aludni kéne. Eredj, szundikálj egyet. Én majd ügyelek, és ha kell valami, behívlak.

- Nem, nem akarok aludni.

- Van valakid a háborúban?

- Igen, a vőlegényem.

- Hát... majd csak megőrzi az Isten.

- Eltűnt nyomtalanul.

- Ej, ej. - Szemjon a szakállát borzolgatva felsóhajtott. - Az én kisöcsém is eltűnt, aztán levél jött tőle, a fogságból. No és jó ember a jegyesed?

- Nagyon-nagyon jó ember.

- Talán hallottam róla. Mi is a neve?

- Ivan Iljics Tyelegin.

- Hallottam... Várj csak... Hát persze, hogy hallottam. Mondogatták, hogy fogságba esett. Melyik ezredben is volt?

- A kazanyiban.

- Mondom, hogy ő az. Fogságban van. Él. Hej, de jó ember is... Ne búsulj, kedvesnővér, légy csak türelemmel. Mire a hó elolvad, vége a háborúnak. Kibékülünk. Fiúkat szülsz még neki, meglátod.

Dása hallgatott. A könnye a torkát fojtogatta. Tudta, Szemjon a hírét se hallotta Tyeleginnek, csak kitalálta az egészet... és mégis hálás volt a vigaszért.

- Ó, te jóságom... - mondta csendesen Szemjon.

Ismét az ügyeletes-szobában ült, arccal a karosszék támlájának dőlve. Dása érezte, hogy ide szeretettel fogadták be őt, az idegent: "Jöjj közénk, élj nekünk..." Most minden egyes alvó betegét külön-külön sajnálta. És mialatt így szánakozott rajtuk, döbbenetes élességgel látta maga előtt Ivan Iljicset... Valami keskeny ágyon s valahol messze... ő is ott alszik, alszik, lélegzik, mint ezek itt...

Föl-alá kezdett járkálni. Hirtelen telefoncsengetésre riadt. Ebben az álomittas csendben durván megrázta Dását a csengetés. Bizonyosan sebesültek érkeztek az éjjeli vonattal.

- Halló! - kiáltott a kagylóba. Egy izgatott, kedves női hang hadarta:

- Kérem, hívják a telefonhoz Darja Dmitrijevna Bulavinát.

- Én vagyok az - felelte Dása, és a szíve nagyot dobbant. - Ki az?... Kátya... Katyusa... Te vagy az, drágám?

- No, gyerekek, most megint együtt vagyunk - mondta Nyikolaj Ivanovics. Megrántotta hasán a szarvasbőr kabátját, és Jekatyerina Dmitrijevna állát felemelve, csókot cuppantott az arcára. - Jó reggelt, szívecském, hogy aludtál? - Aztán Dása széke mögé kerülve, őt is megcsókolta a haján. - Minket fejszével sem tudsz már szétvágni, Katyusa. Derék kislány ez, dolgozik. - Leült a friss abrosszal terített asztalhoz, magához húzta a porcelán tojástartót, és késsel feltörve a lágytojást, derűsen folytatta: - Képzeld, Katyusa, megszerettem a tojást angolosan, mustárral és vajjal. Igazán pompás, neked is ajánlom. Igaz, hallottad, Németországban fejenként csak két tojást kapnak havonként az emberek. Mit szólsz hozzá? - Nagy száját kitátva, elnevette magát. - Hát mi pont ezzel a tojással fogjuk a német fejét beverni. Azt beszélik, hogy náluk a gyerekek már bőr nélkül jönnek a világra. Bismarck megmondta nekik, a bolondoknak, hogy jó lesz Oroszországgal békében élni. Nem hallgattak rá, kikezdtek velünk, most aztán tessék: itt a kéttojásos havi adag.

- De hiszen az borzasztó, ha a gyerekek bőr nélkül születnek - mondta lesütött szemmel Jekatyerina Dmitrijevna. - Egyformán borzasztó akárhol, akár nálunk, akár a németeknél.

- Katyusa, már engedj meg, de csacsiságokat beszélsz.

- Én csak azt tudom, hogy ha mindennap gyilkolnak, és megint csak gyilkolnak, ez olyan borzalmas, hogy az embernek elmegy a kedve az élettől.

- Mit csináljunk, fiam, a saját bőrünkön kell kitapasztalni, mi is az az állam. Olvastuk egyre-másra a történelemkönyvekben, hogyan hódított meg mindenféle földeket ennyi meg ennyi orosz Kulikovónál meg Borogyinónál, meg tudom is én, még hol. Elgondoltuk, mikor a térképet néztük: "Ó, milyen nagy is ez az Oroszország!" Hát most aztán tessék bizonyos számú életet odaadni annak az épségéért, amely egész Európa és Ázsia térképén zöldre van festve. Persze, ez nem valami mulatságos dolog. Igen, ha te azt mondod nekem, hogy nálunk rossz az államgépezet, ebben egyetértek veled. De ha én most elmegyek meghalni ezért az államért, mindenekelőtt megkérdezem: "És ti, akik engem halálba küldtök, vajon fel vagytok-e vértezve államférfiúi bölcsességgel, s nyugodtan onthatom-e véremet a hazáért?..." Igen, Kátya, a kormány, régi szokásához híven, még mindig sandán nézi a társadalmi szervezeteket, de már nyilvánvaló, hogy nélkülük semmire sem megy. Mi pedig előbb a kisujját kapjuk el, aztán az egész kezét. Én igen optimista vagyok. - Nyikolaj Ivanovics felkelt, a kandalló párkányáról gyufát vett elő, állva rágyújtott, és az elégett gyufaszálat az üres tojáshéjba dobta. - Nem, nemhiába ömlik annyi vér. A háború azzal végződik, hogy a magunkfajta társadalmi tényezők veszik kezükbe a kormányrudat. Amit a narodnyikok, a forradalmárok és marxisták nem tudtak elérni, azt megcsinálja a háború. Na pá, gyerekek! - Még egyet rántott a kabátján s kiment. Hátulról férfiruhába bújt kövér asszonynak látszott.

Jekatyerina Dmitrijevna felsóhajtott, és kötésével az ablakhoz ült. Dása a karszék támlájára telepedve, átfogta nővére vállát. Mindketten magas nyakú, fekete ruhában voltak, és most, amint így csendesen együtt ültek, nagyon hasonlítottak egymáshoz. Az utcán lassan hulldogált a hó, és a szoba falain is enyhe, hószínű fény ömlött el. Dása arcával Kátya hajához tapadva, kissé ismeretlen illatokat érzett rajta.

- Katyusa, hogy éltél mégis az egész idő alatt? Semmit sem mesélsz.

- Miről meséljek, kicsikém? Hiszen sokszor írtam neked.

- De mégis... Nézd, Kátya, én nem értem, te olyan édes vagy, olyan szép, olyan jó... én nem ismerek nálad különbet... hogy lehet, hogy mégse vagy boldog? A szemed mindig szomorú.

- Úgy látszik, a szívem boldogtalan...

- Kátya, én komolyan kérdezlek.

- Nézd, kedves, én magam is folyton csak ezen töröm a fejem. Úgy látszik, ha az embernek mindene megvan, csak akkor boldogtalan úgy istenigazában. Nekem jó férjem van, szerető testvérem, szabad vagyok... Mintha káprázat volna a világ, s én magam a kísértet benne... Emlékszem, Párizsban néha elgondoltam: "Istenem, ha én most valahol vidéken, isten háta mögött élhetnék, baromfival, veteményeskerttel bíbelődnék, esténként a patak partján várna a szeretőm..." Hiába, Dása, az én életemnek már vége!

- Katyusa, ne beszélj bolondokat.

- Dása... én érzem, tisztán, világosan azt a napot... - és Kátya elsötétült, merev pillantással nézett húgára. - Igen, azt a napot érzem... Néha csak a csíkos matracot, a félrecsúszott lepedőt, a lavórba hányt epét látom... És magamat is, amint ott fekszem, holtan, sárgán, őszen...

Jekatyerina Dmitrijevna ölébe ejtette gyapjúkötését, és az odakünn csendben hulló hópelyheket nézte. Messzebb, a Kreml hegyes tornya körül, a kiterjesztett szárnyú aranysas alatt, fekete falombok felhőjeként varjúsereg kavargott.

- Emlékszem, Dása... egyszer korán, kora hajnalban keltem fel. Az erkélyről egész Párizst halványkék ködfelhő borította, és mindenünnen fehér, szürke, kék füstgomolyok szállongtak. Éjszaka esett, friss zöldségszag, vaníliaillat érzett a levegőben. Az utcán gyermekek mentek iskolába, az asszonyok meg bevásárolni az alighogy kinyitott boltokba. Minden olyan egyszerűnek, öröknek látszott. Kedvem támadt lemenni közéjük, elvegyülni a tömegben, találkozni valakivel, akinek kedves, jó, barátságos szeme van, és annak a vállához támaszkodni. De amire leértem a bulvárra, már az egész város őrjöngött. Rikkancsok rohangáltak, mindenfelé izgatott emberek verődtek össze. Minden újságban: halálfélelem és gyűlölet... Kitört a háború. Ettől a naptól kezdve egyebet se hallok, csak... halál... halál... Mi jöhet még ezután?

Dása kisvártatva megszólalt:

- Katyusa!

- Mi az, kedves?

- Hogy vagy Nyikolajjal?

- Nem tudom, azt hiszem, megbocsátottunk egymásnak. Látod, már három napja itthon vagyok, és ő nagyon gyöngéd hozzám. Ki törődik most holmi asszonyi panaszokkal? Szenvedhetsz, megőrülhetsz, ki bánja? Zümmöghetsz, akár a szúnyog! Magad is alig hallod ebben a zsivajban. Irigylem az öregasszonyokat, náluk már minden olyan egyszerű: maholnap végük, készülhetnek a halálra.

Dása elfordult, többször mélyet sóhajtott, és levette kezét Kátya válláról. Jekatyerina Dmitrijevna gyöngéden megszólalt:

- Dasenyka, Nyikolaj Ivanovics megmondta, hogy menyasszony vagy. Igaz? Szegénykém... - Megfogta Dása kezét, megcsókolta, szívére tette, és úgy simogatta. - Én hiszem, hogy Ivan Iljics él. És ha te őt nagyon szereted, akkor neked több semmi, de semmi a világon nem kell.

A nővérek megint hallgattak, és a hóhullást nézték. Az utcán, a hórakások közt meg-megcsúszva a havon, csutakkal és tisztes fehérneművel a hónuk alatt hadapródok meneteltek a fürdőbe énekszóval:

Repülj, repülj, sólyommadár,
Mint a sas! - Ne búslakodj már...

Néhány napi megszakítás után Dása megint eljárt a kórházba. Jekatyerina Dmitrijevna egyedül maradt a lakásban, ahol neki minden idegen volt... Két unalmas tájkép a falon: egy szénakazal és csupasz nyírfák között valami vadvíz. A szalondívány fölött ismeretlen emberek fényképei, a sarokban poros árvalányhajcsokor...

Jekatyerina Dmitrijevna megpróbált színházba járni, ahol kivénült színésznők Osztrovszkij-darabokat játszottak. Tárlatokat, múzeumokat látogatott, de mindez fakó volt és élettelen! Ő maga is, akár az árnyék, barangolt az életben, amelyet mintha már mindenki régen elhagyott volna.

Órákig elüldögélt az ablaknál, a meleg fűtőtest mellett, és nézte a csendes, hólepte Moszkvát, ahol a hóhulláson, a lágy levegőn át panaszosan szóltak a harangok. Mindig meghalt valaki, mindig temettek fronton elesett katonákat. A könyv kiesett a kezéből: ugyan miről olvasson? Miről ábrándozzék? Régi becézett ábrándjait most olyan hitványnak látta.

A reggeli újságtól az esti lapokig húzta az időt. Jekatyerina Dmitrijevna látta, hogy környezetében mindenki a jövőnek élt, a győzelem és a béke elképzelt világában, és mindazt, ami ennek a reménynek tápot adott, valami különös lelkesültséggel fogadták, s minden balsikernél elkomorodva horgasztották le fejüket. Mint a mániákusok, vetették rá magukat minden hírre, mondatfoszlányra, a legképtelenebb közleményekre, és az újság egy-egy sorától valósággal lángra gyúltak.

Jekatyerina Dmitrijevna végre elszánta magát, s megkérte férjét, helyezze el valami munkára. Március elején el is kezdett dolgozni, ugyanabban a kórházban, ahol Dása.

Eleinte ő is, akárcsak annak idején a húga, utálkozott a szennytől, és elborzadt a sok szenvedéstől. De leküzdötte ellenszenvét, és lassacskán belejött a munkába. Az önuralom örömet szerzett neki. Először érezte az élet közelségét. Megszerette a piszkos, nehéz munkát, és szánta azokat, akikért dolgozott. Egyszer azt mondta Dásának:

- Ugyan hol van az megírva, hogy nekünk holmi különös, kifinomult életet kell élnünk? Tulajdonképpen te is, meg én is éppen olyan egyszerű fehérnép vagyunk, mint más. Nem is kell nekünk egyéb, csak egy jó férj, minél több gyerek, s legyünk minél közelebb a természethez.

Nagypénteken a két nővér a Rzsevszkaján levő, kakaslábon álló Szent Miklós-templomban imádkozott. Jekatyerina Dmitrijevna vitte a kórház kalácsait szentelni, és Dásával együtt a kórházban töltötte a feltámadás ünnepét is. Nyikolaj Ivanovicsnak rendkívüli ülése volt, és éjjel három óra felé autón ment el a nővérekért. Jekatyerina Dmitrijevna azt mondta, hogy se ő, se Dása nem álmosak, vigye őket el még egy kicsit autózni. Ez nem volt illő dolog, de aztán a sofőrnek adtak egy pohár konyakot, és kihajtattak a Hodinkára.

Kissé fagyott még. A hideg kicsípte az arcukat. A felhőtlen égen ritkásan ragyogtak a csillagok. Vékony jég ropogott a kerekek alatt. Kátya és Dása, mindketten szürke bundában, fehér fejkendőben, szorosan egymáshoz bújtak a kocsi mélyén, Nyikolaj Ivanovics a sofőr mellett ülve, időnként hátranézett rájuk. Mind a kettőnek nagy volt a szeme, sötét a szemöldöke...

- Isten bizony nem tudom, melyik a feleségem - dörmögte Nyikolaj Ivanovics.

- Találd ki - suttogta valamelyikük, és elnevették magukat.

Az óriási mező fölött, a látóhatár szélén, mintha pirkadt volna, és messziről ide látszottak a Szerebrjanij Bor sötét körvonalai. Dása csöndesen megszólalt:

- De jó volna szeretni, Katyusa.

Jekatyerina Dmitrijevna gyenge kézszorítással felelt. Az erdő fölött, a virradat zöldes vizén egy-egy nagy csillag villózott, mintha pihegett volna.

- Igaz, Katyusa, elfelejtettem megmondani - szólt hátra Nyikolaj Ivanovics, és egész testtel visszafordult az ülésen -, éppen most érkezett a megbízottunk, Csumakov, és azt beszélte, hogy Galíciában, úgy látszik, nagyon komoly a helyzet. A németek olyan tűzfergetegeket zúdítanak ránk, hogy egész ezredeket söpörnek el egy csapásra... Nekünk pedig, képzeljétek, nincs elég lövedékünk... ördög tudja, mi lesz ebből.

Kátya nem felelt, csak felnézett a csillagokra. Dása a nővére vállára hajtotta a fejét. Nyikolaj Ivanovics még szitkozódott egy kicsit, aztán szólt a sofőrnek, hogy forduljon vissza.

Húsvét harmadnapján Jekatyerina Dmitrijevna rosszul lett, nem ment be szolgálatra, hanem lefeküdt. Megállapították, hogy tüdőgyulladása van. Úgy látszik, huzatot kapott és megfázott.

- Hát így fest a dolog nálunk... Rettenetesen állunk.

- Hadd már. Ne pocsékoljuk a rőzsét. Gyerünk aludni.

- Így áll a bál... Hej, fiúk, odavan Oroszország!

A zsúpfödeles, boglyához hasonló fészer agyagfalánál, a pislogó tűz mellett három katona ült. Az egyik a kapcáját szárítgatta ügyesen, hogy ne fogjon tüzet, a másik a nadrágját foltozta, óvatosan húzogatva a cérnát. A harmadik, egy ragyás, nagy orrú, ritkás fekete szakállú ember, a földön gubbasztott, és kezét mélyen köpenye zsebébe dugva, beesett, tébolyult szemmel nézett a tűzbe.

- Mindent elárultak... Ez... ez rémes... - mondta halkan. - Egyebet se tudunk, mint zsidót akasztani a faágra. Az árulás meg odafent fészkel a fa legtetején.

- Úgy meguntam már ezt a háborút, hogy azt egyetlenegy újság se tudja leírni - dünnyögte az a katona, aki a kapcáját szárítgatta, és most óvatosan újabb gallyakat rakott a tűzre. - Támadásba mentünk, visszavonultunk, megint mindent elsöprő támadás, és nem visszaparancsoltak megint a helyünkre?! Megint hasztalan volt minden áldozat - mondta furcsán s keményen tagolva a szavakat, és a végén a tűzbe köpött.

- Idejött hozzám az imént Zsadov hadnagy - mesélte mosolyogva, csendesen a nadrágfoltozó katona. - Jól van, gondolom, biztosan unatkozik, s nem fér a bőrébe. Hát csak rákezdi, hogy mér rongyos a kapca, meg hogy "hogy állsz?". Én csak hallgatok. A beszélgetés nagyon egyszerűen végződött. Kaptam egy pofont.

A kapcáját szárító katona elkeseredetten mondta:

- Nincs puskánk, nincs mivel lőni. A mi zászlóaljunkban egy ágyúra hét lövedék jut. Csak a pofon, az a biztos...

A nadrágfoltozó csodálkozva nézett rá, s a fejét csóválta.

- Nono! Ejnye!

- Már mindenkit elvisznek, már a negyvenhárom évesek is sorra kerültek - csattant fel a tébolyult szemű, fekete katona. - Ilyen erővel a világot is el lehetne foglalni. Igenis. Mert mi megtesszük a magunkét! Bár ők ott, akik fölöttünk vannak, bár ők is megtennének mindent, mint mi!

A nadrágfoltozó rábólintott:

- Igazad van...

- Láttam én, mi volt Varsónál - folytatta a fekete szakállas. - Legalább öt-hatezer szibériai teste hevert ott lekaszálva, mint a rozs. Miért? Mi végett? Hát én megmondom! A haditanácsban elhatározták, hogy így meg úgy lesz, és arra nyomban kijött onnan egy generális, és titokban sürgönyt menesztett Berlinbe. Érted? Két szibériai hadtest egyenesen a pályaudvarról, egyenest arra a mezőre masírozott ott Varsó alatt, és persze, egyenest bele a géppuskatűzbe. Mondhatsz nekem akármit, ott fönt valakit megvásároltak. Az apám, ha megesett, hogy nem úgy húztam meg a hámigát, ahogy kellett, odajött hozzám, és lekent egy olyat, hogy a szemem is szikrát hányt tőle. Jól tette, tanultam belőle. De a szibériai katonákat mért kellett a vágóhídra vinni, mint a barmokat? Én mondom, fiúk, odavan Oroszország, eladtak bennünket. Eladott bennünket egy falumbeli paraszt, egy pokrovszkojei csavargó. Nem is akarom a nevét megmondani... Írástudatlan, verekedős, hízelkedő, munkakerülő, lótolvaj volt, aztán kolostorok körül kezdett settenkedni, asszonyokat bolondított, édes likőröket ivott... Most ott ül Péterváron, a cár mellett, miniszterek, generálisok udvarolnak neki. Mink ezerszám pusztulunk, nedves földön hasalunk, őnáluk meg ott, Péterváron, minden villanyfényben csillog-villog. Esznek, isznak pukkadásig.

Hirtelen elhallgatott. Csönd volt, és nedvesség érzett; a fészerben szénát ropogtattak a lovak, s egyikük tompán belerúgott a falba. Egy éji madár panaszos kiáltással röppent el a tűz fölött.

Ekkor messziről szörnyű, szakadozott üvöltés hangzott fel, amely egyre közeledett, mintha egy állat száguldana elképzelhetetlen sebességgel a vaksötétben, és valahol, a fészertől jó messze, irtózatos robbanás rázta meg a földet. A lovak megvadulva rázták zablájukat. A nadrágfoltozó katona ijedten mondta:

- Ez alaposan idevágott!

- Ez aztán az ágyú!

- Várjatok!

Mindhárman felkapták fejüket. A csillagtalan éjben egy második robaj dörgött a fészer közvetlen közelében, gyökerestől tépte ki a fákat, megrázta a földet... Nyomban utána a harmadik lövedék közeledett sivítva... mint egy vontatott halálordítás... Olyan elviselhetetlen volt a hangja, hogy az ember szívverése is elállt tőle. A fekete katona felkelt a földről, és menekülni próbált. De felülről már süvöltött, és mint egy sötét villám, oly irtózatosan csapott le a fekete, tüzes, megnevezhetetlen borzalom.

Amikor ez a tüzes feketeség eloszlott, azon a helyen, ahol az imént még emberek ültek a tűz körül, csak egy mély gránáttölcsér tátongott. A fészer bedőlt fala fölött sárga lángba borult a szalmatető. A lángok közül egy lobogó sörényű ló rohant nyerítve a sötét fenyvesek sűrűjébe.

A síkság cikcakkos szélű láthatárán pedig már villámlott, mennydörgött az ágyúk sokasága, hosszú rakéta-hernyók kúsztak az égre, és fénypászmáik lassan aláhullva világították meg a sötét, nedves földet. Az ágyúk rémületes robaja az egeket ostromolta.

Ugyanaznap este, ettől a fészertől nem messze, a tiszti fedezékben az uszoljeli ezred egyik századának tisztjei abból az alkalomból, hogy Tyotykin kapitánynak otthon fia született, nagy ivászatot rendeztek. Mélyen a föld alatt, háromsoros gerendafödém alatt, egy alacsony pincében, csomóstul poharakba állított sztearingyertyák világánál ültek az asztal körül a tisztek, számszerint nyolcan, meg a doktor és három ápolónő a tábori kórházból.

Rengeteget ittak. Tyotykin kapitány, a boldog apa, ételmaradékok közé, egy tányérba ejtette fejét és elaludt. Piszkos csuklója lelógott kopasz koponyája mellől. A nővérek a fülledt szeszgőzben, a gyertyák halvány fényében nagyon csinosak voltak a szürke ruhában, fejükön szürke fityulával. Az egyiket Muskának hívták. Halántékán két fekete fürtöcske göndörödött. Folyton kacagott, egyre nyújtogatta fehér nyakát, amelyre két szomszédja, s a vele szemben ülő két tiszt is mohó pillantásokat vetett. A másik, Marja Ivanovna, egy kövér, pirospozsgás lány, igen szépen énekelt cigányrománcokat. Hallgatói az asztalt verték elragadtatásukban, és nagyokat kurjongattak: "Ej, hogy az ördög vigye el, az volt csak az élet!"

Jelizaveta Kijevna volt a harmadik nő az asztalnál. A gyertyafény visszaverődve csillogott a szemén. Minden arc fehéren világított a füstfátyol megett, de ő csak szomszédjának, Zsadov hadnagynak orcáját látta félelmetesnek és gyönyörűnek. Széles vállú, szőke ember volt Zsadov, borotvált arcából szinte világított porcelánkék szeme. Szorosra húzott derékszíjjal egyenesen ült, sokat ivott, de csak sápadtabb lett tőle. Amikor a fekete hajú Muska majd eldőlt a kacagástól, vagy amikor Marja Ivanovna gitárt ragadott, gyűrött kendőjével megtörülte arcát, és mély hangján rákezdte, hogy "Moldvai pusztán születtem én," Zsadov vékony szája szögletében hűvös mosoly jelent meg, és csak úgy döntötte magába az italt.

Jelizaveta Kijevna közelről bámult Zsadov tiszta, redőtlen arcába. A hadnagy illedelmes és jelentéktelen társalgással szórakoztatta, közben elmondta, hogy van az ezrednél egy törzskari kapitány, Martinov, aki fatalista hírében áll. És valóban, ha jó sok konyakot megivott, éjszaka átmegy a drótakadályokon, egészen az ellenséges lövészárkok közvetlen közelébe, és négy nyelven szidja a németeket. A napokban haslövéssel fizetett meg becsvágyáért. Jelizaveta Kijevna sóhajtva azt mondta erre, hogy Martinov kapitány eszerint hős. Zsadov elnevette magát:

- Bocsánat, vannak becsvágyó emberek, és vannak ostobák, de hősök nincsenek.

- De ha például maga rohamra megy, ez talán nem hősiesség?

- Először is rohamra nem mennek maguktól az emberek. Rohamra mások kényszerítik őket, és ők, mert gyávák, mennek. Persze vannak olyanok is, akik kényszer nélkül is hajlandók életüket kockáztatni, de ezek természetüknél fogva áhítják a gyilkolást. - Zsadov kemény körmével az asztalra koppantott. - Ha akarja tudni, ezek a jelenkori öntudat legmagasabb fokán állnak.

Könnyedén felemelkedve, az asztal túlsó végéről odahúzott egy nagy dobozt, és cukorkával kínálta Jelizaveta Kijevnát.

- Nem, nem kérek - hárította el a lány, és érezte, mennyire dobog a szíve, s elgyengül a teste. - Mondja... és maga... maga milyen fajta?

Zsadov ráncba gyűrte homlokát, arcán is váratlanul apró ráncok jelentek meg. Egyszerre egészen öreg lett.

- Mi az, hogy milyen fajta? - kérdezte élesen. - Tegnap a fészer mögött agyonlőttem egy zsidót. Most talán azt akarja tudni, kellemes volt ez vagy nem? Ostobaság! - Éles fogai közé szorított egy cigarettát, a gyufát is meggyújtotta, és lapos ujjai nem reszkettek, de a cigaretta mégsem fogott tüzet, és Zsadov nem gyújtott rá. - Igen, ittas vagyok, bocsánat - mondta, és eldobta a körméig égett gyufát. - Gyerünk a levegőre.

Jelizaveta Kijevna mintegy álomban felkelt, és utána ment a fedezék szűk kijáratához. Részeg hangok kiabáltak utánuk, és Marja Ivanovna a gitárhúrokba kapva, mély hangon rázendített: "Gyönyört lehelt felém a kéjes éjszaka..."

Künn megejtő volt a csend, tavaszillat és sötétség. Zsadov gyors léptekkel, zsebre dugott kézzel haladt a nedves fűben; Jelizaveta Kijevna kissé mögötte lépkedett, s még mindig mosolygott. A férfi hirtelen megállt, és akadozva kérdezte:

- No, hát mi lesz?

A lány füle égett, a torka kiszáradt. Alig hallhatóan így felelt:

- Nem tudom.

- Gyerünk! - és Zsadov a fészer sötétlő tetője felé mutatott. Pár lépéssel odább újból megállt, és jéghideg kezével erősen karon ragadta Jelizaveta Kijevnát.

- A testem... akár egy istené - szólalt meg váratlan hévvel. - A fogammal átharapok egy rézpénzt. Minden emberen keresztüllátok, mintha üvegből volna... Gyűlölöm őket! - Elakadt, mintha hirtelen eszébe ötlött volna valami, és toppantott. - Ez mind, ez a sok röhögés meg az ének, a nyavalyás fecsegés... undorító. Csupa féreg a meleg trágyában... Eltiprom őket... Hallgasson ide... Én magát nem szeretem, nem tudom s nem is fogom szeretni... Ne is áltassa magát!... De maga kell nekem... Utálom ezt a kiszolgáltatottságot... Meg kell értenie... - Kezét Jelizaveta karja alá dugta, erősen magához húzta, és a lány halántékához szorította izzó, száraz ajkát.

Jelizaveta Kijevna ki akarta magát szabadítani, de a férfi úgy szorította a könyökét, hogy beleroppant, és a lány fejét lehorgasztva, mint egy súlyos tárgy, nehezedett Zsadov karjára.

- Maga nem olyan, mint azok ott, mint a többiek - mormogta a férfi. - Én magát megtanítom... - Hirtelen elhallgatott, és felkapta a fejét. Éles, sivító hang csattant fel a sötétségben.

- Az ördögbe... - sziszegte Zsadov a foga között.

Ezután nyomban távoli robbanás hallatszott. Jelizaveta Kijevna újból ki akarta tépni magát, de Zsadov még erősebben szorította. A lány kétségbeesetten felkiáltott:

- Eresszen!

Lecsapott a második lövedék. Zsadov még egyre mormogott valamit. Közvetlenül a fészer mögött hirtelen feketésvörös tűzoszlop emelkedett az ég felé, s a robbanás ereje égő szalmacsomókat lökött a magasba.

Jelizaveta Kijevna végre kitépte magát a férfi szorításából, és a bombafedezék felé futott.

Onnan most sietve bújtak ki a tisztek, és az égő fészerre pillantva, eszeveszett iramban rohantak a ferde fénysávtól megvilágított, feldúlt földön. Némelyikük balra, az erdő felé futott, ahol a lövészárkok voltak, mások jobbra, a hídfőálláshoz vezető futóárok irányába. A patakon túl, messze a dombok mögött német ütegek dörögtek. Kétfelől nyitottak tüzet: jobbról a hídra, balról pedig ahhoz a tanyához vezető átkelőhelyre, amelyet az uszoljei ezred egyik százada nemrég foglalt el a patak túlsó partján. Az ágyútűz nagyrészt az orosz ütegek ellen irányult. Jelizaveta Kijevna látta, hogyan haladt Zsadov sapka nélkül, zsebre tett kézzel a mezőn át, egyenesen a géppuskaállás felé. Nyúlánk alakja helyén hirtelen fodros, tűzfekete kör keletkezett. Jelizaveta Kijevna lehunyta a szemét. Amikor újra odanézett, Zsadov még mindig szétvetett könyökkel lépegetett, csak kissé odább. Tyotykin kapitány, aki Jelizaveta Kijevna közelében nézett a látcsövébe, dühösen kiabált.

- Nem megmondtam, hogy nem kell nekünk az a nyavalyás tanya? Most aztán, tessék, az egész átkelőhelyet szétverték. A disznók! - És megint a látcsőbe meredt. - Az aljasok, éppen a tanyát lövik. A hatodik század odavan. Ej! - Elfordult és megvakarta a tarkóját. - Sljapkin!

- Jelen - felelt nyomban egy alacsony, nagy orrú, szőrmekucsmás emberke.

- Beszélt a tanyával?

- Megszakadt a kapcsolat.

- Üzenje meg a nyolcadik századnak, hogy küldjenek erősítést a tanyához!

- Igenis - felelt Sljapkin, feszesen tisztelgett, két lépést hátrált, és ott megállt.

- Sljapkin hadnagy! - ordított rá megint dühösen a kapitány.

- Jelen!

- Szíveskedjék a parancsot teljesíteni.

- Igenis! - Sljapkin odább ment, és fejét lehajtva, pálcájával a földet kezdte kapargatni.

- Sljapkin hadnagy! - üvöltötte a kapitány.

- Jelen!

- Ért maga emberi nyelven vagy nem?

- Igenis értek.

- Közölje a parancsot a nyolcadik századdal. De a saját szakállára megmondhatja nekik, hogy ne teljesítsék. Különben ők maguk se bolondok, hogy embereket küldjenek ide. Hacsak talán vagy tizenöt emberrel nem próbálják a hidat védeni. Azonnal értesítse a hadosztályt, hogy a nyolcadik század bátor rajtaütéssel átkelt a folyón. A veszteséget majd a hatodik század rovására írjuk. Menjen. Maga meg, kisasszony, hordja el magát - fordult most Jelizaveta Kijevnához. - Takarodjék innen, mindjárt lőnek.

Egy lövedék süvítve csapott le a közelben.

Zsadov a géppuskaállás lőrésénél hasalva, egy pillanatra sem vette el szemét a távcsőről, mohón figyelte a harcot. A fedezék egy erdős halom lejtőjén volt beásva. A domb tövében a folyó ívbe fordult. Jobbra a leégett híd üszkei füstölögtek. Mögötte, a túlsó oldalon, jól látszott a mocsár gyepes felületén a lövészárkok töredezett vonala, ahol az uszoljeiek első százada ásta be magát. Balra csermely kanyargott a nádasban a folyó felé, s még odább, a csermelyen túl, a tanya három épülete lángolt. Mögöttük a hatodik század szögben kiképzett fedezékei voltak. Tőlük alig háromszáz lépésnyire kezdődött a német fedezékvonal, amely jobbra, egészen az erdős dombokig húzódott.

A két tűzvész lobogásában a folyó vize piszkosvörös színt öltött, szinte forrt a sok lövedék becsapódásától, s itt-ott barna felhőbe burkolózva szökőkútként szökellt a magasba. A legerősebb ágyútűz a tanya ellen irányult. Az égő házak fölött minden percben srapnel robbant, és a lövészárkok zeg-zugos vonala mentén fekete földoszlopok szökkentek a magasba. A csermely mögül, a nádasból s a gyep fölött puskatűz apró fényszálkái cikáztak.

- Rrah, rrrrrrah - rázta a levegőt a nehézlövedékek robbanása. - Pppah, ppah - pukkant a srapnel a víz és a berek fölött, meg emezen az oldalon, a második, a harmadik és negyedik század fedezékei fölött. - Rrrru, rrrruu - rengett a mennydörgésszerű robaj a dombok felől, ahol tizenkét német üteg ontotta a tüzet. - Szszszik, szszszik - sziszegett az orosz lövedékek felelete. A fülsiketítő robaj a mellére nehezedett az embereknek, s düh marcangolta szívüket.

Így ment ez soká, nagyon sokáig. Zsadov az órája világító lapjára pillantott. Fél három volt.

Szóval már hajnalodik, s roham várható...

Az ágyúdörgés egyre erősödött, a patak vize még hevesebben tajtékzott; az átkelőhelyekre és a dombokra irányított lövedékek sűrűn robbantak az oroszok oldalán. Olykor tompán megrendült a föld, agyag és kavics hullt a fedezék falairól és tetejéről. Csak a leégett tanya körül volt csendes minden... Váratlanul temérdek rakéta gyúlt ki a távolban. Tüzes szalagjaik nappali fényt árasztottak. S amikor kialudtak a tüzek, s percekre megvakult a táj, a németek kiugráltak lövészárkaikból, s rohamra indultak.

A hajnali szürkületben Zsadov meglátta a mezőn mozgó alakokat, akik le-lehasaltak, majd tovább rohanva egymást előzték. A tanya felől egyetlen puska tüze se villant feléjük.

- A hevedert! - kiáltotta hátra.

A géppuska szinte ördögi dühtől remegve okádta az ólmot, s fújta a maró füstöt. A futó alakok ott a mezőn még jobban nekiiramodtak, egyik-másik elesett, de már az egész rétség tele volt a támadók apró pontjaival. A legelsők a hatodik század szétvert fedezékei felé rohantak. Onnan vagy húsz ember ugrott elő. Ezen a ponton nagyon gyorsan csoportosultak a németek.

A harc ezért a tanyáért csak elenyésző kis része volt annak az óriási összecsapásnak, amely több száz versztás arcvonalon zajlott le, és mindkét részről több százezer ember életébe került.

Az oroszok két hete azért foglalták el a tanyát, hogy hídfőállást biztosítsanak maguknak arra az esetre, ha a németek a folyón túlról támadnának. A németek pedig azért akarták elfoglalni, hogy a folyó közelében figyelőállást létesítsenek. Mind a két cél csak a német és az orosz hadosztályparancsnokok számára volt fontos, és a tavaszi hadjárat minden részletében átgondolt stratégiai terveinek volt egyik része.

Dobrov tábornok, az orosz hadosztály parancsnoka, aki egy fél évvel ezelőtt legmagasabb fórumok hozzájárulásával cserélte föl idegen hangzású nevét Dobrovra, éppen preferanszot játszott, amikor híre jött, hogy a németek az uszoljei ezred szakaszán támadást indítottak.

A tábornok otthagyta a preferanszot, s a rangidős tisztek és két szárnysegédje kíséretében átment a terembe, ahol az asztalon katonai térképek feküdtek. Jelentés jött a frontról, hogy lövik a hidakat és az átkelőhelyeket. A tábornok tisztában volt azzal, hogy a németek a tanyára pályáznak, vagyis éppen az ő nevezetes haditervének kiindulópontjára. Ezt a támadási tervet a hadtesttörzs már jóváhagyta, és a hadseregparancsnokhoz továbbította láttamozás végett.

A németek most a tanya ellen indított rohammal ezt az egész tervet felboríthatták.

A percenként befutó telefonjelentések csak megerősítették ezt a feltételezést. A tábornok levette nagy orráról a csíptetőt, és ujjai között forgatva, nyugodtan, de határozottan mondta:

- Pozíciómból egy tapodtat sem hátrálok.

Nyomban közölték telefonon a parancsokat a tanya védelmére teendő intézkedések ügyében. A kundravinszki tartalékezrednek, amely a harmadik vonalban helyezkedett el, utasítás ment, hogy két zászlóaljnyi erősítést küldjön Tyotykinnak az átkelőhelyre. Ugyanekkor jelentés jött a nehézüteg parancsnokától, hogy kevés a lövedéke, egy ágyúja már elpusztult, és az ellenség pergőtüzét lehetetlen kellőképpen viszonozni.

Dobrov szigorú pillantást vetett a jelenlevőkre és kijelentette:

- Ha elfogyott a lövedékünk, kézifegyverrel fogunk harcolni. - Piros hajtókás, szürke zubbonyának oldalzsebéből hófehér zsebkendőt vett elő, szétrázta és megtörölte vele csíptetőjét. Aztán újra a térkép fölé hajolt.

Egyik szárnysegédje, gróf Bobrujszkij zászlós jelent meg, akin úgy állt a sötétbarna egyenruha, mintha ráöntötték volna.

- Kegyelmes uram - mondta, s gyerekes szája alig észrevehető mosolyba rándult -, Tyotykin kapitány jelenti, hogy a nyolcadik század az ellenség pusztító tüzével nem törődve, vitéz rajtaütéssel átkel a folyón.

A tábornok csíptetője fölött pillantott a fiatal grófra, széthúzta ajkát, és így szólt: - Nagyon jó.

De a bizakodó hangulat ellenére egyre riasztóbb jelentések érkeztek a frontról. A kundravinszki ezred csak az átkelőhelyig jutott el, ott lehasalt, és beásta magát. A nyolcadik század, ha vitézül is, de még mindig a folyón innen verekedett. A tüzérosztály parancsnoka, Iszlambekov kapitány jelentette, hogy két ágyúját szétlőtték, és fogytán a lövedéke. Borozgyin ezredes, az uszoljei ezred első zászlóaljának parancsnoka, hírül adta, hogy a nyílt állások miatt a második, harmadik és negyedik század létszáma nagyon megapadt, s azért engedélyt kért, hogy vagy rohammal verhesse vissza az arcátlan ellenséget, vagy visszavonulhasson a domb mögé. A hatodik századtól, amely a tanyát tartotta, nem jött jelentés.

Éjjel fél háromkor haditanácsot tartottak. Dobrov tábornok kijelentette, hogy ő maga áll csapatai élére, de egy tapodtat sem hátrál az elfoglalt hídfőállásból. Ekkor hozták a jelentést, hogy az ellenség a tanyát elfoglalta, és a hatodik századot az utolsó emberig elpusztította. A tábornok öklébe gyűrte batiszt zsebkendőjét, és lehunyta a szemét. Szvecsin ezredes, a hadosztály vezérkari főnöke, felhúzta kövér vállát, fekete szakállas, elhízott arca vérbe borult, és rekedt hangon, de élesen tagolva ezt mondta:

- Kegyelmes uram, én nemegyszer jelentettem, hogy állásaink áttevése a folyó jobb partjára nagy kockázattal jár. Három-négy zászlóaljat dobunk áldozatul, de még ha sikerül is visszafoglalnunk a tanyát, vajmi nehezen tudjuk megtartani.

- Nekünk szükségünk van erre a hídfőállásra. A miénk kell hogy legyen, és a miénk is lesz - mondta Dobrov tábornok, és az orrát kiverte az izzadság. - Arról van szó, hogy a hídfőállás elvesztésével a támadási tervem füstbe menne.

Szvecsin ezredes vérbe borult arccal vetette ellene:

- Kegyelmes uram - mondta rekedten -, a csapatok, ha nincs megfelelő tüzérségi fedezet, a golyózáporban egyszerűen fizikailag képtelenek átkelni a folyón. Márpedig, mint tudni méltóztatik, tüzérségünknek nincs lőszere.

Erre a tábornok így felelt:

- Jó. Ilyen körülmények közt közölje a csapatokkal, hogy a folyón túl, a tüskés drótakadályokon Szent György-keresztek lógnak. Én ismerem a katonáimat.

Az utókornak szánt szavak után a tábornok felállt, és kezét hátratéve, aranycsíptetőjét vaskos ujjai közt forgatva, kinézett az ablakon. Egy ázott nyírfa állt a hajnal halványkék ködében. Vékony, világoszöld ágaira verébsereg telepedett. A madárhad nyugtalanul csiripelt egy darabig, aztán hirtelen fölkerekedett és elrepült. És a ködön át már rátűzött a nyíresre a reggeli nap aranysugara.

Napfölkeltekor a harc véget ért. A németek elfoglalták a csermely bal partját és a tanyát. Az egész hídfőállásból csak az a lapály maradt orosz kézen a kis patak jobb partján, ahol az első század feküdt. Egész nap, ha lanyhán is, de folyt a tűzharc, s kézenfekvő volt, hogy az első századot, mivel a híd elpusztulása után már nem volt közvetlen kapcsolata az innenső parttal, bekerítés veszélye fenyegeti. A legokosabbnak látszott tehát még az éjjel kiüríteni az egész mocsárkörletet.

Estefelé azonban Borozgyin ezredes, az első zászlóalj parancsnoka utasítást kapott, hogy az első század állásainak megszilárdítása érdekében tegye meg az előkészületeket az éjszakai átkelésre a mocsáron át. Tyotykin kapitány az ötödik és a hatodik század állományával pontonhídon keljen át a tanyától valamivel lejjebb, s a tartalékban álló uszoljeiek harmadik zászlóalja foglalja el a támadók állásait. A kundravinszki ezred pedig a folyó sekély szakaszán, a leégett hídnál átgázolva támadja szembe az ellenséget.

A parancs komoly volt, a helyzet világos: a tanya jobbról az első, balról a második zászlóalj harapófogójába került, és a kundravinszki ezrednek kell magára vonni az ellenség figyelmét - és teljes tüzérségi tüzet. A rohamot éjfélre tűzték ki.

A sötétség beálltával Zsadov géppuskákat vitetett az átkelőhelyhez, és egyet a legnagyobb óvatossággal csónakon, egy kicsiny, alig néhány négyzetméteres, hínárral benőtt szigetre szállított. S ő maga is ott maradt a szigeten.

Az orosz ütegek egész nap támogatták a tanyára és a folyóparti német állásokra irányított lanyha tüzelést. Itt-ott puskalövés dördült a folyón túl is. Éjfélkor, mély csendben, egyszerre három helyen kezdődött meg a csapatok átkelése. A belocerkovi ezred osztagai a folyó mentén, mintegy öt versztányival följebb élénk tüzeléssel irányították magukra az ellenség figyelmét. A németek óvatosan hallgattak.

Zsadov az iszalag kusza pókháló-szövedékén át lesett az átkelőhely felé. Jobbra, az erdős domboldal fölött, sárga csillag fénylett, meg se rebbent, de a folyó tükrén homályosan ringatózott. E visszfény sávját most sötét tárgyak szelték át. A kis homokszigeteken és zátonyokon futó alakok jelentek meg. Közülük vagy tizen Zsadovtól nem messze, halk csobogással, övig, mellig vízben vitték, fejük fölé emelve, puskájukat és tölténytáskáikat. A kundravinszkiak voltak.

Egyszerre csak messze, a túlsó oldalon, gyorsan lobbanó fények villantak fel, lövedékek süvítettek, s röptükben, magasan a folyó tükre felett - pah-pah-pah - érces csattanással robbantak a srapnelek. Minden egyes robbanás vízből kiemelkedő, szakállas fejeket világított meg. A gázló futóktól hemzsegett. Pah-pah-pah - robbant az újabb srapnelsor. Ordítás hallatszott. Rakéták vakító fénypallosai hasogatták az égboltozatot. Az orosz tüzérség munkához látott. A víz sodra Zsadov lábához vetett egy ziháló, vérző embert.

- A fejemet, a fejemet találták - ismételgette megtörten, és a hínárba kapaszkodott.

Zsadov átszaladt a sziget másik végébe. Arra, messzebb, emberekkel megrakott pontonok úsztak a folyón át; akik partot értek, rögtön a mezőre rohantak. Most is éppúgy, mint tegnap, fülsiketítően, szemkápráztatóan viharzott a golyózápor a folyóra, az átkelőhelyre, a dombokra. A víz sistergő medrében mintha férgek nyüzsögtek volna. A fekete és sárgás füstgomolyokon át, a vízhullámok között emberek gázoltak, ordítottak, hadonásztak. Aki átért, nyomban kimászott a partra. Hátulról Zsadov géppuskái kaszáltak. Elöl az orosz lövedékek robbantak. Tyotykin kapitány két százada kereszttűzbe fogta a tanyát. A kundravinszkiak -, akik mint később kiderült, embereik felét az átkelésnél elvesztették - szuronyrohamra készültek, de megtorpantak, és a drótsövény előtt lehasaltak. A csermely kavicsai körül az első zászlóalj sűrű csatárlánca nyomult a németek felé, akik erre kiugráltak a fedezékekből.

Zsadov a géppuskánál feküdt, és vadul remegő fogantyújába kapaszkodva, pergőtüzet szórt a német lövészárok mögötti gyepes térségre, amelyen kettesével, hármasával vagy nagyobb csoportokba verődve rohantak a németek: egytől egyig megbotlottak, és harsra buktak, vagy oldalvást estek a fűre.

- Ötvennyolc... hatvan - számlálta Zsadov. Egy apró alak feltápászkodott, és a fejét fogva a tisztásra tántorgott. Zsadov feléje fordította a géppuska csövét, s a pöttöm figura térdre esett és elnyúlt. - Hatvanegy. - Hirtelen kibírhatatlan, égető fény villant Zsadov szemébe; úgy érezte, hogy ez a fény a levegőbe emeli, s éles fájdalom-késsel lemetszi a karját.

A tanyát és a hozzátartozó fedezékvonalat az oroszok elfoglalták, és valami kétszáz foglyot ejtettek. Hajnalban mindkét oldalon elnémult az ágyútűz. Megkezdődött a halottak és sebesültek elszállítása. A kis szigetek átkutatásakor a szanitécek a sás között szétvetett géppuskát találtak, mellette a homokban betört tarkójú altiszt hevert. A sziget túlsó végén, tíz méterrel odább, Zsadov feküdt, a lába a vízbe lógott. Amikor felemelték, feljajdult. Vérben ázott kabátujjából kiállt egy darab rózsaszínű csont.

Amint a doktor a kötözőhelyen meglátta Zsadovot, odakiáltott Jelizaveta Kijevnának:

- Itt a maga lovagja. Műtőre vele, azonnal amputálni.

Zsadov eszméletlen volt, az orra kihegyesedett, az ajka megfeketedett. Amikor levették az ingét, Jelizaveta Kijevna meglátta, hogy széles fehér mellére farkával összekapaszkodott majompár van tetoválva. A műtét alatt Zsadov a fogát csikorgatta, és arca görcsösen rángatózott.

A gyötrelmek után sebét bekötötték, aztán kinyitotta a szemét. Jelizaveta Kijevna föléje hajolt.

- Hatvanegy - suttogta Zsadov. Reggelig félrebeszélt, aztán elaludt.

Jelizaveta Kijevna engedélyt kért, hogy ő maga kísérhesse el a hadosztálykórházba.

Dása belépett az ebédlőbe. Nyikolaj Ivanovics és a Szamarából idesürgönyzött Dmitrij Sztyepanovics elhallgattak. Dása fehér sálját álla alatt összefogva nézett apja vörös arcába, összeborzolt hajára és a gyulladt szemű Nyikolaj Ivanovicsra, aki maga alá húzott lábbal gubbasztott az asztalnál. Dása is leült. Az ablakon benézett a kékes alkonyat keskeny holdsarlója.

Dmitrij Sztyepanovics a cigarettáját rágta, s bolyhos mellénye tele volt hamuval. Nyikolaj Ivanovics szorgalmasan kapargálta apró halomba az abrosz morzsáit. Sokáig ültek így szótlanul.

Végre Nyikolaj Ivanovics leverten megszólalt:

- Mért hagytátok egyedül? Ezt mégse lehet...

- Maradj, majd én bemegyek - felelt Dása és felállt. Már nem is érezte, hogy egész teste zsibbadt a fáradtságtól. - Apuskám, gyere, adj be neki még egy injekciót - mondta, száját sáljába takarva. Dmitrij Sztyepanovics orrán át mélyet szippantott, és eldobta a végigégett cigarettát. Körülötte már tele volt cigarettacsutkákkal a padló.

- Papa, adj be neki még egyet, tedd meg kérlek...

Dmitrij Sztyepanovics ingerülten s szinte színpadias hangon kiáltotta:

- De hát nem élhet csupa kámforon. Belehal, Dása...

A lánya gyorsan feléje fordult.

- Ne merd ezt mondani. Ne merd! Nem fog meghalni!

Nyikolaj Ivanovics arca eltorzult. Az ablakhoz lépett, és ő is meglátta a kékes semmiben a hold élesen kirajzolt, keskeny sarlóját.

- Micsoda kínszenvedés - nyögte. - Ha Kátya elmegy, én nem bírom ki...

Dása lábujjhegyen átment a szalonon, még egy pillantást vetett az ablakra, ahonnan örökös hideget érzett, és besurrant Kátya hálószobájába, amelyet alig világított meg az éjjeli mécs.

A szoba mélyén, a széles, alacsony ágy párnáin mozdulatlanul, megsötétedett hajának keretébe ágyazva, kis arcocska feküdt... lejjebb egy keskeny tenyér. Dása térdre ereszkedett az ágy előtt. Kátya alig pihegett. Hosszú csönd után halk, panaszos hangon megszólalt:

- Hány óra?

- Nyolc óra van, Katyusa.

Kátya szaporán pihegett, s aztán panaszosan újra megkérdezte:

- Hány óra?

Egész nap ezt ismételgette. Csaknem áttetsző arca nyugodt volt, szemét behunyta... Végtelennek tetsző idő óta jár egy hosszú, sárga folyosó puha szőnyegén. Minden sárga, a falak és a mennyezet is. Jobbról a magas, poros ablakon át kínzó, sárgás fény hatol be. Balra temérdek, simára fényezett ajtó. Az ajtók mögött: ha kinyitják, ott a világ vége, az űr. Kátya lassan, álombeli lassúsággal megy, megy a poros ablakok és az ajtók között. Előtte a hosszú, rideg sárga folyosó szörnyű végtelenje... A lég fülledt, és minden ajtóból halálos búbánat árad.

"Úristen, mikor lesz már vége? Ha megállhatnék hallgatózni... Nem, még nem hallatszik... Pedig az ajtók mögül már kezdődik valami nesz a sötétben, mint a faliórák rugójának lassú, mély hangú zöreje... Jaj, milyen kín ez!... Ha szűnne egy kicsit, ha csak pillanatra... Valami egyszerűt, emberit kéne mondani..." És nagy erőfeszítéssel, kínlódva, panaszosan ismételgette:

- Hány óra?... Hány óra van?

- Katyusa, drágám, miért kérded annyit?

"Jó, szóval Dása itt van..." És újra lába alá terült az undorítóan süppedő folyosószőnyeg, újra elborította a rideg, nyomasztó fény a poros ablakokból, s messziről egy óra rugója zörgött...

"Csak ne kellene hallani... Se látni, se érezni... Feküdni csak, összehúzódni... Csak már vége volna... De Dása nem enged, nem hagy elszakadni innen... Fogja a kezemet, csókol és duruzsol, duruzsol valamit... S mintha belőle az üres, könnyű testbe valami elevenség ömlene... Milyen kellemetlen... Hogy magyarázzam neki, hogy meghalni könnyű, könnyebb, mint ezt az elevenséget befogadni... Bárcsak elengedne..."

- Katyusa, szeretlek, szeretlek, szeretlek, hallod?

"Hiába! Nem enged el. Sajnál... Szóval... nem lehet... szegény kislány, egyedül maradna, árván...!"

- Dása!

- Mi az, mi az?

- Nem fogok meghalni.

"Lám... úgy látszik, az apja is idejött, dohányszag van."

Az öreg fölébe hajolt, felhajtotta a takarót.

Éles, édes fájdalommal hatol be mellébe a tű... A megnyugvás áldott nedve ömlik szét a vérében. A sárga folyosó falai meginognak, elmozdulnak, hűvösség áramlik be...

Dása meg-megsimogatta Kátya takarón nyugvó kezét, ajkát rátapasztotta, meleget lehelt rá. Még egy rövid perc - és a test az álom édes sötétségébe olvad...

De oldalról már megint előúsztak szempillái mögül a sárgás kis foltok és... megint itt vannak, öntelten, maguktól megsokszorosodva, építik a gyötrelmes, fülledt folyosót.

- Dása, Dása, nem akarok odamenni.

Dása átfogta a fejét, melléje feküdt a párnára, hozzája simult elevenen és erősen... mintha valami durva, forró erőt árasztana beléje:

- Élned kell!

A folyosó már újra kinyílt előtte, fel kellett kelnie, és vánszorogva mennie... mennie... mindkét lábán százmázsás súlyokkal... Nem lehet tovább feküdni... Dása átöleli, felemeli, s azt mondja: "Járj."

Így harcolt három napon át Kátya a halál ellen. Érezte Dása szenvedélyes akaratának szakadatlan beléje áramlását. Dása nélkül már rég elhagyta volna magát, elernyedt, elnyugodott volna.

Dása a harmadik nap estéjén s egész éjjel egy percre sem mozdult el Kátya ágyától. A két nővér szinte eggyé forrt, egy volt a kínjuk, egyet akartak. S reggelre végre Kátyát kiverte a verejték, és oldalt fordult. Csendesen, alig hallhatóan lélegzett. Dása izgatottan hívta be az apját. Várni kell, gondolták. Reggel hétkor Kátya felsóhajtott, és átfordult a másik oldalára. Túlesett a válságon, kezdett visszatérni az életbe.

S ott mindjárt, az ágy mellett álló nagy karosszékben, napok óta először, Dása is elaludt. Nyikolaj Ivanovics, amikor megtudta, hogy Kátya meg van mentve, átölelte Dmitrij Sztyepanovics bolyhos mellényét és sírva fakadt.

Boldog napra virradtak. Melegen sütött a napocska, s mindnyájan jónak látták egymást. A virágüzletből fehér orgonabokrot hoztak, és a szalonba állították. Dása érezte, hogy ő vonta el Kátyát tulajdon két kezével a fekete, hideg sír szájától, az örök sötétségtől. Bizony, bizony, most erősen hitte, tudta, hogy az élet drágább mindennél a világon.

Nyikolaj Ivanovics május végén kivitte Kátyát Moszkva mellé nyaralni egy kis faházba. Az erkély örökké változó árnyalatú zöld nyárfaligetre nézett, ahol tarka borjak legelésztek. A veranda lankás, virágos mezőre nyílt.

Dása és Nyikolaj Ivanovics minden este kiutaztak a helyi vonattal, és az állomásról a süppedős, hínáros cserjésen át ballagtak a nyaraló felé. Fejük körül szúnyogok rajzottak. Hegynek felfelé is kellett kapaszkodniuk. Ilyenkor Nyikolaj Ivanovics meg-megállt, mintha csak a naplementében akarna gyönyörködni, kifújta magát, és így szólt:

- De jó is itt! Az ördög vigye el!

A homályba takarózott lapály rozstábláin, a mogyoró- és nyírfacserjésen túl, a látóhatár szélén, mozdulatlan és terméketlen lilás felhők ékesítették az alkonyatot. Hosszúkás réseik között sápatag fénnyel haldoklott a nap, narancssárga visszfényt vetve a patak sekély, kiszélesedett vizére, ahol békák kvartyogtak, kuruttyoltak. A lapályról sötéten emelkedtek ki a boglyák, a falu házainak zsúptetői. A mezőn rőzseláng égett. Ott, a szakadék s a palánkkerítés mögött, székelt valaha Dmitrij, a tusinói trónbitorló. Az erdőből elnyújtott füttyel kanyarodott ki a vonat, katonákat vitt a szürkülő alkonyatban nyugat felé.

Dása és Nyikolaj az erdőszéli nyaralóhoz érve, a veranda ablakán át már látták a terített asztalt és a tejüveges asztali lámpát. Sárik, a házőrző kuvasz, barátkozó csaholással, farkcsóválva szaladt elébük, majd minden eshetőségre készen a mezőre is kifutott, és megugatta a semmit.

Jekatyerina Dmitrijevna ujjával dobolt rájuk a veranda ablakából, mert alkonyat után még nem volt szabad kijárnia. Nyikolaj Ivanovics a kertajtót bereteszelve, mint minden este, most is megjegyezte:

- Aranyos kis nyaraló ez, én mondom neked.

Vacsorához ültek. Jekatyerina Dmitrijevna elmesélte a helybeli újságokat. Tusinóból egy veszett kutya szaladt erre, és megharapta Kiskinék két csibéjét; Zsilkinék csak ma költöztek át a Szimov-villába, s máris ellopták tőlük a szamovárt... no és hogy Matrjona, a szolgáló már megint elverte a kisfiát.

Dása szó nélkül evett... A város lármája nagyon kifárasztotta. Nyikolaj Ivanovics egy csomó újságot szedett elő aktatáskájából, és fogát piszkálva, olvasásba mélyedt. Amikor kellemetlen hírekhez ért, szívta a fogát. Jekatyerina Dmitrijevna ilyenkor rászólt:

- Nyikolaj, kérlek, ne szívd a fogad!

Dása kiment a tornácra, és állát kezére hajtva, bámult az egyre sötétedő lapályra, az itt-ott kigyúló rőzselángocskákra, az égen elszóródott apró, nyári csillagokra. A frissen megöntözött virágágyakból kedves illatfelhő áradt.

A verandán Nyikolaj Ivanovics zörgött az újságlapokkal és megszólalt:

- Már csak azon egyetlen okból sem tarthat soká a háború, mert az ellenfeleink is és mi is tönkremegyünk.

- Akarsz aludttejet? - kérdezte Kátya.

- Csak ha jó hideg... Rémes, rettenetes! Elvesztettük Lemberget is, Lublint is. Tudja az ördög, mi lesz ebből! De hát hogy harcoljunk, amikor árulók támadnak hátba! Őrület!

- Nyikolaj, ne szívd a fogad!

- Ugyan, hagyj békén! Ha Varsót is elveszítjük, a föld alá bújhatunk szégyenletünkben. Igaz, olykor eszébe jut az embernek, nem volna-e jobb valamiféle fegyverszünet... Olyan, amilyen... s közben Pétervár felé fordítani a fegyvert...

Messziről vonat fütyült. Átrobogott a hídon, a patak fölött, amelyben nemrég az alkonybíbor tükröződött. Bizonyára sebesülteket vitt a vonat Moszkvába. Nyikolaj Ivanovics megint az újságjára csapott.

- Egész katonavonatok mennek a frontra egyetlen puska nélkül, és a katonák bottal felfegyverkezve ülnek a lövészárkokban! - kiáltotta. - Minden ötödik emberre jut egy puska. Rohamra is botokkal mennek, arra számítva, hogy amelyikük elesik, attól elveszik a puskát, s tovább lövöldöznek vele. A fene aki megette az ilyen háborút!

Dása lement a tornácról, és a kertajtóra könyökölt. A veranda lámpafénye kivilágított a kerítés tövében guggoló lapu sima leveleire és az útra. Előkerült nagy duzzogva Petyka is, Matrjona csemetéje; lesunyt fejjel, mezítláb poroszkált a porban hazafelé a konyhába, ahol már nem várt rá egyéb, mint néhány nyakleves és "mars aludni!"

Dása kiment az útra, elsétált a Himka-patakig.

A meredek parton, a sötétben álldogálva hallgatta az éjszakai neszeket; valahol csermely csobogott, s egy-egy száraz göröngy toccsant a vízbe. A patak mentén mozdulatlanul állt a fák sorfala, olykor álmosan meg-meglebbent a lomb, s újból csend lett körös-körül.

- Mikor? Mikor? Mikor? - suttogott maga elé Dása, kezét tördelve.

Június elején egy vasárnap Dása korán kelt, és hogy ne ébressze fel Kátyát, a konyhába ment mosakodni. A konyhaasztalon egy csomó zöldség tetején szürkészöld levelezőlap hevert. Bizonyára a zöldséges ember hozta el a postáról az újságokkal együtt. Matrjona Petykája a küszöbön ült, és szuszogva bothoz kötözött egy leszopogatott tyúklábat. Matrjona fehérneműt teregetett az akácfára.

Dása patakvizet öntött a cseréptálba, leeresztette válláról az ingét, és megint odapillantott: "De furcsa is az a levelezőlap!" Nedves ujja hegyével megfogta és megnézte.

»Drága Dása, nyugtalanít, hogy egyetlen levelemre sem kapok választ. Csak nem veszett el mind?« - olvasta.

Leült a konyhaszékre... szeme előtt elsötétült minden, a lába megroggyant...

»Sebem már teljesen behegedt - olvasta tovább. - Most mindennap tornázom, és egyáltalán erősen tartom magam. Angolul és franciául is tanulok. Ölellek, Dásám, ezerszer. Ha ugyan még emlékszel rám. I. Tyelegin.«

Dása visszahúzta vállára az inge pántját, és még egyszer elolvasta: "Ha ugyan még emlékszel rám!"... Felugrott, beszaladt Kátyához, és széthúzta az ablakon a kartonfüggönyt.

- Kátya, olvasd hangosan!

Leült a halálra ijedt Kátya mellé, s maga olvasta fel az írást, aztán felugrott, és összecsapta a kezét.

- Kátya, Kátya, hát nem borzasztó ez?

- Hálistennek él, Dasenyka.

- Szeretem! Istenem, mit csináljak?... Mondd meg nekem, Kátya, mikor lesz vége a háborúnak?

Dása felkapta a levelezőlapot, és Nyikolaj Ivanovicshoz rohant vele. Felolvasta, aztán kétségbeesve követelt tőle pontos feleletet:

- Mikor lesz vége a háborúnak?

- De lelkem, gyermekem, azt most senki sem tudja.

- Hát mi a csudát csinálsz abban a buta Városi Szövetségben? Csak fecsegtek összevissza reggeltől estig. Most rögtön beutazom Moszkvába a hadseregparancsnokhoz... követelem...

- Mit követelsz, nem mondanád meg?... Ugyan, Dása, várni kell...

Dása napokig nem találta a helyét. Aztán lecsillapodott. Egész lénye mintegy homályba borult. Esténként korán bement a szobájába, s Ivan Iljicsnek írt leveleket, Ivan Iljics számára állított össze s varrt be zsákvászonba csomagokat. Ha Jekatyerina Dmitrijevna Tyeleginről kezdett vele beszélni, Dása rendszerint hallgatott. Az esti sétákat abbahagyta, többnyire Kátyával együtt varrogatott, olvasott. Mintha egyre mélyebben akarná magába rejteni érzéseit, mintha a hétköznapok sebezhetetlen vértjével akarná elfedni magát.

Jekatyerina Dmitrijevna, bár a nyár folyamán teljesen helyreállt az egészsége, ő is úgy darvadozott, mint Dása. Gyakran beszélték egymás közt, hogy malomkő súlyával nehezedik rájuk valami, ami mostanában minden embert kínoz. Nehéz felkelni, járni, gondolkodni és emberekkel társalogni. Alig várja mindenki, hogy lefekhessék, s ha elkínzottan ágyba kerül, az egyetlen jó: az alvás, a feledkezés. Itt vannak például Zsilkinék: tegnap a lekvárfőzés örömére vendégeket hívtak, a teához megjött az újság az elesettek névsorával, s abban Zsilkin fivére is... Hősi halált halt. A háziak visszavonultak, a vendégek még ültek egy darabig az erkélyen, aztán csendesen elszéledtek. S így van ez mindenütt. Nagy a drágaság. A kilátások bizonytalanok, rosszak. Varsót fel kellett adni. Breszt-Litovszk romba dőlt, elesett. Lépten-nyomon kémekre bukkannak.

A Himka-pataknál, a szakadékban rablóbanda ütött tanyát. Egy hétig senki sem merészkedett az erdőbe. Mindenki a rablóktól félt. A csendőrök később kifüstölték őket a szakadékból, kettőt elfogtak, a harmadikról az a hír járta, hogy a zvenyigorodi járásba tette át működését, és ott fosztogatja az uradalmakat.

Egy reggel a Szmokovnyikovék villája melletti térségre egy bérkocsi vágtatott lóhalálában, a kocsis a bakon állt. Az asszonyok, gyerekek mindenfelől a kocsi köré sereglettek. Valami történhetett. A nyaralók közül többen kinéztek, s előjöttek a kertekből is. Matrjona kötényébe törülgetve kezét, szintén odasomfordált. A kocsis a bakon állt, s kivörösödve, izgatottan mesélte:

- ... Kiráncigálták az irodájából, aztán a kocsiútról egyenest a Moszkva vizébe hajították. De még vagy öt német a gyárban bujkál. Hármat előkajtattak, ha a rendőr el nem viszi, azokat is azonmód a folyóba dobták volna. Az egész Lubjanka tér tele van selyemmel, bársonnyal, csak úgy repül minden az utcára. A városban fosztogatnak... Tengernyi nép mindenütt...

A gyeplőszárral teljes erejéből rávágott a telivér csikóra, amely a két hátsó lábára ült a meghajló kettős kocsirúd között. Újabb csapásokra aztán a habos, nyerítő állat nekiiramodott. Most már csak úgy repült a kocsi. A legközelebbi kocsmáig!

Dása és Nyikolaj Ivanovics bent jártak Moszkvában, ahol az égbolt napfényben izzó, szürkés ködébe nagy, fekete füstoszlopok csaptak fel s oszlottak felhővé. Jól lehetett látni a tüzet a helység főteréről is, ahol az egész falu népe összeverődött. Amikor nyaralók keveredtek közéjük, a parasztok elhallgattak: félig gúnyosan, félig valami különös várakozás kifejezésével néztek rájuk. Szakadt ingben, sapka nélkül, egy nagydarab ember került elő valahonnét, és a kis téglakápolnához érve, elkiáltotta magát:

- Moszkvában ölik a németeket!

Alighogy elhangzott a kiáltása, egy terhes asszony nagyot sikoltott. A tömeg a kápolnához tódult, odaszaladt Jekatyerina Dmitrijevna is. A nép izgatottan zajongott.

- Ég a Varsói-pályaudvar. A németek felgyújtották.

- Kétezer németet levágtak.

- Nem kettőt, hatezret... mindet a folyóba dobták...

- A németeken kezdték. Aztán nekiálltak rabolni... A Kuznyeckij mosztot végigfosztották.

- Úgy kell! A mi verejtékünkön híztak az dögök!

- Ha a nép egyszer megdühödik, akkor egyhamar nem hagyja abba!

- A Péter parkban, a húgom épp most jött meg onnét, azt mondják, egy villában, egy távírómasina mellett két álszakállas németet találtak. Persze, agyonverték őket.

- Mind sorra kéne venni a villákat. Ez volna az igazi!

Ide látszott, amint a domb tövében, ahol a moszkvai országút kanyarodott, lányok szaladtak üres zsákokkal a töltés felé. Az emberek utánuk kiabáltak valamit, és erre a lányok nevetve visszaintegettek. Jekatyerina Dmitrijevna megkérdezett egy mellette álló tisztes külsejű, öreg parasztot:

- Hová szaladtak azok a lányok?

- Rabolni mentek, nagysága kérem.

Végre úgy hat óra tájt megjött bérkocsin Dása és Nyikolaj Ivanovics. Izgatottak voltak mindketten, és egymás szavába vágva mesélték el, hogy Moszkvában a nép mindenütt csoportokba verődve pusztítja, fosztogatja a németek lakásait, üzleteit. Néhány házat fel is gyújtottak. A Mandel-féle készruhaüzletet kirabolták. A Backers-zongorák raktárát a Kuznyeckij moszton lerombolták, a zongorákat az első emeletről az ablakon át hajigálták az utcára és elégették. A Lubjanka tér tele van orvossággal és üvegcserepekkel. Azt mondják, gyilkoltak is.

Délután aztán őrjáratokkal szétoszlatták a tömeget. Most már minden csendes.

- Ez természetesen barbárság - mondta izgalmában pislogva Nyikolaj Ivanovics. - De nekem tetszik a népnek ez a temperamentuma, ereje. Ma német boltokat fosztogatott, de holnap tán barikádokat fog emelni, az ördög a bőribe. A kormány szándékosan tűrte ezt a pogromot. Igen. Igen, biztosíthatlak, hogy szándékosan nyitott szelepet a felgyülemlett népharagnak. Csakhogy a nép az ilyesmitől vérszemet kap, és kedve kerekedik valami komolyabb dologra is...

Éjszaka kirabolták Zsilkinék pincéjét, és ellopták Szvecsnyikovék padláson kiteregetett fehérneműjét. A kocsmában reggelig folyt a helybeliek dáridója. A faluban még egy hét múlva is sandán néztek a nyaralókra, és összesúgtak a hátuk mögött.

Szmokovnyikovék augusztus elején beköltöztek a városba, és Jekatyerina Dmitrijevna újra eljárt dolgozni a kórházba. Moszkva most tele volt lengyel menekültekkel. A Kuznyeckij moszton, a Petrovkán, a Tverszkaján egy gombostűt nem lehetett leejteni: az üzletek, kávéházak, színházak zsúfolásig megteltek. Divatba jött egy új szó: pardon!

És mindezt a tülekedést a villanyfényben úszó lármás utcákon, a fényűzést, a túlzsúfolt színházakat és éttermeket, egy tizenkétmilliós hadsereg eleven, vérző fala védelmezte meg minden veszedelemtől.

A harctéri helyzet pedig változatlanul vigasztalan volt. A fronton s bent az országban is mindenütt Raszputyin gonoszságáról, árulásáról beszéltek, s arról, hogy tovább harcolni lehetetlen, hacsak Szent Miklós csodát nem teszen.

És ekkor, a legnagyobb csüggedés és bomlás közepette, Ruzszkij tábornok nyílt terepen váratlanul megállította a német hadsereg előnyomulását.

A tengerpart őszies homályában veszettül rázta az északkeleti szél a csupasz jegenyéket és egy dombon álló régi, fatornyos ház ablakait, s úgy dörömbölt a bádogtetőn, mintha valami nehéz súlyú ember járna rajta. Átzúgott és átfütyült a betyár szél a kéményen és az ajtóréseken is.

A ház ablakai a fekete virágágyak meztelen rózsatőire és az ólomszínű tenger felett úszó tépett felhőkre néztek. Hideg és sivár volt ez a táj.

Arkagyij Zsadov az emelet egyetlen lakott szobájában ült egy ócska díványon. Katonazubbonyának üres ujját az övébe dugta. Arca simára volt borotválva, szemhéja duzzadt, haja gondosan elválasztva; rágóizmai állandóan ugráltak.

Cigarettájának füstjétől hunyorogva itta a vörös bort, amely apja pincéjében még megmaradt. A kis dívány másik végén Jelizaveta Kijevna gubbasztott, szájára kövült alázatos mosollyal, ő is ivott és cigarettázott. Zsadov már hozzászoktatta, hogy naphosszat hallgasson, hogy szó nélkül figyelje az ő megnyilatkozásait, amikor vagy hat üveg óbor elfogyasztása után rájön a beszélhetnék. Márpedig Zsadovnak éppen elég keserű gondolata gyülemlett fel a háborúról, amióta éhkoppon ült itt a Chateau Cabernais-nek csúfolt, félig romba dőlt házban, amely a két hold szőlővel együtt Zsadov egyetlen apai öröksége volt.

Hat hónappal ezelőtt egy front mögötti kórházban, valamelyik nehéz éjjel, amikor Zsadovnak a szokottnál is jobban sajgott nem létező, levágott karja, ingerült dühvel, sértő hangon szólt Jelizaveta Kijevnára:

- Ahelyett, hogy egész éjszaka szerelmes szemeket mereszt rám, és nem hagy aludni, inkább hívja el, bánom is én, akár holnap a papot, hadd legyen egyszer már vége ennek az egész nyavalygásnak.

Jelizaveta Kijevna elsápadt, aztán bólintott: jól van, meglesz. A kórházban eskették őket össze. Decemberben Zsadovot Moszkvába vitték, ahol még egy műtétnek vetették alá. Kora tavasszal Jelizaveta Kijevnával Anapába utaztak, és beletelepedtek a Chateau Cabernais-be. A kenyérre valót úgy-ahogy, mindenféle ócska holmi eladásából teremtették elő. Boruk viszont, ínyenceknek való, finom vörös bor, a békeévek maradványa, bőven volt.

Itt, ebben a puszta, magányos bagolyfészekben megkezdődött hosszú és reménytelen semmittevésük. Ami mondani valójuk volt egymásnak, már mind elmondták. Életük teljesen kilátástalan volt. Mintha minden ajtó légmentesen rájuk csukódott volna.

Jelizaveta Kijevna igyekezett a kínosan unalmas hosszú napokat saját magával "benépesíteni", de ez a kísérlete gyengén sikerült: amikor tetszeni akart, nevetségessé vált, mert ügyetlen volt és ápolatlan. Zsadov sokat bosszantotta emiatt, és a nő kétségbeesve látta, hogy szabad gondolkodása ellenére, mint nő, borzasztóan érzékeny. És nem adta volna oda semmiért a világon ezt a bántalmakkal, búval teli kolduséletet, még ha teljesen ki volt is szolgáltatva férjének, aki a tébolyodott gyönyör ritka perceivel ajándékozta meg.

Az utóbbi időben, amióta a kopár parton átzúgott az ősz szele, Zsadov különösen ingerlékeny lett. Jelizaveta egyetlen óvatlan mozdulata elég volt ahhoz, hogy a férje vicsorgó fogai fölött eltorzult ajkkal, a szavakat ízekre tagolva, szörnyű szitkokat szórjon rá. Jelizaveta Kijevna néha belülről reszketett a sértésektől, s teste libabőrös lett, de mégis képes volt órák hosszat elnézni Zsadov lesoványodott, szép arcát, és elhallgatni rettenetes beszédeit.

Zsadov őt küldte borért a bolthajtásos pincébe, ahol óriási pókok szaladgáltak. Mialatt a Cabernais sötétvörös sugárban ömlött a cserépkorsóba, Jelizaveta Kijevna átadhatta magát gondolatainak. Részegítő fájdalommal gondolta el, hogyan fogja Arkagyij őt egyszer itt megölni, és egy hordó alatt elásni. Aztán sok téli éjszaka múlik el felette... Egyszer majd gyertyát gyújt Zsadov, és lemegy a pókokhoz. Leül a hordó mellé, és akárcsak ő most, elnézi majd a vörös bor csurgását, és hívni fogja: "Liza!... Liza!", de csak a pókok szaladoznak feléje a falon. És ekkor Arkagyij magányában és halálos bánatában talán életében először sírva fakad... Ezek az ábrándok kárpótolták Jelizaveta Kijevnát minden bántalomért... mert így végeredményben mégiscsak ő maradt felül.

A szél erősödött, az ablakok megremegtek. Valami vad hang üvöltött a toronyban, s nyilván egész éjjel nem fogja abbahagyni. A tenger fölött egyetlen csillag se gyúlt ki.

Jelizaveta Kijevna ezen az estén már háromszor ment le borért a pincébe. Fönt Zsadov még mindig mozdulatlanul és szótlanul ült a díványon.

Ma éjszaka nyílván valami nagyszabású megnyilatkozásra készült.

- Legalább krumpli van-e a háznál? - szólalt meg hirtelen és hangosan Zsadov. - Tudhatnád, hogy tegnap óta nem ettem.

Jelizaveta Kijevna megdermedt. "Krumpli, ó, hiszen ha krumpli volna..." De reggel óta annyira elmerült gondolataiban, olyan sokat tűnődött Arkagyijnak hozzája fűződő kapcsolatán, hogy megfeledkezett a vacsoráról. Most ijedten ugrott fel ültéből.

- Maradj csak veszteg - intette le jéghidegen a férfi. - Úgyis tudom, hogy egy szem krumpli sincs itthon. Közölhetem veled, hogy a világon semmire sem vagy képes. Legfeljebb arra, hogy mindenféle hülyeségeken törd a fejed.

- Elszaladok a szomszédba, biztosan adnak borért kenyeret meg néhány szem krumplit.

- Majd ha befejeztem, amit mondani akarok, akkor elmehetsz. Most ülj le. Ma végleg eldöntöttem azt a kérdést, hogy a bűn, igenis megengedhető. - E szavaknál Jelizaveta Kijevna összehúzta a sálját, s a dívány sarkába húzódott. - Gyermekkorom óta foglalkoztat ez a kérdés. A nők, akikkel dolgom volt, gonosztevőnek tartottak, és különös mohósággal adták nekem magukat. De a bűn eszméjével csak az utolsó huszonnégy óra alatt jöttem tisztába. - A pohár után nyúlt, egy hörpintésre kiitta, és cigarettára gyújtott. - Ülök a lövészárokban, háromszáz lépésnyire az ellenségtől. Miért nem mászom ki a mellvédre, miért nem megyek az ellenséges fedezékbe, miért nem ölöm meg ott, akit akarok, miért nem rabolom el a pénzét, takaróját, kávéját, dohányát? Ha bizonyos lehetnék afelől, hogy nem lőnek rám, vagy ha lőnek is, de nem találnak el, természetes, hogy mennék, gyilkolnék, rabolnék. És az újságok közölnék a fényképemet, mint egy hősét. Ez, azt hiszem világos és logikus. Most amikor nem fedezékben ülök, hanem a Chateau Cabernais-ben, hat kilométerre Anapa városától, miért nem megyek be éjszaka a városba, miért nem török be Muravejcsik ékszerüzletébe, miért nem veszem el a drágaköveket meg az aranyakat, és ha maga Muravejcsik is kezem ügyébe akadna, boldogan adnék neki egyet a tőrrel, ide ni! - És oda mutatott, ahol a nyak kezdődik. - Miért nem teszem meg még most sem? Csakis azért, mert félek. Mert jön a letartóztatás, a bíróság, a kivégzés. Azt hiszem, logikus, amit mondok. Az ellenség megölésének és kirablásának kérdését az államhatalom, vagyis a legfennköltebb erkölcs, vagyis a büntető és a polgári törvénykönyv már pozitíve döntötte el, igenlő választ adott rá. Ilyenformán csak arról van szó, hogy én magam határozzam meg, kit tartok ellenségemnek...

- Ott az állam ellenségéről van szó, de itt csak a te személyes ellenségedről - vetette közbe alig hallhatóan Jelizaveta Kijevna.

- Gratulálok! Még csak az hiányzik, hogy a szocializmusról meséljen nekem. Marhaság! Az erkölcs az egyén jogain alapszik, nem pedig a közösség jogain. Én állítom: a mozgósítás csakis azért sikerült minden országban oly fényesen, és a háború csakis azért folyhat teljes erővel három kerek esztendeje, a római pápa minden tiltakozása ellenére, mert mi, valamennyien, kinőttünk a gyerekcipőből. Mindnyájan akarjuk, vagy ha nem is akarjuk egyenesen, de nem is ellenezzük a rablást és gyilkolást. A rablást és a gyilkolást az állam szervezte meg. Naiv taknyosok még mindig rablásnak és gyilkosságnak nevezik a rablást és a gyilkosságot. Én azonban a mai naptól fogva ezt az egyéniség teljes érvényesülésének nevezem. A tigris, amit akar, elrabolja. Én magasabbrendű vagyok, mint a tigris. Ki meri megnyirbálni jogaimat? A büntető törvénykönyv? Azt már megrágták a férgek.

Zsadov könnyedén felpattant, és rugalmas léptekkel járkálni kezdett a szobában, amelyet alig-alig világított meg a poros ablaküvegen átszüremlő alkonypír.

- Emberek százmilliói élnek háborús viszonyok között, ötvenmillió férfi verekszik a fronton. Meg vannak szervezve, fel vannak fegyverezve. Egyelőre két ellenséges tábort alkotnak. De semmi akadálya sincs annak, hogy egy szép napon beszüntessék a tüzelést és összefogjanak. És ez akkor következik be, amikor valaki odaszól annak az ötvenmilliós tábornak: "Ti őrültek, nem az igazi célba lőttök". A háborúnak felkeléssel, forradalommal, világfelfordulással kell végződnie. A szuronyok a hátország felé fordulnak. A kollektíva lesz az élet ura. Tetves koldust ültetnek a trónra, és őelőtte fognak hajlongani. Bánom is én. De ez annál inkább szabad kezet biztosít nekem a harcra. Ott: a tömegek törvénye. Emitt: az egyén, a teljesen felszabadult egyén törvénye a mérvadó. Tinálatok a szocializmus, nálunk a szent anarchia vasfegyelmével megszervezett dzsungel törvénye uralkodik.

Jelizaveta Kijevna szíve őrülten dobolt. Ez volt az a bizonyos szakadék, amiről ő valamikor Tyelegin lakásán álmodozott. De hol vannak már azok a tréfás táblázatok, rajta az "Önprovokáció" tizenkét pontjával, amelyeket Tyelegin lakói szögeztek ki Liza ajtajára!

Ez az ember, aki itt járkált az ablak előtt az alkony homályában, valóban olyan szörnyű volt, mint a puma a ketrecében. Beszélni is csak azért beszélt, mert nem volt szabadon. Jelizaveta Kijevna Zsadovot hallgatva, szinte érezte, látta az elszabadult paripák veszett rohanását, a tűzvészek fényét a sztyeppen... Szinte hallotta a harci zajt, a halálhörgést, a puszták dalát.

Az általános csüggedés és reménytelen várakozás idején, ezerkilencszáztizenhat telének elején, az orosz csapatok a hóban mély alagutakat vájva, a jeges sziklákon kapaszkodva, váratlanul elfoglalták Erzerumot. Ez akkor történt, amikor az angolok Mezopotámiában és Konstantinápolynál sorozatos vereséget szenvedtek, amikor a nyugati fronton véres harc folyt az Isère folyó egy-egy apró révkunyhójáért, amikor néhány méternyi vérrel áztatott föld birtokba vétele már olyan győzelemnek számított, hogy az Eiffel-torony rádiója nagy hangon adta hírül a világnak.

Az osztrák-magyar fronton az orosz hadsereg Bruszilov tábornok vezetésével váratlanul szintén elszánt támadásba ment át.

S egyszer csak az egész világ felfigyelt. Angliában könyvet adtak ki az orosz lélek rejtélyéről. És valóban, minden logika ellenére, másfél évi háború, pusztulás és tizennyolc kormányzóság elvesztése után, az általános csüggedés, gazdasági hanyatlás és politikai felbomlás közepette Oroszország a maga háromezer versztás arcvonalán offenzívát tudott szervezni. Friss és kimeríthetetlennek látszó erők váratlanul visszahömpölygő hulláma tarajosodott a magasba.

Százezrével vitték a foglyokat Oroszország belsejébe. Ausztria halálos sebet kapott, amely után két évvel később, mint egy meghasadt cserép, darabokra tört. Németország titokban békeajánlatot tett. A rubel árfolyama emelkedett. Megint remélni kezdték, hogy egy nagyszabású fegyvertény véget vet a világháborúnak.

Az "orosz lélek" nagyon népszerű lett. Az óceánjárókat orosz hadosztályokkal zsúfolták tele. Orjoli, tulai, rjazanyi parasztok Szaloniki, Marseille, Párizs utcáin orosz nótákat dúdoltak, és vad rohamokban védték az európai civilizációt.

Egész nyáron folyt az offenzíva. Behívták a tartalék összes hadosztályát. Negyvenhárom éves férfiakat a földekről meg az üzemekből vittek a frontra. Minden város menetzászlóaljat állított össze. A mozgósítottak száma elérte a huszonnégy milliót. Ázsiai népek rohama fenyegette ősi borzadállyal Németországot, egész Európát.

Moszkva ezen a nyáron nagyon elnéptelenedett. A háború szivattyúként szippantotta fel a férfilakosságot. Nyikolaj Ivanovics a frontra, Minszkbe utazott. Dása és Kátya csendesen, visszavonultan éltek, sokat dolgoztak. Olykor egy-egy rövid és bánatos levelezőlap jött Tyelegintől, aki úgy látszik, meg akart szökni a hadifogságból, de elfogták és várfogságra ítélték.

Egy időben eljárt a nővérekhez egy igen kedves ember, Roscsin kapitány, akit hadfelszerelés átvételére vezényeltek Moszkvába. Még Nyikolaj Ivanovics hozta el egy alkalommal autóján ebédre a Városi Szövetségből. Ettől kezdve Roscsin gyakori vendége lett a háznak.

Esténként, sötétedés után megszólalt a csengő. Jekatyerina Dmitrijevna visszafojtott sóhajjal ment a tálalóhoz, hogy édességet vegyen elő, vagy citromot szeleteljen. Dása észrevette, hogy amikor a csengetés után Roscsin megjelenik az ebédlőben, Kátya nem fordul azonnal feléje, hanem csak pár pillanat múlva, s akkor szokott, kedves mosolya játszik ajka körül.

Vagyim Petrovics Roscsin szótlanul meghajolt. Kopaszra nyírt, fekete szemű, szomorú nézésű, szikár ember volt... Lassú mozdulatokkal ült asztalhoz, s halkan beszámolt a harctéri hírekről.

Kátya a szamovár bástyája mögül nézett a férfi arcába, s fénylő szembogarán meglátszott, hogy különös figyelemmel hallgat rá. Ha pillantásuk találkozott, Roscsin mintha kissé elkomorodott volna. Sarkantyúja meg-megpendült az asztal alatt.

Olykor hosszú csend ült a szobára, és Kátya felsóhajtott, majd elpirult, és bocsánatkérően mosolygott. Tizenegy óra tájt Roscsin fölállt, Kátyának tisztelettel, Dásának kissé szórakozottan kezet csókolt, és a kikísérés ellen szabadkozva elment. Kemény lépései sokáig hallatszottak a néptelen utcán. Kátya eltörülgette a csészéket, becsukta az ebédlőszekrényt, és szótlanságba burkolózva, a szobájába zárkózott.

Egy ízben, alkonyatkor, Dása a nyitott ablaknál ült. Az utca felett magasan röpködtek a fecskék. Dása vékony, üvegcsengésű hangjukat hallva, arra gondolt, hogy holnap derűs, meleg nap lesz, ha ilyen magasan repülnek, és milyen jó nekik, a fecskéknek, hogy nem tudják, mi a háború. Boldog madarak...

A nap lement, és aranyló por telepedett a városra. Az emberek a kapukban üldögéltek. Dása szomorú volt, várt valamire, és csakugyan, nem messze megszólalt egy kintorna, nyárspolgári, ősrégi, esti bánatával. Dása az ablakpárkányra könyökölt. Egy nő fejhangon énekelte: "Száraz kenyéren éltem én, hideg víz volt az italom..."

Kátya odalépett Dása karosszékéhez, és mozdulatlanul hallgatta a dalt.

- Katyusa, hallod, milyen kedvesen énekel?...

- Mire jó ez az egész? - szólalt meg hirtelen Kátya, valami furcsa, idegen hangon. - Minek küldték ránk ezt? Mivel szolgáltunk rá? Mikor lesz ennek vége? Hiszen akkorra megöregszem. Nem érted? Nem bírom, nem bírom, nem bírom tovább! - Lihegve állt a falnál, a függöny előtt, sápadtan; ajka körül apró ráncok húzódtak, és száraz, elsötétült szemmel nézett Dására. - Nem bírom tovább - ismételte csendesen, rekedten. - Ennek sohasem lesz vége... Meghalunk... és soha többé nem leszünk boldogok... Hallod, hogy üvölt a háború? Élve eltemet...

Dása átölelte, simogatta, meg akarta nyugtatni, de Kátya nekifeszítve könyökét, elhúzódott tőle.

Csöngettek. Kátya elfordult húgától, és az ajtóra nézett. Roscsin lépett be. Durva posztózubbonyban és frissen fényesített, új csizmában volt. Mosolyogva köszönt Dásának, kezet szorított Kátyával, utána hirtelen csodálkozva pillantott rá és elkomorodott. Dása rögtön átment az ebédlőbe. Mialatt a teásedényt az asztalra rakta, hallotta, amint Kátya tartózkodva, de ugyanazon a mély, rekedtes hangon megkérdezte Roscsint:

- Elutazik?

- Igen - felelte a férfi köhintve és szárazon.

- Holnap?

- Nem, most. Ötnegyed óra múlva.

- Hová?

- A hadra kelt sereghez. - S aztán kisvártatva így folytatta: - Arról van szó, Jekatyerina Dmitrijevna, hogy valószínűleg utoljára látjuk egymást, és elhatároztam, hogy megmondom...

Kátya sietve félbeszakította:

- Nem, nem kell... Tudom úgyis... És maga is tudja énrólam...

- Jekatyerina Dmitrijevna, maga...

- De hiszen láthatja! - kiáltott kétségbeesetten Kátya. - Nagyon kérem, menjen el.

Dása kezében megrezzent a csésze. A szalonban hallgattak. Végül Kátya csendesen így szólt:

- Menjen, Vagyim Petrovics...

- Hát, isten vele! - mondta Roscsin rövid sóhajjal. Fényesre kefélt csizmája csikorgott, s az ajtó becsapódott mögötte. Kátya bement az ebédlőbe, leült az asztalhoz, és egész erejéből arcára szorította tenyerét.

Attól fogva egyetlen szót sem ejtett Roscsinról. Bátran viselte bánatát, bár reggelenként a szeme vörös, a szája duzzadt volt. Roscsin az útról levelezőlapon küldött a nővéreknek üdvözletet. A lapot a kandalló párkányára tették, ahol bepiszkították a legyek.

Esténként zenét hallgattak a Tverszkoj sétányon, leültek egy padra, és nézték, hogyan andalognak a fák alatt a fehér meg rózsaszín ruhás fiatal lányok. Rengeteg nő és gyermek, csak itt-ott járkált egy felkötött karú katona, vagy bicegett mankóján néhány rokkant. A rezesbanda a »Mandzsúria« keringőt játszotta. Tu-tu-tu - dalolta búsan a rézkürt az estébe. Dása a tenyerébe fogta Kátya gyönge, vézna kezét.

- Kátya, Katyusa, emlékszel? - kérdezte a falombok közül előcsillanó alkonypírba mutatva. - Emlékszel:

Ó, fel nem hajnalodott a szerelem,
Ó, el nem csókolt csókjaink...

Hidd el, csak bátran ki kell tartanunk, és akkor megérjük azt az időt, amikor szenvedés nélkül szerethetünk. Hiszen most tudjuk: a szeretet mindennél több. Néha azt hiszem, hogy ha Ivan Iljics megjön a fogságból, egészen más, egészen új lesz. Most így egyedül, testetlenül szeretem őt. De meglásd, úgy fogunk összetalálkozni, mintha egy másik életben már szerettük volna egymást.

Jekatyerina Dmitrijevna Dásához simult.

- Az én szívemben, Danyuska, olyan keserűség van, olyan sötétség, mintha már egészen megöregedett volna - mondta halkan. - Te még megéred a jobb időket, de én nem, én elvirultam, mint a meg nem termékenyített virág.

- Katyusa, nem szégyelled magad? Ilyeneket mondani!

- Nem, fiacskám, szembe kell nézni a dolgokkal.

Egyik este a sétányon, padjuk másik végére egy katona ült le. A zenekar régi keringőt játszott. A fák mögött kigyúltak a fakó fényű lámpák. A mellettük ülő katona olyan fürkészően nézett rájuk, hogy Dásának már bizsergett a háta. Arra fordult, és ijedten, fojtott hangon felkiáltott:

- Nem!

Besszonov volt, soványan, vedletten, testére nem illő katonazubbonyban, vöröskeresztes sapkában. Fölállt és némán köszöntötte őket. Dása ennyit mondott: "Jó estét!" Kátya összeszorította ajkát, és a pad hátához dőlt, Dása kalapjának árnyékába, és lehunyta a szemét. Besszonov vagy porlepett volt, vagy mosdatlan, de egészen szürkének látszott.

- Tegnap és tegnapelőtt is láttam már magukat a sétányon - mondta Dásának, s felhúzta szemöldökét. - De nem mertem csatlakozni... Háborúba megyek... Látja, énrám is sor került...

- Hogyhogy háborúba? Hiszen maga a Vöröskeresztnél van - mondta Dása váratlanul ingerülten.

- Az igaz, a veszély aránylag kisebb. Egyébként nekem mélységesen mindegy, megölnek-e vagy sem... Unom, unom az egészet, Darja Dmitrijevna. - A férfi fölemelte fejét, s ködös pillantással nézett Dása ajkára. - Unom, hisz egyéb sincs, mint mindenütt hulla, hulla, hulla.

Kátya még mindig lehunyt szemmel kérdezte:

- Magának ez unalmas?

- Igen, Jekatyerina Dmitrijevna, rettenetesen unalmas. Régebben még volt némi remény... No de most a töméntelen sok hulla után már csak az utolsó éjszaka következhet... Hullák, vér és káosz. Egyszóval... Darja Dmitrijevna, én voltaképpen azért ültem le magukhoz, hogy megkérjem, áldozzon nekem egy fél órát.

- Minek? - Dása belenézett ebbe az idegen, egészségtelen arcba, s hirtelen olyan bizonyossággal, hogy szinte beleszédült, érezte, hogy először látja ezt az embert.

- Sokat gondolkoztam azon, ami a Krímen történt - mondotta Besszonov elkomorodva. - Szeretnék magával beszélni. - E szavaknál lassan előszedte oldalzsebéből a cigarettatárcáját. - Szeretnék eloszlatni bizonyos kellemetlen benyomásokat...

Dása összehúzta a szemét... "Nem, ezen a visszataszító férfiarcon nyoma sincs a régi varázsnak."

- Azt hiszem, nincs miről beszélnünk - mondta keményen és elfordult. - Isten vele, Alekszej Alekszejevics.

Besszonov fanyar mosollyal emelte meg sapkáját, és odább ment. Dása nézte vézna hátát, túl bő, majdhogynem lecsúszó nadrágját, otromba, poros csizmáját. Igazán ez volna az a Besszonov, az ő szűzi éjszakáinak démona?

- Katyusa, várj itt rám, rögtön jövök - szólt sietősen, és Besszonov után szaladt, aki épp befordult egy mellékfasorba. Dása lihegve érte utol, és megfogta kabátujját. Besszonov megállt, feléje fordult, és mint egy beteg madárnak, lassan esett szemére pillája.

- Alekszej Alekszejevics, ne haragudjék rám.

- Hiszen én nem haragszom. Maga nem óhajtott velem társalogni.

- Nem, nem, nem... Maga félreértett engem... Én igazán nagyon sokra becsülöm magát, minden lehető legjobbat kívánok magának... De ami volt, arra jobb nem emlékezni, abból nem maradt semmi... Én hibásnak érzem magam, és nagyon sajnálom magát.

A férfi felvonta vállát, és mosolyogva nézett el Dása mellett a járókelőkre.

- Köszönöm a sajnálatát.

Dása felsóhajtott. Kár, hogy Besszonov nem kisfiú, akkor hazavinné, meleg vízzel megmosdatná, cukorkával kínálná. De ezzel itt mitévő legyen? Ez itt maga gondolja ki magának a kínokat; kínlódik, haragszik, megsértődik.

- Alekszej Alekszejevics, ha kedve van, írjon nekem mindennap, én majd válaszolok - mondta Dása, és a lehető legkedvesebben nézett rá. Besszonov elkapta fejét, és fanyarul elnevette magát.

- Köszönöm... De én undorodom a papirostól, és a tintától. - Elfintorodott, mintha savanyú almába harapott volna. - Maga, Darja Dmitrijevna, vagy szent, vagy ostoba... Maga az én életem pokolkínja, érti?

El akart menni, de nem vitte a lába. Dása lehajtott fejjel állt vele szemben. Mindent megértett. Kínosak voltak ezek a percek, de a szíve hideg maradt. Besszonov nézte a leány meghajtott nyakát, gyöngéd, szűzies keblét a fehér ruha kivágásában, és arra gondolt, hogy ez... természetesen... a halál.

- Legyen irgalmas - mondta Besszonov egyszerűen, csendesen, emberien. Dása nem emelve fel a fejét, nyomban utána suttogta: "Igen, igen", és elment a fák közt. Besszonov még egyszer utoljára megkereste szemével a tömegben a leány szőke fejét, de Dása nem fordult vissza. A férfi kezével egy fához támaszkodott, ujjaival zöld kérgébe kapaszkodott. A föld utolsó menedéke kicsúszott lába alól.

A kopár tőzegmocsár fölött bujdosott a halvány telihold. Köd telepedett az elhagyott fedezékekre. Mindenfelé fekete fatönkök guggoltak, köztük itt-ott néhány törpefenyő is sötétlett. Nedvesség érzett, s a táj csendes volt. A keskeny gáton lassan - egyik ló a másik után - vonult előre egy egészségügyi oszlop. A front alig három versztányira volt az erdő csipkés körvonalai mögött. Onnan egy hang sem hallatszott.

Az egyik szekéren Besszonov feküdt hanyatt a szénán, lóizzadság-szagú pokróc alatt. Alkonyat után minden este kirázta a hideg, a foga vacogott, teste kiszikkadt, agyában hidegen kavargott a világos, könnyű, tarka gondolatok tömkelege. A súlytalanná válás isteni érzése volt ez.

Alekszej Alekszejevics állig a lópokrócba burkolózva nézte a sötét, lázas eget. Íme, ez, ez a földi út vége: sötétség, holdfény és a bölcsőként elringató szekér. Századok körét elhagyva, ím itt csikorog újra a szkíták szekerének kereke... És minden, ami volt, csak álom: Pétervár fényes köveinek szigorú fensége, meleg, tündöklő termek zenéje, a szétnyíló színpadi függöny varázsa, havas éjszakák bűbája, a párnákra lankadt asszonykezek, a sötét szembogarak tébolya... A dicsőség izgalmai, a hírnév mámora... Dolgozószobájának félhomálya, gyönyörtől dobogó szíve a születő szavak lázában... A fehér margarétás leány, aki oly sietve lépett az előszoba világosságából az ő sötét szobájába, az ő életébe... Ez mind csak álom... Ringat a szekér... Mellette paraszt ballag, szemére húzott sapkával. Így ballag a szekér mellett kétezer esztendeje... Íme, az idők holdas sötétbe burkolt végtelensége... A századok homályából árnyak tűnnek elő, hallani a szekerek nyikorgását, amint fekete barázdákat húznak a világba. Ott pedig, a távol zavaros ködében, égnek meredő kémények, égig érő lángnyelvek és kerekek csikordulása. A dörgés, csikorgás egyre erősebb, földet rázó robaja már az egeket hasogatja...

A szekér hirtelen megállt. A sápatag éjszakát betöltő morajból kihallatszott a kocsisok riadt kiáltozása. Besszonov felült. Majdnem közvetlenül az erdő fölött csillogó sávokkal bordázott hosszúkás henger úszott a holdfényben. Most megfordult, felcsillant, motorjai felbúgtak, és hasából vékony, kékesfehér fénycsík siklott az irtásra, a fatönkökön, a kidöntött fatörzseken, a törpefenyőkön át az országútra, a szekerekre.

A zúgásból valami gyenge zaj, gyors ütemre beállított metronómra emlékeztető kattogás vált ki. Az emberek leugráltak a szekerekről. Egy kétkerekű sebesültszállító targonca felbillent, és a mocsárba fordult... Besszonovtól alig száz lépésnyire vakító fénybokor gyulladt ki. Egy ló fekete tömege a szekérrel együtt vágódott fel a levegőbe. Óriási füstfelleg gomolygott, és az egész hadtápvonal csak úgy rengett ebben a zűrzavaros fergetegben. A lovak megbokrosodva szökelltek az ingoványba. Az emberek utánuk... Az a szekér, amelyben Besszonov feküdt, megbillent, felborult, és Alekszej Alekszejevics az útszéli árokba zuhant; hátára nehéz zsák esett, és betemette a szalma.

A Zeppelin még egy bombát dobott le, aztán a motorzúgás távolodott. Ekkor Besszonov nyöszörögve feltápászkodott, és nagy nehezen kivergődve a rázuhant teher alól, lerázta magáról a szalmát, és felkapaszkodott az országútra. Néhány oldalra dőlt szekér hevert ott, az első kerekeik hiányoztak. Egy ló fejjel bukott a pocsolyába a kettős kocsirúddal együtt, és felmeredő hátsó lába görcsösen rángatózott.

Besszonov megtapogatta arcát, fejét. A füle körül ragadós nedvességet érzett. Zsebkendővel bekötötte a karcolást, és az országúton elindult az erdő felé.

Az ijedségtől és a zuhanástól még mindig remegett a lába. Néhány lépés után le kellett ülnie egy érdes kőrakásra. Jólesett volna egy kis konyak, de kulacsa a málhájával együtt az árokban maradt. Besszonov nagy kínnal kis pipát és gyufát kotort elő a zsebéből és rágyújtott. A dohányfüst keserű volt és utálatos. Eszébe jutott a hideglelése.

- Nehéz ügy! Akárhogy is, de el kell jutni az erdőbe - dünnyögte. - Azt mondták, hogy ott az üteg.

Felállt, de a lába megmerevedett, s mintha fából lett volna, úgy lógott törzsén. Visszaült a földre, és megpróbálta a tagjait dörzsölgetni, kiegyenesíteni, csipkedni. Mikor a saját keze nyomán fájdalmat érzett, felállt és tovább vánszorgott.

A hold magasan állt. Az út a kopár tőzegmocsáron messze kígyózott, mintha sohasem lenne vége. Besszonov a derekára szorította a kezét, és meg-megtántorodva, mázsás csizmáit nagy nehezen emelgetve, vontatottan beszélt magában:

"Eredj csak, ha bírsz, amíg a kerekek alá nem kerülsz... Verseket írtál, csacska nőket csábítottál... Most fülön fogtak, és ide hajítottak, eredj, amíg a lábad bírja... Tiltakozz, ha úgy tetszik, protestálj, ahogy a torkodon kifér... Próbáld csak meg, tessék! Ordíts, üvölts..."

Hirtelen megfordult. Lent az úton szürke árnyékot látott... Hideg futott végig a hátán... Elnevette magát, és hangos, szaggatott, értelmetlen szavakat mondogatva, megint az út közepén botorkált tovább... Aztán óvatosan hátrafordult. Csakugyan, mintegy ötven lépésnyire tőle, nagyfejű, hatalmas kutya kullogott a nyomában.

- Ördög vigye el! - mormogta Besszonov. Meggyorsította lépteit, és újra hátrapillantott. Már vagy öt szürke, csüngő tomporú eb verődött össze, és loholt utána lesunyt fejjel. Besszonov köveket dobált feléjük. - Mentek innen, büdös dögök! Majd adok én nektek! Mars!

Az állatok némán elsomfordáltak, s az árokban kullogtak tovább. Besszonov időnként meg-megállt, és újabb köveket hajigált feléjük... Aztán tovább ment, fütyült, kiabált:

- Hej! Hej!

Az állatok megint felszaladtak az útra, és libasorban utána eredtek.

Az út két oldalán törpefenyő-liget kezdődött. A fordulónál Besszonov egy emberi alakot látott maga előtt. Az alak megállt, szétnézett és lassan visszavonult a fenyves sötétjébe.

- Hogy az ördög! - suttogta Besszonov, és szintén az árnyékba hátrált. Sokáig állt ott, igyekezett csitítani őrült szívverését. Az állatok is megtorpantak a közelben. Az első lefeküdt, s pofáját mellső lábára fektette. Az ember ott elöl nem mozdult. Besszonov pontos körvonalakban látott egy hosszú, fehér felhőt, amely a hold elé úszott. Aztán neszt hallott: tűszúrásként hatolt agyvelejébe. A haraszt zörrent... Nyilván annak az embernek a lába alatt. Végre megpillantotta. Magas, csontos katona volt, vállára vetett köpenyben, hosszú, szempillátlan arca hullaszürke volt, a szája félig nyitva. Besszonov rákiáltott:

- Hej, te, melyik ezredből való vagy?

- A második ütegből.

- Gyere, kísérj el az üteghez.

A katona hallgatott, nem mozdult. Zavaros szemmel nézett Besszonovra, aztán balra fordította arcát:

- Mik azok ottan?

- Kutyák - felelte Besszonov türelmetlenül.

- Dehogyis kutyák azok.

- Gyere már, ha mondom, kísérj el.

- Nem én, nem megyek - mondta csendesen a katona.

- Hallgass ide, nekem lázam van, légy szíves, kísérj el, pénzt adok érte.

- Nem, én oda nem megyek - szólt a katona most már hangosabban. - Én szökevény vagyok.

- Te őrült, hiszen elfognak.

- Az is meglehet.

Besszonov hátrasandított... Az állatok eltűntek. Úgy látszik, behúzódtak a fenyvesbe.

- Aztán messze van az üteg?

A katona nem felelt. Besszonov megfordult, hogy útnak induljon, de a katona nyomban megragadta a karját, és mint a harapófogó, úgy megszorította a könyökénél.

- Nem, maga ne menjen oda...

- Ereszd el a karomat.

- Nem eresztem. - A katona szorosan fogta Besszonov karját, s oldalvást, valahová a fenyves fölé nézett. - Három napja nem ettem... Az imént elaludtam az árokban. Arra ébredtem, hogy jönnek... Gondoltam... szóval... hogy értem jönnek. Fekszem ott magamban. Jönnek, jönnek rengetegen, látom a lábaikat az úton. Mi történt? Nézem az árokból, hát csupa kísértet, halottas ingben, se vége, se hossza... Mint a köd...

- Miket beszélsz itt nekem? - kiáltotta Besszonov vadul és dulakodni kezdett a katonával.

- Igazat mondok, ha nem hiszed, meghalsz!

Besszonov kitépte magát és eliramodott. De a lába... mintha nem is az övé volna... mintha vattán szaladna. A katona a nyomában törtetett, és hevesen zihálva utolérte, vállon ragadta. Besszonov elesett, fejét és arcát eltakarta a kezével. A katona szuszogva rávetette magát, és kemény ujjaival összeszorította torkát...

- Hát ilyen vagy, te!... - suttogta a katona, amikor a fekvő ember testén hosszú remegés futott át, s kinyúlt, elernyedt, mintha máris porrá vált volna. Ekkor eleresztette, felállt, felvette a sapkáját, és vissza se pillantva áldozatára, elindult az országúton. Aztán megingott, és fejcsóválva leült, lábát az árokba lógatva.

- Hová, merre mostan? - dünnyögte. - Ó, a halál... Faljatok fel, férgek...

Ivan Iljics Tyelegin megszökött a fogolytáborból, de elfogták, várfogságra ítélték, és magánzárkába csukták. Innen másodszor is meg akart szökni, és hat héten keresztül fűrészelgette a rácsot a zárka ablakán. A nyár derekán egyszer az egész erődöt kiürítették, és Tyelegin, mint büntetésben levő, az úgynevezett "Rohadt Verem"-be került. Elátkozott, szörnyű hely volt ez: egy tőzegtelep széles katlanában, tüskés drótsövénykerítés mögött négy, hosszúkás barakk sorakozott. Távolabb, a domboknál, ahol téglakémények meredeztek, volt a keskenyvágányú vasút állomása. Rozsdás sínjei átszelték az egész tőzegmocsarat, és a barakkoktól nem messze értek véget egy mély vájatnál, ahol a múlt esztendőben több mint ötezer orosz katona pusztult el tífuszban és vérhasban. A sárgásbarna agyaglapály másik oldalán a Kárpátok lila vonulatának egyenetlen csipkézete rajzolódik ki a látóhatáron. A barakkoktól északra, a mocsáron túl fenyőfakeresztek sűrű sokasága. Forró nyári napokon bűzösen párolgott ez a sivár táj, lódarazsak lepték el, és még a zavaros, rőt napsugár is rothasztotta.

Nehéz, ínséges volt itt az élet. A foglyok fele gyomorbeteg vagy maláriás volt, s kelésekkel, kiütésekkel kínlódott. És mégis jó hangulatban voltak: Bruszilov kemény harcokban nyomult előre, a franciák Champagne-ban és Verdunnél verték a németeket, a törökök Kisázsiát tisztogatták. Úgy látszott, a háború már igazán nem tarthat sokáig.

De elmúlt a nyár, s beállt az esőzés. Bruszilov nem foglalta el Krakkót, sem Lvovot, s a francia fronton elültek a véres harcok. Az antant is, a központi hatalmak is sebeiket nyalogatták. Nyilvánvalóvá lett, hogy a háború befejezése eltolódott a következő őszig.

Ekkortájt vert tanyát a "Rohadt Verem"-ben a kétségbeesés. Viszkobojnyikov, aki Tyelegin priccs-szomszédja volt, egyszer csak abbahagyta a mosakodást, és a beretválkozást, napokon át hevert a rendetlen priccsen, és nem felelt semmiféle kérdésre. Olykor feltápászkodott, és dühében összekarmolta magát. A testét időnként rózsaszínű sömör lepte el. Egyik éjjel felköltötte Ivan Iljicset, és tompa hangon megszólalt:

- Te házasember vagy?

- Nem.

- Nekem feleségem és lányom van Tverben. Te felkeresed őket, érted?

- Ugyan, hagyd ezt most. Aludj.

- Ne félj, pajtás, elalszom én már...

Reggel Viszkobojnyikov nem jelentkezett a névsorolvasásnál. Az árnyékszéken akadtak rá, a derékszíjára akasztotta fel magát. Az egész barakk felzúdult. A foglyok a földön fekvő hulla köré sereglettek. Mécsessel rávilágítottak a kínoktól eltorzult arcra, és szakadt inge alatt a mellén felvakart pattanásokra. A mécses homályos világánál elgyötört, megduzzadt, sárgás arcú élők hajoltak a halott fölé. Egyikük, Melsin alezredes, a barakk sötétje felé fordulva, hangosan kérdezte:

- No, mi lesz, bajtársak, most is hallgassunk?

A priccsek közt tompa zúgás kelt. Felpattant az ajtó, és bejött az osztrák tiszt, a tábor parancsnoka, utat engedtek neki a hullához, és nyomban éles hangok hallatszottak:

- Nem hallgatunk tovább!

- Halálra kínozták!

- Ez a módszerük!

- Én is elevenen rohadok el itt!

- Nem vagyunk fegyencek!

- Még nem vertek titeket eleget, átkozottak?

A parancsnok lábujjhegyre állva kiáltotta:

- Kuss! Mars a helyetekre, orosz disznók...

- Mi az... Mit mondott?

- Hogy disznók vagyunk?

Egy torzonborz szakállú, tagbaszakadt ember, Zsukov törzskapitány odafurakodott a táborparancsnokhoz, s vaskos ujját az osztrák tiszt orra alá dugva, elcsukló hangon ordította:

- Nézz ide, te kutya, látod ezt a fügét, ezt tartjuk rólad! - És bozontos fejét megrázva, vállon ragadta a parancsnokot, vadul megrántotta, a földhöz vágta, és rávetette magát.

A tisztek hallgatva állták körül a birkózókat. De ekkorra már idehallatszott a deszkákon szaladó katonák lábdobogása, és a parancsnok felordított:

- Segítség!

Tyelegin szétlökdöste társait.

- Megőrültetek. Hiszen megfojtja! - mondta, és Zsukovot vállánál fogva elrántotta az osztráktól.

- Sie sind ein Schurke - kiáltotta oda a parancsnoknak. Zsukov hevesen zihált:

- Eressz, majd én megmutatom ennek... Disznók vagyunk neki - mondta halkan.

De a parancsnok már feltápászkodott, kisimította összegyűrődött sapkáját, és mintegy emlékezetébe akarva vésni vonásaikat, gyorsan és jól megnézte magának Zsukovot meg Tyelegint, Melsint s még két-három tisztet a közelükben, és hangos sarkantyúpengetéssel kiment a barakkból. Az ajtót bezárták, és őrt állítottak elébe.

Reggel nem volt se névsorolvasás, se dobszó, se malátakávé. Délfelé katonák jöttek a barakkba, és hordágyon kivitték Viszkobojnyikov holttestét. Az ajtót megint bezárták. A foglyok a priccsek közt ődöngtek, sokan lehevertek. A barakk elnémult. Nem kétséges: lázadás, merénylet és... haditörvényszék.

Ivan Iljics úgy kezdte a napot, mint mindig, egyetlen egyet sem mulasztott el az önmaga számára előírt rendszabályokból, amelyeket immár több mint egy éve betartott. Reggel hatkor hozott a kútról egy vödör agyagbarna vizet, ledörzsölte magát, aztán százegy tornagyakorlatot végzett, ügyelve arra, hogy izmai jól megfeszüljenek. Aztán felöltözött, megborotválkozott, és minthogy ma kávé nem volt, éhgyomorra ült neki a német nyelvtannak.

A fogságban a legnehezebb és legrombolóbb a természetes ösztönök kielégítetlensége. Ezen sokan megbuktak. Az egyik egyszer csak púderezni kezdte magát, szemét aláfestette, a szemöldökét kihúzta, és napszámra sugdolózott valamelyik hasonlóképpen kendőzött sihederrel. A másik magába zárkózott, fejét a takaró alá dugva heverészett naphosszat mozdulatlanul, rendetlenül. Volt olyan is, aki mocskos beszédre szokott, mindenkibe belekötött, ocsmány históriákat mesélt, és a végén úgy viselkedett, hogy el kellett vinni a kórházba.

Mindettől egyetlen menekvés a szigorú életmód volt. Tyelegin a fogságban hallgatag lett, izmokkal vértezett teste kiszikkadt, éles mozdulatokat tett, szeme hidegen, komoran csillogott. A düh vagy elszántság perceiben egyenesen ijesztő volt a pillantása.

Ma még a szokottnál is gondosabban ismételte az előző este feljegyzett német szavakat, és fellapozta az agyonolvasott Spielhagen-kötetet. Mikor Zsukov leült melléje, meg sem fordult, halkan tovább olvasott. Zsukov nagyot sóhajtva így szólt hozzá:

- Ivan Iljics, a bíróság előtt őrültnek tettetem magam... - Tyelegin hirtelen ránézett. Zsukov pirospozsgás, joviális arca, széles orra, göndör szakálla és a bajusz bozótjából kilátszó lágy vonalú, meleg ajka most csupa bűnbánat volt, világos szempillája sűrűn pillogott. - Hülyeség volt annak az átkozottnak fügét mutatni. Magam sem tudom már, mit akartam vele. Ivan Iljics, belátom, természetesen, hibát követtem el... Izgága voltam, és társaimat is bajba sodortam... Eltökéltem, hogy őrültnek tettetem magam... Mi a maga véleménye?

- Nézze, Zsukov - mondta Tyelegin, ujját a könyvlapok közé dugva. - Néhányat közülünk okvetlenül főbe lőnek. Ezzel valószínűleg maga is tisztában van?

- Igen, hogyne.

- Hát nem egyszerűbb, ha a tárgyaláson nem játszunk komédiát? Mit gondol?

- Hiszen igaz, van benne valami.

- Magát közülünk senki sem vádolja. Legfeljebb hogy kicsit nagyon is drága árat fizetünk azért a pofonért, amit az osztrák kapott.

- Ivan Iljics, hát énnekem mit jelent, hogy a bajtársaim bíróság elé kerülnek miattam! - Zsukov megrázta bozontos fejét. - Ha legalább csak engem egyedül intéznének el azok a disznók!

Még sokáig beszélt így bűnbánóan, de a végén Tyelegin már nem is hallgatott rá, hanem tovább böngészte a Spielhagen-regényt. Aztán fölállt és kinyújtózott, hogy csak úgy ropogtak az izmai. Ebben a percben nagy zajjal kinyílt az ajtó. Négy katona jött be, és szuronyt szegezve az ajtóhoz állt, csattogtak a závárzattal. Utánuk egy mérges őrmester lépett a terembe. Fél szeme be volt kötve. A barakkbelieket egy pillantással összefogva, dühösen ordította:

- Zsukov törzskapitány, Melsin alezredes, Ivanov hadnagy, Ubejko hadnagy, Tyelegin zászlós...

A felsoroltak előléptek. Az őrmester figyelmesen megnézte mindegyiküket, aztán a négy katona körülfogta és kivezette őket a barakkból az udvaron keresztül egy deszkaházikóba, ahol a parancsnokság volt. A bejárat előtt katonai autó állt. A szöges sorompó, amely elzárta a drótsövényen átvezető kijárást az országúttól, most nyitva volt. A fekete-sárga-csíkos faköpenyeg előtt feszesen állt az őrszem. Az autóban, a kormány mellett elterpeszkedve, dülledt szemű siheder ült, a sofőr. Tyelegin meglökte könyökével a mellette lépkedő Melsint:

- Tud autót vezetni?

- Igen, miért kérdi?

- Csak. Hallgasson...

Bekísérték őket a parancsnokságra. A rózsaszínű itatóspapírral betakart fenyőfa asztal előtt három, most érkezett magas rangú osztrák katonatiszt ült. Az egyik, akinek kékre kiborotvált arca alatt, a nyakán nagy vörös foltok éktelenkedtek, szivarozott. Tyelegin észrevette, hogy rá se pillant a belépőkre. Keze, kövér, szőrös ujjait egymásba kulcsolva, az asztalon nyugodott, hunyorgott a szivarfüstben, gallérja dagadt nyakába vágódott.

"Ez már döntött" - gondolta Tyelegin.

A bíróság elnöke egy sovány, szomorú öregember volt. Hosszú arcát ritkás, tisztára mosott ráncok barázdálták, puha bajusza hófehér volt. Egyik szemöldökét a monokli magasabbra emelte. Figyelmesen megnézte a vádlottakat, az üvegen át megnagyobbodott szürke szemét Tyeleginre függesztette. Világos, okos, gyöngéd pillantású szeme volt.

"Befellegzett" - gondolta Ivan Iljics, és szemügyre vette a harmadik bírót, aki előtt teknőc keretű szemüveg és egy sűrűn teleírt negyedív papiros volt az asztalon. Zömök, agyagsárga képű, sörtehajú ember volt ez, két füle, mint két jókora lepény. Minden jel szerint: derékba tört karrier.

Amint a vádlottak felsorakoztak az asztal előtt, ez a harmadik bíró lassan feltette a szemüvegét, száraz tenyerével lesimította a teleírt papírlapot, és hirtelen szélesen kivillantva sárga, hamis fogazatát, elkezdte olvasni a vádiratot.

Az asztaltól balra, homlokát ráncolva, összeszorított szájjal ült a sértett táborparancsnok. Tyelegin megfeszített figyelemmel igyekezett követni a vádirat szövegét, de gondolatai akaratlanul másfelé kalandoztak. Agya élesen, gyorsan dolgozott.

- "...amikor az öngyilkos holttestét a barakkba vitték, néhány orosz ezt arra használta fel, hogy társait nyílt lázadásra izgassa a felsőbbség ellen, ököllel fenyegetőzve szitkozódtak, és megengedhetetlen kifejezéseket használtak. Melsin alezredes kezében például nyitott zsebkés volt..."

Ivan Iljics az ablakból látta, hogy a siheder sofőr az orrát piszkálja, aztán oldalra dől az ülésen, és sapkájának ellenzőjét arcára húzza. Két apró termetű katona jött a gépkocsihoz, vállukra vetett világoskék köpenyben, álldogáltak, nézelődtek, az egyik leguggolva megtapogatta az autó gumikerekét. Aztán mind a ketten megfordultak, mert egy békésen füstölgő konyhakocsi gördült be az udvarba. A konyha a kaszárnya felé fordult, és a katonák is nagy lustán odaszállingóztak. A sofőr nem emelte fel a fejét, nem fordult arra. Szóval elaludt. Tyelegin türelmetlenségében ajkát harapdálta, aztán megint az ügyész nyikorgó hangjára kezdett figyelni:

- "A fent nevezett Zsukov törzskapitány, nyilvánvalóan a táborparancsnok úr életére törve, előzőleg öt összeszorított ujját mutatta neki, miközben hüvelykujját mutató- és középső ujja közé dugta, s ezzel a visszataszító gesztussal minden jel szerint a császári és királyi hadsereget akarta meggyalázni..."

Amikor ezt a részt olvasták, a táborparancsnok felállt, arca elsötétült, és magyarázni kezdte a bíráknak az értelmetlen jelenetet a törzskapitány ujjaival.

Zsukov, aki igen keveset értett németül, minden erejéből odafigyelt, szeretett volna közbeszólni, jámbor bűntudatos mosollyal nézegetett bajtársaira, s mikor már nem tudta tovább türtőztetni magát, oroszul szólt közbe:

- Ezredes úr, engedelmével, én csak azt mondtam neki: miért sérteget bennünket, mit vétettünk... És mert németül nem tudtam megértetni magam...

- Zsukov, hallgasson - szólt oda a fogai közt Ivan Iljics. Az elnök ceruzájával kopogott. Az ügyész folytatta a felolvasást. Pontosan leírta, hogyan és melyik testrészén ragadta meg Zsukov a parancsnokot, és "hátralökve, hogyan szorította hüvelykujját ölési szándékkal annak torkára". Aztán áttért a vád legkényesebb pontjára... "Az oroszok taglejtésekkel, kiabálással uszították a gyilkost. Egyikük, Johan Tyelegin zászlós, meghallva az odaszaladó katonák lépéseit, a tett helyére rohant, Zsukovot ellökte, és már csak hajszálon múlt a táborparancsnok úr élete..."

Az ügyész itt megállt, és öntelten mosolygott.

- "De ebben a pillanatban megjelentek az ügyeletesek, és Tyelegin zászlósnak csak annyi ideje maradt, hogy áldozatának odakiáltsa: »Schurke!«"

Ezután szellemes lélektani magyarázat következett Tyelegin cselekedetének rugóiról, "aki tudvalevőleg hadifogsága alatt már két ízben tett szökési kísérletet..." Az ezredes hadbíró föltétlen bűnösként vádolta Tyelegint, Zsukovot és Melsint, aki "zsebkésével hadonászva, uszított gyilkosságra". Hogy a vádat még súlyosabbá tegye, az ezredes kiküszöbölte az ügyből Ivanovot és Ubejkót, mint akik "önkívületi állapotban cselekedtek..."

A táborparancsnok a felolvasás végén megerősítette, hogy igenis, minden így történt. Kihallgatták a katonákat, azok szerint is az első három vádlott valóban bűnös, a másik kettőről nem tudtak mondani semmit. Az elnök sovány kezét dörzsölgetve, bizonyítékok hiánya miatt Ivanov és Ubejko felmentését javasolta. A vörös képű tiszt, aki már majdnem tövig szívta szivarját, csak a fejével intett igent, az ügyész némi habozás után szintén hozzájárult. Ekkor az őrök közül kettő vállára vette fegyverét. Tyelegin odaszólt: "Isten veletek, bajtársak!" Ivanov lehajtotta a fejét. Ubejko néma borzalommal nézett Ivan Iljicsre.

Kivezették őket, és az elnök a vádlottaknak adta át a szót.

- Bűnösnek érzi magát a lázadásra való bujtogatásban és a táborparancsnok élete ellen irányuló merényletben? - kérdezte Tyelegint.

- Nem.

- Mégis, kíván valamit mondani a szóban forgó ügyben?

- A vád az első szótól az utolsóig szemenszedett hazugság.

A táborparancsnok dühösen felugrott, és magyarázatot követelt, de az elnök leintette.

- Nincs több mondanivalója?

- Nincs, kérem.

Tyelegin ellépett az asztaltól, és nagyon erősen ránézett Zsukovra. Az elvörösödött, szuszogott, és szóról szóra megismételte, amit Tyelegin mondott. Melsin is ugyanezt felelte a kérdésre. Az elnök meghallgatta a válaszokat, és fáradtan lehunyta szemét. Végül a bíróság felállt, és átment a szomszéd szobába, amelynek ajtajához érve, az utolsónak maradt vörös képű tiszt kiköpte végigégett szivarját, és kezét felemelve, jólesően nyújtózott egyet.

- Főbelövés, mindjárt tudtam, amint beléptünk - mondta halkan Tyelegin, aztán az őrhöz fordult: - Adjon, kérem, egy pohár vizet.

A katona készségesen odament az asztalhoz, és puskáját magához szorítva, teletöltött egy poharat a kancsó zavaros vizéből. Ezalatt Ivan Iljics gyorsan Melsinhez hajolt, és a fülébe súgta:

- Amikor kivezetnek bennünket, próbálja begyújtani a motort.

- Értem.

Egy perc múlva visszajöttek a bírák, és elfoglalták előbbi helyüket. Az elnök lassan levette monokliját, és szeméhez közel tartva a kissé reszkető papírlapot, felolvasta a rövidre fogott ítéletet, amely Tyelegint, Zsukovot és Melsint golyó általi halálra ítélte.

Ivan Iljics, bár nem várt egyebet, e szavak hallatára mégis úgy érezte, hogy eláll a szívverése. Zsukov leejtette fejét, az erős, széles vállú, sasorrú Melsin lassan megnyalta a szája szélét.

Az elnök megtörülte fáradt szemét, aztán betakarta a tenyerével, és halkan, de érthetően ezt mondta:

- Az ítélet haladéktalan végrehajtásával a táborparancsnok úr van megbízva.

A bírák felkeltek. A zöldesen sápadt arcú parancsnok kinyújtózva, egy pillanatig még ülve maradt. Aztán felállt, kisimította vadonatúj egyenruháját, és túlzottan éles hangon megparancsolta az ottmaradt két katonának, hogy vezessék el az elítélteket. A keskeny kijáratnál Tyelegin késlekedett, ezzel lehetővé tette, hogy Melsin menjen ki először. Melsin mintha hirtelen elgyöngült volna, karon ragadta az egyik fegyveres őrt, és meg-megcsukló hangon hadarta:

- Kérem szépen, menjünk félre valahová, csak ide, nem messze, egy percre... a hasam fáj, rosszul vagyok...

A katona értelmetlenül bámult rá, aztán ijedten megfordult, nem tudta, mi a teendő, ilyen előre nem látott esetben. De Melsin ekkorra már odatuszkolta a gépkocsi orrához, és leguggolva nyögdécselt, keserves fintorok közben. Remegő keze hol ruhájának gombjaihoz, hol az autó hajtókarjához kapkodott. A kísérő katona arcán szánalommal vegyes undor tükröződött.

- Csikar a hasad, na eredj már - morogta mérgesen. - De hamar... hamar.

Ekkor Melsin hirtelen eszeveszett erővel csavart egyet a gépkocsi hajtókarján. A katona ijedten lehajolt feléje, hogy odább tolja. A siheder sofőr felébredt, dühösen felordított, s kiugrott a fülkéből. A többi pillanatok alatt történt. Tyelegin a másik fegyveres őr közelében igyekezett maradni, és fél szemmel Melsin mozdulatait figyelte. A motor zakatolni kezdett, és az ő szíve is ennek az éles, furcsa zörejnek az ütemében vert.

- Zsukov, fogd a puskát! - kiáltott Tyelegin, és derékon kapva kísérőjét, a levegőbe emelte, nagy erővel a földhöz vágta, és a gépkocsihoz ugrott, ahol Melsin dulakodott a katonával, hogy elvehesse a puskáját. Ivan Iljics futtában öklével vágott a nyakába, mire a katona feljajdult és lerogyott. Melsin a kormányhoz ült, és a pedálba taposott. Ivan Iljics tisztán látta, amint Zsukov a puskával együtt bemászik az autóba, és amint a siheder sofőr a fal mellett a parancsnokság ajtajához lopózik, s beront rajta, látta az ablakon a monoklis öreg eltorzult, hosszú arcát, a táborparancsnokot, aki kezében táncoló revolverrel a tornácra ugrik... Lövés!... Még egy lövés!... Nem talált... Nem talált...

Az autókerekek mintha gyökeret vertek volna az agyagos talajban. De aztán felzúgott a gép, és előrelendült, oly hirtelen, hogy Tyelegin a bőrülés másik oldalára csúszott. Mind erősebben vágott arcukba a szél, gyorsan közeledtek a fekete-sárga fabódéhoz, ahol az őr lövésre emelte puskáját. Pah! Az autó elviharzott mellette. Mögötte az egész udvar megtelt rohanó katonákkal, s egyik a másik után ereszkedett térdre és lőtt.

Pah! Pah! Pah! - hallatszottak most már gyengébben a lövések. Zsukov a kocsiban hátrafordult, és öklével fenyegetőzött. De a barakkok komor kockái mindegyre kisebbedtek, és a fordulónál az egész tábor eltűnt. Útszéli bokrok, mérföldkövek mellett robogtak, repültek el...

Melsin megfordult. Nyakáról, homlokáról vér csurgott, szeme is véres volt. Odakiáltott Tyeleginhez:

- Egyenesen?

- Egyenesen a hídon át, aztán jobbra, a hegyekbe!

Sivár és szomorú a szeles, őszi este a Kárpátokban. Zavart aggodalom fogta el a szökevényeket, amikor az esőtől ragyogó, fehérre mosott kanyargós műúton a hágóhoz értek. Három-négy magányos fenyőszál hajladozott a szakadék fölött a szélben. Lent, a ködgomoly alatt szinte láthatatlanul, tompán zúgott az erdő. Még lejjebb, a meredek mélyén, köveket magával sodorva, csapkodott, morajlott egy bővizű bérci patak.

A fenyőszálakon túl, messze az erdős és kopár hegycsúcsok mögött, ólmos felhők hosszúkás résén átbíborlott az alkony pírja. A szél szabadon, vadon zúgott a magasban, és verdeste a kocsi bőrrel bevont tetejét.

A szökevények szótlanul ültek. Tyelegin a térképet böngészte, Melsin a kormányra támaszkodva bámult az alkonyatba. Feje valami ronggyal volt bekötözve.

- Mit csináljunk a kocsival? - kérdezte csendesen. - Kifogyott a benzin.

- Csak úgy itthagyni nem lehet. Attól isten őrizz! - felelte Tyelegin.

- Akkor egyszerűen ledobjuk a szakadékba. - Melsin köhintve kiugrott a fülkéből az útra, topogott párszor, nyújtózkodott, s aztán Zsukovot rázogatta. - Hé, kapitány, elég az alvásból, megérkeztünk.

Zsukov jóformán ki se nyitotta szemét, úgy botorkált ki az útra, s nyomban le is ült a kavicsra. Ivan Iljics kiszedte az autóból a három bőrkabátot meg az elemózsiás kosarat, amiben a "Rohadt Verem"-be kiszállt bírák ebédje volt. Az élelmet szétosztották és zsebre rakták, a köpenyeket magukra vették, és nekirugaszkodva a gépkocsinak, a meredély szélére taszigálták.

- Jól kiszolgáltál bennünket, öreg - mondta Melsin. - Most aztán alászolgája!

A két első kerék már a szakadék fölött volt. Aztán az egész, bőrrel bevont, hosszú, porszürke alkotmány, mint egy élőlény, engedelmesen megbillent, és követ, kavicsot magával sodorva, a mélybe fordult. A sziklák élén fennakadt, megreccsent, bukfencezett egyet, és a görgő kövek és vasszilánkok csörömpölő lármájával a mélybe, a patakba zuhant, többszörös visszhangot verve.

A szökevények befordultak az erdőbe, és a műút mentén haladtak tovább. Keveset és csak suttogva beszéltek. Már egészen besötétedett. Fejük fölött beszédesen zúgott a fenyves. Zúgása olyan volt, mint távolról idehallatszó vízesés zuhogása.

Tyelegin időnként letért az útra megnézni a mérföldkövek jelzéseit. Az egyik helyen, ahol katonai őrszemet sejtettek, több szakadékon átvágva, nagy kerülőt tettek a sötétben. Ledöntött fatörzsek, hegyi források közt bukdácsoltak, átáztak, felfrissültek, s így mentek egész éjjel. Reggel felé gépkocsirobajra riadtak. Az árokban fekve várták, amíg közvetlen közelükben elhaladt az autó. Még a benne ülők beszélgetését is hallhatták.

Reggel, egy elhagyatott erdei horhosban, egy csermely partján tartottak pihenőt. Jól falatoztak, a konyakos kulacsoknak is majdnem a fenekére néztek, és Zsukov megkérte, hogy borotválják meg az autóban talált rozsdás borotvával. Mikor levágták a szakállát, bajszát, előtűnt gyerekes álla és nagy, duzzadt szája. Tyelegin és Melsin a hasukat fogva nevettek rajta, és ujjal mutogatták egymásnak a csupaszképűt. Zsukov el volt ragadtatva, mekegett és cuppogott. Kiderült, hogy részeg. Bedöntötték a harasztba, betakarták levelekkel, és ráparancsoltak, hogy aludja ki magát.

Tyelegin és Melsin ezek után a gyepre terítették a térképet, és egy-egy kis tereprajzot készítettek maguknak. Megbeszélték, hogy másnap elválnak. Melsin Zsukovval Romániába megy, Tyelegin pedig vissza Galíciába. A nagy térképet aztán elásták. Falombot gereblyéztek halomba, belevackolták magukat, és nyomban elaludtak.

Magasan, az országút szélén, a szakadék fölött állt fegyverére támaszkodva a híd őre. Körülötte s alatta a rengetegben csend honolt. Csak egy nehézkes fajdkakas repült át a fenyőliget fölött, szárnyával szinte horzsolta a fák sudarát; valahonnét idehallatszott egy vízesés egyhangú moraja. Az őr állt egy darabig, aztán puskáját vállára vetve, elballagott.

Amikor Ivan Iljics felnyitotta szemét, már éjszaka volt. A mozdulatlan, fekete faágak között csillagfény tündökölt. Tyelegin fel akarta idézni magában a tegnapi napot, de olyan kínos volt visszaemlékeznie a bíróság előtt s utána a szökés alatt átélt percek pattanásig feszült izgalmára, hogy inkább elhessegette magától ezeket a gondolatokat.

- Maga nem alszik, Ivan Iljics? - kérdezte csendesen Melsin.

- Nem, már rég nem alszom. Keljünk fel, költsük fel Zsukovot.

Egy óra múlva Ivan Iljics egyedül poroszkált a sötétben fehérlő úton.

Tizednapra ért el Tyelegin a front közelébe. Az egész idő alatt csak éjszaka volt úton, reggel mindig betért az erdőbe, és mikor lapályra ért, a falvaktól jó messzire választott pihenőhelyet. Nyers zöldséget csent itt-ott a kertekből, azzal táplálkozott.

Az éjszaka esős volt és hideg. Ivan Iljics a nyugatra tartó, sebesültekkel megtömött egészségügyi kocsik között haladt előre az úton. A roskadásig megrakott szekerek nyomában öregek és asszonyok csapata menetelt, apró gyerekeket és mindenféle cókmókot cipeltek.

Szembe velük hadtápszállítmányok és katonai alakulatok vonultak kelet felé. Furcsa volt elgondolni, hogy elmúlt a kilencszáztizennegyedik, a kilencszáztizenötödik és a vége felé jár már az ezerkilencszáztizenhatodik év is, és még egyre itt nyikorognak a megrongált utakon a hadtáposzlopok, itt bukdácsolnak kétségbeesetten, megadóan a felperzselt falvak lakosai. Csakhogy most már alig vonszolták magukat az óriás katonalovak, a katonák lerongyolódtak, s a földönfutók hallgatag közönnyel viselték sorsukat. Ott, keleten pedig, ahonnan éles szél kergette az alacsony fellegeket, még mindig öltek az emberek, s még mindig nem tudták kiirtani egymást.

A süppedős lapályon, egy megduzzadt folyó hídján emberek és szekerek sűrű tömege rekedt meg a sötétségben. Keréknyikorgás, ostorpattogás közben vezényszavak harsogtak, s a lámpások himbáló fénye a zavaros vízre esett.

Ivan Iljics az út lejtős oldalán csúszkálva eljutott a hídig, amelyen éppen egy hadtáposzlop haladt keresztül. Hajnal előtt gondolni sem lehetett arra, hogy átérjen a túlsó partra.

A híd feljáróján a lovak a kocsirúdhoz dőlve, az átázott deszkákon meg-megcsúszva, alig bírták húzni a szekereket. A hídfőnél egy lovaskatona lámpást himbált. Köpenyét csak úgy cibálta a szél, rekedtre ordította a torkát. Egy öregember lépett hozzá, és sapkáját levéve, nyilván kért tőle valamit. A lovas válasz helyett lámpásával az öreg arcába vágott. Az öreg a kerekek alá bukott.

A híd túlsó vége sötétségbe veszett, de a fényfoltokból ítélve, ezrével nyüzsöghettek ott a menekültek. A hadtáposzlop még mindig csigalassúsággal mozgott előre. Ivan Iljics ott állt egy szekérhez szorulva. A szekér tetején, valami odadobott terítőn sovány asszony ült, a haja a szemébe lógott. Egyik kezében madárkalitkát szorongatott, a másikban a gyeplőt tartotta. A szekérsor egyszer csak megállt. Az asszony rémülten megfordult. A híd túlsó oldaláról zűrzavaros lárma hallatszott, a lámpások még gyorsabban kalimpáltak. Valami történhetett. Egy ló vadul, szinte vadállati hangon fölnyerített. Valaki elnyújtottan, lengyelül kiáltotta:

- Meneküljünk!

Ebben a pillanatban puskák sortüze csapott a levegőbe. A lovak megtorpantak, a szekerek megreccsentek, s asszonysivalkodás, gyereksírás hallatszott mindenfelől.

Jobbra, messziről apró szikrák lobbantak. Eminnen sortűz felelt rájuk. Ivan Iljics felhágott egy kocsikerékre, és onnan nézett körül. A szíve úgy vert, mintha kalapács döngetné. Úgy látszott, végig a folyó hosszában folyik a lövöldözés. A madárkalitkás asszony lemászott a szekérről, de lába a szoknyájába akadt és leesett.

- Jaj, segítség! - kiáltotta mély hangon. A kalitka a madárral együtt legurult a töltésről.

A szekérsor nagy ordítozás közt recsegve, nyikorogva, ügetve megindult a hídon.

- Állj! Megállni! - kiáltotta valaki torkaszakadtából.

Ivan Iljics látta, hogy billen egy hosszú hadtápkocsi a híd szélére s onnan a korláton keresztül a folyóba. Erre lehuppant a szekérről, átugrott egy csomó otthagyott cókmókon, utolérte az egyik haladó szekeret, és felkapaszkodva, hasra feküdt. Orra nyomban felszippantotta a frissen sült kenyér szagát. Ivan Iljics a ponyva alá nyúlt, és egy cipóvéget letörve, mohón beleharapott.

A szekértábor a zűrzavarban, az állandó puskatűzben mégiscsak átvergődött a hídon. Ivan Iljics leugrott a szekérről, kivergődött a menekültek limlomjai között a mezőre, és az út mentén tovább ment. Elkapott megjegyzésekből rájött, hogy a lövöldözés az ellenség, vagyis orosz lovasfelderítők ellen irányult. Szóval a frontvonal alig tíz versztányira lehetett ettől a helytől.

Ivan Iljics olykor megállt. Kifújta magát. Nehéz volt előrejutnia, mert a szél esőt vert a szemébe. A térde hasogatott, az arca égett, a szeme gyulladt és dagadt volt. Végül leült az árok szélére, és fejét tenyerébe hajtotta. Jéghideg esőcseppek csurogtak a nyakába, és egész teste sajgott, mint egy seb.

Hirtelen tompa moraj görgött feléje. Mintha valahol földomlás volna. Egy perc múlva másodszor is felhördült az éjszaka e nehéz sóhaja. Ivan Iljics felemelte fejét, hallgatózott. E mély sóhajok közt füle hol csendesülő, hol dühös kurrogássá erősödő morajt különböztetett meg. A hangok nem onnan jöttek, amerre Ivan Iljics tartott, hanem balról, csaknem homlokegyenest ellenkező irányból.

Átült az árok másik szélére: most már világosan látszottak a szennyes, acélszürke égen az alacsonyan úszó, rongyos szélű felhők. Ott... pirkadt már. Arra van tehát kelet, arra van Oroszország!

Felkelt, meghúzta derékszíját, és a nedves tarlókon, mély sárban, árkon-bokron, tavalyi, félig beomlott fedezékmaradványokon átgázolva, kelet felé vette útját.

Amikor egészen megvirradt, a szántóföld végére érve, megint emberek, szekerek tömegével ellepett országutat látott maga előtt. Megállt, széjjelnézett. Egy terebélyes fa alatt, az úttól kissé távolabb, kicsiny kápolna fehérlett. Ajtaja hiányzott, kerek tetejét és padlózatát hervadt falevelek borították.

Ivan Iljics ott akarta bevárni az esti szürkületet, és lehevert a mohalepte földre. A falombok gyöngéd, mámorító illata elbágyasztotta. Messziről behallatszott a kocsizörej és ostorpattogás. Ez a zaj csodálatosan kellemesnek tetszett, majd hirtelen vége szakadt. Szeme leragadt. Az álom ólomsúlya alatt valami eleven foltocska tűnt fel előtte. Már-már álomképpé tarkult, de Ivan Iljics annyira fáradt volt, hogy nyöszörögve, még mélyebben burkolózott az alvás takarójába. A foltocska nem tágított. Az álom takarója mind szellősebb lett, egyszerre csak megint meghallotta a szekérnyikorgást... Tyelegin nagyot sóhajtott és felült.

Az ajtón át sűrű, lapos, szürke felhőket látott. A nap, már lemenőben, széles sugarakat vetett a felhők ólmos esővel terhelt aljára. Egy áttetsző fényfolt a kápolna málladozó falára esett, és megvilágította Szűz Mária aranyglóriás, ódon faszobrát. A Szűzanya a térdén tartotta színehagyott kartonruhácskába öltöztetett csecsemőjét. Áldást osztó keze le volt törve.

Ivan Iljics kilépett a kápolnából. A bejárat kőlépcsőjén fiatalasszony ült, térdén kisgyerekével, sárral befröcskölt fehér zubbony volt rajta. Egyik kezével a fejét támogatta, a másik a tarka pólyás csecsemőn nyugodott. Lassan emelte föl pillantását. Tekintete különös volt, tiszta. Kisírt arca megrándult, mintha mosolyogna, és csendesen megszólalt ukránul:

- Meghalt a kisgyerek.

És újra a tenyerébe hajtotta arcát. Tyelegin lehajolt hozzá, megsimogatta a fejét. Erre az asszony felcsukló sóhajjal felelt.

- Gyerünk. Majd én viszem a kisgyereket - mondta Tyelegin gyöngéden.

Az asszony nemet intett.

- Ugyan hová mennék én? Menjen csak, jó ember, egyedül.

Ivan Iljics ott állt még egy percig, aztán szemére húzta sapkáját és elment. Ekkorra két nagy bajuszú, szürke képű, osztrák tábori csendőr ügetett elő a kápolna mögül, nedves, sáros köpenyben. Meglátták Ivan Iljicset. A lovakat megállították, és az, amelyik elöl ügetett, rekedten rákiáltott:

- Ide gyere!

Ivan Iljics közelebb ment. A zsandár széltől és álmatlanságtól gyulladt barna szeme figyelmesen fürkészte Tyelegint, s hirtelen felvillant.

- Orosz! - kiáltotta, s nyergéből kihajolva, galléron fogta zsákmányát. Ivan Iljics nem ellenkezett, csak fanyarul mosolygott.

Bezárták egy fészerbe. Már éjszaka volt. Erős ágyúdörgés hallatszott. A fal hasadékain beszűrődő fényben látni lehetett a tegnap szerzett kenyér maradékát, aztán körüljárta a fészert, megnézte, nincs-e rés a deszkafalon, belebotlott egy köteg szénába, nagyot ásított és lefeküdt. De elaludni nem tudott: éjfél után egész közel bömböltek már az ágyúk. Az ajtóhasadékon át fel-felvillant a lövöldözés fénye. Hallgatózott. A dörgés szünetei egyre rövidültek, a fészer fala megrezzent, s hirtelen, közvetlen közelben puskalövések dördültek.

A harc, úgy látszik, egyre közeledett. A deszkafalon túlról izgatott hangokat, autóbúgást hallott, majd erős lábdobogást. Súlyos test esett kívülről a fészer falához. És Ivan Iljics csak most eszmélt rá, hogy a fészert is lövik. Erre a földre hasalt.

Már a fészerbe is behatolt a puskapor szaga. Szünet nélkül lövöldöztek. Az oroszok támadása, úgy látszik, feltartóztathatatlan és gyors iramú volt. De ez a lelket rázó hangvihar nem tartott soká. Fel-felpukkanva robbantak a kézigránátok, mintha diót törtek volna. Ivan Iljics felugrott, a falhoz rohant. "Csak nem verik vissza őket?..." És végül rekedt üvöltést, ordítozást, lábdübörgést hallott. A lövések nyomban elcsitultak. A csönd végtelennek tetsző percében csak zuhanó csapások és csörömpölés hallatszott. Aztán rémült ordítások:

- Russz... Russz... megadom magam.

Ivan Iljics egy deszkát kitépett az ajtóból, és a résen keresztül szaladó alakokat látott, akik kezükkel takarták el a fejüket. Jobb felől lovas katonák óriási árnyai törtek a tömegbe. Három gyalogos a fészernek tartott. Nyomukban csuklyás lovas száguldott egy óriás ménen, mely fel-felhorkanva ágaskodott alatta. A lovas úgy hadonászott kardjával, mintha részeg volna, száját szélesre tátotta. És éppen amikor lova két első lábára ereszkedett, olyat suhintott kardjával, hogy eltört a pengéje.

- Eresszenek ki - ordított magánkívül Tyelegin, az ajtón dörömbölve. A lovas megállította a lovát:

- Ki kiabál itten?

- Egy fogoly! Orosz tiszt vagyok.

- Megyek. - A lovas eldobta a kardmarkolatot, lehajolt és félretolta a reteszt. Ivan Iljics kijött, és erre a "vadhadosztály" tisztje, aki kieresztette, nevetve kiáltott rá:

- Szép kis találkozás!

Ivan Iljics ránézett:

- Nem emlékszem, nem ismerem.

- Szapozskov, Szergej Szergejevics volnék. - És élesen felkacagott: - Ugye, ezt nem vártad... Ez a háború, pajtás, hogy az ördög vitte volna el!

Moszkvába érkezése előtt a vonat vagy egy óra hosszat haladt elnyújtott füttyel az elnéptelenedett nyaralók közt. Fehér füstje az őszi lombok közé vegyült, az áttetszően sárgás nyírek s a bíborvörös nyárfák közé, ahonnan gombaszag áradt. A juharfaágak vörösbarna, leffentyűs lombja olykor egészen a sínekre lógott. A megritkult cserjésen át itt-ott felcsillantak a virágoskertek ottfelejtett, színes üveggömbjei s a kis nyaralók beszögelt zsalugáterei... A kerti utakon, a tornáclépcsőkön száraz falevelek hevertek halomban.

Egy kis állomás mellett repült el a vonat. Két hátizsákos katona közömbösen pillantott ablakaira. A padon kockás felöltős, bánatos, magára hagyott leányzó rajzolgatott ernyője hegyével kacskaringókat a padló nedves deszkájára. A fordulónál óriási deszkatáblára festett likőrös üveg hirdette: "Nincsen párja a Susztov-féle borókapálinkának!" Az erdő itt véget ért, jobbra is, balra is hosszú, halványzöld káposztasorok húzódtak. A sorompónál szénásszekér állt, rajta férfibekecsbe öltözött parasztasszony tartotta féken a makrancoskodó lovacskát. Messziről, az elnyúlt felhők alatt már látni lehetett a Kreml hegyes tornyait, és magasan, a város fölött a Megváltó templomának kupolája tündökölt.

Tyelegin a kocsi ablakánál ült, és beszívta a szeptember sűrű szagát, a falomb és a túlérett gomba illatát, az égett szalma valahonnan ideszüremlő kesernyés füstjét és a reggelenként már dércsípte föld kipárolgását.

Két gyötrelmes év volt mögötte, és most a hazafelé tartó út végén, a várakozás csodálatos, hosszú óráját élte. Kiszámította: pont fél háromkor nyomja meg a csengő gombját azon az egyetlen ajtón - világossárgának képzelte el, fönt két kis ablakkal -, ahová félholtan is elvánszorgott volna.

A veteményeskertek is eltűntek már, és most a sárban fuldokló, kültelki házacskák következtek, majd a durván kövezett utcákon dübörgő társzekerek, aztán kerítések, mögöttük a kertben százados hársak, melyeknek koronája beárnyékolja a kis utcákat, tarka cégtáblák, apró-cseprő dolgaik után futkosó járókelők, akik rá se hederítenek a zakatoló vonatra és a kocsi ablakában őrá, Ivan Iljicsre. Lenn, az utca mélyén játékszernek tetszik a szaladó villamos, egy ház mögül kis templom kupolája látszik, a kerekek már a váltón kattogtak, és végre, végre - két hosszú esztendő után - elúszott a vagonablak előtt a Moszkvai-pályaudvar deszkázott peronja. Egykedvű, tiszta, fehér kötényes öregapók léptek fel a kocsikba. Ivan Iljics messze kihajolt. Szétnézett. Bolondság volt, hogy nem sürgönyözte meg, mikor érkezik.

Kiment a pályaudvar elé, és önkéntelenül elnevette magát: a téren vagy ötven lépésnyire bérkocsisok álltak hosszú sorban. Kétujjas bőrkesztyűikkel az ülésről integetve kiáltoztak.

- Én elviszem! Én elviszem! Én elviszem!

- Nagyságos úr, az én hollófeketémen!

- Az én csikóm repül, mint a szél!

A féken tartott lovak topogtak, nyihogtak, nyerítettek. Minden kocsis kiabált. Mintha az egész bérkocsisor a következő pillanatban fel akarna repülni az állomásépületre.

Ivan Iljics kiválasztott egy keskeny és nagyon magas ülésű kocsit. A hetyke, szép kocsis kedves leereszkedéssel kérdezte meg a címet, oldalvást ült, s bal kezében tartva a nekieresztett kantárszárat, elegánsan hajtotta kocsiját. A tömlős gumikerekek ugráltak a macskaköveken.

- Frontról, nagyságos uram?

- Fogságból szöktem meg.

- Ne tessék mondani! Hát oszt hogy megy azoknál? Aszongyák, ott már nincs mit enni. Hé, öreganyám, nézz a lábod elé! Szóval hősnek tetszik lenni... Sokan megszöknek onnan. Te, szekeres, vigyázz, mert rád megyek... Ó, te buta!... Tetszik ismerni Ivan Trifonovicsot?

- Melyiket?

- A posztóst, amelyik a Razguljajon lakik... Tegnap én vittem, kérem, a kocsimon, s látom, sír. Micsoda história! Jól megszedte magát, a hadseregnek szállított, azt se tudta, hova tegye a tenger sok pénzit, hát a felesége fogja magát, harmadnapja megszökik a lengyeljével... Mink kocsisok fél Moszkvában szertevittük a hírét... Ivan Trifonics akár az utcára se tegye ki a lábát most már... Igaz is, minek zsebelt annyit...

- Siessünk, öregem... - sürgette Ivan Iljics, bár a kényes csődör úgy száguldott, mint a szél, és felkapkodta gonosz pofáját, ez volt a rossz szokása.

- Itt vagyunk, nagyságos úr, ez a második bejárat. Hó! Vaszja!

Ivan Iljics remegő sietséggel fürkészte a csinos, fehér lakóháznak egyszerre mind a hat ablakát - rajtuk a nyugalmas, tiszta kis fehér csipkefüggönyöket -, és leugrott a bejárat előtt. A fából faragott ódon ajtóban oroszlánfej tátotta a torkát, a csengő pedig nem villanygombra járt, hanem kis harangot kellett meghúzni. Ivan Iljics pillanatokig állt ott, s nem tudta a kezét a fogantyúhoz emelni. A szíve összeszorult, és rendetlenül dobogott.

"Tulajdonképpen még semmi se biztos. Talán nincs is otthon senki, talán nem is fogadnak - gondolta, mialatt meghúzta a rézfogantyút. (Bent valahol megszólalt a csengő.) - Persze, senki sincs itthon." És rögtön ezután gyors női léptek közeledtek. Ivan Iljics kissé kábán körülnézett. A kocsis vidám képpel hunyorgott rá. Azután bent a láncocska is megcsörrent, az ajtó kinyílt, és egy himlőhelyes szobalány dugta ki a fejét rajta.

- Itt lakik Darja Dmitrijevna Bulavina? - kérdezte köhécselve Tyelegin.

- Igen, itthon van, tessék, tessék - felelte kedvesen éneklő hangon a szobalány. - A nagyságos asszony is itthon van, meg a kisasszony is.

Ivan Iljics mintegy álomban ment végig az üvegfalú verandafélén, ahol kosarak álltak, és bundaszag érzett. A szobalány benyitott jobbra, egy fekete viaszosvászonnal bevont ajtón. A félhomályos kis előszobában női kabátok függtek a fogason, a tükör előtt kesztyű, vöröskeresztes fityula és egy bolyhos kendő feküdt. Alig érezhető, ismerősen édes illat áradt belőlük.

A szobalány nem kérdezte meg a látogató nevét, csak ment, hogy bejelentse. Ivan Iljics egy ujjal megérintette a bolyhos kendőt, és egyszer csak úgy érezte, hogy ennek a tiszta, boldog életnek semmi kapcsolata sincs ővele, aki csak alighogy kikecmergett a véres káoszból.

- Kisasszony, magát keresik - hallotta a ház belsejéből a szobalány hangját. Ivan Iljics behunyta szemét. Most, most csap le az ég villáma... és egész testében megrázkódva hallotta Dása friss, tisztán csengő hangját:

- Engem? Kicsoda? - léptek közeledtek. Kétévi várakozás örvényéből röppentek fel. A verandaablakok világosságából Dása lépett be az előszoba ajtaján. Finom szálú haja aranyosan csillogott. Magasabbnak, vékonyabbnak látszott. Kötött kabát és sötétkék szoknya volt rajta.

- Engem keres? - Dása megtorpant, arca megremegett, szemöldöke magasabbra szökött, ajka megnyílt, de a pillanatnyi ijedtség árnya rögtön el is tűnt az arcáról, szemében csodálkozás és öröm villant fel.

- Maga az - mondta alig hallhatóan, és karját széttárva, gyorsan átölelte Ivan Iljics nyakát, s gyöngéden, remegő ajakkal megcsókolta. Aztán eltávolodott.

- Ivan Iljics, jöjjön be ide. - És Dása beszaladt a szalonba, leült egy karosszékbe, és a térdére hajolva, kezébe temette arcát. - Buta vagyok, persze hogy ez butaság... - suttogta, és erősen megdörgölte a szemét. Ivan Iljics ott állt előtte. Dása hirtelen a karosszék támlájába fogózva, felemelte a fejét: - Ivan Iljics, maga megszökött?

- Igen.

- Szent Isten! És...

- No és... egyenest idejöttem.

Tyelegin leült szembe vele egy karosszékbe, és minden erejével magához szorította a sapkáját.

- És mondja, hogy volt ez az egész? - kérdezte akadozva Dása.

- Hát csak úgy... valahogy.

- Veszedelmes volt?

- Igen... azaz hogy... tudja az Isten...

Még néhány ilyen semmitmondó szót váltottak. Lassanként mind a ketten zavarba estek. Dása lesütötte szemét.

- Még itt van Moszkvában?

- Most jövök a vonatról.

- Rögtön szólok, hogy kávét...

- Nem, ne fáradjon... Megyek a szállodába.

És akkor Dása csendesen megkérdezte:

- Estére eljön?

Ivan Iljics ajkába harapva igent intett. Kifogyott a lélegzete.

Felállt.

- Szóval most elmegyek. Estére visszajövök.

Dása kezet nyújtott. Tyelegin megfogta ezt az erős és gyöngéd kezet, és ettől az érintéstől láz futott át rajta, a vér az arcába szökött. Megszorította a lány ujjait, és kiment az előszobába, de az ajtóból visszafordult. Dása háttal állt a világosságnak, és félig lehunyt szempillája alól nézett rá.

- Úgy hét óra tájban már jöhetek, Darja Dmitrijevna?

A lány igent intett. Ivan Iljics kisietett, s a kapu előtt odaszólt a kocsisnak:

- Vigyen egy jó szállodába! A legjobba!

A kocsiban hátradőlve, kezét köpenye ujjába dugva szélesen elmosolyodott. Világoskék árnyak suhantak el mellette: emberek, fák, kocsik... A hideget lehelő orosz városok megszokott szele hűsítette arcát. Orrához emelte a kezét, amely még Dása érintésétől volt forró, és elnevette magát: "Boszorkányság!"

Ezalatt Dása a szalon ablakában állt, és szemével követte Ivan Iljicset. A feje zúgott, sehogy se tudta összeszedni magát s átgondolni: mi is történt tulajdonképpen... Erősen összeráncolta homlokát, aztán hirtelen felsóhajtott, és beszaladt a hálószobába Kátyához.

Jekatyerina Dmitrijevna az ablaknál varrogatva tűnődött. Amikor meghallotta Dása lépteit, szemét fel sem emelte, csak megkérdezte:

- Dása, ki volt nálad?

Kátya ránézett, arca megrándult:

- Ő volt itt... hát nem érted?... Ő, Ivan Iljics.

Kátya ölébe ejtette a varrását, és lassan összecsapta a kezét.

- És tudod, Kátya, nem is tudok örülni, csak valami borzasztót érzek - mondta Dása fojtott hangon.

Alkonyodott. Dása minden neszre föl-fölrezzent, be-befutott a szalonba, hallgatózott... Többször felnyitott egy könyvet, mindig ugyanazon az oldalon: "Maruszja roppant szerette a csokoládét, amelyet férje szokott volt hozni neki..." A fagyos alkonyatban kivilágosodott a szemben levő ház két ablaka, ott lakott Csarogyejeva, a színésznő; bóbitás szobalány terített, és bejött Csarogyejeva, soványan, mint egy csontváz, vállára vetett bársonybundában, az asztalhoz ült és ásított. Bizonyára a díványon aludt. Levest mert ki magának, majd hirtelen elgondolkozott, fáradt, üveges szemmel bámult a vázában hervadó rózsákra.

"Maruszja roppant szerette a csokoládét..." - mormolta el ismét Dása. Csengettek. Minden vére a szívére szaladt. De csak az esti lapot hozták.

"Nem jön el" - gondolta, és bement az ebédlőbe, ahol csak egyetlen körte égett a terített asztal felett, és csak az óra ketyegett. Öt perc híján hét óra volt. Dása az asztalhoz ült. Így tűnik el a percekkel az élet...

A kapuban újra megszólalt a csengő. Dása elfúlva szaladt az előszobába. A kórházból jött a portás, holmi iratokat hozott. Ivan Iljics nem jön, persze hogy nem jön, és igaza is van: várt rá két esztendeig, s mire kivárta - egy jó szava sem volt hozzá!

Dása a zsebkendője sarkát rágta izgalmában. Hiszen érezte, tudta, hogy pontosan ez fog bekövetkezni. Két évig szeretett egy elképzelt kedvest, és most - hogy itt van a húsból és vérből való ember - nem tudta, mihez fogjon.

"Rémes, rémes" - gondolta. Nem vette észre, mikor kinyílt az ajtó, és beszólt a himlőhelyes Liza:

- Kisasszony, vendége jött.

Dása fellélegzett, és könnyedén, mintha lába nem is érné a földet, bement az ebédlőbe. Kátya látta meg elsőnek Dását és rámosolygott. Ivan Iljics felugrott, pislogott, kiegyenesedett.

Vadonatúj posztózubbony volt rajta, vállán átvetett új szíjjal. Megborotválkozott s megnyiratkozott. Most még inkább szembetűnt magas, derék, vállas alakja. Persze hogy egészen új ember. Világos szemének pillantása kemény; egyenes, tiszta vonalú szája szögletében két redő, két kis vonal... És Dásának a szívébe nyilallott, hogy ez a halál, a borzalom, a szenvedés nyoma. A férfi keze erős volt és hűvös.

Dása fogta az egyik széket, és leült Tyelegin mellé. Ivan Iljics az asztalra téve dörzsölgette két kezét, és Dását nézte. Gyorsan, halkan kezdte mesélni, hogyan esett fogságba, s hogyan szökött meg onnan. Dása egészen közel ült hozzá, szemrebbenés nélkül nézte, és ajka megnyílt a feszült figyelésben.

Mialatt mesélt, Ivan Iljics úgy érezte, hogy a hangja messziről hangzik, mint egy idegené, s őt magát úgy felrázza, izgatja, amit elmond, mintha valójában most élné át. És mellette ült, ruhájával az ő térdét súrolva, egy semmiféle szóval ki nem fejezhető lény, egy leány, teljesen megfoghatatlanul, és a belőle illanó melegségtől szédül a feje.

Ivan Iljics egész este mesélt. Dása itt-ott megszakította, kérdezgette, olykor összecsapta a kezét, és nővérére nézett:

- Katyusa, hallod? Halálra volt ítélve!

Amikor Tyelegin leírta a harcot az autóért, a pillanatot, amely elválasztotta a haláltól, és a rohanó gépet - mikor a szél az arcába csapott, s ez a szabadság volt, az élet! -, Dása borzasztóan elhalványodott, s karon ragadta:

- Sehová sem engedjük el többet!

Tyelegin mosolygott:

- Hiába, behívnak megint. Csak azt remélem, hogy talán valami hadigyárba osztanak be.

Óvatosan megszorította a lány kezét. Dása a szemébe nézett, s hosszan, figyelmesen fürkészte, aztán arcát könnyű pirosság lepte el, és kiszabadította a kezét:

- Miért nem gyújt rá? Várjon, hozok gyufát.

Gyorsan kiment, s mindjárt vissza is jött egy doboz gyufával, megállt Ivan Iljics előtt, és sercengetni kezdte a gyufákat. De mert a legvégén fogta, mind kettétört. Micsoda rossz gyufát vásárol ez a Liza! Végre egy meggyúlt. Óvatosan tartotta oda Ivan Iljics cigarettájához az égő gyufát, amely megvilágította az állát. Tyelegin homlokát összeráncolva, rágyújtott. Nem is képzelte, hogy egy cigaretta ilyen boldogságot tud adni.

Kátya egész idő alatt szó nélkül figyelte kettejüket. Örült, nagyon örült Dása boldogságának, de azért mégis tele volt bánattal. Nem ment ki az eszéből az, akit szeretett volna elfeledni, de egyáltalán nem felejtett el... Vagyim Petrovics Roscsinra gondolt, aki nemrégen vele ült így az asztalnál, és egyszer ő is hozott neki gyufát, s amikor meggyújtotta, egyet sem tört el...

Éjfélkor Tyelegin elment. Dása erősen megölelte, megcsókolta nővérét, és a szobájába zárkózott. Ágyában fekve, kezét feje alá téve elgondolta, hogy végre, végre kivergődött a fájdalmas időtlenségből. Körös-körül még ijesztő, félelmes és sivár a vadon, de már egyre kékebb az ég, és ez... a boldogság.

Megérkezése után ötödnapra Ivan Iljics Pétervárról hivatalos értesítést kapott, hogy haladéktalanul jelentkezzék a Balti Gépgyárban.

Ez az örömhír, aztán a nap hátralevő része, amit Dásával töltött a város zsivajában, a sietős búcsúzás a Miklós-pályaudvaron, majd a jól fűtött másodosztályú vonatfülke, a váratlanul zsebében talált, szalaggal átkötött kis csomag, amelyben két alma, csokoládé és sütemény volt - mindez álomnak tetszett. Ivan Iljics kigombolta posztózubbonya nyakát, lábát kinyújtotta, és nem lévén képes elűzni arcáról hihetetlenül buta mosolyát, mosolyogva nézett a vele szemben ülő szigorú képű, szemüveges bácsira.

- Moszkvából tetszik utazni? - kérdezte az idegen.

- Igen, Moszkvából.

Istenem, micsoda csodálatos édesen ízlett a szájának ez a szó: Moszkva!... Az őszi napfényben fürdő kis utcák, a száraz levelek a lába alatt, a könnyű és finom Dása, aki e leveleken lépked, okos, tisztán csengő hangja... a szavaira nem is tud visszaemlékezni... és az az állandó meleg virágillat, amikor hozzáhajolt, vagy kezet csókolt neki.

- Szodoma, tisztára Szodoma - szólalt meg újra az öregember. - Három napig voltam Moszkvában... Mondhatom, elég volt belőle... - Kinyújtotta a lábát, csizma és magas sárcipő volt rajta, aztán köpött egyet. - Az utcán mozogni se lehet a sok léhűtő, semmiházi népségtől... Éjszaka: lámpafény, lárma, kirakatok, ugrabugrálás... Aztán az a rengeteg ember! Őrület. Ez igen, ez Moszkva!... A világ közepe... Én csak a veszett tülekedést, az értelmetlen futkosást látom benne. Fiatalember, maga bizonyára volt a fronton, nemde, sebet is kapott? Én azt észreveszem, kérem... Ugyan, mondja meg nekem, öregembernek, igazán ezért az átkozott hűhóért kell nekünk odakünn annyi vért ontani? Hol van a haza? Hová lett a hit? Hol van a cár? Mutassa meg. Én most épp cérnáért utazom Pétervárra... A fene ette volna meg ezt a cérnát... Pfuj... Mivel térek meg Tyumenbe, mit viszek haza? Cérnát?... Nem, nem cérnát viszek. Amint hazaérek, megmondom: emberek, elvesztünk valamennyien. Igen, ezt fogom mondani... Emlékezzék a szavamra, fiatalember, megfizetünk mindenért, megbűnhődünk majd, meglátja... Ezért az őrületért felelni kell valakinek... - Az öreg bácsi feltérdelt az ülésen, és leeresztette az ablakfüggönyt, amely mögött a mozdonyból tüzes fonálként repültek a szikrák az éjszakában. - Elfeledtük az Istent, az Isten is elfelejtett bennünket. Tudja, mit mondok magának? Eljön a bűnhődés órája, keservesen megfizetünk mindenért...

- Ön talán arra gondol, hogy a németek legyőznek minket? - kérdezte Tyelegin.

- Tudja az ördög. Akit az Isten a nyakunkra küld, attól kell majd a büntetést elfogadnunk... Az én boltomban például szemtelenkedni kezdenek az inasok... Tűröm, amíg tűröm, aztán egyet hátba vágok, a másiknak odasózok egy nyaklevest, a harmadiknak kiteszem a szűrét. De Oroszország nem az én boltom, az egy kicsit másféle ügy... Az Úristen irgalmas, de ha az emberek bepiszkították az utat, meg kell megint tisztítani, nem igaz? Erre gondolok én, kérem... Az Isten elhagyta a világot... Ennél már semmi sem lehet rettenetesebb...

Az öreg összekulcsolta hasán a kezét, behunyta a szemét, és ókuláréját szigorúan villogtatva, behúzódott a szürke plüssülés sarkába. Ivan Iljics kiment a fülkéből, és a kocsibejárat ajtajához támaszkodott, hogy arca majdnem érintette az üveget.

A résen át friss, éles levegő szüremlett be. Az ablakon túl, egymást keresztezve, röpködtek, kígyóztak s hulltak a földre a szikrahúzta fényvonalak. Itt-ott szürke füstfelhő gomolygott. A kerekek egyenletesen zakatoltak. Most hosszan füttyentett a mozdony, s miközben kanyarodott, megvilágította kazántüzével a fenyők fekete sudarát; a fák előléptek a sötétből, majd újra eltűntek. Váltóra érve, a kocsi könnyedén ringatózott, felvillant egy lámpás zöld ellenzője, és a szikraeső megint megeredt.

Ivan Iljics a fürtösen hulló fényre figyelve, hirtelen megrezzenő gyönyörűséggel érezte át mindazt, ami az elmúlt öt nap alatt történt vele. Ha valakinek elmondhatta volna ezt az érzését, bolondnak tartották volna. De az ő számára ebben nem volt semmi különös vagy esztelen. Minden csodálatosan egyszerű volt.

Érezte: milliók és milliók élnek, szenvednek, meghalnak az éj sötétjében. De életük csak viszonylagos élet, mint ahogyan minden, ami a földön végbemegy, csak relatív, majdnem csak látszat. Csaknem annyira látszólagos, hogy ha ő, Ivan Iljics, még egy erőfeszítést tenne, minden megváltozna, mássá lenne. És a sok látszólagosság eleven magva: ő, Ivan Iljics, az ő ablaknak dőlt figurája. Ez pedig egy szerelmes lény. Az árnyak világából került elő, és tűzesőben rohan a sötét világ felett.

Szerette önmagát, s ez a szokatlan érzése hosszú percekig tartott. Bement a fülkébe, fölkapaszkodott a felső fekhelyre, és vetkőzés közben nagy kezeit nézve, életében először jutott eszébe, hogy szép keze van. Feje alá tette ezt a két kezét, behunyta szemét, és rögtön Dását látta maga előtt, aki izgatottan, szerelmesen néz a szemébe. (Ez ma délután történt az ebédlőben. Dása süteményt csomagolt. Ivan Iljics megkerülte az asztalt, odament hozzá, megcsókolta a lány meleg vállát. Az gyorsan feléje fordult, és erre megkérdezte: "Dása, hozzám jön feleségül?" Dása válaszul csak nézett rá.)

Most a kocsibeli fekvőhelyén - miközben a lány arcát látta, és nem tudott betelni ezzel a látomással - Ivan Iljics ugyancsak először életében ujjongó gyönyörűséget érzett, amiért Dása őt szereti, őt, akinek ilyen nagy és szép keze van.

Alighogy megérkezett Pétervárra, még aznap jelentkezett a Balti Gépgyárban. A műhelyekbe, az éjszakai műszakba osztották be.

Az üzemben sok minden megváltozott az elmúlt két és fél esztendő alatt: a munkások száma megháromszorozódott, egy részük fiatal újonc volt, mások az Urálból vagy a nyugati városokból kerültek oda, s voltak, akiket a hadseregből hoztak vissza. A munkások újságot olvastak, szidták a háborút, a cárt, a cárnét, Raszputyint és a generálisokat, dühösek voltak, és valamennyien biztosra vették, hogy a háború után "jön a forradalom".

Különösen amiatt dühöngtek mindnyájan, hogy a városi pékműhelyben korpát kevertek a kenyérbe, meg hogy a piacokon napokon át híre sincs a húsnak, vagy csak romlott húst lehet kapni, s hogy a krumpli fagyott, a cukor meg szemetes, és ráadásul egyre drágább lett az élelmiszer. A boltosok, a lánckereskedők és az újgazdagok, akik a hadiszállításokon szedték meg magukat, ugyanekkor ötven rubelt se sajnáltak egy doboz cukorkáért, százat egy üveg pezsgőért, és hallani sem akartak arról, hogy békét kössenek a németekkel.

Ivan Iljics ügyeinek elintézésére háromnapi szabadságot kapott, és ezt az egész időt lakáskereséssel töltötte. Temérdek házat megnézett, egy se tetszett neki. Utolsó nap azonban mégis rábukkant arra, amit keresett, amilyent ott a vonatfülkében képzelt el magának: öt kis szoba, tisztán csillogó, nyugatra néző ablakokkal. Ez a lakás - a Kamennoosztrovszkij sugárút végén - kissé drága volt Ivan Iljicsnek, de mégis rögtön kibérelte, és ezt megírta Dásának is.

Negyednap éjszakára bement az üzembe. A szénszutyoktól fekete udvaron magas cölöpök tetején égtek a lámpák. A kéményfüst a nedves szélben a földre csapódott, a levegőt fojtó, sárgás gáz telítette. A gyárépületek félkör alakú, óriási, poros ablakain át látni lehetett a transzmissziós szíjak szakadatlan csattogó körforgását és a folytonosan zúgó szerszámgépeket, amelyek vágták, hengerelték, dörzsölték, csiszolták az acélt és rezet. A sajtológépek függőleges tárcsái szünet nélkül forogtak. A daruk ide-oda lengtek a magasban. A kemencék rózsaszínű és fehér fénye messze világolt. Földrengető csapásokkal dörgött a gigászi gőzkalapács. Az alacsony kéményekből lángoszlopok csaptak a szürke éjszakai égbolt sötétjére. És a szörnyű lárma, gépzörej közepette apró emberi figurák tömege nyüzsgött...

Ivan Iljics abba a műhelybe ment, ahol a srapnelhüvelyeket gyártó gépek dolgoztak. Régi ismerőse, Sztrukov mérnök, bevezette a műhelybe, s megmagyarázta a munka néhány sajátosságát, amit Tyelegin még nem ismert. Aztán bement vele a műhely végén eldeszkázott kis irodahelyiségbe, ahol megmutatta a könyveket, kimutatásokat, átadta a kulcsokat, s miközben felvette a kabátját, azt mondta:

- A műhely huszonhárom százalék selejtes árut ad. Ehhez az arányszámhoz tartsa magát.

Ezekben a szavakban s abban, ahogyan átadta a műhelyt, Ivan Iljics teljes közönyt érzett, holott Sztrukovot azelőtt, szenvedélyes, kiváló mérnöknek ismerte. Ez kellemetlenül érintette. Megkérdezte:

- Gondolja, hogy nem lehet csökkenteni a selejtes áru százalékát?

Sztrukov ásított és megrázta a fejét, sapkáját mélyen ráhúzta kócos hajára, és Ivan Iljiccsel együtt visszament a gépekhez.

- Ugyan, ne törődjék vele - mondta útközben. - Nem mindegy magának? Mi történhet? Legfeljebb huszonhárom százalékkal kevesebb német harap a fűbe. Különben sem tehetünk semmit: a gépek elkoptak. Vigye az ördög az egész mindenséget!

Megállt a hidraulikus sajtó előtt. Egy bőrkötényes, tagbaszakadt, öreg munkás a vágógép alá tartotta az izzó acélrudat, ráeresztette a sajtót, melynek belső hengere könnyedén vágódott a rózsaszínű acélba. Majd apró láng csapott ki belőle, a sajtolórúd felemelkedett, és a kész srapnelhüvely a földre esett. Az öregember nyomban betette a következő darabot. Egy másik munkás - magas, fekete bajuszú, fiatal ember - a hevítőkemence körül tett-vett. Sztrukov az öreghez fordult:

- Na, Rublev, sok a selejtes hüvelyecske?

Az öreg elmosolyodva félrecsavarta ritkás szakállát, és ravaszkásan Tyeleginre sandított.

- Ammár igaz, hogy sok a semmire való. Tessék nézni, hogy dolgozik ez a gép. - Kezét rátette az olajtól zöld állványra, amelyen a sajtó kerete siklott. - Zörög ennek már minden porcikája. Régen ki kellett volna mustrálni.

A hevítőkemencénél dolgozó fiatal munkás, Rublev fia, Vaszka, nevetve mondta:

- Sok mindent ki kéne innen mustrálni. Berozsdásodott ez az egész masina.

- Nono, Vaszilij! Ne szólj szám, nem fáj fejem - mondta vidáman Sztrukov.

- Egy szót se szóltam, azt is lassan mondtam - rázta meg göndör haját Vaszka, és fekete bajuszos, sovány, kissé csontos arcából dühösen, hetykén villant föl szúrós szeme.

- A műhely legjobb munkásai - mondta Ivan Iljicsnek tovahaladtukban Sztrukov. - Nna... jó éjszakát! Megyek a "Vörös Csörgősipká"-ba. Maga nem volt még ott? Nagyon jó mulató: bort is mérnek.

Tyelegin érdeklődve nézte Rublevet meg a fiát. Meglepte szavaiknak, rejtett mosolyuknak, pillantásaiknak ez a tolvajnyelve, amellyel Sztrukovval beszélgettek, mintegy fürkészve, hozzájuk tartozik-e Tyelegin vagy ellenség. De abból a különös könnyedségből, amellyel a rákövetkező napokban Rublevék beszélgetésbe bocsátkoztak vele, azt következtette Ivan Iljics, hogy nem tartják "ellenségnek".

Ez talán nem is annyira Ivan Iljics politikai nézeteire vonatkozott, amelyek határozatlanok, éretlenek voltak, hanem inkább abban lelte magyarázatát, hogy jelenlétében mindenki biztonságban érezte magát. Nem mondott, nem tett ő semmi különöset, de érezni lehetett, hogy tisztességes, ízig-vérig megbízható ember.

Éjszakai munkája idején Ivan Iljics gyakran hallotta vitatkozni a két Rublevet.

Vaszka Rubleven látszott, hogy olvasott ember, örökösen az osztályharcot meg a proletariátus diktatúráját emlegette, meglehetősen tudálékosan és merészen fejezte ki magát. Ivan Rublev ravasz, régi vágású és egyáltalában nem istenfélő vén csont volt. Ilyeneket mondott:

- Odahaza, a permi erdőben, remeték élnek. Az ő könyveikben minden megvan írva: a háború is, meg az is, hogy utána milyen nyomorúság következik, hogy egész országunk tönkremegy, és mennyi ember marad a földön. Bizony, nagyon kevés ember marad... És az a remete, aki abból az erdőből előjön, az lesz az ura ennek a földnek, amelyet a bosszúálló Úristen igéivel fog kormányozni.

- Miszticizmus! - mondta Vaszka.

- Ejnye, azt a nemjóját, te kutyafülű, de nagyon fölvágták a nyelvedet... Felszedtél valami fura szót... És még szocialistának is mondja magát... Szép kis szocialista az ilyen... Én is ilyen voltam valaha! Ehhez, ha egy ujjal hozzáérnek, már hátralöki a sapkáját, a haja égnek áll, hadonászik, kiabál: "Föl, föl, csatára!"... Ugyan ki ellen? Mi az isten csodájáért, fajankó!

- Hallja, hogy dühöng az öreg? - bökött vissza Vaszka hüvelykujjával az apja felé. - A legveszedelmesebb anarchista, halvány sejtelme sincs a szocializmusról, velem meg vitatkozás helyett csak kiabál.

- Nem igaz - szakította félbe az öreg, s kirántotta a tűzből a szikrákat köpködő acélrudat. - Nem jól van ez - s most félkörben lendítve, ügyesen a sajtó leereszkedő rúdja alá helyezte az izzó acélt. - Olvastok, olvastok, de nem azt, amit kéne. Egyik se törekszik békességre. Békességre nem is gondol senki. Nem látják be, hogy manapság minden embernek lelki szegénynek kéne lenni.

- Zűrzavar van a te fejedben, apám. Hát a múltkor ki kiabálta, hogy aszongya: én forradalmár vagyok!

- Igen, én kiabáltam. Mert én, barátom, ha rákerül a sor, elsőnek ragadok vasvillát, így ni! Mit nekem a cár? Én paraszt vagyok! Mit tudod te, mennyi földet forgattam én meg az ekevassal harminc esztendő alatt? Persze hogy forradalmár vagyok. Azt hiszed, nekem nem kedves a lelkem üdvössége?

Tyelegin mindennap írt Dásának, de a lány ritkábban válaszolgatott. Furcsák voltak a levelei. Mintha könnyű jégréteg fedte volna őket, és Ivan Iljics enyhe borzongást érzett olvasásukkor. Rendesen az ablaknál ülve, többször egymás után elolvasta a nagybetűs, lefelé görbülő sorokat. Aztán kinézett a szigetek lilaszürke fáira, a felhős égre, amely éppen olyan zavaros volt, mint a víz a csatornában... Kinézett és arra gondolt, hogy ez így is van rendjén. Dása levelei nem lehetnek olyan gyöngédek, mint ahogy ő bolond fejjel szeretné.

»Kedves barátom - írta Dása. - Maga ötszobás lakást vett ki. Gondolja csak el, mekkora kiadásba sodorja magát. Hiszen még ha esetleg nem is egyedül fog benne lakni, akkor is... öt szoba. Két cselédet kell tartani a mai világban. Itt Moszkvában hideg, őszi eső járja... semerre semmi derű... Várjuk a tavaszt.«

Ugyanúgy, mint Ivan Iljics elutazása napján, amikor Dása csak egy pillantással válaszolt arra a kérdésre, feleségül megy-e hozzá, leveleiben sem tett soha említést sem az esküvőről, sem jövőbeli közös életükről. Várni kellett a tavaszt.

Ez a sejtelmes tavaszvárás, valamiféle csoda homályos, kétségbeesett reménye bizsergett most mindenkiben. Az élet semmittevően omladozott, roskadozott. Minden jel arra vallott, hogy már nincs honnan erőt meríteni a véres tavasz kivárásához.

Egy ízben Dása ezt írta:

»Nem akartam sem elmondani, sem megírni magának, hogyan halt meg Besszonov. De tegnap újra elbeszélték nekem szörnyű pusztulásának részleteit. Ivan Iljics, én kevéssel a frontra utazása előtt találkoztam vele a Tverszkoj sétányon. Nagyon szánalmasan festett, és néha úgy gondolom, ha akkor nem taszítottam volna el, talán még ma is élne. De én eltaszítottam. Nem tehettem másként, és ha a múlt visszatérne, ugyanezt tenném.«

Tyelegin soká, fél napon át tűnődött a válaszon.

»... Hogy is képzelheti, hogy én nem értek meg mindent, ami magában végbemegy - írta igen lassan, fontolgatva, nehogy egy szóval is melléfogjon. - Olykor próbára teszem magam: még abban a számomra legborzasztóbb esetben is, ha maga valaki mást szeretne meg, még azt is meg tudnám érteni... Nem nyugodnék bele, azt nem, hanem elsötétednék a napom... De hát az én szerelmem maga iránt, vajon az csupa öröm? Én ismerem azt az érzést, amikor az ember az életét odaadná, mert nagyon is mélyen szeret... Bizonyosan Besszonov is ezt érezte, mikor a frontra ment... És magának, Dása, tudnia kell, hogy maga föltétlenül szabad... Én semmit sem kérek magától, még azt sem, hogy szeressen... Az utóbbi időben tisztán látom ezt...«

Két nap múlva Ivan Iljics hajnalban hazajött a gyárból, megfürdött és lefeküdt, de rögtön felköltötték: táviratot kapott:

»Minden rendben. Borzasztóan szeretlek. A te Dásád.«

Egyik vasárnap Sztrukov mérnök eljött Tyeleginért, és elvitte a "Vörös Csörgősipká"-ba.

A mulató pincehelyiségben volt. Boltíves mennyezete és fala tarka madarakkal, eltorzult arcú csecsemőkkel és szimbolikus jelentőségű kacskaringókkal volt telepingálva. Sűrű füst kavargott a lármás teremben. A színpadon kipirosított képű kopasz emberke zongorázott, a nézőtéren tisztek pezsgőztek, és hangos megjegyzéseket tettek a nőkre. Művészetet kedvelő ügyvédek kiabáltak, vitatkoztak. A pince királynője, egy dülledt szemű, fekete hajú szépség hangosan hahotázott. Antoska Arnoldov a fürtjeit zilálva írta esedékes harctéri tudósításait. A fal melletti emelvényen részeg fejét tenyerébe hajtva ült a futurizmus megalapítója, a ferde képű, sorvadásos külsejű állatorvos. A mulató tulajdonosa, egy hosszú hajú egykori színész, aki már elitta az eszét, meg-megjelent az oldalajtóban, bárgyú pillantást vetett a vendégekre, s aztán visszahúzódott.

Sztrukov a pezsgőtől felvillanyozva beszélgetett Ivan Iljiccsel.

- Hogy miért szeretem ezt a mulatót? Hát, mert ennél rohadtabb lebuj nincs az egész országban. Tiszta gyönyörűség! Nézd például ott a sarokban azt a nőszemélyt! Csúf, satnya, alig áll a lábán, a hisztéria szobra, és ha tudnád, milyen sikere van!

Sztrukov elnevette magát, kortyolt az italból, és meg se törülve tatáros bajusza alatt duzzadó, lágy vonalú száját, tovább mutogatta Ivan Iljicsnek a vendégeket, sorra megnevezve, kik azok a kialvatlan szemű, beteges, kelekótya alakok, akik a termet megtöltötték.

- Csupa utolsó mohikán... A széplelkek végső maradványai. Csinos kis penészbogarak, mi? Befészkelték magukat ide, s úgy tesznek, mintha nem is volna háború, mintha minden a régiben volna.

Tyelegin csak hallgatta, s szótlanul nézelődött... A fülledt forróság, dohányfüst és szesz-szag elálmosította, elszédítette... Látta, amint többen a bejárat felé fordultak, még az állatorvos sárga, bedagadt szeme is tágra nyílt, az ajtó mögül pedig előbújt a tulajdonos eszelős arca. Az Ivan Iljics közelében ülő félholt némber felemelte álmos pilláit, és szeme egyszerre felélénkült... a nő érthetetlen rugalmassággal felegyenesedett, s ugyanoda nézett, amerre a többiek... Hirtelen csend lett a pincében, csak egy pohár tört össze hangos csörömpöléssel...

A bejáratnál egy középtermetű, idős ember állt posztóköpenyben, zsebre tett kézzel, vállát előre tartva. Fekete szakállas, keskeny, vigyorgó arcán két mély ránc húzódott, és az egész arcot figyelmesen fürkésző, villogó, okos, szürke szempár világította meg. Egy percig tartott ez, majd az ajtónyílás homályából egy másik arc, egy hivatalnok képe hajolt feléje, és izgatottan mosolyogva fülébe súgott valamit. A fekete szakállas felhúzta nagy orrát:

- Már megint butaságokat beszélsz... Jaj, de unlak. - És még vidámabban nézett szét a kocsma vendégei között, aztán szakállát simogatva, erős, de rekedtes hangon így szólt: - Na, jó éccakát, gyerekek, jó mulatást.

És eltűnt. Az ajtó becsapódott utána. Az egész pince felmorajlott. Sztrukov körmét Ivan Iljics kezébe mélyesztette.

- Láttad? Láttad? - lihegte. - Ez... Raszputyin volt.

Egy fagyos decemberi éjszakán, reggel négy óra tájt Ivan Iljics gyalog ment haza a gyárból. Kocsit nem talált, mostanában nemigen járt ilyenkor kocsi még a belvárosban sem. Tyelegin gyors léptekkel haladt a néptelen utca közepén, felhajtott gallérjába fújva gőzölgő leheletét.

A gyér lámpák fényében a levegő tele volt lassan hulldogáló jégtüskékkel. A hó hangosan csikorgott a lába alatt. Elöl, az egyik ház lapos, sárga homlokzatán vöröses fény vibrált. Amint befordult a sarkon, rácsos tűzserpenyőben lobogó tűzrakás párafelhőjébe bugyolált, fagyoskodó alakokat látott. Arrább a gyalogjárón vagy százan álltak sorban egymás mögött: asszonyok, öregek és kamaszgyerekek... egy élelmiszerüzlet előtt várakoztak. Oldalvást szőrcsizmás éjjeliőr topogott, s egymáshoz ütögette óriás kesztyűkbe bújtatott kezét.

Ivan Iljics elhaladt a sorban állók mellett, s figyelmesen megnézte a falhoz támaszkodó, kendőbe burkolt, didergő embereket.

- Tegnap három boltot szétromboltak a viborgi városrészben - szólalt meg valaki a sorban.

- Hát nincs is már egyéb hátra - dünnyögte egy másik férfi.

- Én meg tegnap kértem egy fél font petróleumot. Nem, aszongya, petróleum már nem is lesz többet, de csak bejött a Gyementyevék szakácsnéja, és a szemem láttára kapott öt fontot, felárral.

- Mennyiért?

- Kettő ötvenet fizetett fontjáért.

- Petróleumért?

- Hát pedig ezt nem viszi el szárazon a boltos, majd megemlegeti még az a dög, csak várjatok...

- A testvérem mesélte, hogy az Ohtán is volt egy boltos, azt is ilyesmin kapták rajta, fejjel lefelé bevágták az uborkás hordóba. Ott is fulladt az, lelkeim, pedig de nagyon könyörgött, hogy kegyelmezzenek neki.

- Kár, hogy még jobban meg nem kínozták.

- Azért mégiscsak mink fagyoskodunk itt, nem ők.

- Ők, fiam, ezalatt cukros teát iszogatnak.

- Ki iszogat cukros teát? - kérdezte egy rekedt hang.

- Hát azok mind, az urak. Az én tábornokném délben kel föl, de akkor aztán éjszakáig tömi magát... hogy nem pukkad ki tőle!

- Igaz is, mi meg itt sorvadást kapunk a hidegben.

- Igaza van, kérem, én máris folyton köhögök.

- Az én kisasszonyom meg, tudják, kokott a lelkemadta. Ahogy hazajövök a piacról, nála már tele vendéggel az ebédlő, oszt mind tökrészeg. Rántottát követelnek meg uborkát, fekete kenyeret, szóval, amire jobban csúszik az ital.

- Angolok pénzén dőzsölnek - szólt közbe valaki unottan.

- Ne mondja, igazán?

- Hát persze, hogy eladtak bennünket. Nekem elhiheti. Maga itt áll a hóban-fagyban, oszt nem is álmodja, hogy eladták az országot szőröstül-bőröstül, ötven esztendőre előre. A hadsereget is eladták.

- Te jóisten!

Valaki hurutos hangon megkérdezte az éjjeliőrt:

- Árulnak sót máma?

- Sóra aligha van kilátás.

- Ó, az átkozottak!

- Ötödik napja, hogy nincs só.

- A nép vérét szívni, azt tudják. Azt igen, a bitangok.

- Elég volt az ordítozásból, asszonyok. Belefájdul a torkotok - dörmögte az éjjeliőr.

Tyelegin elhaladt a sorban állók mellett. A zsivaj elhalkult, az egyenes utcák újra üresen, néptelenül fúltak a fagyos sötétségbe.

Ivan Iljics odaért a rakparthoz, befordult a hídra, és amikor a szél már a kabátja alá is befújt, eszébe jutott, hogy mégis kocsi után kellene nézni. De nyomban meg is feledkezett róla. Messze, a túlsó parton, alig-alig látható fények imbolyogtak valahol. A híd gyalogjárója fölött, a homályos lámpák sora szinte elveszett a zúzmarában. A Néva széles, sötét tükre felett jeges szél süvített, szerteszórta a havat, jajongva hárfázott a villanyhuzalokon és a híd korlátjának vascsipkézetén.

Ivan Iljics meg-megállt, belebámult ebbe a komor homályba, s aztán tovább ment és elgondolkozott, mint mostanában igen sokszor. Dására gondolt, saját magára, arra a pillanatra ott, a vasúti kocsiban, amikor szinte villámcsapásként futott át rajta a boldogság érzése.

Körülötte minden merőben ellentmondott ennek a boldogságnak. Minden zavaros homályba fulladt. Mindig újabb erőfeszítésébe került, hogy nyugodtan elmondhassa: "Élek, boldog vagyok, az életem szép lesz és derűs." Akkor ott, a vonatablakon átcsillogó szikraeső láttán nem volt nehéz ezt kimondani, de most hallatlan megerőltetéssel tudta csak függetleníteni magát a bolt előtt sorakozók félig megfagyott, didergő figuráitól, a halálos bánatot árasztó decemberi széltől, az általános szegénységtől, a fenyegető pusztulástól.

Ivan Iljics egyben biztos volt: Dása iránti szerelmében. Az a gyönyörérzet, amelyet Dása bűbája ott, a vonatablakban fakasztott benne, ez valódi, igaz szerelem volt. Az élet régi, meghitt, talán túlságosan elzárt, de szépséges temploma a háború csapásaitól megrendült, meghasadozott, oszlopai meginogtak, kupolája bezúzódott, az ódon kövek porladóban voltak... És íme, a roskadozó templom szálló pernyéi és dübörgő robaja közepette két ember, Ivan Iljics és Dása, a szerelem édes tébolyában mindezzel dacolva, megkívánta a boldogságot. Jól van ez így?

Az éj komor sötétjében rezgő fénycsillámokat fürkészve, a szél bánatos sirámait hallgatva, Ivan Iljics elgondolta: "Mit is tagadjuk: a boldogság akarása mindennél erősebb. Én is ezt akarom, történjék bármi, azért is! Vajon meg tudom-e szüntetni a sorbaállást a boltok előtt, tudok-e enni adni minden éhezőnek, véget tudok-e vetni a háborúnak? Nem. De ha erre nem vagyok képes, vajon énnekem is bele kell-e fúlnom ebbe a sötétségbe, le kell-e mondanom a boldogságról? Nem, nem vagyok köteles. De lehetek-e boldog? Vajon... boldog leszek-e?"

Átment a hídon, és már egyáltalán nem ügyelt rá, merre jár. A Néva-parton ballagott tovább. Itt már erős fényt árasztottak a szélben ingó magas villanylámpák. A veszett szél ide-oda söpörte a pőre faburkolatról porzó havat. A Téli Palota ablakai sötétek, kihaltak voltak. A sávos faköpenyeg előtt összeverődött hóhalmon bundában, melléhez szorított puskával, óriás termetű éjjeli őrszem silbakolt.

Ivan Iljics léptei hirtelen megtorpantak, az ablakokra nézett, és aztán még gyorsabban ment tovább, eleinte a széllel küzdve, aztán a széltől hajtva. Úgy érezte, hogy most mindenkinek a világon meg tudná mondani az egyszerű, kézenfekvő igazságot, és mindenki hinne neki. Ezt mondaná: "Láthatjátok, így élni tovább: lehetetlen. Az állam a gyűlöletre van építve, a határokat a gyűlölet vonta meg, ahányan vagytok, mind egy-egy maréknyi gyűlölet, egy-egy erőd, ahonnét minden égtáj felé fegyverek meredeznek. Az élet fullasztó és rettenetes. Az egész világ gyűlölettől fuldoklik, az ember embernek farkasa, özönével ontja a vért. Még mindig nem volt elég nektek? Még mindig nem nyílt ki a szemetek? Azt akarjátok, hogy itt is, minden házban egymás torkának essenek az emberek? Térjetek észre, dobjátok el a fegyvert, szüntessétek meg a határokat, tárjatok ajtót, ablakot az életnek... A föld olyan dúsan termi a gabonát, a mezők olyan gazdag legelőt adnak, s a szőlőhegyek olyan bő szüretet ígérnek... a föld méhe gazdag és kimeríthetetlen... mindenkinek juttat helyet... Nem látjátok, hogy még mindig letűnt századok sötétségében éltek?..."

Errefelé nem akadt bérkocsi. Ivan Iljics megint átment a Néván, és a pétervári városrész girbegurba utcáin kószált. Gondolataiba mélyedve, magában hangosan beszélve, végül is eltévedt, s már csak úgy találomra bolyongott a sötét, néptelen utcákon, amíg ki nem ért valamelyik csatorna partjára.

Szép kis séta volt. Ivan Iljics megállt, hogy kifújja magát, nevetett s megnézte az óráját. Pont öt óra volt.

A legközelebbi sarokról a havon csikorogva, kioltott lámpákkal, nagy, nyitott gépkocsi gördült elő. A kormánynál katonatiszt ült kigombolt köpenyben, keskeny, borotvált arca sápadt volt, s a szeme üveges, mint a részegeké. Mögötte egy másik tiszt, tarkójára csúszott sapkában. Arca nem látszott, mindkét kezével ponyvába burkolt, hosszú göngyöleget tartott. A gépkocsi harmadik utasa civilben volt, kabátgallérja feltűrve, fején szőrmesapka. Ez a kormánynál ülő tiszt mögé állt, s annak a vállán tartotta a kezét.

A gépkocsi a kis híd közelében megállt. Ivan Iljics látta, amint a három ember kiugrott a hóra, kihúzták a göngyöleget, pár lépésnyire maguk előtt görgették a havon, aztán nagy nehezen felemelték, elvitték a híd közepéig, átfordították a korláton és ledobták. A két tiszt nyomban visszatért az autóhoz, a civil azonban a korláton áthajolva pár pillanatig lenézett, aztán gallérját visszahajtotta, és rohanvást utolérte társait. Az autó teljes iramban elrobogott.

- Pfuj, de undorító - mormogta Ivan Iljics, aki egész idő alatt visszafojtott lélegzettel figyelte a történteket. Odament a hídhoz, de akármennyit nézegetett lefelé, a híd alatti nagy, fekete lékben semmi sem látszott, csak egy szennycsatornából ömlött oda a piszkos, bűzös, melegvíz. - Undorító! - mormogta újra, összeráncolta homlokát, és ment tovább, a csatorna menti gyalogjárón. A sarkon végre kocsira akadt. Egy félholtra gémberedett öregember várt ott gebéjével. Amikor Tyelegin beült a szánba, és magára húzta a jegesre dermedt plüsstakarót, behunyta szemét, s egész teste elzsibbadt a fáradtságtól.

"Szeretek, ez az egy igaz - gondolta magában. - És akármit csinálok is, ha szeretetből teszem, az jó cselekedet."

A ponyvába takart göngyöleg, amit az a három ember dobott a hídról a lékbe, a meggyilkolt Raszputyin holtteste volt. Hogy ezt az emberfeletti módon szívós, erős parasztot elpusztíthassák, le kellett itatni borral, amibe ciánkálit kevertek, aztán mellbe, hátba és nyakszirten lőni, s végül még boxerrel törték be a fejét. S még így is, amikor testét megtalálták s kiemelték a lékből, az orvos megállapította, hogy Raszputyin már csak a jég alatt szűnt meg lélegzeni.

Ez a gyilkosság mintegy útjára bocsátotta mindazt, ami két hónap múlva elkezdődött. Raszputyin nemegyszer mondotta, hogy az ő halálával a trón összedűl, és a Romanov-ház elpusztul. Ebben a dühödt ősemberben nyilván megvolt az a zavaros balsejtelem, amelyet a kutya is érez, ha haldokló van a házban. A trón utolsó védelmezője, ez a lótolvaj paraszt, ez az eltompult szörnyeteg iszonyatos nehezen halt meg.

Halála után a cári palotára baljós csüggedés szakadt. De az egész ország felujjongott: az emberek gratuláltak egymásnak. Nyikolaj Ivanovics ezt írta Kátyának Minszkből: "Amikor megjött a híre, a vezérkari tisztek száz üveg pezsgőt rendeltek estére. A katonák az egész fronton hurráztak."

Oroszország néhány nap alatt elfeledte ezt a gyilkosságot, de az udvar nem felejtette el; ott hittek a jóslatban, és komor kétségbeeséssel készültek a forradalomra. Petrográdot titokban kerületekre osztották. Szergej Mihajlovics nagyhercegtől géppuskákat kértek, és mikor ő megtagadta a kérés teljesítését, Arhangelszkből hozattak négyszázhuszat, és a sarokházak padlásain állították fel őket. Az újságokat fokozott szigorral ellenőrizték, a lapok üres, fehér hasábokkal jelentek meg. A cárné kétségbeesett levelekkel próbálta férjében felkorbácsolni az akaratot és lelkierőt. De a cár, mint akit megbabonáztak, Mogiljovban maradt, s kétkedés nélkül megbízott "tízmillió szuronya védelmében". A petrográdi boltok előtt sorba álló asszonynép kiabálását és lázongását nyilván nem tartotta olyan fenyegetőnek, mint a három ellenséges hatalomnak az orosz frontot elárasztó hadseregeit. Ugyanekkor Alekszejev tábornok, a vezérkari főnök, Mogiljovban titokban a cárné letartóztatásának és a német párt kiirtásának tervét készítette elő.

Januárban a tavaszi hadjárat megelőzésére elrendelték az északi front offenzíváját. A harc egy csikorgó hideg éjjelen Rigánál kezdődött. Az ágyútűzzel egyidejűleg támadt a hófergeteg is. A katonák mély hóban, szélviharban, a robbanó srapnelek pokoltüzében nyomultak előre. Temérdek repülőgépet, amelyek a támadók támogatására indultak, a szél egyszerűen földhöz vágott. Onnan lőtték géppuskáikkal a hóvihar káprázatában az ellenséget és saját katonáikat is. Ez volt Oroszország utolsó próbálkozása, hogy szétzúzza a köréje szoruló acélgyűrűt; a fehér leplekbe burkolt orosz parasztok, a sarkvidéki szelektől hajtva, utoljára verekedtek azért a birodalomért, amely a föld egyhatod részén terült el; azért a trónért, amely valaha országot épített, és világot fenyegetett, de amely mára már csak egy hosszúra nyúlt történelmi értelmetlenség, az ország halálos nyavalyája lett.

Tíz napig tartott az ádáz küzdelem. Tízezernyi élet pusztult el a hómezőkön. Aztán az offenzíva megtorpant, és a front újra befagyott a hóba...

Ivan Iljics arra számított, hogy a karácsonyt Moszkvában töltheti, de ehelyett az üzem megbízásából Svédországba kellett utaznia, és csak februárban tért vissza. Nyomban kieszközölt magának háromheti szabadságot, és megsürgönyözte Dásának, hogy huszonhatodikán utazik.

Elindulása előtt egy teljes hétig ügyeletet kellett teljesítenie az üzemben. Meglepte az a változás, ami távolléte alatt végbement: az üzemvezetőség még sohasem tanúsított oly gondos előzékenységet, mint ebben az időben, a munkások viszont olyan dühösek voltak, hogy minden percben várni lehetett, hogy valamelyikük földhöz vágja a kalapácsot:

"Hagyjuk a fenébe a munkát, s ki az utcára!"

A munkásokat különösen az Állami Dumában történtek izgatták. Ott az élelmezés kérdése volt napirenden. A beszámolókból világosan kitűnt, hogy a kormány már alig-alig bírja megőrizni lélekjelenlétét és méltóságát, s utolsó erőfeszítéssel próbálja elhárítani a támadásokat, és hogy a cár miniszterei már nem holmi olümposzi magasságokból, hanem emberi nyelven beszélnek, s akkor kiderült, hogy a miniszterek fecsegése és az egész Duma: merő hazugság. A kegyetlen, zord igazság pedig az, ami közszájon forog: küszöbön áll a teljes frontösszeomlás, és a hátország éhen pusztul. Ivan Iljics legutolsó ügyeletes szolgálata előtt különös izgalmat észlelt a munkások között, akik minden percben otthagyták a gépeket, és suttogva összedugták a fejüket. Nyilván valami újabb hírre vártak. Amikor Tyelegin megkérdezte Vaszilij Rublevet, hogy min tanakodnak, Vaszka hirtelen dérrel-durral magára kapta ujjasát, és kiment.

- Rémes, milyen méregzsák lett az a szemtelen Vaszka - mondta Ivan Rublev. - Valahol revolvert szerzett, oszt mindig magával hordja.

De Vaszilij hamarosan előkerült megint. A munkások minden géptől a műhely végébe sereglettek, és szorosan körülvették. Vaszka hangosan és minden szót megnyomva kezdte olvasni a fehér plakátlapról Habalov altábornagynak, a pétervári katonai körzet parancsnokának hirdetményét:

- "Az utóbbi napokban ugyanolyan mennyiségben utalnak ki lisztet a pékműhelyek számára, és azok ugyanannyi kenyeret sütnek, mint eddig..."

- Nem igaz! Hazudik! - szóltak közbe. - Három napja nem árulnak kenyeret...

- "A kenyérárusításban nem szabad fennakadásnak előfordulnia!"

- Tegyen róla, ne csak parancsolgasson...

- "Ha pedig néhány üzletben kifogyott a kenyér, ez csak azért történhetett, mert sokan, kenyérhiánytól tartva, szárítás céljából készleteket vásároltak össze..."

- Ugyan, kinek jut most szárításra! Mutassák meg azt a kétszersültet! - ordított közbe valaki. - Bár ő fulladna meg benne!

- Csend legyen, elvtársak! - kiáltotta túl valamennyit Vaszka. - Elvtársak, ki kell mennünk az utcára... Az Obuhov-gyárból már négyezren kimentek a Nyevszkijre... A viborgi városrészből is kivonultak...

- Helyes, gyerünk! Mutassák meg azt a kenyeret!

- Kenyeret nem fognak mutatni, elvtársak. Mindössze három napra való liszt van a városban, és több kenyér vagy liszt nem is lesz. A vonatok az Urálon túl vesztegelnek, a raktárak tömve vannak. Cseljabinszkban hárommillió pud hús rohad az állomáson... Szibériában vajjal kenik a kocsikerekeket...

Az egész műhely felzúdult. Vaszilij felemelte kezét.

- Elvtársak... senki sem ad nekünk kenyeret, amíg mi magunk el nem vesszük. Elvtársak, a többi gyárral együtt mi is kimegyünk az utcára, s jelszavunk: "Minden hatalmat a szovjeteknek!"

- Le a szerszámmal!... Leállni!... Oltsátok el a tüzet a kemencében! Ki az utcára! - kiáltozták a munkások, és ki-ki a holmijáért szaladt.

Vaszilij Rublev odament Ivan Iljicshez.

- Eredj haza - mondta neki, tagolva a szót. - Eredj, míg jó dolgod van!

Ivan Iljics az éjszaka hátralevő óráiban rosszul aludt, és nyugtalanul ébredt. Reggel borús volt az idő, az eső az ablak külső bádogpárkányára csöpörgött... Még az ágyban fekve próbálta összeszedni gondolatait. De nyugtalansága nem oszlott el, és az esőcseppek úgy ingerelték, mintha az agyára permeteztek volna.

"Nem várom be a huszonhatodikát. Már holnap utazom" - gondolta. Lerántotta hálóingét, s meztelenül a fürdőszobába ment, kinyitotta a csapot, s odaállt a jéghideg zuhany alá.

Elutazásáig még sok dolga volt. Gyorsan felhajtotta kávéját, kiment az utcára, és felugrott egy zsúfolt villamosra, de ott sem hagyta el belső nyugtalansága. Az utasok, mint rendesen, magukba mélyedve hallgattak, maguk alá húzták lábukat, mérgesen húzgálták a ruhájuk szélét a szomszédjuk alól. Lába alatt ragacsos, síkos volt a padló, az ablakokon csurgott az eső, s a kocsivezető idegesítően csengetett a peronon. Ivan Iljiccsel szemben egy egészségtelenül duzzadt, sárga képű katonatiszt ült, borotvált száján ferde mosoly kövesedett meg, de szeme, tőle nyilván szokatlan élénkséggel futkározott jobbra-balra. Ivan Iljics körülnézett. Az utasok valamennyien ilyen bizonytalanul és kérdő pillantással tekingettek egymásra.

A Bolsoj Proszpekt sarkán a villamos megállt. Az utasok egymásra néztek, néhányan leugráltak. A kocsivezető levette a kapcsolófogantyút, kék bekecse alá dugta, és az elülső ajtót kinyitva, mérgesen beszólt:

- A kocsi nem megy tovább.

A Kamennoosztrovszkijon és az egész Bolsoj Proszpekten, ameddig a szem ellátott, villamoskocsik álltak. A járda feketéllett a hullámzó embertömegtől. Itt-ott nagy dörejjel húzták le a boltkirakatok redőnyeit. Havas eső esett.

Az egyik villamos tetején megjelent egy ember, télikabátja nem volt begombolva, sapkáját lekapta fejéről, s messziről látszott, hogy kiabál valamit.

- Ó-ó-ó-ó-ó-ó-ó! - fohászkodott a tömeg.

Az ember ott fönn kötelet erősített a villamoskocsi tetejéhez, majd felegyenesedett, és megint ledobta a sapkáját.

- Ó-ó-ó-ó-ó! - zúgott újból a tömeg. Az ember leugrott a kövezetre. A sokaság utat nyitott neki, s ekkor tűnt csak szembe, hogy egy sűrű kis embercsoport a piszkos, sárgás havon futva húzza magával a kötelet, amely a villamoshoz volt erősítve. A kocsi megingott. A tömeg hátrált, a gyerkőcök fütyültek. A kocsi megmozdult, de megint csak megállt a helyén, a kerekek helyre zökkentek. Erre a kötélhúzók csoportjához mindenfelől emberek szaladtak, és gondterhelt arccal, szó nélkül nekiálltak a kötélhúzásnak. A kocsi újra megbillent, s hirtelen oldalára zuhant, ablaküvegei csörömpölve összetörtek.

A tömeg, még mindig szó nélkül, a feldőlt villamoskocsihoz tódult.

- Ez bizony bedöglött - szólalt meg Ivan Iljics háta mögött az a bizonyos duzzadt, sárga képű katonatiszt. S néhány hamis hang csúfondárosan rákezdte a gyászindulót:

»Elhullottatok a végső harcban...«

A Nyevszkijen Ivan Iljics ugyanolyan bizonytalan pillantású, izgatott arcokat látott. Aki valami újabb hírt hozott, akörül nyomban összeverődtek a kíváncsiak. A kapubejáratoknál kihízlalt portások álldogáltak. Itt-ott szobalányok dugták ki az orrukat. Egy ápolt szakállú úriember kigombolt nyestbundában, kezében aktatáskával, megkérdezte az egyik kapust:

- Mondja, barátom, micsoda tömeg ez itt? Mi történik tulajdonképpen?

- Kenyeret követelnek, lázongnak, nagyságos uram.

- Ahá!

Az utcasarkon sápadt hölgy állt, kezében remegő fenekű, elvénhedt ölebével. A hölgy minden arra járót megkérdezett:

- Mi az a tömeg ott? Mit akarnak?

- Forradalom készül, asszonyom! - kiáltott feléje most már élénken az arra haladó nyestbundás úr.

Egy munkás ment el a gyalogjáró mellett, bekecsben, beteges arca rángatózott:

- Elvtársak! - kiáltott fel hirtelen, furcsa, zokogó, szaggatott hangon. - Sokáig fogják még a vérünket szívni?

Emitt kerek képű siheder tiszt állított meg egy bérkocsit és annak szíjába fogózva úgy nézte a nép izgatott csoportjait, mintha napfogyatkozást bámulna.

- Nézd csak, nézd! - reccsent rá mellette elhaladtában egy munkás.

A tömeg egyre nőtt, már az egész utcát ellepte, és izgatott morajjal nyomult a híd felé. Három helyen fehér zászlót vittek. A járókelőket, mint a forgácsot az áradó folyó, úgy sodorta magával az emberáradat. Ivan Iljics a tömeggel együtt ment át a hídon. A ködülte, hólepte s lábnyomoktól foltos Marsmezőn néhány lovas táncoltatta a lovát. A közeledők láttára a tömeg felé fordultak, és lépésben közeledtek elébe. Egyikük, egy pirospozsgás, szétkefélt szakállú ezredes nevetve tisztelgett. A tömeg vontatottan, szomorúan énekelt. A Nyári Kert behavazott sűrűjéből, a meztelen, sötét faágak közül felrebbent a csapzott varjak serege, amely annak idején úgy megriasztotta Pál cár gyilkosait.

Ivan Iljics elöl ment. Nyála el-elakadt a torkán. Hiába köhécselt, megint csak kitört rajta az izgalom. A Mérnökpalotához érve, balra fordult, és a Lityejnijen ment tovább.

A proszpekten másik tömeg hömpölygött, a pétervári városrészből jöttek, és messzire széthúzódtak a hídon. Amerre csak elhaladtak, mindenütt a kíváncsiak tömege, csupa izgatott pillantás kísérte őket a kapukból, az ablakokból.

Ivan Iljics megállt egy kapuban. A mellette álló hivatalnok külsejű öregember kutyaszerű, petyhüdt pofazacskója remegett az izgalomtól. Jobbra, kissé távolabb, mozdulatlanul puskájukra támaszkodó katonák kordona zárta el az utcát.

A tömeg tovább ment, de lassabban. A közepéből riadtan kiáltottak:

- Megállj! Álljatok meg! - S utána ezernyi női hang sikította:

- Kenyeret! Kenyeret!

- Nem szabad megengedni - szólalt meg Ivan Iljics mellett a hivatalnok, és pápaszeme fölött szigorú pillantást vetett rá. Ezalatt két tagbaszakadt házmester jött ki az épületből, és vállával kezdte kilökdösni a kíváncsiakat. Egy szemüveges kisasszony ingerülten kiáltotta:

- Ne érj hozzám, te szemtelen!

A hivatalnok pofazacskói remegtek. De a kaput mégis lezárták. Utcahosszat csukogatták a házak kapuit, kocsibejáróit.

- Nem! Nem szabad bezárni! - kiáltották az emberek.

A zúgó tömeg megmozdult. Széles karimájú kalapban egy égő szemű, izgatott fiatalember ugrott az élre.

- A zászlót! A zászlót előre! - hallatszott innen is, onnan is.

Ezalatt egy karcsú, magas, szőrmekucsmás katonatiszt jelent meg a katonák kordonja előtt. Revolverét csípőjéhez szorítva kiabált. Szavaiból ennyit lehetett érteni:

- Parancsom van fegyverhasználatra... El akarom kerülni a vérontást... Oszolni!

- Kenyeret! Kenyeret! Kenyeret! - hangzott most már megvadultan az üvöltés... És a tömeg a katonák felé hömpölygött. Ivan Iljics mellett eszelős nézésű emberek ordítoztak előre törve.

- Kenyeret!... Le velük!... Gazemberek!... - Egy férfi elesett, és ráncra torzult arcát felemelve magánkívül ordította:

- Gyűlölöm... gyűlölöm őket!

Hirtelen mintha vásznat hasítanának: egyszerre csend lett az utcán. Egy gimnazista fogta a sapkáját, és eltűnt a tömegben... A hivatalnok bütykös kezével keresztet vetett. A sortüzet a levegőbe lőtték, és második nem követte, de a tömeg visszavonult. Egy részük szétszéledt, a többi a zászlóval a Znamenszkaja térre tartott. Az utca sárgás haván otthagyott sapkák, sárcipők feketéllettek.

Ivan Iljics a Nyevszkijre érve, megint nagy embertömeg morajára lett figyelmes. A tüntetők harmadik oszlopa közeledett, amely a Vasziljevszkij-szigetről jött át a Néván. A gyalogjárót elegáns nők, katonák, diákok, idegen külsejű külföldiek lepték el. Egy rózsás babaarcú angol tiszt úgy állt ott, mint aki cöveket nyelt. Az üzletek bejárataiban fekete szalagos, kipúderezett elárúsítólányok tolongtak. Az utca közepén pedig, egész ködlepte szélességében, munkások és munkásasszonyok dühös tömege zúgta:

- Kenyeret, kenyeret, kenyeret!

A járda mellett egy kocsis, szánkóján oldalvást hátrafordulva, vígan szólt oda utasának, egy céklavörös képű, ijedt asszonyságnak:

- Ugyan, hova hajtsak itt tovább, egy legyecskét se eresztenek itt át!

- Semmi közöm hozzá, hajts! És ne szemtelenkedj, hallod!

- Nem, asszonyság, ma már nem lehet velem így diskurálni! Le a szánról!

A járda népe összeverődve hallgatta, s adta tovább a riasztó híreket.

- Száz embert megöltek a Lityejnijen...

- Hazugság... Egy terhes asszonyt meg egy öregembert lőttek agyon...

- Szentisten, mit vétett az öregember?

- Protopopov maga adta ki a rendeletet. Márpedig az, mint tudni méltóztatik, tökéletesen meghibbant.

- Uraim, nagy újság. Képzeljék... kitört az általános sztrájk!

- Hogyhogy? Víz se lesz, se villany?

- Bár úgy lenne, végre-valahára!

- A munkások mégis kitesznek magukért!

- Korán örül! Még legázolhatják...

- Vigyázzon, hogy magát le ne gázolják, hiszen amilyen képet vág...

Ivan Iljics, nem akarva több időt vesztegetni, felkereste azokat a címeket, ahol dolga lett volna, de senkit sem talált otthon, erre felmérgesedett, és újra a Nyevszkijre ment.

Az utcán megint csilingeltek a szánok, a házmesterek havat söpörtek, az utcakereszteződésnél újra megjelent a fekete köpenyes óriás, és az izgatott fejek s bennük a nyárspolgár kusza gondolatai fölött megemelte az utcai forgalmat szabályozó varázsvesszejét: a fehér rendőrbotot.

Az utcán átszaladt egy ember, s kajánul nézett a rendőrre:

- Megállj, mihaszna, maholnap rád kerül a sor.

De senkinek eszébe sem jutott, hogy ez a maholnap már itt is van, és ez a kifent bajuszú góliát a rendőrbotjával együtt már csak kísértet, s holnapra eltűnik a sarokról, el az életből, még az emlékezetből is...

- Tyelegin, Tyelegin! Állj meg, te süketfajd!

Sztrukov mérnök szaladt Ivan Iljics felé dühös szemmel.

- Hová mégy? Gyerünk be ide, ni!

Karon fogta Tyelegint, és behúzta egy kávéházba. Vágni lehetett a szivarfüstöt. Cilinderes, hódsapkás férfiak bundájukat kigombolva vitatkoztak, kiabáltak, hadonásztak. Sztrukov az ablakhoz tolakodott, és Ivan Iljiccsel szemben leült egy asztalhoz.

- Esik a rubel! - kiáltotta, mindkét kezével megragadva az asztal szélét. - A papírok zuhannak, mint a pinty. Ez az igazi erő!... Meséld, mit láttál?

- A Lityejnijen jártam, ott lőttek, de azt hiszem, csak a levegőbe...

- Mit szólsz mindehhez?

- Nem tudom. Szerintem a kormánynak komolyan hozzá kell látnia az élelmiszerfelhozatal rendezéséhez.

- Késő! - kiáltotta Sztrukov, s az asztal üveglapjára ütött. - Késő!... Saját magunkat emésztettük fel... A háborúnak vége és kész!... Tudod, mit követelnek az üzemekben? Azt kiabálják, hogy össze kell hívni a munkásküldöttek tanácsát... és hogy már csak a szovjetekben lehet hinni.

- Ne mondd!

- Ez már teljes összeomlás, barátom! A zsarnokság megdőlt... Nézz körül... Ez nem is lázadás... sőt nem is forradalom... Ez a bomlás, a káosz kezdete. Káosz a javából... - Sztrukov homlokán izzadság gyöngyözött, és erei kidagadtak. - Három napot nem adok neki, és nem lesz sem állam, sem hadsereg, fuccs a kormányzónak, rendőröknek... Száznyolcvan millió ősember... Érted, mi az? A tigris, az orrszarvú gyerekség hozzá képest. Az oszlásnak indult szervezet sejtje iszonyatos. Ez az, amikor egy csepp vízben a bacilusok a bacilusokat falják fel.

- Menj az ördögbe! - szakította félbe Tyelegin. - Ez mind nincs, és nem is lesz. Forradalom, az igen. Hálistennek, csakhogy itt van.

- Nem! Amit ma láttál, nem forradalom. Ez az anyag bomlása. A forradalom még csak eztán jön... Csak hogy azt sem te, sem én nem érjük meg.

- Az is lehet - mondta Ivan Iljics és felállt. - Vaszka Rublev! Az igen, ő a forradalom... De te, Sztrukov, nem vagy az. Nagyon is sokat lármázol, okoskodol...

Ivan Iljics korán ment haza, és nyomban lefeküdt. De csak alig néhány percre nyomta el az álom. Felnyögött, nehéz sóhajjal az oldalára fordult, és kinyitotta a szemét. A Stockholmban vásárolt koffer, amely nyitva állt egy széken, finom bőrszagot árasztott. Gyönyörű, ezüstszínű piperetáska volt benne. Dásának szánt ajándék. Ivan Iljics valósággal beleszeretett. Mindennap kibontotta a selyempapirosból, és újra meg újra elnézegette. Világosan maga elé képzelte a vasúti fülkét, hosszúkás, külföldies formájú ablakával, és a díványon Dását látta útiruhában, s térdén ez a bőr- és parfümszagú csecsebecse... gyönyörű, gondtalan kóborlások jelképe...

Ivan Iljics az ablakon át nézte, hogyan özönli el a piszkos égboltot a város zavaros-lila visszfénye. És pontosan átérezte, milyen komor gyűlölettel nézheti ezt az eget az, aki ma az utcán kenyeret követelt. Nehéz levegőjű, megutált, nemszeretem város ez... Az ország szíve, akarata... és íme: most halálos beteg... haldoklik...

Tyelegin délfelé elment hazulról. A ködös, széles úttest néptelen volt. Egy virágüzlet könnyű párával belepett kirakatából pompás, piros rózsacsokor mosolygott finom kristályvázában, szirmain nagy vízcseppek gyöngyöztek. Ivan Iljics a hóhulláson keresztül gyöngéd pillantást vetett a rózsákra.

Egy mellékutcából öt emberből álló kozák járőr ügetett elő. A szélső a gyalogjáróhoz ugratott, ahol három tányérsapkás férfi lépkedett halkan és izgatottan beszélgetve. A három ember megállt, és az egyik, aki valami vidám dolgot mondott, megfogta a kozák ló kantárszárát. Ez a mozdulat olyan szokatlan volt, hogy Ivan Iljicsnek megdobbant a szíve tőle. A kozák elnevette magát, fejével intett, és tenyeres-talpas kancáját megsarkantyúzva, társai után száguldott, aztán mind az öten eltűntek a sugárút ködében.

A rakpart közelében Ivan Iljics már megint izgatott csoportokkal találkozott. Úgy látszik, a tegnapi események után még nem csillapodtak le a nyárspolgári kedélyek. Tanakodva adták szájról szájra a híreket és újságokat. Igen sokan a Néva-part felé tartottak. A gránitkorlát mentén fekete hangyák tömegeként szorongott a havon néhány ezer kíváncsi, és szidták a katonákat, akik elállták a híd előtt s a híd egész hosszában is az utat. A híd vége jóformán elveszett a fehérlő hóhullásban.

- Miért zárták el a hidat? Eresszetek át!

- Be kell mennünk a városba!

- Szemtelenség, hepciáskodnak a polgársággal...

- A híd nem nektek van, hanem hogy járjanak rajta...

- Oroszok vagytok vagy nem... Eresszetek át!

Egy nagy darab őrmester, mellén négy Szent György-kereszttel, nagy sarkantyúpengetés közepette fel-alá járt egyik korláttól a másikig. Amikor a tömegből már igen nagy gorombaságokat kiabált valaki feléje, arra fordította sárga, himlőhelyes, fanyar képét:

- Szép kis urak vagytok... káromkodtok. - És felkunkorított bajusza remegett mérgében. - Senkit nem engedhetek a hídra... Ellenkezés esetén kénytelen leszek fegyvert használni...

- A katonák nem fognak lőni! - kiáltották a merészebbek. - Téged állítottak ide, te ragyás kutya...

Az altiszt megint odafordult, odamondott valamit, s noha a hangja érdes, parancsoló kaszárnyahang volt, az ő szavaiban is ugyanaz a gondterhelt izgalom csengett, ami ezekben a napokban mindenkit elfogott. A tömeg szószólói ennek tudatában szitkozódtak, és ingerelték az őrséget.

Egy magas, sovány ember, orrán félrecsúszott csíptetővel, hosszú nyakát sálba tekerve, egyszer csak hangosan, tompán megszólalt:

- Mindenütt kordont vonnak, gátolják a forgalmat, elzárják a hidakat, tisztára csúfot űznek az emberből. Van-e mozgási szabadságunk a városban, vagy nincs? Polgártársak, javaslom, hogy ne törődjünk a katonákkal, hanem menjünk a jégen át a túlsó partra...

- Helyes! Igenis! A jégen! Hurrá! - És néhány ember máris leszaladt a folyóhoz vezető, hóval belepett gránitlépcsőn. A hosszú ember, akinek nyakán kibomlott a gyapjúsál, elszántan lépkedett a jégen a híd mentén. A katonák föntről áthajoltak a korláton.

- Hé, forduljatok vissza, mert lövünk... - kiabáltak lefelé. - Te nyurga, ott elöl, fordulj vissza!

De az csak ment, nem is nézett hátra. Egyre többen loholtak libasorban utána. Mint a borsó, úgy pergett, gurult a nép fekete tömege a partról. A katonák a hídról kiáltoztak rájuk, a jégen szaladók tölcsért formálva tenyerükből, visszakiabáltak nekik. Egyik katona célzásra emelte puskáját, de a mellette álló vállon lökte, és a lövés így nem dördült el.

Mint később kiderült, az utcára tóduló emberek közül senkinek sem volt határozott terve, de amikor az emberek a hidaknál és az utcasarkokon fegyveres erőkkel találták szembe magukat, mindegyiknek - ahogy ez már szokás - épp arra jött meg a kedve, ami tilos volt; mindenáron át akartak menni ezeken a hidakon, mindenképpen csoportosulni akartak. Az enélkül is felcsigázott képzelet lángra gyúlt. Az a hír kelt szárnyra, hogy ezeket a zavargásokat valaki irányítja.

Másnap este a Pál-ezred osztagai megszállták a Nyevszkijt, és sortüzet nyitottak a kíváncsiskodók csoportjaira és egyesekre is. A polgárok lassanként rájöttek, hogy valami forradalomféle kezdődik.

De hogy hol volt ennek a fészke, és ki irányítja, azt senki sem tudta. Nem tudta ezt sem a hadvezetőség, sem a rendőrség, legkevésbé pedig a felszínre vetődött diktátor, akinek annak idején, szimbirszki posztógyáros korában, a Szentháromság szállodában egy Naumov nevű földbirtokos az ajtótáblához verte a fejét, és ennek az agysérülésnek volt a következménye az örökös fejfájása és neuraszténiája, később pedig, amikor az orosz birodalom kormányzását bízták rá, végzetes szórakozottsága. A forradalom mindenüvé beférkőzött, minden házba, minden egyes fantázia, düh és elégedetlenség fűtötte nyárspolgárfejbe. Volt valami baljós abban is, hogy nem találták meg a forradalom tűzfészkét. A rendőrség fantomokat hajszolt: voltaképpen Petrográd mind a kétmillió-négyszázezer lakosát le kellett volna tartóztatnia.

Ivan Iljics az egész napot az utcán töltötte. Neki is, mint ahogy valószínűleg mindenkinek, az a furcsa érzése volt, hogy folyton szédül a feje. Érezte, hogy a városban egyre nő a csaknem tébollyá fokozódott izgalom, minden ember belesodródott ebbe az általános tömegszédületbe, és az utcán bolygó, izgatott nép csak a jelet várta, amelynek kápráztató villáma valamennyiüket egyetlen nagy tömegbe forrasztaná.

A Nyevszkijen lefolyt lövöldözés nem ijesztette meg különösen az embereket. Nyájként sereglettek a két halott köré, a Vlagyimirszkaja utca sarkán heverő kartonszoknyás asszony és egy hódprém-bundás öregember teteméhez. Ahol a golyók sűrűbben fütyültek, onnan szétszaladtak, majd a fal mentén meglapulva, újból összeverődtek.

Alkonyatkor elcsendesedett a lövöldözés. Jeges szél támadt, s szétkergette a tenger fölött tornyosuló fellegeket, amelyek mögül komor alkonypír vöröslött. Keskeny holdsarló kelt fel az égbolt szénfekete alján.

Ezen az éjjelen nem gyúltak ki az utcai lámpák. Az ablakok sötétek voltak, a kapukat bezárták. A sötét Nyevszkij proszpekt hosszában minden utcasarkon tagbaszakadt járőrök topogtak a fegyvergúlák körül. Az utcasarkokon termetes őrök ácsorogtak. A holdfény meg-megcsillant a kirakatablakokon, a villamossíneken, a szuronyokon. Csend volt és nyugalom. Csak a telefonvezeték élettelen zúgása vitte egyik házból a másikba az események eszelősen kiszínezett híreit.

Február huszonötödikének reggelére a Znamenszkaja teret teljesen ellepte a katonaság és rendőrség. Az Észak-szálloda előtt lovas rendőrök ültek vékony lábú, aranyszőrű, toporzékoló paripákon. A fekete köpenyes gyalogrendőrök III. Sándor cár szobra körül helyezkedtek el, kisebb csoportokban az egész téren. A pályaudvart szőrmekucsmás, szakállas, virgonc kozákok vették körül, a nyeregkápájukon szénaköteg... A Nyevszkij felől oda látszottak a Pál-ezredbeliek piszkosszürke köpenyei.

Ivan Iljics, kezében bőröndjével, a pályaudvar bejáratának kőpárkányára kapaszkodott, onnan az egész teret beláthatta.

A tér közepén terhe alatt fejét lehajtó bronzlován ült az uralkodó vérvörös gránittalapzaton, súlyosan, akár a föld vonzóereje, és zordon vállát, kis kerek sapkáját hó borította. Lábánál öt utca felől özönlötte el az ordítozó, fütyülő, szitkozódó tömeg a teret.

A katonák, különösen a kozákok, akik párosával ügettek a mindenfelől felgyülemlő tömeg elébe, ugyanolyan mérgesek és ingerültek voltak, mint tegnap a hídon. A tagbaszakadt, komor képű rendőrök csoportjai, nyilván nem tudva, mitévők legyenek, baljós némaságba burkolóztak. Ivan Iljics jól ismerte ezt az izgalmat, mielőtt elhangzik a vezényszó a rohamra, mikor az ellenség már a nyakunkon van, s mindenki tudja, mi a teendő, de a parancs késik, és a percek kínosan feszültek. Hirtelen kattant a pályaudvar kapuzávárja, és egy sápadt csendőrezredes jelent meg rövid köpenyében a lépcsőn. Derekát kifeszítve végignézett a téren, világos szemének pillantása súrolta Ivan Iljicset... A kozákok kővé merevedett sorfala között könnyedén lesietett, és rövidre nyírt szakállát felemelve mondott valamit a kozák tisztnek. Az nyergében meghajolva, ferde mosollyal hallgatta. Az ezredes fejével intett a Sztarij Nyevszkij felé, és rugalmas léptekkel áthaladt a havas téren. Egy rendőrtiszt hozzászaladt, potrohán szorosra feszült a derékszíj, és keze reszketett tisztelgés közben. A Sztarij Nyevszkij felől pedig egyre erősebben zúgott a közelgő tömeg, s végül énekszó hallatszott. Ivan Iljicset valaki karon ragadta; egy izgatott ember állt mellette hajadonfőtt, piszkos arcán vörös, véres hasadás húzódott végig.

- Kozákok, testvéreink! - kiáltott azon a szörnyű, kétségbeesett hangon, amelyet csak gyilkosság, vérontás tud kiváltani.

Az őserdők vad üvöltése volt ez, amelytől az ember haja égnek áll, és a szíve megdermed.

- Testvérek, megöltek engem!... Testvérek, oltalmazzatok!... Gyilkolnak!...

A kozákok megfordultak a nyeregben, s némán, sápadtan, kitágult szemmel nézték.

Ezalatt a Sztarij Nyevszkijen sötéten közeledett a kolpinói munkások izgatottan hullámzó tömege. Nedves, vörös zászlójukba bele-belekapott a szél. A lovas rendőrök széles szablyái hirtelen elmozdultak az Észak-szálloda homlokzatától, és megvillantak kezükben. A tömeg dühösen felhördült. Ivan Iljics újra meglátta a csendőrezredest, aki revolvere tokját fogva rohant, s a másik kezével a kozákoknak integetett.

A kolpinóiak tömegéből jégdarabok és kövek repültek az ezredes és a lovas rendőrök felé. A karcsú lábú, aranyszőrű paripák még szilajabban táncoltak. Gyenge revolverdörrenések nyomán kis füstfelhők jelezték az emlékmű talapzatánál, hogy a rendőrök rálőttek a kolpinóiakra. S ekkor Ivan Iljicstől alig tíz lépésnyire a kozákok soraiban egy rőtvörös, görbe orrú doni kanca felágaskodott, kozák lovasa a nyakára hajolt, megsarkantyúzta, pár szökelléssel ott termett a csendőrezredesnél, és vágtából kardjával nagyot suhintott, aztán a lova megint felágaskodott. A kozákok mind a tett színhelyére sereglettek. A néptömeg a kordonon áttörve, elözönlötte a teret... Valahonnét néhány lövés dördült, de az is általános hurrázásba torkollt.

- Tyelegin, mit keresel itt?

- El akarok utazni még ma. Mindenáron. Tehervonaton vagy mozdonyon, akárhogy...

- Ugyan, kérlek, ki utazik ilyenkor... Nem látod, pajtás, hogy itt a forradalom... - Antoska Arnoldov borotválatlanul, vedletten, kivörösödött szemhéjával hunyorgatva, Ivan Iljics kabátjának kihajtójába kapaszkodott. - Láttad, hogyan metszette le a zsandártiszt fejét? Elgurult, mint egy futball-labda! Remek!... Nem érted, te bolond, hogy ez a forradalom - Antoska mintegy lázálomban hebegett. (A tömeg az állomásépület kapujához szorította őket.) - Ma reggel a litván és a volhiniai ezredek megtagadták az engedelmességet...A Pál-ezred egyik százada éles tölténnyel ment az utcára... A városban őrült káosz... Mindenki elvesztette a fejét. A katonák a Nyevszkijen hemzsegnek, mint a legyek, félnek visszamenni a kaszárnyába...

Dása és Kátya bundába és bolyhos fejkendőbe burkolózva sietett a gyéren kivilágított Malaja Nyikitszkaján. Vékony jégréteg ropogott lábuk alatt. A hidegre vált, mohazöld égen most kúszott föl két hegyes szarvával a hold. A kapukból itt-ott ebek csaholtak. Dása, álla alá csavart meleg kendőjében, nevetve hallgatta, hogy ropog lépte alatt a jéggé fagyott hóréteg.

- Kátya, ha kitalálnának valami készüléket és ide tennék - s Dása a szívére tette kezét -, az a gépecske furcsa dolgokat jegyezne fel... - Dása csöndesen dudorászott valamit. Kátya karon fogta.

- No, gyerünk, gyerünk!

Pár lépés után Dása megint megállt:

- Kátya, te hiszed, hogy itt a forradalom?

Messziről szemükbe szúrt a Jogászklub kapuja előtt égő villanykörte fénye. Ott hívta össze sebtiben a kadét-frakció a Petrográdról érkezett vad hírek hatására ma este fél tízre a nyilvános gyűlést, a benyomások, nézetek megbeszélése céljából, s hogy ez izgalmas napokban megtalálják a cselekvés közös alapelveit.

A két nővér felszaladt az emeletre vezető lépcsőn, és bundájukat le sem vetve, csak épp kendőjüket megoldva, bementek a zsúfolt terembe. Testes, pirospozsgás, szakállas úriember beszélt, szavait nagy kezének kellemes mozdulataival kísérte.

- Az események szédítő iramban követik egymást - mondotta zengő baritonján. - Petrográdon a hatalom tegnap Habalov tábornok kezébe ment át, aki a következő hirdetményt tette közhírré falragaszokon: "Petrográd az utóbbi napokban erőszakosságokkal súlyosbított zavargások színhelye volt, és merényletek történtek katonai és rendőrségi személyek ellen. Mindennemű utcai gyülekezést betiltok. Figyelmeztetem Petrográd lakosságát, hogy a katonák utasításomra a főváros rendjének helyreállítása érdekében semmitől, még fegyverhasználattól sem fognak visszariadni..."

- Hóhérok - hallatszott egy öblös, papos hang a terem végéből.

- Ezzel a hirdetménnyel, mint várható is volt, betelt a pohár. A petrográdi helyőrség huszonötezer, minden fegyvernembeli katonája a felkelőkhöz csatlakozott.

Még be sem fejezhette a mondatot, a terem falrengető tapsban tört ki. Néhányan kiabálva a székekre ugrottak, és úgy hadonásztak, mintha a régi rendet akarnák lekaszabolni. A szónok széles mosollyal nézte a háborgó termet, majd felemelte kezét, és így folytatta:

- E pillanatban érkezett egy rendkívüli fontosságú távirat. - Benyúlt kockás öltönye zsebébe, és kibontott egy összehajtogatott papirost. - Rozdjanko, az Állami Duma elnöke, ma a következő táviratot intézte az uralkodóhoz: "A helyzet komoly. A fővárosban anarchia dúl. A kormány tehetetlen. A szállítás, az élelmezés és a fűtőanyagellátás teljesen felmondta a szolgálatot. Az utcákon zűrzavar, lövöldözés. A csapatok olykor egymást lövik. Olyan embert kell megbízni késedelem nélkül az új kormány megalakításával, aki az ország bizalmát bírja. Minden halogatás veszélyt jelent. Csak azért imádkozom, hogy ezen órában ne a felkent uralkodóra háruljon a felelősség."

A pirospozsgás úriember leeresztette a papírlapot, és ragyogó pillantással ölelte át a termet. Ilyen szenzációs, ilyen lélegzetállító jelenetre a legöregebb emberek sem emlékeztek Moszkvában.

- Történelmünk legnagyobb szabású eseményének küszöbén állunk - folytatta bársonyos, bizsergető hangján. - Nincs kizárva, hogy e pillanatban ott... - és kezét úgy nyújtotta előre, mint egy Dantont ábrázoló szobor - ott már teljesült annyi nemzedék forró óhajtása, és már megbosszulták a dekabristák megtiport árnyait...

- Édes istenkém - buggyant ki egy hölgy ajkán.

- Lehetséges, hogy holnapra egész Oroszország egyetlen boldog testvéri kórusban zengi neved: szabadság!

- Hurrá! Éljen a szabadság! - kiáltoztak a teremben.

A szónokló úr leült, és keze fejével végigsimította homlokát. A sarokban fölkelt egy hosszú, szalmaszín hajú, magas ember. Keskeny arcát élettelen, rőt szakáll körítette. Rá sem pillantva senkire, gúnyos hangon rákezdte:

- Az imént hallottam, amint egyes elvtársak hurráztak, a szabadságot éljenezték. Helyes. Nem tehetnénk ma okosabbat: le kell tartóztatni Mogiljovban II. Miklóst, bíróság elé állítani a minisztereket, kirúgni a kormányzókat, rendőrfőnököket... egyszóval kibontani a forradalom vörös lobogóját... A kezdet helyes... A kapott értesülések szerint a forradalmi folyamat biztatóan, energikusan indult meg. S ha a jelek nem csalnak, ezúttal a dolog nem fullad kudarcba. De lám, épp most énelőttem beszélt igen szépen egy úriember. Ha jól hallottam, azt mondta, hogy meg van elégedve a megvalósulás előtt álló forradalommal, és a legközelebbi jövőre megígéri, hogy egész Oroszország egyetlen testvéri kórusban egyesül.

A szalmahajú ember előhúzta zsebkendőjét, és a szája elé tartotta, mintha nevetését igyekezne elfojtani. De pofacsontján verejtékcseppek gyöngyöztek, és csontos vállai közé ejtve fejét, köhögött. Dása mögött, aki nővérével egy széken szorongott, valaki megkérdezte:

- Ki az, aki most beszél?

- Kuzma elvtárs - válaszoltak neki sebtiben suttogva. - Tagja volt ezerkilencszázötben a Munkásküldöttek Tanácsának. Nemrég jött vissza száműzetésből.

- Én az előttem szóló helyén kissé várnék az örömujjongással - folytatta Kuzma elvtárs, és viaszszerű arcán egyszerre dühös elszántság villant fel. - Tizenkétmillió paraszt van még a frontok vágóhídján... Munkások milliói pinceodúkban fuldoklanak, boltok előtt sorba állva éheznek. Munkások és parasztok hátán szándékoznak önök azt a testvéri kórust megszólaltatni?

A teremben sziszegtek, egy izgatott hang közbevágott: "Ez provokáció." A pirospozsgás úriember vállat vont, és a csengőhöz nyúlt. Kuzma elvtárs folytatta:

- Az imperialisták döntötték Európát ebbe a szörnyű háborúba, a burzsoá osztályok apraja-nagyja avatta szentté ezt a háborút, ami a világpiacokért, a tőke példátlan diadaláért folyik... A sárga gazemberek, a szociáldemokraták, mindenütt kezes szolgái voltak a tőkének: "Igenis, kérem alássan, ez szent és nemzeti háború" - szajkózzák. A parasztot, a munkást vágóhídra hajtották... Kérdem, ki emelte fel szavát e véres napokban?

- Miket beszél ez... Ki ez?... Fogja be a száját! - hangzott néhány dühös hang. Lárma kerekedett. Sokan hadonászva felugráltak, kiabáltak.

- Ütött az óra... A forradalom lángjának fel kell gyújtania a munkásság, a parasztság tömegeit...

A többi már a terem lármájába fúlt. Néhány szalonkabátos férfi az elnöki asztalhoz szaladt. Kuzma elvtárs elhagyta az emelvényt, és az ajtóban eltűnt. Helyén a gyermeknevelésügy közismert női apostola jelent meg:

- Az előttem szóló felháborító beszéde...

E pillanatban valaki izgatottan s gyöngéden súgta Dása fülébe:

- Jó estét, kedvesem...

Dása hátra se fordult, csak gyorsan felkelt. Ivan Iljics állt mögötte. Dása ránézett: mégiscsak mindenkinek a maga párja a legszebb a világon. Tyelegin, mint ahogy már nemegyszer, újra megdöbbenve látta, hogy Dása megint csak nem olyan, amilyennek gondolatban maga elé képzelte, hanem hasonlíthatatlanul szebb: forró pirosság ömlött el arcán, kékesszürke szeme mély, mint két hegyi tó. Tökéletes volt, hiánytalan.

Dása csak ennyit szólt: "Jó estét!" - aztán karját Tyelegin karjába öltötte, és kimentek az utcára.

Az utcára érve Dása megállt, és mosolyogva tekintett Ivan Iljicsre. Sóhajtott, majd kezét a férfi arcához emelve, szájon csókolta. Kesernyés parfüm nőies illata áradt belőle. Aztán szótlanul újra karon fogta, és így mentek tovább a jég ropogós kérgén, amely vidáman csillogott az utca fölött alacsonyan függő holdsarló fényében.

- Ó, Ivan, hogy szeretlek, hogy vártalak...

- Bár jöhettem volna hamarább, de tudod, nem lehetett.

- Ne haragudj, hogy olyan rossz leveleket írtam, én nem tudok szépeket írni...

Ivan Iljics megállt, és belenézett a lány némán feléje forduló arcába. A bolyhos fejkendőben különösen kedves, egyszerű volt az arca. A kendő alatt finoman ívelt sötét szemöldök. A férfi óvatosan magához vonta Dását, aki mélyen szemébe nézve, közelebb lépett hozzá. Tyelegin újra megcsókolta. Aztán tovább mentek.

- Most sokáig maradsz, Ivan?

- Nem tudom, az események olyanok...

- Hát persze, hiszen itt a forradalom.

- Ide is mozdonyon utaztam.

- Tudod mit, Ivan... - Dása lépést tartott vele, s most a hócipője orrát nézte.

- Mi az?

- Tudod mit? Most majd elmegyek veled, hozzád...

Ivan Iljics nem felelt. De Dása érezte, hogy többször mélyen, szaggatottan felsóhajt. Szánakozó gyöngédséggel simult hozzá.

A rákövetkező nap arról volt nevezetes, hogy igazolta az idő relativitásának tantételét. Így például Ivan Iljics tudatában, amíg a Tverszkaján levő szállodájából eljutott kocsin az Arbat egyik mellékutcájáig, az hozzávetőleg másfél esztendeig tartott.

- Hja, kérem, elmúltak azok az idők, amikor fél rubelért a fél várost bekocsikázhatták - mondta a kocsis. - Petrográdon már kivívták a szabadságot. Maholnap Moszkvában is felszabadulunk. Látja ott azt a rendőrt? Jó volna rámenni, oszt ostorral egy jót rávágni a beste fajzatára. Ne féljen, nagyságos úr, elbánunk még velük alaposan.

Dása az ebédlő ajtajában várta Tyelegint. Pongyolában volt, hamvas haját csak úgy sebtiben tűzte fel. Friss mosdóvíztől párolgott a bőre. Az idő harangja megkondult, s aztán megállt. Színültig betöltötte Dása hangja, nevetése, a reggeli napfényben sugárzó selymes haja. Ivan Iljics nyugtalan pillantással követte, ha Dása csak az asztal másik végéig ment el tőle, hogy kinyissa a tálalószekrény ajtaját vagy fiókját. Ha a kezét felemelte, pongyolájának bő ujja visszahullott. Ivan Iljics néha azt gondolta, hogy ilyen karja nem is lehet embernek, csak a himlőoltás két világos foltja bizonyította, hogy ez mégiscsak emberi lénynek a karja.

Dása kivett egy csészét, és szőke fejét hátrafordítva mondott valami csodálatosat és nevetett.

Megitatott Ivan Iljiccsel jó néhány csésze kávét. Ő is beszélt, Ivan Iljics is, de úgy látszik, az emberi szavaknak csak közönséges időkben van értelmük, mert ma például a szavaknak csak csengésük volt, de értelmük nem. Jekatyerina Dmitrijevna, aki szintén ott ült az ebédlőben, csak hallgatta, amint Dása és Tyelegin a legnagyobb érdeklődéssel mondanak hihetetlen csacsiságokat, s nyomban el is felejtik, mit beszéltek például a kávéról meg valami piperetáskáról, aztán egy Petrográdon levágott fejről s Dása hajáról, amely a napon - milyen furcsa - vörösesnek látszik.

A szobalány behozta az újságot. Jekatyerina Dmitrijevna fellapozta az »Orosz Közlöny«-t, s álmélkodva kezdte felolvasni a cári rendeletet az Állami Duma feloszlatásáról. Dása és Tyelegin ezen módfelett csodálkoztak, de Jekatyerina Dmitrijevna az »Orosz Közlöny« további közleményeit már csak magában olvasta. Dása odaszólt Tyeleginnek: "Menjünk be hozzám", és a sötét kis folyosón át bevezette a saját szobájába. Amint elsőnek belépett, sebtében hátraszólt: "Várj kérlek, ne nézz ide", és valami fehéret dugott be a szekrényfiókba.

Először életében látta Ivan Iljics Dása szobáját, öltözőasztalkáját, tele mindenféle rejtelmes dolgokkal, aztán a keskeny ágyat, rajta a két párnát: a nagypárnát, amelyen Dása aludt, és a kicsit, amelyet elalvás előtt a könyöke alá szokott tenni, aztán az ablaknál a széles karosszéket s a támlájára dobott bolyhos kendőt.

Dása ebbe a karosszékbe ültette Ivan Iljicset, magának egy kis párnázott ülőkét húzott oda, s leült Tyeleginnel szemben. Térdére könyökölve, állát kezére támasztotta, s szemrebbenés nélkül nézte a férfit, és elmondatta vele, mennyire szereti. Az idő harangja másodikat kondult.

- Dása, ha nekem adná a világ minden kincsét - mondotta Tyelegin -, ha az egész földkerekség az enyém lenne, ez nekem semmit sem nyújtana, érted? (Dása rábólintott.) Ha egyedül vagyok, mit érek, nem igaz? Magamnak se kellek, ugye? (Dása bólintott.) Enni, járkálni, aludni? Csak erre szolgáljon az ember keze, lába?... Ugyan mit érnék én holmi mesebeli gazdagsággal?... El tudod te képzelni, milyen szomorú az egyedüllét? (Dása rábólintott.) Most, hogy te itt ülsz velem így... én már nem is vagyok. Csak téged érezlek, és te a boldogság vagy. Te minden vagy. Nézek rád, és szédül a fejem: igazán te vagy az, aki itt él és lélegzik, és aki... az enyém... Dása, érted, amit mondok?

- Emlékszem, amikor ott ültünk a fedélzeten, szellőcske fújdogált, a poharunkban csillogott a bor, s akkor megéreztem, hogy a boldogság felé úszunk...

- És emlékszel, milyen halványkék árnyékok voltak ott?

Dása bólintott, és nyomban úgy érezte, hogy ő is emlékszik valami gyönyörűséges kék árnyakra. Emlékezett a hajó fölött repdeső sirályokra, az alacsony folyópartra, a vízen messze fénylő napsugár-hídra, amely az ő képzeletében végül a kéken tündöklő boldogság-tengeren áradt szét. Dása még arra is emlékezett, milyen ruha volt akkor rajta... Hány hosszú év múlt el azóta...

Este Jekatyerina Dmitrijevna izgatottan jött meg a Jogászklubból, és ujjongva mesélte:

- Péterváron a hatalom a Duma-bizottság kezében van, a minisztereket letartóztatták. De nagyon aggasztó hírek is vannak, azt beszélik, hogy a cár elhagyta a főhadiszállást, és Ivanov tábornok egy egész hadtesttel jön Pétervár megfékezésére... Itt, Moszkvában pedig holnapra tűzték ki, hogy rohammal beveszik a Kremlt és a fegyverraktárt... Ivan Iljics, holnap korán reggel elmegyünk magához Dásával, és megnézzük a forradalmat.

A szállodaszoba ablakából láthatták, hogyan hömpölyög lassan lefelé a szűk Tverszkaján a néptömeg fekete áradata; ott mozog a sok fej, rajtuk a temérdek katonasapka, civil sapka, kendő, kalap, az arcok sárgás foltjai. Az ablakok kíváncsi emberekkel tömve, a háztetőkön gyerkőcök serege.

Jekatyerina Dmitrijevna, fátyolát szemöldökéig felhúzva, az ablaknál állt, és hol Dása, hol Tyelegin karjába kapott:

- Milyen borzasztó ez... milyen rémes!

- De Jekatyerina Dmitrijevna, biztosíthatom, hogy a városban egészen békés a hangulat - csillapítgatta Ivan Iljics. - Még mielőtt maguk jöttek, elszaladtam a Kremlbe; ott most folynak a tárgyalások, a fegyverraktárt nyilván egyetlen puskalövés nélkül feladják...

- De akkor miért mennek ezek oda?... Nézze, mennyi nép... Mit akarnak csinálni?

Dása nézte az emberfejek hullámzó áradatát, a háztetők és tornyok körvonalait. Enyhe, de ködös volt a reggel. Messzebb, a Kreml templomainak aranykupolái felett, a hegyes csúcsú tornyokon berzenkedő cári sasok körül varjúraj keringett.

Az volt az érzése Dásának, mintha valami nagy folyam törte volna át jégpáncélját, s áradna szét a földön, s mintha őt ez az ár magával ragadná kedvesével együtt; most aztán jól beléje kell kapaszkodnia. Szíve izgatott örömmel dobogott, akár a madaraké ott a magasban.

- Mindent látni szeretnék, menjünk az utcára - indítványozta Kátya.

A forradalom vezérkara a Városi Duma kopott téglaépületében volt, amelyet palack formájú oszlopok, kis erkélyek, bronzdíszítmények, tornyocskák s most ezenfelül még vörös zászlók is ékesítettek. Az oszlopok közeiben, a főbejárat fölött vörös kelme volt kifeszítve. A kapu előtt kerekeken négy szürke ágyú állt a fagyott gyalogjárón. A bejáratnál géppuskások üldögéltek összegörnyedve, vállpántjukon vörös szalagcsokor díszlett. A néptömeg nagy csoportokban kedvtelve nézegette a vörös zászlókat s a Városi Duma poros, fekete ablakait. Mikor a kapu fölötti erkélyen megjelent egy izgatott emberke és hadonászva kiáltott valamit - hogy mit, azt senki se hallotta -, a tömeg ujjongásban tört ki.

Megbámulták az ágyúkat és a zászlókat az olvadástól beszennyeződött havon, és az Iverszki-kápolna mély bolthajtása alatt kiértek a Vörös térre, ahol a Szpasszkij- és Nyikolszkij-kapu előtt a felkelő csapatok tárgyaltak a Kremlben megbújó tartalékezred küldötteivel.

Kátyát, Dását és Tyelegint a tömeg sodra a Duma bejáratához szorította. A Tverszkajától az egész téren egyre erősödött a rivalgás.

- Elvtársak, félre... Elvtársak, tartsatok rendet! - harsant fel izgatott fiatalok kiáltozása. A kelletlenül helyet adó tömeg között, puskájukkal hadonászva, négy gimnazista s kivont karddal egy zilált külsejű, szép fiatal leány ért most a Városi Duma bejáratához. Tíz letartóztatott rendőrt kísértek be oda, mind a tíz nagy bajszú óriás, akik most hátul összekötött kézzel, komoran lesütött szemmel lépkedtek a tömeg sorfala között. Legelöl ment a rendőrfőnök, sapka nélkül, kékre borotvált fején, a halántékánál megalvadt vér sötétlett. Letépett vállbojtja helyén kabátja szövetéből is ki volt szakítva egy darab. Rőt pillájú szemének pillantása sebesen futkározott a rávigyorgó arcokon.

- Megértük ezt is valahára, jómadarak!

- Eleget piszkoskodtatok velünk...

- Kiskirályok...

- Átkozott fajta! Népnyúzók!

- Jól meg kellene táncoltatni a híreseket...

- Fiúk, odasózni nekik...

- Elvtársak, elvtársak, eresszetek, tartsátok be a forradalmi rendet! - kiáltoztak meg-megcsukló hangon a gimnazisták, aztán maguk előtt lökdösve a rendőröket, sietve eltűntek a Duma széles kapuszárnyai mögött. Velük még néhány ember besodródott, köztük Kátya, Dása és Tyelegin is. A csupasz falú, rosszul megvilágított, magas előcsarnok nedves földjén guggoltak fegyverük előtt a géppuskások. Egy telt arcú diák, az ordítozástól és kimerültségtől szinte eszét vesztve, minden egyes belépőre rárivallt:

- Engedély nélkül semmi szín alatt... hol az engedély?

Egyesek megmutatták az igazolványukat, mások csak legyintettek, s egyenesen feliramodtak a széles lépcsőkön az emeletre. Az első emelet tágas folyosóin porlepte, álmos, hallgatag katonák ültek, hevertek a falnál, de a puskát egy percre sem tették le kezükből. Némelyik kenyeret evett, egyik-másik lábszárvédőbe tekert lábát felhúzva hortyogott. Mellettük nézelődve tolongott a kíváncsiak tömege, olvasták az ajtókra ragasztott hirdetmények hangzatos feliratait, megbámulták a szobáról szobára rohangáló, rekedten kiabáló komisszárokat, akiknek izgatottsága minden emberi mértéket meghaladt.

Kátya, Dása és Tyelegin, miután megbámulták ezt a látványosságot, besurrantak a két oldalról megvilágított nagyterembe, ahol az óriási ablakokat színehagyott bíbor bársonyfüggönyök takarták, és félkör alakban szintén bíbor bársonnyal bevont ülőhelyek sorakoztak. Az elülső falon, a cárok arcképének vastag aranyrámáiban, négyméteres üres, fekete foltok tátongtak; előttük állt bronzpalástjában a márványból kifaragott Katalin cárnő, és barátságosan, hamiskásan mosolygott népére.

A bársonyzsöllyékben komor, borostás, elgyötört arcú emberek ültek, többnyire térdükre könyökölve. Sokan a támlára hajtott fejjel aludtak. Némelyik kelletlenül hántogatta a kolbász bőrét, s kenyeret falatozott hozzá. Lent, a mosolygó Katalin előtt, az aranybojtos zöld terítővel letakart asztalnál beesett arcú, fekete zubbonyos fiatalemberek ültek. Egy vörös szakállú, hosszú hajú volt közöttük.

- Dása, nézd csak, az ott Kuzma elvtárs, az asztalnál - mondta Kátya.

Ezalatt Kuzma elvtárshoz odament egy rövidre nyírt hajú, hegyes orrú lány, és súgott neki valamit. Kuzma nem fordult feléje, csak úgy hallgatta, aztán felállt, és így szólt:

- Gucskov, a város polgármestere, másodszor is kijelentette, hogy a munkásoknak nem adnak fegyvert. Javaslom, vita nélkül határozzuk el, hogy tiltakozunk a Forradalmi Bizottság ténykedése ellen.

Tyelegin egy gondterhelten cigarettázó, apró termetű gimnazistától végre megtudta, hogy itt, Katalin cárnő termében, a Munkásküldöttek Tanácsa ülésezik megszakítás nélkül, immár második napja.

Ebédidő alatt a Kremlben levő tartalékezred katonái meglátták a Vörös téren a tábori konyhák füstjét, erre megadták magukat, s kinyitották a kapukat. Az egész tér ujjongásban tört ki, a sapkák a levegőbe repültek. A vesztőhelyen, ahol hajdan a megölt ál-Dmitrij feküdt meztelenül, fején kosálarccal, mellén pojáca-dudával, ahol cárokat kiáltottak ki és döntöttek meg, ahonnét az orosz nép minden szabadsága és egész rabsága származik - erre a kicsiny halomra, amelyet annyiszor nőtt be a fű, s aztán öntözött újra meg újra a vér -, most egy apró termetű katona lépett fel elnyűtt köpenyben, meghajolt és szőrmekucsmáját mindkét kezével fülére húzva mondott valamit, amit senki se értett. Az aprócska hadfi az utolsó mozgósításkor valahonnét isten háta mögül előkerült kis vakarcs volt, de azért egy tollas kalapos hölgy odament és megcsókolta, s aztán lehúzták a vesztőhelyről, és örömrivalgások között, vállukon vitték el onnan.

Ezalatt a Tverszkaján, a főkormányzó palotájával szemben, kivált a tömegből egy legény, fölmászott Szkobelev szobrára, s piros rongyocskát kötött a kardjára. Néhány titokzatos alak a mellékutcából berontott a rendőrőrszobára, és most üvegcsörömpölés hallatszott onnan, majd füst gomolygott a házból. "Hurrá!" - kiáltották. A sétányon, a Puskin-szobornál egy ismert írónő könnyek között beszélt az új élet hajnaláról, aztán egy gimnazista segítségével a gondolataiba mélyedt Puskin kezébe piros zászlócskát nyomott. A tömeg ezt is megéljenezte. Ezen a napon az egész város mámoros volt. Késő éjszakáig kószáltak az utcán, csoportokba verődtek, beszélgettek, sírtak örömükben, összeölelkeztek, új híreket vártak. A város nyárspolgári lelke háromévi megaláztatás, gyűlölet és vérontás után túláradt örömében.

Már esteledett, mire Kátya, Dása és Tyelegin hazaérkeztek. Kiderült, hogy Liza, a szobalány, gyűlésre ment a Precsisztyenszkij sétányra, a szakácsnő pedig a konyhába zárkózott, és keservesen jajveszékelt. Kátya erélyes kopogtatására végre kinyitotta az ajtót.

- Mi van magával, Marfusa?

- A cárunkat meg-gyil-kol-táááák! - bökte ki végre, könnyektől felduzzadt, vastag ajkát kezével eltakarva. Pálinka bűzlött belőle.

- Micsoda butaságokat beszél maga - mondta bosszúsan Kátya. - Dehogyis ölték meg, eszükbe sincs.

Feltette a gázra a teavizet, és bement teríteni. Dása az ebédlődíványon feküdt, Tyelegin a lábánál ült.

- Ivan, drágám - szólt hozzá Dása -, ha véletlenül elaludnék, a teához kelts fel, nagyon szomjazom.

Megfordult, tenyerét arca alá tette, és már félálomban suttogta:

- Nagyon szeretlek.

Az esti homályban csak Dása bolyhos kendője fehérlett, amellyel betakarózott. Lélegzetét nem lehetett hallani. Ivan Iljics mozdulatlanul ült - a szíve tele volt. Az ajtórésen fénysáv jelent meg, aztán kinyílt az ajtó, bejött Kátya, és Tyelegin mellé ült a dívány támlájára. Átfogta térdét, és kis hallgatás után megkérdezte:

- Elaludt?

- Igen, de kérte, hogy a teához keltsük fel.

- Marfusa meg a konyhában azon bőg, hogy a cárt megölték. Ivan Iljics, mondja, mi lesz?... Úgy érzi az ember, hogy minden gát leomlott... összeszorul a szívem. Nyikolaj Ivanovics miatt is aggódom. Kedves barátom, nagyon kérem, táviratozzon neki minél előbb, még holnap... Mondja, mikorra gondolja, hogy Dásával Petrográdba utaznak?

Ivan Iljics nem felelt. Kátya feléje fordult, nagy, egészen "dásás", csak éppen már asszonyos, komoly szemével figyelmesen nézett rá, aztán elmosolyodva magához vonta Ivan Iljics fejét, és megcsókolta a homlokát.

Másnap reggel az egész város az utcára özönlött.

A Tverszkaján szűnni nem akaró "hurrá" kiáltások közben szuronyos, kardos katonákkal megrakott teherautók gördültek át a néptömeg sűrűjén. A zakatoló ágyúk csövén utcagyerekek lovagoltak. A járdák mentén, sáros hókupacokon, kivont karddal, gondterhelt arcú fiatal lányok és állig felfegyverzett gimnazisták tartották fönn a rendet: ez volt az önkéntes milícia. A boltosok létrára mászva verték le cégtábláikról a cári sast, beteges külsejű, fiatal dohánygyári munkásnők Lev Tolsztoj arcképével járták be a várost, aki bozontos szemöldöke alól szigorúan nézett erre az egész felfordulásra. Úgy látszott, mintha többé sohasem lehetne se háború, se gyűlölködés, csak még valahol, valami magas harangtoronyra kell kitűzni a vörös lobogót, s akkor az egész világ belátja, hogy mi valamennyien testvérek vagyunk, hogy nincs más erő a világon, csak az öröm, a szabadság, a szeretet, az élet...

Mikor a táviratok meghozták a szenzációs hírt, hogy a cár lemondott, s hogy Mihály nagyherceg nem fogadta el a felajánlott koronát, senki sem lepődött meg, mintha ezek a napok még sokkal különb csodákat is tartogatnának.

A háztetők egyenetlen körvonalai s a narancsszínű naplemente fölött az égbolt áttetsző űrében csillagfény reszketett. A hársak lombtalan ágai meg sem rezzentek. Vaksötétség borult rájuk, a gyalogjárón befagyott tócsák jege ropogott. Dása megállt, és nem engedte el Ivan Iljics karját, benézett az alacsony kerítésen, a kakaslábon álló Miklós-templom mély ablakába, ahonnan fény szűrődött ki.

Az apró templom és kicsiny udvara homályba borult a hársak alatt. Valahol egy ajtó csapódott, és egy alacsony ember haladt át az udvaron - a hó ropogott a csizmája alatt -, hosszú, földig érő köpenyben, gomba formájú kalappal a fején. Hallatszott, amint megzörgette kulcsait, és lassacskán felmászott a harangtoronyba.

- Harangozni ment a sekrestyés - suttogta Dása és felnézett. A harangtorony kis kupolájának aranyán megcsillant az alkony fénye.

Baaammm - kondult meg a harang, amely háromszáz éven át intette a népet, hogy megbékélt lélekkel hajtsa álomra a fejét; Ivan Iljics emlékezetében egy pillanatra felmerült a hazatértekor látott kis kápolna, küszöbén a fehér zubbonyos, némán sírdogáló fiatal nő s térdén halott gyermeke. Erősen magához szorította Dása karját. Dása úgy nézett rá, mintha kérdezné: mi az?

- Akarod? - kérdezte Dása suttogva. - Gyerünk be...

Ivan Iljics szélesen elmosolyodott. Dása összeráncolta szemöldökét és toppantott:

- Nincs azon semmi nevetnivaló, ha egyszer karonfogva megy az ember azzal, akit legjobban szeret a világon, és világosságot látva az ablakban... egyszerűen bemegy és megesküszik... - Dása újra karon fogta Ivan Iljicset. - Megértesz?

- Polgártársak, a mától fogva szabad orosz hadsereg katonái! Nekem jutott az a ritka szerencse, hogy ünnepünk alkalmából üdvözölhetem önöket. A rabláncok lehulltak. Az orosz nép három nap alatt, cseppnyi vérontás nélkül valósította meg a történelem legnagyszerűbb forradalmát. Miklós, a koronás uralkodó lemondott a trónról, a cári minisztereket letartóztatták, Mihály, a trónutód, maga utasította el az erejét meghaladó uralkodást. A hatalom egész teljessége a népre szállt. Az Ideiglenes Kormány került az állam élére, hogy a lehető legrövidebb idő alatt megejtse az Összorosz Alkotmányozó Nemzetgyűlésen közvetlen, egyenlő, általános, titkos szavazás alapján a választásokat... Tehát: éljen az orosz forradalom, éljen az Alkotmányozó Nemzetgyűlés, éljen az Ideiglenes Kormány!

- Hurrááá! - harsant fel ezer meg ezer katona elnyújtott kiáltása. Nyikolaj Ivanovics elővette szarvasbőr bekecse zsebéből nagy, khakiszínű zsebkendőjét, és megtörölte vele nyakát, arcát és szakállát. Deszkából készült emelvényen állt, amelyre néhány lépcsőfokon kellett felkapaszkodni. Háta mögött állt Tyotykin, a nemrég alezredessé előléptetett zászlóaljparancsnok, s húsos orrú, borostás, szélfútta arca feszült figyelmet árult el. Amikor az éljenzés felharsant, gondterhelt arckifejezéssel emelte tenyerét sapkájához. Az emelvény előtti havas téren, amelynek néhány foltja fekete volt az olvadástól, mintegy kétezer katona szorongott fegyver nélkül, acélsisakban, derékszíjjal hanyagul átfogott, gyűrött köpenyekben. Tátott szájjal hallgatták a pulykavörös úriember csodálatos szavait. Messzebb, a szürkületbe veszve, felperzselt falvak házkéményei meredeztek. Azok mögött már a német állások következtek. A kopár mezőről néhány csapzott varjú rebbent fel.

- Katonák! - folytatta Nyikolaj Ivanovics, szétterpesztett ujjait előrenyújtva; nyaka bíborvörös volt. - Még tegnapelőtt alárendelt, néma nyáj voltatok, amelyet a cár vezérkara vágóhídra vetett. Nem kérdeztek meg titeket, miért is kell meghalnotok... A legkisebb kihágásért minden további nélkül megkorbácsoltak és bírósági ítélet nélkül agyonlőttek benneteket. (Tyotykin alezredes köhintett, egyik lábáról a másikra állt, de nem szólt, és újra felemelve fejét, figyelmesen hallgatta a folytatást.) Én, az Ideiglenes Kormány megbízásából a nyugati front csapatainak kormánybiztosa - és itt Nyikolaj Ivanovics marokba szorította ujjait, mintha szorosra akarná fogni a gyeplőt -, kijelentem nektek, hogy mától kezdve nincs többé közember, a rangokat eltörölték. Mától fogva ti, katonák, az orosz állam egyenrangú polgárai vagytok, megszűnt a rangkülönbség a hadsereg katonái és parancsnokai között. A címzések, megszólítások, mint: nagyságos, méltóságos, kegyelmes uram, megszűnnek. Mostantól fogva ezt mondjátok: "Jó napot, tábornok úr", "Igen, nem, tábornok úr." A megalázó válaszok, mint "igenis" és "parancsára", megszűnnek. Mostantól fogva a katona többé semmiféle tiszti feljebbvaló előtt nem fog tisztelegni. Akár kezet is foghattok a tábornokkal, ha úgy tetszik.

- Hahaha! - futott végig a hahota a katonatömegen. Tyotykin is, ijedten pislogva, elmosolyodott.

- S végül is, ami a legfontosabb: katonák, a háborút eddig a cári kormány vezette, most maga a nép, vagyis ti vagytok a vezetők. Ennélfogva az Ideiglenes Kormány felhatalmaz benneteket, hogy minden egyes hadseregben alakítsátok meg a katonabizottságokat, a századokban, zászlóaljakban, ezredekben és így tovább, egész a hadseregbizottságig. E bizottságokba küldjétek bajtársaitok közül azokat, akikben legjobban megbíztok... Mától fogva a közkatona ujja a hadseregparancsnok ujjával együtt fog sétálni a térképen... Üdvözöllek benneteket, katonák, a forradalom legfőbb vívmánya megszületésekor!

Újból felharsantak a "hurrá" kiáltások. Tyotykin vigyázzba vágta magát és tisztelgett. Az arca elszürkült. A tömegből kiabáltak:

- Aztán hamarosan kibékülünk a némettel?

- Mennyi szappant adnak ki egynek-egynek?

- Hát a szabadsággal mi lesz?

- Komisszár úr, mondja mán, mi lesz most nálunk, királyválasztás vagy mi a szösz? Oszt ki megy háborúzni?

Nyikolaj Ivanovics, hogy könnyebben felelhessen a kérdésekre, lement az emelvényről, s a katonák nyomban körülvették. Tyotykin alezredes az emelvény karfájára könyökölve nézte, hogyan mozog ide-oda a zöld katonasapkák tömegében a komisszár fedetlen, borotvált koponyája és kövérkés tarkója. Egy vörös hajú, kihívóan nevetgélő katona - Tyotykin jól ismerte a híradósok századából - köpenyét panyókára vetve, megfogta Nyikolaj Ivanovics kabátjának övét, és fürgén ide-oda pillantva, nekikezdett:

- Komisszár úr, jóízűen beszélt nekünk, és mi jóízűen hallgattuk... Most aztán feleljen arra, amit kérdezek.

A katonák felujjongva húzódtak közelebb. Tyotykin alezredes elkomorodva szállt le az emelvényről.

- Volna egy kérdésem, kérem - mondta a katona, és fekete körme csaknem súrolta Nyikolaj Ivanovics orrát.

- Levelet kaptam a falumból, hogy a tehénkém felfordult, szegények vagyunk, lovunk nincs, oszt az asszony a gyerekekkel meg koldulni ment... Hát osztán most maga agyonlövethet engem, ha megtalálok lógni? Erre feleljen.

- Ha magának az egyéni jóléte fontosabb, mint a szabadság, hát csak árulja el, legyen áruló, mint Júdás, de Oroszország majd a szemére lobbantja: nem vagy méltó, hogy a forradalmi hadsereg katonája légy... Hát csak menjen haza! - kiáltotta élesen Nyikolaj Ivanovics.

- Mit kiabál velem?

- Ki vagy te, hogy így mersz velünk kiabálni?

- Katonák! - Nyikolaj Ivanovics lábujjhegyre állt. - Itt félreértés forog fenn... A forradalom első parancsa, uraim, a hűség szövetségeseink iránt... A szabad, forradalmi orosz hadseregnek friss erővel kell a szabadság legádázabb ellenségére, az imperialista Németországra rontania.

- Osztán te magad hizlaltad valaha a tetveket künn a lövészárkokban? - szólalt meg egy durva hang.

- Fenét! Színüket se látta...

- Ugyan, adj neki belőlük egypárat, hadd tenyéssze őket...

- Ne a szabadságról beszélj nekünk, beszélj a háborúról; három esztendeje háborúzunk... Könnyű itthon hizlalni a pocakot, de mi tudni akarjuk, mikor lesz már vége ennek a háborúnak...

- Katonák! - kiáltotta újra Nyikolaj Ivanovics. - Kezünkbe ragadtuk a forradalom zászlaját, harc a szabadságért és a végső győzelemért...

- Hülye ez, fene a pofájába...

- Három esztendeje háborúzunk, de győzelmet még nem láttunk...

- Akkor minek tették le a cárt?

- Csak azért tették ki a szűrét, hogy kedvükre elhúzhassák a háborút...

- Ezt is megvásárolták...

Tyotykin alezredes könyökével lökve szét a katonákat, Nyikolaj Ivanovicshoz furakodott, és látta, amint egy óriási nagy csontú, fekete tüzér mellen ragadja a komisszárt, megrázza és az arcába kiabál:

- Minek jöttél ide, te... beszélj, minek jöttél hozzánk? El akarsz adni bennünket, te dög?

Nyikolaj Ivanovics behúzta kerek tarkóját, felkunkorodó szakálla megrezzent. Eltaszította magától a katonát, és közben görcsösen remegő ujjai leszakították az inggallérját. A katona dühösen lekapta fejéről a sisakot, és Nyikolaj Ivanovicsot többször erősen arcul csapta s fejbe vágta vele.

Muravejcsik ékszerüzletének ajtajában csendesen beszélgetett az éjjeliőr a rendőrrel. Az utca kihalt volt, az üzletek zárva. A márciusi szél fütyürészett a még lombtalan akácok között, s libegtette a kerítéstől félig elszabadult »Szabadságkölcsön« plakátját. A délvidéken mindig fényes és medúzaszerűen eleven hold magasan lebegett a város fölött.

- Éppen Jaltában hűsölt a nyaralójában - mesélte körülményesen az éjjeliőr. - Kiment sétálni, ahogy szokott, a fehér kabátban, valamennyi rendjelével. Ahogy a lelkemadta elolvasta azt a táviratot, ott a nép szeme láttára sírva fakadt.

- Ejnye, ejnye...

- Egy hét múlva nyugdíjazták.

- Miért?

- Csak merthogy kormányzó, ez manapság nem járja...

- Ajaj - szólt a rendőr, és a sovány kandúrt nézte, amely óvatosan indult kalandos útjára a holdsütötte akácok alatt.

- Az uralkodó cár pedig ezalatt Mogiljovban volt a csapatai közt. Élte világát, nem sokat búsult, nappal aludt, éjszaka meg a sürgönyöket olvasgatta, hogy hol, micsoda harcok folytak...

- Hej, a disznó mindenit, hát nem lemászik a vízhez, inni akar...

- Mi az, kiről beszélsz?

- A Szinopli trafikos kandúrja sündörgött ott, ni.

- Na, jól van. Egyszerre csak felhívják telefonon, közvetlen vonalán őfelségét, hogy így meg úgy, Pétervárott a nép fellázadt, a katonák meg nem akarnak menni a nép ellen, hanem igenis, haza akarnak menni. Azt gondolja az uralkodó: "Ez még nem nagy baj." Összehívta a tábornokokat, felvette minden kitüntetését, szalagját, és kérdi: "Pétervárott fellázadt a nép, a katonák nem akarnak a nép ellen menni, inkább hazaindulnának. Mit tegyek? Mondjátok meg, mit tanácsoltok?" És gondolj, amit akarsz, pajtás, csak nézett a tábornokokra, de azok, mármint a generálisok, nem mondták meg, mit döntöttek, elfordultak tőle...

- Hajjajjajj, ez bizony szomorú!

- Egyetlenegy tábornok akadt csak, aki nem fordult el tőle: egy kis részeges vénség. "Felséges uram - aszongya -, ha parancsolja, itt halok meg felségedért." Csóválta fejét őfelsége, és keserűen nevetett. "Valamennyi alattvalóm, hű szolgám közül - aszongya - csak egy maradt meg hívemnek, az is minden áldott nap már reggeltől fogva tökrészeg. Vége már, látom, az én uralkodásomnak. Adjatok egy címeres papirost, hadd írom alá a lemondásomat."

- És aláírta?

- Alá az, keserves könnyhullatás közben.

- Hajjajjajj, ez bizony szomorú!

Ezalatt egy katonazubbonyos, magas férfi sietett el az üzlet előtt, mélyen szemébe húzva óriási sapkaellenzőjét. Egyik üres kabátujja derékszíjába volt bedugva. Amikor arcát az üzlet előtt üldögélők felé fordította, fogai megvillantak.

- Ez az ember már negyedszer megy el erre - mondta csendesen az éjjeliőr.

- Minden jel szerint bandita.

- Elszaporodtak a háborúban, hogy az isten verje meg. Ahol soha egy se volt, most hemzsegnek. Kitanultak.

A távoli toronyóra hármat ütött, utána másodszor szólalt meg a kakas. A félkarú megint feltűnt az utcán. Most egyenesen az üzlet felé, az őrökhöz vette útját. Azok elnémulva néztek rá. Az éjjeliőr hirtelen odasúgta a másiknak:

- Végünk van, Ivan, sípolj!

A rendőr már éppen a sípjáért nyúlt, de a félkarú nekiment, a mellébe rúgott, s nyomban utána revolvere agyával fejbe vágta az éjjeliőrt is. Ebben a percben az üzlethez szaladt egy másik, egy katonaköpenyes, tagbaszakadt, kipödrött bajszú ember, ráugrott a rendőrre, és gyors, erős mozdulatokkal hátrakötözte a kezét.

A félkarú és a tagbaszakadt most némán hozzáláttak a zár feltöréséhez. Felnyitották Muravejcsik üzletét, becipelték az eszméletlen őrt és a rendőrt. Aztán bezárták az ajtót.

Pár perc alatt végeztek, az aranyat és a drágaköveket két batyuba kötözték. Aztán a zömök ember megszólalt:

- Hát ezekkel mi legyen - és csizmájával megbökte a pult előtt a padlón fekvő rendőrt.

- Drágáim, lelkeim, ne bántsatok - szólalt meg csendesen a rendőr -, ne bántsatok, jóemberek...

- Gyerünk - szólt éles hangon a félkarú.

- Hát pedig én mondom neked, ezek feljelentenek...

- Mars ki, te gazember! - És Arkagyij Zsadov foga közé kapva a batyuját, pisztolyát társára szegezte. Az elmosolyodva ment az ajtóhoz. Az utca még mindig éppen olyan néptelen volt. Szép nyugodtan kimentek, a sarkon befordultak, és elsétáltak a Chateau Cabernais felé.

- Te gazember, te aljas bandita - mondta közben Zsadov a zömök embernek. - Ha velem akarsz dolgozni, az effélét kikérem magamnak! Megértetted?

- Meg.

- Most pedig add ide a bugyrot. Eredj és készítsd elő a csónakot. Én elmegyek a feleségemért. Hajnalra a tengeren kell lennünk.

- Jaltába megyünk?

- Semmi közöd hozzá: Jaltába vagy Konstantinápolyba... Én parancsolok!

Kátya magára maradt. Tyelegin és Dása Petrográdba utaztak. Kátya kikísérte őket a vonathoz - olyan szórakozottak voltak mind a ketten, mint az alvajárók -, aztán alkonyattájt hazajött.

A ház üres volt. Marfusa és Liza a háztartási alkalmazottak gyűlésére ment. Az ebédlőben még ott bujkált a virágillat és cigarettafüst, és az asztalon maradt piszkos terítékek közt ott állt a vízben egy virágzó meggyfaág. Kátya friss vizet öntött a vázába, az edényt eltakarította, aztán leült a félhomályban az asztalhoz, az ablakkal szemben, és kinézett a felhős égre. A falióra hangosan ketyegte a másodperceket. És ha most a szíve megszakadna bánatában, az óra akkor is tovább ketyegne... Sokáig ült ott mozdulatlanul Kátya, aztán a karosszéken heverő puha kendőt magára vetve, bement Dása szobájába.

A félhomályban alig lehetett kivenni a puszta ágy csíkos matracát, a széken az üres kalapdobozt, a padlón heverő rongy- és papírdarabokat. Kátya könnyekig elszomorodott, amikor látta, hogy Dása minden apróságát is magával vitte, nem hagyott, nem felejtett ott semmit. Leült Dása ágyára, a csíkos matracra, és itt is, mint az imént az ebédlőben, sokáig mozdulatlan maradt.

Az ebédlő órája hangosan elütötte a tízet. Kátya összébbhúzta vállán a kendőjét, és kiment a konyhába. Ott tűnődött egy darabig, aztán lábujjhegyre állva, levette a polcról a szakácskönyvet, kitépett belőle egy tiszta lapot, és ceruzával ráírta: "Liza, Marfusa, szégyelljék magukat, hogy egész nap, késő éjszakáig itt hagyják a házat." Könnye perdült a papirosra. Az üvegeket letette a konyhaasztalra, és bement a hálóba. Gyorsan levetkőzött, ágyba bújt és elcsendesedett.

Éjfélkor kattant a konyhaajtó zárja: Liza és Marfusa hangos lépésekkel, fesztelenül társalogva bementek a konyhába, ott elhallgattak, és hirtelen mind a ketten felkacagtak; a levelet elolvasták. Kátya szipogott kicsit, de nem moccant.

Végre csend lett a konyhában. Az óra álmatlan zengéssel egyet ütött. Kátya a hátára fordult, lerúgta magáról a takarót, aztán többször nehezen felsóhajtott, mintha nem kapna elég levegőt, kiugrott az ágyból, felgyújtotta a villanyt, és a hirtelen fényben hunyorogva a nagy állótükörhöz ment. Vékony inge térdéig sem ért. Kedvetlen s gyors pillantással végigmérte magát, mint valami untig ismert tárgyat; az álla reszketett, egész közel lépett a tükörhöz, és jobboldalt felemelte a haját. "Igen, igen, persze, lám itt, meg itt... - Egész arcát megnézte. - Hát persze, egy év alatt megőszülök, aztán megöregszem. - Eloltotta a lámpát, és újra lefeküdt, arcát könyöke hajlásába fúrta. - Egyetlen boldog percem sem volt az életben. Most már mindennek vége... És nincs egy kéz, amelyik megölelne, magához szorítana, senki sem mondja: drágám, kedvesem, boldogságom..."

Keserű bánkódásában hirtelen visszaemlékezett egy esőtől nedves, homokos utcácskára, körös-körül nedvesen csillogó rétre és nagy hársakra. Az úton ő lépked, Kátya, barna iskolaruhában, fekete kötényben. Félcipője alatt zizzen a homok. Kátya érzi, milyen könnyű és vékonyka; haját a szellő borzolja, és mellette, nem az utcácskán, hanem a nedves füvön vezeti kerékpárját Aljosa, a gimnazista. Kátya elfordítja a fejét, mert nevethetnékje van... Aljosa tompán mondja: "Tudom, hogy nem remélhetek. Azért is jöttem csak, hogy ezt megmondjam magának. Majd valahol az isten háta mögött, valami vasútállomáson ér utol a halál. Ég áldja!" Felül a gépére, és a bicikli kerékvágása a liget mentén szürke nyomot hagy a gyepen. Háta kipúposodik szürke zubbonyában, fehér sapkája a környezet zöldjébe vész. Kátya utánakiabál: "Aljosa, jöjjön vissza!"

Valóban ő, akit most így gyötör az álmatlanság, ő állt ott valaha azon a nedves utcácskán, és az ő fekete kötényét lebegtette az esőszagú, nyári szellő? Kátya felült az ágyon, csupasz térdére könyökölve tenyerébe hajtotta fejét, és most utcai lámpák elmosódó fényében kavargó hófúvás rémlett fel emlékezetében, a meztelen faágak közt viháncoló szél, a szán vinnyogó, reménytelen, bús nyikorgása, Besszonov jéghideg szeme, közel, egészen a közelében... Az erőtlenség, akarattalanság édessége... A kíváncsiság dermesztő hidege.

Kátya visszafeküdt. A ház csöndjét éles csengetés törte meg. Kátya megdermedt. A csengetés megismétlődött. Liza álmosan, mérgesen szuszogva, mezítláb ment ajtót nyitni, csörömpölt az ajtó tartóláncával, s egy perc múlva már a hálószobában kopogott: "Nagyságos asszony, távirat jött."

Kátya összeráncolt szemmel nézett a keskeny borítékra, feltépte, szétnyitotta, és elsötétedett szeme előtt minden.

- Liza - mondotta a leányra pillantva, akinek ijedtében már remegett az ajka -, Nyikolaj Ivanovics meghalt.

Liza fölsikoltott, és sírva fakadt. Kátya rászólt: "Menjen, Liza." S aztán másodszor is elolvasta a sürgönyszalag torz betűit: "Nyikolaj Ivanovics hű kötelességteljesítés közben súlyos sebet kapott és meghalt pont holttestét a szövetség költségén Moszkvába szállítjuk..."

Kátyát émelygés fogta el, szemére sötétség borult, párnájára hanyatlott, és elvesztette eszméletét.

Másnap felkereste az a pirospozsgás, szakállas úriember - Kapusztyin-Unzseszkij herceg, az ismert liberális politikus -, akit a forradalom legelső napján hallottak szónokolni a Jogászklubban. Két kezébe fogta Kátya kezét, és bolyhos mellényéhez szorítva rákezdte, hogy ama szervezet nevében, ahol ő együtt dolgozott a megboldogult Nyikolaj Ivanoviccsal, úgyszintén Moszkva város nevében, amelynek ő most kormánybiztoshelyettese, Oroszország és a forradalom nevében mély részvétét jött kifejezni Kátyának férje korai halála fölött, aki az eszme vértanúja lett.

Kapusztyin-Unzseszkij herceg természettől fogva olyan egészséges, derűs és vidám volt, és oly őszinte levertség látszott most rajta, a szakálla és a mellénye olyan otthoniasan dohányszagú volt, hogy Kátya szíve egy percre megkönnyebbült, és álmatlanságtól fényes szemét ráemelve, száraz ajakkal felelte:

- Köszönöm, hogy ilyen melegen beszél Nyikolaj Ivanovicsról...

A herceg óriási zsebkendőjével megtörülgette a szemét. Súlyos kötelességét elvégezte, és az autója harsány tülkölése közben elhajtatott. Kátya pedig tovább járt fel s alá a szobában; meg-megállt az oroszlánképű idegen tábornok fényképei előtt, kezébe vette a fényképalbumot, az ott heverő könyvet, a kínai lakkdobozt, aminek a fedele béka után kapó kócsagot ábrázolt, aztán megint tovább folytatta vándorlását, a kárpit rajzát, a függöny redőit követve szemmel... Az ebédhez hozzá se nyúlt... "Ejnye, legalább a gyümölcshabot egye meg a nagyságos asszony" - nógatta Liza, a szobalány. Kátya összeszorította fogait, és csak a fejével intett nemet. Írt Dásának egy rövid levelet, de nyomban összetépte.

Ha lefeküdne aludni! De az elmúlt éjszaka után az ágya koporsónak tűnt fel a szemében. Leginkább a reménytelen szánalom kínozta Nyikolaj Ivanovics iránt: jó ember volt, jó és korlátolt... Úgy kellett volna szeretnie őt, amilyen volt... De ő gyötörte. Attól is őszült meg szegény olyan korán. Kátya kinézett a homályos, fehéres szürke égre. A kezét tördelte.

Másnap volt a halottnéző, harmadnap pedig eltemették Nyikolaj Ivanovics földi maradványait. Gyönyörű beszédeket mondtak a sírjánál. A megboldogultat az örvényben elpusztuló albatroszhoz hasonlították, olyan emberhez, aki egész áldásdús életén át lobogó fáklyát hordozott. Egy alacsony, szemüveges ember, különben ismert szociálforradalmár, aki elkésve érkezett a temetésre, mérgesen rádörmögött Kátyára: "Helyet kérek, polgártársnő!" - és egészen a sírhoz tolakodva, arról tartott szónoklatot, hogy Nyikolaj Ivanovics halála újabb igazolása annak az agrárpolitikának, amelyet a szónok pártja tűzött zászlajára. A föld megcsuszamlott a szónok otromba cipője alatt, és a göröngyök hangos dübörgéssel estek a koporsóra. Kátya torkát undor szorongatta. Észrevétlenül kivált a tömegből és hazament.

Csak egy kívánsága volt: megmosakodni és elaludni.

Amikor a házba lépett, visszaborzadt a csíkos tapétától, a fényképektől, a kócsagos lakkdoboztól, az ebédlő gyűrött terítőjétől, a poros ablakoktól - rettenetes! Fürdőt rendelt, és nyögve merült bele a meleg vízbe. Végül egész testét átjárta a halálos fáradtság. Alig bírt a hálóba vánszorogni, és meg sem vetve ágyát, elaludt. Álmában csöngetés, lépések lármája, beszéd szivárgott be az öntudatába, valaki kopogott is az ajtaján, de ő nem felelt.

Vaksötét volt, amikor felébredt, a szíve kínosan vert. "Mi az, mi az?" - kérdezte ijedten, panaszosan; felült az ágyán, és egy pillanatig azt remélte, hogy mindezt a szörnyűséget csak álmodta... Aztán, megint csak egy rövid percre, sértőnek, igazságtalannak érezte, hogy miért kínozzák éppen őt. S amikor egészen felocsúdott, megigazította a haját, meztelen lábára papucsot húzott, és nyugodtan, határozottan végiggondolta: "Nem akarom ezt tovább."

Csendes mozdulattal kinyitotta a falon függő faragott gyógyszeres szekrénykét, és betűzni kezdte az üvegcsék felírásait. A morfiumos fiolát kinyitotta, megszagolta, öklébe szorította, és az ebédlőbe indult kispohárért, de útközben megtorpant: a szalonból világosság szűrődött ki. "Liza, maga az?" - kérdezte csendesen és benyitott. Katonaruhás, szikár ember ült a díványon, borotvált fején fekete kötés volt. A férfi gyorsan felkelt, Kátya térde remegett, a szíve körül üresség támadt. A férfi tágra nyílt, rémült szemmel nézett rá. Egyenes vonalú száját szigorúan összezárta. Roscsin volt, Vagyim Petrovics. Kátya mindkét kezét szívére szorította. Roscsin le nem véve róla a szemét, lassan és határozottan így szólt:

- Eljöttem, hogy tiszteletemet tegyem. A szobalánya mondotta el a szerencsétlenség hírét. Azért maradtam itt, mert szükségesnek tartottam közölni, hogy rendelkezhet velem, egész életem a magáé. - Roscsin hangja reszketett az utolsó szavaknál, és sovány arcán barnás pirosság ömlött el. Kátya teljes erejéből a szívére szorította kezét. Roscsin a szeméből olvasta ki, hogy meg kell fognia, és segítenie kell rajta. Amikor hozzáért, Kátya fogai vacogtak, úgy mondta:

- Isten hozta, Vagyim Petrovics...

Olyan törékeny, olyan kicsiny és szánalomra méltó volt most Kátya, amint görcsösen szorongatta öklében az orvosságos üvegcsét, hogy Roscsin önkéntelenül is feléje nyúlt, hogy átkarolja derekát, de mindjárt le is eresztette a kezét, és elborult az arca. Kátya ekkor női ösztönével megsejtette, hogy ő, a szerencsétlen, tudatlan, léha kis nő, minden el nem sírt könnyével, siralmas morfiumos üvegcséjével együtt igenis kell ennek a szigorúan, némán várakozó embernek, akinek lelke megáhította az ő lelkét. Kátya visszafojtotta könnyeit, szóra nem volt ereje, még az ajkát kinyitni sem, csak lehajolt, és ajkával, egész arcával Vagyim Petrovics kezére tapadt.

Dása az ablakpárkány márványára könyökölt, és az alkonyatot nézte, amely a Kammenoosztrovszkij sugárút végén, a sötét erdők mögött csodákat művelt az égen. Ivan Iljics Dása mellett ült, és őt figyelte mozdulatlanul, holott nyugodtan meg is mozdulhatott volna. Dása most úgysem illanhat el tőle sehová ebből a szobából, az alkonybíborral sávozott, fehér falak közül.

- Milyen bús és milyen szép - mondta Dása. - Mintha léghajón utaznánk...

Ivan Iljics bólintott. Dása levette kezét a párkányról.

- Úgy megkívántam a muzsikát - mondta. - Milyen régen nem játszottam! Mióta a háború kitört... Képzeld, még mindig tart a háború... Mi meg...

Tyelegin megmozdult, Dása folytatta:

- Tudod, ha vége lesz a háborúnak, sokat fogunk muzsikálni... Emlékszel, Ivan, mikor a homokban feküdtünk, és a tenger felkúszott hozzánk? Emlékszel, milyen kopottkék színű volt a víz?... Úgy érzem, hogy mióta élek, mindig téged szerettelek. - A férfi ismét feléje fordult, s mondani akart valamit, de Dása felugrott: - Jaj, kifut a teavíz! - és az ajtó felé szaladt, de ott megállt. Ivan Iljics csak az arcát látta a homályban, a függönybe fogózó kezét és a szürke harisnyás lábát, aztán eltűnt a látomány. Ivan Iljics kezére hajtotta homlokát, és behunyta szemét.

Ma délután két órakor érkezett meg Dásával. Egész éjjel a zsúfolt vagon folyosóján ültek bőröndjeiken. Mihelyt megérkeztek, a felesége nyomban kirakta a holmit, benézett minden sarokba, törülgetett, gyönyörködött a lakásban, és haladéktalanul átrendezett mindent a saját ízlése szerint. Felhívták a házmestert, aki Ivan Iljiccsel együtt cipelte egyik szobából a másikba a szekrényeket és díványokat. Mikor az átrendezés megtörtént, Dása megkérte Tyelegint, hogy mindenütt szellőztessen ki, ő maga pedig elvonult mosakodni. Nagyon sokáig pancsolt, babrált valamit az arcán, haján; hol az egyik, hol a másik szobába nem lehetett bemenni, holott Ivan Iljics aznapi fő feladata az volt, hogy minden percben Dását lássa, őt nézze.

Alkonyat felé Dása mégis megnyugodott. Ivan Iljics megfürödve, frissen borotválva jött be a szalonba, s leült melléje. Moszkva óta most először maradtak magukra, ketten a csendben. Dása, mintha félne ettől a csendtől, mindenáron beszélgetni akart. Mint később bevallotta, egész idő alatt attól tartott, hogy a férfi valami furcsa hangon megszólal: "Nos, Dása?"

Kiment, hogy megnézze a teavizet. Ivan Iljics behunyt szemmel ült a szobában. Dása kiment, de a levegő még telve volt vele. A konyha kövén kimondhatatlanul édesen kopogott a cipője sarka. Egyszerre csak csörömpölés hallatszott, eltört valami, majd Dása hangja: "A csésze!" Ivan Iljicsen forró öröm futott át: "Holnap, ha felébredek, nem közönséges reggelre ébredek, Dása lesz itt velem." Gyorsan felkelt. Dása beszólt az ajtón:

- Eltörtem a csészét... Ivan, igazán akarsz teát?

- Nem...

Dása odament hozzá, és - mert a szobában már egészen sötét volt - a vállára tette kezét.

- Mire gondoltál? - kérdezte csendesen.

- Terád.

- Tudom. De mit?

A sötétben alig kivehető arca mintha elkomorodott volna, de nem: igazában mosolygott. Egyenletesen lélegzett, melle csendesen emelkedett, ereszkedett.

- Arra gondoltam, milyen nehezen megy a fejembe, hogy te itt vagy, a feleségem vagy, aztán egyszerre csak rájöttem, és már indultam, hogy megmondjam neked, s tessék, megint elfelejtettem.

- Ej, ej - mondta Dása -, ülj le, majd melléd ülök. (Ivan Iljics leült melléje, a karosszék karfájára.) Aztán mire gondoltál?

- Itt ültem, míg te a konyhában voltál, s elgondoltam: "Egy csodálatos lény ütött tanyát a házamban..." Ez baj?

- Bizony baj - felelt Dása eltűnődve. - Nagy baj.

- Szeretsz?

- Ó - Dása nagyot bólintott -, szeretlek egészen a kicsi nyírfáig.

- Miféle nyírfáig?

- Hát nem tudod? Mindenkinek az élete végén ott a kicsiny halom, rajta a búsuló nyírfácska.

Ivan Iljics átölelte a vállát, s ő gyöngéden átengedte magát az ölelésnek. Mint valamikor réges-régen a tenger partján, olyan hosszan tartott most is a csókjuk, lélegzetük fogytáig. Dása sóhajtott: - Ó, Ivan - és karját a nyakára fonta. Hallotta, milyen nehezen ver a férfi szíve, és megsajnálta. Felsóhajtott, felkelt ültéből, és egyszerűen így szólt: - Menjünk, Ivan...

Megérkezésük után ötödnapra Dása levelet kapott nővérétől. Kátya megírta neki Nyikolaj Ivanovics halálát.

»...Sivár kétségbeesés borzalma fogott el. Tisztán láttam, hogy örökre egyedül maradtam. Ó, milyen borzasztó az!... Olyan szörnyű érzés, hogy elhatároztam, meg kell szabadulnom az... Érted, Dása, mire gondoltam?... Csoda mentett meg... Vagy a véletlen? Nem, nem, csoda volt... Nem tudok erről írni... Majd elmesélem, ha találkozunk...«

Dását megrázták Kátya sorai, sógora halálhíre. Nyomban Moszkvába akart utazni, de másnap megjött Kátya második levele, amelyben azt írta, hogy csomagol, Petrográdba készül, és kéri, vegyenek ki neki egy olcsó kis szobát. A levél utóirata így szólt:

»Elmegy hozzátok maga Vagyim Petrovics Roscsin, ő majd mindent elmond rólam részletesen. Fivér, apa ő nekem, az élettársam.«

Egy áprilisi vasárnapon Dása és Tyelegin együtt sétáltak a fasorban. A még tavaszian kék ég hűvösében napfénytől olvadozó, gyengéd felhőfoszlányok úszkáltak. A napsugár mintha vízen át szivárogna a fasorba, s ott játszott Dása fehér ruhájával. Fenyők száraz, vöröses árbocai sorakoztak eléjük zúgó sudarukkal, susogó lombjaikkal. Dása Ivan Iljicsre nézett, aki levette sapkáját, és mosolyogva összehúzta pilláit. Dásában nagy nyugalom volt, telides-teli a nap gyönyörével, annak örömével, hogy olyan jólesik a lélegzés, olyan könnyű a járás, és hogy lelkét olyan egészen odaadta ennek a napnak, és ennek az embernek, aki itt megy mellette.

- Ivan - szólt Dása és nevetett.

A férfi mosolyogva kérdezte:

- Mi az, Dása?

- Semmi, csak gondoltam valamit.

- Mit?

- Nem, majd később.

- Tudom, mit gondoltál.

Dása gyorsan feléje fordult:

- Fogadjunk, hogy nem tudod.

Egy nagy fenyőhöz értek. Ivan Iljics lehasított egy darab lágy gyantacseppekkel borított fenyőkérget, szétmorzsolta ujjai közt, és összehúzott szemhéjai közül gyengéd pillantást vetett feleségére:

- De igen, tudom.

Dása karja megremegett.

- Úgy érzem - suttogta -, úgy érzem, hogy egész valómban valami még nagyobb boldogságban kell feloldódnom... Annyira tele a szívem...

Ivan Iljics bólintott. Kiértek a zsengezöld gyeppel borított mezőre, ahol a sárga katángot cibálta a szél, és Dása ruhájába kapott. Dása többször lehajolt menet közben, hogy leszorítsa a lobogó szoknyát, mindannyiszor elismételve:

- Rémes, micsoda vad szél!

A mező szélén magas kastélykerítés húzódott, időmarta, aranyozott lándzsahegyekkel. Dása félcipőjébe kavics szorult. Ivan Iljics leguggolt, levette a cipőt felesége fehér harisnyás, meleg lábáról, és megcsókolta a lábujja hegyét. Dása felhúzta a cipőt, toppantott vele, és így szólt:

- Gyereket akarok tőled, hát ez az...

Jekatyerina Dmitrijevna Dásától nem messze egy kis faházban telepedett meg, két öreg nőnél. Az egyik, Klavgyija Ivanovna, hajdanában énekesnő volt, a másik, Szofocska, a társalkodónője. Klavgyija Ivanovna reggelenként kifestette magát, feltette hollófekete parókáját, és pasziánszhoz ült. A bariton hangú Szofocska vezette a háztartást. A lakás tiszta volt, telezsúfolva mindenféle ócskasággal, terítőcskékkel, selyemernyőcskékkel, a visszahozhatatlan ifjúságra emlékeztető, elsárgult fényképekkel. Reggel jó kávéillat járta át a lakást, ebédfőzés közben Klavgyija Ivanovna igen szenvedett az ételszagtól, illatos sót szagolgatott, Szofocska pedig a konyhából kiabált sértődött, bosszús férfihangján: "Hová az istennyilába tegyem ezt a szagot, kölnivízben nem süthetem a krumplit." Este meggyújtották a tejüveges petróleumlámpát. Kátyát mind a ketten szívükbe zárták.

Jekatyerina Dmitrijevna csendesen éldegélt ebben az idők viharától elkerült, ódon környezetben. Korán kelt, kitakarított, aztán az ablakhoz ült fehérneműt foltozni, harisnyát stoppolni, vagy régi, díszes ruháiból valami egyszerűbbet összetákolni. Reggeli után rendesen kisétált a szigetekre, könyvet vagy hímzést vitt magával, és kedvenc helyére érve, leült egy tóparti padra, elnézte a homokban játszó gyerekeket, olvasott, varrogatott, tűnődött. Hat óra tájt Dásáékhoz ment ebédelni. Tizenegykor Dása és Tyelegin hazakísérték. A két nővér karonfogva elöl ment. Ivan Iljics pedig sapkáját hátracsapva, fütyörészve mögöttük ballagott, mint "hátvéd", mert mostanában esténként az utca nem volt nagyon biztonságos.

Kátya mindennap írt Vagyim Petrovics Roscsinnak, aki az egész idő alatt a fronton volt. Őszintén és lelkiismeretesen megírta neki, mit csinált, miket gondolt egész nap; erre Roscsin kérte meg őt, és válaszaiban meg is köszönte: "Amit arról írt, Jekatyerina Dmitrijevna, hogy átment a Jelagin-hídon, s megeredt az eső, és magánál nem volt esernyő, tehát a fák alatt várta, amíg kiderül, nekem hihetetlenül kedves és drága. Drága nekem a maga életének minden aprósága, sőt azt hiszem, most nem is bírnám ki az életet enélkül."

Kátya jól tudta, hogy Roscsin túloz, és persze hogy tudna élni az ő életének apróságai nélkül is, de ha arra gondolt, hogy csak egy napra is megint egyedül maradjon, szemtől szembe önmagával, ettől úgy megrettent, hogy igyekezett nem okoskodni, hanem igenis elhinni, hogy az ő élete mindenestül fontos és becses Vagyim Petrovicsnak. Ezért bármit tett mostanában, minden valami különös jelentőséget kapott. Elvesztette a gyűszűjét, és egy álló óra hosszat kereste, holott az ujján volt: Vagyim Petrovics biztosan kineveti majd, hogy milyen szórakozott lett. A saját személyére Kátya mostanában úgy tekintett, mint ami nem egészen az övé. Egyszer, amint az ablaknál varrogatva elgondolkozott, észrevette, hogy az ujjai reszketnek. Felemelte a fejét, és a térdén szoknyájába tűzve varrótűjét, sokáig nézett maga elé, végül pillantása a szemben levő tükörre esett, s ott meglátott egy sovány kis arcot, benne két nagy, bánatos szemet, a hátul egyszerűen kontyba csavart hajat... Kátya eltűnődött: "Igazán ez volnék?" Aztán folytatta a varrást, de a szíve erősen dobogott. Megszúrta az ujját, szájába kapta, és ismét a tükörbe pillantott, de ekkor már csakugyan ő volt ott, csak csúnyább kiadásban. Aznap este ezt írta Vagyim Petrovicsnak: "Ma egész nap magára gondoltam. Nagyon búsulok maga után, kedvesem, ülök az ablaknál és várom... Valami réges-rég elfelejtett, leánykoromból ismert hangulat vett erőt rajtam..."

Még Dása is, aki pedig se látott, se hallott, annyira lefoglalták az Ivan Iljics iránti bonyolult és szerinte a világ teremtése óta példátlan érzelmei, még ő is észrevette Kátyán ezt a változást, és egy este, a teánál hosszan bizonygatta, hogy Kátyának ezentúl mindig magas nyakú, sima fekete ruhát kell hordania.

- Én mondom neked, Kátya, te nem látod önmagadat, hát hogy ne túlozzak, legfeljebb, tizenkilencnek látszol... Nem igaz, Ivan, fiatalabb, mint én?

- Ühüm, azaz, hogy nem egészen, de majdnem...

- Ej, te nem értesz hozzá - heveskedett Dása. - A nőknél a fiatalság egyáltalán nem az évektől függ, egészen más oka van annak. Az évek itt egyáltalán nem számítanak.

Kátya kis pénze, ami Nyikolaj Ivanovics halála után megmaradt, fogytán volt. Tyelegin azt tanácsolta neki, hogy adja el a Pantyelejmonovszkaján március óta üresen álló régi lakását. Kátya beleegyezett, és Dásával együtt odament, hogy összeszedje néhány kedves holmiját.

Amikor felértek az emeletre, és Kátya meglátta azt az emlékezetes tölgyfa ajtót, rajta a réz táblácskát: "N. I. Szmokovnyikov" - úgy érezte, hogy íme, életének köre bezárul. Az ismerős, vén házmester - aki mindig mérgesen dohogva nyitott neki éjfélkor kaput, és nyakát takargatta a sebtiben magára kapott bundája gallérjába, és rendszerint előbb oltotta el a villanyt, mintsem Kátya felért a lépcsőn - most saját kulcsával nyitotta ki a lakást, levette a sapkáját, és a két nővért előrebocsátva, vigasztaló hangon mondta:

- Ne tessen félni, nagyságos asszony, egy gombostű sem veszett el, éjjel-nappal nyitva volt a szemem. Az új lakók fia elesett a fronton, máskülönben most is itt laknának, nagyon meg voltak elégedve.

Az előszoba sötét volt és sivár, minden szoba be volt függönyözve. Kátya az ebédlőben felgyújtotta a villanyt. A kristálycsillár erős fényt vetett a szürke posztóval bevont asztalra, amelynek közepén még mindig ott állt a porcelán virágkosár, benne rég elszáradt mimózacsokor. A hajdani zajos élet közömbös tanúi - a magas hátú, bőrüléses székek - a falnál sorakoztak. Az orgonaszerű, óriási, faragott ebédlőszekrény egyik ajtaja nyitva volt, látni lehetett a lefelé fordított borospoharakat. A tojásdad velencei tükröt vastag porréteg lepte be, fölötte most is ott aludt az aranyfiúcska, aranyfürtös fejét aranykezébe hajtva.

Kátya mozdulatlanul állt az ajtónál.

- Dása - mondta csendesen -, emlékszel? Dása!... És ha elgondoljuk, hogy senki sincs már életben...

Aztán bement a szalonba, felgyújtotta a nagy csillárt, szétnézett és vállat vont... A valaha oly bántóan kihívó kubista és futurista festmények most karnevál után sutba dobott, szánalmas, kopott cafrangokként csüngtek a falakon.

- Katyusa, és erre emlékszel? - kérdezte Dása, rámutatva a sárga sarokban terpeszkedő "modern Vénuszra", kezében a virággal. - Akkoriban azt hittem, hogy minden bajnak ez az oka.

Nevetett és hozzálátott a kották kiválogatásához. Kátya pedig bement a hajdani hálószobájába. Itt mindent úgy talált, mint ahogy három évvel ezelőtt itt hagyta, amikor útiruhában, fátyolos kalapban, utoljára szaladt vissza ebbe a szobába az öltözőasztalon feledett kesztyűjéért.

Most minden valahogy patinás lett, minden kisebbnek látszott, mint azelőtt. Kinyitotta a szekrényt, amely tömve volt mindenféle selyem- meg csipkedarabkákkal, maradékokkal, harisnyákkal, báli cipőkkel. Valamikor mindegyik apróságot fontosnak hitte. S még most is gyengéd illat áradt belőlük. Céltalanul motozott köztük: minden egyes darabhoz az örökre elmúlt dolgok emléke fűződött.

Egyszerre csak megtört a ház csendje. Dása játszotta azt a szonátát, amelyet akkor tanult meg, amikor három éve vizsgára készült. Kátya becsapta a szekrényajtót, bement a szalonba, és húga mellé ült.

- Kátya, ugye, milyen gyönyörű ez? - szólt Dása, félig feléje fordulva. Egy darabig még tovább játszott, aztán egy másik kotta után nyúlt. Kátya fölállt:

- Gyerünk. Megfájdult a fejem.

- No és a holmival mi lesz?

- Nem akarok semmit elvinni innen. Majd csak a zongorát vitetjük el tihozzátok, a többi nem kell...

Kátya sietségében fölhevülve, új, kék fátyolos kalapjában, vidáman érkezett ebédre.

- Jaj, úgy siettem - mondta, mialatt meleg ajkával Dása arcát érintette -, a cipőm is átázott. Adj egy pár cipőt, hadd szárítom ki ezt. - Kesztyűjét lehúzta, és a szalonablakhoz lépett. Az eső, amely már többször csepergett, most úgy megeredt, mintha dézsából öntenék, a szél hangosan paskolta a háztetőkről a vizet a bádogcsatornákba. Esernyők alatt futó embereket látott, aztán az elsötétült levegőbe fehér fény hasított, és olyat dördült az ég, hogy Dása felsikoltott.

- Tudod, ki jön hozzátok ma este? - kérdezte Kátya mosolygósan. Dása megkérdezte: - Ki? - de az előszobában csöngettek, és erre kiszaladt ajtót nyitni. Behallatszott Ivan Iljics nevetése, cipősarkának kopogása, aztán Dásával együtt hangos beszélgetés közepette, nevetve bementek a hálóba. Kátya levette kalapját, megigazította a haját, s egész idő alatt hamiskás, gyöngéd mosoly játszott ajka szögletében.

Ivan Iljics derűs, piros arccal, nedves hajjal ült ebédhez, és elmesélte a városban történteket. A Balti Gépgyárban, mint most minden más üzemben is, mozgolódik a munkásság. A szovjetek mindenütt támogatják a követeléseiket. A magánvállalatok lassanként becsuknak, a kincstáriak pedig deficittel dolgoznak, de hát háború van és forradalom, ki törődik most a haszonnal. Ma megint gyűlés volt a gyárban. A bolsevikok tartottak beszédeket, és mindegyik ezt hangoztatta: "Véget kell vetni a háborúnak, egy jottányit sem engedni a polgári kormánynak, nem szabad megalkudni a vállalkozókkal, minden hatalmat a szovjeteknek! Azok aztán majd rendet csinálnak!..."

- Én is beszélni akartam, hát nem lehúztak a tribünről! Vaszka Rublev odaugrott: "Hiszen én úgyis tudom, hogy te nem vagy ellenségünk - azt mondja -, de minek neked itt hetet-havat összebeszélni, mikor a fejed csupa zűrzavar." Én meg neki: "Vaszilij, értsd meg, egy fél év alatt minden üzem leáll, s nem lesz mit enni." Ő meg erre: "Elvtárs, újesztendőre minden föld, minden üzem a dolgozóké lesz, burzsujt pedig az egész köztársaságban még hírmondónak se hagynak. Pénz nem lesz többé. Dolgozz, akkor élhetsz kedvedre, minden a tied. Értsd meg, ez a szocialista forradalom!" És mindezt pontosan újesztendőre ígérte.

Ivan Iljics tartózkodva nevetett, de aztán fejcsóválva kezdte szedegetni a terítőről a morzsákat. Dása felsóhajtott:

- Nagy megpróbáltatások várnak még ránk, érzem.

- Igen - felelt Ivan Iljics -, a háborúnak nincs vége, erről van szó. Lényegében mi is változott február óta? A cárt elkergették, de azóta még nagyobb a zűrzavar. És egypár ügyvéd és professzor, egyébként igen művelt emberek, így hitegetik az országot: tűrjetek, harcoljatok a fronton, és ha eljön az ideje, olyan alkotmányt adunk nektek, hogy az még az angolnál is különb lesz. Nem ismerik ezek a professzorok Oroszországot. Rosszul tudják az orosz történelmet. Az orosz nép nem afféle tudatlan fatuskó. Az orosz nép szenvedélyes, tehetséges, erős nép. Nemhiába ballagott el bocskorában az orosz a Csendes-óceánig. A német egy helyben ül, száz évig is elvár, tűr. De az orosz türelmetlen. Egy ábránddal rábírhatják, hogy hódítsa meg a világot. És harcol érte kapcában, bocskorban, övébe akasztott fejszével... A professzorok meg illedelmes alkotmányt akarnak kényszeríteni erre a háborgó néptengerre. Bizony, még nagyon komoly eseményekre lehetünk elkészülve.

Dása az asztalnál állt, kávét töltött a csészékbe. Hirtelen letette a kávéskannát, és Ivan Iljics mellére borult.

- Dása, kedves, ne félj, ne izgasd magad - mondta Ivan Iljics, és megsimogatta felesége haját. - Eddig még nem történt semmi borzasztó, ugye?... Láttunk mi már ennél rosszabbat is... Emlékszem, hallgass csak ide, elmondom, hogy éltünk mi a "Rohadt Verem"-ben...

És felelevenítette háborús viszontagságait. Kátya a faliórára pillantott és kiment. Dása a férje nyugodt, erőt sugárzó arcába, mosolygó, szürke szemébe nézett, s kicsit megnyugodott: az ilyen ember mellett nem kell félnie. A "Rohadt Verem" történetét végighallgatva, a hálóba ment, hogy bepúderezze az arcát. Az öltözőasztal előtt Kátya ült, és az arcán babrált valamit.

- Danyuska - kérdezte vékony hangon -, nem maradt nálad valami azokból a párizsi parfümökből?

Dása leült a nővére elé a padlóra, és bámulva nézett rá, aztán suttogva megkérdezte:

- Katyusa, tollászkodol?

Kátya elpirulva bólintott.

- Katyusa, mi van veled?

- Meg akartam mondani, de te nem hallgattál végig. Ma este megérkezik Vagyim Petrovics, s a pályaudvarról egyenest hozzátok jön. Hozzám ilyenkor... túl késő lenne...

Fél tízkor csöngettek. Mindhárman az előszobába szaladtak. Tyelegin nyitott ajtót. Vállára vetett, gyűrött köpenyben, mélyen homlokába húzott sapkában belépett Roscsin. Sovány, komor arca mosolyra derült, amikor meglátta Kátyát, aki zavartan, örvendezve nézett rá. Roscsin köpenyét egy székre dobta, köszönt és fátyolos, de erős hangon így szólt:

- Bocsássanak meg, hogy ilyen későn rontok be, de nagyon kívántam még ma találkozni magával, Jekatyerina Dmitrijevna, és önnel is, Darja Dmitrijevna. - Kátya szeme egyszerre könnyel telt meg.

- Örülök, hogy megérkezett, Vagyim Petrovics - mondta Kátya, és mikor a férfi a kezére hajolt, ő remegő ajakkal megcsókolta a homlokát.

- Hiába hagyta máshol a poggyászát, úgysem bocsátjuk el ma este - mondta Ivan Iljics. - Itt fog aludni.

- A szalonban, a török díványon - tette hozzá Dása. - Ha rövid, megtoldjuk egy karosszékkel.

Roscsin mintegy álomban hallgatta, amit ezek a kedves, finom emberek beszélnek. Még idegeiben volt a sok álmatlan éjszaka, mászkálás a vagonablakhoz a menázsiért, a szakadatlan harc a talpalatnyi helyért, a sok harsány szitkozódás. Még nehezen fért a fejébe, hogy ez a három megfoghatatlanul szép, jó szagú, tiszta ember a tükörsima parketten éppen őneki, Roscsinnak örül olyan nagyon. Mintegy álomban sugárzott feléje Kátya gyönyörű szeme: "örülök, örülök, örülök neked..."

Helyre rántotta derékszíját, megigazította vállpántját és mélyet sóhajtott:

- Köszönöm - mondotta -, s most mit tegyek?

Bevezették a fürdőszobába tisztálkodni, aztán az ebédlőbe, vacsorázni. Megette válogatás nélkül, amit eléje tettek, gyorsan jóllakott, s tányérját eltolva, rágyújtott. Borotvált, sovány, zord arca, amely beléptekor úgy megijesztette Kátyát, most megenyhült, és még fáradtabbnak látszott. A narancsszínű lámpaernyő sárga fényt vetett nagy kezére, amely remegett, mikor az asztal fölött rágyújtott. Kátya az árnyékban ülve nézte Vagyim Petrovicsot, és úgy érezte, hogy szereti még a szőrszálacskákat is a kezén, a gombokat is a sötétbarna, gyűrött katonazubbonyán. Azt is észrevette rajta, hogy beszéd közben néha összeszorítja száját, és a fogai közt szűri a szót. Szaggatott, zabolátlan mondatokban beszélt. Látszott, hogy ő maga is érzi ezt, és igyekszik elnyomni magában valami régóta benne rágódó, dühös indulatot... Dása, egy pillantást váltva férjével és nővérével, megkérdezte Roscsint, hogy talán fáradt már, s le akarna feküdni. Erre az váratlanul felfortyant, és kiegyenesedett ültében.

- Ejnye, igazán nem azért jöttem, hogy aludjak... Nem... nem... - És az erkélyre lépve, kiállt a csepergő éjszakai esőbe. Dása fejcsóválva intett a balkon felé. Roscsin beszólt onnan:

- Nagyon kérem, bocsásson meg, Darja Dmitrijevna... tudja, négy éjjel nem aludtam...

Visszajött a szobába, hátrasimította haját, és leült előbbi helyére.

- Egyenesen a főhadiszállásról jövök - mondotta. - Igazán vigasztalan híreket viszek a hadügyminiszternek... Amikor megláttam magukat, összeszorult a szívem... Már megbocsásson, Jekatyerina Dmitrijevna, kimondok mindent, hiszen a világon senki sem áll olyan közel hozzám, mint maga. - Kátya elsápadt. Ivan Iljics felkelt, és hátratett kézzel a falhoz állt. Dása rémülten nézett Roscsinra.

- Hacsak csoda nem történik, végünk - mondta a tiszt köhintve. - A hadsereg már nem létezik... A front megfutamodott... A katonák a vagonok tetején utaznak, ki merre lát... Emberi számítás szerint a szétzüllésnek gátat vetni lehetetlen... Egy óceán apálya ez... Az orosz katona már nem tudja, miért harcol, már nem tiszteli a háborút, nem tisztel senkit, akinek ehhez a háborúhoz köze van, sem az államot, sem Oroszországot. A katonák biztosra veszik, hogy csak ki kell kiáltani: "Béke!", s akkor még aznap vége a háborúnak... És hogy csak mi, az urak, nem akarjuk a békét... Értsék meg: a katona köp mindenre, amivel három éven át orránál fogva vezették, eldobta a puskát, és nincs az az erő, amellyel harcra lehetne kényszeríteni... Őszre, mikor mind a tízmillió visszaözönlik, Oroszország megszűnik, mint szuverén állam...

Úgy összeszorította a fogát, hogy arccsontja körül kidagadtak az izmok. Mindenki hallgatott. Roscsin tompán folytatta:

- Egy tervet hozok a belügyminiszternek. A tábornok urak közül néhányan összeállítottak egy tervet a front megmentésére... Eredeti... Annyit mindenesetre jelentene, hogy a szövetségesek nem vethetik tábornokaink szemére, hogy nem akarnak harcolni. A terv a következő: ki kell hirdetni a legrövidebb idő alatti teljes leszerelést, vagyis megszervezni a szökést, s ezzel megmenteni a vasutakat, a tüzérséget, a lőszer- és élelmiszerkészleteket. Határozott kijelentéssel biztosítani a szövetségeseket, hogy nem fejezzük be a háborút. Ugyanakkor a Volga medencéjében megbízható csapatokat felállítani, ilyenek akadnak. A Volgán túl egy teljesen új hadsereget kell megszervezni, amelynek magvát önkéntes osztagok alkotnák, egyidejűleg partizánosztagokat is kell alakítani, a meglevőket támogatni... Az uráli üzemekre, a szibériai szénre és gabonára támaszkodva, újra kezdeni a háborút...

- Hogy megnyissuk a frontot a németeknek!... Hogy kirabolják az országot! - kiáltott Tyelegin.

- A mi hazánk nincs többé, csak a helye van meg. - Roscsin ökölbe szorította az abroszon nyugvó kezét. - Nagy-Oroszország akkor szűnt meg létezni, amikor a nép eldobta a fegyvert... Hogyhogy nem akarják megérteni, hogy már megkezdődött?... Talán Szent Miklós fog segíteni? Hisz már elfelejtették az imádságot is hozzá... Nagy-Oroszország most trágya az eke alá... Mindent elölről kell kezdeni: hadsereget, államiságot, még lelket is újat kell belénk önteni... - Kitágult orrcimpával szippantott egyet, fejével az asztalon fekvő kezére bukott, és melléből ugatásszerű, tompa zokogás tört elő.

Ezen az estén Kátyát nem engedték haza; Dása a maga ágyába fektette. Ivan Iljicsnek a dolgozószobában ágyaztak; Roscsin a valamennyiük számára kínos jelenet után kiment az erkélyre az esőbe, majd az ebédlőbe visszatérve bocsánatot kért. Valóban a legokosabb volt aludni menni. El is aludt nyomban, mihelyt levetkőzött. Amikor Ivan Iljics lábujjhegyen bement hozzá eloltani a lámpát, Roscsin hanyatt fekve aludt, két kezét mellén egymásra téve. Ez a sovány arc, szorosan lezárt szemével, a kékes világításban élesen kirajzolódó ráncaival olyan emberről árulkodott, aki nagy fájdalommal viaskodik.

Kátya és Dása közös takaró alatt még soká suttogtak egymás közt. Dása időnként kifelé hallgatózott. Ivan Iljics a dolgozószobájában még nem tért nyugovóra. "Lám, még mindig fenn van, s reggel hétre a gyárban kell lennie..." - mondta Dása, kibújt a paplan alól, és mezítláb beszaladt a férjéhez. Tyelegin ingujjra vetkőzve, leeresztett nadrágtartóval ült a megvetett díványon, és a térdén egy óriási könyvet tartott, azt olvasta.

- Te még nem alszol? - kérdezte messzire kalandozó, fénylő pillantással. - Ülj le... Találtam valamit... hallgasd csak. - Visszafordított egy lapot, és halkan olvasni kezdett: - "Háromszáz évvel ezelőtt szabadon száguldott a szél erdőn-mezőn az Oroszhonnak nevezett óriási temető fölött. Felperzselt, üszkös városok, szálló pernye a falvak helyén, fakeresztek és porladó csontok a burjánnal benőtt utak mentén, hollósereg, üvöltő farkashad rémített éjszakánként. Itt-ott az erdei ösvényeken még fel-feltünedeztek az útonállók utolsó bandái, akik már rég elitták a tíz év alatt összerabolt nagyúri bundákat, drágamívű kelyheket, szentképek gyöngyös ékességeit. Már mindent kifosztottak, kipusztítottak Oroszhonban. Néptelen pusztasággá vált az ország. Még a krími tatárok sem ütöttek rajta e Vadföldön: nem volt már mit rabolni. A nagy zűrzavar tíz esztendeje alatt a trónbitorlók, tolvajok és lengyel lovascsapatok tűzzel-vassal kipusztították Oroszhon minden talpalatnyi földjét. Szörnyű éhínség dúlt, az emberek lótrágyát meg sózott emberhúst ettek. Feketehalál pusztított. A nép hírmondói északra, a Fehér-tengerhez, az Urálba, Szibériába menekültek. E zord időkben a lengyel hódítóktól nagy nehezen felszabadított, kifosztott, koldussá tett Moszkva üszkös falai alá, ez óriási romhalmaz tövébe, a márciusi hó olvadó szennyében szánon hoztak oda egy rémült fiúgyermeket, akit a pátriárka tanácsára a koldusbotra jutott bojárok, az ügyefogyott kalmárok és az északi meg Volga-vidéki mogorva parasztok választottak meg a moszkvaiak cárjának. Az új cár csak sírni és imádkozni tudott. Sírt és imádkozott, iszonyattal s csüggedten nézett a szán ablakán át arra a lerongyolt, elvadult tömegre, amely elébe jött a város kapujáig. Az oroszok nem nagyon bíztak az új cárban. De élni kellett. Hát élni kezdtek. A kufár Sztroganovoktól pénzt vettek kölcsön. A városiak építkezni kezdtek, a falusiak felszántották az elvadult ugart. Lovas és gyalogos pandúrokat küldtek az útonállók, rablók megfékezésére. Szegényesen, szűkösen éltek. Fejet hajtottak a Krímnek, Litvániának, a svédeknek is. Megtartották hitüket. Tudták, hogy csak egyetlen erő van: az erős, a leleményes, az ügyes kezű nép. Remélték, hogy kibírják, és kibírták. Újra tanyát vertek a burjánnal benőtt pusztaságon..."

Ivan Iljics becsapta a könyvet:

- Látod, most sem fogunk elpusztulni... Nagy-Oroszországnak vége! De lám, azoknak a rongyos parasztoknak, akik kopjákkal jöttek Moszkvát felszabadítani, azoknak az unokái verték meg XII. Károlyt és Napóleont... És a Moszkvában erőszakkal trónra emelt fiúnak az unokája építette fel Pétervárt... Nagy-Oroszországnak vége!... De ha csak egyetlen járásunk megmarad, abból is újjászületik Oroszhon...

Összeráncolt szemöldökkel nézett Ivan Iljics az ablakra, ahonnét a hajnalszürkület bederengett a szobába. Dása vállára hajtotta fejét, és férje megcsókolta, megsimogatta a haját:

- Menj aludni, te kis gyávaság...

Dása elnevette magát, és elköszönt tőle. Az ajtóban még visszafordult:

- Te, ha tudnád, mennyire szereti Kátya...

- Nem is csoda, kitűnő ember...

Szélcsendes, forró este volt. Benzinbűz és az úttest faburkolatának pállott szaga érzett. Tarka, rendetlen néptömeg hullámzott a Nyevszkij verejtékszagú, dohányfüstös, poros gyalogjáróján. A kormány autói bőgve, töfögve, zászlót lengetve robogtak az úttesten. A rikkancsok fülsiketítő kamaszhangon szenzációs újságokat ordítoztak, de senki sem hitt nekik. Egyesek suttyomban cigarettát, gyufát, lopott holmit árultak a tömeg közt. A parkok gyepén, a virágágyak tövében katonák heverésztek, és napraforgómagot rágcsáltak.

Kátya egyedül tért vissza a Nyevszkijről. Roscsin megbeszélte vele, hogy nyolc óra tájban a Néva-parton vár rá. Kátya befordult a Palota térre. A komor, vérvörös palota első emeletének fekete ablakaiban villanylámpák sárgálltak. A főbejáratnál autók álltak, katonák és sofőrök járkáltak, nevetgéltek. Berregve kanyarodott a kapu elé egy motorkerékpár; autósapkás, gyűrött ingű kamaszküldönc szállt le róla. A palota sarokra néző erkélyén hosszú ősz szakállú férfi állt mozdulatlanul a korlátra könyökölve. Kátya megkerülte a palotát és visszafordult; a vezérkar épületének bolthajtása fölött még mindig ott ágaskodtak a naplemente felé a könnyed bronzlovak. Kátya átment a parti sétányra, és a víz mellett leült a gránitpadra. A lomhán hömpölygő Néva fölött a hidak áttetszően halványkék körvonalai lebegni látszottak. Csillogva tükröződött a folyó mélyén a Péter-Pál székesegyház tornyának aranytűje. Egy árva csónak himbálózott a víz fénycsíkjain. A pétervári városrész felett, a háztetők és füstfelhők mögött narancssárga fényben szállt alá a nap kihunyó korongja.

Kátya, térdén összefont kézzel, csendesen szemlélte az alkonyt, s békésen, türelemmel várta Vagyim Petrovicsot, aki észrevétlenül érkezett a háta mögé, és a gránitmellvédre könyökölve nézett Kátyára. Kátya megérezte, hogy ott van, megfordult és mosolyogva fölkelt. A férfi furcsa, megdöbbent pillantást vetett rá. Kátya feljött a lépcsőn a sétányra, és karon fogta Roscsint. Elindultak, és Kátya halkan megkérdezte: - Mi történt? - A férfi nem felelt, vállat vont, szája lebiggyedt. Átmentek a Szentháromság-hídon és a Kamennoosztrovszkij elején Roscsin a barna díszítményes, nagy magánpalota felé intett fejével. A télikert széles ablakai ki voltak világítva. A kapubejáratnál több motorkerékpár vesztegelt.

Híres táncosnő palotája volt ez valamikor, most a bolsevikok főhadiszállása. Éjjel-nappal kattogott itt az írógép. A palota előtt mindennap nagy tömegben tolongtak a munkások, frontkatonák, matrózok; az erkélyre kilépett a bolsevik párt vezére, és arról beszélt, hogy a munkásoknak és parasztoknak harccal kell kezükbe ragadni a hatalmat, haladéktalanul véget kell vetniük a háborúnak, és itt az országban és az egész világon új, igazságos rendet kell teremteniük.

- Nemrég itt voltam a tömegben és hallgattam - mondta Roscsin a foga között. - Erről az erkélyről lángostort suhogtatnak, és a tömeg hallgat rájuk... De hogy hallgat rájuk!... Nem értem, ki az idegen ebben a városban: mi vagy ők? (És fejével a palota felé intett.) Miránk már nem akarnak hallgatni... Mi már csak értelmetlen szavakat lefetyelünk... Amikor ide utaztam, tudtam: orosz vagyok... De itt idegen lettem... Nem értem, nem értem...

Tovább mentek a Kamennoosztrovszkijon. Rongyos kabátú, szalmakalapos ember haladt el mellettük, egyik kezében vödröt vitt meg ecsetet, a másikban egy csomó plakátot...

- Csak egy dologgal vagyok tökéletesen tisztában - mondotta fojtott hangon Roscsin, és elfordult, hogy Kátya ne lássa, mint torzul el az arca. - Azt tudom, hogy ebben a káoszban az egyetlen káprázatosan eleven pont a maga szíve, Kátya... Mi nem hagyhatjuk el egymást...

Kátya csendesen felelte:

- Én csak nem mertem erről beszélni... De hát mondja, drágám, miért is válnánk el...

Odaértek, ahol a vödrös ember éppen most ragasztott a falra egy középnagyságú, fehér plakátot, és mert mind a ketten izgatottak voltak, megálltak egy pillanatra. A lámpafényben ezt harsogta a plakát: "Mindenkihez! Mindenkihez! Mindenkihez! Veszélyben a forradalom!"

- Jekatyerina Dmitrijevna - mondta Roscsin, kezébe véve az asszony vékony kis kezét, és lassan tovább vezetve az esthomályban elcsendesedett, széles utcán, amelynek végén még ott égett az alkony bíbora -, elszállnak az évek, véget ér a háború, lezajlik a forradalom, és csak egyvalami marad meg hervadatlanul: a maga félénk, gyöngéd, szerető szíve...

A nagy házak nyitott ablakaiból élénk beszélgetés, veszekedés, zeneszó hallatszott. A meggörnyedt ember a vödörrel megint beérte Kátyát és Roscsint, és felragasztva egy plakátot, feléjük fordult. A rongyos szalmakalap alól fürkésző, gyűlölettől izzó pillantás villant rájuk.