Hazánk iskolatörténetében a 19. század első felét, mint a feudális iskolarendszer és pedagógiai gyakorlat válságát, a magyar polgári közoktatási rendszer elméletének megfogalmazását és a gyakorlati megvalósítás kísérletei idejét jellemezhetjük. A megoldási kísérletek az iskolák életében egy lassú, csak több év vonatkozásában észrevehető átalakulással jártak. A reformkorban, a 18. századra még jellemző feudális közoktatási gyakorlatban olyan változások történtek, amelyek elemeiben a polgári köznevelés és pedagógiai gyakorlat felé mutattak, még ha a rendszer egészében - általános vonásaiban, pedagógiai alapjaiban - feudális maradt is.

A feudális nevelés egyik legjellemzőbb sajátossága - az egyházak alapvető szerepe az iskolák fenntartásában és irányításában - reformkori nevelésünkben is érvényesült. Az iskolák és a nevelésügy területén az államhatalom közvetlen befolyásának kívánalma és az egyházak vezető szerepének csökkentésére tett kísérletek nem eredményeztek lényeges változást, és a radikális baloldali elképzeléseket leszámítva (ezek is inkább közvetlenül 1848 előtt, ill. 1848 nyarán fogalmazódtak meg) nem is születtek olyan változást sürgető elképzelések, amelyek az egyházak befolyásának, iskolafenntartó jogainak radikálisabb csökkentését óhajtották volna. Az udvar rendeletei, az országgyűlés bizottságainak közoktatási tervezetei messzemenően figyelembe vették és érvényesítették az egyházak érdekeit, s legfeljebb csak hosszú változás eredményeként képzelték el a viszonylagosan önálló - de az egyháztól még ekkor sem következetesen elszakított - iskola kialakítását. Az 1848-as népiskolai törvényjavaslat a "közös iskola" eszméjének megvalósításával ugyan megszüntette volna a felekezeti ellentétek iskolákra káros hatását, de változatlanul jelentősnek hagyta az egyházak súlyát az egész iskolarendszerben. Megfigyelhetjük, hogy azok az iskola politikai és iskolareform-törekvések, melyeket nem az egyház képviselői fogalmaztak meg, többségükben az egyházakkal együtt, sokszor az egyházi iskolákra építve, de legalábbis az egyházi érdekeket figyelembe véve születtek. Ugyanakkor az egyházak - mint az iskolák tényleges fenntartói, vezetői - sem zárkóztak el egyes polgári jellegű követelések teljesítésétől. Képviselőik sok esetben a reformpolitikusokkal együtt kezdeményeztek, majd tevékenyen küzdöttek egy-egy az iskoláztatás felemelését akaró reformeszme megvalósításáért. Az egyházak csak akkor és ott váltak a polgári iskolareform-törekvések akadályozóivá, és szálltak szembe az iskola átalakítását célzó tervekkel, amikor az elképzelések az egyházi érdekekkel kerültek ellentétbe, amikor azok az egyházak iskolairányító szerepének csökkentésével jártak volna együtt. Így küzdöttek a "közös iskolákra" épülő közoktatási rendszer eszméje ellen, amely az állami irányítást az egyházi befolyás fölé kívánta emelni. Hasonlóan nem támogatták a népiskola ingyenességének gondolatát, amely anyagi veszteséget jelentett számukra, felléptek az állami könyvkiadás, az egységes tankönyvek terve ellen stb. Az egymásra épülő, az iskolafokokat jól elhatároló iskolaszervezet megvalósítása, a tananyag reálisabb és hasznossági szempontú összeállítása (természetesen a vallási tételekkel összeegyeztethető, a vallásos ismeretek mennyiségi csökkenése nélküli tananyag esetén), a tankötelezettség meghatározása, az anyanyelvi oktatás kérdései stb., olyan területek, ahol az egyházi törekvések nem voltak ellentétben a reformpolitikusok közoktatási eszméivel.

A reformpolitika és az egyházi törekvések viszonylagos egysége szintén megfigyelhető az önálló tanítóképzés kialakításának hazai történetében. Az iskolák bármilyen, még legminimálisabb fejlesztése is megkívánta a tanítók szakmai képzését és e célnak megfelelően egy olyan önálló szakiskola felállítását, amely a tanítói pályára készít fel. A tervezett iskolát az iskolarendszer egészébe kellett beépíteni. - Az 1777-1868. terjedő időszakban általánosan elfogadott és támogatott törekvéssé vált hazánkban az önálló tanítóképző szükségességének gondolata, és ezen időszakban alapították meg az első ilyen intézeteket.

A 18. század közepéig a tanítóképzés egyik határozatlan, de legalább iskolához szervezett (intézményi) formája a papképzéshez kapcsolódott. Az I. Ratio elválasztotta ugyan a tanítóképzést a papképzéstől, de nem hozta létre a tanítóképzés önálló, általános képzésre épülő szakiskoláját, hanem az alsó fokú és általánosan képző iskolák típusához kapcsolta azt. A tankerületenként megszervezésre kerülő ún. norma-iskola - mely a tanítók képzését lett volna hivatva ellátni - lényegében az alsó fokú iskoláknak egyik fajtájához, a "nagyobb városi iskolákhoz" sorolódott. Benne az általánosan képzés a szakképzéssel kedvezőtlenül, a szakképzés elméleti alapjainak hiányával olvadt össze.

Az első önálló magyarnyelvű tanítóképző, amely már nemcsak a papképzéstől független, de önálló szakiskola is, 1828-ban, Egerben szerveződött meg. A római katolikus egyház, az egri érsekség létesítette. 1868-ig azonban - a népiskolai tanítók képzésének törvényi formában való rendezéséig - tovább éltek hazánkban a tanítóképzés különböző intézményesített és nem intézményesített formái. Az intézményi formákban folyó képzés közös sajátossága volt azonban - akár egy másik iskolához csatolva másodlagosan, akár önálló iskola formájában elsőrendű feladatként végezték is a képzést -, hogy egyházi keretek között működtek.

A papképzéssel összefonódó tanítóképzésből induló és a népiskolai tanítók nevelésének egyedüli intézményesített formájává váló önálló, szakiskolai tanítóképzők kialakulásának folyamatában jelentős, és szervezeti, tartalmi sajátosságai alapján a történelmi változás irányába mutató volt a hazánk keleti felében elsők között szervezett önálló tanítóképzők egyike: az ágostai hitvallású evangélikusok tiszai egyházkerületének nyíregyházi tanítóképzője.