Első rész
A gengszterváltás

I. Bevezetés

Amikor felkérést kaptam Quasiland Garasországi Kereskedelmi Kirendeltségének vezetésére, sok álmatlan éjszakámba került a döntés átgondolása: a kihívás feletti öröm mellett annak mérlegelése, nem túlzott-e egy ennyire tönkretett s tetejébe súlyos átalakulási gondoktól nyögő országban képviselni egy olyan ország gazdaságát, amely csak a közelmúltban szabadult meg a gyarmati rabságtól és amely maga is az önálló élet és gazdaság építésének kínjait éli át. Négy év moszkvai tanulmányaival és hét év indiai kereskedelmi munkával a hátam mögött végül is úgy döntöttem, vállalom a kihívást: más keserveit tanulmányozva olyan tapasztalatok kincsestárával gazdagodhatom, amelyek hazatértem után iránytűm lehetnek további karrieremhez.

A Garasországban eltöltött hat év igazolta döntésem helyességét: roppant sok tapasztalatra tettem szert. Megfigyeléseimet a most közreadott rövid politikai pamfletben teszem közzé. Művemben egy darabka szív is van: ennyi időt eltöltve idegen földön az ember óhatatlanul második hazájának érzi kiküldetésének földjét. Így volt ez Moszkvával - az összes emberfeletti kín és nélkülözés láttán is, vagy talán fokozottan, s éppen ezért - és Indiával is. Még inkább feltámadt bennem az együttérzés a garasi néppel, amely évszázadok óta konok keménységgel tűri évszázadok óta a fejére ülő vagy ültetett és legújabban maga választotta ostobák és harácsok uralmát, bár néhány éve fokozott letargia és egy lassú önérzetre, önbecsülésre ébredés jelei mutatkoznak. Talán mégsem nekem, hanem nagy költőjüknek, Redmartyn-nak lesz igaza, aki 1849 után a teljes reménytelenség alaptónusából is felvillantotta a fényt a garasiak által azóta is sokat idézett költeményében.

II. Ábránd és valóság

A "kiérdemesült" Antanty-kormánynak volt egy minisztere, hírhedt volt az Ózeró északi felvidékén. A szeme se állt jól. Egyszer ülök a tv előtt, megjelenik a képernyőn és sokmillió garasi szemébe - és nekem is - mondja, hogy hát a kapitalizmus bizonyította felsőbbrendűségét a szocializmussal, kommunizmussal szemben.

Országpárokat sorol fel példaként: a franciák jobban élnek, mint a lengyelek, a németek jobban , mint a csehek, az osztrákok jobban élnek, mint a magyarok, ez tehát kellő bizonyíték, hogy vissza kell térniök a kapitalizmushoz.

Háát... nekem eszembe jutott az Indiában eltöltött hét év, az indiai kapitalizmus, amelyik ugyebár még rabszolgákat is tart. Eltérő nyilatkozatok hangzanak el ugyan erről, de a bátrabb szociológusok szerint 30-40 millióra tehető a rabszolgák száma, vagy volt tehető akkoriban, a hetvenes években, amikor 800-valamennyi millió ember élt Indiában, ami százalékot tekintve is tetemes arány. De egyébként is, a látottak és hallottak alapján egyértelmű volt: az ottani valóság kegyetlenebb, mint a marxi kapitalizmus. Ennél persze sokkal rosszabbak is vannak: Banglades, meg egyebek. Sorolni lehetne az "ellen"-országpárokat: a Nagy Szovjetunió lakosai azért mégiscsak jobban éltek, időnként legalábbis, mint a nagy India lakossága, az NDK lakosai jobban éltek, mint a bangladesi bengálok. Garasországot is össze lehetne vetni - mondjuk - Srí Lankával, tehát ilyen hevenyészett alapokon a fordítottját is ki lehet mondani alaptételként: a szocializmus jobb, mint a kapitalizmus, miután vannak országai, ahol jobb életszínvonalat tudott teremteni, mint amit egyes tőkés országokban tudnak. Azt hiszem, a kérdés ennél kissé bonyolultabb.

Emlékezzünk csak például arra a hetvenes években még csak csendes rémülettel, majd - a nyolcvanas években - elismeréssel vegyes rettegéssel fogadott tényre, amiről az indiai tőkések szinte minden fogadáson beszéltek: arról, hogy a kommunista Kína gyorsabban fejlődik, mint India. Pedig akkor még rémálmukban sem álmodhattak arról a fejlődési tempóról, amivel napjaink Kínája - igaz részben a piacgazdaság csíráinak megteremtésével - húz el India mellett.

Amikor először hallottam arról, hogy végül is úgy tűnik, Garasország visszatér a kapitalizmushoz, bizony elszorult a szívem. Kirajzolódott előttem a garasiak néhány jellemvonása: a szédült kapzsiság és a rendkívüli szívósság taposásban, és felsejlett bennem, hogy ez a kapitalizmus aligha lesz az a kapitalizmus, amiről a széles garasi népréteg álmodik; hiszen most már szerte Európába utazgatván csak a legjobb, legszebb, legfejlettebb kapitalizmust ismerte meg. Sokkal valószínűbb, hogy Garasországon valami olyan kapitalizmus fog kialakulni, amit az ördög se kíván nekik: a vérszomjas, egymást taposó, egymást a végtelenségig kihasználó - hogy a kizsákmányoló kifejezést ne használjam - kapitalizmus, amelyre Garasország, elmaradott gazdasága folytán, s az előbb mondottak alapján is, képes lesz.

Jóelőre mélységes szánalom töltött el. Úgy is feltehető a kérdés: egyáltalán ez-e az igazi kérdés? Az-e a kérdés, hogy egy minden porcikájában tönkretett, agyonnyúzott szocializmust feltétlenül visszafelé kell-e forgatni a marxi nyerskapitalizmusba, a sok nagy gondolkodó által kritizált őskapitalizmusba, netán annak valamelyik zsákutcájába vagy valami olyat kellene végre kitalálni, amihez hasonlót - millió gonddal terhelten - néhány kapitalista ország talán már megközelített. De talán a legfejlettebb kapitalizmus se kész megoldás, aligha alakult ki a világon olyan társadalmi rendszer, amely szociális intézményeivel nyugodt, kellemes életet biztosító, közboldogságot hozó rendszer lenne, amelyre az emberiség javarésze évszázadok óta sóvárogva vágyik.

Nézzük tehát, mi is ez a garasi "neokapitalizmus"?

III. Az előjáték és perverz momentumai

- Az előjáték két legvaskosabb fallosza valahol Amerikában született, kapott formát és méretet. Illetve csak az egyik megformálásának a helyszíne ismeretlen, a másik atyjai pontosan ismertek, a helyszín pedig a Fehér Ház volt. Miről is beszélek? Nem én találtam ki, a tőkés világ közgazdász kritikusai között nem egy vallja, hogy a "szocialista tábor" eladósítása kedvezőnek tűnő hitelek bis gromoboj nyújtásával egy zseniális, az elemek széles skáláját felölelő stratégia részeként kezdődött valamikor a '60-as években. Ép ésszel elég hihetetlennek tűnik a feltételezés, hogy valahol a nagy Amerika egyik árnyas golfklubjának 19. lukjánál, whiskyt szopogatva összedugta a fejét néhány finánsztojásfej és Kelet-Európa emlőiről épphogy leszakadt politikus-zseni és aszondták: ezek a Schwarzék (behelyettesíthető) hitelek után szaglásznak...hm... kezdenek rájönni, hogy a "panem et circenses"-ből a panem is fontos... hm,.. ha adunk nekik hiteleket, mi van?... hm... lehet, hogy jó fejlesztésekbe fognak?.., hm... eddig nem nagyon megy nekik, hiszen azt se nagyon tudják, mi a pénz tulajdonképpen.., hm... biztos, hogy sokat, nagyon sokat fognak elfolyatni más szférákba, valami életszínvonalat csak kell tartaniok... hm,... 10-20 év és úgy eladósodnak, hogy a tenyerünkből fogják csipegetni nem csak a tőkét, hanem a kapitalizmust is. Ezt már csak a szereposztásnak kellett követnie: ki melyik kormányt, nemzetközi pénzintézetet, nagybankot győzi meg az általános hadművelet kolosszális voltáról.

És íme, szorgalmasan csípegetünk és még hálaadó fohászokat is zengedezünk.

Ez önmagában persze kevés lett volna a teljes sikerhez. A nagy stratégia másik fallosz-oszlopa a "ha a bolsevik medve nem érti meg, hogy itt csak nekünk teremhet manna, olyan csillagháborúba kergetjük, hogy minden medvebocsnak egy rakéta lesz a hóna alatt, de még kenyérre- és vízrevalója se marad" húzás volt, amit Reagan és bohókásnak nem mondható brain-felfújt csapata okoskodott ki és hirdetett meg. Már az ő oldalukon erre a célra elkülönített money számaitól kómába esett minden értő ember, kivéve azt a pár gorillát, akik akkor a Nagy és Dicső Szovjetunió élén dőzsöltek, itták el az eszük utolsó cseppjeit és a hazáért haldokoltak.

És hol itt a perverzitás? Hát ott, kedves olvasó; hogy egy ekkora bunkósra, amelyet ilyen nyilvánosan és fenyegetően mutattak fel a meghódítani (és megalázni) kívánt nősténynek és csemetéinek, ilyen ádáz hévvel bukik rá valamennyi és egymást túllihegve nyalják, hogy az ő kiszáradt ajkuk között lelje örömét.

De nézzük tovább, hogyan bontakozott ki ez a falloszba omlás, ez a tömegfertőző nász.

Garasország nagy politikusainak sora, elsősorban a fehér paripának hódoló zsidó- és nemzetmentő I. Jozef von Antanty büszkén döngetik (tyúk)mellüket, hogy ők rúgtak először és/vagy a legnagyobbat a medve farába, ők szabadították meg Garasországot a megszállóktól és a szocializmustól. Nem jut eszembe a népmesei figura a hullagyalázóról, de minden agysejtjeit használó vazallusnak tudnia kell, hogy az elnyomó nagyhatalomtól csak akkor szoktak a többezer esztendős állatember történelme során megszabadulni, amikor az önmagába degenerálódik-omlik. Vagy az okosabbaktól, mint az angolok, amikor a rabolnivalónak már csak olyan morzsái maradtak, amelyek kinyeréséért nem éri meg fenntartani az elnyomó gépezetet, illetve, ha egyéb okokból, például a tönkretett gazdaságú leigázottakon sorozatban végigsöprő éhínség és járványok, vagy a két ok együtt, amint az Indiában kényszerítette - a szent Mahatma zseniális engedetlenségi mozgalmával megfejelve - pozícióik feladására az angolokat.

A nagy medvébe is akkor lehetett belérúgni, amikor már feldobta a talpát és vörös feneke passzra állt. Próbálta már előbb is egy-két nemzet ezt a rúgást, elsőnek igazán tán a garasiak. Meg is nézhették magukat, lévén, hogy a medve még igen virgoncnak érezte magát. A demokrácia és nyitottság is előbb hangzott el a medve barlangjában, mint Garasországban, sőt (remélem a visszalapozás bizonyítani fogja, hogy jó a memóriám) a kommunista pártot is előbb átkozták ki ott, mint a garasiaknál. Egyedül a kapitalizmus zászlaját sikerült nekik előbb kibontaniuk, mint a Birodalomban.

Nagyeszű országrontást befejező történészeik sokáig díszeleghetnek tükör előtt, mire rátalálnak a történelmi pillanatra, amikortól viszonylag zavartalanul lehetett rugdosni. Sztálin és aljas banditái alatt biztos nem, azok amellett, hogy idejük javát a gyilkolási és emberaljasítási technikák tökéletesítésével töltötték, gondosan ügyeltek arra is, hogy a meghódított-leigázott népek vezetői pápábbak legyenek a pápánál, hogy a tenyerükből egyék a zabot.

A felhők Sztálin halála után és igen lassan gyülekeztek, a hírek róluk pedig nagyon halk suttogás útján terjedtek. Itt és most csak egy szemelvénnyi felsorolás a bomlás jeleiről, úgy, ahogyan a suttogó hírek szóltak. A jelek nyilván utalnak az okokra is: hadsereget kellett bevetni az ukrajnai rablóbandák ellen; Szibéria lakosságának jórésze kizárólag "grecsnyevaja kásá"-n (hajdinakásán) él (polgáz szemináriumon hangzik el); a Vörös téren 10 rubelt ajánlanak egy dollárért 1965 körül); lassan visszaszivárognak a Szibériába kitelepített kárpátaljai magyarok; az orosz tisztek nem szívesen mennek a Baltikumba szolgálatra, még mindig előfordul, hogy háztetőről szedik le őket mesterlövészek; egy zsidó asszony bejutott egy számozott (katonai) tervezőintézetbe; egy amerikai kémrepülő északról délre átsétált az ország közepén; a Moszkvai Repülőmérnöki Egyetemen indított atommeghajtású hajtóművek szakra csakis olyan hallgatókat vesznek fel, akiknek orosz nemzetiség van bejegyezve a személyi igazolványába; egy diáklányt Komszomol-gyűlésen elítéltek azért, mert hagyta magát egy lefüggönyözött autóba berántani és egy Moszkva melletti dácsán rendezett tivornyákon konzumnőként élvezkedni és ráadásul még kijelentette, hogy nem bánja, mert olyan jól, ahogy ott élt, sehol másutt nem élt vagy fog élni; kikártyáztak egy nőt az "elektricskán", a vesztesnek a kiszemelt nőt le kellett szúrnia, meg is tette; a mohamedán népek vallási elégedetlensége nőttön nő, megjelentek a függetlenségi törekvések; tömegverekedés tört ki grúz és orosz diákok között egy moszkvai diákszállóban; az észtek átnéznek az oroszul hozzájuk szólók feje fölött; minden nem orosz területen a gazdálkodó szervezet igazgatója orosz; bombamerénylet a metróban; gyújtogatás a Moszkva Szállóban; egy észt hazafi rosszul időzített bombával a mellén felrobbant a Lenin-mauzóleum előtti sorban; és a csernobili atomerőmű főenergetikusa - észt volt - nyomtalanul eltűnt.

Elnézést a kissé hosszadalmas kitérőért. Közben a kommunista pápák egymást váltják, egyik bornírtabb és aljasabb, na meg betegebb, mint a másik. Cipővel verik az ENSZ pulpitusát, szűzföldet töretnek fel, amikor a feketeföld a forradalom előtti termés negyedét adja, a világűrben akarják megelőzni Amerikát, amikor a földet nem tudják megvédeni a szenny halálos veszélyétől, újra és újra leigáznak népeket, majd meg akarják védeni a gyilkos afgán kommunizmust egy olyan nép leigázásával, amibe a mindent meghódító angolok bicskája is beletört. És itt történik az első igazi jelzés: két fő-fő korifeus is lemond a henger beindítását eldöntő PB-ülésen. Megindult a belső bomlás, vagy ha ezt a kultúrvilágba tett első lépésnek tekintjük: a belső kijózanodás.

Gorbi szeme ekkor már minden bizonnyal nyiladozott, megértette, hogy így nem megy tovább. Mennyi alakoskodáson kellett végigmennie, mennyi életveszélyes vodkázgatást végigjátszania, hány embert baráti körébe vonnia, hány ember közeledését elfogadnia, amíg a csúcsra juthatott, ahonnan haláltmegvető reformjait megindíthatta. És ez ismét az előjáték kategóriájába tartozik. Az első csókot a kapitalizmussal - akár akarta ezt, akár nem - ő váltotta. Ráadásul számára a kapitalizmus első ölelésre ajánlkozó képviselője nő volt: az angol királyság érdekeit igazán képviselő miniszterelnök-asszony, Thatcher volt az, aki ölelésre tárta a kapitalizmus karját. Mennyit jelentett a behódolás útján tett első lépésben az asszonyiság, mennyit az, hogy a cári tündöklésben élő új orosz atyuskát csak az angol pompa tudta megszédíteni, mennyit az első asszony által közvetített fenyegetések, illetve a behódolás fejében ígért mentőövek, csak ők hárman tudják (ha él még a tolmács). Perverzitás? Parasztgyerek és angol arisztokrata hölgy, kommunizmus és királyság ölelkezése, a rokon cár és családjának gyilkos-örököse csókolódzik a cár rokonával. Mik ezek, ha nem történelmi abszurd-perverzitások?

És most nézzük a garasi előjátékokat, enyelgéseket.

Remélem, minden gondolkodó ember által elfogadható állítás, hogy a korrupció nem ott kezdődik és még kevésbé ott végződik, hogy valaki felmarkol egy csomó pénzt és azért elintéz, vagy már rég elintézett valami egyébként nem, vagy nehezen elintézhetőt. Nagy mondás az, hogy "a hatatom korrumpál és az abszolút hatalom abszolút mértékben korrumpál", de még nagyobb mondás a "cherchez la famme", a legigazabb azonban valószínűleg a "kéz kezet mos", meg az "urambátyám", meg a "szocialista összeköttetés" és ezek rendszerváltozó alternatívái.

Miért adom ezt a sok sületlenséget elő? Egyszerű: adva van egy struktúra, abban nagy vagy legalábbis használható koponyák sora, a struktúra néhány évig recseg-ropog, majd hirtelen összeomlik. És jaj, a romok alól nem félhullaként kúsznak elő a fejes koponyák, hanem frakkban, csokornyakkendőben, selyembugyogóban jelennek meg nemzetközi pénzintézetek második sorában (pedig a papa hogy mondta, hogy becsületes legyél, fiam!), nyugati nagybank garasországi szervezete élén (mint nemsokára kiderül, havi 1,8 millió nagygarasért), francia munkaközvetítő iroda magyar vegyesvállalata élén, hogy ne szaporítsam a szót.

Kik ők? Minden szélhámos újvállalkozó szemében okos, jól helyezkedő üzletemberek, minden tisztességes garasi dolgozó szemében a kapitalizmussal való kiegyezést előkészítő gruppen-szex sokat próbált utcalányai, akiknek a megalkuvás időpontját és mértékét és legfőképpen a helyezkedés mikéntjét és árát figyelembe véve a történelem nagy-nagy szemétdombján a helyük.

És most nézzük meg - két példán - a garasi politikai elit kacérkodásának, flörtölésének, majd ágybaszédülésének koreográfiáját.

Adva van Mathias de Volosatyj, aki a politikai ranglétrán - származását, képzettségét (moszkvai diplomataképző egyetem, vagy akármi) és természetesen nem utolsósorban pártos magatartását méltányolva - eljut a legmagasabb fok előtti létrafokra: PB-tagsággal együttjáró moszkvai nagyköveti rang. Nem az a baj, kérem, hogy Moszkvában nevelődött vagy, hogy eljutott a nagyköveti polcra. Eleve vádaskodóknak szoktam mondani: az angol világbirodalom alapjait is Oxford és Cambridge emlőin nevelkedett politikusok ásták alá. A baj a gerinctelenség, amivel - kétség nem férhet hozzá, mert ellenkező esetben nagy ívben repült volna - a ma még a brezsnyevi aljas diktatúra abszolút kiszolgálója holnap a kommunista vezetésben kiérdemelt pozíciójához húsz körömmel (négy lábbal - az ilyenek az én szememben négylábúak) kapaszkodva és onnan - a büdöset ebből a magasságból jókorán megérezve - elkezd reszketegen féldemokratikus szólamokat suttogni, majd a lassan alakuló ellenzéki áramlatok által felmutatott (ilyet kapsz, ha jó nyaló leszel!) szemérem szirmokat alázatos türelemmel nyalni. Az már csak a lendkerékhatás eredménye, hogy kiáll a Parlament erkélyére - és a köpönyegforgatás egyik Guiness-rekordjaként és mind a kommunisták, mind a győztes jobboldal (nem én mondom, hanem I. Antanty Franciaországból importált "public relations" szakértője!) szégyenére ő és nem akárki más kiáltja ki a független magyar polgári, ha tetszik nagybetűvel és csak POLGÁRI köztársaságot. Mi ebben a perverzitás? Remélem szükségtelenül húzom alá: a párhuzamos (!), ha úgy tetszik gruppen "ahonnan jövök" falloszimádás és a "talán tiétek a jövő" szeméremszirom-nyalás. Az angol gyarmatbirodalom nem ilyenektől omlott össze. A közelmúlt híre: az ellenzéki pártok fontolgatják, hogy Mathiasunk legyen a közös köztársasági elnökjelöltjük. Az első számú hordószónok azonnal cáfol. Más sorokból is elhangzik kétkedő hang, Funny de Népies - nem elég durván - furcsállja. Egy az ezerhez fogadom, előbb-utóbb kiderül, hogy ön-felajánlkozásról van szó. A jó istenke mentse meg Garasországot az ilyentől! Képlékenyebb, megalkuvóbb karrieristát keveset hordott a hátán a (nem csak a garasi) föld.

Másik rekorderünk egy fokkal gerincesebben kezdte, hamarabb ki mert mondani non-conform véleményeket és ezzel széles körű elismerést, majd passzratételét követően sajnálatot vívott ki magának. Csak a kommunizmus garasországi hátvédcsatározásának utolsó két-három évében vált Napnál világosabbá, hogy a pozíciók mind gyorsabb feladására nem csak a külső-belső nyomás, hanem - és elsősorban - a saját személyének minél dicsőbb polcra juttatása késztette, és nem csupán az átmentése. Emery Champagne nem akart emlékezni arra a sok-sok történelmi példára, amelyek az ilyen árulók sorsáról szólnak: talpnyalás, tányérmosogatás, lassú alantas sorba süllyedés, esetleg borba-mézbe fojtás. Az már csak törpeségének fényes bizonyítéka, hogy nem tudta ambícióinak vaskos vereségét csendben-nyugodtan elkönyvelni és visszavonulni, hanem fuldoklóként (mily hatalmas lehet a hatalom-szomj kínja!) szalmaszáltól varangyosbékáig kapkod egyik sehonnai áramlattól a másikig, közben időnként csak segélykérőnek értékelhető luftballon formációkat létrehozva. Ő talán nem a perverzek alosztályába, csak egyszerűen a hétköznapi örömlányok osztályába sorolható.

Mindkettőt el fogja végérvényesen söpörni a történelem.

A legfőbb baj persze, hogy számtalan hozzájuk hasonló kisebb-nagyobb hal(acska) úszkál politikai- és médiavizeikben (bocsánat, tisztességes garasi állampolgárok:) pocsolyáikban.

Nem tudom megállni, hogy a köpönyegforgatás garasi világbajnokáról, Cukker (Hólyag) Andrewről ne ejtsek pár kiérdemelt méltató szót. Nem hiszem, hogy felfuvalkodottságban hozzá mérhető sajtókukac volt már a világon, aki odáig ment volna, mint ő (nincs a tasztatúrán minibb ő), aki neve-nincs, szerepe-nincs embereket félretolva, vagy fejük felett átnézve lihegve csörtetett a kommunizmus csúcsain tántorgó ember-állatok közelébe, hogy legalább egy levegőt szívhasson velük, vagy vodkás nyáladzmányuk fröccseit belélegezhesse, majd átváltozzék fő-fő kritikusukká, odáig menve, hogy a Jules de Zorora kitalált verőlegény-anekdotát pár nappal a '94-es választások előtt, mint a legfontosabb napi hírt adja elő a tv-ben, majd egy hét múlva ugyanannál a Zoro-csapatnál bejelentkezzen fő-talpnyalónak. Dupla szaltó mortale.

Zoroék persze utat mutattak, erre ez a felfújt hólyag ismét átállt a jobboldalra és sajtókonferencián hirdette meg a bolsevizmus elleni harcot. Tripla szaltó mortale. És még mindig él és még mindig hirdetni próbálja az igét. Comment? Mint Ceausescu-ra szoktam volt mondani: az egész román nép szégyene, hogy él. Mini-őnk esetében, az egész garasi politikai-média közeg szégyene, hogy még mindig nem koldul az utcasarkon. Nagyon remélem: fog!

IV. A gazdag örökség

Visszamehetünk a garasiak honfoglalásáig, ami előtt jóval vérszerződésre (hét törzsfőnök friss véréből kevert langymeleg cocktail egymás utáni, egy serlegből fogyasztására) volt szükség ahhoz, hogy az egy tömbben hömpölygő, de egymásra folytonosan acsarkodó garasiak és "véreik" valami áttörésre képes tömbbé kovácsolódjanak, miután a hírek mind sűrűbben szóltak arról, hogy a mokány ősök egy gazdagabb, de fegyverben "kemény" világ felé közelednek.

És ettől kezdve a garasiak történelme néhány okos, de mindig kemény oszlopról és azok előtt és után egymást piszkáló, egymást beáruló-eláruló, a népet és többnyire szomszédainkat is lenéző-sanyargató, az ország érdekeit el- és vagyonát kiáruló csoportokról szól. Azt se illik megjegyzés nélkül hagyni, hogy az egyik legnagyobb oszlop, Törökverő talán nem is garasi, hanem román volt.

Próbáljuk azonban rövidre fogni a visszalapozás gyeplőjét és 1945 körüli évekből kiindulni, amikor is egyik nagy, de a háború utolsó évében a garasiakat szószegő, áruló módon legázoló szövetségesét, aki-ami magát nemzeti szocialistának, azaz nemzetinek (figyeljünk a mai garasi jobboldal szóhasználatára) hívta ripityára verte (Garasország területén is) egy másik nagy, magát ugyancsak szocialistának hívó és magát nagyonisnemzetinek tekintő hatalom. Ez a vereség, amelynek teljes hadseregével és a nemzetgazdaság minden porcikájával, utolsó csatlósként a garasiak részesei voltak, felszabadította az országot a világtörténelem egyik legszörnyűbb, legbarbárabb hatalmának uralma alól. És itt álljunk meg és rögzítsünk néhány vitathatatlan tényt.

A vesztes háború, egyáltalán az, hogy belekeveredtek, az ahogyan belekeveredtek, az ahogy ott pusztult többszázezer fiatal élet a fronton, az, hogy hagyták, illetve hatékonyan közreműködtek abban, hogy a legbarbárabb módon legyilkoljon a német "szocializmus" többszázezer zsidót, kifossza az országot a koronaékszerekig menően, az, hogy a háború szörnyűséges bombázásaival, frontharcaival, utcai harcaival, polgári lakosok meghurcolásával, megbecstelenítésével, legázolásával végigtiport az országon, a garasi jobboldal, a kacagányos-mentés garaskodó urak, a garasi fasizmus és elsősorban az első pillanattól a majdnem utolsó pillanatig az országot (így) kormányzó fehér paripás őfőméltósága bűne. Minden olyan kísérlet, amelyik ezt a rendszert, ezt a gondolatvilágot, eszmerendszert, ezeket az urakat, vagy magát a fehér lovast mentegetni-mosogatni akarja, történelmietlen, mocskos, többmillió halott, többmillió élő és többmillió újra az anyaország határain kívül rekedt garasi és nem utolsósorban   a szomszéd népek szembeköpése! Még akkor is és teljességgel a volt urak a felelősek, ha a felsorolt bűnök némelyikének (meghurcolás, meggyalázás) elkövetői valójában a győztes ázsiai hordák voltak.

Próbáljuk most tömören összegezni az utolsó előtti garasi úri rendszer által hátrahagyott örökséget. Nevezzük ezt az első örökségkosárnak: Földig rombolt ipar, kifosztott mezőgazdaság, lerombolt települések, szinte porig rombolt és kifosztott infrastruktúra, hiperinfláció. További leépülés a jóvátételbe elhurcolt javakkal, a feketekereskedelemmel. És ami ezt még nyomasztóbbá teszi: egy tönkrevert hadsereg, a vereségtudat, a szomszédnépek késleltetett és oktalan bosszúhadjárata az amúgyis megnyomorodottakon, az utolsó csatlósnak kijáró abszolút részvétlenség a győztes nagyhatalmak részéről, aminek a második országszabdalás az egyenes következménye.

Ha második örökségcsomagnak a "szocialista Garasország" örökségét tekintjük, ennek mibenlétét jóval nehezebb összefoglalni - talán azért, mert korszakot ölel át, talán mert így vagy úgy, de a garasiak mély érzelmekkel; gyűlölettel, megcsalatott hittel, a beleölt rettenetes sok (felesleges) munka (mégis) féltésével s így teljes idegzetükkel élik át. A tragikus háború után következett néhány csodálatos év, amikor hihetetlen gyorsasággal épült újjá az ország.

Ez a hősi korszak addig tartott, amíg az emberek hittek benne, hogy az általuk befektetett energia valamikor az ő javukra, gyermekeik, vagy más közelálló javára fog válni. Erre utalt sok minden, jóllehet az elnyomás egyik legkegyetlenebb megnyilvánulása, a folyamatos "elszívás" - fiatal erők elhurcolása, a volt német érdekeltségek jóvátételre dolgoztatása, egyéb javak jóvátételbe "vétele" - természetesen erősen rombolta ezt a hitet. A hit győzelme valószínűleg a demokratikus folyamatok kibontakozásának, a parasztság földhöz juttatásának, a stabilizáció sikeres előrehaladásának (a világrekord infláció megfékezése), a gazdaság gyors talpra állításának és annak a naivitásnak köszönhető, hagy az emberek elhitték a megszállás ideiglenességéről terjesztett szólamokat. A második örökségkosár az első szakaszban tehát igen biztató eredményeket hozott: demokratikus államrendet, talpra állított gazdaságot. Mivel ebben a szakaszban nem idegen és alkalmatlan példa alapján folyt a gazdaság építése, hanem egyszerűen a háború előtti, az ország erőforrásaival konform és versenyprésben kialakult struktúra helyreállítása ment végbe, ez a gazdaság nagyobb zökkenők nélkül startolt újra: az ipar a csonka erőforrásokra épült, a mezőgazdaság ugyan primitív termelőeszközökön sántikált, de "a sajátomat művelem" óriási hajtóerő által lendületet nyert, az alapvető szolgáltatásokat nagyjából ellátni tudó infrastruktúra állt helyre és az emberek munkakedvét a jövőbe vetett hit megsokszorozta.

A második kosár második szakasza gyors és kegyetlen rombolást végzett: a nagy testvér nagyhatalmi nyomásával, "tanácsadóinak" özönével és a sztálini barbár irtóhadjáratot túlélt, tehát valószínűleg köpködő, vagy legalábbis szupertalpnyaló hazatért-hazaparancsolt, magukat kommunistának csúfoló bábuk vezetésével megindult a terrorhatalom építése, a sztálini vas- és acél- és nehézipar,  ma már pontosan tudjuk, hogy nem idevaló és egyébként is elkésett struktúrák fejlesztése, amit ugyancsak az őrült sztálini stratégia alapján a mezőgazdaság kizsigereléséből próbáltak finanszírozni, a minden határon túli és vadul gyors államosítás, döntően hozzá nem értő management, az ellenvélemények radikális elfojtása, pártok, emberek, egyházak, hitek és érdekeltségek megfojtása. Az eredmények hihetetlen sebességgel érkeztek: eladhatatlan termékek az iparban, kifosztott és saját maga újratermelésére képtelen mezőgazdaság, naturális cserekereskedelem néhány országgal, s ennek következtében állandó ellátási zavar, hiány, a kereskedelem összeomlása, gyakorlatilag az éhezés szélére taszított lakosság, kötelező szervilizmus és a hit oly mértékű lerombolása, hogy még az elvekből kiindulva a rendszerben hívő igazi kommunisták is kételyekkel küszködve próbálják elhitetni magukkal, hogy helyes ügynek áldozzák emberfeletti energiájukat.

A második szakasz végeredménye: teljes összeomlás, '56. És ezt követően ismét romok, béna gazdaság, még bénább struktúra, újra érdekeltségét vesztő parasztság, és az '56-ban szerepet játszók elleni kegyetlen megtorlást követően a "barakk" leglágyabbá puhuló, de mégis terrorisztikus hatalma.

Majdnem mindegy, hogy a második kosár harmadik szakaszát mikortól és meddig datáljuk, mert akár külön értékeljük az 1956-tól 1968-ig terjedő szakaszt, mint az újbóli újjáépítés és a reform előkészítése "klasszikus" tervgazdálkodásra épülő szakaszát, és a nyolcvanas évek elejétől-közepétől a hatalom lebomlásáig és a "rendszerváltás" évéig terjedő néhány - a rendszer vezetőinek nagyrészében is az ellehetetlenüléstudat megérését hozó - évet a 68-79 reformévektől, a lényegen ez nem sokat változtat.

E szakaszra a tervgazdálkodás nyomja rá a bélyegét: hatalmas és többnyire dugába dőlt, vagy félbeszakadó, vagy politikai okokból félbeszakított beruházások; a mezőgazdaság - sok szempontból pozitív eredményeket is hozó, de felülről és nem egyszer hozzá nem értő vezetők által irányított - nagyüzemesítése, ami a számos pozitívum mellett a tervgazdálkodásba ágyazva, a marionett és/vagy laikus vezetés hatására a parasztság érdektelenségéhez vezetett; exportképtelen, vagy csak (érdektelen kereskedők által) áron alul értékesíthető termékstruktúra, hiány, felesleges készletfelhalmozás; képzetlen, majd javuló struktúrájú, de a tervgazdálkodás béklyóiban vergődő managementy; és végül a fejlesztési célokra (legalábbis így szólt az ige) felvett hitelek - az '56-os példától rettegve - életszínvonal-javításra/foltozgatásra való felhasználása, ezzel az ország eladósodási strandcsúzdára ültetése. Sikerült is a fürösztés!

Azt hiszem, felesleges tovább fecsegnem erről a korszakról, nálam bölcsebbek könyvtárnyi irodalmat alkottak már róla. Csupán két momentumra utalok, ami a fizikailag mérhető károk mellett kiemelkedő jelentőségű. Az egyik a hitvesztés, az állampolgárok jövőbe vetett bizalmának folyamatos és tökéletes aláásása, ami az általános érdektelenség, nemakarás oka lett. Számos tényező hatott, millió irányból és előbb utóbb mindenkit elért: a tegnapi hitegetőből a ma rászedettje lett és a ma hordószónokából a holnap becsapottja. De a szlogenek, csoda-jövőképek, a "holnaptól megindítjuk az életszínvonal-emelkedést" ostoba párthatározatok (X. pártkongresszus?) csak egy részét - hamar lelegyintett részét - képezik a hazug ámításnak. Sokkal nagyobb, megrázóbb és maradandóbb hatást, bizalomvesztő hatást fejtettek ki a bárgyú, rosszul tervezett, a tervezettnél mindig drágább, mindig eredménytelenebb beruházások. Az ország tele van "a te pénzedet erre pazaroltuk" emlékművekkel, naponta látja-hallja mindenki, hogy élete nagyrészét egy ostoba minta - ha lehetséges - még ostobább, túllihegett (hja, garasi ló!) utánzatára, bénán vergődő létesítményeire áldozta. És eközben sorra vesztette el azokat a kapacitásokat is, amelyek 1945-ig üstökös módra fejlődtek, európai szintet képviseltek, mint - egyetlen kiemelés - a Nagy Sziget kohászati konglomerátuma. Az újak, tervezett-elkezdett kátyúk közül is csak néhány felsorolására van erőm, memóriám: az egész kohászat, úgy ahogy van, a bányászat nagy része mint elvetélt, de addig is milliárdokat felemésztett gyermek: az eocénprogram, az együttépítő szomszédnak ostobán odavetett vízerőmű, a teljesen érthetetlen módon tönkretett alumíniumprogram, rézbánya és az új rézbányamélyítéssel próbálkozás, a járműipari fejlesztések. Ó, istenem, mennyi kidobott pénz, mennyi elpocsékolt emberi akarás, munka!

A másik elképesztő folyamat a mégis létrejövő, kisebb-nagyobb lakossági megtakarítások elvi - és ebből eredő tényleges - elzárása a termelésbe való visszaforgatás elől. Az egyetlen komolyabb kiskaput a háztáji gazdaságok jelentették, ahová a parasztság elég nagy biztonsággal fektethetett eszközöket (és ez volt két-három évtizeden keresztül a legvirágzóbb, az országnak relatíve legtöbbet nyújtó (al)ágazata), mert hisz az ilyen eszközök vagy kiáramlottak az országból (valószínűsíthető, hogy erősen korlátozott mértékben: kevés embernek volt ehhez lehetősége, ismerete, bátorsága, esze), vagy ingatlanokban tezaurálódtak, mint egyetlen ésszerű (korlátok között) legális lehetőségben, miután az aranyban és valutában tezaurálás szigorúan üldözött volt, műkincsek pedig alig vannak már az országban (és szakértelmet is kívánnak). És szaporodtak a hasznos vagy haszontalan kis házak, nagy házak, paloták, vityillók, nyaralók, villák, kiskertek, ligetek, a hatalom ostobaságának mini-emlékművei. Az már más kérdés - pszichológusoknak rágnivaló -, hogy ebből a kényszer-tezaurálási módszerből mikor, miért vált divat, státusszimbólum.

Elérkeztünk a harmadik örökségkosárhoz, a rendszerváltást követő, I. Antanty vezette négy évhez, amit csendesen (vagy néha dühödten is) csak a kegyelemdöfés négy évének szoktam becézni. Az analfabéta "történész-költő" úri(nak mondott) úrhatnám pökhendi korszak ugyanis minden hibát és ostobaságot elkövetett, amit el lehetett követni. Német üzleti kapcsolataim már induláskor, a névsor cum végzettség-foglalkozás lista láttán rémült szemeket meresztettek és kijelentették, hogy egy ilyen nehéz gazdasági helyzetben lévő, átalakulás előtt álló országot gazdasági ismereteket nélkülöző kormány csak gallyra juttathatja. Jóslatuk pontos volt: sikerült nekik.

Szerintem a következő rettenetes bűnöket követték el az országgal szemben - egy-egy gyilok a haldokló szívébe:

- Az orosz medve farbarugdosása, elfeledve azt, hogy még hullaszagot árasztva is ő a medve és mi vagyunk a róka (hogy tetszetősebb legyen: nyuszi) és ezzel együtt a szomszéd népek szapulása, a legelképesztőbb módon és a Horthy-Szállasi fasizmus nyelvi fordulatait használva. Különösen hasznos image-teremtő tevékenységet folytatott Scsúka bácsi az elfelejtett 28 millcsire (sokakhoz képest tényleg aprópénzt) támaszkodva és GDE (Garasi Demokrata Egylet) kapukon belülről rugdosva a labdát. De az egész külpolitikai indítás bűzlött a nacionalizmustól, aminek gazdasági vetületei dollármilliárdokba kerülhettek.

- A KGST felrúgása olyan sebességgel és hangnemben, ahogyan az történt. Emlékezetes számomra két dolog: (1) Garasország bombayi kirendeltségére is megérkezett az utasítás valamikor az olaj-árrobbanás idején - mesélte garasi barátom -, hogy egy év alatt 60%-kal kell emelni az exportot. A delhi főtanácsos elvtársukon kívül, aki szerint "Pártunk és kormányunk utasítását nem kritizálni, hanem teljesíteni kell", mindenki más hangulatától és vérmérsékletétől függően - vagy dőlt a röhögéstől, vagy fuldoklott a dühtől. Vannak ugyanis a gazdasági életben korlátok: termelési kapacitás, emberi agyvelő (mint korlát!), termékszínvonal, piaci igényrendszer, szokások, hagyományok, felfuttatási költségek, lekövetés (másként: followup). Aki 60% exportnövekedésről beszél(t) egy év alatt és különösen Indiában, az megveszett hatökör (volt). (2) Egy jófejű (ilyen is volt) garasi kirendeltségvezető fejtegette, hogy komoly elemzések alapján a garasi külkereskedelem krémje szerint a szovjet-garasi relációban a garasi a gazdásági kizsákmányoló oldal: alapvetően gép- és könnyűipari késztermékeket és feldolgozott agrártermékeket adott el alapvetően nyersanyagokért és mindezt jó cserearányokon. Kivételek biztos voltak, mint a timföld-alumínium program, amit soha nem tudtak megértetni velük, meg az urán-bolt, de véleményem szerint is nagy igazság lehet az állításban. Nem is publikáltak akkoriban egy sort se az elemzésből, nehogy felébredjen a medve. Na már most, ha ez így van, miért a nagy sietség? Akár igaz, akár nem, ezt se lehet (igen nagy veszteségek nélkül) ripsz-ropsz átrendezni. Egyrészt a veréb megette a szart, az oroszlán láthatóan lassabban szokik rá, másrészt dolcsijuk kevesebb van, mint ürülékük. Hogy ilyen egyszerű igazságokra miért olyan nehéz rájönni? Ez az elszakadás a KGST-től törvényszerű volt, a klíringről dollárelszámolásra áttérés is, magam is híve voltam az elméletnek hosszú évekkel előbb, mint megtörtént, de ez a ripsz-ropsz megint csak dollár milliárdokba került, biztos vagyok benne.

- A privatizáció úgy, ahogy a négy év alatt folyt. Az ugyanis egyrészt országkiárusítás jelleget kapott, másrészt a könnyebbik oldalt fogta meg, harmadrészt olyan pozíciókba hozott befektetőket, ami a garasi befektetők számára hátrányos, ill. monopoljellegű és végül sokszor nyilvánvalóan korrupciós alapokon, - sokszor a fene érti módon - egyes kapacitásokat potom áron adtak el (garasiaknak, idegeneknek egyaránt).

Igyekszem tömör lenni fenti állításaim megalapozásában. És előrebocsátom, hogy garasi kapcsolataim már akkor a külföldi tőke beengedése mellett ágáltak, amikor a Rosszemű még gatyában szaladgált és amikor még azt vágták garasi barátaim fejéhez, hogy "ki akarjátok árusítani a garasi munkásosztályt?". Indiában (mint mondtam, két évszázada kapitalizmus) figyelnek a nemzeti érdekekre: egyrészt kényes területekre (hadiipar) nem engedik be, másrészt vigyáznak rá, hol engednek meg többségi részesedést, harmadrészt nagyon ügyelnek rá, hogy az invesztíció fejlődést, mégpedig jól illeszkedő fejlődést generáljon.

Garasországban ezzel szemben mi történt? Eladták a fél belkereskedelmet, ahol egy ilyen tönkrement gazdaságban egyáltalán még nyereség képződik, méghozzá szinte kizárólag külföldi tőkének, többnyire egy-két lépésben többségi részesedést biztosítva, és amennyire árinformációkhoz lehetett jutni, bagóért. A hiba többszörös: nem tudom megnézni, milyen profittranszfer folyik ezeknél a cégeknél, de burkoltan (az importált termék árában) biztos nem kevés, láthatóan is sok, mérget veszek rá. Nem hiszem, hogy a hirtelen külkermérleg-romlásban ez nem játszik komoly szerepet. Konkrét esetet tudok, amikor a korábban is az adott üzletláncnak rendszeresen szállító garasi (!) cég a külföldi tulajdonos megjelenésétől csak "polcpénz" lefizetése mellett kaphat lehetőséget megrendelés elnyerésére. Az üzletek szépítése-fejlesztése (bősz gitárosuk üzletláncával ellentétben) alig folyik, az új tulajdonosok nem itt fektetik be a pénzüket. Erre utal az a hír is, hogy az egyik osztrák cég már a vásárlás évében háromszoros profitrátával dolgozott, mint otthon. És nem beszéltünk még az import kényelmesebbé válásáról, a garasi termelők piacvesztéséről.

A gyors politikai (Nyugat felé demonstrálva) sikert hajhászva az első két évben kiárusítottak szinte mindent, amiben még pénz és fantázia volt, még olyan apróságra sem ügyelve, hogy teljes ágazatok ne kerüljenek külföldi kézbe, Így a cukoripar, a söripar, az étolajgyártás, a papíripar, a cementipar külföldi ellenőrzés alá került. És mit tesz isten, elküldik az ajánlatkérőt a nyugati anyavállalathoz, hogy oda tartozik az export (!), árkartell jön létre, Bázelben egyeztetget a magyar kartell a nyugati vevők kartelljével, nehogy véletlenül a nyugatiak érdekeit sértse (ebből még esetleg jó is kijöhet). Mi ez, ha nem az ország érdekeinek teljes sutba dobása.

Néhány korrupciótól bűzlő ügy napfényre került, aztán gyorsan elfeledtették a néppel (Cívis Szálloda). Tudomásom van árnyékban zajló ügyről: egy a fővárosban 7 hektár területtel, hatalmas daruzott csarnokkal, anno 250 millióba került központi épülettel és egy 40 ágyas balatoni nyaralóval rendelkező építőipari vállalatot ad el napjainkban a felszámoló 120 millcsiért, tokkal-vonóval, szemétkosárral, WC-papírral egy - ahogy mondani szokás - nevét leírni nem tudó kft-nek! Mit szólsz hozzá, garasi adófizető? Egyébként a korrupció körüli sajtóhírektől, nyilatkozatoktól csak nevetőgörcsöt kaphat az ember. Volt a hírhedt szállodalánc-ügy. Nyilatkozik a felülvizsgálattal megbízott akárki: a dokumentumok átvizsgálása után megállapítható, hogy korrupció gyanúja nem merül fel (?!).

Hát ilyen kisdedóvóban élünk? Garasi urak, vagy elvtárs-urak, hát olyanról, hogy dugipénz, kenőpénz, ottfelejtett aktatáska, de leginkább svájci, vagy akár írországi zárolt 3-4 millió dolcsis számla, ami kinyílik, ha a szállodalánc az enyém (és esetleg kiszivárog erre vonatkozó hír, ha nem az enyém), nem hallottak még? Hiszen neve is volt nemrégiben még, valami furcsaság egy alaptörvénnyel kapcsolatban, nem?

Nem ide tartozik, de itt jut eszembe (hol van még a feketegazdaság témakör?): jön a hír a tv-ben, nagy hír, nagy kolomp. Fejbe lőtték az egyik délvidéki olajkereskedőt, elrabolták az aktatáskáját, beültek a nagy fehér Mercijébe és el. Később jön a hír, hogy a Merci megvan és még benne is hagyták a 13 millió nagygarast, ami valami nejlonban csak úgy hátra volt dobva. Jön a csattanó is: a sérült sértettet Délvidék lakói tisztességes, becsületes vállalkozónak ismerik (tessék fellapozni, kutya legyek, ha nem így hangzott el). Na de, kérem: (1) olajkereskedőkre viccből nem vadásznak, (2) nagy fehér Mercije Garasországon kevés becsületes vállalkozónak van (ez fokról fokra kiderülget), (3) 13 millcsi fehér pénzt nem szoktak nájlonban hordozgatni, ilyen divatos ruci a black money-nak jár ki, (4) mi lehetett az aktatáskában, ha a 13 millcsire a támadók köptek (vagy sejtették, hogy az a pénz "szám-jegyzett", az aktatáskában lévő arany, gyémánt, kokain, vagy dokumentum pedig nem lehet az). Ennyit a garasi tv-ről, meg a korrupció és feketegazdaság garasországi "üldözéséről".

- E hosszú kitérő után elérkeztünk a negyedik gyilokhoz: a garasi szövetkezeti mezőgazdaság ostoba, erőszakolt és mindenképpen káros szétveréséhez és részleges kiárusításához. Bár fentebb méltatlankodtam a parasztság érdekeltségének felszámolásán, remélem nyilvánvaló volt, hogy azt nem a kialakult struktúra miatt, hanem a tervgazdasági környezet és a rossz felülről rángatás miatt tartottam károsnak. Ismét két emléket idézek. Egy jeles dán vállalat európai export-managerével beszélgettem még a hatvanas évek elején többek között arról, hogy ismét kifogásolható módszerekkel és túlhajszoltan folyik a kollektivizálás Garasországban. Leintett. Azt mondta: Drága uram, Dániának 150 évébe került a mezőgazdaság szövetkezetesítése. Garasország nagy késésben van, ha versenyképesek akarnak lenni, sietniök kell, ha most, kis szenvedéssel, akár vérrel megoldják pár év alatt, örüljenek neki és a parasztság is boldogabb lesz így. Tőkés volt, nem kommunista. A másik: a német parlament - ha jól emlékszem - pár hónappal az újraegyesítés után úgy döntött, hogy nem dönt, nem foglalkozik a szövetkezetek feloszlatásának kérdésével. Rábízza magukra a parasztokra, tegyenek a szövetkezetekkel, amit akarnak. Erre nagy és okos Garasországban néhány buzgó politikus, miután közvéleménykutatások szerint a parasztság 5-6%-a igényelné vissza a földet - nekimegy a szövetkezeteknek és erőnek erejével szétveri, fegyverül az ingyenes kárpótlást használva fel, amit az apróember adójának (vérének) fejlesztésektől elvett hányadából képeztek (!).

Hát persze, a garasi paraszt se hülye, ha megdobják pénzzel, nem ugrik el. Igaz ettől nem lesz pénze termelőeszközre, forgóeszközökre, meg dolgozni se tud többet, mert öreg, de hiszen jönnek az osztrák sógorok, dupláját adják, csak licitálni kell, megrendezni a bejegyzéseket, oszt nyolc-tíz év múlva majd átíratjuk a sógorra, ha addig meg nem hal!? Így sikerült a pénzeteken a fél Nyugat-Garasföldet kiárusítani. Itt széltében-hosszában beszélik, nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja. A tv Pénteki Pletyka is foglalkozott vele a közelmúltban. Pá, garasi földecske.

És persze fél évszázadot zuhant a technológia. Az ember nem tudja, sírjon-e, vagy nevessen, amikor a nagy garasi tv bemutatja a modern garasi parasztot, amint lóvontatású ekével túrja a földet. Akkor, amikor az USA-ban két farmer tart el 100 lakost és most kezdenek szövetkezetesítésen gondolkodni a szegény farmerok. Ausztriában már a háború előtt inkább traktorral találkozott az ember, mint lóval, ha szántóföld mellett vonatozott. Saját élmény 1939 tájáról. Mi ez, ha nem hibbant agyvelők rémtette?

A két utóbbi témára azt lehet persze mondani, hogy az Európa Unióban úgyis közössé kell tenni mindent. Na igen, de tessék megnézni milyen lassan, óvatosan enged az érdekeiből a nemzeti tőke, milyen parázs verekedés folyik azok között is, akik már bent vannak és főként a földre hogy vigyáznak. Figyeljetek inkább Indiára, ők megtanulták, mi az idegen tőke, ne siessetek nincstelen szolgák lenni, így is azok vagytok már minden bizonnyal: hány %-a a garasi exportnak a bérmunka? 30-35?

- És végül a kárpótlás úgy, ahogy van, ugyancsak éles tőrként működött és működik továbbra is. Fentebb a kérdés parasztságot sújtó egyik oldalát már érintettük: a föld kiárusításának egyik eszközévé vált a kárpótlási jegy.

Emellett általában nem nagyon érthető, miért kell sokadszor a szerencsétlen dolgozókkal megfizettetni (próbálni, mert ténylegesen nem is lehet az anyagi és főleg lelki károkért kárpótolni, és a gyakorlat azt igazolja, hogy a tényleges "kárpótoltak" sokadszor nem a sértettek, hanem a spekulánsok, mások nyakán élősködők, a tűz közelében sürgölődők) azt, amit - minden bizonnyal a szocializmus ferde tételeiben hívők vagy/és az elnyomó hatalom talpnyalói követtek el. Az igazán jóérzésű kárvallottak nem is álltak be a sorba mások pénzén gyógyírhez jutni.

Ha ezt az elvet elkezdenők visszafelé alkalmazni, nagyon sokan nyújthatnák a markukat, akár az őseiket évszázadokkal ezelőtt ért sérelmekért. Helyesebb lett volna ezt a kérdést átlépni, különösen mikor minden garasra szükség lett volna a gazdaság stabilizálásához, átépítéséhez. Hiszen ez az államkasszát ért veszteség az inflációban, hanyatlásban visszaüt arra a kevés becsületes emberre is, akinek még egyáltalán sikerült felhasználnia a kapott kárpótlási jegyeket. Aki jól járt, az a spekuláns, aki alacsony árfolyamon felvásárolt és magas árfolyamon befektetett. Nepperek tömege foglalkozott ezzel és a felvásárlók jelentős tömege tűzközeli ember volt, aki ilymódon szinte ingyen juthatott (MRP-program és egyebek) jól működő vagyontárgyakhoz.

A kárpótlás tehát gyönyörűen folytatta az erkölcsrombolást: ha dolgozó vagy, kizsebelnek még mások bűnei miatt is és eladják a fejed fölül a gyárat is. Ha ez nem gyilok, kutya legyek.

Így fest a harmadik örökségkosár. Ha kicsit szépíteni akarjuk, elismerhető, hogy a jogalkotásban a kommunisták által elkezdett demokratizálási-piacgazdaságosítási folyamatot lényegesen előrevitték és a négy év alatt tisztességes devizatartalékot képeztek. Egyébként az örökség: agyonsértett szomszédnépek, végleg romba dőlt ipar, hibáktól hemzsegő, korrupcióbűzös és a nemzeti érdekeket sutba dobó privatizáció, szétvert mezőgazdaság, siralmas fizetési- és költségvetési passzívumok, növekvő eladósodottság és további hitvesztés.

Apropos, még egy hír a privatizációról: az ezt vizsgáló tárcaközi bizottság jelentése: negyvenhárom megvizsgált ügyből egyet sem talált rendben.

Sokan nyilatkoznak úgy, hogy nemzeti tragédia a kommunisták visszakerülése a hatalomba. A nemzeti tragédia nem ez, mert egyrészt nem a szélsőbal jött vissza, az eljátszotta kisded játékait, másrészt nem erőszakkal szerezte meg a hatalmát, hanem visszaszavazta a nép. A nemzeti tragédia az, hogy a kommunizmus bukását egy jobboldali, tehetségtelen, korrupt és a hatalomtól villámgyorsan begőzölt bagázs lovagolta meg és az, hogy amikor ennek a bagázsnak sikerült a forradalmi helyzet lenini hármas elvéből kettőt teljesítenie - ellehetetlenülő hatalom és a néptömegek vaskos elégedetlensége -, akkor a harmadik feltételre (élcsapat) nem lehetett mást találni, mint a reformkommunisták viszonylag jól szervezett csapatát. A szégyen ezúttal a tiétek, urak!

És vajon mit tud ez a reformkommunista csapat ezzel a hármas csodaörökséggel kezdeni?

Nagyrészt saját szemetjük jó adag lassan ölő méreginjekcióval beoltva. Sokat nem tudnak erről a platformról produkálni, főként, ha a később tárgyalandó témák kezelésében nem történik mielőbb döntő fordulat.

Mindenesetre ez az utolsó történelmi lehetősége a szocialistává okosodott garasi kommunista áramlatnak, hogy bizonyítson, ellenkező esetben bekövetkezik a jóslat: 1994 a garasi jobboldal halála volt, 1998 a garasi baloldal halála lesz.

V. A (régi és) új hatalom ostobaságai és vakságai

Legyünk most elnézőek a vádlottakkal szemben és ne tegyünk mi magunk különbséget ostobaság és vakság között. A vizsgált témák vagy ostobaság, vagy vakság eredményei, legyen egyelőre lényegtelen, vagy csak esetenként vélelmezzük, hogy a kórokozó, konok és ezért súlyosabb vétekként számbaveendő ostobaság (esetleg aljas okos számítás), vagy a betegségként kezelhető vakság.

Miről is van szó?

Arról, hogy az ezredév távlatából előrehaladva fel-felfénylik ugyan egy-egy bölcs, mai szóval: koncepciózus uralkodó, de Garasország "bölcs tanítói" többnyire - és főként az utolsó évszázadban az uralkodás elemi, ősidők óta ismert törvényeit se tudták, vagy ha netántán sejtettek is valamit róla -, nem alkalmazták.

Hammurabi, a legnagyobbnak ismert babiloni és talán minden idők egyik legnagyobb uralkodója már tudta - és kőoszlopba vésette -, hogy "csak az törvény, amit végre is lehet hajtatni", azaz garasiul: ha egyszer túlfeszíted a húrt, olyat kérsz alattvalóidtól, amit korbácsos pribékekkel se lehet végrehajtatni, vagy egyszerűen gyenge vagy a végrehajtásban (korrupt hivatalnokok, alulfizetett vagy ellenfeleid által túlfizetett végrehajtók, részrehajló bírák), akkor kár keménykedned, csak a saját sírod ásod. Első alkalommal fellélegeznek, másodszor már megmosolyognak, harmadszor rászednek, aztán meg csak kinevetnek és végül kihajítanak. Erre Garasország atyái évtizedek óta mással se foglalkoznak, mint hogy miniszter minisztert váltva csavarnak egyet az adófizető adózók présén és csodálkoznak, hogy az adóbevétel nem nő "csavar-arányosan", a feketegazdaság és a törvények-rendeletek mind nyíltabb leköpése pedig úgy nő, úgy szaporodik, mint a bolondgomba. No1 konok ostobaság, nemde? Nehéz vakságnak nevezni.

A másik alaptörvény, hogy valami tömeg (vagy ha az nem, pontosan körvonalazható, kikezdhetetlen, acélos mag) kell, hogy álljon a hatalom mögött, akire-amire támaszkodni lehet, rákönyökölve mászni felfelé. "Adjatok egy fix pontot és kimozdítom a Földet sarkaiból," mondta Arkhimédész. A szocializmus atyái ezeket az alapigazságokat is elfeledték, illetve a sztálini retorika szajkózott valamit a munkás-paraszt hatalomról, a nagy sztálini nemzetiségi politikáról, de a valóság, a szomorú valóság az volt, hogy a munkásság éhbérért dolgozott, a parasztság kiherélődött soraiban időnként éhínség dúlt, a nemzetiségi kérdésnél pedig elég Csecsnjára utalni. Nálunk pedig jött az antantyi nagy demokrácia és egyszerre megint minden a feje tetejére állt, illetve a szólamok is felülről csak a nem létező polgárságig szóltak, a munkásság, intelligencia, le volt a magasból sajnálva, a parasztság pedig politikai lobogóvá válva a csupasz ülepére kapott egy kis "földosztás-tapaszt", a többiek bőrnyúzása eredményeként, aztán - snitt.

Itt van továbbá a hatalmon lévők felülemelkedése a törvényen, az (a szomorú tény), hogy egymás vétkeit a végtelenségig takargatták. Valószínűleg elég általánosan ismert tény, hogy létezett a 0-ás perek, tanácsok és ügyvédek intézménye. Ha valamelyik pártvezér, vagy politikai-gazdasági csúcsfigura (sűska, mondja az orosz) megbotlott, nem, hogy nyilvános tárgyalásra nem kerülhetett sor, de hétköznapi zártra se, a 0-ás jogosítvánnyal rendelkező tanácsok, bírák és ügyvédek, akiknek rendíthetetlen párthűségről kellett tanúbizonyságot tenniök, láthattak, hallhattak és takargattak. Csak a legcsúnyább kiszivárgások esetén került sor nyilvánosságra. Pedig ez, elvtársak, ősi kormányzási törvénynek mond ellent: a belső gazemberségeket gyorsan és gorombábban kell felszámolni, mint a külsőket, a hatalmi körön kívülieket, mert különben elrohad az egész, mint az alma, ha nem vágják ki a rothadt részt, vagy ahogy az üszkösödő lábujj napok alatt szepszist okoz. Az aranyzsinórt nemcsak a hatalmi harc fegyverének találták ki, hanem a megszédültek gyors eltávolításának eszköze is volt. A sok egyéb szempontból aljas, így gyűlöletes fehérparipás korszakban szimpatikus volt a kaszinóból kiutasítás, ami a korrupt vagy sikkasztó, vagy egyéb módon megbillent uraknak szóló öngyilkosság-utasítás volt. Ez a törvényenkívüliség is nyugodtan vélelmezhető súlyos ostobaságnak. Az eredménye szörnyű volt: évről évre kitapinthatóan mélyülő korrupció és az erkölcsök rohamos züllése: "Amit szabad Jupiternek (ajaj, milyen Jupitereknek), szabad nekem is" alapon.

Ennek a törvényenkívüliségnek a párja volt a kiváltságok rendszere. Szinte hihetetlen, hogy a szocialista elveket papoló vezérek és kiszolgálóik milyen fantasztikus kiváltságrendszert építettek ki néhány évtized alatt és zárták ki ezzel a lakosság nagy részét bizonyos javak, szolgáltatások eléréséből. A legalaposabb és legfényűzőbb ez a rendszer a Szovjetunióban volt, ahol a lakások, házak, megközelíthetetlen dácsák, kocsik automatikus "kiutalása" mellett a csak az elitet kiszolgáló üzletek léteztek, ahol a legnagyobb nyomorperiódusokban is lehetett (és igen kedvezményes áron) kapni, ami csak szem-szájnak ingere, külön VIP-várók léteztek(nek?) pályaudvarokon, repülőtereken, külön pénztárak színházakban, mozikban és egyéb fityfenék. Garasiéknál a "szolgáltatások" köre szűkebb, a hozzáférők száma bővebb volt, mint nagy barátjuknál, de még Trabanthoz is úgy lehetett hozzájutni hosszú évek helyett néhány hét alatt, ha a Belkereskedelmi Minisztérium illetékes főosztályvezetőjét ismerte a halandó, vagy "leszólatni" tudott megfelelő szintről. Ilyen szempontból is "lágyabb" barakk volt Garasország.

Ez a két ostobaságcsokor a rendszerváltással eltűnt (remélhetőleg örökre), a kiváltságokra törekvés azonban megmaradt, ami először abban nyilvánult meg, hogy az Antanty kormány egyik első dolga volt a bársonyszékben ülők és a képviselők jövedelmét 20%-kal megemelni és mindenféle pluszokat bevezetni. Majd mind nyilvánvalóbbá vált, hogy a kiváltságok osztogatása más - tőkés módszerekkel folyik. Kiemelkedően magas jövedelmek állami javadalmazása, rokonok álláshoz juttatása, óriási végkielégítések, vezető államhivatalnoknak a Parlamentbe fészkelése a dicsőnek nem mondható (le)szereplés után. Számomra ennél is nagyobb magdöbbenést keltett, hogy az újra hatalomra került szocialisták akkor emelték meg saját jövedelmüket megint csak cca. 20%-kal, amikor mindenki más kisebb mértékű emelésben részesült. Éppen akkor fejeződött be a vasutasokkal folytatott bérvita, amikor is 10%-ot kaptak és "személyes garanciát" (értéke a helyzetből adódóan=0) a Garasországi Államvasutak vezérétől további 2%-ra. Valószínű, hogy ő komolyan is gondolta. Na de urak és különösen elvtárs-urak, ez a bizalomvesztés legbiztosabb útja és így mérhetetlen ostobaság (ha nem akarjuk nevén nevezni)!

Sorolhatnám a régi vagy régi eredetű ostobaságokat, de mint a cím zárójele is jelzi, az új (tegnapi és mai) hatalom ostobaságaira való rámutatás az igazi cél.

Antantyék ostobaságai közül néhánnyal más témakörnél már foglalkoztunk, most csupán kettőre térünk még ki.

Az egyik a néptömegek (nevezhetjük őket dolgozóknak is, vagy az ország állampolgárai többségének is) és a még mindig megkülönböztethető kisebbségek a XX. században döbbenetes lenézése és ezzel párhuzamosan a címek, rangok, a tényleges, vagy "szerzett" előkelő származás előtti mind nagyobb hajbókolás. Nem volt véletlen a régi szegényparasztság érezhető riadalma, a rádióban is elhangzott "visszajönnek az urak és én ismét a cselédjük leszek" és a munkásság először csak suttogó, majd mind hangosabb "jobb volt"-ja. Ezeknek az osztályoknak (rétegeknek?) a riadalma kevés lett volna a '94-es fordulathoz. Ez a magas lóról kezelés azonban ellenszenvet váltott ki az értelmiség, sőt az új vállalkozói réteg jelentős részében is, ami együttes hatásában a biztos bukáshoz vezetett.

A másik kiáltó ostobaság a hazatért disszidensek és a nyugati szakértők előtti teljes behódolás. Biztos vagyok benne, hogy a kivételszámba menő kevesek nem sértődnek meg. Megfejthetetlen rejtély, hogy amíg olyan közgazdász koponya, mint a szocialista hiány elemzője, aki a szocialista gazdasági rend legrejtettebb titkait is kristálytisztán látta, vagy az egyik garasi egyetem rektora, akinek a vezetése mellett kialakulhatott az oktatásban az ortodox gondolkodás kritikája, ma az USA egyetemein oktatnak és senki meg nem kérdezi őket, mit kellene tenni, addig itthon az államhivatalok tömege szinte egy lépést se tesz nyugati (nyugati emlőkön nevelkedett, nyugati módszereket és nyugati közeget ismerő) tanácsadó cégek tanácsai nélkül. Az eredmény: borsos áron a szegények és kisvállalkozók nyúzása. Halkan szabad csak megjegyezni, hogy azokkal értek egyet, akik a Világbanknak és IMF-nek való teljes behódolást is rombolónak tartják. Nem Garasország az egyetlen ország, amely a kényszerű tanácskövetés miatt rohan a társadalmi konfliktusok betemethetetlenre mélyülő gödre felé, az önpusztulás felé.

És hazatért nagyjaik között hányan vannak, akik a hazai jövedelmi szint többszöröséért elfoglaltak egy-egy fontos széket, némelyikük nemes ősök nevét is viselte, és néhány hónap alatt bebizonyították magukról, hogy vagy sült marhák, vagy még azok se. Egy nagynevűvel kapcsolatban Ottó bácsi is megengedett magának egy nem is túlzottan diplomatikus megjegyzést: "XY-t nem nagy esze miatt szeretjük". Nem örült ezek szereplésének más, mint a garasi manager-réteg: a hazatértek húzták magukkal az itthoniak jövedelmét. Nagyjaik közül is leginkább az '56-os vezérek szereplése tetszik: marakodásuk és sikkasztásaik mindinkább alátámasztják '56-ra vonatkozó csendes különvéleményemet. Lehet, hogy '56 második szakaszában több volt már köztük a történelem szemétdombjára való, mint a hős forradalmár?

A tegnap és ma hatalmasai egyaránt vakok a gazdaság működéséhez elengedhetetlen alappillérek megteremtésének kérdésében. Mit tartok annak, mire célzok?

Talán nem hibázok nagyot, ha négy tényezőben látom az alappillért:

1. Stabil (nagyon stabil) szabályzórendszer. Ezzel szemben mit csinálnak okos, okosabb és végül a Megváltó szerepét magára öltő pénzügyminisztereik? (Csak mint leglényegesebbek). Nyikkan egyet a nyugati tanácsadó , vagy hitelező és elkezdenek húzni egyet azok nadrágszíján, akik addig is fizettek, megváltoztatva a vonatkozó rendeleteket, akár az Alkotmányt is. Pokoli sötétség!

2. Finanszírozásra képes, jól működő, ötletadó bankrendszer. Ezzel szemben mi van Garasországon? A mostanság céltáblául szolgáló egyik vezető bank tényleg sötét intézmény, hitelnyújtásra képtelen, a butaság sokszor süt belőle, óriási veszteségeket okozott barátaimnak is, amíg volt merszük vállalkozni. De ez csak egy a háromból. Próbáltak a dicső bankból kitántorogni, de a másik kettőnek ugyanolyan rossz híre volt, végül ezzel párhuzamosan számlát nyitottak egy nyugati érdekeltségnél is, és nagyon büszkék voltak, amíg rá nem jöttek, hogy - ha lehetséges - még betegebb. Végül is ugyanabból a közegből merít.

Ennél is nagyobb baj azonban, hogy a kisbankoknál gazemberség gazemberséget ér és láss csodát világ: eleddig a markukba nevettek. Pedig a banki szféra olyan világ, ahol azt is megnézik, hogy volt-e már bankja, gyakorlata, tisztességesen csinálta-e? Hogyan lehetséges, hogy hazaszédül Grósz úr, bankot alapít, majd két év múlva csőd, fut a sok kisember a pénze után, vagy Blacksmith úr (ugyancsak hazaszédül), kereskedik - előbb-utóbb ki fog derülni, hogy tényleg csalárd módon -, majd az Állam bácsival társulva bankot alapít és két-három év múlva ismétlődik a Kybli-sztori. Micsoda (minimum!) felelőtlenség ez az Állam bácsi, adószedő gazdánk részéről. Mikor is történt ez? Ez a tehetetlen, korrupt és sok sejtjében aljás bankvilág a fejlődés egyik legnagyobb gátja.

3. Hatékony és még tisztességesebb elvonó struktúra. Ezzel szemben mi a valóság? Lényegében két intézményről van szó, amelyeket a Nagy Megváltó most egybe akar vonni, miután ellenezte a két vagyonkezelő szervezet összevonását és összevonták, mintha egyébként is lehetséges lenne két girhes kuvaszból egy méltóságteljes oroszlánt gyúrni. Az GAH-ról és a GOVP-ről van ugyebár szó. Néhány adalék a barátaim tapasztalataiból:

GAH: Három napja hiába hívják az ügyintézőt, a központ foglalt, majd órák múlva jelentkezik, majd a mellék foglalt, majd egy újabb félnap múlva felveszik, de nincs a helyén, mindjárt szólunk, aztán örök időkre otthagyják az ügyfelet.

Próbálkozik az első főnökkel új erővel, megtudja a közvetlenjét, "úgyse veszik fel" megjegyzés kíséretében.

Valóban nem veszik fel. Panasz a telefonosnak, válaszol: "most szóltam az igazgatói titkárságon, hogy mi van, leszúrtak, hogy igenis mindenki felveszi a telefont (jobban tudják, mint a telefonos), téboly ez itt, kérem". Ennyit a hatékonyságról és Parkinsonról.

Megbízhatóság: kiküldik a soros (haj, nem Soros) egyenleget, teljesen más, mint a cégnél és mint a tőlük kapott legutóbbi adatokból következne. Egyeztetés. Ja, hát most álltunk át mit tudom én mire. Egy ilyen hivatal hibázhat! És a vállát vonogatja! Majd legközelebb. Megint nem stimmel semmi. Költöztünk. (Ilyen nehéz) érdeklődésre információ: legkésőbb a jövő héten megkapják a visszaigénylést. Három nappal az ígért dátum után: mégse, ellenőrzésre cetliződtek meg, eltarthat még egy darabig. Csak így, semmi határidő, semmi elnézés, ha beledöglik a vállalkozás, hát beledöglik.

Tisztesség: Két éven belül a második revízió. A bemutatkozásnál a revizor kérdésre közli, hogy mert ilyen a tevékenység meg a forgalom, majd kérdés nélkül hozzáteszi: "nem vállalkozó az, aki ilyen cégnél nem spájzol be kétmilliót egy ilyen revízióra". A nemleges fejrázást három hónapos kínvallatás, a könyvelés teljés leblokkolása követi és 2,1 millió hajánál fogva előráncigált képtelenség, amit az első fellebbezésre visszaszív a főnöksége. Ennek az ismeretében biztosra vehető a tv-ben bemutatott zsarolási kísérlet, amit két revizor elkapása, tettenérése(!!!), majd azonnali szabadlábra helyezése követett. Szegény kis rendőr! (rögtön meg tetszik érteni.)

GOVP: a telefon valamivel jobb, az udvariatlanság - ha lehet - rosszabb, teljes kiszolgáltatottsága a kicsiknek, mondják barátaim. Hatékonyság? Emlékezetesek az 1992-93-as évek: egy másfél év késéssel küldték ki a "kivetéseket". Egy darabig jó volt, ha a bizonytalanságban van egyáltalán valami jó, aztán egycsapásra olyan összegekről szóló követelések jelentek meg, hogy aki nem figyelt, nem volt tökéletesen naprakész, azt megette a fene. Aztán egyenlegek soha, vagy nagy könyörgésre, aztán "manuális" javítások a számítógépben, aztán hiába kért bizonylatok, sürgetésre se kerülnek elő az eredetiek. Ajaj, nagy a rend. Hallani lehetett a '80-as évek végén olyan cégről, amelyik majdnem feldobta a talpát, mert 48 millcsit tévesen vetett ki a GOVP.

Tisztesség: milyen tisztesség lehet ott, ahol vámosok másodállásban "szakértősködve" alkalmankénti 2-3000,- NG-ért állítanak ki vámpapírokat pl. használt autók behozatalakor. Vagy ahol vámőrzésbe vagy mibe vett vegyszerezett fűtőolajat besétáló emberek egyszerűen és azóta is büntetlenül kilopnak? Jaj, kis rendőrünk!!

Mindkét intézménynél alulfizetettség. Az ostobaság szinte süt.

Ha ezt a két intézményt rendbe tenné a hatalom, megfizetné az ottdolgozókat, pontossá és szakszerűvé a munkájukat, kioktatná az elemi udvariassági ismeretekre, megtanítaná tanácsot adni ott, ahol az egyszerűbb, mint aztán számon kérni, egyszeriben nem lenne ekkora fejfájás a költségvetési mérleghiány körül.

4. És amíg talpra nem áll Garasország, szükség van hatékony és elektrongyorsítói sebességre állított gazdasági számonkérő gépezetre: így működő rendőrségre, gazdasági rendőrségre és igazságszolgáltatásra.

Mert ami ezen a területen folyik, az már nevetséges és botrányos: közhírré teszik, hogy a kohászati kombinát körüli szélhámosság (csupán egy adott dátumig) 18 milliárdot vitt el, majd csend; hogy a Grósz-balhé csak a Kybli Banknál tizenegynéhány milliárdot úsztatott el, majd néma csend; hogy a bankok konszolidációja (ha a fülem most nem cseng) 300 milliárdos program, majd fel sem vetődik, hogy ezért nem csak a múlt rendszer felel, hiszen szinte aznap halljuk, hogy a rendszerváltás óta a bankok által rosszul (mindenki tudja, hogy ez min. 10% visszacsúsztatott "zseb"-pénzt jelent) kihelyezett hitelek állománya 21 milliárd és másnap El Tailor (egy hölgyismerősöm állítja: aki ilyen pár hajszállal próbálja leplezni kopasz ülepét - felül hordja - az bármi más aljasságra is képes) feláll a Parlamentben és nyilatkozik, hogy ez a bankéletben szinte természetes dolog; hogy a lapos Lumpi-gyerek elsíbolt ugyancsak... most egy tízes jut az eszembe, aztán igazán mély csend: hogy a Blacksmith double action duo az Agrarian Bank of Falanxnál 8 milliárdot, azonkívül 345 milliót síbolt el és kenőpénzért osztogatta a kegyeket állami asszisztencia mellett, majd kétszer egymásután szabadlábra helyezés, s az első és második mentőakció között 1,5 millió angol font kimentése banki segédlettei az országból (állj meg melós, vagy akár nemlétező polgár, ez mai árfolyamon 300 MILLIÓ NG és ezt az orrod előtt síboltatja ki az országból a tolvaj egészségét féltő (dedó)demo-kratikus nagy garasi igazságszolgáltatás). Óh, a családszerető apa! Folytassam? A Horda X-szel 5-6 milliárdon vitatkozik a GAH, amíg bottal üthetjük a nyomát (a pénznek, elsősorban, persze). Na és az apróka rókák, mint például az úszók csodaszervezője, aki úgy elbújt a világ szalmakazlában, mint egy tű, biztos jó haverjai vannak a keresők között. Majd viszontlátjuk még, mint kiérdemesült jó hazafit.

"Folytatnám, proletár, de unnád, tudom, hogy nem élsz lazacon". Miért nem síbolsz pár milliárdot? Lazacozhatnál és a hajad szála se görbülne!

Ha néha sikerülne egyet-egyet becserkészni és nem a fűszerest sarcolgatni, hanem konszenzusra jutni vele, nem lenne szükség országmentő programokra. Ehhez viszont becsületre és észre lenne szükség odafent.

VI. A neokapitalista gazdaság új bajnokai

Látó emberek fejtették ki a rendszerváltás közepe táján, miként körvonalazható az új garasi tőkés réteg struktúrája. Az újgazdagok három rétegből ötvöződtek. Az egyik réteg kétségkívül a szocialista manager-gárda, illetve ennek az a rétege, amely elég aljas volt ahhoz, hogy kihasználva az átalakulás elején hozott törvények adta lehetőségeket garasokért felvásárolja magának, illetve akármi más módon megszerezze magának azokat a tulajdontárgyakat, amelyek még alkalmasak voltak profit kitermelésére.

A másik - és nem kevésbé aljas - réteg az Antanty-kormány és az uralkodó pártok egyes elemei, valamint az ezek körül nyüzsgő, többnyire minden hájjal megkent "bizalmi" hadsereg, akik a gazdaság még életképesnek tartott elemeiből "mazsoláztak" nem kevés sikerrel. Sok szóbeszéd hallatszik erről a témáról: ózerói földbirtokosról, aki igen magas polcon ült a négy év utolsó hónapjaiban, a Rosszeműről, aki a Lovely cukrászdát a legmagasabb ajánlat feléért adatta el "jóismerősnek", ózerói étteremláncról, ami a volt legmagasabb kezekbe került, de ezek egyrészt vagy igazak, vagy nem, másrészt csak cseppek a tengerben. A nagyvonalú szélhámosságokra nagyrészt sohasem fog fény derülni - mondta barátomnak egy rendőrnyomozó, akinek egy nyilvánvaló vámcsalást jelentett be és az is ott fekszik már vagy másfél éve. Elindulunk egy forró nyomon, mondta, aztán vagy elveszik tőlünk az ügyet, vagy a bírósági szakaszban "eldajkálják". Halvány remények azért vannak, hogy előbb-utóbb nyilvánosságra kerülnek olyan ügyek, mint a százezer NG-sal 10 milliárdos üzem megkaparintása, ahol még ráadásul semmi lényeges nem történik a felélesztés érdekében. Vagy feltárja egyszer egy kormány, vagy igazság(?)szolgáltatás, hogy a volt költőcskéből miként válhat valaki gazdag vállalkozóvá, vagy esetleg megkérdezik Scsúka urat pl. arról, hogy az Antantypuszipajtáskodás idején egy filmforgatókönyv készítésére felvett 28 millióval elszámolt-e már?

És végül a harmadik réteg: az átkosban már volt, vagy azóta a tettek mezejére lépett köztörvényes bűnözök, akik vagy glóriát kaptak a fejük fölé és ma elismert "vállalkozókként" szerepelnek a sajtóban, tv-ben, komoly szervezetekben képviselnek tisztességes embereket is, vagy még a rendőrség is pontosan tudja, hogy milyen minőségű és mennyiségű vaj van a fejükön, de ettől nyugodtan furikáznak 500-as vagy 600-as Mercijükön és számukat csak az időnkénti egymás-irtás csökkenti (ha csökkenti), mert a bánt(ha)tatlanság tudatában tüdőrák-tempóban burjánzanak.

Amint a pénz dugdosnivalóból elismerést kiváltó mércévé lépett elő, egy sor addig évi néhányszázezer forint jövedelmet bevalló ember jelent meg a beruházási piacon és vásárolt, fektetett be többtízmilliós értékeket. Érdekes, hogy a dolgozó-nyomorgó nyakáthúzó állampolgárokon kívül ez senkinek sem tűnt fel, pedig aki egy picit is ismerte az átkos időket, az tudja, hogy körülbelül három módon születhettek ezek a "jövedelmek": rendszeres és módszeres adócsalásból (hallottam kőművesmesterről, aki 48 millió social insurance-val tartozott az államnak, amikor elcsípték, de aztán - mint rendesen, vele se történt semmi), ugyancsak rendszeres és módszeres vámcsalásból (egyik mind fényesebb üstökösünk így "eredeti tőkefelhalmozott" már a hatvanas évek vége óta), egy volt rendőrtiszt mondta róla nemrégiben; közismert volt, hogy köztörvényes bűnöző, csak talán kis falat volt még akkoriban, így "átesett a szűrőn". A harmadik alkategória pedig a sikkasztó-csaló-lopó állami alkalmazott volt, valószínűsíthető, hogy ez eltörpül a másik kettő mellett.

És hogy milyen primitív módon dől be - vagy van "beetetve" - ezeknek a rétegeknek még a sajtó-tv is, arra jellemző az olajkereskedő esete, amit fentebb már ecseteltem. Igaz, az sem kizárt, hogy ez a nagyon tisztességes olajkereskedő már annak az újszülött vállalkozói rétegnek a tagja, amely nem az átkosból, vagy a nagy garasi melldöngető hazamentők (otthonra vagyonmentők) négyéves gazdasággyilkosok kezéből ették és gyűjtötték a mannát, hanem önmegvalósító gazemberekként tanultak birodalmakat építeni. Ezeknek az arcképcsarnoka aztán igazán fenomenális. Többségük 3-4 év leforgása alatt vállalatbirodalmat épített fel a semmiből, vagy a külföldön összedalolt, esetleg másként megkeresett aprópénzből. Természetesen legális módszerekkel, legfeljebb "joghézagok" kihasználásával, esetleg olyan off-shore cégekkel a hátuk mögött, amilyent egy itthon élő magyar kulinak nem engedélyeznek, de amivel ezek az urak nyugodtan hazajöhettek, vagy ezek megalapítása céljából néhány hétre külföldre rándulhattak és itthon óriási üdvrivalgás fogadta őket. Van köztük ciprusi tőke-eredetű dalosmadár ma már süllyedő hajóval, panamai rock-császár Mirnyj-garanciára épült márványpalotával és a külföldieknek el nem kótyavetyélt - érdekes módon monopóliumkérdésekkel nem küszködő gyors egymásutánban elnyert kereskedelmi hálózatok egész rendszerével, magánimport vámhézagra épített számítógépes birodalmak dicső üvegpalotával, széles pofával, amelyek sorba roppantak össze, amint az importliberalizálással versenyhelyzetbe kerültek, kivéve egyet, aki pont akkor a hatalom legkedvesebb gyermeke volt. Van köztük szexbajnok vám-tornász pacsirta, aki hazatérte után azzal kezdte, hogy jónéhány nyugati személygépkocsit a köztársasági garasi rendőrségnek ajándékozott és - íme - azóta a "servus fidibus" jelszó az ő vonatkozásában tökéletesen működik. Talán unalmas ismétlés, de vannak tízmilliárdot sikkasztó Grószok, akik vagy három éve élvezik a rendőrség és a nép türelmét, Samek és focicsapat-tulajdonosok; Horda X-ek, akiknek valahogy az istennek se jut pénzük adóra, vagy VAT-ra, Lumpik, akikbe az aranyban és olajban dúskáló Defence Army és a hatalmas fejlesztési tartalékokkal rendelkező GAV milliárdos nagyságrendű bizalmat vetett. És igazán megható, ahogy az igazság(?)szolgáltatás sietett két - fele hoci vissza a zsebembe elven idegen pénzt osztogató - gyémántkereskedő-aranyműves bankvezér egészségét a rendőrségtől óvni. Ismét lakat alatt - ezúttal csempészet gyanújával - a hazatért magyar származású tőkések e bájos és zseniális szövegű gyöngyszeme! Majd két nap múlva ismét szabadlábon! Kis rendőröm, mennyire igazad volt! Nagy itt a játszma! Ahhoz, hogy a NBG-ból az aranytömböket egy ilyen alak vásárolgassa, azt hiszem, valamivel több kell, mint pénz, legalább jó magas vételár. És a vásárlás céljának ismeretében már ennek is gyanúsnak kell lennie!

De hogy aztán ez az arany évekig ki-be sétálgasson, szaporodjék és ezt ugyancsak évekig senki se vegye észre? Nagyon jó kis játszma. Az ötletadó se lehet utolsó kutyuska, az vagy gyakorolt már ilyet, vagy magas karszékből asszisztált hozzá. Nyilván akkor és most se két garasért.

És ezeknek a kiváltságos szélhámosoknak a magabiztosságára jellemző, hogy egyikük, aki néhány deka árunál többet életében nem gyártott vagy gyártatott, a GGYOSZ élén pipiskedik (egyben legalább biztos igaza van: nem az apró elvonásokkal lehet legyőzni a krízist), a másik három nappal azután, hogy csődöt jelentett, manager-tanfolyamon előadást tartott arról, miként kell csődbement vállalkozásokat dicsőségre vinni. A röhögőgépes nagy garasi üzletember dicső tanítványa!

Félreértés ne essék: létezik persze egy ezeknél létszámukat tekintve sokkal szélesebb becsületes-tisztességes vállalkozó réteg. Ezek azok, akiket a hátuk mögött kikacagnak, vagy akiknek a kedvesei a csődtől félve sírnak, akik nem bírják (a másutt részletezett) adó-korrupció- "valakiből csak meg kell az államnak élnie" prést és vagy szép lassan belecsúsznak a legalább szürke megoldásokba, vagy néhány év alatt kicsúsznak a gazdasági életből.

A hazatértek között is akadnak - kiváltságok nélkül is - jól működő vállalkozók, akik tetejébe egykori tulajdonuk visszavásárlására is rákényszerülhettek. Tisztelet nekik, kevesen vannak és ők bizonyára nálam tisztábban látják a visszásságokat.

És most nézzük a Garasországon megjelent külföldi tőkét.

Ez esetben - nem azért, mert a meghatottság elszorítja a torkomat - a tisztességes (vagy legalábbis annak tűnő) réteggel kezdem. Itt ugyanis van néhány jelentős vállalkozás, ahol az eddigi működés arra enged következtetni, hogy nem pillanatnyi előnyök meglovagolása a céljuk, hanem tartósnak tűnő céljaik vannak. Tehát nem kizsigerelés, hanem a komparatív előnyök kulturált módszerekkel való kihasználása a fogadó ország szempontjainak elfogadásával. Időnként a lobbyzást talán túlzásba viszi egyik-másik (kis ország - nagy gazdasági hatalom ellentét), de ez már a nyomásnak engedés vagy nem engedés kérdése. Ilyenek a nagy világcégek: General Electric, Opel, Suzuki, Ford, Audi, Philips. Bár egyik-másik éhbérért dolgoztat kulikat, alapvetően a távol-keletinél alacsonyabb bérek érdeklik.

Második rétegként azokat említem, amelyek a maguk szempontjából nem tettek különösebben kirívó dolgot, csak kihasználták a négy év ostobaságait, a haza kincseinek politikailag motivált sietős kiárusítását, azt, hogy a nyugati szakértők vezette privatizáció során érdekeiket játszi könnyűséggel tudták érvényesíteni, és minden bizonnyal korrumpáltak, ahol csak tudtak. Így fordulhatott elő, hogy komplett mezőgazdasági termékfeldolgozó ágazatok kerültek monopol-birtokosok kezébe, illetve oly szűk körű tulajdonosi szerkezet alakulhatott ki, amely gyorsan létrehozhatta kartelljét, büntetlenül korlátozhatta a garasországi szervezet döntési szabadságát, szoríthatta ki a garasi konkurenciát a piacról. Garasi szempontból egyszerűen a bűn kategóriájába tartozik a kereskedelmi hálózat kiárusítása olyan külföldi tőkének, amely a termelődő profitot (és a gyenge termelőstruktúra miatt az egyetlen igazán jól képződő profitot) nem ruházza be Garasországon és gyakorlatilag beszünteti a garasi áru értékesítését, ill. többszörös áron adja el azt. Ezekkel a gondokkal részletesebben foglalkozom a privatizációról szóló fejezetben.

Harmadik réteg itt nincs. Nem érdemes ugyanis időt vesztegetni azokra a hihetetlen tömegben megjelent apró szélhámosokra, akik egy-egy üzlet erejéig arattak, becsaptak néhány újonc vagy nem kellően óvatos vállalkozót, hébe-hóba jelentősebb céget is, majd távoztak vagy beépültek - többnyire kisebb - vegyes vállalatba és ott mint garasi szervezettel állunk velük szemben.

Egyetlen esetet emelnék ki, amely a szemem előtt zajlott le és a jelentősége is meglehetősen számottevő. Megjelenik az egyik ózerói kikötőben Sz. orosz vállalkozó egy Mercedessel, majd egy Jaguárral, vesz egy használt lakóhajót, azt "odaajándékozza" magyar "partnerének", vesz magának 80 000,- dolcsiért egy amerikai luxusyachtot, majd kiköt még két kisebb yachtot, eszik-iszik-nőzik egy-másfél évet, elkotyogja, hogy a Nagy Kohászati Kombinátnak szállít ércet és részt vesz annak meg egyebeknek a privatizációjában, majd egyszercsak két hét leforgása alatt elad maga körül mindent és nyomtalanul eltűnik. Így alakította az orosz tőke a garasi gazdaságot.

Ide kívánkozik az orosz és ukrán maffiák egymás-irtása, de azt hiszem és remélem, hogy a "nagy gazdasági élet"-re nincs komoly befolyásuk.

Vll. A jólét oszlopai: ipar, mezőgazdaság, kereskedelem

Az eddig elmondottakban vázoltam már néhány szempontból a három ágazatot érintő, történelmileg közelmúltnak tekinthető időszak történéseit, az azokról alkotott véleményemet, talán hasznos lehet azonban röviden összefoglalni a mai helyzetet.

1. A garasi ipar nyilván nem tartozott a legfejlettebbek közé, néhány szektora azonban - elsősorban bevándoroltak, zsidók és külföldiek, külföldi tőke munkájának köszönhetően - megállta a helyét Európában. Módomban állt tanulmányozni a Nagy Sziget kohászatának történelmét és döbbenten jöttem rá, hogy a zsidó tulajdonosok keze alatt üstökös módjára, precízebben fogalmazva exponenciálisan fejlődött Közép- (és nem Közép-Kelet-) Európa egyik legnagyobb ipari konglomerátumává, míg a háborút követő tapsorkánnal kísért fejlődés sima, és nem is nagyon meredek lineáris növekedés volt a '70-es évek közepéig, amíg a görbe nem tört meg, majd tetőzött. A második világháború alatt a Nagy Sziget repülőgépgyára, a Rab motorgyárral együttműködve naponta egy Messerschmidt vadászgépet bocsátott ki, ami világszínvonalat jelentett. A bevándorolt nagyvállalkozók neve is Európa-szerte ismert volt, s a rádió- és telefongyártás is elfogadható szinten mozgott.

Erre az elfogadható szintre rakódott rá, ezt erőszakolta meg a központi tervgazdálkodás "vas és acél országa leszünk" koncepciója, amelynek "eredménye" közismert és fentebb már pár szóval ecseteltem. Egészében elvetni, semmisnek tekinteni azonban ezeket az erőfeszítéseket és az erőfeszítések minden gyümölcsét éppoly hiba lenne, mint nem látni a katasztrofális hibákat. Létrejöttek, vagy a meglévő alapokra ráépültek olyan kapacitások is, amelyek vagy úgy, ahogy a privatizáció küszöbéhez értek, vagy kisebb továbbfejlesztéssel a legmodernebb nyugati cégek számára is jó falatnak bizonyultak. Gondoljunk a gyógyszeriparra, a lámpagyártásra, a halódásaiban is értéket képviselő buszgyártásra, az erőműveket produkáló üzemekre. Nagyon büszkék voltak ugyan a garasiak az elektronikai iparra és a könnyűiparukra, azt hiszem azonban, hogy mind technológiai szintjüket, mind a produktumokat tekintve az utóbbi 10-15 évben fokozatos lemorzsolódás jellemezte őket.

Összességét tekintve ez az ipar nem sokra jó, nagyobb hiba azonban, hogy a fejlesztésére nincs egy garas garasi tőke se. Az újgazdag garasi réteg ipari potenciál szempontjából luftballon, szélhámos, vagy egyszerűen kereskedelmi szivattyú és nincs benne semmi komoly hajlandóság (és nem is lesz, amíg egyrészről ilyen ostoba az elvonások rendszere, másrészt amíg ennyire szabadon garázdálkodhat) valamivel is kockázatosabb területekre kalandozni, mint ahol ilyen jól meg tudja szedni magát. Mi tehát a garasi ipar jövője? Az ijesztően gyors (a továbbiakban valószínűleg még gyorsuló) elgarasiatlanodás. És mit tehet az ipar fejlesztéséért a kormányzat? Semmit. Meg kell próbálnia fékezni az elkótyavetélést és javítani a kótya-vetye kondícióit, meg irtóháborút indítva a nagy és pokolfekete feketegazdaság ellen (nem a kisvállalkozók és kofák meg éttermek ellen, mert ott egyrészt nem tud ellenőrizni, másrészt kinevetteti magát, azokkal konszenzusra kell jutni, mint a kisturizmusban dolgozókkal) lazítani az elvonások mértékén, de a józan mértékű elvonást szigorúan behajtani és az így feltétlenül javuló pénzügyi atmoszférában istápolni a garasi vállalkozói szférát. Na és amilyen gyorsan csak tud, vonuljon ki az irányításból, teremtse meg végre minden áron a stabil játékteret, amelyen játszani engedi a szabályokat tisztelő játékosokat.

Apropos, tisztesség. Hihetetlen, ahogy Garasország nagyjai rombolják az erkölcsöket (a már amúgy is csak morzsákban megmaradt erkölcsöket)! Megkérdezte egy képviselő a közelmúlt nagy államférfiúját, I. Antanty nagyokost, mit tesz a kormány a gyors ütemben növekvő gazdasági bűnözés ellen, mire ő, ahelyett, hogy legalább kitalált volna valami sablont, a lehető legerkölcsrombolóbb módon azt válaszolta, hogy Amerikában se a tisztesség emlőin nőtt fel a kapitalizmus, azaz: hajrá gazemberek, lopjátok a jónépet akár közvetlenül, akár az államkasszán keresztül. Na de erre a józan emberek legfeljebb köptek egyet és a szövegnek nem volt (gondolom) igazán népnevelő hatása. De mi történik másfél-két év után? Újraválasztja a Parlament - jobb híján (I. "...alternatív atyáink") - a Nagy Népmesélőt, akit eleddig magam is elfogadtam bölcs, nyugodt, építő embernek, és a megválasztását követő első nagy tv-interjújában ismét elhangzik a nagy kérdés, hogy meddig lehet még a nép vagyonát szabadon lopni (nem oroszok, hanem Garasföld szülöttei által), mire szűzbeszéde legfrappánsabb mondatának szánva ez a népnevelő előadja a (már megint) amerikai mondást, hogy az első milliót ne vakard meg, a többit már nyugodtan megvakarhatod.

Tehát - és ezúttal az ország első embere, néptribun által előadva -: köpni az erkölcsökre, lopva-rabolva is akár, de gazdagodj, te szemét garasi, mert úgyis szemetekért építjük ezt a gyönyörű, már most vaskosan népnyúzó kapitalizmust. Na, ettől kezdve a palotásokkal gazdagodott tábor ugyancsak nyugodtan aludhat, jelenthet fel elvonó-szervezeteket, nyerhet meg pereket stb. Kis rendőrünk, hallgattad a Nagy Népmesélő bácsit? És azóta hogy alszol?

A fentieket érdemes újra meg újra meghallgatni, tessék bemenni a garasi tv-be és visszalapozni!

2. A mezőgazdaságról is több lényegeset elmondtam fentebb. Mit érdemes még hozzátenni? A napokban beszélgetek egy nyugdíjas (! - ma hol mennek nyugdíjba parasztok?) paraszttal arról, hogy idén végre jó termésük lesz, ilyen kedvező időjárás talán évtizedek óta nem volt, mint idén. Hm, azt mondja, jobbnak jobb lesz, mint tavaly volt, de nem sokkal. Hogy a fenébe? - kérdem. Hát a megmaradt szövetkezetekben még rendben lennének a dolgok, de a szétosztott földeken lovasekével szántottak, gyenge magot vetettek, nem műtrágyáztak, oszt épphogy megterem a tavalyi. Na már most ez így biztos nem igaz, meg nem mindenütt azonos az igazság, meg látni a gyönyörű, magángazdaságokból piacra kerülő borokat, de egy biztos: az erőltetett kisparcellázás, "magánosítás" a mezőgazdaságnak csak kis részterületein hozott javulást és fogadni lehet, hogy végső soron csak késlelteti egy olyan vegyes szerkezetű mezőgazdaság kialakulását amely minden alszektorban létrehozza a legmegfelelőbb struktúrát, a leghatékonyabb termelést. A dán véleményt már idéztem, hallani valamit arról, hogy még az amerikai nagyfarmok is valamiféle szövetkezetesedés felé kezdenek fordulni. Nekünk is nagyon gyorsan meg kellene állnunk a rombolás útján és engedni a parasztságot, hogy használja a fejét-szívét, ne hazai ámokfutó magángazosítók és külföldi harácsok marionett-figurája legyen és sodródjék az ősi földtúrás felé. Itt is azt tudnám a kormánynak tanácsolni, hogy vonuljon vissza, hagyjon fel szobrászi ambícióival, a garasi (hát még a sváb, meg a bolgár) paraszt megoldja a saját gondját-baját. Csak kapja meg a játékteret, a szükséges védelmet, támogatást és PÉNZT, elfogadható terheket hordozó hitelt.

Vagyis: szolgálja korrekt, tisztességes bankrendszer.

3. A kereskedelemmel fentebb csak mint a privatizáció legvaskosabb aljasságával foglalkoztunk. A marxizmus alapkövének alkotója elismerte ugyan az értékesítési folyamat fontosságát a termelési ciklusban, de a sztálini koncepció gyors ütemben fojtotta meg azt, egyrészt a legkisebb egységeket is államosítva, másrészt a méreteket határtalanul növelve. A kereskedelem működésképtelensége a termelés egyik nagy fékje, az állandósuló hiány egyik bástyája és a korrupció hatalmas tenyésztelepe volt. Mindenképpen az elsők között kellett privatizálni, de csak ismételni tudom: nem a többszörösen elhibázott módon kellett volna a kérdéshez nyúlni. Mindenekelőtt ha valahol, itt vigyázni kellett volna rá, hogy a döntő tulajdoni hányad garasi legyen. A garasi tőkét se kell sajnálni, szivattyúzott volna az is külföldre, mint ahogy szivattyúzik is, de úgy megrokkantani az országot, ahogyan a több csatornán keresztül történő profitkiszivattyúzással megrokkantották, főbenjáró bűn. Nem hiszem, hogy a kiskereskedelmi üzletek versenytárgyalás-rendszere tökéletes volt, egyrészt mert szinte kizárólag a pénz beszélt, a szakmai szempontok tizedrangúak voltak, másrészt a kártérítési jegyek elfogadása ismét csak a szélhámosok malmára hajtotta a vizet. Pedig Népmese-bácsi akkor még nem bátorította a (szélhámos) népet, legalábbis nyilvánosan nem. Pillanatnyilag nincs jobb ötletem a pontos módszerről, de egyrészt csak a saját jegyet lett volna szabad elfogadni, másrészt a szakmai szempontokat sokszoros szorzóval figyelembe venni.

A garasiak fejéről megint eszembe jut valami. Egy felettébb szélhámos ukrán aszongya nekem a kiskörúton: megvettem az állampolgárságot a belügyminisztertől. Két ember árulja: ő, meg a garasfej. Gondoltam, minek menjek a főhöz, ott biztos drágább. A tv-duma hallatán az ember hajlamos el is hinni. Vagy legalábbis megmozdul az agyában: nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja.

Visszatérve a tárgyra: a kereskedelem úgy ahogy, de már túlesett az újraszülésen és működik. Nagyon meg kellene azonban nézni, milyen szerepet játszik ez a struktúra az ország elszegényesedésében és minden törvényes módon megakadályozni, hogy az importált termékek árában, a magas profitrátában, monopolhelyzetek építésével, a belső kínálat megfojtásával ez a folyamat folytatódhasson.

VIII. A stabilitás (vagy lét?) oszlopai:
belügy, külügy, pénzügy, hadügy

Csupán pár mondatot szentelek a fejezet tárgyainak: a szűkre szabott keret egyszerűen nem tesz lehetővé részletes taglalást.

1. A belügy mindig is a kormányzás alapkérdései közé tartozott. Mint a belső rendfenntartást ellátó fegyveres testület ura, az önkormányzatok irányítója döntően meghatározza a belső stabilitást. Közvetve a külkapcsolatokra is lényeges hatással van: a belső nyugalom erősíti a bizalmat a környező országokban, a kisebbségek érdekeinek messzemenő figyelembevétele azonos módon erősíti a baráti viszonyt a szomszédokkal.

Csodával határos, hogy abban a pénzügyi helyzetben, amelyben a rendőrség van, ha óriási gondokkal, kihagyásokkal is, de eddig még sikerült ellátnia feladatát. Emeljünk kalapot a lehetetlen módon alulfizetett állománynak. Ősidőktől fogva törvény volt az uralkodók, kormányzatok részére, hogy a rendfenntartó erőket messze az átlagjövedelem fölött fizessék. Ezt az önös szempontot évtizedek óta felrúgják mind a szocialista, mind a neokapitalista rendszerek, kormányok. Nincs messze az idő, amikor a következmények felemésztik a belső stabilitás tartalékait: a nyomorszintbe beleunt állomány elszivárgása és mind gyengébb szinttel való feltöltődése a hatékonyság gyors romlását hozza majd magával: a korrupció, amely a nálunk kicsit rosszabb cipőben járó volt táborbeli országokban már teljesen átitatta a rendfenntartó erőket, nálunk is túllépi azt a határt, amikor a lakosság a még meglévő gyenge bizalommal kezeli a rendőrséget, és végül a feketegazdaság elleni harc - mint írásomból, remélem, sugárzik - mint az ország utolsó és egyetlen mentőöve egyszerűen lehetetlenné válik. Ennek a harcnak az egyik legfőbb fegyvere lassan, de biztosan átkerül az üldözendők kezébe. A folyamat nyilvánvalóan elindult, nem hihető, hogy egy lemondó titkosszolgálati főnök ezt véletlenül nyilatkozza, de a rendőrség szinte állandósuló veresége a nagyobb gazdasági bűnügyekben erre (is) utal.

2. A külügyet is a stabilitás oszlopai között tartom számon. Nem létezhet ugyanis szerintem belső stabilitás a szomszéd országokkal kötött tartós béke nélkül, amikor tartós békén nem a harci állapotok megszűnését, hanem a vitás kérdések tartós, ha lehetséges örökös rendezését értem.

Ez egyike a legtragikusabb területeknek a garasi történelemben általában és az utóbbi évszázadban különösen. Nem megyek vissza a két vesztes világháborúhoz, amelyek előzményeit unos-untalan a "történelmi helyzettel" igyekeznek magyarázni az érdemdús garasi történészek, elfeledkezve arról, hogy azonos történelmi környezetben a szláv népek inkább áldozattá váltak, mintsem hogy kiszolgáljanak egy aljas rendszert, a latin pedig tudott időben kiugrani, amikor a garasiak átsétáltak a legaljasabb, legszennyesebb fasizmusba. Nem lehet elégszer ismételni, hogy uralkodóink, kormányaink hibát hibára halmozva taszították lefelé a lejtőn az országot eddig a katasztrofális helyzetig. És a legsúlyosabb hibát mindig a külpolitikai koncepció, vonalvezetés, behódolás jelentette.

A legutóbbi egy-másfél évtizedben két rövid korszak volt (ill. van), amikor a külpolitika irányítása a nemzet érdekeinek bölcs és konzekvens figyelembevételével történt. Az első korszakot Jules de Zoro neve fémjelzi, bár ismét hangsúlyozandó, hogy Gorbacsov nélkül az elért reformoknak csak töredéke lett volna megvalósítható a külpolitikában és hogy a korlátok így is kemények voltak. Mindenesetre Zoro idejében indult meg a szorosabb kapcsolatok építése Nyugat-Európával, az USA-val, a kapcsolatfelvétel Izraellel, tűzte Garasország a zászlajára az Európa Uniót és sokak megrökönyödésére (az enyémre is) a NATO-t (!) Bölcsebb volt, jobban ismerhette a Nagyorosz sovinizmust, az oroszbolsevizmus és nagyhatalmi ambíciók erejét, mint ezek a sokan és jómagam. A második korszakot napjainkban éljük és nevezhetnénk akár második "Zoro külpolitikai kurzusnak" is, nem kisebbítve ezzel külügyminisztere érdemeit, akit a világ mint a garasi külpolitika irányítóját nyilván nagyra értékeli. Ennek a vonalvezetésnek a nagyságát jelzi, hogy a közbenső időszak egyébként nem fényes csillaga, Mek-mester is kénytelen volt fejet hajtani előtte, saját pártja bírálatát kiérdemelve ezzel. Azét a pártét, amely a két előremutató korszak közötti szégyenteljes külpolitikájú négy évért felel.

Úgy érezhető talán az eddigiekből, hogy megkérdőjeleződött garasi barátaimban az EU-hoz csatlakozás szükségessége. Nem, nincs más kiút és jövő, főként ezzel a keleti-déli szomszédsággal és ezzel az abszolút akut tőkehiánnyal, tehát előre Zoro és csapata. Tessék azonban jobban vigyázni az eddig vázolt hibákra, azok elkerülésére és ahol lehet még, a korrekciójukra.

Egy súlyos hiba azonban az újszocialista kormány rovására írandó: ha közvetve is, de belemászott a csecsnjai konfliktusba, ahol egy (akármilyen) kis nép két barbár leigázás után örülni kezdett függetlenségének, amikor a barbár orosz csizma harmadszor is letaposta. Ilyén történelmi háttér nemismerete, vagy ismerete mellett annak az akaratnak a támogatása, hogy ez a kötelező vérbosszú hagyományát ápoló kis nép a Nagyorosz köztársaság része maradjon, fatális tévedés. Az egész garasságra árnyékot vet és véráldozatai is lesznek.

3. A pénzügy tárgyalása történhetett volna a gazdasági körben is, a jelen eseményei (1995. július, a garasi ellenzéki rohamok erősödése) is aláhúzzák azonban, milyen óriási a stabilizációt erősítő, vagy éppen romboló ereje a pénzügyeknek. Nincs mód részletesen kitérni arra, hány hatökör ült ebben a bársonyszékben az utóbbi évtizedben és közülük hány lehetett, vagy lehet korrupt, meg kell azonban jegyezni, hogy mind a mai napig adminisztratív-fiskális szemlélet uralkodik, behajthatatlan és rapszodikusan változó elvonási rend dívik, a nevek mellett egymás után jelennek meg a "túl szoros kapcsolatok" (Industrial Bank, Photimpex).

A beltenyészet legszebb példányának a legfrissebb harcsa-cápa, Handy (azaz tenyérbemászó) Arrogant Shruby (HAS) úr bizonyult, aki lehet, hogy a bankját jobban vezette, mint a többi (2) kereskedelmi bank elnök-fővezére tette az állam rábízott pénzével és behajthatatlan hitelállományával, de ez - mint fentebb említettem volt - nem nagy csoda. Hanem aztán megjelent minden pénzügyek felett, maga volt a Haza megmentője, minden csecsemők, kisdiákok, anyák, családok jóindulatú kizsebelője, a nagy nemzetközi pénzdiktátorok, fő-fő sablon-adminisztrátorok talpnyalója, a kisiklott nyugati országoknak példát mutató rendteremtő, ki-ha-én-nem pénzügyi zseni, aki - mint jószemű ellenzéki megfigyelők mondták - csípőből tüzelt és két kézzel tett zsebre. Még - igen haloványan - a feketegazdaságot is megmutatóujjazta, majd sorra mondott csődöt a tudománya, otthon az alkotmánybíró uraktól szenvedett (egyelőre csak) vereséget, külföldön - gondolom - minden komoly kiállású politikus lelegyinti, de a végső vereséget úgy fél éven belül a szocialista gazdáitól és a feketegazdáktól fogja elszenvedni, az előzőktől azért, mert a sírjukat ássa a népszerűségi index zuhanórepülésével, a másodiktól pedig azért, mert azzal mindent lehet csinálni, csak megfenyegetni, majd (!) megszámolni, hogy ötven törvény módosítása nélkül hatvan nem kis-, hanem "várkapu" van részére nyitva, nem lehet. Az ilyen akcióvezéreket a feketék keresztbe nyelik le.

Elsősorban a pénzügyi vezérek rövidlátásának, erőtlenségének köszönhető, hogy vagy két évtizedig a felvett hiteleket fejlesztés helyett életszínvonal-növelésre fordították Garasországban, majd felszabadítottak mindent a külföld előtt, anélkül, hogy a következményeket előre látták volna, vagy megfelelő gyorsasággal védekeztek volna a teljes kifosztódás ellen.

Lehet, hogy még mindig Garasország a legkívánatosabb falat a külföldi tőke számára (hát hogyafenébene, ilyen könnyű préda nemigen akad még a világon), de politikusai hírhedten világbajnokai is lettek annak, hogy amit eladnak a nemzeti vagyonból, azt a költségvetés lyukainak tömködésére kell használniuk, rohanva ezzel a végveszély, a temető felé. Hát ilyen még nem volt a világtörténelemben! Ez az igazi nemzetárulás, nem a nemzetszabdaló béke lenyelése!

Ennyit a pénzügyekről. És a recept? Semmiképpen sem a csecsemők és anyák, meg a tanoncok kifosztása, vagy a kisvállalkozók (így, ahogy van, felesleges) szorongatása. Tessék harsonák nélkül, de akár statáriális gyorsasággal és szigorral nekimenni a milliárdokat, százmilliókat elsíboló nagy fekete-uraknak!

4. A hadügy (honvédelem?) vicc volt és maradt. Volt alkalmam belelátni a haditechnika garasi importjába, a nagy testvér feléjük sugárzó bizalmába, abba, ahogy két hét tárgyalási eredményeit a szerződés aláírására kitűzött időpont után egy órával hogyan lehet felrúgni azzal az indokkal, hogy csak. Akkor azt mondta a résztvevő ismerős a delegációvezetőnek (az importőr IMPEX vezérigazgatójának - aki a Garasi Kommunista Párt négy megalapítója egyikének sülttök fia volt), hogy ez az, amikor tüntetőleg fel kell állni és kivonulni. Hát felállni felálltak, csak nem tüntetőleg és a csatateret lógó orral, teljesen eredménytelepül és megalázva hagyták el.

Így festett a garasi honvédelmi külkereskedelem és azon belül az import. Különösen élesen rajzolódott ki előttem az ország bizalmi helyzete, amikor Indiába kerülve a helyi sajtóból értesültem arról, hogy India megkapta az oroszoktól a MIG-29 harci gép (a mai napig a világ elismerten egyik legjobb katonai gépe) gyártási jogát, amikor Garasország szinte repesett kb. két generációval régebbi, ósdi gépek megvásárlása fölött. Újabb elképesztő élmény ért másfél évtized múltán, amikor sikerült bejutnom az akkor még Peoples Army központi GH-raktárába, ahol nemcsak az épület volt évszázados, hanem a bemutatott tábori tűzhelyek is első világháború-béliek voltak. Igaz, lóvontatású típusból mesterien átalakították őket gépkocsival vontathatóvá.

Egyszóval a garasi honvédelem a Nagy Bátyuska nagy bizalmával körülvéve és bábáskodása mellett technikai színvonalát tekintve oly mélyre süllyedt, hogy a felszerelésének fejlesztésére egy fillért is költeni kiáltó ostobaság, sőt a nép elleni bűntett, hacsak nem ajándékba kapják tíz éves alkatrészkészlettel, üzemanyaggal együtt. A garasi kormány előtt egyetlen ésszerű út áll: leépíteni, leépíteni és leépíteni, annyit hagyni csak meg, amennyi a nacionalista-vallási háborúk őrültekházától meg tudja védeni határaikat. A Nagy Bátyó újbóli megőrülésének esetén úgysem tudnák magukat megvédeni, erre az óriási túlsúlyon felül is nagyon vigyázott, a többi szomszéd szájában meg ott van már a sajt, és nem fogja egy szájtépő szomszéd miatt kiejteni a szájából.

Mindezek ismeretében borzasztó volt hallani a még mindig Parlamentnek nevezett garasi bazár környékéről, hogy a honvédelem és a belügy prioritást fog élvezni az 1996-os költségvetésben. A belügy - ha több más tárcával együtt, egy szinten fejlesztik, vagy harapják le a fülét meg egyebét - még OK, de a honvédelem? Teljes abszurdum, ésszerűtlen pazarlás. IMF: miért nem ezt akadályozod meg?!

IX. A felzárkózás (netán fejlődés) oszlopai:
egészségügy, oktatásügy, kultúra, sport

Nem tudok olyan országról, amelyik gyorsabban fejlődött attól, hogy a spórolást az oktatásügyön és egészségügyön, illetve azok csatolt részein, a kultúrán és sporton kezdte. Tudok viszont ősidőkbe visszanyúlóan tudósokról, bölcsekről és filozófusokról, akik megalapozták azt a véleményt, hogy ha egy állam gyorsan és tartósan akar fejlődni, akkor mindent el kell követnie a kiművelt emberfők számának megnövelése érdekében, illetve történelmileg nem lényegesen később bekövetkezett az egészségápolás, majd a sport felbecsülhetetlen szerepének elismerése. Minden sikeresen fejlődő ország, még az egyébként bornírt Szovjetunió is mérhetetlen figyelmet szentelt ezeknek a kérdéseknek. A sok bűn és mocsok között végig ott világított a szovjet emberek szemében a betűéhség, az egyik legpozitívabb élmény a metrón elmélyülten olvasó embertömeg látványa volt a Birodalom nagyobb városaiban.

És jön a garasi megváltás, bocsánatos bűnné nyilvánítja a lopást-csalást-szélhámosságot és ugyanakkor nekilát az addig is rosszul kezelt oktatás- és egészségügy megnyirbálásának, a kultúra sehol sem sikerült piacosításának, a sport csíráiban is alig meglévő profizmusra állításának (azazhogy legalább ez történne, de egyszerűen kihúzzák a sport alól az állami és vállalati támogatást).

Nem fárasztom az Olvasót a négy témakör külön vizsgálatával, ha így haladunk, lassan vizsgálnivaló se marad. Globálisan megállapítható, hogy nemzedékek fogják megsínyleni tegnapi-mai atyáink ostobaságát: a fokozódó lemaradást az európai-USA-béli-ázsiai tigriseknél honos oktatás szintjétől, a brain-drain felgyorsulását (az egyetemi évek előtti-alatti kivándorlás meggyökeresedésével), a R&D elsatnyulását és a fenti jelenségekkel együtt, részben azok következményeként az életkor további csökkenését, a modern gyógyászati eljárások mind lassabb meghonosodását, az egyke általánossá válását.

A kulturális ágazat elszegényesedése a kulturális élmények ritkulását, értékének csökkenését és mind szűkebb rétegek által elérhetővé válását hozza és ezzel az amúgy is szegényedő élet további elszürkülését eredményezi. A sportok háttérbe szorulása, tömegbázisuknak a szemlélet és pénzhiány miatti beszűkülése az egészségre nevelés egyik legfontosabb eszközének elvesztése mellett az ország nimbuszának, sportnagyhatalmi státuszának megszűnéséhez vezet.

X. Aki és amilyen törvényeket hoz.
Tegnapi, mai és alternatív atyáink

Ott ülnek évtizedek óta a kiválasztattak a nagy garasi Parlamentben és hozzák a törvényeket. Kik ők?

Rahoséktól kezdve a kérdés vagy két évtizedig egyszerűsödött. A Párt ápolta-istápolta kádereit, a nagy neveket egy szűk kalapból a bennfentesek húzták ki, az ügyesebbek, tájékozottak pontosan tudták, hol és mennyit kell forogni ahhoz, hogy megfelelő helyen és időpontban az ember kiválasztódjék. Időnként megzavarták a kiválasztást egyértelmű szovjet sugallatok. Időnként ezek nevetségesen kis posztoknál is meghatározóak voltak: egy-egy vállalati vezérigazgatói szék, vagy egy kirendeltségi poszt betöltésénél a szovjet tábornok após mindent el tudott dönteni.

Fassmacher állítólag még magasabb szintre emelte a kiválasztást, volt Pártkongresszus, ahol a PB-tagok elképedve bámultak egymásra, mert a nevek részben mellényzsebből elővarázsoltak voltak. Hogyan rendeződtek utólag az ilyen bűvészmutatványok, azt csak a legbelsőbb emberek tudhatják.

Az akkori Parlament összetétele egyértelmű volt: a munkás-paraszt államot csak munkások és parasztok vezethették. A tényleges összetétel ilyen volt, még alá is húzták sokan (az ostobábbak és a talpnyalóbbak): egy fényesre pucolt keménycsizma, vagy egy fejkendő jól mutatott a legalább 50%-ban értelmet nem sugárzó arcok között. Egyszerűen nevetséges volt azonban, hogy egyetemet, vagy legalább pártfőiskolát végzett képviselőknél is "visszaszépítettek": a végzettség-poszt felsorolást akkor is "munkás"-sal kezdték, ha szegény ember már két évtizede nem látott szerszámot-gépet.

A rendszer legnagyobb bűnei közé sorolom egyébként ezt az önmaga alatti favágást. A rendszer által kinevelt új értelmiség gyermekeit besorolták a "bűnös" értelmiségi kategóriába, fékezve ezzel előrehaladásukat, ugyanakkor a munkásság nem művelődő, vagy művelhető rétegéből, a maradvány-munkásságból próbáltak újra és újra meríteni. Az önfertőzés, az ostobaság-visszaoltás magasiskolája volt ez a "káderpolitika". Csak a végső csődhöz vezethetett.

Az utolsó egy-másfél évtizedben a helyzet kissé bonyolódott, mert változatlan szólamok mellett a gyakorlatban nem lehetett megakadályozni, sőt lassú tudomásulvétel mellett elő kellett segíteni, hogy a legfontosabb posztokon a szakértelem váljék a kiválasztás fontos szempontjává. Ekkor azonban már késő volt, az építmény minden ízében recsegett ropogott.

Ilyenek voltak Garasország honatyái. A törvényhozásról - egészen a '80-as évek elején megindult reform-törvénykezésig - nincs is maradandó élményem. A "terv-törvények" mellett a gazdasági gondolkodást teljesen gúzsba kötő, mindent agyonszabályozó törvények rémlenek fel.

Az átmenetet követő évek atyái vitán felül a nép választottjainak tekintendők. A ma atyáiról azonban kénytelenek vagyunk két szakaszban elmélkedni, jóllehet több közös jellemzőjük van: nem kétséges például, hogy akár a jobboldal négy évét nézzük, akár a reformbaloldal újra hatalomra jutott embereit és a szövetséges szabad demokratákat, valamennyien rátermett embereknek kell lenniük, legalábbis valamilyen mértékű megmérettetés alapján került rájuk a választás; saját- és pártérdekeikben többé-kevésbé jól eligazodó emberek; többségükben véleményüket nyilvánosan és ami teljesen új a garasi politikai életben - rögtönözve, szabadon is meg tudják fogalmazni. A kettéosztást a politikai platformon elfoglalt helyük és az indokolja, hogy a jobboldal már leköszönt, illetve leköszöntették, a baloldal padig (még) gyakorló gárda. Tényleges helyüket én a deklaráltnál jóval jobbra látom, ám ez a lényegen és az arányokon nem változtat.

A jobboldallal kapcsolatban bizonyára unalmas ismétlésnek fog hangozni sommás összegzésem: az áldott Jóisten (akiben nem hiszek) mentse meg az országot attól, hogy az "egyszerű nép"-et ilyen pökhendi módon lekezelő, a környező népeket utáló és sértegető és saját érdekeit ilyen aljas módon, nyíltan, vagy korrupt módon előtérbe helyező bagázs kerüljön valaha is újra hatalomra Garasföldön.

A baloldalról (legalábbis ma még) nehéz ilyen sommás véleményt alkotni. Nyilván a szavazók rájuk szavazva elsősorban nemet mondtak a jobboldalra és helyesen értékelték a rövidesen említésre kerülő alternatívák körüli gondokat. Nem a szociális vívmányok gyors megnyirbálására, nem a privatizáció stratégiai ágazatokat is kiárusító folytatására, nem a feketegazdaság bántatlanságára és beépülésére szavaztak, de talán még arra se, hogy a szocialista képviselők jó része gazdag vállalkozó legyen.

Az összetétel természetesen jóval heterogénebb annál, semhogy azzal a megállapítással, miszerint jórészük gazdag vállalkozó, el lehessen intézni. A belső ellentéteknek nyilván csak halovány tükre a lemondássorozat, ami véleményem szerint rossz irányba, a kemény kapitalizálódás irányába, az USA-példakép és nem svéd-, vagy holland-, vagy osztrák minta irányába viszi el az országot. Márpedig Garasországnak - ha egyáltalán kell minta után futniuk - európai mintákra kell figyelniük, mert ott vannak (én ugyan kis-Ázsiának hívom), mert ez a kultúrájuk, és mert ezek a méreteik. Atyáikkal azonban valahogy összességében baj van ismét: nem figyelnek a "széles tömegek" bajaira, nem figyelnek, vagy nem látnak, vagy még rosszabb. Különben nem engednék meg ezt a vad rohanást tömegek sárbatiprása útján a legrosszabb fajta szélhámos kapitalizmusba. És nem lenne az eleinte érthetetlen, de ma már mind érthetőbb behódolás a feketegazdák előtt.

És mit lehet röviden mondani a törvényeikről? A reformkommunisták által elkezdett folyamat részben teljes sikerrel zárult: megteremtődtek egy demokratikus államrend jogi keretei. Apropos: miért polgári demokratikus? Miért hallani napról napra sűrűbben hangsúlyozni, hogy polgári? Csak urambátyámék, egy szűk réteg akarja ezt a kinyílt kaput beszűkíteni az állampolgárok (maguk mondják) nem is igen létező rétege részére élvezhető paradicsommá. Nem, még tévedésből se kell a szocialista, vagy népi demokráciával most a polgárit szembeállítani, legyen az csak szépen, egyszerűen demokrácia. Egyébként is ismét fából vaskarikát faragnak, ezúttal az urak. Volt ugyebár a népi néphatalom, most szülik a polgári néphatalmat?

Az ország jövője szempontjából a legreménytelenebb dolog, hogy nincs, egész egyszerűen nincs alternatív politikai erő. Szükségtelen egy mondatnál hosszabban foglalkozni a szélsőjobb és szélsőbal csoportjaival, mert hájasék és szögletes kopaszék, meg keleti nevekkel melldöngető garaskodóék hál' isten ma már csak kínos vigyorra késztetik a felnőtté vált állampolgárokat. Három, esetleg a kínosan leszerepelt GDE-vel (Garasi Demokrata Egylet) négy erőt érdemes "alternatív atyáink" címszó alatt megvizsgálni.

Kezdjük talán a leszerepelt szereplővel, a GDE-vel. Véleményem tömören: 1. fent. Nagyon remélem, hogy néhány százalék szélsőjobb paszomántos urambátyám salakanyag és pár, a kormányzó-uralom díszes szólamainak visszhangjától megszédült kispolgár kivételével komoly támogatást nem élveznek, élvezhetnek ezek az urak Garasországon. Tárgyalási sorrend szempontjából a UJG (UNION of JOUNG GENIUSES), a valamikor szimpatikus, mert fiatal, mert nincs takargatnivalója és mert fellépést és programot tekintve is szívbelopódzkodóan demokratikus képet nyújtó gárda alkotta, vezette, a kézenfekvő második. Ha garasi lennék, magam is rájuk szavaztam volna, ha a választásokra 1993-ban kerül sor. Alig érezte meg azonban ez a nyájas csapat a népszerűség és hatalom szelét, azonnal meg is szédült a hatalomra kerülés lehetőségétől. Módosítandó a bölcs mondás: "A hatalom korrumpál, az abszolút hatalom abszolút mértékben korrumpál", a következőképpen: "A hatalom szele hibbanttá tesz, a hatalom megőrjít, az abszolút hatalom démonokat teremt". Szóval meghibbantak, egymásnak estek, a vezérkar szétmarta önmagát, a fővezér vaskos öntömjénezésbe kezdett, napóleoni pózokat vett fel és nyilatkozatai egy mindentudó istenség megnyilatkozásaivá váltak.

A garasi szavazó állampolgárok kivételes bölcsességről tettek tanúbizonyságot, amikor ejtették ezt az immár felfuvalkodott társaságot. Istenem, mivé váltak volna ezek, ha hatalomra jutnak?! Azt hiszem, a választási eredmények igazolják, hogy önállóan ez a hatalom-szédült gárda nem számíthat sikerre. Keresi is fürgén, kit lehetne még rászedni, ha egyszer a szavazókat nem sikerült? Képtelennek tartok bármilyen "házasságot". Tessék egyelőre elképzelni egy GDE levitézlett vezetők triumvirátust az UJG fővezér úrral meg-oldalfejezve? Rémálomnak is lehetetlen!

Folytassuk a másik díszesen leszerepelt társasággal, az ájtatos manók gyülekezetével, a magukat kereszténydemokratáknak nevezőkkel. A hatalom négy éve alatt nem sok (jó vagy rossz) fát tettek a tűzre, sőt, ahogy a végefelé somfordáltak elfele a GDE-től, a fehér lovasnak jó példa lett volna, hogyan kell a leszerepelt szövetségestől elszakadni. Főmanó úr a hidegvágás technikáit feledve rengeteget ájtatoskodott, de azt hiszem felnőtt állampolgáraink már ezt a leckét is nagyon jól tudják: ahol nagy az ájtatosság, ott sok pénz ugrik, töredék gurul vissza. Tessék megnézni Vatikánvárost évszázadokkal fénykora után! Vagy ahogy egy hindu templomban a papok gyűjtik be a tömegével az oltárhoz hordott ajándékokat, majd azon nyomban vissza-"ajándékozzák" cca. egytizedét, igaz, szenteltvízzel és egyéb "felkenéssel" megtoldva. És az ostoba nép zabálja a beetetést. Itthon azonban az etethetők százalékaránya - hál' isten - nem igen növekszik, valószínűtlen, hogy ájtatos manóék, még a szocialista-liberális unióból kiábrándultak egy részének megcsípésével is hatalomra tudnak jutni. Illetve, ha a hatalom részeseivé is tudnának válni, ez nem alternatíva. Tessék elképzelni a bukást követő belső boxból győztesen kikerült új főmanót, Spermy urat a GDE triumvirátussal, vagy netán-tán az UJG-főnök kisnapóleon ficsúrral egy csónakban? Micsoda ájtatos viaskodás folyna a hatalom nektárjáért?

És most nézzük meg a neokapitalizmus építéséért folytatott ádáz küzdelem 6-7 éves történelmének legdöbbenetesebb jelenségét, azt, hogy az általános csömör hogy segíti egy nem nagyon felvilágosult nemzetnél a hatalom felé kúszó-tülekedő-csörtető világrekorder hordószónokot, a farizeus-népámító, minden eszköz, nem számít, milyen eszköz a hatalomért nagypénzért málenkij hozjáin vezért. Már az a tény, hogy a fasizmus hordószónoklatain, majd negyven év "minden a tiétek, csak türelem" és hasonló maszlagjain megedződni vélt nemzet gyermekei így habzsolják a nacionalizmus-szagú, a történelem kerekének visszaforgathatóságát feltételező "15 millió garasi" antanti ihletésű szlogenjeit, a gazdasági tényeket semmibe vevő hasra ütéses szólamait, a Parlament munkáját csak fékező önközpontú "mondj le" kirohanásait, egyszerűen szívszorongatóan elképesztő. Az utolsó hetek-hónapok egyértelművé teszik, hogy a kiábrándultak jó része a jogász maszlaggyáros mögé sorakozik fel. Lassan elképzelhetővé válik, hogy egy újabb választáson a hordószónokok legnagyobbika hatalomra juthat, de EZ NEM ALTERNATÍVA, hanem életveszély. Igazolná a félő nénikét, itt a fasizmusveszély, az uraknak mindentvissza-veszély, a szomszédoktól területeketvissza-életveszély. Vigyázzatok emberek, felnőtt nemzet ilyen urakat nem engedhet a hatalom közelébe.

XI. A jognak (miről van szó?) asztalánál...

Évszázadok óta álmodoznak a garasiak nagy elméi a jogról. Arról, hogy ez az ország egyszer jogállam lesz. Időnként akasztófán végezték és ment minden tovább. Illetve az utóbbi hetven évben (kivétel mondjuk '83-tól máig) a helyzet csak rosszabbodott, diktatúra diktatúrát követett. Az elmúlt években sokan azt hitték, végre beteljesedett ez az álom, aztán rá kellett jönni, hogy nem. Miért?

Mert miről is van szó? A hétköznapi sártaposó halandó számára a jog nem azt jelenti, hogy van egy alaptörvény, mondjuk alkotmány, amelyik fekete-fehéren rögzíti alapvető jogait, aztán meg törvények és rendeletek többé-kevésbé rendezett halmaza, amelyik többnyire már nem azt rögzíti, hogy ebben az országban élve mit szabad még tennie, hanem többnyire már azt, hogy ez a papírtömeg és annak csendőrei gondosan vigyáznak arra, hogy ez a rendszer működjék is, hogy ha valami szalajtott barom ok nélkül kikapja a gyereke kezéből a tőle kapott kenyeret, üssenek a kezére és hamar üssenek a kezére, ne akkor, mikor már a szomszéd gyerekétől is elvette az almát. Azt jelentené a jog, hogy ha ő elszánt a szomszéd kertjéből három diófát és kap érte három évet, akkor ne találkozzon az apagyilkossal, akit tíz évre ítéltek, három év múlva a Nagykörúton szerelmeskedve sétafikálni és ha a falu cigányvajdáját félholtra verik, mert nem engedi felgyújtani a szomszéd házát; ne találkozzon másnap a letartóztatott elkövetőkkel a kocsma előtt.

Folytatnám olvasó, de unnád, különösen, mert visszakanyarodnék vesszőparipámhoz: ha Little Mihail cipőfűző-készítőt a GAH (Garasi Adóhivatal) revizora sikertelen zsarolási kísérlet után megbírságolja 300 000,- Ft-ra, akkor ne hallja másnap a tv-ben, hogy a MD (Ministry of Defense) főtisztjeiből alakult tolvaj-sikkasztó banda vezére felfüggesztettet és 1 (EGY!) millcsi bírságot kapott.

Mert akkor ugyebár nincs jog, csak seggtörlőpapír, nincs jog, csak bíróságokra, ügyészségekre és rendőrségre bízott egyenlőtlenség-gépezet, amelyet napról napra világosabban a föníciaiak világmegváltó találmánya vezérel.

Mert ha nem így lenne, tudnák, miért és kitől-mitől nyomorog ez a nép, ismernénk nagy tolvajainknak nemcsak a nevét, hanem azt is, mikor, a lebukásától számított hány hét múltával kezdődően és hová ültették le és nem arról kapnánk a híreket, hogy a lebukás után még hány millió font kisíbolására kérték fel a jog védnökei.

Nem, uraim, ebben az országban nincs jog, se annak asztala, ami körül egyaránt foglalhatnánk helyet!

XII. A dolgos garasi nép

Volt alkalmam párszor hírt kapni arról, hogy a garasi nép - ha nagyon akar - tud dolgozni. A tripoliszi Nemzetközi Vásár amerikai pavilonjának igazgatója átment a garasi pavilonba nyitás előtt 23 nappal és gratulált: hihetetlen, ahogy önök (ha tetszik: ti) egyszerű anyagokból és egyszerű eszközökkel ilyen gyorsan, ilyen szépet produkálnak. Oroszok, ukránok, ahol a '60-as évek végén, a '70-es évek elején épített kiállításokat láttam és ahol szombaton, vasárnap akkor se lehetett munkaerőt kapni, ha egyébként éhen döglött is, egyszerűen szájtátva bámulták a garasiak tudását és tempóját.

Ismert a vicc, hogy atomtudósok nemzetközi konferenciáján közös nyelvet keresve egy darabig a nagy világnyelveket kóstolgatták a tudósok, mígnem egyikük a homlokára nem ütött: nade gyerekek, hát miért nem garasiul beszélünk?

Rebesgetik, hogy Amerikában a garasiakról azt mondják, földöntúli lények, mert mások nem tudnak ennyi zsenit kitermelni.

De miért csak külföldön? Otthon ilyen teljesítményekről egyszerűen nem lehet hallani, tudósaiknak pedig vagy nem biztosítanak lehetőségeket, vagy elüldözik, mint a legtöbb Nobel-díjasukat.

A fentebb leírt kiugró fizikai teljesítmények mögött ki lehetett hámozni a motiváló erőt: a végzett munkától függött, hogy a csapat tagjai legközelebb is a kiküldöttek közé kerültek-e, ahol többszörösét keresték a hazai jövedelmüknek.

Az elmúlt 7-8 év egyik legszomorúbb tapasztalata, hogy kiveszett a hajlam különleges teljesítményekre. A Kirendeltségen figyeltem elkeseredetten, hogy jó néhány év alatt ketten-hárman akadtak, akik - ha szükség volt rá - rendkívüli erőfeszítésekre voltak hajlandók. Egy kedves garasi ismerősöm vállalkozásában a többség mindent számolt és felszámított és a vállalkozás keretei adta lehetőségek maximumára kidolgozott érdekeltségi rendszerek se tudtak az alkalmazottakból valami rendkívülit kihozni.

Sokáig a szocializmust szidtam, amely ily mértékben kiölte a tenni akarást, mígnem egy német (nyugatnémet, tőkés) kis-középüzemben rá nem csodálkoztam arra, hogy nyilvánvalóan gazdaságtalan sorozatméreteknél is automatákat alkalmaznak, amikor is kifejtették, hogy régóta nem a gazdaságosság vezérli őket abban, hogy automatákat alkalmazzanak, hanem egyszerűen szabadulni akarnak az embertől, mert az fegyelmezetlen, utálja amit csinál, fogja magát és nem jön be, felmondási idő nélkül kilép, indokolatlanul beteget jelent. Mintha a szocialista Garasországról beszélt volna.

Angliában is láttam két üzemcsarnok közötti átjáróban csikket (!) körmeik között szívó melósokat, akik nyilvánvalóan lógtak.

A tágabb környezetet figyelve az ember lassan rájön, hogy az emberi tényező mindinkább nélkülözi a dolgos, ó, dolgos - egyszerűen fegyelmezett -, tisztességes karaktert: a nagy számban megjelent munkanélküliek részben fellélegezve könyvelték el az ügyet és nappal, főállás helyett űzik a korábbi "második műszak"-ot, azaz a feketegazdaság miniágait, amikre a magam részéről nem tudok igazán haragudni, részben mert kényszerszülte valami, részben mert okos konszenzussal az egész problémakör megoldható lenne; a nyugaton vendég-(félvendég-)munkásként dolgozó egyik csapat tagja mesélte, hogy a többség a garasországi jövedelem tízszerese mellett is csak arra les, hogy mikor lehet egy kicsit lógni, egy félórával hamarabb lelépni; hallom, hogy a szomszéd községben egy maszek építkezésen négy magyar (nem erdélyi kiszolgáltatott, nem cigány kiszolgáltatott) borért segédmunkáskodik, annyi bort ihat, amennyi belefér, de guba nuku. Ennyit a becsületről, az önbecsülésről, a munka megbecsüléséről, stb., stb. Összegzésen töröm a fejem, de semmi értelme, biz' isten, sírni volna kedvem. Valami elszorítja a torkom.

XIII. "A garasi gazdaság öntörvényei szerint működik"
Azaz: a feketegazdaság, maffiák és kiszolgáló háló.

Hogy mennyire nem tud, vagy akar a "központi akarat" mit kezdeni a feketegazdasággal, arra jellemző, hogy kitaláltatott ez ügyben a félrebeszélés: "A garasi gazdaság öntörvényei szerint működik" és nem veti magát alá a központi szándéknak - hangzott el valamelyik központi szerv mérvadó hatalmasságának szájából.

Fordítsuk csak garasira ezt a szuperdiplomata módon selyempapírba csomagolt moslékot. Szerintem a következőképpen kellene hangoznia: A feketegazdaság az elképzelhető és központilag, statisztikailag elismert arányoknál jóval nagyobb hányadot képvisel a garasi gazdaságban és egyrészt ennek a rendkívüli mértéknek, másrészt a központi akaratra gyakorolt befolyásának köszönhetően a gazdasági élet még erőlködő irányítói képtelenek elképzeléseiket, döntéseiket érvényre jutatni.

Nézzük először a mértéket: hivatalosnak minősíthető statisztikák a feketegazdaság részesedését a GDP-ből 35%-ra teszik. Nyilvánvaló, hogy mint minden statisztika, ez is "szépít". Szépít egyrészt szándékaiban, mivelhogy ennél magasabb arány elismerése a teljes gazdasági csőd elismerését jelentené, szépít másrészt, mert a világon nem volt még ország, amelyik a fekete tevékenységeknek teljes körét fel tudta volna térképezni, nem beszélve minden egyes szál mértékének akárcsak közel pontos meghatározásáról. Mindennél nagyobb baj azonban, hogy legalább két körben az értékelések szemérmesen elhallgatják az adatokat, legalábbis nem volt módom összefoglaló értékelést látni-hallani róluk; ezek pedig a gazdasági bűntények, beleértve a folyamatban lévő vizsgálatok körében kirajzolódó kárértékeket (és akkor ismét elfeledkezünk a feltáratlan károkozásról) és a központi szervek tudta nélkül külföldre vándorolt működő és tezaurált tőke által okozott károk. Hiszem, hogy az igazság közelebb áll egy 50% feletti részesedéshez, mint a hivatalosan kezelt 35%-hoz. Aki a nagy garasi valóságban mozog, csendben bólintani fog erre a feltételezésre, hiszen ma már szégyen kétkezi munkástól, iparostól számlát kérni, a kereskedő, a vendéglátásban működő forgalma töredékét vallja be, a vállalkozói réteg legalább 80%-a adót csal (különben nem is élhetne meg), a csuszipénzekről már beszéltünk, a bankok által nyújtott vállalkozói hitelek nyújtói a közvéleményben leülepedett vélemény szerint minimum 10%-ot kapnak vissza, a mezőgazdasági termékek többlépcsős kereskedelme közismerten fekete terület, és ez mind együtt még csak a jéghegy csúcsa, mert nem beszéltünk a vámcsalásokról, az olajmaffiákról, a GAH-zsarolókról, a használtautó-kereskedelemről, az adómegkerülés bűvészeiről, a bankcsődökről és a többi milliárdokban, tízmilliárdokban számolható gazemberségről.

Ha ezt a mértéket elismerjük további vizsgálódásaink alapjául, két dolgot azonnal tisztán kell látni: az egyik, hogy azok a számok, amelyekkel a kormányzat játssza kisded játékait hamisak és félrevezetik nem csak a kormány okoskodását (B. Ökrös vakság), hanem a bel- és külföldi megfigyelők, beavatkozók, hírkovácsok látását is. Talán még a Világbank és az IMF bürokratái se a nép utolsó vércseppjeit akarnák, ha világosan látnák, mit művel a feketegazdaság ebben az országban, hanem riadóztatnák az Interpol-t, a CIA-t, FBI-t, KGB-t és talán a NATO különleges alakulatainak főparancsnokságát is. A másik, hogy ha csak egynegyedét ennek a feketegazdaságnak sikerülne fehér csatornákba terelni, az ország lényegesebb gondjai megoldódnának és nem kellene állandóan egy cérnaszálon lógva irányítani az ország gazdaságát. Megéri, nem?

A kérdés másik oldala (a méreteken kívül), hogy ilyen nagyságrendű feketegazdaság nem létezhet sejtjeire szétesve és az ellenőrző-elvonó-büntető gépezetbe való beépülés és azzal kiépített szoros együttműködés nélkül.

Nevezzük maffiáknak azokat a szervezeteket, szerveződéseket, csoportokat, amelyek a szervezeten belüli együttműködéssel, más hasonló szervezetekkel együttműködve és számos esetben nemzetközi hálózathoz kapcsolódva biztosítják a törvénybe ütköző tevékenység és résztvevőinek büntetlenségét.

Vegyünk egyszerű példákat: a banktisztviselő, aki 10%-ra igényt tart az általa kezelt hitelből, nyilván képtelen ezt tartósan űzni egy, vagy inkább több felettese tudta nélkül. Mivel a komolyabb összegek hivatalból több felső vezetőből álló bizottság szűrőjén mennek keresztül és csak ilyeneknél van értelme a kockázatnak, máris csoportos bűnözésnél tartunk. Vagy vegyük az olajszőkítés hírhedt esetét, amikor a nagy hurrázással lefoglalt szőkített olajat hamarosan szépen ellopták a leplombált és őrzött tartályokból. Nincs olyan hülye Garasországban, aki elhinné, hogy ez a lopás megtörténhetett a lefoglaló GOVP (Garasi Országos Vámparancsnokság) és a rendőrség közreműködése (akár passzív = nem figyelek oda közreműködése) nélkül. Az se tekinthető véletlennek, hogy a bíróságok sorozatban engedik szabadlábra a legsúlyosabb gazdasági (és nem csak gazdasági) bűntettek gyanúsítottjait, hadd mentsék a bőrüket, az elsíbolt vagyonokat, kenjék meg a megkenendőket. Orcátlanságuk már odáig megy, hogy fegyveres támadáson, félig agyonverésen rajtakapott banditákat engednek szabadon az első szóra, miután a félig agyonvert vállalkozók nyilván mozgósították a mentőhálót, hogy túlságosan sok a vaj, jobb a csend. A már említett garasi vállalkozó ismerősömmel esett meg, hogy egy mazutot ajánló orosz-amerikai cég szélhámos üzletkötőjével közölte, ára oly magas, hogy lehetetlen Garasországban az áru értékesítése. Az orosz meglepődött: már hogy lenne lehetetlen, mikor ezen az áron már nagyobb tételt értékesített. Barátom rövid fejszámolás után: akkor a vevője szélhámos, mert nem fizet valamit, vagy valamiket az adójellegű terhekből. A válasz ismét meglepő, és igen egyszerű volt: hát az természetes, nem a mi dolgunk.

Még két megjegyzés a kialakult állapotokról: (1) jogászok körében nagyon régóta, még az átkos közepe tája óta közismert, hogy az ügyvédi kamarai tagság pénzért (és másként nemigen) kapható; a tarifa eleinte 100 000,- Ft volt, majd hamar 200 000,- Ft-ra ugrott! Milyen ország az, milyen erkölcsök uralkodhatnak ebben a körben, ahol az erkölcsök felett mindenekelőtt és mindenekfelett kellene őrködni. Hát olyan is: az is közismert, hogy az ügyvédi kar a legismertebb adócsalók közé tartozó gyülekezet. Ilyen közállapotok mellett próbáljon valaki adórendet teremteti. (2) Az adócsalás minősítésére jellemző két eset: beszélgetek egy kisebb-közepes, gyorsan erősödő vállalkozóval az elvonásokról, arról, hogy egy becsütetes vállalkozónak mily nehéz és azonnal, igen egyszerűen közli, hogy az adócsalás a becsületes vállalkozói kategóriánál is a siker kulcsa, vagy beszélgetek egy tízmilliónál nagyobb értékét szórakozásra használó vállalkozóval, aki kacagva tájékoztat arról, hogy az éves adózó jövedelme 100 000,- nagyságrendű. Persze ide sorolható a GAH közlése is, hogy a kisvállalkozók 1994. évi bevallott átlagjövedelme valami 75,000,- (?!!)

Vissza a maffiákat kiszolgáló hálóhoz: lehetetlen, ismétlem, lehetetlen, hogy a nagyobb gazdasági bűncselekmények elkövetői, a bankcsődök NG (nagygaras) vezérei, a szélhámos brókerházak főmanipulátorai, a népitáncos adócsalók; olajszőkítők, vámszélhámosok szabadon lófráljanak, ha nem működik mögöttük kifejezetten kiszolgáló-mentőháló, amelyiknek ott kell lennie a bűnüldözés minden szervénél, minden lépcsőjénél. És ma már ez a háló erősebb a hatalomnál. A nemzetbiztonsági miniszter csak tudja?!

XIV. Az ország távolsága Ázsiától = 0.
  A jövője? Bárcsak a modern Ázsiáé lenne

Orosz és ukrán ismerőseimet szoktam meglepni, amikor valami lehetetlen ügy kapcsán kijelentem: sajnos, ez az ország (mármint Garasország) Ázsia. Meglepődve kérdik olyankor: hát akkor mi mik vagyunk? Mély-, Sötét-, Nagy-Ázsia, mondom; mikor melyik jelző ugrik be. Többnyire tréfálkozásnak fogják fel, pedig ez a véleményem komoly. A fentiek egyértelműen azzá teszik az országot, különösen a korrupció mélysége, mértéke, mindent behálózó volta, de millió olyan jelenséget lehet felsorolni, ami a szegény-beteg ázsiai országokra jellemző: az alacsony életkor, a kórházak állapota, az ütött-kopott épületek, az általános elnyomorodás, a még mindig rosszul működő telefonrendszer.

Ázsia teljes fizikai valóságában is itt van. Bevallják-e, vagy se, nem változtat a helyzeten: a Balkánt a nagyvilág mindig is Ázsiával együtt kezelte. Ázsia kellemetlen, Európába nyúló csápjaként érzékelte, de most, hogy ez a barbár, elképesztő, etnikai-vallási (azaz alapvetően ázsiai) alapokon nyugvó háború dúl déli szomszéd népeik között, ázsiai volta lemoshatatlanná vált. Keleti szomszédaikhoz azóta, hogy a sztálini erőszakot hűségesen másoló hatalom túlélte a forradalmat egyszer, egyetlen nem is átutazás, hanem átrohanás erejéig tettem be a lábam, annyira nyilvánvaló ott az ázsiai jellegű elszegényedés és az ebből (is) fakadó pán-nacionalista gőg és nemzetiségutálat. Szóval ez az ázsiasodás lassan mindent megrohaszt, megrág, mint a nyű. Gázfejlesztés folyik szomszédom nyaralója körzetében, próbálja a kissé kieső körzetet bevonni. Az egyik szomszédja aszongya: sokan meg fognak magára haragudni, ha költségbe veri azokat, akik nem akarják. Egy utcával arrébb egy nénike meg csak annyit mond: nem AVATKOZUNK (!) mi ilyenekbe. Hát mi ez, ha nem sötét, pokolian sötét Ázsia?

Akár az "ázsia-mutatókat" vizsgáljuk, akár a földrajzi közelséget, Ázsia itt van és lendületesen rohaszt. És mint minden rossz tendenciával, ezzel is az a helyzet, hogy "elrontani könnyű, helyrehozni nehéz". Beláthatatlan, hogy mikorra és egyáltalán hogyan lehet ezt az ázsiasodási folyamatot megállítani. Fentebb néhány gondolatot adtam.

Szinte csak álomképként jelenik meg az ember szeme előtt - ha már Ázsia - az ellenpólus, a modern Ázsia, a kis tigrisek, akik gondolkodásban, fejlődési tempóban, eredményekben, egyáltalán, ahogy kinéznek, mintaképek lehetnek. Nem ismerem őket annyira; hogy részletes elemzésbe kezdjek, de azt hiszem, nagyon oda kellene figyelnie Garasország kormányának éppen ma, mi zajlott/zajlik ezekben az országokban, ami kiemelte őket a szegénység ott elhatalmasodó mélységeiből a gyors - és számomra úgy tűnik - általános, a teljes lakosságot pozitívan érintő (és valószínűleg ez a titkok titka) fejlődés, gazdagodás, elismertség útjára.

A rendszerváltás első éveiben beszélgettem egy nyugati vállalkozóval, aki elmondta, hogy félnek a garasországi változásoktól, mert tudják, hogy a garasiak "tudnak dolgozni", többre képesek, mint ők és most, hogy ezek az erők felszabadulnak, a "nyakukra léphetnek". Kedves sógor, a félelmeid azóta nyilván elmúltak, tapasztalod, hogy ez a kapitalizmus nem a felszabadító típusú, itt Ti is és az ázsiai tigrisek is csak mint reménytelen vágyálom szerepelhettek.

XV. És mit kezd mindezzel Európa?
Amit eddig ... hacsak a torkán nem akad

Nagy Európáról minden garasi balek azt hiszi, hogy áldozatkész, önfeláldozó támogatója minden feljövő-vergődő országnak-népnek. Balekságuk méreteire jellemző, hogy a barbár gyarmatosítás koráról éppúgy hajlamosak elfeledkezni, mint a fejlődő világ kiszipolyozásáról (l. fentebb: India), a Mexikó-féle csúcs-eladósításról, vagy éppen az '56-os cserbenhagyásról. Akinek bármiféle illúziója volna, gondoljon Csecsnjára.

Több évtizedes kereskedelmi munkám alatt kristálytisztán kirajzolódott, hogy imádott, oltárra állított Nagy-Európánk minden szinten, az államközi tárgyalásoktól kezdve a konkrét ügyletek megkötéséig és számtalan esetben a leszállított áru átvételének megtagadásáig a végtelenségig kihasználta a ténylegesen gyenge minőségből és teljesítésből eredő lehetőségeken túl (a garasi exportnál) az ostobaságból, gyakorlatlanságból, nyelvi műveletlenségből és korrumpálhatóságból eredő legapróbb hibát is egyrészt, másrészt a garasi importnál elsősorban a korrupt kereskedők halovány megkenésével és a szakértőknek a konkrét ügyletek megkötésétől való elszigeteltsége kihasználásával óriási extraprofitra tett szert. Az így elért, számukra kiváló és a műszaki fejlődésben növekvő, "gap" hatására folyamatosan javuló cserearány következtében egyszerűen kereskedelmileg kiszipolyozták a szocialista láger országait.

Tehát: zabálták őket, ahogy belefért! A kérdésre, mi várható tőlük most, hogy demokrata-barátukká vált az ország?

Ettől a fordulattól a bájos kapitalizmus velük egyáltalán foglalkozó többnyire szélhámos tőkéseinek zaba-étvágya nem fog csillapodni. Ugyanúgy, esetleg az irányukba megnyilvánuló naivabb elvárásokon még felpipiskedve, elszemtelenedve két kanállal igyekeznek felzabálni bennünket. Gondoljunk csak a privatizációra és a föld-nagybirtokok kialakulására (talán ebben még hordószónok hólyag úrnak is lehet igazsága).

Szomorú tény, de ezt a felzabálódási folyamatot semmi nem tudja megakadályozni ebben az országban: változatlan az ostobaság szintje, óriási tempóban növekszik a korrumpálhatóság, "tisztességes"-ostoba adósként megfékezhetetlen a kiárusítás kényszere, a kereskedelem kiszivattyúz, az importon többet lehet keresni, mint az exporton olló kiszivattyúzó hatása évek óta pusztítja a gazdaságot.

Egy dolog mentheti meg az országot a gyarmati szintre süllyedéstől: ha valami csoda folytán a torkukon akad Garasország.

(A kézirat lezárva 1995 novemberében)

XVI. A kézirat lezárása óta bekövetkezett fejlemények

Garasország koalíciós kormánya és az abban résztvevő pártok az utóbbi hetekben (1995. aug. 20.-okt. 10.) a lehető legmagasabb szintre vitték a kormányzati és parlamenti bohóckodást. A nagyobb párt kisebb vezére, Jules de Zoro és a kisebb párt nagyobb vezére Gabro de Huru mesterien teszik nevetségessé magukat és pártjaikat azzal, hogy előbb teregetnek gondolatokat, terveket a tömegeknek (és egyben a nagyvadász sajtónak), mint partnerüknek, a partner meg hasonló stílusban (ugyanolyan ostoba módon) felelget. A nagy ezzel lassan eldurrogtatja utolsó puskaporát is, abszolút híveinek tömege nyilatkozik "soha többet"-tel. Érik a jóslat: 1998 a garasi baloldal sírja lesz. Érik annál inkább, mert HAS is érleli-éleszti maga körül a halált: újabb két (jó) miniszter fogja a kalapját, illetve kalap alá vakarja fejét, mert nem tud a tükörbe nézni emiatt a hat(b)ökör miatt. Lehetetlen nem emlékezni a rendszerváltást követően takarítónővé avanzsált volt kerületi párttitkár-asszonyra, aki garasi barátaimnak az 1994-es győzelem pillanataiban azt nyilatkozta csendesen, hogy minden (a baloldal jövője) attól függ, lesz-e Zoro-nak annyi esze, hogy nem fog miniszterelnökségre törni. Valamit tudhatott ez az asszony, amit - úgy látszik - közvetlen környezete nem, vagy nem volt elég bölcs és bátor nemet mondani.

A kisebb párt már régóta nem azt játssza, hogy kormányozzunk jobban, hanem hogy presztízse a választók előtt minél kevesebbet sérüljön. Nem veszik észre a liberális hatalomvágyók, hogy a garasi nép azért nem teljesen lökött, az ő ügyetlenségüket (mert a partner teljes lepofozása is az) is szépen elkönyveli 1998-ra. Hiába fog kiugrani a kisebb párt a koalícióból 15-18 hónappal a választások előtt, ezekkel a bohóckodásaival már kiérdemelte a "Te is marha voltál" bélyegzőt. Az álom-párosrepülésből páros zuhanás lesz.

Na, Te szegény Garasország, a sok marhád közül melyik fog megszédíteni és fogja eljátszani utolsó garasaidat is? Káosz lesz ott a javából!

XVII. Utószó

Így látom - tudománytalanul - a mai garasi kapitalizmust.

Azt hiszem, a garasi felnőtt társadalom legalább 80%-a nevében mondható: ELVTÁRSAK és URAK, ELVTÁRS-URAK, ez NEM A GARASIAK VILÁGA!

Üssetek gyorsan és nagyot a bandita feketegazdaságon, vagy csődbe viszitek ezt az országot és vele magatokat.

Még (csoda!) nem kér a nép, most adjatok neki, mert ha kérni fog, lehet, hogy öldökölve fogja tenni.

Ámen.

És ami kimaradt:

XVIII. Vallás és ateizmus, sovinizmus és a mai internacionalizmus.
A nagy garasi vér, zsidók és cigányok

Közel negyven évig a litánia kaptafa volt: a kommunizmus és főként nagy vezéreinek istenítése. Bekapcsolta a garasi halandó a tv-t és - mint a kinyitott csapból - ömlött a korrupt rendszer dicsőítése.

Hűek maradtak önmagukhoz, átestek a ló túlsó oldalára. Ha az ember óvatlanul, a műsorra tekintésről elfeledkezve bekapcsolja ezt az átkozott ládát, valami vallási félóra, "Engedjétek hozzám a kisdedeket", vagy valami egyéb ájtatos maszlag önti nyakon az embert, s sokan még azt hiszik, hogy ez az ismét eltúlzott állapot a többség áhítatát erősíti; pedig dehogy: úton-útfélen hallja az ember, mennyire elegük van ebből az embereknek, ha reverendát látnak, kikapcsolják a képládát.

Ennél nagyobb baj, hogy a klérus ismét arcátlanná vált. Megengedhetetlen módon beleavatkozik a politikába. Nem elég, hogy a falusi templomok szószékeiről, nyilván felsőbb sugallatra aljas módon uszítanak választási hadjáratok idején pártok és jelöltek ellen, de az utóbbi pár évben legalább kétszer, legutóbb közvetlenül az 1994-es választás előtti napokban a püspöki kar(ok?) felhívással fordult(ak) a hívőkhöz, hogy ne szavazzanak a szocialistákra, mert az a sztálini csizmát hozná vissza. Gondolom, püspök úrék tanulhatnának a kudarcból (nem fognak, túlontúl nagy vagyonokat féltenek), na meg a garasi cir...bocs, Parlament is rájöhetne arra, hogy nem maradt a világon kultúrállam, amelyik a hatalmas vagyonokat felhalmozó és annak szaporítására mindenre képes klérust közel engedné a politikához. Ideje rájuk szólni; coki!

Azt se lehet a vallásszabadság csúcsának nevezni, ha valaki - nem a szocializmushoz ragaszkodás tüntető jeleként, hanem szabadgondolkodó mivoltából következően - ateista maradt, ma félve-szégyenkezve vallhatja be a garasiak többsége, egyének, vita-csoportok előtt ezt a tényt. Amíg ebben az országban egy valláshoz tartozás vagy az ateizmus takargatni való lesz, nem lehet demokráciáról, kultúrállamról beszélni.

A sovinizmus, sőt irredentizmus erősödéséről már szóltam. Káros hatásait az ország megítélése, stabilitása, az emberek europaizálódása szempontjából nem lehet túlhangsúlyozni, Mégis néhány szó kikívánkozik belőlem az ellentétjéről, az internacionalizmusról. Emberek vagyunk és amíg ember lesz a Földön, addig gyűlölet is lesz. Hosszú út vezet odáig, amikor elfogadjuk egymást olyannak, amilyenek vagyunk. Az értelmes gondolkodó emberek tömegének feladata, hogy egy pillanatra se engedjen gúnyt űzni senkiből csupán származása miatt, színe miatt. Hogy helyreigazítsa a tót, oláh, nigger gúnyneveket. A törvényhozás belföldön tudja csupán segíteni a gyűlölködés felszámolását, a kifelé irányuló - nem rendszerek, hanem népek, fajok iránt megnyilvánuló - gyűlölettel szemben egyszerűen tehetetlen, azon csak az okos emberek mindennapi apró-munkája segíthet. A mai internacionalizmus lényege szerintem ebben rejlik, nem az intézményesített együttműködés keresésében. Az is szükséges, nagyon fontos, de a közgondolkodás alakítása a döntő.

Baráti körben se tudom rejteni haragom, amikor zsidózásra, cigányozásra kerül sor (és sajnos, ahogy szaporodnak a cigány arcok a tv-programokban, úgy sűrűsödnek az ilyen kifakadások). Nem tudom nyugodtan fogadni a származáson alapuló nagygaraskodást se. Egyszerűen képtelen ostobaságnak tartom mindkettőt. A zsidózást, cigányozást - minden egyéb észérven túl - csupán azért sem, mert ha utálja is valaki őket, rá kellene végre jönnie, hogy egy modern kultúrállamban, még kevésbé az Egyesült Európában nincs más alternatíva, mint a békés együttélés szálainak keresése, szövögetése ezekkel a népcsoportokkal, akik - hál' isten - előbbre helyezik garasi voltukat, mint különbözőségüket.

A paszomántos-mentés nagygaraskodás pedig egyrészt mosolyt fakasztó egy olyan országban, amelyiken átgázolt már tatár, török, orosz, ahová behívtak németet, ahová királyaik, akkor még okos királyaik, befogadtak kunt, szerbet, bolgárt, tótot, másrészt ósdi, egy évszázaddal maradt el ez a gondolkodás a nagyvilágtól. Mindkét ellenpólust irtandónak tartom törvénykezéssel és napi pellengérre állítással egyaránt.

XIX. Az utolsó szó jogán

Nyomda előtt öt perccel telefont kaptam garasi barátomtól, aki kéziratomat olvasta: írj hozzá egy gondolatot, rám, a rabszolgasággal szembenézőre hivatkozva. A rabszolgajelöltnek is joga kell legyen az utolsó szóhoz. És elmesélte: a garasföldi tv néhány napja hírt közölt, egyszerű, hétköznapi hírt, nyugodt hangnemben, kommentár nélkül: privatizálták (odaadták bagóért németeknek) a regei sebességváltógyárat. Magára az ügyletre - mondja - rá lehet húzni a "jelentéktelen" leplet. Precedens értéke viszont óriási, most mutatja meg először írásban meztelen-magát a nyugati szélhámostőke. Nem elég, hogy jóval a kikiáltási ár alatt történt az "értékesítés", még csereüzlet is kötődött hozzá; ragaszkodott a német egy rabszolga kollektív szerződés egyidejű aláírásához (ha a hír igaz és miért ne lenne az: az eladó holding képviselője nem tagadta). A szerződés lényege: hét napos munkaidő, bruttó 36 000,- Ft/hó átlagmunkabér, a német előírásokat kielégítő munkaminőség. Itt megcsuklott a barátom hangja. Mondhatnám: No further comment. Ehelyett kérdem német olvasóimtól (talán akad, akinek lefordítják ezt az oldalt): Werter Leser, Schämen Sie sich nicht wahr, wegen der Garasländer-Politiker und der eigenen Landsleure? Für eme 7-tägige Arbeitswoche einen durchschnittlich 360,- DEM/monat Bruttolohn in die Hand zu drücken?!

És hozzáteszem: ahogy szalad az idő, úgy mind nyilvánvalóbb - még külső szemlélő számára is - a hatalmon lévők pőre gazembersége és az ellenzék ostobasága.

A hatalmon lévő gazember, mert szocialista mezben asszisztál ehhez a gyalázatos aktushoz és nem emel szót a nyilvánvalóan törvénysértő szerződés ellen. Az ellenzéki ostoba, mert amikor ez az otromba gazemberség közhírré tétetik, amikor az amúgy is sárba taposott dolgozó honfitársaival szemben aljas precedenst teremtő árulás történik, azzal untatja a világot, azzal lopja a még mindig Parlamentnek nevezetti Főcirkusz idejét, hogy csőretöltött bugylibicskával vagy herenyúzóval küld-e 432 embert a szomszédba özönvíz előtti eszközeit jó dolcsiért megmutogatni a világnak, és nem ordítja a koalíció szemébe: ami sok, az sok!

És nem akad egyetlen elárult melós (tudja, már a láncait is ellopták), nem akad egyetlen segítőkész ügyvéd, nem akad egyetlen ellenzéki, aki riadóztassa a Főcirkuszt vagy megkérje az Alkotmánybíróságot, nyilvánítsa - mint jogellenest - semmisnek a szerződést!

És mocsár az egész garasi közélet, ahol egy ilyen hír nem ver hullámokat. Kedves olvasó, ugye tudja, hogyan viselkedik a mocsár, amikor beledobnak egy (akármilyen nagy) követ? Nem csobban, nem vet hullámokat, csak azt mondja: "cupp" és szépen, lassan lenyeli. Így tett ezzel a mérföldkövet jelentő hírrel a garasi közélet. A gyalázat és elszemtelenedés mérföldkövével.

Én - az idegen - kérem itt, e folyóirat oldalairól az Alkotmánybíróságot, emelje magához ezt az ügyet. Ha igaz a hír, egy nemzet becsületét mentheti meg, ha nem igaz, rója meg a tv-t.

Szinte a végtelenségig sorolhatnám a panaszokat, de időből, terjedelemből kifutva csak kettőt említek még:

1. 13,5-14,0%-kal romlottak a reálbérek 1995-ben. Egy új, jobb világot hirdető rendszerben?

2. Egyértelmű a politika és gazdaság összefonódása, ma elsősorban hatalmi szinten. Ötven millió dolcsi élelmiszerolaj ellenében! Barter vagy nem az, csak "szerű", nyilvánvaló, hogy a gesztenyét nem kell kapargatni és ha már szerű, akkor is, a csereüzleteknél szokásos magasabb krémréteg nyilván itt is lefölöződik. Mindegy, hogy Ladislaus von Paulus elvtárs segíti-e Fasomba urat a 40% részesedés miatt, vagy Agronafia a Naftát, a kéz kezet olajoz képlet tökéletes. És közben kacagnak a szemedbe, gyógyszerért ismét 35%-kal többet fizető munkanélküli!

Barátom szerint itt az ideje kimondani: ami Garasföldön folyik, annak semmi köze emberséghez, (szociális???) piacgazdasághoz, baloldalisághoz, progresszióhoz. Ami ott folyik, az néptömegek farizeus szólamok fátyla alatti sárbatiprása, a nemzeti vagyon elkótyavetyélése. Legalább volna merszük a szociális szólamok puffogtatásával hatalomra kerülteknek bevallani, hogy egészen mást csinálnak. Legalább keresztelnék át a főpárt nevét. A garasiaknak pedig ideje rájönniük: nincs szükségük farizeusokra, se hatalmon, se onnan ejtve.

Hogyan látom, pár hónappal az első sorok papírra vetését követően a szocializmus volt országaiban folyó átalakulást? Két alapvető céljuk lehetett a reformok elindítóinak:

1. Az emberi jogok biztosítása a földteke egyötödén egyen-diktatúrák csizmái alatt nyögő embertömegeknek. Ez (tekintsünk most el az apró gondoktól) sikerült. Hozsanna!

2. Emberhez méltó lét garantálása a gazdaság kátyúból, zsákutcából kivezetésével és szociális gondolkodástól, gondoskodástól vezérelve. Hát, kérem, itt a volt bátyó országaiban tomboló-gyilkoló vadkapitalizmustól kezdve a Garasországi szélhámos-kapitalizmusig igen széles skálát tártak elénk ezek az országok. Egyről azonban mindenütt megfeledkeztek: a népről. Az első következmény a baloldal visszaszavazása volt (vagy éppen folyik). A második a visszaszavazottakból kiábrándulás (van és jön). Félő, hogy aztán nem sok marad hátra, csak káosz vagy újabb forradalmak-ellenforradalmak (ki honnan nézi).

És végül is az eredmény nélküli rendszerváltást mind többen tekintik zsákutcának, jobb esetben okos tóbiások l'art pour l'art játékának, rosszabb esetben gazemberek aranyzsebelő Kánaánjának. Azt hiszem, az utóbbiak nem tévednek.