P. Horváth László BLIKK Egy kölyök vizsla komoly eszmefuttatásai Illusztráció: Csillagné Lőrincz Zsuzsa

TARTALOM

HOGY MINDENNEL JÁTSZANI AKAROK
SZERENCSÉRE EGYRE RITKÁBBAN
EGY KIS BOSSZÚBAN...
CSAK FIGYELTEM A KENNELBŐL KIFELÉ
MEGRÁGTAM TOVÁBBÁ...
FEKÜDJ!
AZ ÖRDÖG EGÉSZEN MÁSMILYEN!
A SZEGÉNY FÁCÁNOK IS A MAGASABB SZEMPONTOKAT KERESIK
CSAK EGY FOGADKOZÁS
A NAGY MUTOGATÁS
MÉG MINDIG KICSIT ZÖLD A FÜLE
CSAKHOGY ÉN FIÚKUTYA VAGYOK
FIGYELNI KELL ARRA, AKINEK ALACSONYABBAN VAN AZ ORRA
A VADÁSZATI EMLÉKEKBŐL
ÉPPEN MAGA A VADDISZNÓ HIÁNYZIK
EGY DUBLÉVAL FOGOTT
A CSOMÓT PRÓBÁLJÁK MEGOLDANI
LŐHETEM?
HA ÉN IS PÉLDÁT MUTATOK NEKI

HOGY MINDENNEL JÁTSZANI AKAROK

Kedves Első Gazdám! Ami igaz, az igaz, én nagyon szeretek diktálni mindenféle komoly eszmefuttatásokat, hogy némely komoly vadászok meg mindenféle komolyok levonhassák mindazt, amit kell. Csakhogy a Gazdi Kettő nem nagyon akarja, hogy egy kölyökvizsla diktáljon neki.

Pedig én minden porcikámmal szeretem, ha diktálhatok. Főleg az iramot, a pisilést és egyéb dolgokat. Meg a játékot a ház körül, meg azt is, hogy mindent a számba vehessek és megrághassak, sőt le is nyelhessem, ami tetszik. De sajnos, a Gazdi Kettő mindenbe beleszól. És folyton parancsolgat. Ez a mániája.

Ha levisz sétálni, már a lépcsőházban rákezdi:

Lassan, Blikk, lassan!

És nem érti meg, hogy nekem gyorsan kell sétálnom. Sőt, rohanva kell sétálnom. És mindent számba kell vennem, hogy alaposan megrághassam a dolgokat. Mert ugyebár a legfontosabb a tapasztalás. Csakhogy a Gazdi Kettő ezt nem érti meg. Alighogy valamit a számba veszek, már hangzik is:

Köpd ki!

És mondhatom Neked, hogy rosszul hangzik. Annyira rosszul, hogy legtöbbször nem akarom meghallani. Ilyenkor aztán jön a rántás. De nem az, ami a levesben van, hanem az, ami a póráz végén.

Meg akkor is jön a rántás, ha egy autó alá akarok szaladni. A Gazdi Kettő nem érti meg, hogy én az autókkal is játszani akarok. Hogy mindennel játszani akarok, ami mozog. Még a levelekkel is, amelyek a szél előtt futnak. Pontosabban nem is a szél előtt, hanem előttem. Hogy elkapjam őket. Én aztán el is kapom őket. Mind egyszerre. Ilyenkor úgy nézek ki, mintha száz lábam és kétszáz fülem volna. A Gazdi Kettő szerint. Csakhogy ő téved, mert valójában csak négy lábam van és két fülem. Bár az igaz, hogy meglehetősen hosszú mindegyik.

A lábaimat olykor számba is veszem. Hogy megvannak-e. Néha meg is rágom őket.

Különben mindent megrágok, ami közelembe kerül. És ha nem kerül a közelembe, akkor én kerülök minden közelébe, hogy megrágjam. Így a múlt héten még a vajat is megrágtam, ami a hűtőszekrényben volt. Ugyanis rájöttem, hogy kell kinyitni a hűtőszekrényt.

Sajnos, a Gazdi Kettő ezért a nagyszerű tettért a lábamra csapott, hogy ne használjam a hűtőszekrény kinyitására. Hogy csak futásra használjam.

Hopplá! A futásról jut eszembe, hogy ugyancsak a múlt héten egy kicsit fellázadtam. Ami abból állt, hogy eldugult a fülem, amikor a Gazdi Kettő sípolt, meg hívott magához. Ráadásul találtam egy nagyszerű csontot. Amit nekem okvetlenül meg kellett ennem. Ezért aztán elfutottam a Gazdi Kettő elől. Pontosabban csak elugrottam, de azt mindig. Közben rágtam a csontot, és néztem a szemébe. Ami egyre vörösebb lett. Az arca meg lila.

Sajnos, néhány erős következmény rám is vonatkozott. De ez is az ő értetlenségéből fakad. Mert a Gazdi Kettő nem érti meg, hogy nekem olykor fontos az engedetlenség.

Tudod, próbálom nevelni a Gazdi Kettőt, de nem nagyon sikerül. Túlságosan makacs, és ragaszkodik a saját elképzeléseihez, amelyek meg sem közelítik egy ilyen szép és ügyes vizslakölyök elképzeléseit. Egyébként már néhányszor kivittem a vadászterületre. Gondoltam, nem árt neki egy kis levegőzés. Jött is utánam elég engedelmesen, csak sokkal lassabban, mint szerettem volna. Mindig meg kellett állnom, nehogy elvesszen.

Az a tőkés gácsér is elveszett volna, amit a kukoricatarlóra lőtt az esti húzáskor, ha én ott nem vagyok. De én ott voltam, szagolgattam azt a nagy dögöt, ő meg észrevette, hogy szagolgatom, és így meglett a gácsér. Én meg kaptam tőle egy nagy dicséretet. Otthon, pedig az egész család szemében én voltam a nap hőse. Ami természetes.

Aztán már a vízből is kihoztam neki egy csörgőrécét. Ráadásul teljesen önként. Mert én tudok nagylelkű is lenni, ha akarok.

Egyébként az igazsághoz az még hozzátartozik, hogy már előbb is nagylelkű voltam a Gazdi Kettővel. Amikor belementem utána a vízbe egy másik kacsa után. Pedig a víz nem volt valami meleg. Sőt, egyenesen hideg volt!

Látod, hogy tudsz úszni, te buta!

Először is nem vagyok buta - mondtam neki. - Másodszor nem is láthatom, hogy tudok-e úszni, amikor csak a fejem látszik ki a vízből.

Hát ezt mind kutyafuttában diktálom Neked, mert megint le kell mennem, hogy a dolgomat elvégezzem.

Legközelebb majd folytatom.

SZERENCSÉRE EGYRE RITKÁBBAN

Legutolsó diktálásom, amely egyben az első is volt, ott hagytam abba, hogy le kell mennem, hogy a dolgomat elvégezzem. Sürgősen. Mert olykor, ha a lépcsőházban pisilek, akkor mindig kijár egy nagy fenékre-csapás.

Ami a mai napon meg is történt. Ismét. Mármint a pisilés. Pont a csukott kapu előtt, egy nagy tócsa formájában. Ez pedig a legnagyobb csapás a Gazdi Kettő szerint. Mert vissza kell neki mászni a harmadik emeletre a felmosórongyért, aztán lejönni, feltörölni, megint visszamászni. De szerintem még nagyobb csapás, amit a hátsó részemen viselek. Ilyenkor.

Szerencsére egyre ritkábban. Mert tegnap elmúltam már fél éves, és a Gazdi Kettő szerint egy nagy melák kutya vagyok. Pedig ez csak a látszat. Mert a belső szerkezetem még valójában kicsi. Főleg az engedelmességre való hajlam kicsi benne. Néha olyan kicsi, hogy még én magam sem találom. Ami végső fokon érthető, mert az egész engedelmességre való hajlam átváltozik játszási kedvre.

Főleg mostanában.

Ehhez tudnod kell, hogy itt a telepen, nem messze a házunktól, egy rozsdás színű kóbor kutya lakik. Először csak egy ponyvával letakart autó alatt lakott, de most már egy saját-kutyás asszony megsajnálta, és kartondobozból házat csinált neki.

A Gazdi Kettő nem szereti, ha a játszási kedvemet a kóbor kutya felé irányítom.

Mert valami betegséget kaphatsz tőle.

Nyavalyát kapok tőle!

Azt hát! Valami nyavalyát!... Az ilyen kóbor kutyák valószínűleg nincsenek beoltva. Talán még veszettség ellen sem.

Bezzeg én be vagyok. Akkor én mehetek is. Sürgősen - mondtam, mert mindjárt ma reggel is észrevettem a kis rozsdást, és éreztem, hogy az engedelmességre való hajlamom kezd átváltozni játszási kedvvé. Aztán már ott is termettem a Rozsdásnál, és ugráltunk a hóban, meg birkóztunk, meg beszórtuk egymást hóval. A Gazdi Kettő meg kiabált egyre mérgesebben.

Blikk, ide! Nem érted, Blikk?

Hát persze, hogy nem értettem. Mert ha én egyszer elveszítem az engedelmességre való hajlamot, akkor hirtelen meg is süketülök. Félig.

Azért félig, mert a parancsolást nem hallom, csak a Rozsdás hívó ugatását a játszásra.

Blikk, azonnal gyere ide! Nem hallod?

Nem, éppen most mondtam, hogy... Jaj, de jó ez az ugrálás!

Ha nem jössz ide, úgy megraklak, hogy attól koldulsz!...

Ami megint egy nagy tévedés a Gazdi Kettő részéről. Mert én nem szoktam koldulni. Csak a kóbor Rozsdás szokott koldulni. Én legfeljebb csak kérek. Bocsánatot. De sajnos, már későn. Mert a megrakás még a fenékre-csapásnál is rosszabb.

Azt hiszem, a jövőben jobban kell vigyáznom az engedelmességre való hajlamomra. Mert lehet, hogy az oltás megvéd a betegségektől, de a nyavalyás megrakástól már annál kevésbé.

Ráadásul az oltást is épp a hátsó felembe kaptam. És mondhatom Neked, egyáltalán nem volt kívánatos... a végére. Mert az elején úgy látszott, hogy nagyon is. Mivel az állatorvosnál már a kapuban rengeteg játszani való szagot találtam. Aztán az udvaron ott voltak a szagokhoz tartozó illetékesek is. Legalábbis néhányan.

De sajnos, hamar kiderült, hogy nagyon kevés volt közöttük a játszani való. Mert ők már ismerték az oltást, ami nem csak a betegséget oltja el, hanem a játszási kedvet is. És már előre feltámasztja a remegést az illetékesekben. Ahogy bennem is feltámasztotta. És bennem is eloltotta a játszási kedvet.

EGY KIS BOSSZÚBAN...

A tegnapi csapásokért, amelyeket a folyó ügyem és elvesztett engedelmességre való hajlamom miatt kaptam, egy kis bosszúban részesítettem a Gazdi Kettőt. Habár akaratlanul. De mondhatom, elég jól sikerült.

Ugyanis a mai napon megint kivittem a Gazdi Kettőt a közös fácánvadászatra a nagy tavakhoz. Hogy egy kicsit hadd szaladgáljon a friss levegőn. Meg a jégen. Ami a tavak tetején volt. Csakhogy ő nem szaladgált, mert neki nincs ehhez tehetsége. Viszont a beszakadáshoz annál inkább!

De ezt akkor még én sem tudtam.

A nyílt jég mellett mindkét oldalon hosszan húzódott a nád. Amelyben mindenféle nyomok meg szagok voltak. Így én pár lépésre a nyílt jégtől megálltam egy izgalmas szag mellett, amit valamelyik fácánkakas hagyott ott. Sürgősen.

Mi van, Blikk?

Mi van, mi van? Szag van.

Na várj, majd megnézzük.

De nem nézte meg. Mert a következő pillanatban már meg is történt a bosszú. Amelyből kifolyólag minden víz befolyt a csizmájába.

Ebből látszik, hogy a Gazdi Kettő is elveszíthet olykor valamit. Ahogy én az engedelmességre való hajlamomat. Mert ugyebár most ő is elveszítette az óvatosságát meg a tudását is, mely szerint felnőtt embernek nem szabad a nád között menni, mert a nád között mindig vékony lehet a jég, mivel a szerves anyag rothadás közben hőt fejleszt. Továbbá elveszítette a lába alól a jeget, amiből kifolyólag minden víz befolyt... amint ezt már említettem.

Így aztán hiába kapkodta ki magát az erős jégre, nem maradt más hátra, mint a kiürítés. Vagyis először a Gazdi Kettőt kellett kiüríteni a csizmából, aztán a vizet. És következett a csavarás, egy száraz zokni és a Sógor megjegyzése.

Megint?

Megint. Emiatt az átkozott kutya miatt!

Igen? És amikor kezdő vadász korodban beszakadtál!? Amikor én még a világon sem voltam? Akkor talán az a szerencsétlen gácsér volt az oka, amit lelőttél?

Ez úgy történt, hogy annak idején a Gazdi Kettő kiment a Sógorral vadászni. És a Gazdi Kettő meglőtte élete első kacsáját. Csakhogy a szegény kacsa messze beleesett a nádba, mivel a Gazdi Kettő lázas izgalmában csak azt látta, hogy a kacsa repül, de azt már nem, hogy ha lelövi, akkor hová fog esni. A Sógor pedig hiába figyelmeztette, hogy a jég vékony és beszakad, a Gazdi Kettő nem hallgatott rá. A magas és sűrű nádba jó darabig sikerült ugyan bemennie, de aztán a jég nem bírta tovább. Kifelé pedig - egyáltalán - nem bírta, mert a Gazdi Kettő néhány literrel nehezebb lett, mint amikor bement.

Már a nádból kiabálta, nagy ropogás és tocsogás közepette:

Ott van a szalmakazal, rakj hamar tüzet!

A Sógor ezt úgy értette, hogy gyújtsa meg a szalmakazlat. Amit aztán azóta is úgy emlegetnek, hogy a Gazdi Kettő nagy fázásában egy égő szalmakazalnál akart szárítkozni.

Ami pedig a Sógort illeti: a mai napon délután már ő is elmondhatta, hogy: kint vagyok a vízből.

De nekem ehhez semmi közöm nem volt. Meg a bosszúnak sem. Mert a Gazdi Kettővel akkor már nem is mentünk be a nádba. A késői óvatosság következtében a szőlőhegyek alatt az utat választottuk.

A kakasok viszont a nádból keltek. Így a Sógor a többiekkel hajtotta a nádast. Aztán egy kakast ott marasztalt. De az annyira jól sikerült, hogy talán még most is ott van, hacsak azóta egy róka el nem vitte. Mert a Sógor nem vitte el, az biztos. Bár nagyon igyekezett, hogy megtalálja a kakast, de csupán saját magát találta bent a térdig érő vízben. Meglepetésére.

Ráadásul csak a vadászat végén öntötte ki a csizmájából a vizet, és csak akkor mondhatta el, hogy kint vagyok a vízből. Sőt akkor sem egészen, mert a víz egy része még akkor is benne maradt a jégeralsójában meg a nadrágjában is.

Visszatérve a Gazdi Kettő beszakadására és a bosszúra, most már láthatod, hogy ő is belebocsátkozik az ismétlésekbe. Olykor. Habár nem szívesen. És - habár én sem akartam.

De valljuk be, nem árt neki egy kis tanulás, amire mindig igen nagy igénye van - ha rólam van szó.

CSAK FIGYELTEM A KENNELBŐL KIFELÉ

Szomorúan állapítom meg, hogy a Gazdi Kettőt nem lehet mindig kivinni vadászni a területre. Ilyenkor aztán nincs más, mint feküdni a konyhában a pokrócon, a gázóra alatt, és rágódni egy csonton, meg nézni a Gazdi Kettőt, ahogy a kis szobában írja az én diktálásomat. Vagy valami mást. Mert amint tudod, a Gazdi Kettő minden felesleges dolgot összeír - nemcsak az én diktálásaimat. De én szívesen elengedném neki ezt az egyetlen okos cselekedetet - mármint a diktálást -, ha hajlandó lenne egy még okosabb cselekedetre. Vagyis ha hagyná, hogy vadászni tanítsam. Mivel a vadászat tanulásánál nincsen okosabb cselekedet a világon. Mert azt csak vadászat közben lehet tanulni. Legfőképpen.

Sajnos, a Gazdi Kettő ezt az egyszerű igazságot nem veszi eléggé figyelembe. Így aztán marad a diktálás meg a rágódás a csonton. Bezzeg, amikor nálatok voltam!... És Te voltál a kedves Első Gazdám!

Közben a Gazdi Kettő is kijött ide a konyhába, hogy kérdezősködjön.

Akkor mi volt? Talán akkor is vadásztál? Halljam, te híres!

Először is, nem vagyok híres. Akkor pedig különösen nem voltam az.

Hanem mi voltál?

Hirtelen.

Most is az vagy.

A Gazdi Kettő mindig kicsavarja a szót, mint a zoknit a lábmosások után, ha már kiderült, hogy a víz fürgébben folyik befelé a csizmába, mint kifelé a csizmából. Igen, úgy tesz, mintha én nem tudnám, hogy mi az a hirtelen. Mintha én nem tudnám, hogy hirtelen az is, akinek nincs híre, meg az is, akinek gyorsan eljár a lába. Vagy a keze. Ami nem mindegy. Nekem.

Te csak ne beszélj mellé! Mi az, hogy bezzeg?

Igenis, hogy bezzeg! Mert itt minden más, mint ott! Legalábbis... majdnem.

És ez igaz. Hiszen nálatok még egészen kicsi voltam. Ha visszafelé nézzük, voltam olyan kicsi is, hogy azt már látni sem lehet. Senkinek. Csak arra már én sem emlékszem. Ezzel azt akartam mondani, hogy ott születtem nálatok, a Pusztán. Ahol volt egy nagy gépállomás, és ahol Te valami csoportvezető voltál. De ez nekem akkor nem számított, mert én a kennelben voltam elfoglalva anyámmal, a német vizslával, apámmal, a magyar vizslával, amelyből kifolyólag én véletlenül megszülettem négy testvéremmel együtt. Mivel Te házat építettél a közeli városban, ahol lakni fogtok, és így nem vetted észre, hogy anyám, a német vizsla tüzel.

Vagyis ezt ti alighanem úgy mondjátok, hogy hajlandóságot mutatott a szerelemre. Akkor is, amikor nem volt ildomos. Vagy ilyesmi. Ebből a körülményből lettünk aztán szerelem-vizslakölyköknek nevezhetők. Ami az embereknél szerelemgyereket jelent. És azok legtöbbször szépek. Mármint a szerelemgyerekek. És mármint a szerelemvizslakölykök.

Így aztán a négy testvérem is, én is olyan szép sötétbarnára keletkeztünk, hogy öröm volt nézni. Nekem. És Neked is öröm volt nézni a mellemen azt a kis foltot, meg a gyönyörű bársonyos barna színemet meg az általános életrevalóságomat. Sőt, a vadászatra-valóságomat is, amit Te abból állapítottál meg, hogy a puskalövéstől egyáltalán nem félek, és az apportfát már akkor a számba vettem, amikor szinte egyforma volt az apportfa meg én. És a tolakodásban is mindig az első voltam, ha az evésről volt szó. Meg úgy általában, ha a kennelből kiengedtek kicsit futkározni bennünket.

A kennelben azért is jobb volt, mert ott sohasem kellett visszatartani sem a kisdolgomat, sem a nagydolgomat. Csupán arra kellett vigyázni, hogy hátul, egy helyen végezzem el.

És a játszási kedvemet sem kellett visszatartani, mint itt a ház előtt a Rozsdással, akit közben elvittek valami menhelyre.

Ott az öreg drótszőrű Tacsival kedvemre játszhattam. Ő egy óriási vadász. Habár kutyának törpe.

A Tacsi még hozzád, a lakásba, vagyis a Te kenneledbe is bemehetett. Így vidáman mesélhetett nekem a hatalmas vaddisznóbőrökről, amelyeket ő akkor fogott, amikor még a vaddisznók is benne voltak. Igaz, hogy ebben egy kicsit Te is közreműködtél.

És ő hajtotta ki azt a szép rókabőrt is a rókalyukból a rókával együtt. Aztán még az őzbakról is említést tett, annak ellenére, hogy az őzek meglehetősen távol állnak egy drótszőrű Tacsitól.

De nemcsak a Tacsi miatt, meg a kennel miatt volt nálatok minden más, hanem azért is, mert már az udvar is félig a vadászterületen feküdt. Amit akkor még nem tudtam. Hogy mi az a vadászterület.

Viszont láttam anyámat meg apámat, az egyiket a jobb, a másikat a bal oldaladon, ahogy feltartott fejjel kísérnek téged szájukban egy-egy kacsával, és láttam, ahogy a kapu előtt leülnek eléd, és átadják a kacsákat Neked.

Legfőképpen azért volt más minden. Mert akkor még névtelen voltam. Aztán egy szeptemberi napon, a pusztához vezető út elhozta hozzád a vadászbarátaidat, K. Lajost, Zoli doktort és a Gazdi Kettőt. Aki akkor még egyáltalán nem volt Gazdi Kettő. Sőt, még eszébe sem jutott, hogy ő most Gazdi Kettőnek készül. Csupán kíváncsiságból ment oda a kennelhez. Pontosabban - jött. Mert akkor még én is ott voltam a kennelben.

És akkor a doktor vigyorogva megjegyezte a Gazdi Kettőnek:

Jó lenne neked is egy ilyen kutya.

Milyen?

Mint ez itt.

A Gazdi Kettő hallgatott. Mert az nem én voltam. Ő csak nézett tovább bennünket. Hogy mi hogyan csináljuk a nagy tolakodást. Akkor aztán Te is megszólaltál.

Ha akarod, adok egyet.

Komolyan?

Nem viccelek. Törzskönyvük ugyan nincs, viszont megfogsz egyet, és viszed, ha akarod.

Csak... úgy nem fogadhatom el.

Miért nem? Zoli nekem barátom, te meg az ő barátja vagy. Ennyi elég. Vagy nem?

Ebből az egészből akkor én még nem értettem semmit. Csak figyeltem a kennelből kifelé. Ő meg engem figyelt. Mivel én voltam a legfigyelemreméltóbb. Neki. Amiben tökéletesen egyetértek vele, hiszen magamnak is én vagyok a legfigyelemreméltóbb.

Te melyiket adnád?

Amelyiket választod.

Így értem, ha magadnak választanád.

Majd megmondom, ha választottál.

És akkor súgott valamit a doktornak.

Én ezt választom.

Vagyis engem.

Miért ezt? - kérdezte nevetve.

Mert úgy látom, ez a legfickósabb.

Akkor aztán kiderült, hogy Te is engem választottál volna. Mert az összes testvérem közül én voltam a leg... szóval minden, ami kell. A jövőben. Ha akkor még nem is.

Aztán megkaptam a nevem, amit a mai napig viselek. És remélem, hogy sok-sok éven át.

Blikk?

Blikk.

Miért Blikk?

Ezt már a Gazdi Kettő felesége, a Gazdi Három kérdezte később, akiről kiderült, hogy neki jóval könnyebb diktálni, mint a Gazdi Kettőnek. Habár ő nem írja le, amit diktálok.

Azért Blikk, mert egy blikkre választottam.

Vagyis első ránézésre, egy szempillantás alatt. Aztán jelenti még, hogy tüstént, azonnal, rögtön - ha jön az evés, a játszás és a vadászat.

MEGRÁGTAM TOVÁBBÁ...

Kedves Első Gazdám! Mit gondolsz, miért mondják nekem itt a konyhában állandóan, hogy már megint lábatlankodom? Amikor ez nagy tévedés! Mert a többiek, akik szintén a Gazdi Kettőhöz tartoznak, még ők sem tudnak lábatlankodni, mivel nekik is van - kettő lábuk. Nekem pedig - négy van. Namármost, ha két lábbal nem lehet lábatlankodni, akkor négy lábbal - egyáltalán! - nem lehet lábatlankodni. Ami azt illeti.

És mégis mondják. Főleg a fehérnép. Bár az igaz, hogy aki kezd a legfehérebb lenni, vagyis a nagymama, ő mondja legkevésbé. Aztán a Gazdi Kettő felesége, a Gazdi Három és végül a kisebbik menye, az Edit. De szombatonként itt van a kennelben, vagyis a lakásban az egész család. Ilyenkor aztán mindenki velem foglalkozik.

Bezzeg az asztalnak sohasem mondják, hogy ne lábatlankodjon, pedig az ebédnél úgy néz ki szegény, mint egy százlábú. Abból viszont én négyet alaposan megrágtam. Pont azokat, amelyeket az asztal állandóan használ. Megrágtam továbbá a Gazdi Kettő fapapucsát, a gumicsizmája szárát, a Gazdi Három papucsát olyan eredményesen, hogy már nincs is rajta rágnivaló. Még továbbá megrágom a saját pokrócomat is, hogy a gyűrődések puhábbak legyenek rajta. Aztán a fél papucsomat, ami egészen az enyém. A csontokat, amelyek egy szarvasmarháé voltak. Legtöbbször.

A kennel, vagyis a Gazdi Kettő lakása két szoba komfortos. A Gazdi Kettő szerint. De szerintem csak az előszobából, a konyhából és a közlekedőből áll.

Az egész, mint már diktáltam, a harmadik emeleten van, egy négyemeletes modern házban. A házat beborítja a nagy szürkeség. A telep többi házával együtt. Valószínűleg attól modernek, hogy a ködben tökéletesen rejtőzködni tudnak. Továbbá, hogy a por meg a piszok őrajtuk tud rejtőzködni. Tökéletesen. Még továbbá úgy látszik, hogy nemcsak a nyulaknak kell rejtőzködni a szürke szántásban, hanem az illetékes tervezők, kivitelezők szürke fantáziájának is rejtőzködni kell valahol. Vagyis ezeken a modern házakon. Amelyek nemcsak szürkék, hanem egyébként is tökéletesen egyformák. Ami cseppet sem kellemes egy pillanatnyilag elszökött vizslakölyök számára. Mert ilyenkor nemcsak a csapásoktól kell félnem, hanem hogy hiába ugatok egy másik ház kapujában.

Nemrég még a Gazdi Kettővel is előfordult, hogy besétált velem egy másik házba, fel egészen a harmadik emeletre, és csak akkor vette észre, hogy a mi kennelünk nem az illető házban van. Mert akkor is az én diktálásaimon gondolkozott. Remélhetőleg.

Ha a házakat nem vesszük figyelembe, akkor a telep egészen tűrhető. Nekem. Mivel meglehetősen sok fa van rajta. Meg bokrok is. De egyelőre mind levél nélkül.

Most hó van, könnyen futkosol itt összevissza - mondja a Gazdi Kettő -, de tavasszal ez másként lesz. Akkor majd marad a kutyafuttató meg az útszélek.

Na igen! A telep lakói nem szívesen avatkoznak bele az én dolgaimba. Főleg a nagy dolgaimba. És nem szívesen teszik oda a pokrócaikat, amikor majd napozni akarnak.

De az még messze van. Addig pedig fürgén keresem az összes szagot, ami csak a környéken található. Mert bizony vannak ám a fák között olyanok is, amelyek az emberi nagydolgokból származnak. Bőven. És a homokozóban, a játszótereken is. Aztán a rengeteg papírszemét, amit én mind megvizsgálok. Sorra. Ha véletlenül nincs a póráz másik végén a Gazdi Kettő. Az összetört üvegeket is megvizsgálom. A parkokban a lámpák összetört búráit is. De azokban nincs semmi érdekes. Valószínűleg az emberek is azért hagyták ott őket összetörve.

Aztán vannak itt olyan szagok is, melyekkel a szél járkál összevissza, ha felkapja őket a vágóhídról. És mind beviszi a lakásokba.

Na persze, a szélnek szabad. A szél nem vizslakölyök - pórázon. És nem lehet neki mondani, hogy köpje ki, amit felvett, mert úgysem köpi ki. De ennek ellenére inkább maradok ilyen szép és okos vizslakölyök. Mert a szél mindent tud, csak vadászni nem. Ami a legfontosabb és a legérdekesebb ezen a világon. Azt hiszem. Sőt biztosan.

A Gazdi Kettővel már többfelé voltam a városban. És mondhatom Neked, hogy meglehetősen tetszik Budapest, ha nem is annyira, mint a területen a fenyvesek, meg a nyugati völgy az erdővel. Mert azért itt is van Rengeteg, csak kőből. A sarkon pedig ott vannak a jelölések a többi kutyáktól.

A villamosokat és a metrót viszont nem nagyon kedvelem... a szájkosár miatt.

A szájkosárra szükség van. Mert vannak ostoba, harapós kutyák is - mondta Gazdi Kettő.

És az emberek között nincsenek ostobák és harapósak?

Egy jól nevelt kutya nem kérdez ilyeneket.

Csakhogy én nem akarok jól nevelt kutya lenni.

Csakhogy én azt akarom, hogy jól nevelt kutya légy.

Szájkosárral?

Ha kell, szájkosárral.

Szájkosár nélkül nem lehet jól neveltnek lenni?

De lehet. Viszont a jólneveltséghez hozzátartozik, hogy néha elviseljük a szájkosarat.

Te is?

Már megint butaságokat kérdezel!

Sajnos, ilyenkor a Gazdi Kettő is a butaságot emlegeti, mint a legtöbb ember, ha olyasmit kérdeznek tőlük, amire nem tudnak, vagy nem akarnak felelni. Főleg a vizslakölyköknek. Hogy aztán jöjjön a szájkosár meg a jólneveltség. Szerencsére csak ott, ahol sokan vannak. Ahol mindig annak a lábára lépnek, aki nem tud harapni. A szájkosár miatt. Sőt ugatni sem tud igazán, hogy ne lépjenek a lábára. Esetleg nem is véletlenül.

Azonban talán mégis lassan meg fogom kedvelni a szájkosarat. Mértékkel. Ugyanis ha felteszik, akkor az mindig azt jelenti, hogy ilyenkor sok érdekes látnivaló következik. A szájkosár, pedig csak a számat fogja be, a szememet nem.

És ilyenkor az sem számít, ha az érdekes látnivalótól kissé izgatottabb leszek. Mert a számat úgy sem tudnám kinyitni. Még ha akarnám sem.

FEKÜDJ!

Arról már diktáltam Neked, hogy a Gazdi Kettő mindenbe beleszól, hogy folyton parancsolgat, hogy ez a mániája. Tulajdonképpen ez már akkor kiderült, amikor elhozott tőletek. Vagyis az első naptól kezdve. Legelőször is a nagydolgaimba avatkozott. Söprűvel és felmosóronggyal. Nem tetszett neki, hogy én azt ott végezzem el, ahol akarom. Aztán következtek a folyó ügyeim. De ezekben meglehetősen soká tartott a folyamatosság. Részemről. Amit mostanában kezdek abbahagyni a diktálásban is.

A Gazdi Kettő a parancsolási mániáját következetességnek nevezi. Csakhogy én nem értem egészen ezt a következetességet. Sőt, egyelőre nem is akarom érteni. Mert a következetesség cseppet sem szimpatikus egy vizslakölyök számára. Különösen nem volt az, amikor még nem voltam ilyen melák nagy vizslakölyök az elmúló félévemmel, hanem jóval a melákság alatt voltam. Legalább tíz centivel. Vagy még többel is. És a homlokomon is sokkal, de sokkal több volt a ránc a nagy gondoktól, hogy nem maradok-e le valamiről, ami körülöttem történik.

Helyedre, Blikk!

Most éppen diktálok. És ilyenkor sétálni kell. Meg kutatni.

Semmi keresnivalód az asztal alatt!

Jó, jó, csak azt akarom megnézni, hogy nem esett-e le róla valami... véletlenül.

Helyedre!

Látod, ez volt az első parancsolás, amit meg kellett tanulni. Meg a nevemet. Azután jött a: Hozzám! Meg a: Leül! Meg az: Ide! Később a: Lábhoz! De amikor ezek jöttek, akkor én egy kicsit mindig elszaladtam, hogy utol ne érjenek. Sajnos, nem sokáig, mert a konyhában meg az előszobában nem lehet igazán szaladni, mert ott ezek a parancsolások hamar utolérnek a Gazdi Kettővel együtt.

A ház körül viszont annál kevésbé, ha a távolság van köztünk, és nem a póráz. Mert időnként a Gazdi Kettő lecsatolja rólam a pórázt, hogy úgy jobban kielégíthessem az igényemet a mozgásra.

Szerencsére hamar rájött, hogy én ebben a tekintetben a mozgási igényt roppant fontosnak tartom. És az intelligenciát is roppant fontosnak tartom, ha elismerik. Számomra. Vagyis, ha megdicsérnek egy-egy jó falat formájában. Olyankor aztán a fülem is elég jól működik. Habár nem túl sokáig.

A Gazdi Kettő kezdetben még a kennelben, vagyis a konyhában is felcsatolta a pórázt, hogy jobban érvényesüljön a következetesség. Más szóval a rengeteg parancsolás... a parancsolási mánia. Amit végső fokon nevelésnek is nevez. Hogy bekövetkezzen az engedelmesség, ami engem illet.

Blikk! Ide!

Ide? Biztos, hogy nem... oda?

Ide, Blikk! Ül, ül a kutya!

Melyik kutya?

Az okos kutya.

Akkor az lehet, hogy én vagyok.

Blikk ülj!

Szalámi? Ha szalámi, akkor le is ülhetek. Mert a cukrot nem szeretem.

Figyeled? Így ül le, mintha üvegből lenne a feneke - mondja a Gazdi Kettő a Gazdi Háromnak. Vagyis a feleségének.

Pedig csak arról van szó, hogy nem akarom elkényeztetni a Gazdi Kettőt. Egyelőre. Mert nekem is van ám következetességem, ha olyan nagyon firtatjuk.

Na, most megtanuljuk szépen azt, hogy: Feküdj!

Helyes. Akkor feküdj le szépen, és én majd nézem.

Nem, kiskutyám! Te fogsz szépen lefeküdni.

Ezzel azt akarod mondani, hogy menjek a helyemre?

Figyel!

Hová figyeljek? Hiszen annyifelé kell egy vizslakölyöknek figyelni, hogy a nagy kapkodásban ide-oda lebeg a fülem. Mármint az enyém.

De a nagy kapkodás meg az ugrálás roppant nehéz, ha a vizslakölyök nyakán ott a szíj, s húzza a póráz. Akkor előbb-utóbb le kell feküdni. Mégpedig szabályosan. Mert jön a kiigazítás, és nincs semmi eldőlés meg bohóckodás. Legalábbis nem sokáig. Ismételten számomra.

Erről jut eszembe, hogy a következetességhez hozzátartozik az ismétlés. A Gazdi Kettő szerint. És én mindent megteszek, hogy a következetességem érdekében minél több ismétlés legyen. Csakhogy ezt már a Gazdi Kettő sem szereti túlságosan. Így aztán mondja is, hogy én egy kemény kutya vagyok.

Talán jobb lenne, ha hagynám, hogy puhára nevelj? - kérdezem tőle egy nagy elugrással.

Vissza, Blikk! Vissza!

Mostanában, ha a ház körül elfutok, akkor a seggemen, vagy az oldalamon mindig egy kisebb kő koppan. Csak nem értem, hogyan. Mert a Gazdi Kettő kezében nincs más, csak a póráz meg egy izé, amit gumipuskának, vagy csúzlinak neveznek. De ez még a póráznál is sokkal rövidebb. A kő pedig messzire elér, és a legkeményebb vizslakölyöknél is keményebb.

Így aztán nincs mit tenni, a Gazdi Kettőnél keresek menedéket, aki ilyenkor megsimogat, és még a fülem tövét is megvakarja.

Jól van, kiskutyám, okos vagy.

Hát persze, hogy okos vagyok.

Feküdj, feküdj szépen!

Na tessék, már megint kezdi! Naponta legalább egy órát macerál. Sőt, gyakran többet is. Ezeket a parancsolásokat meg a következetességet fegyelmezési gyakorlatnak nevezi. Pedig ezek türelmi gyakorlatok. Neki. Meg nekem is, hogy elviselem az ő türelmét, ami a következetességből fakad, és igen-igen hasonlít a türelmetlenségre, vagy néha a nagy fokú dühösségre is.

Feküdj, az apád mindenit!

Csakhogy én nem vagyok álmos. Mondhatom, elég jól állok a lábamon. Mind a négyen.

Márpedig ha megfeszülsz is, meg fogod csinálni!

Hiszen éppen azt teszem. Feszülök. Hogy ne lehessen lenyomni.

Feküdj! Fekszik a kutya! Na, szépen, fekszik a kutya!

Tudom, az okos kutya. Aki nagyon szereti a szalámit.

Meg aztán a Gazdi Kettő mindig felemeli az egyik kezét... a fejem fölé. Fenyegetőleg.

Az utóbbi időben, pedig itt van már a síp is azzal a hanggal, amit ő ultrának nevez. És azóta, ha a Gazdi Kettő velem foglalkozik, többet van a Gazdi szájában, mint a pipája. Már nem is tudom, melyik a kellemetlenebb, ha a sípot fújja, vagy ha a pipafüstöt. Bár ha jobban belegondolok, amikor kint a ház körül gyakorlatozik velem, akkor inkább a pipafüstöt választanám. Mert abban sokkal kevesebb a parancsolás meg a következetesség. Legalábbis ami rám vonatkozik. Különösen akkor, amikor mind a négy lábamban egyszerre érzem a mozgási igényemet meg a játszási kedvemet is.

Ilyenkor aztán bekövetkezik a kettős keménység. Egy, ami bennem van, egy, ami a hátsó felemen koppan... ha nincs elég szerencsém.

Ez a kutyafuttatóban még fokozottabb. Mármint a keménység meg a koppanás. Ugyanis a kutyafuttatóban nemcsak kutyák vannak, hanem az emberek is ott járnak keresztül. Akik a kerítés túlsó oldalán a munkásszállóban laknak. Ilyenkor aztán mindig választanom kell, hogy játsszak azokkal az emberekkel is. Így a játszási kedvemet legtöbbször többfelé irányítom. A Gazdi Kettő viszont azt akarja, hogy az engedelmességre való hajlamomat irányítsam őfeléje. És egyre gyakrabban. A síp is egyre gyakrabban szól.

AZ ÖRDÖG EGÉSZEN MÁSMILYEN!

Még az a szerencse, hogy a Gazdi Kettőnek is van játszási kelve. Sőt, még mozgási igénye is van. Legalábbis akkor, ha együtt megyünk a kutyafuttatóba. És főleg akkor, ha nincsenek ott kutyák, csak ő meg én.

Ilyenkor mindig sikerül rákényszerítenem, hogy megmutassa a játszási kedvét meg a mozgásigényét. Vagyis kényszerítem arra, hogy mindenféle fadarabot meg labdát hajigáljon nekem, amiket aztán gyorsan visszaviszek, hogy alkalma legyen az ismétlésre.

Kezdetben nem szívesen adtam oda neki, amit elhajított, mert egy kicsit rágódni akartam. De mostanában kezdem odaadni. Kicsinyenként. Sőt, még le is ülök az odaadáshoz. Csak akkor vagyok bajban, ha igazán szép rágnivaló csontot találok. Mert ilyenkor el kell döntenem, hogy kiköpjem-e a következetességre való tekintettel, ami a Gazdi Kettőé, vagy tovább rágjam-e, hisz nekem is van még némi következetességem... a jelen pillanatban.

Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nekem nemcsak következetességem van, hanem nagylelkűségem is - ahogy már diktáltam neked. És ilyenkor odaviszem a Gazdi Kettőnek a szép talált csontot, hogy rágja meg ő is, ha neki jobban kell. Csakhogy ő inkább a pipája szárát rágja, pedig az nem is csontból van. Amit elég érthetetlennek tartok. Meg azt is érthetetlennek tartom, hogy az emberek minek dobálják el a csontokat a telepen meg az utcán, amikor az a legjobb rágnivaló.

De ők inkább máson rágódnak. Pontosabban egymást rágják, ha valahol találnak egy nagy húsosfazekat, hogy aztán a csontokat ismét eldobálják nagy könnyelműséggel.
Bezzeg ha én kerülnék a húsosfazék közelébe, akkor én a csontot sem pazarolnám szanaszéjjel. És nem bánnám, ha más kutyák is ennének belőle. Főleg, ha erősebbek. Amit egy okos vizslakölyöknek mindig figyelembe kell venni.

Ne haragudj, hogy kitértem a diktálásban, de csontok meg a rágnivalók nekem mindig nagyon fontosak voltak. A mai napig. Sőt, a jövőben is. Merem remélni.

A Gazdi Kettő most éppen rámszól, és azt mondja, hogy jobban törekedhetnék a kitérők elkerülésére, mert fontosabb dolgok is vannak a világon, mint a csontok. Viszont én a csontokat is kitérőkkel szoktam megkeresni. Legtöbbször. Különösen akkor, ha a Gazdi Kettő újra eldobja, miután én odavittem neki. Ilyenkor jönnek az újabb kitérők, hogy végül mégiscsak megtaláljam a csontot.

De sajnos, nemcsak a kitérők jönnek, hanem a célzások is a keménységemre vonatkozóan. Amit a Gazdi Kettő elég gyakran eltalál, mert ilyenkor az egész melák vizslakölyök egy nagy keménység lesz. Legalábbis a Gazdi Kettő szerint. Mert ő nem látja be, hogy egy vizslakölyök is ragaszkodhat az elképzeléseihez, ha azok szájjal foghatók.

Csakhogy te rágod is, amit szájjal foghatsz!

Hu! Ez vicces!

Mi vicces?

Az, hogy most te kezded.

Mit kezdek én?

A rágást. Azon rágódsz, hogy én rágom a csontot.

És mi lesz, ha a fácánt is folyton rágod?

Rágott fácán.

Na látod, éppen ezt nem akarom. Így kell hozni a kakast, mint a hímes-tojást.

Igazán? És lőni? Lőni hogy kell a kakast?

A Gazdi Kettő ilyenkor azt mondja, hogy olyan a szemem, mint egy gonosz ördögé. Pedig ez nagy tévedés. Mert ér ugyan ördögöt sohasem láttam, de fogadok, hogy az ördög egészen másmilyen. Az ő szeme biztos, hogy nem sárga, és nem olyan barna a továbbiakban, mint én. És ami a legbiztosabb, fogadok, hogy egyáltalán nem szereti a csontot. Ugyanis ha szeretné, akkor már nem is a gonosz ördög volna, hanem egy tisztességes vizslakölyök. Vagy valami hasonló.

Mert a Rozsdás is szerette a csontot. Aki eltűnt a házunk tájékáról. Mivel úgy látszik, hogy a telep lakói nem szeretik a kéregetést, ha ez a kutyák részéről történik. Legalábbis nem túlságosan.

Mert úgy hallottam, hogy a Rozsdás meg a többi kóbor kutya betegségeket tenyészthetnek, és továbbadhatják, amikor kéregetnek. És ez nem éppen a legjobb csere az emberek számára. Csakhogy a betegséget nemcsak a kóbor kutyák tenyésztik, hanem maguk az emberek is. Az erre kijelölt boltokban. Amit ők italboltnak neveznek.

A mi környékünkön elég sok italbolt van, és nemegyszer láttam, hogy akik onnan kijönnek, alaposan megbetegedtek. Még tántorogtak is. És kiadták magukból a felesleges betegséget. Ráadásul nem mentek félre az útszélre, vagy a bokrok alá, hanem a járdán adták ki, hogy a kóbor kutyákat megfertőzzék. Meg másokat is. Közben pedig úgy mentek ide-oda, mintha keresnének valamit. Csak rosszul.

Aztán itt van az a rengeteg szemét. Mert az emberek nemcsak a csontokat szórják szerteszéjjel, hanem mindenféle papírokat, rongyokat és egyebeket. Még üvegeket is, amiket előbb összetörnek, hogy ne lehessen játszani velük. Ezt legtöbbször azok a beteg emberek teszik, akik azokban a boltokban betegedtek meg. Amit ők vidám életnek neveznek. És nemcsak ők. Hanem a Látszólag egészségesek is.

Ez nem a te dolgod, Blikk! Különben is a szemétről már eleget diktáltál nekem. És ne üsd olyanba az orrodat, ami nem rád tartozik. Vigyázz, mert ott elvágod a lábad!
És ha egy gyerek menne ott mezítláb?

A gyerekek itt már nem járnak mezítláb.

Akkor sem, ha elolvad a hó?

Akkor sem.

Te még jártál mezítláb?

Én még jártam. De az már régen volt. És én nem ilyen szép lakótelepen éltem.

Az nem volt ilyen szép szürke?

Elég! Menjünk inkább a kutyafuttatóba!

Ott nincs papír meg rongy?

Hagyd azt a rongyot!

Így látszik, a Gazdi Kettő is csak tőlem várja el, hogy használjam az engedelmességre való hajlamomat az ő irányába. Mert úgyis tudja, hogy azok, akik a betegségeket terjesztik az emberek között, nem hallgatnának rá.

Így hát nekem mondja, hogy ne üssem bele az orromat a szemétbe, és ne rohangáljak vele egyik helyről a másikra, mert attól a szemét még szemét marad. Habár kicsit megrágva.

A SZEGÉNY FÁCÁNOK IS A MAGASABB SZEMPONTOKAT KERESIK

Mondhatom Neked, hogy a csontok megkeresésénél is izgalmasabb egy barátréce megkeresése. Főleg akkor, amikor ő maga egyáltalán nem akarja, hogy megkeressem. Ezért aztán a lehető legjobban elbújik a sásban, ahová a Gazdi Kettő beledobja, hogy a játszási kedvem növekedjék.

Mert ilyenkor szabad a játszási kedvemnek növekedni. Különösen, ha a keresésre irányul.

Tovább, Blikk! Tovább!

A Gazdi Kettő a kezével is mutatja az irányt.

Vissza, Blikk! Vissza!

Na igen! A játszási kedvem nemcsak az orromban növekszik, hanem a lábaimban is. Mind a négyben. És olyan lendületes ez a növekedés, hogy a réce szaga folyton lemarad. Így aztán csakugyan vissza kell mennem a keresésére. Vagyis rohannom.

Lassan, Blikk! Lassan!

Ezt a Gazdi Kettő csak azért mondja, mert még nem jött rá, hogy a lassú rohanás a legnehezebb a világon. Ebben a pillanatban.

Ott keresd!

Nem ott, hanem itt!... Na ugye?!

Jól van, Blikk! Nagyon jól!

És következik a simogatás meg a fülvakarás, de legfőképpen a büszkélkedés:

Látod, milyen orra van ennek a kis vakarcsnak - mondja a Gazdi Kettő a Sógornak.

Ilyenkor bezzeg vakarcs vagyok, és nem nagy melák. Habár ez valójában nagy tévedés. Mert valójában már kezdem megszokni a melákságot. Remélem, hogy a legnagyobb mértékben.

Közben a réce ismét eltűnik a sásban. A Gazdi Kettőnek is egészen megnőtt a játszási kedve. Meg az izgalma. Hogy megtalálom-e a réce szagát a récével együtt. Ami csak természetes.

Viszont a Sógor szerint nem is olyan természetes, hogy egy kölyökvizsla megtalálja a barátrécét, amikor a barátrécének eszébe sincs megtalálni a vizslakölyköt. Ahogy ezt már diktáltam Neked. Csakhogy Te már tudod, hogy nem - akármilyen! - vizslakölyökről van szó, hanem rólam. Amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. A barátrécének sem.

És nem is hagyja figyelmen kívül. Csupán az előbb a Sógort hagyta figyelmen kívül, amikor az megszárnyazta, ha a felkelése után szépen elmegy, és nem fordul vissza zsinórban rá a Sógorra.

Egyébként ez a kis barátréce az egész napi zsákmány. Amivel nem lehet túlságosan dicsekedni. Meg büszkélkedni. Ezért aztán direkt jó, ha itt van egy vizslakölyök orra büszkélkedési tartaléknak. És itt mindjárt sietek megjegyezni, hogy ezzel nem akarom ám én a Gazdi Kettőt piszkálni. Vagy ilyesmi. Eléggé piszkálgatta az a három szép gácsér, amelyek még reggel az orra előtt keltek az árokból, és sértetlenül úgy eltűntek, mint a szürke szamár a ködben. Mert akkor még csakugyan köd volt. Egyrészt. Másrészt a szürke szamár nem tud repülni. A gácsérok viszont tudtak. Ráadásul.

Hát ezért nem akarom én a Gazdi Kettőt piszkálgatni. Sőt, a legnagyobb megértéssel vagyok irányában. Annál is inkább, mert az esti húzásig itt aligha fogunk több kacsát. És itt a szeszgyárnál olyan csupasz minden, mint a lecsupaszabb csupaszság. Így ide leginkább fák kellenének. Vagy legalábbis bokrok az árkok mentén, amelyek a szeszgyári derítőket összekötik, illetve a felesleges vizet elvezetik.

A Gazdi Kettő szerint valamikor nem is olyan régen, voltak itt fák. Még fasorok is voltak. De kivágták őket, hogy a mezőgazdasági repülőgép elférjen a dombok felett. Meg hogy a traktorok és egyéb gépek is elférjenek, amikor ide gyülekeznek, hogy elvessék azt a rengeteg kukoricát, amitől lesz a kukorica-tenger. Amelyben nagyon sok apróvad elveszik.

Elég legyen, Blikk! Ez nem rád tartozik. Vannak magasabb szempontok is.

Hát ez az! A szegény fácánok is a magasabb szempontokat keresik, ahová esténként felgallyazhatnának.

A fácánok szempontjainál vannak még magasabb szempontok is.

Olyan magasak, hogy odáig már egy vizslakölyök el sem láthat?

Bizony! Olyan magasak.

Olyan magasak, hogy már azok sem látják rendesen ezeket a szempontokat, akik kitalálták őket?

Már megint olyan a szemed...

Tudom. Mint a gonosz ördögé.

Na gyere szépen, járunk egyet. Ott a vashídnál hátha még mozog valami.

A te lábad mozog legfeljebb. Meg az én lábam. Meg a Sógor lába. Ami elég nagy mozgás. Ha úgy vesszük.

De ha a amúgy vesszük, eléggé szemtelen vagy.

Azért, mert vissza akarok térni a fákra? Meg a magasabb szempontokra?

Azért, mert sokat kérdezel.

Akik a fákról meg a magasabb szempontokról kérdeznek, azokat mind pórázra kötik?

Lábhoz, Blikk, lábhoz!

Miért oda, amikor éppen itt a nád. És egy kicsit beleszaglászok, amíg lehet.

Hogyhogy amíg lehet?

Amíg ki nem vágják.

A nádat nem vágják ki, hanem levágják.

Az mindegy.

Miben mesterkedsz már megint?

Semmiben. Csak még hadd kérdezzem meg, hogy... Jó. jó, tudom, hogy levágják. Ha ugyan és egyáltalán!

Mi az, hogy ha ugyan és egyáltalán?

Ha kévékbe gyűjtik, és elviszik oda, ahová kell. De te mondtad, ha esetleg le is vágják, gyakran ottfelejtik, és szanaszét rohad. Meg ilyesmi. Legtöbbször viszont le sem vágják.

Na látod!

Csak felgyújtják. Tavaly is olyankor gyújtották fel, amikor már kezdtek párba állni a kacsák. Sőt, kezdtek fészkelő helyet keresni. És ott voltak a fácánok is. Aztán repült a sok madár világgá. Ha egyáltalán repült. Mert a buta fácántyúk a piros ropogás előtt is inkább még jobban lelapul.

És ez az egész már alighanem kimeríti a gyújtogatás fogalmát. Talán ez is a magasabb szempontokhoz tartozik?!

Legutóbb az egyik téesznek majdnem a saját GAZ-kocsija égett benne. Ráadásul éppen a Jancsi vadőr húzatta ki traktorral, amikor épen a saját vadföldünket gyújtották fel, ahol benne égett a fácánetető is.

A Nyugati Völgynél pedig nemcsak felgyújtották a nádast, hanem kiirtották. Tökéletesen. És a Keleti Völgynél is. Így felszántották, mint a pinty. A kukorica meg, amit belevetettek, eltűnt a gazban. Örökre. Viszont ősszel a gaz is eltűnik, hogy átadja a helyét a csupaszságnak. Legalábbis tavaszig. És ahol csupaszság van, onnét a madaraknak még a szaga is eltűnik. Ha a madarakhoz történetesen fácánszag tartozik, és nem holmi varjúszag.

Most aztán elég!

Nem te mondtad, hogy jobb volna, ha a Keleti Völgyet meghagyják vadföldnek?

Majd mindjárt olyan vadföldet kapsz, hogy belegebedsz!

Na igen! Azt hiszem, most legjobb lesz, ha abbahagyom a kérdéseket meg a diktálást. Ugyanis a Gazdi Kettő nem szereti, ha túlságosan messzire megyek. Habár nem is mentem túlságosan messzire. Csak a fákhoz akartam eljutni, meg a magasabb szempontokhoz. De majd legközelebb.

CSAK EGY FOGADKOZÁS

Van még egy vadkacsa esemény, amit fontosnak tartok a diktálásban, mert a Gazdi Kettő fogadalmához fűződik. És van még egy másik is... de az mellékes. Éppen ezért először erről diktálok Neked. Annál is inkább, mert a Gazdi Kettőnek erről az eseményről kicsit más a véleménye.

Talán még emlékszel arra, hogy december elején olyan kellemes volt az idő, mintha kicserélték volna a decembert októberre. De csak a levegőben meg a földön volt október, mert a vízben már tökéletesen december volt. Majdnem. Ugyanis a jég még hiányzott a víz tetejéről.

Mi a Gazdi Kettővel, a Sógorral meg a Sógor kocsijával kimentünk a nagy tavakhoz, hogy megnézzük a kacsákat. Pontosabban én vittem ki őket, mert sajnos egyedül nem vadászhatok a területen, mivel - nekem! - nincs vadászjegyem. Pedig némely vadászkutyát jobban megilletné a vadászjegy, mint a kutya gazdáját. Szerény véleményem szerint.

Még hogy szerény véleményed?! Különben is, hol vagy te még az igazi vadászkutyához?

Jó jó, én csak egy kicsit az elmefuttatást gyakoroltam.

Vissza, Blikk, vissza!

Rendben van, én vissza is jöhetek. De azt ne hidd, hogy ez célzás. Mert célozni te szoktál, és nem én. Tehát ott tartottam, hogy kimentem velük, hogy egy kicsit megnézzék a kacsákat. Nézték is. Méghozzá jó messziről. Ugyanis a kacsák olyan messziről keltek, hogy csak nézni lehetett őket, de lőni nem. Ennek pedig az volt az oka, hogy pár nappal előbb kint voltak az olasz vendégek, és a sörétes locsolójukkal alaposan telefröcskölték az eget, meg összevissza lyuggatták a kacsák körül a békességet.

Így a kacsákat egyelőre nem lehetett megfogni. Viszont az elcserélt meleg időben megmozdult a pézsma. Pontosabban csak egy pézsma mozdult meg, és az sem sokáig mozgott, mert a Gazdi Kettő orron csapta a tizenkettesével.

Szerencsére a pézsma olyan közel állt meg a parttól, hogy nekem csak a két első lábamat kellett belemártani a tökéletesen decemberi vízbe.

Hanem később a Gazdi Kettő meglátott egy szárnyazott kacsát, amely a nagy gát túlsó oldalán a széles árokból próbált felkelni. De hamarosan visszaesett a vízre, és úgy igyekezett ismét belebújni a nádba. Csakhogy az már nem sikerült neki.

És akkor következtem volna én. A Gazdi Kettő szerint. Valójában azonban mégsem következtem.

Ha még emlékszel rá, már diktáltam Neked, hogy az ősszel volt egy nagylelkűségem a Gazdi Kettő számára. Amikor kihoztam neki a récét a vízből. Csakhogy akkor a víz - igazából! - október eleji volt, és nem decemberi. Ezért aztán a decemberi széles árok szélén sürgősen elfelejtettem, hogy tudok úszni. És minél jobban felhívta erre a tényre a Gazdi Kettő a figyelmemet, annál jobban elfelejtettem. Csak álltam, és topogtam ott a parton, és néztem, hogy a kacsa a széles árok túlsó oldalán a nád között megakad.

Egy darabig a Gazdi Kettő is csak nézte, aztán nagy elhatározással vetkőzni kezdett.

Ha nem mégy, majd bejössz utánam.

Hogyne, hogy megfulladjak!

Nézd csak, te buta, nem is olyan mély!... Hű, az anyját, de hideg!...

És ebben a pillanatban a Gazdi Kettő derékig merült. Hirtelen. Aztán olyan gyorsan lábalt a kacsáig meg vissza, ahogy csak tudott. Így a decemberi vízben ő is tökéletesen elfeledkezett az én úszási tudományomról. Ami nem is csoda.

Még szerencse, hogy én továbbra sem feledkeztem meg erről a tényről. Ugyanis ott, ahol Gazdi Kettő még derékig kilátszott, én már egyáltalán nem látszottam volna ki. Vagy éppen csak egy cseppet, ha véletlenül mégis eszembe jutott volna az úszási tudományom. De nem jutott eszembe.

Miért nem jöttél utánam?

Mert elfelejtettem.

Most mit csináljak veled? Beledobjalak?

Ne dobjál bele!

Bele foglak dobni.

Nem fogsz beledobni.

Miért nem foglak beledobni?

Ha beledobsz, akkor... örökre elfelejtem az úszási tudományomat.

Azt hiszed, nem tudom, te kis nyavalyás?!

Bizony, akkor örökre... de addig is egy kicsit odébb megyek, nehogy valami bolondságot cselekedjél.

Így a következő úszóleckét a tavaszra halasztotta. Számomra. Ami még elég messze van.

Ezért is látom ebben az eseményben a mellékességet. Habár a diktálásban mégis sor került rá a Gazdi Kettő véleménye miatt.

És most nézzük a másik eseményt!

Mit nézzünk rajta? Unom már, hogy ennyit diktálsz a kacsákról.

Csakhogy ez egy élő kacsa.

Igen, az volt. Na és?

Volt? Hogyhogy volt? Most is az. Minden valószínűség szerint. Még akkor is, ha neked nem nagyon tetszik.

De tetszik, hogy a fene vinné el!...

Csakhogy ő nem várta meg, hogy a fene vigye el. Amint az tudvalevő.

Na jó, essünk túl ezen az átkozott kacsán is!

Csakhogy előbb a pézsmát is le kell diktálnom. Mert másként nem lehet megérteni a fogadalmat. Ami meglehet, hogy csak egy fogadkozás. És nincs benne komolyság.

Ha még nem diktáltam volna, most tudatom veled, hogy ebben a kennelben rajtam kívül még egy sereg állat lakik. Most már csak főleg halak. A különböző akváriumokban. De lakik itt még egy kanári is, amelyet időnként kiengednek, és nekem nem szabad ráhúznom, még akkor sem, ha a földre száll. Mert könnyen sértődés lehet belőle. Kettős. És az én sértődésemet inkább nem erőltetem.

Amikor a Gazdi Kettő gyerekei kicsik voltak - Laci, Csaba, Éva -, akkor ezeken kívül még más állatok is voltak. Seregben. A Csaba ugyanis horgászik, és a csontkukacai állandóan kikeltek a dobozokból legyek formájában. De lakott itt egy skót juhászkutya is, akit én már nem ismertem. Aztán laktak itt nagy keresztes pókok is dunsztosüvegben, siklók a könyvszekrény mögött, aranyhörcsögök, sündisznó és így tovább!...

Ezzel csak azt akarom mondani Neked, hogy a Gazdi Kettő családja egy állati család. Ami nekem elég szimpatikus. Főleg ha rólam van szó.

Habár most inkább a pézsmáról van szó.

Ezt a pézsmát Csaba a Balatonban fogta két évvel ezelőtt egy szép nyári este. Horoggal! A vadonatúj feleségével, Edittel ültek a csónakban, és a nád szélén kukoricával pontyra horgásztak.

A közeli stégen meg a Gazdi Kettő ücsörgött. Szintén horgászat céljából. A Csaba egyszer csak izgatottan suttogta a vadonatúj feleségének, hogy kapása van. A lámpafényben az úszó pontosan úgy viselkedett, mint ahogyan egy rendes úszónak viselkednie kell. Vagyis szép lassan megrándult, aztán merülni kezdett. Erre Csaba bevágott, úgy, ahogyan a horgászkönyvben meg van írva.

A zsákmány pedig négy lábbal és sok körömmel addig kapálódzott a horgon, amíg végül a drótszákba került. Ott aztán dühösen rázta ki magából a vizet meg a felháborodást.

Megmutassuk édesanyának? - kérdezte Csaba.

Mutassuk - mondta Gazdi Kettő.

És megmutatták.

Jaj, de aranyos! - mondta Gazdi Három. - Mit csinálunk vele?

Te semmit. A Csaba majd megnyúzza, a bőrét hazavisszük, és odatesszük a többi pézsmabőrhöz.

Ezt ugyan nem nyúzzátok meg!

Tényleg aranyos - mondta most már az Éva leány is.

Meg fogjuk nyúzni. Teljesen hibátlan a bőre.

De benne van az élő pézsma is - mondta Gazdi Három.

És amit lelövök?

Ezt nem lőtted le. Ez él, és élni is fog!

A végeredmény aztán az lett, hogy a pézsma visszakerült a Balatonba, a Gazdi Kettő pedig megfogadta, hogy élő vaddal soha nem lép át semmilyen küszöbön. Akármilyen is legyen az a vad.

Aztán a kacsával a télen mégis átlépte. Amit én fogtam saját szájúlag a tavak közt a jégen, a nád között. Így le volt romolva az a szegény tőkés tojó, hogy a Gazdi Kettő nem is tudta, mit csináljon vele, amikor odavittem neki.

Lehet, hogy valaki ezt is megszárnyazta.

Ha így volt, akkor is csupán egyetlen szem sörét érhette. Mindenesetre meggyógyult a szárnya, míg a kacsa többi része megbetegedett. Az éhségtől.

Nincs ennek semmi baja - mondták többen is. Mert a kacsafogás a közös fácánvadászaton történt.

Haza kell vinni, és egy kicsit feljavítani.

Blikk, tulajdonképpen ez a te szerzeményed. Hazavisszük, megmutatjuk a Gazdi Háromnak.

Már megint?

Mi az, hogy már megint? Ne félj, most a sarkamra állok.

És a Gazdi Kettő csakugyan a sarkára állt. Ettől kezdve sarkára állva tömte a kacsát az erkélyen, és avatkozott a nagydolgaiba. Mert ugyebár egy tőkés tojót nem lehet erkélytisztaságra nevelni. Sőt, fürdőszoba-tisztaságra sem. Ugyanis a fürdőszobában naponta meg is fürdette, szintén a sarkára állva, miközben a kacsa vidáman lubickolt. És egyszer, amikor a fürdőszobában felejtette, akkor is a sarkára állva káromkodott egyfolytában mindaddig, amíg a takarítást be nem fejezte a nagy rumli után.

Végül is a kacsa megkönyörült rajta. Mivel a Gazdi Kettő az erkélyen csak úgy átabotában csinált neki helyet, így a megfelelő észheztérés után megtalálta a rést meg a lehetőséget, és elszökött abból a rossz ládából, köszönve az evést, ivást, jóltartást.

A NAGY MUTOGATÁS

Amikor vendégek jönnek a kennelbe, vagyis a lakásba, és szóba kerül a vadászat - lehetőleg! -, akkor jön a nagy mutogatás meg a mosolygások a családtagok részéről.

Majd mindjárt jön egy nagy nyakonvágás a részemről - a számodra!

Látod, hogy igazam volt? Hogy a Gazdi Kettő nem nagyon akarja egy kölyökvizsla diktálását. Ilyenkor aztán jön, hogy milyen a szemem, hogy olyan, mint... De ezt már Te is tudod. Meg jön a szemtelenség. Ami nem azt jelenti, hogy a szemem hiányos, hanem azt, hogy nem vagyok tekintettel arra, amire kell. Vagyis arra, amire a Gazdi Kettő irányítana. Csakhogy nekem nem esik jól ez az irányítás.

Túl sokat magyarázol. Diktálj inkább!

Nyakonvágás nélkül?

Nyakonvágás nélkül.

Jó, de azért a fülemet megvakarhatod. Megengedem.

A pimaszságnak is van határa.

Tudom. Amit a kisebb meg a gyengébb kutyáknak nem szabad átlépni. Már láttam ezt a nagy kutyáktól, hogy megjelölik a határokat. Hogy a kis meg a gyenge kutyák már a szagról felismerjék.

Hogy jönnek most ide a nagy kutyák? - Sehogy. Legalábbis remélem. Habár a nagy kutyák között is vannak egészen rendesek. Sőt, némelyiket határozottan kedvelem. Mert némelyik egészen okosan tud játszani. Velem. Meg úgy általában a kis kutyákkal.

Most pedig rátérek a nagy mutogatásra, vagyis a bőrökre. Pontosabban a rókák meg a pézsmák gereznáira, amelyekre a Gazdi Kettő meglehetősen büszke. Ugyanis neki agancsai még nincsenek, azért arra büszke, ami van neki. És ilyenkor jönnek a mosolygások. Meg a megértés. Hiszen a fehérnépek számára előbb-utóbb kucsma lesz a gereznákból, vagy egyéb hasznos holmi. Sőt, az egyik rókából is. Így a fehérnépekre is átragad a Gazdi Kettő büszkesége. Végül is.

Viszont az első rókabőrből sohasem lesz más, mint rókabőr. És emlék. Amíg a Gazdi Kettő él. Remélhetőleg. Mert az egy nagyon érdekes emlék a Gazdi Kettő számára.

Ehhez tudnod kell, hogy a Gazdi Kettő már nem fiatalon kezdett vadászni. Habár kamaszkorától szeretett volna. Sőt, amikor gyerek volt, elég gyakran próbálkozott nyulat dobni - bottal. De igazából egyszer sem sikerült. Mert a nyúl mindig máshol volt, mint a bot. És ha véletlenül össze is találkoztak, mindig csak úgy alig-alig.

Próbálkozott ő még cselezéssel is. Hogy messziről cserkelje be a nyulat.

Ehhez tudnod kell, hogy annak idején egy városszéli munkástelepen lakott, ahonnan a padlásfeljáróból jól lehetett látni a Pokolfadombi lucernáson a nyulakat.

Egyszer négykézláb ugrálva meg is közelített egyet talán öt-hat méterre is. A nyúl azt hitte, hogy egy másik nyúl közeledik feléje, ezért nyugton maradt. Csak nézett kíváncsian. Akkor aztán jobbról a Gazdi Kettő halk neszezést hallott. Kiderült, hogy közben egy újabb nyúl szintén nyúlnak nézte, és azért jött, hogy hárman kergetőzzenek a tavaszi lucernásban. De az újabb nyúl a hirtelen feléje fordulásból azonnal rájött, hogy tévedés forog fenn, és a kergetőzést a lehető legkésőbbre halasztotta az első nyúllal együtt.

Azért egyetlen egyszer a Gazdi Kettőnek mégis sikerült nyulat fogni. Döglöttet.

Az úgy volt, hogy Karcsi öccsével egész nap az őszi határt járták botokkal felfegyverkezve, hogy hátha most ők lesznek az ügyesebbek. De nem voltak.

Viszont késő délután eszükbe jutott, hogy otthon a papájuk várja őket szintén felfegyverkezve. Nadrágszíjjal. És ettől hirtelen abbahagyták a nagy vadászatot meg a reménykedést.

Aztán ahogy siettek hazafelé, egy régi gémeskút mellett ott feküdt a hatalmas nyúl.

Idenézz! Egy nyúl! - mondta a Gazdi Kettő.

Az.

Most már nincs semmi baj.

Miért nincs, hiszen döglött? - kérdezte Karcsi öccse.

Persze, hogy döglött. Mert fejjel nekiszaladt a gémeskútnak.

Miért szaladt neki?

Mert megijedt. És a nyulak csak oldalt látnak, előre nem. Azért szaladt neki a kútnak.

És mitől ijedt meg?

Egy rókától.

És a róka mitől ijedt meg?

Nem tudom. Minek kérdezel annyit? Inkább szagold meg!

Miért szagoljam?

Szerinted büdös?

Nem büdös.

Na ugye!

Mit csinálsz?

Hazavisszük.

Minek?

Hogy ne kapjunk verést.

És ha belül mégis büdös?

Akkor kapunk.

De nem kaptak. Otthon azt mondták, hogy ők dobták a nyulat. Az édesapjuk mindjárt elfeledkezett a nadrágszíjról. Gyanútlanul megnyúzta, és pörkölt formájában el is fogyasztották. Egészséggel.

A Gazdi Kettő csak később tudta meg, hogy pár nappal előbb igazi vadászok jártak a határban. Meg azt is, hogy ez az egész nyulazás nagyon-nagyon hasonlít a játszási kedvre, ami az emberekben is elég korán jelentkezik. És ilyenkor meglehetősen hasonlítanak az okos és kiváló vizslakölykökre. De erről már előbb diktáltam is Neked.

Hopplá! Már megint túl messzire futottam, és mindjárt jön a: Lábhoz! Inkább visszatérek arra a napra, amikor a róka gereznája a rókával együtt szaladt a Nyugati Völgyben.

Ezerkilencszázhetvenöt november huszonkettedike volt. A Gazdi Kettő első közös fácánvadászata. Az első vadászata a saját újdonatúj puskájával. Egy duplacsövű, angolagyas Montecarloval. A szórási lőképe...

Állj! Honnan tudod te ezeket? Ez egy vizslakölyöktől mégis csak túlzás.

Hát persze, hogy túlzás. Amikor állandóan mondogatod, hogy így szereted, meg úgy szereted, meg hogy ilyen jól hord, meg olyan jól hord. Meg hogy sohasem fogod eladni. És leadni sem fogod, ha majd egyszer sor kerül rá. Inkább átfúratod a csövét... Vagy ilyesmi. De arról bezzeg elfeledkezel, hogy én sem vagyok akárki.

Pedig ez nagyon fontos tény. Habár el kell ismernem, hogy azon a napon én még hiányoztam az életből. Ami elég nagy hiba. Mert ha egy okos és szép vizslakölyök hiányzik az életből, az a vadászatból is hiányzik. És ez egyáltalán nem mindegy.

Viszont azért mégsem akarom magamat egészen a Gazdi Kettő puskája elé helyezni. Annál is inkább, mert azon a napon ezt a róka már megtette.

Az úgy volt, hogy azon a napon a Nyugati Völgyben levő erdőt hajtották. A Gazdi Kettőt, a Sógort meg még néhány vadászt előreküldték az egyik nyiladékhoz leállónak. Ők aztán le is álltak úgy, ahogy kell, egymástól megfelelő távolságra. A Gazdi Kettőtől jobbra a Sógor helyezkedett el.

Közben elkezdett esni a hó sűrű csendességgel. Sokáig nem is volt más mozgás, csak ez a hulló csendesség.

Egyszer csak balról feltűnt a róka. Valószínűleg a baloldali leállót észrevette, mert a Gazdi Kettő előtt már keresztbe futott a nyiladék másik szélén. És ekkor a Gazdi Kettő a lehető legnagyobb izgalommal kapta a vállához a puskát, és elsütötte a róka irányába. Amire az fogta magát, és odébbment. De már nagyon lassan. Végül is a Sógor adta meg a leendő emléknek a kegyelemdöfést.

A Gazdi Kettő csak ezután jött rá arra, hogy az ő legeslegelső lövése, amelyet ebből az újdonatúj puskából leadott, mindjárt egy rókát eredményezett.

MÉG MINDIG KICSIT ZÖLD A FÜLE

Talán a Gazdi Kettő most nem fogja mondani, hogy unja már a rókákat, és diktáljak valami másról. Mert a róka mégis más, mint egy réce. Vagy akár több is. És nemcsak a gereznája miatt.

Azt hiszem, azért más, mert a róka is nagyon-nagyon szeret vadászni. Ráadásul soha nem viszi oda a vadásznak, ha megfog egy szárnyazott fácánt. Sőt, megfogja a hibátlan fácánokat is. Meg mindent, amihez csak hozzáfér. Anélkül, hogy erre bárkitől engedélyt kapna. Vagyis nincs benne semmi nagylelkűség.

Igaz, hogy megfogja az egeret meg mindenféle apró rágcsálót is, ha nagyon éhes. Amelyeket a vadászok már egyáltalán nem sajnálnak tőle. Csak az a baj, hogy eléggé vigyáz arra, hogy ne legyen annyira éhes.

A Gazdi Kettő eddig három rókát lőtt, ami biztosan meglett. Kettő pedig úgy veszett el a nádban, hogy a vékony jégen nem lehetett követni a sebzés után. Mert akkor én még nem voltam ott a helyszínen. A legnagyobb sajnálatomra.

És akkor sem voltam ott, amikor H. Imre vendégvadásszal meg a Csabával kimentek rókalesre. Én ugyanis még nem nagyon kedvelem a lesvadászatot a mozgási igényem miatt. Ezért aztán megengedtem a Gazdi Kettőnek, hogy nélkülem menjen ki a lesvadászatra. Egyelőre. De ha már egészen felnövök, akkor már gondolkozom ezen az engedélyen.

Addig viszont itt van az elmesélés. Sőt, az elmesélés mindig itt van, mert a Gazdi Kettőnek nagyon fontos, hogy meglegyen az elosztás az élményekből. Legalábbis annak, akit megillet. Amit ezennel továbbítok Neked. Habár valószínű, hogy Te a Gazdi Kettőnél többször voltál lesvadászaton. De azért gondolom, nem árt meg ez a kis diktálás. És az is lehet, hogy jobban tudsz sírni, mint a Gazdi Kettő. Hogy jobban tudod utánozni a nyúlsírást, mint ő.

Bár ő is sokat sír mostanában. Vagyis sokat gyakorol. Aminek meg is lett az eredménye. Majdnem.

Már kora délután kimentek a területre. Először a nagy tavak mellett, a kiserdőben a magaslesen kezdte meg a Gazdi Kettő a sírást. De a rókák a környéken vagy süketek voltak, vagy máshol tartózkodtak. Csak néhány varjú szállt arrafelé biztos távolságban, hogy megnézze a tényállást.

Így egyelőre maradt a kucorgás meg a fázás meg a gémberedés. A kezekben meg a lábakban. És amikor már nem bírták tovább, elmentek a terület más részeire, hogy ott talán több szerencséjük lesz a sírással. Csakhogy a szerencse is valahol éppen máshol tartózkodott, ahol a rókák voltak, és nem ők. A hó pedig úgy ropogott, mintha üvegen járkáltak volna. Még csoda, hogy a gumicsizmájuk épségben maradt.

Közben a nap is ment lefelé. A Nyugati Völgynél az erdőbe már beköltözött a szürkeség, de a másik felén, a dombokon még ott voltak a napsugarak a tükörjég havon. Meg ott voltak az árnyékok is. Csak éppen róka nem volt.

Mire teljesen este lett, már a fenyvesekben, a magaslesen ültek. A sírás ott is hiábavaló volt. Valószínű, hogy az üveghó csörömpölése riasztotta meg a környéket. Méghozzá alaposan.

Aztán következett a Micsurin-major. Ahol sok szarvasmarha, disznó van, de főleg juh. És ezek, amint tudvalevő, lelegelnek mindent, kitapossák még a lelkét is a földnek. Viszont sokkal nagyobb a hasznosságuk, mint az apróvadnak. Egyelőre. Azt hiszem, hiányzik a helyes kordába-tartás. Meg az arányosság.

Hopplá! Gyerünk csak vissza! Látom a Gazdi Kettőn, hogy az elmefuttatásom nem nagyon tetszik neki. És nem szeretném, ha megint jönne a prédikálás az orrommal kapcsolatban.

Inkább maradjunk csak a Micsurin-majorban. Pontosabban ők maradjanak. Mert ugyebár én nem voltam ott, ők viszont ott voltak. Egyelőre egyetlen puskalövés nélkül.

A majorban a legnagyobb élvezettel szemlélték, hogy a háziállatok részére felhalmozott szénára hogyan gyülekeznek a nyulak. Tőlük tíz-húsz méterre topogtak, ugráltak. Mintha házinyulak lettek volna. Egyik-másik még a szénapajtába is bemerészkedett. Volt olyan is, amelyik a major közepén a villanyoszlop tövében ült a fényben, hogy jobban lássa a saját árnyékát. Habár a többiek is láthatták a saját árnyékukat a telihold igyekezetéből.

Az éjjeliőr elmesélte, hogy gyakran bejárnak ide a rókák is, meglehetősen szemtelen érdeklődéssel.

Így aztán a Gazdi Kettő H. Imrével meg Csaba fiával kiültek a major szélére egy megbontott szalmakazalhoz a következő sírásra. Ott sírdogált a Gazdi Kettő lelkes igyekezettel. Közben hosszú szüneteket tartott.

Egyszer csak olyan vágtatást hallott, mintha ezer paripa közeledett volna a holdfényes tavon. Pedig csak egy róka volt. És a róka hirtelen lefékezett, aztán leült a Gazdi Kettővel szemben.

Erre ő nagy izgalmában - ahelyett, hogy még egyet sírt volna -, rálőtt a rókára. Amire újabb hóropogás következett gyors távolodással.

De ugyanúgy járt később, amikor H. Imrének futott be egy másik róka. Csak az sem egészen. Akkor is nagyobb volt az izgalom, mint a megfontolás.

Végül egy nagy bagoly húzott rájuk zsinórban. Ahogy közeledett, a szárnyait szinte fehéren befogta a holdfény. Aztán hirtelen rávágott a Gazdi Kettőre. Majdnem leemelte a fejéről az usenykát. Amit jó, hogy nem tett meg, mert akkor kiderült volna, hogy a Gazdi Kettőnek még mindig kicsit zöld a füle. Legalábbis abban a pillanatban.

CSAKHOGY ÉN FIÚKUTYA VAGYOK

Mostanában egyre gyakrabban keresem a saját felnőttségemet. De sajnos még a legkitűnőbb orrom is cserbenhagy ebben a vonatkozásban. Pedig megszoktam már, hogy elég sok mindent megtalálok az orrom segítségével. A felnőttséget azonban sehogy sem találom. A kitérőkkel sem. Legalábbis egyelőre.

Lehet, hogy még Te is furcsának tartod, hogy ilyesmire is használom az orromat, de azt hiszem, az még az embereknél is előfordul, hogy keresik a saját felnőttségüket. Sőt, elég gyakran. De akkor még nem találják meg, mert valószínű ők is rossz helyen keresik.

Nekem azért lenne fontos, hogy megtaláljam, mert akkor a kutyafuttatóban a felnőtt kutyák is játszanának velem. Most ugyanis már kicsit csakugyan melák vagyok, de még nem vagyok igazán felnőtt, és akad néhány felnőtt kutya, amelyik már nem áll szóba személyemmel.

Viszont amikor még sokkal nagyobb volt a kicsinységem, mint a melákságom, ugyanezek a kutyák vidáman tűrték a játszási igényemet. Ezért reménykedem abban, hogy ha majd - egészen! - felnövök, akkor méltónak tartanak arra, hogy a saját játszási kedvüket irányomba fordítsák.

Különösen vonatkozik ez egy-két német juhászkutyára, akik csak egymással vannak elfoglalva, és kizárnak maguk közül. Ha pedig elfeledkezem a kizárásról, rögtön előkerülnek a fogak a szájukból, hogy figyelmeztessenek az elfeledkezésemre. És mondhatom Neked, néha elég fájdalmas ez a figyelmeztetés. Főleg amikor még rám is ugranak a nyomatékosság céljából.

Hiába igyekszem, hogy a kedvükbe járjak, ez a járás sehogy sem akar sikerülni. Ilyenkor aztán nincs más, csak a futás. Részemről. Habár ez sem mindig sikerül, mert a futás közben nem mindig tudom használni a meglehetősen magas intelligencia-fokot a cselezésben. Így aztán a beszorítás meg az elémkerülés feltétlenül bekövetkezik. És az újabb figyelmeztetés meg az újabb nyomaték is.

Verekedésről pedig szó sem lehet. Mert ezt a Gazdi Kettő meg sem engedi. Egyrészt. Másrészt én sem engedem meg magamnak. Főleg ilyenekkel.

Különben is a komoly verekedési szándékot alighanem kifelejtették belőlem a szüleim. Ami nem jelenti azt, hogy helyébe a gyávasági szándékot helyezték el bennem. Hiszen a játszási szándékkal újra meg újra megpróbálkozom az ilyen német juhászokkal is. Mert lehet, hogy egyszer mégis előjön belőlük a barátság. És ez egy kutyafuttatóban egyáltalán nem mindegy.

De a felnőttséget nemcsak a kizárások elkerülése végett szeretném. Ugyanis borzasztóan tetszik nekem, hogy a felnőtt kutyák olyan elegánsan felemelik a hátsó lábukat a folyó ügyeik elvégzése közben. És minden fát meg oszlopot megszagolnak a jelek szempontjából. Viszont ha én próbálkozom meg ilyesmivel, szinte mindig elfog a bizonytalansági érzés. Ezért inkább leguggolok, mint a leánykutyák, illetve a felnőtt szukák. Ami cseppet sem lenne szégyen, ha én is leánykutya lennék. Csakhogy én fiúkutya vagyok, amit másként kankutyának is neveznek.

Igaz, hogy nem egészen. Mert énrám még nem nagyon mondják, hogy kankutya vagyok. Csak azt, hogy fiúkutya. És azt hiszem, ez is a felnőttségem hiányát jelenti. Ami lehet, hogy szintén fontos.

Bár a Gazdi Kettő szerint mégiscsak az orrom a legfontosabb. Meg az engedelmességre való hajlamom, amikor jönnek a parancsolások. Meg a jólneveltség minden tekintetben.

Viszont ha erre gondolok, akkor talán nem is olyan fontos, hogy a legfontosabb orrom megtalálja a felnőttségemet. Legalábbis nem sürgősen.

FIGYELNI KELL ARRA, AKINEK ALACSONYABBAN VAN AZ ORRA

A fácánokról már több szó esett a diktálásban, de az én első fácánkakasomról, amely alaposan eldugta magát előlem, még nem diktáltam Neked. Ez az esemény csak azért érdekes, mert a Gazdi Kettő akkor még a legkevésbé sem hitt az orrom tudományában, és annak következtében az egész kölyökvizslában sem.

Bevallhatom, hogy ezt nem is volt olyan könnyű elhinni. Hiszen még nem volt tőlem olyan messze az a nap, amikor először láttam fácánt életemben. A Micsurin-major környékén a nádas mentén jártunk akkor a Gazdi Kettővel egy kis körülnézésre. És egyszercsak a nádas széléről hirtelen egy sereg nagy repülés kezdődött. De olyan váratlanul ám és olyan zajjal, hogy a meglepetéstől seggrecsücsültem. Így néztem a meglehetősen nagy madarak után, hogy a saját vizslaságomról is megfeledkeztem. Ami talán nem is olyan nagy csoda, mert akkor még a vizslaságom nagyon is kicsi volt. Ezzel szemben még a fácántyúkok is óriási nagynak tűntek. Hát még a kakasok hosszú farkukkal és a nagy kakatolásukkal.

No de aztán újra működni kezdett az orromban a kíváncsiság, hogy utánaszagoljak a történteknek. És kezdtem elég hamar megjegyezni a fácánok szagát, ami csak sokkal később repül el a fácánok után.

Így, amikor a szeszgyár körül bóklásztunk a régi derítőknél a nádas-gazosban, hirtelen előállt bennem a megtorpanás. A farkam vízszintesre merevedett, a jobb első lábam pedig elfelejtettem letenni a másik lábam mellé. És mindez a Gazdi Kettőtől alig egy méterre történt.

Te, ez áll valamit! - mondta a Sógor a Gazdi Kettőnek.

Ugyan! Lehet, hogy volt itt valami, de hol van már!

Hol lenne? Itt van!

Na, gyere szépen, kiskutyám!

Jó, de mit csináljak azzal, ami itt van?

Figyelj ide, te kis buta! Hidd el, hogy nincs itt semmi!

Pedig ott volt. A Gazdi Kettő majdnem rálépett a szép nagy kakas farkára, ami ijedt kakatolással elrepült. Mert akkor még csak nézni lehetett a kakast, de lőni nem. Na meg szagolni.

Viszont később, amikor már lőni lehetett, a Gazdi Kettő még akkor sem hitt nekem. Nyugodtan elment mellettem, és ott hagyott állni a kakassal, amely szintén alaposan eldugta magát. Csak a Laci fia hajtói minőségben jött oda hozzám, hogy mit állok.

Hát ezt a kakast! - mondtam neki.

Csakhogy ezt már a kakas sem állhatta tovább, gyorsan felkelt, és úgy elhúzott a Gazdi Kettő mellett, hogy az csodálkozásában meg mérgében kétszer is kilyukasztotta a kakas körül a levegőt. Aztán rámnézett, és hirtelen lehiggadt, mert elfogta a büszkeség.

Látjátok, milyen klassz kis kutyám van! - kiáltotta a többieknek.

Hát persze, meg azt is, hogy milyen gazdája van a kutyádnak! Miért nem tanítod meg lőni?

Erre a Gazdi Kettőnek is megjött a levonás. Mármint a tanulságra. Hogy az ismétlés sem mindig eredményes. Csakhogy ő ezt nem akarta mindjárt észrevenni.

Jó, jó, azért, mert nem lőttem le azt a nyomorult kakast?

Először is nem volt nyomorult. Teljesen ép volt, és az is maradt.

Nana! Azért egy kicsit megbillent.

Másodszor az ismétlés nem a lövésedre vonatkozott elsősorban.

Hát akkor mit hordasz itt összevissza?

Mondtam, hogy a tanulságot. Kivételesen. Vagyis azt, hogy figyelni kell arra, akinek alacsonyabban van az orra. Meg azt, hogy figyelni kell a mások figyelésére. Ami egyben figyelmeztetés. De most nem nekem.

Mert ugyebár még az emberek között sem árt az ilyen figyelés. Hátha még egy okos kölyökvizsláról van szó!

Így végre a Gazdi Kettő megértette, amit akartam. És a továbbiakban már csakugyan jobban figyelt az én figyeléseimre. Sőt örömmel nyugtázta, hogy én a kereséseket önkéntesen gyakoroltam az orrommal.

Pedig olykor a nagy hóban ez sem volt valami könnyű. Mert mind a négy lábamnak állandóan vigyázni kellett, hogy az orrom el ne süllyedjen valamiképpen.

De most arról akarok diktálni, hogy volt, amikor nem én süllyedtem el, hanem a fácánkakas. Ráadásul nem is a hóban.

Ez akkor történt, amikor a fenyvesekben vadásztunk, és egy meredek domboldal fölött a fiatalabbik vadőr, a Miki leszólított egy kakast. Természetesen engem küldtek a meredekre, habár nem nagy erőltetéssel, mert ők is tudták, hogy a felnőttségem még eléggé messze van.

Sajnos, erre a kakas is hamarosan rájött. Ugyanis a Miki csak megszárnyazta. Így aztán hiába próbáltam megfogni, mindig csak néhány tollat hagyott a számban. Sőt, a végén már tollat sem. Hanem fogta magát, és elsüllyedt. Én pedig nem akartam hinni az orromnak. Kétségbeesetten utána szagoltam, amilyen gyorsan csak lehetett. Még nyüszítettem is, amikor kiderült, hogy hová süllyedt. Részben azért, mert dühös voltam, részben azért, mert olyan erős és kellemetlen szag áradt a süllyedésből, hogy olyant addig még nem éreztem.

A kakas egy rókalyukba süllyedt bele. Megpróbáltam utána menni, de már nem voltam olyan kicsi, hogy beférjek. Meg az is lehet, hogy a bennem levő vizslaság nem engedélyezte a bemenetelt. Így aztán nem maradt számomra más, csak a kaparás. És végül visszafutottam a Gazdi Kettőhöz segítségért.

Ők nem is jöttek rá mindjárt a tényállásra. Azt hitték, hogy a kakas egyszerűen elfutott. Csakhogy én megmagyaráztam a helyzetet a Gazdi Kettőnek a további nyüszítéssel és kaparással. Végre aztán nagy nehezen megértették. De segíteni ők sem tudtak a további fácánhajtás miatt. A legnagyobb sajnálatomra.

Hát egyelőre ennyit a fácánokról. Bár a világért se hidd, hogy már elegem van belőlük. Mert a fácánokból sohasem lehet elég. Ami a vadászati komolyságot illeti.

A VADÁSZATI EMLÉKEKBŐL

Nemrég jött haza a Gazdi Kettő Á. Sándor vadásztársától, ahol valamilyen vadgazdálkodási problémákat beszéltek meg.

Te azért ne félj, most nem a vadgazdálkodási problémákról akarok diktálni. Így gondolom, diktálnak Neked is eleget ilyesmikről a saját vadásztársaságotokban. Habár a vadgazdálkodási problémákban is lehet valami érdekes, mert elég sok vadász akad, akik folyton meg akarják oldani ezeket szinte az utolsó csomóig. Csakhogy a megoldások másik végén megint egy másik csomó keletkezik a problémákból, és akkor kezdődhet az újabb oldás. Talán éppen - ettől! - olyan érdekes. Mivel mindig akadnak vadászok és nem vadászok, akik a problémákat csomózzák. Így aztán kialakul egy társasjáték, hogy az emberek is kielégíthessék a játszási kedvüket. Ebben az irányban is. Amit viszont én mégis csak mellőzök. Szívesen.

Így inkább a Gazdi Kettő lelkesedésérő diktálok. Mert abban ott vannak a nagyon is izgalmas vadászatok trófeái is. Habár nem neki. De azért a legnagyobb örömmel gyönyörködött bennük. És hallgatta a hozzájuk fűződő elejtési történeteket.

Á. Sándor lakásában már az előszobában is trófeák fogadták. És még a fogas is őzlábakból volt, jelezve, hogy abban a lakásban egy vadász lakik, és nem más.

Az előszobában egy dámbika lapátja tetszett a Gazdi Kettőnek legjobban. Aztán bementek Á. Sándor saját szobájába is, ahol a legszebb, vagy legértékesebb bakok trófeái voltak ízlésesen kirakva a falra. Mindegyiken az elejtés időpontja és helye. De voltak ott kitömött madarak is természetes tartásban, szintén ízléses elhelyezésben. És olyan vadászati emlékek, amelyeket még az apjától örökölt.

A Gazdi Három viszont nem lelkesedett túlságosan ezért a lelkesedésért. Kicsit vitatkoztak is, hogy mit csinálna az egyik, ha a másik azt csinálná. És hogy arra a másik mit válaszolna. És ha az egyiknek a másiknak erre újabb válasza volna, akkor a másik sem maradna ki az újabb válaszadásból.

Közben az egész lakást többször is átrendezték egymás képzeletében. De még így is elég fárasztó lehetett az átrendezés, mert végül is abbahagyták. Hogy a Gazdi Kettő folytathassa a saját lelkesedését. Hiszen a Gazdi Három nem a Gazdi Kettő vadászati kedvét akarta elvenni, csupán egy kétszobás panellakás lehetőségeire hívta fel a figyelmet. Amire a Gazdi Kettő csak bólintott, mert ő is kénytelen volt figyelembe venni a lehetőségeket.

Így aztán megtudtam a továbbiakban, hogy a Gazdi Kettő még az én jelenlevőségem előtt is jó néhány vadásznál megfordult, ahol elfogta az ámulás meg a csodálkozás. Meg egy kis szomorúság, hogy vannak olyan lehetőségek is, amelyeknél nem használ a parancsolási mánia. Amelyeknél hiába mondja, hogy vissza!... meg: lábhoz!... mert a lehetőségek lehet, hogy éppen azoknak engedelmeskednek, akik nemcsak egy vizslakölykön élik ki a parancsolási mániájukat. Vagy az is lehet, hogy sokkal jobb a törzskönyvük, mint a Gazdi Kettőnek.

Mit beszélsz itt már megint? Az embereknek ma már nincs törzskönyvük.

Hát ez az!

Mi az, hogy hát ez az?

Semmi!... Semmi! Különben nekem sincs törzskönyvem.

Ha majd levizsgázol, attól, hogy nincs, még kitűnő vadászvizsla lehetsz.

Erre nem szóltam semmit. Pedig már majdnem kicsúszott a számon, hogy ő is levizsgázott annakidején. Meg hogy én sem szeretnék úgy kitűnő vadászkutya lenni, hogy mindig más apportírozzon előttem. És egyébként is a Gazdi Kettőt nemcsak az ámulás, a csodálkozás meg a szomorúság fogta el, hanem az igazi gyönyörködés is, amikor a szebbnél szebb trófeákat látta, vagy a hangulatos vadászszobákat.

Tolna és Baranya megyébe a barátja, Zoli doktor hívta meg. És akkor voltak B. Jóskáéknál, ahol talán a legtöbb gyönyörűséget látta a vadászati emlékekből. Nemcsak a királyi koronaként díszelgő ezüstérmes gím trófeáját, nemcsak a dám lapátosokét, nemcsak az érmes és a különleges selejtbakok trófeáit, hanem ott látott életében először borzbőröket, amelyeket még akkor vett el a borzoktól B. Jóska, amikor azok még nem voltak védettek.

Pápa környékére Lali öccse barátja, J. Pali hívta meg. Ők is elvitték néhány vadászhoz, hogy együtt gyönyörködjön a vadászgazdákkal a vadász-emlékekben.

Mert az igazi vadásznak a trófea nemcsak divat, nemcsak dicsekvés, hanem olyan öröm és emlékezés, amelyet mindig szívesen oszt meg azokkal, akik azt értékelni tudják. Mármint az emlékezést.

És az igazi vadász egyedül is tud örülni a trófeáinak. Íjra átéli saját ügyességét, rátermettségét, ilyen, vagy olyan szerencséjét. Ahányszor csak rájuk néz, visszaképzelheti magát az őszi erdők színes csöndjébe, a hópárnákkal takaródzó öreg fák alá, a májusi rétekre, ahol a bakok verekednek a suták kegyeiért. Vagy amikor kergetőznek körbe-karikába az erdei tisztásokon, a zöld vetéseken csinálva a csodálatos boszorkánygyűrűket, ördöggyűrűket. Legalábbis a Gazdi Kettő lelkesedése szerint.

ÉPPEN MAGA A VADDISZNÓ HIÁNYZIK

Te aztán már igazán tudod, mit jelent az első vaddisznó megpillantása a saját valóságában. Mert ugyebár az állatkertben is van vaddisznó, de az nincs a saját valóságában.

Sőt, Te azt is tudod, mit jelent egy vaddisznót megsimogatni, amikor a vaddisznóságát egy golyó által elveszítette. És ezt a golyót éppen Te küldted neki a saját puskádból.

Ezért egy kicsit gondolkodtam rajta, hogy érdemes-e továbbítanom a Gazdi Kettő elmeséléseit a vaddisznókra vonatkozóan. De végül is úgy döntöttem, hogy továbbítom, már csak azért is, hogy a diktálást gyakoroljam. Mert ez még mindig jobb, mint ha a Gazdi Kettő diktál nekem állandóan. Ami az utóbbi időben egyre gyakrabban ismétlődik. Mivel ez a tudás anyja. Mármint az ismétlés.

Így minden egyes jó falatért jön a diktálás. Az ebédet meg a vacsorát is csak úgy kapom meg, ha a diktálások sorozatát elvégzem. Sajnos, egyre jobban kiderül az ő számára is, hogy az engedelmességre való hajlamom annál nagyobb, minél nagyobb az üresség a hasamban. Aminek valószínű szintén a melákságom az oka.

Habár most nem érzek semmi ürességet, azért mégis visszatérek a Gazdi Kettő vaddisznós elmeséléseire. Még akkor is, ha ezekből az elmesélésekből éppen maga a disznó hiányzik. Legtöbbször. Első ízben a Zoli doktor hívta meg a Gazdi Kettőt Tolna megyébe. Mert a Zoli doktor jó barátságban volt egy ottani körzeti orvossal, Sanyi doktorral, meg egy nyugdíjas volt tsz-elnökkel, Feri bácsival. Így négyen indultak el Sanyi doktor GAZ-kocsiján, hogy megmutassák a Gazdi Kettőnek, milyen is egy vaddisznó a saját valóságában.

Az ősz már erős volt, a nyarat már régen elkergette a határból, amikor nekiindultak a késő délutáni útnak. Sőt, az úttalan utaknak is. Kicsit siettek, hogy odaérjenek a megfelelő szóróra. Ezért Sanyi doktor úgy döntött, hogy egy horhoson vágnak keresztül. Feri bácsi aggódni kezdett, mert szerinte a horhos dagonyázásra való.

Annál jobb - mondta Sanyi doktor -, akkor mindjárt meg is lőjük a disznót. És ne félj, öreg, kimásztam én különb helyről is ezzel a járgánnyal.

Hiszen ez az - mondta Feri bácsi - különb helyről még kimászhattál, de ha ide bemégy, innen ki nem mászol!

De az öreg hiába mutogatott, a jobb első és hátsó kerék csúszni, majd pörögni kezdett. Aztán a Sanyi doktor is. Mert hiába nyomta a gázt, hiába csinált akármit, a GAZ meg sem mozdult. Pontosabban mozdult az, de a mozdulása csak lefelé irányult.

Nincs mese, ágakat kell vágni, hogy a kerekek meg tudjanak kapaszkodni.

Hát akkor vágjunk!

És vágtak. Egyre többet és többet. Már nemcsak a GAZ dagonyázott, hanem ők maguk is. Közvetlenül a kocsi mellett is ravasz kis lyukak voltak, amelyekbe éppen hogy belefért az egyik lábuk - térdig. Aztán már nem is tudták, hogy éppen melyik lábukkal lépnek a lyukba. Mert közben teljesen besötétedett. Sőt, ott a horhosban teljesebben.

A kocsi világítása még egyelőre jól működött, de Sanyi doktor attól félt, hogy az akkumulátor kimerül. Ezért előkerültek a zseblámpák is. Meg a különböző szentek emlegetése.

Próbáljuk kiásni!

Hogyhogy ki?! Ezt már csak beásni lehet!

Az a fontos, hogy ne hagyjuk el a humorunkat.

Nem fogjuk elhagyni. Mert a humor, ha jól emlékszem, görögül nedvességet jelent. Az meg itt van bőven! - mondta Zoli doktor.

Még kell egy kis fa.

Csak az a baj, hogy erdőirtásra nincs engedélyünk.

Figyeljetek! Mintha káromkodást hallottam volna! pisszegett Zoli doktor.

Erre mindnyájan megmerevedtek, és hallgatóztak. - Nem hallok semmit - suttogott Sanyi doktor.

Pedig én tisztán hallottam. Valószínűleg az a kapitális agyaras volt, amelyikről a Feri bácsi a múltkor beszélt. Bizonyára az káromkodott, amiért elirigyeltük tőle a dagonyázást.

Éjfél körül viszont már Zoli doktor is borzasztó hidegnek érezte a humorát a csizmájában. Ezért hát úgy döntöttek, hogy visszamennek a faluba, megkeresik a Sanyi doktor öccsét, akinek szintén volt egy GAZ-kocsija, hogy azzal majd megszüntetik ezt a szerencsétlen dagonyázást. Ami másnap reggel öt órára már meg is történt.

Így a Gazdi Kettő hét óra körül már nekifoghatott kipihenni az első vaddisznó vadászatának a fáradalmait. A következő vaddisznó vadászat ugyancsak Tolna megyében történt. Itt ugyan nem volt dagonyázás, de disznó sem volt. Mert a vaddisznónak az a tulajdonsága, hogy nem mindig ott van, ahová a magaslesre a vendégvadászt felültetik. Legalábbis néha.

Erről B. Jóska tájékoztatta a Gazdi Kettőt, amikor megjelent a magaslesnél, hogy most már úgy sem látni semmit.

Pedig a Gazdi Kettő azért látott valamit. Egy szép nagy ölyvet, majdnem közvetlenül a magasles alatt.

Először csak egy fácántyúk ijedt rebbenésére, bujására lett figyelmes, aztán arra, hogy az ölyv az illetékes bokrokra száll, és várakozó álláspontra helyezkedik. Mivel az ölyv várakozó álláspontja pontosan a megfelelő magasságban volt, viszont a fácántyúké nem volt a megfelelő mélységben, így a fácántyúk vesztette el előbb a türelmét. Meg az életét is.

Egy másik alkalommal, ugyancsak B. Jóskával, Zoli doktorral és egy másik vendégvadásszal, H. doktorral indultak neki az újabb kísérletnek. De alig jutottak túl a falu határán, amikor a felhők is hatalmas kísérletbe fogtak. És a felhőknek jobban sikerült.

Majd ugyanez még egyszer megismétlődött, csak akkor már eljutottak a gyönyörű erdőbe is - a vadászházig.

Végre az idén jött egy olyan meghívás, amikor hó volt, csöndesség és hideg. A meghívás Veszprém megyéből jött, két különböző vadásztársaságban lévő vadásztól. A Gazdi Kettő Lali öccsének a barátai voltak. Az egyik J. Pali, a másik Gábor, a fiatal erdész-technikus. Lali maga ugyan sohasem vadászott, de a bátyja kedvéért a lehető legkomolyabban vette a vadászati komolyságot. Részben. Mert én sajnos kimaradtam ebből a meghívásból. Ami megbocsátható volt az esetleges magaslesek miatt.

Először J. Palival mentek ki Nyárádon túlra a hóba meg az erdei csendességbe. Öten voltak. J. Pali a vejével, az öreg Pista bácsi, a Gazdi Kettő és Lali öccse.

Az erdőben egymástól nem messze a különböző cserkelő utakon mentek a disznós részek felé. J. Pali veje és az öreg Pista bácsi külön.

Egyszer csak az öreg Pista bácsi felől lövés dörrent. Erre a Gazdi Kettőbe azonnal beállt a merevség. Aztán még fél perc sem telt bele, tőle úgy nyolcvan-száz lépésre meglátta élete első vaddisznóját a maga valóságában.

A fák közt a fehérségben hangtalan kocogással tűnt fel, majd tűnt el a hatalmas koca.

Szerencsére a lövés semmi kárt nem tett benne. Aminek Pista bácsi örült legjobban. Mert amint hamarosan kiderült, a párhetes malacai mellől verték föl a hatalmas kocát.

Így nemcsak - egy! - vaddisznót látott a Gazdi Kettő, hanem mindjárt a fészkét is, és a fészektől néhány lépésnyire egy fa tövében összebújva ott volt a hat csíkos kis nagy szemű ijedtség.

Gyertek, ne zavarjuk tovább őket. Majd visszajön értük az anyjuk, és elintézi, amit kell - mondta J. Pali.

A fene gondolta, hogy már kismalacok is vannak - dünnyögte mentegetőzve az öreg -, hiszen még csak január tizenharmadika van. Bár gondolhattam volna rá, ha előbb gondolkodom. Hála Istennek, hogy mellétrafáltam.

Később azonban már nem hálaistenkedett, amikor ismét mellétrafált.

De ezt a disznót tulajdonképpen nekem kellett volna meglőnöm, mert kettőnk között váltott ki, és hozzám volt közelebb - mondta elég bánatosan a Gazdi Kettő. - Én viszont csak akkor lőttem már, amikor átugrott az úton, és éppen elmerült az irdatlan gazosban.

Ez úgy történt, hogy a többiek egy bizonyos tölgyes cserjést próbáltak rámozdítani az öregre és a Gazdi Kettőre, akik a sűrű két oldalánál álltak le. Mellettük mindkét oldalon fiatal szálas volt. Hátuk mögött meg a gazos, majd újabb erdőrész.

Vártak. Egyszer csak valami alig hallható száraz levélsúrlódásra lett figyelmes a Gazdi Kettő. Azt gondolta, róka. Pillanatra vállához is emelte a puskáját, hogy úgy fogadja a kiugrást, de eszébe jutott, hogy mindkét csőben gyöngygolyó van, és úgyis tönkretenné a róka bundáját.

Különben is nem jött ki semmi. A neszezés is abbamaradt. Így kényelmesebben álldogált tovább, és a szálasban próbált felfedezni valami mozgást.

Aztán hirtelen jobbra pillantott. Ott állt a cserjés szélén a fehér hóban feketén és fenségesen a disznó. És ez már nem koca volt.

A Gazdi Kettőt megint elfogta a merevség meg a szívdobogás. Nem érzékelte az időt, nem tudta, hogy mennyi ideje nézi már azt a hirtelen megjelent csodálatos állat-szobrot.

Értitek?! Csupa nézéssé váltam!... Csupa nézéssé!...

Ami elég baj volt. Mert ha a Gazdi Kettő csupa lövéssé vált volna, akkor most én is láthatnék valamit ennek a csodálatos szobornak a fenségéből. Kárpótlásul, hogy engem az egész nézésből kihagyott.

Ezután két napon át a fiatal erdész-technikussal próbálkoztak Bakonyjákó körül. Itt a lekopott őshegyeken az erdők már úgy értek egymáshoz, mint a régi szegényemberek gatyáján a foltok. Legalábbis a Gazdi Kettő szerint. Ami nem biztos, hogy pontos kifejezés.

A magasles egy vadföld szélén hatalmas fára volt felépítve. A vadföldbe kukoricát vetettek még annakidején.

De akkor már csak néhány csonka szál meredezett fölfelé a sok disznótúrás körül. A túrások egyike-másika még egészen friss volt.

Meglehet, hogy a disznók is úgy voltak ezzel a vadfölddel, mint én a saját lábasommal, amiből az ennivalót kapom. Még akkor is beleszagolok meg belenyalok kicsit, amikor már tudom, hogy az ég világon semmi nincs benne. Mert még a szagokat is kiszagoltam belőle. És mégis!...

Gábor is nagyon reménykedett, hogy estére majd a disznók is kiszagolnak a vadföldre. Ezért még jól fent volt a nap, amikor helyet foglaltak a magaslesen. Habár erre a helyfoglalásra nem kellett volna sok időt fordítani.

A Gazdi Kettő öccsét pár száz méterrel odébb egy másik magaslesre ültette fel a Gábor, hogy ha már lőni nem lőhet, legalább lásson valamit.

Aztán megkezdődött a várakozás meg a figyelés. Kezdetben a Gazdi Kettő meg a Gábor suttogva még váltottak néhány szót, de amikor a nap eltűnt az egyik hegy mögött, teljes némaságba burkolóztak. Mivel a meleg pokrócot a kocsiban felejtették.

Egyelőre azonban a Gazdi Kettő még nem érezte a fázást, mert belülről melegítette a reménység. A gyönyörű téli tájban gyönyörködött. Figyelte, hogy a sziklás, kemény hegyeket is hogy puhítja meg az esteledés.

Amiből úgy látszik, hogy az esteledés a legjobb nevelő, mert még a hatalmas, kemény hegyeket is képes puhára nevelni.

Csakhogy az én esteledésem még meglehetősen messze van - mondtam a Gazdi Kettőnek, hogy a célzásait elkerüljem.

De lehet, hogy a Gazdi Kettő nem célzott semmire. Ott a magaslesen biztosan nem. Mert lassan bizonyossá vált, hogy a disznók közben találtak egy másik lábast, amiben még volt valami ennivaló. Mivel nekik ott az erdőn több saját lábasuk van. Habár nem irigylem tőlük. Legalábbis nem túlságosan.

Ugyanígy volt a Gazdi Kettő is, amikor a Lali öccse elmesélte, hogy az ő magaslesén milyen közelről látott egy disznót.

Itt vonult el alattam. Sokáig szöszmötölt, akár meg is dobhattam volna.

Szegény Gazdi Kettő akkor már annyira fázott, hogy már irigyelni sem tudta a disznótól azt a másik lábast. Meg a szerencsét. Ami megint a disznóé volt, és nem a Gazdi Kettőé.

EGY DUBLÉVAL FOGOTT

Kezdek rájönni, hogy a vadászások engedélyezésével valami baj van. Már ami engem illet. Ugyanis a napokban hiába engedélyeztem a Gazdi Kettőnek, hogy kijöjjön velem pézsmázni, mert az engedélyezés azon nyomban meghiúsult. Habár ez egyáltalán nem volt kívánatos részemről.

Pedig amikor kisebb voltam, mindig elfogadta az engedélyezést. Most azonban figyelembe sem veszi, amikor azt akarom, hogy kicsit sétálgasson utánam a területen, amelyet a február hónap el fog hagyni. És azon túl már a március nézegeti majd a fák, a bokrok ébredezését meg az apróvad mozgolódását.

A Gazdi Kettőt főleg a pézsma mozgolódása érdekli. Habár a pézsma nem is apróvad, csak apró dúvad. De a meglövése egy cseppet sem könnyű. Főleg ha közel van. Mert csak az orrára lehet célozni, hogy a gereznája tönkre ne menjen. És ilyenkor jön a mellélövés. Hajszálra. Amit a pézsma szépen megköszön a soha viszont nem látás reményében.

De olykor ez a remény mégis kilyukad. A pézsmával együtt. Amikor rossz helyen dugja ki az orrát a vízből. Vagyis a vadásznak meg jó helyen.

Erről jut eszembe egy másik apró dúvad, az üregi nyúl. Azt még talán a pézsmánál is nehezebb megfogni. Mert ha arra rálőnek, az nem dugja ki egyhamar az orrát az üregből. Sőt, ha halálos sörétet kap, és még van ideje egyet eltűnésre ugrani, akkor inkább a föld alatt pusztul el, nem úgy, mint a pézsma, amely szépen visszafekszik a víz felszínére.

Egyébként minden üregi nyúlhoz több üreg is tartozik. Gyakran sokkal több, mint ahány lyuk a rókához. És ahol egy nagy telep kialakul, ott bizony még a fák sincsenek biztonságban, mert a nyulak az egész földet összeüregelik. Vagyis összelyuggatják. Mint a pézsmák a gátak oldalait, ha elszaporodnak.

Ámbár ez a - ha! - ott ritkán következik be, ahol ilyen okos és kiváló vizslakölykök vannak... az őket elkísérő vadásszal együtt.

Remélem, Te is üregiztél már. Mert pézsmát biztosan lőttél. Viszont az üregi - ahogy már mondtam -, egészen más. Oda sokszor a leggyorsabb kapáslövések kellenek.

És nagyon fegyelmezett kutyák.

S a kapáslövések ellenére pontos találatok is. Mert ugyebár én nem akarok bántani egyeseket, de a múltkor is az a szegény üregi szépen bevitte a söréteket a hátsó felében az üregbe. Mert egyesek kissé ügyetlenek voltak. Ismételten.

Most pedig visszatérek a vadászások engedélyezésére. - Jobb, ha nem térsz vissza. Azok egyelőre elmaradnak. - Tudom. Számomra.

Helyes. Örülök, ha tudod.

Bezzeg, amikor még olyan kicsi voltam!... - De most már nem vagy olyan kicsi.

Hát erről van szó. Valószínűleg ennek is a melákságom az oka. Ami még mindig növekszik. Egyre!

Mindaddig, amíg igazán felnőtt kutya nem leszel.

Ez az igazán felnőttség a Gazdi Kettő kedvenc elmefuttatásai közé tartozik. Mert neki is vannak ám elmefuttatásai, nemcsak nekem. Ráadásul az övéi olyan hosszúak és kacskaringósak, hogy azokat még egy melák vizslakölyök sem tudja kibogozni. Szerinte a felnőtt embereknek is - igazán! - felnőtté kellene válniuk.

Emlegetett még valami felelősséget is. Különösen azoknál, akiknek valamilyen fegyver van a kezében. És azt rossz felé fordítják.

Nem is olyan régen még vele is előfordult, hogy egy sebzett kakas csak egy fa alsó ágáig tudott repülni. És ő onnan le akarta emelni. Így túlságosan alacsonyan lőtt. Viszont az erdő szélén még ott voltak a többiek.

Szerencsére nem történt baj. De a tanulságot egy életre levonta. Remélhetőleg.

Bizony, valószínűleg a felnőttség az embereknél sem csak abból áll, hogy a lábukat helyesen tartják, amikor a folyó ügyeiket végzik.

De még egy vizslakölyöknél is többet jelent a felnőttség. Vagyis hogy teljesen kifejlődjék benne az engedelmességre való hajlam. Egészen addig, amíg a hajlamból nem marad más, csupán az engedelmesség. Ami egy igazán jó felnőtt vizslára jellemző. Elsősorban.

Bizony! Csakhogy rád még nehezen lehet elmondani, hogy igazán engedelmes vagy. De ne félj, előbb-utóbb az leszel. Hiszen én nem is félek. Habár a Gazdi Kettőnek néha túlságosan gyorsan eljár a keze egy-egy nyakleves formájában. Amikor még kisebb voltam, néha akkor is elkaptam a fejem meg hunyorogtam, amikor meg akart simogatni.

Az a fő, hogy most már nem kapod el. - Legalábbis nem olyan gyakran.

Mert gyakrabban engedelmeskedet.

Habár szomorúan. Mivel egyre biztosabb, hogy a Gazdi Kettő a közeljövőben nélkülem fog kimenni a területre. Ugyanis a legutóbbi fácánvadászat után, amikor megnéztük a nagy tavaknál, hogy mozog-e már a pézsma, ő túlságosan lassan ballagott utánam. Ebből aztán az következett, hogy én a nád szélén minden szagnak megpróbáltam felkutatni a gazdáját.

És ez meglehetősen nagy zajjal járt részemről. De a fácántyúkok és kakasok részéről is, ahogy ijedten kirepültek a nádból.

Így most hiába magyarázom a Gazdi Kettőnek, hogy nézni messziről könnyebb, mint szagolni. Különösen akkor, ha rosszul fúj a szél. Még azt is hiába magyarázom, hogy nekem mindig oda kell sietnem, ahol a szagok tartózkodnak. Melegen. Mert ha már kihűlnek, sokkal nehezebb megtalálni őket. És hogy a szagok egy melák vizslakölyöknek mindig fontosak.

Viszont remélem, a következő tavasszal, amikor a felnőttségem már régen bekövetkezik, a vadászások engedélyezésével kapcsolatban én is a sarkamra fogok állni. Csak nem úgy, mint a Gazdi Kettő. Mert amit én apportírozok, az nem fog visszakerülni a Balaton vizébe, mint az a bizonyos pézsma, sem a messzeségbe, mint az a tőkés tojó, amiről már diktáltam Neked.

Közben eszembe jutott, lehet, hogy a pézsmázást Te valójában nem is szereted. Mint ahogyan sok vadász soha életében még csak meg sem próbálta. Mivel a pézsma cseppet sem vonzó és nem elegáns, amíg ő maga viseli a bundáját. Csak akkor, ha sok pézsmagereznával kiegészítve és bundának megcsinálva már ott van a kirakatokban, hogy azok is megvehessék a feleségeiknek, akik inkább elegáns agancsokra vadásznak. És megvehessék azok a fehérnépek is, akik aztán olyan kutyát választanak maguknak, amelyik jobban illik a bundájukhoz.

Sajnos, a Gazdi Kettő már megint csóválja a fejét, hogy ismét egy sereg butaságot összehordok. De szerintem a butaságot nem lehet összehordani. Mert abból több van, mint a világ összes apróvadja együttvéve. És ilyen okos vizslakölyök, mint én, meg sem próbálkozik azzal, hogy minden butaság terítékre kerüljön.

Inkább folytatom a diktálást azokról a régi pézsmákról, amelyeket én még nem szagoltam. Mert az orrom akkor még meg sem született és vele együtt a többi alkatrészem sem.

Az elmesélésekből azonban mégis ismerem őket. Itt van mindjárt az a hím és nősténypézsma, amelyeket a Gazdi Kettő egy dubléval fogott meg egy nádnyiladékban. Ez pedig meglehetősen ritka dolog. Előbb lehet fogni egy lövéssel két pézsmát, mint dubléval, mivel a sörétraj becsapódása után a másik villámgyorsan a víz alá bukik.

Csakhogy a két lövés szinte egymásba folyt, és így nem lehetett szó semmiféle bukásról.

A Gazdi Kettő akkor is már kora reggel elkezdte a sétálást a nagy tavak körül. De késő délutánig semmi sem mozdult, mert fújt a szél, és a pézsma a szelet nem szereti túlságosan. Ugyanis ilyenkor mindig hangosan beszélget a nád, és zavarja a pézsmát a hallgatózásban. Ráadásul az állandó mozgás is idegesíti. Mert a nád nemcsak beszélget, hanem összevissza hajladozik, mint a félsüket öregemberek.

Késő délután aztán végre elült a szél. A Gazdi Kettő először a pézsma nyekergésre lett figyelmes. Ez a hang olyan, mintha a nyúlsírásból meg a macskanyávogásból fonták volna össze. Alighanem ilyenkor a baksi hívja, hívogatja a nőstényt. Mert sietni kell a párzással, hiszen a nőstény évente háromszor-négyszer is ellik. A nyekergés után a csobogás, a kergetőzés következett. Bár még mindig a sűrűben, de szerencsére egyre jobban közeledve. Majd egy-egy villanásra mutatták magukat a pézsmák is, ahogyan a hím szorosan a nőstény nyomában úszott.

Két nyiladékon átjutottak, de a harmadikon már nem. Sajnos, a nőstény gereznája eléggé megszenvedte a dublét, a hím azonban csak a fejébe kapott.

Azon a napon a Gazdi Kettő már nem is lőtt többet. És mégis elégedett volt. Hiszen előfordult az is, hogy egész nap sétált a szeles márciusban úgy, hogy semmit sem fogott. De még ilyenkor sem bánta túlságosan a sétálást, mert a jóízű fáradtság után a jóízű alvás következett.

Ugyanis a területen lehet kapni a legjobb ízű fáradtságot. Vagy legalábbis majdnem. Mert lehet, hogy az embereknél van ennél jobb ízű fáradtság is, de egy vizslakölyöknél ez a legjobb ízű fáradtság. Talán még egy óriási csont elrágásánál is jobb ízű Habár ezen egy kicsit gondolkoznom kell.

A CSOMÓT PRÓBÁLJÁK MEGOLDANI

Most már tudom, hogy akkor sincs túlságosan nagy baj, ha a vadászási engedélyek átmenetileg szünetelnek egy vizslakölyök számára. Mert a területre akkor is ki lehet menni, amikor jön a vadgazdálkodás. Ami minden vadásznak kutyakötelessége önként és szívesen.

Ilyenkor aztán én is ott lehetek a Gazdi Kettő környékén, amikor éppen gazdálkodik a többi vadásztársával együtt. Vagyis apró facsemeték közül kapálják ki a gazt, hogy a facsemetékből vadrejtő akácos legyen. Egészen addig, amíg a magasabb szempontok újra ki nem irtatják őket.

Ezeket már nem fogják kiirtani.

Mert a magasabb szempontok egyre magasabbra kerülnek? - Hogy-hogy magasabbra?

Ahonnan már látni sem lehet a kivágott fasorok... helyét? Meg a csupasz határt sem? Mondjuk a Szeszgyár környékén. - Jövőre a derítők mentén fűzfát és nyárfát ültetünk. A vezetőség már megegyezett a téesz-szel. A téesz ülteti, mi meg gondozzuk a facsemetéket.

Amíg a birkák ki nem tapossák, meg le nem legelik. - Elég, Blikk!

Most jön, hogy én már megint kötözködöm. És aki kötözködik, azt meg kell kötni. Pedig jobb lenne, ha a Gazdi Kettő meg a többi vadász a birkákat kötné meg, mielőtt az apróvad élőhelyét végképp tönkre nem teszik. És vele együtt néhány magasabb szempontot is.

Bár az igaz, hogy a birkákat nem lehet megkötni. Meg az is, hogy a birkák mindig arra mennek, amerre a juhászok hajtják őket. És azt már végképp nem lehet tudni, hogy a juhászok szempontjai milyen magasak. Mert gyakran ráhajtják a birkákat még arra a kevés vadföldre is, ami itt-ott megmaradt.

Ide figyelj, Blikk! Egy vizslakölyök maradjon csak a vadászatnál !

Nagyon helyes. Az előbb úgyis szagoltam egy fácáncsibét meg egy kisnyulat.

Lábhoz!

Bocsánat! Azt mondtad, hogy egy vizslakölyök maradjon a vadászatnál.

De nem most! Most kapálunk.

Vagyis egész nap néznem kell, ahogy ő gazdálkodik. Habár még ez is jobb, mint otthon feküdni a konyhában és várni, hogy végre lemehessek egy kis körülnézésre.

És az is igaz, hogy a területen nemcsak kapálnivaló van, hanem olykor meg kell keresni az elhagyott fácánfészkeket, hogy a tojások még időben a kotlós alá kerüljenek.

Ebből viszont az következik, hogy már egy jó vizslakölyök is alaposan beszámítható a vadgazdálkodásba.

Sajnos azonban vannak olyan dolgok is, amelyekbe nem lehet beleszámítani. Ilyen a vadászház mellett a fácánnevelő építése. Ami már a múlt év tavaszán elkészült. Akkor, amikor én még csak féligkész állapotban voltam. De a Gazdi Kettő elmesélései olyanok, mintha én is ott lettem volna. Majdnem.

Így tudom, hogy az egész építés egy jó mulatságra sikerült. Ami természetes. Hiszen ott volt Á. Sanyi kutyája, a Berci, F. Pista kutyája, a Kinga és más rendes kutyák is, akiket a fácánvadászatokon megismertem.

Mert azokat a kutyákat én nagyon szeretem, és sokat tanulok tőlük. Főleg a vadászmester kutyájától, a Fifitől, aki ugyan már egy tízéves szuka, de a fácánt olyan könnyedén és finoman hozza, mintha egy hímestojást tartana a szájában. S. Misi kutyája, a Betyár még a jeges vízbe is beúszik. De ugyanezt megteszi Sz. Géza kutyája és Sz. Feri kutyája, a Jonny is.

Stopp! Hogy a nyavalyába kerül ide ennyi kutya?

Mennyi? K. Imre kutyáját, a Kócit még nem is említettem. - Még szép! Hiszen az nálad is fiatalabb!

Csakhogy a gazdája mégis kihozza a területre. És nemcsak a társadalmi munkára.

Csönd. Ne feleselj! Én talán nem hozlak ki?

Kihozott, persze, hogy kihozott egyszer... kétszer. Na jó, néhányszor. De mikor először diktáltam Neked, akkor még nem hozott ki. Ami egy vizslakölyöknek egyáltalán nem mindegy.

Különben is az utolsó pézsmázáson már kiválóan apportíroztam egy pézsmát a vízből, úszással és kereséssel egybekötve. - Kiválóan?

Hát... eléggé tűrhetően. Végül is. - Így már jobb. Mert az az úszás!...

Kíváncsi vagyok, ha te kölyökkutya lennél, hogyan úsznál a sűrű sás közt az áprilisi vacogásban meg az esti szürkületben? - Talán az áprilisi vacogástól meg az esti szürkülettől vitted a patak túlsó partjára azt a szerencsétlen pézsmát?

Hogy egy kicsit nyalogassam meg játsszam vele. De aztán mégis odakerült hozzád. Vagy nem?

Igen, odahoztad, amikor dühömben már vetkőzni kezdtem, hogy átmenjek érte. Mert szeretsz elfeledkezni arról, amire tanítottalak.

Ha akarod, most megismétlem. Először következik a hasalás, mivel a jó kutya először az orrával keres és nem a szemével. Hiszen a sötétben is meg kell találni a vadat, amikor nem látja, csak hallja, hogy hová esik. Aztán ha megtalálta, minden tétovázás nélkül a gazdájához viszi. Rágás, tépés nélkül. Majd leül a gazdi elé, és addig tartja a szájában, amíg az át nem veszi tőle. - Helyes. Csakhogy most nem lehet ismételni.

Mert ez a vadgazdálkodás ideje?

Mert most kapálunk, hogy a facsemeték nyugodtan nőhessenek. Viszont ha ősszel a vadkacsatenyészet beérik, akkor majd bőven ismételhetek. Remélhetőleg. Mert akkor majd megint jönnek az olaszok, hogy a tenyészetet körülállják egy kis évi sörétvetésre. Bár ezt a kacsák halálosan utálják.

Amelyik nem tud elmenekülni, azt a magyar vadászok meg a kutyák összeszedik, hogy az olaszoknak legyen mivel dicsekedni, ha hazamennek. Na persze, ezért a dicsekedésért némileg fizetniük is kell. Mert egyáltalán nem mindegy, hogy ki mivel és hol akar dicsekedni.

A Gazdi Kettő megint csóválja a fejét, hogy itt nem a dicsekedés a fontos, hanem a vadászat. Meg a nemes szórakozás. És mindenki csak ott lőheti meg az apróvadat, ahol van. Bőségesen.

Ezért szükséges itt nálunk az okos vadgazdálkodás. És ebbe a jó vadászkutyák is beleértendők. Főleg azok, akik egyre jobban fejlődnek. Amit szerénytelenség nélkül mondhatok. Ismét.

De azért beleszámítható a vadgazdálkodásba a vadásztársaság elnöke is, P. Gyula bácsi és a társaság titkára. Habár nekik még nincs kutyájuk. Viszont M. Jenőnek és a gazdasági felelősnek...

Az ő kutyájukat az előbb már bediktáltad. Különben is már elegem van ebből a sok kutyából.

Nem a vadgazdálkodásból?

Hagyd abba a vadgazdálkodást is, mert nyakonváglak.

Csak még azt akarom kérdezni, hogy a repcét mikor vetjük el?

Miféle repcét?

Ami a vadföldekre való, meg az olyan helyekre... - Majd elvetjük.

És mi lesz a Micsurin-nádas mellett azzal a két kiserdővel? - Mi lenne? Semmi!

Félfüllel azt hallottam, hogy kivágják. - Félfüllel? És éppen te!

Na igen. Félfüllel is sok mindent lehet hallani, ha valaki akarja... Hogy ezt a két kiserdőt eladják szőlőkaróknak.

Ostobaság!

Bizony. Ebben egyetértünk.

Az az ostobaság, amit itt összevissza fecsegsz! - És ha igaz?

Azt mondtam, hagyd abba! - És te? Te is abbahagyod? - Micsodát?

A vadgazdálkodást!

Erre a Gazdi Kettőnek megint kezd lila lenni a feje. Pedig most nem is a csontot rágom, vagy ilyesmi. És ő mégis a szememet kifogásolja, meg az ördöggel példálódzik. De lehet, hogy ismét azok a problémák jutottak eszébe, amelyeknek egyik végén egyesek állandóan csomót kötnek, miközben a másik végén mások a csomókat próbálják megoldani. És amelyekről már korábban is diktáltam Neked.

LŐHETEM?

Nemrég elkövetkezett 1980. május 24-e. Ettől a naptól kezdve a Gazdi Kettő nem mondhatja már, hogy neki nincs még agancsa. Mert most már agancsa van neki is.

Igaz, hogy addig a napig, reggel hét óra tizenkilenc percig azt az agancsot egy örökös közepes bak viselte. És az is igaz, hogy az egyik szárán két ág már le volt törve, de a Gazdi Kettő örömét ez sem tudta elrontani. Sőt, szinte rögtön kitalálta, hogy majd ahányszor csak ránéz, ez a trófea még külön is figyelmeztetheti valamire. Nevezetesen arra, hogy aki sokat ugrál, annak letörhetik a szarvát. Illetve az agancsát. Különösen akkor, ha az nem elég erős.

De lehet, hogy ez rossz figyelmeztetés és rossz elmefuttatás. Mert az embereknél az örökös közepeseket éri a legritkábban az ilyen baleset. Annak ellenére, hogy ők ugrálnak a legtöbbet, és náluk egyáltalán nem számít, hogy csak örökös közepesek. Viszont az őzbaknál számított. Szerencsére.

A meghívást a Gazdi Kettő erre az őzbak kilövésre megint Lali öccse közbenjárására kapta. Aki nemrég egy Pápa környéki vadásztársaságnál meglehetősen sikeres vadászkiállítást rendezett minden ellenszolgáltatás nélkül, csak úgy barátságból. Ugyanis P. Zsigához, az elnökhöz már régebbi barátság fűzte. De a kiállítás rendezése közben összebarátkozott a vadászmesterrel, M. Karcsival is.

Így aztán szóba került a Gazdi Kettő vadászási komolysága és minden, ami ezzel kapcsolatos. Vagyis én is szóba kerültem, de a magaslesek és az előrelátható cserkelések miatt ismét bekövetkezett az itthonmaradás. Amiért ugyancsak ismét a legnagyobb sajnálatomnak adtam kifejezést. Mivel igen kutyául éreztem magam.

Éppen ezért nyomatékosan kértem a Gazdi Kettőt, hogy az utólagos élményelosztásból, vagyis az elmesélésekből a lehető legmegfelelőbben részesüljek. Hogy a vadászati komolyság is megfelelően érvényesüljön.

De a kérés tökéletesen felesleges volt, mert ha elmesélésekről van szó, akkor őrá mindig lehet számítani. Bőségesen.

Tehát továbbra is úgy diktálom Neked az eseményeket, mintha én is ott lettem volna.

Pápára már két nappal előbb megérkezett, hogy még egy kicsit tudjon Laliékkal beszélgetni. Na meg azért is, nehogy elkéssen. Mert úgy gondolta, jobb, ha két nappal előbb ott van, mintha egy perccel később.

Hiába mondta neki itthon a Csaba fia:

Nem kell izgulni, Édesapa, azt az őzet már régen kikötötték egy fához, és a vadőr a tenyeréből eteti, sőt gyakoroltatja vele a nyiladékon való keresztbe fordulást is.

De a Gazdi Kettő ettől a biztatástól egyáltalán nem nyugodott meg.

Amikor május 23-án Karcsival, a vadászmesterrel kimentek a területre, és az erdő szélén csak próbaképpen célra tartott, még a fák is remegtek a puskacső előtt. Így aztán direkt örült annak, hogy a kiszemelt magaslesig meglehetősen sokat kellett gyalogolni. Hogy a kezéből meg a lábából is elmúljon a remegés.

A magaslesen végre megjött a nyugalom. Csak az őzek nem jöttek. Pontosabban nem jöttek olyan közel, hogy lőni lehessen őket. Viszont a távcsőben már meglehetősen szépen lehetett bennük gyönyörködni. És a tájban is. Távcső nélkül is.

Lehet, hogy téged is érdekel annak a sok szépségnek az elmesélése, amit ott láttak, de bevallom, engem nem nagyon érdekel. Mert a Gazdi Kettő, bár a különböző csodálatos tavaszi illatokról is beszélt, de a jóféle vadszagokról már nem. Mivel neki ehhez nincs túlságosan nagy érzéke.

Habár a disznószagot talán még ő is megérezné, meg a bőgő szarvasbika szagát is, különösen, ha erre valaki felhívná a figyelmét. Mert az emberek orra legtöbbször csak azért van, hogy a zsebkendőjüket ne hordják hiába a zsebükben.

Mielőtt azonban megint következne, hogy én mindenféle butaságot összehordok, sietve megjegyzem, hogy a bőgő szarvasbika szagáról meg a disznószagról csak úgy általában csináltam az elmefuttatást. Ugyanis jól tudom, hogy a májusi erdőszélen az ilyesmi teljességgel lehetetlen. Majdnem.

Visszatérve a magaslesre, a Gazdi Kettő meg Karcsi, a vadászmester ott kucorogtak egészen addig, amíg a nap rájuk nem unt, és ott nem hagyta őket a szürkülő homályban. Akkor aztán ők is otthagyták a magaslest, hogy Zsigával és Lalival visszamenjenek a barátságos vadászházba vacsorázni.

Vacsora után viszont Zsiga invitálta a Gazdi Kettőt egy újabb magasleshez - disznóra. Amit ő a legnagyobb lelkesedéssel el is fogadott.

Így Zsigával és a sofőrrel, Jánossal nekivágtak a társaság GAZ-kocsiján az éjszakai kalandnak. Éjjel fél tizenegy után álltak meg a kukorica-tábla szélén, amelyben a kukorica éppen csak kibújt. Innen már gyalog vágtak át a táblán a szemben lévő erdőhöz a magaslesig.

Közben figyelték a szarvas- és disznónyomokat az erős holdfényben.

A Gazdi Kettő különben is nagyon szereti a holdat. Ezen az éjszakán akkor is szívesen ült volna a magaslesen, ha más néznivalója nem akad, csak az az ezüstös ragyogás a nagy csendességben.

Távolabb egy nyiladékban olyan sűrű volt a fény, mint egy mesebeli függöny. Csupán a távcső mutatta meg, hogy ott tulajdonképpen mi van. A távcsővel jól látta a szabályos kukoricasorokat is, és jobbról a kék-sötét sűrűséget. Mást azonban egyelőre nem látott.

Zsiga és János időnként el-elszundítottak egy-egy pillanatra. Ők már megszokták az ilyen helyzeteket és látnivalókat, nekik már nem volt annyira új ez a várakozás. A holdat is csak azért figyelték, nehogy a jelentkező fátyolfelhők idő előtt kiszűrjék alóla a fényességet.

Aztán amikor Gazdi Kettő éppen abbahagyta a távcsövezést, és János vizsgálódott a jobb oldali sűrűség felé, hirtelen vége szakadt a holdfényes gyönyörűségnek. Mert János szinte leheletszerű hangon megszólalt:

Itt vannak a disznók.

Erre Zsiga is olyan éber lett, mintha a disznók csülke között is töltött fegyver lett volna, és minden attól függött volna, hogy ki veszi előbb észre a másikat.

Szabad szemmel még semmit nem lehetett látni. Viszont a távcsőben tisztán és világosan látszott négy szép nagy disznó, ahogy beálltak a sorba, hogy a maguk módján ők is megműveljenek ismét egy darabot a kukoricaföldből.

Aztán megjelent még egy koca a malacaival és még egy disznó. Mit sem sejtve ballagtak szorgoskodva a másik négy után.

Zsiga a távcsöves puskájával megcélozta az elsőt. De még várt.

A Gazdi Kettő észrevette, hogy a két disznó úgy kerül egymás takarásába, hogy jó ideig egyetlen disznónak látszottak. És ezt Zsiga is észrevette. Ha akkor lő, talán mind a két disznó ott marad. Csakhogy ő abban reménykedett, hogy közelebb jönnek, hogy a Gazdi Kettő is elérje őket a gyöngygolyóval.

Ne várj tovább! Lőjj! - Még egy kicsit...

És tényleg a disznók lassan, nagyon lassan közeledtek. Végül valóban már szabad szemmel is sejteni lehetett őket.

Most már én is látom. Ne várj! - Nyugalom, mindjárt.

De akkor jött a hirtelen fordulat. Az első, a nagy kan részéről. Ugyanis odaért a nyomokhoz, amelyeket Zsiga, a Gazdi Kettő és János hagytak maguk után, amikor átvágtak a táblán a magaslesig.

Tehát a nagy kan horkantott egyet, és elkezdett futni visszafelé.

Abban a pillanatban a lámpa föl... csattant a lövés. Lőtt a Gazdi Kettő is. És mindketten alaposan beledupláztak a rohanó disznók körül a kukoricaföldbe. Hogy csak úgy porzott.

Mi a fenétől riadt meg az a nyavalyás? - morfondírozott Zsiga, mert akkor még nem jött rá a nyomokra.

Éjfél után fél egy volt.

Mindegy. Ennek a játéknak vége.

Azért még lámpával alaposan utánanéztek, hogy nem találnak-e vért, vágott szőrt, bármit. De tulajdonképpen tudták, hogy az egész keresés tökéletesen reménytelen.

Aztán vissza a vadászházba, hogy a Gazdi Kettő bólintson még egy-két órát, hogy hajnalban Karcsival és Lalival megpróbálkozhassanak az őzre.

Még alig szürkült, amikor a terület másik részén már ott gázoltak a csupa-harmat vetésben egy újabb magasles felé. És a csupa-harmat vetés már jóval a csizmájuk fölé ért, így a harmatcseppek átköltözhettek a nadrágjukba, hogy a hajnali vacogást idővel egy kicsit erősítsék.

Útközben riasztott ugyan néhány őz, de aztán hosszú ideig semmi sem mutatkozott. Pedig közvetlenül a magasles előtt már nem búzatábla volt, hanem lucerna. És még távolabb is.

Itt kell nekik lenni. Valahol itt kell nekik lenni, az biztos. Mert ha itt nincsenek, akkor sehol sem - mondogatta Karcsi, a vadászmester.

Ami egy nagy tévedés volt a részéről. Mivel olyan nincs, hogy ami van, az ne legyen sehol sem. Hiszen egy melák, de okos vizslakölyök sem mindig ott van, ahol lennie kellene. A legnagyobb sajnálatomra.

Egyébként ahogy a hajnali szürkeség halványan fényesedni kezdett, a távolban fel is bukkant egy őz. De a nagy távolság miatt még azt sem lehetett megállapítani, hogy suta-e, vagy bak.

Aztán lassan-lassan fölbukkant egy másik is. És egy harmadik is.

Ugye mondtam, hogy itt vannak? - Sajnos még nem itt, hanem ott.

Türelem. Az egyik mintha felénk jönne. Ott a fasor alatt. Nézd csak!

És a Gazdi Kettő nézte a távcsövön keresztül. - Az nem jön. Az megy.

Hadd lám. Jön az, csak lassan.

Elég hűvös van - mondta a Gazdi Kettő öccse. Mert az ő szűk farmerjén jutottak legtovább az átalakult harmatcseppek.

Talán be kellene cserkelni őket. Csak akkor még jobban vizesek leszünk - tűnődött a vadászmester.

Nem baj, én szívesen úszom is, csak mozoghassak - mondta Lali.

Amivel a Gazdi Kettő is egyetértett, mert neki is feltámadt a mozgási igénye ott a magaslesen. Így aztán óvatosan elkezdődött a cserkelés. Közben Karcsi, a vadászmester sűrűn távcsövezett, nehogy egy fiatal, ígéretes bak kerüljön terítékre.

Egy szép hatos meglehetősen közelről mutatta magát, de mire a Gazdi Kettő a céltávcsőbe befogta, megugrott. Aztán még egyszer megállt, csakhogy már jóval távolabb. Végül már csak a tükrét villogtatta a Gazdi Kettő felé csúfondárosan.

De mégse bánta. Mert borzasztóan sajnálta volna, ha mindjárt az első lövést elhibázza. Vagy csak sebzi a bakot.

Eszébe jutott, amit egy öreg vadász mesélt neki. Hogy amikor még söréttel is lehetett őzet lőni, az öreg vadász is meglőtt egyszer egyet. Egyetlen egyet életében. De rosszul találta el. És az őz ott bukdácsolt előtte sebzetten, míg el nem érte az erdőt. Olyan borzasztó volt a látvány, hogy duplázni is elfelejtett. Akkor az öreg vadász megfogadta, hogy őzre söréttel soha többet nem lő.

És most?

Cserkelünk tovább. Ne izgulj, őz nélkül nem megyünk haza. Alighanem Karcsi, a vadászmester is örömmel nyugtázta, hogy a Gazdi Kettő nem észérkedett, nem kapkodta el a lövést. De mégsem kellett nagyon messzire menniük. Mert hirtelen felkelt előttük az a töröttvillás örökös közepes.

Lőhetem? - Lőjjed!

És Karcsi máris erősen lehajolt, hogy a nála jóval alacsonyabb Gazdi Kettőnek biztos támasztékul szolgáljon a lövésre.

Sajnos, a golyó kissé mégis hátracsúszott. De pár lépés után azért a bak elfeküdt. Bár kicsit később felállt ugyan, a kegyelemlövés végleg helybenmarasztotta.

Nem ártott volna, ha valamivel jobban lövöm - mondta a Gazdi Kettő, de alighanem csak félig őszintén. Mert közben arra is gondolt, hogy mégiscsak az első lövésre fogta meg élete első bakját.

HA ÉN IS PÉLDÁT MUTATOK NEKI

Elkövetkezett a nyár is. Vele, pedig a meglehetősen kellemes úszóleckék. Habár ezek az úszóleckék nem voltak mindig olyan kellemesek. Mert a tavasszal még egy kicsit hideg volt a víz. És akkor még nem voltam benne biztos, hogy emlékezni fogok a régi úszási tudományomra. De ahogyan a víz egyre langyosabb lett, én egyre inkább emlékeztem. Egészen odáig, hogy Dunaharasztinál a holtágat is keresztülúsztam. Sőt, a Kis-Duna sodrásából is kihoztam a fadarabokat és a labdát. Csak úgy könnyedén.

Remélem, ilyen könnyedén fogod kihozni ősszel a kacsákat is.

Ha olyan kellemes lesz a víz, mint itt a nyári Dunában. - Csakhogy nyáron nem lövünk kacsát. Legalábbis júliusban. - Tudom. Te itt most horgászol a Csaba fiaddal.

Ami kicsit érthetetlen előttem. Enyhén szólva. Pedig én mostanában kezdek sok mindent megérteni. A horgászatot azonban egy okos és kiváló vizslakölyöknek is nehéz megértenie. Aki tulajdonképpen már nem is egészen... kölyök. És erről még lesz egy-két szavam később.

De egyelőre maradjunk csak a horgászatnál! A fenekemen. Ülve. Sajnos. Sőt a lehető legsajnosabban. Mert azt még külön nehéz megérteni, hogy ezt el is várják tőlem. Amikor a vízen olyan szépen úsznak a kacsák, és a szélben elküldik hozzám a szagukat. Meg a fácánok is itt a dunaharaszti nádasokban.

És a Gazdi Kettő csak bámészkodik, és gyönyörködik a kacsák békességében. Aztán a horgokra kukoricákat tűzdel, hogy megajándékozza velük a halakat.

De elég gyakran előfordul az is, hogy a Csaba fiával beülnek a csónakba, és lemennek Ráckevéig. Ráadásul nélkülem. Amikor egy csónak nem magasles, ahová az okos és kiváló vadászvizslák nem tudnak felmászni.

És tudod, hogy miért mennek le? Hogy harcsázzanak. Amely egy komoly hal. Mármint a harcsa. Állítólag!... Csakhogy én éppen ezt nem hiszem el. Mert hogy lehet egy hal komoly egy komoly vadász számára. Még ha az történetesen harcsa is!

A Gazdi Kettő szerint ehhez én nem értek. Végképp! Mivel vannak a harcsák között kétméteresek is, amelyek elvontatnak egy csónakot. Vagyis irtózatosan erősek.

De a hosszúság meg az erő meg a súlyosság még nem biztos, hogy feltételezi a komolyságot. Főleg, ha holmi harcsákról van szó. Különben is az ilyen - na, mondjuk - komoly harcsát meg is kellene fogni. Viszont a Gazdi Kettő eddig csak egy ötkilósat fogott. Egyetlenegyet! A nagy harcsáról viszont csak ábrándozik. A Csaba fiával együtt. A csónakban. Nélkülem. Most itt a Duna-parton is. Ebben a rengeteg jó szagú békességben. És áztatja a kukoricát, amit már jó előre megáztatott, sőt meg is főzött.

A botok pedig csak merednek itt a parton a villákra támaszkodva. Mondhatom Neked, utálatosan. Ők meg csak ülnek a fenekükön, és várnak a szép pontyra. Vagy legalább egy helyes kis méretesre.

Egyébként remélhetőleg nemsokára - itt a Hajógyár közelében - meglesz a dunaharaszti, sőt a dunaparti ház. Ugyanis a Gazdi Három édesanyja Dombóváron eladja azt, ami ott van, és akkor máris létrejöhet a nagy beköltözés. Mivel a hatalmas foglalót már régen kifizette a család.

Hogy félreértés ne essék, azért mondtam, hogy - remélhetőleg - nemsokára, mert akkor nekem nem kell okvetlenül itt üldögélnem a Gazdi Kettő és a Csabi közelében, hanem széjjelszagolhatok egy kicsit a ház kertjében is. Aztán ott van a szomszédban a Cézár nevű német juhászkutya, és ez egyáltalán nem mindegy.

Sőt, a környéken még ezen kívül is akad jó néhány kutya, amelyekkel illik megismerkednem.

A Gazdi Kettő már megint elég különösen néz rám, mert azt hiszi, hogy most meg a dunaharaszti kutyákat akarom mind felsorolni. Pedig az ilyesmi eszembe sem jutott... olyan nagyon.

Sokkal inkább a már említett körülszagolás abban a kertben. Különösen addig, amíg lehet. Mert ha jól sejtem, ott mások is körül akarnak szagolni. Pontosabban a Gazdi Kettő felesége, a Gazdi Három, meg a legidősebb fiuk, a Laci, meg az Éva lányuk, meg a Laci tartozéka, az Erzsi. Szóval ezek mind el akarják rontani a mostani rendes szagokat. Vagyis kertészkedni akarnak. Mert a kert - szerintük! - nagyon elhanyagolt állapotban van.

Szerencsére az Éva tartozéka, a Feri már inkább a horgászást választja. Legfeljebb.

De azért bízom abban, hogy mindent azért mégsem fognak teljesen elrontani, és nekem is akad egy kis szórakoznivaló ilyenkor nyáron is, amikor szünetel a legnagyobb gyönyörűség, a vadászat.

És ha télen majd kimegyek a kertbe, biztos, hogy még fácánszagot is fogok találni, mert - ahogy már említettem - a nádasokban még elég sok a fácán. Aztán egyik-másik átkíváncsiskodik az innenső partra, be egészen a kertekig.

Úgy hallottam, hogy a téli estéken itt a partmenti fákra szoktak felgallyazni. Ebből viszont rögtön kitalálhatod, hogy azért vannak még helyek, ahol a magasabb szempontokat is figyelembe veszik az illetékesek.

Viszont a mélyebb szempontoknál kicsit még itt is felszínesek. Olaj meg egyéb szennyeződés formájában. Amely a Duna felszínén úszik. Olykor.

Most jut eszembe, Te biztosan azt hiszed, hogy én is kennelt változtatok a nagy beköltözéssel. De sajnos ez nem így van. Mert az én kennelem továbbra is Pesten marad. A helyén. Dunaharaszti csak a Nagymama és a Gazdi Kettő fia számára fog új kennelt jelenteni.

Máris folyik az óriási tervezgetés. Hogy mit hogyan bővítnek a házon, meg mit hová fognak ültetni a kertben. Az egyik azt mondja: Így! A másik azt mondja: Úgy! És ezt egyre hangosabban mondogatják egymásnak. Sőt van, aki azt mondja, se nem így, se nem úgy, hanem amúgy meg emígy! Erre aztán a Gazdi Kettő megpróbál csendet teremteni, de ezt olyan hangosan csinálja, mint amikor éppen kicsit megsüketülök, és elordítja magát, hogy Blikk, lábhoz!

Csakhogy az emberek a tervezgetésnél néha jobban összezavarodnak, mint egy okos vizsla, ha sok vadnyomot talál. Mert nekik sokkal rosszabb az orruk, és így nem tudják kibogozni az igazi nyomokat. És ilyenkor a lehető leghamisabb nyomokon indulnak szerteszéjjel. És ilyenkor még az is előfordulhat, hogy - kicsit elveszítik egymást.

Ráadásul még annyi eszük sincs, hogy a saját nyomukon visszaforduljanak. Hogy ismét megtalálják a helyes nyomot. Azt hiszem, sokkal többet kellene nekik gyakorolni a nyom olvasást. Ahogy én is szinte állandóan gyakorolom.

Bár a Gazdi Kettő szerint most jobb, ha maradok szépen a fenekemen itt a Duna partján. Pedig szívesen tennék még egy kis eszmefuttatást ott a ház körül. Mert még egyáltalán nem mondtam el mindent, ami - én szerintem! - lényeges. Hiszen ott van többek között a kerítés. Pontosabban nincs ott, hanem helyette csupa bozót van, és éppen azon az oldalon, ahol a családnak kell kerítést építeni. És amelynek a másik oldalán a Cézár kennelje van. Namármost, ha az a bizonyos kerítés felépül végesteien végig, akkor én hogyan találkozom a Cézárral?

Látod, nekem ez a kerítés-ügy egy kicsit magas - ha még a kutyákat is folyton arra ingerli, hogy átugassanak egymáshoz. Igaz, a kerítések alatt lyukat is lehet kaparni.

Ha csak azt is be nem rakják kövekkel. Mert akkor aztán végképp nem marad más, csak az ugatás.

Na jó, tudom én azt, hogy ahol kerítés van, ott kapu is van. És a kapukra rá szokták írni, hogy: Vigyázz, a kutya harapós! Csakhogy én senkit nem akarok megharapni. Még a fácánt meg a kacsát is élve szoktam a Gazdi Kettőnek odaadni, amikor megszárnyazza őket.

De sajnos, erre most egyáltalán nincs semmi lehetőség, így azt hiszem, vissza kell térnem a horgászatra.

Blikk! Légy szíves, ne rángasd a botokat! - Miért? Csak a halaknak szabad rángatni?

A hal a zsinórt rángatja és nem a botot. Ennyit már tudhatnál!

Akkor miért mondtad, hogy egyszer a Balatonba majdnem berántotta...

De itt nem rántja be semmi.

Még csak meg sem húzza, igaz? - Igaz.

Még egy retúrponty sem. - Az sem.

Sőt, még egy árva keszeg sem.

Úgy van, még egy árva keszeg sem! - Akkor valakinek húzni kell.

Mindjárt nyakonváglak, ha a botokat nem hagyod békében!

A Gazdi Kettő ezt azonban már nem mondja túlságosan komolyan, mert a komoly csapások, vagyis a büntetések egyre inkább elmaradnak. Mivel rájöttem, hogy úgy taníthatom meg őt az igazi engedelmességre, ha én is példát mutatok neki az s engedelmességből. Állandóan. Vagy legalábbis gyakran. Vagy... legalábbis nem olyan ritkán, mint amikor kisebb voltam.

És azt hiszem, ez a legjobb elmefuttatás az eddigi életemben. Meg az, hogy a továbbiakban a Gazdi Kettőt kinevezem az Első Gazdi Eggyé. És Te leszel a Második Első Gazdám. Remélhetőleg megértéssel.

Mivel néhány nap múlva egy éves leszek, és mivel a Sógorral meg a többiekkel nemsokára megkezdődik az eddiginél is komolyabb vadászati komolyság. Sőt! Éppen ezért tudatom Veled, hogy a kölyökvizslaságomat ezennel befejezem.

Tisztelettel irányodban, amit én is viszont remélek...