A szerző előszava a harmadik kiadáshoz

Az 1930-as évek fordulóján Dosztojevszkij-reneszánsz volt Magyarországon. Túl a politikán az emberi lét egészét átfogó változás érzése uralkodott el sok ember lelkén. Nem elégítette ki őket többé az évszázadokon át csiszolódott literatúra - pedig sok vonatkozásban akkor érte el a csúcsát -, ezért fordultak irodalmi módszerekkel létrehozott irodalmon túli alkotásokhoz: Dosztojevszkij, Ady, Nietzsche, Kierkegaard került az érdeklődés középpontjába. Ők is az irodalom óriásai, de már a beidegzett kultúrán túli világból mondták üzenetüket az olvasóknak. Apokaliptikus vihar áradt belőlük. Mindenki lemérheti az elmúlt néhány évtizeden, hogy igazuk volt-e, vagy csak rémlátásokat harsogtak világgá.

A magyar Dosztojevszkij-reneszánsznak volt egyik előidézője és alkotása A szubjektív életérzés filozófiája című könyvem, amit most, ötven év múltán, új kiadásban vesz kézbe az olvasó. Nem irodalomtörténeti alkotás, túllépett az irodalomfilozófia analízisén is; szimpla megértés mögött átéltem az író gondolatait, Dosztojevszkijjel együtt megtettem a nagy ugrást a lét mélységeibe. (Abban az időben már nekünk is felnyíltak a lét és valóság szakadékai.) Az utána következő fél évszázad igazolta is Dosztojevszkij írásait, A szubjektív életérzés filozófiájával együtt.

Szükségképp felmerül a kérdés: aktuálisak-e ma is, nem lépett-e rajtuk túl az idő és az újabban megcsendesedett történelem? Pillanatnyilag talán igen, de az emberi lét és históriája azóta még szörnyűbb mélységek fölött hintázik, még szédítőbb köröket ír le a Semmi partján. Már nem Dosztojevszkijreneszánszról beszélünk, hanem megvalósult világa a sorsunk. Az irodalom fölött álló írók már az emberi mértékre szabott történelem másik partjáról szólnak hozzánk. Ezért írtam könyvet Adyról is, Az Isten szörnyetege címen. (Ez a minősítés különben az Ő megállapítása saját magáról.) Temperált kultúra és humanizmus, náluk nélkül, már nem igazít el senkit. Az írásaikban megmutatott, embert meghaladó világban, már csak Krisztus a reménység, s ezt tudta Dosztojevszkij is, Ady is és mind a többi említett író. Kierkegaard mellett Dosztojevszkij vezette el leginkább századunk mélybe zuhant emberét Krisztushoz. Róla tett bizonyságot minden könyve az apokalipszis szélén ingadozó világnak: az elnyelő mélységből Krisztus nevét és szavát kiáltotta az emberiség fülébe. Néha negatív módon, de mindig félreérthetetlenül. Nála tisztábban senki meg nem mutatta az embert és a Megváltót. Ő volt a legnagyobb realista.

A könyveknek sorsuk van. Dosztojevszkij-monográfiám nagy erővel hatott megjelenése idején. Nem a "hivatalos irodalom" fogadta kitörő örömmel, a fiatalság, különösen protestáns része mélyedt el benne, s formálódott gondolatai szerint. Vele és általa is készült a mind sötétebbnek látszó idők átélésére. Azután, a kommunizmus megérkeztével, kiszelektálták az olvasható könyvek közül. Csak a marxi propaganda tárgya lett az ember, lényegéről reálisan szót sem lehetett ejteni. Dugott áruként azonban néhány helyen megmaradt, sokan vele élték át a sötét évtizedeket. Kézzel másolt részei olvasótól olvasóhoz jártak. Nem volt ebben semmi politika, csak egzisztenciális életérzést keltett, s eligazította a keresőket.

Ötven év múltán át kellett volna dolgoznom a könyvet. Nem a mondanivalóját, azt töretlenül vallom ma is, hanem a stílusát jó lett volna egyeztetni egy kicsit. Huszonhét éves koromban még nem jelentkezett sajátos kifejezési formám. - Dosztojevszkij látását és gondolatait nem tettem idézőjelek közé, mert az én fogalmazásom szerint kerültek a könyvbe, ahogy én átéltem és sajátosan alkalmaztam őket.

Úgy bocsátom harmadik kiadásként útjára a könyvemet, ahogy annak idején megszületett. Talán így is érdekes a mai olvasónak.

Torontó, 1992. január
Vatai László