Utószó

Életrajzi művet, különösen, ha nem híres emberről szól, nehezen vesz kezébe az ember. Hiszen mindenki megszületik, él így-úgy, szeret ezt-azt, és aztán meghal egyszer. Miért lenne hát érdekes egy ismeretlen életútja?

Attila regénye mégis más - folyamatos rádöbbenés. Rádöbbenés az emberi valóra: fizikai törékenységünkre, kromoszómáinknak kiszolgáltatott létünkre; rádöbbenés hiábavaló vagy muszáj-csatáinkra; és persze a legnagyobb rádöbbenés, hogy a világ milyen sokat változott, mi pedig mily keveset ötven év alatt.

A szerző érzékletesen: néha a kellő objektivitással, néha pedig a legnagyobb intimitással tárja elénk harmadik fia, Attila életét a terhességtől máig, a főhős felnőtt koráig. Mellette-általa megismerjük egy "átlagos" család mindennapjait: mint keseríti meg életüket a zavart lelkű apa, hogyan telnek a nyaralások, milyen volt az iskola és egyáltalán - miként éltek az emberek a mai huszonéveseknek már csak a retróhullámból ismerős távoli hatvanas-hetvenes években.

De a mű még ennél is több: Attila története ugyanis egy Down-kóros fiú története is egyben, a betegség minden velejárójával együtt. Olvasás közben mégis nem ez a tény az, ami köré gondolataink csavarodnak - annyi melegség, akaraterő, olyan érzékenység, érzékletesség, humor és életöröm árad, világlik a szerző soraiból, hogy lassan irigyelni kezdjük őt a fiáért. A fiúért, aki betegsége ellenére boldog, kiegyensúlyozott ember és művész; aki nemcsak kap, hanem még többet ad színesbe álmodott filctollrajzai által: szeretetet és minden problémát porrá zúzó makacs reményt.

Pákozdi Gabriella
2006