MÁSODIK RÉSZ

 

A PÉTER-PÁL-ERŐD. - SZÖKÉSEM

1
A PÉTER-PÁL-ERŐD. - KAZAMATÁM. - SZENVEDEK A KÉNYSZERŰ
TÉTLENSÉGTŐL. - BÁTYÁM HAZATÉR. - MEGENGEDIK,
HOGY TUDOMÁNYOS MUNKÁT FOLYTATHASSAK

Most tehát a Péter-Pál-erődben voltam, ahol az elmúlt két évszázad alatt Oroszország legjobb fiai senyvedtek. Pétervárott az erődnek még a nevét is csak suttogva merték kimondani.

I. Péter itt vetette alá kínvallatásnak és ölte meg saját kezűleg fiát, Alekszejt. Itt zárták Tarakanova hercegnőt a kazamatába, ahova az árvíz idején behatolt a víz. Az ár elől menekülő patkányok ruhájára kapaszkodtak fel. Itt kínozta politikai ellenfeleit a rémséges Münnich, az orosz szolgálatban álló német táborszernagy, és ide záratta élő halottként II. Katalin azokat, akik szót emeltek férje meggyilkolása ellen. Ennek a - Névából kiemelkedő, a Téli Palotával szemben elhelyezkedő - kőrengetegnek a krónikája az I. Péter óta eltelt százhetven esztendő alatt egyre csak gyilkosságokat és kínzásokat tartalmaz, élve eltemetettekről szól, akiket lassú halálra ítéltek, vagy megőrjítettek a nyirkos, sötét magánzárkákban.

Itt kezdődött a dekabristák vértanúsága - azoké, akik Oroszországban elsőként bontották ki a köztársaságnak és a jobbágyság megsemmisítésének zászlaját. Nyomukat máig is megtalálhatjuk ebben az orosz Bastille-ban. Itt raboskodott Rilejev, Sevcsenko, Dosztojevszkij, Bakunyin, Csernisevszkij, Piszarev és még sok más kiváló írónk. Itt vallatták és végezték ki Karakozovot.

Itt, az Alekszej-sánctorony valamelyik cellájában raboskodott még Nyecsajev, akit Svájc közönséges bűnözőként adott ki, de akivel úgy bántak, mint veszélyes politikai fogollyal. Nem adatott meg neki, hogy valaha is szabad lehessen még. A szóbeszéd szerint ugyanabban a sánctoronyban raboskodott néhány ember, akiket II. Sándor parancsára életfogytiglan tömlöcbe vetettek, mivel olyan udvari titkokról szereztek tudomást, amelyekről senkinek sem szabad tudnia. Egyiküket - egy nagy szakállú öregembert - egy ismerősöm látta is a titokzatos sáncbörtönben.

A múltnak mindezek az árnyai feltámadtak képzeletemben; gondolataim azonban elsősorban Bakunyin körül jártak, aki - annak ellenére, hogy 1848 után két évet ült vasra verve, a falhoz láncolva egy osztrák várbörtönben, majd miután az orosz kormánynak kiszolgáltatták, további hat évet töltött az Alekszej-sánctoronyban - még tettrekészebb volt, amikor kijött a börtönből, I. Miklósnak, a "vaskezű zsarnoknak" a halála után, mint sok elvtársa mindvégig szabadlábon.

- Ha ő mindezt túlélte - mondogattam magamban -, engem sem tör meg a börtön.

Először is az ablakhoz léptem; oly magasan tátongott a két rőf vastagságú falban, hogy alig értem fel. Széles, alacsony nyílás volt; két kereszt alakú vaskeretben üveg zárta el, az elé meg rácsot helyeztek. Az ablakból pillantásom a néhány méternyire húzódó, rendkívül vastag külső várfalra esett; a fal tetején szürke őrbódé állt. Csak ha felnéztem, láthattam egy darabka eget.

Gondosan megvizsgáltam a zárkát, amelyben esetleg néhány esztendőt kell töltenem. A pénzverde magas tornyát megpillantva, rájöttem, hogy az én zárkám az erőd délnyugati sarkán helyezkedik el, egy Névára néző bástyában. Mindamellett ez a börtönépület nem bástya volt, hanem az, amit az erődítéstanban visszavonulási toronynak neveznek, azaz egy belső, ötszögletű, emeletes kőépület, amely valamelyest a torony fala fölé magasodik, s amelynek két szintjén ágyúk állnak. Zárkám tulajdonképpen egy nagy lövegnek szánt kazamata volt, az ablak pedig annak lőrése. A nap sugarai sohasem hatoltak be oda, még nyáron is elfogta őket a fal vastagsága. Berendezése egy vaságyból, egy tölgyfaasztalból és egy ugyancsak tölgyfából készült támlátlan székből állt. A padlót vastagon bemázolt nemezlap, a falakat sárga tapéta borította. És hogy minél jobban elfojtsanak minden hangot: a tapétát nem közvetlenül a falra ragasztották, hanem egy vászonlapra; emögött dróthálót, majd ismét nemezréteget fedeztem fel. Csupán ez alatt sikerült követ tapintanom. A helyiség túlsó végében állt a mosdóasztal. A nehéz tölgyfa ajtóba négyszögletes rést vágtak az étel beadására, és egy hosszúkás, beüvegezett "kukucsot", amelyet kívülről kis retesszel takartak el. A folyosón strázsáló őr ezen a nézőkén keresztül bármikor láthatta, mit csinál a fogoly. Valóban gyakran húzta félre a reteszt, és minden alkalommal olyan medve módon próbált a nézőkéhez osonni, hogy kegyetlenül nyikorgó csizmája messziről elárulta. Megkíséreltem szóba elegyedni vele, de ilyenkor rémület jelent meg szemében - a "kukucson" át is láthattam -, és a retesz azonnal a helyére került. Néhány perc múltán ismét nyikorgás ütötte meg a fülemet, de egyszer sem tudtam akár egyetlen szót is kivenni az őrből.

Körös-körül süket csönd honolt. Az ablakhoz húztam székemet, és az innen látható kis darab eget kezdtem nézegetni. Szerettem volna olyan hangot hallani, amely a Néváról vagy a túlsó parton álló városból szűrődik ide, de hasztalan. Nyomasztóan telepedett rám a halálos csönd. Dalolni próbáltam, először halkan, azután egyre hangosabban:

Ily ifjan mondjak, s ne utóbb
a szerelemnek végső búcsúszót?
[49]

- énekeltem a Ruszlán és Ludmilá-ból.

- Tisztelt úr, ne méltóztasson énekelni! - hangzott fel egy öblös hang az ajtó mögül.

- De én akarok énekelni, és fogok is.

- Itt tilos énekelni.

- De én akkor is fogok.

Erre megjelent a felügyelő, és igyekezett rávenni, hogy ne énekeljek, különben kénytelen lesz jelentést tenni az erőd parancsnokának, és így tovább.

- Berozsdásodnak a hangszálaim, és elsatnyul a tüdőm, ha nem beszélhetek, és nem is énekelhetek - próbáltam magyarázni neki.

- Akkor már inkább énekeljen halkan, magában - kért az öreg felügyelő.

Ám fölösleges volt erre kérnie. Néhány nap múlva elment a kedvem az énekléstől. Próbáltam ugyan "elvből" dalolni, de nem sok eredménnyel.

"A legfontosabb - gondoltam -, hogy fizikai erőmet megőrizzem. Nem akarok megbetegedni. Azt kell elképzelnem, hogy egy sarki expedíció kötelékében több évet töltök Északon. Sokat fogok mozogni, tornázom, nem adom meg magam a körülményeknek. A zárka egyik sarkától a másikig tíz lépés a távolság, s ez is több a semminél. Ha százötvenszer teszem meg, az máris egy verszta." S elhatároztam, hogy naponta hét versztányit gyalogolok: kettőt reggel, kettőt délelőtt, kettőt délután és egyet elalvás előtt. "Kiteszek az asztalra tíz cigarettát - számítgattam -, és ahányszor elmegyek az asztal mellett, egyet arrébb tolok: ezzel ellenőrzöm azt a háromszáz hosszat, amelyet meg kell tennem. Gyorsan fogok járni, de lassan fordulok a sarokban, hogy el ne szédüljek, és minden alkalommal más irányba. Azután naponta kétszer végzek majd tornagyakorlatokat a súlyos székkel." A lábánál fogva felemeltem, és kinyújtott kézzel tartottam, majd körben forgattam, és csakhamar megtanultam labdázni vele a fejem fölött, a hátam mögött és a lábam között.

Néhány órával bebörtönzésem után megjelent nálam a felügyelő, hogy olvasnivalót ajánljon. A könyvek között régi ismerősökre bukkantam, így például Lewis: A mindennapi élet fiziológiája című könyvére; a második kötet azonban, amelyet különösen szerettem volna elolvasni, valahol elkallódott. Írószerszámokat is kértem persze, de ezt kereken visszautasították. A várbörtönben csupán a cár külön engedélyével kaphat a fogoly tollat és tintát. Természetesen nagyon szenvedtem a kényszerű tétlenségtől, és regényeket kezdtem fejben kidolgozni: a népnek való olvasmányokat az orosz történelemből merített történetekkel; ezek némileg Eugène Sue: Mystères du Peuple-jére emlékeztettek. Az ötletet a Fejezetek a rabszolgaság történetéből című műből vettem, amelyet a Gyelo egyik régebbi számában olvastam. Sorra kigondoltam a történet vázát, a tájleírásokat, a párbeszédeket, és igyekeztem mindezt az elejétől a végéig fejben tartani. Elképzelhető, mennyire kifárasztotta volna agyamat ez a munka, ha két vagy három hónap múlva abba nem hagyom.

A foglyok több nemzedékétől származó könyvekből egész könyvtár gyűlt össze az erődben. Csernisevszkij, a karakozovisták, a nyecsajevisták - mind, mind hagytak valamit a rabok őket követő generációinak. Még néhány olyan könyv is akadt, amely a dekabristáktól származott: az egyik a kezembe is került; mélységes áhítattal olvastam ezt a ködös, misztikus filozófiai művet, hiszen egykor azok a vértanúk forgatták lapjait, akik századunkban elsőnek keltek harcra az önkényuralommal; az ódon könyvben most az ő nyomukat - nevüket, üzeneteiket - kerestem. Egyébként minden könyvben oly sok körömjel volt, hogy alig lehetett valamit is kibetűzni. Csupán egyetlen olyan nevet találtam, ahol betűről betűre világosan ki tudtam venni a köröm nyomát: "Nyecsajev, 1873." Eszerint tehát ő még nemrégiben is élt, valahol, valamelyik kazamatába zárva, talán éppen itt a közelemben.

Sok fogolynak csupán a börtönben nyílik alkalma arra, hogy nyugodtan, egyvégtében komoly könyveket olvasson. A forradalmárok többségét fiatal korában kapja el a konspiráció és a politikai agitáció forgószele, s legfeljebb a tömlöcben jut ideje vaskos könyvek tanulmányozására. Johann Most, az anarchista írta nekem egyik levelében, hogy csak a német börtönben szerzett kielégítő műveltséget. A lyoni anarchistáknak csupán Clairvaux-ban sikerült némi műveltségre szert tenniök. Egyáltalán, hol tanuljon az ifjúmunkás, ha nem a börtönben? De még a fiatal egyetemisták többsége is csak a tömlöcben jutott hozzá sok könyv elolvasásához, a történelem alapos megismeréséhez.

Lewis után természetesen A XVIII. század története következett Schlossertől: ezt a könyvet az orosz börtönök valamennyi lakója - kivétel nélkül - több ízben is elolvassa. A fogházcenzúra készségesen megengedte a meglehetősen liberális német történész e nehézkes művének olvasását; az ifjúság pedig - jobb híján - ebből ismerkedett a francia forradalommal. Nekem is megengedték, hogy a magam részéről kiegészítsem az erőd könyvtárát, s én meghozattam a Szolovjov-féle Történelem valamennyi kötetét, továbbá Kosztomarovnak, Szergejevicsnek és Beljajevnek még hiányzó műveit. A börtönben mindezeket jó néhányszor elolvastam, és nemcsak az általános jellegű kutatások töltöttek el gyönyörrel, hanem az olyasfajta szakmunkák is, mint például Az orosz cárok és cárnők ruhái stb., amelyeket később a Cserkaszov-féle könyvtárból küldtek be nekem.

Még egy könyvre emlékszem vissza hálával azért a gyönyörért, amelyet olvasása nyújtott: Sztaszulevics Középkori Szöveggyűjtemény-ére. Bár az ó- és az újkori történelem eseményeit is minden szerző a maga módján magyarázza, sehol sem találunk náluk annyi önkényes értelmezést, sőt a kor oly nagyfokú meg nem értését, mint a középkorról szóló kutatásokban. Az államiság és a római jog emlőin nevelkedett történészek a legtöbb esetben teljességgel képtelenek felfogni a középkori élet értelmét. Nekik csupán a hűbéri kötelékek a fontosak: a hűbérurak viszonya a királyi hatalomhoz - amelyet mindnyájan, Augustin Thierry kivételével, de még őt is beleértve, túlbecsülnek -, továbbá a jobbágyokat a földesurakhoz fűző - okiratban vagy szerződésben lefektetett - jogi kötelékek, vagy az egyháznak mint állami intézménynek a királyhoz, a pápához, és híveihez való viszonya; viszont a parasztok és a városi polgárok egymás közötti, hivatalos okiratban nem rögzített, kölcsönös kapcsolatai - akárcsak a jobbágyok kapcsolatai a falusi "társadalomban": a faluközösségben - teljességgel elkerülik a figyelmüket. A legtöbb történész, akit a római államiság és a római jog iskolája nevelt, még csak nem is sejti, hogy az íratlan szokásjogon a szerteágazó jogi kötelékeknek egész világa nyugszik.

Ezért olvastam oly nagy élvezettel a Sztaszulevics Szöveggyűjtemény-ében található krónikarészleteket. Nem állok jót azért, hogy Sztaszulevics is nem a leglényegesebbet hagyta-e ki ezekből a szemelvényekből, tudniillik azokat az utalásokat, amelyek ezekben a krónikákban az emberek hétköznapi kölcsönös kapcsolataira vonatkoznak. Viszont a szemelvények oly hosszúak, hogy már csak ezért is találunk bennük imitt-amott egy-egy értékes utalást; ezenkívül a krónikákban leírt udvari és kolostori élet - bár már magában is rendkívül érdekes - néha még drámai is, és mindig életszagú.

Legszívesebben persze az olyasfajta könyveket olvastam, mint Szergejevics: Az óorosz népgyűlés és a fejedelem című műve, vagy Beljajev: Parasztok a régi Oroszországban című munkája, amely az orosz tömegek középkori életét varázsolja elénk. Nagy élvezettel olvastam A szentek életé-t is, ahol a tengernyi szellemi kacat között néha sehol másutt nem található, reális képek is felbukkannak. A mi orosz krónikáink roppant élvezetesek; egyszerűen érthetetlen, hogy oly kevéssé olvassák őket! A Pszkovi Krónika például oly színes, oly pótolhatatlanul értékes kincs a középkori városok életmódja iránt érdeklődők számára; hozzá hasonló, azt hiszem, egyetlen más irodalomban sincs. Pszkovban ugyanis a középkori életmód addig a - viszonylag késői - időszakig maradt fent a maga eredeti állapotában, amikor a krónikaírás már magas tökélyt ért el. Ebben a városban nem voltak nagyon gazdag kereskedőcsaládok, amelyekből "zsarnokok" válhattak volna; s ez a demokratikus élet jobban előtérbe helyezte a történelemben a néptömegeket; ezért tükrözi a Pszkovi Krónika egy egész sor hasonló - de krónikát nem őrző - nyugat-európai város életét is.

Nem is sejtenénk, hogy egy-egy ország történetének részletes, alapos és eredeti tanulmányozása (vagyis ha saját szempontjaink és következtetéseink vannak) milyen óriási segítséget nyújt valamennyi európai ország történelmének megértéséhez. Az első pillanatban meghökkentő: mi köze lehet egymáshoz Franciaország, illetve Németország és Oroszország történetének? Valójában pedig itt is, ott is a nemzetségi, a faluközösségi, a városi és az állami életnek ugyanazok a formái ismétlődnek, ráadásul - s ez döbbent meg a leginkább - a megfelelő időszakokat hasonló személyiségek fémjelzik. Természetesen mindezeknek a személyiségeknek megvan a maguk sajátos arculata, de hát azért személyiségek ők, azért éltek más és más országban. Minden embernek sajátos arculata van, és a francia akkor is különbözik az orosztól, ha ugyanahhoz a típushoz tartozik, vagyis ha például mind a kettő diplomata, katona vagy filozófus. De ha leszámítjuk ezt az elkerülhetetlenül egyéni és nemzeti jelleget, s az emberi kultúra egyes stádiumait vesszük szemügyre, akkor a hasonlóság megdöbbentő.

A franciaországi Meroving-korszaknak Oroszországban a Rurikovicsok első időszaka felel meg. A városi demokrácia mind a két országban a fejlődésnek ugyanazokon a szakaszain megy keresztül. XI. Lajos és Rettegett Iván között, ami a hűbérurakkal való harcukat illeti, teljes a hasonlóság, és - ez hökkent meg a leginkább - kettejük egyéniségében is sok a közös vonás. I. Péter és XIV. Lajos között természetesen óriási űr tátong, ám történelmi szerepük - az abszolút monarchia megszilárdítása - rendkívül hasonló. Ezután következik a cárnők uralma Oroszországban és a királyi szeretőké Franciaországban - ezek ugyancsak hasonló időszakok a két állam fejlődésében. S végül, II. Sándor és XVI. Lajos is egy ösvényen haladt, s ha nem avatkoznak közbe a terroristák, II. Sándor uralma alighanem alkotmányozó nemzetgyűléssel ért volna véget.

Ennél több hasonlatosságot már balgaság lenne keresni. A történelem ismétlődik, de nem kópiaszerűen, hanem úgy, ahogyan például az erszényesek fejlődésének történetében az emlősök fejlődésének története ismétlődött meg, aminek következtében - helyesebben: aminek ellenére - hasonló, párhuzamos típusok alakultak ki.

Az intézményeknek és a társadalmi organizmus különféle részei közötti jogviszonynak a fejlődésében viszont még ennél is nagyobb a hasonlóság.

Így tehát a börtönben a legelső naptól kezdve volt mit olvasnom. Minthogy azonban hozzászoktam ahhoz, hogy alkotólag dolgozzam fel olvasmányaimat, az olvasás egymagában nem elégíthetett ki.

A Gyelo egyik régi számában Eugène Sue A nép titkai című regényének két fejezetére leltem orosz fordításban. Sue neve természetesen hiányzott - a cenzúra nem engedte volna keresztül -, a fordítás azonban csaknem teljes volt. Én viszont nem tudtam, honnan származnak ezek az írások, és alapgondolatuk magával ragadott. Magam is hasonló népi olvasmányokat kezdtem összeállítani emlékezetben az orosz történelemből. Kigondoltam a konfliktust, a szereplőket, az eseményeket, a beszélgetéseket, egyik fejezetet a másik után, és sarokból sarokba járva ismételgettem magamban az emlékezetben "megírt" fejezeteket. Valahol olvastam, hogy Mill is hasonlóképpen tett, mielőtt nekiült volna írni.

Ez a megfeszített szellemi munka gyorsan kimerítette volna agyamat, ha változatlanul drága és kedves Szása bátyám el nem intézi, hogy két-három hónap múlva megengedjék számomra az írást.

Amikor letartóztattak, Szása Zürichben volt. Ifjúkorától kezdve arra vágyott, hogy Oroszországból külföldre mehessen, ahol az emberek úgy gondolkodnak, ahogyan akarnak, szabadon fejezhetik ki eszméiket, azt olvasnak, amihez kedvük van, és nyíltan közölhetik gondolataikat.

Bátyám nem csatlakozott az orosz nép között folytatott agitációs munkánkhoz. Nem hitt a népi forradalom lehetőségében, és a forradalmat mint a szervezett népképviseletnek, a Nemzetgyűlésnek és a merész intellektueleknek az akcióját fogta fel. A parlamentek történetét író történészek leírásaiból ismerte a francia forradalmat, és rokonszenvezett a párizsi tömegekkel, de csak akkor, amikor értelmiségi vezéreik irányításával indultak a Bastille és a Tuileriák ostromára. Kifinomult filozófusművész egyéniségét felzaklatta az elnyomorodott tömegek közelsége, mert ez a tömeg néha ugyan ihletetten lelkesült, máskor azonban durva, részeg, és legkiválóbb védelmezőinek kivégzését is megtapsolja.

Szása csak abban a formában fogadta el a szocialista agitációt, ahogyan azt Nyugat-Európában folytatják: művelt vezetőik a gyűléseken magukkal ragadják, szervezik a tömegeket; ám a mindennapi aprómunka - beszélgetések a munkások otthonában, ma Jakov Ivanoviccsal, holnap Pavel Petroviccsal, kiáltványok a parasztsághoz, esetleg parasztfelkelések a maguk szélsőséges megnyilvánulásaival, sőt, rendszerint elkerülhetetlen bestialitásukkal - nem vonzotta őt. Bátyám nem hitt a parasztság forradalmi ösztöneiben, abban, hogy ezek az ösztönök felébredhetnek, és nem is csatlakozott mozgalmunkhoz.

- Bevallom - jegyezte meg óvatosan, mivel bírálatával nem kívánta megingatni hitemet -, bevallom, nem értem, hogyan hihetsz a forradalom - kiváltképp a paraszt-forradalom - lehetőségében Oroszországban.

Itt azonban meg kell jegyeznem, hogy bátyám nem sokkal külföldről való hazatérésem után utazott el Oroszországból Svájcba; én ekkoriban még csak fiatal tagja voltam a Csajkovszkij-körnek, s a munkások között végzett propagandamunkánk is egészen új volt még.

Szása bátyám egészében véve nem volt narodnyik forradalmár. Meggyőződése szerint a szocialistákhoz tartozott, mélységesen együtt érzett az Internacionáléval, de annak egy mérsékeltebb frakciójával. Ha felkelés tör ki, ha Párizsban vagyunk a Kommün idején, utolsó csepp véréig harcolt volna, ott lett volna a munkások utolsó csoportjában az utolsó barikádon.

A Végrehajtó Bizottságot lelkesen támogatta, s egyik legelszántabb harcosa lett volna. Az előkészítő időszakban azonban a mérsékeltebb frakcióval tartott volna, mivel a politikai harcot becsülte a legtöbbre, s a gyűlések, a kongresszusok, a tüntetések tömegagitációs hatásában bízott.

Az orosz értelmiségi rétegekben akkoriban uralkodó légkört visszataszítónak érezte. Bátyám fő jellemvonása a mélységes őszinteség és az egyeneslelkűség volt. A megtévesztés mindennemű formáját gyűlölte. A szólásszabadság hiánya Oroszországban, a zsarnokság iránti szolgalelkűség, az orosz írók kényszerű eszköze: az aesopusi nyelv - nyíltszívű egyéniségét mindez a legnagyobb utálattal töltötte el. Az Otyecsesztvennije Zapiszki irodalmi körében tett látogatása csak megerősítette az irodalom képviselői és az értelmiség vezérei iránti megvetésében. Mindent undorítónak talált ezekben az emberekben: alázatosságukat, kényelemszeretetüket - ezt bátyám egyáltalán nem ismerte - és könnyelmű felfogásukat ama nagy politikai drámáról, amely ekkor volt készülőben Franciaországban.

Általában szörnyen terhes volt számára az élet Oroszországban, ahol nem szabad sem gondolkodni, sem beszélni, s ahol még olvasni is csak azt lehet, amit előírnak. Azt remélte, hogy Pétervárott lelkes és élénk szellemi közegre bukkan, ám ilyen csak az ifjúság körében létezett; a fiatalok azonban vagy a nép közé készültek, vagy a saját hangjukba szerelmes fecsegőknek ahhoz a típusához tartoztak, amelyet tökéletesen kielégít a maga félműveltsége, és amely a legbonyolultabb társadalmi kérdéseket is két-három elolvasott könyv alapján oldja meg, mégpedig abból kiindulva, hogy "a tudatlan tömeggel semmire sem jut az ember".

Amikor külföldre kerültem, és egymás után küldtem Svájcból a lelkes leveleket az ottani életről, az éghajlatról és az egészséges gyermekekről, bátyám elhatározta, hogy kivándorol ebbe az országba. Két gyermekének halála után - a bájos, kedves, okos és édes, háromesztendős Petyával 48 óra alatt végzett a kolera, s a háromhónapos aranyos Szását a tüdőgyulladás ragadta el - végképp torkig volt Pétervárral. Búcsút mondott neki, és Svájcban, Zürich városában telepedett le, ahol nagyon sok orosz diák és diáklány tanult akkoriban. Ott élt Pjotr Lavrovics Lavrov, a narodnyik teoretikus is, akinek Szása nagy tisztelője volt.

Bátyám, - mint már elmondottam - életének tizenkilencedik esztendejében nagy munkába kezdett Az Isten az ész ítélőszéke előtt címmel. Ám sem az Isten tagadásában, sem a fizikai világszemléletben nem jutott végérvényesen határozott következtetésekre.

Az Isten létezésében nem hitt - ezt minden feltehető formában egyértelműen tagadta - és kitűnően fejtette ki a személyistenség, az alkotó-istenség, a minden-istenség és a semmi-istenség abszurditását. Tökéletesen tisztában volt az istenségeszmény történelmi, antropomorf keletkezésével...

- Eszerint nincs Isten; mondd ki így egyenesen - ajánlottam neki.

- Nem, tudományos alapon ezt nincs jogom kijelenteni - felelte.

Valamiféle dialektikus árnyalatból kiindulva, amelyet sohasem tudtam megérteni - igen, bármennyit is beszéltünk erről, egyszerűen képtelen voltam megérteni, vagy éppen helyeselni -, bátyám arra az eredményre jutott, hogy tudományos alapon nincs joga kijelenteni, hogy nincs Isten.

- Éppen úgy nem tehetem ezt - magyarázta -, mint ahogy azt sem jelenthetem ki, hogy az általunk ismert fizikai-kémiai erőkön kívül egyáltalán nem létezik más erő.

- No jó - szálltam vele vitába -, de azt kijelentheted, hogy bármiféle új erőt fedezzünk is fel, az megint csak fizikai-kémiai jellegű lesz, vagyis a mechanika törvényei szerint való, függetlenül e törvények mibenlététől?

- Nem, nincs jogom ezt kijelenteni: erről az erőről mit sem tudok, ezért semmi hiteleset sem mondhatok róla. Hiszem, hogy ez fizikai-kémiai erő lesz... illetve semmit sem hiszek, semmit sem tudok, és ha te elég arcátlan vagy ahhoz, hogy kijelentsd, miszerint ez feltétlenül fizikai-kémiai erő lesz, úgy ez csupán a tudatlanság arcátlansága.

Megpróbáltam a vitát olyan gondolatmenetbe szorítani, amely szerintem itt egyedül helyénvaló, de amely - tudomásom szerint - egyetlen filozófiai műben sem fordul elő:

- A tudomány minden megállapítása egyszerűen a valószínűségen alapszik. Ha azt mondom, hogy ez a koca négylábú, egyfejű malacokat fiadzik, ezzel óriási valószínűséget fejezek ki. Egyszer azonban előfordulhat és elő is fordul, hogy általam figyelembe nem vett körülmények hatására a koca kétfejű és hatlábú malacot hoz a világra. A "rendellenesség" és a "véletlen" szó éppen azt fejezi ki, hogy itt olyan okok játszhattak közre, amelyeket nem vettem, és nem is vehettem figyelembe, mivel nem ismertem őket, s nem számítottam rájuk.

- Minden tudományos megállapítás ugyanilyen jellegű. És ahogy minden mérésnél mindig figyelembe kellene vennünk a mérés esetleges pontatlanságát: tehát azt kellene mondanunk, hogy "a föld egyenlítője negyvenmillió méter, plusz-mínusz ezer méter hosszú"; ugyanígy, amidőn azt állítjuk, hogy egy bizonyos jelenség így meg így megy végbe - például, hogy egy labda x szögben pattant le a falról -, hozzá kellene tennünk, hogy az e szögben való lepattanásának valószínűsége y százalék, mivel a fal, illetve a labda felületének legkisebb egyenetlensége is megváltoztatja már a szöget, a labda hőfoka megváltoztathatja annak rugalmasságát stb., stb. Ugyanígy, ha azt állítom, hogy a Venus bolygó holnap ott meg ott, ilyenkor meg ilyen pontban lesz található, az nem fantazmagória, hanem kolosszális valószínűség. Csupán azt mondhatom: sok millió ok akadályozhatja meg a Venust abban, hogy pályájának ezen meg ezen a pontján legyen; mindamellett oly jelentéktelenül csekély annak a valószínűsége, hogy ezek az okok elkerülték figyelmünket, és mérhető értékben váratlanul előbukkannak, így hát kétségtelennek ismerhetem el azt, hogy a Venus holnap ott lesz. Azt azonban semmiképpen sem állíthatom, hogy a Venus ezer esztendő múlva ebben meg ebben a pontban lesz található; mert még ha ezer esztendőre előre is számítanám ki perturbációját - bármily óriási pontossággal tenném ezt -, még akkor is oly tág tere lenne az előre nem látható zavaró tényezőknek, hogy mindenfajta prognózis hamis lenne.

- Mindenfajta tudományos prognózis a csekély, a nagy és a csaknem végtelen valószínűségen alapszik. Kijelentheted-e hát azt, hogy egy új - nem fizikai-kémiai természetű - erő felfedezése éppoly csekély, mint annak a valószínűsége, hogy a Venus holnapra nem lesz naprendszerünkben, vagy hogy egyáltalán nap sem lesz?

- Nem - felelte erre -, ezek egészen különböző kategóriába tartozó jelenségek: ezekről én mit sem tudok.

Meg is maradt Kant követőjének; tagadta a materializmust, amelyet arcátlan tudatlanságnak nevezett, és tagadta az Istent, mondván: nem jelentheti ki, hogy ilyen lény nem létezik.

- Legfeljebb ha megőrülnék, válhatna belőlem istenhivő. A múltkorjában azt álmodtam, hogy hivő lettem, mire a nevetéstől azonnal felébredtem. De tudományosan még sincs jogom azt állítani, hogy nincs Isten. A tudomány sem bizonyítani, sem tagadni nem képes az Isten létét.

- De hiszen ismered ennek az elméletnek az eredetét.

- Az valóban helytelen, viszont a körpályák elméletének az eredete is helytelen volt; ez még semmit sem bizonyít.

Így azután sohasem jutottunk közös nevezőre. Nem tudtunk egyetérteni a lelki élet fizikai-kémiai alapjában sem. Rekedtre vitatkoztuk magunkat ebben a kérdésben, olyan lármát csaptunk, hogy az egész ház összeszaladt, veszekedtünk, de sohasem tudtunk azonos véleményre jutni.

- A jelenségeket csak térben és időben ismerhetjük meg, a lélektani jelenségeket azonban csupán az időben - ismételte el századszor és ezredszer is. S minthogy ezt bizonyított tételnek vette, ebből vezette le, hogy ha sikerül megfigyelnünk az emberi agyban végbemenő valamennyi molekuláris mozgást, és tökéletes párhuzamot vonunk a vibrációk megfelelő görbéje és a megfelelő érzetek között - márpedig ez természetesen sikerülni fog -, még akkor sem mondhatunk többet, mint azt, hogy itt két sor párhuzamos jelenséggel van dolgunk. - Még kijelenthetem azt is - folytatta -, amit gondolok, tudniillik, hogy e jelenségek lényege egységes; ez azonban nem lesz tudományos megállapítás, mivel a jelenségek lényegéről semmit sem tud a tudomány.

Bármennyit is vitatkoztunk, a lényeg szó falként magasodott közénk, és megakadályozta, hogy egyetértésre jussunk.

- De hiszen ha lokalizálod a fájdalmat, az érzékelhető: a fiziológus vegyi folyamatot vagy villamos erőt talál az adott idegben; ő a térben foglalkozik az érzékléssel!

- Ez igaz, de nem érzékeli azt, amit én; én lokalizálom a fájdalmat, de a fájdalom érzéklése számomra csupán az időben létezik. A lényege megismerhetetlen.

Jellemző, hogy bátyámnak - akárcsak mindenki másnak, aki hasonló nézeteket vall - egy sor olyan gondolat is az eszébe ötlött, amelyet rendszerint nem vitt végig; megjegyzem, Szása, a maga határtalan őszinteségével néha még ezeket a lelke mélyéről fakadó, s a tudománytól teljesen független kérdéseket is kimondta.

Fel is tette egyszer vagy kétszer a kérdést:

- De hát mi végett létezik az egész világ? Mi létének célja?

És ő, a Lamarck-féle evolucionizmus híve (bátyám nem volt darwinista), az isten-eszmény tagadója, azzal a kérdéssel kínozta magát, hogy mi célból létezik a világ!

- Ugyan, mindez csak antropomorfizmus! Az ember átviszi a saját elképzeléseit és céljait a természetre! Te úgy fogod fel a kérdést, mint az a vadember, aki saját érzéseit vetíti ki a külvilágra, és alkotót, emberi módra gondolkodó racionális erőt lát abban...

Költői egyénisége azonban sehogy sem tudta cél nélkül elképzelni a világot. A természetben is az emberi érzést kereste.

Éppen így az előttünk ismeretlen természeti erők létezésének lehetősége juttatta oda később, hogy bizonyos fokig spiritiszta lett...

Szása lelke mélyén természettudós volt ő, aki alig ismerte a matematikát, és vakon botorkált a legalapvetőbb geometriai tételek között, olyan csillagászati cikkeket írt - kritikai összefoglalást a hullócsillagokkal és a világegyetem szerkezetével kapcsolatos kutatásokról -, amelyekről a legnagyobb tisztelet hangján beszéltek a csillagászok.

Ma is jól emlékszem, mivel állított meg egy ízben az utcán Szavics, a csillagász:

- Tudja-e - kérdezte -, milyen nagyszerű cikket írt a bátyja? Mi valamennyien a jelentéktelen részletkérdések útvesztőiben tévelygünk, ő meg kitűnően összefoglalta valamennyi új munkából a lényeget, és világosan írja le a világegyetem szerkezetének legbonyolultabb kérdéseit is.

A múltkorjában Amerikában ugyanezt hallottam Holden professzortól, aki kiváló koponya, és sok újjal gazdagította a csillagászatot. Nagyon sajnálta, hogy nem mutathatja meg nekem Gilden orosz csillagász levelét. Gilden e szavakkal ajánlotta figyelmébe Szását: "Kiváló adottsággal rendelkezik ahhoz, hogy általánosítsa és szemléletesen képzelje el a világmindenség szerkezetét."

A hullócsillagok kérdésében Szása ugyancsak a legbonyolultabb problémákat tette érthetővé.

S mindamellett agya nem a pontos mérésekhez, kísérletekhez, észlelésekhez szokott természettudós agya, módszere nem a természettudós metódusa volt. A biológiában a kísérletek alapján mérte le a pro- és a kontraérvek kritikai értékét; a csillagászatban ugyancsak aszerint állapította meg egyik-másik érvnek, hipotézisnek a kritikai súlyát, hogy az mennyire vág egybe más ténycsoportok tömegével. Módszere azonban emellett sem volt tudományos, hanem inkább kritikai vagy dialektikus - általánosan kritikus, nem pedig lényegbevágóan tudományos kritikus.

Így azután abban a reményben, hogy ismeretlen erők tárulnak fel előtte, a legkritikátlanabb, vagyis a legtudománytalanabb módon elhitte a spiritiszták trükkjeit. Egyszer például, amikor a Vizsgálati Fogházban voltam, hosszú-hosszú levelet kaptam tőle. A levélben ezeknek a bűvészmutatványoknak a valódiságát bizonygatta: "X. Y. (egy tudós) tanúsítja, hogy jelenlétében a zongora lába emelkedni kezdett, azután elvált a padlótól", majd a továbbiakban bátyám arcátlan tudatlansággal vádolt, mivel én tagadtam, hogy a fenti mutatványt drót vagy emelő nélkül hajtották végre.

Húsvétkor kaptam kézhez ezt a levelet. Az ünnepre kalácsot is küldtek; meglehetősen hosszú és nagyon vékony drótszálak segítségével művirágokat helyeztek el rajta. Az egyik drótot felerősítettem, és könyveket akasztottam rá. Meglepődéssel láttam, hogy a cérnavékonyságú sárgarézhuzal temérdek, nehéz könyvet bírt el: pontos súlyukra már nem emlékszem, de bizonyos, hogy nagyon megterhelték a drótot.

Beszámoltam Szásának erről a - börtönben végzett - kísérletről, és megírtam neki, hogy bármelyik bűvész tudományosabban járt volna el, mint az ő tudósa. Ellenőrizte volna, nem kötöttek-e drótot a zongora lábára, s megvizsgálta volna: hány milliméteres acélhuzalra van szükség ahhoz, hogy felemeljék vele a zongora lábát.

De mint minden kantiánusnak, bátyámnak sem jutott eszébe, hogy tapasztalati úton ellenőrizze az effajta állításokat. Ő mindezt egyszerűen elhitte, mivel egész világszemlélete - bár ateista volt - arra predesztinálta, hogy higgyen az ilyen jelenségekben.

Tulajdon nézeteinek legkiválóbb kifejtését találta Szása P. L. Lavrov: A világ mechanikai elmélete című tanulmányában. Ez a mű már fiatal korában nagy hatással volt rá; azon kisszámú könyvek közé sorolta, amelyek fejlődését befolyásolták. Filozófiai világszemléletében - mind a kantiánizmusban, mind a materializmus viszonylatában - különben is teljesen egyetértett Lavrovval, akit már Zürichbe érkezése előtt is mélységesen tisztelt. Megismerkedésük után ezt a tiszteletet a személyes barátság pecsételte meg - mondhatnók -, ha a közöttük levő korkülönbség miatt egyáltalán beszélhetünk barátságról.

Zürichben ebben az időben ádáz harc folyt a lavrovisták és a bakunyinisták között. E küzdelemben senki sem maradhatott semleges. Két-három orosz diáklánnyal egyetemben Szása is igyekezett távol tartani magát a háborúskodástól; evvel azonban mindkét pártot csaknem magára haragította. Ha nem tudják róla, milyen őszinte, végtelenül derék és megnyerően jószívű természet, alighanem ellenségnek kiáltják ki. Sőt, amikor elítélte a lavrovistákat - holott meggyőződése szerint vonzódott hozzájuk, de az igazságérzete úgy kívánta, mert azok eltulajdonították a könyvtár egy részét -, valóban úgy megharagudtak rá, mintha ellenség lett volna. Később, amikor helytelenítette, hogy Szokolov megverte Szmirnovot, a bakunyinisták néztek rá görbén, amikor pedig látta, hogy Szmirnov csak tetteti a betegséget - a verés állítólagos következményét -, ezt sem helyeselte, amit ismét a lavrovisták vettek rossz néven stb. Ha nem szerette volna mindenki oly nagyon, keservessé vált volna az élete Zürichben. Lavrovval való barátsága természetesen fennmaradt, mert Lavrov - noha védte a híveit, aligha helyeselte minden tettüket.

Itt félbeszakítom bátyám történetét, s beszámolok arról: mit szóltak a csajkovszkijisták ezekhez az incidensekhez, amelyek nálunk továbbgyűrűztek. Nekünk saját nyomdánk volt Zürichben; eleinte egy Alekszandrov nevű ember állt az élén. Egyszer vagy kétszer futólag láttam őt Zürichben, és beszéltem is vele egy keveset, vagy talán éppen csak néhány szót váltottunk. Magas, vállas férfi volt, nem éppen lángész, de azt mondták, nagyszerűen tudja lelkesíteni az ifjúságot. Állandóan követte néhány diáklány, aki szedni tanult, és segített neki a nyomdában.

Zürichben sokat beszéltek akkoriban arról, hogy nem volt korrekt egynémely kisasszonnyal; de különben sem szerették. Amikor elhatároztuk, hogy több művet adunk ki, körünk az odairányított Goldenberggel váltotta fel Alekszandrovot. Ő adta ki azután füzeteinket: a Mudrica Naumováná-t, a Mi lesz, testvérek?, a Mese a négy testvérről, A Pugacsov-felkelés és a Nagypénteki szózat címűt, valamint más könyvecskéket.

Saját füzetes kiadványainkon kívül azonban még egy külföldön megjelenő folyóiratot is akartunk támogatni.

Két folyóirat kiadását tervezték akkoriban: egy lavrovistáét és egy bakunyinistáét. Lavrov eleinte meglehetősen mérsékelt irányzatú konstitucionalista lapot akart kiadni, amelynek programját - ha nem tévedek - még a Csajkovszkij-körhöz való csatlakozásom, és külföldi utazásom előtt láttam Pétervárott. Jól emlékszem, hogy - mivel sem Lavrovot, sem bárminemű pétervári mozgalmat nem ismertem - teljes közönnyel olvastam ezt a programot. Ha nem csalódom, ebben a dokumentumban még csak utalás sem volt a munkásmozgalomra és a szocialista mozgalomra.

Lavrov később módosította a programját szocialista irányban.

Amidőn visszatértem külföldről, és a Csajkovszkij-körben ismertettem az Internacionáléról szerzett benyomásaimat - akkoriban már tagja voltam a csoportnak -, társaságunk úgy döntött, hogy küldöttet meneszt Zürichbe: találkozzék Lavrovval és Bakunyinnal, s állapítsa meg, hogy a két folyóirat közül melyik áll közelebb a programunkhoz. Én Dmitrij Klementset javasoltam küldöttnek, a kör azonban Kuprijanovot (Mihrjutkát) indította útnak, akit eszéért valóságos áhítattal öveztek.

Nem tudom, hogyan teljesítette Kuprijanov a megbízást; a bakunyinisták azt mondották, hogy egyikükkel sem találkozott, hanem egyenesen Lavrovot kereste fel, és megmagyarázta neki: szocialistább programra van szükség (Lavrov harmadik programja), ha együtt akar működni az ifjúság születőben levő mozgalmával. Annyi bizonyos, hogy miután visszatért külföldről (én adtam oda neki az útlevélként is szolgáló személyi igazolványomat, és Lenocskáéknál töltöttem ezt a nyarat, Obiralovkában, iratok nélkül), a körünk saját lapjának ismerte el a Vperjod-ot, és anyagi támogatásban is részesítette Lavrov folyóiratát. Körünk legtöbb tagja - bár nagyon keveset tudott a szociáldemokráciáról és az anarchizmusról -, mind illegális kapcsolatai, mind meggyőződése alapján, inkább volt szociáldemokrata, mint anarchista.

Én sokkal szívesebben vettem volna - s részint talán Csarusin, Szergej Kravcsinszkij és Dmitrij Klements is -, ha Bakunyinék lapját támogatjuk, vagy mind a kettőt, de a Kornyilova nővérek foggal-körömmel védték a szociáldemokrata folyóiratot, s mi nem bocsátkoztunk vitába. Mindnyájan úgy véltük, hogy emiatt nem érdemes hajba kapnunk. Majd megjelenik az első szám, és ha megtetszik nekünk - terjesztjük a lapot. Azután megjelenik a másik folyóirat, és ha az is megtetszik, azt is terjesztjük, az olvasóközönség pedig úgyis maga dönti el, melyik a rokonszenvesebb. Nekünk különben így is elég dolgunk akadt, s ezért megengedhettük magunknak, hogy higgadtan figyeljük a zürichi harcot. Egyeseket nagyon felháborított az, hogy Szokolov megverte Szmirnovot, a többség azonban - noha általában elítélte az ököljogot - nem pártolta egyik felet sem. A magunk ügyei foglaltak le bennünket, és ennek érdekében nyomattuk ki a füzeteket is.

Ám a Vperjod első száma még a mi körünknek is csaknem valamennyi tagját haragra gerjesztette. A folyóirat egyik cikke ugyanis azt bizonygatta, hogy az egyetemeken kell tanulni. Akkor jelent meg ez a cikk, amikor az ifjúság a nép közé ment, hogy tudást szerezzen, amikor a professzoroktól a társadalomtudományok terén nem volt mit tanulni! Mintha csak kriptaszag csapta volna meg az orrunkat; az első számmal egyébként is mindnyájan elégedetlenek voltunk. Nekünk kellett vezetnünk, magunk után vonszolnunk az ifjúság vezetőjét. Bizony így volt ez.

Megjegyzem, ennek a folyóiratnak nem is tulajdonítottunk különösebb jelentőséget. Jóllehet terjesztettük, de közben nyugodtan végeztük a magunk dolgát; Lavrov intelmei egyikünkre sem hatottak. Emlékszem, egyik összejövetelünkön kijelentettem, hogy ha például a kör engem bíz meg a Vperjod szállításával, elvégzem ugyan a feladatot, de a szívemet már nem adom bele. Körünk legtöbb aktív tagja - kiváltképp azok, akik a munkások között dolgoztak - ugyanígy vélekedett. A folyóiratokból csak úgy áradt az unalom, miközben nálunk pezsgett az élet.

Végezetül hadd szóljak a saját kiadványainkról. Szergejjel, Dmitrijjel és Tyihomirovval egyetemben (csak hármójukra emlékszem) tagja voltam a kör Irodalmi Bizottságának. Összejöveteleinket ugyancsak a Perovszkaja bérelte lakásban tartottuk - ha jól emlékszem - a Kazarmennaja utcában, a Néva egyik ága, a Nyevka közelében.

Mindabból, ami elénk került, csupán Tyihomirov két füzete - a Mese a négy testvérről és A Pugacsov-felkelés - maradt meg emlékezetemben, mert ezeknek az átdolgozásában magam is részt vettem.

A Mese mindnyájunknak nagyon megtetszett, ám a vége csalódást okozott. A szerző négy testvérről mesélt, aki sokat szenvedett a tőkétől, az államtól stb. Száműzték őket, most Szibéria határán találkoztak, s keserves sírásra fakadtak. Szergej és én ragaszkodtunk ahhoz, hogy dolgozzuk át a végét. Én át is írtam, mégpedig úgy, ahogy a könyvecskében most olvasható; a négy testvér északnak, délnek, nyugatnak és keletnek indul, hogy szítsa a lázadás tüzét.

Ugyanígy A Pugacsov-felkelés című brosúrának is a vége volt gyenge. Többen megállapították, hogy a brosúra túl részletesen taglalja Pugacsov hadjáratait egy nem sokkal azelőtt megjelent tanulmány nyomán, Szergej és jómagam, mint katonaemberek, elértük, hogy ezek a részek megmaradjanak, mivel véleményünk szerint nem fárasztóak, hanem fölöttébb tanulságosak voltak. Ezzel szemben szükségesnek láttuk átírni a végét, amelyben azután igyekeztünk megjeleníteni a forradalom utáni állam nélküli rend eszményét.

Meg is írtam ezt a befejezést néhány oldalon. Kéziratom később a csendőrök kezébe került.

Ez után a hosszú kitérő után visszatérek Szásához.

Svájcban élt, és esze ágában sem volt, hogy valaha is hazatérjen Oroszországba, amikor fülébe jutott letartóztatásom híre.

Otthagyott csapot-papot: a munkáját, a szabad életet, amelyet szeretett, és visszaért Oroszországba, hogy segítségemre legyen a börtönben.

Hat hónappal letartóztatásom után beszélőt engedélyeztek vele. Behozták a ruhámat a zárkámba, és szóltak, hogy öltözzem fel.

- Minek? Hova megyünk? - kérdeztem, de választ nem kaptam rá.

Ezután a felügyelőhöz kísértek, ahol már várt rám a múltkori grúz csendőrtiszt, majd kiléptünk a kapun, és kocsiba ültünk.

- A Harmadik Ügyosztályra megyünk - csupán ennyit sikerült megtudnom a tiszttől.

Az, hogy elhagyhattam az erődöt és végigkocsizhattam a városon - már magában is ünnepszámba ment, most pedig még a Nyevszkij proszpekten is végigvittek.

Útközben egyre-másra szövögettem a szökési terveket. A tiszt az ülés sarkában bóbiskolt. Szép csöndben kinyitom az ajtót, leszökkenek, s azután sietve beugrom egy úrihölgy arra száguldó hintajába. Nem is lenne nehéz elvágtatnunk az üldözők elől. Igaz, valódi úriasszony semmiképpen sem fogadna be a hintajába, de már egy félvilági hölgy aligha utasít el, ha szívhez szólóan könyörgök neki.

Így fantáziáltam, végtére is az sohasem árt. Persze egészen más lenne a dolog, ha valaki egy vezetékló kantárját tartva lovagolna oda a kocsinkhoz. Akkor valóban elvágtathatnék.

A Harmadik Ügyosztályon Szása várt rám. A beszélőre két csendőrt vezényeltek ki.

Mindketten nagyon meghatódtunk. Bátyám elragadtatta magát, és hangosan kiabálta, hogy a csendőrök tolvajok.

- Mindent elloptak tőled: ezeket az iratokat is, meg azokat az okmányokat is hiába kerestem a holmid között.

Mindezeket az irományokat néhány órával letartóztatásom előtt olyan helyre juttattam el, ahol a csendőrök nem találhattak rájuk. Ezt igyekeztem bátyám értésére adni.

- Hagyd ezt! - suttogtam neki különféle nyelveken, de ő csak nem nyugodott:

- Nem, nem hagyom ezt annyiban, felkutatom az iratokat.

A végén már egész hangosan súgtam oda franciául, hogy az iratokat nem a csendőrök vitték el.

Szása valamennyi tudós ismerősünket mozgósította a Földrajzi Társaságban és a Tudományos Akadémián, hogy megszerezze nekem az engedélyt az írásra. Az erődben tilos volt a toll és a papír, s Csernisevszkijnek és Piszarevnek is csak a cár külön hozzájárulásával engedték meg, hogy írjon.

Bátyám valamennyi tudós ismerősünket mozgósította. A Földrajzi Társaság szerette volna megkapni a finnországi utamról szóló beszámolót, mindamellett persze mit sem tett volna az írásengedélyem ügyében, ha Szása nem mozgat meg mindenkit. A Tudományos Akadémia ugyancsak érdekelt volt az ügyben.

Végül is megkaptam az engedélyt, és egy szép napon megjelent zárkámban Bogorodszkij felügyelő, és közölte: hozzájárultak, hogy megírjam a tudományos beszámolót. Egyben felszólított, hogy állítsam össze a szükséges könyveknek a jegyzékét. Mintegy ötven könyvet írtam fel, amitől kétségbeesett.

- Annyit semmiképpen sem engedélyeznek - mondta -, írjon fel inkább öt-tíz könyvet, és azután majd fokozatosan kérje a többit.

Így is tettem, és végre hozzájutottam a könyvhöz, a tollhoz és papírhoz. A lapokat számolt ívenként kaptam, s minden ívvel el kellett számolnom; a toll, a tinta és a ceruza viszont csak "napnyugtáig" lehetett nálam.

A nap télen három órakor nyugodott le. Ez ellen azonban semmit sem tehettem. "Napnyugtáig" - ezt II. Sándor állapította így meg, amikor az engedélyt megadta.

 

2
TUDOMÁNYOS MUNKA A VÁRBÖRTÖNBEN. -
OROSZORSZÁG TÖRTÉNETÉT TANULMÁNYOZOM

Így tehát most ismét dolgozhattam.

Még elmondanom is nehéz, milyen megkönnyebbülést éreztem, amikor ismét tollat foghattam a kezembe. Inkább vállaltam volna, hogy utolsó órámig kenyéren és vízen éljek egy nyirkos pincében, csak dolgozhassam.

Pedig az erődben rajtam kívül egyetlen rabnak sem engedélyezték az írószerek használatát. Néhány elvtársam, aki három évet vagy még többet töltött fogságban a nevezetes "193-ak perc" előtt, csupán palatáblát kapott. A várbörtön szörnyű magányában persze még ennek is örültek, és az éppen tanult idegen nyelv szavaival vagy matematikai képletekkel irkálták tele. De hát milyen érzés úgy írni, ha az ember tudja, hogy néhány óra múlva mindezt kénytelen letörölni!

Börtönéletem most már normálisabb mederben folyt tovább. Volt valami, ami közvetlenül is betöltötte napjaimat. Reggel kilenc órára befejeztem az első két versztát, és vártam, hogy behozzák a ceruzát meg a tollat. A Földrajzi Társaság részére készülő munkám nemcsak a finnországi kutatásaimról szóló beszámolót foglalta magában, hanem az eljegesedési hipotézis alapjainak vitaanyagát is. Mivel sok idő állt rendelkezésemre, úgy döntöttem, hogy ismét megírom és kibővítem ezt a tanulmányt. A Tudományos Akadémia rendelkezésemre bocsátotta nagyszerű könyvtárát. Zárkám egyik sarkát csakhamar teljesen megtöltötték a könyvek és a térképek, köztük a svédországi geológiai felmérések csaknem teljes anyaga, valamennyi sarkkutatási expedíció beszámolója és a londoni Földrajzi Társaság Quarterly Journal-jának összegyűjtött példányai. Munkám a börtönben két vaskos kötetté nőtt. Az elsőt bátyám és Poljakov barátom rendezte sajtó alá (a Földrajzi Társaság kiadványsorozatában), a második - nem teljesen befejezett állapotban - szökésem után a Harmadik Ügyosztályon maradt. Csak 1895-ben bukkantak rá és adták át az Orosz Földrajzi Társaságnak, amely azután továbbította nekem Londonba. Délután öt - télen három - órakor, mihelyt behozták az apró lámpácskát, elvették tőlem a tollat és a ceruzát, s kénytelen voltam félbeszakítani a munkát. Ilyenkor ültem neki az olvasásnak, főként történelmi műveket tanulmányoztam. De sok regényem is volt és egy karácsony estén még valami ünnepfélét is rendeztem magamnak. Rokonaim ugyanis akkor küldték be nekem Dickens karácsonyi történeteit. És a nagy regényíró csodálatos műveit olvasva, végignevettem és végigsírtam az egész ünnepet.

 

3
SÉTA A BÖRTÖNUDVARON. - BÁTYÁM LETARTÓZTATÁSA. -
A HARMADIK ÜGYOSZTÁLY BOSSZÚJA

A legszörnyűbb a köröttem uralkodó teljes némaság volt, az, hogy senkivel sem válthattam egyetlen szót sem. A halálos csöndet csupán a "kukucshoz" lopakodó őr csizmájának nyikorgása meg a toronyóra ütése törte meg. Nagyon is értem, hogyan hajszolhatják az ideges embert az óraütések a kétségbeesésbe. Minden negyedórában a toronyóra elüti, hogy "uram, irgalmazz": egyszer, kétszer, háromszor, négyszer. Minden egész órában a lassú harangjáték után kimérten elüti az órák számát, majd egy másik harangjáték következik: a "Mily dicső a mi urunk Sionban"; télen, hirtelen hőmérséklet változáskor valamennyi harang kegyetlenül hamis hangokat ad, és ez a kakofónia - akárcsak a kolostorok temetési harangzúgása - jó öt-hat percig is eltart. Ráadásul tizenkettőkor az óra még hamisabban eljátssza a himnuszt: "Isten, óvjad a cárt". Nappal legalább mindezt némileg elnyomja a város zaja, éjszakának idején azonban úgy rémlik, mintha a közvetlen közelünkben ütne a toronyóra, és a negyedóránként ismétlődő ütéseket hallgatva, az ember akaratlanul is a rabokra gondol, akik mindentől, mindenkitől, az élettől oly reménytelenül távol tengetik életüket. "Újabb óra, újabb negyedóra telt el tartalmatlan életedből" - közli a foglyokkal a harangszó, és senki sem tudja - még magad sem - ki tart itt fogva, és hány ilyen tartalmatlan órát, napot, esztendőt kell még itt eltöltened... Talán sok évet is, mielőtt eszébe jutna a hatalmasoknak, hogy szabadon bocsássanak, vagy pedig a betegség és a halál nyitja majd meg előtted börtönöd kapuját...

Körös-körül halálos csönd...

Hiába kopogtam az ablak alatt a falon jobbra - nem kaptam választ; balra - onnan sem jött felelet. Hiába vertem teljes erővel mezítelen sarkammal a padlót, abban a reményben, hogy legalább valami távoli, tompa dörömbölést kapok válaszul - nem jött felelet sem az első, sem a második hónapban, sem az első esztendőben, sem a második év első felében.

Amikor az emeleten nagytakarítást és átalakítást végeztek, átkerültem a földszintre. Ott még kevesebb fény szűrődött be a kazamatába, és egyáltalán nem láthattam az eget; csupán a piszkos-szürke terméskőből rakott falon jártathattam tekintetemet, és még a galambok sem szálltak ablakomra. Még nagyobb homályban kellett rajzolnom a térképeket; csupán az én rövidlátó, de erős szemem viselte el a kisméretű helyszíni fekvéstérképeken végzett aprólékos munkát, amit beszámolómhoz készítettem.

Ám még a földszinten sem sikerült akár csak valami tompa kopogtatást is kapni válaszul a dörömbölésemre.

Mindennap - hacsak nem ömlött az eső, vagy nem dühöngött a hóvihar - levittek sétálni. Tizenegy óra tájban megjelent egy altiszt, aki puha nemezből készült védőpapucsot viselt csizmáján, és behozta a ruhámat: nadrágomat, kabátomat, csizmámat, bundámat. Sietve öltöztem fel, és örültem, ha volt annyi időm, hogy tízszer fordulhassak a zárka két vége között, mert ilyenkor végre hallhattam saját lépteimet...

Ha megkérdeztem a ruhát hozó foglártól, jó-e az idő, nem esik-e az eső, ijedten pislogott rám, és válasz nélkül távozott, az őrszemélyzet egyik katonája és altisztje az ajtóban állt, és le sem vette a tekintetét a foglárról, készen arra, hogy beárulja, ha netán szóba állna velem.

Ezután kivittek sétálni. Kiléptem az erődítmény belső udvarára, ahol a fürdő állt, és két kiskatona járkált fel s alá. Megpróbáltam szóba elegyedni velük, de ők hallgattak.

Én meg csak mentem, mentem körbe az ötszögletű kis udvar járdáján, és nap nap után egyre csak ugyanazt láttam. Olykor egy-egy veréb is berepült erre az udvarra; néhanapján, ha abból az irányból fújt a szél, a pénzverde magas kéményéből nehéz, fojtó gőz szállt fel és ellepte udvarunkat: ilyenkor mindnyájan szörnyen köhögtünk. Egyszer-kétszer, nagyon ritkán, egy leányt is láttam: nyilván a felügyelő lánya volt, mert az ő házának a tornácáról lépett ki, és vagy tíz lépést tett a járdán a kapu felé, amelyet azonnal becsuktak mögötte, majd hallottam, amint egy második kaput nyitnak ki - ő ment ki rajta. Rendszerint akkor lépett ki lakásuk ajtaján, amikor az udvar túlsó végén jártam; ha pedig csöngetést hallottam a kapun, s ő hazafelé menet jött be az udvarra, akkor is úgy nyitottak kaput neki, hogy ne találkozzék velem. Mindig sietve haladt át az udvaron, nem mert a szemembe nézni, mintha csak szégyellte volna, hogy a felügyelőnk leánya.

Ünnepekkor néhány ízben egy tizenöt év körüli kiskadétot is láttam: a felügyelő fiát. Mindig oly gyöngéden, annyi szeretettel nézett rám, hogy szökésem után azt mondtam az elvtársaknak: a fiú bizonyára rokonszenvez a foglyokkal. Valóban, később, Genfben hallottam, hogy mihelyt tisztté avatták, csatlakozott - ha jól emlékszem - a Narodnaja Volja párthoz, segítette a forradalmárok és az erődben raboskodó foglyok levelezését, utóbb letartóztatták, és a kelet-szibériai Tunkába száműzték.

Arra is jól emlékszem, hogy nyaranként néhány szál virág nőtt a fürdőépület közelében; a kopár udvar macskakövei között alig jutottak vízhez, ám a fürdő déli oldalán mégiscsak kidugták fejüket a föld alól. Amikor első ízben megpillantottam őket, leléptem a járdáról, és feléjük indultam. A két őr és az altiszt egyszerre ugrott hozzám:

- Tessék visszamenni a járdára!

Odaléptem a virágokhoz. Mindhárom porkoláb mereven nézett, és szorosan körülállt - ezzel egész örömömet elrontották; többet nem is mentem oda a virágokhoz.

Az első, a következő, a harmadik, a tizedik, a tizenötödik rácsos ablak... azután megint az első... ennyi volt ebben a kis udvarban az egész változatosság. Ha egyszer vagy kétszer berepült egy veréb, az már eseményszámba ment.

Én csak róttam a köröket, s közben általában le sem vettem a tekintetemet a Péter-Pál-székesegyház tornyának aranyozott csúcsáról. Az napról napra változott: hol ragyogó aranyszínben tündökölt a nap fényében, hol a ritkás, szürkés ködfátyol homályába rejtette fényét, amikor meg télidőben ólmos fellegek úsztak a Néva fölött, a torony csúcsa haragosan sötét árnyalatot öltött, és mint holmi acéltű meredt az égnek.

"Itt még az idő múlását sem képes követni az ember" - gondoltam magamban, és az első naptól kezdve naptárt készítettem.

Két szemüvegem volt: egy az olvasáshoz és egy a sétához. Az egyiket bőrtokban tartottam, amelynek vonalas mintázata kis rombuszokból állt. Összeszámoltam: a két oldalán több, mint száz négyszög volt. Mindegyik jelenthetett egy hetet, s amikor esténként nyugovóra tértem, késemmel egy vonást húztam keresztben a rombuszon. Ily módon tudtam mindig, hogy milyen nap és hányadika van.


A nagy ünnepekre a tüzérségi össztűz figyelmeztetett, amelyet a mi bástyánkon elhelyezett ágyúk nyitottak meg. Egy ízben szokatlan napon és órában szólaltak meg a lövegek. Szívszorongva hallgattam: nem százegyet lőnek-e, mert az az uralkodó halálát jelentené. De mindössze harmincegy lövést számoltam össze, tehát újszülöttet ünnepel a cári család.

Egy este, amikor szörnyen süvített a szél a tetőn és az ablak hasadékaiban, ugyancsak ágyúlövés hallatszott. "Bizonyára árvíz" - gondoltam, és képzeletem máris Tarakanova hercegnőt vetítette elém, amint testét az elárasztott kazamatából menekülő patkányok lepik el.

Eljött a tél, és keserves, sötét, áthatolhatatlan napok köszöntöttek rám. A kazamatákat úgy fűtötték, hogy szinte fulladoztam a hőségtől. Néha széngáz tört be a zárkába... Csöngettem, kértem, nyissák ki a kályha reteszét, de nem szívesen tették meg, és nagyon nehéz volt ezt elérnem.

Esténként olyan hőség uralkodott a kazamatában, akár a gőzfürdőben, és azt is érezni lehetett, milyen páradús a levegő. Kértem, követeltem, ne fűtsenek olyan rettenetesen, és amint meghallottam, hogy elzárják a kályhacsövet, máris könyörögtem, erélyesen kiabáltam, hogy ne zárják el.

- Nyirkos lesz a zárkában a levegő, nagyon nyirkos lesz - figyelmeztetett az ezredes, de én inkább tűrtem ezt a nedvességet, semmint a szörnyű meleg, széngázszagú levegőt, és elértem, hogy ne zárják el olyan korán a kályhát.

Ekkor a külső fal egészen nedves lett. Vízcseppek jelentek meg a tapétán, mind több és több, majd végül a sárga, csíkos papír úgy beázott, mintha naponta egy korsó vízzel öntenék le. Más választásom azonban nem volt, s én inkább elviseltem a nyirkosságot, mint a hőséget, amelytől mindig megfájdult a fejem.

Éjszakánként viszont a reuma kínzott. Ilyenkor hirtelen lehűlt a kazamata. A padló fölött hideg légáram járt, s egyszerre minden olyan nyirkos lett, akár a pincében. Bármilyen forró is volt a kályha, a folyosóról betört a zárkába a huzat, és még sűrűbb lett a levegő páratartalma. Kegyetlenül hasogatott a térdem. Vékony pokrócaim voltak, bár itt semmiféle takaró sem segített volna; a nyirkosság mindent átjárt - még a szakállamat, a lepedőmet is -, és szörnyű szaggatás állt a csontjaimba. Még korábban - amikor egyszer Szibériában felfelé hajóztam az Amuron, és tartalék öltözék hiányában a keskeny ágyon nem tudtam magam elszigetelni a gőzös külső falától - szereztem reumát a jobb térdemben. Most azután a várbörtön nyirkos mélyén mindkét térdem kegyetlenül hasogatott.

Többször is megkérdeztem a felügyelőt, honnan jön ez a váratlan hideg, mire ő mindig megígérte, hogy bejön hozzám éjszaka. Valóban be is jött egyszer éjjel: teljesen részeg volt. Később, a Miklós-kórházban mondták el az őrszemélyzethez tartozó katonák, hogy a felügyelő éjszakánként is őrmester módjára ivott velük. Valószínűleg éppen olyankor tört be a hideg légáram a folyosóra, amikor az őrök kimentek levegőzni.

Az egyedüli emberi hang, amelyet hallottam, a felügyelőé volt, amint reggelenként beállított a zárkába:

- Jó reggelt! Ne vásároljunk-e valamit az ön részére?

- De igen, kérek egy negyed font dohányt és száz cigarettahüvelyt.

- Másra nincs szüksége?

- Nem, nincsen.

Ennyiből állt az egész beszélgetés. A cigarettákat magam töltöttem.

- Azzal is telik az idő - tanácsolta a felügyelő még az első napon.

Változatlanul lefutottam a kazamatában a magam hét versztáját, húsz percet tornáztam; de a tél megtette a magáét. Mind sötétebb és sötétebb lett, és néhanapján, ha borús volt az ég, délután két órakor már az orrom hegyéig sem láttam, míg délelőtt tíz órakor még nem világosodott ki.

E sötét napokon az ember lelke is homályba borult; még ha elő is bukkant a nap, akkor sem jutott el fénye a kazamata mélyébe: sugarai elakadtak a fal vastagságában, és csupán a lőrés egyik sarkát világították meg.

A homályos téli napok akkor is unalmasak Pétervárott, ha az ember otthon ül a szobájában, ahelyett, hogy a népes, kivilágított utcákat járná. Még unalmasabbak és barátságtalanabbak azonban a tömlöc mélyén. És most még egy külön baj is járult hozzá: letartóztatták Szását.

Lenával együtt jött el hozzám beszélőre a nevem napján, december 21-én. (A ritka időközökben engedélyezett beszélő mindig felizgatja a foglyot és hozzátartozóit. A rab látja szeretteinek arcát, hallja kedves hangjukat, és tudja, hogy mindez néhány perc múlva eltűnik. Nagyon közel érzi magát hozzájuk, de ugyanakkor nagyon távol is, mivel a kívülálló - az ellenség és kém - jelenlétében szó sem lehet bizalmas beszélgetésről. Nehéz szívvel váltunk el.) Bátyám nem akarta elszalasztani ezt a napot, és elérte, hogy ekkorra engedélyezzék a beszélőt. Át akartam adni neki egy cédulát a szokott módon, ám ő is ezt akarta tenni, s az én cédulám leesett a padlóra. Megrémültem. Ez a búcsúzás pillanatában történt. Csupán a felügyelő volt jelen. Indulnunk kellett. Én kimentem Lenával, Szása bent maradt. Átöleltem Lenát, és az ablaknál állva erősen karjaimba zártam, miközben a felügyelő mellettünk silbakolt; Szása ezalatt a cédulát egy csöpp, barna papírgöngyöleget - kereste. Végül is kijött a helyiségből, és biccentéssel adta tudtomra, hogy megtalálta. Elváltunk. De nekem nehéz volt a szívem.

Bátyám megígérte: néhány nap múlva levélben értesít arról, hogyan áll könyvem nyomtatása. Ám a levél egyre késett. Éreztem, hogy valami nincsen rendjén, és napokon át szörnyen nyugtalankodtam. "Letartóztatták" - gondoltam, és hallgatása, amely mind gyanúsabbá vált, ólomsúlyként nehezedett rám.

Egy héttel a beszélő után a bátyámtól várt levél helyett, amelyben a könyvem sorsáról kellett volna beszámolnia - Poljakovtól kaptam néhány sort. Értesített, hogy mostantól fogva ő olvassa a levonatokat, s ezért a nyomtatást illető valamennyi kérdésben vele kell kapcsolatba lépnem. Azonnal megértettem, hogy baj van a bátyámmal. Ha csak beteg lenne, Poljakov ezt írta volna. Keserves napokat éltem át. Alekszandrt bizonyára letartóztatták, s ennek én vagyok az oka. Az élet elveszítette számomra minden értelmét. Nem érdekelt többé a séta, a torna, a munka. Egész nap céltalanul járkáltam zárkámban fel s alá, és bátyám letartóztatásán kívül egyáltalán nem tudtam másra gondolni. Nekem, egyedülálló embernek a fogság csupán egyéni kellemetlenséget jelentett, Alekszandr azonban nős volt, szenvedélyesen szerette feleségét és fiát, akivel nem tudott betelni. A szülők erre a kisfiúra vitték át mindazt a szeretetüket, amelyet három évvel azelőtt elhalt két gyermekük iránt éreztek.

A legszörnyűbb a bizonytalanság volt. Mit követhetett el? Mi miatt tartóztatták le? Mire ítélik? Múltak a hetek. Aggodalmam egyre nőtt, ám hírek nem érkeztek. Végül is kerülő úton tudomásomra jutott, hogy Szását P. L. Lavrovhoz intézett leveléért tartóztatták le.

A részleteket jóval később tudtam meg. A beszélőnk után Alekszandr levelet írt öreg barátjának, Pjotr Lavrovics Lavrovnak, aki ebben az időben Londonban szerkesztette a Vperjod-ot. Levelében nyugtalanságának adott hangot egészségi állapotom miatt, beszámolt a tömeges letartóztatásokról, és nyíltan írt az oroszországi zsarnokság iránt érzett gyűlöletéről. A Harmadik Ügyosztály megkaparintotta a levelet a postán, és éppen szentestén rendelt el a bátyámnál házkutatást, amit a csendőrök még a szokottnál is durvábban végeztek. Éjfél után fél tucat ember tört be lakásába, és fenekestől felforgatott mindent. Végigkopogtatták a falakat, és még a beteg gyermeket is kiűzték ágyából, hogy megvizsgálhassák az ágyneműt és a matracot. Semmit sem találtak, de nem is volt mit találniok. Bátyámat mélységesen felháborította ez a házkutatás. Szokott nyíltságával meg is mondta az akciót irányító csendőrtisztnek:

- Önt, százados, nem ítélhetem el, hiszen iskolai végzettsége oly csekély, hogy aligha érti, mit művel. Ön azonban, tisztelt uram - fordult az ügyészhez -, nagyon jól tudja, milyen szerepet játszik mindebben. Ön egyetemre járt, jogvégzett ember. Tisztában van azzal, hogy még azt a kétes törvényt is lábbal tiporja, és jelenlétével csupán ezeknek az embereknek a törvénysértését fedezi. Ön, tisztelt uram, közönséges gazember.

A Harmadik Ügyosztályon meggyűlölték a bátyámat, és májusig ott tartották. Gyermeke - ez a bájos kisfiú, akit a betegség még édesebbé és okosabbá tett - tüdővészben szenvedett, és a végét járta. Az orvosok megmondták, hogy már csak néhány napja van hátra. Bátyám, holott soha nem folyamodott kegyért az ellenséghez, most kérte, hogy engedélyezzenek számára egy utolsó találkozást gyermekével, bocsássák haza egy félórára becsületszóra vagy fegyveres őrség kíséretében. Kérését visszautasították. A csendőrök képtelenek voltak lemondani erről a bosszúról.

A gyermek meghalt. Az anya ismét csaknem belepusztult a lelki megrázkódtatásba. Eközben bátyámmal közölték, hogy Minuszinszkbe száműzik; lovas kocsin szállítják oda két csendőr kíséretében, ami pedig a feleségét illeti, később követheti, de vele együtt nem utazhat.

- Árulják el végre, milyen bűnt követtem el? - követelte Alekszandr.

Ám a levélen kívül semmiféle vádat sem tudtak felhozni ellene. Az egész eljárás olyan nyilvánvaló önkényeskedésnek, személyes bosszúnak látszott a Harmadik Ügyosztály részéről, hogy rokonaink mind azt hitték, néhány hónapnál tovább nem tarthat a száműzetés. Bátyám panaszt tett a belügyminiszternél. A miniszter azt válaszolta, hogy nem másíthatja meg a csendőrség főnökének rendelkezéseit. Bátyám ekkor a szenátushoz - a legfelső bírósághoz - fordult jogorvoslatért, de ez sem járt eredménnyel.

Két évvel később Jelena nénénk, saját elhatározásából, kérvényt nyújtott be a cárhoz. Dmitrij unokabátyám - harkovi főkormányzó és II. Sándor szárnysegéde -, aki nagy kegyben állt az udvarnál, személyesen adta át a kérvényt, és a maga nevében is fűzött hozzá néhány szót. A Harmadik Ügyosztály eljárása ugyanis őt is mélységesen felháborította. Ám a bosszúálló természet családi vonás a Romanovoknál, és II. Sándorra ez különösképpen jellemző volt. A kérvényre a cár ezt felelte: "Hadd üljön!" Bátyám tizenkét esztendőt töltött Szibériában, és már nem is tért vissza Oroszországba.

 

4
A FOGLYOK KOPOGNAK. - NYIKOLAJ NYIKOLAJEVICS
NAGYHERCEG VÁRATLAN LÁTOGATÁSA

Az 1874 nyarán foganatosított tömeges letartóztatások, valamint az a körülmény, hogy a rendőrség oly nagy fontosságot tulajdonított körünknek, mélyreható változásokat idézett elő az orosz ifjúság szemléletében. A fiatalok addig azt tartották fő feladatuknak, hogy megfelelő egyéneket válasszanak ki a munkások - és néha a parasztok - közül, és szocialista agitátorokat képezzenek belőlük. Most azonban besúgók lepték el a gyárakat, és nyilvánvalóvá vált, hogy a propagandistákat is, a munkásokat is hamarosan lefogják, és örök időkre Szibériába száműzik. A "nép közé járás" hatalmas mozgalma ekkor új jelleget öltött. Sok száz fiatal ember - sutba dobva az addig követett óvatosságot - vidékre indult. Nyakukba vették a városokat és a falvakat, lázadást szítottak a nép között, és csaknem nyíltan terjesztették a forradalmi tartalmú füzeteket, dalokat, felhívásokat. A körökben "esztelen nyárnak" nevezték el ezt az időt.

A csendőrök elvesztették nyugalmukat. Kevés volt a kéz, hogy tetten érjen, kevés a szem, hogy kövessen minden forradalmárt, amint az kormányzóságról kormányzóságra vándorol. Mindamellett hozzávetőleg másfél ezer embert tartóztattak le e nagy hajsza idején, és ennek felét jó néhány esztendőre börtönbe is zárták.

A tömeges letartóztatások következményét hamarosan nálunk, a Péter Pál-erőd Trubeckoj bástyájában is érezni lehetett. A kazamatákat új foglyok népesítették be.

1875 nyarán egy alkalommal tisztán és kivehetően cipősarok kopogását hallottam a szomszédos zárkából, majd néhány perc múlva beszédfoszlányok ütötték meg a fülemet. Női hang szűrődött át a cellám melletti kazamatából, amelyre egy öblös férfihang - nyilván az őr - dörmögése volt a válasz. Kisvártatva az ezredes sarkantyújának pengését és siető lépéseit vettem ki, majd az őrnek címzett szidalmait hallottam, és a kulcs fordulását a zárban. Az ezredes mondott valamit.

- Egyáltalán nem beszélgettünk - felelte rá egy női hang. - Csupán azt kértem, hívja ide az altisztet, de az őr megtagadta.

Az ajtót ismét bezárták, és hallottam, amint az ezredes halkan, de kiadósan szidja az őrt.

Eszerint már nem voltam egyedül. Szomszédnőm akadt, aki mindjárt meg is bontotta az őröket addig gúzsban tartó fegyelmet. (Később, Zürichben, megismerkedtem ezzel a rabtársammal. Platonova volt a neve. Megvallom, már csupán amiatt is, hogy csak egy fal választott el bennünket az erődben, mindjárt gyöngédséget éreztem iránta. Zürichben Platonova egy grúzzal élt együtt, és vele tért vissza Oroszországba is. Társát letartóztatták, s hogy mi lett Platonovával, s hogy egyáltalán ez volt-e a valódi neve - nem tudom.) E naptól fogva élet költözött a tizenöt hónapja néma falak közé. Minden irányból kopogás ütötte meg a fülemet, a foglyok dobogtak lábukkal a padlón: egy, két, három, négy... tizenegy, huszonnégy koppantás, tizenöt. Kis szünet, azután három rövid és harminchárom hosszú koppantás következik. Ugyanilyen rendszer szerint ismétlődött szinte a végtelenségig, amíg csak a szomszéd meg nem értette, hogy mit jelent ez: "Kto vi?" (Ki ön?) Így indult a beszélgetés, és folytatódott annak a "gyors-ábécének" az alapján, amelyet még Besztuzsev, a dekabrista talált fel. Az ábécé hat sorra oszlik, s mindegyikben öt betű van. Minden betűt sorának száma és a sorban elfoglalt helye szerint kopognak ki.

Legnagyobb örömömre felfedeztem, hogy bal oldali szomszédom nem más, mint Szergyukov barátom, akivel azután mindenről tudtunk kopogni egymásnak, kiváltképp ha még rejtjelünket is alkalmaztuk. Ám az emberekkel fenntartott érintkezés a börtönben nemcsak örömet szerez, hanem bánatot is okoz. Az alattam lévő zárkában egy Govoruha nevű parasztember - Szergyukov ismerőse - ült, akivel ő állt "kopogási kapcsolatban". Beszélgetésükre - akaratlanul - gyakran még olyankor is odafigyeltem, ha dolgoztam. Magam is "kopogtató viszonyba" léptem vele. A magánzárkát, az egyhangú tétlenséget még az értelmiségi is nehezen viseli el, de sokkal kibírhatatlanabb a testi munkához szokott parasztembernek, aki képtelen egész napokat átolvasni. Govoruha nagyon szerencsétlennek érezte magát. Mielőtt az erődbe hozták, egy másik börtönben már két évet töltött, s ezért eleve összeroppant volt. Azzal vádolták, hogy meghallgatta a szocialistákat. Legnagyobb rémületemre arra lettem figyelmes, hogy paraszt barátunk néha egészen zavaros válaszokat ad. Elméje mindinkább elborult, s Szergyukovval együtt azt tapasztaltuk, hogy lépésről lépésre, napról napra egyre őrültebb lesz; a végén már kizárólag téveszméit adta elő. Ebben az időben vad kiáltások és szörnyű zajok hallatszottak a földszintről. Társunk megháborodott. Mindamellett még jó néhány hónapig tartották az erődben, s csak azután szállították át a tébolydába, ahonnan is a szerencsétlennek már nem adatott meg, hogy kijöjjön. Iszonyatos dolog ily módon tanúja lenni az emberi ész lassú felbomlásának. Minden bizonnyal ez is hozzájárult az én drága Szergyukov barátom idegállapotának megromlásához. Amikor négyesztendei fogság után a bíróság felmentette, és szabadlábra helyezték, főbe lőtte magát.

Egy ízben váratlan látogatót kaptam. II. Sándor testvére, Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg lépett be zárkámba, aki szemlét tartott az erődben. Csupán szárnysegéde kísérte. Becsapódott mögöttük az ajtó. A cár testvére gyors léptekkel elém lépett, és így szólt:

- Üdvözöllek, Kropotkin.

Személyesen ismert, és most bizalmaskodó, kedélyes hangot ütött meg, ahogy az ember régi ismerősével beszél.

- Hogy lehet az, Kropotkin, hogy te, a kamarásapród, az egykori hadapród őrmester ilyen ügyekbe keveredtél, és most itt ülsz ebben a rettenetes kazamatában?

- Mindenkinek megvannak a maga elvei - feleltem.

- Elvei? Hát neked az az elved, hogy forradalmat kell szítani?

Mit felelhettem erre? Mondjak rá igent? Akkor válaszomat úgy értelmezik majd, hogy én, aki a csendőröknek egyáltalán nem voltam hajlandó vallomást tenni, a cár testvérének "mindent beismertem". Nyikolaj Nyikolajevics olyan hangon beszélt velem, mint a katonaiskola parancsnoka, ha "beismerést" vár valamelyik kadétjától. Viszont nemmel sem felelhettem, mert az hazugság lett volna. És mivel nem tudtam, mit mondjak, inkább hallgattam.

- No látod! Most már te is szégyelled magad...

Ez a megjegyzése felbosszantott, és elég élesen feleltem:

- A kihallgatásokon már válaszoltam a vizsgálóbíró kérdéseire, és ahhoz nincs hozzátennivalóm.

- De hát, értsd meg, Kropotkin - mondta erre Nyikolaj Nyikolajevics a legbarátibb hangon -, én nem mint vizsgálóbíró beszélek veled, hanem mint magánember. Kizárólag mint magánember - tette hozzá, és suttogóra fogta a hangját.

Forgószélként kavarogtak fejemben a gondolatok. Lépjek fel Posa márki szerepében? Tolmácsoljam a cárnak testvére útján, hogy Oroszország a tönk szélén áll, nyomorognak a parasztok, önkényeskednek a hatóságok, és elkerülhetetlen a szörnyű éhínség? Mondjam, hogy segíteni kívántunk a parasztoknak kiutat találni ebből az elkeserítő helyzetből, hogy lelket akartunk önteni beléjük? Próbáljak meg ily módon hatni II. Sándorra? Egymás után cikáztak át agyamon ezek a gondolatok. Végül is így szóltam magamban:

"Soha! Ez esztelenség lenne. Hiszen mindezt úgyis tudják. A nép ellenségei ők, akiket ilyen beszéddel nem lehet megváltoztatni."

Azt feleltem, hogy az én számomra ő mindig hivatalos személy marad, s képtelen vagyok magánembernek tekinteni.

Nyikolaj Nyikolajevics erre különféle közömbös kérdéseket intézett hozzám.

- Nem Szibériában, a dekabristáktól szedted össze ezeket az elveket?

- Nem. Mindössze egy dekabristát ismertem, de azzal sem folytattam soha komoly beszélgetéseket.

- Tehát Pétervárott jutottál ilyen nézetekre?

- Én mindig így gondolkoztam.

- Mindig? A Hadapródiskolában is? - rémüldözött.

- A Hadapródiskolában még kisfiú voltam. Az, ami a gyermekkorban még homályos, kitisztul, mire férfivá érik az ember.

Feltett még néhány hasonló kérdést, és a hangnemükből világos volt előttem, mi a célja. "Vallomást" szeretett volna kicsikarni belőlem, s lelki füleimmel pontosan hallottam, amint ezt mondja testvérének:

"Mindezek az ügyészek és csendőrök szamarak. Kropotkin egyetlen kérdésükre sem felelt, én viszont csak tíz percet beszéltem vele, mégis mindent kiszedtem belőle."

Ez egyre inkább kihozott a sodromból. És amikor Nyikolaj Nyikolajevics valami olyasfélét kérdezett, hogy "hogyan árulhattál te egy gyékényen ezekkel az emberekkel, holmi muzsikokkal és raznocsinyecekkel?[50] - nyersen odavágtam:

- Megmondtam már, hogy vallomásomat a vizsgálóbírónak tettem meg.

A nagyherceg hirtelen sarkon fordult, és kiment.

A későbbiekben őreim - gárdakatonák - valóságos legendát szőttek e látogatás kapcsán. O. E. Weimar elvtárs, az ismert orvos, tiszti föveget viselt, amikor szökésemkor értem jött konflison, hogy kiszabadítson. Szőke oldalszakálla némileg hasonlatossá tette Nyikolaj Nyikolajevicshoz. És a pétervári helyőrség körében ekkor az a legenda terjedt el, hogy maga a nagyherceg szöktetett meg. Ebből is láthatjuk, hogy legendák még a napilapok és az életrajzi lexikonok korában is születnek.

 

5.
FOGSÁGOM KÖVETKEZMÉNYEI. - KIHALLGATÁSOM A NYOMOZATI
BIZOTTSÁGBAN. - ÁTKERÜLÖK A MIKLÓS-HADIKÓRHÁZBA. -
SZÖKÉSEM. - ANGOL HAJÓN

Eltelt két év, de tárgyalásnak még híre-hamva sem volt. Két év előzetes letartóztatásban, amelynek során sok fogoly megőrült vagy öngyilkos lett.

Oroszország-szerte egyik szocialistát a másik után fogták le, de számuk nem csökkent. Új emberek csatlakoztak a mozgalomhoz, amely mind távolabbi szférákba hatolt be, és mind nagyobb tömegeket ragadott magával. A "nép közé járás" mozgalma egyre szélesedett. Jó példa erre N. N. Ge. A nagy festő tehetségének virágában, dicsőségének tetőpontján 1878-1879-ben otthagyja Pétervárt, és Kis-Oroszországba utazik, mondván: most nem festeni kell, hanem a nép között élni, s belőle meríteni az eszményeket; el kell juttatni a parasztsághoz a kultúrát, mert abban ezer esztendővel maradt el Európa mögött; egyszóval azt kell tenni, amit sok ezer más fiatalember is tesz.

Lev Tolsztoj ugyanígy jár el, és közzéteszi a moszkvai népszámlálásról szóló leveleit; csakhogy ő más úton jut ugyanarra az eredményre: kulturális és forradalmi indítékok hatására ugyanazt teszi, amit a nihilisták az elmúlt tizenöt esztendő alatt, de megváltozásának igazolását a kereszténységben keresi.

A vallomás teljes megtagadásával nyugalmat biztosítottam magamnak. Többé nem háborgattak, s mindössze kétszer vittek még kihallgatásra. A nyomozati bizottság most az erődben - a Katalin-bástyát a tőle balra következő bástyával összekötő építményben - ülésezett; 1866-ban ebben az épületben raboskodtak a karakozovisták. A foglyokat is itt hallgatták ki.

A nyomozati bizottság elnöke Novickij csendőrezredes volt. Rendkívül tevékeny, eszes és - ha nem lett volna mégiscsak csendőr, azt mondanám: kellemes - egyáltalán nem rosszindulatú embernek ismertem meg.

Egy alkalommal bevezettek hozzá. Hellyel kínált a karosszékben, cigarettát tett elém - nem vettem belőle -, rágyújtott, és megmutatta a kéziratomat. A befejező rész volt Tyihomirov: A Pugacsov-felkelés című füzetéhez. Én írtam. Mellette feküdt a brosúra is, amelyet már letartóztatásom után nyomtattak ki Zürichben.

Megörültem a könyvecskének.

- Mutassa csak, még nem is láttam.

Olvasni kezdte a kéziratot, és megkért, kövessem a szöveget a könyvecskéből. A brosúrát egyébként szépen tipografizálva, sajtóhibák nélkül adták ki. Novickij remek felolvasónak bizonyult, és egyre inkább megragadta a szöveg; meglehetősen vonzóan ábrázoltam azoknak a szabad faluközösségeknek a képét, amelyek szabad szövetségekbe tömörülnek, az egész földdel rendelkeznek, urak, papok, csinovnyikok nélkül élnek; e faluközösségek a népgyűlést ismerik el vezetőjüknek, és - akárcsak a középkori faluközösségek - szövetségre lépnek egymással. Novickij mindjobban belemerült a szövegbe, és egyre nagyobb hévvel olvasta.

Hirtelen megállt, és nevetve kérdezte:

- Ugyan, herceg, ön valóban azt hiszi, hogy a mi oroszországi sötétségünk közepette mindez lehetséges? Minden nagyszerű, csodálatos, de ehhez legalább kétszáz esztendőre van szükség.

- Én azt sem bánom, ha háromszázra.

- Szóval, elismeri, hogy ez az ön kézirata?

- Természetesen.

- S ezt abból nyomtatták?

- Ön is láthatja.

- Csak ezt óhajtottam megmutatni önnek. Visszatérhet, ha kívánja.

- Igen - feleltem -, mindez nagyszerű, pompás, most pedig méltóztasson befáradni a várbörtönbe.

Nagy zavarba jött, igyekezett annak rendje és módja szerint kikísérni, és miközben az ajtóban kezet nyújtott - én nem adtam oda a magamét -, ismét ömlengeni kezdett:

- Ah, herceg, én tisztelem önt, úgy tisztelem önt, hogy megtagadta a vallomástételt. De ha tudná, mekkora kárt okoz ezzel magának! Meg sem merem mondani, hogy mekkorát, csak annyit mondhatok: ret-te-neteset.

Vállat vontam és kimentem.

Kis idő múlva ismét - ez alkalommal utoljára - a nyomozati bizottság elé idéztek. Az ajtóban feltűnt Maszlovszkij, az ügyész, és már éppen ugratni készültem Poljakov vallomásával, de ő csak futó pillantást váltott Novickijjal, és máris kisietett.

A csendőrezredes asztalán ott feküdt az a levél, amelyet letartóztatásomkor találtak nálam két személyi igazolvánnyal együtt. Voltaképp rövid, rejtjelezett üzenet volt: azt írtam benne Moszkvába: "Itt van ez a két igazolvány, továbbítsátok a megfelelő módon." Mielőtt még elküldhettem volna, letartóztattak. Azt természetesen nem tagadtam, hogy ez az én kezem írása.

- Tessék - kezdte -, ezt a levelet találták önnél két évvel ezelőtt, letartóztatásakor. Rejtjellel van írva, és én nemesi becsületszavamat adom önnek, hogy a rejtjelkulcsot egyik barátjuknál megtaláltuk.

Vojnaralszkijnál bukkantak rá, akinek egyik elvtársunk, minden kérésünk ellenére, odaadta a rejtjelkulcsot, noha Vojnaralszkij nem volt körünk tagja. Ő feljegyezte a noteszébe. Egész halom, ugyanezzel a rejtjellel írott levél volt már a Harmadik Ügyosztály kezében. Mellékesen megemlítem, hogy bár titkosírásunk rendszere rendkívül egyszerű volt - később a 193-ak pörének vádiratában tették közzé -, hiába dicsekedtek azzal a szakértők, hogy ők bármiféle rejtjelrendszert képesek megfejteni, mindaddig, amíg Vojnaralszkijnál nem találták meg a kulcsát, egyetlen levelünket sem tudták elolvasni.

A rejtjel rendkívül egyszerű volt. Rilejev egyik verséből vettünk három sort, amely összesen tíz szóból állt. Ezt kívülről kellett tudnunk. Minden betűnek a szóban elfoglalt sorszáma és a szó sorszáma felelt meg. A többször előforduló betűknek természetesen több számuk is lehetett.

Az ilyen számjelkulcsot lehetetlen megfejteni, annál is kevésbé, mivel egybeírtuk az egészet, a levél elejére és végére néha egy csomó betűt is tettünk, és az egészet olyan számokkal tűzdeltük tele, amelyek rendszerünkben semmit sem jelentettek.

- Ha ismerik a kulcsot, minek kérdeznek engem?

- Becsületszavamra, ismerjük, de meg akartuk kérdezni önt.

- Fölösleges erőfeszítés! Csodálom, hogy ön okos ember létére nem értette meg; ezzel a kérdéssel kár zaklatniuk. Hiszen tudhatná, hogy semmiféle kulcsot sem árulok el önöknek.

- Igen... - hümmögte -, itt a levelének a "fordítása".

- Még látni sem kívánom. A levél az én művem, a fordítás az önöké. Ha úgy vélik, hogy a fordítás helyes - váljék egészségükre. Nem az én dolgom felülvizsgálni.

- Igen, sejtettem, tudtam előre, de a szolgálati kötelesség...

- És az a kívánság, hogy érdemeket szerezzen, mi? Hát isten áldja.

Amikor felálltam, Maszlovszkij rohant be, nyilván az ajtó mögött hallgatózott.

- Nos?

- Megmondtam önnek, hogy nem érdemes a hercegnek alkalmatlankodnunk. Ő természetesen semmit sem tud...

- Ah, herceg - kezdte ismét, miközben az előszobán át kikísért.

- Isten áldja - szóltam röviden, és fegyveres őreim kíséretében elhagytam a helyiséget.

Ezzel vége is szakadt a kihallgatásaimnak.

Ha itt tartunk, elmondok még valamit. Amikor a Vizsgálati Fogházban voltam - 1876 márciusában vagy áprilisában szállítottak át oda -, az a hír járta, hogy ügyünket már áttették a bírósághoz, és hamarosan megtartják a tárgyalást.

Egyszer egy Subin nevű államügyész elé vezettek. Egy belső folyosón kísértek át a fogházból a bíróság épületébe, ahol is egy asztal mögött Subin, az ügyész és írnoka fogadott. Az asztalon kötegszámra álltak a teleírt ívek.

Soha életemben nem láttam még ennél a kis Subin ügyésznél utálatosabb embert. Sápadt, kiélt arc, vaksi szemek tányérnyi pápaszemmel; vékony, gonosz ajkak; seszínű haj; nagy, szögletes fej a vakarcs testen. Lombroso minden bizonnyal a bűnözőtípus képviselői közé sorolta volna. Én az első szavak után meggyűlöltem.

Subin elmagyarázta, hogy az előzetes nyomozást befejezték, és ügyünket áttették a bírósághoz. Ő most köteles elém tárni az ellenem szóló vallomásokat.

Nem sok ilyen akadt.

Egy munkás - a harmincöt tagú kör egyik tagja - azt vallotta, hogy gyakran megfordultam náluk, és forradalmi tartalmú előadásokat tartottam nekik. Fiatal legény tette ezt a vallomást; nem nevezem meg, mivel alighanem véletlenül szólta el magát. Egy ízben - ha jól emlékszem, Novickijnál - szembesítettek vele. Megkérdeztek, tartottam-e előadásokat a munkásoknak... Azt feleltem, hogy semmiféle vallomást sem teszek. Ekkor egy hirtelenszőke fiatalembert vezettek be, aki szemmel láthatólag zavarban volt...

- Nem ismerem magát - szóltam rá nagyon élesen, mihelyt átlépte a küszöböt. Az ügyésznek még annyi ideje sem volt, hogy megszólaljon.

A fiatalember még nagyobb zavarba jött.

- Nem ismerem... nem emlékszem rá... azt hiszem, láttam őuraságát... nem emlékszem - mormogta.

- Én nem ismerem magát, sohasem találkoztunk - kiáltottam rá, amitől még jobban zavarba jött, és az ügyész, látván, hogy mindjárt visszavonja vallomását, sietve eltávolította a helyiségből.

Az egész jelenet legfeljebb két percig tartott.

Nohát, ennek a fiatalembernek a vallomása szólt ellenem, miszerint ők előadásokat hallgattak, s ezeken ott voltam én is.

Aztán még egy Jegor nevű, meglehetősen üresfejű paraszt vallomását tárták elém; ez az ember minduntalan a két takács körül sürgölődött. Most előadta, hogy többször jártam náluk, s azt mondottam, hogy rossz a parasztoknak föld nélkül, és el kell venni az uraktól a földet. Végül ott volt a két takács vallomása, amely szerint én azt mondtam nekik, hogy "le mindenkivel" és "meg kell ölni a cárt..." Jegor és társa (elfelejtettem a nevét) besúgóként jött közénk.

Mindez merő koholmány volt, mivel akkoriban elméletünkből - kiváltképp az enyémből - világosan következett, hogy nem érdekel bennünket a cár, és ha kitör a parasztlázadás, a cár alighanem a németekhez menekül; nem a cár a lényeges, hanem az, hogy kié a föld. Ám ezzel a két takáccsal még csak nem is beszélgettem, mivel azt követően ismerkedtem meg velük, hogy elitták a konspiratív lakás fenntartására kapott nyolc rubelt, amiért is alaposan megszidtam őket.

Amikor megláttam ezt a vallomást, azonnal megértettem, hogy a nyomozók diktálták, és nyilvánvaló, hogy miféle céllal.

- Nohát, tudják, én annyi ilyen huszonöt rubeles tanút találok önöknek, amennyit csak akarnak - jelentettem ki.

- És legyen szabad megkérdeznem - sziszegte dühösen Subin -, hogy ki fog nekik fizetni?

- Ön - feleltem másodpercnyi gondolkodás után, és amikor feldühödött képére esett a pillantásom, még feléje is böktem az ujjammal.

Subin a szó szoros értelmében elzöldült a méregtől. Nem sápadt el, nem sárga lett az arca, nem, kifejezetten elzöldült.

Tovább ismerkedtem az ellenem szóló anyaggal. Akadt itt jegyzőkönyv a programról, amelyet saját kezűleg írtam, A Pugacsov-felkelés című füzetecske befejezéséről, ugyancsak az én kezem írásával - csak az isten tudja, miért tették el az elvtársak - és a rejtjelezett levélről.

- Más nincs? - érdeklődtem.

- Még ez is itt van - nyújtott át az írnok egy vastag kötetet, tele jelzőcédulákkal.

A munkások vallomásait tartalmazta, miszerint nem emlékeznek arra, hogy a cár ellen beszéltem volna.

És ott volt még az aranyos Jakov Ivanovics vallomása: "Effajta beszédeket nem hallottam tőle, viszont jól emlékszem arra, hogy Borogyin alaposan leteremtette X.-et és Y.-t (a két takácsot) azért, mert elköltötték a lakás fenntartására adott pénzt; nagyon lehordta őket: ne költekezzetek, aszongya, hiábavaló dolgokra."

- Ennyi az egész?

- Ennyi.

Elvettem a tollat, és jó nagy betűkkel ráírtam az elém tolt lapra, hogy a tárgyalás előtt semmiféle vallomást nem szándékozom tenni.


Múltak az évek, s mi még mindig az erődben raboskodtunk.

Már két év telt el; többen meghaltak a várbörtönben, többen megőrültek, de tárgyalásnak még híre-hamva sem volt.

A második tél utóján az én egészségem is megrendült. Mindinkább nehezemre esett a támlátlan szék felemelése és a napi hét verszta legyaloglása. Igyekeztem megőrizni erőmet, de az "Északi-sarkon töltött tél" - amely után nyáron sem szedhettem össze magam - megtette a magáét. Már korábban is felfedeztem szervezetemben a skorbut tüneteit; egy ízben Pétervárott fellépett nálam tavasszal, igaz, csak gyenge formában. Valószínűleg a szibériai expedíciók következménye volt - hiszen ott kizárólag kenyérrel táplálkoztam -, és a pétervári élet, meg a csöppnyi szobában folytatott megerőltető munka sem segítette elő végleges gyógyulásomat.

Most azután a sötét, nyirkos kazamatában, a megfeszített szellemi munka közepette erőteljesen jelentkezett a skorbut: gyomrom semmiképpen sem emésztette meg az ételt. Ráadásul ekkortájt csak negyedóráig vagy húsz percig sétálhattam, s azt is csak harmadnaponként. A rövid - öt-hat óráig tartó - téli napokon legfeljebb annyi idő jutott, hogy húsz embert bocsássanak sétára naponta, mi, foglyok pedig több, mint hatvanan voltunk.

1876 márciusában vagy áprilisában végre közölték velünk: a Harmadik Ügyosztály befejezte a nyomozást. Ügyünket áttették a bírósághoz, bennünket pedig átszállítottak a Vizsgálati Fogházba: a törvényszéki épülethez csatlakozó börtönbe.

A "Vizsgálati" - ahogy nevezték - óriási, háromemeletes "mintabörtön" volt; a hasonló jellegű francia és belga intézmények példájára építették. Kisméretű zárkák sorakoznak egymás mellett; mindegyiknek egy ablaka és egy ajtaja van: az előbbi az udvarra, az utóbbi a vaserkélyre nyílik. A különböző emeletek erkélyeit vaslépcsők kötik össze.

Sok elvtársam érezte nagy könnyítésnek, hogy a Vizsgálatiba került. Itt több élet volt, mint az erődben, nagyobb lehetőségünk nyílt arra, hogy levelet írjunk, átkopogjunk egymásnak; könnyebben kaphattunk beszélőt hozzátartozóinkkal. Reggeltől estig kopogtattunk a falon. Ezzel a módszerrel még a Párizsi Kommün egész történetét is előadtam a szomszéd zárkában ülő ifjú rabtársamnak. Igaz, egy álló hétig tartott, amíg az elejétől a végéig "elkopogtam" az egészet. Az egészségi állapotom viszont a Vizsgálati Fogházban súlyosabb lett, mint amilyen az erődben volt. Képtelen voltam elviselni a csöpp kis zug áporodott levegőjét. Amint a gőzfűtés megindult, kibírhatatlan hőség váltotta fel a fagyos hideget. A zárka átmérője mindössze négy lépés volt, s ha járni akart az ember, folyton fordulnia kellett, amitől néhány perc alatt megfájdult a fejem; a magas kőfallal körülvett kis udvarban tett rövid séta pedig a legkevésbé sem frissített fel. Ami a börtönorvost illeti - aki hallani sem akart arról, hogy az "ő fogházában" skorbut fordulhat elő -, arról jobb nem is beszélni. Végül már a legkönnyebb ételt sem tudtam megemészteni.

A bíróság közelében lakott egy nőrokonom - egy ügyvéd felesége -, akinek megengedték, hogy házikosztot küldjön be nekem. Emésztésem azonban olyan rossz volt már, hogy naponta csak egy darab kenyeret meg egy-két tojást ettem. Erőm gyorsan fogyatkozott, és általános vélemény szerint már alig néhány hónapom volt hátra. Csak úgy tudtam felmenni az első emeletre, ahol a zárkám volt, ha legalább kétszer megpihentem közben a lépcsőn. Emlékszem, egyszer így szólt hozzám sajnálkozva egy öreg katona, aki őrszolgálatot teljesített a fogházban:

- Nem éred te meg az őszt, jóember.

Rokonaim nagyon aggódtak miattam. Lena néném azt próbálta elintézni, hogy jótállás ellenében helyezzenek szabadlábra, de Subin, az ügyész, gunyoros mosollyal felelte:

- Ha szerez az orvostól olyan igazolást, miszerint öccse tíz napon belül meghal, akkor szabadlábra helyezem.

Az ügyésznek meglehetett az öröme: látta, amint néném egy karosszékbe roskad, és a jelenlétében hangosan zokogni kezd. Mindamellett rokonaimnak sikerült elérniük, hogy meglátogathasson egy kiváló orvosprofesszor: Szecsenov munkatársa. Tetőtől talpig megvizsgált, és arra az eredményre jutott, hogy nincs szervi bajom, hanem főként a vér elégtelen oxidációja miatt szenvedek.

- Egy dologra van csak szüksége: levegőre - állapította meg. Néhány percnyi habozás után határozottan kijelentette: - Kár minden szóért! Ön nem maradhat itt, el kell kerülnie erről a helyről.

Tíz nappal később valóban át is szállítottak Pétervár külvárosába, a Miklós-hadikórházba. Itt a vizsgálati fogságban megbetegedett tisztek és katonák részére külön kis börtönt tartottak fenn. Korábban ide hozták két elvtársamat is, amikor nyilvánvalóvá lett, hogy hamarosan végez velük a tüdővész.

A kórházban hamarosan összeszedtem magam. Tágas helyiséget kaptam a földszinten, az őrszoba mellett. Hatalmas, rácsos ablaka délre, egy kis sétányra nézett, ahol két sorban álltak a fák; mögötte nagy telken néhány tucat ács barakkokat épített a tífuszbetegeknek. Esténként rendszerint karban énekeltek, s olyan harmonikusan, ahogyan csak a hosszabb ideje együtt dolgozó munkások képesek. A fasorban fel s alá járt az őr; bódéja éppen az én ablakommal szemben állt.

Ablakom egész nap nyitva volt, s én alig győztem betelni a rég nem látott napsugarakkal. Teli tüdővel szívtam magamba a bódító májusi levegőt. Egészségi állapotom gyorsan javult, úgy véltem, hogy a kelleténél is gyorsabban. Csakhamar meg tudtam már emészteni a könnyű kosztot, erőm gyarapodott, és újult energiával fogtam ismét munkához. Látva, hogy nem fejezhetem be munkám második kötetét, röviden bár, de alaposan - tézisek formájában - összefoglaltam a hátralevő fejezeteket, amit azután az első kötethez csatoltak.

Az erődben hallottam egy elvtárstól, aki megjárta a börtönkórházat, hogy onnan könnyűszerrel megszökhetem. Én persze közöltem barátaimmal, hol tartózkodom; hírt adtam erről a reménységemről is. A szökés azonban a vártnál sokkal nehezebbnek bizonyult. Oly rendkívüli éberséggel őriztek, ahogyan korábban senkit. Ajtóm elé külön őrt állítottak, és sohasem volt szabad kilépnem a folyosóra. A börtönkórház őrségében szolgáló katonák és tisztek szemmel láthatólag nem mertek egy-két percnél tovább velem maradni kettesben.

Barátaim többféle szökési tervet is dolgoztak ki számomra; némelyiken nagyon jót mulattam. Az egyik elgondolás szerint át kellett reszelnem az ablakrácsot. A következő lépés az lett volna, hogy egy esős éjszakán, amikor az őr elbóbiskol faköpenyegében, két barátom odakúszik, és felborítja a bódét. Ily módon nem sebesítik meg a katonát, mégis éppen úgy foglyul ejtik, akár az egérfogó az egeret. Eközben nekem ki kell ugranom az ablakon... Ám váratlanul jobb megoldás kínálkozott.

- Kérjen engedélyt a napi sétára! - súgta oda egyszer az egyik katona.

Így is tettem. Az orvos támogatta kérésemet, mire megengedték, hogy minden délután négykor kimehessek a börtönudvarra, és egy órát sétálhassak ott. Bár e séták alkalmával a zöld kórházi köpenyt kellett viselnem, kiadták azért csizmámat, nadrágomat és mellényemet is.

Sohasem felejtem el legelső sétámat. Amikor őreim kíséretében kiléptem a kapun, és megpillantottam a jó háromszáz lépés hosszú, és kétszáz lépés széles, fűvel benőtt udvart, szóhoz sem tudtam jutni. Tárva-nyitva állt a kapu, és kiláttam az utcára: a szemben levő óriási kórházépület ötlött szemembe, sőt még néhány járókelőt is láttam... Gyökeret vert a lábam a küszöbön, és ennek az udvarnak és kapunak a láttán egy pillanatra megállt bennem az ütő. Az udvart övező egyik fal tövében húzódott a százötven lépés hosszú, keskeny börtönépület; mindkét végén őrbódé állt. A két őr az épület előtt járt fel s alá, amivel ösvényt taposott a fűben. Megparancsolták, hogy ezen az ösvényen sétáljak; az őrök eközben továbbra is itt jártak fel s alá, úgyhogy valamelyikük mindig legfeljebb tíz-tizenöt lépésnyire volt tőlem.

A tágas udvar túlsó végén, amelyet deszkakerítés zárt el a külvilágtól, néhány paraszt rakott le szekeréről tűzifát, és halomba hordta a fal mellett. A kapu nyitva állt, hogy a szekerek szabadon járhassanak ki és be.

A nyitott kapu látványa valósággal megbűvölt. "Nem szabad odanézni" - mondogattam magamban, de mégis egyre-másra arrafelé pislogtam. Miután visszakísértek az épületbe, nyomban levélben közöltem barátaimmal a nagyszerű hírt: "Alig van most erőm a rejtjelezéshez - írtam reszkető kézzel, miközben csaknem érthetetlen ákombákomokat vetettem papírra, számok helyett. - A szabadság ilyen közelségétől valóságos hideglelés fogott el. Ma kivittek sétálni az udvarra. A kapu mindig nyitva áll, és nincs előtte őr. Ezen a kapun át szököm meg. Az őrök nem kapnak el." És felvázoltam a szökés tervét: "A kórház kapujához nyitott konflisban odahajtat egy hölgy. Kiszáll belőle, és a kocsi az utcán várja, mintegy tizenöt lépésnyire az én kapumtól. Négy órakor kivisznek sétálni az udvarra; ekkor én egy ideig a kezemben fogom tartani a kalapomat: ezzel jelzem annak, aki a kapu előtt elhalad, hogy a börtönben minden rendben van. Önök válaszul jelzik, hogy »szabad az utca«. Enélkül egy lépést sem teszek. Nem szeretném, ha az utcán kapnának el. Csak hanggal vagy fénnyel jelezhetnek. Esetleg a kocsis adja meg e jelet oly módon, hogy lakkozott kalapjával fényfoltot tükröz a kórház főépületének falára; de még jobb lenne, ha valaki mindaddig énekelne, amíg szabad az utca; viszont ha sikerül kivenniök azt a kis szürke nyaralót, amelyet innen, az udvarból látok, akkor érdemes lenne az ablakból jelezniük. Az őr úgy fut majd utánam, mint a kutya a nyúl után, vagyis görbét ír le, míg én egyenes vonalban futok. Ily módon megőrzöm öt-hat méteres előnyömet. Az utcán felugrom a konflisba, és gyors iramban elvágtatunk. Lehet, hogy az őr lőni fog - ez ellen nem tehetünk semmit. Ezzel azonban nem szabad számolnunk: a börtönben biztos halál vár rám, tehát érdemes vállalni a kockázatot."

Kidolgoztam néhány más tervezetet is, de végül ezt a variánst fogadták el. Körünk munkához látott. Olyan emberek, akik még sohasem láttak, úgy vettek részt az akcióban, mintha az édestestvérükről lenne szó. Ám egy sor nehézséget kellett leküzdenünk, az idő pedig szédítő sebességgel rohant. Minden percet kihasználva dolgoztam, és írtam késő éjszakáig; mindamellett egészségi állapotom ijesztő gyorsasággal javult. Amikor első ízben vittek ki az udvarra, úgy vánszorogtam csak az ösvényen, mint a teknősbéka. Most viszont már annyira megerősödtem, hogy futni is tudtam. Igaz, továbbra is csak teknősbéka módjára lépegettem, különben egy csapásra véget vetettek volna sétáimnak; természetes frisseségem azonban bármely pillanatban leleplezhetett. Elvtársaimnak eközben vagy húsz embert kellett bevonniok az akcióba, megfelelő lovat és tapasztalt kocsist kellett találniok, ezernyi olyan apró akadályt kellett elhárítaniok az útból, amely ilyen ügyekben okvetlenül előadódik. Az előkészületek már mintegy négy hete tartottak, engem pedig bármely napon visszavihettek a Vizsgálati Fogházba.

Végre-valahára kitűzték a szökés napját: június 29-re, Péter-Pál napjára. Azzal, hogy okvetlenül a nevem napján akartak kiszabadítani, barátaim némi szentimentalitást kevertek a dologba. Közölték, hogy a "börtönben minden rendben van" jelzésemre egy piros játékléggömb felbocsátásával jelzik, hogy "nálunk is minden rendben van". Ezután előáll a konflis, és valaki mindaddig énekelni fog, amíg szabad az utca.

Június 29-én kiléptem az udvarra, levettem a kalapomat, és vártam a léggömböt; ám nem bocsátották fel. Eltelt egy félóra. Hallottam, amint az utcán végigdübörögnek a kocsi kerekei, s hallottam, amint egy férfihang ismeretlen dalt énekel, de a léggömböt csak nem láttam.

Eltelt egy óra, s én megtört szívvel tértem vissza az épületbe.

"Valami nem sikerült, talán baj is történt" - gondoltam magamban.

Tiszta képtelenség az, ami ezen a napon megesett. Pétervárott, a Kereskedő-sor környékén mindig rengeteg játékléggömböt árusítanak. Ezen a napon azonban egy sem akadt. Az elvtársak egyáltalán nem tudtak léggömböt találni. Végül is egy kisgyerektől szereztek egyet, az azonban ócska volt, és nem szállt fel. Elvtársaim erre elrohantak egy műszerészüzletbe, szereztek egy hidrogénfejlesztőt, és feltöltötték a léggömböt, ám az még így sem akart felszállni, mivel a hidrogénben sok volt a vízpára. Múlt az idő. Ekkor egy asszony a napernyője végéhez erősítette a léggömböt, és magasan a feje fölé tartva, sétálni kezdett vele fel s alá udvarunk kerítése mentén. Én azonban semmit sem láttam: a kerítés túl magas volt, az asszony pedig túl alacsony.

Mint később kiderült, tulajdonképpen nagyon is jól jött ez az eset a léggömbbel. Sétám végeztével ugyanis a konflis elhaladt azokon az utcákon, amelyeken szökésem esetén kellett volna végigvágtatnia. Eközben egy keskeny kis mellékutcában a kórház fásszekerei elállták az útját. A lovak összevissza botorkáltak: az egyik az utca jobb oldalán, a másik a bal oldalon, és a konflis csak lépésben haladhatott, sőt egy kanyarban meg is kellett állnia. Ha akkor a kocsiban vagyok, minden bizonnyal elfognak bennünket.

Elvtársaim ezek után egész jelzésrendszert léptettek életbe, hogy így adják tudtul, szabadok-e az utcák. A kórháztól vezető utakon mintegy két versztányi szakaszon őröket állítottak. Egyiküknek zsebkendővel a kezében kellett fel-alá járkálnia, és ha feltűnnek a szekerek: eltennie a zsebkendőt. Egy másik elvtársunk egy kövön ült, és meggyet majszolgatott: ha megjelennek a szekerek, abbahagyja az evést. És így tovább az egész vonalon. Ezek a jelzések - őrtől őrig érve - eljutottak a konflisig. Barátaim még az említett szürke kis nyaralót is kibérelték; annak ablakában egy hegedűs ült, akinek a "szabad az utca" jelzésre azonnal rá kellett zendítenie.

A szökést a következő napra tűzték ki. A további halogatás veszélyessé válhatott volna: a kórházban már így is felfigyeltek a konflisra. A hatóságok nyilván megorrontottak valamit, mert a szökésem előtti este hallottam, amint az őrtiszt megkérdezte az ablakom alatt álló őrtől:

- Hol vannak az éles töltényeid?

A katona gyámoltalanul szedegette ki őket az oldaltáskájából; legalább két percébe került, amíg előhúzta.

- Nem megparancsoltam nektek, hogy négy éles töltényt tartsatok a köpenyetek zsebében? - szidta az őrtiszt. Csak akkor állt tovább, miután meggyőződött róla, hogy a katona végrehajtotta a parancsot. - Nyitva tartsd ám a szemed! - szólt még vissza neki.

Sürgősen közölni kellett velem az új egyezményes jeleket. Másnap két óra tájban megjelent a börtönben egy asszony - közeli rokonom[51] -, és egy órát hozott azzal, hogy adják át nekem. Az ilyesmi általában az ügyész kezén ment keresztül, de mivel ez csak egy egyszerű, tok nélküli óra volt, hát beadták. Az órában egy parányi cédulát találtam, amelyen rejtjelezett levélben közölték az egész tervet. Amikor megpillantottam a hölgyet, merész tette valósággal megrémített. A csendőrök ugyanis egy másik ügyből kifolyólag körözték, és ahhoz, hogy a helyszínen letartóztassák, mindössze csak ki kellett volna nyitnia valakinek az óra fedelét; de láttam azután, amint rokonom nyugodtan kisétál a börtönből, szép kényelmesen megindul a sétányon, és odakiált nekem, aki az ablaknál álltam:

- De aztán jól nézze meg azt az órát!

Szokás szerint négy órakor kimentem sétálni, és leadtam a jelzést. Azonnal meghallottam a konflis zaját, s néhány perc múlva a szürke kis házból hegedűszó hangjait hozta felém a szél. E percben azonban az épület túlsó végénél jártam. Amikor meg visszaértem az ösvénynek a kapuhoz közelebb eső végéhez - mintegy száz lépésnyire lehetett onnan -, az őr közvetlenül a hátam mögé került.

"Még egyszer elmegyek oda és vissza" - határoztam el magamban.

Ám még az ösvény túlsó végéig sem juthattam el, amikor a hegedülésnek hirtelen vége szakadt.

Jó negyedóra telt el kínzó várakozás közepette, amíg végül is megértettem, mi történt; néhány tűzifával megrakott szekér fordult be a kapun, és az udvar túlsó vége felé tartott. Ezután a hegedűs azonnal Kontski fergeteges és bátorító mazurkáját kezdte (mégpedig kitűnően) játszani, amivel mintegy ezt sugallta: "Rajta, bátran! Itt az idő, előre!" Lassan lépkedtem az ösvénynek a kapuhoz közelebb eső vége felé, és reszkettem a gondolattól, hogy megszakad a mazurka, mielőtt odaérnék.

Az ösvény végéhez érve, körülnéztem. Az őr öt vagy hat lépéssel mögöttem állt meg, és az ellenkező irányba nézett.

"Most vagy soha!" - villant át agyamon.

Ledobtam magamról a flanellköpenyt, és futásnak eredtem.

Már régóta gyakoroltam ennek a földig érő és ormótlan köntösnek a levetését. Olyan hosszú volt, hogy bal karomon kellett hordanom az alját, akárcsak a hölgyeknek lovaglóruhájuk uszályát. De minden igyekezetem ellenére sem sikerült egyetlen rántással ledobnom magamról. Felfejtettem hónaljban a varrást, de ez sem segített. Ekkor úgy határoztam, hogy megtanulom két ütemben ledobni: az elsőre a végét dobom le a karomról, a másodikra a köpenyt vetem a földre. Addig gyakoroltam ezt a zárkámban, amíg úgy besulykoltam, mint katona a puskafogásokat: "Egy, kettő!" - és a köntös a földön hevert.

Nemigen bíztam az egészségemben, ezért hát eleinte viszonylag lassan futottam, hogy tartalékoljam az erőmet. Ám alig tettem néhány lépést, lármázni kezdtek az udvar túlsó végén dolgozó parasztok, akik a fát rakták halomba.

- Szökik! Fogják meg! Kapd el! - kiabálták, és a kapu felé rohantak, hogy elvágják az utamat.

Teljes erőmből futni kezdtem. Most csak arra gondoltam, hogy minél gyorsabban kell szaladnom. Azelőtt aggasztott a szekerek vájta kátyú a kapunál, most meg is feledkeztem róla. Futni, futni! Ahogy csak az erőmből telik.

Barátaim, akik a szürke nyaraló ablakából figyelték a jelenetet, később elmondották, hogy az őrön kívül három katona üldözött, akik addig a börtönépület tornácán üldögéltek. Az őr többször is előrelökte a puskáját; belém akarta vágni, a szuronya hegyét. Barátaim egy ízben már azt hitték, hogy elfogtak. Az őr nem lőtt, mivel túlságosan is biztos volt abban, hogy utolér. A kapuhoz érve az őr megtorpant.

Amikor túljutottam a kapun, legnagyobb rémületemre arra lettem figyelmes, hogy a konflisban egy tiszti föveget viselő civil ül. Nem is fordult felém!

"Vége mindennek!" - villant át az agyamon. - Az elvtársak ezt írták legutóbbi levelükben: "Ha már kint lesz az utcán, ne adja meg magát; a közelben ott lesznek barátai, készen arra, hogy kiszabadítsák"; éppen ezért eszem ágában sem volt beugrani a konflisba, ha egyszer egy ellenség ül ott. Amikor azonban közelebb értem, arra lettem figyelmes, hogy a kocsiban helyet foglaló szőke oldalszakállas férfi nagyon hasonlít egy kedves barátomra. Nem tartozott körünkhöz, de nagyon kedveltük egymást, és nemegyszer volt alkalmam megcsodálni bátorságát, merészségét, erejét, amely a veszély pillanataiban megsokszorozódott.

"Hogyan kerülne ő ide? - gondoltam. - Lehetséges-e ez?"

Már majdnem a nevét kiáltottam, de még idejében visszatartottam magam, s ehelyett futás közben tapsoltam egyet, hogy megfordulásra késztessem. Felém fordította a fejét. Most már felismertem. Oreszt Eduardovics Weimar, az orvos volt, aki később, az orosz-török háború kötözőhelyein mindenkit ámulatba ejtett hidegvérével, s aki tüdővészben pusztult el 1880-ban, a karai aranybányában; oda száműzték, mint a Narodnaja Volja tagját.

- Ide, gyorsan, gyorsan! - kiáltotta, és a sárga földig mindennek lehordott a kocsissal egyetemben, miközben lövésre készen tartotta revolverét. - Hajts! Hajts! Gyorsabban, mert keresztüllőlek! - kiabálta a kocsisra.

A pompás, díjat nyert versenyló - külön erre a célra vették - azonnal vágtában iramodott tova.

- Fogják meg! Utána! - üvöltötték a hátunk mögött, és barátom eközben kabátot meg cilindert adott rám.

Leginkább azonban nem is az üldözőktől tartottunk, hanem attól a katonától, aki a kórház kapujában a konflissal csaknem átellenben állt. Ő megakadályozhatta, hogy a kocsiba ugorjam, vagy megragadhatta volna a ló zabláját is: ehhez mindössze néhány lépésnyit kellett volna előrefutnia. Ezért egyik elvtársunk azt a feladatot kapta, hogy beszélgetéssel vonja el az őr figyelmét. Megbízatását sikeresen teljesítette. A katona egy időben a kórház laboratóriumában teljesített szolgálatot; barátom ezért tudományos témákról kezdett vele beszélgetni, nevezetesen a mikroszkópról, és azokról a csodákról, amelyeket segítségével megláthatunk. Szóba került az ember egyik élősdije is.

- Megfigyelted-e milyen hosszú farka van? - kérdezte barátom.

- Ugyan miféle farka van annak! - tiltakozott a katona.

- Hogy milyen? Ilyen vastag... a mikroszkóp alatt.

- Ne jöjjön nekem dajkamesékkel az úr! - felelte a katona. - Én jobban tudom. Első dolgom volt, hogy a mikroszkóp alá dugjam az istentelent!

A tudományos vita éppen akkor hágott a tetőpontjára, amikor elszáguldottam mellettük. Lehet, hogy mindez éppoly valószerűtlenül hangzik, mint a mese, pedig megtörtént.

A konflis éles szögben bekanyarodott a szűk mellékutcába, és elhaladt ama fal mellett, amelynél a parasztok a fát rakták, s ahol most egyetlen lélek sem tartózkodott, mivel mindnyájan engem üldöztek. A kocsi élesen bekanyarodott, csaknem felborult. Csupán akkor nyerte vissza az egyensúlyát, amikor a túlsó oldalra dőltem, és barátomat is magammal rántottam. A ló sebes ügetéssel haladt a szűk mellékutcában, majd balra fordultunk. Egy kocsma ajtajából két csendőr szalutált a tiszti föveget viselő Weimarnak.

- Nyugodj meg - szóltam hozzá, minthogy még mindig nagyon felindult állapotban volt. - Minden nagyszerűen megy. Még a csendőrök is tisztelegnek neked!

Ekkor hátrafordult a kocsis. Csak úgy ragyogott a képe az örömtől: benne is egy jó ismerősömet ismertem fel.

Az út mentén végig barátaink álltak, s amint remek lovunkkal elszáguldottunk mellettük, ránk kacsintottak a szemük sarkából, vagy szerencsét kívántak. Kiértünk a Nyevszkij proszpektre, azután befordultunk egy mellékutcába, és megálltunk egy ház előtt. A kocsi továbbment, én pedig felrohantam a lépcsőn, és nőrokonom karjaiba estem, akit szörnyen kínzott már a tehetetlen várakozás. Egyszerre nevetett és sírt, s közben könyörgött, öltözzem át mielőbb, és vágjam le jellegzetes szakállamat. Tíz perc múlva kisétáltunk barátommal a ház kapuján, és bérkocsiba ültünk.

Szökésem után a börtön őrtisztje és a kórházban szolgálatot teljesítő katonák az utcára szaladtak, és nem tudták, mitévők legyenek. Közel s távol, versztányi távolságban egyetlen szabad bérkocsit sem találtak: barátaim valamennyit lefoglalták. Még egy arra járó öreg parasztasszonynak is több esze volt, mint nekik:

- Szegények! - jegyezte meg mintegy magában beszélgetve. - Bizonyára kimennek a Nyevszkijre, ott pedig elkapják őket, ha valaki ezen a mellékutcán odavágtat, és elébük vág.

Az öregasszonynak teljesen igaza volt. A tiszt a lóvasút ott veszteglő kocsijához rohant, és ráparancsolt a kalauzokra, fogják ki a lovakat: el akart küldeni valakit, hogy vágjon elénk. A kalauzok azonban kereken visszautasították a kérést, a tiszt pedig nem ragaszkodott hozzá.

Ami a szürke kis házat bérlő hegedűst és a hölgyet illeti, ők szintén kirohantak az utcára, elvegyültek a tömegben - innen tudok az öregasszonyról és tanácsáról -, azután amikor a nép eloszlott, szép nyugodtan továbbálltak ők is.

Gyönyörű délután volt. A szigetekre hajtattunk, ahonnan a pétervári előkelőségek szívesen figyelik a naplementét derűs nyári napokon. Útközben egy félreeső utcában betértünk egy borbélyhoz, aki simára borotválta arcomat. Ez persze elváltoztatta külsőmet, de azért nem olyan nagyon. Céltalanul kocsikáztunk a szigeteken, és nem tudtuk, mivel töltsük el az időt, mivel csak késő este mehettünk oda, ahol éjszakára vártak.

- No, hát hogyan üssük agyon az időt? - kérdeztem barátomat, aki maga is bizonytalannak látszott.

- Dononhoz! - utasította hirtelen a kocsist. - Kinek jutna eszébe, hogy egy divatos étteremben kutasson utánunk? Az égvilágon mindenütt fognak keresni, csak ott nem; mi meg közben szépen megebédelünk, és iszunk egyet a szerencsés szökésre.

Mit felelhettem volna erre a bölcs javaslatra? Elhajtattunk Dononhoz, átsétáltunk a fényárban úszó termeken a vacsorázók között, beültünk egy boxba, és egészen a megadott óráig ott töltöttük az estét. Abba a házba viszont, ahová közvetlenül a börtönből mentünk, két órával később beállított a csendőrség. Csaknem valamennyi barátomnál tartottak ilyen házkutatást. Viszont senkinek sem jutott eszébe, hogy Dononnál keressen.

Két nap múlva hamis személyi igazolvánnyal be kellett volna költöznöm egy lakásba, amelyet számomra vettek ki. Ám az asszony, akit megbíztak azzal, hogy kocsin odakísérjen, a biztonság kedvéért előbb egyedül ment el. Mint kiderült, a lakás környékén csak úgy hemzsegtek az ügynökök. Barátaim oly gyakran jártak oda érdeklődni, hogy minden rendben van-e, míg végül a rendőrség gyanút fogott. Azonkívül a Harmadik Ügyosztály sokszorosította a fényképemet, és az most több száz példányban forgott közkézen a rendőröknél és a házmestereknél. Azok a detektívek, akik személyesen ismertek, az utcákon kerestek, azok pedig, akik nem láttak még, börtönbeli ismerőseim - katonák és fogházőrök - társaságában bolyongtak a városban. A cár szörnyű haragra gerjedt, hogy székvárosában fényes nappal szökni lehet a börtönből, és megparancsolta, ha törik, ha szakad, kerítsenek kézre.

Semmiképp sem maradhattam Pétervárott, így hát a város környékén meghúzódó nyaralókban rejtőzködtem. Néhány barátommal együtt egy közeli faluban laktunk; ezt a falut gyakran felkeresték a péterváriak, hogy pikniket rendezzenek. Az elvtársak végül is döntöttek: külföldre kell távoznom. Egy svéd lapban viszont azt olvastam, hogy Finnország és a Balti-határvidék valamennyi kikötő- és határvárosában ott ólálkodnak az engem személyesen ismerő ügynökök. Ezért elhatároztam: arra veszem az utam, ahol a legkevésbé várnak. Egy elvtársunknak az útlevelével és egy másiknak a kíséretében Finnországba mentem, és a Botteni-öböl egyik félreeső kikötőjéből hajón eljutottam Svédországba.

Már a gőzösön ültem, amikor - közvetlenül az indulás előtt - a kíséretemben levő elvtárs beszámolt a pétervári hírekről; barátainknak tett ígéretéhez híven ugyanis előbb nem közölte őket velem. Megtudtam tehát a következőket: letartóztatták Jelena nővéremet, és elhurcolták bátyám feleségének a nővérét is, aki azután, hogy Alekszandrt száműzték Szibériába, havonta egyszer beszélőre járt hozzám a börtönbe.

Néném egyáltalán nem tudott a szökési előkészületekről. Csak menekülésem után kereste fel egy elvtársunk, és közölte vele az örömhírt. Jelena azonban hiába mondta a csendőröknek, hogy semmiről sincs tudomása. Elszakították gyermekeitől, és két hétig börtönben tartották. Ami bátyám sógornőjét illeti, jóllehet sejtett valamit az előkészületekről, de nem vett bennük részt. A józan ész is azt diktálta a csendőröknek, hogy az a személy, aki nyíltan meglátogatott a börtönben, nem lehetett egy ilyen akció részese. És mégis több mint két hónapig tartották fogva. Férje, az ismert ügyvéd hasztalan próbálta kieszközölni szabadlábra helyezését.

- Ma már tudjuk, hogy semmi köze sem volt a szökéshez - mondták a férjnek a csendőrök. - De hát ön is megérthet bennünket: amikor lefogtuk a feleségét, jelentettük a cárnak, miszerint megtaláltuk és letartóztattuk a szökés szervezőjét. Most időbe kerül, amíg hozzászoktatjuk az uralkodót ahhoz a gondolathoz, hogy nem az igazi tettest fogtuk el.

Megállás nélkül utaztam át Svédországon, majd megérkeztem Kristianiába, ahol néhány napot vártam az angliai Hullba induló hajóra. Szabad időmet a norvég Storting parasztpártjával való ismerkedésre használtam fel. Útban a kikötő felé aggódva gondoltam:

"Mily lobogó alatt hajózik gőzösöm? Norvég, német vagy angol zászló leng rajta?"

Eközben azonban már meg is pillantottam a hajó tatján a brit lobogót, amely alatt oly sok orosz, francia és magyar emigráns talált menedékre. És szívem mélyéből köszöntöttem e zászlót.

 

NYUGAT-EURÓPA

1
EDINBURGH-BEN ÉS LONDONBAN. - MUNKÁM A NATURE
ÉS A TIMES SZERKESZTŐSÉGÉBEN. - SVÁJCBA UTAZOM

Vihar dühöngött az Északi-tengeren, amikor az angol partok közelébe értünk, ám én csak örültem ennek. Élvezettel figyeltem gőzösünk küzdelmét a bősz elemekkel. Órákon át ültem a hajó orrában, amelyen át- meg átcsapott a hullámok tajtéka. A rideg kazamatában töltött két esztendő után minden idegszálammal, egész lényemmel áhítottam, élveztem az élet lüktetését.

Hajónk orra el-eltűnt az óriási hullámok között; a fehér tajték pedig szertefröccsent az egész fedélzeten. Legelöl ültem egy kötélcsomón, két-három angol leány társaságában, és örvendeztem a szélnek, a felcsapó hullámoknak, a hajó ringásának, élveztem, hogy az erődben töltött lidércnyomásos hónapok, a vegetálás után visszatérhetek az életbe.

Mindössze néhány hétig vagy hónapig szándékoztam külföldön maradni; pontosan addig, amíg elül a szökésem körüli lárma, s amíg valamennyire megerősödöm. Hullban mint Levasov szálltam partra (e néven utaztam el Oroszországból). London érintése nélkül - ahol az orosz nagykövetség ügynökei hamarabb a nyomomra juthattak volna - egyenesen Edinburgh-be mentem.

A sors azonban úgy hozta, hogy többé nem tértem vissza Oroszországba. Csakhamar elragadott ugyanis az anarchista mozgalom hullámverése, amely akkor emelkedőben volt Nyugat-Európában. Úgy éreztem, ha segítek az új mozgalom megszilárdításában, itt hasznosabb lehetek, mint Oroszországban. Hazámban túlságosan is jól ismertek - ezért aligha folytathattam volna nyílt propagandát, kiváltképp a munkások és a parasztok között. Később, amikor az orosz forradalmi mozgalom az összeesküvésekre és az önkényuralom elleni fegyveres harc útjára tért át, a népmozgalomnak még a gondolatát is végzetesen elejtették. Engem pedig érzéseim mindinkább arra késztettek, hogy sorsomat a dolgozó tömegek sorsával fűzzem egybe, hogy terjesszem közöttük azokat az eszméket, amelyek a dolgozók közös ügyéért végzendő munka irányába terelik erőfeszítéseiket, hogy elmélyítsem és bővítsem az eljövendő szociális forradalom alapjául szolgáló eszméket és elveket. Ezeket a tételeket nem a pártvezérek parancsaiként kívántam kifejteni a munkásoknak, hanem mint a saját gondolkodásuk termékét. Végül pedig szándékaim közé tartozott felébreszteni a dolgozókban a kezdeményezőkészséget, éppen most, amikor a munkásosztály azzal az elhivatottsággal lépett a történelem porondjára, hogy az új, igazságos társadalmi rend kialakítója legyen. Mindezt legalább olyan fontosnak ítéltem az emberiség fejlődése szempontjából, mint azt, amit ebben az időben Oroszországban tehettem volna. És csatlakoztam ahhoz a maréknyi emberhez, aki Nyugat-Európában ez irányban tevékenykedett, felváltván a sok éves szívós harc súlya alatt megroppantakat.

Sohasem tudtam elfogadni a külföldön végzett propagandamunkáról kialakult orosz álláspontot. Az orosz elvtársak majdhogynem az orosz ügy árulójának tartottak azért, mert a nyugat-európai agitációnak szenteltem erőmet. Én viszont, éppen ellenkezőleg, úgy vélem, hogy külföldön végzett munkámmal talán még többet használtam hazámnak, mintha otthon maradtam volna. Oroszországban minden mozgalom nyugat-európai befolyásra jött létre, és a Nyugat-Európában uralkodó áramlatok bélyegét viselte; Petrasevszkij[52] fourier-ista, Csernisevszkij a fourier-izmus és a saint-simonizmus terméke. A hetvenes évek mozgalmát és a mai áramlatokat az Internacionálé és a Kommün, a nyugat-európai Bakunyin, és az ugyancsak nyugat-európai marxizmus szülte.

Megjegyzem, ha Nyugat-Európában csupán az a szerep jutott volna nekem, hogy egy fennálló erős pártot erősítsek személyemmel, aligha maradok ott. Elmentem volna oda, ahol szűzföldbe kell húzni az első barázdát. De 1878-1879-ben - vagyis éppen abban az időben, amikor 1873-1876-os mozgalmunk szétzúzása után Oroszországban új, valóban forradalmi mozgalom kezdett lábra kapni - ismét a bomlás jelei mutatkoztak a Jurai Föderációban, az anarchizmus immár egyetlen európai bástyájában. Az addig kiváló egyetértésben dolgozó csoportból mindössze néhányan maradtunk: egy-két munkás elvtárs meg jómagam. Így azután két évig csupán rájuk voltam utalva a munkában. Erről azonban majd később szólok.

Fontos körülmény volt itt még az is, hogy Oroszországban nem láttam teret tevékenységem számára. 1876-ban, amikor elmenekültem, semmiféle munka sem folyt a forradalmi körökben, helyesebben: köreink maradványaiban. Valamennyi aktív tagjuk börtönben volt. Szökésem után egy hetet töltöttem Péter-vár közelében, és találkoztam néhány elvtárssal, akivel korábban együtt dolgoztunk. Valamennyiükre ránehezedett a tétlenség okozta csüggedés. De hát mit tehettek volna?

A nép közé hívják a forradalmárokat? Aki tehette, már odament, és rendőrkézre került. Amellett nyilvánvaló volt, hogy békés propagandát már nem folytathatnak. Át kellett térniük a fegyveres harcra, az ifjúság pedig éppen ezt nem akarta. Még később is, amikor - Zaszulics merényletének, az odesszai jakobinusok fegyveres ellenállásának és az akasztásoknak a hatására - a fiatalok egy elenyészően kis csoportja a terror útját választotta, elméletben ugyan kellő figyelmet fordítottak a parasztlázadásokra, valójában azonban csak egy dolog érdekelte őket: a politikai terror, amelynek célja a cár likvidálása volt. Én viszont azt vallottam: a parasztok között folytatott forradalmi agitáció céljává elsősorban a parasztfelkelések előkészítését kell tenni. Nem mintha nem értettem volna, hogy a cár elleni harc elengedhetetlen, és hogy az alakítja a forradalmi szellemet. Ezt a harcot viszont - szerintem - az országban folyó agitáció részének kell tekinteni, nem pedig a forradalmi párt központi, vagy éppenséggel egyedüli ügyének.

Én személy szerint sehogyan sem tudtam belátni, hogy a cár elleni merénylet - még ha sikeres is - számottevő, közvetlen eredménnyel járhat, akár csak a politikai szabadság szempontjából is. Aki viszont szívvel-lélekkel az uralkodó elleni terrorhadjáratnak akarja szentelni magát, annak hinnie kell az ily módon elérhető közvetlen eredmény erejében. És én éppen ebben nem tudok hinni mindaddig, amíg az önkényuralom szatrapái elleni terrorhadjárat nem párosul a paraszt és a munkás közvetlen ellenségeivel vívott harccal, amíg e hadjárat nem a nép fellázítását írja zászlajára. S bár effajta agitációról szó esett a programokban, főképpen a Zemlja i Voljáéban, a gyakorlatban három-négy ember - így például Kovalik és Vojnaralszkij - kivételével senki sem akart foglalkozni ezzel, míg a Végrehajtó Bizottság és annak hívei egyenesen károsnak ítélték az ilyen agitációt. Ők arról álmodoztak, hogy olyan bátor tettekre ösztönzik a liberálisokat, amelyek az alkotmány megadására késztetik a cárt; mindenfajta népi mozgalom pedig - mivel az elkerülhetetlenül földfoglalással, gyilkosságokkal, gyújtogatásokkal jár -, véleményük szerint, csupán elijesztette volna a liberálisokat, és eltaszította volna őket a forradalmi párttól.

Mindmostanáig ez a helyzet. Bármily nehezemre is esnék ma, hajlott koromban, családomat itthagyva, Oroszországba utazni, és ott illegálisan, rejtőzködve, forradalmi agitációt kifejteni, ha érezném, hogy szükség van jelenlétemre, személyemre, útnak indulnék ebbe az oroszlánbarlangba. Ezt teljesen megfontoltan írom, mivel gyakran töprengtem ezen. Oroszországban azonban senkinek sincs rám szüksége, és ha mégis megjelennék otthon, kétségeimmel csak zavarnám azokat, akik tesznek valamit, ugyanakkor nem érezném magam körül azokat, akik képesek lennének valami jobbat tenni. Éppen emiatt mindmostanáig nem kezdtem hozzá egy Oroszországnak szóló folyóirat kiadásához.

Szilárd meggyőződésem, hogy a jelen pillanatban (1899 nyarán) Oroszországban parasztfelkelésre van szükség: ez az egyetlen kivezető út a mostani helyzetből. Ám az értelmiségi fiatalok között - akárcsak huszonöt esztendővel ezelőtt - ma sem hatnak át senkit ezek a gondolatok. Tekintetét most mindenki a német szociáldemokráciára függeszti, amelynek sikereit Oroszországban nagyon is túlbecsülik. Más dolog lenne az, ha Olaszországban kezdődnék a széles tömegeket megmozgató népi felkelés, s az olyasfajta republikánus forradalomhoz vezetne, amilyen az 1789-1793-as francia forradalom volt. Vagy ha Franciaországban robbanna ki ugyancsak népi felkelés, amelynek következtében egész Franciaországban kikiáltanák a Kommünt, és minden helyi kommünben végrehajtanák a kisajátítást - megint csak másként festene a dolog. Ebben az esetben ifjúságunk megértené a paraszti, a népi felkelés jelentőségét, és hanyatt-homlok nekilátna egy ilyen felkelés előkészítésének Oroszországban.

Ezért vélem úgy, hogy ha az európai népi felkelések előkészítésén és a jövendő mozgalmak elméleti megalapozásán munkálkodom - ezzel segítem elő Oroszországban ugyanezt a legjobban.


Amidőn partra szálltam Hullban és Edinburgh-be mentem, csupán néhány oroszországi és jurai barátomat értesítettem szerencsés megérkezésemről. A szocialista éljen mindig a saját munkájából. Ezért mihelyt kivettem egy kis szobát a skót főváros környékén, haladéktalanul hozzáláttam, hogy valamiféle keresetet biztosítsak magamnak.

Hajónk utasai között volt egy norvég professzor is; többször beszélgettem vele, s eközben igyekeztem felfrissíteni csekély svéd nyelvtudásomat. A professzor németül beszélt.

- Minthogy azonban ön beszél egy kissé norvégül - mondotta -, s szeretne jobban megtanulni, beszéljünk hát ezen a nyelven.

- Azt akarja mondani, hogy svédül... - jegyeztem meg kissé bizonytalanul. - Hiszen én svédül beszélek, nemde?

- Hm. Inkább úgy vélem, hogy norvégül. Mindenesetre nem svédül - felelte.

Úgy jártam tehát, mint Verne hőse, Paganel, aki szórakozottságában a portugál nyelvet tanulta meg a spanyol helyett.

Mindazonáltal sokat beszélgettem a professzorral... mondjuk, norvégül. Tőle kaptam a többi között egy Kristianiában megjelenő újságot. Ebben a lapban érdekes beszámolót olvastam egy norvég expedícióról, amely nem sokkal ezelőtt tért vissza az Atlanti-óceán északi részén tett mélytengeri kutatóútjáról.

Edinburgh-be érkezésem után nyomban rövid angol nyelvű ismertetést írtam erről az expedícióról a Nature-nek, amelynek megjelenése óta, bátyámmal együtt, szorgalmas pétervári olvasói voltunk. A segédszerkesztő megköszönte írásomat, és az itt szokásos tapintattal hozzátette, hogy angolságom "egészen korrekt", mindamellett kívánatos volna "több, e nyelvben jellegzetes fordulatot" használnom. El kell mondanom, hogy Oroszországban tanultam meg angolul. Bátyámmal együtt lefordítottuk Page A geológia filozófiája és Herbert Spencer A biológia alapjai című művét. Mivel azonban csak könyvekből ismertem a nyelvet, nagyon rossz volt a kiejtésem, és skót háziasszonyom csak nagy keservesen értett meg. Leányával gyakran írásban érintkeztünk: papírszeletekre írtuk a mondanivalónkat. Ami "az angol nyelv jellegzetes fordulatait" illette, nyilván egészen mulatságos hibákat ejtettem. Emlékszem például egy esetre, amikor rengeteget nevettünk egy pohár tea kapcsán. Nyilván hiányos nyelvtudásom miatt háziasszonyom úgy tekintett rám, mint az ismert mese mindent-megivó hősére. Hadd hozzam fel azonban védelmemre, hogy mind az angolul olvasott geológiai művekből, mind Spencer biológiájából hiányzott e fontos témakörnek - a teaivásnak - a taglalása.

Előfizettem az Izvesztyija Russzkovo Geograficseszkovo Obscsesztvá-ra (az Orosz Földrajzi Társaság Közlönye), és hamarosan alkalmi cikkeket kezdtem küldözgetni a Times-nak az orosz földrajzi expedíciókról. Przsevalszkij ebben az időben járt Közép-Ázsiában, és utazásai iránt nagy érdeklődés nyilvánult meg Angliában.

A magammal hozott pénz azonban így is gyorsan fogyott, s mivel valamennyi Oroszországba írt levelemet elfogták, nem közölhettem rokonaimmal a címemet. Ezért néhány hét múlva felkerekedtem, és Londonba utaztam; úgy véltem, a fővárosban hamarabb találok megfelelő munkát. P. L. Lavrov még mindig ott szerkesztette a Vperjod-ot, de mivel hamarosan vissza akartam térni Oroszországba, s az orosz lap szerkesztőségét nyilván ügynökök figyelték, nem mentem el oda.

Sehol sem olyan nehéz az emigráns élete, mint Londonban. Ha az ember már beilleszkedett, és állandó jövedelemre tett szert, akkor talán még meg is szeretheti ezt a várost, ahol függetlenül és viszonylagos szabadságban élhet. Eleinte azonban rendkívül keserves a külföldi sora Londonban, kivált ha munkás az illető.

Miután lakást találtam, első utam természetesen a Nature szerkesztőségébe vitt. Keltie, a segédszerkesztő, nagyon szívélyesen fogadott. Mint megtudtam, a kiadó nagyobb teret kíván biztosítani a lapban az annotációknak, és az a véleménye, hogy én éppen azt művelem, amire szüksége van. Ezért kijelöltek számomra egy íróasztalt, amely valósággal roskadozott a különféle nyelvű tudományos folyóiratok súlya alatt.

- Jöjjön be minden hétfőn, Mr. Levasov - mondták -, nézze át ezeket a lapokat, és ha talál bennük valami figyelemreméltót, írjon rövid ismertetést, vagy jelölje meg a szóban forgó cikket, aztán majd elküldjük egy szaktudósnak.

Keltie természetesen nem tudta, hogy minden cikkemet háromszor-négyszer is átírom, és csak akkor merem megmutatni neki, ha már végre elég angolosnak találom. A szaklapokat azonban kölcsönadták, és csakhamar már képes voltam megélni a Nature-től és a Times-tól kapott szerény honoráriumból. Az utóbbinál hetenként egyszer - minden csütörtökön - fizettek az alkalmi munkatársaknak, amit én nagyszerű szokásnak tartottam. Néha persze semmi érdekessel sem szolgálhattam a Przsevalszkij-expedícióról, és ilyenkor a más orosz tájakról szóló írásaimat sem közölték, mivel nem tarthattak érdeklődésre számot a sajtóban. Ezekben a hetekben beértem üres teával és kenyérrel.

Egy alkalommal Keltie néhány orosz könyvet vett le a polcról, és felkért, írjak róluk recenziót a Nature-be. Meglehetősen zavarba jöttem, amikor megpillantottam a jégkorszakról és az Ázsia hegyrajzáról írott tulajdon műveimet. Bátyám nem mulasztotta el, hogy beküldje őket kedvenc folyóiratának. Fogas helyzetbe kerültem. A könyveket beraktam kézitáskámba, és hazaindultam, hogy otthon megfontoljam a dolgot.

"Nohát, mit csináljak velük? - tettem fel magamnak a kérdést. - Semmiképpen sem dicsérhetem a könyveket, de nem is szidhatom a szerzőjüket, mivel egyetértek vele."

Végül a következőt határoztam el: másnap visszaviszem a könyveket, és megmagyarázom Keltie-nek, hogy bár Levasov néven mutatkoztam be, valójában én vagyok e könyvek szerzője, s ezért nem írhatok róluk recenziót.

Keltie már olvasott a lapokban Kropotkin szökéséről, és most nagy örömmel hallotta, hogy a szökevény biztonságban van angol földön. Kétségeimet illetően nagyon logikusan megjegyezte, hogy nem kell feltétlenül dicsérnem vagy elmarasztalnom a szerzőt: elegendő, ha egyszerűen ismertetem műveinek tartalmát. Ettől fogva barátok lettünk, és mind a mai napig azok is maradtunk.

1876 novemberében vagy decemberében azt olvastam a Vperjod "levelesládájában", hogy Oroszországból érkezett levelének átvétele végett K. fáradjon be a szerkesztőségbe. Azt hittem, nekem szól az üzenet, és bementem. Hamarosan összebarátkoztam mind P. L. Lavrovval, mind a lap szedését végző fiatalokkal.

Abban a meggyőződésben kopogtattam be a szerkesztőség ajtaján, hogy így, szakáll nélkül, cilinderben, senki sem ismer fel.

- Mr. Lavrov itthon van? - érdeklődtem legkiválóbb angolságommal az ajtót nyitó hölgytől.

Nem is mutatkoztam be. Később azonban kiderült: ez a hölgy - aki ugyan soha életében nem látott, de ismerte a bátyámat Zürichből - azonnal felismert, és sietve jelentette, hogy ki jött.

- Tüstént megismertem - mondta később. - A szeme árulta el: a bátyjának van ilyen szeme.

Ez alkalommal nem sokáig maradtam Angliában. Az újságírói és irodalmi munkánál sokkal élénkebb tevékenységre vágytam. A legelső napoktól fogva igyekeztem kapcsolatba lépni munkásokkal, és a szocializmusról kezdtem velük beszélgetni. Akkoriban (1876-ban) azonban az angol munkások még hallani sem akartak a szocializmusról. Látókörük nem terjedt túl a trade-unionokon és a szövetkezeteken.

Nem is tudom, mit csináltam volna a továbbiakban Londonban, ha svájci barátaim nem találnak számomra állandó munkát országukban. Élénk levelezésben álltam James Guillaume-mal, a Jurai Föderáció aktív tagjával. És mihelyt olyan állandó geográfiai munkához jutottam, amelyet Svájcban végezhettem, átköltöztem oda. Az Oroszországból érkező levelekből - végre már ilyeneket is kaptam - azt vettem ki, hogy nyugodtan külföldön maradhatok, mivel odahaza nem készül különösebb esemény. Ebben az időben a lelkesedés hulláma csapott át Oroszországon az évszázados török iga ellen felkelt szlávok iránt. Legjobb barátaim - Szergej Sztyepnyak, Dmitrij Klements és még sokan mások - a Balkán-félszigetre indultak, hogy csatlakozzanak a szabadságharcosokhoz. "Olvassuk a Daily News tudósításait a törökök bulgáriai vérengzéseiről - írták levelükben barátaim -, sírunk, amikor erről olvasunk, és most sietve jelentkezünk önkéntesnek vagy ápolónőnek a felkelők osztagaiba."

Eszerint tehát már 1877 januárjában Svájcban voltam, ahol is beléptem a Jurai Föderációba, és La Chaux-de-Fonds-ban letelepedvén, megkezdtem anarchista tevékenységemet.

 

2
AZ INTERNACIONÁLÉ ÉS A NÉMET SZOCIÁLDEMOKRÁCIA. -
AZ INTERNACIONÁLÉ ERŐINEK GYARAPODÁSA FRANCIAORSZÁGBAN,
SPANYOLORSZÁGBAN ÉS OLASZORSZÁGBAN

Az Internacionálé Jurai Föderációja fontos szerepet játszott a szocializmus modern fejlődésében.

Szokott jelenség, hogy miután egy politikai párt valamely célt tűz maga elé, és kijelenti, hogy ragaszkodik e program végrehajtásához, hamarosan két frakcióra bomlik. Az egyik hű marad az eredeti célkitűzésekhez, a másik - bár azt állítja, hogy egy jottányit sem tért el azoktól - bizonyos engedményeket tesz, majd fokozatosan, kompromisszumról kompromisszumra haladva, megtagadja az eredeti programot, és a mérsékelt reformok pártjává lesz.

Effajta szakadás állt be a Nemzetközi Munkásszövetségben is. Megalakulásakor az Internacionálé nyíltan meghirdetett szándéka a magántulajdon megsemmisítése, és a javak előállításához szükséges valamennyi eszköznek a termelők részére történő átadása volt. A Szövetség felhívta a világ munkásait, hogy saját szervezeteikbe tömörülve vegyék fel a közvetlen harcot a kapitalizmussal, dolgozzák ki a létfontosságú cikkek termelése és fogyasztása szocializálásának módját, és - amikor kellően felkészülnek erre - sajátítsák ki a termelési eszközöket, és szervezzék meg a fogyasztást, függetlenül a mai politikai rendszertől, mert azt úgyis alapvetően meg kell változtatni. Az Internacionálé ily módon azt a hatalmas változást tűzte ki célul, amelyet előbb az agyakban, majd magában az életben kell megvalósítani. A Szövetségre várt a feladat, hogy végrehajtsa a forradalmat, amely az általános szolidaritáson alapuló haladás új korszakát hivatott megnyitni az emberiség előtt. Ez az eszmény sok millió európai munkást serkentett tettre, s a kor legkiválóbb elméit nyerte meg a Szövetség számára.

Mindazonáltal hamarosan két frakció kezdett kialakulni az Internacionáléban. A Franciaország teljes vereségével végződő 1870-es háború és a Párizsi Kommün szétzúzása után - amikor olyan drákói törvényeket léptettek életbe a Nemzetközi Munkásszövetség ellen, amelyek egyfelől megfosztották a franciákat a mozgalomban való részvétel lehetőségétől, másfelől amidőn megvalósult a németek 1848 óta dédelgetett álma: az "egyesült" Németország, s ott bevezették a parlamenti rendszert - a németek kísérletet tettek arra, hogy megváltoztassák az egész szocialista mozgalom célkitűzéseit és módszereit. A szociáldemokraták - ahogyan az új párt tagjai nevezték magukat - jelszava ez lett: a hatalom megragadása a fennálló államrenden belül. A pártnak a Reichstag-választásokon elért első sikerei nagy reményeket ébresztettek. A szociáldemokrata képviselők száma előbb kettő volt, azután hétre, majd kilencre emelkedett; ezért még néhány megfontolt ember is azzal számolt, hogy a XIX. század végére a szociáldemokratáknak többségük lesz a német parlamentben, és megfelelő törvények alkotásával létrehozhatják a szocialista népállamot. A párt célkitűzései hovatovább elveszítették szocialista jellegüket. A munkásszervezetek által létrehozandó társadalmi rend helyére az ipar állami igazgatásának - vagyis az államszocializmusnak, helyesebben: az államkapitalizmusnak - az eszménye került. Így például a svájci szociáldemokraták erőfeszítései politikai téren jelenleg a centralizációra és a föderalizmus elleni harcra irányulnak, míg gazdasági téren a vasutak állami kezelésbe vételét, valamint a bankrendszernek és a szeszes italok árusításának állami monopóliumát szorgalmazzák. A földbirtoknak és a főbb iparágaknak az állami igazgatása, továbbá a fogyasztás állami irányítása lesz a következő lépés a közeli vagy távolabbi jövőben - mondják ők.

A német szociáldemokrata párt egész életét és tevékenységét csakhamar teljesen a parlamenti választás szempontjainak rendelte alá. A szakszervezetekben egyre inkább csak a politikai harcot támogató segédcsapatot látták, s rosszallták a sztrájkokat, mivel azok elvonják a munkások figyelmét a választási küzdelemről. A szociáldemokrata vezérek ugyanakkor még ellenségesebben szemléltek minden népi megmozdulást, mindenfajta forradalmi agitációt - amely Európa valamely országában jelentkezett -, mint a tőkés sajtó.

A latin országokban azonban meglehetősen kevés követőre talált az új áramlat. Az Internacionálé szekciói és föderációi hűek maradtak a Szövetség megalapításakor meghirdetett elvekhez. A latin népek munkássága történelmi fejlődésének következtében föderalista volt, ellenségesen fogadta a központosított állam gondolatát, s emellett még forradalmi hagyományokkal is rendelkezett; természetes hát, hogy nem követhette a németek belső fejlődésének útját.

A szocialista mozgalom szétválása két irányzatra mindjárt a francia-német háború után kirajzolódott. Mint már említettem, az Internacionálé központi irányító szervet hozott létre: a Londonban székelő Főtanácsot. A Főtanács, mivel két német - Engels és Marx - volt a lelke, hamarosan az új szociáldemokrata mozgalom fő erődjévé vált. A latin föderációk ihletői és szellemi vezérei Bakunyin és barátai lettek.

A marxisták és a bakunyinisták közötti ellenségeskedést nem személyi versengés okozta. Ez elkerülhetetlen összecsapás volt a föderalizmusnak és a centralizációnak, a szabad kommünöknek és az állam atyai irányításának, a néptömegek szabad alkotó cselekvésének és a tőkés rend létrehozta viszonyok törvényes megreformálásának elvei között. A latin szellem és a germán Geist[53] ütközött itt meg, amely a csatamezőn aratott győzelme után a tudományban, a filozófiában és a szocializmusban egyaránt Franciaország fölé akart kerekedni. Ezért állította szembe a szocializmus állítólag "tudományos" értelmezését a mások "utópista" szocializmusával.

Az Internacionálé 1872-es hágai kongresszusán a londoni Főtanács, a fiktív többségre támaszkodva, kizáratta a Nemzetközi Munkásszövetségből Bakunyint, továbbá barátját, Guillaume-ot és az egész Jurai Föderációt. Mivel azonban nyilvánvaló volt, hogy a spanyol, az olasz és a belga föderáció a juraiak pártjára kel, a kongresszus megpróbálta feloszlatni az Internacionálét. Úgy döntött, hogy az új Főtanács - amely néhány szociáldemokratából állt - tegye át székhelyét New Yorkba, ott ugyanis nem működött egyetlen olyan munkásszervezet sem, amely ellenőrizhette volna a Főtanács tevékenységét. Attól fogva senki sem hallott róla, míg a spanyol, az olasz, a belga és a jurai föderáció még öt vagy hat esztendeig működött, és minden évben megtartotta szokásos kongresszusát.

Abban az időben, amikor Svájcba érkeztem, a Jurai Föderáció az Internacionálé központja és közismert hangadója volt. Bakunyin ugyan nem sokkal azelőtt (1876. július 1-én) halt meg Bernben, a Föderáció azonban továbbra is megőrizte azt a helyét, amelyet az ő szellemi befolyása idején foglalt el. Egy hónappal elhunyta után ugyancsak Bernben ült össze az Internacionálé kongresszusa, hogy Bakunyin sírjánál megkíséreljék a marxisták és bakunyinisták összebékítését. Guillaume egyik levelében beszámolt nekem erről, de én előre láttam, hogy ez nem fog sikerülni. Guillaume azonban őszintén kívánta a kibékülést, és őszintén akart békejobbot nyújtani. Ez részben meg is történt. Mindkét felet felhatalmazták arra, hogy olyan jellegű szocialista tevékenységet folytasson, amilyet szükségesnek lát. Ha Németországnak a parlamentáris szociáldemokrácia felel meg a legjobban - ám legyen. Az anarchisták nem fogják ezért támadni a németeket. Viszont a németek se szóljanak bele abba, hogy milyen úton halad Olaszország, Spanyolország, Svájc és Belgium, s ne nyúljanak olyan mocskos módszerekhez, mint például az ötvenes években, amikor a marxisták besúgással vádolták Bakunyint.

A berni kongresszuson Liebknecht és Bebel pártja nevében szavatolta ezt.

És miközben az engesztelő ömlengések egymást követték, Genfben egyszer csak megjelent Becker epés dörgedelme a bakunyinisták ellen. Ez az írás felajzotta a kedélyeket, s a marxisták és a bakunyinisták között kiújult az ellenségeskedés.

Franciaországban, Spanyolországban és Olaszországban úgy alakult a helyzet, hogy a kormányok csupán azért nem szánták rá magukat a munkásmozgalom szétzúzására és a nyílt fehérterrorra, mivel a dolgozókban elevenen élt a forradalmi szellem, amely még a francia-porosz háború előtt fejlődött ki, s amelyet az Internacionálé támogatott. Mint ismeretes, nem sok hiányzott ahhoz, hogy egy Bourbon-Chambord gróf foglalja el a francia trónt. Mac-Mahon csupán azért maradt meg a köztársaság elnökének, hogy előkészítse a monarchia restaurációját. Már az új uralkodó - V. Henrik - ünnepélyes párizsi bevonulásának a napját is kitűzték, sőt a koronával és az "V. Henrik" jelével ékesített lószerszám is elkészült már. Ismeretes továbbá, hogy a monarchiát azért nem sikerült visszaállítani, mert Gambetta és Clémenceau - az opportunista és a radikális - Franciaország jelentős részén felfegyverzett bizottságokat hozott létre, s ezek az államcsíny első hírére felkelést indítottak volna. E bizottságok tulajdonképpeni erejét azonban a munkások jelentették, akik közül azelőtt sokan tartoztak az Internacionáléhoz, és megőrizték a régi szellemet. Személyes tapasztalataim alapján még hozzátehetem ehhez, hogyha a burzsoázia radikális vezérei a döntő pillanatban meginognak, a bizottságokban részt vevő munkások - kivált délen - éppen ellenkezőleg: élve a legelső alkalommal, felkelést robbantottak volna ki a köztársaság védelmére, s ez szocialista irányban fejlődött volna tovább.

Ugyanezt mondhatjuk el Spanyolországról is. Mihelyt az uralkodót körülvevő klérus és arisztokrácia reakciós lépésekre ösztönözte a királyt, a republikánusok máris felkeléssel fenyegetőztek, amelyben - jól tudták - a munkások képeznék a harcos magot. Csupán Katalóniában több mint százezer munkás tartozott az erős szakszervezetekhez; több mint nyolcvanezer spanyol volt tagja az Internacionálénak, tartotta meg rendszeresen kongresszusait és fizette tagdíját hamisítatlan spanyol kötelességtudattal. Személyes helyszíni tapasztalataim alapján beszélek ezekről a szervezetekről. Tudom, hogy az volt a tervük: kikiáltják a spanyol szövetségi köztársaságot, lemondanak az ország gyarmatairól, fejlődőképes külbirtokaikon pedig kollektivista jellegű kísérlettel próbálkoznak meg. Csupán a felkeléstől való állandó félelem tartotta vissza a spanyol monarchiát a munkás- és parasztszervezetek teljes szétzúzásától és a durva klerikális reakciótól.

Hasonló volt a helyzet Olaszországban is. Bár Észak-Itáliában a szakszervezetek még nem álltak olyan magas fejlődési fokon, mint ma, az ország különféle vidékeit így is behálózták az Internacionálé szekciói és a republikánus csoportok. A monarchia örökösen attól rettegett, hogy a középosztály republikánus elemei összefognak a forradalmi érzésű munkásokkal: ez ugyanis a királyi hatalom végét jelentette volna.

Szóval, most visszatekintve a múltra, a negyed századdal ezelőtti eseményekre, bátran állíthatom, hogy ha 1871 után Európa nem borult a legsötétebb reakció homályába, úgy ez főként annak a forradalmi szellemnek köszönhető, amely még a francia-porosz háború előtt támadt nyugaton, s amelyet a francia összeomlás után az Internacionálé anarchista elemei - a blanquisták, a mazzinisták és a spanyol "kantonalisták" (a szövetségi köztársaság hívei) - tartottak ébren.

A marxisták persze - akiket teljesen lefoglaltak a helyi választási küzdelmek - vajmi keveset tudtak minderről. A szociáldemokraták rettegtek kihívni maguk ellen Bismarck haragját, és attól féltek a leginkább, hogy Németországban forradalmi szellem üti fel a fejét, és ez megtorlásokhoz vezet, amelyekkel egyelőre nem tudnak szembenézni, mivel még nem elég erősek hozzá. Ezekből a taktikai megfontolásokból kiindulva a szociáldemokraták nemcsak a nyugati forradalmárokkal helyezkedtek szembe, hanem hovatovább mindennemű forradalmi szellemet meggyűlöltek, és - bárhol is jelentkezett az - dühös kirohanást rendeztek ellene. Még akkor is így jártak el, amikor e szellem Oroszországban kezdett mutatkozni.

Ha Vera Zaszulics merényletet követett el Trepov ellen, ha az orosz diákok és munkások tüntettek a Kazanyi-székesegyház előtt, ha X. olasz vagy Y. spanyol városban a munkások felgyújtották a fináncbódékat, vagy megtagadták az adófizetést, vagy ha forradalmi tréfát űztek valahol - például vörös zászlót tűztek a templomtoronyra a március 18-ára virradó éjszaka -, a Vorwärts minden mérgét és hamisítatlan német káromkodási szókincsét Zaszulicsra és a Kazanyi-székesegyház előtt tüntető orosz diákokra, a lázadó szellemüknek hangot adó olasz és spanyol munkásokra lövellte. "Putschmacherek"[54] - írták róluk megvetőleg Vorwärts-ék, és a saját taktikájuk dicséretét zengték, amelynek eredményeképpen senki sem merészelt gorombasággal felelni a rendőr gorombaságára: a választások napjára tartogatták az energiájukat, amikor arra kell rávenniük a munkásokat, hogy erre vagy arra a szociáldemokrata jelöltre szavazzanak.

Mac-Mahon idején semmi szín alatt sem jelenhetett meg forradalmi újság Franciaországban. Még a Marseillaise éneklése is bűnnek számított. Emlékszem, milyen megdöbbenéssel tapasztaltam a harmadik osztályon utazók ijedtségét, amikor néhány újonc a peronon rágyújtott a forradalom himnuszára: ez ugyanis 1878 májusában történt!

- Hát újra szabad már énekelni a Marseillaise-t? - kérdezték egymástól aggódva.

Franciaországban tehát nem voltak szocialista újságok. A spanyol lapokat kitűnően szerkesztették, és némely spanyol kongresszus kiáltványa remekül foglalta össze az anarchista szocializmus elveit. De hát ki ismeri a spanyol eszméket az ország határain túl? Az olasz lapok meg valamennyien csak kérészéletűek voltak: megjelentek, megszűntek, azután más néven bukkantak fel ismét; s bár némelyiket kiválóan szerkesztették, külföldön senki sem ismerte őket. Ezért lett a Jurai Föderáció a maga francia nyelvű újságaival a latin országok forradalmi szellemének fenntartója és alakítója; ne feledjük, ez a szellem mentette meg Európát a sötét reakció időszakától! A Jurai Föderáció volt továbbá az a bázis, amelyen Bakunyin és követői az egész kontinentális Európa számára érthető nyelven kidolgozták az anarchizmus elméleti tételeit.

 

3
A JURAI KONFÖDERÁCIÓ ÉS VEZETŐI: GUILLAUME, SCHWITZGEBEL,
SPICHIGER, ELISÉE RECLUS, LEFRANÇAIS ÉS MÁSOK

Ebben az időben különféle nemzetiségű kiváló férfiak egész sora tartozott a Jurai Föderációhoz; nagyrészt Bakunyin személyes jó barátai. Legfőbb lapunkat, a Bulletin de la Fédération Jurassienne-t James Guillaume szerkesztette, aki foglalkozására nézve tanító volt, és neuchâteli patríciuscsaládból származott. Erről a középtermetű, vézna emberről - aki mind külsejével, mind elszántságával némileg Robespierre-re emlékeztetett - csak közeli barátai tudták, milyen arany szíve van. Szédületes munkabírása és szívós tevékenysége egyaránt arról tanúskodott, hogy vezetésre született ember. Nyolc esztendőn át küszködött az akadályok tengerével, hogy fenntarthassa a lapot, s emellett a lehető legaktívabban vett részt a Föderáció valamennyi ügyében mindaddig, amíg csak nem kellett elhagynia Svájcot, ahol már egyáltalán nem akadt számára munka. Ekkor Franciaországban telepedett le; idővel ott is tisztelettel fogják emlegetni nevét, mint olyan emberét, aki tevékeny szerepet játszott abban, hogy a népiskolák megszabaduljanak a papi befolyástól.

A Jurai Föderáció adta ki Guillaume: Idées sur l'organisation sociale[55] című brosúráját. Ez a könyvecske az anarchista politikai hitvallást foglalja össze, abban a formájában, ahogy ez a Jurai Föderációban kialakult. A termelők és az ipari munkások szövetségei, az állam közreműködése nélkül, a maguk előállította áruk cseréje céljából közvetlen kapcsolatra lépnek egymással - ez volt a válasz a központosított államok tételére, amelyet akkoriban az államkommunisták, köztük a szociáldemokraták is, mindnyájan hirdettek.

Föderációnk egy másik aktív tagja, az ugyancsak svájci származású Adhemar Schwitzgebel tipikus képviselője volt a vígkedélyű, életvidám és éles eszű francia-jurai órásoknak, akik a berni kanton előhegységeiben élnek. Óravésnökséget tanult, és sohasem igyekezett felhagyni a kétkezi munkával; még a válságok idején is jó kedéllyel és szorgosan gondoskodott népes családjáról, pedig ilyenkor pangott a termelés, és nagyon megcsappantak a bérek. Schwitzgebelnek megdöbbentő érzéke volt ahhoz, hogy első olvasásra felfogja a legbonyolultabb politikai vagy gazdasági kérdést is, majd alaposan megemésztve, világosan, egyszerűen, a munkás szemszögéből adja azt elő, anélkül, hogy mélységét vagy jelentőségét csökkentené. Mindenütt ismerték őt "a hegyekben", és ha a kongresszusokon külföldi munkásokkal találkozott, akkor is ő maradt a kedvenc.

Schwitzgebel teljes ellentétének ismertük Spichigert, az ugyancsak svájci órást. Ő filozófuslélek volt, lassú mozgású és észjárású ember, akit külsejéről ítélve angolnak lehetett tartani. Spichiger minden kérdésnek igyekezett a gyökeréig lehatolni, és következtetéseinek helyességével valamennyiünket megragadott. A problémákat sokoldalúan vizsgálta, miközben reggeltől estig gillos-gépe fölé görnyedve dolgozott.

Sokan csoportosultak e három férfiú köré: néhány komoly, képzett munkás - részben középkorúak, részben idősek -, akik valamennyien szenvedélyesen szerették a szabadságot, és kitörő örömmel vettek részt nagy mozgalmunkban, továbbá mintegy száz lelkes és eleven fiatalember, elsősorban ugyancsak órások. Mindnyájukat önálló gondolkodásmód, gyengédség és az ügy iránti forró odaadás jellemezte; a forradalomért minden áldozatra hajlandók voltak. A Föderációhoz csatlakozott néhány - most emigrációban élő - volt kommünár is. Közéjük tartozott Elisée Reclus, a nagy földrajztudós; hétköznapi életében, viselkedésében tipikus puritán volt, míg szellemét tekintve a XVIII. század francia filozófus enciklopédistáira emlékeztetett. Olyan embernek ismertük, aki másokat ihlet meg, de maga sohasem parancsolgat, és nem is fog parancsolgatni embertársainak. Anarchista volt: anarchizmusát a különféle éghajlati viszonyok közepette tanyázó, a civilizáció különféle fokain álló emberek életmódjának sokoldalú és alapos tanulmányozásából vezette le. Munkái a XIX. század legkiválóbb művei közé tartoznak, stílusa szépségével is hat az olvasóra, de visszhangra talál annak gondolkodásában, lelkiismeretében is. Amikor belépett egy anarchista lap szerkesztőségébe, első kérdése ez volt:

- Mondják, mit tegyek?

Akkor is ezt kérdezte, ha a szerkesztő hozzá képest gyermek volt. S miután választ kapott, tüstént az asztalhoz ült, hogy - akárcsak a szerkesztőség valamelyik szürke kis munkása - megfelelő számú sort írjon a következő számba. A Kommün idején Reclus egyszerűen puskát fogott, és beállt a sorba. Amikor pedig ő kért fel valakit munkatársnak világhírű földrajzi munkájának egyik vagy másik kötetéhez, s az illető félénken megkérdezte, hogy mit tegyen, Reclus ezt felelte:

- Itt vannak a könyvek, itt az asztal. Tegyen, amit jónak lát.

Az ő társa volt az idős Lefrançais, volt tanító. 1848 óta már harmadízben élt számkivetésben: emigrálni kényszerült ugyanis az 1848-as júniusi napok, a Louis Bonaparte-féle államcsíny után, és most, 1871-ben is. Tagja volt a Kommünnek, vagyis azok közé tartozott, akikről azt terjesztették, hogy a Kommün bukása után sok millió frankkal a zsebükben távoztak. A burzsoá sajtó eme állításának "hitelességét" már abból is megítélhetjük, hogy Lefrançais mint poggyászkiadó dolgozott a lausanne-i pályaudvaron, s egy ízben csaknem összeroppant egy olyan súly alatt, amely az övénél fiatalabb vállat követelt. Lefrançais-nak a Párizsi Kommünről szóló könyve az egyetlen mű, amely a mozgalom igazi történelmi jelentőségét a való színben tünteti fel.

- Én kommunista vagyok, és nem anarchista, ha éppen tudni akarják - jelentette ki. - Képtelen vagyok a magukfajta őrültekkel együttműködni.

Valójában pedig kizárólag velünk működött együtt.

- Mert az emberek közül csak a magukfajta őrülteket tudom szeretni - mondta. - Ha az ember magukkal dolgozik, megmaradhat annak, ami.

A Párizsi Kommünnek még egy tagja élt a közelünkben: Pindy, az Észak-Franciaországból származó asztalos, Párizs fogadott gyermeke. Egy nagy sztrájk idején ismerték meg főváros-szerte és nagyra becsülték erélyéért, józan eszéért. Ezt a munkabeszüntetést közvetlenül az Internacionálé létrehozása után szervezték, és a Szövetség is támogatta. 1871-ben Pindyt beválasztották a Kommünbe, amely a Tuileriák palotájának gondnokává nevezte ki. Amikor a versailles-i csapatok bevonultak Párizsba, százával gyilkolták le a foglyokat, és legalább három emberről tudjuk bizonyosan: azért lőtték agyon, mert Pindynek nézték. A harcok elülte után mégis akadt védelmezője: egy bátor varróleány elrejtette, és hidegvérűségével megmentette, amikor a katonák átkutatták a házát. Később a felesége lett. Pindy a kútról jövet éppen akkor lépett a lakásba, amikor ott javában állt a házkutatás. Késő volt elrejtőznie. A fiatal varrónő azonban nem veszítette el a lélekjelenlétét. A bátyjának mondta Pindyt, és megkínálta a katonákat egy pohárka borral. Pindy mellettük állt. A katonák elbeszélgettek velük, felhajtották borukat, és továbbmentek a következő lakásba. Pindynek csak egy esztendő elmúltával sikerült feleségével együtt észrevétlenül eltűnnie Párizsból, és átjutnia Svájcba. Ott kitanulta a próbajel-sajtolást. Reggeltől késő délutánig ott állt az izzó kemence mellett, míg estéit maradéktalanul a propagandamunkának szentelte, amelyben a forradalmár szenvedélyessége nagyszerűen párosult nála a párizsi munkásokra jellemző józan ésszel és szervezőkészséggel.

Paul Brousse fiatal orvos volt akkoriban, rendkívül élénk eszű, lármás, éles nyelvű és eleven, aki mértani következetességével szívesen boncolgatott és vitt ad absurdum bármely elméletet. Kiváltképp élesen és csípősen bírálta az államot és annak intézményeit. Brousse-nak még arra is jutott ideje, hogy két újságot - egy francia és egy német nyelvű lapot - adjon ki (pedig nem tudott németül), miközben tucatjával írta a hosszú leveleket, és a lelke volt a munkások műsoros összejöveteleinek. Hamisítatlan, lobbanékony "délfrancia" elméjével szüntelenül új csoportok létrehozásán munkálkodott.

A Svájcban velünk dolgozó olaszok közül kiváltképp Bakunyin két jó barátja - Cafiero és Malatesta - emelkedett ki; az ő nevüket mindig együtt emlegetik, és a jövendő olasz nemzedékek is együtt fogják emlegetni. Cafiero fennkölt lelkű és kristálytiszta idealista volt: egész vagyonát a közös ügyre áldozta, és sohasem töprengett azon, hogy miből fog élni másnap; a filozófiai elmélkedésekbe elmerülő gondolkodónak és rendkívül szelíd embernek ismertük meg, mindamellett fegyvert fogott, és elment a Benevento környéki hegyekbe, amikor barátaival egyetemben arra a következtetésre jutott, hogy meg kell kísérelni a szocialista felkelést, jobb híján annak bizonyítására a nép előtt, miszerint a parasztok megmozdulásának komolyabbnak kell lennie, semmint egyszerű zendülésnek az adószedők ellen. Malatesta korábban orvosnak készült, majd a forradalom kedvéért lemondott a tudományos pályáról és vagyonáról: ízig-vérig idealista volt, csupa tűz és szellem. Sohasem törte azon a fejét, mit eszik estére, és lesz-e hol álomra hajtania fejét. Még szobája sem volt, amikor fagylaltot árult London utcáin, hogy ezzel keresse kenyerét, eközben pedig éjszakánként pompás cikkeket írt az olasz lapokba. Franciaországban börtönbe zárták, majd szabadlábra helyezték és kiutasították; Olaszországban másodszor is bíróság elé került, száműzték egy szigetre, megszökött, és álnéven visszatért Itáliába. Malatestát mindig ott találjuk, ahol a leghevesebben dúl a harc: legyen az hazájában vagy külföldön. Immár harminc esztendeje éli ezt az életet. És bármikor is találkozzunk vele - a börtönből való szabadulása vagy a szigetről való szökése után -, mindig ugyanolyan friss, amilyennek utoljára láttuk. Állandóan készen áll arra, hogy elölről kezdje a harcot; mindig lenyűgöz az emberiség iránti szeretetével, s azzal, hogy egy fikarcnyi gyűlöletet sem táplál ellenfelei és börtönőrei iránt; mindig tartogat szívből jövő mosolyt barátai, s gyengédséget a gyermekek számára.

Orosz ember nagyon kevés volt közöttünk, mivel honfitársaink többsége a szociáldemokrácia követőjéül szegődött. Mindamellett velünk tartott Herzen régi barátja, N. I. Zsukovszkij, aki 1863-ban hagyta el Oroszországot: remek megjelenésű, elegáns és okos férfiú, a munkások kedvence. Mindenkinél inkább rendelkezett azzal a tulajdonsággal, amit a franciák l'oreille du peuple-nek[56] neveznek. A munkások mindig szívesen hallgatták, mert értett ahhoz, hogy fellelkesítse a népet, megmagyarázván azt a szerepet, amely a társadalom átalakításában vár a dolgozó tömegekre. Fényes történelmi távlatokba nyújtott bepillantást, s ezzel mindig lelket öntött a munkásokba; mestere volt annak, hogy megvilágítsa a legbonyolultabb gazdasági kérdéseket, s ugyanakkor őszinteségével és mélységes meggyőződésével felvillanyozza hallgatóit. Egy ideig velünk dolgozott N. V. Szokolov volt vezérkari tiszt - Paul-Louis Courier és Proudhon követője - is. Az előbbit bátorságáért, az utóbbit filozófiai nézeteiért tisztelte. A Russzkoje Szlovo című folyóiratban megjelent cikkeivel és a Renegátok című könyvével sok embert nyert meg Oroszországban a szocializmusnak.

Csak azokat említem itt meg, akik mint publicisták, kongresszusi küldöttek vagy szervezők széles körben ismertté váltak. Eközben pedig azt kérdem magamtól: nem azokról kellene-e inkább írnom, akiknek a neve sohasem jelent meg nyomtatásban, noha éppen olyan fontos szerepet töltöttek be a Föderáció életében, mint bármely publicistánk? Ne azokat a közkatonákat említsem-e inkább, akik mindig készek bármily megmozduláshoz csatlakozni, és sohasem kérdezik, nagy vagy kis akcióról, dicső feladatról vagy aprómunkáról van-e szó, gyümölcsöző eredményekkel jár-e az, vagy csak ezernyi gondot hoz nekik és családjuknak?

Szólnom kellene még két németről - Wernerről és Rinkéről - is, akik gyalog tették meg az utat Svájcból az Internacionálé belgiumi kongresszusára; Albarracínról, a spanyol diákról, akit a takácsok sztrájkja az alcoyi kommün vezérévé emelt, és sok más elvtársunkról; de attól tartok, hogy e sebtében papírra vetett soraimmal nem vagyok képes érzékeltetni azt az óriási tiszteletet és szeretetet, amellyel mindazok övezték kis családunkat, akik tagjait személyesen ismerték.

Miután a Jurai Föderáció tagja lettem, minden időmet a propaganda- és az agitációs munka foglalta le. De ekkor már láttam, milyen sokat lehet és kell még tenni az anarchizmus tudományos és filozófiai megalapozása érdekében. Ebbe azonban csak később, 1879-ben fogtam, amikor hozzáláttam a Le Révolté kiadásához. Az első esztendőkben a hétköznapi propagandamunka töltötte be minden percemet.

 

4
LA CHAUX-DE-FONDS-BAN. - A VÖRÖS ZÁSZLÓ BETILTÁSA SVÁJCBAN. -
AZ ÚJ TÁRSADALMI REND

Valamennyi általam ismert svájci város közül talán La Chaux-de-Fonds a legkevésbé rokonszenves. Magas, kopár fennsíkon fekszik, és télen a hideg szél süvölt utcáin. Legalább annyi hó esik itt, mint Moszkvában, de legalább oly gyakran olvad el, s esik újra, mint Pétervárott. Számunkra azonban az volt a fontos, hogy eszméinket terjesszük ebben a központban, és több életet vigyünk a helyi propagandamunkába. Itt élt Pindy, Spichiger, Albarracín és két blanquista: Ferré és Jealot. Alkalomadtán ellátogathattam innen Guillaume-hoz Neuchâtelbe és Schwitzgebelhez a St. Imier-völgybe.

Új élet kezdődött számomra, amelynek minden percét szeretett munkám foglalta le. Számos gyűlést tartottunk; ezeknek hirdetményeit magunk hordtuk ki a kávézókba és a műhelyekbe. Hetenként egyszer tartottunk összejövetelt a szekciókban, ilyenkor nagyon élénk vitákat folytattunk. Ellátogattunk továbbá a politikai pártok gyűléseire, hogy ott is hirdessük az anarchizmust. Nagyon sokat utaztam, felkerestem más szekciókat, segítettem nekik.

Azon a télen sok ember rokonszenvét vívtuk ki, annak ellenére, hogy az órásiparban jelentkező válság erősen akadályozta munkánk rendszerességét. A munkásoknak a fele munka nélkül volt, vagy csak hetenként néhány órát dolgozott. A városi képviselőtestületek ezért arra kényszerültek, hogy olcsó étkezdéket nyissanak. Még a La Chaux-de-Fonds-i szövetkezeti műhely is csak nagy üggyel-bajjal tudott munkához jutni, noha jó hírnévnek örvendett. Ezt a műhelyt anarchisták alapították, és a jövedelmet egyenlően osztották fel a tagok között. Spichiger - bár mestere volt a gillosálásnak - egy időben kénytelen volt azzal keresni a kenyerét, hogy gyapjút kártolt egy kárpitosnak.

Abban az évben (1877) mindnyájan részt vettünk Bernben a vörös zászlós tüntetésen. A reakció hulláma Svájcot is elérte, és a rendőrség - az alkotmány ellenére - megtiltotta, hogy végighordozzák az utcákon a munkások zászlaját. Meg kellett hát mutatnunk, hogy a dolgozók - legalábbis néhány városban - nem engedik lábbal tiporni jogaikat, és ellenállnak. A Párizsi Kommün évfordulóján mindnyájan Bernbe utaztunk, hogy a tilalom ellenére vörös zászlóval vonuljunk fel az utcákon. Természetesen megütköztünk a rendőrséggel, s eközben két elvtársunkat kardcsapás érte, két rendőr elég súlyosan megsebesült. Egy vörös zászlót azonban mégiscsak sikerült elvinnünk addig az épületig, amelyben a lelkes hangulatú gyűlést tartottuk. Talán mondanom sem kell, hogy az úgynevezett munkásvezérek mindvégig ott voltak sorainkban, és a többiekkel együtt verekedtek. Mintegy harminc svájci állampolgárt vontak felelősségre, aki maga jelentette ki a vizsgálóbírónak, hogy részt vett a tüntetésben, és követelte, hogy állítsák bíróság elé. Azok, akik megsebesítették a rendőröket, előreléptek, és maguk jelentkeztek. A pör sokak rokonszenvét fordította felénk. A tárgyalóteremben közömbös emberek helyett figyelmes, részben együttérző hallgatóság foglalt helyet. Semmi sem hat úgy a népre, mint a bátorság. Sokan értették meg, hogy szabadságjogaikat csak szívós harcban védhetik meg azoktól, akik e jogokra törnek. Ezért volt viszonylag enyhe az ítélet: senkit sem ítéltek három hónapnál hosszabb szabadságvesztésre.

Mindazonáltal a berni kormány ezután az egész kanton területén megtiltotta a vörös zászló hordozását. A Jurai Föderáció erre úgy döntött, hogy a tilalom ellenére is kibontjuk a vörös zászlót St. Imier-ben - évi kongresszusunk színhelyén -, és szükség esetén fegyverrel a kezünkben védjük meg. Ez alkalommal felfegyverkeztünk, és elszántuk magunkat arra, hogy a zászló védelmében minden határig elmegyünk. Az egyik térre, amelyen a tüntetőknek el kellett haladniuk, rendőrosztagot vezényeltek, hogy állítsa meg a menetet, míg a közeli mezőn egy polgárőrszakasz tartott lőgyakorlatot. A városon keresztülhaladva, jól hallottuk lövéseiket. Amikor azonban a fúvószene hangjai mellett menetünk a térre ért, és nyilvánvalóvá vált, hogy a rendőrség beavatkozása komoly vérontáshoz vezetne, bántatlanul továbbengedtek bennünket. Így azután akadály nélkül jutottunk el az ülésteremig, ahol megtartottuk a gyűlést. Egyikünk sem kívánta különösebben az összecsapást; de a zárt rendben való felvonulás, és a rezesbanda zenéje olyan lelkes hangulatot teremtett, hogy nehezen tudnám megmondani, mit éreztünk inkább az ülésteremhez érve: megkönnyebbülést, mivel elmaradt a csata, vagy csalódást, mert mindez oly egyszerűen zajlott le. Lám csak, mily bonyolult lény az ember!

Legfőbb tevékenységünk a szocialista anarchizmus elméletének és gyakorlati megvalósításának kidolgozása volt. És ezen a téren a Jurai Föderáció halhatatlan munkát végzett.

A civilizált népeknél felfigyeltünk egy új társadalom csíráira: ez a rend - amely felváltja a régit - az egyenlők társadalma. Ennek tagjai már nem lesznek kénytelenek áruba bocsátani fizikai és szellemi munkaerejüket azoknak, akik a maguk kénye-kedve szerint veszik fel, és eresztik szélnek őket. A jövő társadalmának tagjai tudásukat és képességeiket a termelés érdekében, a köz javára fordíthatják; e célból olyan szervezetekben egyesülnek, amelyek a rendelkezésre álló termelőerőkből igyekeznek minél többet kihozni a köz javára, emellett azonban teljes szabadságot biztosítanak az egyéni kezdeményezésnek. Ez a társadalom rengeteg olyan társulásból áll, amely minden - összefogást követelő - cél érdekében szövetségre lép egymással: ilyenek lesznek az ipari társulások, amelyek a mezőgazdasági, az ipari, a szellemi és a művészeti termeléssel foglalkoznak; ilyenek lesznek a fogyasztási egyesülések, amelyek részint a lakásról, az egészségügyi ellátásról gondoskodnak, részint élelemmel, ruhával stb. látják el az embereket.

Létrejönnek továbbá a fogyasztási egyesülések egymás közötti, és az ipari társulásokkal létrehozott szövetségei. S végül egész országokra vagy több országra kiterjedő átfogó társulások születnek; ezeknek tagjai az egy ország keretein túllépő gazdasági, szellemi, művészi és erkölcsi igényeik kielégítése céljából egyesülnek. Mindezek az egyesülések és társulások kizárólag szabad elhatározásukból lépnek szövetségre egymással. Így működnek már ma is együtt a különféle országok vasúttáraságai és postái, pedig nincs is központi vasúti vagy postai irányító szervük, sőt, az előbbieket kizárólag önös érdekek vezérlik, míg az utóbbiak különböző, gyakran ellenséges államok hatáskörébe tartoznak. Ugyanígy működnek a meteorológiai intézmények, az alpinista klubok, az angol mentők, a kerékpáros-, a tanár- és az íróegyesületek stb., amelyek valamely fajta közös munka, vagy éppenséggel a szórakozás érdekében egyesülnek. Semmi sem fogja gátolni a termelés új formáinak és a legkülönfélébb szervezeteknek a fejlődését; az egyéni kezdeményezés ösztönzésben részesül, míg az egyformaságra és a centralizációra irányuló tendenciák útjába akadályok gördíttetnek. Amellett ez egyáltalán nem lesz kikristályosodott, megváltozhatatlan formákba merevedett társadalom, éppen ellenkezőleg: szüntelen mozgásban lesz, mint minden élő, fejlődő organizmus. Semmiféle kormányra sem lesz szükség, mivel minden olyan esetben, amelyet a mai kormányok a hatáskörükbe tartozónak ítélnének, a teljességgel szabad egyezségek és szövetségi szerződések helyettesítik majd az irányító szervet, feltétlenül csökken a konfliktusok száma, s ha mégis sor kerül rájuk - választott döntőbíróság simítja el őket.

Egyikünk sem becsülte le az előttünk kirajzolódó fordulat fontosságát és nagyságát. Tudatában voltunk annak, hogy a ma általánosan elfogadott elveket - ilyen például a föld, a gyárak, a bányák, a lakóházak stb. magántulajdonának szükségessége az ipar fejlesztése érdekében, és a bérrendszer mint az emberek munkára való kényszerítésének eszköze - csak hosszabb idő eltelte után szorítják ki az olyan magasabb rendű fogalmak, mint a társadalmi tulajdon és termelés. Tudtuk, hogy előbb a propaganda kimerítő időszaka következik, majd hosszan tartó harc, számtalan egyéni és kollektív megmozdulás a tulajdonviszonyok mai formái ellen; hogy személyes áldozatokra, forradalmi kísérletekre, helyi felkelésre van szükség ahhoz, hogy a tulajdonról alkotott mai elképzelések megváltozzanak. Legalább ennyire tisztában voltunk azzal is, hogy a civilizált népek nem akarnak, de nem is tudnak egyszeriben lemondani a hatalom szükségességének ma uralkodó elvéről, amelyet mindnyájan az anyatejjel szívtunk magunkba. Sok esztendős propagandára, a hatóságok elleni megmozdulások hosszú sorára, és a történelemből - a mai elméletek szerint - következő tanulságok teljes átértékelésére van szükség, hogy az emberek megértsék: mekkorát tévedtek, amikor kormányuknak és törvényeiknek tulajdonították mindazt, ami valójában a saját szokásaik és társadalmi ösztöneik eredménye. Mindennek tudatában voltunk. De tudatában voltunk annak is, hogy amikor forradalmi változást hirdetünk e két területen, a haladás irányába, s nem ellene vonulunk.

Amikor közelebbről is megismerkedtem a nyugat-európai munkásokkal és a velünk rokonszenvező értelmiségiekkel, csakhamar meggyőződtem arról, hogy ők sokkal többre tartják személyes szabadságukat, mint személyes jólétüket. Ötven évvel ezelőtt a munkások hajlandók lettek volna eladni személyes szabadságukat különféle uraiknak, sőt, még egy Cézárnak is, ha azok anyagi javakat ígérnek érte cserébe. De ma már nem ez a helyzet. Meggyőződtem arról, hogy a latin országok munkásai nem hisznek többé vakon a választott vezetőkben, még akkor sem, ha azok a legkiválóbb munkásvezérek közül valók. "Először tudnunk kell, mire van szükségünk, aztán majd mi magunk végezzük el azt a legjobban" - hallottam gyakran a munkásoktól, s ez a gondolat szélesebb körben terjedt el közöttük, mint ahogy azt hihetnők. Az Internacionálé Alapító Üzenete e szavakkal kezdődött: "A munkásoknak maguknak kell kiharcolniuk saját felszabadulásukat", s ez az eszme mély gyökereket eresztett a közgondolkodásban. A Párizsi Kommün szomorú tapasztalatai csak megerősítették ezt a felfogást.

A kommünárok felkelésekor a középosztály számos képviselője maga is hajlandó volt kísérletet tenni a szocializmus irányában, vagy legalábbis ellenállás nélkül figyelni e kísérletet.

- Amikor testvéremmel kis lakásunkból az utcára léptünk - beszélte nekem egy alkalommal Elisée Reclus -, körülvettek bennünket a jómódúak, és mind azt kérdezték: "Mondják meg, mitévők legyünk? Hajlandók vagyunk megpróbálni az új utat." Mi azonban - csapott a homlokára - nem tudtuk akkor, hogy mit mondjunk nekik.

Egyetlen kormányban sem foglalt még helyet a szélsőséges pártok annyi képviselője, mint a Kommün 1871. március 25-én megválasztott tanácsában. Ott megtalálható volt - arányos mértékben - a forradalmi álláspontok minden árnyalata: blanquisták, jakobinusok, az Internacionálé hívei. Ennek ellenére a Kommün kormánya semmit sem tett a szociális reformok megvalósítása érdekében, mivel maguknak a munkásoknak nem voltak erről határozott nézeteik, s így nem is sugallhatták azokat képviselőiknek. A Kommün vezetőségét már a tömegektől való eltávolodás és a városházi környezet puszta ténye is megbénította... És erre emlékezve, világosan megértettük, hogy a szocializmus győzelme érdekében az uralomnélküliség, az öntevékenység és a szabad egyéni kezdeményezés eszméit kell terjesztenünk, vagyis az anarchizmus eszméjét a magántulajdon és a termelés szocializálásának gondolatával egyetemben.

Természetesen tudatában voltunk annak, hogy ha minden egyén számára biztosítjuk a teljes gondolat- és cselekvési szabadságot, akkor elkerülhetetlenül akadnak majd olyanok, akik szélsőségesen eltúlozzák elveinket. Ehhez hasonlót tapasztaltam már az orosz nihilizmusban is. Mi azonban úgy véltük - s a gyakorlat igazolt minket -, hogy ha szabadon lehet bírálni az elveket és a tetteket, maga a társadalmi élet küszöböli ki lassanként e szélsőséges túlzásokat. Lényegében a szerint a régi szabály szerint jártunk el, amely azt mondja, hogy a szabadosság ellen a legjobb orvosság a szabadság. Az emberiségben valóban fellelhető a társadalmilag kialakult szokásoknak ama magja, amely örökségként maradt rá a múltból, s amelyet nem ismertünk fel még kellő módon. E szokásokat nem a kényszerítő erő tartja fenn a társadalomban, mivel felette állnak mindenfajta kényszerítő erőnek, és régebbiek is annál. Mégis ezeken alapszik az egész emberi haladás, és mindaddig, amíg az emberiség nem kezd testileg és szellemileg elfajulni, ezeket a szokásokat sem a nyárspolgári erkölcstant elvető emberek bírálata, sem az ellenük irányuló átmeneti felindulások nem semmisíthetik meg. Minél jobban megismertem az embereket és az életet, annál bizonyosabb lettem abban, hogy e nézeteim helytállóak.

Ugyanakkor tisztában voltunk azzal is, hogy az ilyen irányú változásokat egyetlen ember - bármily zseniális legyen is - nem valósíthatja meg. Ez az átalakulás nem holmi tudományos felfedezésnek vagy kinyilatkoztatásnak az eredménye, hanem a néptömegek alkotó munkájának a következménye lesz. A néptömegek - és nem egyes zseniális személyek - hozták létre a középkori szokásjogot, a faluközösséget, a céhet, a kalákát, a középkori városszervezetet és a nemzetközi jog alapjait.

Számos előfutárunk igyekezett felvázolni az eszményi köztársaság képét, hol a hatalom, hol pedig - sokkal ritkábban - a szabadság elvére alapítva azt. Robert Owen és Fourier megajándékozta a világot a szabad és alkatilag fejlődő társadalomra vonatkozó elképzelésével, amely ellentétben áll a Római Birodalom vagy a katolikus egyház példája nyomán létrehozható, eszményi társadalmi piramissal. Proudhon folytatta Fourier és Owen munkáját, Bakunyin pedig a mai intézményekre alkalmazta világos és széles látókörű történetfilozófiáját, "egyidejűleg alkotva és rombolva". Ám mindezt csak előkészítő munkának tekinthetjük.

A Nemzetközi Munkásszövetség (az Internacionálé) közvetlenül a munkásokhoz fordult, s ezzel új módszert alkalmazott a gyakorlati szociológia feladatainak megoldására. A Szövetséghez csatlakozott művelt emberek csupán arra vállalkoztak, hogy megmagyarázzák a munkásoknak az egyes országokban végbemenő eseményeket, elemezzék az elért eredményeket, és a későbbiekben segítsenek a munkásoknak következtetéseik pontos megfogalmazásában. Nem arra vállalkoztunk, hogy elméleti megállapításainkból levezessük, milyennek kell lennie az eszményi társadalomnak; csupán arra serkentettük a munkásokat, hogy kutassák a meglevő bajok gyökerét, s hogy összejöveteleiken és kongresszusaikon dolgozzák ki egy jobb társadalmi rend gyakorlati alapjait. A megvitatás módja az volt, hogy valamennyi szakszervezetnek a figyelmébe ajánlottuk a nemzetközi kongresszuson felvetett kérdéseket, és javasoltuk, hogy a következő évben tanulmányozzák azokat. E problémákat azután Európa-szerte tárgyalták a szekciók szűk körű ülésein, az egyes iparágak helyi sajátosságainak figyelembevételével. A szekciók munkájuk eredményét a föderációk kongresszusa elé terjesztették, majd a kérdések még kidolgozottabb formában az Internacionálé következő nemzetközi kongresszusának napirendjére kerültek. Ily módon alulról felfelé dolgozták ki a célul kitűzött társadalom elméleti és gyakorlati alapjait. A Jurai Föderáció is tevékenyen vett részt a kollektivizmus és az anarchizmus elméletének kialakításában.

Ami engem illet, a számomra oly kedvező viszonyok közepette fokozatosan rájöttem arra, hogy az anarchizmus többet jelent, mint egyszerű cselekvési módot, vagy mint a szabad társadalom eszményét. Az anarchizmus ezenkívül természet- és társadalomfilozófia is: továbbfejlesztésére nem alkalmas sem a metafizikus, sem a dialektikus módszer, amelyet eddig a humán tudományokban alkalmaztak. Rájöttem arra, hogy az anarchizmus elmélyítésénél azokkal a módszerekkel kell élnünk, amelyeket a természettudományoknál alkalmaznak; de nem a puszta analógiák csúszós talaján, amint ezt Herbert Spencer teszi, hanem az emberi intézményekre alkalmazott indukció szilárd alapján. S minden erőmmel igyekeztem a fejlődést ebbe az irányba ösztönözni.

 

5
HARC AZ ANARCHIZMUS ÉS A SZOCIÁLDEMOKRÁCIA KÖZÖTT. -
MENEKÜLNÖM KELL BELGIUMBÓL. - ISMÉT SVÁJCBAN. -
A SZOCIALISTA MOZGALOM ÚJJÁSZÜLETÉSE FRANCIAORSZÁGBAN

1877 őszén két kongresszus volt Belgiumban: az egyiket az Internacionálé szervezte Vervier-ben, a másikat - a szocialisták nemzetközi tanácskozását - Gentben tartották. Az utóbbi különösképp fontosnak ígérkezett, mivel tudomásunkra jutott: a német szociáldemokraták ott akarják megkísérelni, hogy egyetlen szervezetbe erőszakolják az egész európai munkásmozgalmat. Ennek vezetőjévé egy központi bizottságot kívántak megtenni, amely az Internacionálé régi Főtanácsának az utódja lett volna, csak más néven. Szükségesnek bizonyult tehát, hogy megóvjuk a latin országok munkásszervezeteinek autonómiáját, és ezért minden tőlünk telhetőt elkövettünk, hogy elegendő számú delegátust küldjünk a kongresszusra. Én Levasov néven utaztam oda; két német - Werner, a szedő, és Rinke, a gépész - a Baselből Belgiumba vezető utat csaknem végig gyalog tette meg. S habár mi, anarchisták, mindössze kilencen voltunk Gentben, sikerült megakadályoznunk a központosító terv keresztülvitelét.

Negyedszázad telt el azóta; ezalatt egy sereg nemzetközi szocialista kongresszust tartottak, és mindegyiken ugyanazért lángolt fel a harc: a szociáldemokraták megpróbálták a maguk zászlaja alá gyűjteni, és a maguk ellenőrzése alá vonni az egész európai munkásmozgalmat, az anarchisták viszont kikeltek ez ellen, és igyekeztek megakadályozni. Micsoda erőpazarlás! Micsoda szemrehányás-özön, s az erők szétforgácsolása! És mindez csupán azért, mert a szociáldemokraták - akiknek célja "a hatalom megszerzése a fennálló államban" - képtelenek megérteni, hogy ilyen irányú programjuk mögé nem sorakozhat fel az egész szocialista mozgalom! A szocializmus születésének pillanatától kezdve három irányban fejlődött; ezeknek az áramlatoknak Saint-Simon, Fourier és Robert Owen volt a szellemi atyjuk. A saint-simonizmus szülte a szociáldemokráciát, a fourier-izmusból lett az anarchizmus, míg Owen elméletéből fejlődött ki Angliában és Amerikában a trade-unionizmus, a szövetkezeti mozgalom és az úgynevezett municipális szocializmus. Az utóbbi szembenáll a szociáldemokraták államszocializmusával, s ebben a kérdésben az anarchistákhoz hasonló álláspontot foglal el. Minthogy azonban a szociáldemokraták nem akarják megérteni, hogy mind a három mozgalom - ha más-más úton is - közös cél felé törekszik (s eközben a másik kettő értékesen hozzájárul a haladáshoz), immár huszonöt esztendeje próbálják létrehozni a megvalósíthatatlan utópiát: a szociáldemokrata típusú egységes munkásmozgalmat.

A genti kongresszus váratlan módon ért véget.

Két vagy három nappal a tanácskozás kezdete után a belga hatóságok megtudták, kicsoda voltaképpen Levasov, és a rendőrség parancsot kapott, hogy tartóztasson le a hatósági előírások megszegéséért, vagyis mert álnéven jelentettem be magam a szállodában. Belga barátaim időben figyelmeztettek. Azt állították, hogy a hatalmon levő klerikális kormány képes kiadni Oroszországnak, és ragaszkodtak hozzá, hogy haladéktalanul hagyjam el a kongresszust. Egy nagygyűlés után barátaim már visszatérni sem engedtek a szállóba. Guillaume elállta az utamat, és kijelentette: erőszakkal akadályozza meg, hogy visszamenjek a szállodába. Kénytelen voltam néhány elvtárs társaságában az ellenkező irányba elindulni, de alig csatlakoztam hozzájuk, a sötét téren - amelyen munkáscsoportok tartózkodtak - egyszerre csak minden irányból sípszó és halk szólongatás hallatszott. Mindez roppant rejtélyes volt. Végül is hosszas sugdolózás és halk füttyváltások után néhány elvtárs védőőrizetének fedezete mellett egy szociáldemokrata munkás lakására mentünk, hogy ott töltsem az éjszakát, s ahol engem, az anarchistát a legmeghatóbb módon, testvérként fogadtak. Másnap reggel ismét Angliába utaztam, újból a Temze partján léptem a szigetország földjére, és jól emlékszem, milyen derűs mosolyt csaltam az angol vámtisztviselő arcára. Ő ugyanis mindenáron a poggyászomat akarta látni, míg én csupán egy kis kézitáskát mutathattam neki.

Ezúttal ismét csak rövid ideig maradtam Londonban. A British Museum gazdag anyagát használva, a Francia Forradalom tanulmányozásába fogtam; nevezetesen arra voltam kíváncsi, hogyan robbannak ki a forradalmak. Ez azonban egymagában még nem elégített ki, élénkebb tevékenységre vágytam, s ezért csakhamar Párizsba utaztam. A Kommün könyörtelen elfojtását követő időszak után itt ébredezett a munkásmozgalom, és sikerült ebben részt vennem. Az olasz Costával, néhány francia anarchista munkással, valamint Jules Guesde-del és elvtársaival együtt - akik akkoriban még nem voltak betokosodott szociáldemokraták, és szükségtelennek tartották a parlamentben való részvételt - létrehoztuk az első szocialista csoportokat.

Kezdetben nagyon kevesen voltunk. Ötösével-hatosával találkoztunk a kávéházakban, és ha sikerült összehoznunk egy gyűlésre száz munkást, már ujjongtunk. Akkor még senki sem hitte volna, hogy a mozgalom két év alatt úgy megizmosodik. Franciaországban azonban sajátos módon fejlődnek a dolgok. Amikor a reakció kerekedik felül, a mozgalom látszólag eltűnik; ilyenkor csak néhány egészen lelkes ember próbál úszni az ár ellen. De azután valami titokzatos módon az eszmék láthatatlan beáramlása alámossa a reakció erődjét. Új áramlat indul, s egyszerre kiderül, hogy a mindenki által halottnak hitt eszme mindvégig élt, növekedett és terebélyesedett. S amint lehetővé válik a nyílt agitáció, a mozgalom híveinek ezrei bukkannak fel, akiknek létezését senki sem sejtette. "Párizsban - magyarázta az öreg Blanqui - mindig akad ötvenezer olyan ember, aki sohasem jár el a gyűlésekre, nem vesz részt a felvonulásokban, de ha megérzi, hogy a nép kész az utcára menni és ott hangot adni véleményének, azonnal csatlakozik hozzá, és - ha kell - akár rohamra is megy." Akkor is ez történt. Legfeljebb húszan voltunk, akik a mozgalmat szerveztük, és legfeljebb kétszázan követtek bennünket nyíltan. A Kommün első emlékünnepélyén, 1878 márciusában mindössze kétszázan lehettünk. Amikor azonban két év múlva amnesztiát hirdettek a kommünároknak, Párizs egész munkáslakossága kitódult az utcákra, hogy köszöntse a hazatérőket, tömegesen jött el a gyűlésekre, és ujjongva fogadta a számkivetetteket. A szocialista mozgalom egyszeriben megizmosodott, és magával ragadta a radikálisokat.

1878 áprilisában azonban még nem jött el Párizsban az általános megélénkülés időszaka, és egy szép napon - helyesebben: éjszaka - letartóztatták Costát és egy Pedoussot nevű francia anarchista elvtársunkat. Az Internacionáléhoz való tartozásukért másfél évi börtönre ítélte őket a rendőrbíróság. Magam is csak egy hiba következtében kerültem el a letartóztatást. A rendőrség Levasovot kereste, és helyette egy hasonló nevű orosz diákot fogott el. Én viszont a saját nevemen jelentkeztem be és laktam Párizsban immár egy hónapja. Azután az orosz elvtársak Svájcba hívtak.

 

6
ISMERETSÉGEM TURGENYEVVEL. - TURGENYEV HATÁSA
AZ OROSZ IFJÚSÁGRA. - TURGENYEV ÉS A NIHILIZMUS. - BAZAROV. -
ISMERETSÉGEM ANTOKOLSZKIJJAL

E párizsi tartózkodásom idején ismerkedtem meg I. Sz. Turgenyevvel. Közös barátunkkal, P. L. Lavrovval közölte azt az óhaját, hogy látni szeretne, és - mint igazi orosz ember - kisebb baráti ebéddel kívánta megünnepelni szökésemet. Valóságos áhítatot éreztem, amikor átléptem a nagy író lakásának küszöbét. Az Egy vadász feljegyzései-vel Turgenyev óriási szolgálatot tett Oroszországnak, mivel gyűlöletet ébresztett vele a jobbágyrendszer iránt (akkor még nem tudtam, hogy Turgenyev közreműködött a Kolokol-ban), míg következő regényeivel az orosz értelmiségi ifjúságnak tett legalább akkora szolgálatot. Magasröptű eszményeket hintett el a közgondolkodásban, és megmutatta nekünk, milyen is az orosz nő, milyen kincseket rejt szíve és agya, mennyire képes a férfit lelkesíteni. Turgenyev tanított meg bennünket arra, hogyan tekintenek a legkiválóbb férfiak a nőkre, és hogyan szeretik őket. Rám és sok ezer kortársamra soha el nem múló hatást tett Turgenyev műveinek ez a vonása - sokkal nagyobb hatást, mint a nők jogainak védelmében írott legnagyszerűbb cikkei. (Turgenyev: A küszöbön című regénye határozta meg gyermekkoromtól fogva a nők iránt érzett tiszteletemet, és ha abban a ritka szerencsében van részem, hogy a szívem szerint való feleségre leltem, és immár több mint húsz éve élek vele boldogan, úgy ezt Turgenyevnek köszönhetem.)

Turgenyev külső megjelenését sokan leírták már. Nagyon szép férfi volt: magas termetű, erős testalkatú, selymes haja már őszült ebben az időben. Szemében az értelem csillogott, és a humor szikrái villództak, fellépése egyszerű volt, és a mesterkéltség nyomát sem lehetett benne fellelni, ami oly jellemző a legkiválóbb orosz írókra. Koponyája rendkívül magas fokú szellemi képességekről tanúskodott; amikor halála után Paul Bert és Paul Reclus (a sebész) megmérte agyvelejét, annyival súlyosabbnak találta az addig legnehezebbnek ismert agynál - mely Cuvier-é volt -, hogy nem hittek a mérlegnek, és ellenőrzésképpen egy másikon is lemérték.

Kiváltképp élvezetes volt Turgenyevet hallgatni. Úgy beszélt, ahogy írt: képszerűen. Ha ki akart fejteni egy gondolatot, nem hozakodott elő érvekkel - bár mestere volt a filozófiai vitának -, hanem valamiféle jelenet segítségével világította meg, s ezt a jelenetet oly művészien adta elő, mintha csak egyik vagy másik regényéből idézné.

- Önnek volt alkalma megfigyelni franciákat, németeket és más nyugat-európaiakat - mondta nekem egy ízben -, bizonyosan felfigyelt hát arra az áthidalhatatlan szakadékra, amely a külföldiek némely elvei és a mi orosz felfogásunk között tátong: bizonyos kérdéseket képtelenek vagyunk egyformán értelmezni.

Azt feleltem, hogy én nem tapasztaltam ezt.

- Pedig vannak ilyen kérdések. Mindjárt megvilágítom egy példával. Egy alkalommal új színmű bemutatóján vettünk részt. Flaubert-rel, Daudet-val és Zolával ültem a páholyban. (Nem emlékszem pontosan, hogy mind Daudet-t, mind Zolát említette-e, de egyiküket biztosan.) Ők persze mindnyájan haladó gondolkodású emberek. A darab tartalma a következő volt: Az asszony elvált férjétől, és most egy másik férfival élt együtt. Új élettársa nagyon rokonszenves volt. Néhány évig tökéletes boldogságban éltek. Az asszony gyermekei - egy kisfiú és egy kislány - még egészen kicsinyek voltak, amikor édesanyjuk elvált férjétől. Most már felnőttek, és úgy tudták, hogy anyjuk élettársa az apjuk. Az úgy bánt velük, mintha édesgyermekei lettek volna, a gyermekek és ő kölcsönösen szerették egymást. A leány már elmúlt tizennyolc éves, és a fiú is a tizenhetedikben járt. Namármost, ott ül a család a reggelizőasztalnál. A leány odalép vélt apjához, s az meg akarja csókolni. Ám a fiú - aki valahonnan megtudta az igazságot - most felugrik, közbeveti magát, és ezt kiáltja: "Ne merészelje!" (N'osez pas!) Ez a felkiáltás vihart idézett elő a színházban. A közönség eszeveszett tetszésnyilvánításban tört ki. Flaubert és a többiek ugyancsak tapsoltak. Én persze felháborodtam. "De hiszen ez a család boldog volt! - érveltem én. - Ez az ember úgy bánt a gyermekekkel, mintha édesapjuk lett volna... Az anya szerette őt, s boldog volt vele... Ezt az utálatos, komisz kölyköt pedig egyszerűen el kellene náspángolni." De akármennyit is vitatkoztam írótársaimmal - bármily haladó nézeteket is vallottak -, egyiküket sem tudtam meggyőzni.

Természetesen tökéletesen egyetértettem Turgenyev e kérdésben vallott elveivel, csupán annyit jegyeztem meg, hogy az ő ismerősei főként a középosztályból kerülnek ki. Ott kiváltképpen szembetűnő a nemzetek közötti különbség. Én viszont kizárólag a munkások között vagyok ismerős; a kétkezi dolgozók pedig - különösen a parasztok - minden országban nagyon hasonlók.

Ebben azonban nem volt igazam. Később, amikor jobban megismertem a francia munkásokat, gyakran gondoltam rá, mennyire helytálló volt Turgenyev megállapítása. Valóban mély szakadék tátong az oroszoknak a házasságról vallott felfogása, és ama fogalmak között, amelyek Franciaországban uralkodnak mind a burzsoázia, mind a munkások körében. Az oroszok nézetei sok más dologban is különböznek a más népek nézeteitől.

Turgenyev halála után mondotta valaki, hogy ő regényt akart írni erről. Ha megírja, az itt elmondott jelenet minden bizonnyal belekerült volna. Mily nagy kár, hogy Turgenyev nem alkotta meg ezt a művet! Ő, aki világszemléletében teljes mértékben "nyugatos" volt, bizonyára mélyenszántó gondolatokat adhatott volna elő e tárgykörből, amely egész életében behatóan érdekelte.

A XIX. század regényírói közül kétségtelenül egyik sem versenyezhet Turgenyevvel írásainak művészi kidolgozása és felépítése dolgában. Prózája oly dallamos, mint a zene, mint Beethoven szívbe markoló zenéje. Számos művében - ide sorolható a Rugyin, a Nemesi fészek, A küszöbön, az Apák és fiúk, a Füst, a Töretlen föld - a művelt osztályokból származó "történelemalkotó" típus gyorsan változó képét tárja elénk 1848-tól kezdve. Valamennyi alakját olyan filozófiai mélységgel, oly megdöbbentő emberismerettel, s kifinomult művészi érzékkel rajzolja meg, amihez foghatót egyetlen más irodalomban sem találunk. Ám az ifjúság nagy része éppen azt az Apák és fiúk-at fogadta harsány tiltakozással, amelyet Turgenyev a legigazabb művének tartott. Úgy látták, hogy a nihilista Bazarov egyáltalán nem tipikus képviselője a fiatal nemzedéknek, sőt - sokak véleménye szerint - egyenesen karikatúrája annak. Ez a félreértés mélyen elszomorította Turgenyevet. Habár a Töretlen föld után ünnepélyesen kibékült az ifjúsággal Pétervárott, sohasem hegedtek be a korábbi támadások ütötte sebei.

Turgenyev tudta Lavrovtól, hogy írásainak lelkes tisztelője vagyok, s egy alkalommal, amikor Antokolszkij műtermének meglátogatása után hazafelé kocsiztunk, megkérdezte, mi a véleményem Bazarovról. Őszintén feleltem:

- Bazarov a nihilista remekbe sikerült típusa, de érződik, hogy nem szereti annyira, amennyire többi hősét szerette.

- Éppen ellenkezőleg, szerettem. Forrón szerettem őt - válaszolta váratlan hévvel Turgenyev. - Mindjárt hazaérünk, s akkor megmutatom önnek naplómat, amelyben feljegyeztem, hogyan sírtam, amikor Bazarov halálával fejeztem be regényemet.

Turgenyev kétségtelenül szerette Bazarov szellemi arculatát. Az író oly mértékben azonosította magát hősének nihilista filozófiájával, hogy még naplóját is annak a nevében vezette, s ott Bazarov szemszögéből értékelte az eseményeket. Mindamellett úgy vélem, Turgenyev mégis inkább rajongott hőséért, semmint szerette. Hamletről és Don Quijotéról szóló nagyszerű előadásában az író két osztályba sorolta a "történelem-mozgató" embereket: e két típus valamelyikébe. "Mindenekelőtt elemezgetés és egoizmus, innen a hitetlenség. Kizárólag magának él, egoista; ám hinni még magában sem képes az egoista" - így jellemezte Hamletet Turgenyev. Éppen ezért szkeptikus lény, és ezért nem ér el soha semmit, míg Don Quijote, aki szélmalmokkal veszi fel a küzdelmet, és a borbélytányért Mambrin varázssisakjának nézi (ugyan melyikünk nem esett hasonló tévedésbe?), tömegeket ragad magával. A tömegek mindig azt követik, aki - ügyet sem vetve a többség gúnyos nevetésére és az üldöztetésre - szilárdan halad előre, és egyetlen pillanatra sem veszi le tekintetét a célról, amelyet esetleg egyes-egyedül csak ő lát. A donquijoték vagdalkoznak, elbuknak, ismét talpra állnak, s végeredményben elérik a céljukat. És ez így igazságos. De "bár a hamleti tagadás kétkedik a jóban, a rosszban nem kételkedik, és könyörtelen harcra kél vele"...

"Hamlet szkepticizmusa nem közöny, de a tagadásban, akár a tűzben, pusztító erő lappang, s ez az erő kiöli az akaratát."

Azt hiszem, e gondolatokban kell keresnünk annak a kulcsát, hogyan viszonyul Turgenyev a hőseihez. Ő s egynémely barátja többé vagy kevésbé maga volt Hamlet. Turgenyev szerette Hamletet, és rajongott Don Quijotéért. Ezért tisztelte Bazarovot is. Kitűnően ábrázolta szellemi fölényét, és tökéletesen tisztában volt magányának tragikus voltával; nem tudta azonban azzal a gyöngédséggel, azzal a költői szeretettel felruházni, amellyel - akár egy beteg barátot - olyankor övezte hőseit, amidőn azok a hamleti típushoz közeledtek. Az effajta szeretet itt nem lett volna helyénvaló! És hiányát mi nagyon is éreztük.

- Ismerte-e Miskint? - kérdezett meg egyszer 1878-ban. (Amikor a forradalmi körök a bíróság elé kerültek, Miskin erős egyénisége, mint ismeretes, még a többiek közül is kiemelkedett.) - Szeretnék tudni róla mindent - folytatta Turgenyev. - Ez aztán az ember: nincs benne semmi hamleti.

Turgenyevnek eközben nyilván már új hősén járt az esze - azon a típuson, amelyet az oroszországi mozgalom vetett felszínre, s amely a Töretlen föld-ben ábrázolt időszakban még nem létezett. Ez a forradalmártípus csak két esztendővel e regény megjelenése után bukkant fel.

1881 júliusában (vagy kora őszén?) láttam utoljára Turgenyevet. Már súlyos beteg volt, és az a gondolat kínozta, hogy írnia kellene III. Sándornak - aki nem sokkal azelőtt lépett trónra, és még ingadozott, milyen politikát kövessen -, és figyelmeztetnie az orosz alkotmány megadásának szükségességére.

- Érzem, hogy meg kell tennem - mondotta nekem leplezetlen keserűséggel -, de azt is tudom, hogy már nem lesz erőm hozzá.

Valóban, ebben az időben már pokoli kínokat okozott neki a gerincvelőrák. Még az is nehezére esett, hogy néhány percre felüljön és beszéljen. Így hát a tervezett levél megírására nem is került sor, de néhány héttel később már nem is lett volna értelme: III. Sándor kiáltványban hirdette ki, hogy Oroszország abszolút uralkodója kíván maradni.

És még egy emlék. Egy beszélgetésünk alkalmával Turgenyev szóba hozta azokat a füzeteket, amelyeket körünk adott ki a nép számára.

- Igen, igen... de ez még mindig nem az, amire szükség lenne - jegyezte meg, és elgondolkozott valamin, majd legnagyobb csodálkozásomra, minden átmenet nélkül arról kezdett beszélni, hogyan bánik el népünk a lótolvajokkal... Szó szerint már nem tudnám felidézni, mit mondott, de megjegyzésének a lényege bevésődött az emlékezetembe. Sajnos, valaki bejött a szobába, és megzavarta beszélgetésünket; később nemegyszer tettem fel magamnak a kérdést: vajon mit akart elmondani?

- Nem sokkal halála után jelent meg egy elbeszélése, amelyet halálos ágyán mondott tollba, franciául, élettársának, Mme Viardot-nak, s amelyet Grigorovics fordított le oroszra. Arról van benne szó, hogyan bánnak el a parasztok egy lótolvaj földesúrral...

Közismert tény, mennyire szerette Turgenyev a művészetet. Elragadtatással beszélt Antokolszkijról, miután felismerte benne a valóban nagy művészt.

- Nem tudom, találkoztam-e az életben zseniális emberrel, vagy sem, de ha igen, úgy az Antokolszkij volt - mondotta nekem Turgenyev, és nevetve hozzátette: - Figyelje csak meg, egyetlen nyelven sem tud tisztességesen. Az oroszt és franciát egyaránt szörnyen beszéli... viszont nagyszerű szobrász.

Elmondottam Turgenyevnek, hogy már zsenge ifjú koromban rajongtam Antokolszkij Rettegett Iván-jáért s mennyire megtetszettek nekem viaszból mintázott szobrai - amelyek könyvet olvasó zsidó csoportot, és a kínzókamrába induló inkvizítorokat ábrázolnak -, mire kijelentette: feltétlenül látnom kell a művész Krisztus a nép előtt című, frissiben befejezett művét. Restelltem felkeresni, és ezzel esetleg zavarni Antokolszkijt, de Turgenyev erre azt felelte, hogy akkor ő állapodik meg vele, s a megbeszélt napon elvisz engem és P. L. Lavrovot a szobrász műtermébe.

Így is tettünk. Mindenki tudja, milyen nagyszerű ez a szobor. Különösen az a rendkívüli szomorúság megdöbbentő, amely a megfeszítését követelő, üvöltő tömeg láttán tükröződik Krisztus arcán. Ugyanakkor Krisztus egész alakjából csak úgy árad az erő, és - kiváltképp ha hátulról nézzük - egy megkötözött, de egyébként egészséges, élettől duzzadó paraszt áll előttünk.

- Most pedig nézze meg felülről - ajánlotta Turgenyev -, s akkor meglátja, micsoda erő, micsoda megvetés van abban a fejben...

És Turgenyev létrát kért Antokolszkijtól, hogy felülről pillanthassak a szobor fejére. A művész nem akarta.

- Ugyan minek, Ivan Szergejevics?

- Adja csak ide - követelte Turgenyev -, neki látnia kell ezt, mert ő forradalmár.

S valóban, amikor odahozták a létrát, és felülről pillanthattam a fejre, megértettem ennek a Krisztusnak a szellemi hatalmát, mély megvetését az üvöltő tömeg ostobasága, gyűlöletét hóhérai iránt. És amint ott álltam e szobor előtt, az a vágyam támadt, hogy Krisztus tépje szét kötelékeit és futamítsa meg hóhérait...

 

7
AZ ELÉGEDETLENSÉG NÖVEKEDÉSE OROSZORSZÁGBAN AZ
OROSZ-TÖRÖK HÁBORÚ UTÁN. - A "193-AK" PERE. - MERÉNYLET
TREPOV ELLEN. - NÉGY MERÉNYLET KORONÁS ÁLLAMFŐK ELLEN. -
LÉTREHOZZÁK A RÉVOLTÉ-T. - MILYEN LEGYEN A SZOCIALISTA
FOLYÓIRAT? - ANYAGI ÉS TECHNIKAI NEHEZSÉGEINK

Eközben Oroszországban egészen új mederben haladtak a dolgok. Az 1877-es török háború nagy csalódást okozott. A háború kitörése előtt egész Oroszország rokonszenvvel figyelte a szlávok ügyét. Sokan azt hitték, hogy a balkáni felszabadító harcot Oroszországban is reformok követik. A szlávok felszabadítása azonban nem volt teljes. Az orosz nép hatalmas áldozatokat hozott, ám a felső katonai vezetés hibái miatt ezek részben hiábavalónak bizonyultak. Tízezerszám pusztultak el katonák olyan csatákban, amelyek csak félgyőzelemmel értek véget, és a berlini kongresszus még a törököktől kicsikart engedményeket is megsemmisítette. Ezenkívül mindenki jól tudta, hogy a háború alatt a korrupció csaknem ugyanolyan méreteket öltött, mint a krími hadjárat idején.

Az általános elégedetlenség közepette, 1877 végén kezdődött meg az 1873 óta folyamatosan letartóztatott százkilencvenhárom személynek a pere. A vádlottak - akiket a legkiválóbb ügyvédek védtek - egy csapásra meghódították a közvélemény rokonszenvét. Nagyon kedvező hatást tettek a pétervári társadalomra. Amikor pedig ismeretessé vált, hogy legtöbbjük három-négy évet töltött vizsgálati fogságban, s eközben mintegy húsz társuk megőrült vagy végzett magával, az irántuk érzett rokonszenv még a bírákban is tovább növekedett. A bíróság csupán néhány vádlottat sújtott kemény ítélettel, míg a többi enyhe ítéletet kapott, arra való hivatkozással, hogy a vizsgálati fogság amúgy is oly hosszú volt, s oly szigorú büntetésnek bizonyult, hogy igazságtalan lenne azt még tovább tetézni. Azt várta mindenki, hogy a cár még enyhít is majd az ítéleteken. Ám általános megdöbbenésre éppen az ellenkezője történt: II. Sándor megszigorította a büntetéseket. A felmentett vádlottakat távoleső oroszországi és szibériai falvakba száműzte, azoknak az ítéletét pedig, akiket a bíróság csak rövid börtönbüntetésre ítélt, öt-tízévi kényszermunkára változtatták. Mindez Mezencev tábornoknak, a Harmadik Ügyosztály és a csendőrség főnökének a műve volt.

Ugyanebben az időben Trepov tábornok, a pétervári rendőrfőkapitány a Vizsgálati Fogházat látogatva felfigyelt arra, hogy Bogoljubov politikai fogoly nem veszi le a sapkáját előtte, a mindenható satrapa előtt. Trepov ököllel támadt Bogoljubovra, s amikor az ellenállást tanúsított, parancsot adott, hogy vesszőzzék meg. Amidőn a többi zárka lakói tudomást szereztek erről, hangosan tiltakozni kezdtek, mire a porkolábok és a külön kivezényelt rendőrök kegyetlenül helybenhagyták őket.

Az orosz forradalmárok zokszó nélkül tűrték a szigorú száműzetést és kényszermunkát; de eltökélték, hogy a testi fenyítést semmi esetre sem tűrik el. Vera Zaszulics - akkor még fiatal leány volt - nem is ismerte Bogoljubovot, mégis pisztolyt fogott, elment a rendőrfőkapitányhoz, és rálőtt. Trepov csak könnyebben sérült meg. II. Sándor maga is látni akarta az ifjú hősnőt, aki roppant csinos külsejével és szerénységével minden bizonnyal hatást is tett rá. Trepovnak annyi ellensége volt Pétervárott, hogy azoknak sikerült az ügyet közönséges esküdtbíróság elé utaltatniuk. Vera Zaszulics kijelentette a tárgyaláson: csak akkor nyúlt fegyverhez, amikor már minden más eszközt megpróbált - eredménytelenül -, hogy a közvélemény tudomására hozza az ügyet. Még a Times pétervári tudósítóját is megkérte, leplezze le a gaztettet, ám az nem tette meg, bizonyára azért, mert hihetetlennek tartotta az esetet. Zaszulics - anélkül, hogy bárkinek is szólt volna - ezután indult végrehajtani a merényletet. Most, miután az ügy nyilvánosságra került, még örült is, hogy a főkapitány életben maradt. Az esküdtek felmentették Vera Zaszulicsot, és amikor a bíróság kapujában a rendőrség ismét le akarta tartóztatni, az utcán összesereglett fiatalok kitépték a csendőrök kezéből. Külföldre utazott, és Svájcban hamarosan csatlakozott hozzánk.

Ez az eset egész Európában nagy feltűnést keltett. Éppen Párizsban voltam, amikor megérkezett a felmentő ítélet híre. Azon a napon több szerkesztőségben volt dolgom. A munkatársak mindenütt izzottak a lelkesedéstől, és erélyes hangú vezércikkekben méltatták a leányt. Még a szolid Revue des Deux Mondes is azt írta évi szemléjében, hogy az európai közvéleményre 1878-ban két személy tett különösen nagy hatást: Gorcsakov herceg a berlini kongresszuson, és Vera Zaszulics. Arcképüket sok almanach és kalendárium közölte. Ami a nyugat-európai munkásokat illeti, Vera Zaszulics önfeláldozó tette rendkívül mély hatást gyakorolt rájuk.

Néhány hónappal később - anélkül, hogy összebeszéltek volna - gyors egymásutánban négy uralkodó ellen követtek el merényletet. Egy Hödel nevű munkás, majd doktor Nobiling rálőtt a német császárra; néhány héttel ezután Oliva Moncasi spanyol munkás követett el merényletet XII. Alfonz ellen, Passanante, a szakács, késsel támadt az olasz királyra. Az európai kormányok el sem tudták képzelni, hogy a három uralkodó elleni merénylet mögött ne húzódnék meg valamiféle nemzetközi összeesküvés, és belekapaszkodtak abba a feltevésbe, hogy a Nemzetközi Munkásszövetség Jurai Föderációját terheli a felelősség.

Több, mint húsz esztendő telt el azóta, és kategorikusan kijelenthetem, hogy az égvilágon semmi sem szolgáltatott alapot erre a feltételezésre. Mindamellett az európai kormányok rátámadtak Svájcra, és azzal vádolták, hogy menedéket nyújt az effajta összeesküvésekben részes forradalmároknak. Letartóztatták és bíróság elé állították Paul Brousse-t, Avant-Garde című lapunk szerkesztőjét. A svájci bírák azonban - miután semmi bizonyítékot sem találtak arra nézve, hogy Brousse vagy a Jurai Föderáció részt vett volna a közelmúltban lezajlott merényletekben - a cikkéért mindössze rövid börtönbüntetésre ítélték, és tíz évre száműzték Svájcból a szerkesztőt; viszont a lapot betiltották. Mi több, a szövetségi kormány felszólította valamennyi svájci nyomdát, hogy ne nyomják ki az effajta lapokat. Így azután a Jurai Föderáció újság nélkül maradt.

A svájci vezető politikusok - akiknek már régóta nem tetszett az anarchista agitáció terjedése országukban - a többi között olyan intézkedéseket is foganatosítottak, amik által teljesen lehetetlenné vált, hogy a Jurai Föderáció legjelentékenyebb svájci tagjai kenyérkeresethez jussanak, és ezzel arra kényszerítették őket, hogy szakítsanak a mozgalommal. Brousse-t száműzték Svájcból. James Guillaume - aki nyolc esztendőn át minden akadályt leküzdve jelentette meg a Föderáció hivatalos lapját, és óraadásból tartotta fenn magát - most egyszerre elvesztette tanítványait, és kénytelen volt Svájcból Franciaországba menni. Adhemar Schwitzgebel az órásszakmában nem jutott munkához, s mivel népes családja volt, vissza kellett vonulnia a mozgalomtól. Hasonló helyzetbe került Spichiger is, és emigrált. Végül nekem, a külföldinek kellett elvállalnom a juraiak lapjának szerkesztését. Természetesen haboztam; mivel azonban más megoldás nem volt, 1879 februárjában két elvtárssal - Dumartheray-vel és Herziggel - új, kéthetenként megjelenő lapot alapítottunk Genfben Le Révolté (A lázadó) címen. A cikkek nagy részét magam voltam kénytelen írni. Kiadóhivatalunk induló tőkéje mindössze huszonhárom frankot tett ki; de mindnyájan szorgos gyűjtésbe kezdtünk, és ebből sikerült megjelentetnünk az első számot. Hangneme mérsékelt, lényege azonban forradalmi volt, s én képességeimhez mérten azon igyekeztem, hogy hasábjain a legbonyolultabb gazdasági és történelmi kérdéseket is a képzettebb munkások számára érthető nyelven adjam elő. Előző újságunk, virágzása idején is, mindössze csak hatszáz példányban kelt el. A Révolté-t kétezer példányban nyomtuk ki, s néhány nap alatt valamennyit elkapkodták. A lap sikert aratott, és mind a mai napig megjelenik Párizsban Temps Nouveaux (Új Idők) címen.

A szocialista újságok gyakran hajlamosak arra, hogy mintegy panaszkönyvszerűen csupán a fennálló rend elleni kifogásoknak adjanak hangot. Szóvá teszik, milyen nehéz a sora a dolgozóknak a bányában, a gyárakban, a falvakban; élénk színekkel ecsetelik a munkások nyomorát, és szenvedéseit a sztrájkok idején; felpanaszolják magukrahagyottságukat a tőkések elleni harcban. S a reménytelen erőfeszítéseknek ez a héttől hétre megjelenő krónikája roppant nyomasztóan hat az olvasókra. Ennek ellensúlyozására a szerkesztő kénytelen gyújtó hatású szavakhoz folyamodni, s azokkal próbálja lelkesíteni, harcra buzdítani a munkásokat. Nekem, éppen ellenkezőleg, az volt a véleményem, hogy a forradalmi lap elsőrendű feladata az új kor mindenütt jelenlevő csíráira, a társadalmi élet új formáinak keletkezésére, és az elavult intézményekkel szemben növekvő ellenállásra felhívni a figyelmet. Ezekre a csírákra fel kell figyelni, közelebb kell hozni az olvasóhoz, és úgy csoportosítani őket, hogy ezzel az ingadozó elméknek megmutassuk azt a láthatatlan, és gyakran nem is tudatos támogatást, amelyben a haladó eszmék mindenünnen részesülnek olyankor, ha a társadalomban megkezdődik a szellemi újjászületés. Arra késztetni az olvasókat, hogy szívük együtt dobogjon az egész emberiség szívével, az évszázados igazságtalanság ellen bimbózó lázadással, és az élet új formáinak megteremtésére irányuló próbálkozásokkal - ez a forradalmi újság legfőbb feladata. A győztes forradalmak szülőanyja a remény, nem pedig a kétségbeesés - ahogyan azt a nagyon fiatal forradalmárok sokszor hiszik.

A történetírók gyakran elmondják nekünk, hogy ez vagy az a filozófiai rendszer miként vezetett bizonyos fordulatokhoz az elmékben, majd később a társadalmi berendezkedésben is. Ez azonban nem történelem. A filozófia óriásai valójában csak megérezték a közeledő változások előszelét, felismerték azok belső összefüggéseit, és a logikától, valamint a megérzéstől vezérelve, megjósolták a küszöbönálló eseményeket. Ami a szociológusokat illeti, ők a társadalom szerkezetének tervrajzát vázolták fel számunkra, olyképpen, hogy néhány elvet vettek alapul, s azokat fejlesztették tovább következetes logikával, ugyanúgy, ahogy egy-két axiómából mértani képleteket lehet levezetni. Ez azonban nem szociológia. Helyes szociológiai prognózist csupán akkor állíthatunk fel, ha figyelembe vesszük az új élet ezernyi csíráját - különbséget téve közben a véletlen és a szervesen lényeges tények között -, és erre az egyedül szilárd alapra építjük fel általánosításainkat.

Ez az a gondolkodásmód, amelyre igyekeztem megtanítani olvasóimat. Amellett a lehetőségekhez mérten közérthetően írtam: a legegyszerűbb munkást is hozzá akartam szoktatni ahhoz, hogy maga alkosson véleményt a társadalom útjairól és jövőjéről, hogy maga korrigálja a szerzőt, ha az helytelen következtetésekre jutna. Ami a fennálló rendszer bírálatát illeti, ezzel csak azért foglalkoztam, hogy feltárjam a baj gyökerét, s megmutassam, hogy az elavult formák beidegzett és gondosan ápolt imádásának hagyománya, meg a széles körben elterjedt szellemi gyávaság, akaratgyöngeség a bajok legfőbb oka.

Dumartheray és Herzig teljes mértékben osztották ezt a felfogásomat. Dumartheray egy földhözragadt savoie-i család gyermekeként látta meg a napvilágot. Csupán elemi iskolába járt, és oda sem sokáig. Mindamellett kevés olyan okos, gyors felfogású embert ismertem, mint amilyen ő volt. Olyan józanul ítélte meg az embereket és a napi eseményeket, hogy szavai nemegyszer prófétikusnak bizonyultak. Dumartheray-t azonkívül a korabeli szocialista irodalom kiváló érzékű bírálójának ismertük: a szép szavaknak és a "tudományos" látszatának tűzijátékával sohasem lehetett elkápráztatni. Herzig kereskedősegéd volt, genfi születésű, tartózkodó fiatalember, aki könnyen jött zavarba, és ha a saját gondolatait adta elő, úgy elpirult, mint egy szűzlány. Azután, hogy engem letartóztattak, és a lap kiadásának felelőssége már az ő vállán nyugodott, nagy akaraterővel megtanult írni, mégpedig kitűnően. Valamennyi genfi kereskedő bojkott alá helyezte, és családjával együtt rendkívül nehéz anyagi helyzetbe került; mindamellett fenntartotta a lapot egészen addig, amíg lehetőség nyílt arra, hogy Párizsba tegyék át székhelyét. Később az olasz Bertonival együtt indított lapot: Le Réveil (Ébredés) volt a címe ennek a pompás, anarchista munkásújságnak.

E két barátom ítéletében bátran bízhattam. Ha Herzig összeráncolta a homlokát, és azt mormogta: "egész jó, elmegy", akkor tudtam, hogy a cikk csapnivaló. És amikor Dumartheray - aki szüntelenül panaszkodott szemüvegére, ha nem egészen tiszta kéziratot kellett olvasnia, s aki ezért csak levonatban nézte át a cikkeket - azzal a felkiáltással szakította félbe az olvasást, hogy "non, ça ne va pas!" (nem, ez nem megy!), tüstént megértettem, hogy baj van, és igyekeztem kitalálni, mi váltotta ki rosszallását. Tisztában voltam vele, hogy tőle megtudni ezt - hasztalan vállalkozás. Dumartheray így felelt volna:

"No hát, ez nem az én dolgom, hanem a magáé! Annyit mondhatok csak, hogy valami nincs rendjén."

Magam is éreztem azonban, hogy igaza van; nekiültem tehát, és átírtam a szóban forgó részt, vagy pedig egyszerűen fogtam a sorjázót, és újraszedtem a kifogásolt sorokat.

Ami azt illeti, voltak keserves időszakok is. Még meg sem száradt a festék a negyedik vagy az ötödik számon, amikor a nyomda felmondott. Az alkotmányokban meghirdetett sajtószabadságnak a munkások és kiadványaik részére, a törvényben foglalt tilalmakon kívül is, sok korlátja van. A nyomdatulajdonosnak semmi kifogása sem volt lapunk ellen, sőt még tetszett is neki; Svájcban azonban minden nyomda a kormánytól függ, amely különféle rendelésekkel - például statisztikai jelentések és űrlapok stb. nyomtatásával - látja el őket. A mi tulajdonosunknak kereken megmondták, hogy ha folytatja a Révolté nyomtatását, ne számítson többé a genfi kormány megrendeléseire, mire beadta a derekát. Bejártam egész francia Svájcot, sok nyomdásszal beszéltem, de még lapunk szimpatizánsaitól is csak ezt a választ hallottam:

- Képtelenek vagyunk megélni a kormány rendelései nélkül, és ha elvállaljuk a Révolté-t, elveszítjük azokat.

Nagyon nyomott hangulatban tértem vissza Genfbe, Dumartheray viszont annál buzgóbbnak és reménykedőbbnek bizonyult.

- Nagyszerű! - mondta. - Saját nyomdát állítunk fel! Hitelbe megszerezzük a berendezését, és vállaljuk, hogy három hónapon belül kifizetjük. Akkorra pedig valóban kifizetjük.

- De hát hol vegyük a pénzt? Mindössze néhány száz frankunk van - vetettem ellene.

- Pénzt? Ugyan kérem! Majd lesz. Csak rendeljük meg haladéktalanul a betűanyagot, és adjuk ki mielőbb a következő számot. Pénz kerül rá.

Ezúttal is neki lett igaza. Amikor a lap következő száma elhagyta a mi saját Imprimerie Jurassienne-ünket (Jurai Nyomda), s beszámoltunk olvasóinknak nehéz helyzetünkről, sőt, amikor még két brosúrát is kiadtunk - amelynek szedésében és nyomásában mindnyájan részt vettünk -, valóban került pénz. Igaz, főként csak réz és kis címletű ezüstpénz, de fedezte az adósságunkat. Egész életemben azt hallottam, hogy a baloldali pártok anyagi nehézségekre panaszkodnak, ám minél több tapasztalatra teszek szert, annál bizonyosabb vagyok abban, hogy fő bajunk nem a pénz, hanem az olyan emberek hiánya, akik szilárdan és megingathatatlanul törnek előre a kitűzött cél felé, és másokat is erre lelkesítenek. Immár huszonhét esztendeje jelenik meg lapunk úgy, hogy sohasem tudjuk, honnan lesz pénzünk a következő szám kiadására; majdnem minden számban közlünk segélykérő felhívást. De amíg lesznek emberek, akik szívüket-lelküket áldozzák az ügyért - amint azt Herzig és Dumartheray tette Genfben, vagy amint Grave teszi Párizsban immár több mint húsz esztendeje -, addig mindig akad pénz. Évi bevételünk - amelyből az újság és a brosúrák nyomtatási költségeit fedezik mintegy nyolcezer rubel, és javarészt a munkások réz- és apró ezüstpénzéből gyűlik össze. Az újság számára - és minden dolognál így van ez - az emberek fontosabbak a pénznél.

Nyomdánkat egy kis helyiségben rendeztük be. Szedőnk - egy kisorosz ember - hatvan frankos, roppant szerény havi bérért vállalta a lap szedését. Ha naponta ebédelhetett, s nagy ritkán elmehetett az operába, már elégedettnek érezte magát.

- Hova, hova, Kuzma, a fürdőbe? - állítottam meg egy alkalommal az utcán, amint egy papírba csavart kis csomaggal igyekezett valahová.

- Nem, új lakásba költözöm - felelte dallamos hangján, örök mosolyával.

Balszerencsénkre, nem tudott franciául. Legszebb betűimmel írtam cikkeimet, és gyakran sajnáltam, hogy annak idején nem hasznosítottam jobban a derék Ebert szépírásóráit; Kuzma azonban úgyis kizárólag a maga módján olvasott franciául. Az "immédiatement" szót például "immidiotarmutnak" vagy "inmuidiatmuntnak" olvasta, és ennek megfelelően a saját találmányú legképtelenebb francia szavakat szedte ki. Mivel azonban a betűk számát és a hézagokat betartotta, csupán a betűket kellett másokkal helyettesíteni, és minden rendbe jött. Kitűnően boldogultunk vele, és csakhamar magam is megtanultam tőle egy kissé a nyomdászmesterséget. Mindig időben fejeztük be a szedést, hogy elvihessük a korrektúrát ahhoz a svájci elvtárshoz, aki felelős szerkesztőként jegyezte a lapot, és akivel levonatban rendre elolvastattuk az egész újságot. Ezután valamelyikünk eltalicskázta a szedést a gépműhelybe. Hamarosan híre ment Imprimerie Jurassienne-ünk kiádványainak, és kiváltképp brosúráinak, amelyekért - ehhez Dumartheray ragaszkodott - sohasem kértünk tíz centime-nél többet.

A brosúrák megírásánál külön stílust kellett kimunkálnunk. Megvallom, néhanapján irigyeltem azokat a szerzőket, akiket gondolataik kifejtésében nem gátol a korlátozott terjedelem, s akik élhetnek Talleyrand ismert mentegetőzésével: "Nem volt elég időm, hogy rövid legyek." Ha tízcentime-os füzetben kellett összefoglalnom több hónapos munkám eredményét - például a törvények eredetéről -, még néhány hónapig kellett dolgoznom, hogy kellően rövid legyek. Mi azonban a munkások számára írtunk, akiknek néha még húsz centime is túl nagy összeg. Ennek az eredménye volt az, hogy egy-két sou-ba kerülő brosúráinkat több tízezer példányban vásárolták, és külföldön minden idegen nyelvre lefordították. Később, amikor francia börtönben ültem, Elisée Reclus kiadta vezércikkeim gyűjteményét, s a kis kötetnek ezt a címet adta: Paroles d'un Révolté.[57]

Mindvégig elsősorban Franciaország számára adtuk ki lapunkat, de Mac-Mahon idején a Révolté terjesztése szigorúan tilos volt. A csempészek annyi előnyös árut vittek át Svájcból Franciaországba, hogy nem akartak a mi újságunkkal bajlódni. Egy ízben velük mentem, együtt léptük át a francia határt, és megállapítottam, hogy bátor fickók, akikben megbízhat az ember; lapunk átcsempészését azonban nem vállalták. Nem maradt más hátra; zárt borítékban kellett elküdenünk újságunkat mintegy száz franciaországi címzettnek. A szállítási költségeket nem számítottuk fel, mivel bíztunk abban, hogy a portó díját előfizetőink önkéntes adományaikkal fedezik majd; ez így is történt. Gyakran gondoltunk viszont arra, hogy kiváló alkalmat szalaszt el a francia rendőrség lapunk tönkretételére. Csupán száz példányra kellene előfizetnie, anélkül, hogy önkéntes adományokkal támogatná a kiadót.

Az első esztendőben csupán magunkra számíthattunk, ám később Elisée Reclus mind nagyobb érdeklődést tanúsított újságunk iránt, és végül csatlakozott is hozzánk; letartóztatásom után teljesen a lapnak szentelte magát. 1880-ban Reclus felkért, hogy segítsek neki összeállítani monumentális földrajzának az ázsiai Oroszországról szóló kötetét. Maga is megtanult ugyan oroszul, de úgy vélte, hogy - mivel én jártam Szibériában - ismereteimmel segítségére lehetek. Feleségem egészségi állapota megromlott, és az orvosok azt mondották, haladéktalanul el kell hagynia a hideg szeleiről hírhedt Genfet; így azután 1880-ban Clarens-ba költöztünk, ahol Reclus élt ebben az időben. Clarens fölött egy kis házban vettünk ki szobát, ablakunkból a Genfi-tó kék vizére és a Dent-du-Midi hófödte csúcsaira nyílt kilátás. Alatta hegyi patak csörgedezett; a patak az esőzések után dübörgő áradattá nőtt, sziklákat ragadott magával és új medret mosott ki magának. A szemben levő hegyoldalon állt Châtelard ősi vára, amelynek gazdái egészen a "burla papei" (az iratégetők) 1799-es forradalmáig hűbéri adót szedtek a környező falvak jobbágyaitól minden születésért, házasságért és temetésért. Feleségem közreműködésével - mert mindenkor minden eseményt, valamennyi tanulmányom tervét vele, műveim szigorú kritikusával beszéltem meg - itt írtam legjobb cikkeimet a Révolté számára, köztük Az ifjúsághoz címűt is, amely különféle nyelveken több százezer példányban jelent meg. Lényegében itt vetettem meg az alapját mindannak, amit később írtam. Nekünk, anarchistáknak, akiket az üldöztetés szétszórt a világban, az hiányzik a legjobban, hogy hozzánk hasonló gondolkodású, művelt emberekkel érintkezhessünk. Clarens-ban megvolt ez az érintkezésem Elisée Reclus-vel és Lefrançais-vel; amellett továbbra is állandó kapcsolatban álltam a munkásokkal. És noha igen sok időmet foglalta el a földrajztudomány, még többet tehettem az anarchizmus propagálása érdekében, mint azelőtt.

 

8
KOMOLYABB JELLEGET ÖLT AZ OROSZORSZÁGI FORRADALMI
MOZGALOM. - A NARODNAJA VOLJA VÉGREHAJTÓ BIZOTTSÁGA
MERÉNYLETEKET SZERVEZ II. SÁNDOR ELLEN. - II. SÁNDOR HALÁLA

Oroszországban ebben az időben egyre inkább élesedett a harc. Több politikai per is folyt ekkoriban - az 50-ek, a 193-ak, a dolgusinisták pere -, de valamennyinek ugyanaz volt a lényege. Az ifjúság elment a gyárakba, a falvakba, hogy a szocializmust hirdesse, külföldön nyomtatott kiadványokat terjesztett, és - bár kissé tétován, bizonytalanul, de - lázította a népet a nyomasztó gazdasági viszonyok ellen. Vagyis azt tette, amit világszerte tesznek a szocialista agitátorok. A cár elleni összeesküvésnek vagy akár csak forradalmi előkészületeknek, senki sem bukkant a nyomára. Arról ugyanis valóban nem volt szó. A fiatalok többsége ekkor elítélte az ilyen jellegű tevékenységet. És ha most visszagondolok az 1870-1878-as évek mozgalmára, nem tévedek, ha azt mondom, hogy a legtöbb fiatal megelégedett volna azzal a lehetőséggel, hogy a parasztok és a gyári munkások között élhessen, taníthassa őket, és velük dolgozhassék, megelégedett volna a zemsztvóban végzett tevékenységgel, boldog lett volna, ha mindazzal rendelkezésére állhat a népnek, amit csak a művelt, jóindulatú és komoly emberek a munkásoknak és parasztoknak megtehetnek. Ismertem e mozgalom részvevőit, ezért a tények teljes ismeretében jelenthetem ezt ki.

A bírósági ítéletek mégis könyörtelenek, ostobán könyörtelenek voltak, mivel a mozgalom - amely Oroszország egész korábbi állapotának talaján keletkezett - oly mély gyökereket eresztett, hogy noha szigorúan üldözték résztvevőit, nem lehetett összeroppantani. Mindennapos dologgá vált, hogy a vádlottakat hat, tíz, tizenkét évi kényszermunkára ítélték; ezt ércbányákban kellett letölteniök, s utána életfogytiglan Szibériát jelölték ki kényszerlakhelyükül. Olyasmi is előfordult, hogy egy fiatal leányt azért ítéltek kilencévi kényszermunkára, mert tiltott szocialista brosúrát adott egy munkás kezébe. Valóban ez volt minden "bűne". Egy másik leányt, a tizennégy éves Gukovszkaját azért száműzték Kelet-Szibériába, mert - akárcsak Goethe Klärchenje - megpróbálta felbiztatni a közönyös tömeget, hogy szabadítsa ki a halálra ítélt Kovalszkijt és társait. Tette annál is természetesebb volt Oroszországban - még a hatóságok szemében is -, mivel az orosz törvények a közönséges bűnözők esetében sem ismerik a halálos ítéletet, amelynek politikai bűncselekményekre való alkalmazása akkor új rendszabálynak - helyesebben: az I. Miklós korabeli reakció legsötétebb hagyományaihoz való visszatérésnek - számított. A szibériai száműzetésben Gukovszkaja hamarosan öngyilkos lett. Hiába mentett fel valakit a bíróság, közigazgatási úton akkor is kitelepítették valami szibériai vagy észak-oroszországi faluba, ahol a havi három rubel állami ellátmány mellett az éhhalál várt a szerencsétlenre. Ezekben a helységekben nincs szükség iparosra, azt pedig szigorúan megtiltották, hogy a politikai száműzöttek tanítással vagy bármilyen más szellemi munkával keressék a kenyerüket.

Mintha csak azért tették volna, hogy még inkább elkeserítsék az ifjúságot: a kényszermunkára ítélteket nem mindjárt indították útnak Szibériába. Előzőleg jó néhány évig őrizték őket a "gyűjtőkben", amelyekhez képest még a szibériai ólombányák is üdülőnek számítottak. A gyűjtőfogházak valóban rettenetesek voltak. Az egyikben - amelyet a börtönlelkész prédikációjában "a tífusz melegágyának" nevezett - a halálozási arányszám elérte az évi húsz százalékot. A "gyűjtőkben", a szibériai dologházakban és a vártömlöcökben raboskodó foglyok kénytelenek voltak éhségsztrájkba lépni, ha védekezni akartak a kegyetlen porkolábokkal szemben, vagy ha csak a legkisebb kedvezményhez is kívántak jutni: például valamiféle könyvet vagy munkát akartak, hogy megmeneküljenek a tétlenségre kárhoztatott magánzárkás foglyokat fenyegető megőrüléstől. Az éhségsztrájkok alkalmával a rabok hét-nyolc napig is visszautasították az élelmet, majd mozdulatlanul, réveteg állapotban hevertek priccsükön; a csendőröket azonban a legkevésbé sem hatotta meg ez a szörnyűség. Harkovban megkötözték a haldokló foglyokat, és erőszakkal tömték őket, akár a libát.

Ezeknek a szörnyűségeknek a híre átszivárgott a börtönfalakon, a távoli Szibériából is eljutott az európai Oroszországba és széltében-hosszában terjedt az ifjúság körében. Volt idő, amikor egyetlen hét sem telt anélkül, hogy ne járt volna híre valami effajta vagy még gonoszabb aljasságnak.

A fiatalok kétségbeesése nem ismert határt. "Külföldön - mondották - az emberek elég bátrak ahhoz, hogy ellenálljanak. Angolok vagy franciák nem tűrnék el az ilyen erőszakot. Hát miért tűrjük akkor mi? Fegyveresen kell szembeszállni a csendőrökkel, ha éjszaka házkutatásra jönnek. A letartóztatás úgyis lassú, kínos halált jelent a csendőrök karmaiban. Akkor legalább ne adjuk ingyen nekik az életünket." Kovalszkij és barátai revolverlövésekkel fogadták a zsandárokat, amikor azok Odesszában éjszaka rájuk törtek, hogy letartóztassák őket.

II. Sándor az ostromállapot kihirdetésével válaszolt erre az új mozgalomra. Oroszországot néhány kerületre osztották, mindegyiknek az élére főkormányzót állítottak, s annak megparancsolták, hogy irgalmatlanul akasztasson. Kovalszkijt - akinek lövései egyébként senkit sem öltek meg - kivégezték. Az akasztófa mintegy a kor jelképe lett. Két esztendő alatt huszonhárom embert akasztottak fel, köztük a tizenkilenc éves Rozovszkijt, akit röpcédularagasztáson értek egy vasútállomáson. Egyedül ezt a tényt tudták felhozni ellene. Habár korát tekintve gyermek volt, Rozovszkij hős módjára halt meg.

"Védekezzetek!" - ez lett ekkor a forradalmárok harci jelszava. "Védekezzetek a besúgók ellen, akik a barátság álarcában férkőznek a körök bizalmába, s aztán jobbra-balra elárulják azokat, minthogy csak addig fizetik őket, amíg van mit besúgniuk! Védekezzetek azok ellen, akik a foglyokkal kegyetlenkednek! Védekezzetek a mindenható csendőrök ellen!" Három magas állású kormányhivatalnok és néhány jelentéktelen besúgó vesztette életét a harcnak ebben a szakaszában. Mezencev tábornokot - aki rávette a cárt, hogy emelje kétszeresére a "193-ak" büntetését - fényes nappal ölték meg Pétervárott. Egy csendőrezredes, akit még súlyosabb bűnök terheltek, Kijevben jutott ugyanerre a sorsra, míg Harkovban a főkormányzót - unokabátyámat, Dmitrij Kropotkint - a színházból hazatérőben ölték meg. Az ő hatáskörébe tartozott az a gyűjtőfogház, amelyben első ízben rendeztek éhségsztrájkot, s ahol első ízben alkalmaztak mesterséges táplálást. Tulajdonképpen nem is mondhatom gonosz embernek, tudom, hogy személy szerint még rokonszenvezett is a politikaiakkal; de gerinctelen alak volt, amellett udvaronc, a cár szárnysegéde, s ezért tartózkodott a közbelépéstől, noha egyetlen szavára véget vetettek volna a foglyok kegyetlen sanyargatásának. II. Sándor szerette, és helyzete oly szilárd volt az udvarnál, hogy ha közbelép, Pétervárott alighanem jóváhagyják.

- Köszönöm! Az én kívánságaim szerint jártál el - mondotta neki a cár 1872-ben, amikor D. N. Kropotkin felutazott Pétervárra, hogy jelentést tegyen a harkovi zavargásokról, amelyeknek során kíméletesen bánt a zendülőkkel.

Most azonban helyeselte a porkolábok magatartását. A harkovi ifjúságot oly mértékben felháborította a kegyetlenkedés a foglyokkal, hogy merényletet szerveztek a főkormányzó ellen, és halálosan megsebesítették.

Mindamellett a cár személye még mindig nem került szóba, és egészen 1879-ig nem is követtek el ellene merényletet. A felszabadító dicsfénye lebegett feje körül, és ez sokkal megbízhatóbb védelem volt, mint amennyit csendőrök és fogdmegek egész hada nyújthatott volna. Ha II. Sándor ebben az időben akár csak a legkisebb tanújelét adja annak, hogy javítani akar az oroszországi állapotokon, ha reformkorbeli munkatársai közül legalább egyet-kettőt visszahelyez állásába, és megbízza őket az általános helyzetnek - vagy legalábbis a parasztok helyzetének - a kivizsgálásával, ha akár a legcsekélyebb hajlandóságot árulja el arra nézve, hogy csökkenti a titkosrendőrség hatalmát, elhatározását lelkesen üdvözölték volna. Egyetlen szava elegendő lett volna ahhoz, hogy II. Sándort ismét "a felszabadító cárnak" tiszteljék, s hogy az ifjúság úgy kiáltson fel, mint Herzen tette 1858-ban: "Győztél, galileai!" De akárcsak a lengyel forradalom idején - amikor felébredt benne a zsarnok, és Katkov biztatására az akasztófákban látta a megoldást -, most sem talált jobb megoldást annál, mint hogy rendkívüli megbízatású főkormányzókat nevezzen ki, akasztatási joggal. A cár ismét rossz szellemének, Katkovnak a sugallatára döntött így.

Ekkor, csak ekkor indította meg a Végrehajtó Bizottság az önkényuralom elleni háborúját, amely - néhány sikertelen merénylet után - 1881-ben II. Sándor megölésével ért véget. Maroknyi forradalmár alkotta a bizottságot, ám a művelt osztályok körében, sőt még a cár környezetében is növekvő elégedetlenség támogatta őket.

II. Sándorban két ember lakozott, és ezeknek az évről évre élesedő konfliktusa most tragikus jelleget öltött. Amikor Szolovjov eléje lépett, rálőtt, és nem találta el, a cár oly mértékben őrizte meg lélekjelenlétét, hogy - miközben Szolovjov tovább lövöldözött - nem egyenes vonalban, hanem cikcakkban futott a legközelebbi kapu felé. Így azután sértetlen is maradt, csupán a köpenyét lyukasztotta ki egy golyó. II. Sándor halálakor is kétségtelen bátorságról tett tanúbizonyságot. Az igazi veszéllyel szemben megfélemlíthetetlennek bizonyult, viszont szüntelenül reszketett a saját képzelete szülte kísértetektől. Egyedül és kizárólag cári hatalmának megóvása céljából vette körül magát a legreakciósabb elemekkel, akik közömbösek voltak iránta, s akik pusztán jól jövedelmező állásaikkal törődtek.

Kétségtelenül megőrizte vonzalmát két gyermekének anyja iránt, noha ebben az időben már Jurjevszkaja-Dolgorukaja hercegnővel volt viszonya, akit a cárné halála után nyomban feleségül is vett.

- Ne beszélj nekem a cárnéról, ha nem akarsz fájdalmat okozni - mondta többször is Lorisz-Melikovnak.

Mindamellett végképp otthagyta Marija Alekszandrovnát, aki pedig hű segítője volt felszabadító korában. A cárné mindenki által elfeledve haldoklott a Téli Palotában. A jól ismert orosz orvos - ma már nincs az élők sorában - azt mondotta barátainak, hogy őt, a kívülállót mélységesen felháborította a beteg cárné iránt tanúsított közöny. Az udvari dámák, két hűséges udvarhölgye kivételével, magára hagyták, és a cár egész környezete - tudva, hogy az tetszik az uralkodónak - Dolgorukaja kegyeit hajhászta. II. Sándor, aki egy másik palotában lakott, naponta csupán rövid, formai látogatásra jelent meg feleségénél.

Amikor a Végrehajtó Bizottság merész kísérletet tett a Téli Palota felrobbantására,[58] II. Sándor példátlan lépésre szánta el magát. Amolyan diktatúrafélét teremtett, és teljhatalommal ruházta fel Lorisz-Melikovot. Ez az örmény származású tábornok egy ízben már kapott diktátori teljhatalmat a cártól, nevezetesen akkor, amikor Vetljankában, a Volga alsó folyása mentén felütötte fejét a pestis, és Németország azzal fenyegetőzött, hogy ha nem vetnek véget a járványnak, mozgósítja hadseregét, és vesztegzár alá helyezi Oroszországot. Most, amikor II. Sándor meggyőződött arról, hogy még a palota őrségében sem bízhat, diktátori joggal ruházta fel Lorisz-Melikovot; mivel pedig a tábornok liberális ember hírében állott, kinevezését úgy magyarázták, hogy hamarosan összehívják a Zemszkij Szobort (az országgyűlést). Ám közvetlenül a Téli Palotában történt robbanás után nem következett újabb merénylet, ez megnyugtatta a cárt, és Melikov néhány hónap múlva - mielőtt még bármit is teljesíthetett volna - diktátorból közönséges belügyminiszterré vedlett. A búskomorság váratlan rohamai - amelyek alatt II. Sándor szemrehányással illette magát, hogy uralkodása reakciós jelleget öltött - most heves sírógörcsökben nyilvánultak meg. Néhanapján zokogása valósággal kétségbe ejtette Lorisz-Melikovot.

- Mikorra lesz készen az alkotmánytervezeted? - kérdezte ilyenkor miniszterét a cár.

De ha néhány nap múlva Melikov jelentette, hogy kész a tervezet, a cár úgy tett, mintha semmire sem emlékeznék.

- Szóltam én neked ilyesmiről? - kérdezte. - Minek az? Hagyjuk ezt meg inkább az utódomnak. Legyen az az ő ajándéka Oroszországnak.

Amikor egy készülő merénylet híre II. Sándor fülébe jutott, megint hajlandónak mutatkozott arra, hogy tegyen valamit; amikor azonban úgy látszott, hogy a forradalmi tábor megnyugodott, ismét a reakciósok tanácsait fogadta meg, és minden maradt a régiben. Lorisz-Melikov napról napra várta, mikor szólítják már fel, hogy adja be a lemondását.

1881 februárjában Lorisz-Melikov jelentette, hogy a Végrehajtó Bizottság új merényletet készít elő, ám annak tervét a leggondosabb nyomozással sem sikerült felfedni. II. Sándor ekkor úgy határozott, hogy valamiféle tanácskozó szervet hoz létre a zemsztvók és a városok képviselőiből. A cár - akit egyre gyötört a gondolat, hogy XVI. Lajos sorsára jut - az 1789-es Nemzetgyűlést megelőző Assemblée des Notables[59] szerepét szánta a tervbe vett "általános bizottságnak". A tervezet már-már az államtanács elé került, ám II. Sándor ekkor ismét ingadozni kezdett. Csupán 1881. március elsején - miután Lorisz-Melikov ismételten és nyomatékosan felhívta figyelmét az őt fenyegető veszélyre - tűzte a tervezet megtárgyalását a minisztertanács jövő csütörtöki ülésének napirendjére. Március elseje vasárnapra esett, és Lorisz-Melikov kérve-kérte a cárt, hogy az esetleges merényletre való tekintettel ne vegyen részt az őrségváltáson. II. Sándor azonban mégis elment. Találkozni akart Jekatyerina Mihajlovna nagyhercegnővel - aki a hatvanas években a reform híveinek egyik vezére volt -, hogy személyesen adja tudtára az örömhírt, talán hogy így kövesse meg Marija Alekszandrovna emlékét. Állítólag a cár így szólt a nagyhercegnőhöz:

- Je me suis décidé convoquer une Assemblée des Notables.[60]

Ez a megkésett és csupán részengedmény azonban nem került nyilvánosságra. A lovardából hazafelé vezető útján II. Sándort megölték.

A részletek közismertek. Először bombát dobtak a páncélozott kocsi alá, hogy megállásra kényszerítsék. A cserkesz testőrség több tagja megsebesült. A bombát hajító Riszakovot azon nyomban elfogták. A kocsis könyörgött a cárnak, hogy maradjon a hintóban - hiszen az csak kevéssé sérült meg, és el lehet rajta jutni a palotáig -, II. Sándor azonban mégis kilépett belőle. Úgy vélte: a katonai kötelesség megköveteli tőle, hogy odamenjen a sebesült cserkeszekhez, és szóljon hozzájuk néhány szót. Így járt el az orosz-török háború idején is, amikor a neve napján esztelen kísérletet tettek Plevna rohammal való bevételére, s ez szörnyű katasztrófával végződött. II. Sándor odalépett Riszakovhoz, és kérdezett tőle valamit, majd egy másik fiatalember - Grinyeveckij - mellett haladt el, aki ugyancsak ott állt a rakparton, bombával a kezében. Grinyeveckij ekkor maguk közé dobta a bombát, úgy, hogy az ölje meg mind őt, mind a cárt. Mindketten halálos sebet kaptak, és néhány óra múlva kiszenvedtek.[61]

II. Sándor ezer sebből vérezve, mindenkitől elhagyatva, ott feküdt a havon! Egész kísérete eltűnt. A díszszemléről hazatérő kadétok szaladtak oda a haldokló cárhoz, felemelték a földről, szánra ültették; reszkető testét kadétköpenybe csavarták, fedetlen fejére saját fövegüket tették. A tisztiiskolásokkal együtt még az egyik terrorista is odaszaladt, újságpapírba csomagolt bombával a hóna alatt, pedig nem kevesebbet kockáztatott, mint azt, hogy elfogják és felakasztják. Ő is segíteni akart a sebesültön... Mily ellentéteket rejt magában az emberi természet!

Így ért véget II. Sándor tragédiája. Sokan találták érthetetlennek, hogy az a cár, aki oly sokat tett Oroszországért, a forradalmárok kezétől haljon meg. Nekem azonban volt alkalmam látni II. Sándor első reakciós megnyilvánulásait, s azt is, hogy ezek később hogyan mélyültek tovább: ugyancsak módom volt bonyolult lelke mélyére pillantani, s felismerni benne a született önkényuralkodót, akinek kegyetlenségét csak részben enyhítette a műveltsége; sok lehetőségem nyílt arra, hogy kiismerjem ezt az erős szenvedélyű, de gyenge akaratú embert, aki rendelkezett a katona bátorságával, de akiből hiányzott az államférfiúi merészség; így az én számomra tragédiája a shakespeare-i dráma fatális következetességével bontakozott ki. E színjáték utolsó jelenetével már 1862. június 13-án tisztában voltam, amikor II. Sándor fenyegetésekkel teli beszédét hallgattam. E szavait azon a napon intézte hozzánk, frissiben avatott tisztekhez, amikor parancsára első ízben hajtottak végre kivégzéseket Lengyelországban.

 

9
A FORRADALMÁROK ELLENI HARCRA ÉS A CÁR VÉDELMÉRE
LÉTREHOZZÁK A SZENT HADAT. - GYILKOSSÁGI TERVEK A
FORRADALMÁROK ELLEN. - KIUTASÍTANAK SVÁJCBÓL

Pétervár udvari köreiben vad pánik tört ki. III. Sándor, aki hatalmas termete ellenére sem volt bátornak mondható, nem akart a Téli Palotában lakni, és kiköltözött Gatcsinába, dédapja, I. Pál hajdani kastélyába. Ismerem ezt a régi épületet, amelyet a Vauban-féle erődök mintájára emeltek: vizesárokkal vették körül, és őrtornyokkal látták el, ezekből titkos lépcsők vezettek a cár dolgozószobájába. Láttam a dolgozószobában elhelyezett csapóajtót - amelyen az ellenséget váratlanul a vízbe, egy kút éles köveire lehet vetni -, továbbá a föld alatti tömlöcökbe vezető titkos lépcsőket, és a tó partján kibukkanó föld alatti átjárót. I. Pál valamennyi palotáját ilyen tervek alapján építtette. Eközben egy önműködő, villamos berendezésekkel ellátott föld alatti folyosót ástak az Anyicskov-palota körül, ahol koronázásáig III. Sándor lakott.

A cár védelmére titkos szövetséget hoztak létre. Különféle rendfokozatú tiszteket csábítottak háromszoros fizetéssel, hogy lépjenek a szövetség tagjai közé, és váljanak önkéntes besúgókká: lessék a társadalom egyes osztályait. Akadtak persze mulatságos esetek is. Egy alkalommal például két tiszt, aki nem tudta egymásról, hogy a szövetséghez tartozik, a vonaton forradalmi tartalmú beszélgetést provokált a másikkal; ezután kölcsönösen letartóztatták egymást, majd kölcsönös csalódással vették tudomásul, hogy hiába pazarolták az idejüket. Ez a szövetség mind a mai napig fennáll, csak éppen hivatalosabb formában: most Ohrana (őrség) a neve és időről időre mindenféle kitalált rémségekkel ijesztgeti a cárt, hogy indokolja a saját létét.

Vlagyimir Alekszandrovicsnak, a cár öccsének a vezérletével egy még titkosabb szervezet is alakult akkoriban: a Szent Had, amelynek az volt a célja, hogy minden eszközzel harcoljon a forradalmárok ellen. Módszereik közé tartozott azoknak az emigránsoknak a megölése is, akiket a közelmúltban lezajlott összeesküvések vezetőinek tartottak. Engem is ezek közé soroltak. Vlagyimir nagyherceg heves szemrehányással illette a szervezethez tartozó tiszteket gyávaságukért, és sajnálkozását fejezte ki, amiért egyetlen férfi sem akad köztük, aki vállalná, hogy eltegye láb alól az ilyen emigránsokat. Ekkor a szövetség szavazás útján kijelölte egyik tagját a terv keresztülvitelére. Ez a tiszt akkoriban volt kamarásapród, amikor én is a Hadapródiskolában tanultam.

Valójában az emigránsok egyáltalán nem avatkoztak bele a Végrehajtó Bizottság pétervári tevékenységébe. Teljes értelmetlenség lett volna Svájcból irányítani az összeesküvést, miközben a forradalmárok Pétervárott állandó életveszélyben éltek. Mind Sztyepnyak, mind én számos alkalommal kifejtettük, hogy egyikünk sem vállalná el egy akcióterv kidolgozásának kétes feladatát, ha nem tartózkodna a helyszínen. No de a pétervári rendőrségnek természetesen sokkal előnyösebb volt azt állítania, hogy azért képtelen megóvni a cárt, mert valamennyi összeesküvést külföldön szervezik. A besúgók - ezt pontosan tudom - mindig elegendő mennyiségben szállították a rendőrségnek az ilyen értelmű jelentéseket.

Szkobelev tábornoknak, az orosz-török háború hősének szintén felajánlották, hogy lépjen be a titkos szervezetbe, ő azonban kereken visszautasította. Lorisz-Melikov írásaiból tudjuk - ezeknek egy részét az elhunytnak egy barátja tette közzé Londonban (lásd: A Lorisz-Melikov-féle alkotmány, London, Az Orosz Szabad Sajtó Alap kiadása, 1893.) -, hogy amikor III. Sándor a trónra lépése után nem hívta össze az országgyűlést, Szkobelev még neki, Lorisz-Melikovnak és Ignatyev grófnak (a "Hazug pasának" - ahogy a konstantinápolyi diplomaták elkeresztelték) is felajánlotta, hogy tartóztassák le a cárt, és kényszerítsék rá, hogy tegyen közzé kiáltványt az alkotmány megadásáról. Azt mondják, Ignatyev jelentette ezt a cárnak, aki ezért nevezte ki őt belügyminiszterré. Ignatyev a belügyminiszteri székben megfogadta Andrieux volt párizsi rendőrfőnök tanácsait, és hajszát hajsza után indított, hogy teljesen megbénítsa a forradalmárok tevékenységét.

Ha az orosz liberálisok ebben az időben legalább némi állampolgári bátorsággal és politikai képességgel rendelkeznek, feltétlenül összehívták volna a Zemszkij Szobort. Melikov említett írásaiból tudjuk, hogy III. Sándor egy ideig valóban latolgatta az országgyűlés összehívását. Sőt, el is határozta ezt, s beszámolt róla testvérének. Az öreg I. Vilmos támogatta őt ebben az elhatározásában. A liberálisok azonban ölbe tett kézzel ültek, míg Katkov pártja az ellenkező irányban fejtett ki erőfeszítéseket. Andrieux azt írta III. Sándornak, hogy mi sem könnyebb a nihilisták szétzúzásánál, és igyekezett rávezetni, miként kell ezt megvalósítani (tanácsokat tartalmazó levelét ugyancsak közzétették az említett brosúrában). Ezek után III. Sándor végül úgy döntött, hogy megmarad Oroszország abszolút uralkodójának.

Néhány hónappal II. Sándor halála után a szövetségi tanács parancsára kiutasítottak Svájcból. Őszintén szólva, nem nagyon sértődtem meg ezért. A kis köztársaság hatóságai - amelyeket egyre-másra zaklattak a monarchiák a politikai emigránsoknak nyújtott menedékjogért, s amelyek tartottak az orosz hivatalos sajtó fenyegetéseitől, miszerint száműzik Oroszországból a temérdek svájci bonne-t és nevelőnőt - az én kiutasításommal némi elégtételt szolgáltattak az orosz rendőrségnek. Sajnáltam viszont Svájcot, hogy elszánta magát ilyen lépésre. Ezzel ugyanis alátámasztotta a "svájci földön szőtt összeesküvések" úgynevezett elméletét, és gyöngeséget árult el, amit a nagyhatalmak siettek is kihasználni. Két évvel később, amikor Jules Ferry, a francia politikus azt ajánlotta, hogy Németország és Olaszország ossza fel maga között Svájcot, elsősorban éppen azzal érvelt: a svájci kormány maga ismerte be, hogy a köztársaság "nemzetközi összeesküvések fészke" lett. Az első engedmény csakhamar még arcátlanabb követelésekre vezetett, és kétségtelenül gyöngítette Svájc függetlenségét.

A kiutasítási végzést közvetlenül Londonból való visszatérésem után kézbesítették nekem, ahol 1881 júliusában az anarchisták kongresszusán vettem részt. A tanácskozást követően néhány hetet töltöttem Londonban. Ekkor írtam meg a Newcastle Chronicle számára az első olyan cikkeket, amelyek a mi szempontunkból taglalták az oroszországi eseményeket. Az angol sajtó akkoriban Novikova asszonynak, Gladstone jó ismerősének a nézeteit - vagyis Katkovnak és az orosz csendőröknek a véleményét - tükrözte; boldognak éreztem magam tehát, amikor Mr. Joseph Cowen, az öreg radikális helyet biztosított lapjában álláspontunk kifejtésére.

Éppen csak megérkeztem feleségemhez - ebben az időben a hegyekben élt, Elisée Reclus-ék közelében -, amikor felszólítottak, hogy hagyjam el Svájcot. Kis poggyászunkat elküldtük a legközelebbi vasútállomásra, magunk pedig gyalog indultunk Aigle-be, hogy utolszor élvezhessük a hegyekre nyíló kilátást, amelyet annyira megszerettünk. Toronyiránt keltünk át a hegyeken, és nagyokat nevettünk, amikor rájöttünk, hogy az "egyenes út" nagy kerülők megtételére kényszerít. Végül is leereszkedtünk a völgybe, és megindultunk egy poros úton. Az élet ilyen perceiben okvetlenül előbukkanó mulatságos elemet most egy angol hölgy szolgáltatta. Az elegáns lady, aki egy gentleman oldalán foglalt helyet a hintó párnáin, odavetett néhány lélekemelő füzetet az úton baktató, szegényesen öltözött embereknek, amikor kocsija elhaladt mellettük. Felvettem a porból a könyvecskéket. A lady nyilván azok közül a hölgyek közül való volt, akik keresztényeknek vélik magukat, és kötelességüknek tartják, hogy vallásos röpiratokat osztogassanak a "züllött idegeneknek". Abban a tudatban, hogy alighanem még az állomáson érjük, az egyik könyvecske hátára ráírtam az ismert evangéliumi verset, miszerint a gazdag embernek nehezebb bejutnia a mennyek országába, mint a tevének átjutnia a tű fokán, és odabiggyesztettem a farizeusokról szóló megfelelő részt is. Amikor Aigle-be értünk, a hölgyet kocsijában találtuk: nagyban evett-ivott. Nyilván szívesebben utazta be a bájos völgyet hintóban, mint fülledt vasúti kocsiban. Udvariasan visszaadtam neki lélekemelő könyvecskéit, s közöltem, hogy az irományokat olyasmivel egészítettem ki, ami az épülésére szolgálhat. A lady hirtelenében nem tudta, nekem ugorjék-e, avagy inkább keresztényi megadással tűrje a kioktatást. Szeméből egymás után mind a két szándékot kiolvashattam.

Feleségem ebben az időben készült letenni a genfi egyetemen a természettudományi diplomájához szükséges utolsó vizsgákat. Ezért a Genfi-tó savoie-i partján fekvő francia kisvárosban, Thononban telepedtünk le, és két hónapig laktunk ott.

Ami a Szent Had ellenem hozott halálos ítéletét illeti - erre egy igen magas állású személy figyelmeztetett Oroszországból.[62] Még annak a nőnek a nevét is megtudtam, akit azért küldtek Pétervárról Genfbe, hogy ott szervezzen összeesküvést ellenem. Ezért beértem annyival, hogy a tényt és a neveket közöltem a Times genfi tudósítójával, és megkértem, ha valami történnék velem, hozza mindezt nyilvánosságra. Ilyen értelmű írást tettem közzé a Révolté-ban is. Ezek után többé már nem is gondoltam az ítéletre. Feleségem azonban - akárcsak Madame Sansaux, a derék parasztasszony, akinél Thononban laktunk és étkeztünk - nem fogta fel a dolgot ilyen könnyedén.

Madame Sansaux más úton szerzett tudomást az összeesküvésről (nővére közölte vele, aki egy Malsinszkij nevű orosz ügynök házában volt dajka), és megható gondoskodást tanúsított irányomban. Háza a külterületen állt, és esténként, amikor a városba indultam - hogy a vasútállomáson várjam feleségemet, vagy valamilyen más elintéznivaló miatt -, Madame Sansaux mindig talált ürügyet arra, hogy férje a lámpással elkísérjen.

- Egy percig legyen türelemmel, Monsieur Kropotkin - mondta ilyenkor -, a férjem is most indul a városba bevásárolni, és mint tudja, ő mindig visz magával lámpást.

Máskor meg a bátyját küldte utánam, hogy észrevétlenül maradjon a nyomomban.

 

10
LONDONBA KÖLTÖZÖM. - EGY ÉV LONDONBAN. -
A MOZGALOM APÁLYA ANGLIÁBAN

1881 októberében vagy novemberében, mihelyt feleségem letette a vizsgáit, Thononból Londonba költöztünk, és több, mint egy esztendeig éltünk ott. Viszonylag nem sok idő telt el azóta, mindamellett kijelenthetem, hogy London - sőt egész Anglia - szellemi élete akkor egészen más volt, mint amivé néhány év múlva lett. Közismert dolog, hogy a negyvenes években Anglia az európai szocialista mozgalomnak szinte az élén haladt. Ám a reakció ezt követő éveiben mind az a nagy mozgalom, amely magával ragadta a munkásosztályt, mind az, ami e fellendülés idején a tudományos szocializmus és anarchizmus tárgykörében elhangzott, lehanyatlott, tetszhalálba merült, Angliában és a kontinensen egyaránt feledésbe ment; az a mozgalom pedig, melyet a francia szerzők a proletariátus harmadik magáraébredésének neveznek, még nem kezdődött meg Nagy-Britanniában. Az 1871-es földművelési bizottság tevékenysége, Joseph Arch-nak a mezőgazdasági munkások között végzett propagandamunkája és a keresztényszocialisták korábbi erőfeszítései persze bizonyos fokig előkészítették a talajt. Mindamellett még az idő méhében nyugodott a szocialista tendenciáknak az az újraébredése, amelyet az amerikai Henry George angliai látogatása, valamint Haladás és szegénység című könyve váltott ki a nyolcvanas években.

Az Angliában töltött esztendő az igazi számkivetettség esztendeje volt számunkra. A szélsőséges szocialista elvek hirdetőjének hiányzott az a közeg, amelyben létezni tudott. Nyoma sem volt annak a visszatérésemkor, 1886-ban már javában virágzó élénk szocialista mozgalomnak. Senki sem hallott még Burnsről, Championról, Keir Hardie-ról és a többi munkásvezérről. Nem léteztek a fábiánusok, William Morris még nem vallotta magát szocialistának; a Londonban csupán néhány kiváltságos iparág dolgozóit egyesítő trade-unionok pedig ellenséges érzülettel viseltettek a szocializmus iránt. A szocialista mozgalom egyedüli tevékeny és nyílt képviselője a Hyndman házaspár volt, köréjük azonban kevés munkás tömörült. 1881-ben kis kongresszust is tartottak, de oly kevés részvevővel, hogy az a tréfa járta: az egész kongresszust Mrs. Hyndman látta vendégül lakásukon. Még az a többé vagy kevésbé szocialista színezetű radikális mozgalom sem jelentkezett nyíltan, amelynek eszméje pedig kétségtelenül ott motoszkált a fejekben. Nem bukkantak még fel azok a művelt férfiak és nők, akik négy esztendővel később léptek nagy számban a társadalmi élet színterére, és bár nem váltak szocialistává, de a különféle népjóléti és népoktatási mozgalmakban való részvételükkel új légkört, új reformszellemű társadalmat teremtettek. Ezek az emberek természetesen léteztek, mint ahogy megvolt a széles körű mozgalmak minden alkotóeleme is. Mivel azonban hiányoztak azok a fókuszok, amelyek összegyűjthették volna őket - ezt a szerepet töltötték be később a szocialista csoportok -, elvesztek a tömegben, nem ismerték egymást, sőt, gyakran még saját magukat sem.

N. V. Csajkovszkij ekkoriban Londonban élt, s mi - akárcsak hajdanában - propagandamunkához láttunk a munkások között. Néhány angol munkásra támaszkodtunk, akikkel az 1881-es kongresszuson ismerkedtünk meg, vagy akik Johann Most meghurcolása után kezdtek vonzódni a szocialistákhoz. Velük együtt látogattuk a radikális klubokat, az orosz eseményekről beszélgettünk, arról, hogy hogyan jár ifjúságunk a nép közé, s általában a szocializmusról. Nevetségesen kevés hallgatónk akadt: számuk csak nagyon ritkán haladta meg a tízet. Néhanapján szót kért egy-egy ősz szakállú chartista, és szomorúan jegyezte meg, hogy mindaz, amit mi hirdetünk, már negyven évvel ezelőtt elhangzott, és akkor lelkes fogadtatásra talált a munkástömegeknél; ma már azonban mindez elhalt, és semmi remény arra, hogy ismét feltámadjon.

Hyndman kevéssel azelőtt tette közzé egyik művét - amelyben Anglia mindenki számára címmel nagyszerűen ismertette Marx szocializmus-elméletét -, s jól emlékszem, 1882 nyarán igyekeztem rávenni, hogy alapítson egy szocialista újságot. Elmondtam neki, milyen jelentéktelen anyagi eszközök álltak rendelkezésünkre, amikor a Révolté kiadásába belekezdtünk, és sikert jósoltam Hyndmannek. A helyzet azonban oly reménytelennek látszott, hogy szerinte még kísérletezni sem volt érdemes, legfeljebb abban az esetben, ha ő hirtelen meggazdagszik, és abból biztosíthatja az előállítási költségeket. Meglehet, igaza volt; amikor azonban két évvel később megindította a Justice-t (Igazság), a munkások szívesen támogatták ezt az újságot. 1886 elején Angliában már három szocialista lap jelent meg, és a szociáldemokrata szövetség számottevő tekintélyre tett szert.

1882 nyarán tört angolsággal beszédet mondtam a durhami szénbányászok évi közgyűlésén. Ezenkívül Newcastle-ban, Glasgow-ban és Edinburgh-ben előadást tartottam az oroszországi mozgalomról, és mindenütt nagy lelkesedéssel fogadtak. A munkások előadásaim után az utcákon harsányan éljenezték a nihilistákat. Mindamellett feleségemmel egyetemben oly magányosan éreztük magunkat Londonban, s oly reménytelennek láttuk az angliai szocialista mozgalom felébresztésére irányuló erőfeszítéseinket, hogy 1882 őszén elhatároztuk: visszatérünk Franciaországba. Bizonyos voltam benne, hogy ott csakhamar letartóztatnak, de mint gyakran mondogattuk egymásnak: "még a francia börtön is jobb, mint ez a kripta".

Azoknak, akik örökösen csak az evolúciók lassúságáról papolnak, nem ártana, ha tanulmányoznák a szocialista mozgalom angliai fejlődését. Az evolúció lassú folyamat; fejlődése azonban sohasem egyforma. A pangás periódusait a gyors haladás időszakai váltják fel.

 

11
LONDONBÓL FRANCIAORSZÁGBA KÖLTÖZÖM. -
ÉLETEM THONONBAN. - TITKOS ÜGYNÖKÖK. - IGNATYEV
MEGÁLLAPODÁSA A VÉGREHAJTÓ BIZOTTSÁGGAL

Ismét Thononban telepedtünk meg, és előző háziasszonyunknál, Mme Sansaux-nál vettünk ki lakást. Svájcból átköltözött hozzánk feleségem fivére, aki a tüdővész utolsó stádiumában volt.

Soha életemben nem láttam annyi orosz ügynököt egy csomóban, mint az alatt a két hónap alatt, amíg Thononban éltünk. Azzal kezdődött, hogy amint beköltöztünk, megjelent egy magát angolnak mondó gyanús férfi és kibérelte a ház másik felét. Az orosz besúgók raja, valóságos raja dongta körül a házat, s igyekezett a legkülönfélébb ürügyekkel oda bejutni, vagy pedig egyszerűen az ablakunk alatt ólálkodtak kettesével, hármasával, sőt négyesével is. Képzelem, miféle csodálatos jelentéseket szophattak ki az ujjukból. Az ügynöknek jelentenie kell. Ha egyszerűen csak arról ad számot, hogy egy álló hétig az utcán ácsorgott, és semmi gyanúsat sem észlelt, egykettőre kiadják az útját.

Ez volt az orosz titkosrendőrség aranykora. Ignatyev politikája meghozta a maga gyümölcseit. Két vagy három különböző rendőrség buzgólkodott azon, hogy lefőzze a másikat, és folytatott vakmerőbbnél vakmerőbb cselszövéseket. Mindegyiknél rogyásig állt a pénz. Szugyejkin csendőrezredes például Gyegajevvel szőtt összeesküvéseket[63] (később ez a Gyegajev ölte meg!), kiszolgáltatta a genfi emigránsoknak Ignatyev ügynökeit, és felajánlotta az orosz terroristáknak, hogy közreműködésével tegyék el láb alól Tolsztoj belügyminisztert és Vlagyimir nagyherceget. Szugyejkin hozzáfűzte, hogy ha ez sikerül, őt diktátori teljhatalommal rendelkező belügyminiszterré nevezik ki, s akkor magát a cárt is a markában fogja tartani. A titkosrendőrség fejlődésének ez a szakasza Alexander Battenberg fejedelem Bulgáriából történt elrablásában érte el tetőfokát.

A francia rendőrség ugyancsak nem tudott nyugodni, és örökösen ez a kérdés gyötörte: "Vajon mit csinál Kropotkin Thononban?" Én közben tovább szerkesztettem a Révolté-t, majd cikkeket írtam az Encyclopaedia Britannica és a Newcastle Chronicle számára. Ezt azonban túl egyszerűnek találták. Egy ízben egy helybeli csendőr jelent meg háziasszonyomnál, mert az utcáról - úgymond - valamiféle gép zaját hallotta, és égett a vágytól, hogy jelentést tehessen titkos nyomdagépemről. Akkor állított be, amikor nem voltam otthon, és követelte háziasszonyomtól, mutassa meg neki a nyomdagépet. Mme Sansaux azt felelte, hogy semmiféle masina sincs a házban, és kifejezte abbeli gyanúját, hogy a csendőr az ő varrógépének zaját hallotta. A csendőrt azonban semmiképp sem elégítette ki ez a túl egyszerű magyarázat, és megparancsolta a háziasszonynak, varrjon valamit a gépén; eközben ő az utca felől az ablak alatt fülelt, az megállapítandó, hasonlít-e a most hallható zaj a korábban észlelthez.

- Hát mit csinál egész nap a lakója? - kérdezte a csendőr a háziasszonytól.

- Ír.

- De hát nem írhat reggeltől estig!

- Délben felvágja a fát az udvaron, délután négy és öt között pedig sétál.

Ez novemberben történt.

- Ahá! Megvan! - csapott a csendőr a homlokára: - A la tombée de la nuit! (Alkonyatkor!)

És feljegyezte a noteszébe: "Sötétedés előtt sohasem lép ki a házból."

Ebben az időben még nem tudtam mire vélni azt a rendkívüli figyelmet, amelyet az orosz ügynökök szenteltek nekem; minden valószínűség szerint azonban a következő dologgal volt ez kapcsolatos. Amikor Ignatyev lett a belügyminiszter, Andrieux volt párizsi rendőrfőnök tanácsára új módszerhez folyamodott. Egész sereg ügynököt küldött Svájcba, ahol egyikük újságot adott ki. Ez a lap a zemsztvók hatáskörének bizonyos fokú bővítéséért szállt síkra. Legfőbb feladata az volt, hogy küzdjön a forradalmárok ellen, és gyűjtsön maga köré minden olyan emigránst, aki ellenzi a terrort. Ezzel természetesen viszályt akartak szítani. Később, amikor Oroszországban a Végrehajtó Bizottságnak csaknem valamennyi tagját letartóztatták és mindössze kettőjüknek vagy hármójuknak sikerült Párizsba szökniük, Ignatyev elküldte hozzájuk egyik ügynökét, és általa fegyverszünetet ajánlott fel. Megígérte, hogy a II. Sándor idején szervezett összeesküvések részvevői közül többé senkit sem végeznek ki - még akkor sem, ha szökésben levők kerülnek a hatóságok kezére -, hogy Csernisevszkijt elengedik viljujszki kényszerlakhelyéről, és bizottságot küldenek ki azok ügyének a felülvizsgálatára, akiket közigazgatási úton száműztek Szibériába. Ennek fejében Ignatyev azt követelte, hogy a Végrehajtó Bizottság ne szervezzen több merényletet III. Sándor ellen, amíg cárrá nem koronázzák. Azt hiszem, szó esett néhány olyan reformról is, amelyet III. Sándor készült bevezetni a parasztok érdekében. A megállapodást Párizsban kötötték meg, és mindkét fél betartotta. A terroristák abbahagyták fegyveres akcióikat. A kormány senkit sem végeztetett ki a korábbi összeesküvésekben való részvételéért; azokat azonban, akik már foglyai voltak, valósággal elevenen eltemették Schlüsselburgban - ebben az orosz Bastille-ban -, s immár tizenöt esztendeje semmi hír sem jött felőlük, máig is ott senyvednek. Csernisevszkijt elengedték Szibériából; Asztrahanyt jelölték ki számára lakóhelyül, és így továbbra is elszigetelték az egész orosz szellemi élettől. Hamarosan ebben a rabságban érte utol a halál. Szibériába bizottságot menesztettek, amely néhány száműzöttet hazaengedett, a többinek pedig megszabta a száműzetés idejét. Bátyámnak további ötesztendei száműzetést állapítottak meg.

Amikor 1882-ben Londonban voltam, közölték egy ízben, hogy tárgyalni kíván velem valaki, aki az orosz kormány ügynökének mondja magát, és hajlandó ezt be is bizonyítani.

- Mondják meg neki - feleltem -, hogy ha beállít hozzám, lehajítom a lépcsőn.

Ignatyev, aki a Végrehajtó Bizottság részéről fenyegető merényletek ellen már bebiztosította a cárt, minden bizonnyal attól félt, hogy az anarchisták készülnek valamire. Nyilván ezért kívánt engem valahol nagyon távol tudni.

 

12
FRANCIAORSZÁG 1881-1882-BEN. - A LYONI MUNKÁSOK SZENVEDÉSE. -
ROBBANÁS A BELLECOURT-KÁVÉHÁZBAN. - LETARTÓZTATÁSOM. -
A LYONI PER

1881-1882-ben jelentősen megnövekedett az anarchista mozgalom Franciaországban. Általában úgy vélték, hogy a franciáktól idegen a kommunizmus szelleme, ezért az Internacionáléban a "kollektivizmust" hirdették. Ugyanakkor kollektivizmuson a termelési eszközök köztulajdonba vételét értették, azzal a fenntartással, hogy a fogyasztásról minden termelő csoport maga dönti el, az egyéni vagy a kommunisztikus elv szerint kívánja-e azt megszervezni. A valóságban a francia szellemtől csupán a "kaszárnya-kommunizmus" - vagyis a régi iskola elképzelésének megfelelő falansztereknek, illetve "a munka hadseregeinek" az elmélete - idegen, amely a negyvenes években szerepelt a köztudatban. És amikor az 1880-as kongresszuson a Jurai Föderáció nyíltan lándzsát tört az anarchista - vagyis a szabad - kommunizmus mellett, az anarchizmusnak nyomban számos követője akadt Franciaországban. Lapunk mind szélesebb körben terjedt; nagyon sok francia munkással kezdtünk sűrű levelezésbe, és csakhamar számottevő anarchista csoportok működtek Párizsban és egyes vidékeken, kiváltképp Lyon környékén. Thononból Londonba menet átutaztam egész Franciaországon, eközben felkerestem Lyont, Saint-Etienne-t és Vienne-t, ahol előadásokat tartottam. Ezekben a városokban meglehetősen sok olyan munkással találkoztam, aki hajlott eszméink elfogadására.

1882 végén szörnyű válság tombolt a lyoni iparvidéken. A selyemszövő ipar teljesen megbénult, és a takácsok olyan nyomorban éltek, hogy gyermekeik reggelenként tömegesen ácsorogtak a kaszárnya kapujában, ahol a katonák szétosztogatták közöttük kenyér- és levesfölöslegüket. Ez volt egyébként Boulanger tábornok népszerűségének a kezdete, mert megengedte a katonáknak, hogy odaadják a maradékot. A szénbányászok az egész vidéken rendkívül szorult helyzetbe kerültek.

Tudtam, hogy jelentős erjedés indult meg e vidéken, de a Londonban töltött tizenegy hónap alatt elvesztettem a franciaországi mozgalomhoz fűző erős szálakat. Néhány héttel Thononba való visszatérésem után értesültem az újságokból, hogy fellázadtak Montchanin-les-Mines szénbányászai, akiket a kétségbeesésbe hajszolt a bigott katolikus tulajdonosok kizsákmányolása. Titkos gyűléseket tartottak, ahol az általános sztrájkról vitatkoztak. A bánya környékén húzódó utakon sok kőfeszület állott: ezeket most kidöntötték, vagy felrobbantották azoknak a gyutacsoknak a felhasználásával, amelyeket oly nagy mennyiségben alkalmaznak föld alatti munkáknál, s amelyek gyakran maradnak a munkásoknál.[64] Lyonban ugyancsak erőteljessé vált az agitáció. A városban elég sok anarchista volt; ezek az opportunisták valamennyi gyűlésére elmentek, hogy felszólaljanak, és ha nem adták meg nekik a szót, rohammal vették be a szónoki emelvényt. Ezután olyan értelmű határozatokat hoztak, hogy valamennyi bányát, minden termelési eszközt, lakóházat köztulajdonba kell venni. És ezeket a határozatokat - a burzsoázia legnagyobb rémületére - hatalmas lelkesedéssel fogadták el.

Napról napra növekedett a munkások elégedetlensége a városi tanácsnokok és az opportunista politikát folytató munkásvezérek ellen - ezek ugyanis semmit sem tettek a növekvő nyomor leküzdésére -, továbbá a sajtó ellen, amely könnyed hangnemben - akárcsak holmi apróságról - írt a súlyos válságról. Amint ez ilyenkor szokásos, a lakosság legszegényebb rétegének haragja mindenekelőtt a szórakozás és a dorbézolás tanyái ellen fordult, amelyek a szenvedés és a kétségbeesés perceiben annál is inkább felbőszítik a tömegeket, mivel szemükben ezek a helyek amúgy is a gazdagok egoizmusának és kicsapongásának megtestesítői. A munkások különösen gyűlölték a Bellecourt-színház alagsorában elhelyezkedő, egész éjjel nyitva tartó kávéházat. Az újságírók és politikusok reggelig ittak, mulattak itt félvilági nők társaságában. Úgyszólván minden gyűlésen fenyegetések hangzottak el e kávéház ellen, melyben egy éjszaka valaki dinamittöltényt robbantott fel. Egy véletlenül arra járó szocialista munkás ugrott oda, hogy eloltsa a sistergő gyújtózsinórt, de megölte a robbanás, amelynek következtében néhány mulatozó burzsoá is könnyebben megsérült. Másnap a sorozóhely ajtajában robbant dinamittöltény, és az a hír terjedt el, hogy az anarchisták fel akarják robbantani Szűz Mária hatalmas szobrát a Fourvière-dombon. Csak aki Lyonban vagy a közelében él, és személyesen tapasztalta, milyen óriási még itt a katolikus papok befolyása a lakosságra és az iskolákra - csak az képes megérteni az itteni férfiak gyűlöletét a klérus ellen.

Pánik fogta el a lyoni burzsoáziát. Letartóztattak hatvan anarchistát; az előadókörútján levő Émile Gautier kivételével mindnyájan munkások voltak. A lyoni újságok ugyanakkor kitartóan biztatták a kormányt az én elfogatásomra is; azt állították, hogy én irányítom az agitációt, s csakis azért jöttem át Angliából, hogy a mozgalmat vezessem. A mi kis városunkban ismét falkába verődve kóboroltak az orosz rendőrügynökök. Csaknem naponta kaptam leveleket: minden bizonnyal a nemzetközi rendőrség provokátorai írták őket, mert hol valami dinamitos összeesküvést emlegettek, hol pedig a részemre feladott dinamitküldeményekre tettek rejtélyes célzásokat. Egész gyűjteményrevalót szedtem össze az effajta levelekből, és mindegyiknek a borítékjára ráírtam: "Police Internationale".[65] A francia rendőrség a házkutatásnál magával vitte ezt a paksamétát, de a bíróságon nem merte nekem szegezni. Megjegyzem, vissza azért nem adták.

Decemberben házkutatást tartottak nálunk, mégpedig egészen orosz módra. A vasútállomáson feltartóztatták és megmotozták feleségemet is, aki Thononból Genfbe indult. Természetesen egyáltalán nem találtak nála engem vagy másvalakit kompromittáló iratot.

Tíz nap telt el, s ezalatt - ha kívánom - nyugodtan elutazhattam volna. Kaptam is néhány levelet azzal a jó tanáccsal, hogy meneküljek; az egyiket egy ismeretlen orosz barátom írta - talán a diplomáciai testület egyik tagja -, aki nyilván régebbről ismert. A lelkemre kötötte, hogy haladéktalanul meneküljek, ha csak nem akarok első áldozata lenni a bűnözők kölcsönös kiadásáról szóló, aláírás előtt álló francia-orosz egyezménynek. Én azonban maradtam, s amikor a Times szökésem hírét költötte, írtam a lap szerkesztőségének, közöltem velük címemet, és kijelentettem: minekutána annyi barátomat lefogták, eszem ágában sincs elmenekülni.

A december 21-re virradó éjszaka sógorom a karjaimban halt meg. Tudtuk, hogy betegsége gyógyíthatatlan, de hiába: mindig szörnyű dolog, ha az ember szemtanúja annak, amint egy fiatal élet lassan kialszik, miközben makacs küzdelmet vív a halállal. Borzasztóan lesújtott bennünket sógorom halála: mindketten nagyon szerettük ezt a kiváló ifjút... Három óra sem telt bele, s amikor az égen megjelent a szomorú téli nap első sugara, csendőrök jöttek értem, hogy letartóztassanak. Feleségem szörnyű lelkiállapotban volt, s ezért kértem, hadd maradjak vele a temetésig; ha kívánják, a becsületszavamat adom, hogy a megjelölt időpontban bevonulok a börtönbe. Kérésemet azonban elutasították, és még akkor éjjel bevittek Lyonba. Elisée Reclus - őt táviratilag értesítették a történtekről - azonnal felkereste feleségemet, és arany szívének egész jóságával árasztotta el. Eljöttek genfi barátaink is. S habár a temetés teljesen polgári jellegű volt - ami példa nélkül állt a városkában -, a lakosság fele ott haladt a koporsó mögött. Ezzel akarták megmutatni feleségemnek, hogy a szegénynép és a savoie-i parasztság velünk rokonszenvez, nem pedig a kormánnyal. Amikor megkezdődött a perem, a parasztok napról napra figyelemmel kísérték, és rendszeresen lejártak a hegyi falvakból a városba, hogy újságot vegyenek, és megtudják: hogyan áll az ügyem.

Nagyon meghatott az az angol ismerősöm is, aki miattam Lyonba jött. Az Anglia-szerte jól ismert és köztiszteletben álló Joseph Cowen küldte. E radikális politikus családjának körében nagyon kellemes napokat töltöttem Londonban, 1882-ben. Megbízottja jelentős pénzösszeget hozott magával, hogy ennek ellenében szabadlábra helyezzenek. Egyidejűleg közölte velem londoni barátom ama kívánságát: ne törődjem az óvadékkal, és haladéktalanul hagyjam el Franciaországot. Ismerősömnek valamiféle titokzatos módon még azt is sikerült elérnie, hogy szabadon beszélgessen velem, vagyis közvetlenül érintkezhettünk, és nem a kettős ráccsal övezett ketrecben, mint azokon a beszélőkön, amelyeken feleségemmel találkoztam. Nem tudom, melyikünk hatódott meg jobban: ő attól, hogy elutasítottam ajánlatát, vagy én a barátság szívhez szóló megnyilvánulásától ama személy részéről, aki iránt - akárcsak nagyszerű, derék felesége iránt - már azelőtt is nagy tisztelettel viseltettem.

A francia kormány legszívesebben nagyszabású pert rendezett volna, hogy azzal erős hatást tegyen a tömegekre, de a letartóztatott anarchistákat semmiképpen sem vádolhatta robbantásokkal. Ebben az esetben ugyanis az esküdtszék lett volna illetékes ügyünkben, és az, minden bizonnyal, felmentett volna bennünket. Ezért a kormány machiavellista módszerhez folyamodott: az Internacionáléhoz való tartozásunkért vontak minket felelősségre. Franciaországban létezik egy olyan - közvetlenül a Kommün bukása után hozott - törvény, amely szerint a Nemzetközi Munkásszövetség tagjai fölött közönséges rendőrbíróság ítélkezhet, és öt évig terjedhető börtönbüntetéssel sújthatja őket. A rendőrbíróság pedig mindig a kormány kívánságának megfelelő ítéletet hoz.

A per 1883 január elején kezdődött meg Lyonban, és csaknem két hétig tartott. A vád nevetséges volt, mivel mindenki tudta, hogy a lyoni munkások sohasem tartoztak az Internacionáléhoz; így azután a vád - mint az a következő epizódból kitűnik - össze is omlott. Az egyetlen terhelő tanú a lyoni titkosrendőrség főnöke volt: egy éltes férfiú, akit a bíróság kivételes tisztelettel kezelt. Egyébként vallomása tökéletesen megfelelt a valóságnak.

- Az anarchisták - jelentette ki - rengeteg követőre találtak a lakosság körében. Lehetetlenné tették az opportunisták gyűléseit, mivel valamennyin felszólaltak, a kommunizmust és az anarchizmust hirdették ott, és ily módon megnyerték maguknak a hallgatóságot.

Látván, hogy a titkosrendőrség főnöke tanúvallomásában ragaszkodik az igazsághoz, elhatároztam: felteszek neki néhány kérdést:

- Hallotta-e valaha is, hogy Lyonban szó esett a Nemzetközi Munkásszövetségről?

- Sohasem - felelte komoran.

- Amikor én 1881-ben visszatértem a londoni kongresszusról, és minden tőlem telhetőt megtettem annak érdekében, hogy feltámasszam az Internacionálét Franciaországban, sikerült-e valami eredményt elérnem?

- Nem. A munkások nem találták eléggé forradalminak az Internacionálét.

- Köszönöm - mondtam neki, majd az ügyészhez fordulva így szóltam: - Így rombolta le a vád épületét az ön saját tanúja.

Ennek ellenére mégis az Internacionáléhoz való tartozásunkért ítéltek el bennünket. Négyen a maximális büntetést kapták: ötévi szabadságvesztést és kétezer frank pénzbüntetést: a többieket egy-négyesztendei szabadságvesztésre ítélték. Vádlóinkat valójában egyáltalán nem érdekelte az Internacionálé létezése. Erről alighanem meg is feledkeztek. Röviden felszólítottak bennünket, hogy ismertessük az anarchizmust, amire nagyon szívesen vállalkoztunk. Amikor pedig az egyik lyoni elvtárs tisztázni akarta a robbantások kérdését, letorkolták, mondván, hogy bennünket nem azzal vádolnak, hanem az Internacionáléhoz való tartozásunkkal. Mellesleg, csupán én voltam a Szövetség tagja.

Az effajta tárgyalásokon mindig akad valami nevetséges mozzanat. Ez alkalommal az én levelem idézte ezt elő. Az ügyésznek nem volt mire építenie a vádat. Tucatszámra tartottak házkutatást a francia anarchisták lakásán, de csupán az én két levelemre bukkantak. Az ügyész tehát igyekezett ezekből kihozni, amit csak lehetett. Az egyik levelet egy francia munkáshoz intéztem, akit elfogott a csüggedés. Nagyszerű korunkról írtam neki, a küszöbönálló nagy változásokról, az új eszmék születéséről és elterjedéséről... A levél rövid volt, és a vád képviselője semmire sem ment vele. A másik levél azonban tizenkét oldalt töltött meg. És az ügyész itt akarta megmutatni, mit tud. Ezt a levelet ugyancsak egy francia barátomnak, Jean Grave-nak, a fiatal cipésznek írtam. Grave azzal kereste kenyerét, hogy otthonában cipőket foltozott. Bal oldalán egy kis vaskályha állt - ezen főzte ebédjét -, jobbján pedig az az asztalka, amelyen hosszú leveleket írogatott elvtársainak, anélkül, hogy fel kellett volna állnia alacsony cipészzsámolyáról. Barátom pontosan annyi cipő foltozását vállalta, amennyi elegendő volt rendkívül szerény kiadásainak fedezésére, valamint arra, hogy néhány frankot küldjön haza falujába, öreg édesanyjának. Miután ezzel a mennyiséggel végzett, hosszú órákon át írta leveleit; megkapóan józan okfejtéssel és előrelátással fejtegette bennük az anarchizmus elveit. Ma már egész Franciaországban ismerik mint publicistát, és mindenki tiszteli őszinte, szókimondó természetéért, józan politikuseszéért. Balszerencsénkre, akkoriban még úgy írt, hogy nyolc vagy tíz oldalon keresztül egyetlen pontot vagy vesszőt sem tett. Egy ízben nagyon részletes levélben magyaráztam el neki, hogy a papíron kifejtett gondolatok fő- és mellékmondatokra oszlanak; az előbbiek végét ponttal vagy vesszővel jelezzük, s az utóbbiaktól sem kell sajnálnunk legalább egy hitvány vesszőt. Kifejtettem barátomnak, mily sokat nyernének írásai, ha figyelembe venné ezeket a szabályokat.

Ezt a levelet olvasta fel az ügyész a tárgyaláson, és ezt a dagályos kommentárt fűzte hozzá:

- Hallották ezt a levelet, tisztelt uraim - szavalta a bírákhoz fordulva. - Az első pillantásra nincs benne semmi különös. A vádlott nyelvtanleckét ad egy munkásnak... De - s itt az ügyész hangja megremegett az izgalomtól - ezt egyáltalán nem azért tette, hogy segítsen egy szegény munkásnak elsajátítani azt, amit az iskolában - nyilván lustaságában - elmulasztott. Nem olyasmire tanítja, amivel az megkereshetné mindennapi kenyerét... Nem, tisztelt uraim! Ezt a levelet a vádlott azzal a céllal írta, hogy gyűlöletet ébresszen magasztos és kiváló intézményeink iránt, hogy még jobban beolthassa vádlott-társába az anarchizmus mérgét, hogy a társadalom még borzalmasabb ellenségévé tegye... Átkozott legyen az a nap, amidőn Kropotkin francia földre lépett!

Az ügyész filippikáinak hallatára nem tudtuk magunkat türtőztetni; és úgy hahotáztunk, mint a gyermekek. A bíráknak az ügyészre vetett pillantásából ezt lehetett kiolvasni: "Elég volt!" Ám a vád képviselőjét mindinkább elragadta a hév, és saját ékesszólásába belefeledkezve, már semmit sem vett észre, csak szavalt, szavalt, egyre jobban pózolva. Minden erejével azon buzgólkodott, hogy megszolgálja az orosz kormány kitüntetését, ami azután sikerült is neki.

Nem sokkal az ítélet kihirdetése után előléptették a rendőrbíróság elnökét: a járásbíróság tagjává nevezték ki. Ami az ügyészt és a rendőrbíróság másik tagját illeti - bármily nehezen is hihető -, az orosz kormány mindkettőjüknek küldött egy-egy Szent Anna-rendet, a francia kormány pedig hozzájárult e kitüntetések elfogadásához! Ily módon tehát a hírhedt francia-orosz szövetség még Lyonban, a mi tárgyalásunkat követően jött létre.

Ez a per - amelynek során olyan kiváló szónokok mondtak ragyogó anarchista beszédeket, mint Bernard, a munkás, és Émile Gautier (a beszédeket valamennyi lap közölte), s amelyben valamennyi vádlott bátran viselkedett, és két héten át hirdette tanait - óriási hatással volt a közvéleményre: eloszlatta ugyanis Franciaországban az anarchizmusról kialakult hamis elképzeléseket. Kétségtelen, hogy a pör bizonyos fokig más országokban is segítette a szocializmus újraébredését. Az ítélet viszont olyannyira megalapozatlan volt, hogy a kormánypárti lapok kivételével, az egész francia sajtó nyíltan szembeszállt a bírákkal. Még a mérsékelt Journal des Economistes sem helyeselte egyértelműen az ítéletet, "amelyet a tárgyaláson napvilágra került tények alapján egyáltalán nem lehetett volna megjósolni". A bírósággal vívott párviadalból mi kerültünk ki győztesen. A közvélemény a mi pártunkat fogta. A parlamentben haladéktalanul benyújtottak egy amnesztia-törvényjavaslatot, amelyre mintegy száz képviselő szavazott. A tervezetet azután évről évre rendszeresen benyújtották, s mind többen és többen szavaztak rá: egészen addig, amíg végül is szabadon bocsátottak bennünket.

 

13
A LYONI BÖRTÖN. - A BÖRTÖN KÁROS HATÁSA SZOCIÁLIS
SZEMPONTBÓL. - A CLAIRVAUX-I KÖZPONTI FEGYHÁZBAN. -
A FOGOLYMUNKA. - AZ ÖREG FOGLYOK SZÁNALMAS HELYZETE. -
A FEGYHÁZ HÉTKÖZNAPJAI. - A BÖRTÖN DEMORALIZALÓ HATÁSA

A per véget ért, de mi még két hónapot töltöttünk a lyoni börtönben. Vádlott-társaim többsége fellebbezett a rendőrbíróság ítélete ellen, és most a választ várta. Én négy barátommal együtt kijelentettem, hogy egyáltalán nincs szándékomban fellebbezni, és tovább dolgoztam zárkámban. A szomszédos cellában jó barátom, Martin, a vienne-i posztókészítő ült, s mert mind a ketten jogerősen voltunk elítélve, megengedték, hogy együtt sétáljunk. Ha pedig napközben támadt kedvünk beszélgetni, kopogtattunk egymásnak - pontosan úgy, mint Oroszországban. A dekabrista ábécének itt is jó hasznát vettük.

Már lyoni fogságom idején kezdtem rádöbbenni, milyen szörnyű demoralizáló hatással van a börtön a foglyokra. Ezek a megfigyeléseim késztettek a továbbiakban - a Clairvaux-ban töltött három év alatt - arra, hogy határozottan állást foglaljak az egész börtönrendszer lényege ellen.

A lyoni börtön csillag alakú "modern" fegyintézet, amelyben csak magánzárkák vannak. Hatalmas területet foglal el, s két párhuzamos, magas kőfal zárja el a külvilágtól. Tervezésénél bizonyára figyelembe vették a börtönügy korszerű vívmányait, de emellett arra is gondoltak, hogy egy esetleges lyoni felkelés esetén az épület erődként szolgálhasson. A csillag ágai közötti térséget kis aszfaltozott udvarok töltik ki. Ha az idő engedi, ide vezetik ki a foglyokat munkára. Legfőbb foglalatosságuk a selyem gombolyítása. Bizonyos órákban sok gyermeket sétáltattak az udvarokban, és zárkám ablakából gyakran figyeltem ezeket a lesoványodott, csonttá-bőrré fogyott, rosszul táplált, a saját árnyékukra emlékeztető lényeket. A vézna arcok, a legyengült, didergő testek a vérszegénység nyilvánvaló jeleit viselték magukon, s a betegség nemcsak a hálótermekben, de még az udvaron, a napon is egyre inkább elhatalmasodott rajtuk. Mivé válnak ezek a gyermekek, amikor tönkretett egészséggel, megsemmisített akaraterővel, és testileg legyöngülten elhagyják az ilyen iskolákat? A vérszegénység - amely elpusztítja a gyermekek erejét és munkakedvét, aláássa akaraterejüket, helytelen irányba tereli képzeletüket - sokkal inkább ösztönöz a bűnözésre, mint a bővérűség. A börtön pedig az emberi nem éppen eme ellenségének tenyészhelye. S tetejében még a szörnyű környezet, a fegyházi nevelés! Még a foglyok teljes elkülönítése sem segítene, de az egyébként is megvalósíthatatlan. A börtön légkörét a hazárd szenvedély dicsőítése hatja át: ez a lényege a lopásnak, a szélhámosságnak és a hasonló társadalomellenes cselekményeknek. Ezekben a javítóintézetekben - amelyeket az állam tart fenn, és a társadalom eltűr, mivel nem kívánja hallani, amint saját bűneit elemzik, s ítélkeznek felettük - a jövendő bűnözők egész nemzedékei nőnek fel. "Aki gyermekkorában került a rács mögé, dologházban végzi" - ezt hallottam később a börtönügy valamennyi ismerőjétől. E gyermekeket látva, megértettem, milyen jövő vár rájuk, és ilyenkor meg kellett kérdeznem magamtól: "Ki követett el nagyobb bűnt: ez a fiú, vagy az a bíró, aki évente sok száz gyermeket ítél ilyen sorsra?" Készséggel elismerem, hogy a bíró nem tudatosan követ el bűncselekményt. De vajon tudatosan követik-e el mindazokat a bűncselekményeket, amelyekért embereket börtönbe küldenek?

Fogságom első heteiben döbbentem rá egy másik körülményre is, amely azonban elkerüli a bírák és a büntetőjogászok figyelmét. Meg kell mondanom: a börtönbüntetés - az igazságszolgáltatás hibáiról most nem is szólok - rendszerint sokkal kegyetlenebbül sújtja az ártatlanokat, mint magukat az elítélteket.

Csaknem valamennyi vádlott-társam - a francia munkásság megannyi jellegzetes képviselője - kétkezi munkájából tartotta el feleségét és gyermekeit, vagy húgát, esetleg idős anyját. Amikor a családfenntartó börtönbe került, ezek a nők mindent elkövettek, hogy munkát találjanak. Némelyeknek ez sikerült, de még ők is csak legfeljebb napi másfél frankot tudtak megkeresni becsületes munkával. Heti kilenc, de gyakran csak hét frank - ez volt a legtöbb, amit a maguk és gyermekeik létfenntartására fordíthattak. Ez hiányos táplálkozáshoz, és mindenfajta nélkülözéshez vezetett, s az lett a következménye, hogy a nőknek és gyermekeiknek az egészségi állapota leromlott, később szellemi képességeik, izom- és akaraterejük is csökkent... Rájöttem, hogy a bírói ítélet lényegében a teljesen ártatlan embereket sújtja mindenféle szenvedéssel, rendszerint annál sokkal súlyosabbal, mint amilyenben maguknak az elítélteknek van részük. Általában úgy tartják, hogy a törvény különféle testi és szellemi megpróbáltatásoknak veti alá a bűnözőt. Az ember azonban olyan lény, aki fokozatosan a legkülönbözőbb életfeltételeket is képes megszokni. Ha nem tud változtatni rajtuk, elfogadja őket, mint holmi megváltoztathatatlant, ugyanúgy, ahogy az idült betegséget szokja meg, és válik iránta érzéketlenné. De mit kell elviselnie az ő büntetése idején feleségének és gyermekeinek: teljesen ártatlan embereknek? Rájuk a törvény még könyörtelenebbül sújt le, mint magára a bűnözőre. A mai betokosodott közgondolkodás mellett senkinek sem jut eszébe, milyen hallatlan igazságtalanság az, amit ezekkel az emberekkel művelnek. Magam sem gondoltam erre, amíg a valóság nem tárta elém a tényeket a maguk teljes mezítelenségében.

Magánzárkába kerültem. A cella három méter hosszú és két méter széles volt. Egy vaságy, egy asztalka és egy támlátlan szék állt benne; mindhárom a falhoz csavarozva. A lyoni fegyházban a magánzárkák nagyon piszkosak, és hemzsegnek a poloskáktól. Minden fogoly maga takarítja a celláját, vagyis reggelenként levonul a börtönudvarra, ahol, is kiüríti és kimossa "küblijét", amelynek kigőzölgéseit egész nap kénytelen belélegezni.

1883 március közepén, huszonegy olyan társammal egyetemben, akit egy évnél hosszabb büntetésre ítéltek, nagy titokzatosan átszállítottak a clairvaux-i központi fegyintézetbe. Valaha a Szent Bernát-rend kolostora volt ez, amelyből a Nagy Forradalom idején szegényházat csináltak. Később javítóbörtön lett: "maison de détention et de correction",[66] de a foglyok, sőt még a börtöntisztviselők is csak úgy emlegették - és teljes joggal -, hogy "maison de détention et de corruption".[67]

Amíg Lyonban raboskodtunk, úgy kezeltek bennünket, ahogyan Franciaországban az előzetes letartóztatásban levőket általában kezelik, vagyis a saját ruhánkat viseltük, vendéglőből hozathattuk a kosztot, és havi néhány frankért valamivel nagyobb zárkát - úgynevezett pistole-t - bérelhettünk. Én éltem is ezzel a lehetőséggel, hogy fokozottan dolgozhassam az Encyclopaedia Britannica, valamint a Nineteenth Century (Tizenkilencedik Század) című tudományos folyóirat számára készülő cikkeimen. Most viszont az érdekelt bennünket, hogyan kezelnek majd minket Clairvaux-ban? De Franciaországban úgy tartják, hogy a politikai fogolynak a szabadság hiánya és a kényszerű tétlenség már magában is súlyos büntetés, fölösleges tehát még külön is tetézni. Így aztán kihirdették nekünk, hogy olyan helyzetben leszünk, mint az előzetes letartóztatásban levők: külön zárkát kapunk, saját ruhánkat viselhetjük, felmentenek a kényszermunka alól, és szabad dohányoznunk.

- Akinek kedve támad, hogy kétkezi munkával keressen némi pénzt - közölte a felügyelő -, az fűzőt varrhat, vagy gyöngyház tárgyakat véshet. Mindezt nagyon rosszul fizetik, de maguk nem dolgozhatnak a fegyház műhelyeiben, ahol vaságyakat, képkereteket és más hasonló tárgyakat készítenek, mert ott a köztörvényesekkel lennének együtt.

Akárcsak a többi fogolynak, nekünk is megengedték, hogy a kantinból némi ennivalóval vagy napi fél üveg vörös borral egészíthessük ki a börtönkosztot. Mindez jó minőségű volt, és nagyon olcsón jutottunk hozzá.

A Clairvaux-ban szerzett első benyomásom nagyon kedvező volt. Hajnali két vagy három órától kezdve az egész napot egy rabszállító vasúti kocsi vasketreceiben töltöttük. Megérkezésünk után átmenetileg a fegyház magánzárka-osztályán helyeztek el bennünket. Itt egészen kis méretű, de közönséges, nagyon tiszta cellák voltak. Noha már későre járt az idő, egyszerű, de kiváló minőségű, meleg ételt adtak. Ezenkívül kaphattunk egy fél üveg finom vin du pays-t[68] is, literenként mindössze 24 centime-ért, a börtönkantinban. Felügyelő és fegyőr egyaránt rendkívül udvarias volt hozzánk.

Másnap a felügyelő megmutatta a számunkra kijelölt helyiségeket. Amikor megjegyeztem, hogy megfelelnének, de huszonkét ember számára kevés bennük a hely, és a zsúfoltság következtében megbetegedések fordulhatnak elő, azonnal egy másik zárkasort jelölt ki számunkra, abban az épületben, ahol azelőtt a perjel lakott, s ahol most a kórház volt. Szabadulása előtt az öreg Blanqui ugyanezen az osztályon, a szomszédos zárkában töltött három vagy négy esztendőt. Ezt megelőzően a magánzárka-épületben raboskodott.

Ily módon három tágas helyiséget bocsátottak rendelkezésünkre, meg egy külön negyediket is - ez kisebb volt -, hogy én és Gautier ott folytathassuk irodalmi tevékenységünket. Ezt az utóbbi kedvezményt minden bizonnyal az angol tudósok közbenjárásának köszönhettük, akik mindjárt az ítélet után nagy számban írták alá a kiszabadulásomat követelő felhívást. Az aláírók között volt az Encyclopaedia Britannica sok munkatársa, köztük Herbert Spencer és Swinburne, a költő. Victor Hugo nemcsak a nevét írta alá, de néhány meleg szót is fűzött hozzá. A francia közvélemény általában roppant kedvezőtlenül fogadta elítéltetésünket. Amikor feleségem megemlítette Párizsban, hogy könyvekre van szükségem, a Tudományos Akadémia felajánlotta a saját könyvtárát, Ernest Renan, a vallástörténész pedig szeretetre méltó levelében közölte, hogy valamennyi könyve a rendelkezésemre áll.

Kis udvarunk volt, amelyben tekézhettünk, vagy jeu de boule-t[69] játszhattunk; amikor az utóbbit űztük, társaim olyan zajt csaptak, amire csupán franciák vagy más déli temperamentumú emberek képesek. Azonkívül kis veteményt is gondoztunk a fal tövében; nyolcvan négyzetméternyi területen szinte hihetetlen mennyiségű salátát, retket és némi virágot termesztettünk. Talán mondanom sem kell, hogy nyomban tanfolyamokat szerveztünk, ahol kozmográfiára, geometriára, valamint fizikára tanítottam társaimat, és segítettem nekik az idegen nyelvek elsajátításában is. Csaknem valamennyien belevágtak egy nyelv - angol, német, olasz vagy spanyol - tanulásába, sőt némelyek egyszerre kettőt is igyekeztek elsajátítani. Ezenkívül könyvkötészettel is foglalkoztunk az utolérhetetlen Encyclopédie Roret egyik kötetéből.

Mindennek ellenére egészségem az első év végére ismét romlott. Clairvaux ingoványon épült, ahol a malária járványos betegség, s én is megkaptam, ráadásul skorbuttal súlyosbítva. Feleségem - aki tanulmányai végett Párizsban dolgozott Würtz laboratóriumában, és természettudományi-doktori vizsgájára készült - ekkor odahagyott mindent, és Clairvaux-ba sietett. Ott is vett ki szobát, a börtönt övező hatalmas fal tövében meghúzódó falucskában, amely legfeljebb tucatnyi házat számlál. Talán mondanom sem kell, hogy a tökéletes magány a kisközségben, a fegyház árnyékában nem volt éppen kellemesnek mondható, mindamellett egészen kiszabadulásomig a faluban maradt. Az első esztendőben csak kéthavonként egy beszélőt engedélyeztek, s azt is csak a közöttünk ülő fegyőr jelenlétében. Amikor azonban határozottan kijelentette, hogy Clairvaux-ban telepszik le, hozzájárultak, hogy a börtönfalba épített őrtorony egyik helyiségében naponta találkozhassék velem. A kosztot abból a penzióból hordták nekem, ahol feleségem lakott. Később még azt is megengedték, hogy egy őr szigorú ellenőrzése mellett együtt sétálhassunk a felügyelő kertjében. Ezeken a sétákon rendszerint valamelyik rabtársam is velünk tartott.

Nagy meglepetéssel fedeztem fel, hogy a clairvaux-i központi fegyház valóságos gyárváros, amelyet gyümölcsöskertek és búzamezők öveznek, s egy hihetetlenül hosszú külső fal választ el a külvilágtól. A francia fegyintézetekben a foglyok kétségtelenül jobban ki vannak téve az igazgató és az őrök önkényének és szeszélyének, mint az angol börtönökben, viszont a bánásmód sokkal humánusabb, mint a La Manche túlsó partján. A megtorlásnak az a középkori rendszere, amely az angol börtönökben még mindig uralkodik, a franciaországi fegyintézetekből már régen eltűnt. A foglyot itt nem kényszerítik arra, hogy csupasz deszkán aludjék, s nemcsak másodnaponként adják ki matracát. Attól a pillanattól kezdve, hogy a fogoly a börtönbe lép, kielégítő ágyneműt kap, s azt többé nem veszik el tőle. Nem kényszerítik a rabokat olyan lealázó munkákra, mint a keréktaposás vagy a csepűtépés. Éppen ellenkezőleg, a fogoly hasznos munkát végez; ezért is van Clairvaux-nak gyárnegyed jellege. Az itt fogva tartott ezerhatszáz rab vaságyakat, képkereteket, tükröket, mérőedényeket, bársonyt, vásznat, női fűzőket, apró gyöngyház dísztárgyakat, facipőket készít, és közben némi búzát, zabot és zöldséget termeszt.

Ezenkívül, bár az engedetlenségért nagyon szigorú büntetés jár, még sincs korbácsolás, amit az angol börtönökben még alkalmaznak. Ez a büntetésmód Franciaországban teljesen elképzelhetetlen volna. Mindent összevetve, azt mondhatom, hogy Clairvaux Európa legjobb börtöne. Mindamellett az itteni eredmények ugyanolyan rosszak, mint bármelyik régi típusú fegyintézetben.

- Most mindenki azt hajtogatja, hogy a mi fegyházainkban megjavulnak a foglyok - mondotta nekem az egyik börtöntisztviselő. - Ez ostobaság. Én sohasem írom alá ezt a hazugságot.

Zárkáink alatt volt a gyógyszertár, s mi néhanapján érintkeztünk az ott dolgozó foglyokkal. Volt közöttük egy ötvenöt év körüli, ősz öregember, akinek a mi ott-tartózkodásunk idején járt le a büntetése. Nem lehetett meghatódottság nélkül nézni, hogyan búcsúzott a fegyháztól. Tudta, hogy néhány hónap, sőt talán néhány hét múlva visszakerül ide, ezért jó előre megkérte az orvost, tartsa fenn számára a helyet a gyógyszertárban. Az öreg nem először volt Clairvaux-ban és tudta, hogy nem is utoljára. Az égvilágon senkije sem volt, akihez szabadulása után elmehetett volna, hogy ott húzza meg magát öreg napjaira.

- Ugyan, ki ad nekem munkát? - kesergett az öreg. - És miféle mesterséghez értek én? Semmiféléhez. Szabadulásom után nem is mehetek máshová, csak a régi cimboráimhoz. Azok legalább úgy fogadnak, mint öreg barátjukat.

Társaságuk azután felöntött a garatra, majd izgalmas beszélgetés következett egy ügyes húzásról, egy pompás fogásról, amit egy új lopással lehetne csinálni és - részben akaratgyöngeségből, részben, hogy barátainak kedvére tegyen - az öreg csatlakozott a többiekhez, és ismét a börtönben találta magát. Ez így megismétlődött néhányszor egymás után. Egy ízben azonban több, mint két hónap telt a szabadulása után, és még mindig nem tért vissza Clairvaux-ba. Ekkor a foglyok, sőt még az őrök is nyugtalankodni kezdtek.

- Talán egy másik törvényszéki kerületbe tette át székhelyét, s ezért nem kerül vissza hozzánk - latolgatták. - Reméljük, nem keveredett szegény valami "kínos dologba". (Ez a lopásnál súlyosabb bűncselekményt jelentette.) Kár lenne érte, olyan derék, nyugodt öregember volt.

Ám hamarosan kiderült, hogy az első feltevés volt a helyes. Értesítés jött egy másik fegyházból, hogy az öreg ott van, és áthelyezését kéri Clairvaux-ba.

Az öreg foglyok roppant szánalmasan festettek. Sokan közülük gyermekkorukban vagy zsenge ifjúságukban ismerkedtek meg a börtönnel: mások már felnőttkorukban, de... "aki egyszer börtönbe került, az ott éli az életét". Így tartja a tapasztalaton alapuló közmondás. És most, a hatvanon túl, az öregek tudták, hogy a fegyházban fejezik be az életüket. És az igazgatóság - mintha csak siettetni akarná halálukat - azokba a műhelyekbe osztotta be őket, ahol mindenféle szövethulladékból nemezpapucsokat készítenek. A munkatermekben szállongó portól az öregeket egykettőre megtámadta a tüdővész, és végzett velük. Ekkor négy fogoly kivitte a vén cimbora holttestét a közös sírhoz. A koporsó mögött nem haladt más, csak a temetőőr meg a fekete kutyája. Az élen lépkedő börtönlelkész gépiesen darálta imáit, és szórakozottan jártatta tekintetét az utat szegélyező gesztenye- és fenyőfákon; és a négy cimbora bizony örült a percnyi szabadságnak. Alighanem csak a fekete kutyát hatotta meg a gyászszertartás.


Amikor Franciaországban bevezették a megreformált központi fegyházak intézményét, azt hitték, képesek lesznek fenntartani bennük a tökéletes hallgatás rendszerét. Ez azonban oly mértékben ellenkezik az emberi természettel, hogy szigorú alkalmazásáról le kellett mondani.

A kívülálló megfigyelő számára a börtön teljesen némának rémlik, a valóságban azonban ott is ugyanolyan mozgalmas az élet, akár egy kisvárosban. Fojtott hangon, futtában elejtett szavakkal, suttogással, vagy éppen papírszeletekre hamarjában firkált sorokban, minden hír pillanatok alatt jut el a börtön egyik végéből a másikba. Mindaz, ami a foglyok között a "díszudvaron" - a börtönhivatalnokok lakhelyén -, Clairvaux faluban, vagy a párizsi nagypolitikában történik, nyomban eljut valamennyi közös és magánzárkába, valamennyi műhelybe. A franciák természetüknél fogva túlzottan közlékenyek ahhoz, semhogy teljesen meg lehetne nekik tiltani a beszédet. Semmiféle kapcsolatunk sem volt a köztörvényesekkel, mégis tudtuk a napi szenzációkat. "Jeanra, a kertészre megint rányomtak két évet." - "A felügyelő felesége alaposan ellátta X. feleségének a baját." - "Rajtakapták a magánzárkás Jacques-ot, amint szót váltott a keretező Jeannal." - "N., a vén barom nem igazságügyminiszter többé. Megbukott a kormány." És így tovább. Amikor pedig híre járt, hogy Jean elcserélte a börtönőrrel azt a két flanellmellényt, amelyet tizenöt frankért vett az igazgatóságtól, és két ötvencentime-os pakli dohányt kapott érte, a szenzáció egy pillanat alatt elterjedt az egész börtönben.

Dohányért mindenhonnan fordultak hozzánk. Egy ízben egy kishivatalnok, aki velünk ült a fegyházban, cédulát akart eljuttatni hozzám, azzal a kéréssel, hogy a faluban élő feleségem látogassa meg az ő feleségét, aki ugyancsak a községben telepedett le. Rengeteg fogoly vett tevékeny részt ennek a levélnek a továbbításában, isten tudja, hány kézen ment át, amíg eljutott hozzám. Amikor pedig a párizsi újságokban olyan cikk jelent meg, amely felkelthette érdeklődésünket, a lapnak ezt a számát a legváratlanabb módon megkaptuk, például egy belecsavart kővel együtt átrepült kertünk magas falán.

A magánzárka nem küszöböli ki a másokkal való érintkezést. Amikor Clairvaux-ba érkeztünk, és egyszemélyes cellákban helyeztek el minket, oly szörnyű hideg volt bennük, hogy még írni is alig tudtam. Feleségem, aki akkor Párizsban élt, levelemet olvasva, nem ismerte meg az írásomat. A felügyelő utasítást adott, hogy fűtsék a zárkákat, amennyire csak lehet, de hiábavaló volt minden jóindulata: a cellákban továbbra is éppen olyan hideg volt, mint azelőtt. Mint kiderült, a gőzfűtés csöveit teljesen eltömték a papírdarabok, zsebkések és egyéb apró tárgyak, amelyeket a foglyok több nemzedéke rejtett ott el.

Pierre Martin barátom, akiről már szóltam, engedélyt kapott, hogy büntetésének egy részét magánzárkában töltse le. Szívesebben volt egyedül, mint tucatnyi emberrel a közös zárkában. Legnagyobb megdöbbenésére azonban azt tapasztalta, hogy egyáltalán nincsen egyedül. Az őt körülvevő falakból és kulcslyukakból csak úgy áradt a szó. Két-három nap múlva már valamennyi magánzárkában tudták, hogy ki ő, és Pierre a fél épülettel összeismerkedett. Ezekben a zárkákban, amelyekről azt hihetnők, hogy el vannak szigetelve, valójában olyan mozgalmas az élet, akár egy méhkasban. Csakhogy ez az élet gyakran ölt olyan jelleget, ami teljes egészében a pszichopatológia birodalmába tartozik. Még Krafft-Ebingnek sem volt fogalma az érzések olyasfajta eltorzulásáról, amilyen a magánzárkákban előfordul.

Nem kívánom elismételni mindazt, amit a börtönnek a foglyokra tett erkölcsi hatásáról már elmondtam abban a könyvemben, amely 1886-ban, nem sokkal Clairvaux-ból való szabadulásom után jelent meg angol nyelven, Londonban, Orosz és francia börtönökben címmel. Csupán egy dologra térek most ki. A börtönök lakossága a legkülönfélébb elemekből áll. Minthogy kizárólag arra a kifejezetten bűnöző típusra készültem fel, amelyről az utóbbi időben oly sokat hallottam Lombrosótól és tanítványaitól, nagyon meghökkentett valami. A börtön - noha általában úgy tekintik, mint garanciát a társadalomellenes cselekmények meggátlására - lényegében éppen ezeknek a cselekményeknek a tenyésztelepe. Közismert, hogy az iskolázatlanság, a rendszeres munkától való irtózás, a fizikai képtelenség a fáradalmak elviselésére, a helytelen irányba terelt kalandvágy, a játékra való hajlam, az erélytelenség, az akaraterő hiánya, valamint a mások jóléte iránti közömbösség azok az okok, amelyek az ilyen foglyokat a börtönbe juttatják. Fogságom idején azonban megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy ezek a fogyatékosságok - külön-külön és együttvéve - a börtönben menthetetlenül fokozódnak. Mégpedig éppen azért fokozódnak, mert ez a fegyház lényegéből következik; amíg lesznek börtönök, ez mindig így is marad.

Minden alkalommal, amikor a clairvaux-i fegyház udvarán lustán mozgó foglyot pillantottam meg, mögötte az ugyancsak lustán lépkedő őrrel, gondolataim vissza-visszaszálltak ifjúkoromba, apánk házába, a jobbágyság időszakába. A fogolymunka: rabmunka; nem lelkesítheti az embert, s nem töltheti el azzal a tudattal, hogy a munka életszükséglet. A börtönlakót meg lehet tanítani valamilyen mesterségre, de a szakma szeretetét már nem lehet beleoltani. Éppen ellenkezőleg: a legtöbb esetben a munka gyűlöletét szokja meg.

Kétség nem férhet hozzá: a hosszan tartó rabság elkerülhetetlenül, végzetszerűen tönkreteszi az ember energiáját, mi több, kiöli belőle az akaratot is. A börtönélet során a fogolynak nincs szüksége arra, hogy próbára tegye akaraterejét. Ha mégis megteszi, csak bajt hoz a fejére: a börtönigazgatóságnak az az álláspontja, hogy a fogolyból ki kell ölni az akaratot, és ezt meg is teszik. Még kevesebb alkalma nyílik kifejeznie természetes rokonszenvét. Az egész börtönrendszer azt célozza, hogy ne engedjék a foglyot azokkal érintkezni, akik iránt - legyenek a falon innen vagy túl - vonzalmat érez. Azután amint telnek az évek, a rab egyre kevésbé képes megfeszített testi vagy szellemi munkát végezni. És ha korábban nem szerette a rendszeres tevékenységet, a négy fal között ez az érzés csak egyre inkább elhatalmasodik rajta.

Aki már a börtön előtt fárasztónak érezte az egyhangú munkát, amit nem tudott megfelelően elvégezni, vagy ellenszenvvel viseltetett az iránt a megerőltető, rosszul fizetett munka iránt, amelyre a dolgozó embert kárhoztatják, az a fegyházban egyenesen meggyűlöli a munkát. Ha azelőtt csupán kétségei voltak az uralkodó erkölcsi felfogással szemben, most, hogy kritikus szemmel látta e szabályok hivatalos védelmezőit, és megtudta társainak a véleményét is ezekről a törvényekről, nyíltan sutba dobja a régi erkölcskódexet. És ha valakit szenvedélyes és érzékeny vérmérsékletének elfajulása taszított a bűn útjára, úgy a börtönben töltött évek során jellemének ez az elfajulása szörnyű méreteket ölt. Éppen ebben az utóbbi - legveszedelmesebb - irányban hat a börtön "nevelése" a leginkább.

Szibériában meggyőződtem arról, mily förtelmes mocsarak a mi régi, piszkos, agyonzsúfolt dologházaink: a testi és szellemi züllésnek ezek a melegágyai. Akkor, húszéves fejjel azt hittem, hogy sokkal jobbá lehetne tenni ezeket az intézményeket, ha csökkentenék a zárkák zsúfoltságát, megfelelően csoportosítanák a foglyokat, és egészséges munkára fognák őket. Most mindezekről az illúziókról le kellett mondanom. Módom volt meggyőződni arról, hogy a legjobb, "megreformált" börtönök - legyenek ott közös cellák vagy magánzárkák - a foglyok, illetve a társadalmi hasznosság szempontjából éppen olyan rosszak - ha ugyan nem rosszabbak -, mint a régi, reform előtti tömlöcök. Ezekben nem javulnak meg az elítéltek. Éppen ellenkezőleg, a modern fegyházak a legtöbb esetben pusztítóan káros hatással vannak a foglyokra. A tolvaj, a csaló, a rabló, ha néhány év után elhagyja a börtönt, ott folytatja régi mesterségét, ahol abbahagyta. Sőt, közben a "képzettsége" is nagyobb lett - a börtönben elsajátította a "szakma" minden csínját-bínját -, és megnőtt elkeseredettsége a társadalommal szemben. Így jobban tudja önmaga előtt igazolni a törvények és szokások elleni lázadását. Ez az ember szükségszerűen, menthetetlenül mind tovább süllyed azoknak a társadalomellenes tetteknek a mocsarába, amelyek egyszer már a törvény kezére juttatták. A szabadulás után elkövetett bűncselekmény elkerülhetetlenül súlyosabb lesz, mint az, amiért először bukott le. És számára már meg van írva, hogy életét börtönben vagy kényszermunkán végezze. A fent említett könyvemben kifejtettem, hogy a börtönök "a bűnözés államköltségen fenntartott egyetemei". És most, amikor sok év elteltével ismét ez a kérdés foglalkoztat, az új tények világánál csupán megerősíthetem ugyanezt.

Személy szerint nekem semmi okom sincs arra, hogy sajnálkozzam a francia börtönben töltött éveimen. A tevékeny és független ember számára a szabadság elvesztése már magában is oly nagy büntetés, hogy a fegyházban elszenvedett egyéb nélkülözésekről még beszélnem sem érdemes. Természetesen nagyon nyomasztólag hatott ránk a kényszerű tétlenség, amikor arról kaptunk híreket, hogy fellendülőben van a francia politikai élet. Az első év végét - különösen a borongós telet - mindig nehezen viseli el a fogoly. Ám a tavasz beköszöntével még kínzóbbá válik a szabadság hiánya. Amikor zárkám ablakából láttam, hogy ismét zöld takarót ölt a rét, s könnyű kis tavaszi köd játszik a dombokon; amint megpillantottam a száguldó vonatot, erős vágy ébredt bennem, hogy utánavessem magam, beszívjam az erdő illatát, és beleolvadjak a nagyváros emberi életének áramába. Ám aki egy szélsőséges párt sorsához köti a maga sorsát, az készüljön fel arra, hogy hosszú éveket tölt a börtönben, és ne zúgolódjék emiatt. A forradalmár tudatában van annak, hogy bizonyos fokig még a fogságban is az emberiség haladását segíti elő, amellyel együtt fejlődnek és szilárdulnak drága eszméi.

Lyonban nagyon durva alakok voltak a börtönőrök: erről mindnyájunknak - társaimnak, feleségemnek, jómagamnak - volt alkalmunk meggyőződni. Néhány összetűzés után azonban minden rendbe jött. Azonfelül a börtönigazgatóság kitűnően tudta, hogy mellettünk áll a párizsi sajtó, és egyáltalán nem óhajtotta kihívni maga ellen Rochefort haragját, vagy Clemenceau csípős kritikáját. Clairvaux-ban még erre sem volt szükség. Az egész tisztviselői kart néhány hónappal azelőtt váltották le, hogy mi odakerültünk. A börtönőrök megöltek zárkájában egy foglyot, majd felakasztották a holttestét, ily módon öngyilkosságnak tüntetve fel az esetet. Ám az orvos jóvoltából ez alkalommal kiderült a dolog. A főfoglárt és néhány segédjét leváltották, és mindjárt egészen más viszonyok alakultak ki a börtönben. Egészében véve a legjobb emlékeim maradtak a clairvaux-i igazgatóról, és végeredményben ott-tartózkodásom idején nemegyszer gondoltam arra, hogy az emberek sokkal jobbak, mint azok az intézmények, amelyeknek a kötelékébe tartoznak. De személyes panasz híján, sőt annál is inkább és annál kategorikusabban ítélhetem el magát az intézményt, mint a múlt maradványát, amely elvben elhibázott, és számtalan társadalmi baj forrása.

Még valamit meg kell említenem, ami talán még jobban megdöbbentett, mint a börtönnek a foglyokra tett demoralizáló hatása. Micsoda fertőző góc minden börtön, sőt minden bíróság, a szomszédok, a közelben lakók számára! Lombroso nagy szenzációt keltett "bűnöző típusával", amit állítólag a börtöntöltelékek között mutatott ki. Ha ugyanilyen figyelmet szentelt volna a bíróságok körül lebzselő mindenfajta népségnek - titkosrendőröknek, spicliknek, zugügyvédeknek, besúgóknak és különféle kijáróknak -, Lombroso bizonyára arra a következtetésre jutott volna, hogy a "bűnöző típus" előfordulásának földrajzi határai nem érnek véget a börtön falainál. Sehol sem láttam még a legalacsonyabb rendű emberfajta képviselőinek olyan gazdag gyűjteményét, mint a lyoni bíróságon, ahol hemzsegnek az ilyen alakok. A clairvaux-i börtön természetesen meg sem közelítette ezt. Dickens és Cruikshank megörökített néhány ilyen típust, amely egy külön világhoz tartozik; világuk a bíróságok körül kering, és körös-körül, messzi távolságban terjeszti a ragályt. Ugyanez vonatkozik a clairvaux-ihoz hasonló központi fegyházakra is. Mint a zsírfolt a ruhán, úgy terjed a börtönök körül a lopás, a szélhámosság, a besúgás és általában a romlottság szelleme.

Hát ezt tapasztaltam én. És ha elítéltetésem előtt tudtam már, hogy a modern büntetőrendszer káros, Clairvaux-t megjárva arra is rájöttem, hogy ez a szisztéma nemcsak rossz és igazságtalan, hanem esztelen is: a társadalom - tudatlanságból, vagy a valóság színlelt nem ismerése következtében - a saját költségén tartja fenn a "bűnözésnek ezeket az egyetemeit", a romlottság eme fészkeit, s mindezt azon a jogcímen, hogy a fegyintézetekre néhány ember bűnös hajlamainak megfékezése végett van szükség.

 

14
INCIDENSEIM A TITKOSRENDŐRSÉGGEL. - EGY ÜGYNÖK
MULATSÁGOS JELENTÉSE. - LELEPLEZETT BESÚGÓK. - AZ ÁLBÁRÓ. -
A KÉMKEDÉS KÖVETKEZMÉNYEI

Minden forradalmár életében akad bizonyos számú besúgó és agent provocateur. Nekem is kijutott ebből a jóból. Minden kormány jelentős összegeket költ ezeknek a hüllőknek a fenntartására, ámbár ezek tulajdonképpen csak a tapasztalatlan fiatalokra veszélyesek. Aki valamennyire is ismeri az életet és az embereket, az gyorsan megtanulja felismerni ezt a típust; van ugyanis bennük olyasvalami, ami azonnal óvatosságra int. A társadalom alja népéből - a legalacsonyabb erkölcsi színvonalú emberekből - verbuválódnak. És ha szemügyre vesszük a környezetünkbe került személyek morális arculatát, a "társadalom eme oszlopainak" a viselkedésében hamarosan olyan meghökkentő mozzanatokra figyelünk fel, amelyek arra késztetnek, hogy feltegyük magunknak a kérdést: "Mi hozta hozzám ezeket az embereket? Miféle közös ügyük lehet énvelem?" És a legtöbb esetben már ez az egyszerű kérdés is óvatosságra inti az embert.

Első genfi tartózkodásom idején mindnyájan jól ismertük azt az ügynököt, aki az orosz kormány megbízásából az emigránsokat figyelte. "X. gróf" néven szerepelt, nem lévén azonban inasa, sem kocsija, amelyen elhelyezhette volna a címerét, kénytelen volt az ölebének a takarójára kihímezni. Hébe-korba a kávéházban találkoztunk vele, de beszélgetésbe nem bocsátkoztunk. Alapjában véve "ártatlan" ember volt, minthogy jelentéseit minden bizonnyal csak az újságárusnál vásárolt emigránslapokból állította össze, és legfeljebb saját megjegyzéseivel fűszerezte azokat.

Egészen másfajta alakok bukkantak fel Genfben, amikor ott az emigráció új nemzedéke volt kialakulóban. Mindamellett így vagy amúgy, de az új ügynököket is mindig felismertük. Ha ismeretlen személy tűnt fel a láthatáron, szokott nihilista nyíltságunkkal kérdeztük ki múltjáról és szándékairól. Ily módon gyorsan tisztáztuk, kivel is van dolgunk. Az őszinteség a legkiválóbb szer az emberek közötti jó kapcsolatok kiépítésére; ilyen esetekben pedig egyenesen felbecsülhetetlen. Olyan - a mozgalomban ismeretlen - emberek jöttek Genfbe, akiket Oroszországban nemcsak személyesen, de még hallomásból sem ismertünk. A kolónia néhány nap vagy éppen néhány óra alatt befogadta egyik-másikukat. Az ügynököknek azonban különféle okokból sohasem sikerült a bizalmunkba férkőzniük. Az ügynök megnevezhetett közös ismerősöket, kiváló - néha részben helytálló - választ adhatott az oroszországi múltját puhatoló kérdésre, tökéletesen magáévá tehette a nihilista viselkedését és zsargonját, de sohasem volt képes elsajátítani az orosz ifjúság körében kialakult nihilista etikát. S ez egymagában elegendő volt ahhoz, hogy ne tudjon a kolónia közelébe kerülni. A besúgók mindent utánozhatnak, kivéve az erkölcsi magatartást.

Amikor Reclus-vel dolgoztam, Clarens-ban élt egy ilyen alak, akitől mindnyájan távol tartottuk magunkat. Semmi rosszat sem tudtunk róla, csak éppen éreztük, hogy nem a mi emberünk. S minél inkább igyekezett közénk furakodni, annál gyanúsabb lett. Én soha egyetlen szót sem váltottam vele, éppen ezért akart mindenáron megismerkedni velem. Látván, hogy a szokott módon nem férkőzhet hozzám, leveleket kezdett küldözgetni, s ezekben titokzatos találkozókra hívott az erdőbe vagy más hasonló helyre, titokzatos célokból. Egyszer tréfából elfogadtam az ajánlatát, és elmentem a megjelölt helyre, miközben egy barátom a távolból követett. Ez az úr azonban, mivel alighanem cinkosa is volt, rájött, hogy én sem vagyok egyedül, és nem jelent meg a találkozón. Így azután nem részesültem abban a szerencsében, hogy valamikor is szót válthassak vele. Akkoriban egyébként is feszített iramban dolgoztam, minden időmet a földrajz és a Révolté között kellett megosztanom, ezért a konspirációra nem jutott időm. Később azonban tudomásunkra jutott, hogy ez az ember részletes jelentéseket küldözgetett a Harmadik Ügyosztálynak azokról a velem folytatott állítólagos beszélgetésekről, iránta való bizalmamról, továbbá azokról a szörnyűséges pétervári összeesküvésekről a cár ellen, amelyeket én irányítok. Pétervárott mindezt készpénznek vették. És nemcsak ott: Olaszországban is elhittek minden ostobaságot, amit az ügynökök jelentettek. Egy ízben, amikor Cafierót Svájcban letartóztatták, elébe tárták az olasz ügynököknek a kormányukhoz küldött jelentéseit: ezekből az derült ki, hogy Cafiero meg én bombákkal felfegyverkezve Itáliába készülünk. Valójában akkor még nem voltam Olaszországban, s egyáltalán nem is készültem oda.

Meg kell mondanom, hogy a besúgók nemcsak kitalált dolgokról számolnak be. Gyakran közölnek való tényeket is; csupán az a kérdés, hogyan tálalják. Nagyon sokat nevettünk a francia kormány egyik utánunk küldött ügynökének a jelentésén. Ez az alak 1881-ben, párizs-londoni utunkon volt a nyomunkban. Az ügynök - amint ez gyakran megesik - kettős játékot űzött, és jelentését Rochefort-nak is eladta, aki közzétette ezt újságjában. Az ügynök ugyan csupa tényt sorakoztatott fel, de hogyan jelentette mindezt! Ezt írja például: "Kropotkin és felesége beült egy fülkébe, én a szomszédos kupéban foglaltam helyet. Egész idő alatt oroszul beszéltek, hogy a többi utas ne értse őket." Megint csak színigaz, oroszul beszéltünk, mint mindig. "Amikor Calais-ba értek, erőlevest rendeltek." Szent igaz, erőlevest hozattunk. De itt kezdődik az utazás titokzatos oldala. "Ezután váratlanul eltűntek. Hiába kerestem őket a peronon és másutt; amikor ismét előbukkantak, Kropotkin más ruhát viselt, és egy orosz pópa volt a társaságában, aki nem tágított mellőle egészen Londonig, ahol is szem elől vesztettem." Megint csak minden igaz. Feleségemnek egy kissé megfájdult a foga, s én megkértem a vendéglőst, engedjen be a szobájába, ahol ecsetelhetem a sajgó fogat. Ez volt hát "eltűnésünk" oka.

Minthogy pedig a csatornán készültünk átkelni, zsebre vágtam puha gyapjúsapkámat, és prémes kucsmát húztam a fejembe: ez volt az én "álruhám". Ami a titokzatos pópát illeti, az is valóban létezett. Igaz, hogy nem orosz volt, de az már mindegy; a görög papok öltözékét viselte. A söntésben pillantottam meg, ahol hiába kért valamit, senki sem értette.

- Agua! Agua! - ismételgette panaszos hangon.

- Adjanak egy pohár vizet ennek az úrnak - mondtam a csaposnak.

A lelkész, aki nem győzött csodálkozni páratlan nyelvészeti képességeimen, igazi keleti szenvedélyességgel mondott köszönetet szívességemért. Feleségem megszánta, és a legkülönfélébb nyelveken próbált szót érteni vele, ám a pap kizárólag újgörögül beszélt. Végül is kiderült, hogy valamilyen délszláv nyelven tud néhány szót, s ezt sikerült kihámoznunk: "Görög vagyok... török nagykövetség... London". Kézzel-lábbal elmagyaráztuk neki, hogy mi is Londonba megyünk, és velünk jöhet.

Ami a legmulatságosabb: valóban sikerült megtudnom számára a török nagykövetség címét, még mielőtt beértünk a londoni Charing-Cross pályaudvarra. Az egyik állomáson, ahol a vonat megállt, két elegáns hölgy lépett be az amúgy is zsúfolt harmadik osztályú kocsiba. Mindketten újságot tartottak a kezükben. Az egyik hölgy angol volt, a másik - egy franciául jól beszélő szépasszony - angolnak adta ki magát. Ám alig váltottunk néhány szót, e két kérdést szegezte nekem:

- Hogyan vélekedik Ignatyev grófról? - majd rögtön utána: - Hamarosan megölik az új cárt is?

E két kérdésből tisztába jöttem a mesterségével, de eszembe jutott a pap, és megkérdeztem a hölgyet:

- Nem tudja véletlenül a londoni török nagykövetség címét?

- N. utca X. szám - felelte folyékonyan, akár egy leckéjét felmondó iskolás lány.

- Bizonyára azt is tudja, hogy hol van az orosz nagykövetség? - folytattam.

Ugyanilyen készségesen felelt erre a kérdésemre is. Amikor vonatunk befutott a Charing-Cross pályaudvarra, a hölgy buzgón szorgoskodni kezdett a poggyászunk körül. Már-már kesztyűs kezével felragadta volna nehéz bőröndünket is, de legnagyobb meglepetésére rászóltam:

- Elég volt! Hölgyek nem szokták férfiak helyett vinni a poggyászukat. Távozzék!

Visszatérek azonban igazságkedvelő francia "árnyékunkhoz". "Kropotkin kiszállt a Charing-Cross pályaudvaron - jelentette az ügynök -, de a vonat érkezése után még egy jó félóráig ott maradt, amíg csak meg nem győződött róla, hogy mindenki eltávozott már az állomásról. Én egy oszlop mögül mindvégig szemmel tartottam. Amikor úgy látta, hogy már az utolsó utas is elhagyta a peront, feleségével együtt beugrott egy konflisba. Én azonban még ekkor is a nyomában voltam, és hallottam, amint a kocsis ezt a címet mondta a rendőrnek a kapunál: "N. utca 12." A kocsi után futottam. A közelben nem akadt konflis, így hát egészen a Trafalgar térig szaladtam, ahol végre találtam egy bérkocsit. Üldözőbe vettem őket. A fent nevezett ház előtt álltak meg."

Mindez tény, a cím és minden más igaz. De milyen titokzatos színben tüntette fel az ügynök az egészet! Érkezésemről értesítettem egy orosz barátomat, aki azonban elaludt a ködös reggelen. Félóra hosszat vártunk rá, azután a pályaudvaron hagytuk a poggyászunkat, és a lakására hajtattunk.

"Két óra hosszat ültek a leeresztett redőny mögött - folytatta jelentését a titkosrendőr -, majd egy magas ember lépett ki a házból, s egy óra múlva Kropotkinék poggyászával tért vissza." Még a leeresztett redőnyökre vonatkozó megjegyzés is helytálló. A köd miatt meg kellett gyújtani a gázlámpákat, s azért engedtük le a redőnyt, hogy megszabaduljunk a sárga ködbe burkolózó islingtoni mellékutca kellemetlen látványától.

Amikor Elisée Reclus-vel dolgoztam együtt Clarens-ban, havonta kétszer utaztam Genfbe a Révolté kinyomtatása miatt. Egy ízben a nyomdában közölték velem, hogy egy orosz akar látni. Ez az ember már járt barátaimnál, és elmondta nekik: azért jött, hogy felajánlja nekem egy Révolté típusú új orosz újság közös kiadását; ő biztosítaná az ehhez szükséges összeget. Rábeszéltek, hogy vegyem fel vele a kapcsolatot. Egy kávéházban adtam találkozót. Német néven mutatkozott be - azt hiszem, Thonlehmnek mondta magát -, és azt állította, hogy az orosz birodalom balti határvidékéről való. Eldicsekedett nagy vagyonával - birtokaival, gyáraival -, és felháborodva beszélt arról, hogy a kormány el akarja oroszosítani a balti kormányzóságok német ajkú lakosságát. Mindent összevetve, kissé bizonytalan - se nem jó, se nem rossz - benyomásom alakult ki róla, és barátaim ragaszkodtak hozzá, hogy fogadjam el ajánlatát. Nekem azonban az első pillanattól kezdve nemigen tetszett ez az ember.

A kávéházból szállodai szobájába mentünk. Itt még jobban felengedett, természetesebben kezdett viselkedni, és ekkor már egészen ellenszenvessé vált.

- Ne kételkedjék a vagyonomat illetően - mondta. - Van egy nagyszerű találmányom, amely csodálatosan fog jövedelmezni. Szabadalmaztatom, és az egész befolyó összeget az orosz forradalomra fordítom.

Egészen elképedtem, amikor egy szánalmas gyertyatartót húzott elő: csak a rondasága volt eredeti, meg az a három szál drót, amely a gyertya beillesztésére szolgált. A legszegényebb háziasszony sem tűrt volna meg házában egy ilyen gyertyatartót, és ha csodálatosképpen ki is adják rá a szabadalmi okiratot, egyetlen gyáros sem fizetett volna érte egy húszasnál többet.

"Gazdag ember létére ilyen gyertyatartóba veti minden reményét - gondoltam magamban. - Bizonyára sohasem látott még szebbet."

S ezzel végképp megvolt róla a véleményem. Nem lehetett gazdag ember; és a pénzt sem a maga zsebéből ajánlotta fel. Ezért kereken megmondtam neki:

- Hát jó, ha ön annyira szeretne egy orosz forradalmi lapot indítani, s oly hízelgő véleménnyel van rólam, mint mondja, utalja át a pénzt valamelyik bankba a nevemre, azzal, hogy kizárólagos joggal én rendelkezem az összeggel. De figyelmeztetem: önnek semmiféle beleszólása sem lesz az újság szerkesztésébe.

- Ó, persze, persze! - felelte. - Nekem az is elegendő, ha néhanapján feljárok a szerkesztőségbe, és hébe-korba egy-egy tanácsot adok és segítek önöknek becsempészni a lapot Oroszországba.

- Nem, erről szó sem lehet. Ön egyáltalán nem találkozhat velem.

Barátaim szerint túl szigorúan intéztem el ezt az embert, ám kis idő múltán levelet kaptunk Pétervárról: figyelmeztettek bennünket, hogy Thonlehm néven jelentkezni fog nálam a Harmadik Ügyosztály egyik embere. A gyertyatartó tehát jó szolgálatot tett nekünk.

Egy gyertyatartóval, esetleg valami mással, de előbb vagy utóbb mindig elárulja magát ez a banda. 1881-ben, egy ködös reggelen, két orosz keresett fel bennünket Londonban. Egyiküket névről ismertem, a másikról - akit az első barátjaként mutatott be - még sohasem hallottam. Azért jött Londonba, hogy elkísérje barátját rövid itteni látogatására. Mivel ismerősöm kezeskedett érte, egyáltalán nem gyanakodtam rá. Minthogy azonban aznap rengeteg dolgom volt, megkértem egy közelben lakó londoni ismerősömet, segítsen nekik szobát találni, és mutassa meg a várost. Feleségem, aki még ugyancsak nem látta Angliát, csatlakozott hozzájuk. Este, amikor hazatért, kijelentette:

- Tudod mit, nekem ez az ember nem tetszik. Légy vele óvatos!

- De hát miért? Történt valami?

- Semmi, az égvilágon semmi; de egész bizonyosan nem a mieink közül való. Ahogyan a kávéházban a pincérrel beszélt, ahogyan fizetett, mindebből nyomban megéreztem, hogy nem elvtárs.

- Ha meg így van, akkor minek jött hozzánk?

Feleségem oly határozottan gyanakodott a fiatalemberre, hogy miközben háziasszonyi kötelességét teljesítette, egyetlen percre sem hagyta magára a szobámban. Beszélgetni kezdtünk, s eközben vendégünk fokozatosan bár, de oly nyilvánvalóan mutatta ki alantas erkölcsi felfogását, hogy még ismerősöm is belevörösödött. Amikor múltja felől kérdeztem, még kevésbé kielégítő válaszokat kaptunk. Óvatosak lettünk. Hogy ne szaporítsam tovább a szót, néhány nap múlva mindketten elutaztak Londonból, és két hét múlva kétségbeesett levelet kaptam ismerősömtől, amelyben bocsánatért esedezett, az általa bemutatott fiatalember - mint kiderült - a párizsi orosz nagykövetség fizetett besúgója volt. Utánanéztem a Franciaországban és Svájcban működő titkos ügynökök lajstromában, amelyet nem sokkal azelőtt kaptunk meg a Végrehajtó Bizottságtól (a Bizottságnak ugyanis Pétervárott mindenütt voltak emberei). És ezen a listán rá is bukkantam a fiatalemberre. Mindössze egy betűnyit változtatott a nevén.

Régi trükk az, hogy a rendőrség pénzén indítanak lapot, és egy ügynököt állítanak az élére; ezt már 1881-ben megkísérelte a párizsi rendőrfőnök. A hegyekben laktam Elisée Reclus-vel, amikor levelet kaptunk egy franciától - pontosabban belgától -, közölte, hogy anarchista lapot akarnak indítani Párizsban, és közreműködésünket kéri. Kellemetlen szájízzel olvastuk ezt a mézesmázos levelet. Azonkívül Reclus-ben derengett, hogy valamiféle csúnya históriával kapcsolatban már hallotta a levélíró nevét. Úgy határoztunk, hogy visszautasítjuk a közreműködést, s én írtam egy párizsi barátomnak: tudja meg mielőbb, honnan származik a lap indulásához szükséges pénz. Elvégre lehet, hogy az orléanisták folyósítják az összeget; nemegyszer tett már ilyesmit ez a dinasztia; ismernünk kell a pénzforrást. Párizsi barátom a munkásokra jellemző őszinteséggel felolvasta levelemet egy gyűlésen, amelyen a lap leendő kiadója is jelen volt. Az úgy tett, mintha mélységesen megsértődött volna, és több levélre voltam kénytelen válaszolni ebben az ügyben. Én azonban kitartottam a magam igaza mellett: ha a szóban forgó személy komolyan veszi a dolgot, megérti, hogy magyarázattal tartozik nekünk a pénz eredetéről; ha meg nem, akkor nem forradalmár, és többé semmi közünk egymáshoz.

Kitartó érdeklődésünkre végül is azt a választ kaptuk ettől az úrtól, hogy a pénzt gazdag nagynénje folyósítja, aki ugyan konzervatív felfogású hölgy, de engedett unokaöccse régi vágyának: hadd legyen annak saját újságja. A hölgy nem Franciaországban, hanem Londonban él. Erre felszólítottuk: adja meg a nénikéje nevét, címét, és Malatesta barátunk vállalta, hogy felkeresi. Egy olasz barátjával állított be, aki használt bútorral kereskedett. A hölgy kis lakásban élt. Amíg Malatesta a "nénikével" beszélgetett, és mindinkább arra a következtetésre jutott, hogy az csak a komédia rá osztott szerepét alakítja, barátja, a zsibárus szemügyre vette az asztalokat, a székeket, és megállapította, hogy az egész bútort csak úgy kölcsönözték - alighanem csak az előző napon - a szomszédos zsibárustól. Az asztalokon és a székeken még rajta volt a kereskedő cégjelzése. Ez természetesen még mit sem bizonyított, de megerősítette gyanúnkat. Én kereken megmondtam: semmiféle kapcsolatot nem kívánok fenntartani a lappal.

Az újság iszonyatosan vérszomjas volt. Minden egyes száma gyújtogatásra, gyilkosságra, dinamitos merényletekre bujtogatott. A lap kiadójával néhány hónappal később, 1881 júliusában találkoztam, a londoni kongresszuson, és mihelyt megpillantottam kiélt arcát, meghallottam beszédét, és szemügyre vettem azokat a nőket, akiknek a társaságában forgott, kikristályosodott a róla alkotott véleményem. A kongresszuson, amelyen mindenféle szörnyűséges határozati javaslatokkal állt elő, valamennyien elhúzódtak tőle. Amikor pedig a világ különféle országaiban élő anarchisták címét tudakolta, nem éppen udvarias formában utasították el. Hogy ne szaporítsam tovább a szót: pár hónappal később leleplezték, és a következő napon már az újságja sem jelent meg. Két év múltán Andrieux párizsi rendőrfőnök közzétette a memoárjait. Ebben megemlékezett a lapról, amelyet ő alapíttatott, és megnevezte a vérszomjas újság kiadóját: azt a bizonyos Serrault urat, aki gyanút ébresztett bennünk. Andrieux beszámolt egy Párizsban megrendezett robbantásról is: az ő ügynökei "valamivel megtöltött" konzervdobozokat helyeztek el Thiers szobra alá.

Elképzelhetjük, milyen rengeteg pénzébe került mindez Franciaországnak és más nemzeteknek!

Akár több fejezetre valót is írhatnék a rendőrügynökökről, de most már csak egy históriát mondok el, amely Clairvaux-ban esett meg két kalandorral.

Feleségem abban az időben a falu egyetlen kis penziójában lakott, a börtönfalak árnyékában. Egyszer beállított hozzá a tulajdonosnő, és két úrtól hozott üzenetet; abban a percben érkeztek, és látni kívánták feleségemet. A háziasszony minden ékesszólását latba vetette érdekükben:

- Ó, én ismerem az embereket - mondta -, és biztosíthatom Madame-ot, hogy ezek igazi úriemberek. Az egyik német tisztnek mutatkozott be, de nyilván vagy báró, vagy nemesúr, a másik meg a tolmácsa. Nagyon jól ismerik önt. A báró Afrikába készül - talán örökre -, és elutazása előtt még szeretné látni Madame-ot.

Feleségem rápillantott az üzenetet tartalmazó borítékra. Ez állt rajta: "A madame la princesse Kropotkine. Quand á voir?"[70] Más bizonyítékra nem volt szüksége arra vonatkozólag, hogy kik ezek az "igazi úriemberek". A levél tartalma még a címzésnél is hibásabb volt. A helyesírás szabályait és a józan észt teljesen sutba dobva, a "báró" valami titokzatos üzenetre célozgatott, amit át akart adni. Feleségem határozottan kijelentette: nem fogadja a levél íróját és tolmácsát. Ekkor a "báró" leveleivel kezdte bombázni - ő valamennyit felbontatlanul visszaküldte. Hamarosan az egész falu két pártra szakadt: az egyik, élén a penziósnővel, a bárót támogatta, a másik - amelynek a háziasszony férje volt a vezetője - ellene foglalt állást. A községben már egy romantikus történet is keringett, miszerint a báró még leánykorából ismeri a feleségemet. Gyakran táncolt vele a bécsi orosz nagykövetségen. Még mindig szereti, de az asszony oly kegyetlen hozzá, még egy pillantást sem engedélyez a bárónak, aki pedig veszélyes expedícióra indul!

Azután egy másik titokzatos história került forgalomba: kisfiunkról, akit - így szól a legenda - valahol rejtegetünk. "Hol a fiuk? - érdeklődött a báró. - Van ugyanis egy hatéves kisfiuk. De hol?" - "Ez az asszony sohasem válna meg a gyermekétől, ha lenne neki" - vallotta az egyik párt. "Ugyan kérem! Van egy kisfiuk, de rejtegetik" - jelentette ki a másik fél.

Kettőnk számára nagyon fontos dolgot árult el ez a vita. Arról tanúskodott ugyanis, hogy nemcsak a börtönfelügyelő olvassa leveleimet, hanem az orosz nagykövetség is tudomást szerez tartalmukról. Amikor én Lyonban raboskodtam, és a feleségem Svájcba utazott, hogy Elisée Reclus-vel találkozzék, egyik levelében ezt írta: "Kisfiunk ragyogó színben van; majd kicsattan az egészségtől. Tegnap múlt ötesztendős a kicsi, és jókedvűen ültük meg a születése napját." Tudtam, hogy feleségem a Révolté-ről ír, amelyet egymás között gyakran neveztünk notre gamin-nek (kisfiunknak).

Most, amikor ezek az urak "kisfiunk" felől érdeklődtek, és azt is pontosan megmondták, hány éves, nyilvánvalóvá lett, hogy levelünk nemcsak a börtönfelügyelő kezén ment át. Ezzel a ténnyel számolnunk kellett.

A falusi emberek figyelmét semmi sem kerüli el, és a báró hamarosan némi gyanút ébresztett bennük. Újabb levelet írt feleségemnek, ez alkalommal még az előzőnél is ékesszólóbbat. Most bocsánatot kért: a találkozást kieszközlendő állította azt, hogy az ismerőse. Beismerte, hogy sohasem látták egymást, mindamellett ő, tudniillik a levélíró, feleségem jóakarója, és fontos dolgot akar közölni vele. Nagy veszélyben van az életem, s ez ügyben szeretne segítségünkre lenni. A báró és tolmácsa a mezőn olvasta el és vitatta meg a levél tartalmát. Az erdőkerülő távolról követte őket. A két férfi nem tudott megegyezni a levél szövegében, összetépték és eldobták a papirost. Ekkor a kerülő kivárta, amíg továbbállnak, felszedte a papírszeletkéket, és elolvasta a levelet. Egy óra sem telt bele, s máris az egész falu tudta, hogy a báró sohasem ismerte a feleségemet; a romantikus történet, amelyet oly érzelgősen adtak elő a báró hívei, egyszeriben szertefoszlott, akár a füst.

- Aha! Szóval, nem azok, akinek mondják magukat - vonta le a maga számára a következtetést a falu csendőre is. - Eszerint német kémek. - Azzal letartóztatta őket.

A csendőr védelmében el kell mondanom, hogy kevéssel azelőtt valóban járt Clairvaux-ban egy német kém. Háború idején a hatalmas fegyházépületet élelmiszerraktárnak vagy kaszárnyának lehetne használni; s a német vezérkar persze kíváncsi lett az épület belső elrendezésére és katonai jelentőségére. Egy szép napon vidám vándorfényképész érkezett a faluba; mindenkivel összebarátkozott, boldog-boldogtalant ingyen lefényképezett, és nemcsak azt engedték meg neki, hogy a börtönudvart megörökítse, de még a zárkákat is lencsevégre kaphatta. Amikor mindezzel végzett, egy másik - ugyancsak a keleti határon fekvő - városba vette az útját, ahol is a francia hatóságok letartóztatták, és kompromittáló katonai iratokat találtak nála. A csendőrőrmester, akinek még mindig a pajtáskodó fényképész járt az eszében, úgy vélte, hogy a báró és titkára is német kém, és beszállította őket Bar-sur-Aube városka fogházába. Ott a következő napon szabadlábra helyezték őket, és a helyi lap hírül adta, hogy az őrizetbe vettek "nem német kérnek, hanem egy másik, barátibb hatalom emberei".

A közvélemény most már végképp a báró és titkára ellen fordult. De ezzel még nem szakadt vége kalandjaiknak. Kiszabadulásuk után betértek a kis falusi kávémérésbe, és egy üveg bor mellett németül öntötték ki a lelküket egymásnak.

- Ostoba vagy és gyáva - jelentette ki az áltitkár az álbárónak. - Én a te helyedben ezzel a pisztollyal lőttem volna keresztül a vizsgálóbírót. Csak próbálja ezt velem megtenni, golyót kap a fejébe...

Eközben egy kereskedelmi utazó, aki eddig szép csöndben ült a sarokban, elszaladt az őrmesterhez, és beszámolt neki a kihallgatott beszélgetésről. A csendőr azon nyomban jegyzőkönyvbe vette szavait, és ismét őrizetbe vette a titkárt, akiről kiderült, hogy strasbourg-i gyógyszerész. Megint csak Bar-sur-Aube-ba szállították, ezúttal a rendőrbíróságra, amely egyhavi fogházra ítélte "a bíró nyilvános megfenyegetéséért". A bárónak azután még mindig akadtak kalandjai, és a falu csak a két ismeretlen elutazása után nyerte vissza szokott nyugalmát.

Ez a rendőrügynök-história mulatságosan végződött. De hány tragédiát - szörnyűséges tragédiát - idéznek elő ezek a gazfickók! Hány drága életet veszítünk el, hány család boldogsága megy tönkre - s mindez csak azért, hogy ezek a szemét alakok jól élhessenek. Ha az embernek eszébe jut az a sok ezer besúgó, aki a legkülönfélébb kormányok megbízásából járja a világot; az a tengernyi kelepce, amelybe az óvatlan embereket csalják, az a sok élet, amely miattuk ér tragikus véget; amikor az ember azokra a szenvedésekre gondol, amelyeket ez a söpredék okoz mindenütt, ahol csak megfordul, vagy azokra a jelentős összegekre, amelyeket ennek, a társadalom alja-elemeiből verbuvált hadseregnek a fenntartására fordítanak; amikor az ember felidézi mindazokat a bűnöket, amelyeket ez a népség olt az egész társadalomba - kiváltképp egyes családokba -, és átgondolja mindezt, ennyi gonoszság láttán akaratlanul is megremeg. És ez a hadsereg nemcsak politikai és katonai adatok után szaglászó kémekből áll. Az angol lapok - különösen a fürdőhelyeken megjelenő újságok - hasábjait azoknak a magándetektíveknek a hirdetései töltik meg, akik vállalkoznak rá, hogy összeszedjék a válásokhoz szükséges teljes anyagot, hogy a feleségek megbízásából kövessék a férjeket, a férjekéből a feleségeket; behatolnak a családokba, rászedik az ostobákat, és pénzért a világon mindenre kaphatók. Az emberek felháborodnak a kémkedés rendszerének ama aljasságain, amelyek a közelmúltban kerültek napvilágra a franciaországi legfelsőbb katonai körökben, de nem figyelnek fel arra, hogy közöttük, esetleg tulajdon házukban is ott vannak a titkos ügynökök - hivatásos és magánkopók -, és ugyanazzal, vagy talán még aljasabb dologgal foglalkoznak.

 

15
LOUISE MICHEL "BŰNTETTE". - SZABADON BOCSÁTANAK. -
PÁRIZS. - ELIE RECLUS. - ANGLIÁBA MEGYÜNK. - ÉLETÜNK HARROW-BAN. -
ALEKSZANDR BÁTYÁM TUDOMÁNYOS MUNKÁSSÁGA. - BÁTYÁM HALÁLA

Mind a sajtóban, mind a képviselőházban szüntelenül követelték szabadon bocsátásunkat. Annál is inkább, minthogy velünk egyidejűleg ítélték el Louise Michelt is... tolvajlásért! Azt a Louise Michelt, aki képes a szó szoros értelmében utolsó kendőjét vagy köpenyét odaadni egy rászoruló asszonynak, aki a börtönben sohasem fogadott el jobb táplálékot, mint rabtársai; egyébként mindig megosztotta velük a kapott csomag tartalmát; ezt a Louise Michelt ítélték most kilencévi börtönre közönséges tolvajlásért! Ez még az opportunista burzsoáknak sem fért a fejébe. Valójában az történt, hogy a munkanélküli tüntetők élén Louise Michel behatolt egy péküzletbe, elvett a pultról néhány kenyeret, és szétosztotta az éhezők között: ebből állt a "bűntett".

Az anarchisták szabadon bocsátása ily módon kormányellenes harci jelszóvá lett, és 1885 őszén Grévy elnök rendeletére - hármunk kivételével - valamennyi társunkat szabadlábra helyezték. Ettől kezdve még harsányabban követelték Louise Michel és Kropotkin szabadon bocsátását. Viszont III. Sándor nem akarta, hogy kikerüljek a börtönből. Egy interpellációra válaszolva Freycinet miniszterelnök egy ízben bevallotta az alsóházban, hogy "Kropotkin szabadon bocsátása diplomáciai bonyodalmakkal járhat". Különös szavak egy független ország miniszterelnökének a szájából! Igaz, még különösebb szavak hangzottak el azután, hogy a köztársasági Franciaország megkötötte szerencsétlen szövetségi szerződését a cári Oroszországgal. Végül is 1886 január közepén szabadlábra helyezték Louise Michelt, engem és még három elvtársat, akik végig velem voltak Clairvaux-ban.

Kiszabadulásom egyben feleségem szabadulását is jelentette a börtönkapu előtt húzódó falucskából - önként vállalt tömlöcéből, amely már kikezdte az egészségét. Párizsba utaztunk, hogy néhány hetet töltsünk Elie Reclus barátunknál, az ismert antropológusnál, akit külföldön gyakran tévesztenek össze öccsével, Elisée-vel, a földrajztudóssal. A két testvért kora gyermekkoruktól fogva szoros barátság fűzte egymáshoz. Amikor eljött egyetemi tanulmányaik ideje, a Gironde völgyében fekvő falujukból együtt indultak el, gyalog, Strasbourg-ba. Amint az igazi vándordiákokhoz illik, kutyájuk is velük tartott; és amikor a falvakban megpihentek, négylábú pajtásuk kapta a tányér levest, míg a két testvér vacsorája gyakran csak egy szelet kenyérből meg néhány almából állt. A fiatalabbik fivér Strasbourg-ból Berlinbe vette az útját, ahova a nagy Ritter előadásai vonzották. A negyvenes éveket mindketten Párizsban töltötték. Elie Reclus-ből meggyőződéses fourier-ista lett; az 1848-as megmozdulásban mindketten az új kor hajnalát látták. Ennek következtében III. Napóleon államcsínye után kénytelenek voltak elhagyni Franciaországot: Angliába emigráltak.

Az amnesztia után a Reclus testvérek visszatértek Párizsba. Elie itt egy fourier-ista szövetkezetpárti lapot szerkesztett, amely nagy népszerűségnek örvendett a munkások között. Mellesleg megjegyzem, hogy III. Napóleon, aki - mint ismeretes - Caesar szerepét játszotta, és amint az egy Caesarhoz illik, érdeklődést tanúsított a dolgozó osztályok helyzete iránt, a lap megjelenése előtt mindig elküldte egyik szárnysegédét a nyomdába, hogy egyenesen a gép alól vigyen egy friss újságpéldányt a Tuileriákba. A későbbiekben III. Napóleon még atyai támogatásáról is biztosította volna az Internacionálét, ha az hajlandó valamelyik lapjában néhány jó szót szólni a császár nagy szociális reformjairól. A Nemzetközi Munkásszövetség azonban kereken elutasította ezt az ajánlatot, mire Napóleon megparancsolta, hogy indítsanak bírósági eljárást a Szövetség ellen.

Amikor kikiáltották a Kommünt, mindkét testvér lelkesen csatlakozott hozzá. Elie vezető beosztást kapott a Nemzeti Könyvtárban és a Louvre-ban, ahol Vaillant lett az igazgató. Jelentős mértékben Elie előrelátásának és fáradhatatlan buzgalmának köszönhető, hogy Párizs bombázása, majd az azt követő tűzvészek közepette e két intézmény termeiben nem pusztultak el az emberi tudomány és művészet felbecsülhetetlen értékű alkotásai. Mint az antik művészet szenvedélyes tisztelője és kiváló tudósa, becsomagoltatta a Louvre valamennyi értékes szobrát, vázáját, és levitette az épület pincéibe. Rendkívüli óvintézkedéseket tett, hogy biztos helyre mentse a Nemzeti Könyvtár gyűjteményének legértékesebb darabjait, s megóvja az épületet a körös-körül dühöngő tűzvésztől. Felesége - ez a bátor asszony, tudós férjének méltó élettársa - két kisfia társaságában a környéket járta, hogy konyhát állítson fel a munkásnépnek, amelyet a második ostrom a legszörnyűbb nélkülözések elé állított. Fennállásának utolsó heteiben a Kommün végül megértette, hogy legfőbb feladatává a keresőképtelen nép ellátását kell tennie, és önkéntesek jelentkeztek e feladat megoldására. Elie Reclus az utolsó pillanatig kitartott a helyén, és csak a vak véletlennek köszönhette, hogy nem lőtték agyon a versailles-iak. Deportálásra ítélték, mert el merészelte fogadni a Kommüntől az oly nélkülözhetetlen hivatalt. Sikerült azonban elrejtőznie, és családjával együtt átjutott Svájcba.

Most, miután visszatért Párizsba, belefogott élete fő művébe: etnográfiai munkájába. Ennek értékét abból a néhány fejezetből is megítélhetjük, amely Les Primitifs[71] és Les Australiens[72] címmel különkiadásban megjelent, továbbá a vallások keletkezésének történetéből. Ez utóbbit a brüsszeli École des Hautes Études főiskolán adta elő. Az egész etnográfiai irodalomban kevés olyan művet találhatunk, amelyet oly mértékben hat át a vademberek iránti rokonszenv és megértés, mint ezt. Ami a vallástörténetet illeti (ennek egy része a Société Nouvelle[73] című folyóiratban látott napvilágot; a folyóirat később Humanité Nouvelle[74] címen jelent meg), ez szerintem a legkiválóbb mű ebben a témakörben. Munkája kétségtelenül jobb Spencer ilyen irányú próbálkozásainál, mivel az angol tudós minden szellemi nagysága ellenére sem képes oly mértékben megérteni a primitív ember mesterkéletlen és egyszerű természetét, mint Elie Reclus. Mindehhez Elie-nél még a néplélektan egy kevéssé kidolgozott ágának - az istenhit fejlődésének és változásának - az alapos tudása is járul. Fölösleges külön szólnom Elie Reclus példátlan jóságáról és szerénységéről, nagyszerű eszéről, vagy arról, hogy mily kiváló ismerője mindannak, ami az emberiség fejlődésével kapcsolatos. Mindez egyedülálló stílusában is tükröződik. Szerénységével, nyugodt modorával és tudományos éleslátásával éppen olyan, mint egy ógörög filozófus. Egy olyan társadalomban, amely kevésbé tisztelné az oktatás "kincstári" módszereit, a nem átfogó tudást, és magasabbra értékelné egy nagy, humánus koncepció fejlődését, Elie Reclus-t - akárcsak antik elődeit - a tanítványok serege venné körül.

Párizsi tartózkodásunk idején élénken fejlődött ott az anarchista és a szocialista mozgalom. Louise Michel minden este tartott előadást, s ezeket mind a munkás, mind a burzsoá hallgatóság nagy lelkesedéssel fogadta. A már így is széles körben ismert Louise még népszerűbb lett, s ez most már a diákokra is vonatkozott, akik esetleg gyűlölték szélsőséges elveit, ám fejet hajtottak előtte: a nő eszménye előtt. Párizsban szemtanúja voltam, amint verekedés tört ki egy kávéházban, mert a diákok jelenlétében valaki tiszteletlenül nyilatkozott Louise Michelről. A fiatalemberek a védelmére keltek, összeverekedtek, és pozdorjává zúzták az egész berendezést.

Én is tartottam egy előadást - több ezer főnyi hallgatóság előtt - az anarchizmusról, majd sietve elhagytam Párizst, mielőtt még a kormány megfogadhatta volna a kiutasításomat követelő reakciós és oroszbarát sajtó tanácsát.

Párizsból Londonba utaztunk, ahol viszontláttam régi barátaimat: Sztyepnyakot és Csajkovszkijt. A szocialista mozgalom virágkorát élte, és londoni tartózkodásomat már nem éreztem annak az unalmas, kínzó vegetálásnak, mint négy esztendővel azelőtt. A London környéki Harrow-ban telepedtünk le egy kis házban. Nem sokat törtük a fejünket a berendezésén. A bútor nagy részét Csajkovszkijjal együtt magunk eszkábáltuk össze. Barátom ugyanis megjárta közben az Egyesült Államokat, és ott némileg kitanulta az ácsmesterséget. Feleségem meg én nagyon örültünk, hogy a házhoz egy kis telek is tartozik. Noha nehéz middlesexi agyagos talajjal volt dolgunk, mégis lelkesen vetettük bele magunkat a kertészkedésbe, és pompás eredményeket értünk el; ez egyébként várható is volt, elvégre nemhiába tanulmányoztuk Toubeau művét, nemhiába kötöttünk ismeretséget több párizsi kertésszel, és végül a clairvaux-i fegyház kertjében végzett kísérleteink is értek valamicskét. Röviddel Harrow-ba érkezésünk után feleségem tífuszon esett át, és a lábadozás időszakában a kerti munka a legjobb szanatóriumnál is többet segített neki abban, hogy megerősödjék.

A nyár végén szörnyű csapás ért bennünket. Eljutott hozzánk a hír, hogy Alekszandr bátyám már nincs az élők között.

Attól fogva, hogy külföldre kerültem, egészen franciaországi bebörtönzésemig sohasem leveleztünk. Az orosz kormány szemében már az is súlyos bűnnek számít, ha valaki szereti politikai meggyőződéséért üldözött testvérét. Ha pedig az emigrációban él, s kapcsolatot tartunk fenn vele - az már bűncselekmény is. A cár alattvalója köteles gyűlölni mindenkit, aki fellázadt az uralkodó ellen, bátyám pedig az orosz rendőrség karmai között volt. Éppen ezért következetesen nem leveleztem egyetlen rokonommal sem. Miután Jelena nénénk kérvényére a cár ráírta, hogy: "Hadd üljön!", vajmi kevéssé reménykedhettünk bátyánk közeli szabadulásában. Később bizottságot küldtek Szibériába, hogy szabjon meg bizonyos időt a közigazgatási úton száműzötteknek, s bátyánkra öt évet állapítottak meg. A már ott töltött két esztendővel együtt ez összesen hetet jelentett. Lorisz-Melikov alatt újabb bizottságot küldtek ki, amely még öt évvel megtoldotta a büntetést. Bátyánk száműzetése ily módon 1886 októberében járt volna le, miután tizenkét esztendőt töltött le, előbb Minuszinszkben, majd Tomszkban. Ebben a városban, amely a nyugat-szibériai alföldön fekszik, már a fennsíkok egészséges éghajlatát sem élvezhette.

Clairvaux-i fogságom idején bátyám írt nekem, majd még néhány levelet váltottunk. Kifejtette, hogy mivel leveleinket most mind a szibériai csendőrök, mind a francia börtönhatóságok olvassák, e kettős ellenőrzés mellett végre írhatunk egymásnak. Beszámolt családjáról, három gyermekéről - kitűnően festette le őket - és munkájáról. Nagyon a lelkemre kötötte, hogy kísérjem figyelemmel a tudomány fejlődését Olaszországban, ahol nagyszerű, eredeti kutatások folynak, amelyeket mindazonáltal csak akkor ismer meg a tudományos világ, ha Németországban valaki már felhasználta őket. Kifejtette véleményét az oroszországi politikai élet szerinte várható alakulásáról is. Nem hitt abban, hogy a közeljövőben a nyugat-európai parlamenti rendszerekhez hasonló alkotmányos rend jöhet nálunk létre; de azt várta (s ezt egyelőre teljesen elegendőnek is tartotta), hogy összehívják a Zemszkij Szobort. Ennek a gyűlésnek nem lett volna törvényhozói hatalma, csupán előkészítette volna a törvényjavaslatokat, amelyeket azután az államtanács és a cár öntött volna végleges formába, és hagyott volna jóvá.

Bátyám legfőképpen a tudományos munkásságáról írt. Mindig a csillagászat volt a gyengéje, s amikor Pétervárott éltünk, az orosz olvasók számára kiválóan summázta mindazt, ami a hullócsillagokról ismeretes volt. Mivel kifinomult kritikai érzékkel rendelkezett, könnyen megkülönböztette az egyes hipotézisek erős és gyönge oldalait, és megfelelő matematikai tudás nélkül, csupán élénk fantáziája segítségével sikerült megértenie a legbonyolultabb matematikai kutatások eredményét is. Képzeletben az égitestek között szárnyalva, gyakran jobban értette azoknak egymást befolyásoló mozgását, mint egyes matematikusok; különösen a tisztán algebrával foglalkozókra gondolok, akik néha szem elől vesztik a fizikai világ valóságát, és csupán saját képleteiket és az azokból származó logikai következtetéseket látják. Az öreg Szavics, a pétervári csillagász, nagy elismeréssel nyilatkozott bátyám munkájáról.

- Nekünk tudósoknak, kutatóknak ilyen kritikus összefoglaló munkákra van szükségünk - jelentette ki.

Szibériában bátyám a csillagvilág felépítésének tanulmányozásába fogott, majd a végtelen térben elszórt naprendszerekkel, csillaghalmazokkal és ködökkel kapcsolatos hipotéziseket kezdte elemezni. Igyekezett rájönni azok valószínű kölcsönös összefüggéseire, felismerni életüket, fejlődésük és eltűnésük törvényeit. Gilden pulkovói csillagász nagy érdeklődéssel fogadta Alekszandrnak ezt az új munkáját, és levél útján megismertette bátyámat amerikai kollégájával, Holdennel. A csillagvilág e jeles kutatója nagyon hízelgően nyilatkozott bátyám munkáiról, amikor nemrégiben volt szerencsém hallani őt Washingtonban. A tudománynak időről időre szüksége van ilyesfajta széles látókörről tanúskodó összefoglaló munkákra, lelkiismeretes, szorgalmas, tehetséges, továbbá kritikai szellemmel és képzelőerővel megáldott szerző tollából.

Ám a szibériai kisvárosban, távol minden könyvtártól, bátyámnak nem állt módjában nyomon követni a tudomány fejlődését, így hát csak azokat a kutatásokat vehette górcső alá, amelyek már száműzetése előtt is ismeretesek voltak.

Közben több alapvető munka jelent meg az őt érdeklő kérdésről. Alekszandr tudott róluk, de semmi reménye sem volt arra, hogy Szibériában megszerezheti őket. Száműzetésének közelgő vége nem töltötte el rózsás reményekkel. Tudta: nem engedik meg neki, hogy valamelyik egyetemi városban telepedjék le, és külföldre sem utazhat; azzal is tisztában volt, hogy a szibériai száműzetést egy talán még rosszabb, isten háta mögötti fészek követi, például valahol Kelet-Oroszországban.

Szörnyű csüggedés kerítette hatalmába. "Időnként valóságos fausti kétségbeesés tör rám" - írta nekem egyik levelében. Amikor száműzetésének ideje a végéhez közeledett, feleségét és gyermekeit a hajózási idény legutolsó gőzösével Oroszországba küldte. És egy sötét éjszakán a fausti kétségbeesés véget vetett az életének...

A bánat sötét fellege lebegett kis házunk fölött néhány hónapon át, egészen addig, amíg egy fénysugár át nem törte. A következő tavasszal egy apró lény jött a világra, aki bátyám nevét viselte. És a gyermek gyámoltalan sírása új, addig ismeretlen húrokat pendített meg szívemben.

 

16
A SZOCIALISTA MOZGALOM ANGLIÁBAN 1886-BAN. -
A MOZGALOM JELLEGE

1886-ban javában fejlődött Angliában a szocialista mozgalom, melyhez a nagyvárosokban a munkások számos csoportja nyíltan csatlakozott. Nem kis mértékben támogatták a mozgalmat a középosztály képviselői, kiváltképp a fiatalok. Abban az esztendőben számos iparág jutott súlyos válságba. Minden reggel, s gyakran még egész nap is hallottam, amint az utcákat járó munkanélküli csoportok Nincs kenyerünk című mélabús dalukat vagy valamelyik indulójukat énekelték, és kenyeret követeltek. Sokan töltötték az éjszakát a Trafalgar téren esőben, szélben; takarójuk újságlepedő volt. Egyszer, februárban, a tömeg - miután meghallgatta Burns, Hyndman és Champion beszédét - megrohanta a Piccadillyt (London egyik legelőkelőbb utcáját), betörte néhány áruház kirakatát, és az arra járó hintókból kitessékelte az utasokat. Megjegyzem, az elégedetlenség eme kitörésénél sokkal nagyobb jelentőséget kellett tulajdonítani a londoni külvárosok legszegényebb munkáslakossága körében uralkodó szellemnek. Ez oly ellenséges volt a jómódúakkal szemben, hogy ha a bíróság súlyos ítélettel sújtotta volna a mozgalom vezetőit, akiket az előbb említett "zendülésért" vontak felelősségre, felébredt volna az utóbbi évtizedek angliai munkásmozgalmában addig ismeretlen gyűlölet és bosszú szelleme - jelei 1886-ban világosan megmutatkoztak -, s ez hosszú időre rányomta volna bélyegét valamennyi további megmozdulásra. A középosztály azonban felismerte a veszélyt. A West-Enden (London nyugati, előkelő negyedében) nyomban hatalmas összegeket gyűjtöttek össze az east-endi szegénynegyedben dühöngő nyomor enyhítésére. Ez a pénz persze korántsem könnyített alapvetően a nagyszámú nyomorgó helyzetén, ahhoz azonban elegendőnek bizonyult, hogy kimutassa az adományozók jó szándékát. Ugyanezeknek a meggondolásoknak az alapján a letartóztatott agitátorokat csupán két-három hónapi fogházbüntetésre ítélték.

Akkoriban a társadalomnak minden rétege érdeklődött a szocializmus és a különféle szociális reformtervek iránt. Ősszel, majd télen, egymás után kértek fel előadások tartására. Így aztán bejártam Anglia és Skócia talán valamennyi nagyvárosát, s a börtönökről, de még inkább az anarchista szocializmusról beszéltem hallgatóimnak. Mivel az volt a szokásom, hogy az előadások után az első meghívást fogadtam el, az egyik nap egy gazdag palotában éjszakáztam, míg a következő alkalommal egy munkás szegényes kunyhójában töltöttem az éjt. Előadásaim után minden este rengeteg emberrel találkoztam, akik a legkülönbözőbb osztályokból kerültek ki. És akár egy munkás tisztaszobájában, akár egy gazdag úr szalonjában voltunk, egyaránt élénk, és a késő éjszakai órákba nyúló beszélgetés kezdődött a szocializmusról és az anarchizmusról, aminek nyomán remény ébredt a szegényes házakban, és rettegés az úri lakokban. Ám e beszélgetést mindenütt egyformán komolyan vették.

A gazdagok fő kérdése ez volt: "Mit kívánnak a szocialisták? Mit szándékoznak tenni?" Azután ez következett: "Melyek azok az engedmények, amelyekre a komoly összeütközést elkerülendő, az adott pillanatban feltétlenül el kell szánnunk magunkat?" E beszélgetések során vajmi ritkán nevezték a szocialisták követeléseit igazságtalannak vagy ostobának; viszont abba a meggyőződésbe is ütköztem mindenütt, hogy Angliában a forradalom elképzelhetetlen, mivel ez esetben éhínség sújtaná az országot, és hogy az angol munkások többsége követeléseiben még nem megy oly messzire, és nem határozza meg őket oly pontosan, mint a szocialisták.

A munkások - mondották nekem - sokkal kevesebbel is beérik. Ha olyan másodrendű engedményeket teszünk nekik, amelyek legalább némileg növelik jólétüket, és valamivel több szabad időt biztosítanak a számukra - ezt a jobb jövő ideiglenes zálogának fogják tekinteni.

Anglia a középbal országa; mi mindig a kompromisszumokból élünk - jelentette ki egyszer beszélgetésünk során Joseph Cowen, az öreg képviselő, aki hazáját illetően bőséges tapasztalattal rendelkezett.

Ám azok a kérdések is eltértek a Franciaországban és Svájcban megszokottaktól, amelyeket a dolgozók otthonában tettek fel nekem. A latin országok munkásait elsősorban az általános alapelvek érdeklik; a részletkérdések magukból az alapelvekből következnek. Ha például egy franciaországi város képviselőtestülete pénzzel támogat egy sztrájkot, vagy ingyenes iskolai étkezdét nyit a gyermekek számára - az effajta tényeknek nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget. Természetesnek tartják őket. "Magától értetődik - mondja erre a munkás -, hogy nem tanulhat a gyerek, ha éhes, hát enni kell adni neki." És ha valamely városi tanács hozzájárul a sztrájkalaphoz, a francia munkás nyugodtan jegyzi meg: "A tulajdonos nyilvánvalóan hibázott, ha egyszer sztrájkra kényszerültek a munkásai; ezért került sor arra, hogy támogassák őket." És ezzel a témát már ki is merítette. A munkásokat általában nem érdeklik a jelenlegi magántőkés társadalomnak a kommunizmus irányába tett, nevetségesen csekély engedményei. A munkás gondolata a jövőben jár. Ezt a kérdést teszi fel magában: "Ha már áttértünk a szocialista rendre, kinek kell majd a termelést irányítania? Az üzemi kollektívának, a szakszervezetnek, a városi tanácsnak vagy az államnak? Elegendő-e csupán a szabad egyezség a társadalmi rend fenntartására? Miféle erkölcsi hajtóerő lép majd a jelenlegi társadalom kényszerítő tényezőjének helyébe? Képes-e a választott demokratikus kormány végrehajtani a szocializmushoz vezető, jelentős társadalmi változásokat, és megelőzheti-e a tulajdon kisajátításának befejezett ténye a törvényhozói úton elfogadott reformokat?" Ilyesfajta kérdésekre kellett válaszolnom Franciaországban.

Angliában éppen ellenkezőleg: az engedmények, a könnyítések kivívása volt a fő gond. Másrészről viszont a munkások már régen eldöntötték azt a kérdést, hogy az állam nem szocializálhatja a termelést; az angolokat a munkásmozgalom alkotó tevékenysége érdekelte a leginkább, valamint azok az eszközök, amelyekkel kívánságaikat valóra válthatják.

- Jól van, Kropotkin, tegyük fel, hogy holnap birtokunkba vesszük a városunkban levő dokkokat. Maga szerint akkor hogyan kellene irányítani őket?

Ilyesfajta kérdéseket tettek fel nekem azokban az években, mihelyt valamelyik munkáslakásban helyet foglaltunk. A vasúti munkások ezt írták hozzám intézett levelükben: "A vasutak jelenleg egyes társaságok tulajdonában vannak: ez nem más, mint szervezett lopás. És azt sem áhítjuk, hogy az állam igazgassa a vasutakat. De tegyük fel, hogy a munkások már birtokukba vették a vasutat. Akkor ki irányítsa a munkájukat?" Az általános elvek hiányát tehát az a kívánságuk pótolta, hogy minél jobban elmélyüljenek az apró részletkérdésekben, és megoldják az útjuk során minden bizonnyal felvetődő problémákat.

Az angliai mozgalmat még egy vonás jellemezte: sok olyan középosztálybeli személy vett részt benne, aki minden módon támogatta. Némelyikük nyíltan csatlakozott a mozgalomhoz, mások közvetve segítették. Franciaországban és Svájcban a két fél - a munkások és a középosztály - két élesen körülhatárolt táborra oszlott, és szoros harci rendbe sorakozva nézett egymással farkasszemet. Legalábbis az 1876-1885-ös években volt ez így. Amikor én Svájcban éltem, ismerőseim kizárólag a munkások közül kerültek ki; alig akadt két vagy három középosztálybeli ismerősöm. Angliában ez elképzelhetetlen lett volna. Mind Londonban, mind vidéken számos burzsoá férfi és nő habozás nélkül, nyíltan segített nekünk a szocialista népgyűlések rendezésében, pénzt gyűjtött a parkokban a sztrájkolók javára, tüntetéseket szervezett vagy titkári tisztséget töltött be valamelyik szekcióban. Emellett felfedeztük a "nép közé járás" csíráit is, ami valamelyest hasonlított a 70-es évek eleje oroszországi mozgalmára, bár itt nem volt oly mélyreható, és kevesebb önfeláldozás jellemezte: emellett némileg jótékonykodó jellegű, ami viszont nálunk teljességgel hiányzott. Angliában is sokan igyekeztek közel kerülni a munkássághoz; e célból eljártak a nyomortanyákra, szabadegyetemeket állítottak fel, "értelmiségi kolóniákat" hoztak létre a szegénynegyedekben; ezek közül való volt a Toynbee Hall stb.

Hozzá kell tennem, hogy akkoriban valóban magasra csaptak a lelkesedés hullámai. Nem kétséges: a művelt osztályok számos képviselője hitte, hogy a szociális forradalom küszöbén áll, sőt - amint azt William Morris: Tables Turned[75] című vígjátékának hőse akaratlanul kiböki - "a forradalom nemcsak közeleg, de már meg is kezdődött". Ám az történt, ami az ilyen lelkes burzsoákkal történni szokott: amikor rájöttek, hogy Angliában - mint bárhol másutt is - csak hosszú, kitartó előkészítő munkával lehet legyőzni az akadályokat, jelentős részük visszavonult a harctól, és jelenleg az együttérző néző szerepével is beéri.

 

17
RÉSZVÉTELEM AZ ANGLIAI SZOCIALISTA MOZGALOMBAN. -
IRODALMI MUNKÁSSÁGOM. - A "LÉTÉRT FOLYÓ KÜZDELEM"
TÉTELÉT A "KÖLCSÖNÖS SEGÍTSÉG" TÖRVÉNYÉVEL EGÉSZÍTEM KI. -
A SZOCIALISTA ESZMÉK NAGYFOKÚ TERJEDÉSE

Tevékenyen részt vettem ebben a mozgalomban, és néhány elvtársammal együtt a három meglevő szocialista lap mellé még egy negyediket is alapítottunk: ez volt a Freedom (Szabadság) című anarchista havi folyóirat, amely mind a mai napig megjelenik. Emellett újra belefogtam az anarchizmus tudományos kifejtésébe, ami letartóztatásomkor félbeszakadt. Munkám kritikai részét - a modern társadalom bírálatát - Paroles d'un Révolté címen Elisée Reclus külön kiadta, mialatt én Clairvaux-ban voltam. Most nekiláttam, hogy kidolgozzam az anarchista-kommunista társadalom konstruktív részét - már amennyire azt előre lehet látni -, és az idevágó nézeteimet tartalmazó cikkeket La Révoltée című párizsi lapunkban tettem közzé. (Minthogy a Révolté-t antimilitarista állásfoglalásáért üldözték, kénytelenek voltunk megváltoztatni a lap nevét és nemét: "kisfiunkból" "kislány" lett.) Később Párizsban külön kötetben is kiadtam ezeket a cikkeket - átdolgozott formában - La Conquête du Pain[76] címen. (1902-ben oroszul is megjelent.)

Ezek a munkáim késztettek arra, hogy alaposabban tanulmányozzam a civilizált népek gazdasági életének bizonyos vonatkozásait. Angliai és skóciai előadó körutaimat nemcsak a munkásokkal folytatott kimerítő beszélgetésekre használtam fel, hanem a legkülönfélébb üzemek, ipartelepek, szénbányák, hajógyárak megtekintésére is; emellett nem feledkeztem meg a sheffieldi, a birminghami és más hatalmas kisipari központok apró műhelyeiről sem.

Miközben ily módon a való élettel ismerkedtem, mindvégig az a kérdés lebegett a szemem előtt: milyen formát kell majd öltenie a szocialista termelésnek, vagyis annak a termelésnek, amelyet maguk a dolgozók irányítanak a lakosság valamennyi szükségletének optimális kielégítése érdekében? A szocialisták többsége azelőtt úgy vélte, hogy a civilizált társadalom sokkal több cikket állít elő, mint amennyi az általános jólét biztosításához szükséges, és hogy csupán a javak elosztásának a módja helytelen. "Miután lezajlott a szociális forradalom - mondották -, elegendő lesz, ha mindenki visszatér üzemébe, műhelyébe, és folytatja korábbi munkáját. A társadalom maga fog rendelkezni az értéktöbblet - vagyis a jelenleg a tőkés zsebébe vándorló profit - fölött." Én viszont meggyőződtem arról, hogy a magántulajdon jelenlegi rendszerében maga a termelés - amelynek célja a profitszerzés - hamis irányban torzult el, és még arra sem elegendő, hogy a lakosság egészének legalább az alapvető szükségleteit kielégítse. A termelékenység ilyen alacsony színvonala mellett a "jólét mindenki számára" elérhetetlen. A magántulajdon és a profitszerzést célzó termelés egyenesen gátolja a lakosság szükségleteinek igazi kielégítését, bármily szerények is jelenleg e szükségletek a nép túlnyomó tömegénél.

Nincsenek olyan javak - mutattam rá,-, amelyeket nagyobb mennyiségben állítanánk elő, mint amennyit a társadalom egészének szükségletei megkívánnak. Az oly sokat emlegetett "túltermelés" csupán azt jelenti, hogy a tömegek túlságosan szegények, és még azokat az elengedhetetlenül szükséges cikkeket sem képesek megvásárolni, amelyeket maguk állítanak elő, holott oly nagy szükségük van rájuk. Pedig valamennyi civilizált országban mind az ipari, mind a mezőgazdasági termelést nagyon könnyen lehet és kell is arra a színvonalra emelni, amelyen mindenkinek a jólétét képes biztosítani. Ezek a gondolatok vezettek rá annak tanulmányozására, hogy mivé válhat a korszerű földművelés, és hogy miként kell átalakítani az oktatási rendszert, ha mindenkinek lehetővé akarjuk tenni, hogy kedvvel, és ugyanakkor termelékenyen végezze fizikai és szellemi munkáját, és emelni kívánjuk az általános termelékenységet. Cikksorozatban fejtettem ki ezeket a gondolataimat, és előbb a Nineteenth Century hasábjain adtam közre, majd Fields, Factories and Workshops[77] címen külön kötetben is megjelentettem.

A népek gazdasági életének tanulmányozása során jutottam arra a következtetésre, hogy nem is vagyunk olyan gazdagok, amint hinnők. A világ leggazdagabb országa Anglia. De ha összeadjuk mindazt, amit földjei, bányái termelnek, amit számtalan gyára, üzeme és külkereskedelme hoz a konyhára, és ezt egyenlően elosztjuk lakosai között, csak napi másfél, maximum két rubel jut egy főre. Már ebből is nyilvánvaló, hogy a szociális forradalomnak - bárhol is győzzön - az első napoktól fogva a termelés növelését kell fő feladatául tekintenie. A felszabadulást követő első években szükségszerűen megnövekszik az élelmiszer- és az iparcikkfogyasztás, minthogy az európai országokban a lakosság egyharmada mindmostanáig éhezik, szenved szükséget a ruházatban és másban. Következésképpen valamennyi népnek komoly erőfeszítéseket kell tennie, hogy erőteljesen fejlessze és tökéletesítse országában egyrészt a földművelést, másrészt a feldolgozóipart. Ez a haladás és a siker záloga, ha azért küzdünk, hogy felszabadítsuk a munkát a tőke járma alól.

Kevéssel ezután egy másik fontos kérdés tanulmányozásába fogtam, amely már korábban is érdekelt. Ismeretes, milyen következtetésekre jutott a "létért folyó küzdelem" törvényének értelmezésében Darwin követőinek többsége, még az olyan kiváló tudósok is, mint Huxley. Mindennemű erőszakot, amelyet fehér népek alkalmaztak feketék ellen, vagy erős népek gyengék ellen, mindig is e szavakkal próbáltak igazolni: "küzdelem a létért".

Már clairvaux-i fogságom idején derengett bennem a gondolat, hogy a létért folyó küzdelem e tétele az állatvilágban - de még inkább, ha az emberi társadalomra vonatkoztatjuk - revízióra szorul. Néhány szocialista ugyan megpróbálkozott e revízióval, de az a legkevésbé sem elégített ki; erre gondoltam akkor is, amikor Kessler orosz zoológusprofesszornak az orosz természetbúvárok 1880-as kongresszusán elhangzott beszédében a létért folyó küzdelem ragyogó értelmezésére bukkantam: "A kölcsönös segítség - állapította meg a professzor - éppen olyan természeti törvény, mint a kölcsönös harc; ám a fajok előremutató fejlődése szempontjából az előbbi összehasonlíthatatlanul fontosabb az utóbbinál."

Ez a gondolat - amelyet Kessler sajnos csak nagyon kevés ténnyel bizonyított beszédében (az eszes Szevercov azonnal elfogadta, és több példával támasztotta alá) - az egész feladat megoldásának kulcsa lett számomra. Hosszú levelet írtam e tárgyban Clairvaux-ból Elisée Reclus-nek, és elkezdtem zoológiai anyagot gyűjteni gondolatom alátámasztására.

Most, miután a szocializmussal hadakozva Huxley 1888-ban a Nineteenth Century hasábjain közzétette The Struggle for Existence: a Program[78] című goromba értekezését, végül én is rászántam magam, hogy olvasmányos formában ismertessem az utóbbi hat esztendőben összegyűjtött anyagaimat, és az állatok, illetve az emberek között a létért folyó küzdelem általánosan elfogadott értelmezésével a saját nézeteimet szegezzem szembe. Említést tettem erről néhány angol barátomnak, de csakhamar meggyőződtem arról, hogy a "küzdelem a létért" tétele - amelyet "jaj a gyengének!" értelmű harci jelszónak fognak fel, s amelyet a tudósok áldásával a megdönthetetlen "természeti törvény" rangjára emeltek - olyan mély gyökereket eresztett Angliában, hogy szinte vallási dogma-számba megy. Csupán ketten helyeselték és tanácsolták, hogy szálljak síkra a természet életének e hamis felfogása ellen. James Knowles, a Nineteenth Century kiadója rendkívüli éleslátásával nyomban felismerte a kérdés fontosságát, és szinte ifjúi hévvel igyekezett rávenni, hogy lássak munkához. Másik támogatóm Bates, az Egy természetbarát az Amazon folyón című - nálunk is jól ismert - könyv szerzője volt. Ez a férfiú, mint köztudott, hosszú éveken át gyűjtött éppen olyan adatokat a fajok változékonyságáról, amilyenekre Darwin építette elméletét, s önéletrajzában Darwin úgy emlékezik meg róla, mint az egyik legokosabb emberről, akivel valaha is találkozott. Bates a Londoni Földrajzi Társaság titkára volt, s én személyesen ismertem. Amikor említést tettem neki szándékomról, nagyon örült.

- Igen, igen, okvetlenül meg kell írnia ezt a munkát! - mondotta. - Ez az igazi darwinizmus. Még rágondolni is rossz, mit műveltek azok Darwin elméletével. Írja csak meg a könyvet, s amikor nyomdába kerül, írok önnek egy levelet, amelyet közzétehet az elején.

Jobb biztatást igazán nem kívánhattam, és megkettőzött energiával dolgoztam tovább tanulmányaimon, amelyek Kölcsönös segítség az állatoknál, majd A vadak között, a barbárok között, a középkori városban és a modern társadalomban címen jelentek meg a Nineteenth Century hasábjain, azután Mutual Aid: a Factor of Evolution[79] címen könyv alakban is. Nagyon fájlalom, hogy nem küldtem el Bates-nek az első két cikket - amely az állatok között megnyilvánuló kölcsönös segítségről szólt -, noha az még az ő életében jelent meg. Abban reménykedtem ugyanis, hogy hamarosan végzek az emberek közötti kölcsönös segítséget taglaló második résszel, ám ez több évembe került, s mire befejeztem, Bates már nem élt.

A munkámhoz szükséges kutatások megkövetelték, hogy tanulmányozzam a barbárság időszakának és a szabad középkori városoknak az intézményeit; ez pedig egy másik érdekes témakörhöz vezetett el: azt kezdtem kutatni, mi volt az állam szerepe az utolsó három évszázad alatt, attól fogva, hogy a XVI. századbeli Európában új formában jelentkezett. Miközben azt kutattam, milyenek voltak a kölcsönös segítség intézményei a civilizáció egyes fázisaiban, egy másik kérdéshez is eljutottam: azt kezdtem tanulmányozni, miképpen fejlődött ki az emberiségben az igazság és az erkölcs érzete. E kutatásaim eredményét két értekezésben adtam közzé. Az első Az állam és történelmi szerepe, a második az Igazságosság és erkölcsiség címet viseli. A második értekezésben felvázoltam az etikáról - vagyis általában a társadalmi erkölcsről - vallott nézeteimet is; az utóbbi három évben éppen azoknak a gondolatoknak a bővebb kifejtésén munkálkodom, amelyeket ebben a tanulmányban érintettem.

Az elmúlt tíz esztendőben új módon jelentkezik a szocialista mozgalom fejlődése Angliában. Akik csupán a szocialista és anarchista gyűlések és részvevőik számát figyelik, azok hajlamosak azt a következtetést levonni, hogy a szocialista propaganda hanyatlóban van; akik abból próbálnak ítélni, hogy hányan szavaznak a szocialista jelszavakkal ágáló képviselőjelöltekre, úgy vélik, hogy a szocialista propaganda a végét járja Angliában. Ám azt, hogy milyen mélyen és milyen széles körben hatolt be a tömegekbe a szocialista propaganda, semmiképpen sem lehet azon lemérni, hányan szavaznak a többé vagy kevésbé szocialista követeléseket hangoztató jelöltekre. Különösen Angliában lenne ez félrevezető. A három szocialista irányzat közül - Fourier, Saint-Simon és Robert Owen elméletére gondolok - Angliában Owené van túlsúlyban. Éppen ezért a mozgalom erejét nem annyira a gyűlések és a szavazatok számából kell megítélni, mint inkább abból, milyen mértékben hatották át a szocialista eszmék a szakszervezeteket, a szövetkezeti társaságokat, az úgynevezett municipális szocializmust, és végül általában a közgondolkodást országszerte. Némelyek agyában ezek az eszmék teljesen tudatosak, másoknál még bizonytalanok; de a gazdasági és a politikai jelenségeket mindenki kezdi már ezekkel mérni.

E szempontból vizsgálva Angliát, el kell ismernünk, hogy az 1886-os helyzettel összehasonlítva, a szocialista eszmék elterjedtsége nagyot lépett előre. Sőt, habozás nélkül kijelenthetem, hogy az 1876-1882-es állapothoz képest óriási a fejlődés. Hadd tegyem hozzá: a kis anarchista csoportok szüntelen erőfeszítései jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy a munkások - s rajtuk keresztül a munkásvezérek - között jelentős mértékben sikerült lejáratni mindenfajta kormányzás szerepét, és ezzel párhuzamosan elfogadtatni a személyiség jogainak, a helyi szervezetek függetlenségének és a szabad egyezség lehetőségének elveit. Ha visszagondolunk arra, hogy húsz esztendővel ezelőtt még a mindenható állam, a centralizáció és a fegyelem eszményei uralkodtak az agyakban, bátran kijelenthetem: nem vesztegettük az időnket hiába.

Ma egész Európa undorító időszakot él át: fejlődik a militarizmus. Ez a jelenség - vagyis a katonai erőbe vetett hit - szükségszerű következménye annak, hogy a militarista német birodalom, az általános hadkötelezettség bajnoka 1871-ben legyőzte Franciaországot. Már akkor többen megmondták - mindenekelőtt Bakunyin -, hogy a militarizmus és az imperializmus fejlődése Európában elkerülhetetlen. Szerencsére ma már az ellentétes áramlat is mutatkozik.

Ami a kommunista eszméket illeti: amióta azoknak nem a kaszárnya, illetve a kolostor formáját hirdetik, hanem mint szabad közösségi egyezséget, azóta mind Európában, mind Amerikában széles körben elterjedt. Erről saját szememmel győződhettem meg az utóbbi huszonhét esztendő alatt, amióta aktívan részt veszek a szocialista mozgalomban. Ha visszagondolok azokra a bizonytalan, ködös, félénk elvekre, amelyeket a munkások és barátaik az Internacionálé első kongresszusain hirdettek, vagy amelyekben a párizsiak - még a legkiválóbb emberek is - hittek a Kommün idején, s ha összehasonlítom ezeket a munkások óriási tömegei között ma uralkodó gondolatokkal, azt kell mondanom, hogy ez a kétféle életfelfogás számomra két külön világnak tűnik.

Nincs a történelemnek még egy időszaka - talán a középkori városállamokat életre hívó forradalmi időszak, a XII. század kivételével -, amely a közgondolkodásban ilyen gyökeres változásokat hozott volna. És most, életem hatvanadik évében még inkább vallom, mint harminc esztendővel ezelőtt, hogy a kedvező körülmények véletlen egybeesése olyan forradalmat robbanthat ki, amely az 1848-as forradalmak sebességével száguld végig az országokon, de amely sokkal mélyrehatóbbnak ígérkezik: nem a szemben álló politikai pártok egyszerű harca lesz, hanem az egész társadalom gyors és elszánt kommunista újjászületése.

Szilárd meggyőződésem, hogy bármily jelleget is öltsön a mozgalom a különféle országokban, mindenütt sokkal szélesebb körben értik meg a szociális változások elkerülhetetlenségét, mint bármikor az elmúlt hat évszázad folyamán. Ugyanakkor a kiváltságos osztályok ellenállása aligha fogja magán viselni az esztelen nyakasság ama bélyegét, ami a múlt századok forradalmainak oly véres jelleget kölcsönzött.

Ez a kimagasló eredmény méltó gyümölcse azoknak az erőfeszítéseknek, amelyeket különféle nemzetekhez és osztályokhoz tartozó harcosok ezrei fejtettek ki az elmúlt harminc esztendő folyamán.


London, 1902

 


Jegyzetek

49. Fazekas Anna fordítása. [VISSZA]

50. Raznocsinyecek (vegyesrendűek): a különböző társadalmi rétegekből (elszegényedett nemesek, papcsaládok, felemelkedett parasztok) származó orosz értelmiségieket nevezték így. A XIX. század hatvanas-nyolcvanas éveiben a forradalmi mozgalmak részvevőinek nagy része közülük került ki. [VISSZA]

51. "Ma már elárulhatom, hogy ez Szofja Nyikolajevna Lavrova, a forradalmárnő, bátyám feleségének nővére volt, aki két hónappal az orosz forradalom előtt halt meg." (A szerző megjegyzése 1917-ből.) [VISSZA]

52. Mihail Vasziljevics Petrasevszkij: forradalmár, utópista szocialista (1821-1866). 1848-ban titkos társaságot szervezett, amelynek Dosztojevszkij is tagja volt. 1849-ben halálra ítélték, majd az ítéletet kényszermunkára változtatták. [VISSZA]

53. Szellem. [VISSZA]

54. Puccsisták. [VISSZA]

55. Gondolatok a társadalmi szervezetről. [VISSZA]

56. Szó szerint: a nép füle. [VISSZA]

57. Egy lázadó beszédei. [VISSZA]

58. A Narodnaja Volja Végrehajtó Bizottságának utasítására Sztyepan Halturin asztalos, a szervezet tagja bejutott dolgozni a Téli Palotába. A zsebében apránként összesen mintegy fél mázsa dinamitot vitt be az épületbe, és ezzel 1880. február 5-én robbantást hajtott végre. A cél II. Sándor megölése volt, ám ez a merénylet a cárban nem tett kárt. [VISSZA]

59. Az előkelőségek gyűlése. [VISSZA]

60. Elhatároztam, hogy összehívom az előkelőségek gyűlését. [VISSZA]

61. Az 1881. március elsejei bombamerénylet előkészítését Szofja Perovszkaja vezette, és közvetlenül is ő irányította az akciót. 1881. április 3-án társaival együtt nyilvánosan felakasztották. [VISSZA]

62. A Szent Had tervezett merényletéről tudomást szerzett M. J. Szaltikov-Scsedrin, az író, aki - noha forradalmi szellemű ember volt - igen magas tisztséget viselt a cári közigazgatásban. Magától Lorisz-Melikovtól hallotta a készülő gyilkosság hírét. Az író ekkor külföldre utazott, hogy feltétlenül értesíthesse Kropotkint, és ezt több csatornán át is megtette. [VISSZA]

63. Szugyejkin csendőrezredes szervezte be Gyegajevet, a Narodnaja Volja tagját, és csinált belőle "kezdeményező" agent provocateurt. Gyegajev számos forradalmárt árult be a hatóságoknak, többek között Vera Fignert. [VISSZA]

64. A montchanin-les-mines-i megmozdulások szolgáltatták az alapot Zolának a Germinal megírásához. Az író eredetileg teljesen Kropotkinról kívánta mintázni Szuvarinnak, az orosz agitátornak az alakját, később azonban megmásította ezt a szándékát: Szuvarinból Bakunyin és Kropotkin követője lett. [VISSZA]

65. Nemzetközi rendőrség. [VISSZA]

66. Letartóztató és javító intézet. [VISSZA]

67. Letartóztató és rontó intézet. [VISSZA]

68. Helyi bor. [VISSZA]

69. Labdajáték. [VISSZA]

70. Kropotkin hercegasszonynak. Mikor láthatom? (Primitív fogalmazás.) [VISSZA]

71. A primitív népek. [VISSZA]

72. Az ausztráliaiak. [VISSZA]

73. Új társadalom. [VISSZA]

74. Új emberiség. [VISSZA]

75. Fordul a kocka. [VISSZA]

76. A kenyér meghódítása. [VISSZA]

77. Szántóföldek, gyárak és műhelyek. [VISSZA]

78. Küzdelem a létért - mint program. [VISSZA]

79. A kölcsönös segítség mint evolúciós tényező. [VISSZA]




Hátra Kezdőlap