József Attila: Ülni, állni, ölni, halni
(hangulat)

Tétlen feküdni egy ágyban,
kedvesed kezét fogni lágyan,
nyári záporban megázni,
lassú folyón csónakázni,
nyikorgó körhintán ülni,
e világra embert szülni,
nézni, hol kel a Nap az égen -
szép gyermekkor, az volt régen,
rossz álmokat mind elűzni,
apró, színes gyöngyöt fűzni,
nem szólni ha belédmarnak,
csalit dobni fürge halnak,
cirkuszt tátott szájjal nézni,
komoly témát kivesézni,
hallgatni, hogy harangoznak,
házhoz télre szenet hoznak
Ölni embert, akárhányat
ellopni a szomszéd nyájat
mindet berakni egy zsákba,
s elfutni a nagyvilágba.

A béke jelével

Háború
Feszáll a galambom, gépem
Derűre sok ború
Nem írhat elmém szabadon

Csorgó vérem
Gyilkoló hegedűszó
Fejvesztett énem
Merülő úszó

Az idő szertefoszlott rojtokban
Menekül egy szívhang
Testemen nyoma titokban
Szinusz, egyenes, szinusz, pang.

Napi téboly

Elengedtelek, ahogy hervadó virág a szirmát
Most azt hiszed, gyűlöllek -
(Valószínűtlen korbácsütések hasogatnak belém)
Úgy húzódik össze gyomrom
Mintha egy gyilkost látogatnék
Vagy ápolóként beteget támogatnék
Fehér, szűk folyosókon
Hol kedves őrültek fallabdáznak
Ide kerültem, látod kicsim.

Szerelem

Nem miattad vagyok ilyen
Hanem a világ miatt -
Mert szar a világ
S ennek Te is csak egy bizonyítéka vagy.

Nővilág

"E világon ha ütsz tanyát
hétszer szűljön meg az anyád!"
Egyszer legyél hőnszerelmes
másnap gyilkold meg a kedvest
mert előbb-utóbb úgyis kioszt
hiába adsz neki falloszt
úgyis mindig Ő fog nyerni
néha talán meg kell verni
de az sem segít, hidd el nekem
még ha te vagy is David Beckham
átnéz rajtad, von lazán vállat
ez van haver, a nőd egy állat.

Munkásszív

Még tolvajok közt a szemfüles
köztetek én csak pogány voltam
naphosszakat léleküres
gőz hajtotta mozdonyt toltam.
Kacagó emberbarát lelkek
a hosszú, görbe síkba érve
reggel zord időre keltek
s a mosolyotok félre téve
egy újabb álmot hoztok nékem
fájó keresztet döftök szívembe
kihúzzátok, hogy elvérezzen.

Kicsit norbid

Lelépek az úttestre
s hiába vigyázott
az autó a testre
erőből átgázolt
törékeny jószágomon -
Festek pirosat
jó színben vagyok ma
zöldön tilosat.

Márc. 15.

ma biztos nagy, hazafias verset kéne írni
mondjuk "Talpra magyar..." vagy "...hazajön a fiad" - így, ni
vagy valami hasonlót,
hogy kardunk a vason lóg
de nem teszem,
megyek eszem
valamit
ha van.

Éberen alszom

Láttam az angyalokat
hosszú sorban meneteltek
fejükön acélsisak
hogy minek azt nem tudom, csak
léptek az égi ütem szerint
én meg álltam s számoltam
a nép mennyiszer int
kedves mosollyal.
De senki nem mozdult
lehet, csak álmodtam
bár az angyalok ott voltak
hisz' fekete ruhákat
találtam nem messze
az ébredés partján, a minap.

Tévedés

Nemsokára tévedek akkorát,
hogy meg nem született fiam a nagykorát
sosem éri el.

Lehetőség

Sokan vagyunk
vágyunk,
de nem.

Szendergő

Ellepte a homokot az iszap.
?
Meggyűrte homlokod a ránc.
?
Voltál bölcs és együgyű
síró leány és dacos vitéz.
Voltál víz és voltál szikla
nehéz, ha könnyű és könnyű, ha nehéz.
Ellepte az iszap a homokot.
Két karodon gyűrött homlokod
piheni csöppnyi múltját.

Vonatok és tovább

Már itt van és hagyom magam
távol a pompától
az asztal is megmozdul alattam.
Befonta gyászát a múlt bennem
sekélyre hantoltalak bár
már szédül vakon számról a nem.

Nem adok számot neked, se magamnak
szárazan, mint a kétszersült
bóklászom az árnyak közt megcsalva.
Csókoltam, nekem nem fájt a meztelenség
sorsomon már lóg a pecsét
lépés, érzés, süket nesztelenség.

Kavargó őszi lomb lépeget csintalanul
mint a pillantásod
bíborba borult bárányfelhőkre hull.
A napok végtelen sorának szava
csak mint kopott tölgyfa bútor
megroskad s terjed mély, hűs szaga.

Már itt van és elhagyott mind
sötét szobámból
a lehullott szemérem kitekint.
Várom, hol majd küszöbre heveredve
lágy zene mellett hull ki cseppekben
testem vörös, bársonynedve.

Ormok tetején

Pusztul a hamvasság
s legendáról zeng
az ábránd
a pusztán kiáltó csend.

Tornyosulnak az idő falai
ágra zsugorodott a kökény
s madár dalait
eltolta innen a ködös önkény.

Vártam, hogy felbukkan
napfaló testével az éj
ablak mögött illatos kenyér sül
halkan serceg, pirul a héj.

Kívül kószálok, halk nyikorgással
tolom a léptem nedves köveken
s benézek hozzátok, mint látomás
hasonló mód, csöndesen.

Szürrealista pontosság

vontatnak a cefre szagú álmok
sorban állok késéseimért
vételezem a heti mozdulatlanságot
búcsút harsog sebben a váladék

Minden nap, ma

Hagyd el ma a szép szavakat
csengő rímeket kezem
Úgy vagyok itt, mint virágpor ha elhamvadt
Bár a világot dús hajadban
érezve, érezni, érkezem.

Az utolsó kapocs a világ zajához
ólomszívem szeglete
Én a mosolypréda, nézd benned is
karmaim nyomát látom, mely
viselt vájataim vésete.

...

Belebotlok a kusza sorokba
sietek mégis hátul kullogok
ha itt vagyok veletek
vagy bárhol nélkületek -
Rég az vagyok, mi nem lehetek
tejködben matató hideg kezetek
felfedi rólam az olvadt álruhát
de bőrömet tépitek rólam,
emberirhát.

Ragadozók

békétlen világunkban ringó
delírium áhitat
"Váltsd meg magad, Isten elfáradt"
mondja korunk viadora
a fogatlan csúcsragadozó.

Vakond a reflektorban II.

Porba törlöm borvörös számat
csíkos a csend harmadnapja már
szagló testemre madarak szállnak
tépett cetlin nyit a sarki bár.

A sok kevés, s az még kevesebb
tisztító fény erezi bőröd
oltalom haldoklik szíved hangárjában
ajtóban áll a sérelembőrönd.

Tisztességben megöregedni

Az öregség
néhányuknak
már meg van.

Részegen

Eltévedt magányom kószál
az éj rostjai között halkan
leiszom szomjazó bánatom egy felessel
nincs ki pöröl ezért vagy felesel
nehezen mozdul, megáll s körülnéz
lépések közt a talpam.

Űrtapasz

A boldogságnak úgy tűnik
nincs mértékegysége
szíved dobog, orvosok mérték
de kiért s hogyan, nincs egysége.
Láncok józanító csörgése tölti be
szürkületben az udvart
eladósodott hitünk zsibong
s bár közel a túlpart
üveges szemmel oson a pikkelyes végzet
holtvágányon az álmaid, érzed.

Mit ér?

Egy aláhullott vadalma
gyertya lángja
fölsózott utca jege
egy halott röghalma
Mondd, mit ér?

Béke háborúban
beleszédült légy boromban
egy szelíd mosoly
vagy ha szólok gorombán -
Mondd, mit ér?

Nádtánc
(avagy, kinek adtad kezed?)

Nádasban fekszem hanyatt.
Úgy dőltem be ide
mint fiatal vadszerelmesek a búzába
hogy titkukat rejtsék a világ elől.

Arcomba hajlik egy súlyomtól megtört
szelíd hajtás s az eget nézem
hosszú percekig majd felkölt
a gyanús csend - megidézem
régmúlt napok lomha szellemét.

Gólyák vadásznak mellettem.
Sorra nyelik le a békákat
mint ahogyan én is lenyeltem már
épp annyit, sorban a világgal.

Arcomra telepszik valami furcsa kép
szorgalmas tetszhalott a nádban
valaki hirtelen a kezemre lép
a szemem kinyitom - megidézem
utoljára látott hófehér ruhádat.

Páciens

Sokadszor is elmentem arra
hol látni véltelek
képzelethatáraimon sorra
sistergőn fújtatva menetelek.

Meddig tart a tél? - kérded
a csend kitüntet figyelmével
s válaszul, ébren vagy
bevered a térded.

Hónod alól kitakarítod
a csüngő pókhálócafatot
s a keresztről szemével kísér
a feszült unalomundorod.

Radnóti

Véget érni látszik a világ
Holnap ki kitekint az ablakon
Már nem láthat Napot.

Gyűjtöm a levegőt sípoló tüdőmbe
Kitudja mi, meddig lesz még
Lehet úgy, elzárják a csapot.
(vagy épp megeresztik)

Félni nincs időm, jön az ebéd
Három tál elméleti adag
Úgy edd, maradjon!

Gondolatgyilkoló várakozásban
Gazdátlan tálak hevernek
Velem szemben, az asztalon.

Hétvégi menetrend

Hangulatmentes vasárnapok
Kettesben egy gyomorfájással
Keserűn, mint a kanalas orvosság
Üzenet elküldve -
Nincs válasz, csak ritmikus pontosság
Mivel szívem a takarót bökdösi
Incselkedve.

Menetek önmagamhoz
Ím, szabadító hétfő vár
Édesen, mint ajkaid érintése
Művelt tudatlanságom -
Nincs válasz, megannyi kérdésre
Mivel tele a fejem, de semmihez
Nincsen kedve.

Láttalak

Olyan szépnek láttam az eget
Kezemben a toll meg-megremegett
De olyan szépnek láttalak
Téged és az eget.

A szertelen nyomokban távozó ősz
Hordja a képet, hogy konyhánkban főz
Az áldott két kezed
És kontyban hajad, ősz.

Zsarnok a hajszoló emlékezet
Hogy szépnek látlak, de kezed
Már csak búcsúzásul
Foghatom, s hozzád nem vezet.

Karaván a mindennapokhoz

Örök vasárnap van itt,
mint az éjfél, bolyong
ha nem tudja melyik nap törjön rá a világra
felszökik a hideg hátamon, mint a láz
és egy varjú telepszik meg a korláton.

Sodort cigarettát érzek,
kering a nyirkos levegőben
itt hagytak a napok, elmúltak nélkülem
nézem a madarat ahogy fejével biccenget
pillantásomat elkapva felröppen.

Télmetszett fák áznak,
elindulok s valami utolér
fürkészőn kilesek a vonatablakon
képzeletben már mozdul a szék
megindulok a szökött holnap felé.

Nem várnak bokros álmok,
nincsen rúzsfolt a csésze peremén
mély, gránátvörös szenvedély
merre járok, a szelíd csendben
holnap valami utolér.

Angyali szívlelés

Neked, ki egykoron majd
szívem tüze leszel
s homlokom barázdáira
csókot ád virág leheleted
üzenem,
hogy bár már fakóbban néha
célját s mikéntjét nem tudva
de szeretek.

Oly sokszor szorongatom
idegenek kezét
simogatom arcukat
biztató szavakkal
letörlöm félig csordult
megfáradt könnyeiket
És tudom olyankor
nincs más dolgom e világban -
csak hallgatag várok
és szeretek.

Enteriőr

Bizony úgy volt, már emlékszem
Lángra gyúlt e két szem
Csador nélkül is a legtitokzatosabban.
S én buzgó, balga lélek
Forró hamuba fújva
Sorsunkba néztem merészen.
Ne hagyj magamra e rémült éjszakán
Ma oly gyanúsan hallgat a tér
S reggelt várva sorakozik
Meredt tekintetével a Göncölszekér.
Mosolyod úgy kell nekem,
Oly önkéntelen, ahogy benned él
S ahogy elhagyja szádat édesen
Mint faágat a megsárgult levél.
Keresem, mit adhatnék neked
Gyűjtöm magamban mi érték
Gondolkodom, hogy ez a szív
Jó lesz-e neked, mennyi a mérték?
Hagyj itt, menj el végleg
Vagy vigyél magaddal most
E mosoly, fájó pillanatban enyhítsen
Mint halál a hörgő tüdőbajost.

Ó, én ismerem...

(J. D. János barátomnak)

Ó, én tudom milyen a várost
Nagy resttel nézni
Mintha várnál valamit mi eljön.

Ó, én tudom milyenek a pompás
Vízre nyújtózó hidak fényei
Honnan alávetheted magad.

És tudom azt is miért oly
Sekély, hallgatag
Ez a világ, bár ne lenne az.

Ó, én ismerem a friss erdők
Szélbe teregetett
Fűszeres gomba illatát.

Ó, én tudom a hasznát
Szátokból a szavaknak
Felém lopakodó jelentését.

Ó, én ismerem az elmét
Minden arcát -
S az emberek nincskegyelmét.

Hülye kis szerelmes

Itt fekszem gyermekként összekuporodva
Libabőrösen, méla ábrándjaimhoz kulcsolva
Pompás elméleteket gyártok.
Arról, hogyan kell majd kimondani
Neved, s hogy önmagunkat átlépve
Ragyogni viszlek émelygő koradélutánokon
Kicsiny, sznob színházak belső termeibe
És sovány ahhoz minden képzelettér
Mennyire boldogok vagyunk te meg én
Libabőrös, reggeli terveimben.

Fekete jégvirág

Fakó jelen, óra tíz
Kristályokká zsugorodott víz
Répákban csüng le a csatornán.

Csendes a Duna, akár az emberek
Így tíz óra tájt tekeregnek
S figyelem, hogy vastag szövetkabátjukba
Hogyan burkolták minden titkukat
És ezt a fenenagy csendet.

Kémlelem világmegváltó gondolataikat
Bele bújok mindannyiukba
Kutatom, mit agyuk halmoz
S néha sötétségbe érve megriadok,
Oly közel járok önmagamhoz.

Tovább megyek, el a pusztulástól
Ott hagyom, mit felszínük palástol
De így sem hagy el a makacs kíváncsiság
Feltépi sebeimet, ahogy benézek
Egy szeretetház jégvirágos ablakán.

Szabad vagyok

Kitörtem a napi lélekvesztőből.
Lemásztam a fáról
vagy keresztről, egyre megy.
Huszonnégy éve haldoklom.
Talán van rá
néhány indokom, de mindegy.
Most itt van a pillanat
Eljött, hogy magamat
Jól megnézzem és szabaduljak
Dolgos kétkezi rabságomból.

Körök egymással játszva

mint a fodros álmok szótlansága
mint kéjes titkokat őrző múlt
mint szórtfény egy vak estén
mint kalandos ékszer egy nőnek testén
mint ellenem forduló kezekben éles tőr
mint napsütésnek melege hátam közepén
mint az árnyak mosott teste a falon
mint az ősz pörkölt illata, ha ég a falomb
mint sárban hasaló pajkos gyermek nevetése
mint a tavasz türelme, ha kész a vetésre
mint régmúlt fiatalság kopottas emlékei
mint reszkető kéznek feketült ezüstje
mint hasban hordott utódhoz a remény
mint oly szolgálat, mi tudod, nem telik le.
csak a beszédes, sima valóság
csak szenvedélymentes emlékek sora
csak szemedbe tűző napfény ébresztője
csak egy test, ki férfiak szeretője
csak barátok őszinte ölelése
csak az éles fények sorsa az égen
csak ha pipádba túrsz buzgón, égjen
csak egy vetett ágyban haldokló vén imája
csak mert tudja holnap nincs, csak mája
csak mikor kezek egymásra aranyat húznak
csak elalszol, ébredsz, mind ott vannak újra.

Ahogy néz...

csoda csillag
csendben cselleng
csalfa csellel
csüng
szerelmem
szüntelen szaladó
szigonyos
szempárja szegletén

Vendégeim

vannak vendégeim
szék nincs
a földön ülnek
emlékeim

itt a szeretet
és lángba
vegyül véle
mind, ki szeretett

a gond
egy pohár borban
hamvad végül
és mit mond?

a csend
ki szintén itt ül
a padlót döngő
mellemen

és itt vagy még te
szép, hamiskás
sejtető mosoly
te, az ábrándok kertje

és mindannyian itt
a megunt gyerekek
nálam ülnek
s pattog a gitt

a csempék közül
ahogy hátukkal nyomják
ülnek némán
mert üdvözül

ki mélyen hallgat
nekik azt mondták
bár még nem értik
csak érzik a szavakat

félnek, mert itt van jelen
álruhában bár
mégis itt van
padlómon a felnőtt intelem.

Hazafelé

Lapos, csonka hold van
fönn

Kémlelem, hogy honnan
jön

Ez a furcsa, csengő
dal

Rájövök, hogy bendőm
rugdal

Éhségében nagyokat
ide

Tudom, figyel valaki
de

Hagyjuk, most ezt - a
lényeg

Körém szorulnak a
fények

Megállok, némán nézem az
utat

Mint egy kutya, kibe nagyot
rúgtak.

Keringő panaszok szobája

Ma megint iszom
Nem örömből, búból
S dörömböl a benn felejtett
Vérprés, szilaj izom.

Ma megint iszom
Nem örömből, búból
S onnan túlról
Ti is látjátok, hogy kínzom
Testemet
Szőlők vérével és a bíbor
Ellopja méla csodálatomat,
Ahogy poharamba lesek.

Oda, ide. Emberek,
Ősök, hősök, bárkik
Mit mondjak, mitől
Majd könyörül a sereg?

Mit mondjak, mitől
Majd könyörül a sereg?
S nem kesereg
Viszhangos, remegő szavakat
Hangokat
Belém, haszontalan lénybe
Azok a szavak...
Tényleg hibáztam sokat, sokat.

Hibáztam. Nem volt könnyű
Nektek, se nekem
Imént épp az éjfélt ütötte
Vadászó tigris-lelkem.

Imént épp az éjfélt ütötte
Vadászó, tigris-lelkem
Mi néha bárány
Vagy gyenge utánzat, de
Lélek
Járkálok, keresek, hiszem - érdemes
Vágtatok a világban
Mezítelenül, elétek.

Színpadon

Azt játszom, hogy kiket szeretek
Kik velem vannak jóban-rosszban
Bezárom őket együvé,
És elférnek egy ócska gyufásdobozban.

Drága játék

Oltsd el a holdat vagy pöccintsd odébb
mintha szappanbuborék lenne, s heverne ott
vagy szétszéledt álmaidból terelj össze
pár, holdra vethető árnyékmagot.
Repülni vágytál, néha engem
Én is, s tán néha repülni
de sosem tudom már meg
mit tettek veled tavaszok, telek
talán, hogy szerettelek...
Állj!
Hú, hogy bizsereg végig rajtam
e szóból a múltidő.
(mint presszókból a meleg levegő,
fehéres gőz, vagy afféle
gyűri magát elő)
Múltidő bizony, télidő
s valahol ott mélyen magamban
a fákra sorvadt, feledett gyümölcsökkel
én, bizony mondom - belehaltam.
Oltsd el végre gyertyád, mintha a hold lenne.
Úgy nézz rá kerek szemekkel, bár buborék
s elpattan a szerelem - ó, igen
ha markolnád, hogy tiéd legyen
csak illata marad ott, sovány emlék.

Gyermekkor

Emlékszem, anyám jaj!
párszor (ma már látom, szeretetből)
hurkásra vert egy bőrszíjjal.
Így nevelték, vagy mondták neki
gaz, komisz, oktalanokkal
így kell bánni, nem sajnálni
mikor valakit fojtogattam,
vagy más hasonlók -
ő mindig tudta milyen, oktalan-okkal.
Nem hinnéd el,
talán (bár akkor másképp gondoltam)
nem cserélnék én senkivel e világon.
Mert a jobb napokon tisztán látom,
mélyen szeretett akkor is engem,
s hogy eltángál, tán tudta arra jó,
néha lesz min elmerengnem.

Hozzátok
(a barátság próbájára)

Számon tartjátok-e még barátságom?
Vajon nem üszkösödöm-e hiába?
Ha én vagyok a tűz, mi mar a fába,
Érzitek, halljátok-e parázslángom?

Van-e még jó szavatok néha felém?
Csendes nyári esőben üldögélve,
Gondoljátok-e, hogy jó lenne élve
Még látni s mosollyal jönni elém?

Ez az én szívem vágya hozzátok,
S mert a választ ti hozzátok,
Még botladozva késik az öröm.

Ordasok városa

Kár, hogy nem látod
pedig ott fekszik a padkán
és úgy gondolja bizton
nem egy koszos patkány
ember ő is, akár csak te.
Mivé lettünk, hogy zsebre raktuk
segítő kezünket?

(Levedlünk hulla részegre,
aztán térdre hull a részekre
szakadt emberi tudatunk.)

...

Hány vonás a végtelen?
... de megkeresnélek a végleten
messzi távolban fel-fel bukkanó
egyszerű emberi szeretetkészletem.

Ily' finoman, ostobán
s másokkal méginkább mostohán
bánik ez az élet - számolom, mérek
egy, kettő, három... most épp hány
ember néz emiatt a pohár fenekére?

Kertek alatt settenkedők

Megadta magát a vén cseresznye
kivágják, többé nem terem
kutat ásnak helyére
s visszhangot terem
épül mellé a ház alapjaira.

Így döglődik a múlt.
Szennyes, sovány emberi képzeletben
lapoznak ostoba nincstelenek.
"Hagyomány, múlt, tisztelet" -
hallottad az öregednél,
de gyanús fűrészhang sejteti mi lesz még -
mielőtt megöregednél.

Pesti szonett

Oly rögökbe, mint az alvadt vér
Kúszik össze, vénül a bor
S a bú szüretje, mint félénk-jámbor
Eb, simítva-dörgölten elér.

A rohanó ősz utamra tér
Dönget nyomomban, aranya forr
Aztán, hess! Akár a kámfor
Szétfoszlik, ha több bú már nemfér.

Siess, markold a hatalmat
De vigyázz, képlékeny test!
Ringasd, mint ki gyermeket altat.

És, ha rádtör majd az est
Hull a bú is, mint reggeli harmat
Hatalmadra, vérivó Budapest.

Múló legenda

(in memoriam J.D.Morrison)

Valaki most is megdugja a hajnalt
Valaki máglyát rak szívemből
Valaki megérti e dalt...
Valaki a bársony éjbe lendül.
Valaki bezárta az éjt egy fiókba
Valaki belerúgott rosszakba s jókba
Valaki lukat fúrt a közelgő másvilágba
Átestem s már tudom, vesztem is hiába.

Éjjel a körúton

A város fényeit elkente az est
Álruhádról, tikkadt Budapest
Lehull némán napod zaja
Tompán, lazulva lépdelek haza.

Gyönyörű szemed pillantása oly merev
Mint a hidakat tartó acélkötelek
S megőrizni vágyom, ahogy kémlel
Ártatlan, az éjsötétben.

A város fényeit elkente az est
Sárga tűzzel mohón arcodra fest
Ki jössz velem az éjszakában
Ó marcona Pest, e gyönyörű lányban.

És bizony ott van, ott ragyog
A sikamlós járdára fagyott
Pici tócsákra font hártya,
Kettőnk karöltött, színes árnya.

Irigylem az estéket

Annyiszor próbáltam már
Írni neked -
Tollam egy
Szép, csillogó, ezüst, elit
És papíromon, akár a tű alatt
Megviselt, régi bakelit
Hangosan serceg.

Nem jönnek a szavak,
Elbujdosnak -
Hiába vés
Porladó, gyöngybetűs regéket
Megannyi, hirtelen gondolatot
Mint ég alján, rőt a kéket
Eltakarja a törekvés.

Úgy sírnék oltalmazó,
Puha karjaidban -
Megértő tekintettel
Simítanád szántott arcomat
S régi bút, könnyet
Minden múlt koloncomat
Letörölnéd e tettel.

Ó, mily félénken-borzongva
Szeretlek -
Ahogyan az éltető Nap
A bolyongó, tudattalan égitesteket,
Fogva tartasz engem.
S úgy irigylem a közelgő estéket,
Hogy társaid ma s holnap.

Ázsiában az idő

Figyelmem lekötik a hullámok.
Mikor belenézek a pásztázó hengerbe
S látom amott a fények, mint ámok,
Céltalan száguldók buknak a tengerbe.

Annyi minden átjár itt a széllel.
Megnemszületett gondolataim kapnak
Erős, fényes szárnyakat az éjjel
Jönnek, ahogy vége a napnak.

A kikötött hajókkal állt meg az idő.
Hangtalan, szigorú őrzőm itt
A szilárdult formájú, fogható jelen, Ő
Ki hasonlón látta útján Kőrösit.

Soi Kepsab

Rizsszedő kalap alatt lépked
Fűszert, gyógyszert, kígyómérget
Árul a született szorgalom
S hol áthalad, egyképben megáll a forgalom.

Vállára feszül a szálas, hosszú bot
S oly méltósággal, mintha királyi kardot
Vinne nagy, győző hadakba
Rikoltoz az utcán végig haladva.

Hosszú bajsza alatt őszesen lapuló
Szakálla, akár ezüstlapu lóg
S az arcára meredt ősi fegyelem
Nem hagyja láttatni a zavart, hogy figyelem.

Nem túlzott idea

Rózsaszirmokat szórok a szélbe
Fölfestem kínzó mosolyod
Kutyák közé verek egy vasrúddal
Veszettül csaholnak a szelídült farkasok
Lejtők kövei a napra pislantanak
Varjak szállnak a megvénült út felől
Cirógatnak béklyós kötelek
A híd peremén egy ember, megmozdul, ledől.

Ma(lá)ria

És végül majd puha kendővel
Az ágyszélen törölgeted verejtékem
Én pedig megdöbbenek, hogy e nővel
Ki most nemesebb mint bármi ékem
Mily hosszúra nyúlnak az álmok.

Hangok zaklatnak, ijesztő áriák
Most csak a szív tudja, fogod kezem
Azt mondják, ezt a maláriát
Túl lehet élni. Nem ellenkezem.
Ráz a hideg, s Te fogsz mint az átok.

Európába

Mint rosszul megfőtt húst
E gondolatokat úgy rágom
Kellek-e én úgy a nemzetnek
Mint nékem magyarságom?

Lesz-e még, ha vége itt
S e könnyű, porló élet elszalad
Koporsóm testrejtő födelén
Piros, fehér, zöld szalag?

Csüggedt testvéreim, magyarok!
Kell a dalnok s szobrász, költő
De legjobban az igaz magyar
Tiszta, dús szívből üvöltő.

Tompa éji szomor részegség

Sötét nehezül a dagadó tengerre
Mint szótlan, merev ülőbuddha
Telepszik szívemre a szomor dudva
Csak egy részeg s pár helybéli teng erre.

Feszülten figyel a kábára mind
Cápákról mesél, mit átélt vagy kitalált
Nemtudja már ő sem, hisz sokadik italát
Hozták ki az imént. Megissza, beint.

Körötte úgy tűnik, víg kedélyt tart a mán
De szemén látom, hogy kínja hegedül
Hárman hullámzunk társtalan, egyedül
A részeg, én s az öreg Andamán.

Fénysugár szívem felé

Eljátszottam már ezerszeresen
S végére érve mind ujra, újra
Hogyan dobban szívem, hogy szeressen

Ha látnád a fény mily ablakokon néz e helyre
S hogyan mártózik a homály búja
Itt, mint ostya a papi kehelybe

Tetszene neked e fényjáték, csínytalanság
Kúszik majd hömpölyög sötét koszorúja
Az ablakok lapján, mint a Hanság

Vagy Alföldünk kaszált palástján
Szánt minden nap újra s újra
E felfutó, bársonyos égi borostyán.

Vajh, hogy lettem sugárodtól így kábítva, oltva?
Szívemre úgy hull más fénynek súlya
Akár kútba vagy örök vakfoltra.

A sötét furcsa zenéi

Neonok fényében fürdenek bólintó fák
Homály színükkel a szemet bódítják
Párkányon vacsora hűl készen
Éhség ritmusára koppant a szem
Fej s a gondolat riasztón híves
A gyomor teli, a szív üres.

Tétován pislog egy mécses szelid lángja
Az ablakon túl a lóbőrt magára rántja
Két kérges, fáradt munkás kéz
A szemhéj rezdült, álomra kész
Harap a sötét, tintás némaság
Kortyol a légből - rejtve, ne lássák.

Levelek gördülnek, zuhanást túlélve
Reszketve harsan egy lánc a szélbe
Pajkos hinta libben fonott karján
Őrt csókol egy árny az utca balján
Merednek a tömbök, fényszeplős rajok
Gyomruk megtelt, szívük sajog.

Értelmi szakadékok

Mi visz még előre?
Mi mondja meg kezemnek,
hogy emelkedjen, mikor ír?
Mint szélben cikázó sárkánynak papír
teste, egyszercsak elindul könnyen -
Vagy ha hull a bánat könnye,
ki mondja neki, hogy indulj!?

Mi mozgatja nehéz fegyverek
hidegen gyilkoló testét?
Mi késztethet embert, hogy
áruba adja önön testét?
És mért kell, hogy a méla örömökhöz
test vagy kábszer úgy tartozzon,
mint hullaszag egy hetes döghöz?

Nem értem én e világot.
Nem értem a csápoló kezek kódolt jeleit,
s azt sem, hogy sok érdemes életút mért lejt.
Nem tudom, hogy a sok hallgatás mögött
bölcsesség, vagy butaság árnya rejtőzik-e,
s ha gyanútlanul erdőbe tévedek, vajon
farkas-e már álruhában a pislogó őzike?

Kopár csúcsok jegét s havát,
fenyvesek szagos gyantáját,
nyomort, kínt, duhaj örömök
lelket felfaló mivoltát,
és zavart szemed e sorokon,
(a saját molyrágta igazamat)
valahogy mégis értem.

Levél anyámnak

Nem levél ez, amolyan beszéd -
Egyszerű, hontalan sorok
Hazabujdokolnak hozzád anyám.
Mert tudom gyakorta sírsz, ha riad
Szíved, hogy evett-e ma s ha evett, mennyit
A távolban kószáló, szeretett fiad.
Nincs nekem érdemem, hogy szeress.
Úgy elvágyom néha az élettől,
S mindent hagynék a holnapoknak
Minden erőmet itten, haj...
Magos célja én, a céltalanoknak.
Nem bír elengedni -
Nem bír elengedni önön kezem,
Hiába vitézült szívem ennyi éven át
Úgy félek... és visszasírom a dalt,
A verset, s ki édesen dajkált.

Csak a köröket káprázó narancsfények laknak itt velem
És az emberek, sok hideg és matt elem
Lassan, bár kínnal lesz ez... elfeledem,
Hogyan nyílnak tűzpipacsok, régvolt harctereken.
Ó, anyám! Bocsásd meg, hogy ily kevés vagyok
Hogy kevés is, és balga és nemillő
Hálával rokonnak lenni, jaj nemtudó... s gagyog
Férfivá érett szám... anyám... hát ezt is így egyszerűn,
Merem mondani látod -

Súlyosbodik szívem.
Súlyosbodik, hanyagul ver, visít
S mint száz éve Nyilas Misit
Megtör e világban, hogy becsült rend
A csalás, hazugság s a "más kára örömbül"
Nem lehet s nem tudok, által nézni már közömbül!

Világosodik. Rámjött a reggel, s itt talált
Megannyi, gyűrt papír közt
Rajtuk félsorok idéznek valami elszunnyadt halált
(Titkok feltört hattyúdalát)
De nem lelni már bennük sehol,
Se az embert, se eszközt.

Falun a lélek

Az est tántorgó, részeges korom,
Háztetőkre ömlött, kövér sokadalom, vér.
S hol egy-egy kémény bújik tömör-délcegen
Némán sikolt az átdöfött bársonyos menny.

Csinosodik a komor éj, szikrái gyűlnek, símogatnak
S meszes sugára gyúl az elnyúlt házfalaknak
Nyújtózik egy gémes, sikoltva roskad a pajta
Átfolyik a Hold oldalán, öntött csíkot húzva rajta.

Álmos eb böködi búsan hűlt vacsoratálját
Mordul, ha árny kerüli a gazda házatáját
Aztán reá is úgy dől az a rejtő, tintás valami
Hogy a csönd szuszogását tisztán hallani.

Kertek koronáit az éj, pompás ametisztre nyeste
Oly bágyadó, színes romantika most az este
Hogy azt reményli, ki ma erre jár sandán
Megvárja a szerelem is még a verandán.

Példa-nász a zavaron (túl)

Útra keltünk. Hátunk cipeli a Tavaszt.
Mi zavart mosolyba ragaszt,
Félénken nyitogatott szárnyainkkal.

Ostromlók szava szurkál, legyintek
Szikrázik, ha heged pár éles tekintet
Emberi sakálok gyűlnek körénk.

Mi a vággyal együtt születve szállunk,
Köröttünk a kongó délidő, megállunk
Féltjük szerelmes önmagunkat.

Ez az utolsó nászunk nékünk,
Míg e gyanakvó világban élünk;
Hiába dédeli a szív reménysugarát.

Távoli rokon

(köszönet Kosztolányi Dezsőnek)

Kevés a rokonom - ó,
mint ujjaimon az ékszer
hangom is bizonytalan, bicsakló
azt érzem, éretlen játékszer.
Gondos szülőm e vaskos kötet,
mit a sors-koboldok elém löktek
minden sora fájó fejként lüktet.
Írójuk tán nem éhezett,
s nem lett véres-harcban elesett -
Én mindig ámulattal olvasom
a Hajnali részegség versedet.

Hűs, kesernyés s boldogító,
meleg rímeket bolondító
ragyogásban, minden oly egyszerű.
Hazugok barátságára, ringyók társaságára
adtam magam -
Mit tehetnék, Mester?!
Futamodik kívánságom elől,
súlyától tört botommal az aranyhalam.
S ahogy a maszatos gyerek,
ha szomszéd fájáról egy almát elcsen
csendben surrannak a soraim
nehogy álmodból felkeltsen,
bár ha írok is még, majd úgy olvasd,
ez lesz az utolsó versem.

Napi farsang

Számolj helyettem.
Ó számold, olvasd meg, ó
Mivé lettem?
És hányan azok a hangok,
Miket meg nem hallva, tovább mentem?
Elfogynak a mély szívverések,
Elkésik az életemet, mind
A gonosz s a jó
S az apám, a hűvös
És a felettem kószáló Mindenható.

Már reád is kedves csillagom,
Én őrült szemekkel nézek,
S a kánaáni mézek,
Vaj' hová tűntek?
Lustán folyó aranyukat a cselédek
Ajkamra ejtik s boldog a világuk, lám
Kilógatva a fény-bús-poros ablakon
Lábam egyszercsak eleresztik.

A citerás sereg is mily vígan,
Öli húrba a sok régi nótát
S nevetnek a vendég-angyalok
Míg a rézérc homlokú hajnal
Elöttem kullog s megvár
A szabad bolondok kicsiny világa,
De mindegy már.

Fekete dallamok

Mint egy téves hipotézis
Fáradt fejem megdől hirtelen
S a benne lakó nehéz értelem
Haloványul, koppan a kéz is.

Két szemem nyitva mégis
Akár sötét, mély és jeltelen
Sírok - holdtöltés éjszakán
Ki erre jár, biza fél is.

És kiben a rút lélek-fekély
Játszik végleg-vígasztalhatatlanul
Mint szemben a bevérzett fehér

Már csak azt reméli ebből tanul,
Valaki megdöbben majd ha nemért
S néz engem, ki lassú álomba hull.

Az Úr tenyerén

Tenyerébe vett.
Úgy kémlelt eltartott markán,
mint ki galambokat etet,
játszott velem.
Mosolygott s szelíden vállon veregetett,
aznap játszott velem az Isten.
Aztán csak épphogy a lélek
kiserkenjen, de vérnek semmi
nyoma ne látszon,
szorított, s szólt:
"Látod? Ilyen ha játszom!"
Majd együtt sírtunk tengert,
sirattunk istent s embert -
Kevés, semmi-rossz sorsomat nehéz időkön
gyúrva formálja e tette;
majd Isten, markából a lelkemet
egyszercsak elvesztette.

Felhívás

Fények, fények
Meleg fények
Szépek, szépek
Várnak téged.

Erezett arcuk
Szédül, remeg
Merev arcuk
Nem értheted.

Fények, fények
Rideg fények
Kérlek, kérlek
Felejtenélek.

Egy papír az asztalon,
Félbetépett.

Gyökerek

Poros vagyok a földtől, hová estem
Köröttem a széthullott gazdatestem,
Még vicsorog.

Én:
Hagyj! Meghalni jöttem,
Ereimből élénk vér csorog.

Ő:
Hé, megállítanád a világot?
Elkerülhetnéd közelgő halálod...
Ha kíváncsi vagy erre a cirkuszra
Nyisd ki a szemed, ülj fel egy buszra,
Mi a(z) (i)gazsághoz visz.

Én:
Hagyj! Haldokló vagyok,
Ki már semmiben nem hisz.

Ő:
Hé, megállíthatnád a világot!

Én:
Nem!
Nem mentem meg helyetted a lángot.

...

A szobámban vagyok épp,
Kedvem nullára apadt
Egyedül, egymagam
S a hideg padlóhoz tapadt
Didergő talpam.
Micsoda őrült képek lengnek fejemben
Rám köszönnek, s leülnek helyemre
Nincs tétjük, így nincs játék
Kedvenc halálom már az ajándék
A(n)gyalok, látomás, sóvár kokain
Vágtázom
Hangzatos elődök homályos nyomdokain.

Távolságok

Messze vagyok mindentől
Messze Földtől s Égtől
Mindmegannyi hülyeségtől
Kellene szabaduljak.

Pattog, kacsázik éltem
Majd elmerül libegve
Mint kavics, mit gyermeki kéz
Játszani dobott a vízre.

Maradok, forró a város
Vagy tán félek s azért
Kuporgom csendben, riadtan
Mint gyermek ki elvágta kezét.

Csigás tettem súlyát méregetem
Messze Égtől s Földtől
A bennem lakó, fecsegő költő
Puszta kétely-idomaival.

Messze vagyok mindentől
Messze Földtől s Égtől
S minden elégedettségtől
Mi bennem felbukkanhat.

Hiányos lélektérkép

I.

Boldogság, te furcsa, szelíd napvilág
Mehetnénk-e nélküled, száz s ezer éven át?
Volnának-e még ébresztő harangok
A sötét templomok mélyén lélegzők,
Lennének-e még kegyes lovagok
A mostan utcán harcoló vérengzők?

Jaj, boldogság! Valahogy idegen vagy.
Ki időkön társam voltál,
E percben hangtalan menekülsz.
Járkálnak elhagyott kilométereim,
Néhány jól sikerült elmebaj...
Ma miért kérditek a holnapot?
Hisz tegnap sem volt válasz a maira.

A mai nyárba' rettenet hűvösek a szenvedélyek,
Ki látja sem hinné a bús szenvű szívet
Ahogy kasza előtt szépen meghajlik a daliás fű,
Úgy fordul el a nap is szerelmem felől.
S mint ki számot vet a nagy út előtt,
Aztán egy batyuba mindent berak
Csendben figyelem, mily harcosak ma
A lepattogó cserebogarak.

II.

Odakinn sebeit tépkedi a bús ajakú, őszi szél
Vedlett, mohos házfalaknak
Közben elalvó szemedet, mint gyertyát
Még égve tartani igyekszem,
Szólok hozzád... lásd, e pillanat is elhunyt
Mint e két mély, forrástiszta szem
S nekem nincsenek már álmaim,
Simítom a vállad, de kezemen
Egyre-percre gyűlnek a ráncok,
Fakul a láng, öregszem.

Már nincs messze. Megtérek. Olyan szép,
harmatos reggelek vannak szívemben.
Serdülő illatok a kis konyhából,
Anyám lépte valahol, nagyon halkan
Egy fürtöd, amint lehullott épp
Ahogy csak falun köszöntenek jó estét,
S úgy a mindenség meztelen lábam előtt
Füstös kereszteken félő jézusokkal,
Már nincs messze, megtérek.
Magamnak ok nélkül, s nektek okkal.

III.

Jaj, ti kedvem lidércei! Odavetett szavam ércei,
S nők, ti a férfi lélek fércei -
Még megtehetem... a sorok közé elbújok
Csendben olvasom fel a körém magasodó,
Nyakamra szoruló betűhurkot
Azt írják kissé gyermekin, olvashatatlanul
Lehetek még boldog.

Nincs baj. Nincs szív. Nincs kárhozat.
S született, sorsszerű áldozat
az ember. Gyermek, férfi, nő
Akár ügyész, tanár vagy semmittevő,
Lehetsz a világra kíváncsin leselkedő
Írd papírra, amit látsz... nyeld le, s rágd
Jó lesz a kövek alá, mik szíved nyomják.
S ha sorsot húzna egyszer a lelked magán,
Akad még egy olló e világon talán.

IV.

Látom, ott ülsz még a ligetben
A nyár hője s minden színe, egyre sápad
S melletted, hol az én helyem volt
A szél kavarog s üres már a pad.

Tudom, egyszer eljössz hozzám,
Egymagad - Te leszel csak ott,
A szívemben meg a hazám, s lerakott
Rögeimen az illatod eregető csók-csokrod.

V.

Hazatértem! Édesanya! Hazatértem!
Megkopott idegeim, ruhám s hoz a térdem,
Hogy itt majd a fedeles tölgyfa bölcsőbe legyek.
Hullanak még csillagok erre?
Édesanya, kívánnék egyet -
(ha nincs csillag, könnyed ne hullasd
az életért fizettem, ma már értem
titkos lélek-labirintust, tükörpalotát
jártam, kutattam, s lásd mégis itt vagyok,
hazatértem)

VI.

Nem voltam én szomorú.
Ágy nélkül voltam beteg,
Vádlott nélkül a vád,
Harmad napra már szürkülő, fehér szoknyád
S voltam a túlléphető, önön kereted.
Szomorú én sosem voltam -
Csak csendes szenvedő voltam volna,
Helyettetek.

Kapocs vagyok, csak még kutatom
Hogy mihez is vagyok
Magamnak -
Az egyszerű, finom gemkapcsok
És csuklómaró veretes bilincsek
Rokonító hasonmása.

VII.

Írtam annyi levelet,
Hogy elmondani már sok lenne minek, kinek
Sosem adom fel, rég azt hittem
Elvitte őket a súlyos szélben
Közlekedő gyermeki, éhes énem.

(Részletek)

"... megannyi élményem fűződik ide, s nem mind kedves,
de a sejtelmességet lerombolni elég.
Egy hely olyan, amilyenné teszik,
s gyakorta úgy érzem, hogy kevés vagyok már ehhez.
Vagy a hely kevés hozzám, vagy egymáshoz mindketten,
mint két össze nem illő hasáb... nem tudom.
Elvágyom. Odabújni a végtelenhez."

Megmentem magam.
Lassan eljut hozzám a hajnal
A féltékeny éjjek ellensége
És álmaimat színes gipsztörpék faggatják
Karjukon túlkoros, bohó-fehérke-feleséggel.

Micsoda könnyed, tavaszi, ezüstös íz -
Míg esik; mint veszett kutya pofája,
Habzik a víz...
És a fodros szoknyák, ahogy közeledem
Felvert lábszáramon gyöngyöző grafit-sárral
Csintalan nevetve azt lesik.

Homály színe van a beton útnak
Mint füstös lokálnak, hová ezren toldúltak
És az agyam mára rideg - ébresztő jelen
Jeltelen szavak sírjába terelem.

Az idő fölöttem...

Egy padra ültem itt, a víg, városi zajban
És meredten figyelem, a hídról
Mint kasból a méhek, tömör rajban
Zúgnak le az autók.

Úgy feszeng a forró út alattuk
Ahogy rég az iskolapadban ültem én
Mikor kérdezték, hogy ezt-azt hol hallottuk...
S ismeretlen volt oly sok költemény.

Itt minden utca, minden tér
Nevén hírneves embert hord
S odasúgja: "Hé, hallod! Te mit tettél,
hogy más legyen, mint eddig volt?"

Tettem! - mondom. Védekezem.
Majd gondolkodom, valóban: mit?
Segítettem, s ha magamnak kevés volt két kezem
Sem kértem szívességre senkit.

"Ennyi?" - kérdi. Nem. - felelem.
Írtam, szerettem, dolgoztam a köznek
S mint másokban, bennem is: a félelem
És bátorság oly gyakran megütköznek.

Alkonyodik. Átültem a napot, hogy teljen
E kopott, régvolt-piros padon
S te idők óta vársz a szokott helyen
Nincs már annyi pardon

Mi törölné a túlsúly fekete pontot
Még cseng fülemben a - ne késs!
Mikor megjövök, csak annyit mondok:
megtalált a felejtés.