Menthot, az utolsó ismert beavatott egyiptomi főpap - hierogrammata -, aki Krisztus előtt a harmadik században élt és írt Memphisben, érdekes, bár eléggé zavaros történetet beszél el művének egyik részében. Sajnos, csak töredékekben maradt ránk Josephus Flavius római zsidó írónak Contra Apionem című művében. Hogy ez az ügyes, élénk, művelt író, maga is negyedik rendbéli zsidó pap, mit hagyott ki, mit változtatott meg Menthot történelmi művének idevágó részében, nem tudhatjuk. De a töredék, ha megértjük különös jelzőit, így is igen fontos.

Hadd olvassam föl neked, tanítványom, az eredetileg görögül írt szöveget.

"Amenophis (Eknaton) kívánta Istent látni, mint egyik trónelődje, Horus, s közölte ebbéli vágyát bizonyos Amenophis nevű férfiúval, Paapis fiával, ki bölcsessége és a jövendő ismerete folytán az isteni természet részesének tartatott. Ez azt mondá neki, hogy az Istent csak akkor láthatja, ha az egész országot megtisztítja a bőrpoklosoktól és a többi tisztátalanoktól. Örömében a király Egyiptomban minden külsőleg hibás embert, számra nézve mintegy nyolcvanezret, összegyűjtött, s őket a Nílustól keletre fekvő kőbányákba vetteté, hogy ott a kiutasított egyiptomiakkal egyetemben dolgozzanak. Köztük azonban tanult papok is valának, akik bőrpoklosságban szenvedtek. Ama bölcs és jövendőmondó férfiú mind magát, mind a királyt féltette az istenek haragjától, ha azokat nyílt erőszakkal bántanák, annál is inkább, mert bizonyos idegenek segítséget nyújtottak volna a tisztátalanoknak, és Egyiptomot tizenhárom évig hatalmukba kerítették volna. Eme véleményét, miután szóval nem merte a királlyal közölni, írásba foglalta, azután pedig önmagát kivégezte, s így a királyt teljes határozatlanságban hagyta."

"A kőbányára ítéltek vezért választottak maguknak, egy heliopolisi pap személyében, kinek neve Osarsyphos vala, s kinek mindnyájan esküvel fogadták engedelmességüket. Ez főparancsként meghagyta nekik, hogy se az isteneket ne imádják, se az Egyiptomban tisztelt szent állatok húsától ne tartózkodjanak, és hogy az összeesküvőkön kívül mással ne társalkodjanak. Miután efféle s ezekhez hasonló törvényeket hozott, amik az egyiptomiakkal egyenes ellentétben vannak, társaival együtt harcra készült Amenophis ellen. Ő akkor öt éves fiát egyik barátjánál elhelyezte, de háromszázezer emberből álló nagy hadserege ellenére sem mert a fölkelők ellen hadakozni, mert azt vélte, hogy Isten ellen hadakoznék, hanem Memphis várába vonult vissza. Végre mégis kitört fiával, Sethosszal egyetemben, s a bőrpoklosokkal és tisztátalanokkal találkozván, őket megverte, és közülük sokat megölve, Szíria határáig üldözte. Azt mondják azonban, hogy az a törvényhozó, ki államukat szervezte, származásra nézve heliopolisi volt és Osarsyphosnak hívaték, azonkívül még a Mósze nevet is viselte."

Ezekben a sorokban első pillantásra felismerheted a történeti magvat, fiam. Igaz, Eknatonnak nem volt Szeth nevű fia, s arról sem tudunk, hogy Men-nofer várába zárkózott volna a "tisztátalanok és bőrpoklosok" elől, de a többi helytáll. Néhány jeles író szeretné az említett eseményeket a jóval későbbi Merneptah király idejébe helyezni, azonban Merneptaht sohasem nevezték Amenhotepnek. Annál inkább Eknatont. Merneptahnak nem volt Széti nevű fia, de Horemhab utóda Széti volt. A nyolcvanezres szám is jobban megközelíti a valóságot, noha az meg képtelenség, hogy a király négyszerte nagyobb, képzett, jól felszerelt haderejével ne merte volna megtámadni ezt a maroknyi népet, ami nyilván nem csupa férfiakból állott, s nem is volt katonailag kiképezve. Azon meg ne csudálkozz, hogy megverte, és Szíriáig üldözte Oszarszif népét, mikor végre hosszú rostokolás után elszánta magát a várból való kitörésre, hiszen az egyiptomi s egyéb királyok története sok világra szóló győzelmet vésett türelmes kövekre, amik a valóságban egészen másként festettek. A meztelen tény csak annyi, hogy zűrzavar, üldözés, csetepaté volt, s a "bőrpoklosok" eltávoztak Egyiptom határai közül. Minden lényeges adat helytáll.

Mósze tehát a Szináj-félszigeten levő egyiptomi bányavidékre igyekezett. Útja egyenesen Meribat Kadesen vezetett keresztül. Ezt, a másként Zuinak is nevezett, nagykiterjedésű oázist egy kissé bővebben kell jellemeznem.

A "kades" szó "szent"-et jelent. Kútjait, forrásait jelképesen a "jog forrásainak" nevezték, tehát az egész pusztaság vándorló, legeltető népeinek afféle időnként megismétlődő találkozásai, istentiszteletei, tárgyalásai folytak le ott. Népszövetségszerű semleges terület volt hát, rokonnépek, szövetségesek, perlekedők agórája, üzleti megbeszélések, vallási és politikai súrlódások, pörök fóruma. Oda küldték képviselőiket, főpapjaikat, véneiket, sejkjeiket az egész félszigetről, Palesztina déli részeiről, még Kánaánból is a sátorozó népek: keniták, arabok, beduinok, habiruk, izraéliták. Ott találkoztak a Kánaánban visszamaradt Jákób-fiak, akik nem vándoroltak Egyiptomba, hanem vagy a termékeny völgyekben sátoroztak, vagy fallal körülvett városkákban éltek. Így elsősorban az említett Izraél-töredék, azután a Jószif-törzs maradéka meg a Lea-utódok némelyike, így Jehuda-Simeon, Zabulon. A Zilpa-fiak közül Áser s Gileád-Gád némely nemzetségei. Kánaánitákkal keveredett, csökevény népek, annyiféle istent imádtak, ahányan voltak, de Jákób-él emlékét makacs ragaszkodással őrizték, s egymást testvéreknek tartották. Valaha, ősidőkben, mind együtt voltak Mezopotámia pusztaságain, s a Teráhtól származott Ábrahámot tekintették ősatyjuknak. Már említettem, hogy a leszármazás nem vérségi, hanem szellemi-vallási elvek alapján történt, fajta szerint voltak arám, elámi, kenita, foinik, akkád, ammonita, moabita, edomita s mindenféle egyéb eredetűek, noha a nyelvük ugyanarról a tőről fakadt.

Ezek között a népcsoportok, törzsek, nemzetségek, nyelvek, vallások, szokások, életformák és érdekek között a Lévi-Lavju-törzs vállalta az összekötő kapocs nehéz, nagy körültekintést, tárgyilagosságot és tekintélyt kívánó feladatát. Egyik töredéke csatlakozott a Koszembe települő törzsekhez, a nép zöme azonban Kadesben élt, a szent jogok forrásainál. Mikor pedig az efráimiták Já isten buzdítására fölkerekedtek, hogy kivándoroljanak, a szétvert nép egy része szintén Kadesbe került, s ott éldegélt a Lavju-törzs székhelyén. Ez annál érthetőbb, mert az itteni Lévi-nép istene is Já volt, a féltékeny, szigorú, bosszúálló szövetségi isten, az ő nevében és védelme alatt történtek az összejövetelek, folytak a tanácskozások, dőltek el a viták, az ő bálványa, ládája - mert itt is készítettek ládát, természetesen -, az ő urimja és tummimja mondta ki a föllebbezhetetlen ítéletet, az ő törvényei szabták meg a népek kapcsolatait. Általában már évszázadok óta Hammurápi törvényei voltak érvényesek Palesztinában.

Hát ezen, a hegyekkel körülvett, forrásokkal gazdagon öntözött, pálmaligetekkel, dús mezőkkel megáldott helyen bukkant föl Uszirszafi egy alkonyaton, s kért szállást a környéken tanyázó kis kenita-arab nép egyik sátorában. Házigazdája s vendéglátója, Kaleb tekintélyes férfiú volt: nemzetségének feje, sejkje vagy "hak"-ja. Egész sereg sátor sorakozott hatalmas sátra körül, rengeteg asszony, nagy tömeg zsivajgó gyermek, cölöpökhöz kötött teve meg szamár népesítette be lakóhelyét. Kint a legelőkön pedig juhok, kecskék nyájai, tevecsordák legelésztek pásztorok felügyelete alatt.

Mószét egy fekete, gyulladt szemű, sovány legényke vezette Kaleb sátrához. Olyan marconán, mégis udvariasan viselkedett - igazi férfi módjára össze tudta már egyeztetni a hajthatatlan keménységet az udvariassággal -, mint egy nagy felelősséget hordozó katona. Igaz, fegyvere is volt: lándzsája meg hosszú, görbe bronzkése. Kaleb előtt mélyen meghajolt, és jelentette, hogy vendéget hozott. Az "atya" szótlanul intett a fiúnak, élesen összehúzta sötét szemét, s végigmérte a jövevényt.

Ő pedig szívéhez, ajkához, homlokához emelte kezét, meghajolt, békességet kívánt. Kaleb, Jefutmé fia, nagy termetű, barna arcú, éles tekintetű, szigorú ember volt. A mozdulataival takarékoskodott. Meghajolt vendége előtt hosszú, barna köpönyegében, s megigazította a fejkendőjét. Arany karperecei megcsörrentek, gyűrűi megvillantak, kendőjének lebegő szárnyai alól kibújtak hatalmas, nehéz fülkarikái. Megfogta a nyakában függő amulétot, bizonyára gonoszelhárító igéket suttogott magában. Szívesen fogadta a vendéget. Sátrába vezette. Maga mellé ültette egy szép, piros szőnyegre. Rabszolgáló jött, nagy edényben főtt bárányhúst, kosárban kenyeret, hatalmas, puffadt korsóban kecsketejet hordott elébük. Most, hogy a házigazda étellel-itallal kínálta vendégét, már nem érhette őt semmiféle baj, bántódás, még akkor sem, ha történetesen ellenség lett volna.

De hát Uszirszafi nem volt ellenség, bár Kaleb gyanakodva nézegette. Azonban udvarias volt, nem firtatta, miért utazik kísérő nélkül a szamarán, miért nincs nála fegyver, még ékszereket sem visel. Majd elmondja, amit akar, ha elérkezik az ideje. Az nem nyugtatta meg, hogy a vendég áhítatosan imádkozott, a mosakodás műveletét a legfinomabb módon végezte, előzékenységet tanúsított még a hitvány rabszolgáló iránt is, hát még Kaleb iránt! Hiszen ettől még lehetett a legnagyobb gazember, aki éppen egyszerűségével, magányosságával, fegyvertelenségével akarja elámítani az embereket. Valamelyik ellenséges nép alattomos kémje. Vagy orgyilkos, aki valakit rejtett tőrrel, méreggel akar eltenni láb alól. Tudnivaló, hogy a gazemberek éppúgy imádkoznak, s éppolyan udvariasak, mint a becsületesek.

Vacsora után, mikor ismét megmosták kezüket, Uszirszafi elérkezettnek látta az időt, hogy néhány szót mondjon magáról és útjáról. Közölte nevét, atyjául Jethrót nevezte meg, a főpapot. Kaleb tisztelettel bólintott, sűrű, barna szakálla között megjelent az első mosoly. Ezután a botot mutatta meg Kalebnek, mert észrevette, hogy szemet szúrt neki már az első pillanatra. Megmagyarázta, hogy a bot zafírmarkolatán annak az istennek a neve látható, aki elküldte őt, hogy menjen népéhez, és szabadítsa meg a szolgaságból. Kaleb figyelmesen szemlélte a botot a tűz fényében, arca mély áhítatba borult, szemét behunyta, ültében háromszor meghajolt Uszirszafi előtt. Úgy adta vissza, mintha égette volna a kezét.

- Testvérem és barátom - mondta öreges tisztelettel, ámbár fiatal volt még, homlokán, szeme körül nem mutatkoztak ráncok, hajában, szakállában sem ezüstös szálak. - Áldott ez a nap, amelyen hozzám jöttél. Házam a házad, kenyerem a kenyered, edd a békesség tiszta sójával. Istenedet nem ismerem, nevének vonásait sem értem, s bár népemmel együtt írást ismerek, tudatlan vagyok, ne vess meg érte. De ha az az Isten ilyen hosszú útra küldött, méghozzá egyedül, rábízva magad az ő segítségére, s ha ekkora hivatást vállaltál az ő nevében, nagy Isten lehet.

A távolban sűrű füstoszlop emelkedett a sötét Égre, mintha kigyulladt volna egy város. Ugyanekkor fölbukkant a Hold vörös korongja. A füstfelleget lángoló piros tűz s szende, halvány holdfény világította meg. Most, mintha égzengés támadt volna, kürtök harsogtak a távolban, körös-körül más kürtök felelgettek rá. A kürtszót rettentő kiáltás követte. Mintha a föld nyílt volna meg, hogy elnyelje az emberek ezreit mindenestül. S mintha vad mámorban örvendeztek volna saját elnyeletésüknek, üvöltött a kiáltás:

- Já! Já! Já!

Ismét a kürtök riadása s utána a kiáltás, talán még hatalmasabban, mint az imént:

- Já! Já! Já!

Majd zümmögő ének lengedezett feléjük a hideg, esti szellőben.

Mósze hallott már ilyen Já-kiáltásokat Gósenben az efráimiták között. Ugyanilyen vadul, mámorosan, követelőn, alázatosan, rémülten és boldogan hangzott az is, de mennyivel gyengébben. Itt a kiáltás hatalmas volt, Mósze ereiben megdermedt a vér. Mintha nem emberek, hanem vadállatok vagy kóbor lelkek - sze'irim - ordítottak volna.

Most már tudta, mi történik ott. Szinte látta az óriási oltárt, a lobogó máglyát s rajta az áldozati állatot s tevékenykedő papokat, az Égnek meredő kagylókürtöket, a leboruló néptömeget. És látta az őrjöngő arcokat, az ordító szájakat, a remegve kitárt karokat.

- Engedd meg, hogy elvégezzem esti ájtatosságomat - mondta megrendülten Kalebnek.

Ő persze nemcsak megengedte, hanem maga is félrevonult egy kissé sátrától, hogy imádkozzék. Mósze pedig egy kis dombra távozott, s elmerült ájtatosságába.

Az egész környék, az egész pusztaság viharzott a Já-kiáltásoktól, a sötétkék füst mint vörös fénytől megvilágított, óriási pálma nyúlt fölfelé.

Elhatározta, hogy néhány hetet itt tölt, mert amit látott, hallott, nyilván bizonyította Istene rendelését: ide kellett jönnie, mielőtt hozzáfog a nagy műhöz, mert itt nyeri el a szükséges útmutatásokat.

Kaleb kíséretében már másnap reggel elgyalogolt a közös áldozati helyre. Nagy pálmaligetben állt a szürke, faragatlan kövekből rakott, valóban hatalmas oltár, éppen egy forrás csörgedező vizének fejénél, feketén a ráfröcskölt alvadt vértől, tűz lobogott rajta. A tisztáson néhány tágas sátor állt, bizonyára a főpap s a papok lakóhelyei. De kimagaslott közülük egy hatalmas sátorépítmény, az efráimiták Ohel Moedjéhez hasonló. Négyfelől út vezetett a tisztásra. A magas, érintetlen, tökéletesen egyforma pálmák olyanok voltak, mint egy egyiptomi templom oszloprengetege. Emberek jöttek-mentek, juhot, kecskét vezettek, volt, aki tinót. Félmeztelen, fejkendős papok sürögtek-forogtak, vizsgálták az állatokat, vajon hibátlanok-e. Vitatkoztak, kiabáltak, vagy éppenséggel vidáman nevettek. Kalebet már messziről tiszteletteljes szálemekkel üdvözölték, egy fiatal papocska elébe sietett, megkérdezte, miben lehet szolgálatára a tiszteletre méltó férfiúnak. Kaleb láthatóan büszke volt, hogy vendége előtt ilyen tekintélyes embernek bizonyul. Arca mosolytól ragyogott. Hamarosan egész csoport vette körül őket. Kíváncsi, szúrós tekintetű, beretvált ajkú férfiak, némelyek hosszú, színes köntösben, mások egyiptomias szoknyában, kendővel a vállukon. Néhányan lándzsára támaszkodtak, de botja mindeniknek volt. Érdeklődve nézegették az idegent, kérdő szemet vetettek Kalebre. Tartózkodók voltak, nem firtatták a jövevény kilétét. Különösen a botja ragadta meg figyelmüket. Látszott, hogy szeretnék megnézni, a történetét hallani. Minden szokatlan tárgy fölkeltette kíváncsiságukat, erős érzékük volt a tárgyak lelke iránt. A bot pedig viselője méltóságának jele volt.

Ekkor a csoport egy magas, karcsú, finom csontú férfiúnak nyitott utat. Mindenki fejet hajtott előtte. Kaleb is. Ő szintén udvariasan köszöntötte őket, lehetetlen volt föl nem ismerni rajta az egyiptomi nevelést. Hol látta már Mósze ezt a csapott homlokú, feltűnően hosszú fejű férfit? Fülében azonnal lágy hárfapengés, bársonyosan szárnyaló ének meleg hangjai zendültek meg. És máris meglepetten fölkiáltott:

- Pinehasz, testvérem!

A hosszú, sovány férfi egy pillanatra rámeredt, majd fény áradt szét barna arcán, karját kitárta, s örömmel kiáltotta:

- Mósze, testvérem!

Megölelték, megcsókolták egymást. A váratlan találkozás tanúi szintén örvendeztek, fürkésző tekintetük egy csapásra barátságosan ragyogott. Rögtön tudták, hogy a "testvér" szónak mélyebb értelme van, hiszen a két férfiú semmiképpen sem hasonlított egymáshoz. A találkozásban tehát valamelyik jótékony isten művét látták, fontos esemény megnyilatkozó mozzanatát, s azonnal keresni kezdték a jeleket is, amikből az eseményekre következtetni tudnának. Valóban, jobb felől egy sas repült át az égboltozaton. Összenéztek, s elégedetten bólintottak.

Mósze pedig meg Pinehasz nem győzték nézegetni egymást. Nagyon megváltoztak mind a ketten, mióta utoljára találkoztak az anui templomban. Különösen Mósze. Most szakállt viselt, még a bajuszát sem borotválta, s egyszerű mitanni ruházatában is olyan volt, mint egy eufrát-vidéki nagyváros szukallja. Egész megjelenésén nyugodt méltóság ömlött el. Arca barnább, vihartól, napfénytől edzettebb, mint régen. Viselkedése, minden mozdulata fejedelmi. Érett, uralkodó férfiú volt. Még a szemében is ragyogott az új erő, amit Pinehasz eddig nem ismert, noha csodálkozva látta, hogy eddig is benne volt, igaz, nem ilyen lenyűgöző mértékben.

Pinehasz hegyesre nyírt szakállt viselt, ajkát borotválta, mint az ázsiaiak, olyan volt, mint egy félig-meddig egyiptomi módon öltözött habiru. De könnyed finomsága, kedves mosolya, fekete szemében égő gyermeki kíváncsisága semmit sem változott.

Azonnal karon fogta Mószét, s el akarta vinni a saját sátrába. Csakhogy Kaleb most már semmiképpen sem nyugodott bele. Uszirszafi szamarát az Isten az ő sátra felé irányította, hát ragaszkodott hozzá, hogy nála lakjék. Ebben igazat adtak neki a többiek is. Vita indult meg, Uszirszafi azonban úgy döntött, hogy Kalebnél marad, ám olyan gyakran találkozik Pinehasszal, amilyen gyakran csak lehet.

Ebben mindenki megnyugodott.

Találkozásuk csakugyan sorsdöntő volt. Ez kiderült, mihelyt együtt ültek Pinehasz sátorában, s beszámoltak életük folyásáról. Pinehasz beavattatása után egy ideig Gósenben tartózkodott, segített letelepíteni azokat a szerencsétlen kánaáni csoportokat, amelyeket a habiruk elkergettek lakóhelyeikről, elrabolva nyájaikat, fölgyújtva falvaikat, kicsi városaikat. A sziklás, terméketlen hegyekbe szorultak, míg végül az éhínség kicsalta őket onnan is, hogy Horemhab elé járulva, menedékért könyörögjenek. Hát ezekkel a szegény kifosztott, éhező emberekkel bíbelődött Pinehasz. Csakhogy, mint mondta, álmában intést kapott, menjen Meribat Kadesbe, s miután a menekültek dolgait mások is ugyanúgy el tudták intézni, mint ő, habozás nélkül útnak indult. Itt, Kadesben sem visel tisztséget. Afféle egyszerűbb papi teendőket végez, még inkább tanácsokat ad vitás kérdésekben, mielőtt a Szövetség bírái elé bocsátanák azokat. Így sok súlyos esetben sikerült elintéznie a pöröket csendesen, nyomtalanul. Nem házasodott meg, jobbnak látja így egyedül. Nem találta meg azt a leányt, akiről tudná, hogy örök idő óta testvére, s az is marad mindörökké. Egyetlen rabszolgája egy fiatal kusita legény, őt sem tekinti rabszolgájának, inkább tanítványának. Mósze az egyszerű sátorban ülve s kenyeret, datolyát eddegélve látta is ezt a legényt: kedves, szolgálatkész, csendes fiú volt, büszkén mozgott, barna szeme odaadóan csüggött gazdáján.

Mósze is beszámolt életéről attól a pillanattól fogva, hogy a felügyelőt leütötte. Szűkszavúan beszélte el, hogyan utazott egy csempészhajón Ugaritba, onnét szamáron-gyalog Raszappa mellé, Jethróhoz, az egykori követhez. Elmondta, hogy feleségül vette Jethro legkisebbik leányát, az két fiút szült neki, most otthon élnek atyjánál. Míg beszélt, a sátor megtelt Cippora s a két gyermek édes, simogató, meleg jelenlétével, néma hangjaikkal, lépéseik neszével, mintha elbűvölő árnyékok suhannának el a sátor hűvös mélyén. Egy pillanatra csend támadt, mind a ketten hallgattak. Mósze tenyerével végigtörölte arcát, aztán a pusztai jelenést mondta el olyan röviden, ahogyan csak tudta. Végül felemelte botját.

- Most már joggal az enyém - mondta csaknem komoran. - Ábrahámé volt. Ábrahámtól Jiszhakhoz, tőle Jákóbhoz, tőle megint Jószifhoz került, ő azonban nem adta egyik fiának sem, halála után a királyi kincstárban hevert, míg Jethro az öreg Nebmaarétól el nem kérte. Most azé, akinek a Név szemtől szembe kijelentette magát. Az enyém.

Pinehasz hosszasan forgatta, szemlélte a botot. A jelek értelmén eltűnődött. Mikor megértette, elsápadt, ajkát összeszorította, kezével elhárító mozdulatot tett. Visszaadta a botot Mószénak.

- Sohasem mondom ki ezeket a jeleket - mondta halkan, megsimogatta hegyes szakállát, s háromszor meghajolt álltában.

Naponta találkoztak, s egyre jobban elmélyedtek beszélgetéseikben. Pinehasz a bot megtekintése óta úgy tisztelte Mószét, mintha királya lett volna. Igaz, ő csak harmadfokú beavatott volt, míg Mósze viselhette a keresztet - de nem viselte -, így engedelmességgel tartozott neki, ám ez az engedelmesség a testvéri viszony határai között maradt. Mind a ketten ugyanannak a nagy műnek részesei voltak, a mű összekapcsolta őket. De mióta Mósze elmondta, hogyan jelent meg előtte tűzben-lángban a Név, mióta megmutatta különös botját, a tisztelet átalakult hódolattá, sőt félelemmé. Megdöbbent a tudattól, hogy akit ő mint herceget ismert, akivel együtt tanult Anuban, aki a kormányzói székben ült, majd elment világgá, egyszerre úgy jelenik meg előtte, mint az Egyetlen kiválasztottja. Ez az ember, akit olyan jól ismert, s mint barátját szeretett, abban a szörnyűséges kegyelemben részesült, hogy láthatta a Tüzet, hallhatta a Hangot, kimondhatta a Nevet, minden emberi törvényen kívül és felül áll, semmit sem tesz, mond, akar a saját akaratából, minden szava egyenest felülről jön... S most itt ül a sátrában, beszélget vele, barátjának és testvérének nevezi. Jár-kel a pálmák alatt, Kaleb sátrában alszik, ugyanolyan a ruhája, mint akármelyik egyszerű Mitanni-belié... Egy kis, szürke szamáron halad célja felé... Célja pedig távolibb és hatalmasabb minden célnál, amit eddig ember el akart érni: megszabadítani a szolgaságban szenvedőket, s az Ígéret Földjére vezetni.

Félelem és rajongás szállta meg Pinehaszt. Ez az ember, az ő testvére és barátja, szemtől szemben állt az Egyetlennel, az Elsővel, s el bírta viselni a rettenetes találkozás súlyát. Egyenesen, nyugodtan hordja küldetését, a szörnyű titkot. Otthagyta családját, egyedül vágott neki az útnak... Vajon tudja-e, mi vár rá? Bizonyosan tudja, hiszen mindent tud.

Ettől kezdve a nagy feladatról tanácskoztak. A részletek egyre világosabban bontakoztak ki előttük. Először is újra meg újra megvizsgálták s megfontolták a csillagok állását. Egyiptom számára hosszú zűrzavart, bizonytalanságot mutattak a csillagok. Horemhab születésének csillagai királyságot jósoltak, de addig, amíg ez el nem következik, Egyiptom tovább rohan a pusztulás útján, birtokai fölbomlanak, a leigázott népek fölszabadulása tovább folyik. Horemhab után megint visszazuhan a Birodalom a züllés állapotába, hogy azután ismét megszilárduljon, s egy új király győzelmes hadai járják be Ázsiát. Babilon csillagai arra vallottak, hogy ezt az egyre gyengülő országot elnyeli egy másik, Assur. Ugyancsak fölkelőben volt Chatti csillaga is, meg a vele szövetkezett Amurrué. Mitanni csillaga azonban örökre lehanyatlott. Ez a nemrég még olyan tekintélyes ország máris elvesztette önállóságát, követeket nem küldhetett, egyéni úton nem járhatott... Az egymás ellen torlódó, kibontakozó erők között megnyílt hát a keskeny út, amelyen a Szolgaság Házából ki lehet menekülni.

A kisebb részleteket is meghányták-vetették éjszakába nyúló beszélgetéseik során. Pinehasz sok fontos felvilágosítással szolgált, mert Kadesben évenként egyszer összegyűltek a Szövetségbe tartozó népek képviselői, s a világ minden részéből bőséges híreket hoztak. Tanácskozásaikból pontos kép bontakozott ki egymáshoz s a nagyobb hatalmakhoz fűződő kapcsolataikról, életviszonyaikról, érdekeikről. Erejük, gyengeségük egyaránt tisztán állott Mósze előtt. Mikor pedig Mósze a Jordán mentén Kánaánon áthaladt, olyan rokon népcsoportokkal találkozott, amelyek elevenen őrizték Jákóbról és Izraélről szóló hagyományaikat. Másfelől meg olyan habiruk fészkelték meg magukat néhány városban, így például Jerichóban, Szichemben, Baásánban, Jerusálim közvetlen környékén is, akik nem tagadják rokonságukat az Egyiptomban élőkkel, meg a Szinájon vándorló törzsek némelyikével, Áserrel, Zabulonnal. Még egy fontos eredményük volt a habiru támadásoknak: Palesztinában, tehát Kánaán déli részén, ahol a hegyek a pusztasággal érintkeznek: a szövetséges Jehuda-Simeon habiru törzsnek sikerült megvetnie a lábát, s Gázába is bevonulnia. Az egyiptomi hatalom a világ e részén összeomlott, s miután a majd trónöröklő Horemhabnak is csak a belső rend helyreállítása fog sikerülni - erre vallottak a csillagok -, a feltételek kedvezőek voltak. Valóban, az Isten, aki kijelentette nevét Mószénak, csalhatatlanul mutatta az utat.

Mósze pedig nem tudta, hol is hát az Ígéret Földje, ahova népét vezetnie kell. Ez a föld valóban nem létezett, az édeni állapot szimbolikus kifejezése volt, minden lét értelme és célja, minden küzdelem jutalma, az élet rabságából való szabadulás diadala. Nem is holmi evilági tartományba, országba akarta vezetni népét, hanem ki a világból, ki önnönmagából. A világ s önmaga fölé akarta emelni. De tevékeny férfiú lévén kereste a földön a helyet, ahol népe szabadon, a maga és Isten kívánsága szerint alakíthatná ki életét, az emberiség példájául megvalósíthatná az édeni állapot tisztaságát. Gondolt az Eufrát mindkét partján elterülő Bit Aidinra. Erre apósa is figyelmeztette. Gondolt az Eufrát-Tigris között levő Harranra, mert ott élt Ábrahám népe. Még magára Gósenre is gondolt, vagyis arra, hogy népét nem vezeti ki onnét, hanem szabaddá teszi mostani lakóhelyén, s ott valósítja meg Isten Országát. Ábrahám-Jebse is ott élt valahol. Hiszen a föltételek elsősorban szellemiek-lelkiek. Csakhogy hamarosan megértette a terv képtelenségét. Annak a népnek el kell szakadnia otthonától, földjétől, egész mostani életétől, egyiptomi rokonaitól, barátaitól, egyiptomi szokásaitól, törvényeitől... mindentől, amit megszokott, amibe beleülepedett. Ki kell mennie a szabadba, a pusztaságba, az egyedüllétbe, a megpróbáltatásba. Le kell vetkeznie mindent, ami hozzátapadt. S íme, napnál fényesebben kínálkozott Kánaán. Ábrahámnak, Jiszhaknak és Izraélnek ugyancsak lakóhelye. Az ivadékok egy-egy csoportja ma is ott él. Újabb rokonok vonultak be fegyverrel s hatalommal. Készen várta a megszabadítás népét, új élettel, új ajándékokkal, s ősi hagyományokkal az Istenről, akinek nevét valamikor tudta.

Mit kell hát tenni?

Mint minden dolog a világon, ez is egyszerű volt, magától adódott. Meg kell ismertetni velük Istent. Minden egyéb isten tiszteletét, imádását, bálványképét, törvényeit el kell törölni. Ki kell hozni a szináji bányák méhéből a "bőrpoklos" népet, igen, a méhéből, mert újjá kell születnie ennek a népnek. Ki kell nyújtóznia a napfényben, teleszívni tüdejét az élet levegőjével, világosságra kell lépnie, fölemelnie fejét, kiáltania, énekelnie, imádkoznia boldogan. Először az Alvilág rabságának kell véget vetni, azoknak adni meg a szabadságot, akik legmélyebbre süllyedtek. Majd Gósenre kerülhet a sor. Az eggyé vált nép aztán visszanyeri bátorságát, félelem nélkül tekint elnyomói szemébe, nem panaszkodik többé, hanem vállalja a szenvedést, nekivág a pusztának, diadalmasan és boldogan tör előre... Mert megtalálta Istenét, Istene megtalálta őt, Isten lesz a király fölötte...

- Az én népem Isten népe lesz. Ezt akarom. Ezt akarja Az, aki kiválasztott engem - mondta Mósze halkan, rendíthetetlenül. - Szövetséget Istennel s szövetséget azokkal, akik elfogadják őt.

Pinehasz szótlanul nézte. Lelkében kirajzolódott a megnyilvánult Eggyel szövetséges nép képe. Merőben más kép volt ez, mint amit megszokott. Körös-körül a királyok mind istenek voltak, s a népek ezeknek az isteneknek rabszolgái. Övék volt testük-lelkük, minden vagyonuk, övék a rongyaik is. "Te vagy a Nap, fölkelsz, és éltetsz minket, neked köszönhetjük életünket!" - zengték a népek a világ minden táján. Az új nép azonban mindenestül Istené lesz. Gyermekei a kicsik és a nagyok.

Íme, itt ül Mósze, kimondta, amit még senki sem mondott ki. Hatalmas, nyugodt, erős, rettenthetetlen. Pinehasz mégis aggódott érte. Sohasem féltett még annyira senkit, mint Mószét ebben a pillanatban. Tudta, milyen törékeny a vállalt feladat súlyához képest, milyen kevés kell, hogy összeroppanjon, s akkor veszendőbe megy minden. Szinte remegett, hogy ő is csak ember, baj, betegség, halál érheti... Lelke elvesztheti egyensúlyát. Másfelől bizakodással tölthette el a gondolat, hogy az Isten nem jelölte volna ki, ha gyenge embervoltában is nem volna valami összetörhetetlen.

- Szolgállak téged, és szolgálom istenedet - mondta ünnepélyesen.

Elvezette a főpaphoz, Hobábhoz.

Hobáb úgy szerepel a Szentírásban, mint Mósze kenita apósa. Így hát három apósnevünk van már: a "midianita" Jethro, aztán Reguél - más változatában Rehaél - s végül a kenita Hobáb. Ha nem választjuk szét gondosan a személyeket, akiket a nevek jelölnek, méltán csodálkozhatunk a Szentírás vagy a hagyomány pontatlanságán. Azonban ilyesmiről ezúttal szó sincs. Hobáb valóban kenita volt, s miután a Szövetség főpapnak választotta, joggal tekinthető Mósze "atyjának" abban az értelemben, ahogy a lelki vezetőt atyának nevezik. Vagy az öregembert, akinek tekintélye s tudása irányadó a fiatalok számára.

Hobáb az Ohel Moed hatalmas sátra mellett lakott, egy meglepően szerény, kis kecskebőr sátorban. Ez viszont igen csinos volt, nemcsak Hobáb házanépe tartotta rendben, hanem a fiatal papok is. A nagy, pontosan földbe vert szögeken hibátlan kötelek feszültek, a fedél sima és feszes volt, a legvadabb szélroham sem téphette föl. A környéken semmiféle állat nem járt, csak egy fölnyergelt fehér szamár álldogált cölöphöz kötve, hogy a főpap bármikor használhassa. A ganét azonnal eltakarították mellőle, ha szemetelt.

A nyílás Kelet felé nézett, a fölkelő Nap első sugarai besütöttek a sátor szőnyeges, párnákkal, rézveretes ládákkal ékeskedő belsejébe. És mert Hobáb feleségei, szolgálói más sátrakban laktak, az öreg főpap teljesen egyedül volt, elmélkedéseiben, tanácskozásaiban nem zavarta, nem is merte volna zavarni senki.

Nagyon öreg volt, de szemmel láthatóan ép és egészséges. Azonban látogatói fogadására csak nehezen tudott volna fölkelni vánkosáról, ezért Pinehasz gyöngéden marasztotta:

- Ne mozdulj, atya! Íme, elvezettem hozzád testvéremet és barátomat, Uszirszafit, Jethro főpap fiát. Most leborul előtted, s tiszteletét lábad elé helyezi az enyémmel együtt. Béke veled!

Mind a ketten leborultak a szőnyegre. Hobáb nyájasan tekintett rájuk, megrázta kék zsinórral átkötött kendős fejét, jobbjával szívét, ajkát, homlokát érintette, s meghajolt ültében. Óriási termetű ember volt, válla széles, csupasz, barna melle boltozatos. Nyírott, fehér szakáll lengett sötétbarna arca körül, mint az ezüst. Fekete szeme úgy ragyogott, mint egy ifjúé. Elégedett, vidám embernek látszott, aki sohasem gondol a halálra.

- Köszöntelek, fiaim. Békesség lebegjen rajtatok - dörmögte vastag hangon.

Ekkor gyengén tapsolt. Fiatal pap futott elő, mintha a földből bújt volna ki egy nagy varázsló intésére. Pillanatok múlva egy korsó savanyú kecsketejjel, kenyérrel tért vissza.

Először átestek az udvariasság által megkívánt kérdéseken. Érdeklődtek egymás egészsége, dolgai iránt. Ezután Mósze röviden bemutatkozott, vázolta életkörülményeit. A főpap sűrűn bólogatott, vagy a fejét rázta, finom mozdulattal töltött tejet egy nagy aranyserlegbe, kínálta őket. De nem szólt, figyelmesen hallgatott. Fürge szemét ide-oda jártatta rajtuk.

- Most pedig mondd meg, testvérem és fiam, miért jöttél ide, ki küldött, mit kívánsz, mi az, ami a szívedet dobogtatja - biztatta végül Mószét, s várakozóan nézett rá.

Ekkor Mósze nagyon halkan, minden szót gondosan megválogatva elmondta, kinek a nevében jött, mi a küldetése. A pusztai jelenésről éppen csak annyit közölt, hogy Isten, a világ Ura szemtől szembe szólt hozzá, kijelentette nevét, s azóta is szól csendes magányában, elmélkedései során. Hobábot láthatóan nagyon érdekelte, szemét összecsípve figyelte Mósze arcát, tekintetét, de közben mintegy magába süllyedt, saját belső hangjaival egyeztette össze a hallottakat. Mozdulatlan volt, még azt a legyet sem hajtotta el, ami széles homlokára szállt. Aztán is sokáig ült magába merülve, mozdulatlanul, mikor Mósze befejezte szavait.

- Mutasd a botodat - mondta végül röviden.

Mósze odaadta a botját. Hobáb figyelmesen nézte, forgatta, a rávésett jeleket tanulmányozta. Arca olyan volt, mintha kőből faragták volna. Áhítatos és szigorú, mint egy szoboré.

- A jeleket nem ismerem - szólt végül. - De annyit látok, hogy szent bot ez, még az ősöké lehetett, talán nem is emberi kéz műve. Kimondanád a nevet?

Feszült csend támadt. Hobáb is, Pinehasz is előrehajolt. Mósze habozott. Szemét behunyta, arca eltorzult, keze reszketőn fogta a botot. Hosszú percekig tartott, míg összeszedte magát és döntött. Ekkor azonban kisimult, fölragyogott az arca, szeme égett. Kiegyenesedett ültében, mintha megnőtt volna, egész testét belső tűz járta át. Suttogva szólt:

- Nem kerülhetem el, atyám, tehát kimondom. Miután Ő kimondta előttem, én is kimondhatom, ha szükséges. Az Ő neve... Já-hevah... - tagolta halkan, s mélyen meghajolt, homlokával érintette a szőnyeget. - Áldott legyen mindörökre!

Ismét csend lett. Csak a jövő-menő emberek lépései csikorogtak a homokban. Mindez azonban olyan távolian hangzott, mintha a sátor magasan a föld fölött lebegett volna.

- Kimondtad hát - dörmögött a főpap megilletődve. Öregségtől bütykös, nagy ujjai ezüstszakállát morzsolgatták, szemét behunyta, meg megint kinyitotta. - Ezt a Nevet nem ismerem, fiam. De ismerem a Név első részét, ismeri népem is. Hatalmas és erős isten, félelmetes mindenki előtt, bosszújától remegnek a hegyek sziklái, hangja megreszketteti a földet, s lángja az Egekig csap, viharban száguld és üvölt... Szövetségünk Istene. De a név másik részét nem ismerem. Magyarázd meg, fiam, hallgatlak.

Ekkor Mósze halkan, tömören megmagyarázta a Név második részét: a befogadó, a szerető, az ölelő, a tűrő, a megbocsátó, a szerelmes Isten értelmét, Hevahét, az Égi Asszonyét. Majd a két Név együttes értelmét tárta a főpap elé. Végezetül a Név egyéb értelmére is világosságot vetett: az időtlenül létező, időben megvalósuló, sohasem változó Isten misztériumára. A jelek számértékeit is megmondta, s kifejtette, hogy e számok az át nem léphető Kör szellemi őreinek titkos számai, fogadalma azonban tiltja, hogy többet is mondjon.

Mondanivalóit azzal zárta, hogy ez az Isten az Egy, az első megnyilvánulás, minden létező tőle származik, az Ő teremtménye, az istenek és istennők seregei is, akárcsak az örökkévalóságok, a "kerekek", amiken a teremtés száguld. Hozzá képest minden hiúság és semmiség. Láthatatlan, megfoghatatlan, érzékelhetetlen. A szavak meddők, ha Őt akarják leírni. Sem érzékkel, sem értelemmel meg nem közelíthető, csak megélhető. Ahogy ő élte meg a puszta magányában, mikor érzékeit eltompította a déli Nap forrósága, értelme pedig szunnyadt.

Amit mondott, sem Hobáb, sem Pinehasz számára nem volt érthetetlen. Hobáb maga is tapasztalt már ilyen, bár halványabb pillanatokat, hiszen arra törekedett egész életében, hogy magányos meditációi a legmagasztosabb lelkiállapotba emeljék. Pinehasz pedig anui tanulmányai során megtanulta azokat a testi-lelki gyakorlatokat, amiknek révén ez az állapot elérhető. De persze, egyikük sem jutott el oda, ahova Uszirszafi, a kiválasztott. Tudták, ilyen ember évszázadok alatt ha egy születik.

Azonban a főpap, bármilyen bölcs, tapasztalt, nagy tudományú ember volt, mégis a puszták fia. Hitt az istenekben, istennőkben, gonosz lelkekben, láthatatlan erőkben, de csak ha jelét adták létezésüknek. Mósze istenében sem kételkedett. Azonban mégis, mégis valami szokatlan, csodálatos jelét kívánta látni. Legalább annyit, hogy Uszirszafi a természet valami akármilyen csekély részén uralkodik istene segítségével. Vagyis ha mágikus erővel rendelkezik. Hiszen az ő istenénél alsóbb hatalmak kell hogy engedelmeskedjenek, s kell, hogy Uszirszafi a Névvel uralkodjék rajtuk!

- Fiam - mondta -, nálad kisebbek is meg tudják tenni, hogy a halott madár ismét életre keljen és repüljön, vagy hogy valamely talizmán segítségével megöljenek valakit, aki távol van. Te mit tudsz mutatni nekem? Legalább annyit tégy meg, hogy botodat változtasd kígyóvá. Ez nem nagy dolog, sokan megteszik itt is.

Mósze megdöbbent az öreg kenita szavaitól. Megdöbbent és elcsüggedt. Hát miért beszélt ő Istenéről, ha utálatos varázslást kíván tőle? Silány bűvölést, amilyet szerte a világon művelnek, Egyiptomban is, szemfényvesztők, kóklerek, csudamutogatók a szájtáti nép, az alamuszi papok, a tudatlan királyok bámulatára? Hát oda süllyessze Istent, ahol a botokból varázsolt kígyók fetrengenek?

Hobáb észrevette s megértette az Uszirszafi keblében dúló harag jeleit. De egy vonás sem rezzent meg barna, nyugodt arcán, nehézkes ujjai zavartalanul játszottak ezüstszakállában.

- Fiam - mondta nyájasan. - Jól tudom, hogy amit kívánok, nem méltó sem Istenedhez, sem hozzád, sem hozzám. Mégis érts meg. - Ujjával kimutatott a térségre. - Ott olyan emberek járnak-kelnek, akik a te Istenedet nem ismerik. Szegény, mindig rettegő emberek. Számba veszik a kedvező meg a kedvezőtlen napokat, figyelik a madarak repülését, s ha valamiért vissza kell fordulniok, inkább nem mennek sehova, úgyis szerencsétlenség érné őket. Ha szamaruk, tevéjük lába megbotlik, elhárító fohászt suttognak. Amulétet akasztanak újszülöttjeik nyakába, még az állatokéba is. Hiszen te is tudod, így van ez mindenütt. Mit szólsz tehát, ha követelik, mutasd meg Istened hatalmát a gonosz erők fölött? Magyarázol nekik, mint nekem, tevékeny meg befogadó erőkről, tűzről, és vízről, férfiúi teremtésről, női befogadásról, első Fényről? Kijelented, hogy nem nyilvánul meg a te Istened, azonban mégis megvalósul? Hogy nem az időben létezik, s mégis létezik? Ó, fiam, akkor vagy félve elkerülnek mint megszállottat, mint szent őrültet, vagy agyonvernek mint csalót. És Istened sohasem valósítja meg azt, aminek megvalósítására elhívott.

Mósze azonban nem hallgatott a bölcs atyára. Arca lángolt, szeme fénylett, homlokán kiduzzadtak az erek. Érezte, olyan düh ragadja el, amilyen a felügyelő agyonütésekor.

Fölpattant ültéből, mintha el akart volna rohanni. De megállt, földhöz vágta botját, s megvető hangon kiáltotta:

- Hát legyen úgy, ahogy akarod!

Nem egészen úgy értette, ahogy mondta. Vad indulatában oda akart vágni mindent, a bottal együtt. Ha Jáhveh ilyen feladatra szemelte ki, ha nem tudja mással, mint varázslattal, bűvöléssel szolgálni őt, ha le akarja süllyeszteni a bálványimádók, a mágusok, a szemfényvesztők, a kóklerek meg a szájtáti nép színvonalára, ha meg akarja alázni, ő egy lépést sem tesz. A "legyen, ahogy akarod" tehát nem Hobábnak, hanem Jáhvehnak szólt. Válasszon mást, küldjön el mást, tegyen, amit akar. Ő nem hordja tovább a botot. Hanem visszafordul, hazaüget szamarán Cipporához, gyermekeihez, Jethróhoz s nyájaihoz. És miután földhöz vágta a botot, valóban ki akart sietni a sátorból.

De mi történt?

A bot abban a szempillantásban tekergőző, fejét fölpeckelő, sziszegő kígyóvá változott. Mósze kővé meredve bámulta. Pinehasz fölugrott, hogy kitérjen a kígyó elől, ijedtében halkan elkiáltotta magát. Csak Hobáb maradt nyugodt és mozdulatlan. Szemrebbenés nélkül figyelte a kígyót.

- Emeld föl a farkánál fogva, s változtasd vissza bottá - mondta Hobáb.

Mósze most már alázatosan lehajolt, gőgje elszállt, mint a füst, csupán zokogó alázat maradt benne. Könnyei a torkát fojtogatták. Nem szólt, nem is szólhatott, hanem megragadta a kígyó farkát s fölemelte. Íme, bottá változott vissza.

- Nos, fiam, ennyi elég - mosolygott Hobáb. - Tartsd meg a botot, és járj vele békén Istened útjain. Amit Istened a te száddal kíván, megteszem. A kígyó igazi kígyó volt, a Tudás kígyója. Já jelképe, s a bot igazi bot megint. Istened neve hatalmas.

Fölemelte mindkét karját, szemét behunyta.

Mósze tudta, milyen hatalommal rendelkezik. Az esemény mégis megdöbbentette. Hát valóban megtehet mindent, amit akar? Más valamit tudni, s más tapasztalni! Most tapasztalta, hogy úgy játszhat a természet erőivel, ahogy akar. Ám érezte ennek veszélyeit is. Ha nem vigyáz, s a maga érdekében használja ezt az erőt, elveszett ember. Ha csak egyszer is letér a tökéletes önzetlenség útjáról, ha csak egyszer is uralkodik rajta saját dicsősége, ha csak egy embert is a saját szolgálatára akar kényszeríteni, méltatlanná válik a Név kimondására. Ahogy Isten megnyilatkozott előtte, ugyanúgy el is zárkózik. Lehet, hogy csodákat akkor is tud tenni a Név birtokában, az emberek bámulatát, hódolatát, engedelmességét, félelmét ki tudja csikarni, de ha mindez hiúsággá válik, a vége pusztulás. Kezében a bottal, amely akármikor kígyóvá változhat, ha akarja, sőt egyéb, sokkal csodálatosabb csodákat is tehet, éppúgy eltávolíthatja az embereket Istentől, mint ahogy hozzá vezetheti. Tudok bűvölni - állapította meg Mósze. - De hát erre való-e a Név? Nem tudnak-e mások is ilyen vagy olyan név segítségével, és mégis gonoszok? Nem, nem, soha hiába ki nem ejtem a Nevet! Csak végső esetben, csak az ő dicsőségére!

Ezután Hobáb nyájasan elbocsátotta őket.

Ámde Mósze csodájának egykettőre híre futott egész Kadesben. Mószét mindenki alázatosan köszöntötte, fejet hajtott előtte. Meghívták a tanácskozásokra, véleményét tisztelettel hallgatták, magyarázatait sűrű szakállsimogatások között elfogadták. Tetszett nekik, hogy olyan szerény, szűkszavú, tiszteletteljes. Tanultsága lenyűgözte őket. Éles ítélőképességét, rendíthetetlen igazságosságát bámulták. Uszirszafi-Mósze afféle magányos bölcs lett közöttük, Isten Embere, aki nem visel tisztséget, mégis uralkodik a puszta szavával. Ha megjelent szerény öltözetében, utat nyitottak neki, mintha egy sereg fullajtár futott volna előtte. Járását, arcát figyelték. Étkezéskor neki adták a bárány fejét, de még a szemét is.

Kaleb, Hobáb egyenesen kijelentették, hogy szívesen hozzáadnák valamelyik lányukat, akit éppen választ. A sátrak mögül vagy vízért menet fekete, villogó szemű, délceg járású lányok pillantottak felé. Mósze megtisztelőnek tartotta az ajánlatot, de ragaszkodott magányához. Mit is kezdhetett volna ezekkel a bolondos-buta kis leányokkal? Cippora visszavárta őt, Cippora volt az egyetlen, aki az idők kezdete óta társul szegődött hozzá az idők végezetéig, s még őt is el kellett hagynia Istenéért. Sem teste, sem lelke nem kívánta a szerelem játékait.

Régi szokása szerint el-elbarangolt a környéken, egyedül. Most is szerette a sürgő-forgó nép nyüzsgését. Csilingelő tevék, szamarak érkeztek, indultak, karavánok haladtak át az oázison, s pihentek meg egy-két napra. A pusztaságból különös emberek jöttek. Sokféle nyelv pergett a pálmák alatt: arab, foinik, amalekita, edomi, kenita, kánaáni, egyiptomi, kusita, arám... És ahányféle nyelv, annyiféle szakáll: fekete, vörösre festett, kékre festett, ezüstös. Nagy, bozontos mezopotámiai, hegyesre nyírt habiru. Bajuszos meg borotvált ajkak. Meg csupasz arcok is, mint az egyiptomiaké.

Meribat Kades olyanféle hely volt, mint az arabok Mekkája. És ahogy az ottani kultuszhelyeket, a Kaába-követ, a Zem-zem forrást, a bálványokat, maccébákat és épületeket egy nemzetség birtokolta, ugyanúgy itt a Lévi-törzs volt a birtokos. Nem jogilag ugyan, ahogy manapság értjük ezt a fogalmat, hanem az ősiség hagyományai alapján. Nem volt a lévitáknak sátraikon, ruháikon, használati tárgyaikon kívül semmijük. De éppen ezért tölthették be a közvetítő szerepét a népek között. Ők tartották fenn a Szövetség Sátrát, ezt a hatalmas, két részből álló bíbor-, vászon- és bőrépítményt, amely a világot ábrázolta szféráival, csillagaival, csillagjárásaival együtt. A négyszínű bíborfüggöny mögött ott állt remekbe készült állványán Já hétféle anyagból alkotott képe. Ott őrizték a jóslóeszközöket meg az ugyancsak jövendőmondásra szolgáló kis istenalakokat, a teráfokat. Ugyancsak ott voltak a régi szent edények: aranytálak, serlegek, füstölők s az istentiszteleti ruhák. A léviták abból éltek, hogy szolgálták istenüket, áldozatokat mutattak be, ünnepeket rendeztek, őrizték a Szövetség népeinek írásait, kalauzolták az idegeneket, sátrakat látogattak, tanácsot adtak, gyógyítottak, imádkoztak, amulétokat készítettek, olajba, vízbe nézve rejtett dolgokat, eseményeket láttak s közöltek, röviden: Já mindenesei voltak. Bebarangolták a pusztaságot is, híreket vittek-hoztak, üzeneteket adtak át. Abból az áldozati húsból, gyümölcsből, kenyérből, olajból éltek, abba a vászonba, bőrbe öltözködhettek, amit maguknak megtarthattak szolgálatuk szerint, vagy amit az önkéntes adományokból maguk közt szétoszthattak. Senki sem gyanúsította őket azzal, hogy a szívük ide vagy oda húz, ennek vagy annak az érdekében tesznek vagy nem tesznek valamit, hogy megvesztegethetők. A Lévi-törzs tagja akkor is Já szolgája volt, ha nem tevékenykedett az Ohel Moed vagy az oltár körül, hanem nyájat legeltetett a hegyekben, mesterséget folytatott, vagy éppen nem csinált semmit. Fiai Jákób s Lea fiainak vallották magukat s egész sor más nép rokonainak, testvéreinek. Éppen azért nevezték őket Lavjuknak, azaz csatlakozóknak, mert külön törzsi érdekeik, törekvéseik nem voltak.

Milyen törvények uralkodtak ezen a különös helyen?

Elsősorban időtlen vallási törvények, amiket még maguk az istenek nyilatkoztattak ki az embereknek. E törvények annyira mélyen gyökereztek a legkülönbözőbb törzsek tudatában, s olyan változhatatlanok voltak, hogy nem kellett bőrre, papírra írni, kőbe vésni őket. Így például mindnyájan az anyakecske tejében főzték meg a gödölyét, kövön morzsolt árpából sütöttek áldozati kenyeret a nagy tavaszi ünnepen, Niszan hó holdtöltekor bárányt ettek vörös boros, csípős mártásban, keserű füvet hozzá s kovásztalan kenyeret, ahogy valamikor, még a kőkorszakban táplálkozott az ember. Ugyancsak kőkéssel ölték meg az áldozati állatot. Istentiszteleten, ünnepen tiszta, fehér vászonba öltöztek, emlékezvén a korra, amikor még nem használtak festékeket. Áldozataikat a szabad Ég alatt, leginkább dombon vagy hegyen mutatták be. Körtáncot jártak az év némely éjszakáin. Tisztelték a vendégjogot: amíg valaki sátrukban, táboruk területén tartózkodott, biztonságban érezhette magát, akár barát volt, akár ellenség. A vándornak okvetlenül adtak szállást, az éhezőnek ételt, a szomjazónak italt. Széltében-hosszában hódoltak a vérbosszú törvényének negyed-, sőt hetedíziglen, de vigyáztak a kutak tisztaságára, képtelenség lett volna valamely ellenséges nép kútjait betömni, bemocskolni. A halottat, döglött állatot elföldelték, akárhol akadt útjukba. Tisztelték egymás isteneit, legföljebb elhurcolták őket győzelem esetén, de hát így volt rendjén, az isteneknek is el kellett ismerniök vereségüket. Ha a maguk választotta bírák valamely ügyet eldöntöttek, mindnyájan megnyugodtak benne. Vad, barbár, szegény, nehéz életű emberek voltak, de életüket szigorú szokások irányították.

Évszázadok óta ismeretesek voltak itt is Hammurápi, az istenkirály törvényei. A nagy uralkodó mindenütt érvényre juttatta csodálatos törvényrendszerét, s ez akkor sem ment veszendőbe, mikor óriás birodalma összeomlott, a meghódított országok és népek pedig leszakadoztak róla. A törvények élete igen szívós, akkor is ragaszkodnak hozzájuk, ha közvetítőjük évszázadok óta porlad, az istenek pedig, akik diktálták őket, visszavonultak szűkebb határaik közé.

Csodálkozzunk hát, hogy a Mószénak tulajdonított törvények gyakran meglepően hasonlítanak Hammurápi törvényeihez? Hiszen egész Kánaán, le a pusztákig, az ő uralma alá tartozott valaha, valóban a "négy égtáj" korlátlan királya olt.

Elég azonban annyi, hogy Mósze Meribat Kadesban nemcsak megismerkedett népének rokonaival, barátaival, ellenségeivel, hanem otthonra is talált köztük, részt vett életükben... Istenének hatalmát elfogadtatta velük; bár magát az Istent nem, hiszen még nem volt itt az ideje megismertetésének. Őt tisztelték, féltek tőle. Tervét elfogadták. Ez a terv pedig nem volt más, mint az Egyiptomból kihozandó nép eggyékovácsolása és felvétetése a Szövetségbe.

Mikor elbúcsúzott Kadestől, szívbéli barátokat s munkatársakat hagyott maga mögött. Hobábot fehér szamarára ültették, s Pinehasz, Kaleb meg mások társaságában elkísérte egy darabon. Majd megölelték, megcsókolták egymást, áldást mondtak a távozóra, jószerencsét kívántak neki, lelkére kötötték, hogy szolgáljon híradással. Ezt egyébként nem is kellett volna mondaniok, mert a hírek hihetetlenül gyorsan terjedtek a puszták fiai között. Karavánok, jövő-menő utasok, lógós katonák, szökött szolgák, kereskedők számoltak be a világ eseményeiről az esti tűz mellett. Így Uszirszafi is aligha cselekedhetett olyasmit, amiről egy-két nap alatt hírt ne szereztek volna.

Pinehasz szerette volna elkísérni Mószét a bányákba, majd Gósenbe is, de ő jobbnak vélte, ha marad. Minden eshetőségre, még az áruláséra is gondolnia kellett. Pinehasz pedig, mint egykori tanulótársa s szintén beavatott pap, testvére volt, benne tökéletesen megbízhatott.

Egyiptomban ekkor a két fogadott fiú, Szekaré meg Tutanchaton uralkodott. Már ha uralkodásnak lehet nevezni szánalmas kapkodásukat, torzsalkodásukat, gyámoltalanságukat. Horemhabnak elég munkát adott a belső rend megszilárdítása és fönntartása. Csapatait ki kellett vonnia Ázsiából, még a Szinájon levő bányákból is.

A nemrégen még hatalmas birodalom tehát összeroppant. A leigázott népek, vazallus országok most ugyanolyan szemtelenül gúnyolódtak rajta, amilyen alázatos hódolattal fetrengtek egykor Őistensége trónusa előtt. Adót már régóta nem küldtek. Fejüket magasra emelték, világbirodalomról álmodoztak, gazdagságról, fényről. A kiskirályok, hercegek, városfejedelmek mindenike világhódítónak tekintette magát. Egymással s egymás ellen szövetkeztek, hadjáratokat folytattak, városokat ostromoltak, és romboltak le, népeket tettek földönfutókká, gabonaföldeket égettek föl, nyájakat raboltak el... Aton gyermekei lelkes szabadságvágyukban pokollá változtatták a világnak e részét.

Egyiptom tovább süllyedt a nyomorúság útján. Az elűzött istenek s papjaik csúfos bosszút álltak elűzőiken. Mindent vissza! Vissza a birtokokat, vállalatokat, falvakat, bányákat Ámunnak. Vissza az elkobzott kincseket, alapítványokat és jogokat Ptáhnak, Hathornak, Eszitnek, Konszunak s a többieknek. Vissza az adókat, a szolgáltatásokat. Vesszen Aton egyháza, pusztuljon minden "keresztes". Végig az egész Nílus mentén harci kiáltás, bosszúlihegés, jajszó viharzott. Akik kosszarvat viseltek, halálra keresték a kereszt viselőit. Az eddig mellőzöttek kárpótolták magukat. De ezt már ismerjük.

Tutanchaton, a beteges, félénk gyermekifjú áthelyezte székhelyét Thébába, Eknaton gyönyörű új fővárosa kiürült. Kertjeit, tavait finom homokkal hordta be a sivatagi szél, oszlopai ledőltek, tetőzetei berogytak, köveit, gerendáit, mozaikcserepeit széthordták a parasztok. Erődítményei rablók, tolvajok, gyilkosok, csavargók, üldözöttek búvóhelyeivé váltak. A romba dőlt utcákon sakálok meg hiénák kóbor kutyákkal verekedtek, dögkeselyűk szállták meg a paloták romjait, denevérek ütöttek szállást szeméttel megtelt termeiben. Pusztulását a thébai Fehér Ház meg a sértett istenek papsága csak siettette. Hiszen az átkozott gonosztevő, a Gyűlölt Álmodozó, a hamis király székhelye volt, bűnök, csúfságok, istenkáromló élet fészke, pusztuljon hát mennél gyorsabban. És pusztuljanak vele mindazok családostul, nemzetségestül, akik hívei voltak. Mindenki, aki valaha támogatta a gyalázatos hazudozót romlásba vezető útján. Mindenki, aki megtagadta Ámunt vagy a többi isteneket. El velük, a Birodalom tönkretevőivel.

Míg Tutanchaton nevét megváltoztatva Tutanchámunra - hányan változtatták meg a nevüket ekkor nagy sebtiben! - Thébában székelt, uralkodótársa és "testvére", Szekaré vagy Szmenchkaré Zo'anba helyezte át székhelyét. Félő volt ugyanis, hogy akár Amurru és szövetségesei, akár Chatti, netán e kettő együttesen, rátámad a Deltára, föltámasztja a néhai hikszosz-birodalmat, s végképp tönkreteszi Egyiptomot. A határon ugyan ott álltak Horemhab csapatai, de ki bízhatott mostanában bennük? Új veszély is bukkant föl a partvidéken: peleset, azaz filiszteus beszivárgás fenyegette az egész Deltavidéket. Ez a nép, szigeteiről elindulva, itt csendesen, ott erőszakkal megvetette lábát a kikötők sorában, föl a foinik vidékekig. Szekaré pedig hősiesen elhatározta, hogy rendet teremt, az utolsó órában megmenti a Birodalmat a barbárok mindenféle fegyverkező hordáitól.

Fiatal, nyegle, konok férfiú volt Szekaré, éppen ellentéte a beteges, félénk, visszahúzódó Tutanchámunnak. Termetre arányos, arca csinos. Végtelenül tudott gyönyörködni önmagában, tükörbe nézegetni, forgolódni. Hidegen, uralkodóian mosolyogni, pattogni, rendelkezni, büntetéseket osztogatni, embereket fölemelni s váratlanul lesújtani. Eknaton olyan egyszerűen öltözködött, mint egy közkatona. Szekaré bíborban, patyolatban járt, arannyal borított, piros cipőt viselt. Eknaton megvetette az ékszereket, gyötrelem volt számára, ha csillogó-villogó királyi díszben kellett mutatkoznia. Szekaré rogyásig rakta magát ékszerekkel. Személyesen kutatta fel a kincstárak régi remekeit, s hosszas válogatás után akasztotta magára. Csillogott-villogott rajta a nyakék, karperec, fülönfüggő, bokaabroncs, gyűrű, lánc, násfa, övcsat. Ahová csak ékszert akaszthat, húzhat, köthet az ember, mindent elborított aranyaival, drágaköveivel. Szemét, arcát, körmeit festette. Amilyen nyomorúságos volt a Birodalom, olyan ékes-fényes volt ő.

Érdekes párhuzamosság figyelhető meg, fiam, az elmúlt állapotok s a mostaniak, az akkori személyek s a most szereplők között. Thébában Tutanchámun, Zo'anban Szekaré, mint annak idején Eknaton meg Mósze. Az egyik szelíd, visszavonuló, tehetetlen, a másik erőszakos, mozgékony. Az egyik víz, a másik tűz. De mégis mekkora különbség a hasonlóságban! Mintha ezek az emberek, ezek az állapotok torz tükröződései volnának amazoknak! Aton, a Nap lehanyatlott (bár mint magát a Napot megsemmisíteni nem lehetett), az árnyékok megnyúltak, a világ elborult, s megtelt a sötétség lopakodó, gonosz, kiszámíthatatlan démonaival. Amekkora a különbség Eknaton meg Tutanchámun, Mósze meg Szekaré között, Eknaton s Mósze viszonya meg az övék között, akkora volt a szakadék, amibe Egyiptom zuhant.

De hát miért nem avatkoztak az események folyásába olyan nagy egyéniségek, mint Tiy, a királyi Anya, Eye, a királyi főtanácsadó, Horemhab, a fővezér?

Nos, a királyi Anya is, a főtanácsadó férj is részesek voltak abban, hogy a világbirodalomnak világbirodalmi istene legyen. Gőgjükben, telhetetlenségükben segítettek egy mozgalmat, aminek le kellett volna győznie a hazai meg az idegen istenek egész seregét. Hogy amint egy úr van a földön, egy úr legyen a Mennyekben is. Igaz, ezt nem odaadó hittel cselekedték, ám annál gonoszabb. Eknaton így imádkozott: "Belélegzem az édes leheletet, ami a Te szádból árad. Szemlélem a Te szépségedet mindennap. Az a kívánságom, hogy szép hangodat halljam, mint az északi szélét, amely élettel ifjítja meg csontjaimat, így ifjítson meg a Hozzád kapcsoló szeretet. Nyújtsd ki kezeidet felém, amelyek a Te szellemedet hordozzák, hogy elvehessem, és általa éljek. Nevezz a nevemen mindörökké, s életem sohasem szűnik meg". Mert ő hitt, rendíthetetlenül hitt a csontjait megifjító életben, az örökkévaló szeretetben, abban, Aki nevén nevezi, s mindörökké élteti őt. De Tiynek is, Eyének is csupán érdek diktálta forma volt, hasznos eszköz a hatalom kieszközlésére. Igaz, mikor Eknaton komolyan vette, amit ők csak politikának szántak, szakítottak vele, igyekeztek annyi akadályt gördíteni útjába, amennyit csak tudtak, s titokban paktáltak az elkergetett istenek papjaival. Nagy részük volt benne, hogy a szerencsétlen fiatal király minden reménye összeomlott, s oly sok testi-lelki gyötrelem közben, Istenéhez az utolsó pillanatig ragaszkodva, az örök életbe vetett hittel, de keserű búcsúval az ajkán, idő előtt halt meg. Hát egyelőre jobbnak látták kerülni a nyílt beavatkozást a két árnyékkirály dolgaiba.

Tutanchámun nem sok vizet zavart, napjai gyermekes játékok és semmittevés közben teltek. Fiatal felesége, Anchsenpaaton, Eknaton vézna kis leánya, ugyanolyan gyermekes, ártatlanul ostobácska volt, mint ő. Egyikük sem kívánt mást, mint szép ruhákat, ékszereket, játékot, táncot, zenét, nyájas arcokat, kedves, engedelmes szolgákat, szép ünnepeket. Szekaré meg csak hadd tetszelegjen a nagy királyok pózában, legalább elvégzi a mocskos munkát, amiben sem a királyi Anya, sem Eye nem óhajtott részt venni. Ők csak éveken át gyűjtött kémjelentéseiket bocsátották rendelkezésére hallgatag Ámun-papok útján, s tétettek el az útból mindenkit, akit fölöslegesnek ítéltek. Igen, legyen csak az ő keze véres, vájkáljon a szemétben, rontsa el még jobban, ami már úgyis elromlott, tegye magát alkalmatlanná, átkozottá - s aztán pusztuljon mennél hamarabb.

Horemhab? Ő bizony sohasem gondolt rá, hogy király legyen. Birkózott a felszabadult romboló erőkkel, ahol s ahogy csak tudott. Igyekezett fegyelmet tartani züllő seregében. Fegyvereit Ámun föltámadt hatalmának megszilárdítására használta. Atonnal s egyéb istenekkel ugyan nem sokat törődött, akár barátja, a részeges orvos, de csak egy módot látott az ország állapotainak rendezésére: Ámun uralmának támogatását.

Ha azonban ő nem törődött is a tiarával, gondoltak rá mások. Egy szép napon a királyi Anya Eye társaságában fogadta, s érdemeinek elismeréséül fölajánlotta Baketaton kezét. Az öregedő katona szinte szédült a meglepetéstől. Hát lehetséges? Megkaphatja végül az elbűvölő hercegnőt, aki sok-sok éven át hidegen uralkodott a szívén, s aki miatt nem házasodott meg, bár népes családja lehetne, ami a korát illeti? Aki, mint egy távoli, gonosz csillag, ragyogott előtte, s betöltötte gyötrő sugaraival? Hiszen végül már nem is szerelem volt ez, hanem saját akaratának próbatétele, üldöző rögeszme, sértett hiúság, eltéphetetlen lánca a gyűlöletnek! Csaknem lehetetlen feladatokkal birkózott meg, hogy sarokba szorítsa a szép hercegnőt, s igent kelljen mondania. Tűrte Eye aljasságait, hízelgéseit, szövetségese volt, s naponta okádott e szövetség miatt. Kötéltáncot járt a szívének oly kedves király meg az oly utálatos Eye érdekei között. Elviselte a királyi Anya alattomos kémkedéseit és fondorlatait. Ó, nemcsak a Birodalomért! Ha őszinte akar lenni - s ő aztán őszinte volt! -, meg kellett vallania, hogy Baketatonért is. Most pedig elérkezett a pillanat, amikor az Anya s a mostohaapa együtt kínálják neki Baketatont!

De hátha a hercegnő tudtán, akaratán kívül? Hátha csak kecsegtető tét valami olyan cél érdekében, amit az ő ostoba elméje nem lát tisztán?

Csakhogy ezúttal nem így volt. Azaz így volt, de a hercegnő csodák csodájára nem tiltakozott. Feleségül ment Horemhabhoz. Már öregedett bizony, de azért szép volt, fürdők, dögönyözők, ruhatervezők, ékszerészek, festék- meg kenőcskészítők gondoskodtak szépségéről, nem hagyva említés nélkül, hogy maga is mindent megtett, s értett is hozzá. Hiszen egyéb célja nem volt az életben, mint szépnek lenni, szépnek maradni, hódolatot kelteni, uralkodni megközelíthetetlen, szinte már nem is földi testiségével. Gyermekkora óta erre használta minden képességét. Szép volt hát még most is. És a "szajha, akit még nem érintett férfiú", mint a koponyalékelő nevezte, életében először boldoggá tett valakit. Igaz, csak a nászéjszakáig tartott a boldogság, mert úgy összerugdalta, karmolta, úgy leköpdöste, gyalázó szavakkal, káromlásokkal úgy elhalmozta, vad sikoltozásaival úgy megszégyenítette a boldog katonát, hogy azonnal Szakkarába, állandó főhadiszállására utazott. De hát a házasság megtörtént. A korsót eltörték, a lakodalmi ünnepet megtartották, s ő a szépséges hercegnő férjének mondhatta magát. Megalázottságában nem is tudta, hogy a trónhoz vezető lépcső legmagasabbjára már fellépett. Tiy meg Eye nagy szeretettel vejüknek, fiuknak nevezték.

Ha csak futólag elemezzük is ezt a kort, föltűnik, milyen elasszonyosodás ment végbe Egyiptomban. Már Nebmaarén is a felesége uralkodott. Tiy példaképe Hacsepszut királyné volt, de bizony Nebmaare nem volt Tutmósze. Egyetlen fia, Eknaton nőiesen passzív, álmodozó, a szépségért rajongó, költői, művészi érzékkel megáldott érzelmi ember, külsejében sem mutatott sok férfiasságot. Nagy, lobogó szeme, húsos, finom ajka, széles csípője, vaskos lábszára, gyengéd, finom keze inkább nőre vallott, mint férfira, csupán lelógó, nagy álla volt férfiasan makacs. Apósa és mostohaapja vénasszonyhoz hasonlított. Ilyen volt a jelleme is: ravasz, korlátolt, erőszakos, alattomos, kapzsi, állhatatlan. Egyik utóda, Tutanchámun inkább leánynak látszott, mint ifjú férfinak. Ártatlan, nagy szeme gyermeki, szája puha, ívelt, arca finom, hangja gyenge, egy kissé mindig kérlelő. Szekaré meg csak hasonlítani akart igazi férfihoz. Karcsú, hetyke, pattogó mozgású, pergő szavú, erőszakos alakja torzképe a valódi férfinak. Húsos arcán, vékony ajkán egy férfivá varázsolt nő vonásai lappangtak, ahogy a fává varázsolt mesebeli leány megmutatkozik a fa alakjában. Szeme hidegen zöld, mint egy ékszer. Álla kerekded, érzelmes, de álnok. És olyan nagy volt a fara, akár egy eunuché vagy pederasztáé, noha nem lehetett annak tekinteni, hiszen felesége, Eknaton leánya, Meritaton mellett még vagy ötven válogatott nőt tartott háremében, s azokat is újakkal csereberélte, ha rájuk unt; vagy éppen azért? Könnyű belelátni olyan egyszerű, bár sokoldalúnak mutatkozó ember lelkébe, amilyen Szekaré volt.

Persze gyűlölte mostohatestvérét és sógorát, Tutanchámunt, csupán, mert volt. Mert élt. Mert a király örökbe fogadta, méghozzá előbb, mint őt. Bezzeg ha őt választotta volna elsőnek, nem került volna sor másodikra. Az a hülye, vízfejű kölyök: első! És ő, ő, az igazi, uralkodásra termett férfiú, második! Csak akkor vette elő Aton nyavalyás őrültje, mikor maga is belátta, hogy rosszul választott. Igen, Tutanchámun még neki sem volt jó. Mit akar hát Thébában? Miért nem rugdalják le a trónról? Miért viseli a tiarát az a tökfej, mire való a kezében a korbács meg a pásztorbot? Hiszen csak játék a számára. Ilyen súlyos időkben, ennyi, ekkora gondban, mikor erős kézre, gyors, éles, határozott értelemre, akaratra volna szükség, ott tétlenkedik egy taknyos kölyök, egy vízfejű, nyafogó, nyűgös senki. Ő pedig, Szekaré... Hát igen, csodálta, hogy Eknaton intézkedéseit még ma is tiszteletben tartják, nem teszik félre a kölyköt... Mire valók az orvosok? Hiszen a fiú nem is egészséges. Felesége bizonyosan még ma is szűz. Miért tartják a koponyalékelőket? Miért rendelkeznek a papok akkora hatalommal? Ilyen senkit eltüntetni annyi, akár egy békát. Jó, szépen el is temethetik, elsirathatják, gyönyörű halotti lakásba helyezhetik, egy-két nap múlva senki sem emlékszik rá. De hát, úgy látszik, őrá akarják bízni ezt a mocskos ügyet. Mint a többit is. Hát Szethre s minden seregére mondja, meg is teszi. Nem hátrál meg, félrerúgja azt a hullát, vagy átlép rajta, ha másképp nem lehet első és egyetlen. Igazi király. Akire az országnak szüksége van. Aki a nagy Tutmószékhoz méltón ismét világhatalommá teszi Egyiptomot.

Az első pillanattól fogva szorgosan készítette útját a saját kizárólagos uralmához. Emberek százait, ezreit vetette börtönbe, ítélte halálra egyetlen kézlegyintéssel. Míg eddig a helyi bíróságoknak is vagy hat fokozatuk volt, ő előkelő személyek ügyében is maga döntött. Kihallgatásokkal, tanúkkal, jegyzőkönyvekkel, jogtanácsosokkal, eskükkel, próbákkal nem vesződött. Férfi volt, a határozottság embere, vállalta a felelősséget. Birtokokat kobzott el, falukat kergetett széjjel. Tízezreket küldött bányákba. Az isteneket elhalmozta ajándékokkal, javadalmakkal, alapítványokkal. A thébai Ámun-templomnak Szíriában elveszett kilenc faluja helyett kétszer annyit adott a Nílus mentén. Zo'ani palotájában olyan fényűzést fejtett ki, olyan dáridókat, dorbézolásokat rendezett, hogy róluk beszélt az egész ország. Visszaadta a királyi udvar régi fényét, mint mondta. Nem utolsósorban azért, hogy elhomályosítsa a thébai udvarét.

Míg ilyeténképpen folytak a dolgok, a sok bajhoz újabbak is járultak. Hiszen a baj sohasem jár egyedül, gyökerei egy tőbe torkollnak a mélyben. A baj valójában mindig csak egy, de megnyilvánulásai sokfélék. Ahogy a bőrpoklosság ütközik ki a test minden részén.

Először is marhavész tört ki a Deltában. Hiábavalónak bizonyult áldozás, füstölés, tűzzel való tisztítás, gyógyító füvek etetése, főzetek itatása, a leghathatósabb módszerek is csődöt mondtak. Rövidesen úgy kipusztult a szarvasmarha az egész Delta-vidéken, hogy mutatóban sem maradt. A csapás elterjedt a Nílus mentén is csaknem az első kataraktáig. Amilyen boldogok voltak a parasztok meg a birtokosok az új uralom kezdetén, annyira elkomorodtak most. Alkalmasint a megsértett Aton bosszúja volt ez, vagy a halott Eknaton lelkéé, akinek nevét kivakarták minden emlékből.

A haragos Isten - mert ilyennek látták a tudatlanok - ezután újabb figyelmeztetést intézett Egyiptomhoz. A Nílus vizének megvörösödése, azaz "vérré válása", mint a nép mondta, ami csak a nyár kellős közepén szokott bekövetkezni, most váratlanul, éppen tél végén köszöntött be. A víz ilyenkor előbb zöldes lesz a darfuri mocsarak poshadt vizétől, ihatatlanná, sőt károssá válik, majd megtisztul, s megint iható. Ezután tíz-tizenkét nappal válik olyan vörössé, mintha vérfolyam hömpölyögne partjai között. Ijesztő látvány ez, érthető, hogy a lakosság félelemmel nézi. A folyamágyból csatornák ezreinek hálózata lepi el az egész országot, mintha az emberi faj minden vérét belecsapolták volna. Ez már nem ártalmas, sőt egészséges, de képzeld el, fiam, az egyiptomiak borzalmát, mikor ilyen szokatlan időben, ilyen váratlanul történt a megszokott esemény. A legöregebb emberek, a legrégibb írások sem tudtak ilyesmiről. Vajon nem iszonytató csapások bekövetkezését jelzi-e a vérré változott folyó? Nem egy hamarosan elkövetkező vérfürdő hírnöke-e? Ó, hatalmas istenek, könyörüljetek! Mindnyájunknak meg kell halnunk, még az ártatlan csecsszopóknak is? Aton, irgalmazz, Ámun, segíts, Szeth, kegyelmezz! Élni akarunk, élni! Gyönyörködni a Nap fényében! Nem akarjuk a Halottak Országának Napját látni!

Ha reménykedtek, hogy a marhák pusztulása s a vérözön jelei után végre elkövetkezik a megnyugvás, a bocsánat és a virágzás ideje, nagyon csalódtak. A vérré vált vízzel egyidejűleg úgy ellepték Egyiptomot a békák, hogy még a házakba is beugráltak, az ágyakba is betelepedtek, az ételekbe is belemásztak. Estétől hajnalig fülsiketítő, észbontó, elviselhetetlen brekegés, ungatás, rityegés, nyekergés kardala zúgott, átkozott kardal, alvilági vizek s mocsarak lakóinak rettenetes zúgása. Ahová az ember lépett, ahová nyúlt, ahol leült, békák, békák tömege hemzsegett. Kicsiké, mint a babszem, nagyoké, mint egy-egy kő. Ennek persze így kellett lennie, ha már ilyen váratlan időben változott vérré a Nílus.

Továbbá mindezekből az is önként következik, hogy a szúnyogok s mindenféle mocsári rovarok tűrhetetlenül elszaporodtak. Azt lehet mondani, fellegekben rajzottak mindenütt. Ahogy a zöld, majd a vörös áradat békapeték s -porontyok milliárdjait sodorta a Deltáig, úgy szállította a szúnyoglárvák mérhetetlen tömegeit is. Érthető, hogy ahol sok a pocsolya, sok a szúnyog. És ahol sok a szúnyog, sok a béka. De hát hogyan? Máskor nem volt ez így, évezredeken át? Nem, mert most a télvég aránylag hűvösebb időjárásakor a vörös áradás kezdődött, békáknak, szúnyogoknak kedvező körülmények között. Volt hát annyi szúnyog, hogy az élőket halálra, a haldoklókat életre csípték. Behatoltak az ember orrába, fülébe, szemébe. A szegény, kis gyámoltalan gyermekek teste olyan volt, mint a bőrpoklosoké. Mindenki álmatlanul fetrengett ágyán, az éjszaka csendje (már ha a békabrekegés gyalázatos kórusa csendnek mondható) megtelt a kegyetlen vérszívók zümmögésével, az emberek már úgy érezték, mintha az agyuk zúgna. A szerencsétlen barmok pedig bőgve rohantak világgá gyötrelmeik miatt, amiket az orrukba, szemükbe telepedő szúnyogok, a zúgó bögölyök és legyek kínzásaitól szenvedtek. Hogy a szúnyogok meg a pőcsikek mennyire meg tudják vadítani az állatot, mindenki tapasztalta már. Még a szelíd marha is világgá képes futni, hát még az érzékeny ló, az indulatos szamár, a dühös teve! Mint szüntelenül suhogó korbács hajszolta Egyiptom állatait ez az ellenállhatatlan invázió. Lesoványodtak, tönkrementek tőle, még meg is döglöttek. A kolumbácsi légy csapása semmiség ahhoz képest, ami Egyiptomban történt. Ember-állat élete pokollá vált, nem is válhatott mássá, hiszen ember és állat léte szorosan összetartozik.

Föltámadt ezek után a délkeleti szél, s előidézte azt a sötétséget, ami a Szentírás meg a hagyományok szerint három napig takarta gyászos leplébe Egyiptomot. Chamszinnak nevezik ezt a szelet az arabok, március-május között szokott uralkodni mintegy ötven napig, de persze nem mindig egyforma hevességgel. A sivatagból fölkavart lisztes porral úgy megtelíti a levegőt, hogy piszkosbarnává vagy violaszínűvé válik. A forró, száraz levegő aztán úgy elpárologtat s fölszív minden nedvességet, hogy a tömlők kiszáradnak, a saruk, bőrövek összetekerednek, az ember bőre ég a forróságtól, mintha parázson perzselnék. A homály pedig egyre nő, nő, végül alig lehet néhány lépésnyire látni. Jaj annak, akit ez a forró szél úton talál! Egész karavánok, katonai csapatok merültek el már a sűrű homokködben, a finom por szemfödele alatt örökre. Gondolj csak Kambyszesznek az Ammon-oázis lakói ellen küldött hadseregére, amely a Chibis-oázis, jelenleg el-Chargeh és az Ammon-oázis, jelenleg Szivah között nyom nélkül eltűnt, mint Hérodotosz írja. (Csak nemrég fedte fel e nyomokat a magyar Almásy s a német von Esch.) Így veszett el a múlt század közepén egy harmincezer muzulmánból álló zarándok csapat nagy része is. Jól jellemzi a Szentírás ezt a sötétséget, mikor ezt mondja: "Oly sűrű vala, hogy megtapintható."

Még normális körülmények között is úgy szitál a sivatagi homok Egyiptomban, hogy az utakat folyton söpörni, sőt kotróekékkel is tisztogatni kell. Az épületeket védőfalakkal övezik, de még így is el-elmerül benne a húsz méter magas Szfinx. Hogy mi minden szunnyad a homoktenger mélyén, arról sejtelmünk sincs. Egy egész Atlantisz! Hát még a chamszin porfellege micsoda csapás. Behatol a házakba, mindent elfed. Nincs olyan finom rés, amin be ne szűrődnék. Nincs olyan szorosan záródó ajtó, ablak, amin a konokul sivító szél be ne fújna. Ember-állat zihál. Az utcák kihalnak. A tevék a földre fekszenek, nyakukat elnyújtják s bőgnek. A sötétséget markolni lehet. S a kihalt, lihegő világ fölött vörösen gurul a Nap el-eltűnő korongja.

Ekkor aztán kiszáradtak a vékonyabb csatornák, eltűntek a szúnyogok meg a legyek, elnémultak a békák... Egyik csapás megszüntette a másikat. Csakhogy újat is hozott. Sáskajárást. És amit megkíméltek a homokfelhők, azt letarolta a sáska.

Nézd ezt a barnás-zöldes, hártyásszárnyú állatot. A rovarok világa rettenetes, hiányzik belőle minden emberi vonás. Más rendszer, pontosan szólva: más téridő-görbület. De a sáska még ebben a riasztó, kegyetlen, hideg rovarvilágban is iszonytató. Feje, mint a paripáé, csakhogy nincs benne tűz, mint azéban, hideg, mint a jégkristály. Óriási állkapcsa rág, rág, szüntelenül rág, mindent, ami megrágható. Izmos, acélos combjai erős ugrással dobják a levegőbe, aztán a szélre bízza magát. Sok milliós seregben vándorol, mégis egyik sáskának a másikhoz semmi köze. Tökéletesen a saját egyéni életét éli, igaz, hogy nincs köztük semmi különbség. Nincsenek vezéreik, őreik, nem élnek családban, a közösségnek semmi nyoma. És mégis együtt járnak be óriási távolságokat, tarolnak le mezőt, rétet, erdőt, kertet, nem hagyva mást, mint puszta torzsot, csupasz ágat, földig tarolt pusztaságot.

Egyiptomban a sáska nem ritkaság, bár pusztításai nem voltak gyakoriak. Így első Amenemhet, a tizenkettedik dinasztia megalapítója fiához, Első Uszerteszenhez intézett Intelmeiben ama csapások között, amelyek Egyiptomot meg szokták látogatni, a sáskákat is megemlíti, s pusztításukat a forradaloméhoz vagy a Nílus áradásának elmaradásához hasonlítja.

Együtt volt hát minden: az ázsiai országok elvesztek, s velük a gazdag adók is. Belső háborúság, egyenetlenség, zűrzavar marcangolta a társadalmat. Rendetlenné vált a Nílus szintjének mérése, elmaradtak a pontos jelentések, a följegyzéseket csak úgy-ahogy tartották nyilván, a korai zöld, majd a vörös áradat váratlanul érte a csatornák felügyelőit. (De meg mással foglalkoztak ők most: árulkodással, besúgással, bosszújuk betöltésével, irigységük jóllakatásával vagy a saját bőrük, kenyerük mentésével.) A korai áradás meghozta a szúnyogokat, legyeket, békákat. A tavaszi napéjegyenlőség forró vihara a sötétséget s a porfellegeket. Meg a sáskákat. Ezzel aztán teljes is volt a szörnyű csokor.

Nem volt teljes, nem is lehetett. A Talmud azt mondja, hogy Isten elküldte pusztító angyalainak milliárdjait, hogy öljenek meg Egyiptomban minden élőt. Persze, ezek az angyalok olyanok voltak, amilyen a művük. Pestisjárvány támadt előbb a Felső-Birodalomban, azután szerte az egész országban. Ahol annyi a szúnyog, a légy, ahol olyan nagy az ínség, mint ekkortájt Egyiptomban volt, csoda, ha pestisjárvány nem üti fel a fejét. A halál angyalai láthatatlanul, a forró levegőben szállva, megérintették az embereket, s azok dideregve, izzadva, elkékülő ajakkal, szederjes arccal összeestek. Ki utcán, ki hajón, ki házban, mezőn vagy halászat, madarászat közben a Nílus nádasában. Nem válogattak szegények és gazdagok, nemesek és rabszolgák, papok és katonák, csecsemők és vének, férfiak és nők, négerek és igazi egyiptomiak között. Besurrantak a paloták pompás hálószobáiba, s a szeretője karjában elaléló fiatalasszony egyenesen a halálba hanyatlott. Átlebegtek a hűvös teraszokon zenét hallgató, bort iddogáló előkelők társaságán, s míg egy úr vidáman nevetett, szomszédja lezuhant a padlóra, serlegét kiejtette görcsös ujjai közül, szürke arcán eltorzult a mosoly. Elsuhantak a Nílus fölött, s a halász kifordult csónakjából, várta már a krokodilok tátott állkapcsa. Besurrantak a parasztházba, nyálkás ujjukkal megérintették az anya emlőjét szopó gyermeket, és a csecsemő tátott szájjal, szeme fehérjét kifordítva, utolsó nyögéssel hullott le az életadó mellről. Anyja ráborult, zokogott - s meghalt ő is. A halál angyalai megölték a szálas, fiatal férfit, miközben ökreire jármot tett, hogy a mezőre induljon - s ott esett össze a bámuló jószág mellett. Terhét cipelte a meztelen rabszolga, egy intés, a teher lezuhant, maga is mellé borult, gazdája hiába várta, szidta, amíg ő is el nem némult örökre, s hasonló nem lett rabszolgájához a halál egyenlőségében.

Rettenetes siralom ez, elviselhetetlen szörnyűség. Sem a zo'ani, sem a thébai Palotát nem lehetett elzárni a kegyetlen "angyalok" elől. Behatoltak oda is a festett oszlopok közé, végiglengtek a folyosókon, teraszokon, galériákon, szobákon anélkül, hogy a tükörfényes padlókat érintették volna. Áthatoltak az illatos füstön is, amivel az isteni család védekezett ellenük. Semmibe vették az áldozatokat s az amulétokat. Nevettek a varázslatokon. Itt is, ott is összerogyott az előkelőség, egy szép asszony, egy őrt álló katona, egy rabszolgáló, válogatás nélkül. Rettenet és pánik uralkodott mindenütt.

Ha sorozatos szerencsétlenségek sújtanak egy országot, az emberek szüntelen azt kutatják-firtatják, ki, mi lehet az okuk. Az emberi természet pedig olyan, hogy a csapások okát nem önmagában, hanem másokban keresi. Azokban, akiket gyűlöl, akiket irigyel, akiktől fél. Mondogatták, majd kiáltozták Egyiptomban is, hogy minden bajt az idegeneknek, a dögvészeseknek, a bőrpoklosoknak köszönhetnek. Az ő átkozott isteneik előbb megnyomorítják Egyiptomot, azután kipusztítják, hogy végül bevonulhassanak a Kettős Birodalomba, s megalapíthassák a maguk uralmát. Gonosz mágusok szivárogtak Egyiptomba, elsősorban Koszembe, barbár ázsiaiak, iszonytató varázstudományuk előtt meg kell hátrálnia Egyiptom minden tudományának. Áldozatok, istenek, papság, tudósok, orvosok, bölcsek, talizmánok, imádkozások, füstölések, ráolvasások: haszontalanok. A puszták és sivatagok, a kopár, idegen hegyek varázslói fölemelték pálcájukat Egyiptomra, ráküldték pusztító démonaik seregét, s most mindenkinek meg kell halnia. Nem Aton és nem Eknaton sértett lelke nehezedik a népre, ők csupán tétlenek. Hanem az idegenek fekete lelkeinek, a föld alatti lakóknak csontkeze. Mindnyájan elvesznek! Nincs többé remény, nincs öröm, nincs vigasság. Vesszenek a héberek, a habiruk, a góseniek, vesszen minden idegen! Föl kell koncolni apraját-nagyját, karóra, fára, falra velük! Tapossák ki a beleiket, ne irgalmazzanak az anyaméhben sarjadó magzatnak sem, a tehetetlen véneknek, a szüzeknek s a nagyanyáknak sem! Mindenki az ő cinkosuk, aki nem tisztavérű egyiptomi. Meg kell vizsgálni, kik a körülmetéletlenek s pusztuljanak! Még házaikat is le kell égetni, a jószágaikat is megölni, a gyümölcsfáikat is kitépni, a vetéseiket is letiporni. Vagy ők, vagy mi, nincs más választás!

Mindez érthető és természetes volt. Különösen mert híre terjedt, hogy Gósen lakosai között nem dühöng a döghalál. Valóban nem is dühöngött. Ez csoda lett volna, ha ott is annyi lett volna a légy meg a szúnyog, mint máshol. Nem fenyegette a sivatagi homok halálos ölelése sem. A pusztulás angyalai is elkerülték tehát.

Egy pillanatig se tulajdonítsd e rettentő csapásokat Mószénak, Aharonnak vagy Jahvehnak, az ő istenüknek, fiam. Vakmerő rágalom s káromlás lenne ez. Jahveh minden ember istene, minden létező az Ő teremtménye, mindenki az ő édes gyermeke. Micsoda gyalázatosan emberi elképzelés, hogy Jahveh egyfelől csapásokkal sújtja Egyiptomot, csak hogy eleressze szolgáit, a hébereket, másfelől megkeményíti a király szívét, hogy ne engedjen, s újabb csapásokat vonjon a maga s ártatlan alattvalói fejére. Hogy míg egyik népét biztatja, simogatja, a másikat kegyetlen talpa alá tapossa. Jahveh a héberek megszabadítását rábízta kiválasztottjára, Mószéra, ő pedig semmit sem tett, ami Jahveh lényével ellenkeznék. Ami Egyiptomban történt, nem volt csoda, hanem az emberi lelkek állapotának, ember és természet kapcsolatának egyenes következménye. Mósze megvetette a csodát, mint mindenki, aki Isten Emberének nevezheti magát. Irtózott a varázslatoktól is. Olyan szellemi Istennel találkozott, aki nem ábrázolható képben, szóban, írásban, aki nem fogható meg emberi módon. Hát elképzelhető, hogy midőn a legsüllyedtebb s legárvább népet vissza akarta vezetni az Ígéret Földjére, vörös áradattal, békákkal, szúnyogokkal, marhavésszel, homokviharral, sötétséggel, sáskajárással, pestissel gyötörjön egy másik népet egy silány király megtörése végett? Hogy mikor e király szíve végre meglágyul, Jahveh ismét megkeményítse azt - a saját dicsőségére? Fiam, kedves tanítványom, soha, soha Mósze ilyen istent nem szolgált volna. Leköpte, kinevette volna ezt az istent. Jobb isteneket is megtagadott, semminek nyilvánított. Elképzelhető, hogy ilyen eszközökkel szolgálta volna Jahveht? Ó, nem, nem, százszor is nem! Hazug, álnok és hitvány minden magyarázat, ami ilyen világításba helyezi Mósze Jahvehját, Jahveh Mószéját.

Az meg nevetséges ostobaság, hogy Aharon kinyújtotta botját, s íme, sorra bekövetkeztek a csodálatos, siralmas események. Aharonnak csak olyan botja volt, mint akárki másnak. Atyjától örökölte. Aharon szelíd, csendes, kissé nehézkes, igen jóindulatú ember volt, hogyan is vetemedett volna ilyen szörnyűségre. Hogyan merte, tudta volna megtagadni testvérét, Mószét? Nemcsak őt. Hanem atyját, Amramot, a főpapot is?

Vessük hát el ezeket a hitvány koholmányokat mindörökre, fiam.

Országának állapota miatt Szekaré hol tomboló kétségbeesésbe, dührohamokba, hol fásultságba, csüggedésbe, majd tevékenységi lázba zuhant. Tanácsadói ellentétes véleményeket mondogattak, csalóka reményeket hangoztattak, hízelgésekkel nyugtatták, mert féltek tőle. Hazudtak vagy hallgattak.

Most pedig fordítsuk el figyelmünket Egyiptomról.

Hagyományaink szépen mondják el, hogy míg az Örökkévaló Mószéhoz szólt az égő csipkebokorból, hangja két hanggá különült. Az egyik ezt mondta Mószénak: "Eredj, és szabadítsd meg népemet!" A másik így szólt Gósenben, a szolgaság földjén Aharonnak ugyanakkor: "Kelj föl, s menj ki a pusztába!" Aharon pedig így is tett.

Elbúcsúzott feleségétől, két fiától, anyjától, nénjétől s elindult. Az ismerősöktől, rokonoktól nem köszönt el, mert titkon indult. Valljuk meg: szökött! Éppen torkig volt már azzal az élettel, amit neki, a főpap fiának, a szabad embernek kényszermunkában kellett töltenie. Ebben az időben pedig, mikor Zo'anban székelt Szekaré, az állapotok tűrhetetlenekké váltak. Aharonnak ismét Patumba kellett vonulnia téglát vetni, agyagot taposni. Amennyit könnyített Mósze a héberek sorsán, annyit nehezített rajta az új király.

S Aharon a szívében unszoló Hangra hallgatva, fölkerekedett, a Szináj-félszigetre menekült.

Mind a ketten elindultak hát: Mósze Kadesből, Aharon Gósenből. Találkozniok kellett az úton, ezért van írva: "Szeretet és igazság találkoznak, jog és béke ölelkeznek". Mert Mósze lett az igazság, Aharon a szeretet, Mósze a jog, Aharon a béke!

Fárán sziklahegyei között találkoztak, a három bánya egyikének közelében. Mósze egyenesen oda indult, Aharon pedig ott keresett búvóhelyet a sok bányamunkára hurcolt héber s mindenféle egyéb "bőrpoklos" népség között. Egyiptomi katonaság már hírből sem volt itt, de a bányákban azért dolgoztak, dolgozniok kellett. A felügyelők nagy része ugyanis nem tért vissza Egyiptomba. Oly görcsösen ragaszkodott a hivatalához, hogy bánya meg rabszolgák nélkül élni sem tudott volna. Úgy-ahogy folytatta hát a munkát a saját szakállára, a kibányászott malachitot, zafírt, rezet s egyéb értékes termékeket Edomba, Arábiába, Foinikiába adta el. Mindenüvé, ahova lehetett. Kereskedők jöttek a világ minden tájáról, megrakták tevéiket, arannyal, ezüsttel fizettek. Amit pedig nem lehetett eladni, raktárakban várta Egyiptom hatalmának, vele együtt a király csapatainak, felügyelőinek, kincstárnokainak, írnokainak visszatérését. Ők meg, a hűséges tisztviselők, a dicséretet, a kitüntető aranyláncot s magasabb hivatalt várták. No meg sokan úgy vélekedtek, hogy miért ne csikarjanak ki a föld mélyéből mennél többet, amíg lehet, a maguk zsebére. Jó üzlet volt ez, jobb, mint odahaza tűrni a bajokat s a két tehetetlen uralkodó szeszélyeit. Ha jól megszedték magukat, gondolták, majd kinéznek valami békés helyet, például egy kikötővárost, ahol úri módon lehet élni, s a szerzett tőkét gyümölcsöző vállalatba fektetni.

Így jóformán kisajátították a bányákat. A kényszermunkásokat szökött katonák, afféle zsoldoskülönítmények segítségével tartották kordában. Kezdetben a három nagy bányavidék külön-külön dolgozott egymás mellett és egymás ellen. Átkos versengés fejlődött ki ebből: leverték az árakat, a bányatulajdonossá előlépett felügyelők minden elképzelhető módszerrel igyekeztek kitörni egymás nyakát. Ám végre is megértették, hogy ez a helyzet tarthatatlan. Ezért aztán tanácskozásra ültek össze, s megesküdvén minden istenekre, szörnyű átkokat mondva arra, aki a megállapodást netán megszegné, megegyeztek a közös munkában. A három bánya élére egy félhéber-félegyiptomi felügyelőt választottak, elkülönítették a malachit, a zafír meg az egyéb drágakövek értékesítését a rézétől, ónétól, megszabták az árakat, közösen gondoskodtak a katonák fizetéséről, a munkások élelmezéséről... Így aztán a bányászat tovább virágzott a zavaros időkben is.

A fáráni bányákba menekült hát Aharon, s beállt munkásnak. Könnyen megtehette. Mióta elapadt a király által küldött kényszermunkások áradata, a rabszolgák ára siralmasan emelkedett. Hát nem válogattak az emberekben. Aki jött, nem kérdezték, honnan, miért hordta el az irháját, kicsoda-micsoda, hanem beírták, s munkára alkalmazták. Jobb helyet kaptak persze, mint a rabszolgák meg a büntetésből ide küldött kényszermunkások, ellátásuk is jobb volt. De könyörtelenül ledolgoztatták a vállalt esztendőket, ha pedig valaki odább akart állni, zsoldosaikkal kézre kerítették, s most aztán mehetett a föld gyomrába, mint akármelyik rabszolga.

Így álltak az ügyek, mikor Mósze a munkások lakótelepén megjelent. Magas, sziklás, kopasz hegyek közé ékelt falu volt ez, csupa egyforma, háttal összeépített kis ház, hogy megtakarítsanak egy-egy falat. A házak keskeny, nyílegyenes utcákra nyíltak, amelyek úgy keresztezték egymást, mint a sakktábla kockái. Minden házacska előtt tenyérnyi udvar, egy-két silány pálma vagy még az sem. Folyton mekegő kecskék árválkodtak az udvarokon, rágták a tikkadt gazt, falevelet, fakérget, görhesek voltak, mint azok a meztelen gyermekek, akik a porban csúsztak-másztak, meg az utcákon kergetőztek fülrepesztő zsivajjal. Rettentő lárma volt itt hajnaltól késő estig. A kecskék bőgtek, a gyerekek ordítoztak, sírtak, az asszonyok veszekedtek, átkozódtak, gyermekeiket verték. Héber, egyiptomi meg mindenféle habiru szavak keveredtek össze, s alakultak önálló nyelvvé, a bányatelepek zagyva népének közös nyelvévé.

Reménytelen világ volt ez. Mégis akiknek családját ötven-hatvan évvel ezelőtt hurcolták ide, amolyan arisztokrata réteget alkottak, úgy viselkedtek, mint az előkelőségek, lenézték a később jötteket, szigorú szokásaikból nem engedtek. Maguk választották csoportvezetőiket, ez a szabadság illúzióját táplálta szívükben. Ősi vallási törvényeikhez ragaszkodtak, istentiszteleteket tartottak, áldoztak, ünnepeiket a nagy egyiptomi ünnepeken ülték meg. Néhány lévita család itt is hagyományos összekötő kapocs hivatását töltötte be, akár Kadesben vagy Gósenben.

Asszonyok, gyerekek csoportosultak Mósze körül, mikor szamarán megérkezett, s bámulták, mint valami Égből szállott csodalényt. Silány életük végtelen unalmában nagy esemény volt az idegen fölbukkanása s méghozzá szamáron. Ni, milyen furcsa ember, szakálla nyíratlan s bajusza is borotválatlan. Milyen idegenes a ruhája. Milyen ékes botot tart a kezében. S milyen büszkén ül szamarán, milyen szép az arca, elbűvölő a tekintete. Láttatok már ekkora szemet? És ilyen ragyogó sötétet? Ugyan ki lehet, mit akarhat itt? Csak nem valami elűzött király? Egyiptomból menekült herceg, aki álruhában, elváltoztatott képpel bolyong a világban? Ki vagy, tiszteletre méltó idegen, honnét jössz, kit keresel itt?

A szamár megállt, félénk, kíváncsi kérdések zúdultak Mószéra. Ő a nép Vénei után érdeklődött, vagy olyan elöljáró iránt, akivel fontos ügyben beszélhet. Az asszonyok rögtön, egymást túlkiabálva ajánlkoztak, hogy elvezetik egy Téti nevű férfiúhoz, az mindent megmond, ismeri a távoli bányák elöljáróit és Véneit is. Mindenkit ismer, még írni, olvasni, számolni is tud! Mósze kiválasztott egy rongyos, kócos fiatalasszonyt, vezesse hát a megnevezett Téti házához. Elindultak, egész sereg nő meg gyermek követte őket, izgatottan.

Téti egyiptomi nevet viselt ugyan, de héber volt. A tömeg lármája kicsalta düledező vályogházából. Csodálkozva nézte az idegent, ujjaival ijedten vakarta bozontos, ősz szakállát, mellét. Majd a jövevény elé ballagott, egyiptomiasan mélyen meghajolt, s kitárta karját. Öregember volt, ruhája mindössze egy kötény, az is piszkos, szakadozott. Egyiptomi módra hajadonfőtt járt, vágott haja kócos volt s teli szeméttel. Mintha éppen gyászolt volna.

Mögötte egész sereg kíváncsi fej tolongott az ajtóban. Asszonyok, gyerekek ősz meg fekete feje. Vörös, csipás szemek meredtek Mószéra olyan rémülettel, mint az üldözött vadállatoké.

Mósze leszállt szamaráról, meghajolt Téti előtt, kérte, fogadja őt házában, hogy fontos üzenetet adhasson át neki. Bementek tehát a sötét házba. A lármás kíséret azonban nem tágított. Az udvaron szorongott, várt, várt valami csodát. Sőt végig az utcán egyre újabb meg újabb kíváncsiak loholtak Téti háza felé. Mintha tűzvész támadt volna.

Az öreg Téti fejedelmien intett, s a háznép kitakarodott az egyetlen szobából. Ketten maradtak. Nézték egymást. Az öregember tétován, alig uralkodva félelmén, Mósze pedig nyugodtan, szerényen.

- Mit kívánsz tőlem, uram? - hebegte tétován Téti.

Mósze körülnézett. Az alacsony, szűk vályogház sarkában kormos tűzhelyen trágyával táplált, vékony kis tűz lobogott, maró füstje betöltötte a szobát. Két másik sarokban egy-egy foszlott, piszkos gyékényszőnyeg hevert, bizonyosan az egész család fekvőhelyei. A fal mellett három nagy cserépkorsó. Semmi egyéb. Még egy rozoga asztal, egy silány szék sem. A mennyezet fekete volt a füsttől. Az agyagpadló göcsörtös, szemetes. Olyan nehéz, áporodott levegő feküdte meg a szobát, hogy Mósze csak az ajtó felé fordulva tudott lélegzeni. Ó, ez nem Amram szegényes kis házának tiszta, üdítő levegője volt.

- Isten így szólt hozzám: kelj fel, és szabadítsd meg népemet a Szolgaság Házából - mondta Mósze halkan. Szemét az öregre tapasztotta, mint a parazsat. - Mert az én népem kiáltása elért hozzám, s nem hallgathatom tovább.

- Uram, uram - hebegte Téti, s a lábát váltogatta. Széles, fekete, mocskos volt a lába, mint a vadlúdé.

- Szolgaságtoknak vége - folytatta Mósze emelt hangon, hogy odakinn is elhallgattak, s lesték szavait. - Mondd meg ezt a munkafelügyelőnek, minden csoportvezetőnek. Vigyék hírül a föld mélyébe és szerte a föld színén is. Mondd, hogy az Úr elküldte szolgáját, jöjjenek ki a föld alól, tegyék le a kalapácsot, ne rakják meg többé a kosarakat. Aki fönt van, ne szálljon le a mélybe, aki lenn van, azonnal szálljon föl.

- De uram... - dadogta Téti rémülten. - Hiszen ha én azt mondom... megkötöznek, tömlöcbe vetnek, agyonkorbácsolnak... egész családomat... Nem, nem... ilyet nem kívánhatsz tőlem! Ki vagy te? Mi a neved? Honnét jössz, kinek a nevében?

- Engem Az küldött, Aki lesz. Nevem Uszirszafi, de nevezhetsz Mószénak is, mert Fiú vagyok, Annak fia, Aki küldött. Eredj hát azonnal, ne félj, kiáltsd hangos szóval: vége a szolgaságnak, ezt mondja az Úr! És azonnal gyűjtsd össze a nép Véneit. Szólni akarok hozzájuk.

- Nem... nem merem, uram... - zokogott Téti, gyér, nyírott szakállát tépte, kihúzgálta belőle a szemetet, s öntudatlanul leszórta. Odakint az udvaron döbbent némaság lett úrrá az egyre növekedő sokaságon. Csak egy kecske bőgött, egy kisgyermek sírt.

Mósze felemelte botját, nem fenyegetőleg, csak intésül. Hatalma, tekintélye jelképét. Arca megkeményedett, szeme izzott. S ettől a tekintettől lángra gyúlt Téti szíve, érezte, egy pillanatig sem habozhat, ennek a parancsnak engednie kell még mindnyájuk pusztulása árán is. Igen nagy hatalma lehet annak, aki ilyen botot hordoz, királyi botot, egyetlen bothoz sem hasonlót. Királyi erő sugárzik ebből a szempárból, olyan férfié, aki hozzászokott, hogy minden óhaját azonnal teljesítsék habozás, szemrebbenés nélkül. Ha ez az ember azt kívánná, hogy azonnal hordják el a Szináj-félsziget összes hegységeit, azt sem lehetne megtagadni.

Lehajtotta hát a fejét, majd a térde is megcsuklott. A földre omlott, úgy hebegte sírva:

- Uram, uram, megteszem, amit parancsolsz. De ha bántódásom esnék, vagy a családomra zúdulna valami csapás, ne hagyj el, kérj segítséget attól, aki küldött.

- Itt fogok lakni nálad - jelentette ki Mósze. - Most hívd be házad népét, s eredj, tedd, amit mondtam.

Téti ismét intett, s a háznép, egy sovány, fogatlan, nehezen totyogó vénasszony, két fiatalabb nő, egy növendéklány meg hat kisebb-nagyobb gyermek, beóvakodott a házba. Mósze egy gyékényre ült, Téti pedig térdig hajolt Mósze előtt, s kihátrált az ajtón.

- Szamaram a tiétek, adjátok el, vegyetek az árán ennivalót - utasította Mósze a ház riadt népét.

Hoj, hoj, még ilyet! Hogy valaki, utasember, odaajándékozza szamarát az első házban, ahová a lábát beteszi! És parancsolgat Tétinek, a munkások egyik elöljárójának, Manasszé házából származó tekintélyes férfiúnak, aki az írást is ismeri, számolni is tud! Ő pedig megy, azonnal megy, végrehajtja érthetetlen kívánságát... Jól hallották-e? Nem azt mondta az idegen, hogy azonnal hagyják abba a munkát? Aki fönt van, ne szálljon le, aki lent van, szálljon föl, tegye le a kalapácsot, ne töltse meg a kosarakat, vége a szolgaságnak? Ezt izeni az Úr, aki őt küldötte? Melyik úr? Milyen úr? Talán Őistensége, a király? Az ő követe-e? De hiszen akkor gyaloghintóval érkezett volna, fényes ruhában, ékszeresen, nagy kísérettel! Nem szamáron, szakállasan, szegényesen! Hogyan üzenhet a király, hisz olyan távol van, katonái is elmentek már régen... Vagy Eknaton támadt föl, született újjá, akit megátkoztak, s bosszút áll?

Riadtan, szótlanul nézegették a gyékényen ülő Mószét. Szívük reszketett a rémülettől. A legkisebb gyermek, egy ótvaros, gyulladt szemű, kis, karon ülő fiú sem mert nyikkanni.

Végre a vénasszony megemberelte magát. Fekete árpakenyeret meg egy marok datolyát helyezett Mósze elé a gyékényre. Szégyenkezve kínálta:

- Nincs egyebünk, uram. Fogadd el. Egyél. Majd a szamarad árából méltóbb eledelt készítünk. Ne vess meg minket szegénységünkért... Anat irgalmazzon mindnyájunknak.

A különös idegen meghajolt ültében, s evett néhány falatot a savanyú kenyérből, egy-két szemet a silány szárított datolyából. Erre valamennyien megkönnyebbültek. Egy nagy szemű, fekete kislány, akinek napégette, sovány testét mindössze egy piszkos kötényke takarta, közelebb bátorkodott hozzá, s botjára mutatva megszólalt:

- Milyen szép botod van!

Mósze elmosolyodott, s ekkor mindnyájan mosolyogtak. A vénasszony beszélni kezdett azon a nyekergő hangon, amin a szegény asszonyok beszélnek, talán azért, hogy a mindenütt jelenlevő, mindig lesben álló gonosz lelkeket meghassa, nehogy még több bajt okozzanak, mint amennyit úgyis okoznak. Bizony, a kenyerük rossz, de a liszt javát, főképp a búzalisztet, a bányák urai, a felügyelők meg az írnokok kapják. És a matszaik, mert az ő kezükben van a fegyver. De hát aki felül van, mindennek a színét kapja, aki meg alul, az a seprűjét. Ilyen az élet, ilyen a világ, ez a törvény. Ezt láthatólag azért nyöszörögte el, hogy szólásra bírja az idegent. Az idegen azonban hallgatott. Mire az öregasszony másfelől kerülte meg. Puffadt hasán összefonta fekete ujjait, fejét előrebillentette, s áhítatosan felsóhajtott:

- De hát még azért is hálát kell adnunk Baál Motnak, áldott legyen a neve mindörökké, mert mégis táplál minket ajándékaival, szegény, semmirevaló embereket. Mik vagyunk mi, uram? Aljanép, söpredék. Szemét, amit akármikor fölkaphat a szél, s oda sodorhat, ahová akar. Az istenek is csak annyit törődnek velünk, hogy éhen ne haljunk. Nincs helyünk még a másvilágon sem, másvilág sincs a mi számunkra... Mert ha meghalunk, az Alvilág feneketlenségébe kerülünk, és nem támadunk föl soha.

- Ugyan, nagyanyám, mit untatod a tiszteletre méltó vendéget - szólt rá bosszúsan az egyik fiatalasszony. - Még azt hiheti, elégedetlenek vagyunk... lázadozunk...

Mósze figyelmesen hallgatta őket, nagyon is belelátott a szívükbe. De azért egyre kifelé, a távolba figyelt, mintha olyan eseményeket követne, amiket senki sem láthat, csak ő. És valóban egyre hangosabb lárma hallatszott. Nemcsak a telep bolydult föl, hanem távolabb is megszólaltak a hegyek. Mintha vihar közelednék, mintha sziklák szabadulnának el a kopár, vörös napfényben égő hegyoldalakon, s gördülnének tompa morajjal a mélybe. Mintha várostrom kezdődnék, s hajítógépek fognának romboló munkába. Mintha nagy tűz lobogna és huhogna valahol a hegyek katlanában. Idekint pedig, a keskeny, piszkos, áporodott utcán lótás-futás, kiabálás támadt, mint mikor ellenség tör be egy városba, s a nép összevissza rohangál, kiabál rémületében.

Az idegen arca azonban nyugodt, mozdulatlan s komoly maradt, csupán a szeme ragyogott föl, mintha arra gondolt tolna, hogy: no már kezdődik!

A házban levők azonban elsápadtak. - Hoj, Anat, irgalmazz, kegyelmezz! - kiáltotta fojtott hangon a vénasszony, s fölemelte száraz kezét. Az ótvaros kisfiú anyjához bújt, arcát kötényébe rejtette. Csak a fiatal leány arcán ragyogott föl vad öröm.

Ebben a pillanatban sebbel-lobbal érkezett egy nehézkes járású, nagytermetű férfi. Derekán egyiptomiasan körülcsavart szoknya, vállán lobogó kendő. Szakállas, barna arcán szinte őrült öröm és rémült ijedség. Megtorpant a küszöbön, szemét körüljártatta a házban.

- Hát igaz! Hát csakugyan te vagy! - kiáltotta vastag, zengő hangon, s kitárta izmos karjait, Mószéhoz lépett, megállt előtte szétvetett lábbal, szemében könny csillogott. - Mósze! Öcsém!

Mósze gyorsan talpra állt, elmosolyodott, megölelte Aharont. Mert ő volt, Aharon, a kedves testvér, a gyermekkori játszótárs. Ugyanaz tetőtől talpig, szinte semmit sem változott. Csak hatalmas termetű férfiúvá fejlődött, vállas, széles mellű, súlyos, izmos férfiúvá. Csak az arca lett barnább, sötétebb, kemény árkokkal barázdált, csak széles homlokát szántották végig hosszú redők. Csak a hangja lett vastagabb és zengőbb. Egyébként nehézkes mozgása, lelkes szeme, a szavak hangsúlya ugyanaz maradt.

Percekig álltak összeölelkezve. Aharon zokogott. Megcsókolták egymást jobbról, balról. És kissé hátrább lépve, tetőtől talpig ki-ki jól megnézte a másikat.

Aharon alig jutott szóhoz izgalmában, örömében, csodálkozásában. Kapkodva összevissza kiabált, nevetett és sírt. A kérdések úgy torlódtak ki ajkán, mint nyitott zsilipen az áradat. Hogy kerülsz; ide? Hol voltál, honnét jössz? Miért vagy itt, mit akarsz? Mi történt veled? A kérdések közé egy-egy gyors jelentést is lökött, mintha az áradat köveket zúdított volna magával. Atyánk meghalt, anyánk maga maradt Mirjammal. Megszöktem a kényszermunkából egy másik kényszermunkába. Nem nézhettem már a nép nyomorúságát, most itt még nagyobb nyomorúságot kell néznem. Uszirszafi, Uszirszafi, mikor ezt a nevet hallottam... Téti fut, mint egy megszállott s kiabál: az Én Leszek, az Én Vagyok küldött, tegyétek le a kalapácsot, ne töltsétek meg a kosarakat... aki a mélyben van, szálljon föl, aki fönt van, ne szálljon le... itt a szabadulás ideje... Rögtön tudtam, csak te lehetsz! Uszirszafi csak egy van, s aki így beszél, az is csak egy!

Mósze visszaült a gyékényre, tovább eszegette a savanyú kenyeret, a silány datolyát. Aharon azonban nem ült mellé, bár némileg megnyugodott már, hanem testvére előtt topogott, mint egy forgolódó bika, szinte alig fért a szűk házban. Az asszonyok, gyermekek még jobban megriadtak az újabb eseménytől, aminek szemtanúi voltak. Mind egy csoportba húzódtak a tűzhely mellett, hangosan sóhajtoztak, bárcsak jönne már az atya, a nagyatya, Téti, ki mindent tud, mindent megmagyaráz, s megnyugtatja a rémült kis nyájat.

Míg Mósze Aharonnal beszélgetett, helyesebben míg Aharon összevissza torlódó szavait hallgatta, s egy-egy rövid megjegyzést, kérdést tett, az egész bánya fenekestül fölfordult. Téti, mint az égő fáklya lobogott végig a lakótelepen, ki a bányába vezető, tekervényes, köves úton, s hangját visszaverték a kopár hegyek, megsokszorozta, tovább-tovább adta a visszhang. Először tétován, majd nekibátorodva, végül mintegy kétségbeesett vadsággal üvöltözte az idegen szavait: "Azonnal tegyétek le a kalapácsot, mondja az Úr! Ne töltsétek meg a kosarakat, mondja az Úr! Aki fent van, ne szálljon le, aki a mélyben van, szálljon föl, mondja az Úr!" Ezeket a szavakat kiáltozta a berekedésig, ezekhez ragaszkodott görcsösen, mert így nem volt felelős semmiért. Végül egészen elkábult, már úgy érezte, mintha álmodnék, csak futott, futott lihegve, ahogy öreg, köszvényes lába futni bírt. Kövekbe botlott, nem törődött vele, kaptatón igyekezett föl, meredeken ereszkedett alá, szédelgett a hőségtől, nem tudta, mit tesz, csak ment, ment, lihegett, szemébe folyt a verejték. S kiabált: "Azonnal tegyétek le a kalapácsot, azt mondja az Úr!" És hozzátette, mint egy lázító vers ismétlődő zárósorát: "Elérkezett a szabadulás napja, mondja az Úr!"

Az emberek megálltak, figyeltek, s továbbadták a lobogó szavakat. Mit kiabál Téti? Elérkezett a szabadulás napja? Tegyük le a kalapácsot? Ne szálljunk le? Ezt mondja az Úr? Miféle úr? Ó, jaj, nagy események történnek most, talán föltámadt Eknaton, talán fölszabadít minket a rabságból, megyünk haza mindnyájan...

Némelyek látták a szamaras idegent, s azonnal az ő személyével kötötték össze Téti rettenetes szép szavait. Megszállta valaki Tétit, valamelyik Isten, akinek a szamaras ember a követe...

És akik a kibányászott köveket cipelték, eleresztették a kosár fülét, megtörölték izzadt homlokukat, kiköpték a fogaik alatt csikorgó keserű homokot, s mentek vaktába, amerre láttak, ahol embereket tudtak. S kiabálták ők is: "Elérkezett a szabadulás napja! Aki fent van, ne szálljon le, aki a mélyben van, szálljon föl, mondja az Úr! Mondja az Úr! Hallottátok? Itt a szabadulás napja! Téti kiabálja, megszállta valamelyik isten!" A megrakott kosarak pedig ott maradtak az úton. Akik terhelt szamarakat tereltek a raktárak felé, otthagyták állataikat, s Téti szavait kiabálva szétfutottak. Akik a csigákon járó kosarakat húzták föl a bánya mélyéből, eleresztették a köteleket, kiabáltak, csodálkoztak, arcukon fölragyogott a remény sugara, szemük kigyúlt, s futottak szerteszét. A vakmerő parancs gyorsan lehatolt a mélybe is, ahol a tárnákban, mécsek pislogó fényénél törték a köveket a mezítelen rabszolgák. Összenéztek, fölüvöltöttek, odavágták a fejtőkalapácsot, s tülekedve másztak a lengedező létrákon fölfelé. Vaksi emberek százai léptek ki az aknákból, arcukat a fénybe merítették, szemüket dörzsölték, kinyújtózkodtak, mélyen szívták tüdejükbe a szabad levegőt, a forró szelet. Köhögtek, ordítoztak, még sírtak is. Aztán nekivágtak a hegyeknek-völgyeknek, mint a megszállottak ordítozták Téti üzenetét tovább, tovább... Akinek családja volt, hazarohant, hogy elmondja a nagy hírt. Akinek nem volt, összeölelkezett hasonló elárvultakkal. Egymás vállára borulva táncoltak, énekeltek, sírtak és kiáltoztak: "Itt a szabadulás napja, mondja az Úr! Aki fenn van, ne szálljon le, aki a mélyben van, szálljon föl! Ezt mondja az Úr!" Hogy ki az az Úr, aki ezt mondja, nem tudta senki. De azt tudta, hogy az ő szívükben élő vágy öltött szavakat, az ő lelkükben parázsló tűz kapott lángra... s akárki legyen az az úr, igazat mond, parancsa igaz parancs, nem szabad, nem lehet megtagadni. A raktárakban futkosó, számoló, a mérlegek körül vitatkozó írnokok és felügyelők arca pedig elsápadt, a munka megállt. Kosarak kirakatlan maradtak, zsákok megtöltetlen, az elhagyott szamarak ordítottak terhük alatt, a letérdeltetett tevék bőgtek. Így hát az írnokok és felügyelők is odacsapták lajstromaikat, s elhagyták a mérlegeket, tárva-nyitva felejtették a raktárajtókat, s mentek jelentést tenni főnökeiknek, vagy egyenesen haza, a családjukhoz, hogy mindnyájan együtt legyenek, ha valami szörnyűséges dolog történik.

Akik pedig szívükön viselték gazdájuk vagy a maguk hasznát, hiába futkostak, veszekedtek, könyörögtek, hiába rázták korbácsukat, emelgették botjukat. Az emberek a képükbe röhögtek, néhol megverték őket, a földre lökték, beléjük rugdaltak, némelyeket meg is öltek ott helyben, puszta ököllel, kővel, ahogy éppen lehetett. Sok-sok év, sok-sok keserűség, sérelem, nyomorúság állt most bosszút még ártatlanokon is. Mósze egyszerű szavainak hatása gyors és rettentő volt. Alkonyatkor már kavargó darázsfészekké vált az egész bánya, s a vörös napsugárban lángoló hegyek a szabadság vad, fenyegető dalaitól harsogtak. Mósze olyan szilárd, ellentmondást nem tűrő hangon beszélt, ahogy csak Isten küldöttje beszélhet. Önmagában nem kételkedett, mert nem kételkedett Istenében. Nem félt, mitől is félt volna! Ő már átlépett a Halál Kapuján, másodszor is megszületett, s mindezek után szemtől szembe szólt hozzá az Úr! Szava tehát olyan volt, mint a kard. Tudta, mindennek így kell lennie, ez a törvény. Szerte a világon megszokták az emberek, hogy halálukig az istenkirály szolgái, a magas rangúak csakúgy, mint a rabszolgák. Életük, testük-lelkük, minden vagyonuk, még szegénységük is a királyé. Mósze azonban kimondta, hogy senki sem szolgája senkinek, hanem valamennyien Istennek. Az ő nevében beszélt, neki engedelmeskedett maga is. Tudta, hogy aki keresi Istent, azt az Isten keresi, aki hívja Istent, azt az Isten hívja, aki feléje fut, a felé az Isten fut, aki látja Őt, azt az Isten látja. Lángra lobbantotta a tüzet, ami szívük mélyén parázslott. S e sok parázsló tűz egyszerre felcsapott, s megemésztett mindent, ami eddig szilárdnak látszott.

Istené a nép, Isten szabadsága a népé. Ez volt az eddig ki nem mondott vakmerő igazság. Erre kelt föl minden rabszolga a bányában.

Mindenki látni akarta Uszirszafit, a jövevényt! Ezrek tolongtak a szűk utcában még késő éjszaka is. Ő pedig az ajtóhoz lépett, s megmutatta magát egy pillanatra. Mindkét kezét fölemelte, magasra tartotta a botot. Most először nézett szembe a néptömeggel, a lázadó szörnyeteggel. Először látta az állati örömtől eltorzult arcokat, a lángoló szemeket, a fölemelt kezek hullámzó erdejét, az eggyéolvadt vörös, fekete, barna testek kavargó örvényét, hallotta a félelmes tombolást, égzengéshez hasonló üvöltést. Mozdulatlanul állt a homályban, nem nézett senkire, bár mindenkit látott, hanem messze el, a magasba, a sötétedő Égre. A körös-körül meredező sötét hegyormokra. Aztán lassú, megfontolt szóval ezt mondta:

- Vigyétek el a hírt mindenüvé, ezt mondja az Úr: elérkezett a szabadulás napja. Népem panasza elhatott hozzám. Eredj, és vezesd ki népemet a Szolgaság Házából. Aki fenn van, ne szálljon le, aki a mélyben van, szálljon föl, mondja az Úr!

S visszafordult a házba. Aharonhoz lépett a füstölő mécses világában. Karon fogta, a sarokba vezette, maga mellé ültette a gyékényre. Suttogva szólt:

- Testvérem, már most mindent tudsz, amit egyelőre tudnod kell. Elmondtam annyit, amennyit szabad volt mondanom. Küldetésemet ismered. De így szólt hozzám az Úr a tűzből: ajkad dadogó, nyelved béna, állítsd magad mellé testvéredet, Aharont, hogy szószólód legyen, ahogy te szószólóm vagy nekem. Aharon testvér, tudod, engem két nyelven neveltek. Anyánk nyelvét nem beszélem tökéletesen. Aztán megismerkedtem még más nyelvekkel is, jól-rosszul, ahogy lehetett. Így szavaim közé egyiptomi, habiru, kaft, akkád, arab meg sokféle más szavakat keverek. Hogyan szóljon az Úr nevében az, aki nem beszél tisztán? Ezután tehát te fogsz szólani helyettem.

Aharon fejet hajtott testvére előtt. Most már visszanyerte szokott nyugalmát. Ismerte Mósze legközelebbi terveit, föltette rájuk életét. Tudta, hogy amit Mósze akar, úgy kell lennie, s az fog történni, amit ő akar. Miután pedig Mósze rettenet nélkül pillantott a jövőbe, ő sem félt.

Még azon az éjszakán elfutott az események híre a másik két bányavidékre is. Emberek százai indultak el gyalog, vágtak neki az útnak szamárháton, tevén, s vitték a hírt, mint lobogó fáklyát, kiáltozták Uszirszafi súlyos szavait változtatás nélkül eredeti keménységükben és élességükben. A bányák közül Serbat Khadim volt legtávolabb Fárántól. De hajnalra már ott is megállt a munka, aki fönt volt, nem szállt le, aki a mélyben volt, fölkapaszkodott a létrákon. A szomszédos Nakb Rukineh-bánya már egyidőben kelt föl Serbat Khadimmal. A lázadás teljes volt.

A bányák közös igazgatósága, a volt egyiptomi királyi felügyelők társasága nem tudta, mihez kezdjen. Először ki-ki saját szakállára a fegyveres őrséghez folyamodott segítségért, de a szökött katonákból toborzott zsoldostársaság parancsnokai nyomban tudták, hogy elérkezett az ő idejük: most úgy zsarolhatják sarokba szorított uraikat, ahogy akarják. Igaz, eddig is ők élvezték a fehér kenyeret, a húst, a szárított halat, a datolya javát, még sört, olykor bort is ittak, zsoldjukat nem ezüstben, hanem aranyban kapták, mégis miért ne szorítsanak ki többet, ha lehet? Miért ne álljanak bosszút némely felügyelőn, aki valóságos vagy vélt jogaikban megrövidítette őket, netán személyes viselkedésével szolgált rá a gyűlöletre? Avagy puszta irigységből, mert a szerencsések, a vakmerők, az aljasok, a mohók, a csalók, a hazugok, a képmutatók mérhetetlen vagyont harácsoltak állati sorban tartott munkásaik verejtékéből nekik pedig, az őröknek, csak odalöknek valamit, amit éppen muszáj. Így hát azt mondták, bizony nem szállunk szembe a lázadókkal egyelőre, nem kockáztatjuk a bőrünket ennyi zsoldért, ilyen ellátásért. Meg az embereink is megbízhatatlanok, csupa szökött rabló, tolvaj, gyilkos... követelőznek, aranyat, bort akarnak, ruhát is, sarut is... Hát tessék előbb meggondolni, mit hajlandók lepöngetni a nyereségből.

Ezután a három bányaigazgató tanácskozásra futott össze a fő főigazgatóval. Félelemtől rettegve, sápadtan, dühtől lángolva, öklükkel hadonászva, isteneket, istennőket emlegetve tanakodtak. A helyzet iszonytatónak látszott. Mert valaki kimondta a gyalázatos szót, hogy elérkezett a szabadulás napja! Ki ez a valaki? A vakmerő gazember? Honnét szerezte hatalmát? - hogy a bányák népe egy szóra követi! Atótinak, a fáráni bányák volt felügyelőjének, aki újabban tulajdonosa lett a bányának a maga akaratából, kellett volna ezt megmondania. Az ő telepén tört ki ugyanis a váratlan lázadás. De Atóti nem tudott semmit. Még a lázító nevét sem. Csak annyit hebegett, hogy egy idegen érkezett Téti, a lakótelep egyik elöljárója házába, kiadta a parancsot a lázadásra, az őrült Téti beszaladgálta az egész környéket, s egy állítólagos ismeretlen úr nevében mindenkit a munka abbahagyására izgatott. Ő az első pillanatban semmibe vette a dolgot, de csakhamar katonasághoz kellett folyamodnia. És a katonaság, a katonaság, nem nyúlt fegyverhez. Ez a disznócsürhe csak nyugalom esetén használható. Mikor pedig baj van, vonogatja a vállát, vigyorog s követelőzik. Követelései szörnyűségesek, elviselhetetlenek... de mit tehetünk? Teljesítenünk kell, ha belepusztulunk, ha tönkremegyünk is. Vagy legalább ígérnünk kell, aztán, ha a veszély elmúlt, visszavonhatjuk lassanként. Atóti egyébként nem sokat tárgyalhatott, szamárra kapott, s ide futott Khadimba, hogy hírt hozzon a történtekről. S mert azt hitte, itt nyugalom uralkodik. Most látja, hogy a lázadás megelőzte őt itt is...

Társai bőszen rákiabáltak, ne azt mondja, amit ők is látnak, hanem hogy ki a lázító. Meg kell fogni, agyon kell verni. Ki kell tépni a lázadás gyökerét, könyörtelenül meg kell büntetni a részeseket. Hol van? Hogy hívják? Kik a cinkostársai?

Ordítoztak, vitáztak, tanakodtak, szidták egymást. Nevetséges vádakat szórtak egymás fejére, például olyasmit is, hogy valamelyikük szintén összejátszik a lázadókkal, ki akarja semmizni társait. Nem bízott senki senkiben. Emiatt megsértődtek. Féltek is, hogy életükkel, egész családjuk életével fizetnek most eddigi hatalmukért. Tudták, hogy mi a bosszú, s hogy negyed- meg hetedíziglen szokták végrehajtani, menekülni előle nem lehet. Mégis, miután visszanyerték egy kicsit a józanságukat, intézkedésekben állapodtak meg. Elsősorban teljesítik az őrség követeléseit, azután elfogatják a lázítót s minden kolomposát...

Ekkor már a főigazgató házából, ahol a megbeszélés folyt, látták a fölgyújtott felügyelői, írnoki, munkavezetői házak égre gomolygó füstjét. A hegyek vad ordítozást visszhangoztak körös-körül.

Mósze meg Aharon eközben nem mozdult ki Téti házából. A nyomorult viskó főhadiszállássá alakult át. A házbeliek közül csak az egyik fiatalasszony maradt ott, hogy gondoskodjék a férfiakról, a többit szétküldték a rokonokhoz, ismerősökhöz, szomszédokhoz, ne legyenek láb alatt a szűk házban. Megjelentek a nép Vénei, a hagyományok, tudományok vallási törvények őrzői a legkülönbözőbb fajtából, törzsekből, nemzetségekből. Éppen olyan szegény, rongyos, piszkos kényszermunkások, mint a többi, de méltóságosan viselkedtek, s igyekeztek okosak lenni a váratlan helyzetben. Először is azt kívánták, Mósze igazolja küldetésének isteni voltát, számoljon be önmagáról. Ez megtörtént. Kézről kézre adta botját, megmutatta a rávésett jeleket. Majd röviden elmondatta Aharonnal - ő maga nem beszélt -, kicsoda, micsoda, honnét jött, milyen csoda történt vele a pusztában: az Úr szemtől szembe szólt vele, megparancsolta, hogy szabadítsa ki népét a Szolgaság Házából. A Vének bólogattak, ámuldoztak, szakállukban turkáltak, gondolkodtak. Majd a nevét kívánták hallani annak az Úrnak, aki Uszirszafit küldte, Mósze azonban csak ennyit mondott:

- A Név ott van a boton. Nem mondhatom ki. De azt mondta az Úr: ha kérdik, ki küldött, mondd, hogy az Én Vagyok, Aki Leszek küldött. Eheje, áser, eheje. Az Ő szolgája vagyok én.

Erre a Vének sorra fölkeltek a földről, Mósze elé léptek, mélyen meghajoltak előtte. Ünnepélyes pillanat volt ez. A házban a legyek zümmögését is hallani lehetett.

- Úgy szolgálunk téged, ahogy te szolgálod istenedet - mondták egyszerre, s visszatelepedtek megint, hogy utasításait hallgassák. Egyikük, a legvénebb sírva fakadt.

- Engem még akkor hoztak ide bányamunkára, amikor te még gyermek voltál, fiam - zokogta. - Egész életemet itt töltöttem, ezen az átkozott helyen. Egyik fiam itt pusztult el a föld gyomrában, sziklát döntöttek rá a gonosz lelkek, s meghalt. A másik fiamat nyomorékká korbácsolták, aztán elvitték máshová, sohasem kaptam róla hírt. Itt temettem el a feleségemet, itt nyugosznak három unokám csontjai. Naponta vártam már a halált, mert nem hittem, hogy valaha is hallom még a csodálatos szavakat: itt a szabadulás napja! Népemet elsirattam, szülőföldemet elfeledtem... De lám, most népem ismét él, föltámadt, mint Mót, áldott legyen a neve, kilépett a föld alól, ifjú megint, és virágzik a kedve... szülőföldem emléke visszatér, mintha ott járnék az egykor szabad földön, ahol nyájak, csordák legelésznek, mandulafák virulnak, szőlő érik... Hoj, fiam, áldott legyen az Úr, a te istened, áldott légy te, az ő szolgája, áldott legyen mindenki, aki a szabadság igéit kiáltja...

Így siránkozott, örvendezett sűrű könnyhullatások között. Leborult Mósze előtt, megölelte, megcsókolta, majd Aharont is ölelésével, csókjával fogadta fiává, miközben önmagát halálig szolgájuknak nevezte. Szavai bátorsággal töltötték el azoknak a szívét, akik félelemtől remegtek.

Ezután tanácskozás kezdődött, mit hogyan s mikor cselekedjenek. Mósze maga csak néhány szót szólt, a többit Aharon mondta el. Legelőbb is véget kell vetni a bosszúnak, rablásoknak, gyújtogatásoknak. "Enyém a bosszú, én megfizetek!" - mondja az Úr!

Ennek kijelentésére nagy szükség volt, mert az egész bányavidéket ellepte a fölgyújtott házak sűrű füstje, a megdühödött emberek bútort, ruhafélét, zsákokat, ládákat, hordókat hurcoltak a raktárakból meg a tisztviselők házaiból, az utakon hullák hevertek, sikoltozó nők, síró gyermekek, üvöltő férfiak kerestek menedéket sziklaodúkban, szakadékokban.

A fölkelés célja azonban nem az volt, hogy mindenki kedve szerint raboljon, öljön, égessen, tobzódjék telhetetlen bosszújában, kielégíthetetlen vágyaiban. Hanem hogy Istenhez térítse azokat, akik eddig sötétségben tengődtek. Mósze tehát istene nevében megparancsolta, hogy a nép válasszon vezetőket, foglalja el a raktárakat, igazságosan részesüljön kenyérben, húsban, olajban, ruhában s amiben eddig szükséget látott. És dicsérje Istent, aki hatalmasabb minden isteneknél. Ugyanezt a parancsot küldte a két másik bányavidékre is.

Most már a katonaság félteni kezdte még az eddig kapott zsoldot, jó ellátást is, de késő volt. A lázadást nem lehetett leverni. Itt-ott némely parancsnok szembeszállt a néppel, de elszigetelt csoportjaikat csúfosan szétverték fejtőkalapáccsal, dorongokkal, kövekkel. A halottakat temetetlenül hagyták, az elfogottakat pedig a bányákba hurcolták, rájuk torlaszolták az aknát. Ott, az Alvilágban, tehettek, amit akartak. Az okosabb parancsnokok azonban egy százados javaslatára csatlakoztak a fölkeléshez, elfogadták Uszirszafi Istenét istenüknek... miért ne tették volna? Hiszen ugyanolyan üldözöttek és szökevények voltak ők is, mint a munkások. Sokan az ő lányaik közül választottak feleséget vagy szeretőt. Sokféle fajtából verődtek össze ők is: egyiptomiakból, héberekből, kaftokból, habirukból, arámokból, szíriaiakból.

Csak az látszik hihetetlennek, hogy Mósze előtt szinte első szóra meghajolt nemcsak apósa, nemcsak Kades főpapja és sok törzsfője, sejkje, papja, hanem - ami még különösebb - a bányák rabszolga népének minden vezetője is. Mi volt ennek az oka?

Mósze egyéniségének lenyűgöző ereje. A megjelenése, a szeme, a hangja, a rendíthetetlen biztossága. Isten nevében jött, az Ő nevében szólt, cselekedett. Merte volna-e ajkára venni Isten nevét, mert volna-e parancsolni, ha Isten nem szólt volna hozzá? Akadt volna-e olyan vakmerő, aki jog és alap nélkül hivatkozni mer akármelyik istenre? Nem rettegett volna bosszújától? Nem ölte volna-e meg azon nyomban saját félelme? Még kisebb rangú istenek, még kóbor lelkek neveit sem merték kimondani abban az időben, nemhogy olyasmit hirdettek volna, mint Mósze... Hogy szemtől szembe szólt hozzá Isten, a legfőbb, a leghatalmasabb, ezt meg ezt parancsolta neki! Mósze szavaiban nem kételkedett senki.

Ott volt aztán a botja, a libanoni cédrusból, malachitból, zafírból faragott, rubinttal ékesített, ősrégi bot, rajta a titokzatos Név jelei. Hát hogyan merészelt volna ezzel a bottal mutatkozni, ha nem lett volna hozzá Istentől kapott, megmásíthatatlan joga? Még egy felügyelő, egy adóvégrehajtó, egy munkavezető botját, egy katonai parancsnok korbácsát sem merte volna a kezébe venni senki. Közönséges utasember botjához sem nyúltak akkoriban a kerek világon. A bot, a korbács a személyiség jelképe. Benne rejlik a személyiség varázsa, varázs a szó szoros értelmében. Bűvölő erő, rontást hozhat arra, aki jogtalanul eltulajdonítja. Sok bot kegyeletesen szállt apáról fiúra, fiúról unokára. Rajta volt a tulajdonos jegye, neve, jelképeinek dísze. A keze fogása, melege, megtett útjainak bélyege. Hát még a királyi pálca, pásztorbot, korbács! Milyen lebírhatatlan veszélyes erők zsúfolódtak abban?! És a bírói pálca! Szinte maga a megmásíthatatlan törvény, az igazság. Mósze botjáról a vak is láthatta, hogy minden más bottól különbözik. Erősebb, varázslatosabb a királyi botnál, a bírói pálcánál, minden jelvénynél a világon. Ilyen csak egy van, s csak azé lehet, aki méltó rá. Akinek Isten adja hatalmi jelvényül.

A bányák művelése megszűnt, a nép egy része elszéledt, csatlakozott a pusztában kóborló rokonaihoz, visszatért Gósenbe, ahonnét elhurcolták. A katonák letették fegyverüket vagy elvándoroltak, zsoldba álltak máshol. A felügyelők, írnokok megszöktek. Azok az urak pedig, akik a bányatelepeket mint a sajátjukat igazgatták, vagyis beleültek az egyiptomi király tulajdonába, összeszedtek annyi kincset, amennyit lehetett, s a békésebb kikötővárosokba tették át üzleti tevékenységük színhelyét.

Levi, az ismert aggadista mond erről megszívlelendő dolgokat.

A lakosság többsége azonban ott maradt. Mégpedig azért, mert Mósze elrendelte, hogy mindenki, aki elfogadta Jahveht s az ő szavára hallgat, maradjon a helyén, s várja meg Aharon meg Mósze visszatérését. A nagy többség tehát maradt. Most már a boldog várakozás reményében, urai könyörtelen igájából fölszabadultan, a raktárak készleteiből élve utált, de megszokott helyén. Pihent, lézengett, ünnepelt, tanítói köré sereglett, s hallgatta biztató szavaikat, az örök dolgokról szóló bölcs magyarázataikat s a szívdobogtató híreket, amik gyors szárnyon röpültek ide Egyiptomból s a világ minden tájáról.

Mósze pedig Aharonnal, az öreg Tétivel s néhány válogatott társával elindult Koszem, azaz Gósen felé.

A Vörös-tenger mentén haladtak. Útközben a mindenfelé szétszórt héber néptöredékek, hallván Isten Emberének tűzként terjedő hírét s a bányák fölkelésének csodálatos sikerét, előjöttek a hegyek szurdokaiból, a tágas legelőkről, ahol a pásztorok között maguk is pásztorokként éltek, oázisok, kutak környékéről. Mintha a földből bújtak volna elő. Sok góseni menekült volt köztük, akik inkább vállalták a hontalanságot, a családtalanságot, az éhezést, de kemény nyakukat nem tudták beletörni a téglavetés megalázó szolgálatába. Napokig tanyáztak a part menti karavánúton, s várták a Szabadítót. Uszirszafinak ugyanis már ez volt a neve.

Mikor pedig fölbukkant a csoport s legelöl Uszirszafi, elébe futottak, leborultak, ujjongtak, sírtak és nevettek. Kezüket az Égre emelték, ordítoztak: "Szabadító! Isten Embere! Is Elóhim! Is Já! Áldott, aki az Úr nevében jött! Já! Já! Adonáj! Körülvették, kosarakban datolyát, kenyeret hordtak elé, könyörögtek, hallassa szavát. Mósze pedig megáldotta őket, fölemelte botját, s így szólt:

- Az Úr küldött engem. Eredj, mondta az Úr, vezesd ki népemet a Szolgaság Házából. Mert népem jajszava elhatott hozzám. Ha pedig kérdik, ki az, aki küldött, mondd: az Én Vagyok, Aki Leszek küldött. Eheje, áser, eheje - kiáltotta Uszirszafi. Várjatok türelemmel, amíg visszatérek. Mindent, amit tudnotok kell, megmond testvérem, Aharon, az én szószólóm. Mert nyelvem dadogó, ajkam béna, nem tudok olyan tisztán beszélni, ahogy az Örökkévalóhoz méltó. Aharon szava pedig tiszta és hibátlan.

Aharon azután meghagyta, válasszanak vezetőket, s várjanak békén, türelemmel, amíg a Szabadító visszatér. S ők elégedetten letelepedtek a karavánút mentén, szívük csordultig volt örömmel, reménységgel, hittel. Így történt ez egészen a góseni erődítményekig mindenütt.

Elimben, tehát épp az út felén, Horral találkozott Mósze. Ott volt a várakozó csoportban. Külsőre éppen olyan, mint a többi szegény héber csavargó. Szakállt növesztett, finom egyiptomi ruházatát a pusztai beduinokéval cserélte fel, ékszereket nem viselt, haja hosszú volt, a hátát verte. Mikor Eknaton meghalt, s elkezdődött hívei üldözése, megszökött hazájából, maradék aranyát, drágaköveit egy arab családnak ajándékozta, s ezzel örök időre jogot nyert, hogy mint családtag éljen köztük, sőt a tekintélyes atya még olyan terveket is forgatott a fejében, hogy Horhoz adja egyik leányát feleségül. Hor nem kapott rajta, az atya sem erőltette, úgy vélte, meg kell várni az Egyiptomban folyó események végét, vajon mi lesz még ebből az előkelő szökevényből.

Hor szökése óta mindig várt valami csodálatos fordulatot életében. Álmai is erről beszéltek. Tudta, igen, tudta, hogy amint ő vár és virraszt, ugyanúgy virraszt valaki más is valahol, egy örökké éber férfi, akinek szemét nem takarja fátyol. Egy férfi, akinek a nevét nem tudja. Azt sem, hol él, honnan jön. De azt igen, hogy hamarosan. Nem kell rá sokáig várnia. És találkozik vele.

Mikor aztán híre futamodott, hogy mi történt a bányavidéken, nagy izgalom szállta meg. Egy hang ezt súgta neki: "Ez ő!" Lázasan adták szájról szájra a nevét: Uszirszafi. Meg a másik, újabb nevét, amivel a nép ruházta föl: Szabadító. Hor szíve megdobbant. Érezte, futnia, futnia kell Uszirszafihoz. Mégis várt. Valami kényszerítette, hogy várjon. Jobb, ha nem rohan ellenségei karmaiba, hanem itt marad, Uszirszafi el fog jönni, csak ki kell várnia az idejét.

Mert mindennek ideje van.

És valóban eljött. Szakállasan, egyszerű öltözékben. Egy vállas, nagy termetű, kissé lomha, nyírott szakállú férfi meg egy görnyedt, ősz öregember között lépdelt. Kezében szép, régi bot, fején fehér kendő. Mögötte fáradt, poros emberek csaknem komor csoportja, de sötét szemük ég, mint megannyi gyújtó üszök. Hor nagyon ismerősnek látta Uszirszafit. Mohón kutatott emlékezetében, hol látta már. Mert valamikor sűrűn látta, mellette élt...

Hirtelen észbe kapott. Arca kigyúlt. Harsányan elkiáltotta magát:

- Mósze!

A Szabadító meglepetten fordult felé. Ki tudja itt az ő egykori nevét? Hor azonban már kivált a tömegből, futott felé, kitárt karral. Mósze is megismerte. Összeölelkeztek, megcsókolták egymást. Hor zokogott, Mósze mosolygott.

Nem váltak el többé.

Elimtől már csak mintegy ötnapi távolságra volt Gósen határa, ezt az utat azonban egy hét alatt sem tudták megtenni a tengerpart hosszában várakozó nép miatt. Itt is, ott is újabb csoportok verődtek össze, a pusztából folyton szivárogtak a menekültek, szökevények, csavargók, rokontörzsek, nemzetségek fiai, akik ősidők óta egy homályos álmot melengettek a szívükben Ígéret Földjéről, igazságról, békéről, jólétről rég halott ősapák jóslatai szerint. Mószénak s kíséretének mindenütt meg kellett állnia, szólnia a néphez. Aharon meg Hor utasításokat, intézkedéseket közvetített, az öreg Téti pedig szünet nélkül törölgette szakállára folyó könnyeit, hangoztatta boldogságát, jósolgatta az elkövetkező idők sorsfordító eseményeit. Egyébként ő szolgálta ki Mószét meg Aharont, önkéntes rabszolgájuk lett. Ruhájukat mosta, szárítgatta, fejüket olajjal kente, ételüket, italukat elébük helyezte, álmuk felett vigyázott. Minden szükségessel bőven ellátta valamennyiüket a nép. Hoztak bárányt, tejet, sajtot, fügét, datolyát, olajat, vásznat, sarut, övet. Hogy ne kelljen gyalogolniok, szamarakat, sőt tevéket tukmáltak rájuk. Mósze tevén utazott Elimtől kezdve, a többiek szamáron. És mert senki sem akarta visszavinni, amit hozott - a visszautasítás súlyos sértés lett volna -, volt már néhány felesleges tevéjük meg szamaruk is. Azokat Téti utasítására a busásan kapott adományokkal rakták meg. Csodálatos volt e szegény, gyakran éhező, olykor-máskor rablásra is vetemedő nép áldozatkészsége. Mindenét odaadta volna jószívvel. Éjszakára sátraikba hívták Mószét meg kíséretét, a legjobb falatokkal vendégelték meg. Követelték, beszéljen Istenéről, aki szemtől szembe szólt hozzá. Sokan fölkerekedtek, otthagyták nyájaikat, családjukat, követték. Az asszonyok bűvös talizmánokat akasztottak az állatok nyakába, nyerget, kantárt apró csengettyűkkel díszítettek, hogy hangjuk elriassza a gonosz lelkeket. Amulétokat akasztottak Mósze kíséretének a nyakába, amiknek varázserejét már nemzedékek tapasztalták. Titkos ráolvasó, elhárító igéket súgtak nekik. Tenyerükből nagy sikert, rettentő hatalmat, hosszú életet, erőt, sok gyermeket, számtalan unokát, rengeteg nyájat-csordát, roppant tömegű aranyat, drágakövet jósoltak. Ruhájukat simogatták, testvérnek, fiúnak nevezték őket, szemük fényének, reménységüknek, oroszlánoknak. Tüzeik ott égtek Mósze meg legközelebbi társainak sátrai előtt, egész éjjel virrasztottak, suttogva beszéltek, hogy álmukat ne zavarják. És folyton, újra meg újra, telhetetlenül hallani akarták saját szájából ugyanazokat a szavakat: eljött a szabadulás napja, aki fenn van, ne szálljon le a mélybe, aki lenn van, szálljon föl, ezt akarja az Úr, az Örökkévaló, az Eheje Áser Eheje, aki tűzből való, tűzből szólt a Szabadítóhoz. E szavakat hangoztatták, forgatták, fejtegették, magyarázták.

Ha pedig Mósze vagy Aharon reggel megjelent a sátor ajtajában, leborultak, üdvrivalgásuk megreszkettette a levegőt: "Áldott légy! Szabadító! Szabadító! Oroszlán! Áldott, aki az Úr nevében jött!"

Útjuk diadalmenet volt. Mire megkerülték a Vörös-tenger iszapos, nádas csücskét, s az egyiptomi parton fölmeredt Baál Szafon régi foinik szentélye a meredek hegycsúcson, már egész kis hadsereggé szaporodtak. Tevék, szamarak sora cuppogott az iszapban, törte a végtelen nádtengert. Kezüket kardjuk markolatán tartó férfiak védték Uszirszafi s Aharon féltett személyét. A sereg szótlanul, éberen vonult - csaknem nyolcszáz ember. Ennyire duzzadt a halálig követők száma Fárán óta.

Ott keltek át a határon, ahol a dagálytól, a déli szél hullámtorlasztó erejétől hajszolt tenger gyakran el-elöntötte a síkságot, s visszahagyta süppedékeny iszapját beláthatatlan nád- meg sástenger kövér ágyául. A határt itt alig ellenőrizték, hiszen a karavánút jóval távolabb torkollott Egyiptomba, erődtornyok, sorompók, őrházak között. Néhány magányos szökevényre a határőrség nem vetett ügyet, meg kinek jutott volna eszébe, hogy százasával, seregestül, megrakott állatokkal kerüljön a mocsarak felé? Ki bolond kockáztatni jószágát, rakományát? Nos, hát Mósze meg Hor ilyen bolondok voltak. Habozás nélkül nekivágtak a Sástengernek, ahogy ezt a limányos területet nevezték, biztosan és nyugodtan vezették át rajta csapatukat, semmi baj nem történt, még egy szamár sem süllyedt el. Uszirszafi annak idején bejárta, s jól megnézte ezt a vidéket is, maga sem tudta még, miért. Emlékezett a porongos helyekre. Aharon góseni volt, megfordult itt, mikor csatornaépítéshez hajtották társaival. Hor katona volt, ismerte ezt a terepet, mint a tenyerét. A kíséret tagjai közül meg sokan csatangoltak erre szökésük idején. Olyanok is voltak, akik egykor itt legeltették nyájaikat. Mósze útja tehát nem volt olyan veszélyes, mint ahogy a tengertől, mocsártól irtózó egyiptomiak képzelték.

Éjjel vonultak át, holdtölte idején, jól megválasztva az időt, amikor a tenger dagálya nem fenyeget, és déli szél sem fúj. Ha valaki távolról hallotta volna őket, azt vélte volna, hatalmas vízilósereg töri a nádat. A csengettyűket leszedték, a szamarak száját bekötötték, hogy ne ordítsanak. A teve meg szótlan állat, ha egyszer megindult, csak megy, megy gőgösen, magasra tartott fejjel, s különösebb ok nélkül nem bőg. Ha egyik-másik bőgne, ugyan ki törődnék vele? Senki sem kel föl mély álmából, hogy kiszaladjon a kísértetekkel teli éjszakába, sárban, nádban törtessen, csak hogy megnézzen egy bőgő tevét.

Hajnalban Egyiptom, Kem vagy Micraim földjén álltak. Héber, habiru területen. Egy kis falu mellett, Eliszmánál, bő legelőn, kertek alatt, csendes, lankás vidéken. Az igazi munka küszöbén.

Hor megparancsolta, széledjenek el a falu meg a szomszédos falvak házaiban egyesével-kettesével, köszöntsék a lakót az Úr nevében s a béke szavával, adják nekik szamaraik, tevéik minden rakományát, hadd örüljenek szegénységükben. Arról azonban, hogy kik, s mit akarnak, egy szót se, mert ő, Hor, saját kezével öli meg, akinek eljár a szája. Ha egyiptomival találkoznak, vagy olyannal, aki rossz szemmel tekint rájuk, ne fenyegetőzzenek, ne kezdjenek vitát, ne csúfolódjanak, főképp ne verekedjenek. Aki hatalmaskodik, meghal.

Szükségtelen volt Hornak ilyen kemény intelmeket intéznie a szürke hajnali égbolt alatt némán várakozó férfiakhoz. Mindenki tudta, hogy rajta fordul meg az Örökkévaló ügye, akinek nevét nem szabad kimondani. Ők sem hallották, de egyszer bizonyára hallják s megismerik. A sivatag szülöttei tudtak hallgatni. Nem egy szövetkezés, veszélyes vállalkozás titkát tartották meg sihederkoruk óta. Aztán meg többé-kevésbé mindnyájan rokonok, testvérek voltak, egy valaha nagy család elszéledt tagjai. Hazájuk a sivatag, mindnyájukat ugyanazok a gonosz lelkek fenyegették, emberek, vadállatok, megpróbáltatások edzették.

Másnap továbbvonultak a Krokodil-tó mentén Északnak, Pa-Tummal szemben.

Mit érzett Mósze, mikor csaknem tíz év után ismét Egyiptom s Gósen földjén állt? Ismét szívta különös levegőjét, legelőinek, kertjeinek illatát, fölé borult gyermekkora égboltja, látta az akkori csillagokat odafönt s a kis vályogházakat idelent? S belépett egy Manasszé-törzsbeli házba, mély meghajlással köszöntötte Osziélt, a házigazdát, s kimondta a "békesség" szavát? Mikor megpillantotta a hazai arcokat, tapasztalta a régi szívességet, szép szokásokat, ette a kenyeret, itta a kecsketejet, s hallgatagon körülnézett a hajnali világosságban?

Nagyon is megtanulta már, hogy hátra ne tekintsen, hanem csak előre. Ha a múltban elmélyedt, sohasem azért tette, mert visszakívánta, sajnálta elmúlásukat, nem éldelgett emlékein s hangulatain, hanem hogy önmagát jobban megítélhesse. De ezen a hajnalon még ő sem tudott szabadulni a szomorú örömtől, ami akkor fogja el az embert, ha sorsa ifjúkora színhelyére veti. S méghozzá olyan hosszú távollét után, a messzi idegenből. Hát Mósze is megilletődötten ült Osziél asztalánál, álomszerűnek látta a történteket, álomszerűnek azt is, ami ezután történni fog. Ő, a mindig éber, átengedte magát egy kicsit emlékeinek, fájdalmas hangulatainak, a boldog álomszerűségnek s a biztonság érzésének, amit csak otthonában érez az ember. Lehet, hogy a hosszú út is kifárasztotta, a teve szokatlan döcögő rázása, a sokféle levegő, a nappali forróság s az éjszakai hideg, a köréje sereglő új meg új emberek társasága. Hátradőlt székén, abbahagyta az evést, keze mozdulatlanul feküdt az asztalon, s fogta a tejesedényt, szemét behunyta. Így ült percekig, nem is tudta, meddig, mert az idő megállt fölötte. Ült mozdulatlanul elmerülve önmagába, mint a búvár, mikor gyöngykagylóért száll a tenger fenekére. A házbeliek pedig, látván elrévedését, s hogy Téti, akit rabszolgájának gondoltak, lábujjhegyen félrevonul a ház sarkába, összenéztek, s halkan kimentek a házból. Csodálatosnak látták az idegent, tisztelték, de féltek is tőle.

A tökéletes magány mint zsongó tenger ölelte magába Mószét. Az a tökéletes magány, amiben az ember egy a földdel, az emberekkel, a múlttal és a jövővel, egy az egész világgal. Amikor magával a léttel teremt benső kapcsolatot, mint az anyaméhben lebegő magzat.

Lassan szállt föl ebből a mélységből, s először is annak a különös költeménynek a szavai kezdtek zengeni a lelkében, amit atyjától, Amramtól kapott keskeny, finom papírra festve könnyed, népies írással. Ahogy ezt az éneket vagy imádságot olvasta a hajón, mikor Észak felé vitték a ropogó vitorlák a dagadó-süllyedő, egyenletesen lélegző tengeren, most is mintha vitorlák csattogtak volna fölötte füllel nem hallható módon, s szemmel nem látható tenger emelkedett-süllyedt volna a végtelenben.

Úgy zsongott, susogott a költemény hangja, mint egy megfoghatatlan asszony, mint egy meztelen, jóságos árnyék, aki akkor is ott van az ember mellett, amikor nem gondol rá. Lépten-nyomon követi. Elhallgat, ha az élet a maga biztos medrében hömpölyög, de megszólal, amikor sorsdöntő események kezdődnek. Mószénak eszébe jutott a kedves, szépséges kis hercegnő, akit anyámnak szólított, s a szelíd, adakozó héber asszony, aki tejével táplálta. A két asszony alakjával együtt megjelent Cippora is, fölé hajolt, s megcsókolta a homlokát. Él-e, hal-e a hercegnő? Megvan-e még Jozabét a tiszta kis házban? Hiszen Aharon már régen eljött onnét, azóta meg is halhatott. Sír-e utána Cippora, a kedves, alázatos, szorgos, mindig daloló feleség? Vajon teljesül-e valaha Jozabét vágya, hogy Mósze feleségének ajándékozza a királyi ékszereket?

Még egy mozdulat, egy mély lélegzetvétel, s Mósze itt volt megint a szegényes házban, az asztal mellett. Kinyitotta szemét s körülnézett. A Nap vakítón tűzött be a tárt ajtón, arany lemezzel borította be a szürke falat, szikrázott a tejeskancsó oldalán. Az egyszerű, szegényes bútorok, a szakadozott gyékénygöngyölegek a sarokban, a fal mellett sorakozó kőedények kigyúltak a fényben. A sarokból pedig a mozdulatlanul üldögélő öreg Téti ragyogó arca fordult felé. Nyomban elmosolyodott, amint Mósze kinyitotta szemét s rápillantott.

- Feküdj le, uram, és aludj egy keveset - unszolta gyengéden, mint egy apa. - Elfáradtál.

- Nem, nem - szabadkozott Mósze egészen frissen. - Ennyi elég volt. Kipihentem magam.

Most már nem törődött sem a múlttal, sem a költeménnyel, sem Szetamonnal, Jozabéttel, sem Cipporával. Csak azt nézte, mi a legközelebbi, a legfontosabb tennivaló. Az a hatalom, akivel tűzben-lángban találkozott, egy pillanatra sem engedte ki öleléséből. Tenni kellett, tenni, végezni az Ő művét.

Aharon s Hor lépett a szobába. Aharon lassan és nehézkesen, mint egy engedelmes, óriási gyermek, Hor fürgén, fiatalosan és frissen, mintha jeges vízben fürdött volna meg, s most tűzben égne a teste. Máris teli volt lázas katonai tervekkel.

Mind a ketten Mósze mellé telepedtek.

Hor azonnal magyarázni kezdte, hogy most meg kell valósítani a régi gondolatot: válogatott, hivő férfiakból olyan fegyveres csapatot kovácsolni, amely kész meghalni az utolsó lábig Istenért. Mert a király nem fog szó nélkül beletörődni sok-sok ezer szolgájának elvesztésébe. Lehetséges, hogy egész Gósent le kell szakítani a Delta területéről, s amíg a népet a kivonulásra szervezik, védekezni kell. A védekezés nem reménytelen, ha meggondoljuk, milyen állapotban van Egyiptom s milyen megbízhatatlanok rosszul fizetett, gyengén ellátott csapatai. A kerületek alkirályai is bizonyosan takarékoskodnak haderejükkel, egymás ellen tartogatják, mert rövidesen el kell következnie a végső leszámolás idejének. Két hitvány király áll szemben egymással.

Aharon idegenkedett az erőszaktól. Nem szerette a fegyvert, a hadsereget, a harcot. Erősen hitte, hogy mindent meg lehet valósítani szép szóval, tárgyalással, jóakarattal. Aggódott a népért, de különösen a családjáért. Mindent el lehet veszíteni, ha fegyveres erőt toborzunk, mondta, hiszen szinte kihívjuk a gyűlölködő királyt, magunkra zúdítjuk gonosz tanácsadóit, hadi sikerekre vágyó katonáit, akik annyi kudarc után szeretnének dicsekedő feliratot vésetni sírjuk kamaráiba. Jó ürügy lenne ez, hogy kiirtsák, nyíltan is rabszolgává tegyék, szétkergessék, kifosszák Gósen lakosságát. Kitöltsék rajta dühüket, megitassák a vérszomjas egyiptomiakat, akik minden bajukért a hébereket teszik meg bűnbakká. Aharon óvatos ember volt, mint a nagytermetűek többnyire, de ezt, persze, nem tudta, el sem hitte volna, ha ráolvassa valaki. Leghősibb cselekedete az volt, hogy megszökött a kényszermunkából, s élete kockáztatásával átmenekült a határon. Ez a tette mindig igazolta őt.

Mósze szótlanul hallgatta a vitát. Hagyta, mondja el mindenik a magáét. Ő azonban már tudta, mit kell tenni. Mindig is tudta, ha önmagába tekintett! Mintha egyetlen magból bomlott volna ki az események ága-boga, virágja s végül az érett gyümölcsök leszedése.

- Meg kell keresni Szakkait s Hofnit - fordult Horhoz nyugodtan. - Ide kell hívni őket. Ez a legsürgősebb teendő. Együtt kell lennünk mindnyájan az Úr művének elvégzésében. Őket itt várjuk meg. Azután össze kell gyűjteni az egész nép Véneit és vezetőit, hogy megismertessük velük az Úr akaratát. Meg fogjuk győzni őket, ők pedig meggyőzik népüket. Ha ez megtörtént, szállásunkat áthelyezzük az ország belsejébe, közel Zo'anhoz. A városok lakói között sok a héber, némelyikben ők vannak többen. Egy egyiptomi ház mellett egy héber ház áll, egy egyiptomi család mellett egy héber család él. Sokan egyiptomi nevet viselnek, egyiptomi módon élnek, hivatalt vállaltak, kereskednek, vállalataik vannak, birtokaik, hajóik. De azért héberek. Ha olykor, titokban is, de héberek. Mellettük, közöttük kell lennünk. Mindenkit meg kell mentenünk, ki kell vezetnünk, akármilyen mélyre süllyedt is. A királlyal tárgyalnunk kell, igazunk tudatában és érdekében. Mindent meg kell tennünk, hogy békén távozhasson a nép a Szolgaság Házából. Az Úr nevében megyünk, az Ő akaratát adjuk a király tudtára. Bizonyos azonban, hogy nem fog engedni sem az Úr akaratának, sem a mi érveinknek, sem az igazságnak. Hiszen, értsétek meg jól, testvéreim, nem engedheti ki hatalma alól a népet, amely kényre-kedvre kénytelen szolgálni őt, ő pedig egy darab kenyérrel, egy rossz ruhával, egy ital vízzel sem tartozik. Országa csak örül, ha gyötri ezt a népet, mert ki nem gyűlöl minket Egyiptomban? Azt se feledjétek, testvéreim, hogy nincsenek a királynak új meg új hadifoglyai, rabszolgákhoz nem jut, a munka meg sok és sürgős. Ázsia támadásától rettegnek a királyok Egyiptomban, s ez be is következhet, ha szövetségre lép Chatti, Babilu meg Amurru s a többi kisebb-nagyobb fejedelmek. Én tudom, hogy nem következik be, de nem tudják ők. Tehát az iga csak súlyosodni fog, puszta félelemből is. Hor alakítson hát jó fegyveres erőt, nem nagyot, mert nem akarom az egész népet egyetlen hadsereggé tenni. Csak akkorát, hogy Egyiptom is, a mi népünk is érezze erőnket. Egy hadvezér van Egyiptomban, testvéreim, aki összetörhet minket, Horemhab. Ő azonban nem fog ilyesmire vetemedni, már okosságból sem. Miért erősítené meg a két hitvány király uralmát? Miért szerezne nekik győzelmet, hírnevet, zsákmányt? Horemhab barátja volt Eknatonnak. Hűségesen szolgálta haláláig, gyakran titkon, a király akarata ellenére. Sem Szekarét, sem Tutanchámunt nem fogja szolgálni.

- Majd kényszerítik rá - vetette közbe Aharon. - A király parancsa isteni parancs, mondják ők.

- Nem kényszeríthetik, mert övé az egyetlen erős hadsereg. S mert egyik királyt sem tartja isteninek. Horemhab semmiben sem hisz, csak a fegyverben és önmagában. Eknatonban sem hitt, tanúja vagyok ennek, tanúja Hor testvérem is, de szolgálta, mert szerette - magyarázta Mósze.

Egyiptomi nyelven beszélt. Szavai tökéletesen megnyugtatták Hort is, Aharont is. Hor kívánsága teljesült: erős, válogatott sereget alakíthatott. Aharon is elégedett volt: igazsággal, tárgyalással fogják rábírni a királyt, hogy engedje el a góseniakat. Horemhab pedig, az egyetlen igazi katona, nem fogja megtámadni őket, hogy olcsó szolgálatot tegyen Szekarénak.

Téti a sarokban ült, s olyan rajongó arccal figyelte a tanácskozást, legfőképpen Mószét, mintha nem emberek, hanem égi lények társaságában ült volna. Mit bánta ő a családját, nyomorúságos otthonát, a fáradalmakat, a veszélyeket! Öregember volt, semmi sem kötötte már a hiú világhoz. Gyermekei, unokái majd boldogulnak nélküle. A szolgaságnak vége. Sohasem hitte volna, hogy megéri, de lám, megérte, most már nem kívánt mást, mint Isten Emberének közelében lenni, látni, hallani, szolgálni, vigyázni rá... Ugyan mit is veszíthet már ő? Az életét? Hát vegyék, öreg már, legalább szépen hal meg, az Úr szolgálatában. Tetemét tisztességesen eltemetik, emlékét megőrzik, nevét azok között emlegetik, akik a Szabadító barátai, a nagy mű megvalósítói, az Úr akaratának végrehajtói voltak.

Míg Mósze Osziél házában tanácskozott, s ette a szegény juhpásztor savanyú kenyerét, itta a tejet, aludt egy hitvány gyékényszőnyegen a házigazda meg serdülő gyermekei között - négy felnőtt fiát kényszermunkára vitték Patumba -, s beszélgetett velük mindennapi gondjaikról, álmaikról, azalatt Aharon kezébe vette vándorbotját, hogy sorra járja s gyűlésre hívja a nép Véneit, főpapjait, vezetőit. Hor pedig hozzáfogott kicsi, de erős seregének szervezéséhez. Minthogy a határon átjött férfiak szerteszóródtak a falvakba, sok lótás-futásába került ez a munka. Egyenként kellett megismerkednie mindegyikük jó meg rossz tulajdonságaival, képességeivel, kiválasztani a tizedeseknek, ötvenedeseknek, századosoknak alkalmas férfiakat. Húzódoztak a gondolattól, hogy ezután engedelmeskedniök kell a kiválasztott tiszteknek, mert egyenlő rangúaknak tartották magukat, nyakasok voltak, vigyáztak önérzetükre, könnyen megsértődtek. Uszirszafit akarták szolgálni, senki mást. Aharon vagy Hor sem uralkodhatott rajtuk, ha nem akarták. Miután azonban Hor rendelkezései Uszirszafitól származtak, ő pedig az Úr nevében parancsolt, belenyugodtak az új rendbe.

Gósenben gyorsan elterjedt Uszirszafi visszatérésének híre. Sokan emlékeztek rá abból az időből, amikor mint kereskedő járta be a tartományt, majd hirtelen "király" lett Zo'anban, s könnyített terheiken. Egyszerre hirdetni kezdték, hogy ő a Szabadító. Mirjam régi jóslata szárnyra kelt, bejárta az egész vidéket. Ő az a férfiú, aki nagyobb minden hébernél, s akinek neve élni fog, amíg a világ világ! Az Úr nevében jött. Mert nagy események következnek, az Úr hívja az ő népét... Legyetek készen, mondja az Úr! Ezt suttogták, mondták, kiáltozták szerte egész Gósenben. Hallottátok? Talán láttátok is? Nagy sereggel jön, válogatott férfiak élén, Já nevében bosszút áll értünk és apáinkért. Minden megaláztatásunkért, szenvedésünkért, elrabolt szabadságunkért, ünnepeinkért. Szüzeinkért, elhurcolt gyermekeinkért, nyájainkért, egész megtaposott életünkért... Ezt mondták, és ökölbe szorult a kezük. Keletre néztek, ahonnét a Szabadítónak jönnie kell. Híre futamodott, hogy itt van, ott van. Látták a katonáit is, karddal, bárddal, parittyával, lándzsával nyargalnak szamaraikon, fényes sisakot viselnek, mindegyiknek nyakában az Úr rettentő talizmánja, sérthetetlenek, győzhetetlenek! Mind tudja a Nevet. Já titkos nevét, a viharzóét, aki szél szárnyán repül, hangja iszonyú üvöltés, kezében olthatatlan fáklya, remegnek tőle a népek...

Elsőnek a habiruk kapták föl a fejüket. Egy részük hadifogolyként került ide. Ők harcoltak Jebusz, azaz Jerusálim, Gezer, Szichem, Gabaon, Gáza alatt az egyiptomiak ellen, s nem felejtették el, hogy ugyanaz a Mósze vagy Uszirszafi, aki most mint Szabadító tért vissza, telepítette le őket ezen a földön. Más részük meg Horemhab s a kegyes Eknaton jóvoltából nyert békés otthont, mikor Sze'ir hegyeiből az éhség előcsalta, s bebocsáttatást kért vagy csupán egy darab kenyeret, egy marék sót. Ők meg ezt nem felejtették el, csak annál jobban fájt, hogy szolgaságba jutottak. Megcsaltaknak érezték magukat. A régóta itt lakó héberek pedig felcsillanó szemmel reménykedtek, hogy végre szabadulnak a kemény munka igájából, s visszatérhetnek ősi, szabad életmódjukhoz, a legeltetéshez, szántás-vetéshez, szőlőműveléshez. Mert arra nem gondolt senki, hogy ki kell mennie a pusztába, ahonnét valaha Ábrahám jött az éhínség elől, s Jákób is, mikor az aszály miatt egy szem gabonája sem volt.

Néhány nap alatt elterjedt a Szabadító megérkezésének híre mindenütt, elhatolt a városokba is. Rokonok, jó barátok, ellenségek adták tovább szájról szájra. Bazárokban, piactereken, utakon, vendégfogadókban csak róla beszéltek.

Mósze itthon volt, s tudta, hogy a következő Niszan hava nagy tavaszi ünnepén ki fog vonulni a nép, hogy többé vissza ne térjen.

De Gósenben mégsem robbant ki oly hevesen a fölszabadulás, mint a bányavidéken. Minden nyomorúság ellenére a góseniek nem süllyedtek olyan mélyre, mint a bányák föld alá kényszerített rabszolgái. Itt még voltak szabad földek, szőlők kertek, legelők. A szabad földön többé-kevésbé szabad emberek. És voltak, akik egészen egyiptomiasan éltek: városban laktak, egyiptomiakkal barátkoztak, egyiptomi ruhát s nevet viseltek, egyiptomi nyelven beszéltek. Üzleteik, vállalataik voltak, vagy részt vállaltak egyiptomiakkal együtt. Összeházasodtak, bonyolult rokonságba keveredtek egymással. A Delta sokféle keveréknépe között arcuk jellegzetes vonásai sem voltak annyira föltűnők. Sokan hivatalban ültek nemzedékek óta, sokan meg annyira meggazdagodtak, hogy palotáik, háztartásuk, hangos ünnepeik vetekedtek az egyiptomiakéval. Ki-ki igyekezett könnyíteni életén: kivonta magát népe sorsa alól, megtagadta származását, istenét, szokásait, hagyományait, igyekezett mennél jobban hasonlítani az uralkodó néphez, egyiptomibb lett maguknál az egyiptomiaknál, ahogy ez már lenni szokott. Megtetézték az ő szidalmaikat, jobban fölháborodtak, keményebb rendszabályokat kívántak, mint azok. Csakis azért, hogy ne tartsák őket az üldözött nép fiainak. Hallani sem akartak Szabadítóról. Nevettek rajta. A kósza híreket kézlegyintéssel tették hallatlanná, vagy a nyugtalan ostobák meséinek tekintették. Ki az az "Úr", akinek névében a Szabadító jön? Ismertek minden istent, istennőt, műveltek voltak, tudták, olyan isten nincs. A nép lázong, mert lusta, irtózik a rendszeres munkától. Majd egy szép napon kiderül, hogy a Szabadító csak ábránd, akkor megnyugszik megint.

Sokan megdöbbentek azonban, mert szemtanúktól hallották, hogy egy Uszirszafi nevű férfiú, aki valamikor bejárta egész Gósent, fegyveres csapattal tért vissza idegenből, s valóban föl akarja szabadítani a szolgaságra vetett népet. És társaságában van két elvetemedett, tanult egyiptomi is: Hor, Eknaton volt magas rangú katonája meg Hofni, egy szökevény pap. Továbbá egy Szakkai nevű héber, akit a másik kettővel együtt a Fehér Ház neveltetett, mert egy napon születtek Eknatonnal, a gonosztevővel. Hát tessék, így táplált az isteni Család kígyókat a saját kebelén. Mondták, hogy Uszirszafi is így került az isteni Családba, kitett héber gyerek volt, elsőszülött, akit az anui papoknak kellett volna adni, de éppen akkor találta meg egy hercegnő, amikor Eknaton született, s magához vette, fiává fogadta. Nem lett volna jobb valamennyit ott hagyni, ahol volt, a szegénységben, a tudatlanságban? Izgatottan vitáztak, mozgósították előkelő barátaikat, hogy serkentsék a királyt (mind a kettőt) erélyes intézkedésre. Ők csak azokat az érveket hangoztatták, amikre az egyiptomiak is fogékonyak voltak: a héberek szövetkeznek, vagy már titkon szövetkeztek is törzsrokonaikkal, el akarják foglalni Egyiptomot, ki akarnak irtani minden előkelő családot, véres bosszút akarnak állni valóságos, de még inkább vélt sérelmeikért, a veszély nagy, máris itt van, sürgősen tenni kell ellene. A gyalázatos lázítók így szeretnének hatalomra jutni. Előbb fölgyújtják az elégedetlenkedő Gósent, azután az egész Deltát, végül magát az országot, egészen a Négerföldig. Végképp el akarják taposni Kem ősi műveltségét, isteneit, hatalmát.

Valójában magukat féltették a végveszélyt kiáltó héber előkelőségek. Mert olyan hírek is keringtek a városokban, hogy a Szabadító és serege elsősorban az árulónak, hitehagyottnak tekintendő gazdag hébereket fogja kiirtani, mégpedig a vérbosszú törvénye szerint. Negyedíziglen és hetedíziglen. Nevüket lajstromba vette, családtagjaikat számon tartja, még az újszülött csecsemőket is. Az egyiptomiak héber ágyasait pedig meztelenül fogják végigkergetni a piacokon, aztán a folyóba dobják őket. Egyre sűrűbben megtörtént, hogy a bazárok, piacok alantas népe alkudozás közben öklét rázva kiabálta:

- Majd megennéd még ezt a halat! Majd torkodon akad még a szálka! Majd örülnél, ha egy fej hagymát kaphatnál. Jön már a Szabadító, futni és nyüszíteni fogtok előtte, mint a nyulak! És tekeregni a talpa alatt, mint az eltaposott kígyók!

A Zo'anban székelő király rendőrei letartóztattak mindenkit, aki a Szabadító nevében fenyegetőzött, az ő jövetelét hirdette, dicsőítette. Azonban a matszai rendőrökben sem bízott: ők sem voltak egyiptomiak. Az egész Delta lakossága csupa "söpredék"-ből állott: kaftokból, hikszoszok ivadékaiból, újabban pelesetekből, kerititákból, pelegikből, nem szólván a héberek s habiruk nagy tömegeiről. Tiszta egyiptomi katonákat követelt Horemhabtól. Horemhab azonban meg sem jelent Őistensége előtt, Thébában tartózkodott a másik udvarnál, s ezt Szekaré még csak bűnéül sem róhatta fel. Horemhab viselkedése pimasz volt, de tökéletesen jogszerű. Pláne mióta feleségül vette Baketatont, nem lehetett felelősségre vonni.

Mósze tevékenysége elé tehát sok akadály gördült, de tisztában volt velük. Tudta, a nép melyik rétegei, törzsei, nemzetségei fognak először tüzet, s melyek gyúlnak ki nehezebben. Sem ő, sem munkatársai nem vesztegették az időt. Szakkai tanácskozásra hívta össze a Véneket, az istenek főpapjait, Uszirszafi pedig személyesen mondta el a legfontosabb tudnivalókat, s hívta fel őket az Úrhoz való csatlakozásra. A Vének között is voltak, persze, akik vonakodtak az Úr parancsainak követésétől, de a két Jószif-törzs: Efráim meg Manasszé Vénei, élükön Já ifjú Jehósuahjával meg a harcias benjáminiták vezetői azonnal leborultak Mósze előtt, s megfogadták, hogy Istene mellé állnak, követik az ő szolgáját halálukig. A töredék léviták feje Aharon volt, éppen Uszirszafi testvére, a próféta Mirjam öccse, s ez megingatta a bizonytalanokat. Csak egy Vén, a Dán-törzs főpapja ellenkezett makacsul. Megtépte ruháját és szakállát, port hintett a fejére, kétségbeesetten kiáltozta: - Zúdítsuk magunkra Kem királyainak még nagyobb dühét? Nehezítsük meg még jobban népünk terheit? Lépjünk a pusztulás útjára, amin Efráim indult el annak idején? Emlékezünk még rá - üvöltötte keserűen -, hogy kivonult a pusztába, s csaknem az utolsó lábig elveszett! Csontjaik ott száradnak a sivatag homokjában, ellenségeik leöldösték őket, mint a vadakat! Csúfosan tért vissza, aki megmaradt, alig tudta összeszedni magát máig. Egy részük meg eltűnt, elkallódott, fölszívta a forró homok, idegen népek közé vegyültek, elvesztették, elhagyták istenüket... Nem, nem akarunk Efráim sorsára jutni!

- Láttam őket Meribat Kadesben - szólt Uszirszafi csendesen. Úgy ült a földön, botját a térdére fektetve, mint egy kőszobor. Arca nem moccant, de a szeme égett.

- Lehet, hogy láttad az elfajzottakat - fakadt ki a Vén, de már elvesztette biztosságát, mert a jelenlevők ujjongtak örömükben.

- Nem fajzottak el - jelentette ki Mósze. - Nyájakat legeltetnek a környéken, és bemutatják áldozataikat, megtartják ünnepeiket. Most pedig testvéreiket várják.

- Lehet, hogy várják, de emlékezzetek, tiszteletre méltó férfiak, hogy elpusztult Já szent képe! Újat kellett készíteni!

- Meribat Kadesben láttam Já hatalmas képét - mondta Mósze.

- Hát az Ohel Moed? Nem törték-e össze, nem szaggatták-e darabokra ellenségeitek a pusztában? Nem újat kellett-e állítanotok?

- Láttam az Ohel Moedet Meribat Kadesben, jártam benne - szólt ismét Mósze. - Hatalmas oltár áll előtte faragatlan kövekből. A Sátorban pedig ég minden lámpa, s a Kenyerek naponta megújulnak az aranyasztalon.

Erre a Vén már nem tudott mit mondani. Könnyekre fakadt, leült a földre, s jóslatokat mondott a nép pusztulásáról. Gyökerestül irtanak ki bennünket, a magzatot sem kímélik anyja méhében. Mikor azonban Aharon lassú, megfontolt szóval elmondta, hogy az Úr akaratából Uszirszafi Kadesben hagyta testvérét, Pinehaszt, hogy megállapodott Hobáb főpappal, megegyezett Kalebbel s a kalebitákkal, akik pedig a hatalmas Jehudához tartoznak, hogy Áser meg Zabulon szintén csatlakozik Uszirszafi Istenéhez, a Jehudával szövetséges Simeon pedig máris készen áll az Ígéret Földjére való vonulásra, s hogy amint valamennyi góseni törzs elfogadja az Urat kivonul, egyesül a bányák népével, az Úr ki fogja jelenteni magát, szavát hallatja, s a népet fölveszik a Szövetségbe, valamennyien meghajoltak Mósze előtt s kijelentették:

- Ahogy szolgáltuk eddig istenünket, Jákób, Jiszhak és Ábrahám Istenét, úgy szolgáljuk a te Istenedet is.

A megmásíthatatlan formulát tehát kimondták. S most már a tennivalókról tanácskoztak napokig. Aharon áldozatot mutatott be egy nagy kövön Él Saddájnak, ezen mindnyájan részt vettek, azok is, akik Baál Szafont, Baál Mótot, Baál Adadot, Baál Anatot, Aseratot vagy Dán-élt, a bika képében ábrázolt Holdistent tisztelték. Ez már jelentős lépés volt az Egy imádásának helyreállítása felé.

Mindez egy félreeső pálmaligetben történt, tiszta forrás mellett, biztonságos helyen, szigorú titoktartással. Utána ki-ki elszéledt lakóhelyére. Hor is elment, hogy férfiakat toborozzon, válogasson. Aharon azonban Mósze mellett maradt Osziél házában.

Zavaros eseményekről, kapkodásról, ellentétekről, reménységről, félelemről, hősiességről, riadt gyávaságról, hitről és kételkedésről számolok be, fiam és tanítványom, magam is zavarosan, kapkodva, vázlatosan. Mint az álló, poshadó vizet, úgy kavarta föl Mósze botjával a góseni népet. És persze, fölszínre került a mocsok is.

Hanem akármilyen titokban, lépésről lépésre folyt Mósze tevékenysége, csaknem minden kiszivárgott az igazán szent titkok kivételével. Hiszen amit hárman tudnak, mindenki tudja. Mósze terveit, szavait, működését pedig nem hárman tudták, hanem sok százan, hamarosan sok ezren. Így azt is megtudta valaki, hogy Uszirszafi azonos azzal a Mószéval, aki Maror felügyelőt agyonütötte, majd eltűnt. Ez a valaki nem volt más, mint Dathan, a Dán-törzsbeli Pallu fia, Selomith Dibri leánya férje, akinek súlyos gyalázata miatt történt a gyilkosság.

Különös ám az emberi lélek. Dathan szép, fiatal feleségén erőszakot követett el a hatalmaskodó felügyelő. Őt magát rendőreivel megverette, fogva tartotta, amíg a parázna merénylet történt. Majd, ki tudja, miért, elkeseredetten üldözte, gyötörte, a sarkában volt. Végül megverte saját kezűleg - s ez volt az utolsó erőszak, amit életében elkövetett. Dathan akkor leborult az alkirály előtt, hálát rebegett, áldotta vélt istenét, mert megtorolta a rajta esett sérelmet. Idők folyamán mégis mi történt ebben a megtaposott, megbosszult lélekben?

Selomith könnyen meggyőzte arról, hogy közte és Maror között nem történt semmi, éppen ezért a kudarcért üldözte tovább férjét olyan dühösen. A házaspár valóban szépen élt együtt, gyermekeik születtek, a régi sebek begyógyultak - hiszen valójában sebek nem is voltak. Dathan azonban egyre félt, rettegett, hogy a felügyelő halála miatt előbb-utóbb ő kerül halálos veszedelembe. Bűnösnek érezte magát a halálában. Ha Selomith valóban áldozatául esett volna vágyainak, bizonyosan nem lett volna benne bűntudat. Csakhogy amint teltek-múltak a hónapok, Dathanban eloszlott a kitöltött édes bosszú öröme, s gondolkozni kezdett. Talán mégsem kellett volna Marornak meghalnia... Tisztelte az egyiptomiakat. Fölnézett rájuk, csodálta erőszakosságukat, tudásukat, ruháikat, ékszereiket, városaikat, palotáikat, templomaikat, gúláikat, királyaikat, isteneiket, mágiájukat... Megrögzött szolga volt ő, erős, tagbaszakadt, lázongó és zúgolódó, szabadságról, bosszúról álmodozó szolga. De a felelősségtől irtózott. Megerősödött benne a meggyőződés, hogy Marornak nem is kellett volna meghalnia, egy-két botütést kibír ő, a fontos mégiscsak az, hogy békesség legyen, ne mondjanak rá semmit, lelkét ne terhelje gonosztett... az ember legyen óvatos, húzza be a nyakát, a Marorok jönnek és mennek, lám, utóda nem olyan kegyetlen, csak ritkán ver, inkább ordítozik, olykor egy-egy kis könnyítést is enged. Selomith pedig? Nos, Selomithtal nem történt semmi. Bánta hát a gyilkosságot nagyon, magát okolta érte, jóvá is tette volna, ha tudja, mi ennek a módja.

Mikor aztán híre terjedt, hogy Uszirszafi Gósenben tartózkodik, megdobbant a szíve. Olyan izgalom szállta meg, hogy alig bírt magával. Mennie, mennie kellett, elmondani, amit tud. Sem éjjele, sem nappala nem volt. Selomithnak nem szólt semmit. Azonban annyit emlegette a felügyelő előtt, hogy fontos mondanivalói volnának a király számára, addig bizonygatta ezt, addig könyörgött, követelődzött, amíg a felügyelő legyintett, s azt mondta, menjen hát Zo'anba, jelentkezzék a Palotában kihallgatásra.

A főudvarmester előtt is olyan szívósan bizonygatta fontos mondanivalóit, amíg egyhetes ácsorgás, kitartó magyarázkodások után csakugyan a király elé bocsátották. Hasra esett a trón előtt, káprázó szeme alig látta a terem szépségét, az udvari előkelőségeket, a néger szolgákat, a matszai testőröket s magát a királyt. Elfúló lélegzettel, zavarosan, szégyenkezve, önmagát semminek érezve, a nagy feladatban mégis fölmagasztosulva beszélt, amikor megkapta az engedélyt:

- Isteni uram, por és szemét vagyok a lábad alatt, de szavam ezúttal ne legyen légyzümmögés a füledben... Az az ember, aki Gósenbe jött, föl akarja szabadítani szolgáidat.

- Tudom, csak hadd próbálja meg - felelte a király recsegő hangon, mintha a torkát szorították volna. - Azért jöttél, hogy ezzel untass?

Az előkelők tisztelettel nevettek a trón körül.

- Megcsúfolja jogarodat, meggyalázza tiarádat! - kiáltotta Dathan. - Szövetkezett ellenségeiddel, megtámadja, ledönti trónodat!

- Csak hadd próbálja meg - recsegte gúnyosan a király.

Dathan kétségbeesett. Úgy érezte, rögtön megragadják, vesztőhelyre hurcolják... s ez lesz az ő büntetése Maror haláláért. Íme, maga rohant a végzete elé. Sírva fakadt, mint egy gyermek, s vadul kiáltotta:

- Az az ember, Uszirszafi nem más, mint Mósze, Maror felügyelő úr gyilkosa! A volt alkirály, a Gyűlöletes Álmodozó testvére és barátja... aki megszökött Maror megölése után! Holttestét gyalázatosan otthagyta keselyűk s hiénák étkéül. Mósze, Mósze ő, senki más! De nem a hercegnő fia, hanem egy héber asszonyé, aki kitette a folyóparton a sás közé... A hercegnő nem anyja, hanem az a héber asszony!

Összevissza beszélt, maga sem tudta, mit. Szavaira azonban nagy csend támadt. A király előrehajolt trónusán, megvetéssel, de kíváncsian nézte a térdeplő, remegő héber szolgát.

- Mósze? Mósze az alávaló lázító? - Zöld szemében világosság gyúlt, kövérkés arca elvörösödött. - Jól van - mondta rekedtesen. - Jól van. Jól tetted, hogy megmondtad. Most eredj innen.

Dathan csak annyit hallott, hogy mehet, nem fogják megölni. Föltápászkodott a síkos padlóról, hajlongott, hátrált, megfordult, megint visszafordult, ismét hajlongott, kiszédelgett a teremből. Egy testőr karon fogta, úgy vezette ki. Boldog volt, de kínzó szégyenérzés is gyötörte.

Mikor Mósze meghallotta Dathan árulását - mert mindenről tudott, önkéntes kémek tájékoztatták az egész Deltából -, így szólt:

- Most látom, hogy e nép szolgaságánál is nagyobb elvetemültsége!

- Hogyan szabadíthatsz meg minket, uram? - kérdezte csüggedten Osziél. - Bűneink iszonytatóak. Nem könyörülhet meg rajtunk az Örökkévaló, áldassék a Neve mindörökké. Hiszen el kell fordítania arcát rólunk, hitványokról!

- Törvénye tisztára fog mosni benneteket - vigasztalta Mósze.

Tudta, hogy a király mindenáron meg akarja öletni. Nem félt. Mosolygott Aharon aggodalmán, Hor szigorú biztonsági intézkedésein. Hor ugyanis válogatott testőrökkel vétette körül, a ház ajtaja előtt éjjel-nappal két fegyveres állt, még akkor sem hagyta őrizet nélkül, mikor szokásos alkonyati sétájára indult a környéken, vagy reggel, este egy kis dombon imádkozott. Mósze tiltakozott ez ellen, Hor azonban nem engedett. Legfeljebb távolról követték az őrök, bokrok, fák mögé rejtőztek, hogy ne zavarják. Az öreg Téti pedig minden ételt, italt titkon megízlelt, s csak akkor adta urának, ha meggyőződött róla, hogy nem tettek bele mérget. Mósze erről nem is tudott.

Dathan a szolgaságba süllyedt nép igazi, jellegzetes alakja volt, egyesült benne minden meghunyászkodás, ami egy népet lealjasíthat. A másik jellemző alak Korach, a városi, magas rangú, gazdag héber megtestesítője. A hagyományok halhatatlanná tették a nevét, akár Dathanét. Még a Koránba is bekerült Karun néven mérhetetlen gazdagsága és fösvénysége révén. A Misnában se szeri, se száma azoknak a helyeknek, amelyek kincseit emlegetik, márványoszlopai Eszter Könyvében is szerepelnek.

Korach Izkar fia Kohat nemzetségéből, okos viselkedéssel, nagy önuralommal, jó házassággal, vesztegetéssel, hízelgéssel, üzleti tehetséggel s nem mindennapi életkedvvel egyik hivatalból a másikba emelkedett. Mikor pedig Szekaré elfoglalta a trónt, azaz mindjárt Eknaton halála után kincstárossá nevezte ki. Forrásaink görögül "katholikosz"-nak nevezik, ez olyanféle rang, amilyent Jószif viselt Apapi hikszosz király idején. Felügyelete alá tartoztak nemcsak a királyi család összes kincstárai, hanem a Szináj bányái is. Mióta e bányák aranya, drágakövei, reze, ónja a király számára elveszett, ez a bányafelügyelői méltóság inkább dísz volt csupán, mint valóságos hatalom. De a méltósághoz tartoztak a bányák "kulcsai", azaz titkos tervrajzuk, a lelőhelyek, erek ismerete, a föld alatti raktárak tartalmáról, értékéről szóló feljegyzések, tehát minden, ami ilyen értékes nagyüzemek igazgatásához, értékesítéséhez szükséges.

Mindezt együttvéve a kincstárak "kulcsainak" nevezték, s azok is voltak. Hogy e kulcsok közül melyik s hány került a bányákat kisajátító s a maguk szakállára művelő felügyelők birtokába, nem lehetett tudni. De hogy valamennyi Korach kezében volt, az bizonyos.

Persze tudta a módját, hogyan kell a királyi kincseket, évezredek csodálatos drágaköveit, aranyát, ékszereit, gyöngyét úgy gondoznia, hogy a maga kezéhez is ragadjon egy s más. Sem a nyilvántartásban, sem az elszámolásban nem volt ezért semmi hiba. Korach valójában nem abból gazdagodott meg, amit lopott - s ezt javára kell említeni -, hanem üzleti vállalkozásaiból, amikbe a kezéhez tapadó értékeket befektette. Miután értesülései jók voltak, s már akkor tudomására jutottak, amikor még senki sem tudott róluk, nem egy fontos gazdasági intézkedést, törvényt maga javasolt a királynak, vagy fölhatalmazása révén maga adott ki saját felelősségére. Így a vele való üzleti kapcsolat nagyon értékes volt. Meg is fizették az egész ország üzletemberei, vállalkozói, különösen a Delta élelmes foinikjai, héberei, pelesetjei. Így közvetve még akkor is behálózták érdekszálai az ázsiai kikötőket, amikor Egyiptom csapatait kivonták onnét. Sőt azt sem lehet mondani, hogy Szináj bányáihoz ne lett volna már semmi köze. Sok rejtett útja volt az aranynak, a drágakőnek, a réznek, ónnak már akkor is, és Korach tudta, melyek ezek az utak, amelyeken a kincsek csörgedeznek.

Korach hol Men-noferben, hol Thébában, hol Zo'anban, hol meg Pathumban lakott. Mindenütt volt palotája, udvartartása. Földbirtokai, falvai végigsorakoztak az egész Nílus mentén. Hajói nemcsak a folyamot járták, hanem a tengert is. Hát még mennyi hajó volt, ami látszólag nem tartozott a vagyonához, mégis ő rendelkezett vele mint a vállalat titkos részese! Ha Korach tizenkét négertől vitt gyaloghintója megjelent, a nép köréje csődült, kísérte, bámulta fényes öltözékét, csillogó ékszereit, közönyös arcát, díszbe öltözött fegyveres kíséretét. Inkább bámulta, mint kedvelte. Hagyományaink följegyzik, hogy míg Jószifhoz odafutottak az emberek, Korachnak még az utcai gyerekek is hátat fordítottak s kiköptek, mert soha senkinek nem adott semmit.

Ismerte Mószét. Csakhogy ő még alacsonyabb rangú tisztviselő volt, mikor Mósze az egyiptomi előkelőségek között forgott. Hajlongott előtte, nyájasan mosolygott rá, szolgálatait ajánlotta neki, de ismerte az udvari intrikákat, erőviszonyokat, hát nem kereste Mósze társaságát a kelleténél jobban. Mószéból sohasem lesz király - gondolta, s ebben igaza volt. Látta, Mósze mennyire alárendeli magát a Gyűlöletes Álmodozónak, méghozzá nemcsak érdekből, mint ő, az okos üzletember, mindig a háttérben maradva, hanem hittel, szeretetből. Mószéra tehát nem várt fényes jövő Eknaton halála után. Így kapcsolatuk nem hágta át a szokásos illendő, futólagos szóváltások határát.

Mikor aztán Mósze fölbukkant Gósenben, Korach gondolkodóba esett. Ismerte annyira Mószét, hogy tudja, amire fölteszi életét, meg is valósítja. Ha ki akarja szabadítani a hébereket Gósenből, hát kiszabadítja bármi áron. Azt is tudta, hogy Mósze istene, akinek nevében beszél, valóságos, hatalmas isten, nem afféle szédelgés. Igyekezett Mósze szavairól, tetteiről annyi értesülést szerezni, amennyit csak lehetett. És sokat lehetett. Hiszen volt tekintélye, vagyona, voltak besúgói, rendőrei, bizalmas tisztviselői. Amit elébe hordtak, meggondolandó volt. Mósze, a királyi hercegnő fia, a negyedik rendbéli beavatott pap, Eknaton testvére és barátja, a volt hadvezér és alkirály nem tett csodákat, nem kápráztatta el az embereket. Hanem következetesen hivatkozott istenére, akinek titkos Nevét a botjára vésve hordozta. Botja ősrégi, hír szerint még Ábrahámé volt, a mesebeli ősapáé. Állítólag magától attól a sohasem hallott istentől kapta, akinek nevében beszél. Korach mindent tudott Mószéról. Pontos értesüléseket nyert a bányában történtekről is. Nem volt tehát semmi kétsége aziránt, hogy mi következik Gósenben.

Ilyen pontos értesülések birtokában azt hihetné az ember, azonnal a királyhoz sietett, föltárta előtte a valóságot, s rendszabályokat tanácsolt neki. Korach azonban nem ezt tette. Hanem így gondolkozott: az az ember így is, úgy is véghez viszi szándékát. Istene hatalmas isten, talán valóban hatalmasabb minden más isteneknél. Az egyiptomiaknál bizonyosan, hiszen ezek még a nyomorúságoktól sem tudták megóvni Egyiptomot! Hogy az az ember különb akár Szekarénál, a kevély, ostoba, hányaveti, hazug fickónál, akár Tutanchámunnál, a játszadozó, beteges kölyöknél, abban semmi kétség. Bizonyosan máris szövetkezett a pusztai népekkel, talán a kánaánitákkal is. Nem lehetetlen, hogy Amurruval is van valami közössége. Másként hogyan vállalkoznék ekkora föladatra? Hogyan merészelne ujjat húzni Egyiptom királyával? A hátát bizonyosan biztosította. Távolabbi tervei világosak: új népet szervezni, hadsereget teremteni, aztán betörni Egyiptomba, meghódítani a Deltát, elkergetni az ostoba Szekarét, háborút, lázadást indítani Théba ellen... Új dinasztiát, új Birodalmat teremteni, amely a kataraktától s a sivatagtól az Eufrátig terjedjen. Ha pedig mindez lehetséges, sőt bizonyos, miért támogassa ő Szekarét? Miért kockáztassa életét, családja jövőjét, vagyonát, tekintélyét? Ha Mósze fölülkerekedik, bizonyosan kiirtja minden ellenségét. Kár lenne hát ellenséges viszonyba kerülni vele. Ha most semlegesen viselkedik, a kellő pillanatban pedig csatlakozik hozzá, mindent megtarthat, sőt még nyerhet. Elvégre ő is héber, ha egyiptomi módon él is. Igaz, Mósze Birodalma barbár birodalom lesz, de annál jobb. Barbárok között művelt egyiptominak lenni nem utolsó dolog. Ajnározni fogják, megbecsülik, tejben-vajban fürösztik, méltósággal, hatalommal, kitüntetésekkel halmozzák el. Egyike lehet az eljövendő Birodalom megalapítóinak. Míg ha kitart Szekaré meg Tutanchámun roskadozó kettős trónusa mellett, csak veszthet...

Így gondolkozott az okos, előrelátó Korach. És hallgatott a király előtt, akár a többi méltóságok, tanácsadók, akik hajlongtak, hallgattak vagy hazudtak.

Mikor később találkozásra került a sor Mósze, Aharon meg Szekaré között, Korach tanácsolta a királynak legbuzgóbban, hogy fogadja a két lázítót. Ő ellenzett leghevesebben minden erőszakos lépést. Ő bizonyítgatta legszívósabban, hogy Mósze nem akar mást, mint a népet megnyerni új istenének, s ünnepi áldozat bemutatására háromnapi járóföldre távozni, de valójában maradjon minden a régiben. Csakhogy ne szaladjunk nagyon előre!

Mert a találkozásra s a királlyal való vitákra csak akkor került sor, mikor a hébereket, habirukat Mósze munkatársaival már az új Isten híveivé tette, s mindenkit meggyőzött arról, hogy a szabadság napja elérkezett.

Ez kora tavasszal történt, mikor a szokatlan áradás vértengerré változtatta Egyiptomot, s az idegengyűlölő nép a héberek Istenének szörnyű bosszújától rettegett.

Külsejére nézvést Korach igen rokonszenves ember volt. Jól túl az ötvenedik évén, egy kicsit eltestesedett, nem túlságosan, csak illően. Így közepes termete is tekintélyt mutatott. Ám azért fürgén mozgott, ha kellett, a lassúságot csak azóta erőltette magára, mióta magas méltóságra emelkedett. Széles arcán legfeltűnőbb a szája volt. Igazán nem csúfolódásképpen mondom, de hasonlított a békáéhoz: széles, nagy száj volt, csupa nyájasságból többnyire nyitva is szokta tartani, ha valakinek a szavait hallgatta, jelezvén, mily odaadóan figyel. Kis barna szemét összehúzta, mintha a szemével is mosolyogna. Orra hajlott volt ugyan, de a cimpái szélesek, mint a jó vérű lóé. Ez életerőre vallott. Persze, arcát egyiptomiasan borotváltatta, hivatali ténykedései alatt azonban kis, merev, szögletes, fekete álszakállt viselt. Meg dúsan göndörített parókát. Mindig remegő, kérő hangon beszélt, roppant szívesen, kedveskedve, szinte bizalmasan. Olyan volt a hangja, mint a makrancos lóval bánó kocsisoké vagy az állatszelídítőké, akik a Fehér Ház meg az előkelő paloták számára oroszlánokat nevelnek. Páratlan vendéglátó volt, ebben rejlett sikereinek egyik titka. Ötven-hatvan, olykor száz vendég ült asztalánál, s micsoda ételeket ettek, italokat ittak! Korach konyhája egyike volt a leghíresebb konyháknak. Felesége sem vette volna a lelkére, ha valamelyik vendég nem ette volna magát félholtra. Csodálatosképpen neki is olyan széles szája volt, mint férjének, ez a jellegzetes száj öröklődött két lányára s a fiára is. Különösen a kisebbik lánya volt nagy szájú.

Korach és egész családja abban a szent meggyőződésben élt, hogy az úriember életének célja a jó evés, ivás, szép ruha, kényelmes lakás. Már mondtam, fiam, hányan éltek akkortájt ebben a szilárd meggyőződésben. Ha még most is nehéz próbáknak, beavatási vizsgáknak vetették volna alá a tisztviselőket, s csak beavatási fokozatuk szerint juthattak volna hivatalukba, Korach sohasem lett volna királyi kincstáros, legfeljebb írnok egy raktárban, miután írni, számolni tudott. Főképpen számolni. Leveleit, jelentéseit ugyanis titkárai fogalmazták, Korach sohasem ismerte ki magát az egyiptomi nyelv bonyolult törvényeiben, az előkelő, finom, ilyen meg olyan időbeli stílust pedig megvetette. Feleségéből is kitűnő szakácsnő lett volna akármelyik előkelő udvarban, nagyobbik lányából, aki egy tiszta vérű egyiptomi kereskedőhöz ment feleségül, kellemesen csevegő komorna, a kisebbikből meg, hát a kisebbikből afféle konyhaleány, aki hagymát vág, mosogat, libát töm, s komoran zúgolódik egész nap, mert csak aludni szeretne, folyvást aludni. Ez a leány volt az egész család titkolt keserűsége. Még szépen öltözködni sem tudott, társaságban pedig úgy viselkedett, mint akinek minden mindegy, minden csak untatja. Ha már keserűségről van szó, hát Korach meg a felesége eléggé aggódott a fiú miatt is. Mintegy harmincéves, jól megtermett, vidám fickó volt, atyja vállalataiban segédkezett, azonban semmi jelét sem árulta el a gazdagság tiszteletének. Felőle ugyan elajándékozhatta volna atyja minden vagyonát, akár belehajigálhatta volna kincseit a Nílusba, azzal sem törődött volna. Ha egy hajószállítmány késett, a fiú nem verte a fejét öklével, nem futott le s föl a szobában, nem ácsorgott a rakparton, nem kérdezősködött fűtől-fától, nem küldött postagalambokat, hanem csak nevetett és várt. Atyja hiába hajszolta munkára - elve az volt, hogy a tisztességes ember szüntelenül dolgozzék -, ő inkább tekergett, csónakázott, vadászott, nők körül forgolódott. Ahelyett hogy megnősült volna, hol itt, hol ott hagyott el egy fattyúgyereket, ebből aztán botrányok, követelőzések, pörök támadtak. Ám hagyjuk Korach családját. Igen nagy megbecsülésnek örvendett egész Egyiptomban. Sok héber büszke volt rá, mint aki megmutatta, hogyan lehet okosan, becsületes szorgalommal, tehetséggel érvényesülni a Szolgaság Házában is.

Mikor a Nílus vize "vérré vált", Korach azonnal gondolkodóba esett. S mert nemcsak az egyiptomiak tulajdonították a héber mágia gonoszságának ezt az első csapást, hanem maguk a héberek is hirdették, hogy Já bosszúja, Korach tisztában volt mindennel. S azonnal a fenyegető ismeretlen Isten felé fordult. Korach vallásos volt. Részt vett minden hivatalos ünnepen, elöl lépkedett a körmeneteken, amikor a papok roskadozva vitték valamelyik isten, istennő kicsiny szobrát, áhítattal lengette a füstölőt, gazdag áldozatokat küldött az oltároknak, alapítványokat tett, papokkal barátkozott, etette-itatta őket. Házában, helyesebben: palotájában minden igazi vallásos lelkületre vallott. De tudta, hogy a drága fából meg márványból faragott istenképek tehetetlenek, drága ruháik, ékszereik csak úgy díszítik őket, mint a bábokat, a port le kell törölgetni róluk, maguk még erre sem képesek. Persze, attól tartózkodott, hogy efféle véleményének hangot adjon.

Mire elkövetkezett a második csapás, majd a harmadik, a negyedik, az ötödik s így tovább a pestisjárványig, amely a héberektől évtizedeken át elvett elsőszülött fiúkért válogatás nélkül szedte cserébe az egyiptomiakat, Korach izgalma, rémülete, aggodalma elviselhetetlenné vált. Úgy keringett zo'ani palotájában, mint egy rettegő vadállat. Mindig nyájasan mosolygó arca komor volt és sötét. Étvágya elveszett, testes alakja lefogyott. Felesége még rémültebb volt, mint ő. Kora reggeltől késő estig újabb meg újabb rémhírekkel hozakodott elő. Borzalmas jövőt, teljes pusztulást jósolgatott. Fia feléje sem nézett a vállalatok ügyeinek, többször kereken kimondta, hogy a héberek új istenéhez kell csatlakozniok, mégpedig azonnal, ha mindenük rámegy is. Korach nem idegenkedett ettől az istentől, annál inkább vagyona elvesztésétől. Ha ő csatlakozik, hát éppen vagyona megmentése végett csatlakozik, hiszen az új isten nem fukarkodhatik a jutalommal. Kisebbik leánya gyászos képpel járt-kelt, vagy tétlenül üldögélt, s vörösre sírta a szemét. Ő mindig, mindentől félt. A munkától, a tudománytól, az istenektől, a férfiaktól, az állatoktól, a csillagoktól... rettenetes leány volt. Korach dühében véresre rágta ajkát.

Szekaré, a király meghasonlásba esett. Akárhogy szépítették a dolgot, látnia kellett. Az adók elmaradtak. Az ok: az országos marhavész. A sáskák. A betegség, az ijesztő halálozás. Tegnap még trónusa előtt hajlongott valaki, ma már halott. Tegnap lakoma volt a Palotában, zene, tánc, akrobaták, s a vendégek közül ketten estek össze az utcán, kibuktak gyaloghintójukból, mint a zsák. A thébai udvarban meghalt egy fiatal hölgy meg egy kisfiú. Galambpostán rémült levelek érkeztek, amiket Szekaré titkárai nem titkolhattak el. És a sötétség? A sűrű, áthatolhatatlan sötétség három napig szünet, enyhület nélkül? A Nap vörösen, sejtelmesen gördült a sötét ködben, a város megürült, az állatok bőgtek, a madarak elnémultak, s eltűntek. Még a Palota ajtónálló testőrei is reszkettek félelmükben. Ki lehetett-e ezt bírnia még olyan embernek is, mint Szekaré? Amilyen nyegle, hányaveti férfiú volt, annyira összeroppant most.

Belebetegedett a félelembe. Úgy érezte, a Halál lelkei settengenek körülötte. Torka égett, szeme beragadt, minden tagja fájt, s olyan nehéz volt, mintha ólomba dermesztették volna. Feje zúgott. Szédült. Homlokán verejték ütött ki. Az álom elkerülte, rémképeket látott. Városokat romokban, hullák ezreit, belükre akasztott embereket, anyákat, akiknek hasát fölmetszették, égő házakat, őrült menekülőket. Látta önmagát is, amint szobáról szobára fut, asszonyait az ablakon hányják ki... És mindenütt nyírott szakállú, hosszú köntösű emberek. Kezükben görbe kés, kard, dorong, sarló, égő fáklya. Tudta, hogy mindezt az átkozott héberek, a sunyi kutyák, az alattomos sakálok, a könyörtelen hiénák okozzák. Az ő varázslatuk ez. Élükön egy áruló ordít, magasra emelt botjával pusztulást küld az egész világra, átkokat mond az országra, szörnyű, szörnyű... És nem tudja elfogatni, megöletni, megsemmisíteni! Senki sem nyúl hozzá. Mindenki gyáva, gyáva...

Hagyományaink elmondják, hogy a király "bőrpoklosságba" esett, azonban, miután nem a lelkét gyógyította elsősorban, hanem a testét, nem szabadulhatott a rettentő betegségtől mindaddig, amíg a hébereket ki nem engedte a szolgaságból. Szekaré, persze, nem esett bőrpoklosságba, de hogy viszonzásul bőrpoklosnak nevezték azok, akiket az egyiptomiak általában bőrpoklosoknak, dögvészeseknek szoktak nevezni, nem csoda. Állapota, helyzete sem volt jobb, mint a bőrpoklosoké. Az pedig mély igazság, hogy a lelkét kellett volna gyógyítania. Mert a lelke beteg volt, halálosan beteg, olyan beteg, mint maga az ország.

Megérett tehát a helyzet, elkövetkezett az idő, amikor Szekarénak tárgyalnia kellett Mószéval meg Aharonnal. Most már nemcsak Korach unszolta erre, hanem udvari méltóságainak többsége is. Voltak ugyan, akik erőszak alkalmazását javasolták: katonaság küldését Gósenbe, házak fölgyújtását, marhák, juhok elhajtását, minden gyanús ember letartóztatását, kivégzését, az egész lakosság széttelepítését, nők, férfiak gyermekek rabszolgaságra vetését, úgyis kevés a rabszolga, az árak megfizethetetlenek... De a higgadtabbak a titokzatos isten még súlyosabb megtorlásától tartottak, s így végül győzött a félelem, azaz más szóval: az okosság.

Ebben az időben Mósze már Pathum közelében tartózkodott Aharonnal. Megérkezett Szakkai is, őt nyomban továbbküldte a Szináj bányáiba a szükséges utasításokkal. Hor szertejárt a kerületben, nem lehetett tudni, hogy hol, mert ugyanabban a házban két éjjel nem aludt.

A lázadás rohamosan terjedt.

A Hercegfal építését abbahagyták. A kényszermunkások letették a szerszámot, csak a kalapácsokat tartották meg s elszéledtek. A pathumi raktárépületek állványai megürültek, csak néhány bányamunkás lézengett itt-ott, meg akik minden gyalázatos állapotot meg tudtak szokni. A felügyelők előbb ordítoztak, bottal kergették a munkásokat munkahelyeikre, de hiába. Majd rendőrökhöz folyamodtak: fogdossák össze az összeesküvőket. Ám a rendőrök ugyanúgy féltek a héberek istenétől s a rejtelmes Uszirszafi meg Aharon csodatevő botjától, mint az egész Delta-vidék, hát a kisujjukat sem mozdították. Sőt figyelmeztették a hébereket, hogy mások netán nem lesznek olyan megértők, mint ők, tehát legyenek óvatosak. Azután katonaságot követeltek a felügyelők. Horemhab azonban Thébában tartózkodott, mindenki tudta, miért. A király tekintélye tehát összeomlott, s a felügyelők, írnokok jobbnak látták, ha nem emésztik magukat olyan ügyért, amiből még rájuk is kár származhatik.

A csatornák tisztogatása, a víz bevezetése, lebocsátása megszűnt. Minek vesződjenek vele, hiszen úgyis elmennek innét hamarosan. Mire pedig visszajönnek, más világ lesz itt, szabad világ, dicsőséges világ, az új Isten birodalma. És hát ha a Nílus felügyelői nem törődnek a dolgokkal, jelentések nem érkeznek a vízállásról, utasításokat nem ad senki, miért törjék magukat itt a kis öntözőcsatornák őrei?

Zo'an, Pathum, Pi-baszt s a többi városok bazáraiban, piacterein, utcáin izgatott néptömegek kavarogtak. Szekaré palotáját egész tábor vette körül. A nép viselkedése fenyegető volt. Az egyiptomiak követelték, hogy a király őistensége vessen véget a nyomorúságoknak, mentse meg országát a pusztulástól. A héberek, habiruk meg egyéb rokonfajtájúak pedig bíztató híreket vártak, fenyegetőleg vagy gúnyosan nézegették az ismert egyiptomiakat, de hallgattak. Szinte senki sem ment a bazárokba, piacokra, hogy eladjon, senki sem, hogy vásároljon. Alig is volt mit vásárolni, legfeljebb halat a közönyös kaft halászoktól. A héberek sem bárányt, sem marhát, sem vajat, sajtot, sem lisztet, sem főzeléket, sem egyéb ennivalót nem szállítottak a városba. A Delta előkelői megpróbálták, ezúttal első ízben, hogy mi a hiány érzése. Főzeléket, gyümölcsöt nem tarthattak raktáraikban, sem friss húst. Ó, jaj, azt kellett enniök, amit a saját birtokaik szolgáltattak! A birtokok pedig messze voltak, gyakran Felső-Egyiptomban. A szolgáltatások is elmaradoztak a sok nyomorúság miatt.

Ekkor Mósze kijelentette:

- Övezzük fel magunkat, testvéreim, s menjünk a királyhoz. Elérkezett a szabadulás ideje. Isten nevében megyünk, s azt mondjuk, azt tesszük, amit Ő parancsol.

Imádkoztak, felövezték magukat az útra. Megragadták botjukat, elköszöntek a házbeliektől, s Zo'anba indultak. Csak ketten akartak menni, de nem akadályozhatták meg, hogy sokan csatlakozzanak hozzájuk. Részint féltették Isten Embereit, részint ott akartak lenni, ahol a jövendő forr. Indulás előtt azonban Mósze még megparancsolta, hogy "tisztuljanak meg", vagyis metélkedjenek körül, mint az egyiptomiak, vagy a Lévi-törzs fiai. Sok meggondolás juttatta Mószét erre az intézkedés re. Fülét nem kerülte el ugyanis a fenyegető hír, hogy az egyiptomiak el akarnak fogni minden körülmetéletlen férfit. Továbbá arra is gondolt, hogy a szolgaságban önérzetét vesztett népet egyenlővé tegye a gyűlölt, de csodált egyiptomiakkal. Végül el akarta különíteni népét a pusztaság körülmetéletlen népeitől, nehogy elkeveredjék köztük, fölszívódjék, isteneiket, szokásaikat fölvegye. Talán az is késztette, hogy míg ők a királlyal dűlőre jutnak, a nép szenvedést vegyen magára, forrjon össze a fájdalomban, a lemondásban. Mire elérkezik a nagy nap, mindnyájan meggyógyulnak.

Utasítását szájról szájra adták mindenütt, úgyhogy mikor ő Aharonnal s a csatlakozottak csoportjával Zo'anba érkezett, a körülmetélkedést végrehajtotta mindenki a gyermekeken is, aki Mósze Istenének hívéül, szolgájául, katonájául szegődött.

De körülmetélkedtek még azok is, akik idegenkedtek az új Istentől, vagy nem sokat törődtek vele, mert a maguké vagy az egyiptomiaké jóságosnak bizonyult. Az istenek élete szívós. Évezredekkel ezelőtt az asszonyok Istárnak, Astarténak Nap, Hold meg csillag alakú apró süteményeket készítettek áldozatul, s nem ilyen süteményeket készítenek-e ma is nagy ünnepeken? Ősi időkben emberáldozatokat mutattak be, s nem ezt az áldozatot jelképezi-e még ma is a fonott kalács? Így a héber férfiak körülmetélkedtek hát, ám a régi isten azért tovább élt, Astarténak tovább készültek az áldozati sütemények, az istenek és istennők bálványai előtt tovább füstöltek a jó illatok, zengtek az énekek.

Mósze tehát meg Aharon Zo'an felé haladtak kísérőikkel. Csak az első napi utat tették meg gyalog. Másnap már a ház népe, amelynél az éjszakát töltötték, két szamarat erőszakolt rájuk, s hogy meg ne sértsék a jó embereket, kénytelenek voltak elfogadni. Szamáron kocogtak hát, a többiek meg gyalog haladtak mellettük. Amerre mentek, a nép kitódult elébük, leborult, ujjongott, áldotta a Szabadító Istent, aki küldte. Újabb meg újabb önkéntes kísérők csatlakoztak hozzájuk. Ellátták őket minden jóval, ami szegénységüktől kitelt. Öltek galambot, libát, bárányt, gödölyét. Kenyeret sütöttek lánglisztből. Legszebb kosarukban tették vendégeik elé a datolyát, fügét. Legszebb edényeikben a kecsketejet. Házukat gondosan kitakarították, hátha éppen náluk száll meg a Szabadító. Ünnepi ruhát öltöttek, előszedték ékszereiket. A gyermekeket megmosdatták, illő viselkedésre intették. Fölsöpörték az udvarokat, elhordták a szemetet. Mert az Úr parancsa ez volt: "Legyetek tiszták, ti az Én népem vagytok!" S egyébként is, hogy állhattak volna meg szégyenszemre a Szabadító előtt mocskosan, loncsosan, aki egyenesen a király elé megy, fegyvertelenül, Istene és igazsága nevében?

Ha városon haladtak át, a nép csőstül rohant utánuk, ordítozott, magasra emelte a kezét, táncolt, sírt. Mozogni sem lehetett az utcán, amerre mentek.

Ahogy lelkesedett a héber nép, úgy kesergett, átkozódott és rettegett az egyiptomi. Igen, egy nép volt megszületőben, s amely nép hordta, most keserves kínban vajúdott. Ki kellett löknie magából, szabad útjára engednie. Ha szül, a ringyó is úgy jajgat, csikorgatja a fogát, hányja-veti magát, mint az ártatlan feleség, aki égi szerelemben foganta magzatát.

Zo'an határába érkeztek, az elpusztult hikszosz erődítmények elé, a tavaszi virágpompában úszó, gazdag legelőkre, rétekre, szántóföldekre. A pálmaligetek közé, a Hor Vize nevezetű Nílus-ág vidékére. A vörös alkonyati égre kirajzolódtak a város templomainak hasáb alakú pilonjai, a királyi Palota dombon álló épületei. Keskeny, kék-piros zászlók röpködtek a szélben, mint a lángok, s a zászlók között fehér galambok raja keringett, el-eltűnve, majd meg élesen fölragyogva a fényben. A város felé vezető úton tevekaraván lépdelt zajtalanul, egyenletesen, mint sötét árnyék. Csengői csilingelése, hajcsárai kiabálása nem hatolt el idáig. A régi kép, a régi hangulat éppen olyan, mint mikor Mósze, az alkirály errefelé ballagott magányos, alkonyati sétáin. És mikor a felügyelő agyba-főbe verte Dathant, ő pedig megölte a felügyelőt. Azóta nem látott egyiptomi pilonokat, zászlókat, azóta nem suttogott fülébe a papírkáka hullámzó tengere.

Mósze azonban nem állt meg, hogy egy pillanatot szenteljen emlékeinek. Minthogy pedig hallgatag ember volt, sem a mellette kocogó Aharonnak, sem a mögöttük haladó férfiaknak nem tűnt föl a szótlansága. Pedig hányféle érzés, mennyi emlék kavarodott föl szívében, mikor ismét azon a földön járt, ahol ifjonti ragyogásának ideje eltelt. Lám, a város képe semmit sem változott, ismer minden kimagasló épületet, minden utcát. Tudja, hol áll egy-egy régi szfinx, amit a hikszoszok faragtak egyiptomi mintára esetlenül. Hol a bazár, a piactér, hol a rév, ahol át lehet kelni a Hor Vize túlsó partjára. A barna arcok, a villogó, sötét szemek, a sovány, karcsú, inas vagy zömök alakok egytől egyig ismerősök. Ugyanazok a fejkendők, ágyékkötő ruhák, övek, saruk, ugyanaz a kiáltozás, nevetés, csúfolódás, káromkodás, tülekedés. Ugyanazok a fekete hajú, fekete szemű, sima arcú leányok, ráncos képű vénasszonyok. Ugyanazok a halaskosarak, gúlába rakott cserépedények. Ugyanaz a szemét, bűz és illat.

Aharon szintén keveset beszélt, mióta Mószéval találkozott. Most azonban, mintegy magában, korholni kezdte Mószét, miért nem látogatták meg legelőször is anyjukat s nénjüket. Ez lett volna az első kötelességük. A szegény öregasszony búslakodik két fia után, azt sem tudja, élnek-e, halnak-e, élete nyomorúságos, semmi öröme, vigasza a világon. Aharon újra meg újra kitért erre a gondjára, mióta Gósen földjén jártak. Mósze eleinte mintha maga is Jozabét s Mirjam meglátogatását tartotta volna első dolgának, de ahogy teltek a napok, egyre ritkábban említette. Keményszívűnek, közönyösnek, hálátlannak lehetett volna gondolni, ha nem hagyta volna el a családját is azonnal, mihelyt az isteni parancsot megkapta. Aharon megértette, most egy mindennél nagyobb s nehezebb ügyről van szó, annak kell alárendelniök magukat, az Úr műve nem tűr mást. Azért mégsem volt nap, hogy ne figyelmeztette volna Mószét kötelességükre. Aharon jó fiú volt, szíve lágy, érzelmes. Gyöngéden csüggött anyján, nénjén, a kis házon, a helyen, ahol élete nagy része eltelt. Ugyancsak vágyott felesége, két fia után is. Emésztette az aggodalom, nincs-e valami bajuk. Talán halál is esett azóta, hogy ő elment... Ahogy beljebb hatoltak a tartományba, türelmetlensége nőtt. Sokat sóhajtozott, maga elé képzelte őket. Egyre konokabbul unszolta Mószét, menjenek már, hiszen csak néhány napi kitérés, nem kell hosszabb időt tölteni otthon. Mósze azonban szemrehányóan tekintett Aharonra. Pillantására Aharon, a nagy darab, szakállas férfiú, gyermekként lehajtotta fejét s elkomorodott. Mint mikor Mósze vezér, ő meg alvezér volt a játszótársak között. Csak magában zúgolódott, évődött, szomorkodott.

- Ki tudja, milyen sors elébe megyünk, testvéreim - kezdte aztán távolról. - Talán még be sem jutunk a Palotába, s máris elfognak, s börtönbe vetnek, megkínoznak, megölnek bennünket. Holttestünket a falra akasztják, el sem temetik.

Mósze megrántotta szamarának kantárját. Egyenesen nézett előre, a város felé. Talán nem is hallotta Aharon szavait s a mellettük, mögöttük gyalogló férfiak hangos beszélgetését.

- Meg tudjuk-e győzni a királyt? Sok hazug, képmutató, gonosz tanácsosát, ádáz ellenségeinket?

Mósze összevonta szemöldökét, oldalvást pillantott Aharonra. De ő sarkával megütögette szamara csánkját, Mósze mellé kormányozta egészen szorosan, úgyhogy a combjuk összeért. És keserű szavakra fakadt.

- Legalább anyánkat, nénénket láthattuk volna előbb! Legalább a feleségemet, fiamat megölelhettem volna, megmutathattam volna neked! Legalább tudnám, élnek-e halnak-e, van-e betevő falatjuk. Legalább valami ajándékot vihettünk volna nekik?!

Ekkor azonban Mósze indulatosan megszólalt:

- Ha fölszabadul a nép, benne fölszabadulnak ők is. Ahogy az Úrnak gondja volt egész népére, gondja lesz rájuk is. Te pedig hallgass. Addig nem lesz látogatás, találkozás, ölelkezés, amíg az Úr azt nem mondja: mással is törődhettek most már. Ezért hát hallgass, testvérem, s ne bosszants értelmetlen szavaiddal. Mindennek megvan a maga ideje.

- De ha féltem őket! - kiáltotta keserű indulattal Aharon. Botjával, az atyjától örökölt bottal rácsapott szamarára. Az nehézkesen megugrott, Aharon keményen visszafogta.

- Aki valóban hisz, nem fél - mondta röviden Mósze.

- Én hiszek - kiáltotta Aharon erősködve. - Ha nem hinnék, nem volnék melletted ezen az úton, amely talán utolsó utunk.

- Aki hisz, tudja, hogy a félelmek oktalan gyerekességek csupán. Valóságnak vélsz olyan fenyegetéseket, amik csak látszatok. Ki, mi árthat neked, ha veled az Úr?

- Aharon beharapta szakállát, fejét leszegte és hallgatott. Alig tudott uralkodni magán, hogy vissza ne fordítsa szamarát, s ha csak egy pillanatra, mégis lássa anyját, nénjét, családját. Aztán készséggel követi Mószét, akár a kínos halálba is. Nem, nem félt semmitől, legalább nem tudott róla. Bár a világ, bizony, valóságos, fenyegető világ, nem látszat, mint Mósze mondja. És gyötrelmes gondolat volt számára, hogy a kis házban élők valamelyike talán betegségben sínylődik, talán halálán van, talán zaklatják, üldözik őket, a házukból is kikergették, ő pedig, a fiú, a testvér, a férj s apa, feléjük sem néz, nem segít rajtuk. Mit szólna Amram, ha élne?

Azonban kénytelen volt meghajolni öccse előtt. Komoran ügetett mellette tovább. Érzéseit csak az árulta el, hogy szamarát kissé visszafogta, s elfaroltatta Mószétól. Ő azonban mit sem törődött vele. Egyenesen, nyugodtan léptetett, mint aki bizonyos magában, s tudja, hogy Aharon szavai nem jelentenek semmit.

Zo'anban azonnal nagy tömeg verődött össze körülöttük, alig tudtak a ház elé tülekedni, ahol az éjszakát kellett tölteniök. Valaki vagy valakik elrendeztek már mindent. Puthiél, egy egyiptomi nevű héber háza készen várta a vendégeket, tisztán, pálmaágakkal ékesítve, a házigazdától a leghitványabb rabszolgálóig kimosdva, illatosan, ünnepi ruhában. A szűk udvaron pedig nagy tűz lobogott Uszirszafi kísérete számára, s buzgó rabszolgák két bárányt pirítottak nyárson, hordtak elő korsókat, szárított fügenyalábokat, hagymát.

Egyiptomi módra kis asztalkákon terítettek, megrakták mindennel, ami megvásárolható, kölcsönkérhető, kamrából előhordható volt. Puthiél hajlongott, pornak, szemétnek nevezte magát Uszirszafi meg Aharon lába alatt, szavait légyzümmögésnek a fülükben. Az ősz hajú háziasszony irult-pirult, hebegett, kínálgatózott. A rabszolga a legszebb tálban hozott lábmosóvizet, a legszebb alabástromkancsóban illatos kenetet. Ki tudja, hátha utolsó pihenőhelyük e ház az Úr szolgáinak? Hátha az utolsó falatot eszik életükben? S hátha, jaj, nekik is utolsó vendégeskedésük ez, mert utána elkövetkezik a számonkérés, a bosszú, a halál? Nem voltak gazdagok, de mégis életüket adták volna. Csak legyen mennél ünnepélyesebb, díszesebb ez a vendéglátás.

Hallgatagon csodálták Mószét, lesték fukar szavait, pillantását, mosolyát, mozdulatait. Aharon nyíltabb, beszédesebb volt, ő mondta el, hogy holnap a király elé járulnak, s előterjesztik az Úr kívánságait. Jaj, lehetetlen volt gyötrő izgalom nélkül hallgatni ezeket a kívánságokat! Az idős Puthiél meg sovány, ősz hajú felesége mindegyre ijedten tekingettek körül, mintha a falak is hallgatóznának. Rettenetes, csodálatos, magasztos kívánságok! Engedje el a király békésen az egész népet, mindenkit, aki menni akar, azonnal. Vége a szolgaságnak. Hát lehetséges ez? Szemük, arcuk kigyúlt, lélegzetük elakadt, kezüket a szívükre nyomták, könnyeztek. A család fiatalabb tagjai, legények, leányok ujjongtak. A gyermekek bámultak. Hanem azért a félelem annál jobban szorongatta torkukat, varázsigéket suttogtak, talizmánjaikat simogatták. Ekkora örömre csak borzasztó csapás következhet.

Mósze nyugodtan ült közöttük, keveset evett, sem bort, sem sört nem ivott, csupán narancslevet. Aharon szívesebben evett, szerette a jó falatokat, szokása is volt egyszerre több fogásból enni, egy kis mártásos húst, egy kis salátát, egy kis kenyeret, közbe-közbe fügét, datolyát, majd megint sült libát, halat. Olykor azonban megállt a keze valamely tál fölött, vagy letette a szájához emelt italt, arca elsötétült, szemét behunyta. Nem félelem tört rá orvul, nem nem, Amram főpap fia tanítványa nem félhetett! Hiszen élete kockáztatásával szökött át a határon, a Krokodil-tó nádasának útvesztőiben, menekült a bányába, s vállalta nehéz sorsát. Csak szívébe szúrt a fájdalom: hátha csakugyan ez az utolsó estéjük, s ő annyit sem tett meg, hogy fölkereste volna anyját, nénjét, feleségét, fiait. Majd a vele szemben ülő Mószéra tekintett, s keserűen látta, milyen nyugodt, milyen biztos. Úgy ült az asztalnál, mint egy király a testőrei között, akit semmi bántódás nem érhet. Hát nincs ennek az embernek szíve?

Néha-néha csend lett a szobában, a házbeliek elsápadtak, figyeltek. De csak az utcán összesereglett nép zúgása hallatszott meg az udvaron evő-ivó emberek hangos beszélgetése. Nem, a király vagy nem akarja, vagy nem meri, vagy nem tudja elfogatni őket. A beszélgetés, edénycsörgés ismét folytatódott. A szolgák égő lámpásokat hoztak, s elhelyezték tartóikon. Az est ünnepibbé vált. Nem zavarta senki, semmi.

És utoljára tértek nyugovóra kijelölt szobájukban az Úr követei a nagy nap előtt. Puthiél meg szorongó felesége pedig virrasztott álmuk fölött reggelig.

Azon az éjszakán Szekaré ilyen álmot látott.

Tróntermében trónusán ült teljes királyi díszben. Udvari méltóságai körülötte. Azonnal szemébe ötlött egyik kormányzójának, Bekenptahnak meghökkentően gúnyos, szemtelen, némiképpen rejtelmes arca. Úgy nézett reá, mint aki mindent tud, de semmit sem mond. Szekaré csodálkozott ezen az arckifejezésen, mert egyébként Bekenptah igen komoly, gúnyolódásra korántsem hajlamos férfiú volt. Szekaré azonban nemcsak meglepődött, hanem dühös is lett. Szerette volna saját kezével megpofozni az idős, szemtelen urat, kikergetni a teremből, még jól bele is rúgni. Ám ilyesmire nem kerülhetett sor, mert neki trónusán kellett maradnia, s királyi arcot öltve várni valami izgalmas eseményt, aminek okvetlenül be kellett következnie, s amit valamennyien izgatottan vártak.

Egyszer csak nyílt a szemben levő ajtó, s ősz öregember lépett be rajta. Magas, vállas, méltóságteljes alak volt, sarkig érő, cifra ázsiai köntös díszelgett rajta, igazi drága babiloni köpönyeg. Lábán piros cipő, mint némely főpapoknak. Fehér haja a vállára omlott, hófehér szakálla elborította mellét. Kezében mérleget tartott. Mindnyájan kíváncsian fordultak felé, Bekenptah arca pedig rejtelmesebbé, még gúnyosabbá vált.

Az ősz öreg nem köszönt, nem hajolt meg Szekaré előtt, hanem, mint aki egy pillanatot sem késlekedhet, fölakasztotta a mérleget a mennyezetre. Hogy hogyan akasztotta föl, azt a király nem értette, mert a mennyezeten nem volt kampó, azon kívül olyan magas is volt - valóságosan olyan magas! -, hogy nem lehetett elérni. Az ősz öreg mégis elérte, fölakasztotta, kiegyengette a serpenyők összecsavarodott tartóláncait. Ekkor hátralépett és intett.

Erre az összes udvari méltóságok, legelöl a kormányzó, sorra a mérlegre másztak. Hogy hogyan fértek el a mérleg serpenyőjén, azt Szekaré meg sem kérdezte önmagától, nem is csodálkozott, mert ott voltak mind, ki állt, ki ült, s a lábát lógatta, ki meg térdelt. Nagyon komolyak voltak, mint akik fontos ügyben buzgólkodnak, csupán az átkozott Bekenptah mosolygott csúfondárosan.

Mikor valamennyien együtt voltak, honnét, honnét nem, az öreg, ősz ember egy bárányt emelt a mérleg másik serpenyőjébe. Szelíden, engedelmesen, ártatlanul feküdt a bárány a mérlegen, ahogy a bárány szokott, ha szereti a gazdáját. És íme, most csodálatos dolog történt. A bárány egymaga lehúzta a serpenyőt a földig, a méltóságok, előkelők, tanácsadók pedig fölszálltak a mennyezetig. Az ősz öregember semmit sem szólt, csak megint hátralépett, meghajolt, kinyújtott karjával a mérleg fölemelkedett serpenyőjére mutatott. Aztán a padlózatig süllyedtre, melyben a bárány feküdt.

Majd levette a bárányt, mire az eltűnt, az emberekkel megrakott serpenyő pedig megint leszállt a földig. A méltóságok, előkelők és tanácsadók sorra leléptek róla, s a trón köré sereglettek, mint akik elvégezték fontos feladatukat. Ellenben Bekenptah, a kormányzó olyan csúfondárosan tekintett a királyra, mintha azt mondta volna: "Hát íme, most tudsz mindent, egy szavam sincs az egészhez!" Csakugyan, mintha Szekaré mindent tudott volna, amit tudnia kellett. De mégsem mondhatta ki. Mert nem lehetett kimondani. Olyan gyötrő érzés volt ez, hogy a király torka elfulladt, kezével a nyakához kapott, egészen előrehajolt trónusán, s várta, várta, hogy az ősz öregember kimondja, amit ő is tud, de nem foglalhat szavakba. Hiába kapkodott ugyanis szavak után, erre semmilyen szó sem illett. Az ősz öreg meg nem szólt semmit, leakasztotta a mérleget, hóna alá fogta, megfordult, s a legilletlenebb módon, köszönés nélkül távozott. Viselkedésén nem csodálkozott senki, még az ajtónálló őrség sem.

Ekkor Szekaré rettegve, izzadtan, összetörten fölserkent, s mintha még látta volna az ősz öregember köpönyegének lebbenését, amint az ajtón kiment. Éjszaka volt még, de már hajnalra járt az idő a király hálószobájában álló vízióra szerint. Két lámpa égett az asztalkán. A Palotában csend volt.

Szekaré nem tudott elaludni többé. Olyan magánosnak, olyan világtól elhagyottnak érezte magát, mintha végeláthatatlan sivatag kellős közepén feküdne. Torka égett, nyelve a szájpadlásához tapadt, szájában keserű nyál gyűlt össze. Kiköpött a padlóra, mint egy hajcsár, ivott néhány korty narancslevet, az aranypohár reszketett a kezében. Szédelegve gondolt álmára: olyan elevenen élt benne, mintha valóságosan megtörtént volna. Az a különös érzés pedig, hogy érti, tudja, mit jelent, most is kínozta, s annál jobban, mennél konokabbul igyekezett szavakba foglalni. Elveszett embernek látta magát, nem tudta, miért? Noha verejtékezett, mégis fázott. Sivár társtalanságában arra gondolt, fölkeresi egyik ágyasát, azt, amelyik legjobban el tudta érzékeit kábítani. De keserűen legyintett. Tudta, ezen a magánosságon még ő sem segíthet.

Letört, fásult, ingerlékeny hangulatban rendelte maga elé álomfejtőit és csillagtudósait, mikor végre megvirradt. A Palotában lakó álomfejtők s asztrológusok szolgálatkészen jelentek meg a nagyobbik lakószobában, mert az udvarmester ábrázatáról leolvasták, hogy Őistensége a szokottnál is veszélyesebb. A király komoran, izgatottan mondta el álmát, s ők gondolkoztak. Kérdezősködtek is némely mellékes részlet felől, például, voltak-e gyöngyök az ősz öregember szakállában, milyen ábrák díszítették selyemköntösét, s milyen volt annak a színe? Végül is azon szálltak vitába, hogy a mérleg Usziré mérlegének tekinthető-e, de Usziré sohasem ábrázoltatik ősz öregember alakjában, pláne ázsiai barbáréban. Az ítélő isteneknek negyvenketten kellene lenniök, az álomban megjelentek pedig vagy többen, vagy kevesebben voltak, de nem pontosan annyian, akárhogy számítjuk is. Ami még meggondolandóbb: nem volt majomfejük. A királyi főasztrológus, egy hosszú, sovány, rejtelmesen mosolygó, szűkszavú pap azt dünnyögte, hogy a bárány s a mérleg adja meg az álom kulcsát, a Bárány, azaz a Kos égi képe meg a vele szemben levő Mérlegé. Többet azonban nem mondott, ez a nap ugyanis kedvezőtlen nap volt, semmiben sem volt szabad dönteni. Szekaré érezte, hogy a Kos meg a Mérleg jelképében kell kutatni az értelmet, tudta is, átkozottul tudta, csak kimondani volt képtelen. A tudósok meg féltek, hátha mégis kimondja. Mert ők értették az álmot. Pusztulást jelentett, szinte ordított az értelme. Csakhogy, mint mindig, most is éppen az nem tudta szavakba foglalni, aki álmodta.

Szekaré elkergette tudósait, akik egy hajszállal sem segítették az álom megfejtésében. Csak később, mikor országos ügyeit intézte, magyarázta meg neki éppen Bekenptah, az álomban oly gúnyosan mosolygó kormányzó a maga módján, ravaszul, de komoly képpel:

- Álmod azt jelenti, isteni Uram, hogy mi, gyarló tanácsadóid és szolgáid, semmit sem érünk. Mert egy birka is lehúzza a mérleg serpenyőjét, mi pedig a magasba lendülünk könnyűségünk, hitványságunk miatt. Por és szemét vagyunk isteni lábad alatt, szavunk légyzümmögés a füledben, de legyen is az, hallgass saját mérhetetlen bölcsességedre a koszemi lázadó rabszolgák, ama bőrpoklosok és nyomorékok ügyében, akiknek feje, Uszirszafi, ma elébed borul.

Ez a ravasz magyarázat eléggé elfogadható volt, s a király érezte, Bekenptah rátapintott a lényegre. Némileg megnyugodva adatta magára királyi díszeit, s foglalta el helyét a trónteremben. Méltóságai körülállták. Ott volt Korach is, a királyi kincstartó. Mind várakozással tekintettek a koszemiek kihallgatása elé. Mindnyájan helyesnek tartották már, ha Őistensége elengedi azt a gyalázatos népet, amelynek istene annyi súlyos csapással látogatja az országot, s végül teljesen tönkreteszi. Az eddig következetesen konokak sem javasoltak már katonaságot, megtorlást, kiirtást s egyéb erőszakos módszereket, csupán ahhoz ragaszkodtak, hogy Őistensége háromnapi járóföldre engedje el a hébereket, ha már annyira ragaszkodnak új istenük imádásához. Nyilván Meribat Kadesbe akarnak menni, a pusztában kódorgó barbárok régi szent helyére. Hát menjenek. Majd ha visszatértek, könnyebben el lehet bánni velük. Istenük is leveszi rólunk sújtoló kezét.

Uszirszafi meg Aharon előtt tehát föltárult az ajtó, a két góseni belépett.

- Aperek! Aperek! - kiáltotta kétszer a főudvarmester és tapsolt. Azaz: "hajtsátok meg fejeteket!" Úgy kiáltotta, mint a hajcsár a tevének, mikor térdre parancsolja. S ahogy a fullajtárok kiáltoznak, mikor valamely előkelőség gyaloghintaja előtt utat nyitnak a tömegben.

A kiáltás elhangzott, a két góseni meghajtotta fejét, de nem térdelt le a trón előtt. Szerényen, nyugodtan, biztosan álltak. Így állt valamikor tán ugyanitt, ha nem is ezek között a falak között Ábrahám, Jószif, azután Jákób. Majd alázatos, ajándékokkal kedveskedő vén héberek következtek, ők leborultak a király előtt könyörgő szolgákként. Ismét hosszú idő telt el, s most megint népének vezetője állt az isteni király előtt s - nem borult le. Nem borult térdre testvére sem. Mind a ketten álltak és vártak.

Visszatért tehát Mósze abba a Palotába, ahol maga is uralkodó volt. Lába azokat a lépcsőket taposta, azokat a fényes mozaikpadlókat, amiket akkoriban. Ugyanazokon a folyosókon haladt végig, azokon a termeken és csatornákon. Hitte-e volna akkor, hogy váratlanul, egyik óráról a másikra, egy szál ruhában, üres kézzel, egyetlen rabszolgáját is szélnek bocsátva, titkon megy el innét? Mikor pedig elment, s a révész a hátán vitte a csónakba, majd a csempészhajón nézte az eltűnő hazai partokat, gondolhatta volna-e, hogy egyszer még visszatér ugyanebbe a Palotába, s viszontlátja árkádjait, teraszait, díszes falait, cifra oszlopait, szálas, mozdulatlan testőreit? Uramfia, hátha valamelyik folyosó szögleténél rábukkan öreg rabszolgájára is? Olyan különös, olyan megfoghatatlan s mégis olyan természetes, valóságos, törvényszerű volt minden, hogy Mósze nem csodálkozott. Hanem ment egyenesen, biztosan, mint aki otthon van. Szilárd nyugalma rendíthetetlenné tette a csodálkozásra hajlamos Aharont is.

Nem beszélt: Aharonra, szószólójára bízta, mondja el az Úr kívánságait. Aharon pedig megköszörülte torkát, megsimogatta szakállát, mint néhai atyja szokta, s a király recsegő kérdésére, mit akarnak, nyugodtan mondta:

- Kérünk a nép nevében, engedd el, hogy imádhassa istenünket, s áldozhasson neki.

A nép nevében? Ez megdöbbentően hangzott. Sohasem vett addig a szájára ilyen szót senki. Beszéltek a király nevében meg ilyen-olyan isten nevében, beszéltek istenkirály nevében az egész világon. Istenek meg istenkirályok egymás közt intézték ügyeiket, békéjüket, háborúikat, házasságaikat, rablásaikat, kereskedelmüket, zsarolásaikat... De a nép! Ki törődött a néppel? Ki szólt a nevében? Követeléseket előterjeszteni? Igen, a legyőzött, a meghódoltatott nép Vénei leborultak a nagy urak előtt, sírtak és könyörögtek, kegyes szívükre hivatkoztak, fogadkoztak, hogy híven szolgálják utolsó csepp vérükig, isteneiket a magukénak tekintik... Zsákokat öltöttek, kötéllel a nyakukban fetrengtek a porban, ajándékokkal kedveskedtek... De hogy a nép nevében, a nép kívánságát vágta volna valaki a király elé? Ilyen még nem történt. Minden emberi és isteni törvény megtiprása ez. Lázadás, kihívó bűn, gyalázat... nincs is rá szó!

A király előredőlt trónusán, ajka rángott, szeme tüzelt, kezében remegett a korbács meg a kampós pásztorbot. Jól megnézte az előtte álló két férfiút, mintha nem akarna hinni érzékeinek. A méltóságok is megdöbbentek, ilyen viselkedésre gondolni sem mertek volna. Halk zúgás morajlott végig rajtuk. Még Korach is csóválta a fejét.

- Miféle nép? Mit akar az a nép? Hogy mer követelőzni a nép? Nem az én szolgám-e minden nép, amely az országban él? Nem az én pásztorbotom alatt legel-e, nem az én korbácsom bünteti?

Hangja rikácsolt, arca elvörösödött, zöld szeme villogott.

- A nép nem a tied, ó, király, hanem Istené! - felelte Aharon elszánt nyugalommal. - Isten szolgája minden ember és minden nép. Mi is Isten szolgái vagyunk. Istenünk pedig azt mondja: menjetek a király elé, mondjátok, engedje el az én népemet a szolgaságból, hogy imádhasson engem a pusztában.

- Kik vagytok? Kik vagytok? - rikácsolta Szekaré, mert a torka úgy elszorult, mintha fojtogatnák. És nem tudott, nem tudott szabadulni nehéz álmától. - Rólad már hallottam - fordult dühös gúnnyal a mozdulatlan Mószéhoz. - Te Uszirszafi vagy, igazi neved Mósze. Alkirály voltál ebben a Palotában, Koszem ura és parancsolója a hamis király uralkodása idején. Betolakodtál az isteni Családba, királyi nevelést kaptál, pedig héber vagy, egy ismeretlen szolgáló fattya! Kitettek a folyóba, ott szedett föl Szetamon. - Csaknem fölemelkedett ültéből, így kiáltotta elcsukló hangon Mósze arcába: - Gyilkos vagy! Megöltél egy nemesembert, egy felügyelőt, egy királyi szolgát! Nem félsz, hogy elfogatlak, fejjel lefelé a falra akasztatlak?

Világos, zöld szeme Mósze nagy, sötét szemébe fúródott. Gúny, düh, fenyegetés volt a tekintetében. Olyan ember szeme volt, aki tudja, hogy rettegnek tőle, azt tehet, amit akar, nem vonhatja felelősségre senki. Aki megszokta, hogy mindenki leborul előtte, s csak akkor szólal meg, ha kegyesen megengedi. Aki reggeltől estig hallja a legelőkelőbbek szájából a dicsőítő szavakat: te vagy a legnagyobb, a világ ura vagy, isten! S a maguk semmiségének bizonygatását: por és szemét vagyunk a lábad alatt, szavunk légyzümmögés a füledben, hason és hanyatt fetrengünk előtted, mint a kutyák. Aki, ha kinyújtja kezét, mindent megkaphat: földet, kincset, asszonyt, s még boldogan mosolyognak is hozzá. És mégis, mégis, ebben a pillanatban, életében először, a magáénál nagyobb akarattal találkozik, nem akarja hinni, hogy lehetséges, kicsinyli ezt az akaratot, hetyke gőggel száll vele szembe, csúfondáros és dühös... Agyában pedig ott kavarog az éjszakai álom, az ősz öregember alakja, a fölakasztott mérleg s a bárány a mérleg leszálló serpenyőjében.

Előtte pediglen két idegen férfiú áll, az egyik tagbaszakadt, szálas barbár, a másik közepes termetű, karcsú, de szilárd és megingathatatlan. Nagy, sötét szemét nyugodtan emeli a királyéhoz, meg sem rebben, nincs benne sem harag, sem kihívás, sem gúny, sem félelem... A beavatottak egyenes, sugárzó szeme ez, akik mindent tudnak, túl vannak a halálon, éppen ezért megölhetetlenek. Szekaré szeretné lesütni a szemét, szinte ellenállhatatlan ez a vágya, nehéznek érzi pilláit, mint a köveket. Ám újra meg újra arra gondol, hogy miféle jogon mer ez az ember előtte állni egy nép, a saját szolgái nevében, s egy ismeretlen isten nevében követelőzni, sőt ő maga nem is beszél, rábízza a társára, mintha minden szava törvény volna, csak akkor szabad kimondani, amikor istene megengedi vagy megparancsolja. Nyomorult héber fattyú, egy hercegnő szeszélye emelte magasra, egy átkozott, hamis király tette hatalmassá... Gyilkos, megölt egy előkelő nemest, mert kezet emelt valamelyik szemtelen szolgájára... És itt áll, szembenéz vele nyugodtan, emelt fővel, szótlanul.

A teremben olyan nagy volt a csend, hogy hallani lehetett a trónus mellett álló szolgák ütemesen lengetett pávafarok-legyezőinek halk suhogását.

Nem bírt uralkodni magán, keserűen fölnevetett, s gúnyosan kiáltotta:

- Mióta van istenük a rabszolgáknak? Ki az az isten?

- Jáhveh - mondta halkan Mósze. Ez volt az egyetlen szó, amit eddig kimondott. S mozdulatlanul, egyenesen nézett tovább a királyra.

Nem ismerem ezt az istent - fitymálkodott megvetően Szekaré. Húsos ajkát lebiggyesztette, ahogy a pajtásával vetélkedő kölyök szokta, ha a másik atyja erejére, hatalmára hivatkozik. Nyeglén körülnézett az előkelőségek karéján, mint aki másoktól várja saját igazának megerősítését. - Nos, ismertek ti olyan istent, akit Jáhvehnak hívnak?

Természetesen az történt, amit várt és kívánt. A méltóságok és előkelőségek egymásra tekingettek, majd buzgón rázták a fejüket.

- Nem, isteni király - szólt mindnyájuk nevében Bekenptah. - Forgattuk az írásokat, tanulmányoztuk minden nép minden nyelven írt följegyzéseit, nem egy közülünk a Szent Iratok Ismerőjének címét viseli, de ilyen istenről nem tudunk. Jáhveh nem isten.

- Hallottad? - kiáltotta dühös diadallal a király.

- Ti a halottak között keresgéltetek - válaszolt Mósze csendesen. - A mi Istenünk él. A mi Istenünk örökkévaló.

- Hány esztendős? - firtatta a király nyeglén. - Mióta uralkodik? Miféle városokat foglalt el? Mely országokat hódított meg?

- A világ kezdete előtt volt, a világ vége után lesz. Ő mindig van, s mindig megvalósul - felelte Mósze olyan rendületlenül, mintha egy kölyköt oktatna.

- Rabszolgák! - tört ki erre ismét a király. - Istent támasztottatok magatoknak, hogy kimentsen a szolgaságból? Majd megtanítalak benneteket, hogy Égnek és Földnek istene kicsoda! Én vagyok!

Kinyújtotta korbácsát, dühtől vörösen rikoltotta:

- Takarodjatok! Majd megtudjátok, hogyan döntöttem rólatok!

Mósze meg Aharon fejet hajtottak, s kihátráltak az ajtón. Dermedt némaság kísérte őket, mintha kővé vált volna a trónterem levegője.

Szállásukra tértek nagy tömeg kíséretében. Az összeverődött nép ugyanis a Palota kapuja előtt tanyázott türelmesen üldögélve a földön, kenyeret, datolyát majszolva és csevegve, Uszirszafi s Aharon dolgában biztosan. A kapuőrök közt kilépő két férfiú arcáról igyekeztek leolvasni, milyen eredménnyel jártak a királynál. Örvendezni akartak, csakhogy Mósze meg Aharon arca nem árult el semmit. Nagy csend támadt hát, a nép szótlanul vonult utánuk Puthiél házáig, s ott megint letelepedett szoros karéjban, hogy mozogni sem lehetett a szűk utcán.

A Palotában mindenki érezte, hogy a király nem viselkedett bölcsen. Elragadta az indulat, kiabált, gúnyolódott, fenyegetőzött, végül teljesen elveszítette türelmét. Igaz, ez érthető, hiszen Uszirszafi meg a társa olyan isten nevében terjesztette elő kívánságait, aki nincs, eddig legalább sohasem volt. S egy nép nevében, amely ugyanolyan szolgája a királynak, mint a többi. Kívánsága törvénytelen. Vakmerő fölforgatása, megtiprása minden isteni és emberi jognak. Ha nem volna annyira vérlázító, őrültségnek lehetne mondani. És mégis az ő legyőzhetetlen mágiájuk zúdít annyi bajt, nyomorúságot Egyiptomra, ezt maguk a héberek is vallják, vállalják. Mi következik most?

Az következett, hogy Szekaré tovább haladt a tehetetlen düh útján. Azonnal kiadta a parancsot, hogy a héberek mától fogva kétszer annyi téglát vessenek, mint eddig, a rendőrök erőszakkal kötelesek munkára kényszeríteni őket, aki pedig ellenáll vagy vonakodik, kihallgatás, ítélkezés nélkül nyomban megölendő. Mószét meg Aharont pedig el kell fogni. Milyen kár, hogy ott a trónteremben nem fogatta le őket testőreivel! Dühében kapkodott. Uralkodnia kellett volna magán!

Korach, Izkár fia még jobban megrettent a következményektől, mint a többi méltóság. Ő nem vette olyan félvállról a héberek új istenét, különösen mióta látta Uszirszafit meg Aharont, s tanúja volt a király előtt lejátszódott jelenetnek. Sohasem találkozott olyan szemmel, amilyen Uszirszafié volt, mikor a király szemébe nézett. Lenyűgöző, félelmes, Korach csaknem remegett. Hol vette Mósze ezt a pillantást? Ismerte régebben, bár csak futólag. Már akkor is nyugodt, fölényes, szilárd fiatal férfi volt. Szerény, csendes. A szeme előtt meg kellett hajolni. Most pedig? Most ijesztő, rettenthetetlen, mintha nem emberi, hanem isteni szem volna. Mikor kimondta Jáhveh nevét, Mósze arca sugárzott, szeme világított. Annak az istennek neve van, ha pedig neve van, akkor él.

Egész nap tanácskozott. Új híreket kapott galambpostán az ország minden részéből. Sötét kép tárult elé, nem titkolta, nem is titkolhatta, mert előkelő barátai ugyancsak kaptak galambpostákat, némelyikhez küldöttek is érkeztek. Panasz, könyörgés mindenünnen. Meg kell hát győzni Őistenségét, engedjen a kívánságnak. Úgyis engednie kell. Ezt mindenki tudja, aki jelen volt Mósze meg Aharon kihallgatásán, s látta viselkedésüket, hallotta szavaikat meg a királyét is.

A rendőrök, persze, nem hajtották végre a parancsot. Még hogy elevenen elrothadjanak, családostul elvesszenek a héberek pusztító angyalainak bosszújától? A kényszermunkások pedig rá sem hederítettek többé a kétszer annyi téglára, a halálos fenyegetésre. Még az olyan Dathan-féle emberek is hiába károgtak: "Majd meglátjátok, hogyan szabadít meg titeket Mósze! Mert Mósze ő, közönséges gyilkos, szökevény, hitehagyott! Mondjátok meg neki, hogy nem akartok elmenni!" Hogyan, hogyan sem, talán családi fecsegések útján, híre terjedt, hogy a dúsgazdag, hatalmas Korach is Uszirszafi pártján áll. Sokan mondták ekkor: "Ha Korach is megy, mi inkább maradunk! Ha ő pártolja a mi ügyünket, inkább vesszen az egész!" De sem az egyik, sem a másik morgolódás nem rendítette meg a nép zömét. Az hitt, bízott, várt, készült tovább.

Aharon csodálkozva látta, hogy Mósze kora reggel éppen úgy elvégzi szokott testgyakorlatait, mint mióta találkoztak. Életének rendjén semmit sem változtat. Nyugodt, hallgatag, nyájas. Félelemnek, szorongásnak, türelmetlenségnek nyomát sem mutatja. Keveset, de jóízűen eszik, éjjel mozdulatlanul alszik, lélegzése hosszú és mély. Aharon nyugtalan volt, nem tudott aludni, figyelte Mószét. Még bosszankodott is ezen a nyugalmon. Ha legalább néhány napra meglátogathatták volna anyjukat, nénjüket, ha láthatta volna feleségét, fiait, ő is nyugodtabban viselné el ezeknek a napoknak minden terhét!

Nem látott azonban Mósze lelkébe. Mert bizony, mikor visszavonult szobájukba, hogy egyedül maradva leboruljon egy kis szőnyegre, s átadta magát az Istenével való néma társalkodásnak, így sóhajtott:

- Ó, jaj, Uram! Azt mondtad, hogy te türelmes és kegyelmes Isten vagy, és általam teljesíted be az atyáknak tett ígéretedet. Jaj, hiába mondtam ki Nevedet a király előtt! Csak nagyobb nyomorúságot zúdítottam a te népedre.

Révületében nem tudott semmiről. Nem tudta, hol van, reggel van-e vagy éjszaka. A hangtalan Hang azonban tisztán, kedvesen, szelíden, noha egy kissé korholón szólalt meg benne, mint távolról, mélyről zizegő suttogás:

- Jaj, Mósze, ők, az atyák, mikor szolgálni akartak engem, nem kérdezősködtek a nevem felől. Mikor azt mondtam Ábrahámnak: neked adom ezt az országot, s ő el akarta temetni feleségét, Szárait, földet vásárolt a sír számára. De nem sóhajtozott utánam. Mikor ezt mondtam Jiszhaknak: neked adom ezt az országot, s ő egy korty vizet akart inni a forrásból, de rátámadtak Gélyar pásztorai, nem nyöszörgött utánam. Mikor azt mondtam Jákóbnak: neked adom ezt az országot, s neki menekülnie kellett Ésau elől, nem siránkozott utánam. Te pedig, akinek megmondtam a Nevemet, amely hatalmamat foglalja magában, már az első megpróbáltatáskor panaszkodol? Ha csak igazságos volnék, megbüntetnélek. De kegyelmes vagyok, megbocsátok. Menj hát. Ismét elküldelek a királyhoz, hogy kívánságomat elébe tárd. Akármilyen megátalkodott, tiszteld benne a királyt. És megint elküldelek a néphez, szabadítsd meg csodálatos módon az én Nevemben. Akármilyen bűnös, becsüld benne a népet. Ne ítéld el, ha bűnei megsemmisíteni látszanak erényeit.

Másnap aztán reggeli imádságukat, tisztálkodásukat elvégezve s magukhoz véve néhány falat sajtot, egy ital tejet a remélve-rettegő Puthiél-család körében, így szólt Mósze Aharonhoz:

- Menjünk a Palotába a király elé, ne várjuk meg, amíg hív. Megátalkodott ő királyi gőgjében, s noha ártani nem tud, mert nincs miképp, mégsem szánja el magát, hogy hívjon.

Némi vita kerekedett. Aharon vonakodott. Meg kell várni, mit tesz a király. Ha mégis el akarná, el merné fogatni őket, várják meg azt is. Bizonyosan hírt kapnak róla s elmenekülhetnek. Puthiél meg a felesége Mósze kívánságát pártolta. Mósze azonban nem sok szót vesztegetett Aharon meggyőzésére, hanem fölkelt, derekára csatolta bőrövét, megszorította saruja szíját, s így szólt:

- Menjünk!

Aharon követte.

A nép egész éjjel kitartott a ház előtt. Tüzet raktak, beszélgettek, énekeltek, mókáztak, hátukat falnak vetve szundikáltak, vagy köpönyegükbe burkolózva a földre feküdtek. Őrizték Isten Embereit. Mikor ők kiléptek a kapun, nyomban fölkerekedtek, s ronthatatlan bizakodással követték a Palota katonáktól, oroszlánoktól őrzött főkapujáig. Útközben sokan csatlakoztak még hozzájuk. Férfiak, nők, gyerekek.

A kapuőrség beeresztette Mószét meg Aharont. A szorongva lépkedő, szakállát markolászgató Aharon hallotta, amint öccse így suttog magában: "Kapuk, nyíljatok meg az Úr kívánsága előtt... Oszlopok, ne álljatok elénk, bocsássatok bennünket... Márványfalak és szobrok, ne akadályozzatok minket, az Úr kívánságát visszük... Be kell töltenünk akaratát..." Akadály nélkül jutottak a főudvarmesterig, s ő sem erőszakoskodott. Sőt inkább félénk tisztelettel hajolt meg előttük, s nyomban a trónterembe sietett, elhárítván útjából a várakozókat, ügyes-bajosokat, akik mellé sündörögtek, és suttogva kérték, írja a nevüket előrébb, igen fontos ügyben várnak Őistensége szavára.

Szekaré még rosszabb éjszakát kínlódott végig álmatlanul, szinte halálos betegen, mint előbb. Hol az álom különös jelképei forogtak elméjében, hol a saját tegnapi viselkedésétől tudott volna felordítani, hol azon töprengett, mit tegyen. Tanácsadói, tisztviselői telezúgták a fejét alattomos hírekkel, aggodalmaikkal, komor jóslataikkal. Mikor Korachnak a szemébe kiáltotta: de hát honnét vegyek rabszolgákat, ha ezt a csürhét eleresztem? - a kincstáros bőséges szavakkal így felelt: "Isteni uram, ha elbocsátod ezeket a lázadó szolgákat, megszűnik a nyomorúság, elmúlik a sok csapás, életben maradnak többi szolgáid. Ismét nyugalom, virágzás köszönt országodra. Termékeny évek, bő áradások, szaporodó nyájak és gulyák, békesség, bizakodás következnek azután. És te, isteni uram, ismét háborúba vezetheted hadaidat, mint Tutmósze, a Nagy. Visszanyerheted, amit most vesztesz, sőt sokkal többet. Jogarod alatt meghajolnak a népek, határaidat kiterjesztheted a Purattuig, letöröd Chati, Assur, Amurru szarvát, adófizetőddé teszed Babilit. És ismét annyi adó áramlik országodba, isteni uram, mint hajdan. Dicsőséged elhomályosítja Tutmósze s Amenhotep dicsőségét, leronthatatlan emlékek hirdetik nagyságodat az idők végezetéig. Akkor, isteni uram, annyi rabszolgád s hadifoglyod lesz, amennyit kívánsz. Engedd hát legalább háromnapi járóföldre ezt a hitvány népet, hadd imádja istenét a pusztában. És a csapások meg fognak szűnni."

A király hajlott a tanácsokra, bár gőgje konokságra unszolta. Nehéz volt beletörődnie, hogy akarata ne teljesüljön korlátlanul. De bár titkolták előtte, mégis sejtette, hogy a kényszermunkások ma sem dolgoznak, holnap sem fognak dolgozni, a rendőrök, akár egész Egyiptom, reszketnek a héberek istenének hatalmától. Abban nem bízhatott, hogy Horemhab visszatér Thébából, s katonáit segítségére hozza. Érezte, hogy válik tehetetlenné, hogy bénul meg ő, az "Ég és a Föld ura", ő, az Isten. Királyi trónuson ül, tiarája a fején, drága ékszerei nyakában, kezén-lábán, korbácsa, pásztorbotja a kezében, parancsolgat, rettegteti környezetét, a föld pedig inog alatta. Ha azt parancsolná, hogy akár Bekenptaht, akár Korachot, akár valamelyik tisztviselőjét vessék börtönbe, végrehajtanák. De ha a héberek ellen ad ki parancsot, nincs foganatja.

Ezenkívül meg-megjelent képzeletében a szakállas, ősz öregember is, mintegy figyelmeztetésül, hogy úgyis annak kell történnie, amit ő jelez, s a király a lelke mélyén tud, de nem képes szavakba formálni.

Megengedte hát, hogy a két héber ismét elébe járuljon.

Mósze meg Aharon ezúttal sokkal hódolatosabban üdvözölte a királyt, mint először. Térdig hajoltak előtte, kitárták karjukat, s így maradtak, amíg el nem hangzott a főudvarmester kiáltása és tapsa, hogy fölegyenesedhetnek.

- No, hát meggondoltátok magatokat? - kérdezte Szekaré különös, fojtott, rikácsoló hangján, mintha összeszorult volna a torka. - Változtatott istenetek az akaratán? - tette hozzá gúnyosan, látva a két héber tisztességes viselkedését.

- Az Úr, az Örökkévaló ezt üzeni a mi szánkkal: járuljatok a király elé, mondjátok, bocsássa el népemet, hogy imádhasson engem a pusztában - felelte Aharon bátran. Látta ugyanis, hogy a király tehetetlen velük szemben.

Szekaré hátradőlt trónusán, behunyta a szemét. Nyegle, puha arca, jól táplált, asszonyos teste szinte elomlott. Nagyon fáradtnak, fásultnak látszott ebben a pillanatban. Nem csoda. A gyötrő álmatlanság, a tehetetlen düh, a félelem, az újra meg újra fölbukkanó gondolat, hogy annak kell történnie, amit az álombeli öregember mutatott, elfárasztotta. Udvari méltóságai aggódva figyelték. Még a legyezőket lengető két szálas néger is mozdulatlanná vált. Bizonyosan megkönnyebbült volna mindenki, ha Őistenségét is elérte volna a héberek pusztító angyalainak egyike, s holtan bukott volna le trónusáról.

Hanem a király ismét megemberelte magát, a héberekre tekintett, halkan szólt:

- Ha elbocsátom a szolganépet, vajon leveszi rólam istenetek a kezét?

- Ahogy az ember viselkedik, ó, kegyelmes király, úgy viselkedik Isten is - mondta Aharon méltóságosan, s megmarkolta szakállát.

Szekaré elgondolkozott az egyszerű mondáson, ám képtelen volt a mélyére hatolni. Világéletében irtózott az egyszerű igazságoktól, írásokat nem forgatott, a régi bölcseket, például a nagy Imhotepet nem tanulmányozta, hiszen arra valók a papok, mindenféle tudós emberek, hogy helyette is gondolkozzanak. Legfőbb törekvése az volt, hogy igazi, férfias férfi legyen, hát többre becsülte a vadászatot, az ivást, a nőkkel való foglalatosságot, mint a tudományt. Ajkát lebiggyesztette, azonban ravasz akart lenni. Így szólt hát:

- Imádkoztok-e, hogy múljék el országomról ez a sok keserves baj?

- Imádkozunk, de imádságunk hasztalan, ha magad is nem imádkozol, ó, király - válaszolta Aharon még méltóságosabban.

- Hát jó - egyezett bele a király látszólag engedékenyen. - Elbocsátom a népet háromnapi járóföldre, imádkozzék, ahogy akar. De nem hiszek nektek. Ezért az asszonyokat, gyermekeket túszként visszatartom. Hogy bizonyosan imádkozzatok értem is és visszatérjetek.

Bölcseink megjegyzik, hogy a király úgy viselkedett, mint a gonoszok, akik az Örökkévaló után kiáltanak, mikor csapás sújtja őket, de nyomban megkeményednek, ha irgalmát tapasztalják. Szekaré is meg akarta keményíteni szívét, mihelyt a héberek istenének kegyelmét tapasztalta, akiben nem hitt.

- Jöjjetek vissza néhány nap múlva - mondta ki határozatát. - Látni akarom imádságaitok eredményét, s akkor döntök. Ha elengedlek is a pusztába, asszonyaitok, gyermekeitek itt maradnak. Most távozzatok.

Mósze meg Aharon ismét térdig hajoltak, s kitárták karjukat. A legtökéletesebb illendőséggel hátráltak az ajtó felé.

Szekaré tehát elégedett volt önmagával: nem indulatoskodott, ravasz is volt, ígéretet tett a kívánság teljesítésére, meg vissza is vonhatta. A túszok visszatartása pedig olyan gondolat volt, ami csak a legnagyobb királyoknak juthatott eszébe. Nos, kiderül hamarosan, vajon a héber isten elfogadja-e az alkut.

Nem fogadta el. A most következő napok meghozták mind azt a rettenetet, amiről már szóltam. Jaj, panasz, átok, hasztalan áldozatok és imádságok országszerte. Szekaré olyan nyomorultnak érezte magát, mint egy rabszolga sem a kerek világon. Nyomorúsága annál elviselhetetlenebbé vált, mert hiszen az ő hatalmát, az ő akaratát látszólag nem korlátozta senki, semmi. Trónusán ült, tiara volt a fején, szolgák sürögtek körülötte, előkelő méltóságok lesték a szavát. Mindene megvolt, amit csak kívánt: paloták termei, kertjei, ruhák és ékszerek, válogatott ételek-italok, asszonyok, zene, tánc, akrobaták, arannyal kivert kocsik, mesterien idomított paripák, vadászok és gyors agarak, hajók, gyaloghintók, illatszerek, kenőcsök fürdők... Mégis tehetetlen volt, mint egy béna. A falat nem ment le a torkán, erőltetve ivott a pihentető kábulatért, csömörrel gondolt a nőkre. Ébren vagy kábító félálomban szenvedte át az éjszakákat. Beteg volt, arca sápadt, szeme beesett, karikás. Tagjai nehezek. Minden pillanatban várta a szörnyűséges halált, a pusztító héber angyalok fojtó szorítását.

Körülötte mosolygó hajlongás, hízelgés... Most először látta meg az arcokon az álarcot. Először hallotta meg a hangokban a hamisat. Először pillantotta meg a szavak mögött nyelvét nyújtogató hazugságot. Ez volt a legborzasztóbb. Senkinek sem hihetett, még a gyermekes, kis, csúnya feleségének sem.

Sivár magányossága elviselhetetlen volt. Sírni szeretett volna, mint egy gyermek, csakhogy nem tudott sírni.

Mikor Korach ismét tanácsolta, bocsássa el hébereit, s vessen véget a nyomorúságnak, dühösen a térdére csapott, s így rikácsolt:

- Egyiptomiak vagytok-e vagy héberek? Válassz! Honnét származnak ezek a csapások? A ti testvéreitektől. Vagy megszűnnek, vagy titeket is elkergetlek velük együtt.

Korach elsápadt. Ő is bizonyítékokat várt még, hogy nagyratörő terveiben döntsön. Bizonyos akart lenni a dolgában. Otthon csak haszontalan fia erősködött a kivándorlás mellett, ezt a támogatást nem köszönte meg. Felesége azonban zokogott, férjes lánya erélyesen egyiptominak vallotta magát, kisebbik leánya meg, az ostoba liba, félt, rettegett a távozás gondolatától is. Toporzékolt, kiabált: ő nem akar elpusztulni a sivatagban ronda, büdös barbárok között! Korach tehát lényegében ugyanúgy tétovázott, mint a király. Megeshetik azonban, hogy Őistensége azon tölti ki dühét, aki legközelebb áll hozzá. S micsoda örömmel hajtanák végre a parancsát rajta, a gazdag Korachon! Hogy ünnepelné az átkozott, irigy nép az ő bukását!

Az egyiptomiak között egyre több hang egyre sűrűbben hangoztatta: "Nagyok ezek a héberek! Egy isten van velük." Kétszeres buzgalommal hirdették ezt, akik egyiptomi módon éltek, de szívükben héberek maradtak. Ezt hallotta Korach is üzletfelei, ismerősei, barátai között. A király kifakadása is veszélyre figyelmeztette. Kockázatos lépéseken törte a fejét, például hogy álruhában fölkeresi Mószét, okos ajánlatot tesz, megegyezik vele, azaz "minden fordulatra lefedezi magát", mint üzleti nyelven mondta. Csakhogy világéletében irtózott a kockázatos lépésektől. Mérhetetlen vagyonát, magas méltóságát éppen annak köszönhette, hogy nem szeretett kockáztatni.

Még néhány nap múlt el egyre türelmetlenebb bizonytalanságban. Egyiptomban temettek. Lépten-nyomon találkozni lehetett halottat vivő szánokkal - ősi módon szánra tették a holtat, emlékezésül arra az időre, mikor még kereket nem használtak, akár az indiánok -, jajveszékelő siratóasszonyokkal, gyászoló rokonokkal, zeneszóval, énekelő papokkal. És akik a halottakat kísérték, nem tudták, holnap nem őket siratják-e el. A "parazitáknak", vagyis a holttesteket kikészítő embereknek nem volt pihenésük. A tetemeket lúgozó medencék tömve voltak. Úriemberek, akiket díszes sír illetett volna meg, kénytelenek voltak megelégedni egyszerű, deszkával bélelt sírral, mert nyugvóhelyük építése közben váratlanul haltak meg. A szegények, rabszolgák hullái napokig hevertek temetetlen.

Sürgősen tenni kellett hát valamit, hogy a világ rendje ismét helyreálljon, s ne pusztuljon ki az egész ország.

Ilyen körülmények között, gőg ide, konokság, hiúság oda, a király kénytelen volt beletörődni héber szolgáinak elbocsátásába.

Mielőtt Mósze Aharonnal utoljára ment a Palotába, megüzente Hornak, hogy a kivonulás Niszán hó tizenötödik napján kezdődik, mindössze egy hét telik el addig, mindenki csomagoljon, készüljön. Az indulás Pathum polgári külvárosából történik, a Deltában élő héberek tehát ott gyülekezzenek a jól megerősített, falakkal körülvett városrészben. Röviden: szállják meg ezt az erős várost, melyben évtizedek óta kényszermunkások voltak, az építkezések görnyedő rabjai. Érezzék most magukat ugyanott szabadoknak, győzteseknek. Azt is elrendelte továbbá, hogy az indulás estéjén öljenek bárányt, süssék meg parázson, egyék keserű salátával és vörös mártással, de a csontját ne törjék össze. Mósze ezzel az intézkedéssel az itt-ott meglevő gyermekáldozatot kívánta állattal helyettesíteni. Tudván tudta ugyanis, hogy az ősi szokásaihoz ragaszkodó népet ilyen döntő lépés megtétele előtt képtelen volna véres áldozataitól visszatartani, a bárányt tehát a gyermek jelképéül, de a Kos-korszak jelképéül is szánta.

Mósze rendelkezését azonnal kihirdették a héberek s habiruk között, de nem vagyok benne bizonyos, fiam és tanítványom, hogy azért itt-ott nem öltek-e meg néhány gyermeket, különösen a Já-imádó efráimiták meg Manasszé-beliek oltárain. S nem gyermekvérrel kenték-e meg az oltárok köveit. Tudjuk, ez a szokás még évszázadokkal később Kánaánban is föl-fölbukkant.

Ekkor már a nép átesett a körülmetélkedésen, s testben-lélekben megváltozva, megtisztulva, az új Isten hívéül avatottan, vele mintegy eljegyezve várta sorsának eldőlését. Mikor Lévi fiai házról házra járva vagy kikiáltók útján hírré tették az Úr legújabb parancsolatát, forró izgalom láza söpört végig az egész tartományon. Mósze intézkedéséből újra kitetszett, hogy Isten Embere valóban felsőbb parancsot közvetít: Niszan hó tizenötödik napja a szokásos nagy Tavaszünnepre esett, amikor egy héten át tartó bőséges áldozatokkal kedveskedtek Jákób-élnek, de külön-külön törzsisteneiknek is, galambok, bárányok, kosok, tömegével, hatalmas közös táncokkal, énekekkel, zenével, itallal a telihold ezüstös fényében a szabad ég alatt. Most ennek a tavaszi ünnepnek még jobban megnőtt a jelentősége: valóban újjászületést, szabadságot, az életerő teljét látták és értették meg benne. Minden eddiginél nagyobb táncra, ujjongóbb dalra készültek: a Szolgaság Házából való dicsőséges kivonulásra.

Mósze pedig, Aharon oldalán lépdelve, ismét elsuttogta szavait a Palota kapuihoz, lépcseihez, oszlopaihoz, falaihoz és szobraihoz, azok ugyanúgy megnyíltak, félreálltak előttük, mint legutóbb.

Szekaré igyekezett ugyanolyan nyegle királynak látszani, mint eddig, azonban még a felületes megfigyelő is észrevehette, milyen elgyalázott állapotban ül trónusán. Arca petyhüdt volt s hamuszürke, szeme vörös, beesett, szeme alja kék. A festékek sem tudták kellőképpen kendőzni beteges állapotát, lelki megtörtségét, sőt még rikítóbban kiemelték. Tiarája, ékszerei, pompás ruhája mintha bálványon hivalkodtak volna, a megüresedett, halott bálványok egyikén, amelyek egy lépést sem tudnak tenni saját akaratukból, még a port, a légyköpéseket is másoknak kell isteni arcukról letörölniök.

Ezen a mai éjszakán Szekaré ugyanis egyáltalában nem aludt, hanem a halálát várta. Mintha a világmindenségből egyetlen néma szózat áramlott volna felé az éjszaka csendjében, s ettől meglazultak a csontjai is. Egyedül, gyámol nélkül az éjszakában, föltápászkodott ágyából, térde remegett, teste borzongott, keze tétován tapogatózott a homályban. Támolyogva ölelt át egy porfíroszlopot, hogy össze ne essék. A halál borzalma reszketett körülötte az egész országban. Rémképeket látott: feleségét, ágyasait, gyermekeit holtan a fényes padlón, megfeketedve, ahol éppen összeestek vagy félig lecsüngve ágyukról. De arra nem volt elegendő ereje, hogy bejárja a Palotát, s megnézze mi a valóság.

Reggelre kelve nagy néptömeg verődött össze a Palota előtt. Csakhogy most nem a héberek, hanem az egyiptomiak gyűltek a főkapu elé. Nem is elégedtek meg a néma várakozással, mint azok, hanem elsodorták az őröket, nem törődtek az oroszlánokkal, bezúdultak a kertbe, betódultak a folyosókra, elárasztották az oszlopos árkádokat. Anyák voltak itt karon ülő gyermekeikkel, emlőiken csüngő csecsemőikkel, apák fiaikkal és leányaikkal, öregek unokáikkal. Jómódúak, finom öltözékűek, ékszeresek vegyültek szegényekkel, félig meztelenekkel, akiknek csak a fülükben fityegett egy-egy olcsó ékszer vakság ellen, nyakukban silány cseréptalizmán vagy szkarabeusz. És akik büdösek voltak az izzadságtól meg a tisztátalan munkájuktól. De ki törődött most ruhával, ékszerrel, jó illattal, finom modorral, mikor egy félelem, egy gyötrelem, egy kívánság uralkodott mindnyájukon! Mikor csak egyet kiáltozott mindenki reszketve, rikácsolva, zokogva, dühösen, kétségbeesve, hogy csak úgy visszhangzottak a gyönyörű falak:

- Ereszd el őket, vagy mindnyájan meghalunk!

A sokaság karja fölemelkedett, mint egy erdő, botok és kardok meredeztek a tömegből, nem hogy fenyegessenek s öljenek, hanem hogy könyörögjenek. Ám ez a sokaság csak egy része volt annak, amely a folyó mentén, az utcákon, a kertekben, a bazárokban, a piactereken zúgott, hullámzott, siránkozott és reszketett. Botok és kardok ezrei meredeztek mindenütt az Égre, a szájak tízezre ordítozta, jajgatta:

- Ereszd el őket, vagy mindnyájan meghalunk!

A sűrű tömeg itt is, ott is utat nyitott egy-egy halotti szánnak, a siratók csoportjának, a zenekarnak s a papoknak. Újabb meg újabb halottak utaztak a Halottak Városa felé.

Ők ketten pedig, Mósze meg Aharon, a Fény felé lépkedtek nyugodtan, biztosan, emelt fővel a körülöttük kavargó hullámzás közepette.

Azonnal a király elé bocsátották őket.

Szekaré gúnyos arcot erőltetett magára, de látszott, hogy nem talál az archoz illő szavakat. Csak néz, néz előrehajolva, hol a két szerényen álló héberre, hol a nagy teremben sereglő méltóságokra. Kezével tétován a torkához nyúl, majd a szemét dörzsöli keze fejével, olyan lazán fogva a korbácsot, hogy csaknem kihull ujjai közül. Végre halkan, rekedten megszólal:

- Hát valóban meg akarjátok ölni Kem minden fiát?

Gúny helyett panasz, vád, riadt könyörgés remegett hangjában.

Aharon megcsóválta a fejét. Mósze pedig megszólalt halkan, nyugodtan:

- Uram, a mi Istenünk nem ölni akar, hanem éltetni. Ezt mondja az Úr: ember, aki meg akarod szabadítani népemet a szolgaságból, szabadíts meg minden népet és minden szolgát. Mert nemcsak a te népedet akarom megszabadítani, hanem Egyiptomot is.

A királyt láthatóan meglepték ezek a szavak. Gyulladt szemét tágra nyitotta, ajka megrándult, keze akaratlanul megemelte egy kissé a pásztorbotot.

- Hogyan? Hogyan gondolja ezt a ti istenetek? - kérdezte élénken.

- Mondd azt, ó, király: ti héberek és habiruk, legyetek szabadok. Szolgáim voltatok eddig, legyetek szolgái ezután Istennek. És mondd ezt, ó, király: ti, Kem fiai, legyetek szabadok. Szolgáim voltatok eddig, legyetek szolgái ezután az Örökkévalónak. És mondd ezt, ó, király: eddig én, a ti uralkodótok, nem voltam szolgája senkinek. Szolgája leszek ezután az Örökkévalónak.

- Minden nyomorúságod elmúlik, ó, király - folytatta Mósze szavait lelkesen Aharon -, s elmúlik az emberek minden nyomorúsága a kerek világon, ha nem szolgálnak többé a népek téged, hanem az Örökkévalót, s te magad is Őt szolgálod, ahelyett hogy uralkodnál a szolgák millióin. Így áll ismét helyre a tökéletes egység az Örökkévaló és az ember, az ember és a világ között. Így gyógyul meg a te lelked.

Szekaré e szavakban ismét talált olyasmit, ami kevély önérzetét sértette. Hogy ő, az isteni király ne uralkodjék többé népein, hanem legyen szolga? Méghozzá annak az Örökkévalónak a szolgája, akinek nevében ezek a barbárok szólnak! Forgassa fel a világ egész rendjét? Ismét dühroham fogta el, homloka elvörösödött, nyakán kidagadtak az erek. Keményen megmarkolta korbácsát. Ki akart törni. De a csendben félelmesen hallatszott a Palotába zúduló néptömeg kiáltozása, mint sziklákat ostromló hullámverés:

- Ereszd el őket, vagy mindnyájan meghalunk!

S agyában vadul kavarogtak az ijesztő képek, amik éjszakákon át gyötörték: halott feleségének, szép ágyasainak, az élet, az öröm és a kéj e remekművű edényeinek borzasztó hullái, a szótlan, ősz öregember szakállas alakja, a magány, a tehetetlenség árnyai, a lámpa fényében imbolygó félelmek, a riasztóan ingadozó oszlopok... és a halottakat hurcoló temetési szánok, amiken naponta újabb meg újabb néma tetemek utaznak a Holtak Városa felé. Feje tele volt a nép zúgásával, panaszával, siralmaival, papok gyászénekeivel, sípok, citerák zengésével-pengésével... Hallgatott.

Mondd ki, ó, uram, amit ki kell mondanod - kérlelte Mósze lenyűgöző tekintetét a király vörös foltos, sápadt arcára tapasztva. - Mondd ki, hogy meggyógyulj és élj. Mondd, hogy ti, héberek, legyetek szabadok. Szolgáim voltatok eddig, legyetek ezután szolgái az Örökkévalónak.

Szekaré arca ebben a pillanatban furcsamód meztelennek látszott. Mintha lehullottak volna királyvoltának, gőgjének, félelmének, nyegleségének összes álarcai. Sápadt, mozdulatlan, elernyedt, gyámoltalan volt az arca, mint egy szenvedő gyermeké, aki szeretne anyja ölébe bújni, de anyja halott már, mozdulatlanul pihen képekkel, írásokkal díszített sziklasírjában, a bejárat zárókövét pedig pusztító átkok s kitárt karú védőszellemek állják el örökre. Szembenézett hát Mószéval, mintha még utoljára irgalmat kérne, majd a mozdulatlanul figyelő udvari előkelőségeken pillantott végig. De mintha azok is csak egy szót várnának, ugyanazt, amit Mósze.

Fejét lehajtotta, tiarája a homlokára csúszott. Halkan, rekedten, elfulladva mondta ki az első szavakat:

- Héberek és habiruk fiai... - azután kiáltva a többit: Elbocsátalak titeket!

Hátradőlt trónusán, behunyta a szemét, mindkét kezét térdére bocsátotta. Nyitott ajkakkal lihegett. Azt hitték, holtan fordul le azonnal. De nem. Kiegyenesedett, szürke arcán kínos rángás futott végig, félig dühös, félig csúfondáros, félig gyermekes grimasz, s így kiáltott föl erőszakos hangon:

- Szolgáim voltatok eddig, legyetek szabadok. Szolgáljátok ezután Isteneteket!

Mintha láthatatlan, irtózatos súlyú kőtömbök tűntek volna el a teremből, az egész Palotáról, az egész világról. Egy óriási piramis mérhetetlen kőhalmaza. Mindenki föllélegzett, kiáltások törtek elő a méltóságok és előkelőségek ajkán, s ezúttal őszinték, igazak, szívből szakadtak:

- Őistensége szólt! Ó, isteni bölcsesség! Ó, páratlan bölcsesség! Te szóltál, s mindenki él!

Leborultak a trónus előtt.

Csak Mósze meg Aharon nem borult le. A király pedig kinyújtotta korbácsot tartó kezét, és sürgetőn kiáltotta:

- Menjetek! Menjetek! Nem akarom többé látni arcotokat!

- Nem fogod többé látni az arcunkat - felelte Mósze.

Meghajoltak, kihátráltak a teremből.

Odakint utat nyitottak nekik, s ők mentek nyugodtan, biztosan, alázatosan lehajtott fejjel az ujjongó sokaságban, mint akik tudták, mi fog történni, s mégis csodálják az Örökkévaló útjainak tökéletes pontosságát. Mert lám, szabad akaratából szólt és cselekedett mindenki, mégis az történt, aminek történnie kellett.

Alig tudtak utat törni. Önkéntes kísérőik és őreik erőszakkal tolták félre az embereket. Héber asszonyok simogatták ruháikat és sírtak. Egyiptomi anyák emelték magasra gyermekeiket és nevettek. Héber férfiak tették vállukra a kezüket, s érthetetlen szavakat kiabáltak. Egyiptomi férfiak ujjongtak köröttük, botjukat, kardjukat rázták. De a düh, a gyűlölet, a bosszúvágy hangjai is fölcsattantak a népből. Sokan szívesen agyonverték volna őket s minden hébert a rémület napjaiért, halott kedveseikért olcsó elégtételül. Mind a ketten fegyvertelenek voltak, ízekre téphették volna őket, de híveik védő karja s az Úrtól való iszonyú félelem visszatartotta a gyűlölködőket a gyilkosságtól.

Az ezután következő napok kavargó zűrzavarban teltek. Zúgott az egész Delta-vidék, pozsgott egész Gósen. A szabadság első mámora után mohón csomagoltak, búcsúzkodtak a távozni készülők. Álmatlanul töprengtek a bizonytalankodók. Veszekedtek a meghasonlott családtagok: feleség került szembe urával, fiú apjával, testvér a testvérrel. Rokonok, régi jó barátok, évtizedeken át közös nyomorúságban szenvedők szakadtak el egymástól örökre. Sokan úgy vélekedtek, ha már úgyis szabadok, miért mennének el. Miért hagynák itt földjüket, állataikat, házukat? Hiszen visszatérhetnek régi békés foglalkozásukhoz, nem kényszeríti ezután őket senki robotmunkára. Mások azért vonakodtak, mert üzleti érdekeik kötötték őket. Sokan mentek volna szívesen, de várni kívántak, míg egyik-másik fontos ügyük eldől. Ismét mások riadoztak a bizonytalan pusztai élettől, megemlékeztek az őseiket sújtó éhínségről. Emlegették Efráim kudarcát: a sivatagban porladó csontokat, az elkallódott nemzetségeket. Já képének pusztulását. Sokakat egyiptomi rokonságuk tartóztatott. A leányt egyiptomi szeretője, a legényt egyiptomi jegyese. Aztán meg hogyan lehessen hat nap alatt mindent összeszedni, kiválogatni a szükségest, félretenni a fölöslegest, mikor ilyen esetben minden olyan kedves és nélkülözhetetlen? Hát a megszokott, jól ismert tájékoktól, az árnyas pálmaligetektől, mandulásoktól, fügeerdőktől hogyan lehessen ilyen röviden elszakadni? Igaz, sok szenvedés jutott osztályrészükül ezeken a tájakon, de nem köti-e az emberi szívet a szenvedés is a helyhez, ahol ősei szíve dobogott, ahol atyái, gyermekei szíve porlad?

Hiába, választaniok kellett: maradnak-e hát, lehúzza-e őket a múlt s a mindennapi élet ezer súlya, vagy kitépik gyökereiket, s elindulnak az Ígéret Földje felé a pusztaságba, vállalva homokvihart, éhséget, ellenséges támadásokat, fáradalmakat, ismeretlen megpróbáltatásokat.

Mósze a döntés után azonnal magához rendelte Hort meg a törzsek Véneit. Ki szamáron, ki gyalog, ki csónakon igyekezett nagy sietséggel Puthiél házába. Harmadnapra ott nyüzsögtek mindnyájan a szűk szobában. Hor vidáman, fürgén, mint a hal, ha elemébe bocsátják, a Vének komolyan, szótlanul, szakállukat simogatva, hümmögve, mint olyan bölcs férfiak, akik uralkodnak érzéseiken ebben a sorsdöntő órában is. A házban nagy volt a fölfordulás, rendetlenség. Puthiélék is csomagoltak. Rabszolgák jöttek-mentek, cipeltek ládákat, zsákokat, batyukat. Az udvaron eladásra hozott szamarak ordítoztak.

Mósze meg Aharon előbb Horral beszélték meg a kivonulás rendjét, a nemzetségek és családok számát, a biztonsági intézkedéseket, a határerődök parancsnokainak küldendő utasításokat, a királyi hivatalokból megszerzendő parancsok továbbítását, mindazt a sok kérdést, ügyet, amit ekkora művelet gondos és pontos végrehajtása támaszt. Hor nem sokat időzött Puthiél házában, reggel érkezett, egész nap tanácskozott, este indult, eközben alig falt egy harapás kenyeret, alig ivott egy korty tejet. Ám éppen így érezte jól magát. Ismét vezérkari főnöke, teljhatalmú katonai megbízottja lehetett Mószénak, akivel oly nehéz és dicső napokat élt meg Szanáában.

Ezután a Vénekre került sor. A nagy ebédlőteremben gyűltek össze tanácskozásra. Terem? Hát ez túlzás! Csak ebben a szerény házban mondták teremnek. A hetven férfi számára szűknek bizonyult. Szőnyegen, székeken, ládákon ültek, vagy éppen álldogáltak. Sok fontos kérdést kellett eldönteniök. Kényszeríteni a vonakodókat, tétovázókat, gyámoltalanokat, hogy készüljenek, menjenek. Véget vetni minden siránkozásnak, aggódásnak, az emlékek bolygatásának. Evégből hangoztatni kell, hogy az ősatya, Jákób Kánaán földjén alussza örök álmát, s utolsó akarata szerint ott akar pihenni Jószif is. Végrendeletét, mármint egy legendás végrendeletet Efráim Jehósuahja őrizte, nemzedékről nemzedékre szállt, s egy szó sem veszett el belőle. Így hangzott, amint a fiatal Jehósuah minden szót kellőképp hangsúlyozva, hunyt szemmel, szakállát fogva elmondta a moccanás nélkül figyelőknek: "Tudom, elkövetkezik az az idő, mikor az egyiptomiak, elbizakodottságukban szolgaságra vetnek titeket. De az Örökkévaló, Jákób-él, Jószif-él és Jiszra-él és Ábrahám-él, akinek keze hatalmas, és karja segítésre kész, kivezet titeket atyáink földjére. Akkor emeljetek föl és vigyetek engemet koporsómban, hogy abban az egyetlen országban pihenjenek csontjaim, ahol a halottak meglátják Istent!"

Komor méltósággal csengtek a régi szavak, mindnyájan megrendülten hallgatták. Aharon mint Amram főpap utóda s a Léviek vezetője megmagyarázta e szavak rejtett értelmét a legmélyebbig s a legmagasabbig, azután egyhangúan eldöntötték, hogy Jószif koporsóját kiemelik a Nílus medréből, ahová annak idején elsüllyesztették, nehogy áldozati hellyé váljék. A koporsó kiemelését és az útra való elkészítését Jehósuah vállalta mint a Jószif-házhoz tartozó efráimiták feje. Ugyancsak eldöntötték, hogy Aharon népének férfiai, miután eddig is efféle munkát végeztek, gondoskodjanak az egész nép áldozatainak, imádságainak, ünnepeinek megtartásáról, nehogy szétszóródjanak a pusztaságban, külön-külön áldozván s ünnepelvén. A léviták hajtották végre Mósze parancsát a körülmetélkedésre is. Mósze joggal hivatkozott Meribat Kades lévitáira, a szolgálatokra, amiket a gyakran szemben álló törzsek közös érdekeiért végeznek.

Most hát Niszan hó tizenötödik napjának előestéjén minden családfő öljön bárányt, csontjait ne törje meg, egyék keserű salátával, kovásztalan kenyérrel, ahogy ősidőkben ették az áldozatot, mikor az ember még nem használt kovászt. Vérével pedig kenjék meg az ajtók szemöldökfáit a pusztító angyaloknak figyelmeztetőül, hogy ebben a házban meghozták már az engesztelés áldozatát mindnyájukért, odaadtak egyet a család tagjai közül, bár csak jelképesen, bárány alakjában. Ez is időtlen idők mágikus cselekménye volt, s Mósze nem tilthatta meg. Arra gondolt ugyanis, hogy még az utolsó pillanatban Egyiptom fölgerjedt népe mészárlást rendez a héberek között. Az ajtók szemöldökfájára kent vér riassza vissza őket, a héber mágiától rettegőket.

Aztán kiürült a ház, s most Aharon újra kezdte nógatásait és unszolásait, menjenek végre Jozabéthez és Aharon feleségéhez. Ki tudja, milyen állapotban vannak, hogyan gondolkoznak a sorsdöntő eseményekről, milyen félelmes hírek, mendemondák, kósza fecsegések riasztják őket? Segít-e nekik valaki, van-e tehenük, kecskéjük, juhuk, amiről gondoskodni kell, ád-e valaki szekeret, igavonót, szamarat, hogy rendben otthagyhassák régi otthonukat? Ennyi gondoskodást igazán joggal elvárhatnak fiuktól, férjüktől! Aharon a szakállát markolgatva nyugtalanul járt le s föl a házban, meg-megállva Mósze előtt s vastag hangon zúdítva rá érveit. Mósze türelmesen hallgatta, s ez már végképp kilendítette sodrából Aharont. Hát csakugyan nincs ennek szíve? Nem érez semmi kötelességet anyja, nénje, rokonai iránt? Ő bizony nem bánja, elmegy maga, látnia kell őket, gondoskodnia róluk. Az indulás napjára majd ott lesz Thekuban, azaz Szukkóthban, ahogy a héberek nevezték. S már döngő lépésekkel indult az ajtó felé, hogy fölkerekedjék. Ki ölje meg náluk a bárányt, ki kenje meg vérrel a szemöldökfát, ha ő nincs otthon?

Mósze fölemelkedett székéből, és megállította Aharont:

- Bátyám, fordulj vissza. - S mikor az reménykedőn visszafordult, keményen, bár halkan folytatta: - Milyen zűrzavaros érvekkel akarod előttem leplezni aggodalmadat s gyámoltalan érzéseidet? Férfiú vagy, az Úr szolgája s az én szószólóm! Tedd a dolgodat! Avagy csakugyan attól félsz, hogy Mirjam, a látó nem tudja, mit kell tenniök? Hogy Jozabét, aki tejével táplált minket, nem tudja, hogyan kell értenie az én parancsaimat? És hogy Lévi fiai, akik atyánkban főpapjukat tisztelték, hitványul cserbenhagyják özvegyét, a mi anyánkat, a mi családunkat? Végezetül kételkedsz abban, hogy az Úr, midőn engem elküldött népének megszabadítására, téged pedig az én szószólómul, veszni engedi Jozabétet, Mirjamot, feleségedet, fiaidat? Az-e a mi gondunk, hogy családi dolgainkkal bíbelődjünk, amikor az Úr művét kell szolgálnunk? Hoj, milyen könnyen itt maradnál te is, még te is, ha családod könnyeit látnád, panaszait hallanád!

Aharon lecsüggesztette fejét s hallgatott. Még mondani akart volna valamit fiúi, férji, apai kötelességeiről, a gondról, amit rábízott az Úr, de nem tudott szólni. Mósze csaknem megsajnálta. Ismerte jól, tudta, hogy kell vele bánnia. Nem vesztegetett hát reá több dorgáló szót, hanem így folytatta:

A Palota titkári hivatalába kell menned, Aharon. Gondoskodnod kell a határőrség parancsnokának küldendő utasításokról. A király pecsétjével ellátott rendelkezéseket még ma gyorspostán el kell küldeni, ha nem küldték volna el. Nehogy a király, megbánván engedékenységét, késlekedjék, vagy akár valamelyik tisztviselője rosszindulatból hátráltassa a kivonulást. Mert lehetnek, akik így gondolkodnak: hadd kerekedjen föl a bőrpoklosok és nyomorékok átkozott népe, hadd vonuljon a Migdolig, mi majd lezárjuk a határt, zavaros intézkedésekre hivatkozunk, a rendőrök, katonák meg eltapossák a sokaságot, hátulról utánanyomulnak, megszállják elhagyott házaikat, s akkor se ki, se be. Olyan rendben kell történnie mindennek, testvérem, mint egy hadgyakorlaton. Ami a mi rendünket illeti, azért felel Hor. De ami az egyiptomiakét illeti, azért nekünk kell felelnünk.

Aharon megadta magát, ámbár hallgatott, s nem mozdult. A szakállát rángatta.

- Míg te családunknál mindent elvégeznél, s végre megnyugodva térnél vissza Thekuba, a határon összevissza zilálnának mindent a király tisztviselői. Nem szörnyedsz el a gondolatra, hogy családunk szép rendben, ökröskocsin vagy szamarakon a legnagyobb biztonságban érkeznék a határig, s ott pusztulna el százezerrel együtt? Indulj hát, s végezd a dolgodat. Ne tekingess mindig hátra! Ez az Úr parancsa!

Ekkor Aharon mélyen meghajolt Mósze előtt, s még most sem szólva semmit, lassan kiment az ajtón.

Az utolsó napokról nincs sok mondanivalónk. Könnyen elképzelheted, fiam, azt az izgalmat, sürgés-forgást, tanácskozást, búcsúzkodást, sírást, örvendezést, bátor tervezgetést, haszontalan kapkodást, ami akkor uralkodott egész Gósenben. Sokan már két-három nappal előbb megérkeztek Thekuba, mert mindig vannak, akik nem akarnak elkésni. Ott aztán hajléktalanul tanyáztak a tereken, utcákon, kapuk környékén családostul, szamarastul, kecskéstül. Lézengtek a városban, rettegtek az egyiptomiaktól, s nem tudták, hol öljék meg az áldozati bárányt, hogy kenjék meg az ajtó szemöldökfáját. Ebből sok baj keletkezett, még halálos végű verekedés is a dühös egyiptomiakkal. A kapuőrök könyörtelenül bezárták a kapukat az újabb érkezők előtt. A rendőrök utcáról utcára kergették a bennszorult ostobákat, arra hivatkoztak, hogy nem érkezett el még a parancsban megszabott nap. Ők meg itt keseregtek, vádaskodtak halálos rémületben, mert hol egyék meg a bárányt keserű salátával, vörös mártással, kovásztalan kenyérrel, hogy hárítsák el a pusztítás angyalait a bárány vére által? Máris holtaknak érezték magukat.

Mindegy, így szokott ez már lenni. Vannak sietők, s vannak késlekedők.

Niszan hó tizenötödik napjának előestéjén a nép zöme mégis otthonában ült útra készen. Batyukkal a vállukon, bottal a kezükben ették az emberek a sült bárányt vörös mártással, keserű fűvel, kovásztalan kenyérrel, s kenték meg az ajtók szemöldökfáit a bárány vérével. Kapkodva ettek, alig rágva meg a falatot, reszkető izgalommal, alig szólva egy-egy szót s folyton kifelé figyelve a nyitott ajtón a fölmálházott szekér, a bőgő ökrök, tehenek, bégető juhok, mekegő kecskék, ugató kutyák irányában. Fényes, holdvilágos este volt, a megszokott, kedves fák ezüstösen remegtek a hűvös szellőben. Messze nyújtóztak a mezők, rétek, ligetek, domboldalak a lebegő ragyogásban, s az Ég olyan magas és tág volt, hogy a végtelenig lehetett látni. Mindenfelől készülődés zaja hallatszott: szamarak, tevék, szarvasmarhák bőgése, nyugtalan kutyák vonítása. Néhol énekeltek, mint a méhzümmögés, így erősítve szívüket a szinte kibírhatatlan feszültségben. Másfelől meg víg gyermekkacagás, kiabálás hangzott. A gyermekeknek minden szokatlan esemény kimondhatatlan öröm forrása.

És bekapva néhány falatot, a maradékot pedig az asztalon hagyva, nyolcvan-százezer ember indult neki a bizonytalan jövőnek bizakodó kedvvel. Szekerek hosszú sorai zörögtek-nyikorogtak Theku felé ormótlan, korong alakú kerekeiken, a rakomány tetején gyermekek ültek, köztük egy-egy nagyanya, nagyapa, aki már nem tudott gyalogolni. Megrakott szamarak baktattak szorgosan, ahogy ez az állat mindenbe bölcsen beletörődik, s csak tennivalóját nézi. Tevék himbálták báláikat, utasaikat gőgösen föltartott fejjel, bele-belebőgve a holdfényes éjszakába. Majd meg szegény gyalogos családok bukkantak föl a karavánok mellett, vállukon cipelték motyójukat, hátukon a járni nem tudó kisdedet. Szótlan családapák ballagtak mellettük bottal, rossz saruban vagy éppenséggel mezítláb. A kocsin kuporgók lekiabáltak hozzájuk, magukhoz vették az öregeket, a gyengéket, a kicsinyeket. Néhány erősebb szamárra, tevére még föl lehetett rakni egyet s mást, könnyítettek hát a cipelők terhén. Régi ismerősök találkoztak, örvendezve ölelték meg egymást, röviden elmondták, ki halt meg, ki ment férjhez, kinek született gyermeke utolsó találkozásuk óta, s aztán megfogadták, hogy sohasem válnak el többé. Haragosok kibékültek ezen az éjszakán, s csodálkoztak, milyen semmiségért gyűlölködtek évekig. Fiatal legény fogta kézen azt a leányt, akit eddig tiltottak tőle, s haladtak most együtt Kelet felé. Igen, Kelet felé, Kelet felé vonult a nép tízezre, többször tízezre, most Theku irányában s onnan megint tovább, egyre Keletnek, ahol a hatalmas Hold fölkelt, s ahol a még hatalmasabb Nap fog fölkelni hajnalban, lövellő sugarakkal. A Fény felé mentek fáradhatatlanul, ernyedetlenül, megállás nélkül.

Akik pedig képtelenek voltak elszakadni otthonuktól, egyiptomi érdekeltségeiktől, rokonaiktól, emlékeiktől, szüleiktől, gyermekeiktől vagy sírjaiktól, némán tekintettek az elvonulók után. Szemükből könnyet töröltek ki, sóhajtottak, szótlanul zárták be az ajtót, s dőltek álmatlan nyugovóra. Sokan kétségbeestek a hirtelen rájuk szakadó magányban. Sokan egymást vádolták, okolták a maradásért. Sokan pedig vad kétségbeeséssel kapkodták össze a legszükségesebbet, s rohantak kiáltozva, zokogva a távozók után. És miután nem törődtek sem a Vének, sem a léviták, sem Hor önkéntes katonáinak rendelkezéseivel, még bárányt sem öltek, vérrel sem kenték be az ajtó szemöldökfáját, nem tudták, mit tegyenek. Céltalanul bolyongó csoportok lézengtek még napokig az egész tartományban. Utat vesztettek, el is késtek, hát leültek egy-egy fa alá, tehetetlenül bámulták a vékony csatornák csörgedező vizét, és hangtalanul sírtak.

Sokan ottmaradtak Gósenben. Héberek is, habiruk is. Bíztak a szabadságban, remélték, hogy hajdani foglalkozásukban békén megmaradhatnak. Azonban hamar ráébredtek keserű csalódásukra. Még súlyosabb kényszermunkára kergették őket s most már nem volt védelem, elment Isten Embere, a Szabadító. Újabb habiru kóborlók telepedtek közéjük, azok is szolgákká lettek. A régi világra csak a városok héberesített nevei, falvak, dűlők, csatornák, mocsarak és tavak, összeomlott kőoltárok, magános kőszálak, besüppedt sírok, egy-egy helyhez, fához, forráshoz fűződő hagyományok emlékeztettek. Az emberek sokáig néztek még olykor-máskor Kelet felé, amerre a többiek elmentek.

Pathum Theku nevű városrésze a gyülekezés napján valóban olyan volt, mint egy elfoglalt erődítmény. A pukkadásig zsúfolt utcákon-tereken mozogni sem lehetett. Mindenütt bizakodó emberek, éneklő asszonyok, sivalkodó, hancúrozó gyerekek. Kérődző barmok, tülekedő szamarak, rakott kocsik, a kocsikról ugató kutyák, térdelő tevék. Itt falatoztak egy család tagjai, ott ivóvízzel rohangáltak fiúk-lányok, emitt öregek tanácskoztak, amott Hor fegyveresei kiabáltak. Máshol meg Lévi fiai hordtak utasításokat, biztattak, vigasztaltak, adtak tanácsokat. A város környéke ostromállapotra vallott. Tízezrek táboroztak a mezőségben. Mindenfelé lobogó tűz füstoszlopai kanyarogtak az Égre.

S mikor fölharsantak Hor tisztjeinek riadókürtjei, elhangzottak a vezényszavak, rendben fölkerekedett, s megindult a nép. Égnek emelt kézzel, énekelve indult, nagy hatalommal, mint az Írás mondja. Legelöl Mósze meg Aharon haladt szamárháton Horral s néhány válogatott fegyveressel, mögöttük egy csapat jól fölfegyverzett pusztai férfi ugyancsak szamáron, tevén, majd rendre az egyes törzsek nemzetségei és családjai szamáron, szekéren, tevén, gyalog. Efráim háza nyomban Mószéék mögött haladt a Jószif-nemzetséghez való tartozás jogán. E jog körül szívós vita folyt Manasszéval, az is Jószif-törzsbeli volt, s nem akarta átengedni az elsőséget. Igen ám, de Efráim Jehósuahja hivatkozott a múltra: ők próbálkoztak elsőnek az Egyiptomból való kivonulással még a szolgaság kezdetén, ők vállalták a vakmerő lépés első kockázatát, viselték súlyos következményeit. Végezetül ők hordozták gyönyörű ládájában Já hétféle anyagból készült képét, jóslási eszközeit - az urimot meg a tummimot -, s övék volt az Ohel Moed is, a hajdani, szétbomlott szövetség Sátra. Aztán meg ők vitték külön szekéren hat pár ökörrel vontatva Jószifnak a Nílus medréből kiemelt szarkofágját is, hogy majd a Kánaánban élő Jószif-töredékek színhelyén eltemessék. Mindez elsőszülöttségi joga volt Manasszéval szemben. A folytonos vitába bele-beleavatkozott a Benjámin-törzs is. Ez hajdanában, különösen éhínség idején rablással foglalkozott, s nehezen mondott le összeférhetetlen harciasságáról. Férfiai mindig készek voltak a verekedésre, nemzedékeken át számon tartották sérelmeiket, a vérbosszú köztük virult legerősebben. Asszonyaik szerettek csúfolódni, veszekedni, rágalmazni. Meg lopni. Benjámin még évszázadokkal később is rabolgatott, ha lehetett.

Nyomukban békésebb népek következtek. Baj nem is történt. Mósze keményen szemmel tartotta a vetélkedőket, Aharon fáradhatatlanul beszélt a szívükre, Hor emberei pedig kíméletlenül őrködtek a fegyelmen.

Északkeletnek tartottak, a Birket Ballah tó s a Timszah tó között haladtak át az erődfalon Etham irányában. Itt egy-egy idegen erős őrtorony állt, megrakva katonasággal, a most vonulók keserves munkájának emléke. Ó, hányan dolgoztak itt étlen-szomjan, tűrték a felügyelők szidalmait, botütéseit! Hányszor kellett legörnyedniök, míg a sarat taposták, vetették, hordták, szárították! Falakká rakták! Hány könnycsepptől lettek sósak ezek a téglák, ezek a falak! Ha most az a sok könny kibuggyanna, könnyáradat folyna a tornyokból... míg építőjük fiai és azok fiai, maguk is nemrégen még reménytelen kényszermunkások, itt vonulnak szekerek, szamarak, tevék ezrein, sóhajtva pillantanak föl a komor falakra, aztán nevetnek, ujjonganak, égre emelik karjukat. Ránevetnek s rákiabálnak a katonákra, nem félnek többé, búcsút intenek nekik. Mert a parancsnok kezében királyi pecséttel ellátott parancs: meg kell nyittatnia a sorompókat, félre kell állítania útjukból a katonákat... Hatalmas Úr kényszerítette ki ezt a pecsétet a királytól: az Örökkévaló, az ő Istenük. Áldassék a Neve mindörökké.

Hová mennek most, miután maguk mögött hagyták a falakat és tornyokat, az egész Sósnak, Marnak nevezett - most oly édes! - vidéket, az otthont, a rabságot, a piramisok országát! Talán Meribat Kadesbe? Ott akarja őket közös ünnepre s áldozásra gyűjteni Uszirszafi, a Szabadító?

Ethamtól Meribat Kades éppen háromnapi járóföldnyire feküdt. Csaknem egyenes karavánút vezet oda a pusztaságon át. Bizonyos, hogy Mósze oda akarta vezetni népét a laza szövetségben élő pásztornépek szent helyére, hogy csatlakozzék a szövetséghez, amelynek ősi gyökereit a közös atyától, bár nem mindig közös anyától való származottság hagyományai őrizték. Bizonyos, hogy ebben a tudatban indultak el a héberek Gósenből, bár voltak, akik azt hitték, hogy az Örökkévaló megünneplése után ismét visszatérnek Egyiptomba, most már szabadságuk birtokában. E tévhitnek azonban az lehetett az oka, hogy Mósze mindig csak a legközelebbi feladatokat tűzte ki a nép elé, mint folyton megvalósuló Istenének éppen időszerű parancsát. A végső célt csak ebben jelölte meg: eljutni az Ígéret Földjére, amit most már Kánaánban látott.

Az Exodus megjegyzi, hogy Isten "nem vivé a népet a filiszteusok földje felé, noha közel vala az, mert mondá az Isten: netalán mást gondol a nép, ha harcot lát, s visszatér Egyiptomba". Igen, a tengerpart mentén sűrűn használt, mondhatnám: kényelmes hadi és karavánút vezetett Északnak, azon érhették volna el legkönnyebben Kánaánt. Hogy mégsem azon mentek, annak az említett okon kívül más, súlyos oka is volt. Mósze nem hagyhatta magára a föllázított és fölszabadított bányavidék lakosságát, továbbá össze akarta szedni a Vörös-tenger mentén összegyűlt néptöredékeket is, így Ásert, Zabulont, a Palesztina déli részein legeltető Simeon-Jehuda-nemzetségeket s egyéb népeket is. Nem kell tehát törnünk a fejünket a mondva csinált problémán, miért nem haladt Mósze egyenesen Keletnek Kades felé, vagy miért nem használta a régi hadiutat egyenesen Északnak.

Most egyelőre Ethamban táboroztak, kívül a Hercegfal erődítményövén. A nép boldog volt. Megnyílt előtte a szabadság végtelen, gazdag távlata, s nem tudott betelni örömmel. Az asszonyok elővették kovásztalan pogácsáikat, a sajtot, datolyát, szárított fügét, a földre telepedtek, gondoskodtak éhes gyermekeikről. A férfiak is faltak egy-két harapást, jószágaikat legeltették, kocsit, nyerget javítottak. A fiatal leányok-legények egy kis pihenő után máris táncra kerekedtek, előkerült a síp, dob, a citera. Messze az egész környéken énekszó, vigalom zengett. Az öregek szava megeredt, könnyezve mesélték az ősatyák vándorlásait.

Ekkor végre találkozhatott Mósze meg Aharon a családjával. A Léviek csapatához siettek, s megtalálták Jozabétet, Mirjamot meg Aharon feleségét s fiait egyik volt szomszédjuk ökröskocsija mellett a fűben ülve s csendesen eddegélve, tanakodva az ismerősök között. De vajon ez az öreg, fáradt arcú asszony volna Jozabét? Ő tudott volna valamikor egyetlen mozdulattal fölkelni a földről, mint egy szarvas? És mellette a fehér ruhás nő, akinek kendője alól kibomlottak őszülő hajfürtjei, Mirjam? Hiszen mintha csak tegnap játszott, nevetgélt volna Mószéval meg Aharonnal, miközben szaporán őrölte az árpát, fejte a tehenet! Ó, Mósze csak most látta, mennyi idő telt el azóta!

Egy szép, barna arcú, magas fiatal nő is ült köztük, csodálkozó tisztelettel emelte fekete szemét a közeledő Mószéra, öröm sugárzott végig egész alakján, mikor Aharont is megpillantotta. Eliseba, Aminadab leánya, Aharon felesége. A pillanat egy tört részéig nem ismerte meg azonnal, hiszen Aharon szakállt eresztett, ruházata is szokatlan volt. Mikor kiderült, hogy ő az évekkel ezelőtt elmenekült férj, gyermekei atyja, halk sikoltás hagyta el érett ajkát, gyorsan fölkelt, s elébe sietve mélyen meghajolt előtte. Ezután zavartan Mósze előtt hajolt meg egyiptomiasan, kitárta karját, de nem szólt, bizonyára nem tudta, hogyan szólítsa meg sógorát, a hatalmas férfiút. Két karcsú, fekete sihederfia vad kiáltozással rohant Aharon elé, de Mósze előtt megtorpantak, s mélyen meghajoltak ők is.

Jozabét meg Mirjam szintén az érkezők elé siettek. Az első pillanatban ők is boldogan megölelték, megcsókolták volna a két fiút, ám úrrá lett rajtuk az alázat, s mélyen meghajoltak. Csak Mirjam viselkedett szabadabban. Ő a meghajlás után azonnal megölelte Mószét, Aharont egyelőre feleségének s fiainak engedve át.

- Mósze! Fiam! Aharon! Fiaim! - sóhajtott Jozabét. Mosolygott, eleredt könnyei végigperegtek öreg, fáradt arcán. Aztán hangtalanul mosolygott és zokogott, ráborult Mósze vállára. - Fiam! Hoj, hogy látlak! Hogy szemem megpihenhet rajtad ismét! Miért nem érhette meg atyátok is ezt a pillanatot...

Mósze meghatottan csókolta meg a kedves arcot, simogatta az ősz fejet, ölelte magához a zokogástól reszkető vállat. Sokáig álltak összeölelkezve, míg végül Jozabét magához tért, s nevetve mondogatta:

- Hoj, én vén bolond! Összelucskolom ruhádat a könnyeimmel! De csodálhatod-e, fiam? Hiszen oly régóta nem láttalak, azt hittem, meg is haltál azóta... És most itt vagy, karomban tartalak, mint mikor még az otthoni kis házba jöttél! De mennyire megváltoztál! Vajon szólhatok-e hozzád most is mint anyád? Isten Embere, Isten Embere, Szabadító, akivel az Örökkévaló szemtül szembe beszélt, hát igazán én tápláltalak tejemmel, az én zöldséglevesemet etted? Szólni sem merek hozzád, a nevedet sem merem kimondani. Mirjamnak igaza lett... Hoj, miért nem érhette meg ezt atyátok! Ő másként, méltó módon tudna szólni hozzád, én ostoba öregasszony csak sírni tudok s fecsegni összevissza...

Így fecsegett, sírt, nevetett a könnyein keresztül, barna, munkától cserzett ujjai gyöngéden simogatták Mósze arcát, keresve a régi kisfiú, majd a délceg egyiptomi herceg vonásait, szemébe nézett hosszan, s a régi, meleg ragaszkodás fényét kutatta benne.

Ezután Mirjamra került a sor. A prófétalány arca megkeményedett, ajka megvékonyult, nagy, sötét szemében különös, olykor az eszelősséghez hasonló fények játszottak, de vidámsága, mosolya, egy-egy mozdulata a régi szarvasünőre emlékeztette Mószét. A leány diadalmasan lendítette körbe kinyújtott jobbját, s így kiáltott:

- Látod, mindezt megmondtam már akkor, amikor még bölcsőben ringtál.

Mindnyájan a földre telepedtek. Aharon boldogan atyáskodott fiain, vágyó pillantásokat váltott feleségével, jóízűen ette a kovásztalan pogácsát meg a szárított fügét, nevetgélt, az elmúlt évek eseményei után kérdezősködött, ismerősök felől érdeklődött. Mindent rendben találván, tökéletesen megnyugodott. Mósze hallgatagon eddegélt, szemét ide-oda jártatta a kedves arcokon, olykor egy-egy bólintással, fejrázással felelt a kérdésekre, de a gondolatai mintha máshol jártak volna. Jozabét meg is kérdezte:

- Fiam, ugye, arra gondolsz, hogy nincs köztünk a te feleséged, az én ismeretlen leányom is fiacskáival? És én nem ékesíthetem az ékszerekkel, amiket számára eltettem, mikor még kisfiú voltál.

Mósze azonban nem szólt, csak elmerengett. Észre is vettek rajta valami idegenséget. Mintha csak testben lett volna köztük, lélekben azonban messze, tán a Purattu vidékén vagy máshol. A beszélgetés lassanként el is apadt. Mirjam különös tekintettel figyelte Mószét, aztán a botjára mutatott:

- Ez az a csodálatos bot, amiről beszélnek?

Mósze fölvette, s oda akarta adni, nézze meg jobban. Hanem Mirjam is, a többiek is elhúzódtak tőle, nem merték megérinteni, csak nézték kitágult szemmel, félig-meddig ijedten. Míg Aharon fiai eljátszadoztak apjuk botjával, Mószééra alig mertek rápillantani. Ijesztő volt az a gondolat, hogy ezt a botot maga Isten ajándékozta Ábrahámnak, évezredeken át nemzedékről nemzedékre szállt, s olyan jelek vannak belevésve, amikben a világ minden hatalma és ereje egyesül.

A találkozás ünnepi pillanatát tisztelték az ismerősök meg a Mószét kíváncsian figyelő idegenek, mégis mihamar népes kör alakult körülöttük, egyre sűrűbbé, tömöttebbé vált, s egyre szorosabbra zárult. Az emberek hallgattak, de megbűvölten bámulták Mószét. Majd szerényen előlépett egy-egy férfi, s kenyeret, sajtot, fügét, datolyát helyezett eléjük. Itt volt azonban az ideje, hogy Mósze fontos dolgai után lásson. Elmondta a hálaadó imádságot, megnyugtatólag kijelentette, hogy most már együtt maradnak valamennyien, elköszönt s elment.

A táborozás alatt néhány jelentős esemény történt. Hol is kezdjem elmondásukat? Tán a legközelebb eső dolgokon.

A pusztai népek életmódjának ismeretében nem csodálkozhatunk azon, hogy a tüzet magukkal kellett vinniök, ha pedig kialudt a féltve őrzött zsarátnok, amit a családanyák gondoztak egy erre a célra szolgáló cserépedényben, a közös tűzről kellett parazsat kérni. Ez a közös tűz a nép istenének oltári tüze volt, Szent Tűz, annak a származéka, amit ősidőkben maga Isten adott az embereknek. A közös szent tűz eddig Gósenben minden törzs vagy nemzetség áldozati oltárán égett. Most azonban az oltárok ottmaradtak az elhagyott hazában. A tűzről parazsat vettek az oltár őrzői, aztán ünnepélyesen kioltották az oltáron égőt. Most közös oltárok nem voltak. De tűz, szent tűz nélkül hogyan lehetett nép a nép? Mósze tehát öblös bronzserpenyőt készíttetett, abban táplálták éjjel-nappal a tűz őrzésével megbízott léviták. Kirendelt férfiak gondja lett ezt a serpenyőt a vándorlás idején vinni, alkalmas helyen letenni, őrizni, táplálni, a tüzért folyamodóknak zsarátnokot adni, a reggeli meg estéli áldozáskor a lángokat lobogó máglyává szítani. Ez a közös, hordozható tűz bocsátott távolról is látható füstoszlopot nappal, ez vetett lobogó fényt az Égre éjszaka. Ez a szent füstoszlop meg tűzoszlop vezette az egész népet a pusztaságban hosszú éveken át. A külön-külön oltárok tüzei pedig örökre kialudtak.

Az oltárok elhagyásával, a tüzek kioltásával egyidejűleg Mósze megparancsolta, hogy minden bálványt, istenképet pusztítsanak el. Itt a boldog szabadulás első táborhelyén lehetett csak ilyen parancsot kiadni és végrehajtani. Korábban véres lázadás, istenek harca támadt volna ebből. Most azonban az egyetlen Örökkévaló, akinek nevében Uszirszafi rendelkezett, hatalmasan bebizonyította erejét nemcsak az egyiptomi istenek beláthatatlan seregével, hanem a héberek isteneivel szemben is. A régi istenek, istennők léte tehát semmissé vált. Bálványaik egyszerre megüresedtek. E döntő pillanatban a léviták, eddig is a láthatatlan, megfoghatatlan, ábrázolhatatlan Él Saddáj eszméjének őrzői, aránylag könnyen el tudták szakítani a népet Asirattól, a mindenféle Baáloktól. Bátran kifordították őket szekrényeikből, ruhájukat, ékességeiket letépték, összetaposták, a lemeztelenített szobrokat a szent tűzbe vetették. Sokan mégis rettenetes katasztrófa bekövetkezésétől rettegtek: Égből lecsapó tűztől, a föld meghasadásától, rögtönös haláltól... de nem történt semmi. Az öregek Égnek emelték karjukat, sírtak, kiáltoztak... nem történt semmi. Anyák keblükre szorították gyermekeiket, hogy megóvják a kínos haláltól... és nem történt semmi.

Efráim meg Manasszé férfiai azonban bőszen a fegyverükre csaptak, s kijelentették, hogy Jájukat nem hagyják, inkább megöletik magukat egy szálig. A Léviek hasztalan igyekeztek őket meggyőzni viselkedésük ostobaságáról. Hor katonái erőszakkal akarták kiborítani ékes ládájából Ját, erre fenyegetőleg körülfogták őket, csatára készen.

A katonák haboztak: sorra öldössék-e testvéreiket, akikkel csak nemrég forrtak össze, vagy megszegjék Uszirszafi, tehát az Úr parancsát?

Aharon a zúgó, háborgó nép közé sietett, szórul szóra megismételte az Úr parancsát: ne legyenek előttem isteneid! Az emberek ordítoztak, a nők lemeztelenítették vállukat s keblüket, lebontották hajukat, földet szórtak a fejükre. A vének megtépték szakállukat, könnyek nélkül zokogtak, rettentő átkokat kiabáltak Aharonra.

Mósze lassan, rettenthetetlenül közeledett. A nép utat nyitott előtte. Nagy csend támadt, a sötét szemek villogtak, a kardok, botok markolatát görcsösebben fogták a barna kezek. Mósze megállt. Fölemelte botját, körülnézett a sokaságon. Mintha acsarkodó farkasok sereglették volna körül. Egy pillanat, - s rárontanak!

- Hiába mondom nékik, hogy az Úr nem akar látni más isteneket - panaszolta dühösen Aharon. - És hiába magyarázom, hogy ez az isten, akárcsak a többi, arra sem képes, hogy letörölje arcáról a port meg a légyköpéseket, s egy lépést sem tud tenni a maga akaratából, vinni kell, mint egy követ, mint egy tuskót! Nem hallgatnak rám!

- Férfiak, az Örökkévaló fiai! Nők, az Örökkévaló leányai! - szólalt meg Mósze messze hangzó hangon. Arca kemény volt, lenyűgöző tekintete nem rebbent, szakálla nem moccant. Botját fölemelve tartotta, lássa mindenki. - Enyéim vagytok ti, mondja az Úr! Kihoztalak a Szolgaság Házából, mondja az Úr! Én tehát lerontom ezt az istent a szemetek láttára!

Egyenesen Já ládájához lépdelt, megragadta, fölemelte a tetejét, kifordította Ját a földre. Rettenetes, kétségbeesett ordítás csapott föl a népből, mint a láng. Néhány férfi Mósze elé ugrott. Ám itt sem történt semmi. Já ott hevert a porban gyámoltalanul, tehetetlenül, csiszolt kristályszeme bárgyún meredt az égre, mint egy halotté, faarca meg sem moccant, dárdát s fáklyát tartó keze fölmeredt. Drága öltözéke alól szánalmasan csillogtak ki rézből, ónból, ezüstből, elektronból, fából készült tagjai. Combjáról levált az aranyborítás. A nép iszonyodva nézte, mint egy szörnyeteget.

A fiatal Jehósuah fölemelte kezét, s így kiáltott a dermedt csendben:

- Haljon meg, úgysem él!

Úgy állt a nép előtt a magas, karcsú, szép, fekete hajú fiatalember, bátran fölvetett fejjel, villogó szemét, fekete szemöldökét a sokaságra szögezve, mint egy angyal. Barna csíkos fejkendője körüllebegte sovány, finom arcát, melle mezítelen volt, jobbjában a pálcáját emelte. Mószénak hevesen megdobbant a szíve. Ebben a pillanatban tudta, hogy ez a férfi lesz az utóda, ez áll hozzá legközelebb. Ez mondja ki az igazságot, amit senki sem mer kimondani.

Saruja orrával meglökte a földön heverő bálványt, s így szólt:

- Azonnal vigyétek a tűzre, és égessétek meg! Ezt mondta az Úr, az Örökkévaló!

Az emberek ellenállása megtört. Ámde még tétováztak. Jehósuah azonban nem habozott. Fölemelte a megcsúfolt istenképet, elindult vele a közös szent tűz felé. Sokan követték. Így égett meg Já képe is, a többivel együtt. Istenekkel, istennőkkel, bikaképmásokkal s kisebb-nagyobb teráfokkal. Bika is volt tudniillik, a Holdistennek Dán fiai által tisztelt képmása.

A fölkavart izgalmak csak lassan-lassan csillapodtak le. Nehéz, nyomott hangulat feküdt meg az imént még oly gondtalanul vidám táboron. Nyíltan azonban senki sem mert szembeszállni Uszirszafi parancsával. Sokan sírdogáltak, sokan csendesen zúgolódtak, sokan meg sötét jóslatokat mondogattak. Olyanok is akadtak, akik fölhánytorgatták, hogy Uszirszafi Anuban Aton papjai között nevelkedett, s valójában nem akar mást, mint az egyiptomiak láthatatlan Atonját ültetni a nép nyakára. Azt az Atont, akit a jóságos, de őrült Eknaton imádott, s aki miatt Egyiptom régi hatalma elveszett. Hiába, zavarosan gondolkodott a nép - vagy inkább nem gondolkodott. Természetesnek vélte, hogy az egyiptomi istenek üres bábok, ugyanakkor pedig hatalmas istenek az ő bálványai.

Annál inkább, mert ezt az istentelen képrombolást ijesztő események követték. A nép büntetést látott bennük. Jóvátehetetlen zűrzavar, tán általános vérfürdő támadt volna, ha a léviták meg Hor fegyveresei nem álltak volna rendületlenül a talpukon. Mósze ugyanis parancsot adott, hogy a nép szedelőzködjék fel, de ne Keletnek folytassa útját, hanem forduljon Dél felé, majd a Timszah-tó s a nagy Sástenger északi sarka között vonuljon ismét Gósen földjére.

Hogy ezt a meglepő intézkedést megértsük, látnunk kell, mit tett Szekaré, a király.

Mikor elbocsátotta a szolganépet, nyomban nagy megkönnyebbülést érzett. Mázsás súlyok hullottak le szívéről, szabadon lélegzett, túl volt végre egy átkozott ügyön, ami valósággal beteggé tette. Hamar erőre kapott tehát, s amint erőre kapott, gondolkodóba esett. Ekkor aztán kijátszottnak, becsapottnak, elámítottnak érezte magát. Gyalázatosan szégyenkezett. Hogyan? Hát őt, az isteni királyt, Égnek, földnek korlátlan urát kényszerítette meghajlásra két héber jöttment, két hitvány lázító? Egy közönséges gyilkos, meg egy afféle héber "főpap" kényszermunkából szökött fia? Hogyan volt lehetséges? Csak úgy, hogy szívét elgyengítették az országra zúduló csapások s a héber mágia gyalázatos praktikái. Gyáva tanácsadói is megtették a magukét. Hát ilyen férfiú ő, ilyen isten! Elég volt a vizek szokatlan áradása és vörössé válása, elég a szúnyogok, legyek, békák zümmögése s brekegése, elég egy sáskajárás, néhány napi sötétség, s ő máris tehetetlenné vált. Elég néhány halotti menet, siratóénekek, zenekarok jajongása, a mindig rémüldöző nép óbégatása, s akarata máris megsemmisült. Elég egy alig értelmezett álom, egy-két nehéz éjszaka, s máris kiejtette kezéből a korbácsot, pásztorbotot. Elbocsátotta a szolganépet, ezer meg ezer munkást vesztett. Ám ennél is tűrhetetlenebb a tudat, hogy gyengének bizonyult. Nem volt igazi férfi!

Dührohamokat kapott. A ruháját tépte. Ordítozva szidta megdöbbent udvari méltóságait, hazugsággal, hízelgéssel, gyávasággal vádolta őket, meg azzal, hogy összejátszottak a héberekkel az ő elvesztésére... Mind, mind összeesküvők, a Palota falaira akasztatja őket fejjel lefelé! S miközben ilyesmit ordítozott, le s föl rohangált a trónteremben, öklével a homlokát verte, önmagát is vádolta:

- Hogy lehettem ilyen ostoba! Most az egész világ rajtam nevet! Kem isteni királya, én, a hatalmas, meghátráltam legyek, szúnyogok, békák, sáskák előtt! Én, a férfi, nem bírtam hallgatni a siratóénekeket, a fuvolákat, a dobokat. Én, Égnek és földnek ura, meghunyászkodtam egy idegen isten neve előtt, aki nincs is! Akit a lázadók találtak ki maguknak!

S korbácsával csapkodva üvöltötte:

- Utánuk! Katonákat rájuk! Azonnal! Most kimozdultak fészkükből, könnyű eltaposni őket! Eltaposom, eltiprom valamennyit, az egész barbár csürhét asszonyostul, kölyköstül, nem irgalmazok nekik!

Ebben volt is egy szikrányi értelem. A gyalogosan, szamáron, ökröskocsin vonuló népet valóban könnyű lett volna néhány száz vagy ezer jól fölfegyverzett, gyakorlott katonával, egy-két tucat harcikocsival pocsékká gázolni, a puszta felől bekeríteni. Ha a sokaságot nekiszorítják az erődöknek, senki sem marad életben. Akkor nézheti ismeretlen istenük, mire megy a hatalmával. A csapások most már úgyis megszűnnek! A gonosz pusztai varázslók kívánsága teljesült, szabadok, szabadok... de lássák, mi lesz a szabadságnak a vége.

Amint a határőrség parancsnoka jelentette, hogy az elbocsátott héberek rendben áthaladtak az erődövön, s Etham síkságán tábort ütöttek, Szekaré nyomban kiadta a parancsot:

- Két zászlóalj kerítse be őket. A harmadik állja el az utat a Timszahnál. Holnapután hajnalban indítsák meg a támadást. És még ugyanaznap alkonyatkor jelentést várok az utolsó héber rabszolga agyonveréséről.

Azt gondolhatná az ember, hogy Szekaré parancsát ezúttal éppúgy semmibe vették, mint eddig. Nos, ha nem is lelkesen, mégis kivonult Zo'an helyőrsége a testőrök parancsnoksága alatt, s a héberek után vetették magukat. Mert az egyiptomiak úgy gondolták, hogy a héber Isten kivonult már az országból, nincs hát okuk félni. Ismét magasra csapott bennük az idegengyűlölet lángja, no meg a könnyű préda is lelkesítette őket. Elindultak hát a héberek után.

Ugyanekkor a gazdag Korach is megértette, hogy itt a cselekvés ideje. A héberek fölkoncolása után ők következnek, egyiptomi héberek, hiába bizonyították be annyiszor hűségüket a király iránt. A héberek fölkoncolása? Hát ez nem olyan bizonyos! Korach ismerte Mósze meg Hor katonai képességeit, abban sem kételkedett, hogy a hurokba szorított nép férfiai úgy küzdenek majd, mint a kölykeiket védő oroszlánok, még a nők sem hagyják magukat. Szekaré reményei tehát könnyen összeomolhatnak... akkor pedig az újabb vereség kudarcát is rajtuk bosszulja meg, héber származásúakon. Országos vérfürdő lesz, elgondolni is iszonytató. Korach csapdába esett vadállatnak érezte magát. Ő, a jámbor, vallásos, hűséges, okos, kockázattól idegenkedő férfiú, aki mindig legelöl haladt a körmenetekben, s áhítatosan lengette a füstölőt... ő fizessen rá?!

Nem szabadulhat másként, mint hogy fölszedi családját, s lóhalálában a héberek után ered. Csatlakozik hozzájuk. Rendelkezésükre bocsátja tapasztalatait, üzleti képességeit. Aztán visszatér majd egyszer Egyiptomba az ázsiai népek szövetségének élén, győzhetetlen haddal, s elfoglalja az őt megillető méltóságot. Ahogy mindjárt először gondolta.

Csakhogy családja nem lelkesedett a vakmerő tervért. A nők, különösen kisebbik leánya, akkora sírást, jajveszékelést, kiabálást csaptak, hogy Korach csaknem megsiketült. Nagy békaszáját fülig tátotta, fejét félrebillentette, elővette állatszelidítő fogásainak leghatásosabbjait. Feleségét egyetlen szerelmének nevezte, idősebb leányát az okosság példaképének, a kisebbiket aranyos kedvencének, hiába. Csak azt hajtották, rikácsolták, zokogták félőrülten, hogy nem hagyják el ezt a házat, sem a többit, nem akarnak a pusztában szamárháton vándorolni, büdös barbárok között kovásztalan pogácsát enni, a Napon izzadni, földön hálni, jöttment rabszolgák leányaival táncolni, kóbor rablók elől menekülni... Semmi közük hozzájuk. Istenükre, a világ minden istenére fütyülnek.

Korach végül a fiát akarta a maga igaza mellé állítani. De hiába üzengetett érte, a fiatalembert nem tudták előkeríteni. Végül a palota udvarmestere kinyögte, hogy őkegyelmessége, a fiatal gazda korán reggel eltávozott a házból. Gyalog ment el, semmit sem vitt magával. Búcsúzóul azt mondta az udvarmesternek, ő a testvérei után ment, atyja vagyonából nem kíván semmit, üljenek mindnyájan kincseik halmazának tetejére s legyenek boldogok ebben a gyalázatos országban a maguk módján.

Korach összeroppant. Felesége zokogott, idősebbik lánya egyiptomi férjével együtt elment, bevágta az ajtót, csak úgy rengtek a falak. A kisebbik meg velőt rázó rikoltozással vágta magát földhöz, rugdalózott, a haját tépte, s egyre azt sikoltozta rekedt hangon:

- Nem megyek! Inkább meghalok, de nem megyek!

Mit lehetett tenni ilyen aggasztó körülmények között. Korach tátott szájjal meredt a padlón fetrengő zömök leányra, a zokogó feleségre. De a nyájas állatszelídítőből kibújt az erőszakos törtető, aki célját mindig elérte. Megparancsolta udvarmesterének, kötöztesse meg az asszonyt s a leányt, burkolja kendőbe, s tegye szekérre. Azonnal készülődjenek, az indulás pillanata elérkezett, holnap már késő lesz. Valamennyi szolga velük megy, minden kocsit meg kell rakni, minden szamarat megterhelni. Ami értékes holmi akad a palotában, egy kettős órán belül összecsomagolandó. A kamrákból minden liszt, só, olaj, szárított hús, hal, füge, datolya, bor, sör zsákokba, hordókba rakandó. Összeszedendő minden ruha, vászon, selyem. Hogy az ékszerek, drágakövek is ládákba teendők, azt Korach nem mondta, mert maga látott hozzá két titkárával.

Estére a kocsik púpozva sorakoztak a kertben. A szamarak rogyásig megrakva rázták csengőiket. Lótó-futó szolgák nyargaltak a lépcsőkön, folyosókon, házba be, házból ki, nyögtek zsákok, hordók, ládák terhe alatt. A kisírt szemű úrasszony, a "délceg pálma", a "ház korlátlan úrnője" meg inkább beletörődött zsarnok férje, az utálatos krokodil parancsába, semhogy világ csúfjára megkötöztesse magát. Inkább ő is munkához látott, azaz kihányta a ruhákat a szobák közepére, s szolgálóival bálákba kötöztette. Ám a kisebbik leányt valóban meg kellett kötözni. Ő a végsőkig feszítette okos, vallásos, gyöngéd atyja türelmét. Még így, remek mívű szíjakba csavarva is hányta-vetette magát, ordított s bőgött, mint egy vadállat. Senki sem hitte volna, hogy aki alig mukkant, egyszeriben ennyi hatásos szót talál indulatainak kifejezésére s ilyen fáradhatatlanul.

Korach még mást is művelt. Öt rabszolga, egy megbízható írnok s két szamár kíséretében alkonyatban fölkereste Zo'an egyik régi hikszosz obeliszkjét. Ó, nem az emlékmű szépségétől kívánt elbúcsúzni. Nem sokat törődött épületek, emlékművek szépségével. Az obeliszk sem volt szép, afféle utánzat abból a korból, amikor a hikszosz királyok hamisítatlan, művelt egyiptomiaknak képzelték magukat, s nyakra-főre faragtattak emberarcú oroszlánokat, cifra oszlopokat, királyszobrokat, obeliszkeket. Korach szemében mégis sokat ért. Elhagyott helyen állt, magas fűben, bozót mögött. Oda igyekezett.

"Kulcsai", azaz titkos följegyzései és rajzai szerint ez alá rejtették el a legendás Jószif kincseit. Hogy valóban az első híres Jószifnak a kincsei voltak-e, vagy csak a hagyomány említette így, nem tudható. Lehetséges, hogy a Deltából kivert utolsó hikszosz király rejtette el a visszatérés reményében. Tény, hogy Korach az öt izmos rabszolgával ledöntette a nem nagy obeliszket, talapzatának köveit kibontotta - s íme, csakugyan ott volt a mély üreg s benne az ékszerek, drágakövek halmaza, ahogy a "kulcs" jelezte. Korach maga szállt a mélybe, s adogatta ki a kincseket. Volt itt még aranypor is zacskókban. A héber hagyományok szerint annyi volt a drágaság a mély üregben, hogy kilencven líbiai szamarat raktak meg vele. Korach nem bírta egymaga az adogatást, még két rabszolga bújt hát be utána és segített. Odakinn meg egyik szamár ment, a másik jött. Miért éppen líbiai szamarak? Mert a líbiai szamár afféle eráris jószág volt, katonai állat, terhe pedig szabványteher. Korach szamarai lehettek más fajtájúak is, terhük mindenképpen líbiai szamárnyi volt.

Gyorsan, szótlanul dolgoztak. Igazi, holdfényes, kincskereső este volt. Sikerült is az üreget egykettőre kitakarítaniok, s az utolsó aranyporos zacskókat, az apróbb fajta gyöngyöket, gyémántokat, rubinokat tartalmazó bőrtömlőket is szamárra rakniok. Ekkor kimásztak a lyukból, az obeliszk talpköveit visszahelyezték, de magát a kőszálat már nem. Ugyan ki törődnék egy ledőlt hikszoszi emlékkel?

Visszasiettek a városba, a palotába. S mindent elrendezvén még, ahogy kellett, a kocsik, szamarak, szolgák kivonultak a palota főkapuján. A leányka még ordított volna tovább, ha száját egy ékes kendővel be nem kötik. Korach megtiltotta, hogy hozzányúljanak. Majd a pusztaságban ordíthat. Nefer-nefernek, azaz Szépek Szépének, Százszorszépnek nevezték a leányt.

Semmi sem volt könnyebb, mint Korachnak igazoló írásokat szerkeszteni önmaga számára. Nemcsak baj nélkül jutott ki a határon egész rakományával, szolgáival, hanem az őrség parancsnoka még térdig is hajolt előtte, s szolgálatkészen megkérdezte, nincs-e szüksége kísérőcsapatra.

Mósze Korachtól értesült a király dühéről és szándékairól. Azonnal megparancsolta, hogy változtassanak irányt. Így került sor tehát arra az erőltetett menetre a Sástenger ingoványai között, amit említettem, s ami annyira megzavarja a kivonuló nép útjának kutatóit. Nem ejthette magát s a csaknem százezerre rúgó sokaságot csapdába. Inkább arra gondolt, hogy ő ejti csapdába az egyiptomiakat. Persze, ez a vakmerő mozdulat csaknem kétségbeejtő volt. A nép először megzavarodott, azután megdöbbent. Hát hiábavaló minden, az átkozott föld visszaköveteli őket? Kinyújtja utánuk polipkarjait, hogy magába ölelje, elpusztítsa? Hiába hittek az Örökkévalóban, hiába a Szabadítóban? Hiába készülődtek, imádkoztak, hiába győzték le önnönmagukat, szabadulni lehetetlen? Vajon Uszirszafi és társai ostobán becsapatták magukat, mint a gyermekek? Vagy ez a megsemmisített istenek bosszúja? Azt mondják az istenek: meggyaláztatok, elégettetek minket, most ám lássátok, hová vezet Uszirszafi istene.

A boldog reménykedés után csüggedés szállta meg őket. És elkeseredett düh. Itt kell veszniök az utolsó csecsemőig. A nők sikoltoztak és zokogtak, a férfiak öklüket rázták, szitkozódtak. Ők nem mennek egy tapodtat sem!

Az Úr parancsa, a léviták fáradhatatlan megnyugtatásai, Hor fegyveres férfiainak szigora azonban győzött. Győzött a Mósze botjára vésett Név. Aki annak a Névnek birtokában van, rendelkezik a hatalommal is. Ajkukat összeszorítva, némán engedelmeskedtek. És a törzsek, nemzetségek, családok csoportjai rendben vonultak a Sástenger nyugati széle mentén tovább és tovább, sorsukat arra a férfiúra bízva, aki szemmel láthatólag nem kételkedett sem Istenében, sem önmagában, s tudta a módját a kelepcéből való kijutásnak is.

Mai mértékkel mérve mintegy hetven-hetvenöt kilométert tettek meg, hol homokos, laza porongokon, hol gyepes dombhátakon, hol sűrű, nádas bozótban, hol süppedékeny mocsarakon keresztül-kasul, erőltetett menetben. A szekerek, talyigák magas korongkerekei nemegyszer megsüllyedtek a sárban, a derék ökröknek jól bele kellett dőlniök a nyikorgó járomba. Csüdig gázolták a szamarak, tevék a cuppogó mocsarat. Majd meg sikerült száraz talajra vergődniök, s gyorsabban haladhattak. A hosszan elnyúló menet néhol elkeskenyedett, néhol megint szétterült, mint a pávafarok. Legelöl vitték a léviták a közös tüzet, de bizony nemegyszer oly távol, hogy a füstjét sem látták. Mindegy, most már benne voltak, s lassanként megértették, hogy a váratlan helyzetben okosabbat tenni nem lehet. Hor katonái még örömüket is lelték ebben a merész mozdulatban. A sivatag gyermekei számtalan csetepaté, rablóhadjárat neveltjei voltak, szilaj életkedvük csak úgy izzott, mikor megkapták a parancsot, s hozzá a figyelmeztetést, hogy a király csapatait kell kijátszaniok. Ez igen! Ez már nekik való mulatság volt! Orránál fogva vezetni az álnok király seregét, játszani vele, belecsalni a mocsárba, kikezdeni, szétszórni, csúffá tenni, kirabolni... Hor vitézei között egy sem akadt, aki ne lett volna mestere a nyilazásnak, parittyázásnak, verekedésnek, egy sem, aki ne hitt volna Uszirszafi Istenében, a Név győzhetetlen hatalmában.

Nappal mentek, estére baj nélkül megérkeztek Phekeheret városába. A kis helyőrség nem tudta, mitévő legyen. Hagyta hát, hogy a nép egy része bevonuljon a kapun, a többi meg tábort verjen a városkán kívül. Itt töltötték az éjszakát. A jószág legelt és pihent.

Hajnalban Hor megfúvatta a kürtöket, s a nép ismét megindult. Alkonyatra sikerült eljutni a Sástenger déli csücskéhez, ugyanoda, ahol Mósze Aharonnal, Horral meg a hozzájuk csatlakozott férfiakkal Gósenbe hatolt. Ismét megpihentek.

A következő hajnalon aztán megkezdték az átvonulást a Sástenger ingoványain. Apály volt, szél sem fújt, csaknem száraz lábbal kerültek a túlsó partra. Alkonyodott, az Égen káprázatos tűz ragyogott, a majdnem szemközt fölmeredő hegy sötét violafényben égett. Mósze Aharonnal, Horral és néhány fegyveres férfival a part egyik dombjáról nézte a hosszasan elnyúlt sorban vonuló sokaságot: nyikorgó szekerek, cammogó szamarak, lomhán imbolygó tevék, vállukon batyut meg gyermeket cipelő gyalogosok ezreit, Isten népét, amely ezúttal örökre búcsút mondott a Szolgaság Házának. A merész mozdulat sikerült.

Mikor mindnyájan szárazra vergődtek, s a nép csoportonként, ahogy érkezett, letáborozott a füvön, éppen fölkelt a Hold. Már nem volt tökéletesen kerek, s később is bukkant elő a látóhatár pereméről, de itt, a pusztában, ahol semmi sem korlátozza a látást Kelet felé, olyan hatalmas, olyan aranyos-vörös, olyan fenséges volt, amilyennek Gósen lakói sohasem látták. Körös-körül fölzendült az elnyújtott imádság énekszava.

Mósze azonban nem Kelet felé nézett, hanem a Sástenger mély völgye felé. Nyugodtnak látszott, nem is szólt, de az őt régóta jól ismerő Hor a szívébe látott, s tudta, valami nagy esemény bekövetkezését várja. Hol az Égre tekintett, hol a távolban csillogó-villogó tenger síkjára. Orrcimpája kitágult, füle távoli hangokra figyelt. De csak a hatalmas táborból szállt feléjük halk zsongás, egy-egy állat bőgése, kutyaugatás, énekszó, citerapengés. Néma, kihalt volt a pusztaság és a tenger. Odaát, a túlsó part hegycsúcsán villogó tűz gyúlt ki: Baál Szafon régi foinik templomában mutatták be az esti áldozatot.

Aharon lent volt a táborban, imádkozásra adott parancsot lévitái útján. Mósze mellett nem tartózkodott más, csak Hor, meg öt-hat testőr.

Álmatagon, lassan múlt az idő. A Hold ezüstfénye lebegett földön és vízen.

De íme, egyszer csak finom szellő lebbent Dél felől. Mósze fölkapta fejét, a levegőbe szimatolt. Majd ismét az Égre tekintett.

- Most kezdődik! - suttogta, s Horhoz fordult:

- Most kell megérkezniök a Sástenger partjaira - mondotta figyelmeztetőleg.

- Híreink megbízhatók - felelte Hor csendesen. - Erőltetett menetben közelednek. Ha jól számítom, most kell megérkezniök. Mi lesz azután? El tudod képzelni dühüket, mikor megtudják, hogy elszöktünk, s éppen ezt a szokatlan utat választottuk?

Hor vidáman nevetett, tenyerével hangosan rácsapott a térdére.

- De most? Mi következik most?

- Hallod? Én már hallom - figyelmeztette halkan Mósze.

A világos, csillagos éjszakában távoli dübörgés kelt. Ugyanakkor a megerősödött szél Mósze meg Hor fejkendőjét, köpönyegét lobogtatta. A dagály és a déli szél!

Egyre magasabb hullámok gördültek elő a távolból, futottak széles karéjban a sekély partra, s nyúltak el a fövenyen. Újak meg újak érkeztek már tajtékosan, hánytorogva, síkosan, mint a zöld olaj, még messzebb nyúltak ki a szárazföldre - s elfeküdtek, ottmaradtak ők is. Aztán újabbak meg újabbak. Egyre torlódóbbak, egyre tajtékosabbak, egyre nyugtalanabbak, erőszakosabbak. És marták, falták a partot, elöntötték messze be, a lapos teknőbe. Már víz csillogott jobb felé is, a tenger fáradhatatlanul nyelte a földet. A morajló dörgés olyan volt, mintha hatalmas kőtömböket zúdítanának le egy hegyoldalon.

A szél zúgott. Tépte, cibálta a férfiak ruháit.

Így ültek, s vártak még mozdulatlanul. Egyszer csak vad kürtriogás, ordítozás támadt közel és távol. A környék megtelt kísérteties alvilági hangokkal. Vadállati hörgéssel, tébolyult ordítással, borzongató nyerítéssel, recsegéssel-ropogással, kürtök, tülkök rivalgásával. Most már teljes hatalommal dörgött a dagály, süvöltött, zúgott a szél. E vad hangörvénylés felett pedig olyan hideg nyugalommal lebegett a fényes Hold, mintha semmihez sem volna semmi köze.

Katonák, lovak, harci kocsik százai, ezrei vesztek el akkor a Sástenger mocsarában. A tenger, a szél elvégezte romboló művét. Zúgó hullámok csaptak át a völgyön, fölnyomultak a szárazföld belsejébe, összekötötték a sekély tavakat, mocsarakat, rátörtek a végtelenbe nyúló sásvilágra, elöntötték a vidéket, föl, föl, az erődítmények faláig, az őrtornyokig. De nemcsak felülről, hanem alulról is áradt a víz. A tenger irtóztató nyomása fölfakasztotta a vizeket. Felül, alul egyszerre ölelte Szekaré szerencsétlen csapatait a halál.

Mósze, Hor meg a többiek némán hallgatták a pusztulás borzalmát.

Egy őr szamarára kapott, a tábor felé vágtatott. Már messziről ordította:

- Erős az Úr! Megalázza, eltapossa ellenségeit. Jöjjetek! Jöjjetek!

A nép fölrettent álmából. Csakugyan, mi ez a különös zúgás, dübörgés, mi ez a félelmes lárma, rikoltozás, ordítozás, jajgatás, nyerítés? Mi történik? Futott, áradt a sokaság a tenger partjára, ott megtorpant a világos éjszakában. Odalent, közel és távol, tombolt a halál. A szél süvöltésén, a hullámok dörgésén is áthallatszott a pusztulók kétségbeesett ordítozása. Mintha nem víz, hanem tűz dörömbölt, lobogott, harsogott volna, s a tűzben elevenen égő ezrek üvöltése.

A tenger, a tenger összecsapott, ahogy Szinuhe mondta valaha régen egy thébai fogadó szobájában, holtrészegen. Mósze szinte hallotta a hangját, amint rekedten, torz nevetéssel mondja:

- Menekülj, menekülj, herceg, a keskeny úton! Még mielőtt összecsapnak a tenger hullámai!

Most összecsaptak. Ő pedig, Mósze, átmenekült népével a keskeny úton éppen az utolsó pillanatban.

Nem is hallotta a nép diadalmas ordítozását, eszelős nevetését, kárörvendő csúfolódását, átkait, szidalmait. Csak a tenger dörgését, a szél süvöltését, a fuldoklók borzalmas lármáját hallotta, s egy részeg hangot, amint mondja:

- Össze fog csapni a tenger, minden elmerül benne. Te azonban menekülj, herceg, menekülj a keskeny úton!

Tudta, látta, mi történik odalent. Valóságnál élesebben kavarogtak előtte az egymásba gabalyodott kocsik, az egymásra ágaskodó lovak, a legázolt, küszködő, hullámokkal s egymással viaskodó katonák. Szíjak szakadtak, kerekek törtek. Paták vágódtak az Ég felé. Tisztek fújták reménytelenül kürtjüket, menekülők gázoltak embert, állatot, nádat, mocskos áradatban fetrengtek levegő után kapkodva a fuldoklók... Mindezt tisztán látta Mósze. A király válogatott ékes-fényes seregét a csúfos halálban.

Ekkor már az egész tábor tudta, mi történt. Ember ember hátán szorongott a parton. Diadalordítás harsogott a halállal küszködők felé. Zengett a puszta.

De kik jönnek amott seregestül, ünnepi ruhában, dobokkal, citerákkal, sípokkal? Ki az a peregve táncoló, lobogó ruhájú nő, aki magasra emelve dobját vad ütemben veri, s énekel mámorosan?

"Mirjam, a prófétaasszony, Aharonnak nénje dobot vőn kezébe, és kimenének mind utána az asszonyok dobokkal és táncolva". Itt is kiütközik az ősszöveg: csak "Aharon nénje" s nem Mószéé is!

Mirjam így énekelt:

Ezt énekelte Mirjam vadul ujjongva, forogva és lobogva, vervén hozzá a kézidobot. Ezt énekelték utána a nők mind, táncolva, lobogva, forogva, s verték a dobokat, a citerákat. Ezren meg ezren, áradó menetben, ahogy nagy győzelem után szokás. Csak néhány szó volt az ének, újra meg újra ismételték, nem tudtak betelni vele. Részegek voltak a diadaltól, az Úr szavától, hatalmától, a legrészegebb: Mirjam.

Halálhörgés, tengerzúgás, szélsüvítés gyászzenéje a mélységben, víg tánc, tomboló forgás, pattogó, ujjongó diadalének fönt a parton.

Aki tudja, mikor dagasztja meg a tenger árját a Hold, s mikor támad föl a déli szél, Mósze, ott állt a tenger fölött, s némán nézte a pusztulást. Így állt reggelig Horral, Aharonnal, Jozabéttel s másokkal, akik ellepték a magaslatot. Mikor a Nap sugarai az Égre nyilalltak, elé tárult a pusztulás teljes képe. A tengerár visszavonult, a szél elült, odalent pedig, a Sástenger iszapos ölében mozdulatlan hullák, lódögök, iszappal, hínárral lepett harcikocsik hevertek... S a fellegekben érkező hollók, a nehézkesen lebbenő keselyűk máris megkezdték rajtuk lakomájukat. Egy-egy fényes tiszti sisakon napfény szikrázott. A legázolt nád között lovak kivicsorgó fogsorai fehérlettek. A tenger visszavonult, nyugodtan lélegzett a hajnali napsugárban. Rikácsoló sirályok csapongtak fölötte.

A síkságon, az óriási tábor kellős közepén magasra szállt a közös tűz kék füstje.

Ezúttal a számoknak is kell szentelnünk néhány pillanatot. Némely tudós ragaszkodik ahhoz a föltevéshez, hogy ezek az események jóval később, Merneptah idejében történtek. Azt mondják, hogy a hébereket elnyomó király Második Ramesszu volt, mert a Pitom s Rameszesz városok helyén végzett ásatások során éppen olyan sással készült téglák kerültek elő, amilyeneket a héberek vetettek. A téglákon az említett király neve is látható. Továbbá azt is mondják, hogy Mószénak kortársa volt az ugyancsak a Szentírásban említett Bileam ben Peor edomi próféta, akivel az edomi királylista nevei kezdődnek. Mósze tevékenységének ideje tehát szerintük csaknem pontosan megállapítható, s éppen Merneptah uralkodására esik. Végezetül rámutatnak Merneptah úgynevezett Izraél-sztéléjére is, amely Izraélt is megemlíti a megfenyített népek között. Ez a fölirat pontosan ezerkétszázhúszból származik Krisztus előtt.

Először is ezt a néhány fontos bizonyítékot kell röviden megvizsgálnunk.

Pitom meg Rameszesz neve az Exodusban szerepel. Pitom helye megállapítható, Rameszeszé nem. Csak találgatások folynak. Véleményem szerint Rameszesz neve csak később került a Szentírás szövegébe, hiszen a babiloni fogság után gyűjtötték össze, vetették alá rostálásnak, s állapították meg véglegesen A kivonulás városait tehát jóval későbbi viszonyok alapján rögzítették, hogy a kortárs tudja, hol történtek a sorsdöntő események. Ugyanúgy, ahogy Józsefet is olyan egyiptomi méltóság nevével ruházták fel, ami József korában még nem volt ismeretes. A bélyeges téglák pedig? Nos, miért ne építtethetett volna Második Ramesszu héber meg habiru kényszermunkásokkal, mikor Mószéék kivonulása után is maradtak elegen, s érkeztek hozzájuk újabb bevándorlók is?

Ami az edomi királylistát illeti: Edom királyai nem öröklés útján jutottak trónra, uralkodásuk időtartama bizonytalan. Csak hozzávetőleges számítások lehetségesek, például föl kell tennünk, hogy egy-egy király átlag húsz évig uralkodott. Bileám meg Baálám pedig több is lehetett. Számtalan példa van arra, hogy azonos nevű uralkodókat egynek tekintenek. Az említett Bileam nevét könnyen összekeverhették valamelyik Baáláméval, ez pedig nem személynév, hanem méltóság. Ahogy a "fáraó" nem név, mint a Szentírás gondolja, hanem a "per-ó", azaz "nagy ház" elferdítése.

Végül Merneptah sztéléje éppen azt bizonyítja, hogy az ő korában Mósze népe nem a Szinájon kóborolt, hanem Kánaánban élt már ebben az időben. Mert kánaáni népek sorrendjében szerepel.

Egy kiváló tudós, Dusseaud úr pedig fölveti azt az érdekes gondolatot, hogy a kivonulás a hikszoszok kiszorításával egyidőben történt. Így az egész fontos esemény jóval korábbra teendő. Valóban, az események leírásában sok a hikszoszi vonás. Ha író volnék, s nem egyszerű rabbi, aki óvakodik képzelőerejének eloldozásától, kedvem volna Mószét hikszosz környezetbe állítani. Ám ez távol legyen tőlem! A források mérlegelése, az emlékek tanúsága visszatart ettől a merészségtől.

Számítják a kivonulás évét a salamoni templom építésétől visszafelé is. Ennek az építkezésnek ideje ugyanis ismeretes. Igen ám, de napéveket számítanak, s nem holdéveket, ahogy akkoriban számoltak. Újabban korrigálták ezt a tévedést, és lám, az eredmény összevág Eknaton korával. Az akkori történelmi helyzet tökéletesen igazolja elbeszélésemet, ha Menthot feljegyzései nem igazolnák.

Meddig tartózkodtak a héberek Egyiptomban? A felelet látszólag egyszerű: négyszázharminc évig, ahogy a Szentírás mondja. Igen ám, de mind a zsidó, mind az ókeresztény források más meg más kiindulási pontot választanak. Az első komoly összefoglaló egy tanna, a Széder Ólám szerzője, Rabbi Jósze ben Chalafta. Adatait a világ teremtésétől a babiloni fogságig a Szentírásból meríti, s így folyamatos adatok állnak rendelkezésére. De Azarja dei Rossi - Philo, Josephus Flavius és az Egyházatyák jó ismerője - kimutatta, hogy a Széder Ólám szerzője egy igen érdekes elvet érvényesít művében: azt, hogy a nagyobb számok "fölfalják a kisebb számokat". Ez az elv érvényesül a Talmud Jerusalmiban is. Így hát pontos számításokat tőle nem remélhetünk. De nyerünk mást! A számok egymás által való elnyeletésének elve megvilágítja azt a jelképes jelenetet, amikor Mósze meg Aharon a király előtt földre vetik botjukat, s azok kígyókká válván elnyelik az egyiptomi mágusok kígyókká változtatott botjait. Nem egyéb ez, mint Mósze meg Aharon matematikai tudományának győzelme a varázslásig süllyedt tudomány fölött. Mósze meg Aharon nagyobb számai elnyelik a mágusok kisebb számait. A kígyó az értelmi tudás jelképe. Mósze botja a bevésett Név révén az ember isteni tudásának jele, Aharoné pedig, amit atyjától örökölt, csekélyebb mértékben ugyanaz.

Josephus a saját forrásai, hagyományai alapján azt mondja, hogy Ábrahámnak Harranból való távozása s Mósze egyiptomi kivonulása között telt el négyszázharminc esztendő. Hadaszi meg Izsák születésétől a kivonulásig négyszáz évet számít. Ismét mások máshonnét indulnak ki, s más eredményre jutnak. A Karaitáknak a Bibliával megegyező számításai ugyancsak Ábrahám Kánaánba való érkezésétől indulnak el, s jutnak a négyszázharminc esztendőre.

Az Egyházatyák számait ne is említsük, ezek mind ilyen vagy olyan zsidó hagyományokon alapulnak, fölsorolásuk is meddő volna.

Hanem toljuk félre a számokat s a számoknak Napévet vagy Holdévet jelentő értelmezéseit, s nézzük őket misztikus jelentésükben, ahogy ősidőkben nézték.

A négyszázharminc év Istennek Ábrahámmal kötött szövetségétől számítandó, ahogy az Exodus is mondja, tehát egy misztikus eseménytől. Ez megadja az értelmezés kulcsát. Bontsuk hát föl a számot részeire: négyesre, hármasra és tízesre, azaz zéróra. A négyes a látható világ száma: hosszúság + szélesség + magasság + idő vagy mozgás. A hármas a legfelsőbb hierarchiáé, az Egy, vagyis az Isten hármas megnyilvánulásáé. A tízes vagy zéró pedig a teljesség: látható világ és isteni hierarchiák teljessége. Az Isten száma! Ide rajzolom, fiam és tanítványom, a sorozatot: Ebből láthatod, hogy a héberek Ábrahám misztikus szövetségkötésétől addig tartózkodtak a Szolgaság Házában, amíg a látható világ teljes ismeretétől az isteni hierarchiák ismeretéig s végül az Isten ismeretéig el nem jutottak. Csak ekkor szabadultak ki a Szolgaság Házából.

Mint ahogy "a Thorában a sorrend független az időrendtől", ugyanúgy a történelmi események időrendje mellékes a misztikus, az isteni valóság értelmével szemben. Ne bíbelődjünk mi sem a zsidó forrásokkal, a Széder Ólámmal, a Karaitákkal, de a keresztény Kincses Barlang, a Méh, a Névtelen Szíriai Krónika, a Második Névtelen Krónika s a többi végeláthatatlan forrás adataival sem. Maradjunk a jelképi értelemnél.

A számokat hagyjuk, forduljunk megint Mószéhoz.

Vajon amint ott állt a tengerpart kiemelkedő fokán, szemben Baál Szafon hegyen épült templomával, s a hajnali napfényben a szerte heverő hullákat, összetört kocsikat, elszórt sisakokat, pajzsokat, fegyvereket nézte, eszébe jutott-e az a régi "Mósze", aki sok-sok évezreddel előtte élt, s az áthatolhatatlan múlt távlatában kivezetett már egy népet, egy emberfajtát az összecsapó tengerek között a keskeny úton? Amikor a Földközi-tenger medencéjében még eleven városok, falvak, gyümölcsösök, gabonaföldek virultak, boldog népek daloltak, munkálkodtak, szültek és temettek, ott, ahol most a tenger hullámzik? Amikor még a Vörös-tenger helyén síkság terült el, karavánok jártak keresztül-kasul, s szállították az akkori idők kincseit: kőeszközöket, gyümölcsöt, vásznat, bőrárut, s varázserejű követ? Amikor még nem hasadt le az Arab Tábla rettentő földrengések, tűz, hamu, lávaömlések közepette, s a Jordán mély völgye nem repedt ketté, a Holt-tenger s az Arab Árok mélysége sem szakadt be? Amikor szemiták, chamiták s jáfetiták, barna, vörös, fekete emberek fajtái még nem különültek el, nem kellett egyiknek ide, másiknak oda, harmadiknak amoda vándorolnia a roppant kiterjedésű ősföldekről? Gondolt-e arra a hajdani férfiúra, aki a földrengések, tüzek, hamuesők, tengerzúdulások bekövetkeztekor ugyanúgy törődött népével, ahogy ő? S akinek éppen úgy nem volt valóságos személyneve, mint neki, a Fiúnak vagy Uszirszafinak, hiszen mind a két nevét a véletlennek köszönheti?

Mósze nagyságát, tudásának méreteit csak sejtjük, elképzelni alig tudjuk. De én, az egyszerű rabbi, az ismeretlen Jochanan ben Geula ki merem mondani: Mósze ezt is tudta. Az a különös, rejtett történelem, amelynek szájról szájra adott hagyományait, régi kövekre, papiruszokra írt eseményeit gyermekkora óta tanulta, aminek ismeretébe gondosan beavatták, s aminek mélyen hézagos szakaszait, töredékeit most kezdi föltárni a lélek mélyéből kiemelt tudomány, Mószénak birtokában volt. S többé-kevésbé nemcsak neki, hanem Aharonnak, a népek más Véneinek, prófétáinak, tudósainak, főpapjainak is. Mikor Mósze letekintett a Sástenger iszapos hulláira, akarva-akaratlanul a hajdani képre gondolt, tengerek áradására, pusztulásra, népek halálára, menekülésre, szétválására. A mostaninál sokkal borzalmasabb katasztrófára, ami megváltoztatta a világ képét. Tengereket támasztott, ahol szárazföld volt, szárazföldeket emelt föl a mélyből, míg végre megnyugodott, s a halál képeit örökre elmosta az idők hullámverése. Látta az eseményeket, amiknek a mostaniak megismétlődő analogonjai voltak. Mósze és kora analógiákban gondolkodott, helyesebben: látott! S jaj volt annak, aki nem gondolkodott, nem látott így! Jaj volt Szekarénak, mert elvesztette a történelem láncolatának egységét, röviden: kiesett az időből. Mósze látta azt a régi Mószét is, aki akkor élére állt népének, a sokfelé, sokféle ágra szakadozott sémi népnek. Sőt Mósze még abban is bizonyos volt, hogy ő ugyanaz az Ős-Mósze. Az született benne újjá, hogy tudjon és lásson, cselekedjék. Azt hívta, küldte az Úr, hogy, mint akkor, most is vezesse népét.

Mósze pillantása átfogta az emberi faj egész sorsát, a teljes emberi tudást. Tízezer éveket kötött össze, mint a hátgerinc a tagok, izmok és inak, a külső-belső szervek rendszerét, s koronázza meg az agyvelővel.

Mósze nevét a Szentírástól a talmudi hagyományokig héberül is próbálták értelmezni. Azt mondták, ez a név Vízből Kihúzottat jelent, mert viselőjét a hercegnő a vízből húzta ki. Ezt az értelmezést a tudomány "népetimológiának" gondolja. És merőben tévesnek. Nem "kihúzott", hanem "kihúzó" az igazi értelem a héber nyelv szabályai szerint. Marad hát az egyiptomi eredet: Mósze, azaz Fiú.

Igen, marad. Tökéletesen helytálló. Nem "kihúzott", hanem "kihúzó".

Csakhogy... csakhogy, fiam és tanítványom, nem az Első Mószét azonosítja-e a népek makacs emlékezete a Másodikkal? Nem azt akarja-e mondani, hogy volt egy Vízből Kihúzó is meg egy Vízből Kihúzott, s a kettő azonos? Csupán testi alakjuk s működésük kora különbözik? Röviden: hogy a hajdani Vízből Kihúzó született újjá a Vízből Kihúzottban? Ha a régi kor emberének módján gondolkodunk, nem csodálkozhatunk ezen az azonosításon, nem tekinthetjük Mósze nevének "elferdített" értelmezését naiv népetimológiának. Hanem láthatatlan, titkos történelmi vastörvények érvényesülésének. Itt, ezen a helyen, megtapinthatjuk az emberi faj történetének rejtett bordázatát. Ez a jelenség mindjárt nem látszik olyan fantasztikusnak, mint amilyennek a földhözragadt gondolkodású, kicsinyes, atomizált ember véli.

A partfokon álló Mósze tehát látta, ami már egyszer sokkalta nagyobb mértékben történt. Látta azt a Vízből Kihúzót is, aki akkor népe élén állott. Látta a két tenger irtózatos összecsapását, egybeomlását, a Boszporusz átszakadását, a Vörös-tenger medrének megnyílását, kontinensek tábláinak széthasadását, földek elmerülését, hegyek föltorlódását. Látta egy hosszú-hosszú történelmi szakasz bezáródását, egy új kitárulását. A kettő között, mint egy vízválasztón, azt az Első Mószét. Aki ő maga volt. Aki ugyanígy szemtől szembe megélte az Örökkévaló jelenlétét, mint ő, ugyanúgy hallotta a Hangot, ismerte a Nevet. Ezt a látást Mósze nem vélte sem különösnek, sem szokatlannak. Sőt ez volt számára az egyedül lehetséges, törvényszerű látás. A síkságon táborozó, örvendező, ünneplő, bosszúvágyában megelégült népet tekintette vaknak.

De azért még a szegény, szolgaságban, tudatlanságban, apró-cseprő gondokban, félelmekben elnyomorodott nép sem volt vak. Mert lám, Mósze alakját évszázadok során mitikus fénnyel árasztotta el. Megnövesztette, kozmikussá tette. Hogyan? Talán később, fokról fokra rakta rá a mitikus vonásokat? Nem, éppen ellenkezőleg. Az emberi, a jól ismert Mószét fosztotta meg esendő, esetleges vonásaitól, s azonosította azzal az elfeledett, valóban mitikus Vízből Kihúzóval, aki az ős fajtát új életre vezette az új földön, új Égbolt alatt. Ennek az azonosításnak eredménye a történeti Mósze mitikus alakja. Mert ő már nem volt mitikus ember. Nem élt a mitikus korban. Egy fokkal alacsonyabban élt ő már, mint névtelen elődje, azaz első alakja: a mágikus korban. De ki akart menekülni a süllyedt mágikusból, s ki akarta emelni népét teljes egészében. Ezt kívánta tőle Istene, ezt kívánta ő a néptől. Ezért vezette ki a pusztaságba, ezért akart belőle új népet formálni.

Hogy milyen eredménnyel? Majd kitűnik, vagy már ki is tűnt. Kibékíthetetlen az ellentét Já, a viharisten, a vér, a tűz, a bosszú, a féktelenség mágikus istene s Já-Hevah, a teljes, az Egy, a változatlan, a kimondhatatlan, a mindig megvalósuló Azonosság Istene között. Mósze, az Egy szolgája és ismerője tudta ezt. És miközben a mélységbe s a pusztulásba nézett, látta az elkövetkezőket is: a pusztaságban megteendő hosszú út nehézségeit s a végső célt, az Istenhez való boldog megérkezést. Ő már ott volt. Népének is ott kellett lennie, szabadon, megtisztulva, testben-lélekben tökéletesen, boldogan.

Ha pillantása meg-megpihent a messze kiterjedő táboron, máris mélységes hálát érzett az Örökkévaló iránt. A lehetetlennek látszó feladat sikerült. A nép kiszabadult a Szolgaság Házából. Maradtak ugyan gyávák, lomhák, közönyösek, a silányságba beleszokottak, érdekeikbe belecsontosodottak, hitetlenek Gósenben, ennek így kellett lennie. Ők elmaradtak, elhullottak, elvesztek. Isten csak azokért nyújtja ki hatalmas kezét, akik kinyújtják kezüket Istenhez. Mert a kéz, amely megragadja az ember kezét a mélységben, ugyanaz, amely megragadja Isten kezét a magasságban.

A bátrak, a bizakodók itt vannak mind. Őket kell most továbbvezetnie.

És előtte voltak a várakozók, akik szintén kivágták magukat a mélyből: a bányák rabszolgái. Meg a puszta népei közül azok, amelyek hírét hallották Jahvehnek s az Ő szolgájának, s gyülekeztek az úton, hogy hozzá csatlakozzanak.

Más nagy események is történtek: sikerült megsemmisítenie a bálványokat. Oltáraik tüze örökre kialudt. Őket magukat elemésztette a közös tűz. Egy helyen ég már csak, bocsátja füstjét nappal, fényét éjszaka az Égre. Egy tűzben egyesültek a tüzek. Most még gondoskodni kell, persze, közös áldozatokról, míg elkövetkezik az az idő is, amikor senki sem áldoz többé, mert fölöslegessé válnak az áldozatok. Az ember maga, teljes egészében, mindenestül Istené lesz, benne születik, él, hal, elenyészik közte és Isten között minden távolság, minden közvetítő eszköz és módszer. Akkor megszűnnek a véres és vértelen áldozatok, nem öldösnek többé halomra tinót, bárányt, kecskét, galambot - sőt titokban gyermeket, szűz leányt is! -, mintha bizony Isten szomjazná a vért, éhezne a tűzön sercegő zsírra s az égő hús bűzére. És nem füstölnek illatszereket, mintha bizony Istennek orra volna, s gyönyörűséggel szívná be az illatokat. Mindez a múlté lesz. Az ember kiemelkedik süllyedtségéből, nem a föld, s nem a világ gyermeke lesz azután, hanem Istené. Valóra válik Imhotep, a régi bölcs igazsága: "Az Isten: világosság, a világosság: Isten, az ember: világosság, minden: világosság!" Akkor az idő megáll, minden visszájára fordul, az ember a világmindenséggel együtt visszatér oda, ahonnét kiszakadt: az Egybe.

Így állt Mósze a partfokon, s látta a múltat, a jelent, a jövőt. Aztán leborult, s nem látott semmit. Csak Istent látta olyan révületben, hogy társai eltávoztak tőle, magára hagyták, hogy még szótlan jelenlétük se zavarja.

A nép azonban, túl lévén első megpróbáltatásain, fölszabadulva a félelmek s a rabság nyűgeiből, szintén az isteni Forrás vizére szomjazott. Az első boldog nap eltelt tánccal, vígsággal, a kielégült bosszú mámorával. De aztán elhagyott oltáraikra, elpusztult isteneikre gondoltak s elcsüggedtek. Hoj, igen, ilyenkor, alkonyat idején szoktak áldozni, alkonyatkor meg hajnalban, s most hogyan, hol, mit áldozzanak? Szívük sajogni kezdett, szavuk elnémult. Csak ültek, ültek a szabad Ég alatt, nem kívántak enni kovásztalan pogácsáikból, inni a környék forrásaiból. Üres tekintettel bámultak maguk elé. És arra gondoltak, röviddel ezelőtt még megvoltak az isteneik, most pedig egyedül vannak, nincs kiknek áldozniok.

Ugyanúgy szomjaztak, mint Jethro "nyájai", s a "pásztorok", azaz a megsemmisült istenek szolgái ugyanúgy vízre akarták volna vezetni a szomjas nyájakat, mint Jethro pásztorai. De nem voltak többé kutak, ahol ihattak volna. Régi, megszokott, kedves kútjaikat, ahol évszázadokon át ittak s megelégültek, Uszirszafi betömte, lerombolta. Eltiltotta őket a vizüktől. Hol, hogyan igyanak hát?

A Vének komoran siettek Aharonhoz.

Aharon családja körében ült, s élvezte az együttlét boldogságát. Gyönyörködött feleségében, okos, eleven fiaiban, hallgatta anyja csendes szavait, Mirjam diadalmas, csaknem versekben ömlő terveit a jövőről. Pogácsát rágicsálva, szárított fügét majszolva hevert a hűvös fűben. S elnézegette a tábor nyüzsgését. Ebből a békés heverészésből riasztották föl a Vének.

- Jöjj, Aharon, tanácskoznunk kell veled!

Aharon fölemelkedett, s félrevonult a Vénekkel egy forrás mellett díszlő pálmaligetbe. Még le sem ültek, ahogy a szokás kívánta, a Vének máris összevissza kiáltoztak, korukhoz és méltóságukhoz korántsem illő izgalommal.

- Mit akartok? A nép áldozni kíván, s nincs hol! Oltárainkat elhagytuk, isteneink képeit összetörtük, elégettük. Asirat nincs többé és Baál Mot sincs többé, és Já sincs többé... Még csak szent fáink, köveink sincsenek, ahol áldozhatnánk! Mit tegyünk? Hogyan áldozzunk a láthatatlan Örökkévalónak? Mit tettetek velünk? A nép szomjazik, s mi nem tudjuk megitatni! Így térjen nyugovóra, szomjan?

Aharon tehetetlenül állt közöttük. A lenyugvó Nap utolsó sugarai pirosra festették komor, izgatott arcukat, nyírott szakállukat. Szemük aggodalmasan, csaknem fenyegetően villogott.

- Legalább Já képét meghagyhattátok volna - kiáltotta egy Manasszé-beli keserűen. - Most elkészülhetünk bosszújára!

- Hogy Isten láthatatlan, azt megértem - szólt csendesen a fiatal Jehósuah. - Ezért könnyen beleegyeztem Já képének elpusztításába. De hogyan áldozzunk a láthatatlan Istennek? Hogyan élvezze áldozatunk kövérét s illatát, ha láthatatlan? Hogyan fecskendjük oltárára a vért, ha nincs oltára?

Aharon zavartan hallgatott. Nemcsak zavartan, sértetten is. A baj komolyságára vallott illetlen viselkedésük: nem tisztelték benne Amram főpap fiát és utódját, sem azt, hogy Mószénak, Isten Emberének testvére, sem hősi tettét, hogy elmenekült a szolgaságból, mégpedig élete kockáztatásával, s vissza is tért. Összevissza kiabálnak, felelősségre vonják, követelőznek, még csak le sem ülnek, ahogy szokás.

Mégis elnyelte fölháborodását, s arról kezdett beszélni, hogy lám, Él Saddájnak nincs, nem is volt soha képe, Lévi fiai mégis áldoznak illatos füsttel. Miért ne áldozhatna az egész nép ugyanígy az Örökkévalónak? Hiszen nem más, mint Él Saddáj, áldott legyen a neve mindörökké!

Szavai váratlan vihart támasztottak. Bősz kiáltások csattantak fel a Vének csoportjából, kezek emelkedtek a megbotránkozás jeléül, mintegy felnyúlva a Magasságbeliekhez, bocsássák meg ezt a beszédet.

Micsoda? Te, a Léviek főpapja ránk akarod erőszakolni a saját törvényeidet? Kik azok a Léviek? Hozzánk csapódtatok, mert magatok gyöngék voltatok! Hol vannak testvéreitek? Meribat Kadesben. Még ők is elhagytak benneteket. Tiszteltük áldozataitokat, de azt már nem tűrjük, hogy minket is arra kényszeríts. Bezzeg most megnőtt a szarvatok, mert Uszirszafi a te öcséd (legalább így mondjátok!), s ő az Úr parancsát hajtatja végre. Lóttok-futtok, rendelkeztek, ellenőriztek, parancsolgattok, mintha más dolgotok nem is volna. Mi nem vagyunk éppen olyan jók, sőt jobbak? Efráim, Manasszé, Jószif gyermekei. Ők viszik atyjuk csontjait. Dán hatalmas, Dánnak olyan istene volt, akit ismernek a tengertől az arab pusztáig. Miért nem Efráim Jája, Dán Élje parancsolgat nekünk, miért a te Él Saddájod? Benjamin, igaz, nem nagy nép, de fegyvereitől rettegtek a pusztában, mióta csak a világon van. Miért nem az ő Anatja parancsolgat nekünk?

Így kiabálták ki sorra s összevissza egymás nagyságát, erejét, kiválóságát és istenét, csupa merő fitymálásból s irigységből Lévi iránt. Lám, a bálványok megsemmisültek, de milyen szomjasan követelték áldozataikat! S hogy kikeltek magukból a Vének, mikor tehetetlenül látták, hogy a látszólag megsemmisült isteneket nem tudják kielégíteni. Féltek. A tábor felől pedig egyre hangosabb zúgás hallatszott: a nép türelmetlensége nőtt. Mint a darazsak, egyre dühödtebben zúgtak.

- A nép áldozni akar, s nincs kinek! - kiáltotta egy kis öregember. - Nem kívánhatjátok, hogy úgy áldozzék mindenki, mint ti, léviták!

- Eddig jó volt úgy, ahogy volt, most miért nem jó? - tetézte meg egy másik dühösen. - A ti Istenetek láthatatlan s megfoghatatlan. Miért nem tűri hát, hogy a láthatóknak s megfoghatóknak áldozzunk?

- Csak azért pusztítottátok el a nép isteneit, hogy ti, Léviek uralkodhassatok rajtunk! - mondta ki egy fölháborodott hang a vélemények summáját.

- Hol van Uszirszafi? Hívjátok ide! Gyerünk érte! Feleljen ő! Lássuk, mit mond! - kiáltozták összevissza.

- Nem megyünk érte, menjen a testvére, Aharon. Aharon menj, hívd magad. Egy lépést sem teszünk.

Valóban ez volt a leghelyesebb. Aharon nyomban el is indult, hogy megkeresse Mószét. Ekkor valamennyien leültek a pálmák alá, a csörgedező patak mellé, s komoran hallgattak. Az alkonyat leszállt, olyan volt az Ég, mintha rézből öntötték volna, s a patak vize, mint a vér. Elszánták magukat, hogy akár erőszakkal is, megakadályozzák a Lévi-törzs uralmát maguk fölött. Nemcsak a Léviét - egyikét sem tűrik. Mindnyájan egyenlő testvérek, akár kicsik, akár nagyok. Ugyanannak az atyának fiai, noha anyjuk nem volt ugyanaz. Még Efráim meg Manasszé hatalmát sem tűrték, pedig ők viszik Jószif csontjait, s övék az Ohel Moed. Hát akkor Léviét! A jöttmentét, amelynek egy része ide csatlakozik, a másik oda, de itt is, ott is uralkodni akar!

Mogorván ültek, s vártak mindenre készen. Ha Uszirszafi azt mondja, hogy az ő istene kőszikla, akkor mondja meg, hogyan áldozzanak a kősziklának. A nép szomjas. A kivonulás, a mocsarak közt való menekülés alatt elmaradtak az áldozatok. Akkor a puszta életről volt szó, azt kellett megmenteni. Most végre győztek. Ellenségeik csúfosan elpusztultak. Hát a nép áldozni akar. Hálát adni a menekülésért, az ellenség pusztulásáért... Íme, karját az Égre emelve kiáltoz, sír, követelődzik! Inni akar! Jöjjön hát Uszirszafi, nyissa meg az Örökkévaló szikláját, amely mellett hitvány haszontalanságok gyönge, tehetetlen bábok az istenek. Nyisson forrást a sziklából, fakasszon üdítő, életadó vizet, itassa meg mindnyájukat. De Lévi uralmát nem tűrik. Mi jogon emeli fejét föléjük Lévi? Mert neki nem volt látható istene, mint nekik?

Míg így tusakodtak, töprengtek, emésztődtek a patak mellett, Aharon megkereste Mószét. Jó időbe tellett, mert öccse a táboron kívül járt, szokása szerint egyedül, elmerengve önmagában. Csak távolról követte Hor két katonája, de Mósze nem is tudott róluk.

Aharon a magános kóborló vállára tette kezét, s ő megfordult. Révült tekintettel bámult rá, mintha sohasem találkoztak volna. Szemöldökét összevonta, erősen gondolkozott, ki ez az ismerős arcú férfi, honnét jött, mit akar. Valóságos ember-e, vagy a saját lelkéből lépett ki. Aztán megismerte, s kelletlenül szólt:

- Mért háborgatsz, mit kívánsz?

Aharon izgatottan rebegte el, milyen kíméletlen szavakkal szorították sarokba a Vének. A nép áldozni akar, zúg, panaszkodik, követelődzik. De miután isteneit elvetette, elpusztította, s oltárai sincsenek, nem tudja, hogyan áldozzék. A Vének azt kívánják, nyomban menjen közéjük, s mondja meg, hogyan fakasszanak éltető vizet a kősziklából, azaz a láthatatlan, megfoghatatlan Örökkévalóból, akinek nincs szája, hogy az áldozati húsból egyék, nincs orra, hogy az égő zsír, a füstölő illatszerek szagát beszívja s élvezze.

Mósze úgy hallgatta Aharon jelentését, mintha egy gyermek zavaros fecsegését kellene tűrnie, miközben magasztos gondolatok foglalják el elméjét. Arca haragos volt. Kezét türelmetlenül emelte föl, hogy véget vessen az izgatott szóáradatnak.

De nem szólt, csak megfordult, s a pálmaliget felé indult. Lépései ezúttal gyorsak voltak. Válla úgy rángott, mintha súlyos köveket akarna lerázni magáról.

Ahogy közeledett, s szokatlanul szapora lépéseit, türelmetlen mozdulatait, haragos arcát látták, mind fölálltak, s meghajoltak előtte.

Megállt köztük, körülnézett.

- Mit akartok tőlem? - kérdezte halkan.

Csak egy beszélt, egy tiszteletre méltó aggszakáll, a többiek égő tekintettel nézték.

- A kérdés egyenes, Mester - kezdte az öregember éles hangon, ősz szakálla reszketett. - Vajon miért hoztál bennünket a pusztaságba, hogy elégessük isteneinket, s áldozatok híján mind egy lábig elvesszünk?

Ez valóban egyenes kérdés volt. Olyan, hogy Mósze mintha nem is értette volna. Egyikről a másikra hordozta tekintetét, majd a kissé hátrább, oldalt álló Aharonra pillantott.

- A nép áldozni akar - magyarázta Aharon. - De nem tudja, hol, hogyan és kinek. Isten rendíthetetlen kőszál. A nép szomjazik, napok óta nem áldozhatott. Mondd meg, hogyan itassuk meg a népet?!

- Igen, a kérdés egyenes - szólalt meg ismét a reszkető szakállú öregember. - Arról van szó, hogy nyakunkra ültessük-e Lévi fiait, avagy ne? Mert mi sohasem szóltunk bele, hogyan áldozzon Lévi. De most, hogy isteneinket összetörtük...

- Szóljunk nyíltan - emelte föl a szavát egy másik megtöpörödött öreg. - Láttuk az egyiptomiak pusztulását. Miért ne mehetnénk vissza Gósenbe? Miért ne élhetnénk úgy, mint eddig? Csak most már szabadon. Többé senki sem kényszeríthet bennünket munkára. Hogy ezt megérhessük, ott kellett hagyni otthonunkat. De miért kellett isteneinket is elpusztítanunk? Kioltanunk oltáraink tüzét? Itt táboroznunk a pusztában? Forduljunk vissza! Vezesd haza a népet! És engedd, hogy úgy áldozzék, mint eddig.

- Abirámnak igaza van - szólaltak meg mások is.

Mószét csaknem leküzdhetetlen dühroham szállta meg. Arca eltorzult, szeme villogott, melle úgy hullámzott, mintha szét akart volna robbanni. Fölemelte botját, félelmes hangon kiáltotta:

- Gyalázat, amit mondotok! Tegnapelőtt még csókolgattátok bálványaitokat, tegnap elpusztítottátok őket, ma pedig ismét nekik akartok áldozni? Tegnapelőtt otthagytátok Gósent, tegnap örvendeztetek az egyiptomiak pusztulásán, ma meg vissza akartok menni? Tegnapelőtt eljegyeztétek magatokat az Örökkévalóval, mint menyasszony a vőlegényével, tegnap énekelve, táncolva ünnepeltétek diadalát, ma meg meg akarjátok tagadni? Tegnapelőtt valamennyien az ő gyermekeinek vallottátok magatokat, tegnap reszkettetek, hogy mindnyájan együtt fogtok elveszni, s ma, mikor megmenekültetek, pedig nem vagytok jobbak ellenségeiteknél, vetélkedtek?

- Mester, mindennek az az oka, hogy a nép szomjazik, s nem tudja, hogyan oltsa szomját - jegyezte meg csendesen Jehósuah, s mosolygott.

De Mósze mintha nem hallotta volna kedves fiatal tanítványának hangját. Rettentő hangon kiáltotta:

- Nem látjátok többé Egyiptomot! Nem fordulhattok többé vissza! A tenger nemcsak a király csapatait öntötte el, hanem az utat is, ami visszafelé vezet. Utatokat örökre elzárta! Azt akarom, hogy Isten népe legyetek, s az is lesztek, vagy összetörtök az utolsó csontig, elvesztek mind egy szálig, de veletek együtt összetörik és elvész az ember minden reménye.

E szörnyű szavakra némelyek elsápadtak, megdermedtek, mások azonban, a hátrább állók, köveket szedtek a földről, hogy Mószéhoz vágják.

Mósze mindezt mintha észre sem vette volna. Düh és utálat viaskodott arcán, mint mikor az egyiptomi felügyelő verte Dathant. Botját is úgy emelte magasra, mint akkor az öklét. Egy pillanat még, s lesújt rájuk a szent bottal, amelynek markolatán a Név jelei tündökölnek, a Névvel magával veri őket agyba-főbe, amíg lélegzeni s mozdulni tudnak. De az is bizonyos, hogy ezek a férfiak nem tűrik az erőszakot szó nélkül, csak az első kőnek kell elszabadulnia, csak az első vércseppnek kibuggyannia Mósze homlokán, s többé nem menti meg senki, semmi a megköveztetéstől.

Aharon rémülten húzódott még hátrább, mindkét kezét fölemelte, tenyerét kifelé fordította, mintegy elhárítva magától a felé irányuló pusztító erőket. Jehósuah meg Mósze mellé ugrott, szorosan az oldalához, hogy saját testével védelmezze. A hátrább állók előretódultak, az elöl állók helyet adtak nekik. Távol pedig zúgott a nagy tábor, mint a tenger dagálya, mikor rázúdul a part szikláira, s pezsgő hánytorgással elönti, elnyeli őket, magasra csap fölöttük.

Ebben a pillanatban fehér alak futott, lobogott sebesen a pálmaliget felé a síkságon át. Mindkét karját magasra emelte. Lába mintha alig érte volna a füvet. Kendője, ruhája lengett a szélben, mint fehér lángok kavargása.

- Várjatok! Várjatok! - kiáltozta erős hangon.

Mirjam volt.

Lihegve érkezett a pálmák alá, mindkét kezét a szívére nyomta, támolygott a megerőltetéstől. Mindnyájan felé fordultak.

- Mi történik itt? - kérdezte elfulladva. - Hát megőrültetek? Én ismerem ezt az embert - mutatott Mószéra -, ismerem, mióta először fektették bölcsőbe. Mit mondtam akkor? Azt, hogy ő lesz a Szabadító. - Lihegett, alig tudott beszélni. - Neve nagy lesz, mint senkié sem közöttetek. Most pedig azt mondom, férfiak: ő megnyitja számotokra a sziklát is, hogy ihassatok, s ihasson az egész nép.

Nos, ha a férfiak Mószéval mint férfival álltak szemben, s éppen ezért csak hajszál híja volt megölésének, Mirjam nő volt, prófétanő, hozzá nem nyúlhattak, szava előtt meg kellett hajolniuk. Mószéra kezet emelhettek, Mirjamra nem. Mószéval vitázhattak, Mirjammal nem! Aki csak egy ujjal is hozzányúlt volna, bizonyosan meghal abban a pillanatban. Társai agyonverték volna.

Az ő megjelenése, néhány bátor szava elegendő volt indulataik lecsillapítására. Persze egyikük sem hitte, hogy Mósze forrást tud fakasztani akármelyik sziklából, s annyi vizet ajándékoz csoda útján, amennyivel az egész tábor elolthatja szomját, de Mirjam hitt benne, hite ott ragyogott kipirult arcán, égő, sötét szemében, ott lobogott kiáltó hangjában. És ez az egyetlen hit lenyűgözte őket. Még azon sem gondolkoztak, hogy amit ők jelképesen értettek - a Sziklát s a szomjúságot meg a vizet -, ez az idősecske, ősz hajú leány szórul szóra érti, úgy, ahogy hallotta. S igazán követeli, mutassanak egy sziklát, akármilyent, akárhol, Mósze bizonyosan vizet fakaszt belőle. Csak botjával kell érintenie, s forrás fakad a kőből gazdagon, tisztán, üdítőn.

Jól mondják bölcseink, hogy az Örökkévaló Mirjamért, Mirjam rendületlen hitéért fakasztott vizet a sziklából. Mert ha ő nem fut oda lélekszakadva, nem igázza le a vad férfiak indulatát, nem mondja ki bátran mindnyájuk hallatára, hogy igenis, hisz ebben az emberben, akit ő helyezett bölcsőjébe valaha, sohasem került volna sor a nép megitatására. Ha ennek az öregedő, szegény szűznek nem lett volna hite, az egész nagy mű már az első stációnál kárba veszett volna. Egy nőnek kellett ezt megakadályoznia. Egy naiv, nem vitázó, nem tétovázó nőnek, olyannak, aki nem kérdi: miért követelnek itt vizet, mikor a lábuknál folydogál frissen és bőven, miért beszélnek szikláról, amit meg kell nyitni, miért kavarnak az ügybe bálványokat, Örökkévalót, törzsek közti ádáz versengést, Egyiptomba való visszatérést, egyáltalán: hogyan nőhetett az egyszerű kérdés ilyen iszonytatóan naggyá, halálossá. Nem, Mirjam nem kérdezett, nem töprengett, nem keresett burkolt értelmet. Ő csak hallotta, hogy vizet akarnak, hogy a Kőszálat akarják megnyitni, s e lehetetlen kívánságukban meg akarják ölni Mószét. Mutassanak hát egy sziklát akárhol, s Mósze teljesíti kívánságukat! Hitte, teljesíti! Tudta, teljesíti! S ezt egyszerűen és bátran megmondta nekik.

Ekkora hit mélyen meghatotta Mószét is. A leányhoz fordult, botját leeresztette, arca ellágyult. Csak most látta, milyen szakadék mélysége fölött tántorogtak-viaskodtak az imént.

- Üljetek le, férfiak - mondta csendesen. - Ülj mellém, Aharon, s ülj le te is, Mirjam. Ti pedig, férfiak, Vének, a nép tiszteletre méltó vezetői, nézzétek el, hogy ezúttal egy nő is itt ül veletek. Bizony az ő hitéért nyitja meg éltető forrását az Örökkévaló, az ő kedvéért nyílik meg a Kőszál, s itat meg bennünket és az egész népet.

Szótlanul letelepedtek mindnyájan a pálmák alatt, a vörösen csillogó patak mellett. Aharon boldogan ült Mósze oldalán, Mirjam pedig úgy, mint akinek ott a helye. Az imént még bősz arcok nyájassá váltak, az ujjak elgondolkozva babráltak a nyírott szakállakon. Abiram behunyta szemét, Jehósuah olyan gyermekien mosolygott, mintha álmodnék, azok pedig, akik köveket ragadtak, igyekeztek észrevétlenül elejteni, mintha semmi közük sem volna ahhoz, aki ölni akart.

Mósze némi várakozás után körülhordozta megbékélt szemét az emberek szégyenkező, figyelő arcán, s halkan beszélni kezdett. Nem arról szólt, hogy miért akarnak visszatérni Gósenbe, arról sem, miért kívánják vissza régi oltáraikat s elpusztított isteneiket, arról sem, miért vetélkednek egymással. Nem. Hanem arról, hogy az Örökkévalót nem lehet emberi vonásokkal fölruházni, ilyennek vagy olyannak képzelni, akár könyörgések, akár áldozatok útján bármire rábírni, megvesztegetni, kegyeinek kiárasztására unszolni.

- Ember vagyok-e én? - mondja az Úr - avagy Isten vagyok? Az ember sebet ejt késével, s meggyógyítja balzsammal a sebet. Én azonban - mondja az Úr - ugyanazzal a kézzel ölök, s ugyanazzal támasztok föl, s amikor sebet ejtek, magával a sebbel gyógyítok is. Én vagyok az igen és a nem, én vagyok az élet és a halál, én vagyok a megsemmisülés és az állandóság, mondja az Úr. Mindez egyszerre vagyok. Hogyan akarjátok tehát elválasztani egymástól tulajdonságaimat? Nekem nincsenek tulajdonságaim!

Ilyesmit mondott Mósze nagy áhítattal, s mindnyájan csudálták a válogatott ellentétek egyensúlyát, a vakmerő ellentmondások harmóniáját. Mikor fölmutatta botját, s megmagyarázta, hogy minden elképzelhető ellentét s az ellentétek minden ellentéte tökéletes egységben mutatkozik a Név jeleiben, már nem tudták, hol vannak, s mennyi idő telt el. Moccanás nélkül ültek az egyre sűrűbb homályban, hallgattak, csupán mámorosan sóhajtottak néha. Már fölkelt a fogyatkozó Hold, mikor Mósze elhallgatott, s mintegy révületből ébredve, így szólt:

- Menjetek most, és tanítsátok a népet mindarra, amire engem tanít az Úr ismerete, s amire én tanítalak titeket. A nép azonban nem érti meg élet és halál, fehér és fekete, világos és sötét, igen és nem azonosságát az Örökkévalóban, annyit mondjatok hát, amennyit ki-ki megért. Nektek azonban innotok kell a forrásból, s meg kell itatnotok a szomjazókat mindennap. Vagy megküzdötök tehát a lehetetlennel, vagy nem lesztek Isten méltó népe. Úgy kell hinnetek a lehetetlenben, ahogy ez az asszony hisz a sziklából fakadó vízben. Hinnetek kell a lehetetlen valóságában, mert a lehetetlen maga az Isten. Most hagyjatok magamra.

Mielőtt némán szétoszlottak volna, Jehósuah így szólt:

- Mester, a nép azonban áldozni kíván. Addig is, amíg megérti az érthetetlent, amíg hinni nem tud a lehetetlen valóságában, s hogy csakugyan a soha nem változó Kősziklából fakad az éltető forrás kinek-kinek a maga hite szerint, áldozni akar, s kétségbeesik, ha nem áldozhat. Gyengítsük-e erőit a megpróbáltatások között?

Jehósuahnak nem kellett soká magyaráznia, Mósze megértette. Türelmesen figyelte a fekete szempár ártatlan csillogását a halvány holdfényben, ahogy az apa gyönyörködik fiában. Igen, a nép gondolkozik, hogy adnia kell Istennek, adnia a magáéból, a válogatottból, a kedvesből, az értékesből, hogy Isten azután megsokasítva adja vissza. Erősíteni kell az Istent táplálékkal, hogy ő is erősíthesse a népet. Rá kell sugároznia gyengéd, odaadó ragaszkodását, hogy sokszoros gyengédséget s oltalmat kapjon vissza Istenétől. Meg kell lágyítania Isten szívét, hogy bosszújával ne sújtsa bűneiért. Ha a nép ezt nem teheti meg, kétségbeesik, meghasonlik, elveszti bátorságát, kiszolgáltatja magát mardosó bűntudatának s megbénul.

De hát hiába, még a válogatott Vének sem láthattak tisztán, hát akkor a tudatlan, anyaghoz tapadó nép?

Mósze töprengett, a férfiak szótlanul álltak körülötte. Mirjam elment már. A táborból egyre nyugtalanítóbb lárma hangzott. Mindnyájan zendüléstől tartottak, ha nem sikerül lecsillapítani a zavaros követeléseket.

- Hirdessék ki, hogy minden törzs, minden nemzetség s minden család egy-egy bárányt vagy gödölyét, egy kenyeret s egy mérték bort áldozzon az Örökkévaló oltárán a mindig égő tűzön. Aharon testvérem, te mutasd be az áldozatot az egész nép bűneiért. Siess hát, a Hold fölkelt már.

Csüggesztő látvány volt, ahogy a Vének arca fölragyogott, s mindnyájan megkönnyebbülten sóhajtottak. Amint ugyanis Mósze magyarázatai elnémultak, ismét betört közéjük a világ ezer hangja, követelődzése, félelme, fenyegetése. A tábor zúgását eddig nem hallották, most annál szorongatóbb lett. Hát hogy is térhettek volna vissza szinte üres kézzel? A volt földművesek, szőlősgazdák, pásztorok, mesteremberek, kényszermunkások, a tudatlan asszonyok, a vad fiatalok hogy is elégedhettek volna meg élet és halál, igen és nem, fehér és fekete, fény és sötétség, lét és nemlét egyensúlyával, az érthetetlen Istennel, a mozdulatlan Kőszállal? Ők áldozni akartak. Hát áldozzanak!

Aharon buzgón látott tisztének ellátásához, a Vének már nem morgolódtak, s nem irigykedtek rá. Mósze pedig ott maradt egyedül a kis pálmaligetben, a patak mellett. Már nem véres volt a csörgedező víz, hanem ezüstös a holdfényben. Ezüstösek a pálmák hosszú, bőrszerű levelei is. A csendet csak a víz csörgése törte meg. Mósze mozdulatlanul ült a fűben, bámulta a vizet, hallgatta csacsogását, csörgedezését, locsogását. Az egész világ megtelt ezekkel a folyton fecsegő finom hangokkal, s Mósze figyelni kezdett különös szavaira.

- Lásd, Uram, ezt csinálják a te prófétádból - mondták az apró vízfodrok panaszosan. - Sanyarúságuk nagyobb, mint a lelkük. Ha követni akarom szavadat, hogy őket tehozzád vezessem, gyilkosságra vezetem őket.

A locsogó-fecsegő vízfodrok kedvesen csilingeltek tovább:

- Ők aszerint cselekszenek, amilyenek, én pedig aszerint, amilyen én vagyok. Ha megnyitom nekik az én forrásaimat, ők vizet követelnek, s ha megismertetem velük igazi valómat, kenyeret kívánnak tőlem. Majd hullatok nekik igazi kenyeret a Harmadik Égből, de mit tesznek akkor? Íme, a világ népei csodálkozva mondják: Isten mennyei ajándékban részesíti népét, ők pedig azt fogják nézni, milyen a liszt, s eláll-e a kenyér, de hogy angyalaim készítették a lisztet, észre sem veszik.

- Meddig fognak kételkedni az Örökkévalóban? - csacsogta, mondikálta a víz hangja tovább. És betöltötte az egész világot. - Ó, jaj, Isten, Te örömöt készítesz nekik, s ők semmibe sem veszik! Hogyan végzik el hát a törvény munkáit? Hogyan érkeznek el az Ígéret Földjére? És az eljövendő világba? Hogyan munkálják akkor a világ minden népének üdvösségét?

- Ha az ember visszaesik embervoltába, én elfordulok tőle...

- Ne fordulj el, ne fordulj el! - csengtek a vízfodrok könyörgő hangon. S ugyanakkor Mósze behunyta a szemét, mert két nehéz könnycsepp buggyant ki belőle, gördült végig mozdulatlan arcán, nyíratlan szakállán. Önmaga előtt is titkolni akarta könnyeit, ezért hunyta be a szemét.

Ebben a pillanatban már csak a víz csörgését hallotta ismét, ahogy a lassan folydogáló csermely szokott csörgedezni a tiszta kavicsokon a magány csendjében. A szavak elvegyültek a vízfodrok zajában. A fájdalmas vitázás megszűnt. Mósze ismét körülnézett, látta a pálmák karcsú, fekete törzseit, a mozdulatlan, ezüstös leveleket s a halvány Holdat a tájék fölött. Hallotta a tábor zúgását is. De most nem hasonlított a darazsak dühös, türelmetlen zúgásához, inkább a vidám méhekéhez. Tudta, hogy Aharon lévita rokonaival most mutatja be a megengedett áldozatot az egész nép nevében, s minden törzs, minden nemzetség feje hibátlan bárányt, gödölyét vezet a közös tűzhöz. Valóban, a fényesség elsötétült, majd annál nagyobb erővel csapott föl az Égre.

Nekik áldozat kellett. Olyanok voltak, mint a gyermekek. Inkább megölték volna Szabadítójukat, de az áldozás valamilyen módjához ragaszkodtak. Mósze csak azzal vigasztalódhatott, hogy nem bálványaik előtt áldoznak, hanem a közös nagy tűznél, s annak az Örökkévalónak, akit elfogadtak ugyan, de megérteni nem tudnak.

Másnap hajnalban, mialatt Mósze reggeli imádságát végezte a táboron kívül, s Aharon új áldozatot mutatott be, a nép megnyugodott, bizakodását visszanyerte, kész volt nekivágni az útnak zúgolódás nélkül. Hor az áldozat után meg is fúvatta a kürtöket, s a tábor fölszedelőzködött. Nagy sürgés-forgás támadt, a pihent ökrök nyakába jármot tettek, a szamarakat, tevéket fölmálházták, az asszonyok szekerekre ültették gyermekeiket, a lányok vidáman énekeltek. És az egész nép a Hor által megszabott rendben elindult a tenger mentén Dél felé.

Hor azonban nem volt olyan vidám, mint a nép. Komoran faroltatta szamarát Mószéé mellé, s dühösen kifakadt:

- Ha nénéd csodálatosképpen oda nem siet tegnap este, megköveztek, agyonvertek volna! És én nem őriztettelek, hiszen gondolhattam-e, hogy éppen a legbölcsebbek, a nép Vénei vetemednek ilyen aljasságra. Hoj, átkozottak, gyalázatosak, hazugok! Ezekkel akarod te Istenhez vezetni a népet?

Mósze csak megrázta a fejét, s nem szólt. Hor azonban eléggé ismerte már, hogy tudja, mit gondol. El is találta.

- Persze, úgy véled, tökéletes biztonságban vagy. Amíg küldetésedet be nem végezted, nem ölhetnek meg. Eléggé erősnek is érzed magad, hogy lesújts nem egy csapat öregemberre, hanem ötször annyi ifjúra. Vagy csak fölemeled botodat, s holtan esnek össze előtted. Én azonban ismerem a gonoszságot, herceg, s tudom, olyan nagy az, hogy téged is el tud pusztítani. Mert ha Isten ezt a fölgerjedő gonoszságot látja, így vélekedik: kezükbe adom szolgámat, Mószét, öljék meg, s lássák, hogyan vesznek el nélküle! Nem érdemli meg ez a nép, hogy törődjem vele, eltaszítom hát magamtól, kóboroljon ezután, nem érdemel mást. És te, testvérem, abban a pillanatban meghalsz. Igaz, hogy Isten magához ölel, megcsókol, megvigasztal, s azt mondja: hűséges szolgám voltál mindvégig, nem tántorodtál el tőlem, inkább a halált választottad... De itt marad a nép! S mihez kezdjünk akkor nélküled?

- Ne zúgolódj, testvérem - intette Mósze csendesen. - Olyanok ők, mint a gyermekek. Ragaszkodnak játékaikhoz. Megengedtem nekik, hogy még játsszanak egy ideig. De elkövetkezik a pillanat, amikor mindentől el kell szakadniok, s mindenestül oda kell adni magukat az Örökkévalónak. Addig vezessük úgy, ahogy lehet. Engedjünk itt-ott, amíg aztán egyszer csak nem engedhetünk tovább. Ne feledd el, hogy még nagyon is a régi életüket élik, a régi terheket hurcolják. Majd fokonként megszabadulnak tőlük.

Valóban, nem is lehetett kívánni, hogy egyik napról a másikra elfeledjék múltjukat. Nagy lépést tettek máris. Mósze a reggeli fényben ismét bizakodó volt. Szeme büszkén tekintett végig a vonuló seregen, a bátran haladó szekerek, szamarak, tevék, gyalogosok ezrein, füle boldogan itta be az óriási tömeg vidám hangjait.

A nép napról napra erősödött. Sorra csatlakoztak hozzá a pusztából szivárgó, csoportokban gyülekező, türelmesen várakozó népek. Gyalog, tevén, szamáron tódultak a testvérek hatalmas táborához, mint a patakok, folytak bele az óriási népfolyamba a boldog találkozás mámorával. Harsányan rikoltoztak, istenük nevét kiáltozták, magasra dobálták s el-elkapdosták botjukat, lándzsájukat, kardjukat, fehér fogsoruk villogott, szemük égett, vad rikoltásuk fölverte a pusztaságot. Fellegekben szállt a fölkavart homok, mint a füst, olyan volt a tájék, mintha vad csata folynék körös-körül. Vidám, ujjongó csata volt, az ellenfelek kacagtak, összeölelkeztek, összecsókolóztak, egybevegyültek. A jövevények fejei Uszirszafit, a legendás hírű vezért keresték, leborultak előtte, lábához rakták ajándékaikat.

Mósze Aharon meg Hor társaságában testőrei között fogadta őket.

Ünnepélyesen csatlakoztak az új istenhez, megfogadták, hogy elhagyják a régit, bálványaikat összetörték, a közös tűzbe vetették, majd együtt áldoztak valamennyien, s ezzel elszakadhatatlan részévé váltak Jahveh népének.

Mósze ezekben a napokban alig látta anyját, nénjét. Egy-egy pillanatra fordult csak meg náluk, érdeklődött hogylétük iránt, s már ment is, hívták, intézkednie kellett. A csatlakozók többé-kevésbé rokonnépek voltak, egymás nyelvét mégis nehezen értették, s voltak különös törvényeik, szokásaik is, amik nem egyeztek a góseniakkal. Hogy a viták súrlódássá, majd véres összeütközéssé ne fajuljanak, Mószének kellett igazságot tennie. Amilyen vadul tudtak lelkesedni és örvendezni, olyan vadul kaptak fegyverre is. A pusztai élet örökös gyanakvásra nevelte őket, fegyverük mindig kéznél volt, s gyorsan kaptak hozzá. Vezetőik, sejkjeik hiába tettek ünnepélyes fogadalmat, hiába esküdtek, hiába ettek kenyeret, ittak bort Mószéval és társaival, egy-egy törzs, család könnyen túltehette magát adott szón, akár eskün is, mégpedig semmiségért. Vélt sérelmekért, mellőztetésért, egy gúnyos vagy gúnyosnak tetsző szóért is. Mindig résen kellett hát lenni, törvényeiket tiszteletben kellett tartani, addig okvetlenül, amíg Isten az ő végleges törvényeit tudtukra nem adja, s a Szövetség mindenkire egyaránt érvényessé nem lesz. A legnagyobb gond tehát a régiek meg az újak békés együtt tartása volt.

A góseniek között szép számmal akadtak olyanok, akik idegenkedve, fitymálva nézték új testvéreiket. Irigykedtek is rájuk, mert hát mi jogon csatlakoznak ők is az Örökkévaló kedves népéhez, s részesednek a várható jótéteményekben. Mit szenvedtek ők? Tűrték-e az egyiptomi felügyelők, rendőrök gyötréseit, roskadoztak-e kényszermunkában, verejtékük összevegyült-e az agyaggal, amiből ők és apáik téglát vetettek a gonosz király építkezéseinél? Elrabolták-e elsőszülött fiaikat, hogy idegen istenek számára neveljenek belőlük papokat, tisztviselőket? Hurcoltak-e közülük egész családokat bányába? Csattogott-e hátukon a korbács? Mivel érdemelték meg hát mégis, hogy Isten népéhez csatlakozzanak, egyenlők legyenek a kivonulás hőseivel?

Idegenkedtek a ruhájuktól, a szokásaiktól, a beszédüktől, a szaguktól. Féltek is tőlük, vad barbároknak tartották őket. Nem bíztak bennük. Szóbeszéd keringett az esti tábortüzeknél, ez is, az is mondogatta, hogy a pusztaiak le akarják őket öldösni, ki akarják rabolni. A férfiak féltették feleségüket, a szüzek érintetlenségüket, hiszen mindenki tudja, milyen szívesen rabolnak nőket, erőszakoskodnak velük.

A góseniek gyanakvását elsősorban Korach meg Dathan élesztgették. Korach ugyanis csalódott. Mindeddig nem sikerült bizalmas tanácskozást tartania Mószéval, elébe tárnia terveit, fölajánlania szolgálatait és vagyonát. Majd holnap, majd holnap - ezt a választ kapta Hortól is, Aharontól is, valahányszor sürgette a találkozást. Mószét meglátogatta ugyan egy alkalommal, de ez csak udvariassági forma volt, előkészítője a fontos megbeszélésnek, ahogy Egyiptomban nevelkedett úriemberekhez illik. A tisztelgő látogatás nem sikerült úgy, ahogy kellett volna, minduntalan zavarták őket, hol ez, hol az jött, végül még el is hívták Mószét. Korach ezt a megalázó bánásmódot nem tűrte volna el Egyiptomban, de hát itt nyelnie kellett, sőt annál nyájasabb ábrázatot mutatnia, mennél többet nyelt. Reménykedett a hamaros megbeszélésekben. Hiszen lehetetlen, hogy Mósze, aki "mégis" Egyiptomban, sőt a királyi udvarban nevelkedett, ne kapjon olyan férfiún, amilyen ő, s ne becsülje kincseit csakúgy, mint politikai tapasztalatait! Ámde - sajna - látnia kellett, hogy Mósze körül afféle "klikk" alakult máris. Aharon, Hor meg a többiek, a Léviek kisajátították Mószét, s a maguk hatalmi tervei érdekében "hasznosítják". Ravaszul kieszelték ezt már jókor: Aharon és lévitái a vallási életet kaparintották a kezükbe, Hor pedig, az áruló katonatiszt mint a herceg régi bajtársa fegyveres erőt szervezett, karddal uralkodik a népen. Nincs más hátra, meg kell őket vesztegetni.

Most ezt a tervet vitatta meg naponta a családjával, de ugyanannyi bosszúság közepette, akár a héberekhez való csatlakozás ügyét. Felesége teljesen közönyös volt, azt is lehetne mondani: életunt. Lánya, Nefer-nefer, a Szépek-szépe abbahagyta már őrült tiltakozását, de ki sem mozdult a fényes sátorból, amit Korach a pusztai vándorlásra hozott. Csak ült, ült tétlenül puha vánkosain, mogorván, mint egy vadmacska, ruhájával, hajával, ékszereivel annyit sem törődött, mint eddig. Ha megszólalt, nyekergő, kapkodó szavakkal vádolta atyját, anyját, bátyját, még Egyiptomban maradt nénjét is, ők okozták ugyanis ezt a kibírhatatlan, ezt a szörnyűséges, ezt az utálatos állapotot. Éjjel ágya sarkában kuporgott állig magára húzott takarók alatt, s erkölcstelen támadástól rettegett, aminek ártatlansága áldozatul fog esni. Nappal meg aludt, vagy félig alvó állapotban lődörgött. De hát ezek nők voltak, Korach túltette magát rajtuk. A fia azonban, Meti végképpen elkeserítette. Beállt Hor fegyveresei közé, mint mondá: hadd vegyék valami hasznát vadászatokon, versenyeken, birkózásokban szerzett fegyverforgató tudományának, erre van most leginkább szükség. Szerzett egy valódi arab kardot, azzal büszkélkedett. Atyja szamarai közül kiválasztott egy erős szürke líbiai állatot, azon nyargalászott, odahaza alig látták. Atyja terveivel mit sem törődött, gúnyosan mondogatta, csak cipelje kincseit végig az egész Szinájon, vonuljon be velük az Ígéret Földjére, vagy ossza szét, neki mindegy. Úgy viselkedett csakugyan, mint egy született barbár. Nyers szokásokat vett föl, például nem várta meg, amíg az udvarmester ünnepélyesen asztalra helyezi az ételt, hanem beletúrt, evett, aztán elment. Mikor az egyik szolga a gyönyörű parókát a fejére akarta helyezni, Meti kitépte a kezéből, fejéhez vágta, s megparancsolta, hogy efféle ostobasággal ne zavarja többé. Majd olyan vad hahotában tört ki, úgy csapkodta térdét, úgy görnyedezett, hogy atyja azt hitte, megőrült. Lábbal taposta egy igazi előkelő egyiptomi ház legszebb szokásait. Elvadult. Szegény Korach mit kezdhetett hát ilyen családdal? Megint magára hagyták, s éppen azok, akiknek boldogságáért egész életében éjt nappallá téve fáradozott.

Voltak azért szövetségesei a táborban. Így Dathan, Abiram meg egy férfi: On, Péleth fia. Korach kénytelen volt rájuk alapítani terveit. Dathan afféle ügynöke, emisszáriusa, jobb keze, mindenese volt. Isten tudja, miért. Félelemből csatlakozott a kivonuló héberekhez, felesége, Selomith sem volt hajlandó Gósenben maradni. Másfelől azonban folyton zúgolódott, fitymálkodott, bizalmatlankodott. Hát pedig igazán megbékélhetett volna már! Selomith, efelől bizonyos volt, nem esett áldozatául a felügyelő erőszakosságának. Azóta három fiút is szült, s mind a három erősen hasonlított az elsőhöz. Dathan igyekezett úgy szeretni első fiát, mint a többi hármat.

Abiram, a Vének egyike okos, előrelátó, óvatos öregember volt, Korach éppen ezért becsülte. On a Léviek közé tartozott, már Gósenben az oltár körül szolgált. S Korach mindig nagyra becsülte a papféle embereket, mert az Isten orcája előtt lengetik füstölőjüket, afféle közbenjárók az emberek és Isten között, bizalmasai istennek-istennőnek, jó tehát barátságban lenni velük.

Így hát Korach helyzete kényelmetlen volt ugyan, de nem reménytelen. Tudta, csak várnia kell, minden üzlet megérik. Az igazán jó üzlet magától hull az ember ölébe, mint a gyümölcs. Várni kell hát, s Korach tudott várni. Csak az esett nehezére, hogy Mósze és társai nem fogadták kitörő lelkesedéssel, ahogy remélte s megkívánta. A díszebéd s a díszebédek sorozata, amivel a Szabadítót, Aharont, Hort el akarta kápráztatni, napról napra halasztódott. Így meg kellett elégednie Abiram, Dathan meg On s némely más jelentéktelenebb férfiak gyakori vendégelésével. "Ilyen emberek után futsz? - fitymálkodott a felesége, Olla. - Te, aki csaknem naponta a király asztalánál ettél? A király kocsijában ültél? Szép kis fölemelkedés!" Korach kitátotta széles száját, bosszankodva rázta a fejét, kezével végigsimogatta olcsó övét, amiben legértékesebb drágaköveit tartotta, s amit éppen ezért éjszakára sem oldott le. Arckifejezése azt mondta: "Hoj, hát ilyen méltatlan állapotok közt mit tehetnék mást? Mindent elölről kell kezdeni, úgy látszik, de csak várj..."

S mert nem tudott elfoglaltság nélkül élni, személyesen ügyelt a sátrak szétbontásánál, a szekerek, állatok megrakásánál, dirigálta szolgáit, futkosott, számon tartott, lajstromokat vezetett, intézkedett, parancsolgatott. És korholta feleségét, fiát, lányát, mert nem törődnek semmivel. Ha egy-egy újabb nép vagy csoport csatlakozott a táborhoz, izgatottan loholt, jelen akart lenni fogadásuknál, az eskütételnél. Mintha nélküle nem történhetnék semmi. Fontosnak érezte, hogy lássák.

Beleszólt a tábor életébe is. Véleményeket hangoztatott, okos tanácsokat adott. Foglalkoztatni akarta a népet. Borzasztó volt számára, hogy ilyen rengeteg ember semmiféle hasznos munkát nem végez. Napok, hetek múlnak, mennyi vásznat lehetne ezalatt szőni, mennyi sarut, övet, nyerget készíteni, mennyi csatornát ásni, téglát vetni, házat építeni, földet megművelni... S ez a sok-sok dolgos kéz tétlen. Fájt, elviselhetetlenül fájt ez Korachnak, a szorgalom példaképének. Óriási gondolat született meg agyában, el is mondta mindenkinek, terjesztette, népszerűsítette, kiszínezte, s adandó alkalommal meg akarta nyerni a számára Mószét is. Mi volt ez a nagyszerű gondolat? Az, hogy meg kell szállni a bányákat, holmi államfélét szervezni, újra kezdeni a réz, a malachit, a zafír meg más értékes kövek fejtését, eladni a világ minden tájára, s jól meggazdagodván, a Szinájt megtenni egy hatalmas szövetséges állam magjává. Néhány év múltán ez az erős, gazdag államszövetség aztán visszafordulhatna Egyiptom felé, meghódíthatná előbb a Deltát, majd az egész Nílus-völgyet, s uralkodnék az egész világon. Hiszen sok ezer bányász bizonyosan éppen úgy nem dolgozik semmit, mint ez a vonuló tábor. Munkaviszonyaik megjavításával s némi erőszakkal ismét föld alá lehetne küldeni őket. A népből is sok-sok ezer használható férfit. Soha nem sejtett virágzás indulna ebből. Persze, ő is ismerte Mósze parancsát: "Aki a mélyben van, szálljon föl, aki fönt van, ne szálljon le!" Ám ez a parancs jó volt akkor, de nem jó ezután. A népet kényszeríteni kell a hasznos munkára a saját érdekében. Ha Mósze parancsa örök időre szólna, megszűnnék minden bányászat. S az emberiség elveszítene sok olyan értéket, ami nélkül az élet lehetetlen. Erről is tanácskozni akart Mószéval, de hát nem adódott rá alkalom.

Eközben Sur földjére érkeztek. Másképpen a Kígyók Földjének is nevezték. Nem mintha itt ezerszám hemzsegtek volna a kígyók. Kígyó itt is éppen annyi volt, mint másutt, semmivel sem több vagy kevesebb, s éppen olyanok, mint mindenütt. Számukat éppenséggel nem lehetett volna a békákéhoz hasonlítani, amik oly mérhetetlen tömegben lepték el Egyiptomot a zöld meg a vörös áradat idején. Nem csúsztak be a sátrakba, nem bújtak az ágyakba, nem másztak be az alvó csecsemők száján, s ha az ember történetesen rájuk nem lépett, közéjük nem ült óvatlanul, nem is martak. A Kígyók Földje a környéken legeltető kenita arabok istenéről kapta a nevét. Istenüket ők is Jának nevezték, mint annyian mások, de kígyó alakban ábrázolták. Rézből öntötték ki, ágas fára szögezték, lépten-nyomon fölállították, amerre jártak: oázisokban, forrásoknál, dombokon, szakadékok szélén. Sőt szerették magát az élő kígyót is karóra szögezni. Ősi jelkép volt a kígyó. Évről évre való vedlése az ember újjászületését ábrázolta. Csúszó-mászó volta az anyaghoz való kötöttséget. Okossága - hiszen a kígyó zeneértő, sípszóra táncol is - a rejtett isteni tudást, a titkos tudományokat, a láthatatlan világ ismeretét példázta. Sok-sok nép hitt a Kígyóban, az isteni értelem állatában, akár a sárkány három vagy hét fejének emberfeletti tudásában is. A világ rejtett számainak ismeretét is neki tulajdonították. Tény, hogy a keniták imádták a kígyót, nem verték agyon. Mint szent állatot, mint Já képmását felszögezték, rézből öntött képe előtt áldozatokat mutattak be. Leggyakoribb varázslatuk az volt, hogy botjukat a földre vetve kígyóvá változtatták, parancsolgattak neki, majd farkánál fogva fölemelve ismét bottá változtatták vissza. Ehhez a bűvészmutatványhoz természetesen Já titkos számainak ismerete volt szükséges, és aki meg tudta tenni, bebizonyította, hogy az ismereteknek birtokában van.

Amint Mósze és népe Sur pusztáira érkezett, a keniták vezetői ünnepélyesen elébe járultak, lábához tették gazdag ajándékaikat, s megfogadták, hogy engedelmeskedni fognak neki és Istenének. Minden éppen úgy rendben lett volna, mint az eddig csatlakozottak esetében. Uszirszafi kijelölte táborhelyüket, megáldotta őket az Örökkévaló nevében, megszabta, hogy a közös áldozathoz mivel járuljanak hozzá, s a szövetséget megkötötték. A kenita előkelőségek elégedetten tértek vissza népükhöz, s a nép elfoglalta helyét a törzsek között. Fölvonultak a tevék, a szamarak. Az asszonyok serényen sátorveréshez láttak, a férfiak ismerkedtek, barátkoztak, közösen ettek kenyeret, sót, ittak egy-egy korty bort, a gyermekek összevegyültek...

Igen ám, de amint a tábort elkészítették, felállították rézből öntött hatalmas kígyójukat is a tábor közepén, kövekből oltárt hordtak össze, s amint bealkonyodott, tüzet gerjesztettek az oltáron, tinót öltek, s a Kígyónak áldozatot mutattak be hangos imádsággal, énekszóval, tánccal. Végül az oltáron megsütött húsból valamennyien közösen ettek.

Ezt az első alkalommal Uszirszafi eltűrte ugyan, de áldozat végeztével nyomban a kenita táborba sietett Aharon, Hor s vagy száz fegyveres férfi társaságában, s kihirdette a Vének előtt az Úr parancsolatát: össze kell törni a rézkígyót, a közös tűzben be kell olvasztani, továbbá ezután soha, soha nem szabad botot kígyóvá, kígyót bottá varázsolni.

Hogy a keniták miképpen fogadták ezt a szigorú, szentségtörő parancsot, elképzelhető. Já titkos számainak ismerete magas fokon állott náluk, ebben rejlett igazi erejük. Ismeretébe gondosan beavattak minden rátermett, alkalmas, kiváló képességekkel rendelkező férfiút. Istenük képe, a szent Kígyó időtlen idők óta érinthetetlen volt. Egyetlen igaz és lehetséges ábrázolása az Égi Kígyónak, aki a látható világot hatalmas számaival fölépítette, s akinek gyermeke minden értelemmel bíró ember. Kígyóvarázslataik és bűvöléseik félelmet, hódolatot keltettek a népek között. A kenita inkább meghalt, de kígyót nem ölt, főként pedig nem evett volna. Kígyóbálványának elpusztítása tehát egyet jelentett Já titkos tudományától, a világteremtő Isten atyaságától való elszakadással. Az élet és a lét alapjainak megtagadásával.

Elsápadtak, megdermedtek. Aztán nagy csend lett. A hosszú csendet csak egy szó törte meg. Valamennyien, akik ott álltak Mósze és társai előtt, egyszerre mondták:

- Soha!

- Akkor hát megtagadjátok a szövetséget, megszegitek a fogadalmat, az esküt? - kérdezte Mósze félelmesen.

- Nem tagadjuk meg a szövetséget, nem törjük meg a fogadalmat, nem szegjük meg az esküt - mondta a legtekintélyesebb Vén, az egész nép feje nyugodtan. - Csupán szembeszegülünk parancsodnak, Uszirszafi, s inkább mind meghalunk, de a Kígyót nem pusztítjuk el.

Ez egyenes beszéd volt. Egyenes és félelmes. Kétség nem fért hozzá, hogy a Vén az egész nép nevében mondta, amit mondott, s valóban inkább megöletik magukat az utolsó kisdedig, de szavukat állják.

Mósze ezt ugyanúgy tudta, mint Aharon vagy Hor, s arcuk elkomorodott. A fegyveresek szorosan köréjük zárkóztak, hallgattak ők is. Ki láthatott a szívükbe? Hátha a Kígyó iránt érzett tiszteletük olyan nagy, hogy megtagadják az engedelmességet, sőt a Szabadító ellen fordulnak, megölik társaival együtt? Ne feledjük ám, hogy őket nem kellett felszabadítaniok, ők nem éltek a Szolgaság Házában, rajtuk akkor sem uralkodtak az egyiptomiak, mikor még nekik hódolt az egész világ, mert megfizették ugyan az adót úgy-ahogy, de minden kényelmetlenség alól kibújtak. Rajtuk csak Já uralkodott eddig s a Kígyó. Ha csatlakoztak a Szabadítóhoz és Istenéhez, a maguk szabad akaratából tették. Elismerték az Örökkévalót, de nem hagyták Jájukat. Ki tudja, nem értik-e meg ezt túlon-túl Hor katonái is? Hiszen ugyanolyan fiai a pusztának, mint a keniták.

Aharon ebben a forró pillanatban a nyakas lázadók értelméhez folyamodott. Előrelépett, s szépen zengő hangon így szólt:

- Tiszteletre méltó férfiak, bölcs Vének! Látjátok, minden nép és minden törzs kioltotta oltárai tüzét, összetörte, elégette isteneit. Mert tudván tudja, hogy az Örökkévaló egy, s kívüle nincs más isten. Azt is megértették mindnyájan, hogy bálványaik mind tehetetlen bábok, sem felöltözni, sem levetkezni nem tudnak a maguk erejéből, még a port, a légyköpést sem tudják arcukról letörölni. Hiszen azok az istenek, bár drága bíborruhát, aranyláncot, ékkövet aggattak rájuk, még lépni sem tudtak, vinni kellett őket, akár az egyiptomi istenek, istennők seregét is a körmeneteken! Mit akartok hát a ti Kígyótokkal? Vajon ennek a rézből formált állatnak a fejében csakugyan ott székel az isteni tudomány? Ismeri ő az isteni számok titkát? Vagy, akár a földön csúszó kígyók tudnak valamit arról, hogy az egy az Isten, a kettő az anyag, a három a láthatatlan erők, a négy a világ, s együtt valamennyi az egész Világegyetem száma, vagyis tíz? Nosza, kérdezzétek meg Kígyótokat vagy akár valamely eleven kígyót, mit tud erről. De nem folytatom tovább. Ennyi is elegendő, hogy bölcsen megértsétek az igazságot. Ne vonakodjatok hát, vegyétek le a Kígyót, törjétek össze, vessétek a közös tűzbe, oltsátok ki oltárának lángját, áldozatait szüntessétek meg. Így emésztődik meg minden, ami véges és hamis az Örökkévaló tüzében, férfiak!

De hány megcáfolhatatlan érv hangzott el addig is, azóta is a világban eredmény nélkül! Já kígyójának imádói sem voltak hajlandók gondolkozni, bár az isteni értelem fiainak vallották magukat. Hanem ismét fölhangzott a tiltakozó "soha!", még ércesebben, még elszántabban, mint az imént, sőt most már dühösen.

Ebben a pillanatban vetett lángot az első igazi, pusztító lázadás Mósze táborában, s mintegy háromezer ember esett áldozatul.

Mósze ugyanis nem tehetett mást, mint megismételte az Örökkévaló parancsát: pusztítsátok el a Kígyót, oltsátok ki oltárainak tüzét, áldozatot csak az Örökkévaló tüzénél mutassatok be. Ők meg konokul ragaszkodtak istenük otromba képéhez. Hor tehát elrendelte, hogy a fegyveresek erőszakkal tépjék le, törjék össze a Kígyót. A kenita férfiak erre körülállták bálványukat, kardot vontak, pajzsukon dörömböltek, s elkiáltották félelmes harci kiáltásukat: Já! Já! Já! A keniták táborában azonnal félelmes zúgás, kavargás támadt. Aki csak a karját mozdíthatta, fegyveréhez kapott, s rohant a tábor közepe felé, útközben rángatva karjára a pajzs szíjhurkait, csetelve-botolva kötötte meg saruját, csatolta föl övét. Mindenki ordított, mindenki teljes erővel döngette pajzsát. Egy pillanat alatt érvénybe léptek a hadiállapot törvényei és szokásai: az asszonyok meg a gyermekek a sátrak lebontásához láttak, az állatokat fölmálházták, a tüzeket kioltották, mindnyájan egy csoportba verődtek, ha menekülni kell, indulhassanak. Még nem tudták, mi történt, de váratlan támadásokban eddig is volt részük elégszer. Csak azt nem értették, miért történik mindez alkonyatkor, mikor már-már fölragyogott a Béke csillaga, a tisztességes, Istenben hivő nép ilyenkor nem kezd harcot.

Hor katonáinak le kellett volna dönteniök, össze kellett volna törniök az ágas fára szögezett kígyót, s a közös tűzbe hurcolniok. Ámde csak egy részük vállalkozott a föladat végrehajtására. Más részük azonban félrevonult, elsomfordált, cserbenhagyta parancsnokát s a Szabadítót. Persze, könnyen vitézkedtek, amíg góseni bálványok elpusztításáról volt szó. De most a tisztelt keniták Kígyójával kellett volna elbánniok, s ezt már nem tették szívesen.

A héberek táborából is rohanvást érkeztek az elszánt fegyveres férfiak, amint híre futamodott, hogy veszélyben a Szabadító, föllázadt az erős kenita nép. Ők is vadul verték pajzsukat, üvöltötték csatakiáltásukat, forgatták kardjukat, bunkójukat, szekercéjüket. Valójában vártak is effélét. Íme, a pusztai népek levetették álarcukat, meg akarják ölni Mószét, Aharont, Hort, majd a héberek Véneit, uralmuk alá akarják hajtani a góseni törzseket meg a hozzájuk csatlakozott gyengébb népeket, s a Kígyót akarják tenni egyetlen istenné fölöttük. Hát pedig nem azért vonultak ki Egyiptomból, hogy most egy barbár nép szolgaságába görnyedjenek!

- Uszirszafi! Uszirszafi! - üvöltötték, hogy bátorítsák vezérüket, s hírül adják jövetelüket.

Ezután már senki sem ismerhette volna ki magát az eseményekben. Egyre új meg új elvadult fegyveres férfi vetette magát a küzdelembe, ahol a legsűrűbb volt. Csattogtak a kardok, zuhogtak a bunkók, suhogtak a szekercék. Ordítozás, átok, imádság, röhögés és hörgés, döngő pajzsok, beszakadó koponyák recsegése, dobogó lábak, ropogó izmok zűrzavara árasztotta el az egész tábort, mint lobogó, pattogó tűzvész. Az összeverődött asszonyok esztelen rikoltásai egyre vadabb harcra tüzelték a férfiakat. A gyermekek sírtak, a tehetetlen öregek imádkoztak. Nevek hangzottak a lármában, amiket nem hallott senki. Parancsok, amikkel senki sem törődött.

Mósze a harc örvényének kellős közepén állt, botját magasra emelte. Nem szólt, nyugodt volt, arca mozdulatlan. Hor egy csapatot vezetett rohamra, a küzdők elsodorták. Aharon hasztalanul kiabált, könyörgött nyugalomért, eltaszigálták a verekedők, végül azon vette magát észre, hogy megtépett ruhában, kócosan, porosan és ziláltan kimaradt a tumultusból, s egyedül áll egy magános pálma alatt.

Mindez igen gyorsan történt. Aharon azonban rémülten gondolt egy még nagyobb veszélyre: a harc elharapódzik, a csak mostanában csatlakozott népek szintén föllázadnak, a kenitákhoz pártolnak, egyesült erővel támadnak a góseniekre, s akkor vége mindennek. Ebben a tébolyult kavargásban senki sem kérdi, mi történt, miért történt, az értelmen úrrá válik az elvakult szenvedély...

Szerencsére ez nem következett be. Aharon egyszer csak a fiatal Jehósuaht, röviden Jósuaht pillantotta meg, amint a héberek tábora felől a kenitáké felé futott.

- Rettenetes, mindnyájan elveszünk, vége mindennek! - kiáltotta Aharon kétségbeesve. - Mósze talán már nem is él. A megsemmisített istenek bosszúja ez!

Jósuah lihegve megállt a pálma alatt. Csak a futástól lihegett, izgalom csodálatosképpen nem látszott mindig nyugodt, mindig nyájas, mosolygó, ifjú arcán. Sötét szemének egyetlen, mindent látó pillantásával végigmérte Aharont, tudomásul vette zilált állapotát, de nem hökkent meg tőle.

- Vér, vér folyik, az elmék elborultak - panaszolta Aharon, remegve babrált a szakállában, arcán könny futott végig. - A puszta minden gonosz lelke föltámadt, hogy elpusztítsa Isten művét! Mósze talán már nem is él?!

- Oda megyek, s meglátom magam - mondta Jósuah higgadtan.

- Hiszen fegyver sincs nálad! - figyelmeztette Aharon.

Jósuah nevetett. Olyan szép, olyan fiatal és ártatlan volt, mint egy angyal. S máris továbbindult, ahonnét a harci zaj szívszorongató lármája hangzott.

- A mieink nem lázadtak föl? - kiáltotta utána Aharon.

- Nem, nem - integetett megnyugtatólag futtában Jehósuah. - Csak Hor katonáinak egy része tagadta meg a segítséget. Azok is leültek, letették kardjukat, s azt mondják, döntsön az Örökkévaló maga ebben a vitában. Ők nem avatkoznak bele. Félnek!

Szavai már elvesztek a távolban, csak az utolsó, a "félnek" hangzott tisztán.

Aharon nem tudta, mit tegyen. És azt sem, meddig állt ott a fánál. Lelkében nagy zűrzavar uralkodott, hol vissza akart sietni a harc színhelyére, hol a Léviek táborába indult volna, hol meg a családjához. Végre ráeszmélt, hogy a nap lenyugodott már, itt az esti áldozás ideje. Ez eldöntötte kétségeit. Sietve megindult a tábor belseje felé, hogy a közös tűznél bemutassa az áldozatot.

Jósuah pedig a harc színhelyére sietett. Halottakon lépett át, sebesülteken szeretett volna segíteni, de most erre nem volt idő. Angyali ártatlansággal tört át fegyvertelenül az elvakult férfiak csoportjain, könyökével taszigálta félre az ádáz küzdőket, s hogyan, hogyan nem, sikerült egészen Mószéig hatolnia. Megjelenése különös hatással volt a küzdőkre. Amerre elhaladt, lebocsátották kardjukat, bunkójukat, rábámultak, mint egy jelenésre. Szelíd, nyugodt mosolya elképesztette őket. Akik ismerték, elszégyellték magukat, akik pedig nem tudták kicsoda, a szelídségnek és szeretetnek olyan bűvkörébe estek, hogy önkéntelenül meghódoltak előtte.

- Mesterem! Férfiak! - kiáltotta ifjonti, csengő hangon, s fölemelte a kezét. - Isten ügyét ne döntsük el karddal! Lám, ott ragyog már a Béke csillaga! - S a Csillagra mutatott. - Egyétek meg a békesség kenyerét, sózzátok meg a megértés sójával, igyátok az élet borát!

Szavai, mint olajcseppek a hullámokon, úgy úsztak szét a kavargásban. És lám, a Csillagra való hivatkozás hatott. Fokonként elült az indulatok kavargása, elcsitult az ádáz üvöltözés, a tépett, csapzott, véres férfiak mintha részegségből ébredtek volna, sorra a Csillagra tekintettek, leeresztették fegyverüket, megtörölték lucskos arcukat, köptek, mintha saját tettüket köpték volna le.

Mósze is leeresztette magasra emelt botját, s Jósuahhoz fordult.

- Fiam, jókor hoztad a béke szavát - mondta meghatottan, megölelte, megcsókolta a fiatal tanítványt. - Áldott legyen az Úr, aki küldött.

Így végződött ez a véres, veszedelmes lázadás. Ebben csak az volt a különös, hogy a keniták egy pillanatig sem akarták megszegni a szövetséget, megtörni az esküt. És mégis mintegy háromezer férfi halt meg az összecsapásban, nem említve a sebesültek megszámlálhatatlan tömegét.

A józan ész felülkerekedvén, a keniták vezetői meg Mósze, Jósuah és Hor a közös tűzhöz mentek, s részt vettek Aharon áldozatán. Majd letelepedtek, s elköltötték a béke vacsoráját: megsózott kenyeret, egy kupa bort. A hatalmas tábor csendes zümmögését fájó szívvel hallgatták, mert a halottakra gondoltak, akiket a kenita tábor jajgatva siratott. A most megindult tanácskozásokon igen fontos kérdéseket kellett eldönteni. Először is azt, hogy el kell-e pusztítani a rézkígyó bálványát, másodszor meg, hogy miképpen lehetne gátat vetni az óhatatlanul meginduló vérbosszú-sorozatoknak. Mert sem a kenita halottak hozzátartozói, sem a megölt góseniaké nem mondtak le a megtorlásról negyed- vagy éppen hetedíziglen. Mósze nyomatékosan hangoztatta az Úr parancsát: "Enyém a bosszú, én mindenkinek megfizetek." S a keniták is megértették, hogy a friss szövetség gyorsan szét fog bomlani, ha a bosszúnak útját nem vágják.

Jósuah azt tanácsolta, ne nyúljanak a Kígyóhoz, viszont a keniták temessék el bosszújukkal együtt halottaikat is, és bízzanak mindent az Örökkévalóra. Mósze nem örvendett a megalkuvásnak, de a békességet mindennél előbbre valónak ítélte. Így a javaslatot elfogadta azzal a fenntartással, hogy ha az Örökkévaló mást kíván, például a Kígyó elpusztítását, akkor ezt csalhatatlan módon mindnyájuknak tudtul fogja adni, s többé nem ellenkezik senki. A keniták ebben megnyugodtak. Csupán azt kötötték ki, hogy törvényeik ezután is érvényben maradjanak. Miután olyan végleges törvények még nem voltak, amiket az Örökkévaló az egész népre kötelezőnek jelentett volna ki (eltekintve a minden emberi közösségben egyaránt érvényesülő törvényektől). Mósze ezt a kívánságot elfogadta.

Az ember csodálkozik ezen a kompromisszumon, ha arra gondol, hogy a kenitákkal szemben nagy többségben levő góseniek s rokonaik könnyen kiirthatták volna őket az utolsó emberig, az asszonyokat, gyermekeket szolgáikká tehették vagy kiűzhették volna a pusztaságba. Csakhogy ez nem volt olyan könnyű. Hor katonáinak egy része kivonta magát a harcból, a csatlakozott népek egyike-másika a kenitákhoz állhatott volna, a góseni törzsek közt pedig lángra lobbanhatott volna a féltékenység, a versengés. Hiszen a Jószif-törzsek csak azért tűrték a léviták vezető szerepét az áldozatokon, mert kárpótlásul megvolt az Ohel Moedjük, Já-ládájuk, s ők vitték Jószif csontjait. A harcias Benjámin meg olyan kicsiny volt a többiek között, hogy nem gondolhatott nyílt erőszakosságra. Mósze tekintélye is elnyomta a külön-külön érdekeket. De az általános zűrzavar borzasztó következményeire még csak gondolni is rettentő. Különösen ha Mószét is megölik a csetepatéban.

Tény, hogy a kenita elesettek temetésén ott voltak a góseniek, a góseni halottakén a keniták, ezzel a vérbosszú parazsát sikerült eltaposni. A ledöntött rézkígyót is fölállították újra, hogy "aki rátekint, ne haljon meg, hanem éljen". Meg is maradt évszázadokon át, amíg Józsiás király a deuteronomista mozgalom során össze nem törette.

Korach az elmondott események idején rémülten ült sátrában, s nem tudta, mit kívánjon inkább: Mósze megölését, a keniták győzelmét vagy az ellenkezőjét? Ha Mósze elbukik, talán megnyílik végre az út az ő tervei előtt. Hatalmánál - hiszen királyi kincstáros volt még nemrég, s ez előtt okvetlenül meg kell hajolniok a barbároknak! - s vagyonánál fogva - ez meg fölöttébb tisztelt dolog a világ minden népe s minden embere előtt! - bizonyára őt ismernék el az egész nép fejének. S akkor csodát művelhetne. Ámde korántsem bizonyos, hogy a dolog ekként fordulna, mert az is megeshetik, hogy a barbárok egyszerűen megölnék őt, feleségét s leányát pedig rabszolgává tennék, vagyonát elkoboznák, aztán elszélednének a pusztában nyomtalanul. Korach gyötrődött. Homlokát kiverte a verejték, térde remegett, már csak azért is ülnie kellett. Folyton ócska övét tapogatta, arra gondolván, hogy szükség esetén megszökik, s legértékesebb drágakövei árán új életet kezdhet akár valamelyik foinik kikötővárosban, akár magában Egyiptomban, ha Szekaré meghal. Talán szerencséje lesz, s a cserbenhagyott ostoba, nyegle uralkodót hamarosan megölik.

Felesége, Olla lustán hevert dagadó selyempárnáin, s csak fitymálta Korach gondjait. Leánya pedig, a divatos nevű Nefer-nefer szinte holttá vált a rémülettől. Rekedten zokogott, csapzott haját tépte, s mindegyre fölkapta a fejét, hallgatózott... Most jönnek a barbárok, most ölik meg apját, most erőszakolják meg őt, hogy aztán hajánál fogva vonszolják a porban, s röhögjenek rajta. Rikácsolva vádolta apját, miért hozta ide erőszakkal, ő vissza akar menni Egyiptomba, de nem a Deltába, hanem Thébába. Mikor pedig a fenyegető zaj elült, s a rettentő barbár férfiak nem jöttek, takarójába ásta magát, és fásult egykedvűségbe süllyedt. A fiú meg, az átkozott Meti? Kardot, pajzsot ragadott, hogy Mósze oldalán vérét áldozza egy ügyért, amelynek kimenetele fölöttébb bizonytalan volt. Korach a fiú elé állt, s egész atyai szigorával ordított, Meti azonban megvetőleg elnevette magát, s csak ennyit mondott:

- Jöjj te is velem, szórd szét drágaköveidet, s meglásd, azonnal abbahagyják a küzdelmet.

- Egy hitehagyott egyiptomi fattyúért! Egy gyilkosért! Egy szökevényért! - üvöltötte Korach égnek emelt kézzel. - Egy Istenért, akit nem látott senki! Egy kígyó miatt, amilyent akárki önthet, ha van hozzá reze! Egy országért, ahová senki sem teheti be a lábát! Ne menj! Parancsolom! Megtiltom! Kitagadlak! Várd meg a végét, te ostoba!

De hasztalan! Az átkozott fiú csak hadarintott a karjával s elfutott. Így ültek hárman fényes, gazdag sátrukban, s várták sorsuk beteljesedését. Olyanok voltak, mint három lomha krokodil. Nagy szájuk zihálva szedte a lélegzetet.

Hála Istennek, isteneknek - vagy sajnos? -, a harci zaj elcsitult, létrejött a megegyezés. Mószét nem verték agyon, a kenitákat sem irtották ki, Korach tehát ismét elővette terveit, s elküldte szolgáit, hívják meg Abiramot, Dathant meg Ont, hogy a helyzetet megvitassa velük. És olyan vacsorát készíttetett a számukra, amilyent még őnála sem ettek soha. A lepecsételt királyi borokból saját kezűleg bontott néhány korsót.

Azt valamennyien megállapították, hogy a nehézségek egyre szaporodnak, s Mósze hatalmát sem Hor fegyveresei, sem Aharon s a léviták áldozatai, sem a varázserejű bot nem képesek tartósan biztosítani. Ennek pedig egyedül az az oka, hogy Mósze különös gőgtől elkapatva nem hallgatja meg az ő terveit, mármint Korachét, nem kíváncsi tanácsaira, konokul halad a maga veszedelmes útján. Holott, hát igen... minden józan ember igyekeznék őt, Korachot szövetségesévé tenni, neki korlátlan hatáskört adni, rábízni, építse ki újra terjedelmes kereskedői hálózatát, kösse a héberséghez a foinik városok érdekeltségeit, s így tovább. Micsoda államot lehetne itt teremteni, micsoda erős, gazdag államot! S néhány év leforgása után hogy el lehetne bánni a roskadozó Egyiptommal!

Korach terveivel azonban Mósze mit sem törődött. Más gondjai voltak. A nép megindult, s mint a kőgörgeteg mozdította meg s ragadta magával a kóborló pásztornépeket. Így nőve, szaporodva haladt oázistól oázisig, víztől vízig lefelé, Elimtől már kanyarogva, hol szorosan a tenger partján, hol beljebb kerülve a völgyeken, száraz folyómedreken, szakadékok között a fáráni bánya felé. Ezt az óriási tömeget együtt kellett tartania, táplálni, itatni, s mindezek hegyibe a kőgörgeteg részei folyton súrlódtak, ütköztek egymáshoz, korántsem tapadtak össze. Az élelmezés csaknem lehetetlenné vált. Igaz ugyan, hogy voltak barmaik, de azokat nem ölhették le az utolsóig. Az is igaz, hogy a tenger mentén könnyen jutottak halhoz, a nép hazulról is hozott valami élelmet: lisztet, szárított fügét-datolyát, sajtot, hagymát, s a csatlakozók magukkal terelték nyájaikat, tömlőkben hordozták a datolyát, szárított húst, de mi volt az ennyi embernek! Ennyi éhes szájnak, mikor a dolgos kezek ezrei tétlenek voltak. Aztán a jószágot is legeltetni kellett. A világ e legforróbb, legaszályosabb vidékén pedig csak homok, homok meg kő volt, ameddig a szem ellátott, a kisebb-nagyobb oázisok füvét a sok állat hamar lelegelte. A jó reménység s az Úr akarata nem sokáig lakatta jól a mégoly szerényeket sem. Hovatovább előbb az asszonyok, majd a férfiak is egyre dühösebben emlegették Egyiptom húsosfazekait, mert a szolgaságot már elfeledték, csak a bőséges legelők s az ízletes húsételek jártak az eszükben. Nyáluk megcsordult vélt illatukra, a gyermekek rimánkodása elviselhetetlen volt fülüknek. Eleinte még megnyugtathatták a kicsinyeik miatt tépelődő asszonyokat: majd gondoskodik népéről az Úr, majd segít Uszirszafi, majd hamarosan megérkezünk az Ígéret Földjére, s dúskálhatunk minden jóban, amit az Úr készített számunkra... De napok, hetek teltek-múltak, a forróság elviselhetetlenné vált, az éhségtől elgyengült emberek dühe ki-kicsapott, s egyre sűrűbben hangzott a kiáltás:

- Ezért hagytuk ott Gósent? Ezért hoztál ki minket, Uszirszafi? Ezt kaptuk cserébe a szolgaságért? Vissza! Forduljunk vissza! Elég volt!

És köveket ragadtak, hogy agyonkövezzék.

Mósze látta az éhségtől szikrázó szemeket, hallotta a dühös kifakadásokat és vádakat, de rendíthetetlenül csak ezt mondta:

- Nem fordulhattok vissza! Egyiptomba nincs többé út!

Ettől azonban nem laktak jól. Elrendelte hát, hogy szorgalmasan szedjék egy bizonyos növény, a tamariscus mannifera mézgáját, ezt a fehér hópehelyhez hasonló anyagot, amit Egyiptomban gyógyszerül használtak, s némely istentiszteletnél fontos kellékül szolgált. Az egyiptomiak mannunak nevezték, jelzője pedig "het" volt, azaz világos, vagyis fehér. A góseniek alig ismerték, de Mósze annál inkább. És ismerték a Szináj lakói is. Hát ezt a mézgát gyűjtötték, kenyeret, süteményt készítettek belőle. Jobb híján el lehetett rajta éldegélni a szűkös liszt, sajt, gyümölcs mellett. Szerencsére olyan tömegben találták, hogy mindig volt belőle elegendő.

A nép egy kissé lecsillapult.

Bíráskodnia, ítélkeznie is kellett Mószénak mindennap. Alig aludt néhány órát, kora hajnalban kelt, tisztálkodott, elvégezte testgyakorlatait s imádkozott. Mikor anyja vagy nénje elébe tette silány reggelijét: egy darab mannakenyeret, némi datolyát, már ott volt Hor, s beszámolt a tábor állapotáról, a nép hangulatáról, az élelmezésről, a vízellátásról, az egészségi viszonyokról. Mint annak idején a szanáai háborúban, Mósze meg Hor most is szigorú intézkedéseket tett a tisztaság érdekében. Ha víz nem volt elegendő, legalább homokkal, ahogy a sivatagi népek szokták, mindenkinek tetőtől talpig meg kellett tisztálkodnia. A Szinájon csatlakozott népek ezt eddig is megtették. A góseniek azonban idegenkedtek a száraz mosakodás e fajtájától, s bizony keményen rá kellett szorítani őket. "Légy tiszta, légy szent, te az Úr népe vagy!" - hangzott a parancs. És teljesíteni kellett. Ugyancsak a tisztasághoz tartozott a bőrpoklosok, a nemibajosok s a tisztulásos nők elkülönítése is. Ezt nem kellett magyarázni, az egész nép amúgy is megtette. Ám a betegek érthetően igyekeztek kivonni magukat az elkülönítés szomorú állapota alól, s titkolták bajukat. Mósze kihirdette, hogy aki a bőrpoklosság, a nemibetegség jeleit észleli magán, azonnal jelentkezzék Aharonnál vagy a léviták valamelyikénél, hagyja el a tábort, s addig be ne tegye a lábát, amíg meg nem tisztult, mert meghal. Hornak néhány szerencsétlent ki is kellett végeztetnie. Mósze irgalmatlan volt. Kijelentette, hogy aki lélekben nem tiszta, nem lehet tiszta testében sem, állítsa tehát helyre kapcsolatát az Örökkévalóval, hogy meggyógyuljon. Ugyanakkor, mint orvos, gyógyító módszereket is rendelt. Mindezekről az ügyekről Hor reggelente gondos jelentést tett Mószénak.

Azután a bíráskodás ideje következett. Valamely nagy fa vagy kőszál árnyékában sorra Mósze elé járultak a panaszosok, a folyamodók, a pereskedők, s előadták ügyüket. Mósze ítélt, titkára jegyzőkönyvbe vette az ítéletet. Gyakran alkonyatig vége-hossza nem volt a panaszoknak, vádbeszédeknek, tanúkihallgatásoknak. Mósze enni sem ért rá. Arról meg szó sem lehetett, hogy a nap forró óráit árnyékban heveréssze át. Itt egy asszony jött, s elsírta, hogy erőszakot követtek el rajta. Ott egy öregember saruinak ellopásával vádolta meg a szomszédját. Emitt verekedés miatt állítottak elé egy férfit a katonák, amott valaki a sebeit mutogatta, amiket verekedés során ejtettek rajta. Férjek el akartak válni, mert feleségük nem szült fiút. Feleségek kegyetlen bánásmóddal vádolták férjüket. Majd valaki jóslás miatt került ítélet alá, ismét más titokban bálványt tartott, s háznépével áldozatot mutatott be előtte. Mások elhajtott vagy elcsatangolt jószágukat keresték. Megint mások dühükben kifakadtak az Örökkévaló ellen, s azért kerültek Mósze elé. Volt sírás, jajgatás, fogadkozás, könyörgés, térden csúszás, fenyegetőzés, vita, ilyen meg olyan törvények feszegetése. Mósze pedig rendületlenül ült egy kövön, s mindent meghallgatott. Kimondta a döntő szót az Örökkévaló nevében. De hát egységes törvények nem voltak, másként kellett ítélnie a góseniek, másként a Zabulon vagy Áser törzséhez tartozók, megint másként a keniták ügyében. Pusztai törzstörvények keveredtek össze Hammurápi, hettita, mitanni, sőt assuri törvényekkel. Ha ezeket Mósze olykor megkerülte is a tiszta igazság érdekében, szembe nem fordulhatott velük, lábbal nem taposhatta őket. Népe keveréknép volt, némely része egészen új.

Este ismét megjelent a közös áldozatnál. De maga sohasem áldozott. Egyetlenegy áldozatáról sem tud a hagyomány.

A családdal együtt evett valamit, azután kiment a táborból, s régi szokásához híven egyedül járkált a környéken. Barangolt a pusztában farán összekulcsolt kézzel, fejét hol leszegte, hol a csillagok vagy a Hold szemlélésébe merült. Messze elkóborolt ilyenkor, s mintha nem is a földön járna, lassan, egyenletesen s könnyedén lépdelt, egy-egy követ félrelökve saruja orrával az útból, olykor önkéntelenül meg-megállva s körültekintve a kopár hegyormokon. Fegyver sohasem volt nála, botját összekulcsolt kezében a háta mögött tartotta. Az őrzésére Hor által rendelt fegyveres férfiak kellő távolságban követték, nehogy zavarják. De talán akkor sem látta volna őket, ha mellette mennek vala, annyira más világban járt. Az emberek azt mondták, ilyenkor az Örökkévalóval társalog, s ebben igazuk is volt.

- Hoj, Uram - mondta magában Mósze -, lásd, az emberek már elfelejtették, hogy nemrég szolgák voltak még, most pedig a szabadság kenyerét eszik. És hogy ez a kenyér Tőled származik, a Te kezedből veszik el, s nem az enyémből. Mikor szomjaztak, Te itattad meg őket, s nem én, mikor éheztek, Te adtad nekik a mannát, s nem én.

- De követelőznek s lázadoznak, még meg is akarnak engem kövezni.

- Ők olyanok, amilyenek az emberek lenni szoktak, én pedig olyan vagyok, amilyen Én vagyok - felelte a hangtalan Hang Mósze lelkében. - És te olyan vagy, amilyennek lenned kell, hogy engem szolgálj.

- Ó, Uram, amit tettem és teszek, az én kezemmel, de a Te akaratoddal teszem. Amit mondok, az én számmal, de a Te akaratodból mondom. Csakhogy túlságosan nagy vagyok én nekik, nem értenek. Azt akarod, Uram, hogy méltó legyek Hozzád, s ezért magam fölé kell nőnöm. Az emberek azonban még hozzám sem tudnak felnőni!

- Tedd a dolgodat, szolgálj engem, vezesd a népet, a többi nem a te gondod.

- Hoj, Uram, látod, köveket ragadnak, hogy agyonkövezzenek... Meg fognak ölni!

- Félsz tőlük, fiam? Félsz a haláltól?

- Nem félek, Uram. Átléptem a Halál Kapuján, tudom, hogy a lét örökkévaló, mert Te vagy a lét. Azonban ki szóljon hozzájuk a Te nevedben, ha megölnek? Hogyan hallják a Te szavadat, ha kitépik s elvetik a nyelvet, amely szavaidat mondja?

- Panaszkodol, Mósze, ismét panaszkodol - korholta szelíden a Hang. - Mondtam már, hogy ők olyanok, amilyenek, vagyis emberek. A mélységből jönnek felém, rajtuk a mélység minden átka, sötétsége. Mit akarsz hát? Büntessem meg őket?

- Nem, Uram, ne büntesd meg őket. Látom nyomorúságukat, magam is ember vagyok, éppen olyan nyomorult, mint ők. Ne fordulj el tőlük, ne vesd el őket Magadtól. De kérlek, ne hagyd, hogy kitépjék szavadat a számból, a Te nyelvedet, amely a Te szavadat mondja!

- Nyugodj meg, Mósze - biztatta a Hang. - Ha te haragszol a népre, én megenyhülök iránta, s visszatartom haragodat, le ne sújtson rá. Ha pedig én haragszom meg erre a népre, s el akarom vetni haragomban, mert eltávolodik tőlem, légy te, aki könyörögsz érte, s visszatartod karomat, le ne sújtson. Mert szabad szolgám vagy te, szembe kell szállanod haragommal, hogy bosszút ne álljak. Én pedig szabad urad vagyok neked, aki visszatart, hogy le ne sújts az én népemre.

Mósze e hosszú kóborlásokból mindig olyan nyájas, mosolygó arccal tért vissza a táborba, hogy legnagyobb haragosai is kitértek előle, lesütötték szemüket, fejet hajtottak, még térdre is borultak nemegyszer, s alázatosan megvallották, hogy életére törtek. Mósze csodálatos türelemmel tekintett rájuk, mosolya olyan volt, mint a jó baráté vagy a jó testvéré, aki megérti testvéreit, s azt mondja: "Ami benned jó, Istentől származik, ami pedig rossz, tőled magadtól, de én nem ezt nézem, hanem az Istentől származót."

Majd aztán, ha megint nehézségek támadtak, indulatuk fölkelt Mósze ellen, keserűen szidalmazták, követelőztek, számon kérték rajta a gondokat, s átkozták, mért nem tud segíteni. Sőt újra meg újra köveket ragadtak vitáik hevében, s valóságos csoda volt, hogy még agyon nem verték. Ilyenkor elvakultak, nem látták Mószéban Isten szolgáját, mert nem látták Isten ábrázatát. Emberek voltak, lezuhantak a türelem, a bizakodás magas fényköréből a sötét mélységbe, s csak gyomruk korgását hallották, szomjúságtól tikkadt nyelvük keserűségét érezték, s ölni szerettek volna.

Így múltak a napok, s haladt a nép lassan, lassan egyre beljebb a szakadékos hegyek közé. A világ, amely körülvette, egyre kopárabb, sivárabb, zordonabb lett. Az élet egyre nehezebb. Szaporodtak az élelmezés, a vízhiány nehézségei. Mósze esti kóborlásai után egyre többször hallotta a tábor dühös zúgását, egyre ritkábban a méhdöngéshez hasonló megnyugtató zümmögést. Sokasodtak a viták, a pörök, a vádaskodások, a szidalmak. És fogytak a dalok. Majd elterjedt a hír, hogy ha a bányák népével egyesülnek, megrakodhatnak kincsekkel, a raktárak élelmével, s aztán... aztán fölfelé haladnak ismét, Meribat Kades felé, ahol tágas legelők, gulyák és nyájak, a békesség, a rend, a jólét vidékei várják őket, s onnét egyenesen bevonulnak az Ígéret Földjére.

Mósze ugyanis ezt a tervet tárta Aharon meg Hor elé, s a Vének hetvenes gyülekezetében ezt tűzte ki célul. Így aztán nyílt lázadásra mégsem került sor. Továbbá azt is megmondta Mósze, hogy Szin-Horeb hegyénél hatalmas események fognak történni, az Örökkévaló megmutatja hatalmát, s tudtára adja a népnek azokat a törvényeket, amik mindenkire kötelezők és érvényesek lesznek, mert az egész emberi faj egyetemes törvényei, mindig voltak, mindig lenniök kell, ha az emberek tudatában elhomályosultak is már.

Szin vagy Horeb hegycsoportja emberemlékezet óta szent volt. Miért? Miért szent némely hegy? Talán valaha tűzhányó volt, s ennek emléke lappang a szentség alatt. Mint emberfölötti erők félelmes székhelye, eget-földet rengető hatalmak fészke. Talán a százmérföldekre lobogó tűz, a százmérföldekre hömpölygő láva, a hegyeket megrendítő, tengert tornyozó hánytorgások soha nem feledhető képei rögződtek meg a szentségben. Talán a hegyek alakja szimbolizál valamit, ami szentté teszi őket. Vagy mindez együtt. A Szináj déli csücskén vadul egymás hegyére-hátára hányt hegyormok igen régen okádtak tüzet, igen régen hánytak izzó köveket, sűrű füstöt, szórtak hamut, löktek ki lávafolyamot, kavarták a tenger hullámait, de azért még borzalommal vegyes tisztelet övezte őket. Alakjuk is különös. Három hegyorom egymás mellett, mint három piramis. Egy óriás, egy kisebb és egy még kisebb. A legnagyobb meglepően hasonlít valamely babiloni vagy sumer lépcsős templomhoz, még a fölvezető teraszos út is éppen olyan. Naphegynek is lehetne mondani, s igazán csodálatos, miért nem emelkedik a csúcsán aranyból épített kis Napház. A másik, a kisebbik Holdhegynek volna nevezhető - a Szin csakugyan Holdat jelent -, a legkisebbik pedig a Nap-Hold házaspár fiának, Fiúnak, Hajnalcsillagnak.

A félsziget nomádjai nagyon jól ismerték ezeket a hegyeket, számtalan borzalmas, csodálatos történetet tudtak róluk.

Mikor tehát híre terjedt, hogy Uszirszafi, az Úr Embere nagy eseményeket vár ennél a hegycsoportnál, senki sem kételkedett. Ahogy közeledtek a Szin-Horebhoz, várakozó izgalmuk egyre nőtt. Mi fog történni ott, a szent hegynél? Micsoda hatalmas, feledhetetlen, talán borzasztó esemény? Hátha megjelenik maga a Láthatatlan, az Örökkévaló? Ugyanúgy, ahogy a szóbeszéd szerint Uszirszafi szemtül szembe látta. Leszáll a hegyre a Nap egész dicsőségében, elviselhetetlen nagyságában, vakító fényében, lángoló forróságában? A Hold meg a maga hegyére? Anat vagy Sahar a harmadikra? És a három Csillagisten együtt, a maga hármas egységében, teljességében mutatkozik meg mindenkinek, hogy azután ne kételkedjék benne senki?

Vége-hossza nem volt a találgatásnak, a türelmetlen faggatózásnak. Most már sem az ennivaló, sem az ivóvíz, sem a legelő, sem a törzsek, nemzetségek között szokásos torzsalkodás nem érdekelte őket. Még a totyogó kisgyermekek is ilyen kérdésekkel nyűgösködtek apjuk-anyjuk térdén:

- Mikor látjuk Istent? Milyen lesz? Igaz, hogy a Nap, a Hold meg Sahar leszáll a hegyekre? Meg is lehet őket fogni?

Ilyen várakozó feszültségben közeledtek Fárán bányáihoz. Egyszer csak idegen embercsoportok jelentek meg a táborban; Uszirszafit keresték. Abban a sátorban, amit Mósze a kenitáktól kapott ajándékba, tanácskozásra gyűlt össze Aharon, Hor meg két idegen férfiú. Ám ezek sem voltak idegenek. Egyikük Szakkai volt, másikuk Hofni. Emlékszel, fiam, mind a kettőt Mósze küldte Gósenből a bányákba, hogy rendet tartson a föllázadt nép között, s előkészítse a kivonulók fogadására, a hozzájuk való csatlakozásra.

Két fegyveres őr állt a sátor előtt, más fegyveresek távoltartottak a környéken mindenkit. Téti, a Mósze szolgálatára önként jelentkező öreg elöljáró most roppant fontos személyiségnek érezte magát ismét. Eddig észre sem vette senki, csaknem eltűnt a sok-sok névtelen között. Ura körül alig volt tennivalója, bár éjjel-nappal résen állt, miben lehetne segítségére. Kitisztogatta saruját, mosta, javítgatta ruháit, meleg vízzel, ennivalóval szolgált, de mióta ura ismét találkozott a családjával, még ezektől az apró, neki oly kedves munkáktól is megfosztotta Jozabét. Szerényen tiltakozott ugyan, de az öregasszony ámulva tekintett rá s megkérdezte: "Nem én vagyok-e az anyja uradnak? Nem én tápláltam-e tejemmel, nem tőlem tanulta-e az első szavakat, amiket most az Örökkévaló mondat ki vele? És nem volna-e szégyen, ha nem én gondoskodnék róla, hanem te?" Ez bizony igaz volt, Téti nem szólhatott semmit. Csak fájdalmasan sóhajtott, s várta az időt, mikor megint szükség lesz rá. Boldogan érezte, hogy ez az idő közeledik. S ahogy a bányavidék környékére érkeztek, már bizonyosan tudta, nem kell sokáig várnia. Hiszen ő volt, aki először mondta ki a világfordító szavakat: "Aki fönt van, ne szálljon a mélybe, aki lent van, jöjjön fel, ezt parancsolja az Úr!" Bizonyosan megint ilyen vagy ehhez hasonló szavakat kell mondania a volt kényszermunkásoknak, s ő lesz az, akire hallgatnak. Téti tehát méltóságos szerénységgel jött-ment a sátorban, előkészítette a kenyeret meg a sót egy aranytálcán, öblös aranykupában bort is mellé, továbbá néhány kosár fügéről, datolyáról, narancsról is gondoskodott. Nesztelenül, szorgosan járt ki s be, egy szót sem szólt, a kíváncsi őrök kérdéseit leintette, mint aki minden fontos titokba beavatást nyert, azonban tilos szólnia. Csak annyit jegyzett meg, hogy nagy dolgok vannak készülőben, ő nemsokára láthatja szabad, boldog családját, s ezután akár meg is halhat.

Mósze egy vén fügefa alatt bíráskodott, mikor Hor jelentette, hogy itt van a két testvér. Az ítélkezést azonnal félbeszakította, elbocsátotta a pörösködőket, s elsietett Horral. A két férfiú már föltűnt a tábor szélén, szamáron poroszkáltak, tíz-tizenkét fegyveres kísérte őket. A találkozás a legszigorúbb udvariassági szabályok szerint történt. Amint megpillantották Mószét, leszálltak szamarukról, s gyalog közeledtek. Öt-hat lépésnyire megálltak, mélyen meghajoltak, kitárták karjukat egyiptomi módon, de azután szívüket, ajkukat, homlokukat is érintették jobbjukkal, ahogy a nomádok szokták. Mósze meg Hor hasonlóképpen meghajolt, míg Aharon sietve jött a tábor belseje felől, s hajlongott is, nevetett is örömében. Még két ízben hajlongtak egymás előtt, aztán Mósze elé érve leborultak, mint egy király előtt. Ámde Mósze gyorsan lehajolt, egymás után fölemelte, megölelte, megcsókolta őket. Általános ölelkezés, csókolódzás következett. Most már valamennyien boldogan nevettek, egymás vállára tették karjukat, egymás egészsége iránt érdeklődtek. Majd Mósze a sátorba vezette őket, s mindnyájan leültek a Téti által leteregetett szép szőnyegekre, vánkosokra. A találkozás kimondhatatlan öröme sugárzott arcukon.

Téti asztalkát helyezett közéjük, behordta a tálcát, a kosarakat, a serleget. Öreg keze szinte remegett a boldogságtól. Mikor mindent elvégzett, nem állhatta meg, hogy kérdést ne intézzen Hofnihoz meg Szakkaihoz a saját családja felől. Megnyugtatták, nincs semmi baj, van élelmük, ruhájuk bőven, jut a raktárakból, ami pedig fogytán van, bőven megvásárolhatják a közös kincsekből a környékbeli népeknél. Azt is megmondták neki, hogy türelmetlenül várják, mert az ő visszatérésében látják az új világ bizonyságát.

Így hát Téti ragyogó ábrázattal mosolygott, s egy könnyet törölt ki vén szeméből.

A tanácskozás megkezdődött. Mósze közölte az Úr akaratát: szent hegyéhez vezetni a népet s előkészíteni a Törvény fogadására. Sok apró intézkedéssel jár ez. Például meg kell akadályozni, hogy az érkezők nekiessenek a raktáraknak, az erősebbek sokat harácsoljanak, a gyengébbek, gyámoltalanabbak pedig üres kézzel szűkölködjenek. Minden a közösségé, először az öregeknek, asszonyoknak, gyermekeknek osszanak, azután a többieknek, igazságosan, a szükséglet szerint. A táborozó helyet is gondosan elő kell készíteni. A bányamunkások maradjanak házaikban, telepeiken, a többiek törzsek, nemzetségek szerint táborozzanak. Ki kell jelölni a legelőket is, már ami kevés akad ezen a vidéken a völgyekben, nehogy az egyik törzs megszállja a jókat, s fegyverrel zavarja el a másik nyájait. Gondoskodni kell a vízellátásról. Meg kell hát jelölni a sorrendet, amiben mindnyájan vízhez juthatnak, s a helyeket, ahol vizet meríthetnek. Ügyelni kell a tisztaságra. Most fölszerelhetnek mindenkit egy-egy kis lapáttal, hogy mikor szükségét végzi, gödröt ásson s betemethesse. A szanáai hadjárat tapasztalatait végre alkalmazhatják.

A hallgatag, most azonban szokatlanul gyakran mosolygó Hofni beszámolt a Nakb Rakineh bányavidékének állapotáról, a nép helyzetéről, hangulatáról. Ugyanezt tette Szakkai is, a sovány, sápadt, szerény kis férfiú a Serat Khadiméról. Kiderült, hogy mindenütt teljes a rend, az emberek bizakodva tekintenek a jövő elé. A bányák művelése abbamaradt, csakugyan senki sem száll a mélybe, de azért nem tétlenek. Többet foglalkoznak házuk, családjuk rendben tartásával, tisztálkodással, a jövőről vitatkoznak, naponta háromszor imádkoznak, buzgón énekelnek, vidámság uralkodik mindenütt. Találgatják, mikor tér vissza a Szabadító az egész néppel, mely népek csatlakoznak majd hozzá, mikor indulhatnak el mindnyájan Meribat Kadesbe, s mikor foglalhatják el az Ígéret Földjét. Az egyiptomiak pusztulásának gyorsan híre terjedt, mind a két bányavidék örömünnepet ült. Az emberek táncoltak, énekeltek, lakomát csaptak, ölelkeztek-csókolóztak, úgy viselkedtek, mint a gyermekek.

- Igen, mint a gyermekek, akik nem tudják, hogy amazok is gyermekei az Örökkévalónak - dünnyögte szomorú mosollyal Szakkai.

- Majd megnőnek - nyugtatta meg Hofni.

Nem mondta, de hallgatag, mosolygó arcán észre lehetett venni a ki nem mondott kérdést: mikor foglalkozhatom ismét csak matematikával? Meddig kell még ilyen haszontalanságokkal bíbelődnöm, mint rend, élelmezés, tisztaság, egészségügy, raktárak őrzése, készletek lajstromozása a végtelenségig? Mósze hosszan nyugtatta rajta átható tekintetét, kezét a vállára tette, s biztatón mosolygott. Majd elkövetkezik az az idő is, amikor Hofninak nem lesz más tennivalója, mint az égitestek mozgásának kiszámítása. Pillantását akár sohase vesse akkor a földre. Majd nagy sajnálkozással nézte Szakkai sápadt, sovány arcát, beesett, sötét szemét, görnyedt alakját, mert jól tudta, hogy ez a lelkes kis férfiú nem sokáig bírja a nem neki való éghajlatot s fáradságokat. Mint orvos gyógyító étkezést, vértisztító főzeteket akart javasolni s pihenést, pihenést mindenekelőtt. De hát most ilyesmire nem kerülhetett sor. Minden tanult, megbízható testvérére szükség volt, az Úr műve nem tűrt halasztást. Majd később. Majd Kadesben. Addig élnie, dolgoznia kell Szakkainak, még halottaiból is föl kellene támadnia.

Másnap Hofni meg Szakkai ismét szamarukra ültek, s kísérőikkel együtt eltávoztak a hegyek közé. Öt nap múlva az egész tábor felkerekedett, s megindult a már megszokott rendben. Elöl Mósze, Aharon meg Hor, azután a Jószif-ház két törzse az ősatya koporsójával, a tevékre rakott Ohel Moeddal s a Ládával, utánuk a Léviek, szintén még a nép elején. A közös tűz óriási serpenyőjének hordozására kijelölt férfiak egy-egy rúdon négyesével fölváltva vitték a magasan füstölgő tüzet. Azután a góseni törzsek következtek, majd a csatlakozottak. A sort az erős kenita törzs zárta be, mint legfrissebb, a hátvéd feladatát vállalva. Ők a hosszú ágas fára szögezett nagy rézkígyót vitték, az egyetlen bálványt, amit Mósze megtűrt. Büszkék is voltak kiváltságos helyzetükre, már-már úgy viselkedtek, mint akik legyőzték az egész népet, s az események sorrendjét ők diktálnák. Összetűzésre azonban nem került sor, mert Hor fegyveresei résen voltak. Egyébként minden törzset szigorúan megszabott távolság választott el egymástól, ebben a közben csak Hor emberei tartózkodtak, megakadályozták az egymáshoz való oktalan járkálást, igazoltatták a jövő-menőket, s ezzel elejét vették az olyan szomorú események megismétlődésének, amilyenek Elimben történtek.

Ugyancsak ügyeltek arra is, hogy a hetedik napot, a Szabbatot, mindenki megtartsa. A Hetedik Nap értelme a hetes világciklusokban rejlik. Hat teremtési, kitágulási szakasz után egy hetedik, lappangó, szunnyadó, tétlen szakasz következik, amikor a világba kiáradt erők mind visszatérnek az Egybe, s tökéletes nyugalomba merülnek. Ez történik a világokban mérhetetlen idők, "örökkévalóságok" során át, s ez tükröződik a világ minden nagyobb-kisebb részletében, így az ember életében is. A teremtéssel való tökéletes harmónia fölbomlására, tehát halálos bűnre vezetne a hetedik nap, a hetedik év, a hétszer hetedik év megülésének elmaradása. A népnek elég volt tudnia a Szabbat jelentőségét a maga kicsiny életkörében, kozmikus értelmét csak vezetői tudták. Könnyű volt hát megünnepeltetni, hiszen ősi szokás volt csaknem mindenütt. Különösebb ellenőrzésre alig volt szükség. A Hetedik Napon ünnepi csend honolt az egész táborban. Ember, állat pihent. Az asszonyok nem főztek, nem mostak, nem őröltek, nem varrtak. A férfiak nem készültek útra, s távolabb egyáltalában nem is mentek. Nem terelték más legelőre jószágaikat, éppen hogy őrizték, de még kutyáiknak sem adtak a szükségesnél több parancsot. Épületes beszélgetést folytattak családtagjaikkal, tanítgatták a gyermekeket, régi-régi imádságokat énekeltek, üldögéltek ünnepi ruháikban, megtisztálkodva, megfésülködve. Szünetelt a bíráskodás is. Amíg a Csillag föl nem ragyogott, még vizet sem hordtak a patakokból, elvégezték az előtte való napon. És a csendben, tétlenségben, a magasztos dolgokkal való foglalkozásban lepergett róluk a tevékeny napok sara, mocska, sötét indulata, aggodalma, ledobták lelkükről a sok-sok terhet, ami a földi világba húzta s kötötte őket.

Ám Szabbat után újult erővel kerekedtek föl, s vonultak tovább. És végül mintegy ötnapi lassú vándorlás után megérkeztek Fáránba, a bányák legdélibb vidékére.

Körös-körül a hegyeken őrtüzek lobogtak-füstöltek. Jelezték az érkezők előcsapatainak közeledtét. Mindenfelől csoportokban ereszkedtek alá a völgyekben, kiáltoztak, Égnek emelték karjukat, leborultak, fölpattantak, mámorosan ölelkeztek az első csapatokkal. A nép egyre szaporodott. Mint a patakok áradtak, ömlöttek, futottak a nagy folyamba boldog ujjongással, dobokkal, tánccal, koszorúsan. Az öregek sírtak, a fiatalok rivalgása visszhangot vert a kopár hegyeken. Fáklyákat gyújtottak. Szamarakon nyargaltak. Fejtőkalapácsot, szekercét, dárdát forgattak. S aztán áradt a sokaság. Sípok sivalkodtak, citerák zengtek, dobok peregtek. Az egykori rabszolgák forró napsütéstől barnán, fényben ragyogva, megmosdva, fölékszerezve vonultak Mósze s testvéreik elé. Mind a három bánya népe itt volt, mind az ezrek, akik éveket, évtizedeket töltöttek el a hegyek sötét gyomrában, s nem láttak más fényt, mint apró mécseseik pislákoló lángocskáját, más arcot, csak egymásét s a felügyelőktől rettegő munkavezetőkét, nem hallottak egyéb hangot, mint a kalapácsok csattogását, a kosarak kötelékeinek nyikorgását, a tárnákban huhogó káromkodásokat, a teher alatt nyögők sóhajtásait. Itt voltak mindnyájan a lefelé hajló Nap fényében, fölöttük magas, kék égbolt, körülöttük a hegyormok és sziklagerincek pirosban, rozsdabarnában, kékben játszó ragyogása. Szabadság, szabadság! Szabadok voltak attól a naptól fogva, hogy először hallották a hatalmas szózatot, de szabadságuk elképzelhetetlenül megnőtt, mikor szabad testvéreikkel találkoztak.

Bár köznap volt, mégis ünnepet ültek. A bányák raktárai megnyíltak. Hofni meg Szakkai élelmet engedélyezett a közös lakomára. A szekerek mélyéből is előkerültek a végső esetre őrzött szegényes kenyerek, pogácsák, szárított gyümölcsök, boroskorsók. Száz meg ezer tűz lobogott a tágas völgyben. Egy magaslaton körtáncra gyűltek össze a fiatalok. Egy másikon Aharon rakatott oltárt összehordott kövekből, hatalmas oltárt, amilyent eddig sohasem raktak. A serpenyőben őrzött tüzet buzgón hordott hulladékfával növelték óriási máglyává. Minden törzs, minden nemzetség feje áhítatosan vezette áldozati kosát, bakját, bárányát. Ugyancsak nagy áldozatra készültek a keniták táborában is a Kígyó előtt állított oltáron.

Hogy milyen volt a sötét szolgaság feneketlen mélységeiből szabadult két nép találkozásának ünnepe, nem akarom részletezni, fiam. Hogy mi mindenről beszélgettek, min sírtak-nevettek, hogyan találtak rég elfelejtett rokonokra, s hogyan dörzsölgették meg újra s újra a szemüket, igaz-e hát, ami velük történik, lehetetlen is elmondani. Rád bízom, hogy örvendezz velük tiszta szívből, a magad elképzelése szerint.

Három bánya lakossága zsúfolódott össze a fáráni munkástelepen. Közülük Nakb Rakineh mai mértékre átszámítva mintegy ötven kilométernyire feküdt Fárántól, a kettő között levő Serbat el Khadim pedig húsz kilométernyire Nakb Rakinehtől. De hegyek, szakadékok, száraz folyóvölgyek, úgynevezett vádik választották el őket, s így a távolságok valójában sokkal nagyobbak voltak. A nép azonban mit sem törődött távolságokkal, hegyekkel, hőséggel, hideg éjszakákkal, hanem amint hírét hallotta a Szabadító és népe közeledtének, csoportonként elindult Fárán telepe felé. Nagy mozgalom volt, és felkavarta az egész Szináj-félsziget lakosságát, róla beszéltek széltében-hosszában, s csodálom is, hogy a történészek nem szentelnek neki nagyobb figyelmet. Mintha bizony Mósze tevékenysége, a népek vándorlása valami légüres térben zajlott volna le! Pedig az elv, amit kimondott, vakmerően merész volt: a nép és Isten közvetlen kapcsolata a királyok és istenek közvetlen kapcsolata helyett! Érthető hát, ha a népek izgatottan ütötték föl rá a fejüket, s évtizedeken át másról sem beszéltek, vitatkoztak, mint erről. És az is érthető, ha a szabadságukra olyannyira féltékeny pusztai nomádok seregestül csatlakoztak hozzá. Hiszen az Örökkévalóhoz kapcsolódtak, s ezen a szövetségen belül egyenlők maradtak, senki előtt sem kellett meghajolniuk.

Nohát, együtt voltak már valamennyien. A bányák fölszabadult rabszolgái beszállásolták magukat Fárán kis nyomorúságos munkásfalvaiba, vagy éppen a szabad ég alatt tanyáztak, míg a Gósenből érkezők sátrak, szekerek oltalmában húzták meg magukat. Óriási zsúfoltság támadt, de a kényelemre nem néztek, sokkal nagyobb volt az örömük, elszántságuk, sokkal nagyobb dolgok forogtak itt szóban.

A találkozás ünnepei, vigasságai, a rend megteremtése, az élelmezés, a vízellátás, a tisztálkodás gondjai közepette múlt el néhány hét. A nép vezetői a bányaraktárakból ruhát, élelmet osztottak szét a rászorulók között. Igazságtalanság nem történt. Ezúttal Korach is szerephez jutott, nála lévén valamennyi bánya tervrajza. Hor személyesen kereste fel pompás sátrában, s hosszasan tanácskozott vele. Korach elkápráztatta Hort vendégszeretetével, gazdag lakomát rendelt, valódi libanoni bort bontott, szolgái úgy jöttek-mentek némán, nesztelen léptekkel, a legfinomabb modorban, mintha nem a Szináj hegyei között, egy Korach szerint "nyomorúságos pásztorkunyhóban" folyt volna le ez az ebéd - nem is ebéd, csupán egyszerű kínálgatózás -, hanem a királyi kincstáros valamelyik egyiptomi palotájában. Az esemény Olla asszonyt is fölpezsdítette, úgy viselkedett, ahogy valódi egyiptomi nőhöz illett. Gyönyörű parókát, drága ruhát, csodálatos ékszereket viselt, igazi ritka arábiai balzsam illatfellegét árasztotta. Okos kérdésekkel bájolta el Hort, például megkérdezte, nem fárasztó-e kora hajnaltól késő estig lótni-futni a hatalmas táborban, nem fél-e, hogy valamelyik tudatlan barbár megöli. Nefer-nefer, a Százszorszép azonban az egész ügyet még annyira sem tartotta fontosnak, hogy tisztességesen megfésülködött, felöltözött volna. Mikor pedig Hor néhány kedves szót intézett hozzá, csak valami érthetetlen, rekedt, indulatos dünnyögéssel válaszolt. Szerencsére a két nő evés után eltávozott a saját sátrába, s magukra hagyta a férfiakat.

Korach úgy érezte, végre sikerült a megdicsőülés első lépcsőfokára hágnia. Igen körülményesen, nyájasan tekergette ki tekercseit, s vaskos ujjaival mutogatta a föld alatti világ ábrázatát. Kiderült, hogy sohasem sejtett titkos raktárak vannak a hegyek gyomrában, befalazott, sziklákkal álcázott tárnák, üregek, pincék, barlangok s mind színig töltve arannyal, drágakővel. Például Mósze sátra alatt éppen egy halom válogatott zafír lappang, meg rubin, malachit is fölös mennyiségben. Innen származik, fiam és tanítványom, az a Rabbi Chanin által megfogalmazott hagyomány, hogy: "Isten drágakövek és gyöngyök halmazát támasztotta egy sátor alatt, s ettől gazdagodott meg Mósze" És egy párhuzamos Tanna ama kijelentése, hogy: "A törvénytáblák zafírja Mószéé volt."

Korach olyan adakozón számolt be a hegyek kincseiről, mintha ő maga ajándékozná meg Mószét, de ez a tette igazán csekélység volna. Nagy száját diadalmasan eltátotta, legyintett: "Szót sem érdemel, szívesen szolgálom a Szabadítót abban a reményben, hogy kedvességet találok előtte!"

Nos, a kincsek helyének pontos megállapítása után Hor köszönetet mondott a szíves látásért s a szolgálatért, kijelentette, hogy mindent tevékre, szamarakra rakat, s magukkal viszik Meribat Kadesbe. Korach ezt helyeselte, hiszen a kincsek örök időkre megalapozhatták egy erős állam pénztárát. Érdemei jutalmául végre bizonyos volt benne, hogy előkelő állást kap az új államalakulatban, s akkor mégsem távozott hiába Egyiptomból. Hajlongva, ragyogó ábrázattal kísérte ki Hort a sátorból s még jó darabon odakint is. Olla titkon leselkedett utánuk ajtófüggönye mögül, s Korach szívét örömmel töltötte el feleségének kíváncsisága. Mert ebből látta, hogy az asszony visszanyerte életkedvét s reményeit.

Míg tehát a nép Fáránban tartózkodott, a kincsek föltárására önként vállalkozó bányamunkások nagy lelkesedéssel vetették magukat munkába. Ismét nyikorogtak a bányakosarak csigái, kigyulladtak az apró mécslángok, s a visszhangos tárnák örömujjongást, kacagást bömböltek. Csattogtak a fejtőkalapácsok, szikrázott a szétfreccsenő kő, akár a tréfák, amiket a munkások egymásnak kiáltoztak. Ezúttal övék volt a bánya s nem kegyetlen bot hajtotta őket munkára, hanem a saját jókedvük. Lássuk csak, kibontjuk az egyiptomi királyok gyomrát, mi van benne? Hát szemkápráztató kincsek voltak a mély gyomorban. Tömlőkbe varrt aranypor, téglákba olvasztott színarany, amiket alig tudtak megemelni, válogatott zafírtáblák, malachittömbök, csiszolatlan rubintömegek, szem-száj elállt a látásuktól. Buzgón hordták kosarakba, s szállították felszínre mind. Kétszerte szorgalmasabban dolgoztak, mint mikor hajcsáraik kényszerítették őket. Gondoltak-e vajon az Úr parancsára, ami egyszerre megváltoztatta sorsukat: "Aki fönt van, ne szálljon le a mélybe!" Bizonyosan gondoltak, de mégsem vonakodtak, sőt önként mentek, boldogan, versengve. Hiszen csodálatos módon egyikük sem érezte, hogy a mélyben van.

A bányák titkos raktárait tehát gondosan kitakarították, s a kincseket a föld felszínén összehordták. Hor férfiakat jelölt ki őrzésükre, akik majd állatokra rakják, ha továbbmennek, s leszedik, ha megpihennek. Írnokokat is rendelt egyiptomi módra, hogy lajstrom és súly szerint számon tartsák, s Hor személyes rendelkezésére kiadják, ha szükséges.

Az Exodus harmincharmadik fejezetének hatodik versét tehát pontos értelme szerint így kell fordítanunk: "Így fosztogatták ki Jiszraél fiai az ő (az egyiptomiak) kincseit Hore hegyénél innen."

Mósze eközben fáradhatatlanul végezte mindennapi dolgát. Alkonyatkor azonban elhagyta a tábort, s messze kint kóborolt a fenyegető hegyek között. Botját kezében szorongatva, kezét a farán összekulcsolva lépegetett magányos útjain, s míg füle érzékenyen figyelte a tábor békés zümmögését, szeme a fényben fürdő különös sziklákon merengett. Mégsem hallott, mégsem látott semmit. A belső Hangra fordította lelkét, kérdezgetett, s a Hang felelt. Mikor érkezik el a Törvény kihirdetésének napja? Mikor lesz méltó a nép, hogy a Törvényt elfogadja? Mikor tisztul meg teljesen minden földi mocsoktól?

- Az én Törvényem a lelkében hibátlan - susogta a Hang. - Vajon az én népem is hibátlan a testében? Lám, vannak benne némák és süketek, vakok és bénák. Adhatom-e törvényemet olyanoknak, akik képtelenek a látásra, a hallásra, akik nem tudnak sem énekelni, sem táncolni?

Mósze elismerte, hogy vannak a népben némák, süketek, vakok, bénák. De lám, nem teheti-e az Úr hallókká a süketeket, nem adhat-e szemet a vakoknak, nem gyógyíthatja-e meg a bénák elsorvadt lábát? Nem kell-e eljönnie az időnek, amikor a süketek hallanak, a vakok látnak, a bénák és a némák táncolnak, énekelnek az Örökkévaló előtt? Nem oda, nem Hozzá tart-e az egész emberi faj? És ha az Örökkévaló meg akarja várni, amíg nem lesznek többé sem vakok, sem süketek, sem némák, sem bénák, hogy méltó kezekbe adja Törvényeit, nem kell-e mindörökké várnia? Hiszen az ember képtelen maga szemet, fület, nyelvet, táncoló ép lábat adni önmagának! Istentől kell mindent kérnie, s ha Ő megadta neki, adhatja akkor a Törvényt is! De kéri-e a nép mindegyik tagja? Igen, ha kéri, meg is fogja kapni. Megkapja a Törvényt is. El akarja-e fogadni vajon? Mert a Törvény: korona, de a korona bilincs is. A Törvény: nyakék, de a nyakék lánc is. Isten a föld minden népének kinyilatkoztatta, senki sem mondhatja hát: "Ha ismertük volna, megtartottuk volna!" Az első embernek, Ádámnak még csupán egy törvényt szabott: "Ne egyél ennek a fának gyümölcséből!" Ádám evett belőle. Hogyan tartják meg ivadékai a Törvény mind a hatszáztizenhárom parancsát? (E számjegyek összege ugyanis tíz, vagyis az Isten száma, s Mósze tudta, hogy Isten a teljesség szent számába foglalja parancsait.) Noah hét parancsot kapott az Örökkévalótól. Ivadékai építették Babilon tornyát, a gőg építményét. Hogyan tarthatják meg hát most mind a hatszáztizenhárom parancsot?

Az ősatyák kilenc parancsolatot kaptak Istentől. Ivadékaik belesüllyedtek az egyiptomi szolgaságba. Hogyan tartják meg mind a hatszáztizenhárom parancsot?

Íme, az első ember egy parancsot kapott, s mégis elvesztette az Édent!

Akik hatszáztizenhármat kapnak, vissza tudják-e nyerni? Mennél távolabb van az ember Istentől, annál több a törvény. Ádám pedig Istennel és Istenben élt, mégsem tartotta meg az egyetlenegyet.

De azért Mósze mégis könyörgött a Hangnak, adja oda törvényét, ne nézze a süketeket, a vakokat, a némákat és a bénákat, nézze a békességet, ami közöttük uralkodik, mert ez a békesség megtisztítja őket, s méltókká válnak a Törvényre. Egyesítse az Eget a földdel, mert a Törvény: egység az Ég s a föld között.

Így vitázott Mósze magányos útjain a Hanggal, s bármily reménytelennek tartotta is az ember állapotát, bármily sok érvet tudott is ellene, újra meg újra az Örökkévaló szerető kegyelmére apellált. Érvek nélkül, bizonyítékok nélkül, tehetetlenül. Pusztán a szeretetre hivatkozva, amit népe iránt érzett, a szeretetre, ami az Örökkévalóhoz fűzte, a szeretetre, amivel Isten elküldte őt a nyomorult szolganéphez. És bízott benne - nem, nem, tudta! -, hogy közeleg a nap, amikor Isten az ő keze, az ő szája által kinyilatkoztatja Törvényét mégis.

Hagyományaink meghatóan beszélik el a hegyek versengését Isten előtt. Mindegyik kiáltozott, hogy rajta állva hirdesse ki a Törvényt Mósze, a Közvetítő. "Világnak Ura, Világnak Ura! Énrám helyezd a közvetítőt, hogy részem legyen a Törvény kihirdetésében."

- Válassz engem - mondta a Hermon. - Nem én vagyok-e a legnagyobb a hegyek között? Az én homlokom még a vízözön hullámaiból is kiemelkedett!

- Engem válassz - kiáltotta a Karmel. - Nem én vagyok-e a legszebb minden kertek között? Plántáld el rajtam törvényed kertjét, hogy szebb legyen, mint az Édenkert!

- Engem válassz, engem válassz! - könyörgött a Libanon. Nem én vagyok-e a dalok szépe? Nem az én cédrusaim zengik legszebben a Te nagyságodat? Énekeld rajtam a Törvény énekét, amely énekre fakasztja az embert a Te dicsőségedre!

Isten azonban hallván a versengést, így szólt:

- Szináj, terád helyezem közvetítőmet, rólad hirdetem ki a Törvényt. Mert te olyan egyedül vagy a pusztában, mint az én népem a népek pusztaságában, mint én magam, én, az Isten, a világegyetem pusztáin.

A hegyek e naiv versengése nagy igazságot hirdet, fiam. Azt, hogy a látható világ minden része a maga módján a Törvényt akarja hirdetni, de csak akkor képes erre, ha Isten kiválasztja, ha szinte magához emeli, s reá helyezi közvetítőjét. Az embert!

A nép időközben újra fölkerekedett, s lassú vonulással megtett vagy negyven-ötven kilométert mai mérték szerint, a hegyormok között. Széles, táborozásra alkalmas katlanba jutott, s Hor parancsot adott a letelepedésre. Mintegy tizenöt kilométernyire terült el e sziklás gerincekkel övezett katlan a Szináj hármas hegycsúcsaitól, északra, szűk, mély völgyek torkolltak bele, mint száraz folyók egy száraz medencébe. Szivan havában történt ez, a szémi népek számítása szerint az év harmadik hónapjában. Mósze úgy érezte - nem, nem, tudta! -, hogy ez a harmadik hónap lesz a döntő események ideje. Miért? Mert a hármas számnak megvan a maga isteni értelme. Szivan havában kellett hát megtörténnie annak az eseménynek, ami összeköti az Embert az Istennel, a földet az Éggel.

Ha egy kissé járatosak vagyunk a jelképekben, nem mosolygunk azon a talmudi tanításon - az emberiség ősi tanításán -, hogy Ádám "harmadik fia", Szeth volt az emberiség őse. Azaz Szeth volt az emberiség harmadik fájának gyökere. Ugyancsak harmadik "fia" volt Noahnak Szem. Három pátriárka, Ábrahám, Jiszhak s Jákób volt méltó a kiválasztott nép dicsőségére. S a kiválasztott népnek is harmadik törzse, Lévi, hogy kiformálja méhében Mószét, Jozabétnek ugyancsak harmadik gyermekét. Figyeljük csak meg, milyen szép fokozatosan száll le a szent Hármas az emberiség kezdeti gyökérfajától a fajtákon, a beavatási módokon, a törzseken át az egyes személyekig, Mószéig. S a Hármas isteni értelme hogyan szűkül egyre szűkebb körre az általánosból a személyesig, hogy ismét kisugározódjék, az egyetemesbe.

A Törvény nyilván önként kínálkozott más népeknek is. Szem utódai, a szemiták mindenike kinyújthatta volna érte a kezét, megragadhatta volna, helyreállítva az eredeti kapcsolatot Isten és ember, Ég és föld között. "Akarjátok-e a Törvényt?" - mondta Isten Ésau ivadékainak. "Mit kíván a Törvény?" - kérdezték ők. "Ne ölj!" - hangzott a Törvény. - "Hogyan? Hát megfeledkezzünk Ésau, a mi atyánk szavairól: a kard által fogtok élni? - szóltak ők. - Nem akarjuk a Törvényt!" Fölajánlkozott a Törvény Ammon és Moab népének is. Ők megkérdezték: "Mit rendel a Törvény?" A felelet ez volt: "Ne paráználkodjál!" Ők elgondolkoztak, s így szóltak: "Paráználkodásból születtünk, nem akarjuk hát a Törvényt!" És kínálkozott a Törvény az izmaelitáknak is. Mit kívánt tőlük? "Ne lopj!" De ők így gondolkoztak: "Miből teremtsük elő akkor az ennivalót meg az italt?" És ők sem akarták a Törvényt. Így történt ez tovább minden népnél, de ők mind így feleltek: "Nekünk megvannak a saját törvényeink, legyen a törvény Izraélé. Izraél szabad, nincs törvénye." És ez igaz is volt. Az a nép, amely később egy hajdani ősapáról s egy Kánaán-beli néptöredékről Jiszraélnek nevezte magát, még szabad volt, ekkor volt megszületőben. Ugyanúgy nyúlhatott volna más népek törvényeihez, vagyis csatlakozhatott volna kész formulációkhoz, fölszívódhatott volna bennük ugyanúgy, ahogy elutasított minden részlettörvényt. Magát a Törvényt ragadta meg, az eredetit, minden elképzelhető törvények gyökerét. Ha nem lett volna szabad, nem tehette volna meg... Ha nem tette volna meg, sohasem válhatott volna néppé, Isten művének hordozójává, az egész emberiség sorsának alakítójává. Nem lett volna sem hivatása, sem küldetése.

Mikor tehát Mósze ünnepélyesen megkérdezte a Vének gyülekezetét:

- Akarjátok-e, elfogadjátok-e a Törvényt?

- Akarjuk, elfogadjuk, megtartjuk - zúgta rá a gyülekezet egyhangúlag, egy szívvel.

- Csakhogy - vetette föl Mósze az újabb kérdést, mert szeretett mindennek a végére járni - mi a biztosítéka ennek a döntésnek?

Arca szigorú volt, feneketlen sötét szemét körülhordozta a férfiakon, mind a hetvenen, egy-két pillanatra minden arcon fürkészőleg megállt, botját önkéntelenül fölállítva tartotta maga előtt ültében, mintha el akarná plántálni, hogy kihajtson, ágakat, lombot, virágot neveljen, fává terebélyesedjék.

A férfiak elgondolkoztak. Egyikük végre megszólalt. Vastagon zengett a hangja, mint egy esküé, szakállát megfogta jobbjával.

- Őseinket idézzük, legyenek ők kezesei fogadalmunknak.

- Úgy van! Úgy van! Őseink álljanak őrt elhatározásunk mellett! - zúgtak a Vének.

- Őseitek halottak - vetette ellenük Mósze konokul. - Hogyan lehetnének ők a ti elhatározástok őrei?

Ismét csend támadt. Majd egy másik Vén megszólalt:

- Legyenek hát az atyák, Ábrahám, Jiszhak, Jákób, Jószif.

- Ők is meghaltak! - mondta ki Mósze vakmerőn.

- A próféták! A próféták! - kiáltozták most már többen egyszerre. Belátták ugyanis, hogy a pátriárkák visszatértek az Örökkévalóhoz, miután dolgukat elvégezték, s többé nem öltenek testet a földön... A prófétákra hivatkoztak tehát, mert nyilván mindig lesznek olyan férfiak, akik Isten szavát hirdetik az embereknek.

- A próféták még nem születtek meg - torkolta le őket Mósze könyörtelenül.

- A gyermekeink! Gyermekeink gyermekei! Ők legyenek kezesei elhatározásunknak! - kiáltozták ekkor a Vének. Hiszen gyermekeik s gyermekeik gyermekei itt voltak a táborban, nagy számmal, vígan, erősen és egészségesen, ők kell hogy vállukra vegyék a jövendőt. - Isten átadja a Törvényt neked, te átadod az atyáknak, az atyák továbbadják gyermekeiknek, a gyermekek az ő gyermekeiknek és így tovább.

Mósze tapsolt. Téti szolgálatkészen igyekezett hozzá a közelből.

- Hívj ide néhány gyermeket - parancsolta néki.

A tágas körön kívül, amit a tanácskozók köré vontak az őrök, a terebélyes, vén fügefa alatt, kíváncsi népség ácsorgott. Téti azonnal kiragadott néhány gyereket, s Mósze elé állította a gyülekezet közepébe.

Mósze mosolyogva nézett végig rajtuk. Szelíden megkérdezte őket:

- Az Örökkévaló, atyáitok s minden népek Istene törvényt kíván adni mindnyájatoknak. Elfogadjátok-e? Kezeskedtek-e azért, hogy a Törvényt megtartjátok ti is, majd gyermekeitek is?

A gyerekek úgy viselkedtek, mintha bölcs öregek lettek volna. Érezték, nagy dologba vonta be őket a Szabadító. Először félénken bámultak a hatalmas férfiú komoly arcába, mély, sugárzó, sötét szemébe, híres botját is áhítattal nézegették, hiszen sok csodálatos szóbeszédet hallottak róla, de ilyen közelről még nem láthatták. Aztán a komoly méltósággal üldögélő Véneken néztek végig. Ismerős, tekintélyes bácsikat láttak körös-körül. Némelyikük nyájasan mosolygott, mások biztatóan integettek. Íme, őket, éppen őket hívta ide a Mester, hogy döntsenek egy fontos kérdésben, amit maguk a tiszteletre méltó Vének sem tudnak. A fiúk komoly arca sugárzott a büszkeségtől.

- Kezesek lesztek az Örökkévaló előtt? - hangzott ismét a súlyos kérdés.

- Azok leszünk, kezesek! - jelentették ki azonnal. Egyik halkan, megilletődve, másik hangosan, buzgón. Valamennyien hevesen bólogattak. És nem váltogatták meztelen lábukat türelmetlenül, hanem megálltak szilárdan mind a két talpukon, s büszkén néztek a félelmes Szabadítóra.

A Vének pedig boldogan kiáltották:

- Gyermekeink a kezesek! Mindazt, amit az Örökkévaló rendel, meghallgatjuk s megtartjuk. Mutassa meg nekünk arcát, ahogy megmutatta annak, aki most hozzánk beszél!

Ekkor Mósze elbocsátotta a megilletődött gyermekeket, s némi szünet után, miközben behunyta a szemét, s arca mozdulatlanná vált, a tőle szokott lassú, gondosan tagolt szóval ezt mondta:

- Az Úrnak parancsa, hogy két napig minden férfiú tartsa távol magát asszonyától. Hogy megtisztuljon az Úr szavának fogadására. Tisztálkodjék meg mindenki gondosan, és öltözzék ünneplőbe. A harmadik napon látni és hallani fognak engem, mondja az Úr. De senki közületek ne hágjon a hegyre, maradjon tőle távol, mert aki a hegyre teszi a lábát, meghal.

Így rendelkezett Mósze az Úr nevében, s miután imádkozott, szétoszlottak valamennyien. És maguk is, meg kikiáltók útján is hírül adták az egész népnek a parancsokat.

Könnyű elképzelni a nép várakozó izgalmát, feszült kíváncsiságát, megrendültségét, büszkeségét, sugárzó bizakodását, egész csodálatos, sohasem érzett ünnepi hangulatát. Könnyű elképzelni azt is, milyen buzgón készült a három nap múlva bekövetkező csodálatos eseményre. Senki sem tudta, hogy megy majd végbe, mit látnak, hallanak akkor. Talán elviselhetetlen fényt, hangot, amit sohasem hallottak, elképzelni sem tudnak, hiába is találgatnák. A férfiak elfordultak az asszonyoktól, böjtöt tartottak, magányosan vagy kettesével-hármasával üldögéltek az árnyékban, járkáltak, ődöngtek, bűnös tulajdonságaikon elmélkedtek, töprengtek, vajon méltók-e ekkora dicsőségre. Bizony, alázatosan megvallották, hogy nem méltók az Örökkévaló kimondhatatlan, érthetetlen jóságára, végtelen kegyelme választotta ki őket, méltatlanokat a Vele való találkozásra, a Törvények elfogadására. A nők lázas igyekezettel mosták, fésülték gyermekeiket, aggódva figyelmeztették őket minden pillanatban, be ne mocskolják magukat, szépen játsszanak, ne verekedjenek, ne kiáltozzanak durva szavakat. Időnként lehajoltak, magukhoz ölelték, könnyes szemmel megcsókolták, megsimogatták őket. A nagy napra már előre kenyeret sütöttek, meg sokféle apró süteményt: Napocskákat, Holdacskákat, csillagokat, ahogy ősidők óta szokás. Mert a nagy napnak előestéjén kioltanak minden tüzet, csak a nagy Közös Tűz fog égni, mint mindig, amelynek füstje nappal, fénye éjjel vezette őket vándorlásukban. Új tüzeket majd csak azután gyújtanak ismét, a közösről hozott parázzsal. Az új tűzzel aztán új életnek, új sorsnak, új világnak kell kezdődnie.

Szinte látjuk az óriásira, több százezerre duzzadt népet a tágas völgykatlanban s szétszórva a környező hegyoldalakon, dombtetőkön, napfényben szikrázó sziklagerincek között, sátrak, szekerek oltalmában vagy a szabad Ég alatt, törzsek, nemzetségek szerint rendben, ünnepi csendben. A tábor zümmögése most csakugyan olyan volt, mint egy óriási szorgos kaptáré, melynek lakói sejtről sejtre járva töltögetik a mézet, gyúrják a virágport, építik világukat Isten szellemének mindent átható melegében. Az Ég szinte fehér volt a déli órák idején, s a nagy kaptár csaknem teljesen elnémult. A sok-sok ezer tűz füstje kéken szállongott fölfelé, szelíden terült el a katlan fölött, fátyolként úszott a sziklákon. Ahogy közeledett az alkonyat, úgy vált az Ég egyre sötétebb kékké, s a füst oly fehér lett, mint az ezüst. Majd magasra lobogott a közös áldozat fölszított tüze, vörösbe vonta a hegyormokat, s fölzengett a nép hatalmas esti énekének harsogása. Mint megannyi óriási hangszer, zengett a hegyek visszhangja is, mintha az emberekkel együtt ujjongott, imádkozott volna az egész világ.

Voltak azért, akik nem hitték, hogy Mószéval csakugyan szemtől szemben szól az Isten. S voltak, akik úgy vélekedtek, hogy a néphez sem maga az Örökkévaló fog beszélni, hanem Mósze. Mindig vannak, akik Isten Emberét olyan közelről látják, hogy képtelenek elhinni: valóban Isten Embere. Nem ismerte-e Korach Mószét már fiatal hadvezér korában? Nem látta-e a Palota előkelőinek társaságában beszélgetni, étkezni, nevetni, énekelni? Nem a hamis király jó barátja volt-e? Nem róla suttogták-e, hogy a hercegnő fattyúgyereke, meg hogy igazában nem is egyiptomi, hanem bőrpoklos héber? Nem ő akarta-e Hor társaságában szárított hallal, hússal, olajjal, liszttel, himnuszokkal legyőzni a lázadó kusitákat, s nem ő szenvedte-e bárgyú kísérletének kudarcát? Most meg egy új állam s a saját nagyratörő vágyai érdekében azt hirdeti, hogy Isten - nem tudható, milyen Isten! - szemtől szemben szól hozzá, parancsait, törvényeit általa közvetíti a néphez. Hát hogy okosan dolgozik tervein, az bizonyos. De lám, Korach talál benne hibát is elegendőt, s nem sok jót jövendöl neki, ha továbbra is mellőzi az ő, Korach tapasztalatait, világra szóló összeköttetéseit.

Ugyancsak közelről látta, ismerte Mószét Dathan is, Uziél fia, a szép Selomith férje. Mégpedig olyan pillanatban, ami nem válik Mószénak becsületére. Igen, a Szabadító: gyilkos. Aztán elmenekült, tehát gyáva is, áruló is. A komisz felügyelő nem érte el célját, miért kellett hát megölni? Otthagyni holttestét a vadállatok zsákmányául? Maror lelke azóta is hazátlanul kóborol, s keresi bosszúja kitöltésének módját. Lehet-e ilyen ember Isten szószólója? Nem káromlás-e még csak elgondolni is, hogy őt válassza az Örökkévaló? Nem, nem, Dathan annál makacsabbul hangoztatta, mennél többen hirdették az ellenkezőjét: nem Isten szól a néphez, hanem Mósze vagy Uszirszafi, az igazi nevét nem tudja senki, maga sem. A Törvény sem Istentől származik, hanem tőle, Mószétól.

A Vének között Abiram kételkedett Mósze igazában. Ő csendes ember volt, keveset szólt, inkább csak a fejét rázogatta, a szakállát tépegette, mikor lelkesen magyarázták neki a Szabadító tetteit s a csodálatos eseményeket. Mósze? Uszirszafi? Igen, nagy varázsló, valóban van egy csodálatos botja, ismer néhány titkos számot, tud istennevet, amivel a másvilági hatalmak egyikét-másikát szolgálatára kényszeríti. Amit eddig tett, nem közönséges dolog. De hát azért ne túlozzon. Egyiptom királya ostoba volt s tetejében gyáva. Országának állapota siralmas. A társuralkodó vízfejű gyerek, beteg is. Hát ilyen körülmények között nem volt nehéz kiszabadítani a népet Gósenből. Bezzeg ha Horemhab a sarkára állt volna, nem volnának ma itt, ebben a szakadékos, forró, terméketlen völgyben. Ha pedig itt vannak, hát olyan nagy öröm ez? Nincs hazájuk, még csak állandó otthonuk, valami silány házacskájuk sincs. Kertjük, szőlőjük, legelőik, szántóföldjük? Abiram csüggedten legyintett. Aj-haj, bizony nincs semmijük. Csak éppen szabadok! Istenük van vagy lesz, lesznek törvényeik is, de majd meglátjuk, mire megyünk azzal az Istennel, azzal a Törvénnyel a sivatagban. Nem lesz mannu sem. A barmok bőgnek az éhségtől, s még a legyeket sem lesz erejük elzavarni oldalukról. A nép elzüllik a tétlenségben. A gyermekek? Úgy nőnek föl, mint a vadállatok. Hoj, hol van még Meribat Kades, mily ellenséges népeken kell odáig áttörni s hogyan! Hol van az Ígéret Földje? Abiram nem vak, tudja, nem lehet ám oda csak úgy besétálni énekszóval, zászlókkal, koszorúsan. Abiram sokkal okosabbnak vélné, ha az eggyékovácsolt nép visszafordulna Egyiptomba, elfoglalná Gósent, s most már szabadon, hatalmasan, mint az egyiptomiakkal egyenlő jogú nép rendezné be boldog, gazdag életét. Abiram tökéletesen egyetértett Korachhal. Csakhogy sokkal szerényebb volt nála. Nem kívánt világbirodalmat alapítani, még kevésbé magas pozíciót foglalni el benne. Az volt ő, akit manapság "kisember" vagy "egyszerű ember" jelzővel szokás megjelölni, az "ember az utcáról". Nem akart mást, csak békességet, egészséget, hosszú életet, s hogy ezt elérje, mindent megtett, amivel Isten vagy az istenek jóindulatát megnyerhette. Hogy ki, mi az isten, kik, mik az istenek, azon sohasem mert gondolkozni. Azon sem, vajon elegendő-e, ha az ember szorgalmasan elvégzi munkáját, eltartja önmagát és családját, ugyanerre a föladatra neveli gyermekeit, s megvénülvén meghal, az Alvilágba száll, szunnyad az örökkévalóságon át. Abiram egyáltalában irtózott a gondolkodástól, minden felelősség iszonyú volt számára. "Egyszerű ember" volt, annyira sokrétűnek, beláthatatlannak, ijesztően körmönfontnak látta tehát az életet s a lét kérdéseit, hogy maga is zavaros körmönfontságba esett, valahányszor meg kellett valamit magyarázni a fiainak. Csak természetes, hogy iszonyodott attól a felelősségtől is, ami a pusztába vonult népre várt. Azt a közönséges tényt sem volt képes megérteni, hogy vannak emberek, akik a legmagasabb egyszerűségek ismeretére jutnak, s bátran, biztosan forgolódnak a világ zűrzavaros dolgai között. Így nem hihette, hogy Uszirszafi szemtől szemben látta Istent, s hogy az ő sugallatait követi. Abiram némileg hasonlított az ökörhöz, amely némán tűri a jármot, örül, ha legelészhet, s este békés megszokással ballag jászolához. Így szeretett volna ő hazaballagni a góseni kis házhoz a jól ismert tájakon. Ezért nézte Uszirszafi ténykedéseit éppen olyan aggodalmasan, mint a nagyravágyó Korach.

Hogyan lett Abiram mégis egyike a nép Véneinek? Úgy, hogy ifjú korában megtanult mindent, amit atyja tudott. Igaz, semmit sem értett belőle, de nem is akart érteni, hiszen ez, meggyőződése szerint úgyis lehetetlen. Tanulni viszont kell, mert ez a szokás. És mert így szerez magának az ember megbecsülést. Ezenfelül tisztességes volt, nem lopott, nem hazudott, nem csalt, igyekezett segíteni a bajban levőkön, ugyan csak azért, mert így szokás, és mert így lehet elnyerni az Isten kegyét. Így jut az ember mindennapi kenyérhez, egészséges, hosszú élethez. Így háríthatja felelősségét önmagáért, sorsáért a másvilág hatalmaira.

A Vének gyülekezetében Abiram sohasem ellenkezett, soha sem mondott különvéleményt. Méltóságosan üldögélt a vitázó férfiak között, szakállát simogatta, bólogatott, és okosan hallgatott. De ha a gyülekezeten kívül beszélgetett valakivel a dolgok folyásáról, jelentőségteljesen hümmögött, rázta a fejét, óvatosan célozgatott kételyeire. A legegyszerűbb mégis az lenne, ha szépen megerősödve visszatérnének Egyiptomba. Hiszen most már nem kell vályogot vetni, a bányák héber munkásai is fölszabadultak, nincs hát semmi baj. Nem ezt kívánta az Örökkévaló? Nem az-e az Ígéret Földje, ahol az ember békességben, szorgos munkában tisztességesen él, eltartja családját, s nyugalomban meghal, ha beteltek napjai? Minek éhséget, fáradalmakat, hideget-hőséget tűrni, harcolni is talán egy olyan földért, ahol ugyanúgy kell élni, mint azelőtt? És amit tűzzel-vassal védenek majd a lakói?

Voltak hát, akik ilyen vagy olyan okból kétellyel nézték Mósze tetteit, s nem bíztak benne.

No, dehát leszállt az éj, az utolsó, rövid éjszaka, s a nép mélyen aludt a tágas völgykatlanban, amely a hármas ormú Szináj-hegyekhez vezetett, s a hegycsoport előtt kitárult, mint egy hatalmas tölcsér.

Csend volt, csak az éji madarak s a tábor körül kódorgó hiénák kiáltoztak a holdfényes szendergésben. Szivan havának ötödik éjszakája, hatodik hajnala volt.

Mószét harmadik napja nem látták már. Kiadva utolsó utasításait legszűkebb köre tagjainak: Aharonnak, Hornak, Hofninak, Szakkainak, Jósuahnak - akik úgy csoportosultak köréje, mint egy ötágú csillag csúcsai -, elbúcsúzott anyjától, nénjétől, Aharon családjától, mint aki hosszú útra indul, ahonnét talán sohasem térhet vissza. Hor hegyére ment, a lépcsős templomok feljárójához annyira hasonló úton, eltűnt a rozsdavörös sziklák között. Két nap s három éjszaka egyedül akart lenni az Örökkévalóval.

Hogy mit művelt a kopár hegyormon? Miután életét születésétől kezdve idáig fáradhatatlan buzgalommal nyomon követtük, nem nehéz megmondani. Megtisztálkodva, ünneplőbe öltözve, sem ételt, sem italt magához nem véve, a tökéletes magányban minden erejéből megismételte az Istennel való találkozást, amiben egyszer a pusztán akaratlanul részesült. Ifjúkora óta folytatott lelkigyakorlatai révén az imádság olyan tökéletes és mély állapotába merült, hogy szinte halottként feküdt a földön. Egy sziklatömb árnyékában, arccal a földre borulva, teljesen megszüntette a világgal való kapcsolatát, olyan egységben Istennel, amire csak a tökéletes tétlenség ád módot. Semmivé vált, nem volt sem Mósze, sem Uszirszafi. Nem gondolkozott, nem kavarogtak benne indulatok, nem érzett, nem hallott, nem látott, nem volt súlya, nem voltak tagjai. Lelke mozdulatlan, sima tóvá lett, s ő maga leszállt a feneketlen mélységbe, ringott, lebegett benne, körülvette a végtelen óceán, a világegyetem óceánja. Semmit sem akart. Teljesen és tökéletesen nem akart!

Ám azért ne hidd, fiam és tanítványom, hogy elvesztette tudatát. Ellenkezőleg: olyan éles, vakító volt a tudata, amit mi, mai emberek el sem képzelhetünk. Kitágult a tudata, mint a világegyetem, mint az örökkévalóság, mint maga a lét. S összeszűkült a tudata, mint a világegyetem erőinek középpontja, kisebb a tű hegyénél, élesebb a fénysugár tűző nyilánál. Az emberi lélek legcsudálatosabb, egyben legegyszerűbb tevékenysége folyt le benne, s vált időtlen állapottá: minden lett az Egyben, egy a Mindenben.

Hogy a létnek e vakító időtlenségében milyen fénytenger hullámzott körülötte, milyen csodás boldogságban lebegett, a forró szeretet milyen áradása borította el, s ölelte magába, csak az tudhatja, aki életében legalább egyszer igazán imádkozott. És csak az tudja, fiam és tanítványom, azt is, hogy Isten létének vagy nemlétének minden érve hiábavaló. Csak aki a végtelen szeretet, a határtalan fény, a teljes szabadság e ritka pillanataiból egy töredéket is megélt, tudja minden bizonyíték nélkül is. Viszont minden érv hiábavaló annak, aki sohasem élte meg. Hasztalan is fogalmaznám Mósze állapotát ilyen vagy olyan szavakkal, fiam, mind csak jelkép, eszköz, hasonlat, homályos tükröződés volna. A végtelen és határtalan szeretet e súlytalan állapotát vagy tapasztalja valaki, vagy minden meddő. Nem ábrázolja sem zene, sem kép, sem épület, sem bölcseleti mű, sem matematikai egyenlet. Mindez csak "hamuba írt jelkép" annak a valósága mellett, amit röviden úgy mondunk, hogy: szeretet.

A harmadik hajnalon, még ragyogtak a csillagok, de az Égen már gyémántporhoz hasonló könnyű fény szóródott szét. Mósze fölserkent révületéből. Érezte a hajnal didergető hűvösségét, hallotta a pusztaság tétova hangját s a mélyben halkan zümmögő tábor lélegzését. Lassan körülnézett, mintha nem tudná, hol van. Mintha nem értené, hogyan került a hegycsúcsra, mozdulatlan, komor sziklák, hegygerincek, sötét szakadékok világába. Mintha most szállt volna le a láthatatlan, igazi, valóságos világból a kísérteties káprázatok, sötét árnyékok, rejtelmesen hunyorgó csillagok, vijjogó baglyok, vonyító sakálok, hiénák világába. Akaratlanul körültapogatta a földet, a köveket, egyet föl is emelt, latolgatta a tenyerén, azután elhajította. A kő szikláról sziklára szökve kemény robajjal gördült le a hegyoldalon.

Majd fölállt, kitárta karját, s boldogan sóhajtott.

Éppen hasadt a hajnal, megszólaltak a tábor kürtjei és tülkei. Kagylókürtök, szarvtülkök, zengő harsonák. A hegység figyelő csendjét riadó visszhang verte föl. A kikiáltók minden törzs, minden népcsoport, minden nemzetség táborhelyén teljes erővel ordították:

- Kelj föl, Jiszraél népe! Űzd el az álmot! Kelj föl!

Ekkor nevezték először a pusztában táborozó népet Jiszraélnek. Ekkor született meg, s lett néppé. Nevét az "Éllel küzdő" ősatyától nyerte.

Sohasem törölte ki szeméből az álom édes ittasságát gyorsabban ez a nevén először nevezett nép, mint most. Nagy sürgés-forgás támadt. Az emberek lázasan készülődtek, az asszonyok reszketve öltöztek, csinosították magukat, fésülték, igazgatták gyermekeiket. Innen is, onnan is csoportok érkeztek a Közös Tűz felé. De léviták rohangáltak a táborban szerteszét, figyelmeztettek mindenkit, hogy ma nem lesz áldozat, közös imádság, ének és tánc, ma ennek semmi értelme, mert maga az Örökkévaló fog megjelenni, Ő maga szól a néphez. Siralmasan szegény volna tehát az áldozat.

A nép a hideg szürkületben a hegycsoporthoz vezető tágas, mély sziklamederbe indult. Teljes rendben, csaknem némán, várakozástól és félelemtől elszoruló torokkal. Sokan egymás kezét fogva, széles, hömpölygő áradatban, mintha hullámok töltötték volna meg hirtelen a száraz vádit. A sok-sok ezer láb súlyosan morajlott a köveken. Mögöttük a sátrak, szekerek között nyugtalanul ugattak a kutyák, bőgtek a marhák, ordítottak a szamarak. A hajnal sápadt képe lassan-lassan elhomályosította Sahar csillagát, a Nap készült letaszítani a mélységbe.

Hosszan, sokáig áradt a nép. Fegyveresek tartották a rendet, azonban szükség nem volt rájuk. Léviták loholtak ide-oda, újra meg újra figyelmeztetve mindenkit, hogy ne merészkedjék közel a hegyhez, mert meghal. Rájuk sem volt szükség, tudta mindenki.

A Nap első sugarai szétlövelltek a megvilágosodó Égen, eltűntek a csillagok, vörös fény ragyogott a komor sziklák tömbjein. Mintha rézből öntötte volna őket egy isteni kéz egyetlen iszonytató loccsintással, s azon nyomban megdermedtek volna. A gyér pálmák, tüskés bokrok fázósan borzongtak a szellőben.

S mikor a népáradat szétterült a mély völgy torkolatában, éppen a három hegycsúcs előtt, vakító, égig törő fény vágott föl a legmagasabb oromról. Villám, de elképzelhetetlenül több, nagyobb, kápráztatóbb minden villámnál. Ragyogása megvilágosította a három hegyet, körös-körül az egész hosszú szakadék öblét, a messzeségben emelkedő hegyek oldalait. Kigyúltak a sziklák, szikráztak, mint megannyi szemkápráztató gyémánt. A fák mintha lángot vetettek volna. Fénybe borult a nép, az arcok ragyogtak, a szemek villogtak.

A tömeg egyetlen mozdulattal csapta arcára tenyereit, s borult a földre, mintha láthatatlan sarló vágta volna le. A rémület ordítása szakadt fel a torkokból.

Ugyanekkor tompa, borzasztó dörgés harsant a hegyormon, s mint óriási állat ugrált, hempergett, hömpölygött tovább a hegyoldalakon, mintha ki akarta volna tépni a mozdíthatatlan sziklákat tövestől, romba akarta volna dönteni az időtlen szakadékok falait, el akart volna söpörni mindent. De nemcsak akart: - söpört, tépett-szaggatott. Sziklatömbök röpültek a magasba, kövek süvöltöttek, szakadt, recsegett, zengett a hegycsúcs.

A talaj pedig megrendült, mintha kínjában vonaglott volna.

Az első dördülést, az első fölvillanást, az első rengést újabb, majd még újabb követte. Mintha azok az időtlen idők tértek volna vissza, amikor ez a hegycsoport még lángot hányt, tüzet okádott, köveket, hamut szórt, völgyeket hasított, gerinceket és csúcsokat támasztott, tengert kavart, folyónak vágott ágyat, tengeröblöknek medret. Mintha a hajdan eleven erők fölébredtek volna szunnyadásukból, s munkához látnának pihenten, százezeréves álom után. A rég elfelejtett, de ködösen lappangó emlék borzalma támadt föl a lelkekben, tízezrek lelkében egyszerre, egyetlen pillanat alatt.

A lángoló, meredő, süvöltő hegyről harsonák zengtek, kürtök rivalltak. És a földre borult nép, mint a Szentírás pontosan és merészen mondja, "látta a hangokat". Látomásában fehéret, vöröset, kéket hallott, a mennynek zengését látta. Nem merte fölemelni fejét, nem tudta letépni arcára tapasztott tenyerét. E megrendítő pillanatokban újra meg újra fölkiáltott, mint a vihar, s csak egy szót, egy nevet, egy ismert varázsigét tudott kilökni szorongó torkából:

- Já! Já! Já!

Mi volt ehhez képest minden elképzelés, várakozás? Silány gyermekjáték. Haszontalan, halvány, erőtlen ostobaság. A hegy lángokat lövellt, fényt árasztott, dörgött-csattogott, a föld remegett. Émelyítő szag szállongott a völgytorok mélyében, sárga, nehéz füst lepte el a hegyeket, megült a szakadékokban, tovalebbent lomhán a dombok között, hempergett, szakadozott a gerinceken, megakadt a reszkető pálmák ágain, lecsüngött a bokrokról. Majd reggeli szél támadt, elhömpölyögtette a füst nehéz gomolyagait, s kiragyogott a felséges Nap aranyosan az ormokon... s elcsendesült minden.

A nyugalom e fenyegető pillanatában pedig megszólalt a Hang, zengőn, áradón, nyugodtan. A hegyek visszadörögték:

- Én vagyok Jáhveh, én vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomnak földjéről, a Szolgaság Házából. Ne legyenek neked idegen isteneid énmellettem. Ne csinálj magadnak faragott képeket, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az Égben vagy amelyek lent a földön, vagy amelyek a vizekben s a föld alatt vannak...

Így harsogott a Hang, s a nép, a hegyek, a völgyek, a fák, a kövek visszatartott lélegzettel figyeltek. A szavak mindenekhez szóltak, az egész világhoz. Ismerős szavak voltak, ám a világ már elfelejtette őket. Most újra a szívébe kellett vésnie, hogy ismét helyreálljon az egység, a szövetség, megújuljon az ember s vele együtt a világ.

Amint a Hang harsonák és kürtök zengése közben mondta a Törvényt, a nép reszkető félelemben, leborulva, mozdulatlanul hallgatott. De mikor ismét beállt a teljes csend, és többé nem következett semmi, lassan-lassan föleszűdött révületéből, fölemelte fejét, s pillantását a hegyre merészelte fordítani. S a megdöbbent szemek látták, amint Mósze a hegyormon bemegy a füstbe, majd ismét kijön, végül szokott hosszú, egyenletes lépéseivel leszáll a meneteles úton.

Mikor odalent volt munkatársai csoportjában, hozzá rohantak az emberek, s könyörögve kiáltozták:

- Ne szóljon hozzánk többé az Úr! Te szólj hozzánk! Te mondd meg, mit kíván!

Annyira féltek ugyanis, hogy az esemény megismétlődhet, s talán még borzasztóbb módon, még pusztítóbb alakban, mint a gyermekek, ha váratlan erővel szemben érzik semmiségüket. A világteremtő, világromboló Demiurgosz rettenetes látomása olyan iszonyattal töltötte el őket, amit másodszor, többször nem tudtak volna elviselni.

De hát valójában mi történt Szin-Hor hegyénél?

A jelenségek, amelyek kitörölhetetlenül belevésődtek a nép emlékezetébe, tűzhányó működésére vallanak. Füst, földrengés, lángoló tűz, repülő sziklák, zengések - mindez olyan, mintha az ősidők óta alvó hegy ismét tevékenykedett volna. Ezért keresik a törvényadás helyét a tudósok ebben vagy abban a hegységben, s hordanak össze érveket igazuk mellett. Azonban munkájuk sajnálatosan gyámoltalan, a kérdéseket megoldani nem tudják. Mohó lokalizálási vágyukban tehetetlenül topognak, egymásra néznek, egymást cáfolják, s végre is csüggedten lebocsátják tollukat. Semmi nyoma annak, hogy a történeti időkben, különösképpen ebben a tüzetesen ismert korszakban vulkanikus tevékenység folyt volna a Szinájon. Nem tudtak ilyesmiről sem az ott, sem a távolabbi környéken élt vagy élő népek hagyományai sem. Nos, mondják némely kutatók, akkor mégsem itt történt a sorsdöntő esemény, hanem talán Moab földjén, az Arab Öböl túlsó oldalán. Csakhogy ott sem mutatkoznak vulkáni események nyomai.

Nem is voltak ilyenek akkoriban sem a Szinájon, sem Kades környékén, sem Moabban. Sokkal egyszerűbb magyarázatra kell gondolnunk, hacsak abba a súlyos tévedésbe nem esünk, hogy Isten maga rendezte ezt a tűzijátékot, ezt a szívdermesztő mutatványt - mintha bizony Isten ilyen eszközökre szorulna, lármára, tűzre, füstre, sziklák dobálására, báva emberek rémítgetésére! Mintha holmi ijesztő varázsló módjára így kellett volna az emberek szívébe, agyába, emlékezetébe vésnie szavait! Szégyenletes gondolat, fiam és tanítványom, el ne csábíttasd magad azoktól, akik Istennek efféle vásári csodákat tulajdonítanak.

Vagy Mósze, az ő hatalmas erejű botja támasztotta a borzalmat? Ő akarta, éppen Isten Törvényének megtartása érdekében, hogy a hegy lángot vessen, a föld megrendüljön, harsonák zengjenek, sziklák röpüljenek, kövek hulljanak, füstbe burkolózzék a világ? Talán ő látta mágiába süllyedt népét annyira gyermekesnek, hogy éppen Jáhveh ügyének sikeréért Egyiptom módszereihez folyamodjék? Ő szállt le kénytelen-kelletlen saját korának és népének színvonalára, hogy így emeljen rajta egy arasznyit? A néphez oly közel álló, rettentő haragos, tűzokádó, vihar szárnyán szálló, hatalmával fenyegető Ját kívánta fölhasználni a nép eggyékovácsolására, hogy azután Jáhveh birodalmába, az Ígéret Földjére vezesse? S mikor majd megérkeznek Jáhveh közelébe, föltárja előtte az ő teljességének fényét?

Talán igaza van Dacqué úrnak, midőn kijelenti, hogy "a jáhvizmus egyistenhivő pogányság". Szellemes megjegyzés csakugyan, de azzal a kiigazítással, hogy a jáhizmus nem a jáhvizmus! Sajnos, a jáhizmus monotheista pogányságából évezredek során a legnagyobb próféták, Mósze Jáhvehjának alázatos hívei is csak alig-alig s igen nehezen tudták a népet kiemelni. Így "jáhizmus" és "jáhvizmus" azonossá lett - ma sem tesznek köztük különbséget.

Mósze birtokában volt az egyiptomi tudomány minden titkának. Így nemcsak azokat a szemkápráztató csodákat ismerte, amiket az Ámun-papok ünnepélyes alkalmakkor, törvényhirdetésekkor s más fontos esetekben a lelkek megrendítésére használtak, hanem a féltve őrzött pusztító anyagokat is, amikkel akár egész hegyoldalakat lehetett fölrobbantani. Ezeket az anyagokat ők valójában szellemi erők hordozóinak tekintették, készítésük gondosan alkalmazott mágikus szertartásokkal, kultikus cselekményekkel történt. Titkukat évezredeken át megőrizték, a beavatottaknak nemzedékről nemzedékre továbbadták, de a gyakorlati életben nem használták. Mégis egyike volt megrendíthetetlen hatalmuk alapköveinek. Templomi szertartásaikban itt-ott alkalmazták, hogy félelmet keltsenek. Ahogy a kínaiak is csak látványos játéknak tekintették puskaporukat, s emberölésre, pusztításra csak romlott időkben kezdték használni, ugyanúgy az egyiptomi papok sem fordították közönséges munka végrehajtására, sziklák kifejtésére, csatornamedrek vágására, háborúban városok lerombolására - tiltotta a felelősség, amit az emberi faj iránt éreztek.

Mósze talán a legendás hírű "vril" készítését ismerte, talán valami másét? Talán birtokában volt a színtelen kristály, ami erős ütésre iszonyú erővel robban? Talán értette a módját, hogy ezt az anyagot finom földdel összegyúrva, gyújtózsinór segítségével detonációra kényszerítse? Ha számba vesszük Mósze roppant tudását mind a matematika, mind a csillagászat, az orvostudomány, a történelem terén, nem szólván olyan tisztára gyakorlati ismeretekről, mint a hadászat, az építészet, egy pillanatig sem kételkedhetünk mágikus-vegyészeti ismereteiben sem.

Mósze tehát csalt? Ne mondj ilyen bárgyúságot, fiam! Mósze Istenhez akarta vezetni népét, tehát elsősorban népre volt szüksége. Nem széthulló, torzsalkodó, szanaszét huzakodó, silány bálványokat imádó, tétova, gyáva hordára, nem névtelen gyülevészre, nem a tudatlanságában vágyainak, ösztöneinek, indulatainak, mohó érdekeinek kiszolgáltatott csürhére. Nem olyan ideig-óráig szövetkezett hordalékra, amit fegyverrel, kényszerrel, büntetésekkel, könyörtelenséggel lehet csak összetartani, egy cél felé irányítani. És aminek neve sincs, tehát igazában nem is létezik. Hanem szilárdan összeforrt népre, amely egy test, Istenét a szívében hordja, szeretet köti össze, s céljáért, az Istennel való egyesülésért nemcsak minden vagyonát, de életét is kész áldozatul vetni. Hogy ilyen népet teremtsen, ahhoz valóban szokatlan eszközök kellettek. Tűz és sziklák, fény és harsonazengés, füst és kövek hullása... Mert csak az így összeforrasztott népet lehet aztán megtölteni Isten ismeretével, mint a bronzból tűzben öntött, eltörhetetlen edénybe.

Mósze nem csalt, fiam. Mósze alkalmazta azokat az erőket, amiket tanulmányai során megismert. Alkalmazta Istenért, a Törvényért, a népért, eljövendő nemzedékek boldogságáért - az Igazságért! Használta rendíthetetlen önuralommal, alázattal, felelősséggel. Egy pillanatra sem gondolt a maga hatalmára. Sőt inkább azt akarta népe elméjébe vésni, hogy csak egy az Úr: Jáhveh, csak egyet kell szolgálnia teljes erejéből: Jáhveht. Hogyan magyarázhatta volna ezt meg másként, mint Jáhveh szolgálatába állított tudásával? Tünemények és jelenségek támasztásával, amik önmagukért beszéltek?! Fölidézésével félelmes katasztrófáknak, amik a sötét múltból villódzó lángjaikkal bevilágították az emberi faj hosszú, tekervényes, szakadékos útját?

Ez annyira sikerült neki, hogy még ma, háromezer és háromszáz esztendő múltán is sokan úgy beszélnek a törvényadás napjáról, mintha maga az Isten rázta volna a hegyet, okádta volna a lángot, hajigálta volna a sziklákat, fújta volna a füstöt, harsogtatta volna a harsonát. Nem pedig szolgája, Mósze, akit elhívott, és elküldött művének végrehajtására.

Ezeknél a gyámoltalan tudósoknál sokkal közelebb járt az igazsághoz - nem az isteni, hanem a szánalmas emberi igazsághoz - Dathan, Uziél fia, mert már akkor vakmerő gúnnyal mondogatta, hogy nem az Örökkévaló szólt a hegyről, hanem Mósze, nem Jáhveh harsonái zengtek, hanem Mószéé, a tüzet, mennydörgést, füstöt pedig botjával idézte elő, mint egy, az eddig ismerteknél nagyobb varázsló.

Jobban megközelítette a valóságot - a szegényes földi valóságot! - Abiram is. A Vének gyülekezetében bölcsen hallgatott, bólogatott, még megrendültnek is látszott, de baráti beszélgetések során nyugtalanul babrálta a szakállát, rázta a fejét, búsan mosolygott, mint aki semmi jót sem vár olyan eseménytől, amit Mósze félelmes varázserejével művel. Arra is célzott, hogy ami történt, Mósze és baráti köre, valamint a léviták hatalmának érdekében történt. Abiram ugyanis benjáminita volt.

Végül Korachtól sem szabad megfeledkeznünk. Ő ugyan nem vádolta Mószét varázslattal, nem állította, hogy a félelmes tűz, fény, földrengés, hang, harsona Mószéé volt. Lehet, hogy gondolta, ám okosan hallgatott róla. Csupán azt az aggódó vélekedést kockáztatta meg, hogy Mósze Egyiptomban szerzett titkos tudománya segítségével valamely hatalmas szellemet kényszerített szolgálatába, csalárdul hirdetvén, hogy maga az Örökkévaló adja a Törvényt. Mindez lehet jó, helyes, ha hozzájárul az egyéb népekkel való szövetség megalapozásához, egy erős katonai hatalom megteremtéséhez, Egyiptom legyőzéséhez. Azonban, sajnos, nem járul hozzá. Mósze vakmerő, bukáshoz vezető úton jár. Kudarca elkerülhetetlen. Egyrészt ugyanis éppen szétválasztja a népeket, mikor saját népének ilyen különös bánásmódot tulajdonít Isten részéről, másrészt megfeledkezik arról, hogy a népek legbiztosabb összekötő kapcsa a közös érdek, a kereskedés, az anyagi jólét. "Nem lehet fölülről építkezni, csupán alulról, az alapokról - magyarázta. - Az alap pedig a szép lakóház, a kényelem, a finom ruházat, a bőséges, jó eledel, kitűnő ital. Ezt kell megadni a népnek. Ennek pedig egy módja van csak: érintkezésbe lépni a gazdag városokkal, kereskedni, megszüntetni a vámokat, őrizni a karavánokat, hajókat indítani a világ minden tengerére, építkezni, bányászni, csatornákat ásni..." Világos szavait sokan helyeselték, mire kitátotta nagy száját, s folytatta: "De mire megyünk a pusztaságban? Meddig bírjuk a nélkülözést? Hova jutunk így? Bizony, barátaim, ha még néhány évig kell kóborolnunk a pusztában, elvész létünk minden alapja. Kincseinket feléljük, ahelyett hogy egy új állam céljaira fordítanánk, befektetnénk, kamatoztatnánk. S végül nem is sokára itt állunk hazátlanul, rongyosan, soványan, még kevés marhánk, juhunk is a gyomrunkba vándorol, rá fogunk fanyalodni a tevék húsára, megesszük a szamarakat is... de nemcsak azt! A kutyákat, a saruink bőrét, övünk szíját, mindent, ami megrágható! Igaza van Abiramnak, mikor gyermekeink elvadulása miatt aggódik. De hát Mósze vagy Uszirszafi, nem is tudom, hogy hívják igazán, kerül engem, nem kíváncsi tanácsaimra. Hát majd meglátjuk, mi lesz a vége! Csontjaink úgy fehérlenek nemsokára a puszták homokján, mint Efráimról mondják. S akik túlélik a pusztulást, kénytelenek lesznek visszakullogni Gósenbe, ahogy az efráimiták tették, s még nagyobb szolgaságba estek, de akkor már önként..."

Tudott ezekről a suttogásokról, vitákról, aggodalmakról, vádakról Mósze? Bizonyosan tudott, noha nem járt utánuk. Tájékoztatták a léviták, Hor emberei s azok a vének is, akik szívesen mondtak másokról rosszat, hogy maguk annál jobbnak mutatkozzanak. Miközben este a lámpa fényénél diktált írnokának, Szakkainak - maga mellé vette a betegségéről tudni sem akaró Szakkait, hogy kényelmesebb munkája legyen -, meg-megállt lassú járkálásai közepette. Sóhajtott.

Szakkai szomorúan tekintett rá, de nem szólt. Mósze pedig kezét összekulcsolva farán, folytatta sétáját a sátorban, s jól tagolt szavait ejtegette, mint egy-egy csiszolt drágakövet. Szakkai keze alatt suhogott a papír a térdére támasztott táblán, vékony ujjai szaporán vetették a betűk kacskaringóit. Olykor-olykor várakozón megállt, sápadt arcát, égő, fekete szemét Mesterére emelte, s csöndben várt, amíg a következő szavak megformálódnak. Tudta, ez a fontos, nem amit az ostobák fecsegnek.

Mósze maga sem törődött velük. Ment a saját útján, Istenének útján új erővel, hittel, bizalommal, mint aki sohasem fordulhat már vissza. De nem is akar, mert tudja, hogy célhoz fog érni!

Negyven napig táboroztak az izraéliták azon a helyen - nevezzük most már mi is így őket. Ez alatt az idő alatt Mósze gyakran fölment a hegyre, ott tudott legjobban elmélkedni. A hagyomány szerint sötét felhő szállt le, s ő belépett a felhőbe, ott beszélgetett Istennel, s ragadtatott föl Általa az Egek szféráiba. Ezt a "sötét felhőt", amibe időről időre belépett, s ami eltakarta őt a világ szemei elől, persze, egy pillanatig sem szabad naturálisan értened, fiam és tanítványom, ahogy sok bibliamagyarázó teszi, hanem jelképesen. A "felhő" sötét volt, mert a révület, amiben Mósze élt, áthatolhatatlan az ember számára. Eltakarta őt előlük, ahogy Mósze elől is eltakarta a világot. Gondolj a német Rauch: "füst", Rausch: "mámor", "részegség" szavak hasonlóságára, gondolj a mi "ködös mámor" s a "réül-rejt-rejtez" kifejezésünkre, hogy világos legyen előtted ez a jelkép. S amikor Mósze elragadtatásáról hallasz az Egekbe, gondolj a lélek szféráira, hogy megértsd az Egek jelképét. Nemcsak Mószéról beszélünk ezen a mitikus nyelven, így szóltak azokról a próféták is, így beszél Hénoch és János apostol.

Érdemes volna egyszer tanulmányozni a léleknek emez állapotait s e jelképrendszer törvényeit. Mestered azonban, aki ezt a történetet elmondja neked, nem vállalkozhatik rá, hiszen csak az esemény vázlatos elmondására van ideje. Forduljunk tehát a hagyományhoz.

Először az első Égbe szállt, s kapukat látott, amiket két-két angyal őrzött a dialektika törvényei szerint. Az imádság meg az átok, az öröm meg a kétségbeesés, a vezeklés meg a megnyugvás, a háború meg a békesség, a nemzés meg a születés, a gonoszság meg a szentség, a halál meg az élet kapui voltak azok.

Majd Nuriél angyal angyalainak ötven milliomával a második Égbe ragadta őt. Ezek kormányozták a szeleket és a felhőket, a virágzást és a hervadást.

A harmadik Ég olyan palota volt, amelynek oszlopai vörös tűzből formáltattak, zöld tűzből az ívek, kék tűzből a mennyezete, fala pediglen fehér tűzből. Itt parancsoltak az angyalok a Napnak, a Holdnak s a csillagok minden seregének.

Kémuél angyal vitte a negyedik Égbe tizenkét millió angyalával. Ezek romboló angyalok voltak. Kémuél rettentő hangon kiáltott Mószéra, s megkérdezte tőle:

- Ember, aki asszonytól tisztátalanságban születtél, mit keresel te itt, a Legnagyobb szentjei között?

Mósze pedig elmondta, hogy kicsoda-micsoda, de Kémuél megragadta a kezét lángoló kezével, kitaszította ebből az Égből. Mósze ekkor egy újabb angyal, Hadarniél elé került, s annak panaszolta el, hogy tisztátalanságban született, ezért kitiltották a negyedik Égből. Könnyek lepték el orcáját, lelke elcsüggedt a jóvátehetetlen bánatban. Ám ekkor az Úr az isteni Hangot egy szépséges, sugárból alkotott leányban testesítette meg, s az így szólt hozzá: "A világ első órájától fogva az angyalok, akiket alkottam, a pártoskodás rendezői voltak. Mikor Ádámot akartam teremteni, elébem álltak, s vádaskodtak: mire való ez, hiszen csalódni fogsz benne! De én elnémítottam őket, hogy megalkossam a szeretet művét. Mert, ha nem teremtettem volna embert, a világ zűrzavar lett volna, s ha nem adtam volna az embernek a Törvényt, a világ visszahullott volna a zűrzavarba."

A Leány szava által közvetített Hang így védelmezte Mószét a versengő angyalok ellenséges indulatától, s Szandalfon angyal segítségével az ötödik Égbe került. Itt az égi Állatokat látta, vagyis az Állatöv formációit a távoli mindenség mérhetetlen tereiben. Mikor Mósze megpillantotta Szandalfont s az univerzum tereiben ragyogó Állatok sorát, ismét sírva fakadt, s lelkét vigasztalan bánat borította el. A végtelen égi Haza olyan hatalmas, olyan lenyűgöző, olyan fenséges és néma volt, hogy Mószénak sírnia kellett. Áldott legyen, aki áldja az Urat - kiáltotta magában megrendülve. És a szentélyre gondolt, amely fehér, ibolya, kék meg vörös bíborral ábrázolja az angyalok szárnyát, mind a sok szentélyre, akár Egyiptomban, akár foinik földön, Babilonban vagy Kadesban álltak, s a lángokra, amelyek a csillagokat jelképezik. De ugyanakkor fölmerült szívében a kétely is: vajon nem mondják-e egyszer az emberek, hogy a Törvény ugyanúgy emberi alkotás, mint a szentélyek bíbora s a végtelen csillagokat ábrázoló lámpák? Mikor azonban ez a fájdalmas kérdés fölmerült benne, maga az isteni Hang szólalt meg szelíden, s ezt mondta:

- Mósze, fiam, ülj bízvást az angyalok lábainál. Én, én magam adtam a Törvényt.

Majd a hatodik Égben Mósze a Vezeklés Folyamát pillantotta meg. A csendesen áradó folyó partján pedig magát Ádámot. A folyam sötét hullámai a világkorszakig tartó bűnhődésbe hömpölygették mindazokat a hitetleneket és bűnösöket, akik a világ teremtése óta az idők végezetéig születtek, éltek és meghaltak, mert az idők kezdeténél volt e folyam forrása, s az idők végezetébe torkollt. A büntetésük felé sodródók pedig kikiáltottak a parton mozdulatlanul ülő Ádámnak: "Miért nem jössz velünk te is, hogy levezekeld bűnödet? Nem te vagy-e a szerzője valamennyiőnk minden bűnének?" Ő azonban, Ádám, így felelt, s hangja végigkongott az ürességben: "Én csak egy bűnt kivettem el. A ti bűneitek a tiétek!"

A folyammal párhuzamosan, de vele ellenkező irányban egy másik folyó hullámai hömpölyögtek. Csillogtak-villogtak a hullámok, tiszta fény ragyogott fölöttük, ez a folyó ugyanis az Üdvözülők Folyama volt. Hullámai boldog lelkeket ringattak az idők kezdete felé, mert ez a víz oda áramlott, ahol a másik kiindult. És az Éden Kertje felé siklók kikiáltottak a vízből a parton ülő Ádámnak, ezer, százezer, millió meg millió hang kérdezte csodálkozva: "Neked csak egy bűnöd van, nekünk számtalan volt, miért nem jössz hát velünk?" De Ádám megrázta vállát verő hajfürtjeit, s így felelt: "Az én egyetlen vétkem magában foglalja a tiéteket valamennyit. Mindaddig, amíg a bűn maga meg nem hal, én nem tarthatok veletek. Addig vezekelnem kell."

Mószét Naszargiél, a bűnhődés angyala magával vitte a bűnhődés három helyére is, ahova a Vezeklők Folyója sodorta őket. E helyek egyikének neve Alukah, a másiké Titha-Yaven, a harmadiké pedig Abadnu. Mind a három helyen szüntelen jajgatás, szívfacsaró könyörgés viharzott a feneketlen sötétségben, mintha nemcsak valaha volt emberek billiói, hanem minden egykori kő, fa, állat is jajgatott volna végtelen, áradó jajgatással: "Halált! Halált! Adjátok meg a halált!" Mósze térdre esett a sötétségben, s így kiáltott föl a láthatatlan Istennek:

- Világnak Ura! Őrizz meg engem, őrizd meg Izraélt ettől a helytől!

A Hang így felelt:

- Az Örökkévaló nem ismer kivételt sem a te számodra, sem Izraél számára. Aki elszakad tőlem, ide hull, aki hozzám törekszik, az Édenbe száll.

De lám, Mósze máris fölragadtatott a hetedik Égbe, az Édenbe, Samsiél, az Éden angyalának segítségével. Itt ragyogó fényben állt az Éden hetven viruló fája, a hetven eszenciáé, amik a látható világ formáit áthatják. És körös-körül itt lebegtek, éltek örökké változatlanul a világ minden füvei, fái, gyümölcsei az Ég aranyboltozata alatt. A csodák világa volt ez, még inkább, mint amiket Mósze eddig látott, mert itt minden olyan volt, mint odalent a világban, csakhogy minden tökéletes, változhatatlan, teljes alakban, fényesen, tisztán, megfoghatatlanul, alaktalanul, anyagtalanul. Négy folyó kristálytiszta hullámai hömpölyögtek itt: a tej folyója, a mézé, a boré és a nárdusé. Az angyal megmutatta azokat a magasan lebegő trónusokat is, amelyek Ábrahámé, Jiszhaké és Jákóbé voltak. Mósze számára láthatatlanul ültek bennük az Atyák, csak örvendő hangjukat hallotta:

- Áldott legyen, Aki betöltette velünk hivatásunkat!

Ebben az időtlen, örök jelenlétben Mósze szívét is csak egy mámoros érzés töltötte be: "Áldott legyen! Áldott legyen!" S mint átható, zengő ének, mint mámorító zene, ez hangzott a határtalan Tér minden részéből, ez töltötte be magát a jelenlétet: "Áldott legyen! Áldott legyen!"

Mikor végül Mósze a Messiás, a Szabadító elé lépett, a Szabadító fején hét arany diadémot pillantott meg. Alakja a legtisztább fényből "formálódott", mert egy pillanatra sem volt végleges alakja. És mégis ember alakú volt, mindazokból a formákból, amiket az ember, mióta van, s mindaddig, amíg csak lesz, magára öltött és ölt. Ő volt a különböző csillagvilágok embere, s ő a föld őskoráé, amikor még csak ázalagok, kagylók, csigák éltek a forró iszapban. Ő volt az Éden emberének alakja, s azé a távoli koré, amiben az ember már egyikhez sem hasonlít. Az egész világegyetem embere volt ő, az az isteni lény, akinek lakóhelye a Mindenség. Az Első Ember s az Utolsó Ember alakjában ült trónusán, arcáról mindaz a szépség, jóság, szeretet, tisztaság, alázat, bölcsesség sugárzott, ami valaha megszületett az emberben, s meg fog születni a világ végéig.

Isten volt a Szabadító, az egy Istennek egyik megnyilvánulása a három közül.

- Itt kezdődik, íme, a te munkád - mondta a Hang, mintegy rámutatva a Szabadítóra, ha lehet ezt a szót használnom. - Be akarod végezni? Te megszabadítottad Izraélt Egyiptom szolgaságából, ő megszabadítja a gonosz szolgaságából. Te vizet és mannut adtál Izraélnek, ő békét és igazságot ad az emberiségnek. Te átadtad neki a Törvényt, ő az Ígéret Földjére vezeti. Ő megteremtette a Törvény világát, te megteremtetted a látható világban a Törvény földjét. Ő szádba adta a leheletet, te nyelveddel megformálod az ő szavait. És az időtlenség örök reménysége lesz minden idők reménysége a te munkád által. Akarod az ő akaratát?

Mósze arcán könnyek csorogtak, szíve csaknem megszakadt az őt átjáró mérhetetlen örömtől! Teljes erejéből így kiáltott:

- Szívem egész örömével elfogadok minden szenvedést, hogy senki el ne vesszen Izraélből, senki el ne vesszen Izraélen kívül sem, és hogy mindenki segítsen magán az én segítő kezem által. Nemcsak azok, akik napjaimban élnek, hanem azok is, akik elrejtőztek már a földben. Nemcsak azok, akik napjaimban fognak meghalni, hanem azok is, akik az első naptól fogva máig meghaltak. Nemcsak azok, akik meghaltak, miután éltek, hanem azok is, akik születésük pillanatában haltak meg, vagy fognak meghalni ezután. És azok is, akiknek megteremtésére gondoltál, de akiket még nem teremtettél meg egyáltalán. Ádám minden gyermeke, Ádám maga is szabaduljon meg általam, Uram, az én reménységem legyen mindenki reménysége. Akarom, akarom teljes szívemmel.

És ez volt a legfelsőbb Ég, a hetedik, ahova Mósze fölragadtatott, ahová az Ember fölemelkedhetik, mert ami ezen túl van, az már az "át nem léphető kör" tere, maga a soha meg nem nyilvánuló Isten, akinek ezt a nevet, mint sok mást is, csupán emberi nyomorúságunk kényszere adja, hogy megjelöljük azt, aki Névtelen.

Mósze étlen-szomjan feküdt a hegycsúcson ama sziklatömb alatt, ahol első ízben vállalta az Istenhez való tudatos, akart és kívánt fölemelkedést. Vagy ült, hátát a sziklafalnak vetve, lábát összehajtva, kezét térdére csüggesztve, nyitott, mozdulatlan szemmel, végtelenbe ható, égő tekintettel, mosolyban sugárzó arccal, mint az a híres, gyönyörű egyiptomi szobor, akit "írnok"-nak nevez a műtörténet, noha nem írnok, hanem szent elragadtatásában égi titkokat szemlélő, égi hangok sugallására figyelő beavatott, amint írásra készen tartja a nádat, de diktáló ura nem valamely felügyelő, nem kormányzó, nem is a isteni király, hanem maga a Világ Ura.

Lehetséges, hogy Mószét ebben az állapotában megleste egy izraélita pásztor vagy egy gyökereket keresgélő asszony. Tán többen is, hiszen most már nem volt tilos a hegyre menni. Bizonyára látták őt a földre borulva, mint egy halottat, a közelébe is osonkodtak, figyelték, s ő erről mit sem tudott. Csak feküdt arcára borulva, fejét köpönyegébe takarva a vándorló Nap elől, botja mellette hevert a földön, megérinteni senki sem merte. Hozzá, a révülthöz sem merészeltek nyúlni, hanem megrettentek, és elfutottak. Nem kiáltották világgá, hogy Uszirszafi meghalt, Isten Emberétől még holtnak vélt állapotában is féltek, csak otthon suttogták el titoktartás terhe alatt, hogy látták a hegyen, merev és hideg, a szíve nem dobog már. Aztán továbbadták a hírt ugyancsak szigorú titoktartás terhe alatt másoknak, és a suttogás elterjedt a nép között, mint a szivárgó, lappangó talajvíz. Hol itt, hol ott buggyant fölszínre, míg végül észre sem vették, s máris bokáig gázoltak benne. A felelősséget áthárították Aharonra, Horra s társaikra, menjenek ők, nézzék meg, emeljék fel, szállítsák alá a hegyről, kiáltassák ki a halál hírét, temessék el úgy, ahogy ilyen félelmes hatalmú embert el szokás temetni: zárják kőpiramisba lelkének rettentő erőit... vagy mély sziklabarlangba.

Míg aztán Mósze ismét megjelent köztük, arca félelmesen ragyogott, tekintete pedig olyan feneketlen és lenyűgöző volt, hogy rá sem mertek pillantani. Isten valóban rávetette saját dicsőségének láthatatlan palástját, mint a legenda mondja, az aurát, amit az emberek szeme nem láthatott, de amit némely tiszta lélek, elsősorban gyermek és ártatlan leány érez - no meg a mindent látó kutyák, mert ők első pillantásra megismerik az emberben lakó erőket.

Egy alkalommal Mósze ismét hosszú ideig nem mutatkozott. Ezúttal azonban nem is látták a hegyen sem pásztorok, sem gyökeret turkáló asszonyok - egy lélek sem látta. Elannyira nem tudtak róla, hogy még Aharon s legközelebbi munkatársai is aggódtak érte. De nem szóltak, nehogy zavar támadjon a népben. Csak Mirjam hirdette rendületlenül, a prófétaasszony, távolba merült szemmel, réveteg mosollyal:

- A Szabadító él, s vissza fog jönni! Ne higgyetek a halálában!

Csakhogy még anyját, Jozabétet sem tudta megvigasztalni, még ő is jelképesen magyarázta Mirjam szavait: igen él, de nem itt a földön... Igen, vissza fog jönni egyszer, de talán évszázadok múlva, s nem ebben a testben... Igen, ő halhatatlan, de sohasem látom többé, nem ékesíthetem feleségét a drága ékszerekkel, amiket hosszú idő óta őrzök a számára... - És kendőjét levéve fejéről, vállát megmeztelenítve a porba ült, lebontott, ősz haját homokkal hintette be - gyászolt.

A nyugtalanság egyre nőtt. A Vének csoportokba gyűltek, tanácskoztak, kérdésekkel zaklatták Aharont, Hort, Hofnit, Szakkait, Tétit, s ők csak a fejüket rázták komoran, nem tudtak felelni. Ugyancsak tanácskoztak Korach sátrában is gazdag ételek, jó italok mellett. Korach szolgái roskadoztak a hatalmas ezüsttálcák súlya alatt, az udvarmester szeme szigorú intésével kormányozta őket. Mósze nem tért vissza - magyarázta Korach szomorúan -, az erős férfi kötelessége e súlyos helyzetben a nép sorsáról gondoskodni, elnyomva a szív fájdalmát, fölülkerekedve még a kétségbeesésen is. Dehát ki legyen a nép vezére? Ő maga nem merné kimondani, ám a nép között egyre többen emlegetik az ő nevét... A jelenlevők ekkor versengve kiáltozták, hogy Korach, Korach, a Lévi-törzs hercege! Korach megrendülten mosolygott, felesége pedig tapsolt örömében a függöny mögött, ahol hallgatózott, mert érezte, itt az idő, amikor ő maga is kiemelkedhetik sanyarú helyzetéből.

Mósze eközben a legmagasabb hegy egyik ismeretlen odvában nagy munkába merült. Két gondosan kiválasztott, remekbe metszett zafírtáblára finom vésővel a Törvény szavait írta. A drága táblákon lassan alakult ki a betűk formája, igazi ihletettséggel osztotta őket mezőkbe és sorokba, hogy a szemnek is tetszetősek legyenek, méltóan ahhoz, aki a Törvényt adta. Nem egyiptomi rejtett képírással írt, nem is folyamatos közírással, hanem a foinik betűket használta, mégpedig régi formájukban, ahogy Isten az első szemitákat tanította meg írni. A gyönyörű, sima táblákat mind a két oldalukon beírta, s maga is gyönyörködött művében. Mert a zafírtáblák nagysága, súlya, tökéletes kékeszöld színe, tisztasága példátlanul állt a világ legszebb darabjai között, értéke ki sem volt mondható. Az írás is szépen sikerült. Mósze olyan odaadóan dolgozott a nehéz művön, hogy ételről-italról teljesen megfeledkezett, hidegről, hőségről mit sem tudott, az időt is csak akkor érzékelte, amikor már sötét volt, nem lehetett látni, s a finom véső kiesett görcsös kezéből. Amíg dolgozott, szüntelenül Istennel társalkodott, a Hanggal, aki lelkében s az egész világban beszélt. Valóban el lehetett mondani, hogy ezeket a betűket, "maga Isten" rótta a csodálatos táblákra. Mósze egyetlen szót sem felejtett ki, s tökéletesen jelölt minden kellő hangot, mert nem akarta, hogy az emberi faj s elsősorban az izraélita nép emlékezetéből akár egy vonás is elvesszék.

Boldog fáradságában megpihenve sokáig nézegette művét, s elgondolta, milyen kincs - a legnagyobb kincs! - lesz ez népe számára. Elképzelte, milyen ujjongva fogadják majd, hogy csodálják! Leborulnak előtte, óvják és védik, halálba mennek érte, ha kell. Szórul szóra megtanítják gyermekeiknek, s azt mondják: nem Mósze írta ezt, hanem maga az Örökkévaló, Mósze érdeme csak annyi, hogy az ő tökéletes eszköze volt. Véső és kalapács Isten kezében...

Mósze keblére szorította a táblákat, s mosolyogva indult lefelé a hegyről.

Félúton Jósuahhal találkozott. A fiatal tanítvány, a Jószif-törzsek feje aggódva kereste őt, mert nem tudott belenyugodni, hogy Mesterét soha ne lássa többé élve, de talán holtan se. Lépései lázasan izgatottak voltak, szép arca szomorúan, kíváncsian fordult minden kőtömb, minden bokor, minden hasadék, odú felé. Mikor Mószét megpillantotta, megállt, arca örömtől sugárzott.

Aztán boldogan elkiáltotta magát, Mesteréhez futott, leborult előtte, átkarolta a térdét.

Mósze fölemelte, megcsókolta, majd megmutatta a táblákat. A fiatal férfi ámulva csodálta. Sokáig nem tudott szólni, lélegzete elakadt. Azután jobb keze középső ujját a hüvelykjével érintette, áhítatosan megcsókolta a szent táblák helyett, félre fordította a fejét, előbb az egyik, majd a másik szemét hunyorította össze, úgy nézte a gyönyörűen csillogó, ritka nagy táblákat, amiken a finoman vésett betűk gyémántként szikráztak az alkonyati fényben.

Némán útnak indultak ezután, isteni örömben ragyogott az arcuk. Olykor-olykor egymásra tekintettek, könny szökött a szemükbe.

Mikor azonban a hegy lábához közeledtek, Mósze megállt, figyelt. Zavaros, ujjongó, vad lárma verődött hozzájuk a táborból.

- Miféle zaj ez? - kérdezte Mósze tanítványát.

- Harci kavarodást hallok - felelte Jósuah tétován.

- Ó, te harcok embere! - kiáltotta Mósze keserűen. - Nem győzők és legyőzöttek lármája ez, hanem rivalgás a bálvány előtt!

Ekkor a megdöbbent Jósuah fiatal lábával gyorsan futott lefelé szikláról sziklára szökve, mint a hegyikecske, s messze megelőzte Mesterét.

Mósze meg földbe gyökerezve állt. Megbénult. A táblákat oly szorosan ölelte mellére, mintha félt volna, hogy megdöbbenésében elejti. Vagy mintha görcsös ragaszkodással belőlük akarna erőt meríteni ebben a halálos rémületben. Botját a hóna alatt szorongatta.

- Szállj le, Mósze - suttogott akkor benne a Hang. - A te néped eltaszított engem!

- Miért mondod, hogy az én népem? - kiáltotta szótlanul Mósze. - Nem mondtad-e, hogy menj, szabadítsd meg az én népemet Egyiptomból? A Te népednek nevezted akkor!

Némi szünet után még hevesebben folytatta:

- Igen, akkor ezt mondtam: ez a nép elsüllyedt a bűnben. S te így szóltál: ki fogom emelni a bűnből. Most pedig, mikor a Te fiaid ellened fordultak, az én fiaimnak mondod őket? Miért?

- Az én fiaim, ha hűségesek. Ha nem hűségesek, nem az én fiaim.

- Hanem az enyémek, ugye? Vajon hol nevelted őket - lázadozott Mósze keserű indulattal -, hogy tiszták maradhattak volna? A bálványimádás földjén tetted őket naggyá! Most pedig azt akarod, hogy Téged imádjanak?

- Csakhogy nem szabadítottam-e ki őket Egyiptomból? Nem vezettem-e át őket a tengeren?

- Mióta? Mióta? Tegnap még rabszolgák voltak, s ma azt akarod, hogy emberek legyenek?

- Azt mondtam: a bálványimádásnak el kell vesznie. És bizony el fog veszni - suttogta a Hang. Mószénak többé egy szava sem lehetett.

Hanem hatalmas lépésekkel ismét megindult a hegyről lefelé Szeme, arca rettenetes volt. Nyíratlan szakálla, hosszú vállkendője lobogott. Egész alakja az alkonyat véres fényében ragyogott. A mellére ölelt zafírtáblák vakítón fénylettek. Súlyos lépései alatt csikorogtak a kövek.

Mikor a táborba ért, megpillantotta a bálványt. Aranyból öntött nagy bika volt, az a Bika, amit sumer földön, Babilonban, Assurban s szerteszét másutt is imádtak, a Holdisten képe s az Égi Bikáé. Az a Bika, amelynek képe Keret király előtt is megjelent, amikor Él arra biztatta, hogy keressen új feleséget Edomban.

Persze, Dán törzse állította, valamennyi törzs között az egyetlen, amely bika képében imádta Élt, noha olykor, főképp később, Jának is nevezte ezt a bikát. Az aranybika előtt ugyancsak aranyból kovácsolt oltár állott, az oltár előtt pedig maga Aharon, a Léviek főpapja, bíborkék köpönyegben, homlokán aranyabronccsal. A nép vadul tombolt körös-körül abban a vad pogány részegségben és révületben, aminek látásától Mósze gyermekkora óta annyira irtózott. És torkaszakadtából énekelt a részeg nép, karját Égre emelve forgott, táncolt, pörgött, szökellt széles körben.

- Íme a mi istenünk, aki vissza fog vinni bennünket Egyiptomba! Íme a mi istenünk, aki vissza fog vinni bennünket Egyiptomba!

Ezt üvöltözték, rikongatták, zengték, dalolták vég nélkül.

Mósze irtóztatót kiáltott. Nem volt e kiáltásnak semmi értelme. Nem szó volt, csak hang, egyetlen rettentő hang, félig jajkiáltás, félig vadállati düh kitörése. Arca, szeme lángolt. Feje fölé emelte a villogó táblákat, Aharon felé rohant. Botja a földre esett.

- Hogy engedhettél meg ilyen gyalázatosságot? - ordította testvére halálsápadt arcába.

- Nem jöttél vissza, testvérem - dadogta Aharon lesújtva, s még a karját sem emelte védekezőn maga fölé. - És a Gonosz azt súgta az emberek fülébe, hogy sohasem jössz már, testvérem.

Mósze azonban nem hallotta Aharon mentegetőző dadogását. Talán nem is látta viaszsárga arcát, halálos rémületben kitáguló szemét, a bíborkék palást alatt reszkető alakját. A szent köpönyeg szélére varrt háromszázhatvanöt aranycsengő jajgatva csilingelt, ahogy Aharon megrogyó térddel a földre akart borulni Mósze előtt, de félelmében megdermedt, mintha érezte volna, hogy többé sohasem kel föl onnét. Ekkor az aranycsengők csilingelésébe más csilingelő, recsegő hang is vegyült. Mósze ugyanis dühében földhöz vágta a zafírtáblákat, s a széthasadó szilánkok csengve-pengve fröccsentek szerte a köveken.

Süket csend támadt ezután, de csak egy pillanatra. Mósze fölragadta a kalapácsot, amivel az oltárt illesztették össze, s ott hevert még a földön, két kézre markolta, s lesújtott a Bikára. Mindaz az erő, amit ifjúkora óta rendszeres testgyakorlattal gyűjtött, a karjába zúdult. Mindaz az erő, amit ifjúkora óta türelmes lelkigyakorlattal növelt, a szemében égett. Szája, tüdeje zihált. Egy-egy ütésnél vadul beharapta alsóajkát úgy, hogy a vér kiserkedt belőle, bemocskolta szakállát, ráfolyt vállkendője csücskére, bemaszatolta mezítelen mellét. A kalapács fölemelkedett, csattanva lesújtott a gyönyörű, emberarcú, szárnyas Bikára. Zúgott és süvöltött a kalapács, csattogott, döngött, recsegett a bálvány, szinte nyögött a csapások alatt. Mósze fáradhatatlan volt. Magasra emelte a kalapácsot, lesújtott. Ismét fölemelte, ismét sújtott. A bika megroskadt. Letört darabjai szerteszökelltek, mintha menekülnének. Mósze saruja rájuk taposott, vadul rugdalta, taszigálta az aranydarabokat meg a zafírtáblák csillogó szilánkjait. Foga pedig újra az ajkába mart, a vér vékony patakokban csurgott belőle.

A nép félelemmel vonult hátrább, szótlanul nézte a borzalmas jelenetet. Iszonyú volt Mósze dühe, iszonyú csapásainak ereje, iszonyú a bálvány pusztulása, még iszonyúbb, hogy a bűntudat zsibbasztó félelmében valami világra szóló pusztulást vártak. Mi következik még ezután?

Mósze egy pillanatig sem ernyedt, amíg a Bikát pozdorjává nem zúzta. Akkor ismét a remegő Aharon felé fordult, s új haragra gyúlva, megint ráemelte a kalapácsot. Már úgy látszott, senki és semmi meg nem menti Aharont a gyalázatos haláltól. Egy mozdulat, s koponyája széthull, agyveleje, vére összevegyül a bálvány roncsaival s a Törvény szilánkjaival. Ekkor azonban Mósze karja megállt a levegőben. Szívéből végre értelmes szavak fakadtak, a düh megformálódott... Aharon nem halt meg.

- Hogyan történt ez a gyalázat? - kérdezte Mósze rekedten.

- A nép előbb a Vénekhez ment - suttogta Aharon. Lehajtotta fejét, arcán, szakállán könnyek gördültek le. - A Vének nem vállalták. Ha Mósze nem tér vissza, mondták az emberek, nincs többé istenünk. Adjátok vissza régi istenünket! Ők féltek, de nem tettek semmit. Ekkor hozzám jöttek... hozzám... És én nem tudtam mit mondani nekik, féltem... Te pedig nem jöttél vissza. Úgy éreztem, Istenünk csakugyan elhagyott veled együtt. Akkor, hogy időt nyerjek...

- Hogy időt nyerj? - hörögte Mósze.

- Hogy időt nyerjek, azt mondtam, minden asszony adja ide az ékszereit... Gondoltam, az asszonyok ragaszkodnak ékszereikhez, s nem lesz miből bálványt önteni. De a férfiak rájuk parancsoltak, s ők is kiszedték fülükből, lehúzták ujjukról a karikákat, gemmákat, nyakukból a láncokat...

Így dadogott, hebegett Aharon meg-megcsukló hangon, hol fölemelte, hol lesütötte szemét, ujjával a szakállába turkált, lábát váltogatta, mellét, vállát meg-megrázta a zokogás. Töredékes elbeszéléséből kiderült minden. Aharon hol így, hol úgy akart időt nyerni, hátha visszatér Mósze, de hiába. Végül kiöntötte a bálványt, oltárt is készített, az első áldozatot éppen akkor mutatták be, mikor Mósze leszállt a hegyről.

Mósze elhajította a kalapácsot, véres nyálat köpött maga elé, aztán körülnézett. A nép még most is bámulva állt körös-körül. Sokan sírtak. A gyermekek rémülten bújtak anyjukhoz.

- Nem láttuk az Istent - panaszolta egy öregember védekezőn. - Honnan tudhassuk, hogy van Istenünk, ha nem látjuk?

- Isten megígérte a te száddal - bátorodott neki egy másik férfi is. - Megígérte, hogy köztünk lesz mindig, s láthatjuk arcát. De nem volt köztünk, arcát pedig nem láttuk... Miért ígérte, hogy köztünk lesz, ha mégsem látjuk? - fakadt ki keserűen.

Mósze azonban látva, milyen görcsösen ragaszkodik a láthatóhoz a megvadult nép, s milyen vakon tagadja a Láthatatlant, mit sem törődött az itt-ott fölhangzó kiáltásokkal, hanem a tábor kijáratához indult, ott megállt, s harsányan így kiáltott:

- Aki az Úré, ide mellém!

Magasra emelte botját. Az emberek pedig, elsősorban Lévi fiai, rohanvást futottak hozzá, s körülvették mindenre készen. Odasietett Hofni, a tudós, Hor, a katona, Szakkai, az írnok, nehéz, de buzgó igyekezettel Aharon is. A kürtök megszólaltak, kardjukat szorongatva érkeztek a fegyveresek. Mikor már több ezren szorongtak a tábor bejáratánál, Mósze rettenetes arccal ismét kiáltott:

- Ragadjatok mind kardot, menjetek sátorról sátorra, családról családra, s öljetek meg mindenkit, aki ebben a gyalázatosságban részes. Még rokonaitokat is!

Iszonyú ordítás hallatszott. Megkezdődött a vérfürdő. A fegyveres férfiak sátorról sátorra, családról családra mentek, s irgalmatlanul megöltek mindenkit, aki az aranybika imádásában részes volt. Jajongás, könyörgés, vad rémület, elkeseredett átkozódás verte föl ezen a komor alkonyaton az egész tábort. Nem volt könyörület. Apa nem irgalmazott a fiúnak, a fiú az apjának, testvér a testvérnek.

Miközben a véres megtorlás folyt, Mósze összeszedette az aranybika töredékeit, porrá törette, az aranyport vízbe kavartatta, s kényszerítette az egész népet, hogy válogatás nélkül igyék belőle. Megtörten járult a nép az aranyporos vizet tartalmazó edényekhez, s úgy ivott belőle, mintha vért inna, merő embervért. Volt, aki kiköpte a kortyot. Kényszerítették, hogy újabbat hörpintsen s lenyelje. Ha a bálványnak áldozott állatok húsából kívántak enni, itt van, egyék magát a bálványt.

Mósze azonban ismét kiment a táborból, föl a hegyre, mert ami történt, nem hagyta pihenni. Botjára támaszkodva lépdelt föl a meredeken. Bokrok sűrűjében tört át, sziklákra hágott, mintha menekülne. A táborból egyre hangzott a halálos lárma, mintha gonosz lelkek tömege kavarogna a homályban. S mintha az egész Szináj zokogott volna körös-körül. Sírtak a sziklák, sírtak a szélben borzongó bokrok, sírtak a magános pálmák. Egyenként tünedeztek elő az Égen a csillagok, s azok is sírtak, fénykönnyeket csorgatva a sötétbe merült világra. Aztán az öldöklés lármája lassanként elhalt, csak a hegy sírt tovább, csak a sziklák, a csillagok zokogtak még keservesen.

Mósze egyedül volt a hegyormon. Egyedül a sötét, csillagos éjszakában, egyedül a helyen, ahol oly magafeledt gyönyörűséggel véste zafírba a Törvény szavait. Jaj, hová lett a Törvény? Hová a páratlan, szép, drága, csillogó-villogó táblák? Hová a boldog érzés, hogy nemzedékek sorának lesz az ő remekműve mindennapi fölemelő erő? Ragyogó tükör, amelyben az ember saját isteni arcának szépségét szemlélheti?

Halálos fáradtan rogyott a földre, tenyerébe tette arcát, keservesen sírt. Érezte ajkán saját vérének sós ízét, orrát megcsavarta a vér fanyar illata.

- Emlékezzél, Uram, világnak Ura, Mar keserű mocsaraira - jajgatott Mósze, s nem tudta, hang nélkül beszél-e, vagy talán nincs is eszméletén. - Te akkor édessé tetted azokat a sós vizeket. Ne tedd most keserűvé az édeset! Leromboltam a bálványt, kiirtottam a bálványozást, kell-e, hogy háromezer bűnös miatt elvesszen az egész nép?

- Azok, akik nem imádtak bálványt - felelte a Hang -, s nem borultak le az aranybika előtt, amíg te nem jöttél, imádták, amint megérkeztél. Abban a pillanatban, mikor feljöttél a hegyre, s ők megesküdtek nekem, hogy rajtam kívül nem imádnak más istent, szívükben már imádták.

Ez szörnyű felismerés volt Mósze számára. Lesújtva rimánkodott:

- Világnak Ura! Nem kérek Tőled mást, csak amit Ábrahám kért Szodoma pusztulásának idején! Ha találsz tíz igazat köztük, bocsáss meg nekik!

- Hol az a tíz? - kérdezte a Hang könyörtelenül.

Mósze gondolkodott. Emberről emberre, névről névre szálltak gondolatai, ám nem tudtak megpihenni senkinél. Újra meg újra Aharon neve ötlött eszébe, de habozott. Nem saját kezével akarta-e megölni a testvérét? Él Saddáj főpapját, a Lévi-törzs fejét, mert éppen ő egyezett bele a bálványimádásba, ő öntötte az aranybikát, állította az oltárt? És ha töredelmesen el nem mondja, miképpen akart időt nyerni az ő visszatértéig, bizony agyonverte volna. Aharon bűne nagy, sohasem volt igaz, kemény ember. Hanem az is igaz, hogy félt a lázadástól, a belső háborútól, a bálványozók hatalomra jutásától, a nép jobbik részének pusztulásától... Így hát Mósze dadogva felelt a Hangnak:

- Aharon... Aharon... Jósuah, Hofni, Hor, Szakkai... Pinehasz meg Kaleb Kadesben... Aharon... Jósuah... Hofni, Szakkai... - s újra eldadogta a névsort, de nem jutott többre. Nagy alázatában, végtelen fájdalmában önmagára nem is gondolt.

- Ez mindössze csak hét - állapította meg a Hang hűvösen.

- De nincs-e föltámadás, Világnak Ura? - kapott egy új gondolaton Mósze.

- Igen, hiszen megmutattam neked a Gan Édenben, hogy a holtak föltámadnak - helyeselt a Hang.

- Hát akkor ehhez a héthez tégy még hozzá hármat a föltámadottak közül - kiáltotta Mósze mohón. - Ha pedig azok mind méltók a kárhozatra, jusson eszedbe Jákób, aki Lábánhoz menekült a Te nevedért. Ha ő is méltó a kardra, jusson eszedbe Jiszhak, aki Éretted áldozatra adta magát Ábrahámnak. Ha pedig ő is méltó a tűzre, jusson eszedbe Ábrahám, aki éretted Nimrud kemencéjébe vetette magát. Ha ő sem, mit mondanak a Pátriárkák, akiknek az Ígéret Földjét ajánlottad jutalmul, ha hűségesek lesznek Hozzád? És nem ígérted-e irgalmadat a nemzedékek százezreinek, ha szolgálnak Téged? Rombold le hát az Eget és a földet, ha szavadat nem tartod meg, Világnak Ura!

E vakmerő szavakat egész testében reszketve kiáltotta Mósze. Föl, az Égig kiáltotta teljes erejéből, vállalva minden következményt, az örök kárhozatot is. Szeméből égő könnyek patakzottak, s elvegyültek az ajkából csepegő vérrel.

A Hang egy végtelenig hallgatott. Mósze érezte, hogy Isten lényének gyökeréig hatottak szavai, s ez a hallgatás a megrendültség szótlansága.

- Megállítom Izraél pusztulásának sorát - susogta aztán a Hang gyöngéden. - És egy angyalt adok a népnek, hogy vezesse.

- Minden népet egy-egy angyal vezet - vitázott erőre kapva Mósze. - Uram, de egyedül az a nép halhatatlan, amelyet az Örökkévaló vezet. Így hát Izraél éppen úgy meghal, mint más népek.

- Nem megmondtam-e, hogy a bálványimádó elvész? - csattant fel a Hang türelmetlenül. - És nem éppúgy bálványimádó-e Izraél, mint a többi népek?

- Nem, nem! - tiltakozott Mósze hevesen. - Izraél a Te néped lesz, Világnak Ura. Ha az ő Istene vezeti, ha Istenével jár, ahova Istene akarja!

A Hang nem felelt többé. Csend volt kívül és belül. Mósze fölemelte fejét a némán csillogó csillagok felé. Hagyta, hogy az Űrből sugárzó porszerű fény elöntse arcát, megtöltse szemét. Egyedül volt a kietlen magasságban, fülébe csak a pusztai szellő susogott. Szíve lassan-lassan megtelt bizalommal, kegyetlen fájdalma enyhült. De arra egy pillanatig sem gondolt, hogy fölkeljen, s leszálljon a hegyről a táborba. Iszonyodott az emberektől, bár a Hang kemény ítéletével szembeszállt a szerencsétlen nép megmentéséért. Istennel szemben visszanyerte nyugalmát, hanem az emberek még nagyon is sok keserűséggel töltötték el. Várnia kellett, amíg az isteni nyugalom annyira gyökeret ver szívében, hogy az embereknek s önmagának is meg tud bocsátani.

Aharon két fiával: Eleázárral meg Ithamárral, aztán Hofni, Hor, Jósuah, Szakkai meg a Vének mindennap szorongva keresték Mószét. Szívük megtelt aggodalommal s fájdalommal. Mi lesz, ha többé soha elő nem kerül? Ha megtagadva népét, örökre eltaszítja magától, elvonul a mérhetetlen sivatagban, egyedül morzsolja le életének napjait, föloldhatatlan undorban, kiábrándultságban, fásultságban? Ha visszautasítja az Örökkévaló kívánságát, s nem közvetíti többé szavait a néphez? Ha vele együtt visszavonul az Isten is e törvénytagadó nemzetségtől, sorsára bízza, s a nép visszahull bálványai közé, törzsek törzsek ellen kapnak fegyverre, elnyomják, kiirtják az Örökkévaló híveit, aztán szétszóródnak, vagy visszatérnek Egyiptomba, s önként vetik a nyakukat örök járomba?

Kérőn, sürgetőn, félve-reménykedve kiáltozták mindenfelé, amerre megfordultak:

- Mósze, Mósze, térj vissza közénk! Add vissza a Törvényt! Add vissza Istent!

Kiáltozásuk fölverte a vidéket. De csak a visszhang felelt.

Mósze hallotta kiáltozásukat, fájt a szíve, mégis ökölbe facsarta kezét, égő szemét a messzibe meresztette, s nem mozdult. Ha az Úr segíteni akar rajtuk, segítsen. Ő többé nem vési a Törvényt drágakőbe, nem tanítja őket tovább, nem tölti napjait ítélkezéssel. Nem mocskolja vérrel a kezét, nem marja véresre ajkát keserű dühében.

Ekkor a Hang ismét megszólalt benne, halkan, szelíden, unszolón.

- Eredj közéjük, Mósze... Mire mennének nélkülem? Mi történne velük nélküled? Nem mondtam-e, hogy mikor az én orcám irgalmatlan, legyen a tiéd kegyelmes?

- Hogyan? - vitázott ismét Mósze. - Én, aki csupán ember vagyok, legyek könyörületesebb Nálad? Aki Isten vagy? Inkább álljak bűneik pártján, mint Isten? Ha a korsó eltörik, a korsó-e ebben a hibás? Vagy inkább a fazekast kell vádolni? Gonosz ösztöneik félrevezették őket, de ki alkotta meg az ösztönöket? Ők vagy Te, Uram?

- Fiam, Mósze, negyvenkilenc kapu megnyílt előtted, de az ötvenedik zárva van - dorgálta a Hang. - Hogy miért alkottattak az ember gonosz ösztönei, azt te még nem tudhatod.

- De Te, Uram, nem ismered-e hibáikat, még mielőtt lettek volna? Mikor a Törvényt adtad, arcod szomorú volt, mert máris láttad, miképp szegik meg. Nem lett volna lehetséges, hogy egyáltalában ne szegjék meg a Törvényt?

- Hogy miképp tud az Isten előre mindent, s az ember mégis miképp marad szabad, ember nem értheti meg, fiam - intette a Hang.

- Hogyan tudják hát, hogy mikor vétkeznek, s mikor nem? Nem a Te kocsid útjára léptek-e a héberek, mikor a Szináj-hegyhez vonultak? A Te kocsid pedig a Sas meg az Oroszlán, az Ember meg a Bika képei között halad. És imádván ezeket a képeket, a Te hatalmad e részeit, nem hihetik-e, hogy Téged magadat imádnak e képekben? Minthogy Te mindenütt jelen vagy, minthogy Te mindentudó vagy, minthogy Te mindenható vagy, tedd meg az ember kedvéért, oszd föl a világegyetemet! Mondd, hogy a Nap bálvány, a Hold pedig Te vagy magad. Hogy a pára bálvány, a szél Te vagy magad. Hogy a mag bálvány, de Te magad vagy a gyümölcs. Hogy a testek sokasága: bálvány, a Szellem pedig Te vagy.

- Fiam, Mósze, hát folyton káromolsz? - suttogta a Hang szelíden. - Tudod jól, hogy a bálvány: semmi!

- Hát ha a bálvány semmi - csapott le Mósze vadul - miért lázítasz engem mégis ellene? Ha pedig a Te gyermekeid a semmit imádják, miért lázítasz engem ellenük?

E szavakra Mósze úgy érezte, mintha az Örökkévaló láthatatlan arca mosolygott volna. Mikor pedig érezte ezt a mosolyt, nyomban tudta, hogy teljesen és tökéletesen megbocsátott. A Rabbik szerint írva van: "Mósze a hegyen ült. És amint ott ült, befedve köpönyegével, az Isten ezt mondta neki: Megesküdtem, hogy nem vezetem többé Izraélt, azt akartam, hogy Izraél haljon meg. Most visszavonom kijelentésemet, visszavonom szándékomat. Mósze pedig így szólt az Örökkévalóhoz: Akkor nincs többé fogadalom, és nincs többé akarat!"

Neki nem lehetett hát többé szándéka vagy akarata, ismét teljes szívével-lelkével az Úr szolgája lett, s tökéletesen megbocsátott a népnek, amelynek életét az Örökkévaló előtt haragjában is védte. Nem volt benne többé ellentmondás, elcsitultak az indulatok háborgásai.

Fölkelt hát, s megindult lefelé a hangok irányában, amelyek az ő nevét kiáltozták. És csakhamar találkozott Aharonnal, Horral, Jósuahhal s a többiekkel, megölelte, megcsókolta őket, s ők sírtak örömükben és bánatukban. Megtudta tőlük, hogy az egész nép mélységes bűnbánatban gyászolja eltűnését s az Örökkévaló haragját, az emberek mind lebontották fejükről a kendőt, porba ültek, fejükre homokot szórtak, az asszonyok pedig lemeztelenítették vállukat s mellüket, hajukat szétszórták, hamut hintettek rá és sírtak. Azt is megtudta, hogy az egész nép szigorú böjtöt tartott megtisztulásáért, a bálványozók halálát igazságosnak tartja.

Mósze ezeket hallván, nem tért vissza azonnal a táborba, hanem megbízta Aharont, szerezzen két szép, hibátlan gránittáblát, s hozza el neki, mert azokra akarja ismét ráírni a Törvény szavait. Megkönnyebbülve tértek vissza Aharonék, Mósze csakhamar megkapta a két gránittáblát, s visszavonulva arra a helyre, ahol első ízben metszette remekbe a Törvényt, ismét munkához látott. Gondosan kimérte a szavak helyét és terjedelmét, beosztotta, s legjobb tudása és képessége szerint véste a jeleket. De haj, ez már nem zafír volt, hanem közönséges gránit, nem tiszta, varázserejű, égi kő, hanem nehéz, durva földi. És akármekkora buzgósággal merült is munkájába, azt a magáról való megfeledkezést nem érezte többé, amit először. Mert míg első ízben szünet nélkül az Örökkévalóval társalgott, most akarva-akaratlanul arra gondolt, hátha újabb bálványt öntenek odalenn, s mikor a Törvény tábláit megint leviszi nekik, újabb csalódás várja. És éppenséggel a gránittáblákat is földhöz kell vágnia dühében. Ez a gondolat annyira gyötörte, hogy nem tudott elmerülni művében teljes örömmel. Az emlékek is kínozták. Látta a kavargó táncban tomboló népet, hallotta a meg-megismétlődő ének szavait: "Íme, a mi istenünk, aki visszavezet minket Egyiptomba!" Az a borzasztó indulat, ami akkor kalapácsot adott a kezébe, s megölette a vétkeseket, újra elborította úgy, hogy le kellett tennie a vésőt, s mély lélegzettel szívnia tele tüdejét, mert elrontotta volna az írást. A fájdalom is elöntötte olykor, mikor fejét hátrahajtva az írást vizsgálta. Nem, nem, ez nem az igazi! Az első volt az, a zafír tábla, a szinte önkívületben vésett szöveg. Akkor arra figyelt, amit Isten maga mondott neki, most csupán arra, amit akkor az emlékezetébe fogadott! Csaknem azt kellett gondolnia, hogy most kontármunkát végez, míg az első tiszta, isteni művészet volt. Ez munka, az gyönyör. S milyen silány az anyaga is. Hogy szikrázott, villogott keze alatt a tűzben tisztított zafír, hogy játszott a fénye, hogy pattogott vésője alatt a pora, hogy fölvillantak a betűk, amikor gyöngéden ráfújt... Olyan táblákat soha többé nem vehet a kezébe, olyanok nincsenek sehol. Örökre elvesztek! Saját talpával gázolta össze, miután saját kezével vágta földhöz.

Most nem is dolgozott étlen-szomjan. Téti naponként fölment hozzá, kenyeret, datolyát, vizet vitt, némán letette mellé az árnyékba, egy-két percig elnézte, hogyan dolgozik, aztán szó nélkül elosont. Lábujjhegyen, hogy ne háborgassa. Járhatott volna zajosan is, némának sem kellett volna lennie; hiszen már most nem zavarta Mószét. Mi volt ez a mű ahhoz képest, amit először készített? Azok a táblák az égi világ jelei voltak, ezek azoknak a másolatai. Ezt már Mósze a maga kezével készítette, azt Isten remekelte az ő alázatos kezével.

Mindegy, így kellett lennie, s Mósze becsülettel befejezte munkáját. A csiszolt gránittáblákat gondosan teleírta mind a két oldalukon, s mikor elkészült, olyan fáradtnak érezte magát, mintha kényszermunkát végzett volna. Örült, hogy túljutott rajta. Nagyjából jónak látta mint pontos másolatot, de igazi örömet nem érzett. Az a sugárzó boldogság, az a könnyű, boldog lebegés, az a végtelen öröm, hogy olyant ád az embereknek, amit ember nem adhat, távol volt tőle. Csak fájón emlékezett rá.

Letette szerszámait, pihent. Elrágicsált egy darab kenyeret, néhány szem datolyát, ivott egy korty vizet, aztán csak üldögélt. Szeme a hegyeken kalandozott, füle a tábor felé figyelt. Igen, igen, jól hallotta az egyenletes zümmögést, a békés méhkas megnyugtató zúgását. Semmi üvöltözés, semmi rivalgás, semmi vad düh. Talán végre mégis észre tértek, ezt a második táblapárt nem kell földhöz vágnia, nem kell újabb bálványt összetörnie, nem kell ismét vért ontania. Ha az első, drága műre nem voltak is méltók, a másodikra, a silányra méltók lesznek. A csodálatos, a nagy ünnepet, amiben egy nép egyszer részesülhet csupán évezredek alatt, örökre meggyalázták. A zafírtáblák összetörésének, az aranybika elpusztításának napja mindig a bánat napja marad.

Jóvátenni, ami történt, immár nem lehet soha.

Fölszedelőzködött, s a táblákat hóna alá véve lement a hegyről. Ezúttal nem szorította őket a mellére forró, boldog öleléssel, mint az elsőket. És az arca sem sugárzott földöntúli fényben. Úgy vitte, ahogy afféle holmit vinni szokás, vigyázva mégis, nehogy lehulljanak, összetörjenek.

A tábor bejáratánál Aharon, Hor, Hofni fogadták. Megölelték, megcsókolták Mesterüket, de nem szóltak. Később a Vének közül többen csatlakoztak hozzá, majd a népből is csoportok verődtek össze. Így kísérték a közös tűzhöz. A léviták megfújták kürtjeiket, Aharon bíborkék palástjába öltözött, homlokára illesztette aranyabroncsát, s a Tűz elé állva, lévitatársainak ünnepélyes karéja előtt fölmutatta a táblákat. A nép leborult. Hangosan megesküdött újra, hogy e Törvények minden szavát, minden betűjét megtartja, továbbadja fiainak és azok fiainak, a táblákat gondosan megőrzi, nehogy egy vonás is elvesszen az Írásból. Ezután a két táblát abba a ládába zárták, ami ezelőtt Já bálványának lakóhelye volt. A ládát pedig az Efráim birtokában levő Ohel Moed sátrában őrizték, de nem az Efráim-fiak, nem is Manasszé fiai, nehogy törzsi bálvány legyen már most a gránittáblákból is, hanem a léviták erre a szolgálatra kijelölt férfiai. Így a léviták már majdnem minden vallási szertartást a kezükbe vettek, csupán a sátor szétszedését, fölállítását, gondozását, őrzését végezték még a Jószif-ház tagjai, emlékéül annak, hogy ez a sátor valaha a Jószif-törzsek szövetségének jelképe volt.

Ezek az események Tisri havában történtek, azaz a tizedik hónapban. Mósze az Úr akaratából elrendelte, hogy ez a nap, az új táblák átadásának napja, az engesztelés ünnepe legyen nemzedékről nemzedékre egész Izraélben. A nap, amin nyugszik a világ, a nap, amely továbbfejleszti a világot a másik világba, mikor e világ napjai mind leperegtek.

- Ha nem imádtátok volna az aranybikát - mondta Mósze keserűen -, a Törvényt a zafírtáblákon tanulmányozhattátok volna. De mert vétkeztetek, s meggyaláztátok az Örökkévalónak tett eskütöket, most csak gránittáblákon olvashatjátok, csupán erre vagytok méltók. A zafírtáblákat nem érdemeltétek meg.

Ők pedig lehajtott fejjel hallgatták a súlyos szavakat. Nem tiltakoztak. Az igazi, az égi, a tiszta műre méltatlanok voltak, alázatosan be kellett érniök a közönségessel.

A Szináj-hegységből ismét útnak induló nép most már valóban nép volt: Jiszraél megkapta Törvényét, amihez ezután minden külön törzsi, nemzetiségi törvénynek, jogszokásnak, hagyománynak okvetlenül igazodnia kellett, noha most is és ezután is még sokáig sok olyan törvény maradt életben, ami a Törvénynek merőben ellentmondott. Sok pedig eltűnt ugyan, de később, mikor az izraélita törzsek Kánaán földjén ismét a maguk elkülönült életét kezdték élni, újra fölbukkant, életre kapott, s nagy ellentéteknek vált okává. Mindez azonban későbbi idők történetéhez tartozik, s a tudósok dolga lett, hogy akár erőszakosan csűrve-csavarva, sokszor a szavakat eredeti értelmükből kiforgatva összeegyeztessék az ellentmondásokat, mint ahogy a teológia, az Intézményesített Isten bürokráciája sikeresen gyúrta össze Élt Jáhvehval s Jáhveht Jával.

Az Amalekkel vívott harc első ízben bizonyította be, hogy Jiszraél: nép, megvan a hite, az ereje, hogy nép maradjon, s biztosítsa helyét a világban, ahol feladatait el kell végeznie. Célja most Meribat Kades volt, oda törekedett, s miután Amalek közbeékelődött a Fáránból Kadesbe vezető területen, fegyverrel vágta magát rajta keresztül. A harc nehéz volt, olykor már-már az ellenség kerekedett fölül. Minden erejével meg akarta akadályozni az izraéliták eljutását Kadesba. De napnyugtakor izraélita győzelemmel végződött.

Miért akarták útját vágni Izraélnek? Bizonyára azért, mert nem tartoztak a kadesi laza szentszövetségbe - vagy mert ellentétbe kerültek vele. Lehetséges továbbá, hogy féltek az izraélitáknak a szövetségbe való felvételétől, nem akarták eltűrni, hogy netán ez az új nép kerüljön a szövetség élére, s nekik alájuk kelljen vetni magukat. Talán ők akarták ráerőszakolni magukat, terveiket, céljaikat a szövetségre. Az is lehet, hogy legelőiket, kútjaikat védték. Mindegy, akár így volt, akár másként, abban a reményben, hogy a Gósenből kivándorolt egykori rabszolgákat s a hozzájuk csatlakozott kisebb népcsoportokat, töredékeket szét tudják szórni, jól megmarkolták fegyvereiket, s csaknem sikerült is megverniök az izraélitákat. Mind a két részen nagyok voltak a veszteségek. A pipogya gyülevésznek képzelt új nép azonban nem hátrált.

A Nap már alkonyodóra hanyatlott, de Hor vitézei, a gibborim, új meg új rohamra indultak, a síkságot viharzó "Já! Já!" üvöltések, a sebesültek jajgatásai, a küzdők dühordításai verték föl, a csapatok ezer meg ezer lába akkora porfelhőt kavart, hogy gyakran semmit sem lehetett látni. E gyilkos forgatagban magasra emelkedett a Szabadító alakja egy dombon, s a fölemelt bot, amely az Örökkévaló nevét viselte. Mósze karja azonban elfásult, még az ő edzett izmai sem voltak képesek egész nap tartani a látszólag könnyű botot. Mázsás súlyúvá nőtt. Mósze lihegett, arca eltorzult az erőfeszítéstől. Mégis lehanyatlott volna végül, ha egyfelől Aharon, másfelől Hor nem segítenek a karját tartani. Így támogatták fölváltva, amíg csak a Nap le nem nyugodott, a harci lárma el nem csitult, s a megvert Amalek, sebesültjeit, halottait összeszedve, vissza nem vonult a pusztába.

Ezt az eseményt a hagyomány s némely együgyű tudós hajlandó csodának tekinteni. A botból, a Névből áradt új meg új erő a kimerült izraélita harcosokba, mondják. Azért győztek, mert látták a botot. Mósze azonban nem akarta, nem is akarhatta, hogy az elpusztított bálványok helyébe ezúttal a botját s a Nevet állítsák új bálványul. Ő csak azt akarta, hogy tudják: amint ő egész napon át minden erejét megfeszítve tartja a vezéri botot, úgy szorítsák ők a fegyvert, fáradhatatlanul, szilárdan, bízva a győzelemben. Amint ő nem rogyott össze egész nap, ne roskadjanak ők se. És ahogy ő emeli magasra a Nevet, a harcosok is maguk fölé emeljék, lássák, pillanatra se feledjék. A dombon álló, botját magasra emelő Mósze jelképe volt a Nevet maga fölött látó, céljaihoz ragaszkodó, Istenéhez hű népnek, s a nép megértette ezt a jelképet. Ennyi szerepe volt a botnak a győzelem kivívásában, ennyi és nem több - de többet talán kívánni sem lehet.

Az izraélita nép számára létkérdés volt a Kadesbe való szerencsés eljutás. Ezért harcolt olyan szívósan. Tovább már nem maradhatott a Szináj szakadékos, kopár hegyei között, hiszen sem embernek, sem állatnak nem talált elegendő élelmet. Ez a sivár katlan nem lehetett otthona, hazája. Nem rostokolhatott az idők végezetéig ott. A cél Meribat Kades volt. Oda kellett eljutni mindenáron, s el is jutott.

Mósze útjában azután már nem állott semmi. Eltemetve, megsiratva az elesetteket, gyógyítás alá véve a sebesülteket, bemutatva a hálaadó áldozatot, a nép továbbvonult Ain Kaszeime irányában, a bőséges, tiszta források és patakok, a pálmaligetek, a viruló legelők, a termékeny domboldalak felé, amiktől Amalek szerette volna elzárni. Most már biztonságban volt. Erejének tudatára ébredt, a győzelem bizakodóvá tette. A víz: élet. Birtokába került az életnek. A nagy csata híre pedig rohamosan elterjedt a népek között, tiszteletet keltett bennük. Most már nem fitymálta senki. Nem legyintett, ha Jiszraél nevét hallotta. Olyan megbecsültté vált ez a név, hogy keresni kezdték a barátságát, erejétől tartottak. Nem is az ő erejét tisztelték, hanem Istenét, aki legyőzhetetlen erejével árasztotta el harcosait. A források, kutak, patakok vidékén tanyázó nomádok sietve elkotródtak a közelből, vagy nyájasan Mósze elé járultak, biztosították hűségükről, jóindulatukat gazdag ajándék képében rakták lába elé. Megcsappant, lesoványodott gulyái, nyájai számára bő legelőt engedtek át, maguk meg összébb szorultak, silányabbra vonultak. Mindent tudtak az izraélitákról, mindent! Hogy miképpen édesítette meg Istenük Mar keserű mocsarait, miként fakasztott Uszirszafi az Örökkévaló kimondhatatlan nevét viselő bottal üdítő vizet a sziklából, miként hullott könyörgésére égi manna táplálásukra, miként küldött nekik milliószámra fürjet, mikor a Szináj-hegységről Kades felé vonulva húsra vágytak. De legfőképp és mindenekelőtt tudtak a törvényadás eget-földet rázó eseményeiről, a lángot okádó hegy zengéséről, a sziklák zúgásáról s a Hangról, mely a félelmes füstoszlopból szólt hozzájuk. Hogyan merhetnének bármit megtagadni az Isten népétől, amely előtt reszketnek a sziklák, meghajolnak a hegyek, leborulnak a népek?

Így aztán Kadesben békesség várt az izraélitákra. Bő vizek mellett, dús legelőkön, termékeny szántóföldeken, gazdagon megáldott pálmaligetekben, tisztelő népekkel, szomszédokkal körülvéve, amelyek mind Isten Népét látták benne, az izraéliták tekintélye tehát hatalmasan megnőtt.

Hogy némileg tiszta képet nyerhess Meribat Kadesről, fiam és tanítványom, úgy kell elképzelni, mint egy óriási, kör alakú krátert vagy katlant. Mintha időtlen idők előtt hatalmas meteor zuhant volna a tájra, kör alakú mélyedést vájt volna benne, hasonlót a Holdon látható, úgynevezett kráterekhez. Ha az ember Meribat Kades térképét szemléli, lehetetlen arra nem gondolni, hogy ez a hely valami hasonló kozmikus esemény emlékének köszönhette hírnevét. A tüzes égi Követ hegykoszorút túrt maga köré, forrásokat nyitott, völgyeket vágott, megtermékenyítette a földet, s eltűnt, ahogy már szokása.

E széles, tágas katlanban gyűltek össze a környékbeli népek fejei, követei, bírái, főpapjai. Ide igyekezett Mósze is népével, itt akarta végleg összeforrasztani más népekkel, kiformálni arculatát, képessé tenni a helytállásra minden ellenséges erővel szemben, hogy aztán nekivághasson Kánaán elfoglalásának, Isten Országa földi megvalósításának. Annyira igaz ez, hogy nem egy tudós magát a törvényadást is itt véli megtörténtnek. Nos, ha nem történt is itt, a Tízparancsolat köré lerakódott részlettörvények sokasága valóban Kadesben kristályosodott ki, itt vetették meg a későbbi társadalom alapjait.

Mószét és társait már szívrepesve várta Pinehasz. Eddig csak közvetve, vándorok, utasok, kóborló kereskedők útján adtak hírt egymásnak, a puszták szájról szájra terjedő postája tájékoztatta őket a történtekről. De azért volt mit elmondani, megbeszélni. Mósze már tudta, hogy Hobáb, a vén Já-főpap meghalt, de halálának körülményeiről csak most értesült. Hobáb úgy halt meg, mint a pátriárkák. Már napokkal korábban megmondta, hogy életútjának végére érkezett. Ágyán fekve gondosan elrendezte evilági dolgát, magához hívatta a Szövetség fejeit, kezüket a dereka alá dugatta, s megfogadtatta velük, hogy hódolattal fogják a Szabadítót, Uszirszafit fogadni, hűséget esküsznek neki és Istenének. Szavát pedig követik, még jobban, mint az övét, mert ő csak szerény, méltatlan előkészítője volt művének, s miután dolgát becsülettel elvégezte, most atyáihoz távozik. Mindezek ünnepélyesen megtörténvén, Hobáb csendesen elszenderült. Holttestét illatos gyantával hintették be, s nagy tisztelettel eltemették egy barlangban. Azt is elmondta Pinehasz, hogy Hobábnak sikerült rávennie a két nagy szövetséges törzs, Jehuda meg Simeon vezetőit a Mószéhoz való csatlakozásra, bár ez az erős nép nagyon elbizakodott, s csak fanyalogva állt rá a tervre. Nagy része volt ebben a szintén Jehuda-rokon kalebiták fejének. Ez az okos férfiú ugyanis megmagyarázta, hogy az izraéliták már most is igen erősek, új istenük csodálatos körülmények között választotta ki őket, s adott nekik törvényt, ha pedig Kadesbe érkeznek, az itt legeltető Efráim-töredékek s a léviták csak még jobban megnövelik hatalmukat. De az óvatos Juda-Simeon végleges fogadalomra csak akkor volt hajlandó, ha az izraéliták megérkeznek, s vezetőik biztosítják különállását, törvényei tiszteletét, Já érintetlenségét. Ravaszul látni akarták, hogyan dől el a harc Izraél s Amalek között. Mikor aztán eldőlt, már nem vonakodhattak tovább. Ők Kadestől északra, Horma vidékén tanyáztak, itt-ott Kánaán déli hegyéig, sőt a tenger irányában a peleset, azaz filiszteus telepekig. Csak velük együtt vagy rajtuk keresztülhatolva lehetett Kánaánt megközelíteni.

Érdekes, hogy ez az edomi eredetű habiru nép már akkor féltékenyen őrizte függetlenségét az általa lenézett góseni s egyéb keveréktörzsekkel szemben. Kétséges, hogy Kaleb szívós tevékenysége nélkül egyáltalában létrejött volna-e vele a szövetség.

Együtt lévén most már valamennyi törzs, a Vének előbb közös áldozatot tartottak a Szövetség Sátra előtt, majd összeültek tanácskozni. A Szövetség Sátra éppen ilyen tanácskozások céljára készült. A belső részektől nehéz függönyökkel elválasztott részében szőnyegeken ültek, s méltóságos rend szerint szólaltak meg. Egyhangú elhatározással elismerték Mósze főségét maguk és népeik fölött, hűséget esküdtek neki. Esküjük nyomatékossá tétele végett kenyeret ettek sóval, bort ittak egy hatalmas aranyserlegből, s kimondták:

- Ahogy te szolgálod Istenedet, úgy szolgáljuk Őt mi is, és úgy szolgálunk téged.

Mósze ebben a pillanatban király lehetett volna vagy főpap. Egyik sem akart lenni. Királyi trónust, tiarát, jogart, palástot nem kívánt. Még most is abban a silány ruházatban járt, amiben útnak indult Jethro házából. Ezt mosta, javítgatta először Téti, majd Jozabét. Más, új, díszesebb öltözékről hallani sem akart. Mit jelenthetett volna hát számára a királyi méltóság drága jelképe, ezek a rengeteg játékszerek? Megelégedett azzal, ha testben-lélekben tisztának érezhette magát. Főpap sem akart lenni, talán mert nem volt héber eredetű, talán mert egyiptomi rendfokozata szerint amúgy is főpap volt, vagyis "próféta", mint Egyiptomban nevezték. Még inkább, mert az áldozatokat elvetette. Hozzá így szólt az Úr: "Áldozzatok nekem reggel egy bárányt meg este egy bárányt, a húsát egyétek meg, mert nem az áldozat kell nekem, hanem az áldozatos szív!" Mósze szerint az embereknek önmagukat kell felajánlaniok Istennek az imádság állapotában, s mindig, éjjel-nappal, szünet nélkül teljes egységben élniök Istennel. Mint ahogy a mi magyar "imádni" szavunk is eredetileg "kínálni"-t jelentett, s Istent "megimádni" annyi, mint Istent magunkkal megkínálni. Azt akarta, hogy az ember, az egész nép, minden nép odakínálja magát Istennek. És mint ahogy Isten nem a csontunkat-húsunkat, bőrünket-vérünket akarja, hanem magát az embert mindenestül, egész világával, szellemével együtt, mit sem ér számára a megölt állatok húsa, vére, ha hekatombákat halmoznak is elé. Mósze ezenkívül irtózott mindenfajta mágiától. Üldözte a varázslatokat, a jókat éppúgy, mint a gonoszokat. Nem tett különbséget "fehér" meg "fekete" mágia között. Éppoly szigorúan tiltotta, hogy az egyszerű asszonyok pörkölt árpával, kenyérdarabokkal, amulétokkal, bűvölő igékkel varázsoljanak, amily kegyetlenül büntetett minden más, magasabb rendű mágiát. Márpedig a főpap aligha bújhat ki a mágia ilyen vagy olyan kényszere alól. Nem akart hát főpap lenni. Amit ő akart, a világ legegyszerűbb dolga: tökéletes harmóniában élni Istennel s a Világmindenséggel. Arról egyelőre le kellett mondania, hogy az egész népet erre a tökéletességre emelje, de fokról fokra mégis fölemelhette. Bálványok most már nem voltak. A Törvény még összekeverte Já meg Jáhveh alakját, de a lényeges parancsok s főképp tilalmak a teljes Jáhveh s nem a csonka démonisten, Já akaratát tükrözték.

Mikor tehát a tanácskozáson szóba került, hogy ő lépjen Hobáb helyébe, elutasította. Főpapnak Aharont jelölte ki, s kente föl olajjal, mert Aharon erre a szolgálatra alkalmas volt. Azonban mellette és fölötte ott állt ő, rang, dísz, jelvény nélkül, mint egyszerű Tolmács, mint rettenthetetlen hangoztatója az Úr szavának még Aharonnal szemben is.

A Szövetség Sátrának legbelsőbb rejtekében álló Já-bálványt irgalmatlanul kihozatta, összetörte, a közös tűzön elégette. Akárhogy ragaszkodtak is hozzá főképp a Jehuda-Simeon törzs tagjai, akármilyen szörnyű következményektől rettegtek is, nem hátrált meg. De miután Jáhveh nevét közönséges alkalmakkor kimondani nem volt szabad, s Aharon, a főpap is csak egyszer mondhatta ki évente, a Sátor legbelső rejtekében, a nép nem jáhvista része Élohimot mondott helyette, a jáhvista pedig Ját mint holmi "rövidítést", noha nem volt az. Így említette a személynevekben is.

Alku volt ez, egyszerű alku, de el kellett fogadni a Já-mágia kellős közepébe merült nép kedvéért.

Létrejövén a végleges szövetség, elfogadtatván az Örökkévaló, a Jáhveh egyedülvaló Istensége, Mósze most már társaival az új államalakulat rendjének kidolgozásához látott. A szerény kis Ohel Moedet, a Jószif-törzsek szövetségének sátrát az egész nép aprajának-nagyjának szeme láttára elégettette. Így a góseni múlt e hagyományos emléke eltűnt. Gondolhatjuk, hányan fordultak el könnyezve, hánynak facsarodott el a szíve, hány nehéz sóhaj szakadt föl a keblekből, mikor a megszentelt emlékeket, évszázadokba nyúló életük e kedves részét a lángokban látták. Mily szomorúan hallgatták a Sátor rúdjainak pattogását, a bíborszövetek suhogását, hogy tekintettek a sűrű, sötét füstbe a fölszálló szikrák után. És hány öregember keze szorult ökölbe, mikor törzsének kiváltságos volta a tűzben emésztődött. Mindegy, Mósze akarata, az Úr parancsa ellen mit sem tehettek. Még ha akartak volna is. Ott voltak az állig fölfegyverzett léviták, ott voltak Hor régi harcosai, a gibborim, s az az idő elmúlt már, amikor félre lehetett vonulni a döntés elől.

A szerény kis Ohel Moed után ugyanilyen sors várt a kadesi Szövetség Sátrára is. Mósze megparancsolta, hogy a Sátor gondozói és őrei szedjék részeire, rakják az egészet halomra, majd a kitűzött napon, ugyancsak mindenek szeme láttára, el kell égetni.

Ez már nagyobb tömeg szívbéli érzéseit, hagyományait érintette. A léviták is vonakodva kérdezgették: "Miért égessük el? Nem ebben kötöttük-e meg a Szövetséget testvéreinkkel s Istenünkkel? Nem itt találkoztak-e Véneink azoknak a Véneivel, akiket a Sors elszakított tőlünk? Nem itt székelt-e Já?"

Ámde hiába vonakodtak, hiába morgolódtak, aggodalmaskodtak és sajnálkoztak. A hatalmas sátornak is áldozatul kellett esnie. Azon a tetemes kőoltáron, amelyen eddig a Szövetséghez tartozó törzsek áldozataikat bemutatták, a nagy darab marhaoldalakat, combokat, a juhokat, kecskéket elégették, lobogott a tűzbe vetett Sátor sok-sok gyönyörű gerendája, oszlopa, léce, rúdja is. Ott füstöltek az izzó bíborszövetek, messze árasztva a pusztulás orrfacsaró bűzét. A füst sötéten terjengett a világos Égen, lehúzódott a síkságra, szétfoszladozott az érintetlen pálmaerdő törzsei között, elterült, megfeküdt a hegyoldalakon. És akik a Szináj hármas hegyorma alatt látták a tüzet, a füstöt, a szikrákat, most elszoruló szívvel emlékeztek az emésztő Tűz borzalmára.

Mikor a Sátor utolsó darabja is megüszkösödött, Mósze kíméletlen emberei magának az oltárnak estek. Először leszórták a rengeteg hamut, széthintették az egész környéken. Gázoltak benne. Aztán kalapácsokkal, feszítőrudakkal támadtak az oltár kövei ellen. Fárán, Serbat Khadim, Nakb Rakineh volt bányászai értették a módját, hogyan kell elbánni efféle kőhalommal. Szívük egyetlen íze sem borzongott a pusztító munkától. Közönyösen dolgoztak, mintha a hegy mélyében szorgoskodnának. Semmi közük sem volt a puszták nomád fiainak e szent emlékéhez. Csak nehéz kövekből összerakott halmazt láttak benne, koromtól megfeketült, alvadt vérrel bemocskolt, ragadós, ostoba, súlyos kőtömeget. Gyorsan dolgoztak, a nép komoran, visszafojtott lélegzettel bámulta őket. Sokan azonban nézni sem tudták. Önkínzó fájdalommal elfordították fejüket, ám azért mégis ott maradtak, mintha csodát várnának. Já bosszújának valami elképzelhetetlen, pusztító kitörését. Vakító, emésztő tüzet az Égből, amely halálra sújt, elhamvaszt mindent. Zúgó vihart, amely elsodorja a sátrakat, tövestől csavarja ki az öreg pálmákat, homokáradatba temeti az egész népet, válogatás nélkül, hisz nemcsak azok bűnösök, akik ezt a munkát elrendelték, s elvégzik, hanem azok is, akik tétlenül szemlélik, ahelyett hogy kardot, bunkót, köveket ragadnának, s megakadályoznák a rombolást.

Nem történt semmi. Az Ég fehéren, forrón világított, egyetlen felhő sem mutatkozott. Szellő sem mozdította a pálmák leveleit. Égi tűznek semmi jele. Földrengés? Mozdulatlan, csendes, közönyös volt a világ.

Az oltár eltűnt. Köveit széthordták, eldobálták. Majd csakhamar új köveket fejtettek egy hegyoldalból, a régi oltár helyére hordták, s lázasan új, még nagyobb oltárt építettek. Négy sarkán hatalmas kosszarvakat formáltak ugyancsak kőből, s megaranyozták. E szarvaknak kellett hirdetniök, hogy a világ a Kosban forog, vagyis Isten új alakban, új eszmékben nyilatkoztatja ki magát. És a Bikához visszatérni többé nem lehet. Aki csökönyös maradiságból, gyávaságból, megdermedtségből, puszta megszokottságból mégis ragaszkodik hozzá: meghal! Aki él, s élni akar, a Kosban kell élnie. Így rendelte Mósze.

Itt most meg kell jegyeznem, fiam és tanítványom, milyen erőltetett módon igyekeznek az esztétikusok megmagyarázni Michelangelo Mózes-szobrának szarvait. Nos, ezek a Kos szarvai. E csodálatos művész tudta, hogy Mósze a csillagok mozgásának, a világkorszakok változásának ismerője. Tudta azt is, hogy a lehanyatló Bika erői már rombolók, hátráltatók, gonoszak - ahogy később a Halak beköszöntésével ördöggé vált a Kos-korszak szellemiségének jelképe. A lehanyatló istenalakok ördögökké lesznek. Így nyert az "ördög" szarvakat s csülköt. Így vált az akadályozó, a romboló, a káros erők jelképévé. Mósze idejében a Bika volt ilyen kárhozatos jelkép.

De lássuk, mit tett még ez a csodálatos ember!

Új, hatalmas Sátort tervezett az elégetett régi helyébe. Mikor hozzáfogott, reszketett a szíve, ahogy a följegyzések mondják. Ő maga ellensége volt minden templomnak, imaháznak, istenháznak, s ha olyan népe lett volna, amilyet kívánt, semmilyen hajlékot nem emel vala Istennek. Az embert belehelyezte a világba meztelenül, szabadon, teljes egységben Istennel, mint olyan lényt, aki magában foglalja a Kozmoszt, s nincs szüksége sem ruhára, sem hajlékra, sem ékszerre, sem istenházra, úgy tökéletes, ahogy van. De hát erről most még és most már szó sem lehetett. "Profanizáljam a Legszentebbet emberi kéz alkotásával?" - kérdezte Mósze önmagától. Aztán így gondolkodott az Úr nevében: "Nem tudod-e, Mósze, hogy én ennenmagamat burkoltam Éva méhébe? Hogy az első asszony megszülhesse az első embert?" És ebben a gondolatban megnyugodott.

Kihirdette hát, hogy ki-ki adakozzék az új Sátor fölszerelésére bíborszövetet, aranyat, drágakövet, mindenféle értékes és szükséges fémet, hogy része legyen a Hajlék, a Miskán fölépítésében. És az emberek a lába elé hordták, amijük csak volt. A nők még kedves tükreiket is nekiajándékozták, mert úgy gondolkodtak, hogy amint ők nézegették magukat tükrükben, úgy nézegesse benne magát az Úr. A tábor egész szegényes gazdagsága fölhalmozódott Mósze előtt. Ő pedig a nép áldozatkészségéből még inkább megértette, hogy Hajlékot kell építenie a nép kedvéért.

De hogyan építse? Az Örökkévaló ezt sugallta kérdéseire:

- Nem mutattam-e meg neked az Eget? Mindaz, ami odafönt van, legyen odalent is. Készítsd a Hajlékot úgy, hogy ábrázolja a fennlevőket!

Mósze már megbízta Bezaleélt, egy tanult, az építésben, a számok arányában, a mértékek jelentésében járatos férfiút, hogy rajzolja meg a terveket. Bezaleél mellé pedig odarendelte Oholiábot, aki az ötvösmunkákban, aranyöntésben volt művész. Az előbbi Juda törzséből származott, az utóbbi Dánéból.

A nép most már meg volt győződve róla, hogy az Örökkévaló a Hajlékba fog költözni, s ott lakik szünet nélkül, személyesen, mint egy emberi lény. Mósze azonban tudta, hogy Isten jelenléte sohasem ereszkedik teljesen az anyag mélységébe, aminthogy a földi sohasem tud fölemelkedni a tökéletes Magasságba.

A Sátor most már nem a közös tanácskozások céljára szolgált, mint a régi, amiben csupán egy elrekesztett zug volt Já lakóhelye, hanem a Világegyetemet tükrözte és ábrázolta. Szentély volt minden ízében, ahogy szentély maga a Kozmosz. Mértékei a világ alapjának számrendszerét ábrázolták kicsinyített arányban, oszlopai a népeket, lámpái a csillagokat, hétkarú aranylámpája külön is a világban s az emberben levő hét szférát, az anyagitól a szellemiig, az isteniig.

Beosztása hasonlított az egyiptomi templomokéhoz. Egy tágas udvar a külső, profán világot jelképezte. A Sátor nagyobbik része, mintegy csarnoka, az Isten közelében élők helye volt. Legbelső, elfüggönyözött, csak a beavatottak által megközelíthető négyzet alakú, sötét fülkéje pedig, ahol a pogány templomokban az istenkép szokott állni, a Szentek Szentje, maga a Tér, a Semmi, ahol a láthatatlan Isten lakik.

De mi történt a ládával, amelyben valamikor Já képe feküdt? Mi történt azzal a másik ládával, ami itt, Kadesben volt Já képének őrzőhelye?

Mósze végül és utoljára ezeket is elégettette, s vadonatújat készíttetett tökéletes méretek szerint. Ennek a ládának ugyanis éppúgy magát a megfoghatatlan Teret, a világegyetemet kellett ábrázolnia, mint a Szentek Szentjének. Némely rabbik, például Rabbi Chanina meg Reb Lakis szerint e láda többféle anyagból készült, s valójában három ládából állt, amiket egymásba helyeztek: aranyból, cédrusfából meg akácból. Korántsem lehetetlen. Ha így volt, akkor nagyon emlékeztet némely mongol, hun fejedelmek hármas koporsójára, például Attiláéra - s ez nem véletlen. Ugyancsak emlékeztet azokra a kínai meg japán golyókra, amiket ki lehet nyitni, s új meg új, kisebb, más-más színű golyókat tartalmaznak játékos jelképéül a Világegyetem szféráinak. A már említett kiváló tudós, Dacqué viszont olyasmit pedzeget, hogy a nagy egyiptomi beavatott ládája igazában valami akkumulátor volt, a légköri elektromosság összegyűjtője. Erre vall ugyanis, hogy ha valaki vigyázatlanul, nem a kellő helyen érintette, halálos ütéstől összerogyott. Ha így volt, a Törvénytáblák védelmére szolgált.

A Ládát két kerub, babiloni nyelven kheribbu díszítette, két szárnyas égi lény, az Állatöv két legfontosabb alakjának jelképe. Az is bizonyos, hogy Mósze ebbe a ládába helyezte a Törvény két gránittábláját, a féltve őrzött kincset. Ha a nép táborozott, a táblákat a ládára állították, hogy mindig a főpap szeme előtt legyenek.

E sok és sokféle, igen nagy gondot kívánó munka mellett Mósze még bíráskodott is. Most a Sátor előtt, az érintetlen pálmaligetben ült, s ítélkezett a panaszosok, bűnösök ügyében. Csupán a nap forró óráiban tért sátrába, evett egy-két falatot, pihent, elmélkedett. De még ez a pihenése sem volt zavartalan. Sürgős ügyben hol ez, hol az lépett be hozzá. Ha nem lett volna olyan erős szervezetű, testi-lelki gyakorlatokban megedzett férfiú, aligha bírta volna ki ezt az életmódot. Magános sétái, éjszakai meditálásai során azonban megmerítkezett az Élő Forrásban, s új erőt merített belőle. Az Élet Vizének forrása volt ez, a hangtalan, a tiszta, a ringató, amiben a népmesék megölt, földarabolt hőse újjászületik, és szebb lesz, mint volt. A Szellem végtelen vize, aminek jelképe minden víz, minden forrás, minden tenger. Így maradt Mósze rengeteg gondja, tennivalója, fájdalmai, virrasztása között is mindig erős, nyugodt, biztos ítéletű.

Bezaleél meg Oholiáb és tudós munkásaik műve mégsem volt egészen tökéletes. A munka lassan haladt. Izraél fiai megint morgolódni kezdtek hát a Szabadító ellen. Hogy a morgolódás kiktől indult ki, s a nép mely körében gyűrűzött, már tudjuk.

Mósze háta mögött ilyesféle hangok zúgtak:

- Nézzétek csak Amram fiát! Milyen fennhéjázó! És csak ezt tudta létrehozni! Pedig a gabona javát megtartotta magának, amikor minket mannuval etetett!

Mikor pedig Mósze szerényen, alázatosan viselkedett, így dörmögtek a háta mögött:

- Nézzétek Amram fiát, hogy lehorgasztja a fejét! Bizonyosan telizabálta magát mannuval, s most sem asszony, sem a Nap maga nem tudja fölébreszteni!

Mikor Mósze körüljárt a sokaságban, s megszemlélte a tábor állapotát, így dünnyögtek mögötte:

- Nézzétek Amram fiát, hogy sétálgat közöttünk! Csak azért, hogy magasztaljuk őt!

Mikor aztán Mósze egyedül járkált a táboron kívül, amint szokása volt, így zúgolódtak, a távolból rámutogatva ujjukkal:

- Nézzétek Amram fiát, hogy elkerül minket, hogy elkülönözi magát a tábortól! Hadd lássuk, mennyivel nagyobb nálunk!

Rabbi Chama szerint Dathan, Abiram meg más csúfolódók elégedetlenek, irigyek, gyanakodók folyton nyomon követték Mószét, figyelték, lesték, aztán a nép között így beszéltek:

- Ti hozzá cipeltétek ezüstötöket, aranyotokat, gyűrűiteket, drágaköveiteket, hogy beolvassza, vajon elszámoltatok-e vele? Megmértetek-e mindent? Ez az álmodozó nem volt gazdag a Miskán készítése előtt, de bizony szegény sem lesz a Miskán elkészülése után!

Az emberek pedig egyre követelőbben kiabálták:

- Számoljon el! Számoljon el!

Mószénak, persze, fülébe jutottak ezek a gonosz hangok. Fölszólította hát a népet, hogy ki-ki mondja meg, milyen súlyú ékszert adott a Szentély céljára. A Vének tanácsában pedig megparancsolta, számítsák ki, mennyit kell nyomnia az egész kincsnek, a szent edényeknek, tálaknak, serlegeknek, füstölőknek, lámpatartóknak, arany- meg ezüstburkolatoknak. A gazdag Korach gyorsabban tudott számolni valamennyiőjüknél, s egykettőre kivágta, hogy az összes kincsnek hétszázhetvenöt sékel súlyúnak kell lennie. Ezután Bezaleél meg Oholiáb bemutatták a megmunkálásra kapott értékek listáit, s íme kiderült, hogy a számok pontosan egyeznek. Mósze semmit sem szólt, de Abiram meg Korach szégyenkezve eltávozott a gyűlésből.

Ahogy azonban ilyenkor már lenni szokott, a vádaskodók, rágalmazók, csúfolódók nem vallották be tévedésüket, még kevésbé bűnös indulataikat, hanem szégyenükben még inkább meggyűlölték a Szabadítót. A nép más része azonban még jobban lelkesedett érte. Napról napra nagy tömeg tolongott Bezaleél meg Oholiáb és munkásai körül, a műhelyeket szinte elözönlötték a türelmetlen kíváncsiak. Ők meg úgy vélték, hogy a két nagyszerű ember lustán dolgozik, henyél, lopja az időt, talán, mert nem kap fizetést a munkájáért. Türelmetlenül sürgették a munkásokat:

- Miért henyéltek? Miért tétlenkedtek? Dolgozzatok, hogy mennél előbb álljon a Miskán, az Úr leszálljon közénk, s nálunk lakjék.

Bezaleél meg Oholiáb valóban kedvetlenül dolgozott. Vérig sértették őket a gyanúsítások, bántották a rút vádak, munkakedvüket tönkretette az aljas gúnyolódás. A munka csakugyan nem haladt úgy, ahogy kellett volna. A türelmetlenek mindenütt a két mester sarkában voltak, s kiáltoztak:

- Miért nem siettek a munkával? Miért henyéltek? Dolgozzatok gyorsan, hogy Isten leszállhasson közénk a Miskánba!

Miután pedig sem Bezaleél, sem Oholiáb nem voltak hajlandók gyorsabban dolgozni, végül Mósze elé csoportosultak, s egyre hangosabban lármáztak:

- Megparancsoltad nekünk, hogy hozzunk válogatott fát, állatbőrt, bíborszövetet, drágakövet, beolvasztásra való aranyat, ezüstöt. Mire kell az neked, ha most nem dolgoznak a Miskán fölépítésén? Azt mondtad: Isten leszáll közénk. Hát hazudtál? Nem ígért neked ilyesmit az Isten? Miért vetted el tőlünk mégis mindezt? Az ő számára vagy a magad számára kellettek?

Haj, így történt mindig, valahányszor Isten dicsőségére építettek valamit az emberek. Mósze most már megértette, hogy siettetnie kell a Sátor építését, a szent eszközök, edények, lámpák öntését, csiszolását, vésését, mert a nép ragaszkodik hozzá, hogy Isten leszálljon, s közte lakozzék. Akárhogy idegenkedett tehát a Szentély fölállításától, mégis sürgette.

És csakhamar elérkezett a nap, mikor a hatalmas, új Sátor dicsőségesen ott emelkedett a kéklő Ég alatt a tüzes napsütésben. Hibát bizonyosan lehetett találni rajta, hiszen emberi kéz műve volt, méltatlan ahhoz, Akinek lakóhelyéül készült. De állt, szép volt s hatalmas. Sudáran sorakoztak a faragott oszlopok, a világ valamennyi népének szimbólumai, némán, méltóságosan lebegett a négyféle színben készült hatalmas bíbor függöny a beáramló szellőben, mint valamely főangyal négy szárnya. A tető alatt hagyott szellőzőrések kapcsokkal összeillesztett könnyű gerendáin vidám fecskék csicseregtek, s betöltötték a tágas Szentélyt hangos fecsegésükkel. Némán libegtek az oszlopokra erősített lámpák lángocskái, s mint egyetlen, különálló piros csillag szikrázott az örökkön égő lámpa a Szentek Szentje előtt. Hosszú, színarany láncon függött, a lánc minden szeme remekmű volt. Ugyancsak állott már a kenyerek asztala is nehéz aranyból gyönyörűen öntve, kalapálva, a váltakozó örök világok jelképeivel díszítve. Minden megvolt, készen volt, az ötvösök elvégezték utolsó simításaikat, megtették az utolsó kalapácsütéseket a finom edényeken...

Kint pedig, a Sátor körül állt az oszlopokra szerelt kerítés. A homokot gondosan fölgereblyézték, söpörték, enni lehetett volna az udvar talajáról.

A léviták ugyanúgy gondozták, őrizték, mint a régi sátrat, mindegyikük tudta a maga dolgát. Az egyik csak ezeket a rudakat, a másik csak azokat a gerendákat, a harmadik csak emezeket a függönyöket, a negyedik csak amazokat a burkoló-bőröket vette gondjaiba s így tovább. Mindenki csak a maga megszabott feladatával törődött. Így egy-két óra alatt az egész építményt rendben le tudták bontani, föl tudták állítani.

Mindez Kislev havában történt.

Elkészülvén a Miskán, most már föl lehetett szentelni. Ez nagy ünnepség közepette meg is történt. Ne vesztegessünk rá sok szót, fiam és tanítványom. Úgy folyt le, ahogy kellett. Az emberek elfeledték minden gondjukat-bajukat, nem emlékeztek már vádaskodásaikra, gúnyolódásukra, erőszakosságukra... Leborultak az oltár előtt, imádkoztak, énekeltek, a kürtök harsogását zengve verték vissza a hegyoldalak. A fehérbe öltözött virágkoszorús lányok úgy táncoltak, mint megannyi csillag a Nap körül. De táncoltak a Vének is méltóságos buzgalommal, szent áhítattal, arcukon az elragadtatás boldog könnyei peregtek.

E soha nem látott ünnepen néhányan mégis kérdezgették, látva Aharont arany csengőkkel szegett bíborpalástjában, homlokán az aranyabronccsal, amint az illatozó aranyfüstölőt lengette papjai közt:

- Miért Aharon a főpap? Miért nem én? Miért nem ez vagy az? Ebből vagy abból a törzsből? Mert testvére Mószénak? Mert lévita? És miért nem maga Mósze? Mert így több hatalmat kíván biztosítani saját nemzetségének?

De hát ez is így szokott lenni. Remélhetőleg az Örökkévaló ugyanúgy megbocsátotta, mint az aranybika imádását, s leszáll a nép közé, ahogy megígérte volt.

Azonban semmi csodálatos dolog nem történt. Semmi jel sem mutatta, hogy az Úr leszállt, s elfoglalta volna helyét a Hajlékban. Holott mindenki valami megrendítő eseményt várt: vakító fényességet, hatalmas mennydörgést, földrengést, olyant, amilyent a hegyen tapasztalt. Mert a nép már ilyen, fiam. Nemrég még könyörgött Mószénak, hogy őáltala szóljon Isten, olyan borzalmat ne kelljen ismét elviselnie, amilyent akkor élt meg. "Ne szóljon hozzánk az Örökkévaló, te szólj hozzánk!" - rimánkodott akkor, most meg csalódott. Ragaszkodott démoni Jájához, a pusztító istenhez, aki rémületet kelt az emberi szívben. Csodálkozol ezen? Hát vajon nem él-e az a könyörtelen mágikus isten még a keresztény templomokban is?

Abiram, az óvatos vén, látva, hogy a Szentély áll, a nagy avatási ünnep lefolyt, Isten jelenlétének azonban nyoma sem mutatkozik, s hogy maga a nép is kételkedik a Próféta igazmondásában, merészen hangot adott kételyeinek. Ha a régi istenek elvesztették hatalmukat, az új pedig nem mutatja meg hatalmát, mitől féljen? Legalább annyi történt volna, amennyi az egyiptomi templomokban szokott történni. Nagy füst, vakító fény, dörgő szózat s más efféle különös jelenség! Nem olyan szörnyű, mint a hegyen, mert az csakugyan borzalmas volt, de valami, valami, ami Mószét igazolta volna!

Abiram tehát így beszélt barátai, ismerősei s a köré csoportosult nép előtt:

- A Hajlék elkészült, ám hol az Isten? Megígérte jelenlétét, de látjátok valahol? Mert én nem látom!

Meg azokra a szóbeszédekre is célzott, amik a Szentély építői révén terjedeztek. Noha szigorú titoktartásra kötelezték őket, mégsem maradhatott titok, hogy a Szentek Szentje, vagyis a súlyos függönyökkel elválasztott rész nem egyéb sötét, üres fülkénél, s a Ládán meg a két kőtáblán kívül nincs benne semmi.

Mószénak fülébe jutván Abiram keserű megjegyzése, így felelt a türelmetlen népnek:

- Hogy az Örökkévaló, áldott legyen, leszálljon közétek, meg kell tisztítanotok magatokat.

Úgy értette, hogy Isten minden földi, emberi elképzelésétől kell megtisztulniok, lemosniuk magukról minden anyagiasságot, s akkor szívükben megtalálják Istent.

Ők azonban nem értették, s így kérdezősködtek tovább:

- Hogyan lehetünk tiszták?

Mósze hiába magyarázta volna, miként lehet az ember tiszta, tehát olyan intézkedéseket tett, amelyek gyakorlatilag tanítják meg a népet a tisztaságra. Elrendelte Izraél minden huszadik évét betöltött fiának megszámlálását, kivéve Lévi törzséét, mert ennek kivételes helyzetet biztosított. Megparancsolta, hogy mindegyikük fizessen a Miskán számára fél sékelt lelke váltságául. Miért tette ezt? Mert az egész keveréknépből ki akart választani egy kiváltságost, egy elitet, mint ma mondanánk, amely semmi egyébnek ne szentelje magát, csak Isten szolgálatának s a nép vezetésének, tanításának, nevelésének. Hiszen Mósze nem élhetett örökké, tán nem is sokára távoznia kellett ebből a világból, s bizonyára tudta, mikor következik be ez a pillanat. Olyan kiváltságos, testben-lélekben ép, tiszta, erős törzset, olyan szellemileg felsőbb rendű vezetőréteget akart tehát kialakítani, amely független mindenkitől, nem lót-fut mindennapi kenyere után, nem keresi saját érdekét s következésképp mások tetszését, hanem csak az igazságot. És a megtalált igazságot meg tudja, meg is akarja védeni.

Abban mégsem hiszek, hogy az egész népet megszámlálta volna. Az állítólagos népszámlálás merőben elfogadhatatlan végösszege is jóval későbbi hagyomány. A régi ember nem tűrte, hogy megszámlálják, lajstromozzák, gonosz cselekedetet látott benne. Isten ugyanis megmondta: "Megsokasítalak, mint a tenger homokját, mint az Ég csillagait!", s ez untig elegendő volt. Még jóval később is pusztító csapás zúdult Izraélre, mikor Dávid népszámlálást rendelt el, pedig nagy s tisztelt király volt. Az állítólagos népszámlálás eredménye pedig, a hatszázezer fő, vakmerő túlzás.

Még a Léviek megszámlálása s a többi közül való kiemelése is nagy felzúdulást keltett. Már megint a Léviek! Már megint a saját törzse, rokonai! Hiába intézkedett úgy, hogy Lévi törzsének ne legyen vagyona, éljen abból, amit ki-ki a Miskánnak fizet, s ami az áldozati állatok húsából, a kenyerekből megilleti, az irigység parazsa ismét lángot vetett. Különösen mikor kiderült, hogy Lévi törzsének minden elsőszülöttje legyen az Úré, tehát papi szolgálatot kell vállalnia. A fölháborodott Abiram meg is mondta a véleményét:

- Micsoda? Lévi elsőszülöttjei inkább láthatják Istent, mint mi?

Amikor Mósze végleg megerősítette Aharont a főpapságban, s fiait, ivadékait úgy jelölte meg, mint a főpapi méltóság örököseit, Abiram vakmerősége már határt nem ismert. Így kiáltott:

- Most két Mószét is látunk, de egyetlen Istent sem!

Mósze azonban rendületlenül tovább haladt a nép megtisztításának útján. Persze, nem szabad arra gondolnunk, hogy a törvényeknek, tilalmaknak, szabályoknak az az óriási, gyakran zavaros, ellentmondó tömege, amit később mózesi törvényeknek neveztek, az ő alkotása. Évszázadok lerakódott rétegei ezek, számtalan csatlakozott, beolvadt, fölszívódott nép hagyományainak jól-rosszul összetákolt konglomerátuma. Vannak közte igen-igen régiek. Ilyen például az, hogy: "Ne főzd meg a gödölyét anyja tejében!" Ez szórul szóra kenita törvény, s tökéletesen ellenkezik más népek, például a foinikok ama törvényével, hogy: "Főzd a gödölyét anyja tejében!" A tiszta és nem tiszta állatok megkülönböztetése semmiképp sem mózesi eredetű, ő ilyen kicsinyes dolgokra nem nézett. A nem tiszta állatok olyan elsüllyedt istenek szimbólumai, akik - a mi szarvaspatás ördögünkhöz hasonlóan - a dialektika törvénye szerint gonoszakká váltak. Viszont okvetlen Mószétól s közeli munkatársaitól származik a mágiának meg a teremtett, anyagi, érzékelhető dolgok imádásának szigorú tilalma. A halhatatlan Já törvényeinek semmi közük Mószéhoz, de nagyon is az ő szívére, elméjére, hatalmas tudására vallanak Jáhveh, a szellemi, a megfoghatatlan egy Isten bátor megvallásának szavai, az áldozatok elvetése és az a messzehangzó, minden néphez szóló kijelentés, hogy: "Halljad, Jiszraél, a mi Istenünk, az Örökkévaló egy!" A nyomatékos figyelmeztetések, hogy ez az Egy minden népnek szerető atyja. Ugyancsak tőle származik a törvények szelleme. Ezt egy-két apró történet világítja meg. Egy alkalommal Korach, a király volt kincstárosa így szólt a tanácsban - mert előkelő lévita származása, rengeteg vagyona révén a Vének Tanácsának tagja lett:

- Vajon igazságos érdekeinket is alárendeljük az özvegyek, az árvák, a szegények érdekeinek?

Mósze szigorúan rászögezte lenyűgöző tekintetét Korachra, s nyomatékosan így felelt:

- A Törvény az özvegyek, az árvák s a szegények Törvénye. A gazdagoknak, a hatalmasoknak megvannak a maguk törvényei: erőszak és képmutatás. Ha nem adsz a szegénynek, annyi, mintha elvennéd tőle, ami az övé. Ha adsz, annyi, mint ha megadnád neki, ami megilleti. A Törvény: szeretet!

Új formában akarta tehát népe szívébe vésni az Örökkévaló folytonos jelenlétét. Ahogy ő lépett be a "sötét felhőbe", ahogy ő borult le a Szentek Szentjének üres, néma, homályos fülkéjében, s adta át magát az Istennel való tökéletes egyesülés révületének, azt akarta, hogy népe s majd az egész emberi faj ugyanúgy merüljön el Istenben. Sajnos azonban még maga Aharon sem volt képes az imádságnak ezt az állapotát elérni. Mósze gyakran oktatta, hogyan-miként adhatja át magát teljesen Istennek, ámde fájdalommal kellett tapasztalnia a buzgó testvér süketségét s vakságát.

- Az Örökkévaló megáld téged, és őrizetébe vesz - mondta neki gyöngéden. - Az Örökkévaló megvilágosítja a te arcodat, testvérem, s kedves leszel Előtte. Az Örökkévaló feléd fordítja orcáját, s békét ad neked!

Aharon pedig, látva testvérét a titkos fülkében révült szemmel, sugárzó arccal, másvilági mosollyal ajkán, szinte élettelenül feküdni, meghatóan elkeseredett. Így fakadt ki egyszer Mósze előtt, mikor kifelé mentek a Sátorból:

- Miért én vagyok a főpap? Miért nem te? Miért engem választott ki az Úr erre a méltóságra, amire méltatlan vagyok?

Mósze pedig mosolygott rajta, mint egy gyermeken, de nem szólt semmit.

Ugyanekkor két előkelő lévita ifjú, Nadab meg Abihu, éppen a Szentélyben tartózkodott, s hallotta Aharon fájdalmas kifakadását.

- Mikor leszünk mi Izraél népének fejei? - mondta Nadab.

- Mikor hal meg végre ez a két vénember? - mondta keserűen Abihu.

Ebben a pillanatban mégis történt valami mágikus. Mert a két fiatalember azon nyomban összeesett, és meghalt. Ha nem a templomőrök egyike szúrta le őket nesztelenül.

Ennek az esetnek tárgyalása alkalmával megkérdik Rabbijaink: miért kellett az Örökkévaló szentélyében meggyújtani a lámpákat? Íme a magyarázat. Egy látó ember lámpával halad, egy vak társaságában az úton. Mikor pihenőhelyhez érkeznek, a látó így szól a vakhoz: "Gyújtsd meg számomra megint a lámpát, hogy majd tovább mehessünk." Szüksége van a vaknak a lámpára? Egyáltalában nincs! De nem akarja, hogy azt mondják róla, lám, a vak kedvéért a látó lemond a lámpáról. És hogy a vak semmit sem tesz a látó kedvéért. Isten a látó, Izraél a vak. De Isten azt akarja, hogy a népek így szóljanak Izraélről: "Lám, Izraél világít az Örökkévalónak!" A két fiatal férfiú vak volt, nem látta a Szentély ragyogó lámpáit, nem tudta, hogy azok az egész világ üdvössége számára égnek. Önzésükben, törtetésükben azt hitték, hogy Mószénak s Aharonnak szolgálnak, az ő dicsőségükre. Türelmetlenül kívánták, bár az övékre szolgálnának már. Ezért kellett meghalniuk.

A Sátor fölépítése óta Mószéhoz is új módon szólt az Úr. Eddig gyakran úgy beszélt hozzá, mint a kürt félelmes hangja, mint egy hatalmas harsona, parancsolólag, feddőleg, lenyűgöző erővel. Ha Mósze vakmerően vitázott vele, rendre utasította vagy elnémult. Mósze arca lángolt, miközben a Hangot hallotta, s azután is sokáig olyan félelmes volt, hogy az emberek nem tudtak a szemébe pillantani, leszegték arcukat, elkerülték, vagy térdre omoltak előtte. Most azonban a Sátor legbelső rejtekében, a homályos kis fülke magányában, a nehéz bíborfüggöny mögött oly szelíd, oly halk, oly bensőséges volt a Hang, ahogy sem ember, sem angyal nem tud szólni. Annyi szeretettel árasztotta el Mószét, hogy arca kimondhatatlan nyájassággal égett, szeme, ajka, egész valója mosolygott, járása lebegővé vált, mozdulatai csendesekké, megnyugtatókká.

Így szólt a Hang:

- Ó, jaj, eddig ridegség uralkodott köztem és a nép között, harag és gyűlölködés. Most azonban barátság, béke, szeretet köti hozzám.

Mósze így felelt:

- Világnak Ura, miután a szövetség létrejött Közted és néped között, miután örök jelenléted nyilvánvalóvá lett a Te dicsőséged felhőiben, űzd ki szívünkből a gonosz démonokat, tépd ki minden népből a gonoszság csíráit. Akkor az én küldetésem is bevégződik.

- Nem, fiam, ha ez megtörténik, akkor sem végződik be. Nem kell-e maradandóvá tenni az én szeretetem művét? Nem kell-e törvényemet alkalmazni a mindennapi életben? Minthogy elvetted kezemből s népemnek továbbadtad a Törvényt, magyaráznod is kell, hogy megszilárduljon s fennmaradjon a szeretet műve.

Ettől kezdve Mósze rendszeresen magyarázta, s fejtegette a Törvényt Izraél fiai előtt. Ettől kezdve mondták őt Mesternek.

"Ha hárman esznek egy asztalnál, s eközben a Törvényről beszélgetnek, az annyi, mintha hárman ülnének, és ennének az Úr asztalánál" - mondja a Babiloni Talmud. - Keresni kell a Törvényt, kutatni értelmét - mondja Mósze -, mert a törvény nem keres meg senkit. Fiatalon kell keresni, mert vénségben már késő. Ha pedig találtatok benne valamit, ne írjátok föl a magatok érdeméül, hiszen Isten a Törvényért teremtett titeket.

Ilyen s hasonló intelmeket intézett az izraélita nép ifjú férfiaihoz, így buzdította őket tanulásra. Szelíden, gyöngéden tette, mint atyjuk, mint jóságos tanítójuk, mint szerető barátjuk, idősebb testvérük. És a legkiválóbbakat maga köré gyűjtve a pálmaligetben alkonyatkor, a törvénykezés fárasztó munkájának végeztével, az első parancsolattól a tizedikig kifejtette a Törvény értelmét, célját, nyílt vagy rejtett tartalmát. Például ekképpen:

- Az első parancsolat így szól: "Én, az Örökkévaló vagyok a te Istened", a hatodik pedig így: "Soha ne ölj!" Miért? Mert minden ember Isten képmása, az ő Szelleme fénylik rajta, s összetöröd a tükröt, amiben az Örökkévaló képmása tükröződik, ha megölöd. A második azt mondja: "Ne imádj más isteneket", viszont a hetedik: "Ne paráználkodjál", mert a bálványimádás hűtlenség, s a paráználkodás szintén az. Isten népe az ő jegyese, hűnek kell Hozzá maradnia, nem szabad meggyaláznia, nem szabad más felé fordulnia, mással kacérkodnia, másnak adnia magát. E gyalázatos hűtlenség következménye az, hogy amely pillanatban elfordul az Örökkévalótól, abban a pillanatban elfordul tőle Ő is. Elvet téged, saját utadra enged s te eltávolodván Tőle, kétségbeesésbe, meghasonlásba, pusztulásba süllyedsz. A harmadik ezt mondja: "Ne említsd az Úr nevét hiábavaló módon!", viszont a kilencedik így szól: "Ne lopj soha!" Mert a káromlás Isten meglopása, az ő nevének hatalmát lopod meg hívságos célra, de a lopás is káromlásra vezet. "Ne tanúskodj felebarátod ellen hamisan" és: "Megemlékezzél a Szabbatról, szenteld meg azt", ugyancsak összetartozik, fiam, mert aki megszegi a Szabbatot, megfeledkezvén róla, hogy az Úr hat örökkévalóságon át teremtette a világot, s megnyugodott a hetedikben, hamis tanúságot tesz Istenről.

És így magyarázta tovább a Törvényt, szembeállítva egymással a parancsolatokat és tilalmakat, s kimutatva a kapcsolatot égi és földi között. Ilyenekre figyelmeztette őket: "Rombold le házadat, ha bőrpoklosság ütötte fel benne a fejét". Ekkor nemcsak a testi betegségre gondolt, sőt elsősorban nem arra, hanem a lélek tisztátalanságára. Meg hogy: "Ne főzd meg a gödölyét az anyja tejében!" Ezzel szívükbe véste az anyaság tiszteletét még az állatoknál is. Ha már húst kell enned, mert rákényszerít az élet, legalább azt ne tedd, hogy az anyaállat tejében főzd meg a gödölyét, abban a tejben, amivel táplálta. Ilyet is nyomatékosan hangoztatott: "Ne feledkezz meg testvéreid létérdekeiről... alkonyatkor engedd, hogy a szegények lenyugodjanak, kipihenjék a nap fáradalmait". Szigorúan óvta őket a bosszúállástól. Tiltotta a rabszolgaságot, mert, mondta, te is rabszolga voltál Egyiptomban, népem, az Örökkévaló szabadított meg, ezt ne feledd. Meg ilyen csodálatos és meglepő tilalmat is hangoztatott: "Ne fogj ekéd vagy szekered elé ökröt a szamárral együtt!" Miért? Mert más-más a természetük, az egyik gyorsabb, a másik lassúbb, az egyik gyengébb a húzásra, a másik erősebb, így egymást fárasztják ugyanabban a munkában. Azt is mondta, hogy "Ne kösd be ökröd száját, ha gabonát nyomtatsz!", meg azt is, hogy: "Ha földedről hazamégy munka után, s eszedbe jut, hogy a köpönyegedet ott felejtetted, ne fordulj vissza érte, hadd maradjon az idegeneknek, az árváknak és az özvegyeknek, mert az Örökkévaló, a ti Istenetek, a Törvényt az árváknak, az özvegyeknek, a szegényeknek alkotta, s nem vonja meg szeretetét az idegenektől, szeresd hát te is őket". Hiszen Izraél is árva, özvegy, szegény és idegen volt Egyiptomban.

Magyarázatait sohasem volt szabad szó szerint érteniük. Mósze szívből megvetett minden földhözragadtságot, minden naturalizmust. Arra buzdította hallgatóit, hogy a mindennapi eseményekben, példázatokban a lényeget keressék, a múlóban az állandót, az időben az időtlent. De hát erre akkoriban nem is kellett figyelmeztetni az embereket... Sok példázat, bölcs mondás és okos szabály közmondássá vált, s megmaradt évezredeken át szinte napjainkig. Ő ezeket a mondásokat, példázatokat, bölcs szabályokat fölfrissítette, értelmüket megújította, tartalmukat elmélyítette. Szikrázó drágaköveket csiszolt belőlük, s ezek megteltek a másvilági lét örök tüzével.

Ebből a vázlatos jellemzésből is láthatod, fiam és tanítványom, hogy Mósze életének igen nyugalmas korszaka volt a kadesi tartózkodás. Ugyancsak nyugalmas az egész népnek. Mintegy harminc-negyven kilométeres sugarú félkörben tanyáztak az izraéliták Meribat Kades szent ligete körül, föl Hormáig s még azon túl is, ahol a Jehuda-Simeon törzsek éltek. Lassan mozogtak előre-hátra, mint afféle legeltető nép. Sorra megszállták a hegyek lankáit, a völgyekben némi földművelésbe is fogtak. Ezért helytelen a Tízparancsolat s a mózesi törvények némely részének hitelét azzal a mértékkel mérni, hogy "... a pusztában vándorló nép nem ismerhette sem a házat, sem a földművelést, sem a letelepült élet egyéb velejáróit". Jiszraél éveket töltött Kadesben. A nép góseni része, igenis, építhetett házakat a hegyek fáiból, alkalmas helyeken visszatérhetett a földműveléshez, míg ugyanakkor a pusztai eredetű csoportok változatlanul sátorban laktak, legeltetéssel foglalkoztak.

A félig-meddig megállapodott, letelepült, nyugalmas életet megkoronázta Jethro és Cippora megérkezése.

Talán levelet írt Mósze apósának, hogy jöhet már, küldetésének nagyobb és veszélyesebb részét betöltötte, a munka nagyját elvégezte? Hírvivőket indított a távoli országba, az Eufrát vidékére? Vagy jövő-menő utasok, kereskedők, karavánok révén jutott el a jó hír Jethróhoz? Az is lehetséges, hogy Jethro mindezek mellett még érzései sugallatára is hallgatott, tán a csillagok ismerete is hozzájárult Mósze s az izraéliták helyzetének fölismeréséhez. Azt meg bizonyosnak vehetjük, hogy a fiatalasszonyt már türelmetlen sóvárgása indította útnak.

Ha szem előtt tartjuk azt a forró közösséget, az azonos sorsnak azt a megbonthatatlan egységét, ami Cipporát urához s gyermekeihez kötötte, egy pillanatig sem csodálkozhatunk ezen. Volt-e az elhagyott ifjú asszonynak egyetlen pillanata, amit külön élt volna távollevő férjétől? Tudott-e úgy dolgozni, énekelni, enni, pihenni, még aludni is, hogy ne gondolt volna Mószéra? Hogy ne érezte volna jelenlétét? Kérdezhetett-e valamit fiaitól, válaszolhatott-e kérdéseikre úgy, hogy a lélekben mindig jelenlevő Mósze is ne hallotta volna? Nem küldte-e el minden örömét, bánatát, szorongását Mósze után? Este, ha ágyába feküdt, nem úgy fésülködött-e, hogy Mósze tetszését megnyerje, nem úgy hajtotta-e fejét álomra, mintha Mósze vállának ismerős gödrében nyugodna? Nem vele ölelkezett, csókolódzott, beszélgetett-e álmában, nem őt látta-e, amint szamarán hazaérkezik, megöleli őt és a gyermekeket, odaadja a kötőféket, nyugodtan lépdel a vén fa árnyékában a ház felé. Nem kínálta-e kedves ételeivel, nem figyelte-e barna, komoly, szakállas arcának vonásait? Nem kísérte-e végig hosszú útján, mikor idegenek hírt hoztak a távoli eseményekről? Nem szorongott-e, mikor híre terjedt az amalekitákkal vívott csatának? Nem tartotta-e ő is Mósze fölemelt karját ott a dombon, hogy a botot minden izraélita láthassa? Arról ne is szóljak, mennyire megrendült a Szináj-hegy eget-földet rázó eseményeinek hírére, hogy suttogta százszor is: lehetetlen, lehetetlen, Mósze nem lehetett az Úr közelében... de ugyanakkor bámuló csodálattal tudta, igenis, tudta, hogy ott volt! Mósze nagysága megdöbbentette, azonban mégis ahhoz a férfiúhoz ragaszkodott, aki egyszer olyan gyönyörűen imádkozott napnyugtakor.

Minderről azonban ezúttal ne essék több szó. Csak arról, hogy mikor az öreg Jethro kitűzte az indulás idejét, Cippora szíve megállt egy pillanatra, mindkét kezét a mellére nyomta, az ajtófélnek dőlt, szemét behunyta, s két nehéz könnycsepp gördült le lágy arcán. Ehhez fogható boldog pillanata sohasem volt még. Ekkor értette meg, mennyi idő múlt el egyedül, s milyen messze van az ura.

Majd hevesen megrázta fejét, futásnak eredt, s a ház előtt messzecsengő hangon hívta fiait. A két nagyocska, izmos, barna fiú nyomban hozzáfutott. Cippora azonban egyelőre szólni sem tudott, csak megölelte, forrón megcsókolgatta fiait, hosszasan simogatta fürtös fejüket. Végül ennyit suttogott nevetve-sírva:

- Megyünk atyátokhoz.

Az öreg Seriktu nagy sebten előcammogott, könnyekre fakadt ő is. Egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy ő is megy. Csak nem hagyja el kedves Cipporáját, akit kicsiny kora óta táplált, nevelt, akinek anyja helyett anyja volt? És hogy ő, éppen ő ne menjen Uszirszafihoz, csodás ifjabb gazdájához? A világ legnagyobb emberéhez? Ilyesmi senkinek sem juthat eszébe. Ha pedig eszébe jutna, ha meg akarná tiltani, hát Seriktu először életében föllázadna: zokogva tiltakoznék, még tán földhöz is verné magát. Ha mégis itthagynák, gyalog indulna az elvonulók után, követné őket hegyen-völgyön, pusztákon át, éjjel és nappal, nem riadna vissza sem vadállatoktól, sem rablóktól, sem a nagyvárosok forgatagától, menne megállás nélkül, élelmét úgy koldulná össze. Vagy lopná!

De hát erről szó sem volt. Jethro úgy rendelkezett, hogy gazdaságának gondjait az udvarmester vegye vállára, nyájaiét pedig tanítványa, Dugazida, Ur-Szumma fia. Jethro nem először utazott idegenbe, tudta, mit, hogyan kell intézni. Igaz, már öreg volt, nehezére esett az utazás, de mégsem riadt vissza.

Kiválogatták a tevéket, szamarakat, kijelölték a kísérő szolgákat, s a készülődés azonnal megkezdődött. Élelmet, ruhát csomagoltak. Nem öltöztek gazdagon, ékszert sem vittek többet a szükségesnél, nehogy magukra vonják az útonállók figyelmét. Egyébként ebben az időben eléggé nyugalmas volt a világ. Mégsem akartak a kelleténél nagyobb feltűnést támasztani. Szolgát is csak tizenkettőt vittek magukkal, ennyi kellett az állatok ellátására s a netán szükséges védekezésre, meg aztán ez "kerek szám" volt, azaz: négyszer három.

Mindnyájan végtelenül boldogok voltak. Cippora nagyon is érezte, milyen jó, ha a szeretett férfiú nemcsak lélekben, hanem testben is mellette van. A gyerekek életrevaló kis sihederek voltak, szűknek tartották már világukat, mámorosan törtek hát ki belőle. Mind a kettőnek volt szép kis kardja, arannyal díszített tőre, s olyan takaros útiruhája, hogy nem győztek anyjuk tükrébe nézegetni. Büszkék voltak atyjukra, méltók akartak lenni hozzá, fogadkoztak, hogy így meg úgy, megvédik anyjukat, nagyapjukat meg Seriktu nénit a legvadabb támadóktól is. Szünet nélkül járt a szájuk, arcuk piros volt, szemük villogott. Az utolsó éjszaka nem akartak aludni.

Aztán elindultak Damasz felé, majd onnan tovább Szichem irányában, s Jerichónál átkelve a Jordánon, Ammon s Edom területén haladtak végig. Mindenütt megkapták az átvonulás engedélyét, hiszen Jethro nem volt ellenséges férfiú, sőt inkább békés, tudós, tisztelt öreg. Nem egy város uralkodója meghívta asztalához, a hegyi törzsek sejkjei pedig sátrukba szállásolták, s fogas bölcseleti kérdések megoldását bízták rá. A Holt-tenger déli csücskénél átvágtak egy hosszú vádiba, s Horma irányába tartottak. Onnét már egynapi kényelmes, lassú utazással elérkezhettek Kades kellős közepébe.

Az út hosszú volt, fáradságos is, de nem annyira nehéz, ahogy ma képzeljük. Menetrend nem volt, úgy indultak, haladtak, pihentek, ahogy a körülmények megszabták. A sokféle nyelv nem okozott nehézséget. Jethro világlátott ember volt, nyelvek egész seregét tudta. Szolgái sem tartoztak ugyanahhoz a néphez, ki ezt, ki azt a nyelvet beszélte, ki erre, ki arra volt járatos. Nem egy sokfelé megfordult hányatott élete során, sokféle nyelv ragadt rá úgy-ahogy. Valamennyiük szívét pedig buzdította az öröm, hogy új néphez igyekeznek, új világba, a Kiválasztott Nép fejéhez, a nagy hírű, csodálatos férfiúhoz, aki előtt leborultak a Szináj összes népei.

Nemcsak Mósze várta őket türelmetlenül, hanem Jozabét, Mirjam, a sógorasszonya s maga Aharon s fiai is. Nemkülönben Hor, Hofni, Pinehasz, Szakkai meg Kaleb. Mind-mind kíváncsi volt Mesterének családjára. Az asszonyra, akit méltónak tartott, hogy örök társául maga mellé emelje. Az öreg főpapra, akinek nyájait gondozta, s akitől megkapta a szent botot.

Jozabét könnyekre fakadt, ha elgondolta, hogy keblére ölelheti menyét, földíszítheti a királyi ékszerekkel. Láthatja unokáit. Hiába, akikkel kezdettől fogva együtt volt, nem álltak olyan közel a szívéhez, mint ezek a távoliak, ismeretlenek. Hányszor elképzelte őket, hányszor hallotta a hangjukat, hányszor készített számukra süteményt, mert úgy érezte, bizonyosan megérkeznek már! Abban is bizonyos volt, hogy megérkezvén, most már Mósze is gyakrabban tartózkodik családja körében! Együtt lesznek mindnyájan, s többé nem választja el őket semmi, senki. Ő is úgy képzelte a boldogságot, mint a legtöbb jámbor öregasszony: a család minden tagja mindig együtt üldögél a tűz körül, jóízűen eszik, csendesen beszélget, a gyerekek vígan játszanak, okosan kérdezősködnek, senki sem akar semmit... s így tart ez örökké. Jozabét már tudta, hogy soha sem teszi lábát az Ígéret Földjére, de nem is vágyakozott utána. Majd a gyermekek... a fiúk... az unokák... Ő beéri annyival, hogy látja őket, velük éldegél, aztán csendesen meghal, testét tisztességgel eltemetik a pusztaságban, emlékét szeretettel megőrzik.

Izgatott volt Eliseba, Aharon felesége is. Féltékenyen várta sógornőjét. Vajon mivel nyerte meg a szívét Mószénak? Szépségével? Okosságával? Ékszereivel? Vagy valami hatékony bűvölettel? Alig tudta türtőztetni türelmetlenségét. Fájt neki, hogy mindenki úgy várja, mint egy királynét, míg őt, a főpap feleségét mintha semmibe sem vennék.

A férfiak elsősorban Jethróra voltak kíváncsiak, Mitanni egykori követére a Fehér Házban, a tudósra és bölcsre. Alig várták a mélyenjáró beszélgetéseket, a tűhegyű vitákat, a világ rejtelmeinek, Isten titkainak, a Törvény értelmének boldog megbeszéléseit. Milyen a férfiú, akinek leányát a Szabadító maga mellé emelte?

Mósze tudta, hogy családja úton van Kades felé. Ő is tiszta örömet érzett. Azonban a legjobb megfigyelő sem láthatott rajta mást, mint szelíd nyugalmat, bölcs mértékletességet, okos tartózkodást, sohasem lankadó buzgalmat. Csak mintha a tekintete járt volna néha körül a hegyen, vajon nem érkezik-e egy kis idegen csoport, amely neki olyan ismerős és kedves...

Egy alkonyaton azután csakugyan fölbukkant a négy tevéből s tizenöt szamárból álló kisded utastársaság Horma irányából. Ugyanekkor egy fegyveres őr jelentette Mószénak, hogy a Raszappából való Jethro főpap leányával s két unokájával, tizenkét szolgájával négy tevén, tizenöt szamáron közeledik. Ha nem jelentette volna, Mósze akkor is tudta volna, mert a szíve egy kicsit megdobbant. Arcát pedig elöntötte az öröm.

Egy másik őr arrafelé kalauzolta őket, ahol Mósze bíráskodni szokott. Társaságában volt Pinehasz, Szakkai meg Kaleb. Mósze éppen elbocsátott egy panaszost, napi munkáját befejezte. Fölkelt a kőről, s hosszú, nyugodt lépésekkel ment a pálmaliget szélére. A jövevények távolabb megálltak. A vörös alkonyati Ég alatt egyszerre élesen bontakoztak ki a hosszú árnyékokból a térségre eső napfényben: az egyik letérdelő tevéről nehézkes mozdulatokkal kászolódott le az öreg Jethro, selymes szakálla lebegett a szellőben. Egy másik csengettyűs tevén fiatalasszony várakozott türelmetlenül, hogy lesegítsék. Fejét vörös kendő burkolta, kerek arca, húsos, puha ajka izgalomtól mosolygott, nagy szeme sürgetőn tekingetett körül, majd megállt Mósze alakján. Ekkor kinyújtotta felé egyik karját, csuklóján megvillant az aranykarika. A másik két tevéről egy-egy surján fiú ugrott le, egyikük az asszonyhoz sietett, gondosan lesegítette.

Most az érkezőknek négy-öt lépést kellett tenniök Mósze felé, megállniok s meghajolniuk, kezükkel szívüket, ajkukat, homlokukat érintve. S ugyanígy illett cselekedni Mószénak is. De Cippora az első tétova lépések után futásnak eredt, s az illedelem szigorú törvényeit megszegve, Mósze felé repült. Térdre omlott ura lába előtt, fejét mélyen meghajtotta, majd fölemelte sugárzó arcát. Kék szeme teli volt alázattal, mámoros örömmel. Testét-lelkét, egész valóját, egész életét odaadta urának ebben a révült, sugárzó mosolyban. Nem is lehet mosolynak mondani, mert csaknem fájdalmas volt az arca. Az elviselhetetlen boldogság fájdalma lángolt rajta.

Majd ismét lehajtotta fejét, megragadta Mósze jobbját, s hosszú, égő csókot csókolt rá. Teljes, önkéntes megsemmisülése volt ebben a csókban.

Mósze megrendülten lehajolt, gyöngéden magához emelte, erős mellére szorította, átkarolta, megcsókolta könnyben úszó, meleg orcáját, hosszú pillájú, nagy szemét, s érezte, hogy simul hozzá hangtalan zokogásban az asszony, hogy ver a szíve a ruháján keresztül, hogy feszül meg telt, rugalmas melle.

De ekkor már vadul rohantak felé a fiúk is. Szerettek volna ők is a várva várt atyai mellre borulni. Nagyatyjuk dorgálón rájuk szólt:

- Ej, fiaim, hogy viselkedtek ti? A férfiú nem rohan ész nélkül, akármennyire teli is a szíve érzelemmel.

Erre megálltak, mint férfiakhoz illik, mélyen meghajoltak, s elvégezték az üdvözlés szertartásait. Csak azután járultak atyjukhoz, s ölelkeztek össze vele. Mind a hárman ott pihentek erős karja védelmében, anya s a fiúk. Jethro türelmes mosollyal várt sorára kissé hátrább, körös-körül pedig a szolgák álltak, lesve a pillanatot, mikor meghajolhatnak Uszirszafi, a nagy férfiú előtt. Ott állt még Pinehasz, Hofni meg Kaleb is. Meghatottságukban mosolyogtak.

Mikor aztán a szerető karok szétbontakoztak, férj, feleség és gyermekek egy kissé jobban meg is nézhették egymást. E döntő pillanat után ölelkezett össze Jethro is Mószéval, s váltott rokoni csókot.

Cippora könnyein át látta, hogy ura csaknem olyan ugyan, mint mikor elváltak, mégis egészen más. Ez a "más" nem a külsején mutatkozott, hanem belülről áradt. Ugyanaz a komoly, nyugodt, barna arc, ugyanaz a selymes szakáll, ugyanaz a feneketlen, lenyűgöző s mégis nyájas szempár, sőt ugyanaz a ruha is, de szinte félelmes szilárdság, rendíthetetlen nyugalom. Cipporának azonnal a kőszikla jutott eszébe. Mósze alakja sem lett magasabb, persze, egy ujjnyival sem, Cippora mégis meglepően magasnak látta most. Szinte úgy tekintett föl rá, mint egy óriásra. Ez fájdalmas volt, mert közelebb érezte magához azt a Mószét, akit Raszappában ismert meg. Igaz, föltekintett arra is, kiválóbbnak látta mindenkinél, de magához mégis illőbbnek.

Ne feledkezzünk meg azonban Serikturól sem. Szamáron utazott, s míg mindez lejátszódott, keservesen cihelődött le az állatáról. Végre egy szolga megszánta, segített neki. Akkor a legillendőbb szertartások közepette lépkedett Uszirszafi felé, jó távol megállt, a földre borult, s reszkető hangon kiáltotta:

- Por és szemét vagyok az én uram lába alatt! Fogadja kegyesen az én uram szegény, haszontalan szolgálóját!

Mósze akkor mit tett? Jól figyelj, kedves fiam és tanítványom! Jól figyeltek azok is, akik a találkozás e nagy eseményének tanúi voltak, jól figyeltek és álmélkodtak. Mert bár Seriktu ruházatán és viselkedésén látszott, hogy csupán rabszolga, Mósze mégis odalépdelt hozzá, lehajolt, fölemelte, megölelte, megcsókolta az arcát kétfelől. Seriktu pedig átölelte Mósze vállát, és sírva fakadt. Íme, most láthatták mindenek, hogy a Törvény valóban a szegényeké, az özvegyeké, az árváké és az idegeneké, mert Seriktu mindez volt egy személyben. Mósze, a rendíthetetlenül szilárd férfi, életnek-halálnak ura százezrek fölött, a félelmes, aki az Örökkévalóval szokott társalkodni mindennap, habozás nélkül magához emelte, megölelte, megcsókolta az öreg rabszolgálót.

De nem időzhetünk az idilleknél, fiam!

Mósze előbb saját sátrába kísérte Jethrót, Cipporát s gyerekeit. Megvendégelte őket. Ezután külön sátrat állíttatott apósának, ugyancsak egyet Cipporának s egyet a két fiúnak. Úgy intézkedett, hogy Jethro sátra körül szolgáinak sátrai helyezkedjenek el, s a közelben legeljenek szamarai és tevéi. Így az öreg főpap a saját úri környezetében érezhette magát, s minden rendelkezésére állott, amit a nyugalom és kényelem megkívánt.

Az esti áldozaton mindnyájan részt vettek, majd Mósze elvezette családját anyjához, Jozabéthez. Most együtt voltak valamennyien. Aharon nem lehetett eddig együtt a társaságukkal, mert főpapi teendői elfoglalták, az áldozat bemutatása után azonban ő is megjelent nyájasan, kíváncsian, méltóságosan és hatalmasan. A fogadtatás kedves volt, sőt Jozabét részéről megrendítő. Percekig szorongatta, csókolgatta menyét, a fiúkat, nézegette őket, szólni sem tudott, mindegyre sírva fakadt és sóhajtozott. Amit először el tudott dadogni, ez volt:

- Haj, bárcsak atyátok is megérhette volna!

Mikor pedig megnyugodott egy kissé, azonnal előkotorta a ládából féltve őrzött kincseit, a láncot, a karpereceket, a fülönfüggőket, s szertartásosan földíszítette velük piruló, meghatott menyét. Mikor ez megtörtént, a tűz fényébe állította, s így kiáltott:

- Királyné vagy, lányom, a Nap, a Hold s a csillagok ragyognak rajtad és fejed körül. Én már öreg vagyok, nem megyek be az Ígéret Földjére, te azonban bemégy, leányom, s dicsőség lesz az osztályrészed. Áldjon meg az Örökkévaló, áldja meg ivadékaidat is. Járjanak ők is, mint te, Isten fényes orcája előtt.

Eliseba, Aharon felesége hallgatott. Nagy szívességgel ölelte, csókolta meg ő is Cipporát, de szólni nemigen tudott hozzá. Cippora csak hibásan beszélte férje nyelvét, Eliseba pedig nem tudta elviselni, ha valaki nem beszélt hibátlanul. Ő maga más nyelven nem tudott, eltekintve némi egyiptomitól. Hát csak ült, mosolygott, hallgatott, figyelte Cipporát, nézegette a két eleven, fecsegő fiút, s összehasonlította őket a sajátjaival.

Eleázár meg Ithamár csak jó későn érkeztek a szolgálatból, tökéletes udvariassággal viselkedtek, de csak keveset szóltak ők is. Az idősebbik, a karcsú, izmos, nyírott szakállú Eleázár a főpap utódjának érezte magát, s ehhez képest nagyon méltóságteljes, szűkszavú fiatalember volt. Mind a ketten inkább Mósze fiaival beszélgettek.

Mirjam távolba néző szemmel figyelte Cipporát.

Együtt vacsoráztak. Jethro nagyjából beszámolt az otthoni eseményekről, a fejedelmekről, akik útközben asztalukhoz hívták, Edom öregjeiről, akik bölcseleti kérdések megoldására kérték. Cippora Jozabét mellett ült gyönyörű ékszereinek díszében. Kissé vaskosabb lett, mióta Mósze elbúcsúzott tőle, igazi, fiatal anya, szerény, hallgatag, mosolygó, el-elpiruló asszony. Sugárzott belőle a vágy. Kék szemében zöldes cirmok játszottak, tekintete meg-megpihent férje nyugodt arcán, aztán elfordította szemérmesen. Olykor felemelte kövérkés kezét, megvillogtatta új gyűrűjét a tűz fényében, s boldogan sóhajtott.

Eliseba pillantását egyetlen mozdulata, mosolya, hangja, szemének egyetlen fölvillanása sem kerülte el. Túlságosan egyszerű, buta kis nőnek tartotta Cipporát, afféle háremnőnek. Olyannak, aki csak a szerelemért él-hal. Ő maga büszke anya volt: négy fiú anyja, mert ekkor már mester elé járt a két kisebb is, Nádáb meg Abihu.

Jó késő volt már, mikor Mósze fölkelt, sátrába kísérte apósát a csillagos, hűvös éjszakában. Ezután Cippora a két fiút Seriktura bízta, bár eszükben sem volt lefeküdni, akár reggelig mesélték volna kalandjaikat, mutogatták volna fegyvereiket apjuknak. Mósze azonban nem szentelhetett ilyesmire több időt. Cipporát megölelve, elköszönt. Vágyott már a magányra, az imádság mindennél csodálatosabb állapotára. És elindult, ahogy szokott, farán összefogott kézzel, botját a hóna alá fogva, a csillagok felé fordított arccal.

Cippora körülnézett a sátorban. Alacsony asztalkán lámpa pislákolt, fényénél látta, hogy bizony nagyon egyszerű sátor ez. Az ajtó mellett nagy vizeskorsó állott, a hátsó falnál alacsony, igen közönséges ágy, teveszőr pokrócokkal letakarva. Még egy nagyocska láda is volt a másik fal mellett, tenyérnyi bronzlakat lógott rajta, bizonyára ebben tartja Uszirszafi az ékszereit. Egy másik alacsony asztalkán egy kosár szárított fügét meg datolyát látott Cippora. Egyéb semmi. Igaz, szép szőnyegek függtek körös-körül, s a földet is szőnyegek borították, de sem ruha, sem fegyver sehol. Cippora szíve elszorult. Milyen szegényesen él az ő édes, hatalmas ura! Elszomorodva ült az ágyra, összekulcsolt kezét térde közé szorította, s a lámpába bámult. Várt és virrasztott. Szeme könnybe lábadt. Bizony, nem így képzelte el az első estéjét. De azért nem lázadozott, tudta, urának fontos dolga lehet, hogy magára hagyta. Ura sokkal, sokkal nagyobb, mint gondolta, ő pedig nagyon-nagyon kicsiny, nem kívánhat semmit.

Még a hosszú, bő redőjű, vörös kendőt sem oldotta le fejéről, egy mozdulatot sem tett, hogy levetkőzzék. Ha Uszirszafi megérkezik, hadd lássa, hogy alázatosan, türelmesen virrasztva várta, s ha tetszik neki, oldozza le ő a kendőjét, kapcsolja le övét, ha meg nem, hát akkor visszavonul majd a saját sátrába, s ott tér nyugovóra. Pedig fáradt volt, a hosszú út a rázós tevén s a forróság megviselte. Még inkább az izgalom, a viszontlátás szinte kibírhatatlan öröme, az első forró ölelés elképzelése annyi várakozás után. Szeme égett, agyában vadul forogtak a tájak, az emberek, a hangok, a sok idegen, váratlan, szokatlan élmény, amiben részesült.

Halk neszek szűrődtek be az éjszakából. Távoli kutyaugatás, pusztai sakálok elnyújtott vonítása, vadászó baglyok rikoltásai. A hegyek közt tanyázó tábor zsongása, citeraszó, elmosódó ének. Majd meg az őrök tülkeinek búgása. Mindez azonban csak azt éreztette vele, milyen egyedül van. Még őr sem állt a sátor előtt, hogy legalább a lépéseit, köhögését, fegyvercsörgését hallotta volna. Istenem, akárki beléphetne, leszúrhatná, elvehetné gyönyörű, új ékszereit. Ezeket az egyiptomi, királyi ékszereket.

Miután azonban nem jött senki, megnyugodott, s gondolatban sorra elvonultatta maga előtt a ma megismert embereket, Jozabét iránt azonnal teljes bizalmat érzett, de a sudár, erős Eliseba figyelő szemétől, összenőtt, fekete szemöldökétől félt. Mirjam révedező, sötét szeme, álmatag mosolya, szótlansága zavarba ejtette. Aharont jóindulatú, kissé nehézkes, vidámságra hajló férfiúnak látta, olyannak, aki könnyen meghajol a nála erősebb akarat előtt. Két fia, Eleázár meg Ithamár tetszett neki. Nyugodt, okos, szilárd legényeknek látszottak, csinosak is voltak, a viselkedésük előkelő. Cipporát nagyon meghatotta, milyen kedvesen társalogtak az ő gyermekeivel. Még Horra, Pinehaszra, Szakkaira is gondolt Cippora, s ekkor vette észre, hogy miért. Védelmezőt keresett, s mindegyik arcnál, ami elsuhant képzelete előtt, fölvetette a kérdést: vajon megbízható-e, vajon erős-e, meg tud-e védeni? Már nem titkolhatta: félt.

S ekkor gondolatai megálltak Mósze alakján, nem is mozdultak tovább. Égő szemét a lámpába meresztve tökéletesen maga elé képzelte. Igyekezett behatolni a lényébe. Más volt, mint régen, más, mint amilyennek odahaza annyiszor elképzelte, ijesztően nagy volt, és olyan nyugodt, olyan biztos, olyan szelíd, hogy szinte félt tőle. Sötét szeme még lenyűgözőbb volt, mint bármikor azelőtt. Hogy a hatalma mekkora, azt megfigyelhette mások viselkedésén. Minden mozdulatát, minden pillantását lesték. Volt valami megnyugtató s egyben mélyen megható ellentét a belőle sugárzó nyugodt hatalom s az egyszerű ruha között, amit viselt. Egyben ez a jól ismert régi ruha csökkentette idegenszerűségét, a ruha, aminek Cippora a szagát is olyan jól ismerte. Mósze: király. Tiara, jogar, aranyos-ezüstös selyempalást, drága ruha illetné meg, s mégis úgy öltözik, úgy él, mint az az egyszerű pásztor, aki Raszappában szamáron járta a kis gyülekezeteket.

De hátha azért ilyen egyszerű, szinte szegényes, mert nem akarja fölkelteni ellenségei figyelmét? Cippora szíve elszorult. Hirtelen megérezte, milyen gyűlölet, mennyi irigység leselkedik az urára. Előre-hátra himbálta testét az ágyon gyötrelmében, kimondhatatlanul szeretett volna egy meghitt arcot látni, atyjáét, Seriktuét, Jozabétét, Horét, Szakkaiét. A hangjukat hallani. Elmondani, mennyire retteg. De sem atyját, sem Seriktut, sem a fiait nem akarta felzavarni álmukból. Hát csak kétségbeesve kapkodta a szemét hol ide, hol oda, alig bírt magával. Miért nem jön? Hol marad el? Hát nem tudja, hogy itt virraszt a sátorban egyedül, le sem vetkőzött? És várja, várja az ölelését, a csókját? Hogy hozzábújhasson, megnyugodhasson, boldogan megsemmisüljön erős karjaiban, ne érezze ezt a borzasztó félelmet, ami hol megállítja, hol vad dobogásra hajszolja a szívét?

Eszébe jutott, hogy sohasem szeretett Mósze tenyerébe tekinteni. Ha véletlenül megesett, borzongva hunyta be a szemét, s Mósze kezét hirtelen becsukta. Mert mind a két tenyerének három fővonala egy szögbe futott össze, az pedig biztos jele az erőszakos halálnak. Cippora behunyta a szemét, egészen összeszorította, hogy képzeletében se lássa a kemény, barna tenyereket, s bennük a három összefutó vonalat. De hiába, látta, látta így is, jobban, mintha nyitva lett volna a szeme. Kinyitotta, s megint a lámpába bámult, hátha a fény elnyelné a borzasztó látványt. És istenéhez fohászkodott, hazudtolja meg a tenyér jeleit, tegyen csodát, óvja urának életét hosszú-hosszú ideig, hogy unokáinak seregét is láthassa.

Így ült előrehajolva, dermedten a borzalomtól s elalélva a buzgó könyörgésben. Az idő megállt. Jaj, megállt, nem sodorta tovább a reszkető képeket: rohanó, ordító emberek tömegét, kavargást, iszonyatot, öldöklést, halált...

Hirtelen fölriadt: Mósze jelent meg az ajtónyílásban. Mosolygott, lassú mozdulattal lebocsátotta a függönyt, Cipporához lépett. Két ujjával megfogta kerek állát, arcát fölfelé fordította. Sötét pillantása sütött. Cippora remegve emelte rá arcát, szemét tágra nyitotta, mosolygott ő is. Elhagyta minden ereje.

Mósze mellé ült az ágyra, erős kezét gyöngéden Cippora mellére helyezte. Ő pedig ráborult, könnyei kicsordultak, lázas ajka félig megnyílt, szeme mámorosan ragyogott. Fölcsillantak benne a parányi zöldes cirmok, mint a csiszolt lazúrkőben.

Az élet látszólag nyugodtan, békésen folyt. Ki-ki végezte a dolgát. Csak Cippora nem tudott nyugodni. Mindegyre az járt az eszében, hogy föl kéne kerekedni atyjával, urával, gyermekeivel, szolgáikkal, s visszatérni Raszappába. Magukkal vinni Jozabétet meg talán Mirjamot is, ha Uszirszafi nagyon akarná, de ez nem olyan bizonyos. El, el innét, mennél hamarabb. Miért? Nem tudta. Csak érezte, halálos nagy veszély fenyegeti az urát s vele mindnyájukat.

Talán az forgatta ki a mindig vidám fiatalasszony nyugalmát, hogy itt alig volt dolga. Csakugyan úgy élt, mint egy háremhölgy. Seriktu fürdette, illatos kenetekkel, olajokkal kente, fésülte, öltöztette, ékszerezte - aztán nem történt semmi. Mósze napkeltekor elvégezte testgyakorlatait, magános sétáját, aztán kezdődtek a tanácskozások a Vénekkel, Horral, Hofnival, majd a bíráskodás a pálmaligetben a végtelenségig. Mósze a kövön ült, hosszú sorban járultak elé s vitatkoztak, veszekedtek, bizonykodtak, fogadkoztak a panaszosok meg a vádlottak. Délután elcsendesedett a Sátor környéke, de akkor meg tanítványai s vitázó társai fogták körül Mószét, s a Törvényt fejtegették. Napnyugtakor rengeteg ember gyűlt össze a Sátor előtt, szóltak a kürtök, Aharon főpapi díszben áldozott. Báránybégetés, gödölyék síró mekegése, a nép hatalmasan zúgó éneke, a leányok dobszóra, citerára járt tánca verte föl az egész völgyet s zengett vissza a hegyek koszorújáról. Hanem ezután sem volt Mósze szabad. Szokásos esti sétájára indult, bejárta a tábor egyik-másik részét, szóba ereszkedett az emberekkel, még inkább azok beszéltek, ő hallgatott. Végül kiballagott a táborból lassú lépésekkel, kezét a farán összekulcsolva, botját a hóna alatt fogva haladt fölfelé a hegyen, s eltűnt a szem elől. Cippora félt, hogy ilyenkor döfi le valaki, vagy üti agyon. Szólni azonban nem mert, csak Hornak panaszolta el aggodalmait. A széles arcú, magas homlokú, mosolygó tekintetű, izmos férfi összefonta mellén a karját, korbácsát lelógatta, lábát szétvetette, úgy hallgatta a rebegő szavú asszonyt. Aztán elnevette magát, s megnyugtatta: vigyáz ő, vigyáznak a válogatott gibborim, a Mester egy lépést sem tehet gondos őrizet nélkül, csak nem tud róla. Nem is törődik vele. Cippora meg is nyugodott egy időre, míg aztán aggodalmai ismét föl nem támadtak.

Ugyancsak elpanaszolta félelmeit Szakkainak, a titkárnak is. Szakkai a délelőttöket ura sátrában töltötte, a földön ült, tábláját a térdére fektetve írt. A nehéz lakattal zárt ládában nem ékszerek voltak, hanem papírtekercsek, égetett agyagtáblák, finoman kidolgozott bőrlapok. Cippora olykor-olykor egy pillantást vetett Szakkai írásaiba, látta, különös jelekkel, ákombákomokkal, keresztekkel, körökkel, négyszögekkel, apró állatfejekkel, zegzugos vonalakkal s egyéb ábrákkal teleírt bőrtekercsek értelmét foglalja másféle írásba. Egyszer megkérdezte a titkárt, miféle írások ezek. Szakkai csendes mosollyal pillantott föl asszonyára, gazellaszeme okosan csillogott. Megnyalogatta mindig cserepes ajkát, s rekedtesen magyarázta:

- Ebben a ládában együtt van az emberi faj egész tudása. Minden, ami ezer meg ezer év óta öröklődik, az egész titkos tudomány. Csak azok értik, akik ezekbe a jelekbe beavatást nyertek. A Mester tanítja a tanulásra alkalmasokat, az ő számukra írom le a kijelölt helyeket.

Még mást is írt Szakkai. Mósze ugyanis sokszor késő éjszakáig járt le s föl sátrában, s meg-megállva, lassú szóval diktált, míg felesége az ágyon összekuporogva szundikált. A titkár ezeket a szövegeket szapora írásmóddal papírra vetette, s másnap, mielőtt a bíráskodásra ment volna, hogy jegyzőkönyveket írjon, gondosan lemásolta. Így félálomban, félfüllel hallott Cippora az amalekitákkal vívott véres ütközetről is. Szállongó hírekből már tudott róla, hogyan tartották Uszirszafi fáradt karját, hogy a harcoló nép folyton lássa a botot, most aztán hitelesen is hallotta. És szemét tágra nyitva tekintett le s föl járkáló urára, szinte érezve saját karjában a fájó fáradtságot, amit ő érzett akkor. Szerette volna csókjaival végigsimogatni azt a megfáradt kart.

De törvényeket, tilalmakat, rendelkezéseket is diktált Mósze a titkárnak, s Cippora ezeket nagyon unta. Nem is tudta megérteni, miért bíbelődnek a férfiak efféle haszontalanságokkal, holott az élet minden fontos dolga olyan egyszerű.

Félelme még inkább föltámadt, valahányszor a táborban járt. Előfordult ugyanis, hogy csintalan, módfölött kíváncsi fiai elcsatangoltak a közelből, s halálosan nyugtalanították anyjukat. A kéznél levő szolgákat utánuk futtatta ugyan, de maga is keresésükre indult. Kényszerítette magát az idegen környezet megszokására. Amit látott, tapasztalt, elszorította a szívét. Vad, fekete férfiak, barna arcok, villogó szemek, félmeztelen legények, rikongás, harsány nevetés, birok, tüzes, pattogó dalok, zengő citerák, dobok, fenekedő kutyák, ordító szamarak, harapós tevék, vad, pusztai marhák... Veszekedés, átok, szemét, ganaj. Itt éppen főztek a sátor előtt lobogó tűzön, ott gyanús, alattomos tekintetű öregek hevertek, emitt egy asszony fenekelte ordító gyermekét, amott összevigyorgott Cippora láttán két nyírott szakállú legény. Látott Cippora mindenféle szakállakat és hajviseleteket. Orrokban fityegő karikát, tetves szegényt, csonka kart, lábat, bizonyára a híres csata emlékeit. Látott félelmes beduinokat, akik úgy tudnak varázsolni, hogy senkinek sem biztos az élete. Béklyójáról elszabadult szamár vágtatott el mellette, nyomában az üldözők szamáron, gyalog, kutyákkal, ordítva és kurjongatva. Látott kivénhedt, sok utat megjárt szekereket s rajtuk ótvaros, csipás gyerekeket, álmos, rossz képű, fogatlan öregasszonyokat. Látott rozzant, így-úgy összetákolt kis házakat, inkább siralmas ólaknak látszottak, mint emberi lakóhelyeknek. Itt szültek, ott gyászoltak. Majd meg hallgatag, szikár, barna testű, büszke férfiak közé került, mintha mindegyikük valami előkelő fejedelem lett volna. Pillantásra sem méltatták Cipporát. Még a hegyek barlangjaiban is népes családok tanyáztak. Cippora ugyan nem ismerhette meg mind a százezreket, a százezrek minden nyomorúságát, gazdagságát, vidámságát, gyanakvását, csúfondárosságát, panaszát és örömét, de abból is eleget látott, ami a kadesi szent liget közelében mutatkozott. És a szíve egyre jobban megtelt félelemmel, keserűséggel.

Megszokta a raszappai vén ház meleg fészkét, a csendet s a magányt, az imádságra gyülekező ismerősöket, az otthoni szolgákat, szolgálókat, szamarakat, tevéket, teheneket s a két hűséges házőrző kutyát, a hízelgő-doromboló macskákat. Otthon minden olyan nyugalmas, olyan biztos volt. A vén fa a ház előtt szelíden susogott, jó volt terebélyes árnyékában dalolva őrölni a gabonát, gerebenezni a lent, pörgetni az orsót, hallgatni a szolgálók viháncolását, dalát, meséit, Seriktu dohogását. Gondoskodni az egész házról, atyjának kedves ételeit készíteni, elnézni este, amint a lámpa fényében tudós tekercseit olvasgatja. Itt pedig minden olyan fenyegető, vad, idegen volt, s még csak nem is dolgozhatott, mert nem volt mit. Uszirszafi sátrát egy vénember, Téti hozta rendbe, s a főpap nem mozgott több vigyázattal a Szövetség Sátrának szentélyében, ahogy ő jött-ment, tett-vett ura sátrában. Cippora látta, halálosan megsértené, ha maga akarná elvégezni ezt a munkát, hát ráhagyta. Téti legalább érdekes eseményekről mesélt: hogyan jelent meg a bányatelepen egy szamaras ember, hogyan adta ki első parancsait, hogy lázadtak föl a kényszermunkások... És újra meg újra büszkén emlegette, hogy ő, Téti azonnal fölismerte Isten Emberét, s habozás nélkül elhagyta a családját érte. Most itt az egész család, de ő nem tud már hozzá visszatérni, haláláig a Szabadító mellett marad.

Zúgolódott Seriktu is. Miféle élet ez itt? Soha semmi dolga. Otthon meg szanaszét húznak mindent, a jószággal nem törődnek, tán a házat is elvitte már a vihar. Milyen nép ez? Ahány, annyiféle. Nincs egy tisztességes ház az egész környéken, nincs egy jóravaló gazdaság. Mit akar Uszirszafi ezzel a néppel? Inkább hagyná, s keresne más országot. Hiszen még csak egy szép körmenetet sem lát itt az ember, mint Éragizában vagy Szipparban! A zenéjük, énekük is olyan, mintha mindig csatába akarnának rohanni. Seriktu napról napra elégedetlenebb volt. Könyörgött Cipporának, beszélje rá urát a visszatérésre.

Cippora azonban nem szólt. Gondolni sem mert volna rá, hogy akár egy szempillantással, egy könnyel, egy szóval is beleavatkozzék hatalmas ura ügyeibe. Hiábavaló is lenne. A férfiaknak megvannak a maguk fontos dolgai. Nincs nyugtuk sem éjjel, sem nappal. Hogyan szólhatna ebbe egy asszony? Különösen olyan, mint ő, a kis semmi félelmes ura mellett? Majd bölcs atyja, Jethro a kellő időben, a kellő alkalommal megmondja, mit határoztak. Mert a hallgatag Uszirszafi még azt sem mondja meg.

Nagy magányában eljárogatott anyósához. Ott meg Eliseba nyugtalanította. Érezte, hogy ez a jól megtermett asszony lenézi őt. Gyakran szeretett volna ráborulni Jozabét vállára, elsírni szomorúságát, aggodalmait, de mit szólt volna éppen Eliseba?

Így éldegélt, szomorkodott Cippora. Boldog volt, ha csintalan fiai előkerültek, s anyjuknak is juttattak kegyesen egy-két vidám pillanatot.

Megismerkedett Cippora Korach nejével, Olla úrhölggyel és leányával, Nefer-neferrel is.

Olla úrhölgy végre megértette, hogy cselekednie kell. Vagy-vagy, mint mondta. Szilárdan meg van győződve ura ostobaságáról, s hogy Egyiptomban nem jutott volna semmire, ha ő nem "irányította" volna. - Ugyanígy semmire sem jut, ha ismét "mellé nem áll". Felhagyott hát a keserű tétlenséggel, s számba vette, mit lehetne tenni a mostani szerencsétlen viszonyok között. Mert hát itt nehezebb az érvényesülés, mint Egyiptomban. Ott elegendő, ha valaki gazdag, tiszteli az illendőség törvényeit, jól tud forgolódni a társaságban, ismeri az üzletkötés fortélyait, s kápráztató lakomákkal, ünnepélyekkel el tudja szédíteni az embereket. Az sem baj, ha buta. Itt azonban fogasabb volt a helyzet. Igaz, ezek az emberek is tisztelték a vagyont, az előkelő származást, a rangot, de olyan férfiú volt a vezérük, legközelebbi munkatársai is olyanok voltak, hogy mindezt semmibe sem vették, sőt intézkedéseikkel, viselkedésükkel szembefordultak az efféle hívságoknak. Életmódjuk szerény volt, nem lehetett őket elkápráztatni. Sátraik, öltözetük, élelmük alig jobb, mint a szegényeké. Ezt csodálatos közönnyel tűrték. Olla asszony nem is értette, hogy lehet így élni. Korach mérhetetlen nagy kincseit elfogadták, egy külön nagy sátorban őriztették, pontos lajstromokat vezettek róluk, de csak annyit használtak belőlük, amennyi éppen kellett. Élelemre, fegyvervásárlásra. Még a Szövetség Sátrát is a nép önkéntes adományaiból építették és szerelték föl. Ami pedig az ostobaságot illeti, ezzel, sajnos, nem sokra lehetett menni. Azt is csak nehezen érte el, hogy a Vének közé válasszák mint előkelő lévitát s gazdag embert. Mószéval való kapcsolata külszínre nyájas volt, igazában azonban üres, semmitmondó. Korach pontosan megjelent a tanácskozásokon, az áldozattal soha el nem maradt, ott állt legelöl, buzgón hirdette az Örökkévaló egyetlenegy istenségét. Lelkesen sürgölődött Mósze körül, áhítatosan hallgatta fejtegetéseit, kérdéseket intézett hozzá, a vitákba beleszólt - de hát mindez egy lépéssel sem vitte közelebb valódi célja felé.

Olla asszony tehát ugyanúgy kezdte szidalmazni, piszkálni, korholni, uszítani férjét, ahogy Egyiptomban, hatalmuk virágzása idején szokta. Annál hevesebben, mennél tűrhetetlenebbé vált számára a pusztai élet. Minthogy a kadesi tartózkodás reménytelenül megnyúlt, Olla asszony elérkezettnek látta az időt, hogy férje s az egész család sorsán fordítson. Különös keserűségére szolgált leánya s fia. Hofni, a tudós egyszer azt mondta: "Mósze mindenkit oda állított, ahova való." Ollát vérig sértette ez a - szerinte - komisz megjegyzés. Hát oda való Korach, ahol van? A király kincstárnoka? Oda való ő, Olla, ahol van? Sátorba, megfosztva legelemibb kényelmétől, társaságától? Oda való ez a szerencsétlen leány, ahol most gyötrődik? Mint akármelyik piszkos beduin leánya? Vizet hordani, hagymát vágni? Tétlenül heverészni és bánkódni igazi otthona után? Oda való a fiú is a vad, fegyveres férfiak közé? Még az Amalekkel vívott csatában is részt vett a szerencsétlen. Hiszen teljesen elzüllik. Atyja tekintélyét semmibe veszi, vagyonán csak röhög, régi szép életükre legyint.

Ollának messze tekintő céljai voltak. Éppen ezért kapóra érkezett Cippora. Már néhány nap múlva szolgákat küldött hozzá, s meghívta szerény házába. Cippora nem sietett, azonban végül is elhatározta, hogy felkeresi a "szerény házat". Seriktu s egy szolga kíséretében elment Korach és feleségének sátrába. Nagyon gondosan öltözött, gyönyörű egyiptomi ékszereit is magára vette, szépnek, fiatalnak, előkelőnek érezte magát.

Volt aztán mit megcsodálnia Olla hatalmas, pazarul fölszerelt sátrában. Szebbnél szebb szőnyegek, egyiptomi párnák, alabástrom edények, vázák, mozaikos asztalkák, művészi lámpák s olyan illat, de olyan, mint egy buja, virágzó rété. Az úrasszony rézvörös, hatalmas parókával a fején, fölékszerezve, finom, könnyű egyiptomi ruhában, aranyos saruban fogadta. Ki is volt festve, mint egy istenkép, s szédítő illatot árasztott. Életkorát nem lehetett tudni. Kifogástalanul hajolt meg Cippora előtt, olyan nyájas és szerény volt, hogy a fiatalasszony elpirult restelkedésében. Százszorszépet is gazdagon fölpiperézték, de parókát nem viselt, őt már izraélita módi szerint fésülték. Ügyetlenül hajolt meg a vendégei előtt, aztán rögtön a sarokba vonult, elhelyezkedett a vánkosokon, s rosszkedvűen bámulta Cipporát.

Volt mindenféle sütemény, hideg hús, gyümölcs, bor, sör. A szolgák nesztelenül hordták a széles ezüsttálcákat, korsókat, aranyserlegeket. Öreg, vállas, parókás udvarmester ügyelt rájuk, mint egy méltóságteljes hadvezér. Cippora ámult-bámult, nem hitte volna, hogy itt ilyesmi is lehetséges.

Mit hallott Cippora új barátnőjétől? Sok-sok bánatosan elrebegett történetet egyiptomi életük nagyszerűségéről, előkelő ismeretségükről, feledhetetlen lakomáikról, a királyi udvar fényéről, Korach kiváltságos helyzetéről, Egyiptomban maradt leánya gazdagságáról, szépségéről, okosságáról. ("Ő bizony nem vállalta ezt a sok lemondást, megpróbáltatást, kedvesem!") Pontos adatokat egyiptomi palotáik nagyságáról, berendezéséről, szolgáik, parasztjaik, mesterembereik, írnokaik, felügyelőik számáról. Áradozó dicséreteket fia műveltségéről, az Amalekkel vívott ütközetben tanúsított hősiességéről, áldott jó szívéről, nyíltságáról. Rengeteg elbájoló történetet arról, hogy mikor, hogyan tüntette ki barátságával Korachot a király. Eknaton is, Szekaré is hogyan invitálta kocsijába, mikor az utcán találkozott vele, mi mindennel traktálta asztalánál, hányszor részesítette dicséretben, milyen aranyláncokat ajándékozott neki, miképp szólította magához még éjszaka is, hogy tanácsait meghallgassa. Azt is megtudta Cippora, hogy Korach tárta fel s hozta el Jószif kincseit, kilencven líbiai szamár terhét, meg hogy az ő útmutatásai alapján nyitották meg a Szinájon levő bányák titkos kincstárait. Enyhe bánattal elsóhajtott panaszokat is hallhatott Cippora e kiváló férfiú méltatlan mellőzése miatt, de hát az emberek irigyek, még a legkiválóbbak is. Végezetül hallhatta Cippora az ő urának, Mószénak lelkes dicséretét. Hogy milyen nagy. Milyen bölcs. Milyen igazságos. Milyen céltudatos. Milyen hivő. Milyen alázatos és szerény. Mennyire törődik a szegényekkel. Olla úrhölgy összetette finom kezét csodálkozásában, majd meg fölemelte, mintha imádkoznék. Arca szüntelen elragadtatásban úszott. Mikor pedig nem talált méltó szavakat Mósze magasztalására, megrázta rézvörös parókája fürtjeit, mint aki már tehetetlen. Sor került, persze, Cippora anyósának, Aharon feleségének, a jóstehetségű Mirjamnak, majd magának Aharonnak a dicséretére is. Olla azt sem titkolta, hogy szeretne olyan két fiút, amilyen Eleázár meg Gersom, aztán mohón könyörgött Cipporának, mutassa be neki két fiát is, azokat az édes, okos, virgonc gyerekeket, hiszen annyi szépet hall róluk.

Közbe-közbe tapintatos kérdéseket is felvetett Olla úrhölgy, szerette volna beszéltetni ezt a butácska idegen asszonyt. Egy-egy gyors pillantással fölmérte vendége külsejét, ruházatát, ékszereit, mozdulatait, igyekezett belelátni. Cippora azonban csak keveset beszélt. Nagyon kedves volt, illedelmes, de tartózkodó. Bizalmatlanság lopakodott a szívébe, gyanakodva hallgatta Olla dicséreteit, nem tetszett neki egyiptomi viselete, óriási parókája, hideg szeme, nagy szája. Cipporát arra oktatták, hogy "semmit se vigyünk ki a házból, semmit se hozzunk be", s ehhez tartotta magát. Hallgatagságát rossz nyelvtudásával mentegette. Olla azonban úgy látta, butaságból nem mer beszélni. Akár az ő leánya.

A látogatás végén maga Korach is megjelent néhány percre. Alázatosan hajlongott Cippora előtt, nyájasan megcsókolta feleségét, leányát. Cippora hogyléte után érdeklődött. Méltóságos asszonynak szólította. Haj, itt bizony nehéz az élet. Sokat kell tűrni, mindenről le kell mondani. Ha nem indulnak mennél előbb Kánaánba, szétzüllik, lerongyolódik az egész nép. De hát a bölcs Mósze, Isten Embere tudja, mit mikor kell tennie. Ő látja azt is, hogy még néhány év ezen a nyomorúságos helyen, s mindenki elveszti a létalapját. Ezután ő is magasztalva csodálta Mósze nagyságát, s csaknem könnyezve tett hitet az Örökkévaló mellett.

Mikor hazafelé tartottak szamaraikon, Seriktu így szólt:

- Nézd, kedvesem, mennyi sátor, mennyi szolga... s mi minden van még odabent! Mintha egy darab Egyiptomot hordtak volna ide. A cselédek sátrában is több pompa, drágaság, kényelem, mint a mi urunkéban. S micsoda ételek, aranyom. - Az öreg Seriktu összecsapta a kezét, egy pillanatra eleresztve a kantárszárat is, amivel a makrancos szamarat nógatta. - Tudod, hogy borjúhúst adtak meg mézes süteményeket? Honnét van ezeknek még itt is mézük? Fél év óta nem láttam mézet, leánykám. Aztán sört is adtak, erőset, most is kóvályog tőle a fejem. Ez a fickó is annyit ivott - intett a fejével a vigyorgó szolga felé. - No és kedvesek voltak?

- Nagyon is kedvesek - válaszolta finoman Cippora.

- Hát, persze - sóhajtotta az öregasszony. - Vén bolond vagyok. Milyenek lehettek volna? Hiszen azért hívtak. - Szaporán fecsegett, egy kicsit fejébe szállt az ital. - Az úr még a cselédsátorban is megfordult egy pillanatra, nem engedte, hogy leboruljak előtte, hanem megkérdezte, kaptam-e jól enni-inni, nem kívánok-e valamit. Hoj, micsoda szívesség, micsoda bőkezűség! Hallottam, mennyit adakozott az úr a ti Istenetek számára is.

- Nagyon elbűvöltek téged, Seriktu - mosolygott Cippora.

- Hiszen éppen azt magyarázom, te oktalan leány, hogy milyen utálatosak, milyen képmutatók, milyen hazugok! - kiáltotta Seriktu mérgesen, kerek, barna képén összefutottak a ráncok. - Hát nem láttad, milyen a szája mindegyiknek?

- Most meg a szájukat csúfolod?

- Én még ilyen nagy szájú embereket nem láttam - csodálkozott Seriktu. - Fültől fülig ér, s ha mosolyognak, nyájaskodnak, félrebillentik a fejüket, megborzad tőlük az ember. Jól meg kell jegyezni az ilyen szájat, leánykám. Mert én sokfelé jártam, sokféle embert láttam, azt az egyet megtanultam, hogy a száj formája meg a kézé sohasem hazudik. Hazudhat a szem, az arc, a hang, hazudhat az egész test, de a száj formája soha. Ezt jegyezd meg jól. Meg a kézé. Mikor a szavak hazudnak, figyeld csak a kezet. Az elárulja a szívet, azon nem lehet uralkodni.

- Neked mit árultak el ezek a szájak? - kíváncsiskodott Cippora.

- Hát... hát... azt mondták a szájak, leánykám, miközben mosolyogtak, ettek, beszéltek, s a szavak egészen mást akartak bizonyítgatni: ostobák vagyunk és mohók, mindenünk a hasunk, a gazdagságunk, a hasznunk... Nyájas szavakat formálunk, beszélünk hitről, igazságról, szeretetről és barátságról, de csak azt lessük, ki elől lehet elkapni valamit, s magunkba gyömöszölni. Rágcsálni, majszolni, szopogatni szeretünk mi, nyálazni és nyalogatni szeretünk, mondjon a nyelv akármit. Olyanok vagyunk mi, mint a zsákok, mindig nyitva, mindig várva, leselkedve... az ám! Ronda szájak vagyunk mi, nem titkolhatjuk, akármit mondanak a szavak. - Seriktu halkan nevetett, aztán megfordult, s a sarka mögé köpött. - Ha tehetném, leánykám, leszállnék, s visszafelé néznék a térdem között. Mert onnan csak gond, baj, keserűség, talán csapás is fenyeget minket. Jó lesz vigyázni urunkra - fejezte be csaknem komoran.

A fiatalasszony hol mosolyogva, hol nevetve, hol meg elgondolkozva hallgatta a vénasszonyt. Maga is jól megfigyelte azokat a nagy szájakat. Olla széles, vörösre festett száját, a leány vastag, bágyadt, többnyire nyitott, mogorva száját, Korach látszólag gyermetegül mosolygó, ártatlannak látszó, hatalmas száját... Most látta csak, milyen félelmes, fenyegető szájak egytől egyig. S mennyire másról vallanak, mint amit mondanak. Összehasonlította őket Mósze nem nagy, erőteljes, szorosan záródó, rebbenően mosolygó, komoly szájával, Jethro nyugalmas és bölcs férfias ajkaival, az okos jóindulat és türelem forrásával. Seriktu mozgékony, ráncos, vértelen, de finom szájával. A fiaiéval, ezekkel a friss, ártatlan, vidám-komoly szájacskákkal. Végül a magáéval is. Tudta, hogy formás a szája. Nyomban azután Horéra, Hofniéra, Pinehaszéra gondolt, majd Jósuah gyönyörűen ívelt, szoros, végül Szakkai cserepes, sápadt, szomorúan mosolygó szájára, amin annyi megbocsátás, annyi búcsúzó kedvesség szokott lebegni. Seriktunak igaza van. Ilyen ijesztő szájakat, mint az a három, amit ma megfigyelt, nem látott sehol.

Ekkor megint félni kezdett, maga sem tudta, mitől. Saruja sarkával gyorsabb járásra nógatta szamarát, szeretett volna már otthon lenni. Mintha váratlan baj fenyegetné, mintha jóvátehetetlen csapás kóvályogna az egyszerű kis sátor fölött.

Seriktu meg a szolga kissé hátrább ügetett utána. Cippora megfordult, jól megnézte a szolga száját. Vékony, vidám száj volt, egyik pillanatról a másikra nevetésre húzódott, nyoma sem volt rajta álnokságnak. Cippora megkönnyebbült.

Boldogan pillantott megint előre a pálmaliget, a fölmagasodó Szentély s a közelben kuporgó három kis sátor felé. Az egyik Mószéé, a másik az övé, a harmadik a fiúké meg Seriktué. Cölöphöz kötött szamarak álldogáltak előttük. Távolabb Jethro sátra állt. Csendes, békés volt minden.

Szívesen időznék Madárkánál, a szívemnek oly kedves fiatalasszonynál, az ő örömeinél, bánatainál, félelmeinél, bizakodásainál, de az idő sürget, fiam. Ebben a történetben nem róla van szó, férfiak története ez, Istent és Hazát kereső férfiaké. Talán egyszer majd kerül valaki, igazi író, költő, s megformálja ennek az asszonynak az alakját méltó módon. Aki csak Madárka volt e zordon időkben.

A hosszú kadesi tartózkodás alatt - tán öt-hat évre is nyúlt, vagy még többre, ne találgassuk, hiszen úgysem a naptári évek a fontosak, hanem mindig az "idők teljessége" - Jethro éppen egy évet töltött Mósze mellett. Eredetileg úgy számította, hogy éppen csak elkíséri leányát s unokáit, körülnéz, aztán visszatér az Eufrát mellé. De egyszer csak észrevette, mennyivel fontosabb dolgok történnek itt. Megragadta Mósze Istenének lénye, ismerkedni akart vele úgy, hogy hovatovább Raszappával már mit sem törődött. Miért sietett volna haza? Mit keresett volna otthon, az elcsendesült házban? Gazdasága már nem érdekelte. Ide húzta a szíve, itt érezte magát jól. Új világ született körülötte, új nép formálódott sok szenvedésben, nyomorúságban, viaskodásban, vitában, buzgalomban, s Mósze volt a formálója. Jethrót szent kíváncsiság szállta meg, hogy az Istent, akinek botját hosszú éveken át őrizte, ő is megismerje, ismeretét elvigye Raszappába, s hét kis gyülekezetében ő is elterjessze. Jethro egész életében mohón tanult. Vénségében még mohóbban fordult az igazság felé.

Mósze már a kadesi tartózkodás kezdetén életbe léptette a Lévi-törzsnél hagyományos tanítási módszert. Kiválasztotta a legalkalmasabb férfiakat, s apránként beavatta őket az isteni tudomány titkaiba. Ők azután tíz-tíz férfiút választottak ki, s ezeket a csoportokat tanították. A csoportok minden tagja szintén tízet-tízet válogatott s tanított. Így, lépcsőzetesen folydogált alább s alább a tudomány, ahogy a Nílus zuhog sellőkön, kataraktákon egyre lejjebb, válik egyre szélesebbé, s öntözi az emberek millióinak földjét. A forrásnál ott állt Mósze, közvetlen kapcsolatban az Örökkévalóval. Ő adta át az élet vizét legközelebbi munkatársainak s híveinek: Hornak, Pinehasznak, Hofninak, Szakkainak, a testvéreknek, akikkel együtt esett át a beavatások különböző fokozatain. Csatlakozott hozzájuk Jósuah, majd Kaleb is. Mószéval együtt éppen heten voltak tehát. De évek múltak el, amíg Jósuah s Kaleb ugyanúgy részt vehetett a titkos megbeszéléseken, mint az egyiptomi beavatottak. Itt nem alkalmazhatták az egyiptomi szabályokat, nem voltak zárt ajtók, sötét folyosók, föld alatti kamrák s alagutak, lépcsők, festményekkel díszített termek, kőszarkofágok, rejtélyes és jelképes mozzanatok, cselekedetek, halál és föltámadás. Ám annál több a tiszta értelemre, a bátor, elvont gondolkodásra támaszkodó magyarázat. A tudományok egy részét is mellőzni kellett, hiányzottak a szükséges eszközök. Hofni, a matematikus, aritmetikus és csillagász csupán kezdetleges műszereket tudott készíteni a csillagok megfigyelésére, planetáriumra gondolni sem lehetett, amilyen Anuban forgott. Hofni tehát azt tanította, amit Egyiptomban tanult, szemléltető eszközök nélkül. Hiányzottak az orvosi tudomány kellékei is. Ugyancsak igen sok szükséges anyag a vegyi tudomány titkos törvényeinek bizonyítására. Még Hor, a katona volt a legjobb helyzetben. Hadászati és harcászati tudományát egy darabka szén, írónád, papír vagy akár egy vessző segítségével is támogathatta, a homokba rajzolva a hadiállásokat. Szakkai a titkos jelírás rendszerét ugyancsak könnyen taníthatta.

Minden tizedik évét betöltött fiúnak tanulnia kellett a kijelölt mesternél. Lépten-nyomon fiúk, sihederek s legények csoportját lehetett látni az egész táborban, amint körülültek egy szakállas embert valamely nagy fa árnyékában, buzgón figyeltek, illedelmesen kérdezgettek, a mester pedig ujjaival a szakállát birizgálva magyarázott, keze ügyében tartva a vesszőt, amivel a kölyköket megrendszabályozza. Új dolog volt ez, nem is esett a nép ínyére, eleget csúfolták a lévitákat még Egyiptomban, hogy a fiatalságot haszontalan tudományokra oktatják. Mósze és munkatársai meg Hor fegyveres rendőrei azonban nem tágítottak. Alkonyattól napnyugtáig mindennap tanítani s tanulni kellett. A különösen értelmes, erős akaratú, tisztességes fiúkat azután kiválogatták, s magasabb tudással rendelkező mesterekre bízták. A Törvényt s annak egyszerűbb magyarázatait azonban mindenkinek tudnia kellett.

Mósze szemmel láthatólag egészen új, friss, tudással fölfegyverzett nemzedéket akart nevelni. S nevelt is, keményen, szigorúan, konokul. Nem tűrt kivételt, nem hallgatott sem a panaszokra, sem az olyasféle érvekre, hogy a fiúnak sürgős, fontos, hasznos dolga volna, szökött szamarat keresni, nyájat terelni, házat építeni, sátrat javítani s így tovább. Amivel a földhözragadt, megátalkodott szülők szokták elvonni gyermekeiket a tanulástól, nehogy többet merjenek tudni, mint ők.

Mikor a tanítás folyt, Mósze is maga köré gyűjtötte tanítványait, barátait, a Véneket s kíváncsiakat egy hatalmas szikomorfa alá. A földre telepedve magyarázta a Törvényt. Hallgatta a kérdéseket, vitázott, tanított. Nem olyan magas fokon, mint beavatott "testvérei" között, hanem úgy, hogy a válogatott férfiak megértsék, s egy-egy lépcsővel magasabb fokra hágjanak. Jethro is köztük ült szép babiloni köntösében, őszi szakállát néhány gyöngyszem ékesítette, gyűrűs ujjai révedezve játszottak galambősz fürtjeivel. Hogy képet alkothass magadnak, fiam, ezekről a csendes, bölcs beszélgetésekről, idézem a hagyomány egy följegyzett részletét.

Jethro ezt kérdezte:

- Mósze, Mesterünk, írva van a Törvényben: én féltékeny Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a gyermekekben harmad- és negyedíziglen. És azt is mondja a Törvény: a gyermekek nem vettetnek halálra szüleik miatt, senki sem vész el, csupán a saját bűnéért. Két törvény van hát a te Törvényedben?

Ez veszettül fogas kérdés ám, mindenki fölkapta a fejét, Mószét figyelte, mit fog felelni! Az ő komoly arcát határtalan derű s nyugalom öntötte el, mindig boldog volt, ha nehéz vagy éppenséggel vakmerő kérdésekkel fordultak hozzá. Szeméből az igazság öröme ragyogott.

- Meg van írva: folytatódik a bűn a gyermekeken, mert Isten azt akarja, hogy az atyák visszarettenjenek bűneik következményeitől, nehogy megterheljék azokkal a gyermekeket. De írva van: senki sem vész el, csupán a saját bűne miatt, mert Isten nem akarja, hogy az ártatlan megégjen azon a máglyán, amit a bűnös hordott össze.

Ha meggondoljuk, hogy Mósze arra a képességre célzott, amivel az ember az utána következő nemzedékek sorsán s a magáén változtathat, csak csodálnunk kell éleslátását. Az emberi faj egységét, az ember létének folyamatosságát deklarálta.

Jósuah, a fiatal tanítvány s törzsének feje angyali mosollyal kérdezte:

- Mósze, Mesterünk, meg van írva a Törvényben, szeresd atyádfiait, mint tennenmagadat. Ugyancsak meg van írva a Törvényben: szemet szemért, fogat fogért. Lehet-e szeretnünk felebarátainkat, s ugyanakkor kivájnunk a szemét, kiütnünk a fogát?

Mósze hosszan, kedvtelve pihentette sötét szemét kedves tanítványán.

Mosolygott, aztán így felelt:

- Meg van írva, fiam: szeresd atyádfiát, mint tennenmagadat. Mert az Úr neve nem más, mint Szeretet. Egyformán s kivétel nélkül szeret mindent és mindenkit. De írva van az is, hogy: szemet szemért, fogat fogért, mert ha a gonoszt rászabadítod a világra, ha hagyod, hogy a szeretet ellen támadjon, lerombolja a szeretet törvényét. A saját elvei szerint kell tehát elszenvednie a megtorlást.

Ebben a kemény válaszban benne rejlett az az igazság, hogy míg Isten egyforma szeretettel és csak szeretettel fordul teremtményei felé, azok nem fordulnak ugyanígy Isten felé, önmaguk szüntetik meg tehát a szeretet törvényét önmagukban, s ennek következménye csak a "szemet szemért, fogat fogért" lehet.

A figyelmesen, tátott, nagy szájjal hallgató Korach is kérdést intézett Mószéhoz. Az ő gondolatai azonban mindig a szegénység-gazdagság viszonyán jártak, a saját mohó természetét szerette volna mindenáron isteni szentesítésben részesíteni. Egyszer már Mósze megszégyenítette egy kicsit, mikor azt mondta, hogy a Törvény a szegényeké, az árváké, az özvegyeké, s az idegeneké, s a fejére olvasta, hogy a szegénynek adni kell, Korach azonban nem nyugodott bele. Most Jethro előtt akarta igazolni önmagát. Jethrót ugyanis mint gazdag embert, főpapot, volt követet a Fehér Házban igen nagyra becsülte. Megköszörülvén torkát, fejét félrebillentve, hangját igen nyájasra és szerényre fordítva így szólt Mószéhoz:

- Mósze, Mesterünk, írva van a Törvényben: ne szorongasd a szegényt, mert szegény. Ki szorongathatja a szegényt, ha úgy sincs semmije?

Ezúttal ismét hosszasan pihentette lenyűgöző tekintetét Mósze a kérdezőn, de nem azzal az örvendező nyugalommal, nem is azzal a biztató szeretettel, amivel szokta, hanem vesékig, szívig, májig hatoló keménységgel. Arca pedig megrándult, elsötétült, noha ugyanolyan nyugodt, s barnapiros volt, mint máskor. Ujját nyomatékosan fölemelte, hangja egy árnyalattal keményebben csengett, mintha ércpajzsot kondított volna.

- Mondtam már neked, Korach, de nem érted be válaszommal. Most újból s még világosabban mondom: az, amit adsz a szegénynek, megilleti őt, amit pedig nem adsz neki, olyan, mintha elvennéd tőle. Azt hiszem, nem lehet több kételyed.

Korach alázatosan megköszönte a választ, ám arca égett, szemét behunyta, szíve dagadozott a dühtől, veséje szégyentől remegett. De hát csak saját ostobaságát okolhatta, hogy megint előhozakodott a furdaló kérdésekkel s éppen Jethro előtt. Az agg főpap figyelmesen nézte őt, bizonyosan nagyon rossz véleményt alkotott róla. Persze, Mósze apósa, hozzá húz, görbe szemmel tekint mindenkire, akinek Mósze élesen felel.

Hamarosan föl is cihelődött, s mogorván szamarára ült, hogy hazatérjen.

Bölcseink azt mondják, a Törvény tanulmányozása anélkül, hogy a gyakorlatban megvalósítanánk, mit sem ér. Isten ismeretére így nem jutunk el. Mószéról már mondottuk, hogy a meditáló s a gyakorlati élet összeegyeztetése volt a legfőbb célja. Naponta, a nap minden órájában a Törvény megvalósításán fáradozott. Százan meg százan fordultak hozzá kérdéseikkel, s ő türelmesen válaszolt, tanácsolt, ítélt, rendelkezett, döntött. A pálmaligetben a kövön ülve fogadta az embereket, s alkalmazta a Törvényt. Fontosabb döntéseit Szakkai följegyezte, aztán bizalmasan megvitatták az Ötök Tanácsában, véglegesen megfogalmazták, s Szakkai bőrtekercsre írta azután. Hovatovább igen sok efféle döntés, szabály, tilalom s parancs született, mintegy füzérként a Törvény kőtáblákra vésett rövid mondatai körül, s mindezt általában Törvénynek, Torahnak nevezték. Persze, ismétlem, ez nem az a kazuista, egymásnak lépten-nyomon ellentmondó, hajszálhasogató tömkeleg volt, amit ma ismerünk, de aránylag könnyen kirostálható ma is az eredeti, kijelentésszerű törvények sokasága. Mósze legbenső társai világosan látták, hogy gyökerében metszi el a mágiát, Jáhvehban sűríti össze a világ minden látható s láthatatlan jelenségének egyetlen okát, s rábízza az ő tetszése szerint való érvényesülését. Mósze legszívósabb tevékenysége éppen a különféle istenek, istennők, démonok, lelkek, természeti s természetfölötti hatalmak tevékenységének megszüntetése volt. A praktikák kiirtása, amikkel némelyek a maguk kénye-kedvére uralkodni akartak rajtuk. Egyelőre legalább annyit akart elérni, hogy a mágikus világban élő emberek Jáhveh világába emelkedjenek. Nehéz feladat volt ez, fiam! Mert Já lépten-nyomon követte, beleavatkozott szándékaiba, a nép makacsul ragaszkodott hozzá. De Mósze nem fáradt bele a küzdelembe. Mintha súlyos malomkövet cipelt volna a nyakán, úgy húzta őt ez a borzalmas Já. Itt-ott kicsiben engedett neki. A fődolgokban nem. Makacsul hitte, hogy a lesüllyedt népet föl tudja emelni a teljes, az egy Isten, Jáhveh ismeretéig, s akkor lesz a választott nép igazán szabad, tiszta, akkor lesz Isten igazi népe.

Azt is tudták munkatársai, hogy előbb-utóbb örökre meg akar szüntetni minden áldozatot. Ők, a beavatottak, a teljesen szabadok nagyon jól megértették ezt. Mósze előbb egyetlen oltárra, egyetlen tűzre korlátozta az oltárok s tüzek seregét, egyetlen áldozati szertartásra korlátozott minden külön áldozatot. El kellett érkeznie annak az időnek, amikor ezt az egy oltárt is lerombolja, s ezt az egy tüzet is kioltja. Amikor az ember, az egész nép önnönmagát kínálja Istennek, benne és általa él az istenközösség édeni állapotában, szemtől szemben az Örökkévalóval, ahogy ő s munkatársai is élnek, többé-kevésbé tökéletes fokon. Nos, az oltár lerombolásának, a tűz kioltásának, az áldozatok megszüntetésének napja el is érkezett. Mikor és hogyan, majd elmondom. Most csak azokra a prófétákra utalok, akik fenntartották ennek emlékét, maguk is elutasították, Isten nevében kíméletlenül ostorozták az áldozatokat. Például Ámósz, ez a méltatlanul mellőzött nagy próféta. Világosan hirdeti, hogy Mósze nem áldozott, s megvetette az áldozást: "Hoztatok-e áldozatot és adományt nekem negyven éven át a pusztában, Izraél Háza?" - mondja. Ő pedig igen régi hagyományt tartott fenn. Ugyancsak idézhetnék más prófétákat is.

Erre törekedett hát Mósze, ezt akarták munkatársai: Hor, Pinehasz, Hofni, Szakkai is. Jósuah meg Kaleb nem ismerték e titkos törekvéseket, nem is értették volna meg még. Ki tudja, megérthették-e valaha?

Mósze meg társai maguk között egyiptomi nyelven beszéltek. Valójában ez volt az anyanyelvük. Nemcsak Mósze bánt nehezen a héber nyelv finomabb, elvontabb kifejezéseivel, hanem társai is. Nemcsak az ő ajka volt dadogó, a nyelve béna. Egyedül Szakkai volt tökéletesen járatos mind az egyiptomiban, mind a héber különböző nyelvjárásaiban.

Aharont nem látjuk ezeken a többnyire Mósze sátrában tartott bizalmas összejöveteleken. Megütközhetnénk ezen, ha nem tudnánk, hogy Aharon csupán szószólója volt Mószénak. Az Úr akaratából bele is törődött. Már gyermekkorában elismerte Mósze fölényét, szinte természetesnek tartotta, hogy második legyen mellette. A beavatottságnak attól a fokától, amiben Mósze, de még alacsonyabb rendű társai is részesültek, messze állt. Ezt maga is tudta, olykor elkeseredett miatta, olykor szerényen bevallotta, olykor még tréfálkozott is önmagán. Mindent megtanult atyjától, Amramtól, maga is sokat töprengett, meditált, igyekezett behatolni az Istennel való egyesülés titkaiba, de ez sohasem sikerült. Éppen a legegyszerűbb dolgok iránt volt érzéketlen. Nem tudta föladni személyiségét, nem tudott megnyílni, odakínálkozni, nem tudott teljesen lemondani önmagáról. Tegyük föl - paradoxon ugyan, de tegyük föl -, hogy sikerül. Ő még erre is büszke lett volna! Mint amilyen büszkén viselte főpapi méltóságát, s a hatalmas termetéről elbűvölően leomló bíborkék palástot, vastag derekán az aranyos övet, széles mellén a tizenkét drágakőből összeillesztett táblát s rajta a tizenkét égi jelet, Jiszraél tizenkét szövetséges törzsének nevét, magas homlokán az aranyabroncsot s az "Úr szentje" fölírást. Nem igaz teljesen, hogy "gyakorlat teszi a mestert". Mester teszi a gyakorlatot. A mester már a gyermekben elárulja magát, gyakorlatra csak később tesz szert. Aharon mestere volt a főpapságnak, s idők folyamán bámulatos gyakorlatra jutott benne. Tökéletesen tudta továbbítani a néptömeg irányában, amit Mósze a szájába adott. S mert olyan példás főpap volt, a nép szerette. Jobban, mint Mószét. Mószétól félt, Mósze előtt meghajolt. Mószét érthetetlenül nagynak látta. Aharon sokkal közelebb volt a szívéhez, tőle nem kellett félnie, inkább ő félt a néptől.

Mószét néha szerették volna megölni, hogy lerázzák elviselhetetlen, súlyos kezét, aztán megsiratni, visszakívánni, alakját a megfoghatatlanságig fölemelni. Aharont soha. Aharon az övék volt testestül-lelkestül, igazi főpap, akiben gyönyörködtek. De éppen ezért, akárhogy kesergett is néha Aharon, nem tartozhatott a legbelső körbe.

A Mószéval folytatott viták nem mindig az igazság kereséséből támadtak. Sokan szerették volna a Mestert "megfogni", ellentmondásokba keverni, csapdába ejteni, hogy a maguk színvonalára húzzák le, megszabaduljanak nagysága nyomasztó terhétől. Szerették volna tévedéseit kárörömmel terjeszteni, feledékenységen kapni, hazugságon fogni, lopáson érni. Elképzelhetetlen boldogság lett volna ez! Jiszraél népe a vitatkozás népe. Hogy egy sékelt nyerjen, szívesen rászán hetvenet is - mondja a Talmud. Kiütötték valakinek kezéből a vita érveit? Keresett, talált újat. Hétről hétre, napról napra sarkában voltak Mószénak, előbb csoportokba verődve a vitatkozók maguk között építették fel a kérdéseket s érveket, azután a Mesterhez mentek, igyekeztek sarokba szorítani. Rajtavesztettek? Újra meg újra kényszerítették Mószét, hogy a Törvény valamelyik mondatát, szavát, hangsúlyát elővegye, s új vita indult újabb hetekig, hónapokig, mint a folyam, hol sisteregve, hol, szétterjedve, ellaposodva, hol megint váratlan bukkanókon zuhogva. Egy szót sem felejtettek el, s igyekeztek váratlanul elővenni, hivatkozni rá, a Mesternek szögezni. Néha még Mósze türelmének is vége szakadt. Így kiáltott:

- Ti nyakas, konok héberek, hát mikor lesz már nyugtotok? Mikor elégedtek már meg? Hogy áldottak legyetek, hogy fölemelkedjetek? Hogy az Örökkévaló fölemeljen s megáldjon benneteket?

Nyomban odavágta valaki:

- Az Örökkévaló megesküdött, hogy megsokasít minket, mint a tenger fövenyét, mint az égi csillagokat! Nem szorultunk rá a te áldásodra. Nincs szükségünk a te igazhitűségedre, a te fölfuvalkodottságodra!

Úgy viselkedtek, mondják Bölcseink, mint a kakas a szárnyasok, a kutya a négylábúak között.

Hajnaltól estig kavargott Mósze körül a lárma, a vitatkozás, a veszekedés. Jethro, látván Mósze örökös zaklatását, figyelmeztette:

- Fiam és Mesterünk, ha így folytatod tovább, nem jutsz messzire utadon. Hallgass rám, kövesd tanácsomat, ha Isten is jóváhagyja. Légy te csak felfogója a nagy kinyilatkoztatásoknak, ismételd meg Jiszraél fiai előtt az Úr szavait, add tovább parancsait, buzdítsd a népet önmaga megszentelésére, imádkozásra, a Szabbat meg az ünnepek megülésére, a házasság megszentelésére, a gyermekek jó nevelésére, a betegek ápolására, a halottak tisztességes eltakarítására, az igazságos ítélkezésre, olykor-máskor inkább az igazság, mint a szeretet rovására is. Ámde válassz bírákat a tisztességes férfiak közül, hatalmazd föl őket, áldd meg, hogy bölcsek legyenek, hitben járjanak, szerényen viselkedjenek, irtsák ki szívükből a gyűlöletet, szítsák forróra a szeretet s az emberség parazsát, legyenek Jiszraél bírái. Te pedig légy az ő bírájuk. Hogy békesség uralkodjék a nép s a bírák, a bírák s teközted.

Ez a tanács megragadta Mószét. Imádsága során azonnal Isten elé terjesztette. Az Örökkévaló pedig azt akarta, hogy a tanács megvalósuljon, s hogy Jethro, a jövevény tisztelt legyen a többiek között, neki, a prozelitának is része legyen a Törvény alkalmazásában. Így történt, hogy Mósze, noha elrejthette volna a bölcs tanácsadó szerepét, szerénységében egy fejezetet csatolt a Torah gyűjteményéhez, hangsúlyozva a prozelita tanácsának fontosságát s bölcs voltát.

Összegyűjtötte hát a nép öregebb férfiait a Sátor előtt levő hatalmas téren. A Hirdetőkőre állva így szólt hozzájuk:

- Válasszatok bírákat, s a férfiak közül, akiket kiválasztotok, majd én fogok választani. Ők ítélnek ezután, én pedig őket ítélem.

Csend volt, sokáig haboztak. Így gondolkoztak ugyanis szívükben: Mósze ki akarja választani az ezrek fejeit, a százakét és a tízekét. Ha én nem kerülök is közéjük, odakerülhet talán a fiam, az unokám vagy a kisöcsém, netán a húgom férje vagy az ő húgának a férje, vagy a barátom, a barátom barátja vagy az ő barátjának barátja. Ha pedig így lesz, akkor az ő igazságának egy része is az oldalamra hajlik.

Mósze a szívükbe látott, de mellőzte gondolataikat. Tisztában volt vele, hogy egyetlen rossz ítélet is rossz irányba billenti a jelenvaló világ mérlegét, egyetlen igaz ítélet is megjobbítja a világot. Azonban semmit sem lehet tökéletesen megvalósítani. Ez a világ nem a tökéletességek világa. Nem tudva tehát tökéleteseket választani, a lehető legjobbakat választotta, s így szólt:

- Legyetek áldottak ti, akik méltóknak ítéltettetek, hogy ítéljetek Ábrahám, Jiszhak s Jákób népén, amint maga Isten nevezte az ő gyermekeit. Tekintsetek a főpapra. Ahogy ő apró lépésekkel közeledik az oltárhoz, úgy közelítsetek ti is apró lépésekkel az igazsághoz. De ahogy az oltár nem maga Isten, hanem út Istenhez, a Törvény sem maga az igazság, csak út az igazsághoz. Ha egy gazdag meg egy szegény áll majd előttetek, ne mondjátok: a szegénynek semmije sincs, miért sanyargassam szegényt? Ha pedig egy erős meg egy gyönge áll előttetek, s a jog a gyenge oldalán van, ne mondjátok: miért ölessem meg magam az erős által? És ha a jog az erős oldalán van, ne mondjátok: miért hagyjam, hogy az erős megölje a gyengét? Mert ahogy a pálma datolyát meg tüskét nevel, az ítélet fölment s elmarasztal. Ha nincsen tövise, nem tud büntetni sem, elmarasztalni sem. Így aztán semmiképp sem tarthatja meg a világot a békesség árnyékában.

Megáldotta őket, kiárasztotta rájuk lelkének erejét anélkül, hogy a maga erejéből veszített volna, s a nép szétoszlott. A megválasztott bírák pedig ítélkeztek ezután a nép minden ügyében-bajában.

Ekkor Jethro, a jövevény már egy év óta tartózkodott Mószénál, tanulmányozva a szeretet törvényét, tanácsokat adva megvalósítására s élvezve az Örökkévaló jóságát. A hibákat, a bajokat-gondokat, a nehézségeket tisztán látta, de meggyőződött róla, hogy itt Isten műve épül. Éppen ezért nagyon nehéz volt megválnia Kadestől. Végre mégis elhatározta, most már hazamegy, kötelességek várják, alkonyodóra hajló életéből már egy napot sem vesztegethet mellékes dolgaira. Végre, végre elérte, amit oly soká, oly kitartóan keresett: megismerte az igazságot. Megismerte Jáhveht, az Egyet, az Oszthatatlant. Mit kellett már most tennie? Hazatérvén hirdetni őt, tanítani az embereket, a Törvény útjára vezetni őket, arcukat az Éden fényessége felé fordítva s megmutatva nekik is az Ígéret Földjét. Élete hátralevő esztendeit ennek a feladatnak kívánta szentelni.

Jethro hát így szólt Mószéhoz:

- Mósze, fiam és Mesterem, hadd menjek vissza hazámba s atyáim hazájába.

De Mósze nem akarta elengedni. Elszomorodva kérte:

- Jethro, atyám és Mesterem, miért nem maradsz köztünk? Bizonyosan nem akarsz részt kapni a földön, ami a miénk lesz. Idegennek tartod magad, azt hiszed, Isten nem akarja, hogy az ő országában élj. Pedig ivadékaid s azok ivadékai tökéletesen olyanok lesznek, mint a mi ivadékaink. Ha elhagysz minket, mit mondanak majd a népek? Azt, hogy Izraél irigyen őrzi istenét az idegenektől, ki akarja sajátítani, magának akarja megtartani. Maradj hát, világosítsd meg, amit Isten megvalósít, segítsd velem együtt megvilágosítani a Törvényt Izraél fiai között.

Szép szavak voltak, Jethrót meg is hatották, vén szeme könnybe lábadt. De szándékától nem tért el. Már tudta, mi a hivatása a saját hazájában. Hosszas gondolkozás után így felelt:

- A mécses világíthat az éjszakában, de nem tudja megvilágítani a Napot. Te vagy a Nap, aki megvilágosítod Jiszraélt. Hadd menjek hát én a népek éjszakájába, elvivén Jiszraél fényét oda, ahol a Nap nem ragyog.

Ekkor Mósze megértette őt, nem szólt semmit, csak megölelte öreg apósát.

Ő pedig fölmálházkodott szamaraira és tevéire, de mellőzte Cippora kedves tevéjét s a szelíd szamarat, amit odahaza is használt. Kitűzte az indulás hajnalát. Aztán búcsúlátogatást tett új ismerőseinél s barátainál. Elköszönt Jozabéttól, Mirjamtól, Elisebától s fiaitól, el Kaleb családjától. Megáldotta őket Az utolsó estét Mósze sátrában töltötte csendes beszélgetésben vele, Aharonnal, Horral, Pinehasszal, Hofnival, Szakkaival, Jósuahhal s Kalebbel. Mind együtt voltak, s Jethro olyan boldogan tekintett rájuk, mint aki megtalálta ismeretlen fiait. Őket is megáldotta válogatott szavakkal, keze remegett, mikor kiterjesztette felettük. Végül Cipporához ment be, magához ölelte, megsimogatta, megcsókolgatta zokogó leányát, megáldotta őt is, a nagyapjukhoz simuló fiúkat is. És nyugovóra tért.

Kora reggel a szolgák letérdeltették a csilingelő tevét, hogy fölsegítsék urukat. Ekkor még a síró Seriktu igyekezett hozzá, leborult előtte, áldásaival kísérte útján. Végre csakugyan sikerült nyeregbe szállnia, s a teve prüszkölve fölállt. A szolgák meghúzkodták szamaruk üstökét, megcsókolták az amulétokat, s szintén fölkerekedtek. Mósze, Aharon meg a többiek félkörben várták az indulás pillanatát. Mikor elhangzott az "Isten nevében", elindultak ők is a csengős állatok mellett, ki gyalog, ki szamárháton, hogy elkísérjék az öreg főpapot a tábor határáig.

Csak Cippora, Seriktu meg a két fiú maradt ott. Búcsúzó szavakat kiáltottak a kis csoport után, integettek, sírtak... A kora reggeli Nap csakhamar fényébe ölelte a távozókat, s eltűntek a messzeségben.

Messze-messze utazott Jethro, idegen népek között, idegen földön, végtelen szeretettel a szívében. Mert Mósze, a Mester társaságában megjárta a Magasságok Iskoláját, megismerte a Törvényt, megértette hosszú élete küzdéseit, tévedéseit, tudta már, minek mi volt az értelme, s mi a dolga még ezen a világon.

Szép, maradandó emléket hagyott maga mögött, öreg, bölcs alakja mindig abban a fényben fog ragyogni, amiben a hegyek között eltűnt. Vitte a kicsiny mécsest az éjszakába, amit Izraél tüzénél gyújtott meg. Tudta, hogy ez a kis mécses sem hiábavaló.

Többé-kevésbé mindenki tudja, ha nem tudja, hát érzi, hogy az út Istenhez mindig pusztaságokon át vezet. Kérdés, ki vállalja a pusztaságot, ki mer nekivágni, ki nem csügged el benne. Ezt jó tudni. Aki Isten megígért Országát egyik pillanatról a másikra elérhetőnek véli, súlyosan téved. Így van ez az egyénekkel csakúgy, mint egész népekkel.

Izraél népe bátran nekivágott a pusztaságnak, nem riadt vissza, mert mindennél forróbban kívánta a szabadságot s az Ígéret Földjét. De mikor ott kellett élnie évekig a pusztaságban, ülnie Kadesben, tudnia, hogy a vágyva vágyott Föld ott terül el a szomszédságában, mégsem kerekedhet föl, hogy belépjen, türelmetlenné vált. Egyre nyíltabban hangoztatta, Mósze csak gyötri őt, hogy uralkodjék rajta, valójában maga sem tudja, mit tegyen. Törvénykezéssel, tanítással, az ifjúság nevelésével tölti az időt, miközben ígéreteiből nem valósít meg semmit. Lám, azt is megmondta, hogy az Örökkévaló a népek között fog lakni - s mit látnak ebből? Semmit! A nép hangulata olykor már fenyegető volt.

- Hol az Örökkévaló? - kiabálták nyíltan Mószénak.

- Azért szabadítottál meg minket Egyiptom szolgaságából, hogy még súlyosabb jármot tégy a nyakunkra? Hiszen te nagyobb zsarnok vagy még Egyiptom királyainál is.

- Nézz ránk! - kiáltották mások keserűen. - Megöregszünk, hajunk, szakállunk őszbe csavarodik, így vesztegetjük el életünket, ígéreteidből pedig nem látunk semmit! Nézd a hegyeket! Teli vannak a megholtak sírjaival. Hát csak azért hoztál ide, hogy a pusztaságban eltemetkezzünk?

Korach, Dathan, Abiram s más gyalázkodók viselkedése csak példázta az állapotot. Korach hiába várt, évek múltak, öregedett már, s terveiből nem valósíthatott meg semmit. Ahogy teltek-múltak az esztendők, nem türelmesebb, hanem mohóbb lett. Látta álmait a semmibe foszlani, s görcsösen kapott utánuk. Egész élete értelme elvész, ha nem lehet korlátlan úr Egyiptomban, az új birodalom feje! Ha gyümölcsözetlenül hevernek kincsei, s nem hozzák meg a harminc-negyven, éppenséggel a száz százalékot! Naponta s a nap minden órájában kiszámította, mennyit veszít. Dühös volt Mószéra, mert ábrándjait megcsalta. Már nem vitatkozott vele, nem hallgatta áhítatosan kitátott szájjal fejtegetéseit, nem szólította Mesterünknek. Felesége, Olla úrhölgy is türelmetlenül szidalmazta. Mi lesz még? Meddig nyomorgunk ezzel a csőcselékkel együtt? Hát ezért lettem a feleséged? Ezért áldoztam neked gyönyörű ifjúságomat? És gyermekeink sorsa? Egyik lányom Egyiptomban, sohasem láthatom, a másik itt sorvad méltatlan környezetben, nem hozzá illő életmódban, kihez adjam feleségül? Ezekhez a barbárokhoz? Fiam elzüllik, már haza sem jön, feleségül vett egy kenita szukát, látni sem bírom, látni sem akarom. Hát ilyen férfi vagy te? Nem sül ki a szemed szégyenedben?

Korachnak kisült a szeme szégyenében, egy nyugodt perce sem volt, folyton csak önmagát marcangolta. Vissza nem mehetett Egyiptomba. Itt a szegénység. Készletei elfogytak, elúszott a létalapja. Élt, mint a többi... Szörnyű élet volt.

Dathan meg már ölni tudott volna. Mikor Mósze megszámláltatta az elsőszülötteket, s kiváltságos helyzetbe juttatta őket, Dathan legidősebb fiát nem vették lajstromba. Miért? Mert a Vének úgy vélekedtek, hogy nem Dathan az apja, hanem az egyiptomi Maror. A fiú külseje csakugyan egyiptomi vonásokat mutatott - de hát nem volt-e más is félig-meddig egyiptomi külsejű? Dathan nem kételkedett Selomith állításában, sőt konokul ragaszkodott hozzá. A tövis tehát elviselhetetlenül mélyre fúródott a szívében. Komoran, magányosan, dühösen birkózott vele. Nem tudta kitépni. Azt azonban mégsem engedte, hogy Selomith vallatóvizet igyék az oltár előtt... Fiát túlzottan is magáénak vallotta, úgy bánt vele, mint elsőszülöttel. Az elsőszülöttség mindig kiváltságos jogokat, megbecsülést biztosított a héberek között. És éppen az övét fosztották meg különös jogaitól, az övé nem tartozhatott az Úrnak ajánlottak közé, az övét nem vették lajstromba! Dathan úgy érezte, szörnyű bosszút kell állnia ezért. Olykor alig tudta fékezni magát, hogy puszta kézzel Mószénak ne rohanjon, agyon ne verje ököllel, ahogy ő verte agyon a felügyelőt. Ez a közönséges gyilkosság bélyegezte meg a fiát, a feleségét, őt magát is. Haljon meg!

Abiram kiesett a Vének közül, s már nem suttogva, fejcsóválva, célozgatva nyilvánította kételyeit, hanem hangosan, érthető szavakkal. Lelke mélyéből irtózott az ilyen hazátlan életmódtól, a nélkülözésektől, a sokféle rendetlenségtől. Azonban nem erről beszélt, a kérdés gyökerére vetette magát. Hol az Örökkévaló? Látjátok? Halljátok? Én nem látom semmi nyomát. Bizonyosan meg sem ígérte Uszirszafinak, hogy leszáll közénk. Évek óta áll a Sátor, az ő lakása, de máig sem költözött bele. Talán még most sem vagyunk eléggé tiszták? Meddig tisztálkodjunk? Majd Uszirszafi mondja meg, ugye, az Úr kiválasztott tolmácsa? Hiszen várhatunk akkor, amíg neki tisztának méltóztatik tartani bennünket!

A népben sokféle ellentét támadt. Először is itt volt a nagyjában kétféle csoport: a gósenieké s a pusztaiaké. A góseniek tartották magukat az igazi Választott Népnek. Az ő könyörgéseiket, panaszaikat hallgatta meg az Örökkévaló, őket szabadította ki a Szolgaság Házából. Ők a szent mag, az emberi faj színe-java, a többiek csak csatlakoztak hozzájuk. Ők szenvedtek hosszú időn át, ők vetették a király tégláit, taposták a sarat, ásták az árkokat, építették a falakat. Ők éheztek, ők tűrték a felügyelők botütéseit. Hozzájuk csak a bányák kényszermunkásai foghatók. De a pusztaiak? Mit szenvedtek azok? Szabadon terelgették nyájaikat, raboltak, zenéltek és táncoltak, hőstetteiket énekelték esti tüzeik mellett, akár most is. Ők ugyan nem választott nép! Csak jövevények.

Nos, a pusztai rokonok meg gőgös öntudattal nézték a gósenieket, ahogy a nomádok szokták a letelepülteket, a földművelőket, a kertészeket és szőlősgazdákat, a házban lakókat. Mélységesen romlottaknak tartották őket. Nem is fért a fejükbe, hogy ezt a silány népet, amely nemzedékeken át tűrte a szolgaságot, még hason is csúszott a király előtt, választotta ki az Örökkévaló a maga népének. Hiába magyarázta Mósze, hiába hirdették társai, hogy éppen mert oly mélyre süllyedt a szolgaságba, s oly mélyről kiáltott Hozzá, választotta ki, csak hümmögtek, vakargatták a szakállukat, nem hittek egy szót sem.

A törzsszövetség tagjai gyűlölködtek. A Jószif-törzs két tagja különbnek tekintette magát a többinél, ők Ráchel fiai voltak. Hogy mi minden táplálta önhittségüket, ne részletezzük. Ott volt aztán a két szövetséges törzs: Jehuda meg Simeon. Ők most is megtartották különállásukat, a maguk útján igyekeztek járni, s ez akkor okozott nagy bajt, mikor elhatározták, hogy Efráim s a kalebiták-keniták társaságában megtámadják Kánaánt, dél felől igyekezvén oda behatolni.

De valamennyien egyforma irigységgel nézték Lévit. Ez a törzs a legközelebb állt az Úrhoz: sátrát gondozta, a szolgálatokat végezte, válogatta az áldozati állatokat, illatszereket, fújta a kürtöket, szükség esetén hordozta a Ládát, tanított, rendeleteket kiáltott ki. Ő adta a főpapot, s adja az idők végezetéig. Miért? Hiszen Lévinek semmije sem volt! Ha Mósze nem rendelt volna számára élelmet, ruhát az Úréból, éhenhalt volna. De hát aki közel áll az oltárhoz, az oltárról eszik! Mósze lévitának számított, ezért kedvezett nekik. Ezt a gyanút még az sem némította el, hogy Mósze idősebb fia, Gersom éppúgy nem szerepelt a kiváltságos elsőszülöttek listáján, mint Dathané, mert az atya egyiptomi eredetű volt, az anya pedig kusita. Az sem keltett különösebb tiszteletet, hogy a Szabadító nem tett kivételt a saját fiával sem a törvények rovására.

Voltak aztán más ellentétek is. A nép egyik része, elsősorban az öreg góseniek, szerettek volna visszamenni Egyiptomba. Csalódtak, akár Korach, s elfelejtették a szolgaság szenvedéseit. A régi élet egyre szívfacsaróbb szépségben lebegett előttük. Csak szép emlékeikre gondoltak, a kedves tájakra, ahol szerelmesen jártak, énekeltek, dolgoztak, táncoltak. A sírokra, ahol szeretteik nyugodtak. Emlékeik évek folyamán egyre tündöklőbbek lettek, sóhajtva kérdezgették maguktól s egymástól: miért kell itt meghalnunk, a földön, amihez semmi közünk? És akár hiszed, fiam, akár nem, sokan fölkerekedtek s visszaindultak, mint mondták: "hazamentek" Gósenbe. Ravasz módon megszökdöstek a táborból. Egyenként, családostul, még csoportokban is.

Mások, mint Jehuda, Simeon, Kaleb, Efráim törzsei s egyéb kisebb-nagyobb nemzetségek, egyenesen neki akartak vágni Kánaánnak. Ismét mások azt mondták: maradjunk itt, ne kockáztassunk semmit, majd csak kiderül, mit akar tenni velünk az Úr.

Az ellentétek hovatovább annyira kiéleződtek, hogy két próféta, Eldad és Medad nagy néptömeg karéjában forogva, táncolva, tajtékos szájjal, kifordult szemmel kiáltozta:

- Mósze, a mi Mesterünk meg fog halni! És Jósuah, Nun fia, az ő tanítványa követi a vezérségben, ő vezet minket az Ígéret Földjére! - ezt Eldad ordítozta.

Medad pedig így üvöltött, vad pörgés után a földre zuhanva:

- Jiszraél meghal, Jiszraél föltámad! És bevezeti az egész világot az Ígéret Földjére!

Olyan próféták voltak ők, amilyenek még ma is akadnak Keleten. Mint a táncoló dervisek. Amilyenek a sámánok voltak. Vagy amint a gyerekek szoktak, "szédibabát" játszani, s táncolják a gyermekjátékká süllyedt ősi sámántáncot. Forogtak-pörögtek maguk körül, karjukat széttárva, lobogó hajjal-szakállal, csaknem meztelenül, s mikor elvesztették öntudatukat, lezuhantak, a földön fetrengtek, dadogó ajkukról a Lélek kiabált.

Gersom, Mósze nagyobbik fia, mintegy tizennyolc-húszéves legény ekkoriban, akiről mondtam, hogy származása miatt sem a bírák, sem a papok, sem a nép egyéb vezetői között nem tevékenykedett, rémülten futott atyjához, s már távolról így kiáltott:

- Atyánk, Mesterünk, tudod-e, mit prófétálnak a te Véneid? Hogy te meghalsz, hogy Izraél meghal.

Ugyanekkor Jósuah, Nun fia is izgatottan sietett Mószéhoz. Ekkor mintegy harmincéves, karcsú, izmos férfi, de ugyanolyan angyalian tiszta, mint ifjúkorában volt. Ő is fölháborodva kiáltotta:

- Mósze, Mósze, Mesterünk, azt mondják, hogy a tanítvány s nem a Mester teljesíti a Mester ígéreteit.

Mind a ketten azt várták volna, hogy a Szabadító azonnal elfogatja a két prófétát, hiszen megtiltotta a mágikus praktikákat. Ő azonban nem lobbant haragra, hanem elgondolkozott. Bizonyára megértette, hogy ezúttal nem mágiáról van szó, hanem valami másról. A nép szavát hallotta ki a két pergő-forgó férfiú dadogásából és üvöltéséből, s ezt a hangot nem akarta, nem tudta elfojtani. Bölcsességében látta, hogy próféták mindig voltak, mindig lesznek, s jaj a népnek, ha nincsenek többé prófétái.

Elmosolyodott, s egy pillantást vetve Jósuah zaklatottan égő szemébe, így szólt:

- Jósuah, fiam, kedves tanítványom, azt hiszed, mestered meg akar téged fosztani a tanítvány dicsőségétől?

Majd Gersomhoz fordult, hosszan rátekintett, s így folytatta:

- Gersom fiam, aki nem vagy a tanítványom, miért akarod elnémítani prófétáimat? Bárcsak Izraél minden fia Isten prófétája lehetne.

Eldad és Medad habzó ajkáról olyanformán tört ki a nép titkos sejtelme, félelme, vágya, mint mélyről fakadó szökőkút. Ez annál figyelemre méltóbb volt, mert az öreg Mirjam, Mósze nénje már évek óta nem prófétált. Túl a hatvanötödik évén Mirjam mogorva, olykor hangtalanul vigyorgó, éles tekintetű, félelmes vénasszonnyá lett. Néha hetekig nem távozott el a sátor környékéről, tett-vett, piszmogott, dúdolgatott, nevetgélt magában, gondozta elaggott édesanyját, a nyolcvanadik évén is túl levő Jozabétet. Máskor meg elkóborolt, bejárta a hegyeket, itt is látták, ott is látták, amint tetőtől talpig fehérben még most is, fején gallyakból font koszorúval, kezében bottal törtetett a meredélyeken, bujkált a szakadékok fenekén, álldogált a magaslatok valamelyikén, s bámult a messzibe, Észak felé, sötét szemét a távolba meresztve s még tenyerével sem árnyékolva káprázó pillantását. Vajon mit keresett, mi után futott, mi üldözte, mit akart látni? Az emberek elkerülték, féltek a pillantásától.

Mirjam egyébként mit sem törődött már Mószéval, soha egy szót sem kérdezett tőle. Sógorasszonyát, a rossz nyelvű Elisebát meg sem látta. Csak akkor vágott felé éles tekintettel, mint egy vén csóka, ha Cippora segíteni akart a munkában, s Eliseba csípősen leintette: nálunk nem így szokás, mi nem így fogjuk, nem így vágjuk, nem így szitáljuk... sohasem tanulod meg, halálodig idegen maradsz közöttünk! Mirjam nem szerette Elisebát, de nem szerette Cipporát sem, nem lehetett tudni, Mószét féltette-e tőle, vagy őt Mószétól. Érzéseivel bizonyosan ő sem volt tisztában.

Mikor azonban megtudta, mit kiabál mindenfelé Eldad s Medad, eltűnt, és sokáig nem került elő. Jozabét már el is siratta. Mikor újra megjelent friss lombkoszorúval a fején, tehetetlen anyja ölébe borult, vállára hajtotta a fejét, és keservesen sírt.

- Mósze többé már nem a mienk - suttogta eszelősen.

Jozabét nem értett a szavaiból semmit. Csak könnyezni kezdett ő is, megnyugtatóan simogatta öreg leánya kócos, ősz haját és sóhajtott.

A két próféta viselkedése eléggé súlyos tünet volt hát, hiszen a nép olyan embereknek tekintette őket, akiket megszállott valamilyen Szellem, tán éppen maga a rettenetes Já, s az ő szájukkal figyelmeztet hamarosan bekövetkező sorsdöntő eseményekre. Ám ekkoriban még egy, talán sokkal súlyosabb esemény adódott elő.

Egy Szabbaton rajtakapták Zelofehadot, a Manasszé-törzsbeli Héfer fiát, amint egy pálma gyümölcseit szedte. Nem is kellett nagyon rajtakapni: egy cseppet sem titkolódzott. Derekára hurkot vetve fönn támaszkodott a fa koronáján, s mind a két kezével dolgozott. A datolyát a nyakába akasztott kosárba rakta, közben evett is, úgy viselkedett, mint aki szorgosan dolgozik a családjáért, teljes lelki nyugalomban, akár hétköznap. Többen elrémülve figyelmeztették, de rájuk sem hederített. Egy lévitát hívtak oda, keményen fölkiabált hozzá, figyelmeztette a Törvényre, ám Zelofehad mérgesen felelt:

- Talán a Törvény ád nekünk enni? Vagy Uszirszafi? Tudjuk már jól, mit ad, ha éhezünk. Mannut. Csak tömje vele a hasát ő maga.

És minden rábeszélésnek, fenyegetésnek, ijedezésnek és ijesztgetésnek fittyet hányva szedte a gyümölcsöt tovább. Nagy embercsoport verődött össze a fa alatt. Előkerült egy fegyveres férfiú is Hor katonái közül, csendre intette a kiabálókat, ő maga pedig leült a fa tövében s várt. Zelofehad csakugyan nem maradhatott örökké a fán, egyszer le kellett szállnia. Le is szállt a tele kosár datolyával. Ekkor már megszeppent, ő is tanulta a Törvényt, tudta, a Szabbat megszegéséért halál jár. A katona a vállára tette kezét, s ő, hogy ijedelmét palástolja, még jobban erőszakoskodott. Szukafiúnak nevezte a katonát, fenyegetőzött, el akart futni. Megkötözték.

Ugyanekkor ott volt a csődületben Jahir is, Selomith fia. Míg a nép szidalmazta Zelofehadot, ő fenekedő haragra lobbant, s vadul kiáltozta:

- Miért hurcoljátok ezt az embert ítéletre? Ki az az Isten, aki a Szabbatot rendelte? Látjuk valahol? Halljuk a szavát? Tesz valamit értünk? Még ha volna, akkor sem törődne vele, mikor szedjük a datolyát!

Jahir összeférhetetlen, nyugtalan fiatalember volt, nem is csoda. Hiába nevelte Dathan úgy, mint saját elsőszülöttjét, hiába bizonykodott anyja, Selomith, hogy az egyiptomi Maror nem tudott hozzáférni, a törzs csak anyja nevén emlegette a fiút, s nem tekintette teljes jogú hébernek. Olyan sérelem volt ez Jahir lelkén, ami nemhogy begyógyult volna évek folyamán, hanem egyre jobban égett. Sérelme ezúttal ilyen borzasztó szavakban tört ki. Mószét, persze, éppúgy gyűlölte, mint apja. Közönséges gyilkosnak tartotta, aki ok nélkül ölt meg egy egyiptomit. Miután pedig gyűlölte Mószét, semmibe vette Istenét is. Fölháborította, hogy ez az ember, ez az Isten szab törvényeket, ennek a Szabbatját kell megszentelni, emiatt kell meghalnia egy családos, tisztességes férfinak.

A nép még jobban megrémült, a katona pedig vállon fogta Jahirt is. Nem tiltakozott ellene. Sőt büszkén fölvetette a fejét, meg sem kellett kötni, ment magától hetykén, kihívón, mint aki mindennel leszámolt, az igazságot kimondja élete árán is.

Mósze a kövön ülve hosszasan nézte a két bűnöst. Csend volt, a körülötte álló Vének, panaszosok, tanúk, katonák komoran hallgattak. Csak a pálmák levelei susogtak a meleg szélben. Játszottak Mósze őszülő hajfürtjeivel, amelyek kiomlottak magas fejéke alól, deres szakállával, lecsüngő, ezüstös bajuszával. Mósze arca mozdulatlan volt, mint mindig. De a figyelmes szemlélők, akik arca, szeme, keze minden moccanását ismerték, tudták, hogy mélyen magába merül, s az elé állított bűnösöket talán nem is látja.

Valóban, szíve legmélyén mentséget keresett számukra. De hát van-e mentség, ha valaki megszegi a Szabbatot, méghozzá nyíltan, tudva és akarva, kihívó módon? Van-e mentség a káromlásra? A Szabadító mégis megkérdezte önmagától: "Elveszítsem ezt a két embert? Mondjam ki, hogy a nép szeme láttára öljék meg őket? Kövezzék agyon?"

- Büntesd meg őket magad, ó, Uram! - sóhajtotta Mósze. - Büntesd meg te magad a Szabbat törvényének megszegőjét s a káromlót. De engem, engem ne utasíts büntetésre!

Így imádkozott a próféta, s egész lelke borzongott. Teste remegett. Íme, első ízben kellett halált mondania két, név szerint is ismert férfira. Amikor a rézkígyó lázadása kitört, ki-ki ölte, vágta, verte, akit ért, nem volt ítélet, nem volt bíráskodás. Ő maga senkire sem mutatott rá, ezt öljétek meg, azt vágjátok. Egyiket sem gyűlölte. Egyiknek a halálát sem kívánta. Harc volt, s a harc áldozattal járt. Akkor sem bíráskodott, nem ítélt, mikor az aranybika imádóit megölette. A harc ideje volt az, elvégre őt is, híveit is, az Örökkévaló embereit is megölhették volna. Ki-ki maga hajtotta végre az Úr parancsát, s irtotta ki a bálványozókat. Nem történt más, mint ami az Amalekkel vívott csatában. Lázadás volt, megtámadása az egész nép érdekeinek. Utat kellett törni fegyverrel, vérrel, halállal-élettel. Hogy a túlsó oldalon bálványozók álltak-e vagy amalekiták, valójában mindegy volt.

Most azonban, jaj, most két szegény ember állt előtte, s neki rájuk kellett kimondani a halált.

- Téged jelöltelek ki a törvény megvalósítására - mondotta a Hang, s Mósze reszketett. - Mi lesz a Törvényből, ha őrizője nem őrzi? Hát azt akarod-e, hogy visszavegyem a világtól a te hibádból, s a világ visszazuhanjon oda, ahol volt?

Behunyta a szemét, barna arcát gyenge sápadtság öntötte el. Keze görcsösen markolta a botot. Szinte megkövült ültében. Aztán újra a két vádlottra vetette sötét, feneketlen pillantását, végignézett rajtuk tetőtől talpig, s látta, hogy az egyik fogvacogva reszket, térde szinte összecsuklik, ijedt, barna szemét gyámoltalanul veti rá, a másik meg konokul, de hamuszürke arccal húzza ki magát, fekete szeme keményen fúródik az övébe. A csend olyan nehéz volt, hogy szinte fojtott.

Végre halkan megszólalt Mósze:

- Megszegték a Törvényt, vesszenek el.

A két halálraítéltet azonnal elhurcolták, s az egész nép jelenlétében meg kellett halniok.

Mósze azonban nem tanácskozott, s nem ítélkezett tovább, fölkelt a kőről, szótlan intéssel elbocsátotta a bírákat, és sátrába vonult. Ott is hallotta azonban a nép zúgását, dühös kiáltozását, futkosását s a lázongó kifakadásokat:

- Mit tettünk? Mit tettünk? Miért fogadtuk el a Törvényt? Örömöt ígért nekünk, s átkot hozott ránk. Mósze! Mósze! Uszirszafi! Mester! Vond vissza a Törvényt! Vond vissza! Add vissza az Örökkévalónak, mert mindnyájunkat kipusztít. Mi az élet Törvényét akarjuk, s nem a halálét!

A sátorban ágyán ült Mósze, könyökét térdére, fejét keze közé támasztotta, szemét behunyta, maga elé bámult a szőnyeg cirádáira. Hallgatta a zúgást, mely tengerként hullámzott körülötte, a sátráig csapott. Fülébe rikoltottak a szavak, amint a zúgásból kiverődtek, élesen, mint a kövek. Így ült mozdulatlanul sokáig. Majd lassan fölkelt, fogta a botját, kilépett a sátorból, s az Ohel Moed felé ballagott. Csikorgó lépésekkel haladt át a gondosan söpört, gereblyézett udvaron, megkerülte a füstölgő oltárt, belépett a Szentélybe. De nem látta az égő lámpákat, a kenyerek aranyasztalát, a rézzel, arannyal, ezüsttel díszített faragott oszlopokat, nem hallotta a széles szellőzőrések peremén csicsergő fecskéket. Szétválasztotta a bíborfüggönyt, belépett a Szentek Szentjének homályába. Leborult a földre, egy pillantást vetett a Láda tetején meredező szárnyas alakokra s a közéjük állított kőtáblákra. Ő maga véste ezeket a táblákat. Miért véste rájuk a rendben sorakozó jeleket? Mert azt akarta, hogy az idők végezetéig az emberek szeme előtt álljanak, nemzedékről nemzedékre elmoshatatlanul hirdessék az Egy, az Örökkévaló, a teljes Jáhveh akaratát.

Révületébe merülve pedig így panaszkodott a lelke mélyén:

- Uram, Uram, miért helyezted rám ennek a népnek a terhét? Hogy tudjam elhordozni? Oldozz fel hivatásom és küldetésem alól, Uram, add meg nekem a pihentető halált!

Úgy feküdt a földön, kitárt karral, homlokára borulva, mint egy halott. Szíve, lelke némán zokogott, könnyáradat folyt öregedő szeméből. Nem tudott róla. Csak azt tudta, hogy egyedül, irtózatosan egyedül van az egész világon, egyedül Istennel. S a vállára rakott szörnyű terhet nem képes tovább elviselni.

A Hang hosszas várakozás után nesztelenül így susogott a csendben:

- Mióta kételkedsz tennenmagadban, fiam? Akit én kiválasztok, mindig eléggé erős a terhek hordozására. Hanem ha alázatosságod segítséget keres, hívd a Véneket. És azt a hatalmat, amit én adtam neked, helyezd rájuk, öntsd át beléjük. Alkoss Tanácsot, amely kimondja az élet s a halál döntését, ítél ezekben a dolgokban is Izraélért.

A Hang elnémult, s nem is szólalt meg ezután. Mósze még sokáig feküdt a homályos fülkében, míg lassan-lassan megnyugodott. Valóban ezt kell tennie! Élet és halál kérdésében döntsön egy Tanács, döntsön az egész nép nevében. Ha valakinek el kell vesznie a Törvény megszegése miatt, veszítse el maga a nép, ossza meg a felelősséget a halálért, érezze ki-ki részesnek magát benne. Nyilatkozzék meg az ítéletben Isten akarata, mert azt mondja a Törvény: "Ne ölj soha!" Te, az egyén, a személy ne ölj. Én, az egyén, a személy ne öljek. Nincs jogom ítélni senki fölött, mert ma olyan mondja ki a halált embertársa fejére, aki szemtől szemben szól Istenhez, de holnap, holnapután olyanok, akik távol vannak Istentől, s nem tudják, nem is tudhatják, mi az ő akarata. Azok aztán az Örökkévalóra hivatkozva, ám a saját indulataik, érdekeik, hatalmuk, bosszúvágyuk szerint ítélnek és ölnek. Nemcsak az emberölés bűnét veszik tehát magukra, hanem az Úrra is hazugul hivatkoznak. Egy Törvény helyett hármat szegnek meg: az ölés tilalmát, az Úr nevének hiábavételéről szóló tilalmat s a káromlásét.

Összehívatta tehát a Véneket, s mint törvényhirdetéskor szokás, kivilágíttatta a Sátor környékét, elrendelte, hogy az egész nép gyújtson lámpákat. Ilyenkor azt mondták: "Az Úr szólni fog!" S miután az ő szava: világosság, nagy kivilágítást rendeztek az egész táborban. A parancs kihirdetése előtt két nappal pedig elrendelték, hogy mindenki tartózkodjék feleségétől, tisztálkodjék meg, öltözzék ünneplőbe, úgy járuljon a Sátor előtt elterülő nagy térre, a törvény meghallgatására.

Eddig senkinek sem jutott eszébe tiltakozni a megtisztulás parancsa ellen. Ezúttal azonban itt is, ott is fölhangzott a zúgolódás. A nép minden adandó alkalommal lázadozott. Miért böjtöljünk? Hát nem koplalunk eleget? Miért tartóztassuk meg magunkat az asszonyoktól? Nem azt mondta-e az Úr, hogy szaporodjatok és sokasodjatok? Megszegi az Úr a saját szavát, tisztátalannak mond bennünket, ha asszonyhoz nyúlunk?

Bezzeg nyolc évvel ezelőtt nem mondogattak ilyesmit, nem lázadoztak, hanem jámborul s buzgón készültek a Törvény kihirdetésére a hármasormú hegy alatt. És szent megrendültségben hallgatták az égzengést, borultak le a vakító fény előtt. Elszemtelenedtek azonban, elméjük hideggé, szívük keménnyé, szavuk gúnyossá vált.

Még a félbolond Mirjam is csúfondárosan mondta, mikor Szefóra megkérdezte tőle, vajon miért lesz kivilágítás.

- Hogy miért? - Fekete szeme oldalvást tekintett az asszonyra, ajkát megnyalta, kócos, ősz haját megrázta s vihogott. - Hát még te sem tudod, Mósze felesége? A Szellem le fog szállni a Vénekre, ennek örülnek az asszonyok, ezért lesz kivilágítás!

Cippora sóhajtott, lehajtotta fejét. Nagyon hallgatag asszony lett belőle az idők folyamán. Nem szívesen ment emberek közé, sátrában üldögélt, a körmét rágcsálta s töprengett. Seriktu meghalt, fiai felnőtt vitézek, alig is látta őket - férfiak! Senki előtt sem önthette hát ki a szívét. Azonban alázatosan fejet hajtott nehéz sorsa előtt, mint most is, mikor a csípős szavakra szomorúan mondta:

- Bárcsak inkább sírnának az asszonyok, valahányszor Uszirszafi a Véneket szólítja! Mert mióta visszatértem hazámból, nem nyúl hozzám, testem nem ismeri az ő testét. Méhem bezárult, megvénülök, meddő az életem. Uram mindig az Isten szellemével van.

Valóban, Cippora őszintén és ártatlanul kimondta, amit a nép csúfolódva, csipkelődve mondogatott már ekkor. Valahányszor Mósze a Véneket szólította, hogy kürtrivalgás, kivilágítás közepette törvényt hirdessen, a hébereknek két napig nem volt szabad asszonyhoz nyúlniok. Ezúttal azonban még Mószénak is szemébe kiabálták a véleményüket.

- Valahányszor az Úr szólni akar hozzánk, kergessük el az asszonyokat?

Mósze megdöbbenve állt köztük, hideg, kaján szemükbe nézett. Arcát elöntötte a harag pírja, nagy homloka elborult. Majd legyőzte fölháborodását, s a saját példájával igyekezett hatni rájuk.

- Nektek két napig kell megtartóztatnotok magatokat, hogy az Úr egyszer szóljon hozzátok, én azonban mindig megtartóztatom magamat, mert mindig szól hozzám.

Az asszonyok vihogtak, lármáztak, tiltakoztak. Jól mondják azonban a Rabbik, hogy amikor Isten tíz rész szószátyárságot osztott ki, az asszonyok egymaguk kilencet kaptak belőle. Még a prófétanők sem maradtak ki az osztozásból, példa rá maga Mirjam. Említsem meg, hogy mikor komiszkodott Szefórával, a szegény asszony Aharonhoz futott, s megkérdezte tőle, vajon ő is megtartóztatja-e magát feleségétől. Aharon tagadta, pedig, mint mondta, ő is szokott megnyilatkozásokban részesülni Istentől. És Cippora sírva ment haza.

Ilyen volt a nép hangulata. Nem volt nehéz megjósolni, hogy valaminek történnie kell.

Kánaán elfoglalását két irányból lehetett elképzelni. Délről meg Keletről. Mind a kettőnek megvoltak a maga nehézségei. A délpalesztinai Negeb hegyvidékeit, hosszú völgyeit a Négy Város Szövetsége zárta el: Lachisz, Szaarimiz, Hebron, Arad. A kánaániták jól megerősített, ölnyi kőfallal körülvett városai voltak. Az egyiptomi hatalom eltűnésekor hol ezzel, hol azzal a városfejedelemmel szövetkeztek egymás kirablására, végül kezet fogtak, hogy megvédjék magukat és a hátsó területek népét minden Délről jövő támadás ellen. Nemcsak harcikocsijaik voltak, hanem ismerték a vasat is, ezt a bronznál is keményebb fémet, ami a hittitáktól jutott el a peleset, azaz a filiszteus néphez, s tőle vásárolták a kánaániták, ha meg tudták fizetni. A Négy Város Szövetsége megfizette. Fokozta a nehézséget, hogy a megvert amalekiták, kitérve az izraéliták útjából, Kadestől északi irányban helyezkedtek el Negeb pusztáin, s elállták az utat. Először sem volt könnyű legyőzni őket, ezután még nehezebb. Jól kiismerték az izraélitákat, más kisebb-nagyobb csoportokkal szövetkeztek, meg is szaporodtak, s szilárdan elhatározták, hogy többé egy tapodtat sem engednek.

Még súlyosabban esett latba, hogy - ha áttörik is Jáhveh katonái a Szövetség s az amalekiták gyűrűjét - hogyan hatolnak tovább. Az Észak felé vezető belső úton ott állt s uralkodott Jerusálim, ekkoriban csak Sálim, az ősi város, a roppant erődítmény, Salem isten, tehát az alkonyati Csillag hegyre épült városa, egykor Malikizedeknek, a főpap-királynak, Él éljón Isten prófétájának székhelye, most a jebuszi nép sasfészke. Hiába ostromolták évszázadokon át a legkülönbözőbb népek, maguk a habiruk is, nem tudták elfoglalni. Az egyiptomiak távozása idejében Abdchipa uralkodott benne. Olyan erősség volt, hogy, mint mondogatták: "vakok és bénák is meg tudták védelmezni". Igen, de tőle Északra ült a Kánaánban maradt Izraél-törzs: ott volt Szichem, a Jószif-ház ősi hazája, s az efráimiták s manasszéiták éppen oda törekedtek Jószif hamvaival. Még északabbra pedig Jezreél termékeny síkságai, gazdag legelői, buja domboldalai várták mosolyogva, kitárt öllel a Választott Népet. Csakhogy megközelíteni az említett okokból alig lehetett.

Ha Keletről, a Jordán felől akartak betörni az izraéliták, először át kellett küzdeniök magukat Moab s Ammon ellenséges területein. Végigvonulni a Holt-tenger keleti partján húzódó kopár, sivár sziklahegységeken. E régi karavánutat pedig könnyű volt a hegygerincekről, hegyormokról, barlangokból, mély szakadékokból megvédelmezni. A moabiták hegyi harcokban fölöttébb járatos népe ezt bizonyára nem is mulasztotta volna el.

Mindez szóba került az Ötök Tanácsában, mikor fontolóra vették, vajon eléggé erős, eléggé elszánt, lelkében-testében eléggé tiszta-e már a nép, hogy a két út bármelyikére lépjen, s kiküzdje jogát a megígért Földre. A tanácskozók nem értettek egyet. Hofni, a hallgatag csillagász és tudós várakozást javasolt. Hor, a katona azt bizonygatta, hogy fegyvereseik száma, a felszerelés, a nép képessége alkalmas a támadás megindítására. Szakkai, a sápadt, sovány, mindig köhécselő titkár meg Jósuah vakmerő és gyors hadműveleteket ajánlott. Szakkait a beteg ember mohósága hajtotta: szerette volna az Ígéret Földjén lehunyni a szemét. Érezte, munkáját, hivatását betöltötte, pontosan szolgálta urát, gondosan leírt törvények, történeti események, az isteni Tudás minden lényeges anyaga és adata őrzi emlékét, s ha ott halhatna meg, ahova vágyott, elnyerné legnagyobb jutalmát. Tudta, már nincs sok ideje, menni, menni szeretett volna, akár egyedül is. De egyedül még meghalni sem jó az Ígéret Földjén. És Jehósuah? Ő meg várva várta a boldog pillanatot, amikor népét győztes harcba vezetheti. Ha nem gondolt is rá - sokkal szerényebb volt, sokkal alázatosabb! -, mégis úgy érezte, ő a hivatott vezér, akinek diadalra kell vinnie a szent ügyet.

Megkérdezték Kalebet. A még most is daliás, érett korú férfi szintén a támadás mellett volt. Mégpedig Dél felől.

Ezúttal Aharon véleményére is kíváncsiak voltak. Úgy viselkedett, ahogy igazi főpaphoz illő. Tetőtől talpig főpap volt. Feje csaknem a sátor tetejét verte, széles vállán hol ide, hol oda vetette bő köpönyegét, miközben harsányan beszélt. Kifejtette, hogy a nép testben-lélekben eléggé erős, tiszta, méltó a rá váró feladat elvégzésére, bízni kell az Úrban. De azért óvatosság is szükséges. Menjen elöl Jehuda meg Simeon, ők csatlakoztak legutoljára a szövetséghez, legelöl kell hát járniok a harcban.

Ez ellen a kívánság ellen viszont kikelt Jósuah. Angyali arca mosolygott ugyan, mint mindig, de karcsú teste megfeszült, fekete szeme villogott, mikor beszélt. Nekik, a Jószif-ház törzseinek kell elöl járniok, ez elvitathatatlan joguk. Ha nem nézik is, hogy Jószif koporsóját rájuk bízta az Úr, s hogy Szichem az ő ősi földjük, legalább arra gondoljanak, hogy valaha Efráim indult el Gósenből, ő volt az úttörő. Amit teljes dicsőséggel véghez vitt Mesterük, azt kezdték el ők. Igaz, vállalkozásuk szerencsétlenül végződött, de megmutatták bátorságukat. Most itt az ideje, hogy a csorbát kiköszörüljék.

Végül úgy döntöttek, hogy föl kell készülni a támadásra.

Összehívták a Véneket meg más előkelőket, s Mósze eléjük terjesztette a kérdést.

- Íme, az ország itt van előttetek, tiszteletre méltó férfiak. Töltsétek be hivatásotokat. Hanem gondoljátok meg, ha Isten visszaveszi ezt a földet a kánaánitáktól, amorritáktól, pelesitáktól, hittitáktól és jebuszitáktól, az nem a ti érdemetek lesz, hanem az ő bűnük. Mert parázna módon meggyalázzák testüket a bálványok arca előtt minden zöldellő hegyen, lángokba vetik elsőszülöttjeiket a völgyek mélyén. És ha Isten tinektek adja, amit tőlük elvesz, nem a ti érdemeitekért teszi, hanem Ábrahám, Jiszhak s Jákób érdemeiért, atyáitokért, akik kegyelmet találtak az ő szemében.

Ekkor Korach, a volt kincstáros, megkérdezte:

- Ismerjük mi azt a földet? Tudjuk, hová érkezünk majd? Kockáztathatjuk a sikert anélkül, hogy tudnánk, mit vállalunk?

Az öregek a fiatalokkal, a fiatalok az öregekkel kezdtek vitázni összevissza, ahogy már szokás, mikor mindenki okosabb akar lenni a többinél. A Korach háta mögött állók így kiáltoztak:

- Nem akarjuk többé megcsalatni magunkat. Tudni akarjuk, hová megyünk! Rendelj ki férfiakat, akik tájékoztassanak minket!

Azért kiabáltak így, mert kételkedtek Mószéban. Ő azonban leküzdötte fölindultságát, ujjait őszülő szakállába merítette, barázdás, nagy homlokát fölemelte, s így szólt:

- Hát nem tájékoztatott titeket az Örökkévaló? Nem mondta-e: "Bevezetlek titeket az öröm és a boldogság hazájába, a gabonáéba és a fügéébe, a gránátalmáéba és az olajéba, a mézébe és a tejébe, a földre, amely szüntelenül az Örökkévaló gyönyörködő szeme alatt virul?" - Körüljártatta feneketlen tekintetét, s emelt hangon folytatta: - Küldtetek-e tudakozókat a pusztába, amikor kivezettelek titeket Egyiptomból? És most, amikor a pusztából akarlak kivezetni, most akarjátok ellenőrizni az Urat? Vizsgálni az Ő bizonyítékait?

- Nem az ő bizonyítékait akarjuk ellenőrizni, hanem a tieidet! - felelte Korach. - Igen nagy a te felelősséged, több szerénységet hát! Én nem az álmok embere vagyok, én ismerem a gyakorlati életet.

Ismét összevissza kiabáltak, vitatkoztak, veszekedtek, amint már szokás, ha mindenki többet akar tudni másoknál.

Mósze kiválasztotta a kémeket. Szerette volna, ha a Vének s a nép egyéb tekintélyes képviselői hisznek az Örökkévaló ígéretében, rábízzák magukat szívvel-lélekkel, s nem kételkednek szószólójában, de teljesítette kívánságukat.

Szivan hó második napján indultak el a kémek Észak felé, köztük Kaleb Jehuda törzse részéről, Jósuah pedig Efráiméról. Kerek negyven napig voltak távol, Ab hó nyolcadikán tértek vissza. Az egész nép ott tülekedett a Sátor tágas térségén, taposta, törte egymást. Férfi férfi hátán, még a liget fái is roskadoztak a mindenáron látni, hallani akarók alatt.

A két első kém vállán hosszú rúdra akasztott szőlőfürt himbálózott, soha nem látott, nem is álmodott, hatalmas szőlőfürt. Négy ember is alig bírta volna el, de kettő cipelte megrogyó térdekkel, izzadva, nyögve. Hát persze, jelkép ez, Isten Országának jelképe, a messiási Birodalomé, ahol sohasem szünetel a szüret, must csorog a domboldalakon, a gabona szára tövig csupa kalász, s míg itt aratnak, amott már vetnek is.

A roppant szőlőfürt, persze, nem volt kézzelfogható gyümölcs, de mindenki látta, valóságos volt, s mint eleven valóság tündökölt az emberek szeme előtt.

Ez volt a szép igazság. Csakhogy volt rút hazugság is elég. Safat, a gyalázkodók egyike, akit kémkedni küldtek, így beszélt:

- Elmentünk a földre, ahová küldtetek. Csakugyan, megéri, hogy lássa az ember. Nézzétek ezt a szőlőfürtöt. Olaj, füge, gránátalma, datolya van ott mérték nélkül. Méz folyik a fákról, tej a dombokról... Ámde...

- Ámde... - kiáltotta Palti, a másik.

- Ámde - vágott közbe Gaddiél, a harmadik - abban az országban nincs ám Nílus. Hogy a föld megázzék, az Égből kell jönnie víznek!

- Mit fogunk tenni, ha nem esik? - vágta oda Korach.

- Hát majd várjuk az esőt - gúnyolódott Abiram.

- Akkor hát több szőlő? Több gránátalma, több füge, olaj, gabona, tej meg méz? Hát ez a megígért föld, ezért hagytuk ott Egyiptomot? - kiáltotta valaki dühösen.

- Továbbá - folytatta most Gaddi, a negyedik kém - pestis, pestis mindenütt, ahol megfordultunk. Az a föld megemészti lakóit. Minden városban, ahova betettük a lábunkat, temetés meg temetés...

- Pestis? Pestis? - hüledeztek az emberek rémülten. Majd kiszakadt belőlük a harsány átok: - Pestis Mószéra! Pestis rá!

Jósuah előugrott, fölemelte karját, s így kiáltott:

- Ne higgyetek nekik! Hazudnak! Hazudnak, mert félnek!

- Igen, igen, félnek - vallotta be Sammua meg Gaddi őszintén. - Félnek Énak három fiától, Ahiától, Semsaitól meg Talmaitól, az óriásoktól. Mert ezek az égi angyalok s a vízözön előtt élt asszonyok ivadékai. Fejük az Eget veri, lépésük alatt remegnek a hegyek. Testüknek csak az egyik fele hal meg, a másik, az élő megkettőződik, s újjáteremti az egészet, megölni tehát nem lehet. Ezektől félnek. El is bújtak előlük mind a tizenketten egy gödörben. És nemcsak tőlük félnek - közeledett az igazsághoz Gaddi -, hanem az amalekitáktól is. Énak fiai csak hárman vannak, de az amalekiták száma mérhetetlen. Ésau, az ő atyjuk, nekünk régi ellenségünk, a határra vezérelte őket, hogy elrekesszék az utat...

Mikor meséiktől, hazugságaiktól idáig érkeztek, a tömeg ordítozni kezdett:

- Amalek fiai! Amalek fiai!

Amalek olyan volt számukra, mint gyermekek számára a mumus. Ha Amalek szóba került, visszaemlékeztek a harcosok nagy tömegére, a véres csatára, a csaknem végzetes napra, mikor harci erejüket a nők is szították táncukkal, mezítelenül, hajukat lebontva és sikoltozva.

- Isten óvjon! Isten óvjon! - ordítozták. - Elvette tőlünk Egyiptomot, s nekünk akarja adni Amaleket!

- Hát nem vezettelek titeket már Amalek ellen? - kiáltotta Jósuah. - Úgy futottak előttetek, mint a pusztai szél.

- Micsoda? Jósuah mer beszélni? Fogd be a szád!

- Ő a katonák feje, háborút akar!

- Mit neked a mi fiaink! Hiszen neked nincs fiad!

- Akinek nincs fia, nem ember! Akinek nincs fia, semmiházi bitang!

Kaleb lépett elő ekkor. Hatalmas hangon, öklével a levegőbe vagdosva beszélt. Barna arca kipirult, szeme szikrázott, ajkáról nyál fröccsent.

- Ne hallgassátok őket! Gonoszságot okádik a szájuk! Hazudnak! Énrám figyeljetek, énrám hallgassatok. Voltam Macpélában, abban a barlangban, ahol az Ősatyák nyugosznak. Fölkeltek sírjukból, föltámadt Ábrahám, Jiszhak, Jákób, azt mondták, várnak minket. Megesküdtem nekik, hogy elmegyünk. Hát nem erősebbek ők Amaleknél? És Isten nem erősebb az Ősatyáknál is? Megszabadítunk titeket, Ősatyák, a kánaánitáktól, amorritáktól, hittitáktól és hivvitáktól, jebuszitáktól, elküldi az Úr a Földjét őrző angyalokat, hogy elkergessék őket. Mi leszünk az Úr szeme előtt azok az őrző angyalok. Nagyobbak az óriásoknál, erősebbek az amalekitáknál! Mondd meg nekik, Mósze, mondd meg te is... - kiáltotta könyörgő hangon, s Mószéra nézett, botját kinyújtotta felé.

Mósze azonban tenyerébe támasztotta állát, szemét behunyta s hallgatott.

Ő tudta, miért hallgat. A népnek azokat a hangjait figyelte, amiket nem kiáltott ki, s nem szavakban keresett kitörést, hanem jóvátehetetlen tettekben. Az imént hallott dühös kiáltások jelezték, mi történik a mélyben, ahogy a tenger fölszínére vetődő zavaros hullámok jelzik a láthatatlan mélységben kitörő vulkán haragját. "Akinek nincs fia, semmiházi bitang!" Így ítéli meg hát a nép a tudományban, istenkeresésben, önmegtartóztatásban és lemondásban töltött életet. Sem Hor, sem Pinehasz, sem Szakkai, Hofni nem nősültek meg, Jósuah sem házasodott meg még, nem voltak gyermekeik. Ez hát a jutalmuk: semmiházi bitangok. Csak azért kívánják fegyverrel elfoglalni az Ígéret Földjét, mert nincsenek fiaik, akiket féltsenek. Ó, milyen vakság. Sátraikban kívánnak ülni kövér feleségük, szaporodó gyermekeik között lomhán, mint vadbivalyok a mocsárban, vagy visszamenni a szolgaságba, tétlenül bámulni maguk elé, enni, inni, röhögni, jól megválogatott szavakkal imádkozni, áldozni mindig ugyanúgy, zavartalanul, s egy legyintéssel hessenteni el az Ígéret Földjének ragyogó képeit: "Nem vagyunk álmodozók, az élet emberei vagyunk, az Éden csak álom, mi békét akarunk..." Kik teszik életüket erre az álomra?

A lárma csillapult, a nép szétoszlott.

Ám a gyalázkodók, a hazudozók és gúnyolódók mélyen homlokukba húzták fejkendőjük, a kaffijeh redőit, s komor vagy kaján arccal jártak a táborban. És így beszéltek:

- Ó, jaj leányainknak, akiket meg fognak gyalázni az amalekiták! Ó, jaj fiainknak, akiket az amalekiták föl fognak koncolni! A városok, amiket láttunk, olyan áthatolhatatlan falakkal vannak körülvéve, mint a fekete éjszaka. Azoknak az embereknek, akiket láttunk, úgy ragyog a szemük, mint a Nap.

Így hazudoztak a Kánaánba küldött kémek, s így kiáltoztak a Mószéval elégedetlenek, mintha ők is maguk szemével látták volna a falakat s a szörnyűséges katonákat.

A nép pedig seregestül kísérgette őket s üvöltözött:

- Ó, jaj! Ó, jaj! Abiram, Dathan, ti legyetek a vezéreink! Vezessetek minket, vigyetek vissza Egyiptomba!

Aztán végsőkig elkeseredve s fölháborodva bezúdultak a Sátor előtt levő térre, ordítoztak, előkerítették Mószét, Aharont, Kalebet, Jósuaht, körülvették őket, hullámzottak, tolongtak, ordítoztak, fenyegetőztek. Egyszer csak elrepült az első kő Mósze felé, elzúgott a feje mellett, s egy pálma törzsének csapódott. Ezután megindult a süvöltő kövek zuhataga.

Elsőnek Aharon menekült az oltár mögé, majd onnét be a Sátorba, a Szentélybe. Aharon sápadt volt, ajka reszketett. Utána azonban az oltár fedezete alatt Mósze, Kaleb, Jósuah is a Sátorba igyekezett. Féltek talán? Ők, a beavatottak? Mósze, aki átlépett a Halál kapuján, Jósuah, az ő legkedvesebb tanítványa, Kaleb, a bátor férfi, nemzetségének büszke feje?

Nevetséges! Két fontos okuk volt, hogy a megkövezés elől hátráljanak. Egyik, hogy még nem töltötték be hivatásukat, nem vezették a népet az Ígéret Földjére, márpedig erről nem mondhattak le, másik, hogy nem akarták Jiszraélt ilyen mérhetetlen bűnbe sodorni, nem akarták csúfos halálukkal terhelni a lelkét nemzedékeken át az idők végezetéig.

Bent voltak hát a Szentélyben, díszes oszlopok, csillogó-lobogó lámpák között, s hallgatták a kint ordítozó nép félelmes lármáját. Az átkokat, a fenyegetéseket, a röhejeket, a gúnykiáltásokat s a kövek zuhogását a Sátor falain. Mert az elvakult néptömeg kövek záporát zúdította a Szentélyre is, mintha magát az Istent akarta volna agyonkövezni, aki ide vezette a pusztaságba, Kánaán határához, hogy elveszítse apraját-nagyját, meggyaláztassa szüzeit az ellenséggel. Komoran, némán állt a négy férfi a paroket bíborfüggönye előtt s hallgatott.

Körös-körül pedig a tábor izraélitái, ledobva fejükről a kendőt, lecsupaszítva vállukat, a nők szétszórt hajjal, meztelen kebellel jajgattak, sírtak, zokogtak, kezüket a Nap felé tárták, vagy a porban ültek, s fejükre szórták a szemetet. Senki sem tudta, miért, csak azt érezte mind, hogy valami rettenetes, valami végzetes, valami borzalmas dolog történik, s válogatás nélkül el kell pusztulni mindenkinek, talán az egész világon.

Bölcseink azt mondják, hogy Isten ekkor így szólt: "Ok nélkül sírtok, hát majd adok rá okot, hogy sírjatok!" S ekkor, Ab hó kilencedik éjszakáján hirdette ki, hogy ivadékaik szétszóratnak a földön, amit nem akartak elfoglalni, s romba dől minden templomuk ellenségeik keze alatt, amit majd építenek a megkövezett Sátor helyébe a Ciónon.

Hor fegyveresei s a léviták azon az éjszakán kétezer embert koncoltak föl a Sátor körül. És Izraél azóta is sír - de már nem ok nélkül.

Mósze pedig a függöny mögé lépett, leborult a Szentek Szentélyének hallgatag homályában. Mozdulatlanul feküdt, homlokát a hideg földre nyugtatva. A Hang csendesen megszólalt a ragyogó-villogó felhőben, s ezt mondta:

- Hallgatsz, fiam? Most nem pörlekedsz értük?

- Értük ezután soha többé - mondta Mósze hangtalanul, keményen. - Hanem Teéretted, Uram! Ha Te őket elhagyod, mit szólnak a népek? Hogy nem akartad megtartani népedet, hogy néped nem akart megtartani Téged. Hogy Egyiptom isteneivel szemben eléggé erős voltál, de Kánaán isteneivel szemben rövid a karod. Hogy a pusztában tudtad vezetni népedet, ám a megígért Földre már nem tudtad bevezetni. És ha elveszted Izraélt, mit mond majd a világ? Ezt mondja: nem tud mást ez az Isten, mint rabolni, pusztítani? Elpusztította a vízözön nemzedékét, elpusztította Babili tornyának építőit, elpusztította Szodoma népét, elpusztította Egyiptomot... most pedig elpusztítja Jiszraél gyermekeit! És évszázadok évszázadaira a gyűlölet istene leszel, Te, a szeretet Istene! Én semmi vagyok, a Te hébereid is mind semmi! Nem méltók bocsánatodra. Mégis, mégis bocsáss meg nekik. Ha nem érettük, magukért, hát értem. Ha nem énérettem, hát Éretted, Magadért, Világnak Ura!

Így beszélt szavak nélkül az éjszaka kavargó homályában. Isten válaszolt néki.

Másnap reggel, révületben eltöltött éjszaka után, Mósze összehívatta a törzsek férfiait, nemzetségfőket és családapákat, s a Hirdetőkőre állva, így szólt hozzájuk:

- Férfiak, Jiszraél férfiai! Mikor értitek meg végre az Örökkévalót? Érettetek megnyitotta a tengert, ti pedig száraz lábbal mentetek át rajta. Érettetek levette nyakatokról Egyiptom szolgaságának jármát. Érettetek mannut adott, mikor éheztetek. Érettetek alkotta Szináj hegyét, kiemelve a mélyből időtlen időkkel ezelőtt tűzben és földrengésben. Ti ellenben az aranybika előtt táncoltatok, énekeltetek, paráználkodtatok. Kezembe adta a Törvényt, hogy elétek tegyem, ti pedig ordítoztatok: vedd vissza a Törvényt. Most pedig, mikor elhozott benneteket a megígért föld határáig, ezt kiabáljátok: vedd vissza a földedet s ígéretedet! Azt hiszitek, tetszik neki a ti elpusztításotok fegyveres katonák, óriások s amalekiták által? Az, aki egyetlen igéjével teremtette a világot, egyetlen igéjével semmivé is teheti. És mégis, ennek ellenére sem töröl el titeket soha. Mert íme, mit mond az Örökkévaló? - Fölemelte sápadt homlokát a ragyogó hajnali Égre, fölemelte botját is, ezüstös szakálla lobogott, hosszú haja körüllengte félelmes arcát, bozontos melle barnán csillogott szétnyílt köpönyege fehér szárnyai közül. Hangja zengett, mint a sófár. - Ezt mondja: a tíz hazudozó, aki valótlan hírekkel rémítette meg szíveteket, bűnhődjék bűne szerint. Nyelvük hagyja el szájukat, köldöküket verje, haljanak meg férgekkel borítva, rágalmaik és hazugságaik férgeivel. Jósuah meg Kaleb pedig jutalmul kapják meg azt a részt az Ígéret Földjén, ami őket illette volna. Asszonyaitok bizonyosan belépnek a megígért Országba, mert nem vétkeztek sem a tenger partján, sem a bálvány előtt, sem a Törvény ellen, sem a mannut nem ócsárolták, sem nem gyalázkodtak. Ők csak sírtak vagy énekeltek. De mindazok, akik visszakívánkoztak Egyiptomba, s akik most húszesztendősek, nem látják meg az Örökkévaló Országát. Minden esztendőben Ab hava kilencedik éjszakája előtt számláltassanak meg, s ettől az éjszakától kezdve negyvenedrészük vesszen el a pusztában. Csontjaik a pusztában porladjanak el, mert elutasítván az országot, elutasították az életet is. Megáldom azonban fiaikat, új nemzedéket támasztok belőlük, amely sohasem ismerte Egyiptomot, sem Egyiptom bálványait, s nem is fogja ismerni soha. Ez a nemzedék fogja megvalósítani a Törvényt a földön, s az Országot, amit a Törvény ígér.

Mósze lelépett a kőről s társai: Aharon, Hor, Hofni, Pinehasz, Szakkai s Kaleb társaságában eltávozott. A férfiak tömege pedig ott állt némán, komoran, remegve a megdöbbenéstől, elszoruló szívvel, könnybe lábadt szemmel. Lassan-lassan gondolkodni kezdtek. Suttogva hajoltak egymáshoz, tanakodtak a Szabadító szavain. Egész mélységükben megértették végre, mit jelentenek. Azt, hogy ők maguk, akik itt állnak, sohasem tehetik a lábukat az Ígéret Földjére. Hogy ezután évről évre meg fogják őket rostálni, s a húsz éven felül levők negyvenedrészét kiközösítik, kikergetik a pusztaságba. Hazátlanok lesznek, kóborlók, száműzöttek halálukig. És így folyik ez évről évre mindaddig, amíg a mai nemzedékből, amely ismerte Egyiptomot, s vétkezett az Örökkévaló ellen, egy is marad, amíg egy teljesen új nép nem támad, Isten s a Törvény népe. Egy új emberfajta. Tudták, végső, megmásíthatatlan ítélet ez, minden szava, minden betűje teljesedni fog rajtuk.

Csüggedten, kábultan, keserűen kérdezgették önmaguktól:

- Mit cselekedtünk? Milyen őrültség szállt meg minket? Nem halmozott-e el csodáival? Miért utasít vissza ma? Nem, nem kóborlunk a pusztában! Követjük az Urat, amíg csak nekünk nem adja Országát. Ha látja megtört szívünket, nekünk fogja adni. Fegyverkezzünk, hágjuk meg a hegyeket, zúduljunk Amalekre! Az Örökkévaló velünk lesz, mi pedig vele leszünk!

Ettől a reménységtől fölbuzdulva küldöttséget választottak, s Mószéhoz menesztették.

A követség alázatosan lépett Mósze szegényes sátrába, leborult a Szabadító lába előtt, homlokával érintette a szőnyeget, s így maradt mozdulatlanul, várva, mikor ad engedélyt a szólásra. Mósze a széken ült, éppen Szakkainak diktált valamit, talán a kihirdetett parancsot. Komor volt, arca kemény és mozdulatlan. Szakkai a szőnyegen ült, térdére fektetett tábláján papiruszt simított ki reszkető ujjaival, írónádját a festékbe mártotta, sovány, piros foltos, sárga arcát Mesterére emelte. A három követtel mit sem törődött.

- Keljetek föl - mondta Mósze egykedvűen. - Mit borultok most le előttem?

Azonban nem álltak föl, hanem térdelve rebegték el a nép üzenetét. Könnyes szemük biztató mosolyt, legalább egy kis enyhülést sóvárgott Mósze arcán. De ő hosszan elgondolkozott, majd megrázta a fejét, s tompa hangon így szólt:

- Már késő! A ti lelketek nem érett meg az Úr szüretjére.

Kezével intett, elbocsátotta őket. Utánuk sem tekintve máris titkára felé fordult, hogy tovább diktáljon.

A küldöttség lehorgasztott fejjel tért vissza megbízóihoz. Igen? Már késő? Erre dacosan vállat vontak, köptek, szitkozódtak, vitáztak, veszekedtek, a fiatalok az öregekkel, az öregek a fiatalokkal szálltak szócsatába összevissza, ahogy szokás, ha mindenki okosabb akar lenni a többinél. Elhatározásuk hamar megszületett. Majd megmutatják ők Mószénak!

- Hát maradjon! - kiáltották egyhangúlag. - Majd győzünk nélküle! Azt hiszed, Mósze, Istennek szüksége van rád, hogy csodát tegyen? Fegyverkezzünk!

És szétfutottak nagy lázban, fölbuzdulásban, s fölverték a tábort harci lármájukkal. A Jehuda-Simeon törzs, Kaleb nemzetsége, a keniták meg egy Jerachme'él nevű kis népcsoport, amelynek csak a neve maradt fenn, de még Dávid korában is sokat kellemetlenkedett az amalekitákkal együtt, gyors fegyverkezéshez látott. Kaleb nem tagadhatta meg a népgyűlésen mondott szavait. Jósuah azonban visszavonult. A többi törzs nagy bánatba merülve gyászolta jövőjét, siratta önmagát, kesergett vakságán, bűnein.

Érthető, hogy mikor a felfegyverkezett férfiak serege nagy zűrzavarban, a Láda, Mósze s legjobb vezetői, főpapja s a tizenkét nevet tartalmazó zafírtábla, Jószif koporsója, a próféták buzgó bátorítása nélkül támadást kezdett az amalekiták ellen, ki akarva küzdeni az átjárást Kánaán irányában, kudarcot vallott. A hadművelet összeomlott. Mindössze annyit sikerült elérniök véres veszteségek árán, hogy a Jehuda-Simeon törzs följebb nyomta területét Hormán túl, s ott állásait megszilárdította, új legelőket nyitott nyájainak-csordáinak. A vitéz Kaleb pedig megvetette lábát Lachisz-Hebron vonala alatt, néhány csoportja pedig egészen Zifig elhatolt. A Négy Város Szövetségének védelmi övét azonban nem merte megtámadni. A Jerachme'él csoportját az amalekiták teljesen megverték, s a maga egészében saját oldalukra kényszerítették. Mikor később Jiszraél népe továbbvonult az Arab-öböl s Moab irányában, hogy Keletről hatoljon be Kánaánba, kardja hegyét éppen Jerusálimnak szögezve, sem Jehuda, sem Simeon, sem Kaleb, sem a pillanatnyi haszonért csatlakozott Jerachme'él nem tartott vele.

A többiek szétverve menekültek vissza.

A megígért Föld hatalmas szőlőfürtjéből sohasem ehettek. Esőtől párolgó földjébe nem vethették el a messiási korszak tövig kalászos gabonáját. Tejét, mézét nem ízlelhették. Tudták, évről évre megszámlálják őket, s lassanként elszakadnak a pusztába, csontjaik a homokban porladnak el hontalanul. És elfeledi őket az emberiség.

Kaleb nemzetségéből származott azonban a nagy király, Dávid, az ő Csillaga, a Kutyacsillag, azaz Kaleb ragyogott Izraél történetének égboltján. Siserát pedig egy hős kenita asszony ölte meg, átvervén a fejét szöggel, mikor aludt, ahogy Deborah Énekében olvasható.

Mósze - vagyis az Úr - ama szörnyű kijelentésének, hogy a népet évenként meg kell rostálni, s a régi nemzedéket ki kell belőle zárni, mert csak egy új nemzedék léphet az Ígéret Földjére, okvetlenül lázadást kellett támasztania. Ki hajlandó tudomásul venni, hogy kirekesztik a népből, s nem érheti el a boldogságot? A boldogságot, amit ki-ki a maga módján képzel el, s akar megvalósítani?

Hát még mikor megtudták, hogy Mósze és társai el akarják törölni az áldozatokat is. És itt, Meribat Kadesben sem lesz sokáig maradásuk, vonulniok kell tovább, Edom felé, ellenséges népek, járhatatlan szakadékok, hegyormok, kopár sziklák közé... s addig is, míg odáig elérkeznek, a sivatagban kell kóborolniok, évről évre kiközösíteniök a húsz éven felüliek negyvenedrészét. Volt hát okuk a sírásra! Volt okuk az elkeseredésre, a lázadásra. Ha Hor fegyveresei s a mindenre elszánt léviták nem tartották volna szilárdan kezükben a hatalmat, azonnal kitört volna a forradalom. De még a gibborim egy része is megingott. Komoran, szótlanul nézegették fegyvereiket, mintha azon töprengenének, vajon ki ellen fordítsák!

A tábor hangulata nyomott volt, a nép kedvetlen. Dalt nem lehetett hallani, táncot nem lehetett látni.

Dathan, ez a széles vállú, széles arcú, izmos, zömök férfi homlokára húzta fejkendőjét, szürke szakállát tépdeste, s rekedten így kiabált a köréje csoportosulóknak:

- Odaadtok évenként néhány ezer öreget Mószénak? Én már a fiamat adtam neki! Meddig tűritek annak a gyilkosnak, szökevénynek, annak a tébolyodott egyiptominak az uralmát? Nem volna jobb egyszerre kockáztatni néhány százat, vagy akár ezret, s megváltoztatni reménytelen sorsunkat? Miért nem szedtük össze magunkat, miért nem gyűjtöttünk bátorságot, hogy egy csapással végezzünk a kánaániakkal, az amorritákkal, a hittitákkal, a jebuszitákkal? Most pedig itt állunk, s tűrünk tétlenül!

- Ugyan már - csúfolódott Abiram, s kajánul simogatta ősz szakállát. - Jiszraél fiai szeretik a bizonyosságot. Jobban irtóznak ők a kétséges győzelemtől, mint a bizonyos haláltól.

- Hát nem látjátok - ordította Dathan -, hogy Mósze megtizedel titeket a saját hatalma érdekében? Negyven évig akartok tekeregni a pusztában, amíg csak mind el nem pusztultok?

- Ők szeretik a sétát - csúfolódott a vén Abiram. - Kedvelik a gyaloglást a forró homokban. Nem szeretnek árnyékban heverni s majszolni a fügét.

A szónak akkoriban nagy súlya volt. Dathan meg Abiram szavait jól emlékezetükbe vésték. Taglalták, továbbadták, gyújtogattak velük széltében-hosszában. Gyúlékony volt a lelkük, mint a száraz nád. Aharon s a léviták hiába locsolgatták az Élet vizével.

Ugyanakkor Korach, a volt kincstáros is elérkezettnek látta a cselekvés idejét. Olla úrhölgy panaszai, szidalmai, uszításai már beteggé tették. Öregedő lánya látásától borzadt. Egy évtized múlt el azóta, hogy nagy céljaiért odahagyta Egyiptomot, mérhetetlen kincsének egy része Hor felügyelete alatt sátorban hevert, a saját vagyona gyümölcsözetlenül herdálódott el, holott eddig már megtízszerezhette volna. Szolgái és lakájai üres tálcákat hordtak az asztalhoz, nem volt már libasült, kacsamáj, mártásos hal, libanoni bor, ó, jaj, régóta nem volt! Éheztek, azt lehet mondani, éheztek, legalábbis úgy kellett élniök az egykor dúslakodóknak, ahogy a csürhe élt. Majd végül sok áldozatáért, a Mósze rendelkezésére bocsátott kincsekért, kirostálják őt is mint öreget, akinek szíve Egyiptomhoz húz, a pusztába kergetik, s nyomorultul kell elvesznie. Egyedül, mert Olla úrhölgytől, Nefer-nefer leányzótól hiába kívánná, tartsanak vele. Métiről, az elfajzott fiúról pedig ne is szóljunk.

Korach így beszélt:

- Miért Mósze a nép feje? Sokkal gazdagabb vagyok, mint ő! Jobban is tudom, mit kell tenni. Visszatérni szépen Egyiptomba, megegyezni a királlyal, békén, nyugodtan élni, dolgozni, gazdagodni... Akárki legyen most a király, engem, a volt kincstárost kegyesen fogadna. Nekem most is tekintélyem van Egyiptomban. De hát várjuk meg, amíg elvész minden létalapunk?

Olla, a felesége, ugyanolyan nagyra törő, mint Korach, de még nála is vakmerőbb s tehetetlenségében dühöngőbb, pillanatnyi nyugtot sem hagyott neki. Hol sírt, hol kiabált, hol egyszerre sírt és kiabált. A földre vetette magát, parókáját letépte kopasz fejéről, meg akart halni. Nefer-nefer rekedten ordított, fésületlen haját tépte, átkozta anyját-apját, majd anyja mellé rogyott, és zokogva ölelgette. Könnyeik egy tócsába folytak össze a drága szőnyegen.

Olyan asszony volt Olla, akiről joggal mondják: "Az önző asszony lerombolja házát a saját kezével!" Mit ér a világ kincse jó asszony nélkül?

Korach egész nap vitázott, hallgatózott, figyelt, szaglászott, lázított, s bölcseket mondott. Nyugtalan volt, kapkodott, nem tudott otthon ülni. Mikor pedig este hazakerült pompás sátrába, Olla úrhölgy csípős megjegyzésekkel kezdte, sírással folytatta, esztelen visongatással, vádakkal, görcsös fetrengéssel végezte. Korach álmatlanul töltött éjszaka után megint elbaktatott hazulról, ne lássa a két nő siralmas ábrázatát, vádaskodó tekintetét. Mósze közelében ólálkodott, minden alkalmat megragadva, hogy szóba ereszkedjék vele, vitába sodorja, ellentmondásokba keverje. Este pedig folytatódott odahaza a pokol. Miféle maskarát csináltak belőled? Nem szégyenled magad? Ilyen köpönyegben jársz, ilyen kendőt viselsz, ilyen a sarud... pfuj! Ugyanakkor nézd meg Aharont, nézd meg Kohat fiait, akik a Szentélyt őrzik. Te azonban eltűrsz mindent, bárgyú voltál egész életedben, nélkülem fölfordultál volna! És el tudod nézni a mi nyomorúságunkat? Csak tátod a szádat, te, te nagy szájú, lomha krokodil... rád nézni sem tudok. Mit csináltál belőlem? Mit a lányodból? Hiszen már egy rongyunk sincs. Hoj, hoj, miért is áldoztam föl neked gyönyörű ifjúságomat, szépségemet, műveltségemet! Senki vagy, semmi vagy... holott nekem olyan férj kell, aki uralkodik!

Korach tehát megesküdött, hogy mindenáron lerombolja Mósze művét, s maga lép a helyébe.

Ettől kezdve összegyűjtötte azokat, akiknek éppúgy nem volt képzelőerejük, mint neki, s éppen ezért nagyon jól megértették. Kiválasztott a tábor szélén egy alkalmatos fát, éppen úgy kőre ült, mint Mósze, s efféle magyarázatot tartott a köréje csoportosulóknak:

- Megszámláltátok már, mibe kerül nektek Mósze, Aharon főpap, mibe kerülnek testőreik? Fullajtárjaik meg a tizedek, amiket folyton követel? Tegyétek föl, van az én szomszédságomban egy özvegy, két leány anyja, s csak egy kis földjük van mindössze. Kimegy dolgozni, de Mósze így szól: "Nem dolgozhatsz úgy, hogy együtt fogod be a szamarat az ökörrel. Az Úr ezt tiltja!" Elmegy vetni, de Mósze így kiált: "Nem vetheted be a földedet kétféle maggal. Az Úr tiltja ezt!" Elmegy aratni, kévéket kötni, Mósze azonban ezt mondja: "Hagyd a kalászokat a tarlón a szegényeknek, feledj a föld sarkában számukra egy kévét! Ezt parancsolja az Úr!" Végül csűrbe viszi a gabonát, akkor meg Mósze így követelődzik: "Add nekem az első tizedet meg a másodikat, ezt parancsolja az Úr!" Mit tesz ekkor az özvegy? Eladja földjét, vásárol két juhot, hogy a bárányukból némi hasznuk, a gyapjújukból legalább ruhájuk legyen. Mikor aztán összegyűjtött egy keveset, jön ám Aharon, s így szól: "Add nekem az első bárányt, add nekem a gyapjú elejét, így parancsolja az Úr, áldott legyen!" Odaadván pedig, amit követel, így töpreng az özvegy: "Nincs már maradásunk ettől az embertől, levágom a juhaimat. Legalább megesszük!" Mikor aztán megölte őket, ismét jön Aharon: "Add nekem a juhok lapockáját, a gerincét meg a gyomrát, mert így parancsolja az Úr, áldott legyen!" Hogyan? Magam öltem meg, s mégsem tudom megmenteni a kezedből? Legyen hát átkozott ez a birka. Aharon azonban így felel: "Akkor hát az egész az enyém, így rendeli az Úr, áldott legyen!" Elveszi az egészet s távozik. Az özvegy meg ott marad minden nélkül és sír, két leánya vele együtt zokog.

Korach kitátja száját, ráncokkal pókhálózott, apró szemét körülhordozza a sokaságon, vastag ujjú, csapott kezével nyírott szakállában játszik. S a nagy csendben nyomatékosan folytatja:

- Így sírtok ti mindnyájan, mint az a szegény özvegy, ha továbbra is Mószéval meg Aharonnal vezettetitek magatokat az orrotoknál fogva!

Ezután a törzsek vezetőihez fordult, s így beszélt:

- A nép keservesen nyög Mósze járma alatt. Mit tehet azonban mást, mint panaszkodik vagy kiált. Ti is távoltartjátok magatokat panaszaitól és könnyeitől? Mósze királlyá tette magát, s testvéréből, Aharonból főpapot csinált, kisöccseiből, Eleázárból s Ithamárból előkelő papokat, nénjét, Mirjamot minden asszony fölé emelte mint prófétát. Kalebnek, jó barátjának többet ígért Isten Földjéből, mint másnak, Pinehasz, a másik barátja, őre lett a Szentély kapujának, kedves tanítványa, Jósuah, a hadsereg egyik vezére, hogy a többiről ne is szóljak. Csupa rokon, törzsbeli, jó barát, koma, tanítvány! Én magamnak nem kívánok semmit, Lévi-származék vagyok, s ez elég. De igazság-e, hogy Lévi törzse jogokat élvez valamennyi törzs fölött? Miért kapja az összes többitől a tizedet? Miért lévita a főpap? Hát az előkelő férfiú, Juda vagy Benjámin Efráim vagy Manasszé, Reuben vagy Simeon törzséből nem lehetne főpap éppen úgy, mint Aharon?

Érveivel sikerült is őket úgy fölzaklatni, hogy Mósze elé járultak, s megkérdezték, miért a Lévi-törzs részesül ilyen kiváltságokban. Miért kap tizedet valamennyitől? Miért Lévi ad főpapot a népnek? Miért nem lehet főpap valaki más is közülük? Mósze türelmesen megmagyarázta nekik, hogy az Örökkévaló elkülönítette egymástól a népeket, elválasztotta tőlük Izraélt, Izraélben is különvette Lévit, de azért a fajok, a fajták, a nemzetek mind egyformák az Úr előtt, csupán a föladatuk más és más. Így rendelte hát Lévit arra a helyre, ahol áll, s Aharont arra a méltóságra, amit betölt.

Magyarázatára a törzsek vezetői megnyugodtak, Korach azonban tovább feszegette a kérdést a fa alatt.

- Ha Aharon főpap lehet Lévi törzséből, miért ne lehetne más is ugyancsak Léviből? Hát csak egyetlenegy lévita van?

Ekkor meg a léviták nemeseit, családfőit, előkelőit gyűjtötte maga köré. Bíborkék palástot öltött, derekára kötötte legszebb aranyos övét, s azt a sarut húzta lábára, amiben valaha a király előtt is megjelent. S ezen a gyűlésen így szólt:

- Tegyük le helyéről Aharont! Ha a Lévi-törzs első valamennyi között, s ennek kell főpapot adnia, legyen hát főpap egy lévita. Mi azonban mindnyájan jogosabbak vagyunk erre a méltóságra, egyformán léviták vagyunk, egyformán ismerjük a Törvényt, egyformán magyarázzuk, egyformán munkálkodunk megvalósításán. Elég volt Aharonból! Másnak is joga van a főpapságra!

Úgy gondolta, ha új főpapot választanak, az csak ő lehet. Ha pedig ő lesz, majd alkot ő törvényt, s az ő törvénye lesz a Törvény. Akkor majd az ő kezében lesz a Szentély, a Láda, az oltár, övé lesz a prófétálás joga.

Így nőtt, terjedt a lázadás.

Mósze maga elé rendelte Dathant s Abiramot, hogy felelősségre vonja vakmerő uszításaikért, mert a Törvény úgy rendeli, hogy senkit se ítéljenek el kihallgatása s a tanúk megkérdezése nélkül. A két lázadozó azonban megtagadta ezt. - Nem vagyunk már kölykök, hogy Mósze játsszék velünk - mondták. - Elég volt majdnem tíz évig! Amit csak akart, mindent elvett tőlünk. Tőlem még elsőszülött fiamat is - ordította Dathan.

Mósze nem folyamodott erőszakhoz, rábízta az Úrra, tegyen velük, amit akar.

Mikor azonban a következő napok egyikén a Szentély felé haladt, óriási néptömeget pillantott meg. A fenyegetően háborgó nép élén Korach haladt, s jelszavakat kiabált. Mögötte papi tisztséget nem viselő léviták, családfők, mindenfajta nemesek s a közönséges emberekből összeverődött, velük egy húron pendülő, pillanatnyi sikert, hasznot váró, bosszúért lihegő, magát megcsaltnak érző, hatalmas tömeg. Lehettek talán tízezren is. Ez a tízezer torok megszakadásig ordított, üvöltött, szitkozódott. Körös-körül a hegyeken pedig tüzek lobogtak, mintha a nép dühe lángban-füstben tört volna ki Isten ellen.

Mósze megállt, botjára támaszkodott. Redős homlokára húzta kendőjét, arca nyugodt volt, szeme sötét, de biztos. Úgy állt mozdulatlanul, szembenézve a fenyegető lázadással, a feléje hömpölygő néppel, a dühödt arcok ezreivel, a fölemelt husángokkal, mint akit semmiféle hatalom nem tud kimozdítani helyéből. Viselkedése kissé csillapítólag hatott az elöl közeledőkre, a mögöttük tolongók azonban még vadabbul üvöltöztek, mintha érezték volna, hogy elöl megtorpan az elszántság.

Mósze elé érkezve, Korach még előbbre lépett, aztán megállt ő is. Nem tudta, mit tegyen.

- Állj és beszélj - parancsolt rá Mósze nyugodt, félelmes hangon. - Mit akartok? A főpapi tiarát?

Lassan-lassan csend lett. A lárma elhullámzott a tömeg szélei felé, mint a víz, ha szikla zuhan belé, s a partokon végül elsimul a háborgása.

S a morajló csendben zengőn folytatta a félelmes hang:

- Aharon az, aki akarta a főpapságot? Vagy én vagyok, aki adtam neki? Ha én választottam volna, nem inkább a fiamat koronáznám meg vagy ennenmagamat, ahelyett hogy a ti gyűlölködéseteket vonom homlokomra, holott ti irigyelt dicsőséget láttok rajta? Kétszázötvenen vagytok, akik mind magatoknak követelitek a főpapságot. De lehet-e kétszázötven főpap? Egy a Törvény, egy az Isten, az egy Isten pedig Aharont állította a Láda mellé főpapnak a Szentek Szentjében, ahol a Törvényt elhelyeztük. Ha egy királynak úgy tetszik, hogy trónusára ültesse egyik rabszolgáját, a nép lázadása e rabszolga ellen nem maga a király ellen való lázadás-e? Az Örökkévaló kijelölte szolgáját, s aki e szolga ellen fölkel, az Örökkévaló ellen támad!

Korachnak szólnia kellett, mert Mósze szavai veszedelmesek voltak, könnyen oldalára hajlíthatták a lázadókat. S akkor itt helyben fölkoncolhatják őt minden hívével együtt. Részint szorongatott helyzetében tehát, részint mert az úgynevezett "egyszerű ember" mindig csak sokadmagával bátor, vakmerően kiabált. A héberek szeretnek kérdésekben vitázni, ő is kérdésekkel támadt Mószéra.

- Te vagy az egyetlen, aki ismered az Örökkévaló akaratát? - rikoltotta gúnyosan, nagy száját kitátva, ahogy csak bírta, kinyújtott karjával lendületesen Mószéra mutatott.

Fölcsattanó kiáltására máris helyeslő zúgás morajlott a tömegben. Korach ettől még nagyobb bátorságot kapott.

- Azt hirdeted magadról, hogy Ő beszél hozzád a magányban, igen, a magányban, ahol senki sem hallja a szavát, senki sem látja az arcát! De nem szólt-e hozzánk is, mindnyájunkhoz, az egész világ szeme láttára? Egyedül voltál a Szináj hegyén, mikor parancsolatát kihirdette? Egyedül voltál, mikor arcát megmutatta lángokban és mennydörgésben? Mindnyájan láttuk, mindnyájan hallottuk. Miért beszélsz tehát most te egyedül az Ő nevében? Ábrahám áldását nem adta másra, csak terád? Nem vagyunk mi mindnyájan Jiszraél gyermekei? Eléggé felnőtt gyermekek, hogy magunk válasszunk magunknak fejet? Vagy ne válasszunk, ha nem akarunk választani?

- Úgy van! - üvöltötte a sokaság. - Mindnyájan egyenlők vagyunk. A szót, amit a Szináj hegyén kaptunk, meghamisítottad! Kisajátítottad! Elraboltad! Elloptad tőlünk Egyiptom örömeit, a húsos fazekakat, a bőséges kenyeret! Becsaptál minket az Ígéret Földjével, hazudtál! Az a föld nincs, nem fogja látni senki! Zsarnokká tetted magad a mi szolgaságunk árán! Megaláztad Jiszraélt, megátkoztad, pedig atyád és anyád! Asszonyaink lelkével kötöztél meg minket! Megrontottad napjaink és éjszakáink örömét, így gyaláztad meg a Szabbatot! Éhséggel, szomjúsággal, pestissel öltél minket a pusztában, meg akarsz ölni negyven éven át! Bemocskoltad az Örökkévaló nevét, mert kényszerítetted, hogy csodákat tegyen ellenünk! Emberi testből csináltál bálványt, tennenmagadból! Káromoltad az Egyistent, mert azt mondtad: Mósze vagyok, a ti istenetek!

Így ordítoztak összevissza, mindenik kiáltásuk olyan volt, mint egy-egy súlyos kő. Az elül állók egyre közelebb törtettek Mószéhoz, a hátul levők előretolongtak. Minden kiáltás után fölrivallt a helyeslés, a szidalom, szájról szájra adták a szavakat.

Mósze mozdulatlanul állt az ezrekkel szemben, arca komor volt, szeme fájdalmas.

Mikor kiordítozták magukat, megint csend lett, várták a fejleményeket. Mósze pedig így szólt emelt hangon, végtelen keserűséggel:

- Ó, jaj nekem! Király voltam Egyiptomban, tiértetek letettem királyságomat. Pásztor voltam Mitanniban, tiértetek elhagytam a magányt. Vitáztam a királlyal, száraz lábbal vezettelek át titeket a tengeren. Tápláltalak titeket, csoda, hogy éltek, ahogy az anya táplálja önnön tejével gyermekét. Negyven nap és negyven éjjel böjtöltem a hegyen a Törvényért, a ti üdvösségetekért. Összetörtem a Törvényt, hogy magamra vegyem a ti bűneitek súlyát. Negyvenszer néztem szembe a halállal, mikor meg akartatok kövezni. Negyvenszer szálltam szembe az Istennel, könyörögtem, bocsásson meg nektek. Negyvenszer bocsátotta meg átkaitokat, káromlásaitokat, haragotok kiáltásait, mert ő igazságos és türelmes, amit az ember dühében, kétségbeesésében ordít, elereszti a füle mellett. Még ma is megbocsát, ha belátjátok, hogy mások adták szátokba ezeket a szavakat, mások ordítoznak a szátokkal. Nekik azonban nem bocsát meg soha. Mert ők nem dühükben, nem kétségbeesésükben, nem szorongásukban kiáltoznak, hanem irigységből. Irigység van a kiáltásukban, s nagyon jól tudják, mit kiabálnak. A törtetők, a csúfolódók, a gyalázkodók, a gazdagok, a törzsek előkelői, a léviták fejei ők, akik az éjszaka sötétjébe rejtik a Törvényt! Visszavezetik a világot a zűrzavarba, az éjszaka mélységeibe!

Botját magasra emelte, fejét fölvetette, hangja félelmes volt.

- Különüljetek el tőlük! - kiáltotta hatalmasan. - Távolodjatok el tőlük! Lábotok ne is érintse az ő lábuk nyomát! Átok és gyalázat rájuk. Kiűzöm őket Jiszraélből, elkergetem az Úr szeme elől! Pusztuljanak.

Nagy kavarodás támadt. A tömeg több részre hasadt. Sokan tétováztak, hol ide léptek, hol oda. Mósze hatalmának ereje mégis csendet kényszerített rájuk. A csendességben pedig Mósze Korach s előkelő társai: a léviták fejei, a gazdagok s a törtetők felé fordult, a kétszázötven bűnös felé, s ezt mondta:

- Jelenjetek meg holnap a Szentélyben. Ki-ki fogjon egy füstölőt, tegyen tüzet bele, füstöljön. Aharon is veszi az ő füstölőjét, parazsat tesz bele s illatszert. Mindnyájan áldozni fogtok Aharonnal együtt az Örökkévaló előtt. Én nem leszek ott, de Isten ott lesz! És ti, ti magatok tesztek majd csodát, ami bezárja a szemeteket, de kinyitja Jiszraélét!

Ezzel megfordult, s otthagyta őket. A Szentélybe, onnan a Szentek Szentjébe ment. Vissza sem tekintett a kavargó sokaságra.

Azonban nem ült el a lázadás olyan könnyen, ahogyan képzelnénk. Harcra került a sor, a nép fegyverre kapott, s mihelyt az elszántabbak verekedni kezdtek, sorra új meg új csoportok avatkoztak bele. A hegyeken tüzek lángoltak, kísérteties fénybe borították az éjszakába merülő tájat. Ordítozás, halálhörgés, diadalmas ujjongás, csatalárma kavargott hajnalig. Most rajta! Ne hagyd magad! Rázd le az igát! Vesszenek Mósze hívei! Vesszenek Korach hívei! Vesszen Aharon! Az esti közös áldozás elmaradt. A léviták egy része Korach mellett fogott fegyvert, Hor harcosai két pártra szakadtak, de tétlenek voltak. Jósuah ellenben, mint a halál angyala szállt tűzben-füstben katonái élén, megrohamozta a dombot, amin a lázadó léviták foglaltak állást, szikláról sziklára, sátorról sátorra repült, s vele az efráimiták, manasszéiták vad harci ordítással, kardjukat forgatva, bunkóikkal lesújtva, pajzsukkal fogva föl az ellenfél döngő csapásait. Vele harcolt Hor egy kis csoport fegyveres élén. A nők, az aggok és a gyermekek búvóhelyeken szorongtak sírva-imádkozva, hajukat tépve, kezüket tördelve.

Hajnalra leverték a lázadást, de milyen áron! Halottak tömege, sebesültek serege mindenütt. Leégett, felborogatott, szétdúlt sátrak, házikók! Összetört szekerek, agyonvert szamarak, mert aki eszeveszett dühében embert nem tudott ölni, legalább állatot ölt! És mennyi gazdátlanul hagyott szamár, ökör, teve futott világgá rémületében! Bőgésük, ordításuk összevegyült az emberek kiáltozásaival, mintha a pusztaság valamennyi démona föltámadt volna. Valóban, gonosz démonok műve volt ez. Még a gyermekek is pusztultak: elsőszülött kisfiúk, akiket atyjuk ellensége vert át kardjával, sújtott le bunkójával. Mindezek tetejébe félő volt, hogy az amalekiták neszét veszik a lázadásnak, s az izraéliták körül ólálkodó Madiu- meg Jerachme'él-csoportokkal, amelyek úgy kísérgették, mint a hiénák, rátörnek, s végleg eltapossák. Megbosszulják a vereséget.

Reggel derült ki aztán, mikor Jósuah azon véresen, mocskosan bejárta a tábort, hogy nemcsak jobb-rosszabb, mindennapi férfiak estek el mindkét részen, hanem köztük van a vitéz Hor is, Hofni, a csillagász meg Szakkai, az írnok. Hort egy hegyoldalon lezúduló szikla törte össze, az is lehet, hogy önmaga okozta halálát, mikor rohantában olyan sziklába kapaszkodott, ami nem állt jól a helyén. Hofnit valaki dárdával szúrta halálra a hegytetőn, ahol csillagászati megfigyeléseit végezte. A fegyver a mellén hatolt át, vére belepte a hanyatt fekvő hullát. A szerencsétlen, halk, mindig lemondóan mosolygó, lobogó szemű Szakkait Mósze sátrában ölték meg karddal. Bizonyosan dolgozott a harci zsivajban is, mert ráborult írótáblájára, merev ujjai még szorongatták az írónádat. Vére összefolyt a festékes tégely tartalmával, nagy, barna szeme fennakadt, mintha révületben borult volna le az Úr előtt, s csodálkozva bámult volna az Éden fényébe. Körülötte összetaposott, tépett papírok hevertek a gyűrött szőnyegen.

Jósuah némán állt a három egymás mellé fektetett hulla fölött, finom, sovány arca eltorzult a dühtől. Aztán elfordult, s véres öklével megtörölte a szemét.

De hol volt Mósze?

Ugyanott, a Szentek Szentjének sötét fülkéjében, ahova a lázadás kezdetén ment. Ott töltötte az egész éjszakát. A történtekről mit sem tudott, nem hallotta a lármát, a pusztulás borzasztó zajait, nem látta a kavargást, a tüzeket... Mint egy halott feküdt a Láda előtt, homlokával a földet érintve, nyitott szemmel, mozdulatlanul. Lelkében a saját kiáltásait hallotta csupán, egyhangú nyögést és jajgatást, néma zokogást, reménytelen siralmat. S csak sokára, végtelen idő múlva szólalt meg a Hang szelíden, simogatón:

- Mósze, fiam, mit akarsz tőlem?

- Teremtettél poklot? - kiáltotta Mósze fuldokolva. - Teremtettél kárhozatot, Világnak Ura? Ha igen, nyisd meg a száját, hogy elnyelje őket!

- Hogyan? - suttogta a Hang. - Te, aki mindig irgalmat kértél tőlem, most kárhozatért kiáltsz? Mikor föltámadtak ellenem, te megbocsátottál. Most pedig, mikor ellened támadtak föl, nem irgalmazol? Megmondtam neked: ha az én arcom könyörtelen lesz, a tied legyen irgalmas. Most pedig, íme, irgalmas az enyém, a tied pedig könyörtelen?

- Hogyan teremtsek új nemzedéket, Uram, ha az öregek silánysága már eleve lerombol mindent? - jajdult föl Mósze.

- Negyven év alatt ők mind elhalnak - nyugtatta meg a Hang.

- Ezeknek még ma meg kell halniok, vagy meghal a Te törvényed, ha győznek!

És miközben az Isten hallgatott, fölragyogott a Nap s a Hold, s így kiáltott:

- Uram, a bűnösöket, akiket Mósze megátkozott, nem akarjuk többé látni! Ha ki nem űzöd őket a világból, mi nem világítunk többé a világnak!

- Lázadó lángok! - mondta a Hang. - Ti világoskodtatok a bűnösöknek az özönvízkor, Babili tornyának építésekor, Szodoma virulásakor, noha megátkoztam őket. Most pedig, mikor ember mond rájuk átkot, nem akartok világítani?

- Uram, Uram - folytatta Mósze végtelen idő múltán. - Hát én vagyok, aki kértelek Téged, hogy őket vezethessem? Nem óvtalak-e, nehogy a saját gyengeségemre bízzál? Követtelek Téged, szolgáltalak Téged, magamra vettem a fáradalmakat s a szomorúságokat Éretted. Mi lesz belőlem, mit tegyek, ha a Te ellenségeid győznek? Nem megígérted-e támogatásodat? Ne hagyj el! Légy munkás az én munkámban!

A Hang nem szólt többet.

Másnap Korach s mind a kétszázötvenen ünnepi díszbe öltözve, de vacogó foggal, remegő térddel, némán, sápadtan lépdeltek a Szentély irányába, hogy teljesítsék Mósze parancsát. Aharon már várta őket. Szótlanok voltak mind s halálosan levertek.

Mielőtt azonban elmondanám a borzalmas istentisztelet történetét, egy bájos kis esetre szeretnék kitérni, fiam. Emlékszel, On Péleth fia szintén a zúgolódók, rágalmazók között szerepelt, vendégeskedett Korachnál Dathan s Abiram társaságában, s ezúttal sem fogta be a száját. Péleth is a föllázadt léviták között ordítozott, szeretett volna főpap lenni ő is, akár Mósze bukásának árán. Így hát neki is el kellett volna mennie az áldozatra, mint a többinek. Sötét aggodalmak között húzódott azonban sátrába, s a fegyveres harcoktól távoltartotta magát.

Igaza van a bölcs mondásnak: "A jó feleség házat épít!" Mert a jó feleség többet ér a legszebb gyöngynél: gyermekeit boldogan nevelgeti, férjét örömmel árasztja el, vigyáz rá akkor is, ha a férfi vigyázatlan. Meghallván a Mósze által kiadott átkot, ezt tanácsolta a férjének Dinah, a felesége:

- Ne menj holnap illatáldozatot bemutatni a Szentélybe, ó, uram. Mi hasznod belőle, ha elmégy? Ha Mósze győz, te leszel az utóda. Ha Korach győz, szintén te leszel az utóda. Maradj itthon.

- Mósze nagy, hozzá húzok inkább. De Korachnak megesküdtem, nem tagadhatom meg eskümet. Hát már hiába, oda kell mennem - sóhajtotta Péleth.

Mit tett azonban Dinah, a derék asszony? Erős, álmosító italt készített, majd jól megvacsoráztatta férjét eledelek sorával... aztán elmúlt a borzalmas éjszaka, elült a tombolás, On azonban minderről nem tudott semmit. Aludt, mint egy kő. Aludt reggel is, mikor társai áldozni mentek. Így menekült meg On.

A többiek ugyanis mind elpusztultak.

A Szentélyben megjelenvén, mindegyikük egy-egy füstölőt kapott, s az oltár tüzéről parazsat. Aharon sorra illatszert helyezett füstölőikbe. S megkezdődött az illatáldozat. De alig tették meg az első megszabott mozdulatokat s az ünnepélyes lépéseket, mikor csaknem egyszerre megtántorodtak majd összeestek. A Halál úgy ütötte le őket, mint a bunkó. Néhányan az erősebb természetűek közül a Sátor kijárata felé rohantak, de Pinehasz őrei visszautasították őket. Senki sem mehetett ki, senki sem léphetett be. Tántorogva, támolyogva, hamuszürkére vált arccal, kimeredt, hályogos szemmel, levegő után kapkodva, a füstölőket elejtve vagy eldobva, egész testükben remegve ájuldoztak összevissza. Némelyikük még mászni próbált, mások hányták-vetették magukat, megint mások a sátortetőt tartó díszes cölöpökbe kapaszkodtak... És olyan rémület fojtogatta torkukat, szorongatta szívüket, amit semmiféle halálfélelemhez nem tudtak hasonlítani. A kárhozat borzalma volt ez. Csak percek múlhattak el, már elterültek ők is halott társaik mellé, ujjaik kétségbeesve markolták a földet. Orrukból, szájukból, fülükből eleredt a vér, foguk kivicsorodott, nyelvük kifordult. Így vesztek el mind egy lábig. Aharon azonban folytatta szertartásait a függöny előtt, noha az ő keze is remegett, csaknem elejtette a füstölőt. Ajka fehér volt, mint a papír. Igyekezett buzgón elmerülni a szertartásban, hogy ne lásson semmit, ne hallja a haldoklók hörgését. De csaknem összeesett a látványtól.

Így veszett el Korach, a gazdag ember, a király volt kincstárosa, a léviták egyik előkelője, így halt meg Abiram, Dathan, így pusztult egy híján mind a kétszázötven, aki Mósze, Aharon s Jáhveh ellen fölbujtotta a népet. Mire Aharon befejezte az égő illatok áldozatát, mozdulatlanok voltak valamennyien. A lámpák közönyösen csillogtak fölöttük, mint a részvétlen csillagok.

De nemcsak ők, hanem akkori rend szerint elsőszülötteik is. Azokat fegyveres léviták végezték ki, az összeesküvők sátrába lépve, pontosabban azokéba, akiknek hullája a Szentélyben feküdt. Ugyanis, mondják bölcseink, ha lázadás, fölkelés támad, az ártatlanok mindig együtt pusztulnak a bűnösökkel.

Rabbi bar Chama meséli, hogy a pusztában utazott, s egy arab közeledett hozzá. Szóba ereszkedtek. Ezekről az eseményekről beszélgetvén, így szólt az arab:

- Akarod látni a helyet, amely Korachot s társait elnyelte?

Fogott egy darab lenvásznat, vízbe mártotta, rácsavarta lándzsája vasára, azután a talaj felé fordította. Nagy füst támadt, s a füstben egy hang kiáltotta szívremegtetőn:

- Hazudtunk! Hazudtunk! Mósze Istene az Isten, Mósze törvénye a Törvény!

Korach hangja volt.

Miért tette Mósze ezt a szörnyűséget? Megmondta ő maga!

- Hogy most kiformáljam a Törvény nemzedékét.

Ezután a kikiáltók szétvitték a tábor fölszedésére s az indulásra adott parancsot.

Mindenki nagy buzgalommal látott munkához, bár sokak szíve fájt, hogy el kell hagyni ezt a félig-meddig otthonná vált vidéket, jognak, törvénynek és frissítő víznek ezeket a forrásait, annyi emlék színhelyét. A pálmaligeteket, a legelőket, s a kicsiny földeket, amikbe már ekét akasztottak, amikről csekély gabonájukat aratták. De hát az Úr parancsa ellen hiábavaló lett volna a zúgolódás. Kiközösítették volna a zúgolódókat... még tán el is kellett volna pusztulniok, mint Korachnak és társainak az elsőszülöttekkel együtt. Hallgattak hát s dolgoztak.

Mikor az Ohel Moedet szétbontották, kocsikra rakták, a szent Ládát ünnepélyesen, nagy vigyázattal elhelyezték a számára készített díszes szekéren, s föltették Jószif koporsóját is a maga szekerére, s az ökrök megindultak, a nép szép rendben, törzsek, nemzetségek és családok szerint, megrendült szívvel útnak indult. És vonult, vonult hosszú, széles, lassú áradással, előbb Keletnek, majd Délkeletnek, Ain Gasei irányában. A szekerek nehézkes korongkerekei nyikorogtak, a lomha ökrök bőgtek, a szamarak némán baktattak terhük alatt, a tevék pedig gőgösen, lebiggyesztve ajkukat, egyenletes léptekkel mártogatták szétterülő csülküket a homokba. A nép eleje már eltűnt a dombok mögött, mikor a vége még a sátrak bontásával, az asszonyok-gyermekek elhelyezésével foglalkozott, Jósuah fegyveresei - mert ő lépett Hor helyébe teljes katonai hatalommal - szigorú rendet tartottak.

Tizenötezer öreg maradt el tőlük. És sok-sok ezer halott Kades hegyeiben s a sivatag homokjában. Az oltárt Mósze széthányatta, köveit elszóratta... Ezután többé nem lesz áldozás - suttogta a nép, s elszomorodva nézett vissza a pálmaligetre, ahol a Sátor állt, s ahol a hatalmas oltár füstölgött éjjel-nappal.

A távozó nép titkon siratta a pusztába űzött öregeket, azok pedig a földre ülve néztek az egyre távolodó porfelleg után. A hagyomány szerint holtan feküdtek nyitott sírjaikban, de ez megint szép jelképes forma, fiam, mert társadalmilag voltak halottak, a nyitott sír maga a puszta volt, az ásító, a meddő, a kitátott, hatalmas sír. Egyiptomban születtek, éltek a szolgaságban, látták a király arannyal borított kocsiját, dicsőségét és szorongattatását, ott álltak a tenger partján, mikor hadát elborította az áradat, ott ujjongtak a mocsárban heverő hullák fölött, a szabadság első mámorában. Leborultak a lángban álló Hegy lábánál, hallották a Törvény mennydörgő szavait, táncoltak az aranybika előtt, aztán, hogyan, hogyan sem, folyton mélyebbre süllyedtek a csalódásba, a kiábrándultságba... Lázadások következtek... most pedig itt ültek a homokban, s káprázó szemmel bámultak a távolodó nép, az ő népük után.

Így siránkoztak:

- Jaj nekünk, jaj nekünk! Boldogok, ezerszer boldogok, akik azon a Földön fognak lakni, ahol a Szent lakik. Mi pedig egy fürtöt sem láttunk szőlejéből, egy kortyot sem ittunk tejéből, nyelvünk nem ízlelte meg mézét! Meghalunk anélkül, hogy borát érintettük volna!

Sokan azonban ilyesfélét gondoltak:

Nem tűrtünk, szenvedtünk eleget? Miért veszünk el jutalmazás nélkül? Miért lesznek különbek utódaink, mint amilyenek mi voltunk? Hát ők kapják meg azt, amit nekünk ígértek? Ó, bárcsak vétkeznének az úton, hogy úgy vesznének el ők is, mint mi!

Bölcseink azt mondják, hogy a Törvény kinyilatkoztatása előtt a világ nem volt egyéb, mint pusztaság. A Törvény nélkül a világ nem lenne egyéb, mint pusztaság. Ők megtagadták a Törvényt, visszakívánkoztak Egyiptomba, nem akarták vállalni a megpróbáltatásokat, tehát vissza kellett hullaniuk a puszta sírjába.

A nép vonult, vonult a tágas pusztaságban, dombra föl, völgynek le. De most már nem szállt előtte a füstoszlop, a közös tűz füstje, nem villódzott ugyanannak a tűznek a fénye. Ugyancsak egy másik fontos, de nem látható változás is történt. Mirjam, a prófétaasszony nem jövendölt ezután messzibe révedő szemmel, különös mosollyal, dadogó szájjal. Végleg elvesztette prófétáló képességét, a Szellem elhagyta, s ő itt maradt, mint kiürült edény, öregen, kopottan, csúnyán. Duzzogva-dohogva segítette anyját Elisebával együtt a szekérre, puha helyet készített szalmából, takarókból. Ott üldögélt a szekér oldalán a Nap tüze ellen védő ponyvafedél alatt, veszekedett Elisebával, komoran hallgatott, vagy halkan vihogott, mintha időnként a Szellem által elhagyott testet valamely rosszindulatú, kaján lélek - sze'ir - szállta volna meg, s kárörvendő szavakat suttogott volna a fülébe. Majd meg leszállt, s elkóborolt a tömegben. Ahogy egykor buzgón járt-kelt, betegeket, csüggedőket, nyomorultakat látogatott, mosolygott, biztatott, ugyanúgy lődörgött most is, de fekete szeme élesen figyelte az embereket. Ha pedig panaszt hallott, nyomorúságot látott, ezt mondta:

- Eldad s Medad megjósolták, hogy Jiszraél meghal, de föltámad, Mósze meghal, s Jósuah vezet titeket a megígért Földre!

Hát Cippora? Róla, a szegény, magános asszonyról régóta nem szóltam semmit. Így van ez, fiam, mikor a férfiak küzdenek egymással s Istennel, mikor magasztos dolgokra törekszenek, s borzasztó dolgokat visznek véghez, mikor az oltár körül forgolódnak, s egymás vérét ontják: az asszonyokról elfeledkeznek, ők a háttérbe vonulnak, sátrak mélyére, s csak repeső vagy szorongó szívük, csak tapsuk, vagy keserű könnyük kíséri az eseményeket.

Cippora teljesen magára maradt.

Atyjától, szülőföldjétől elszakadt, később megtudta, hogy atyja is megtért Őseihez. Fiai elhagyták: vidáman, lelkesen, villogó-csörgő fegyverekkel borítva tevékenykedtek Jósuah körül. Még atyjukkal is ritkán érintkeztek, hát még anyjukkal. Új gyermekeket Cippora nem szült többé. Pedig szült volna, ó, milyen boldogan, akár tízet-tizenkettőt, milyen buzgón teljesítette volna egyetlen hivatását! Mindig úgy érezte, az élet végtelen forrása ő, teli boldog termékenységgel, az adakozás vágyával s örömével. Semmire sem lett volna büszkébb, mint a gyermekek viruló seregére, azután majd az unokákéra. Nemzedékek sorát látta maga előtt, amelyek mind belőle indulnak el, és sokasodnak meg a földön. Mósze azonban csak azon az éjszakán közeledett hozzá, amikor ideérkezett. Mósze, Mósze mindig az Örökkévalóval társalgott, s Cippora némi bűnös féltékenységgel gondolt rá, milyen másvilági öröm lehet az Örökkévaló társaságában lenni, mennyivel mámorítóbb, hatalmasabb, mint amilyen még az ő ölelése, csókja, szerelme is. A férfi feje azonban az Isten, az asszonyé az ura. Mikor Cippora Uszirszafi felesége lett, nemcsak őt fogadta el föltétel nélkül, hanem istenét is. Ennek az istennek pedig tetszett Uszirszafit magához kötni, szívére ölelni, arcát neki megmutatni, titkaiba beavatni, teljesen magáévá tenni. Cippora tehát megnyugodott Uszirszafi s istene akaratában alázatosan, rábízta sorsát, a jutalmat vagy a kisemmizést, ahogy neki tetszik. De hát mindez nagyon nehéz volt, nagyon nehéz, néha alig bírta elviselni.

Lassanként kialakult az élete. A vén Téti halála óta ő tartotta rendben ura sátrát, holmiját, ő mosta ruháit, tisztította saruját, főzött rá... és féltette. Mindig készen volt a legnagyobb borzalmak fogadására. Hogy Uszirszafi holttestét hozzák véresen, piszkosan, tépett ruhában, a drága testet, amihez oly sok éjszaka odasimult, válla gödrébe hajtva fejét, átkarolva erős vállát, arcán érezve selymes szakálla gyöngéd simogatását. Vagy a félelmesen üvöltő néptömeg agyonkövezi. A kövek összezúzzák barna arcát, kiverik sötéten ragyogó szemét, betörik bozontos bordáit, kiontják agyát-vérét, mint a sarat... s percek alatt nehéz kődombot raknak föléje, hogy még a lelke se járhasson vissza bosszúért. Vagy lángba borul az egész tábor, férfiak férfiak ellen küzdenek, s a vak düh eltapossa Uszirszafit is. Hányszor voltak gyötrelmes órái, pokoli éjszakái, hányszor hallgatta félájultan a dühöngő lármát, hányszor nézte a tűzvész lobogását! És még csak meg sem védhette, melléje sem állhatott, tanácsaival is hiába ostromolta, Uszirszafi nem viselt fegyvert, farkasszemet nézett ellenségeivel, a tanácsokon pedig csak mosolygott, mint egy gyermek csacsogásán.

Belenyugodott abba is, bármennyire fájt, hogy mindig idegen lesz ebben a népben. A "kusita asszony" - mint némi megvetéssel mondták a gőgös héberek. Sohasem tanulta meg az ura nyelvét tökéletesen. Kiejtése, hangsúlya idegenes maradt. Ezért hallgatott. Ha meglátogatta anyósát, Jozabétet, összeszorított ajakkal, lehajtott fejjel tűrte Eliseba maró megjegyzéseit. Eliseba igazi héber asszony volt. Minden idegent megvetett. Fitymálva beszélt vele. Betolakodott, ostoba nőszemélynek tartotta. Cippora keze a munkához is másképpen állt: nem úgy őrölt, font, szőtt, varrt, mosott, főzött, mint Eliseba. Ha más nem, hát egy kis mozdulata elárulta az idegent. Ruháján is voltak apró, idegenes díszek. Eliseba kegyetlen volt. Halálra irigyelte tőle az ékszereket, amikkel anyósa megajándékozta. Még azt sem bocsátotta volna meg, ha elosztotta volna az ékszereket igazságosan. Maga formált rájuk jogot, Jozabét igazi, vér szerint való fiának felesége, a tiszta vérű héber nő. Mégis Cippora kapta meg, a fogadott fiú kusita felesége.

Nagyon fájlalta Cippora Hor, Hofni s Szakkai halálát. Olyanok voltak szívének, mint a testvérei. Hor marcona, ügyetlenül nyájas katonavoltától félt, Hofni rejtelmes tudományától borzongott, mégis szerette őket. Szakkai azonban, a sápadt, lázrózsás, megbocsátón mosolygó titkár mindenkinél közelebb állott hozzá. Hányszor üldögélt szótlanul ura sátrában az ágyon, s pörgette az orsót, miközben Szakkai a szőnyegen ült, írótábláját térdére fektette, gondosan ejtegette az apró jeleket írónádjával, közbe-közbe megnedvesítette száraz ajkát a nyelve hegyével, félrebillentette fejét, összehunyorította szemét, úgy nézte a papiruszt. A lámpa olaja halkan sercegett, a sátor előtt békésen beszélgettek az őrök, a tábor moraja zúgott, kutyák ugatása, sakálok vonítása hallott az éjben, a Hold pedig bevilágított a nyitott ajtón, széles ezüstlapot vetett a szőnyegre. Csodálatos, békés, nyugodt esték, éjszakák voltak ezek, ő font, Szakkai írt, s olykor néhány szót váltottak pihenésül. Szakkai szerény köhögését mindig hallani fogja, amíg él.

Még a szokatlanul magas, sovány, csapott homlokú, fekete szemű Pinehaszt sem szerette annyira, pedig milyen gyönyörűen tudott énekelni, hárfázni, milyen szép dallamot szerzett a himnuszokra, milyen magasztosan énekeltette a Szentély énekeseit, muzsikáltatta zenészeit! És a páratlanul, csaknem meghökkentően szép Jósuaht sem, pedig olyan volt, mint az igazság angyala: mindig mosolygó, mindig lelkes, mindig harcra kész.

Szakkai halála óta az "első tanítvány", azaz a legkedvesebb valamennyi héber tanítványa között, Jósuah lett Mósze titkára. Szakkait nem kellett beavatni a tudományba, Szakkai beavatott volt. Neki csak diktált vagy megmondta kívánságait, s Szakkai elvégezte a maga szakállára. Jósuaht azonban olykor egész éjjel tanította négyszemközt, munkájára fölügyelt. Cippora nagyon ritkán üldögélhetett ura sátrában, zavarta volna őket. Ha ott volt, Mósze gyöngéden, de szigorúan kiküldte. Nem volt szabad hallania az igazi titkokat. Mint ahogy a mesében van egy legbelső, ötvenedik vagy századik szoba, ahová nem szabad benyitnia senkinek, s meghal, aki benyit, a tudománynak is voltak szobái, amikbe közönséges halandó nem nyithatott halálbüntetés nélkül. Cippora nem is igyekezett Jósuah társaságában lenni, mint a szelíd, lemondó mosolyú Szakkaiéban. Félt meghökkentő szépségétől: karcsú, arányos alakjától, derűs arcától, fekete szemétől, összeérő, sűrű szemöldökétől, finom, érzékeny ajkától, selymes, göndör szakállától, kedves, behízelgő modorától. Félt egyszerű, természetes bátorságától. Zavarta, hogy ez a meglett férfi most is olyan, mint egy vidám, nyugtalan ifjú, angyali gyermeksége ott sugárzott fekete szemében, mint egy másvilági emlék.

Hogy Mósze éppen ezt a született katonát választotta ki titkainak hordozójául, hogy neki adta át tudományát, reá bízta a fontos írásokat, manapság szokatlan lehet.

Cippora sohasem szeretett elfutkosni hazulról. Nem kódorgott-lődörgött ismerősöknél, nem szomszédolt, nem ütötte bele orrát mások családi életébe, fazekába, de azért olykor mégis meg kellett látogatnia Olla úrhölgyet már csak sajnálatból is.

Szegény Olla úrhölgy egészen összetört, megöregedett. Már nem viselt parókát, haját megnövesztette, s kitűnt, hogy erősen megőszült. Csúnya, keserű, panaszkodó öregasszonnyá lett. Minden reményében csalatkozott, minden álma összedőlt. Korach szerencsétlenségéért, fia, Méti haláláért nem önmagát, hanem az ostoba Korachot okolta. Hiába beszélt neki ugyanis, hiába akart Egyiptomban maradni, majd később visszatérni, Korach csak ment a saját ostoba feje után. Mószét Olla jobban gyűlölte, mint bármikor. Hiszen Korach jót akart! Szabad egy jószándékú, ostoba embert ilyen szörnyűségesen büntetni? És Méti, Méti, a fiú! Miért kellett neki is meghalnia? Hiszen szakított a családjával Mószéért, életét kockáztatta, atyja vagyonát megvetette, külön utakon járt, úgy élt, mint akármelyik pusztai férfi! Olla erről nem beszélt ugyan Mósze felesége előtt, de viselkedéséből, panaszaiból, elejtett célzásaiból Cippora mindent érthetett. A két előkelő hölgy, Olla meg a leánya úgy élt most, mint két hazátlan koldus. Koldus? Hiszen megvoltak fényes sátraik, arany-, ezüst-, alabástromholmijaik, pazar ékszereik, drága kincseik, szolgáik, szamaraik és tevéik! Igen - de mégis koldusok voltak. Kifosztottak, kivetettek, üresek. A sok dísz és pompa csak ordítóbbá tette koldusságukat. Az ősz hajú, megvénült, keserű asszony s a mindig rendetlen, mindig szótlan-tétlen, elhízott, közönyös, rekedt hangjában maró vádakat frecskelő leány: szánalmas koldus volt. Nem szerettek soha senkit, őket sem szerette soha senki.

Cipporának nagy megerőltetésébe került, hogy sátrukba tegye a lábát.

Így élt a magános Madárka.

Mósze a Kadesből való elindulás óta tervszerűen és következetesen háborúra készítette elő népét. Ha egész napi vonulás után a tábor megpihent, kiválasztott egy alkalmas helyet, maga köré gyűjtötte a Véneket, a vezetőket, s tanította őket a harc elveire, erkölcsi indítékaira, a béke áldásaira. Békét mondtam? Nem, nem elszólás! Nagy dolog a béke, mondják a Régiek, mert az Örökkévaló a víz és a tűz angyalai közé helyezte a békét az Égben. Ha pedig maguknak az angyaloknak szükségük van a békére, mennyivel inkább az embereknek idelent a Földön!

Mósze így beszélt:

- Mikor harcba fogtok indulni, így szóljatok a néphez: ha valaki házat épít, aztán elmegy, s nincs meggyőződve arról, hogy valaha még vissza fog térni, mert meghalhat a csatában, idegen telepszik házába, s eltulajdonítja azt. Ha valaki szőlőt ültet, aztán el kell mennie, s nem hiszi, hogy valaha megint visszatér, mert eleshet a csatában, távolléte alatt idegen ülhet a szőlőbe, magának kaparinthatja meg, s az igazi tulajdonosa hiába követelődzik aztán. Ha valaki házasságot ígér egy nőnek, s nem veszi feleségül, mert háborúba kell mennie, aztán abban a bizonyos tudatban megy el, hogy sohasem tér vissza többé, egy másik férfi veszi feleségül a menyasszonyt, ő pedig hiába kesereg azután. És ha valakinek félelemtől szorong a szíve, mert háborúba kell mennie, s retteg, hogy ott vész, a félelem miatt fog meghalni, sohasem tér vissza. Ha tehát csatába kell mennetek, abban a tudatban induljatok, hogy vissza fogtok térni, s úgy harcoljatok, hogy visszatérjetek. Mibe térjetek vissza? A házatokba, a szőlőtökbe, a feleségetek mellé, tehát a békességbe, a békesség legyen harcotok célja. Mielőtt háborúra kerülne sor, mondjátok az ellenségnek: legyen köztünk és köztetek békesség. Csak ha visszautasítja, és fegyverért nyúl, nyúljatok fegyverhez. Akkor azonban azzal a rendíthetetlen hittel, hogy mindnyájan visszatértek a békés életbe.

Buki, Jogli fia ezt kérdezte Mószétól:

- Mósze, Mesterünk, kijelentetted, hogy nagy dolog a béke. Miért kell hát mégis, hogy háború legyen?

Mósze nyomatékosan felelte:

- Azért, hogy még nagyobb legyen a béke!

S miután háborúra készítette őket, így beszélt hozzájuk:

- Amikor beléptek majd a földre, amit Isten ád nektek, osszátok szét a szántóföldet családok szerint. Kinek-kinek legyen meg a mezeje s a szőlője, egyiknek sem több, mint a másiknak. Hat évig szántsatok a mezőn s vessetek, hat évig dolgozzatok és szüreteljetek a szőlőben, de a hetedik évben pihentessétek a földet, tartsatok egész évi Szabbatot az Úrért. Ebben az évben ne nyúljatok a földhöz, azt se arassátok le, ami véletlenül termett az elhullott magvakból. Ne nyúljatok a szőlőhöz, ne messétek, ne kötözzétek, azt se szedjétek le, ami véletlenül termett a vesszőkön. Legyen a jövőmenőké, a rabszolgáké, az idegeneké, élvezzék a madarak, a vadállatok, vegye, aki akarja, akinek szüksége van rá. Te ne arass és ne szüretelj! Azután számlálj hétszer hét évet, az ötvenediket ünnepeld meg, ahogy a Szabbatot szokás. Fújd meg a kürtöket, kiáltasd ki az egész országban, hogy eljött a szabadság éve, mindenki szabad, minden szolga, minden adós, minden rab, minden elítélt. Az öröm éve legyen az válogatás nélkül mindenkinek, mindenki térjen vissza tűzhelyéhez, jusson birtokába javainak. Mert Isten nem akarja, hogy egyetlen szolga legyen is a világon. Ő mindenkit szabaddá tesz, ahogy megszabadítja végül az egész világot, annak legparányibb részecskéjét is a hetedik Örökkévalóságban, mikor a teremtés erői visszaáramlanak az Egybe, s Isten visszafogad mindent, ami eltávolodott tőle. Ezt hirdeti a Szabbat-nap, a Szabbat-év s a Szabbat-évek Szabbat-éve. Ez Isten szava. Isten azt sem akarja, hogy mezőt rakjatok mező mellé, szőlőt szőlő mellé, mert a Föld az enyém, mondja az Úr, s mindenkit egyforma joggal megillet!

Ekkor Kemuél, Siftan fia tisztelettel megkérdezte:

- Mósze, Mesterünk, kijelentetted: a Föld az enyém, mondja az Úr. Miért kell hát mégis, hogy Jiszraélnek földje legyen?

Mósze pedig felelt a nagy csendben:

- Hogy egyszer visszaadjátok az Örökkévalónak az egész világot!

Máskor meg arról beszélt, hogy szeressük Istent, s szeressük az embert. Ne kérdezzük: hogyan szolgálja ez vagy az a nép Istent. Az ő szokásaik, az ő pompájuk istenük kedvéért van. Inkább arra kell törekedni, hogy megismerjék a Törvényt valamennyien, s megértsék, hogy a Törvény útja a tisztaság és a szeretet. Ha nem nézegetsz gőgösen hol jobbra, hol balra, hanem a Törvény útján jársz, áldott leszel városaidban, áldott leszel mezeidben - mondta Mósze. - Áldott lesz a nőstény állatok gyümölcse s a termőföldé, áldottak lesznek kosaraitok s hordóitok, áldott a születésetek s a halálotok. Így az Örökkévaló az ősatyák népét formálja belőletek, s egyesít titeket Isten népévé. Ha azonban nem tartjátok meg a szövetséget Istennel, átkozottak lesztek városaitokban és mezeiteken, átkozott lesz nőstény állataitok gyümölcse, átkozottak kosaraitok, átkozottak a hordók, átkozott születésetek s halálotok. Az Ég súlyossá lesz fejetek felett, s a föld a lábatok alatt szurokká válik. Vaksággal ver meg az Úr, tétován tapogatóztok a fényben, mintha éjszakában járnátok. S mert nem szolgáljátok Istent örömmel, majd szolgáljátok ellenségeiteket éhezve, szomjan, nyomorultan, könnyek között, fogcsikorgatva! Naponta mondjátok majd: lesz-e este még ma? És minden este elsóhajtjátok: lesz-e végre reggel? A nektek adott földet Isten veletek akarja betelepíteni, de ha elutasítjátok, kiűz onnét, és szétszór a világban.

Pedahél, Ammiud fia megkérdezte:

- Mósze, Mesterünk, kijelentetted: Isten mindenható. Ha mindenható, hogyan tudja az ember mégis elűzni a földről?

Mósze ezt a különös feleletet adta, vitatkozhattak rajta hetekig, évekig:

- Mert minden Isten kezében van, még Isten tagadói is.

Paltiél, Azzan fia, nemhiába volt sánta, az esze biztosan fogott. Ezt kérdezte:

- Mósze, Mesterünk, miért kell Istent a földre hoznunk? Nem volna okosabb nekünk magunknak az Égbe emelkednünk?

Mósze arcán fölsugárzott a fogas kérdés fölött érzett öröm, s így szólt:

- Az ember nem méltó az Égi Birodalom elnyerésére, ha nem akarja azt megvalósítani a földön!

Éjszaka Mósze gyakran kiment a pusztaság csendjébe. Kereste, napról napra jobban kereste a magányt, abba a csendbe, egyedüllétbe, pusztaságba akart újra meg újra visszavonulni, ami a lelkében volt. Egy éjjel a barlangban ült, amelyben a hagyomány szerint később Élijáhu próféta szeretett meditálni visszavonultságai idején, s így szólt Istenéhez szótalan szóval:

- Mit ismertem meg belőled, Uram? Mit értettem meg? Láttam trónusodat, de Te vagy-e a Trónus? Láttam arcodat, de Te vagy-e az Arc? Mondtalak hatalmasnak, igazságosnak, irgalmasnak, neveztelek Igazságnak, Békének, Szeretetnek. De nevet adni Neked nem annyi-e, mint lekicsinyíteni Téged? A Te kicsinylésed pedig nem káromlás-e? Nem állasz-e minden emberi hatalom fölött? A hatalom, az igazság, a könyörület, az ítélet, a béke, a szeretet fölött?! A Név, amit Magad jelentettél ki nekem, s aminek értelme: Vagyok, Aki vagyok, avagy: Megvalósulok, Aki megvalósulok, nem túlságosan kicsiny-e a Te felségedhez, nem vagy-e nagyobb a Létnél is? Az én nyelvemen szóltál hozzám, szólj végre a Magadén! Megnyitottad előttem a tudás negyvenkilenc kapuját, nyisd meg hát az ötvenediket is, Uram! Hogy ismerjelek, értselek, lássalak, ahogy Te Magad látod Tennen Magadat!

A Hang halkan, nyugodtan felelt:

- Maradj bezárva magánosságod barlangjába, s lásd, ahogy elvonulok előtted.

Ekkor a szemmel, amely nem volt testi szem, a szemmel, amely nem volt lelki szem, a próféta látta Őt. De nem látott egyebet, mint egy árnyék árnyékát, ahogy írva van: "Senki sem látja Istent, hacsak meg nem halt!"

Mikor magához tért révületéből, azt hitte, már halott. Elhagyta a barlangot, saját sírját, s íme, a külső világ holdfényében, a hallgató pusztaságban messze terültek a halottak sírjai, mindazoké, akik elmaradtak a hosszú úton, a csodák és nyomorúságok útján. Mósze megállt a barlang nyílása előtt, széttekintett az alatta kitáruló messzeségen, s így kiáltott a halottaknak:

- Ó, jaj, ó, jaj! Éveken át legeltettem Jethro nyájait, pásztora voltam juhainak, s egyet sem vesztettem el! Ti pedig, édes testvéreim, fiaim, akiket az Ígéret Földje felé terelgettem a hosszú úton, ti mindnyájan elvesztetek. Isten kijelentette a Törvényt... a Törvény ellenére ti mit sem tanultatok. Csodálatos módon védett titeket... csodái ellenére mit sem nyertetek. Fiaitok követnek engem... de hol fogom őket is elveszíteni? Élnek-e a Törvényért, s a Törvény által vagy a Törvény miatt halnak meg? Az Örökkévaló akar-e még csodákat tenni értünk? Uram, Uram, új nemzedéket formálok a Törvényben, jaj, ne legyen olyan, mint a régi! Hogy éljenek, hogy éljenek ezek az új fiak, Világnak Ura! Te megteheted a csodákat érettük, a csodát, hogy meghallgassanak Téged és kövessenek csodák nélkül!

Ahogy végignézett a pusztaságon, s látta a nyitott sírokat, a sírok kitárultak, a halottak fölelevenedtek. Szemfedőik nem foszlottak szét, testük nem vált porrá, sem a föld nyirkossága, sem az ég forrósága nem érintette a hullákat. Fegyvereiket markolták. Arcukba visszatért a vér pirossága, csontjaikba élet költözött, szemükben fény ragyogott. Mósze így szólt hozzájuk - persze anélkül hogy hang hagyta volna el mozdulatlan ajkát:

- Hogyan, testvéreim, fiaim, rothadást jósoltam csontjaitokra, Isten mégis elevenen tartotta meg őket a halálban? Hát nem káromoltátok az Örökkévaló Nevét?

A halottak hatalmasan felelték a csodálkozó kérdésre:

- De énekelve mentünk át a szétválasztott tenger medrén!

- Nem adtátok oda aranyotokat a Bika készítéséhez? - ámuldozott tovább Mósze.

- De odaadtuk akkor is, mikor a Szentélyt építetted! - kiáltották a halottak.

- Nem utasítottátok el a megígért Földet? - kiáltotta Mósze.

- De kerestük, kerestük, ahogy te is keresed még. Emlékezzél, Mósze, ha megtaláltad: minket is oda vezetsz, még a halálunk után is!

Mósze akkor megrendülten, megsemmisülten, zokogva kiáltott az Égre:

- Uram, Uram, senki sem ismer Téged, senki sem fog ismerni! Hiszen azok, akik közönyben vagy bálványozásban születtek, eléggé ismernek, hogy sírjukban is Téged várjanak, akár azok, akik fényben születtek, s ismernek, hogy oda menjenek, ahova Te mégy!

A távolság az Arab Völgyben levő Ain Veibehig, ahonnét egyenesen Észak felé akartak vonulni Edom hegyein át a Holt-tenger mentén, nem nagy, mindössze kilencven-száz kilométer mai mértékben. Meg is tették volna néhány nap alatt. Csakhogy ez nem egyenletes, folyamatos vonulás volt, hanem mozgó táborozás, legeltetés, szüntelen késlekedés. Így aztán alig haladtak. Mósze célja azonban nem az volt, hogy akár békésen, akár erőszakkal áttörjön Edomon, majd Ammonon, s azonnal megtámadja Kánaánt, hanem hogy új nemzedéket formáljon, s majd az hódítsa meg a megígért Földet.

Hogy a nép eközben hol szomjazott, hol éhezett, s ezért ma vizet, holnap húst követelt Mószétól, csak természetes. Mindig oázisok, kutak környékén ütöttek tanyát, de húst a források nem adtak. A mannut megunták, megutálták. Fürjeket vertek agyon, de bár seregestül vonultak ezek az apró madarak, annyi nem volt belőlük, amennyi ekkora tömeget eltarthatott volna. Juhaikból, marháikból vágtak ugyan egyet-egyet, azonban nem élhették föl egész jószágállományukat. Napirenden voltak az éhséglázadások. Megtörtént, hogy ismét köveket ragadtak, s agyon akarták verni. Mósze a Sátorba menekült, a Szentek Szentjében leborulva könyörgött az Urnak, segítsen rajta. A nép, mert Mósze nem tett csodát, így ordítozott:

- Vizet! Vizet! Húst! Húst! Tudtál fakasztani tengernyi vért, s nem tudsz egy korty vizet! Nem vagy próféta! Nem vagy Szabadító!

Mósze úgy érezte, ez a nép sohasem fogadja szívébe Istent, konokabb a sziklánál, hiába veri, kérleli, a hitnek egy csöppje sem fakad belőle. A keserű düh elvakította, szíve elfacsarodott. Hiábavalónak látott mindent. Mikor aztán a Szentek Szentjében révületbe merült, így zokogott az Úr előtt:

- Uram, Uram, vétkeztem, a düh elvette hitemet! Nem bíztam a népben, nem bíztam abban, hogy Te megtartod, s Országodba vezeted ezt a kőkemény, nyakas tömeget!

- Miért ne tenném? - suttogta a Hang szinte mosolyogva.

- Éveken, évtizedeken át hirdettelek Téged - sóhajtotta Mósze -, azt hittem, már csodák nélkül is hisznek Benned!

- Hát te, te magad, hittél-e bennem csoda nélkül? Nem azért műveltél-e csodákat, mert a nép ugyanaz, ami te vagy? Megmondtam neked Egyiptom szolgaságában: tiszteld a népet. Mert nagy a nép, téged küldöttelek hozzá én magam, s főpapot jelöltem ki Szentélyem, szent Ládám s Tüzem őrzésére, hogy áldott legyen a nép!

- Igen, vétkeztem, Uram - vallotta meg Mósze töredelmesen. - Megbocsátasz-e?

Sokáig, nagyon sokáig hallgatott a Hang, csend volt, elviselhetetlen üresség. Aztán halkan megszólalt végre:

- Menj és vezesd!

Hát ment és vezette. "Vizet fakasztott a kősziklákból!" - azaz mindennap, a nap minden órájában új s új hitet a nép kőkemény szívéből. Hogy milyen nehéz volt ez, el sem tudjuk képzelni. Mósze pedig maga nehezítette meg azáltal, hogy a véres áldozatokat megszüntette.

Mióta Kadesből elindultak, nem volt szabad többé áldozati bárányt, gödölyét, még egy-egy pár galambot sem vinni az oltárhoz. Hát még tinót, ökröt! Ennek a tilalomnak súlyos következményei voltak. Először is a nép nem tudta bűntudatát az áldozat alakjában föloldani. Az állatok föláldozása az emberáldozatok helyébe lépett, azt jelképezte, s szerte az egész világon általános szokássá vált. (Sok helyütt azért megmaradt az emberáldozat is!) Azután: a nép nem ehetett többé az áldozati húsból. A "próféták" például, akik többnyire az oltár körül táncoltak, pörögtek, keringtek az összerogyásig, arcukat késsel szabdalták, karjukat a fogukkal marcangolták véresre, azután kábult révületben, habzó szájjal hevertek a földön, s zavaros szavakat gagyogtak, az esti áldozáskor megkövetelték a közös húst. Még a jámbor, egyszerű emberek is úgy érezték, az életet magát ütötték ki kezükből azáltal, hogy nem fogyaszthatták el a közös áldozati ételt. Hát a papok, a léviták! Ők bizony elvesztették mindazt a jót, amit az áldozás nekik nyújtott. Minden állat lapockáját, gerincét és belső részeit. A húsok óriási tömegét. Pedig ebből éltek elsősorban! Kiváltságos jogaikat is rútul megnyirbálta a tilalom. Fontos tevékenységük nagy részétől elestek. Hát el lehet képzelni, mekkora keserűség, düh, méltatlankodás töltötte el buzgó szívüket? Nem lehet elképzelni, fiam. Sok-sok évezredes hagyományt, érinthetetlen jogokat, áldást hozó műveletet szüntetett meg Mósze... következménye csak az Úr pusztító haragja, átok, dögvész, szerencsétlenség lehet, s mindez elsősorban az ő fejükre zúdul, mert belenyugodtak az intézkedésbe. Belenyugodtak? Ez még kétséges. Ilyesmibe nem lehet belenyugodni!

Már oltár sem volt, csupán egy földhányás, néhány kő, amire a tüzet tartalmazó nagy bronzserpenyőt helyezték. Még ebben sem égett éjszaka tűz. Reggel Mósze kiterjesztette kezét a gondosan elkészített gyujtalékfa, tapló, száraz fű fölé, imádkozott, s íme, a tűz egyszeriben föllobbant. Csoda volt ez, ugyanolyan csoda, amivel később Élijáhu próféta gyújtotta meg Égből jövő sugárral az oltár tüzét a Baál-papokkal folytatott versengésben. A csoda titka Élijáhunál ugyanaz volt, ami Mószénál: egy csiszolt egyiptomi üvegkorong. Ezt tartotta az oltár fölé, ezzel vetítette a Napot a gyujtalékra, s így valóban, a szó szoros értelmében elkövette a csodát: égi tűzzel lobbantotta lángra az oltár fáját. Nem csoda ez? Magyarázza meg valaki az üveglencse titkát, azt, hogy egy parányi pontra vetíti magát a Napot!

Mósze új rendelkezéseinek mély értelmük volt: az Égből lehozott tüzet osztotta szét az egész nép között, az égett minden sátor előtt, minden kőedény alatt. Az éjszaka sötétjében az Égi Tűz szétosztogatott fénye világított minden családnál, az melegítette a pusztaság éji hidegében didergőket.

Az áldozatok megszüntetése egymagában is elég lett volna, hogy új, még borzalmasabb lázadásra indítsa a népet, mint amilyen Koraché volt. Akkor elvégre kicsiny dolgok körül tombolt a harc. Ezúttal azonban az ősi, megszentelt kultusz leglényegesebb részéről volt szó. Az őrjöngő, tomboló, habzó szájú próféták most már üvöltve hirdették jóslatukat:

- Mósze meg fog halni! Jósuah követi! Jósuah vezet minket tovább!

A hagyományban azt olvassuk, hogy Aharon meg Mirjam éppen akkor "bőrpoklosságba" estek. Mikor a szörnyű betegség nyomai mutatkoztak rajtuk - azaz lázadó viselkedésük kiderült -, Mósze maga elé hívta őket, sokáig nézett rájuk megdöbbent, fájdalmas tekintettel, azután fojtottan fölkiáltott:

- Ó, jaj! Néném, testvérem! Miért büntet titeket Isten? Mit tettetek, mit tettetek, hogy magatokra vontátok haragját?

A két bűnös, a két "bőrpoklos" - már tudjuk, mit jelentett akkoriban ez a szó - szemlesütve állott előtte. Aharon hatalmasan, de remegve, mint egy rajtakapott gyermek, Mirjam görnyedten, soványan, eszelős tekintettel. Ujjai fehér kendője csücskét gyúrták, vékony ajkán kihívó mosoly játszadozott, mégsem titkolhatta halálos rémületét. Csend volt, egyikük sem felelt. Mósze sötét pillantása a szívükbe, a májukba-veséjükbe hatolt. Nehéz, nagyon nehéz perc volt ez. Annyira fájdalmas, jóvátehetetlen, hogy Mósze elfordította róluk arcát, sokáig lélegzeni is alig tudott.

- Bocsáss meg nekünk, Mósze! - dadogott végre vértelen ajakkal Aharon. - Miután te nem ismered többé Szefórát... minthogy te mindig Isten előtt állsz... és mert olyan rendelkezéseket... amik az egész népet fölháborítják... megrágalmaztunk téged. Gondolataink bemocskolták a te tisztességedet...

- Most pedig az Úr mocsokkal és tisztátalansággal vert meg minket! - sikoltotta Mirjam, egyszerre összetört, tenyerébe temette arcát, zokogott.

- Gyógyíts meg! Ments meg! Ellened vétkeztünk. Így csak te menthetsz meg a pusztulástól! - tört ki Aharon is remegve.

Már-már úgy látszott, a lába elé omlanak, átkarolják térdét, a porban csúsznak előtte, ők, a testvérei, boldog gyermekkorának részesei. Mósze hallgatott. Reszketett a fájdalomtól. Arca merev volt és sötét. Szemét behunyta, ne lássa őket ebben az állapotban, csak a régi alakjuk lebegjen a szeme előtt, a fiatal szarvasünő leány, az éneklő, a mesélő, a dolgos, a táncos, a koszorús. Meg a jól megtermett, nehézkes kisfiú, harcaikban alvezére, halászataikban a kedvesen lomha, mindig bolondos pajtás. Agyában azonban ilyen gondolatok kavarogtak: "A testvérem is ellenem van? A néném is ellenem van?" Kezével eltakarta szemét, hogy kicsorduló könnyeit ne lássák. Mozdulatlanul ült egy kövön, kendőjét a homlokára húzta.

Végre feléjük fordult, megint kinyitotta szemét, először Aharonra tekintett. Majd Mirjamra. Aharon ebben a pillanatban eszeveszetten kiáltotta:

- Ki akarod űzni a nénénket a táborból? Ki akarod kergetni a pusztába? Mint a lázadókat, mint a leprásokat? Őt, aki Egyiptomban kiemelt a folyó nádasából? Aki együtt énekelt veled a kettévált tenger partján, aki az Örökkévaló Törvényét hirdette az asszonyoknak? Mi belépünk a megígért Földre, Mirjam pedig nem lép be soha?

Mósze talán nem is hallotta. Behunyt szemmel ült megint, s hosszasan imádkozott. Azok pedig, akik mindig körülöttük ólálkodtak, s lesték minden mozdulatukat, ott ácsorogtak most is néhány szikár pálmafa árnyékában, figyeltek és suttogtak:

- Nem győz imádkozni, nénje pedig nem győz reménykedni! - súgta az egyik.

- Bezzeg hosszúak az imádságai, ha a nénjéért imádkozik, de amiket értünk mond, rövidek! - dünnyögte a másik. Szavait továbbadták, s az egész csoport kajánul vigyorgott.

Mósze végre lassan fölkelt, botjával kört írt a homokban maga körül. S magában így szólt Istenhez: "Ha le nem veszed a bőrpoklosságot Mirjamról, én ebből a körből soha nem lépek ki!" S máris hallotta lelkében az utasítást. Kilépett hát. Mirjamot egy hétre ki kellett zárni a táborból, hogy megtisztuljon, s ezt meg is parancsolta. Aharonról azonban ebben a történetben nincs több szó. Őt elbocsátotta úgy, ahogy volt - ami világosan jelzi, hogy nem testi betegségről volt itt szó. Hanem az első gyónásról, az első vezekelésről a magányban, az első föloldozásról, amiről ilyen kézzelfoghatóan tudunk. Aharon sorsa azonban, a főpapé, szintén beteljesedett.

Mikor megint továbbvonultak, Mósze Aharon s Mirjam között léptetett szamarán. Az állat ütemes ringatása szomorú gondolatokba merítette. Az óriási néptömeg lassan kanyargott völgyön-hegyen át, a kerekek nyikorogtak, az állatok ődöngve poroszkáltak a forró homokban. Ki-ki a maga helyén tartózkodott: a Sátor gondozói a szekereknél, a Láda őrzői az azt vivő díszes kocsinál, tizenkét hibátlan ökörnél, a Jószif koporsóját őrzők a bárkaszerű kocsinál, amin kezdettől fogva vitték, a kincsek felügyelői a megrakott szamaraknál... aztán végtelen sorban, egymás mellett s mögöttük a családok, a nemzetségek, a törzsek fejei, vezetői, katonái, a léviták itt is, ott is... Valahol, beláthatatlan messzeségben Cippora egyedül egy szekéren, szép, kövér asszony, hasonló az érett dinnyéhez, csupa édes, duzzadó, illatos hús, csorduló zamat, odaadón várja a kést, mely belehasítson, s kiszabaduljanak a belezárt meddő, érett magvak... egyedül üldögél, hunyt szemmel, barna arcát kendőjével árnyékolva, tétlen kis kezét ölében pihentetve. Máshol egy szalmával tömött szekér az öreg Jozabétet döcögteti, hanyatt fekszik vánkosain, kiégett szeme nyitva, az Eget bámulja, s tán a soha el nem érhető Földről álmodozik. Mellette ül a nagy termetű, sűrű szemöldökű Eliseba unottan, de büszkén. Ismét valahol távol Olla úrhölgy s a csúf Nefer-nefer, a Százszorszép, fásultan, keserűen, mindenbe beletörődve, mint a koldusok. Körös-körül pedig barna, villogó tekintetű, fegyveres férfiak, tisztek teveháton, hancúrozó kölykök, vásott sihederek, álmodozó szüzek, kamasz lánykák, akiknek még alig domborodik a melle. És csengettyű, csengettyű minden szamáron, tevén a puszta gonosz démonai ellen. Ennek az óriási emberfolyamnak az élén baktatott szamáron Mósze Aharon s Mirjam között.

- Uram, Uram - sóhajtotta Mósze szomorúan. - Hogyan vezessem ezt a népet, ha rajtam van fülei süketségének átka? Mégpedig Aharon, a főpap által, aki testvérem! Mirjam, a prófétaasszony által, aki néném!?

Ain el Veibehnél, éppen az Arab Völgy teknőjének kellős fenekén sokáig táboroztak. Ekkor derült ki, hogy az edomiták nem hajlandók átengedni őket országukon, még fegyverrel is szembeszállnak, ha megkísérelnék. Hiába volt minden alkudozás, ígérgetés, szép szó, hiába ajánlotta fel Mósze követei útján, hogy Edom területén egy bárányhoz sem nyúl, ételéért, italáért, kenyeréért, minden szükséges holmiért azonnal aranyat fizet. Nem, Ésau ivadékai nem felejtették el s máig sem bocsátották meg, hogy Jákób visszaélt ősatyjuk éhségével, s egy tál lencséért megvásárolta elsőszülöttségi jogát, majd atyjuk áldását csalással csikarta ki. Tudni sem akartak Jákób népéről, Jiszraél fiairól, átvonulásáról, fizetésről, békességről. Menjenek másfelé, ott vannak Dél-Palesztinában Simeon meg Jehuda törzsei, szövetségeseik, hozzájuk pártoltak, új Isten kellett nekik, vonuljanak az ő oldaluk felől Kánaánba. Ott vannak Kaleb népei is, jóféle Jehuda-rokonok, nyissanak Mósze előtt utat ők. Vagy szálljanak Kánaánba szárnyakon, ha olyan csodatevő nagy Isten az ő istenük. Avagy vesszenek a pusztában étlen-szomjan, mi közük hozzá. Nem bolondok, hogy Kánaánba segítsék ősatyjuk csaló testvéreinek népét, ott elszaporodjanak, meggazdagodjanak, s egy szép napon meghódítsák őket, Ésau fiait...

Mósze, Pinehasz és Jósuah választhattak hát: vagy tovább rostokolnak, kóborolnak a pusztában előre-hátra - ez volt Mósze terve, hiszen évről évre ki akarta rostálni a nép elmaradt rétegeit, elsősorban a volt bányamunkásokat, mert azoknak még ma is az egyiptomi életmód volt az eszményük, s az új nemzedékből új népet, új fajtát nevel, méltót a reá váró örökségre -, vagy rátámad Edomra fegyverrel, s kikényszeríti az átvonulást. Az utóbbi véleményt, vagyis a fegyveres támadást a szelíd, finom mosolyú Jósuah hangoztatta. A viták vége az lett, hogy a népet hosszú rostokolás után elindították Dél felé, Élath irányában, mert a jószágnak legelő kellett. Időközben olyan döntés alakult ki, hogy megkerülik Sze'ir hosszú hegyvonulatának déli csücskét, s a túlsó oldalon fordulnak Észak felé.

De hát az Ígéret Földjének közelsége megint fölcsigázta a nép reményeit, így a megtorpanás, a más irányba való fordulás súlyos csalódást okozott. A zúgás megint fenyegetővé kezdett válni. Ismét itt vagyunk Kánaán közelében, s mégsem mehetünk be? Újabb vándorlás, nyomorúság, újabb-újabb tízezrek föláldozása évenként? Még nagyobb szegénység? Mindenki ismerte s vallotta a mondást: "Aki szegény, olyan, mint a halott!" A Törvény a szegényeké volt ugyan, de még közülük is a "pusztába űztek" minden évben egy sereg régimódi gondolkodású embert. S a társadalomból való kiközösítés nem kevésbé halál. Kezdtek reménytelennek látni mindent.

A nép azonban eleven volt, tüzes, akaratos és makacs, nem fásultság, lemondás lett rajta úrrá, hanem düh. Az áldozatok megszüntetése sem emelte magasabb szellemi szférába, ellenkezőleg: még mélyebbre taszította, a mágikusba. Elharapóztak a titkos áldozatok, a családi szertartások, jóslások, a ráolvasások, a bűvölések, s bizony még a lévita papok között is sokan támogatták ezt a már-már Já-imádásba, Dán-él- meg Anat-imádásba fajuló, titkos mesterkedést. A papok ajándékot kaptak, részt a föláldozott állatok húsából, s köpönyegük alá rejtve surrantak sátraikba. Már nem is suttogták, hanem hangosan hirdették - elsősorban Péleth, akit okos felesége oly ravaszul mentett meg a haláltól - s elsőszülött fia, On, aki elkerülte az elsőszülöttek sorsát. Igen, arról beszéltek, hogy Mószétől meg kell szabadulni, Aharont kell a helyébe ültetni, elvégre főpap, az Úr választottja! És Jósuah, Mósze legkedvesebb tanítványának kezébe adni minden katonai hatalmat. Hogy végre megszabaduljanak a Prófétától, akinek keze alatt már-már összeroskadnak. Az őrjöngő, táncoló, habzó szájú próféták pedig napról napra vadabbul kiáltozták, hogy Mósze meghal, utódja a Tanítvány lesz, ő vezeti a népet az Ígéret Földjére.

Ilyenformán, anélkül hogy valaki akarta, szervezte volna, megint afféle lázadás kezdett kialakulni. Most azonban nem volt feje, nem volt irányítója, s éppen ezért minden eddiginél végzetesebbé válhatott.

Sze'ir pusztaságában tanyáztak ekkor, szemközt Hor hegycsúcsával s a hosszan húzódó sziklás, szakadékos, meredek hegygerinccel. A Sze'ir baljóslatú név! A sivatag gonosz démonainak neve...

Mósze, mint mindig, akkoriban is magános utakra indult a táboron kívül. Már csak ott érezte magát igazán otthon, ahol egyedül lehetett, akkor volt igazán önmaga, ha az Örökkévaló színe előtt időtlen révületben élhetett. Hosszú utakat tett meg az éjszakában, a Hold sápadt fényében vagy a csillagok porzó ködében, farán összekulcsolt kézzel, hóna alá szorítva botját. Vagy megmászta a hegyet, szakadékok mélyén barangolt, sziklára hágott, barlangra bukkant, s bement, azt sem tudta, hol van. Egy ilyen alkalommal a Hang így szólt hozzá:

- Mósze, szolgám, olyan szolgálatra küldelek, ami nagyon a szívemen fekszik.

- Mi az, Uram? - kérdezte borzongva Mósze.

- Aharon, a testvéred vétkezett, akár Mirjam, mikor rágalmazott téged az én orcám előtt. Meg kell halnia, mint a rágalmazók nemzedékének.

Mósze lélegzete elállt. Úgy érezte, halott. Alig értette saját dadogó hangját, mikor így szólt:

- Én, a bűnös ember, én megbocsátottam neki... és Te, Uram, nem bocsátasz meg? Csupán egyetlen bűnt követett el, a Te irgalmad pedig végtelen!

A Hang felelt:

- Nem egyetlen bűn hozta-e a bűnök sokaságát s a halált a világra? És igazságos lenne, ha a főpap szabadon vétkezhetne, mikor tízezer bűnös hullája borítja a pusztát? Hanem ha Aharon nem őrizne rólam titkot, mit sem törődnék vele. Jelentsd neki, hogy meghal, nehogy áruló lehessen. Én magam nem mondhatom meg neki, noha Isten vagyok.

Mósze szíve ekkor teljesen megtört. Könnyek borították el arcát. Így zokogott:

- Uram, Uram, minden teremtmények királya, minden teremtmény akarata a te kezedben nyugszik... De hogyan akarhatom én megmondani testvéremnek, Aharonnak a halálát, aki idősebb is nálam?

Úgy értette ezt, hogy előbb neki kellene meghalnia a természet során. De a Hang könyörtelen volt. Így szólt a sötétben:

- Vezesd a hegyre fiával, Eleázárral együtt. S amit mondanod kell, azt mondod.

Ha Isten maga parancsol a prófétának, ellenkezhet-e a próféta? Másnap délután, mikor össze szokták hívni a törzsfőket, a Véneket, a nemzetségek fejeit, hogy a főpap társaságában beszélgessenek teendőikről, Mósze fölkelt, s így szólt Jósuahhoz:

- Menj, s jelezd a népnek, a Véneknek s az előkelőknek, hogy ma Aharonnál találkozunk, testvéremnél.

Mikor megérkeztek Aharon sátrához, a főpap csodálkozva kérdezte:

- Miért jössz ma hozzám, testvérem? Hát a mai gyülekezés elmarad?

Mósze halovány volt, de nyugodt. A szokottnál is szelídebb.

- Üzenetet hoztam neked Istentől.

- Vajon mit? - csodálkozott Aharon, őszes szemöldökét homlokára vonta, kíváncsian pillantva Mószéra.

- Majd közlöm veled, ha együtt elmegyünk valahová. Öltsd magadra főpapi ruhádat!

Aharon Mószéval a Sátorba ment, ott magára öltötte teljes főpapi díszét. Legidősebb fia, Eleázár segített neki, mint mindig. Ez meglévén, elindultak. A szokás az volt, ahogy Aharon haladt Mósze jobbján, Eleázár a balján, valahányszor a Szentélyen átmentek. E napon azonban Mósze megváltoztatta a rendet: Aharon jobbjára került, Eleázárt balra léptette, így Aharon haladt középen. Látván ezt a szokatlan dolgot, a nép elképedt. Mi ez? Mi történt? Mósze átengedte helyét! Aharon a legnagyobb szent! Aharon lett az első! Örült ennek a nép, s örömében kitárta szívét. Szerették Aharont, olyan szépen tudott átlépkedni a Szentély pitvarán, szépet s jót mondogatni a gyermekeknek, nyájasan szólni a legnagyobb férfiakhoz is, sugározta maga körül a kapcsolatot ember és Isten között. Szerették a közönyösek s a tudósok, szerették a lázongók s a békések, szerette mind, aki Izraél fiait igazgatta, tanította, vigyázta. Elannyira, hogy mikor egy bűnös bűnt akart elkövetni, így töprengett magában: "Ha vétkezem, hogyan kerülhetek pirulás nélkül Aharon szeme elé?" Ez volt az oka, hogy ezen a napon mindenki örvendezett a megváltozott sorrenden.

A Szentély függönye elé érkezve, a főpap be akart lépni.

- Nem, nem - szólt Mósze. - Ezúttal kimegyünk a táborból. Jöjj velem.

Amint a táboron áthaladtak, Aharon sürgetni kezdte Mószét.

- Mit üzen nekem Isten?

- Várj még, majd ha a hegyre érkezünk - csillapította Mósze. Halogatta a rettenetes pillanatot, mikor meg kell mondania: meghalsz! Némán haladt Aharon oldalán, mögöttük a Vének, a nemzetségek fejei rangjuk szerint s a népből is sokan.

Így haladtak a hegy felé. Mély völgy vezetett Keletnek Hor irányában, a magas, sziklás hegyorom komoran piroslott előttük a napfényben. Mósze még most is hallgatott, lépései súlyosak s vontatottak voltak, tekintete a hegycsúcsra meredt. Ó, nagyon jól tudta, mit gondol a mögöttük haladó, vidáman zsongó nép! Azt is, mi dobogtatja Aharon szívét! Hogy Isten akaratából Aharont állítja a maga helyébe! Ő pedig visszavonul, tán elmegy a pusztába, nem vezeti többé Izraélt. Száját összeszorította, nem nézett sem a teljes díszben méltósággal lépdelő Aharon, sem a nyájas mosollyal nézelődő Eleázár felé. Maga elé nézett csak, szemét azonban el-elborították kibuggyanó könnyei.

Egyre följebb-följebb kapaszkodtak sziklák, bokrok, magános pálmák között. A hegyvidék kitárult, mint egy megdermedt óceán. Az Ég csaknem fehér volt a fénytől. Madarak keringtek a magasban, semmi más élet nem mutatkozott.

A hegy lábánál Mósze megállt, megfordult, s rekedten parancsolta:

- Maradjatok itt. Aharonnal s Eleázárral fölmegyünk a hegyre. Ha meghallgattuk Istent, majd visszatérünk.

A népcsoport tehát engedelmesen megállt, majd letelepedett, s csendes beszélgetés közben békén várakozott.

Amint ők hárman továbbmentek, mendegéltek a hegyen fölfelé, Mósze olyan gondolatot keresgélt szívében, amivel Aharont rávezethetné a halál közelségére. Olyan erősen maga elé képzelte Aharon lelkét, mivoltát, ahogy csak lehetett. Halkan szólalt meg a sziklák csendjében:

- Aharon, testvérem, az Örökkévaló, áldott legyen, nem bízott rád valamit?

- Dehogynem. Rám bízta az oltárt s a táblát, amin Jiszraél tizenkét törzsének neve van - felelte szokott természetes hangján, némileg büszkén Aharon.

- Egyszer talán számot kell adnod a rád bízottakról - folytatta Mósze szorongva. - Nem bízott rád valami egyebet is? Mondjuk, egy lámpát.

- Nem egyebet, hanem azt a hét lámpát szintén őrizetemre bízta, ami a Szentélyben ragyog.

Mósze pedig, nem tudván a lelkéből beszélni, ezt mondta rá:

- Bizony, helyesen mondott téged az Úr Egyszerűszívűnek!

Miközben így beszélgettek s lépegettek, egy barlang szádja tárult föl előttük. Sötét, rejtelmes, szakadékos volt a nyílás, nyomorúságos növények kapaszkodtak köré kiálló gyökereikkel. Körös-körül pedig a kopár hegyek hallgattak, mint a sír.

- Milyen szép! - kiáltotta Mósze őszintén. Minden barlangot, szurdékot szépnek tartott, hiszen ott volt igazán egyedül, ott élte meg Istennel való találkozásainak csodálatos révületét. - Jöjj, lépjünk be! - Hirtelen reszketni kezdett, foga vacogott, szeme elhomályosult... Végre meg kellett mondania Aharonnak, hogy vesse le főpapi ruháit, s hogy meg kell halnia. - Aharon, testvérem, talán sír van ebben a barlangban! Ezek a hegyek teli vannak ősi sírokkal. Szabad-e belépned ilyen helyre szent ruházatodban?

- Igazad van, Mósze - kapott észbe Aharon. - Majd Eleázár őrizetére bízom, hogy meg ne szentségtelenítsem.

Először tiaráját vette le fejéről, s adta Eleázárnak, majd a táblát a melléről, az efódot, a szoknyaszerű rövid ruhát, az övet, a palástot, a sarut, a homlokkötőt, méltóságának egész jelképes öltözékét, és adta sorra Eleázár kezére. Csakhamar teljesen mezítelen volt, úgy állt a napfényben, magasan a hegyek fölött, ahogy megszületett. Mósze szótlanul, mozdulatlanul, komoran nézte. Ha azt tehette volna, amit kívánt, ráborult volna a meztelen ember vállára, könnyekkel árasztotta volna el. Fölkiáltott volna: "Hadd haljak meg én, s élj te!"

De csak annyit mondhatott Eleázár felé fordulva: "Várj meg itt!" - és a barlanghoz lépett. Bement Aharonnal, a meztelennel.

Odabent egy kőből tákolt fekvőhely, egy asztalnak is használható sima kőtömb meg egy olajmécses állott. Bizonyára olyan barlang volt, amit a hegyilakók olykor-máskor használni szoktak. De az is lehet, hogy kirabolt sírüreg. Aharon körülnézett, s türelmetlenül fordult Mószéhoz:

- Testvérem, miért rejtegeted ilyen sokáig Isten üzenetét? - S elsápadva, halkan hozzátette: - Ha a halálomról szól... hát akkor... készen vagyok.

- De én, én készen vagyok-e, hogy megmondjam neked? - kiáltotta Mósze görcsösen.

Aharon nem szólt többet. Ledőlt az ágyra, a kőágyra, merevedő pillantása az olajmécsesre esett. Látta, nincs benne olaj. Ebből mindent megértett. Mikor megszólalt, nyelve nehezen mozgott, mintha megdagadt volna, ajka fehér volt, térdéről bénán csüggött le mind a két vaskos, erős keze.

- Ó, jaj, ha korábban szóltál volna, Mósze, ha előbb még megölelhettem volna anyámat, feleségemet, fiaimat! - És könnyei leperegtek barna arcán, őszülő szakállán, bozontos mellén a porba. Húsos bordái ziháltak. Térde összeverődött.

- Fiad, Eleázár a te ruháidban megy el innen - vigasztalta Mósze halkan. - Újra élsz őbenne. És az idők végtelenségéig Izraél minden főpapja a te fiad, a te fiad fia lesz, Aharon fiai lesznek, mert kivirágzott a te vessződ, testvérem. Az én fiamból azonban mi lesz? Az én nyomomba nem lép senki, egyedül leszek a halálban, ahogy egyedül voltam életemben. Lásd, az angyalok várnak, fiad követ, fiaid követnek!

Aharon a kőágyra roskadt, dideregve húzta össze meztelen testét, szemét az üres mécses vak kanócára fordította... és úgy maradt mozdulatlanul. Eltávozott a végső csendbe, ahol az angyalok laknak.

Mósze sírva állt meg fölötte, majd lezárta fénytelen szemét, homlokon csókolta, s kilépett a barlangból. Szinte összeroskadt a ránehezedő súly alatt. Aztán mégis megerősítette szívét s körülnézett. Sötét volt a világ, mintha ködbe burkolódzott volna.

- Mósze, Mesterünk! - szólította meg egy férfihang. - Hol az apám?

Eleázár volt. Mósze sápadtan, nyugodtan nézett a szemébe. Különös, nagy, hosszúkás szeme volt Eleázárnak, olyan, mint a gazelláé. Egyiptomi szem, sűrű pillájú, aranybarna és fényes. Pedig tiszta héber apai, anyai ágon. Ki láthat ezekbe a titkokba? Mósze szelíden, szomorúan nézte a ragyogó szempárt, aztán csöndesen így szólt:

- Istennél van!

A fiatal férfi lehajtotta fejét, mozdulatlanul állt, karján a főpapi ruhákkal. Mind a ketten hallgattak, hallgattak az alkonyati fényben ragyogó vörös, sárga hegyek, a mély szakadékok s odalent a végtelenbe táruló táj.

- Öltözz atyád főpapi ruháiba - mondta aztán Mósze.

A fiú engedelmeskedett. Mósze segített neki. Ráadta a bő szoknyát, derekára csatolta az övet, nyakába öltötte az efódot, mellére akasztotta az aranyláncon csüngő táblát, homlokára helyezte az aranyabroncsot, vállára terítette a bíborköpönyeget, fejére helyezte a hármas tiarát. Még le is térdelt, hogy segítsen a saruját megkötni. Mikor elkészültek, megindultak lefelé a hegyről. Mósze jobbján az új főpap lépkedett némán, mereven, kissé hajlottan, mint aki nehéz súlyt cipel. Egyikük sem szólt.

Tudjuk, mit jelentett hajdan a ruhacsere. Valakinek a ruháját felölteni annyi, mint a személyiségét magunkra venni. Dávid ruhát cserélt Jonathánnal, Saul király fiával. Joggal gondolhatta a lelkibeteg király, hogy Dávid ugyanúgy a trónusra vágyik, mint fia, Jonathán. A ruha: a test jelképe. A test: ruha! Mikor Isten kiűzte az első emberpárt az Édenből, bőrruhába öltöztette, a Genezis szavai szerint. Testet adott neki. Eleázár ebben a pillanatban már nem ő volt, hanem Aharon. És ez vigasztalta atyja halálán érzett bánatában. Valóban Aharon élt benne tovább, mint Mósze mondta.

Mikor azonban a hegy lábához értek, a várakozó tömeg fölismerte Eleázár arcát s megdöbbent. Azután vad lárma, keserű ordítozás, dühös kiáltozás támadt.

- Mit tettetek vele? Megöltétek, megöltétek! Eleázár akarta a tiarát! Mósze vágyott a dicsőségre! Orgyilkosok! Orgyilkosok! Bitangok, gyilkosok! Orgyilkosok, megöltétek!

S köveket ragadtak fel a földről, hogy agyonverjék őket.

Hogy Mósze megölte Aharont, az bizonyos. Ám az is bizonyos, hogy ez nem volt gyilkosság. Maga Aharon sem gondolt ilyesmire, Eleázárnak eszébe sem jutott. Aharonnak meg kellett halnia, mert "bőrpoklosságba", azaz hűtlenségbe esett. Isten titkait nem lehet gyönge emberek kezében hagyni. Hovatovább avatatlanok birtokába jutottak volna, s Aharon azon az úton volt, hogy a Titkot méltatlannak szájára adja. Hogy Amram fia, Mósze testvére nem volt többé elegendő biztosíték. Lágy, engedékeny természete, a hosszú s kemény nevelés hiánya, tudásának bizonytalansága óhatatlanul terelte a barlangba, ahol meg kellett halnia.

A nép azonban nem így gondolkozott. Mikor este Mósze mégis visszatért Eleázárral a táborba, már teljes volt a kavarodás. A nép zúgott. Tüzek lobogtak a hegyeken. Mindenki a Sátor elé tódult, mindenki kiabált, vitázott, vagy csak futkosott összevissza, s ordított esztelenül. Mósze elszántan közéjük ment, Eleázár azonban a Sátorba sietett, hogy levesse s helyükre tegye ruháit.

Egy pillanatra csend támadt, a Mester megjelenése, félelmetes arca, sötét, lenyűgöző tekintete beléjük fojtotta a szót. Hanem aztán fölhangzottak a kiáltások megint, előbb egyesével, kettesével, majd ezrével, az Égig tornyosulva, mint a vihar:

- Hosszú az út! Nagyon is hosszú! - kezdték.

- Megint majdnem megérkeztünk, most meg megszakítottuk az utat! Meddig csatangoljunk még? Úgy vesszünk el mi is, mint atyáink, a pusztában?

- Egyiptomi király lettél atyáink nyakán, zsarnokibb a királynál! Miért követtek téged? Mi nem követünk tovább! Gyilkos! Gyilkos! Zsarnok! Hazug gonosztevő!

Gileád, Gád, Áser meg Benjámin törzsfői között egy pillanat alatt föllángolt az elhatározás. Eszeveszetten kiáltozták:

- Rázzuk le a szolgaságot! Vissza Egyiptomba!

Nyomban utat törtek maguknak a tömegben, hogy talpra állítsák törzseiket, s nekivágjanak az útnak visszafelé. Előbb Kadesbe, onnan Gósenbe. Az egykori bányamunkások közül nagy tömeg csatlakozott hozzájuk eget verő ujjongással. Mit törődjenek tovább Mószéval, Istenével, Törvényével! Mit éhezzenek, szomjazzanak, izzadjanak s dideregjenek tovább hontalanul! Egyiptom kell nekünk, hús, sör, szép ruha, ház, kert, kényelem! Nem vagyunk többé kényszermunkások, mit keresünk hát itt? Szabadságunkat kivívtuk, előttünk a szép élet, Mósze pedig dögöljön meg a sivatagban. Menjen országába egyedül.

A tömeg azonban nem fogyott a távozókkal. Míg azok táborba rohantak, az ittmaradtak meg az újabb idesereglők vadul kiáltoztak:

- Hol az a szőlőfürt, amit Kaleb hozott? Hol vannak a fák, amikről csorog a méz? Hol a tej? Mannu, mindig mannu! Mannu reggel, mannu este, mannu hétköznap, mannu Szabbaton! Meddig etetsz még minket azzal az átkozott mannuval?

Most aztán kiordították legnagyobb fájdalmukat. Mikor húst követeltek mindenáron, Mósze a fejükre olvasta, hogy az ember igazi tápláléka az égi mannu, ők pedig hússal akarják megtömni hasukat, mint a vadállatok. Jól megjegyezték ezt.

Minden a fölszínre került ekkor. Mósze szinte süketen, vakon állt a forgatagban, s egyre azért könyörgött magában az Örökkévalóhoz, hogy szóljon, csak egy szót szóljon, egyetlenegyet, mikor fölbomlóban az egész nép, veszendőben a nagy mű, örökre eltűnőben az ország.

Isten azonban hallgatott.

Próbáljunk tisztán látni ebben a zűrzavarban. Gileád, Áser, Benjámin törzsei, közülük származó volt bányamunkásokkal fölcihelődtek, megrakták szekereiket, állataikat, s nyomban indulni akartak vissza, Kades felé. A léviták meg Jósuah fegyveresei azonban ellenálltak. Bekerítették őket. De nemcsak ezek a törzsek lázadtak fel, lázadóban voltak azok is, amelyek nem akartak Egyiptomba visszatérni. Folytatni kívánták az utat, de nem Mósze vezetésével. Aharon halála csaknem mindenkit elkeserített, s megérlelte a vágyat, hogy szabadulni, szabadulni kell ettől a rettenetes Prófétától, ettől a gyilkostól, népének e könyörtelen megtaposójától, megtizedelőjétől, a hazugtól. Egyfelől tehát a távozni akaró törzsekkel folyt a harc, hogy megakadályozzák a Szövetség felbomlását, másfelől Mósze híveivel. Ők nem sokan voltak, mindössze két törzs: Efráim meg Manasszé. S a léviták egy része.

Egész éjjel s egész nap tombolt a harc. Tombolt másnap éjszaka s harmadnap is. A küzdők még az Alkonyati Csillag föltűnésével sem törődtek. A férfiak egy-egy falást ettek futtában, amúgy véresen, rongyosan, mocskosan, megmosták, bekötözték sebeiket, ráordítottak a könyörgő asszonyokra, síró gyerekekre, aztán rohantak vissza máris öldökölni, gyújtogatni, rabolni vagy meghalni. Kiontott belüket a markukban tartogató sebesültek vánszorogtak a sátrak között. Borzalmasan meghasogatott hullák hevertek szanaszét. Elárvult gyermekek kódorogtak sírva ebben a pokolban, fölborogatott szekerek, állatdögök, sátorromok tömkelegében. Mindenki mindenki ellen küzdött. Hogy ki erősebb, ki marad felül, merre billen a mérleg, senki sem tudta.

Mósze ezalatt a Szentek Szentjében feküdt. Pinehasz, a Sátor kapuinak őrzője válogatott vitézekkel vette körül az egész környéket. Félő volt ugyanis, hogy a bősz nép még a Szentélyt, sőt magát a Ládát s a törvénytáblákat sem kíméli.

Ott feküdt Mósze a sötétben, minden ereje elhagyta, valóban halottnak érezte magát. Csak egy vékony, gyermekien síró hang nyöszörgött a lelkében: a világban, a világűr fogvacogtató hidegében magára hagyott gyermeké. Egy gyermeké, aki olyan reménytelenül vén, hogy évei számát sem tudja.

- Lásd, Uram, nagyon vén vagyok már. Túlságosan vén. Százhúsz éves vagyok, kerek ez a szám, benne van látható világod s a láthatatlan is, mindezt megértem, megismertem. Most Jiszraél valamennyi törzse fölkelt Ellened, én tehát fölkelek ellenük. Ma egyetlenegy száj káromol téged: egész Izraél! És én néma vagyok. Nem tudlak többé védeni, nem tudok megbocsátani, sem Téged kérni, hogy bocsáss meg. Nem tudom többé a Törvényt. Nem tudok többé sírni. Vedd le rólam a terhet, s hagyd, hogy meghaljak.

- Térj vissza a táborba - szólt a Hang. - Ismered, aki utánad következik. Oktasd őt, s ha kioktattad, visszatérhetsz atyáidhoz.

- Istenem, atyáim Istene! Te, ki minden halandó szellemét a kezedben tartod! Adj fiaidnak énutánam méltóbb mestert, mint amilyen én vagyok! Olyant, aki birtokában van minden hatalomnak, minden tudásnak, minden jóságnak, minden igazságnak, minden szeretetnek! Olyant, aki elvezeti őket oda, ahová én nem tudom elvezetni, aki megérkezik oda, ahová én nem tudok megérkezni!

- Fiam - felelte a Hang szelíden -, az a tökéletes ember, akit te kérsz tőlem, nem érkezik meg az idők végezetéig. Minden napnak megvannak a maga teendői, minden teendőnek megvan a maga munkása. Érzem a szíved vágyát. Kívánnád, hogy utánad fiaid legyenek az én szolgáim. Csakhogy nekik nem eléggé kedves a Törvény, ami a tiéd, nem értik a te szellemedet, ami az enyém. Nem ők azok, akik élvezni fogják a fügefa gyümölcseit. Jósuah az, a tanítványod. Ő szolgál és követ téged estétől reggelig, reggeltől estig, övé lesz tehát a jutalom. Amíg szemed még lát, figyeld, hogyan magyarázza a Törvényt a te helyeden, nehogy azt mondják azután: aki semmit sem tudott, amíg Mósze élt, most tudós akar lenni. Ha azután a tanítvány fölér majd a Mesterrel, visszatérhetsz atyáidhoz.

Mósze tehát kilépett a Szentek Szentjéből, s a táborba ment. Helyesebben a tábornak abba a viszonylag csendesebb, háborítatlanabb részébe, amit a Jószif-ház férfiai, Jósuah fegyveresei, Pinehasz őrei meg tudtak óvni az általános rombolástól. Belépett Jósuah sátrába, leült a szegényes ágyra, s várt, mozdulatlanul várt. Odakint távol és közel tombolt a harc. Izraéliták öltek izraélitákat. Mósze szíve nehéz volt, arca mozdulatlan. Csupán a szemében látszott a szomorúság homálya.

Egyszer aztán Jósuah hirtelen belépett sátrába, az ajtóból még parancsokat kiáltott néhány tisztjének. Sápadt volt, fáradt, ruhája mocskos, meztelen combja véres. Bőrpáncélja fölhasadt, észre sem vette. Sisakját lekapta fejéről, megrázta hosszú haját, keze fejével megtörölte izzadságtól csapzott homlokát. Ekkor megfordult, s észrevette Mószét. Szép arca meghökkent, aztán nyájasan földerült rajta az angyali mosoly. Eldobta a sisakot, fölkiáltott:

- Mósze, Mesterem! Hát te itt vagy?

- Itt vagyok, fiam, vártalak - felelte Mósze halkan. - Ülj mellém, s hallgass meg. - Mikor Jósuah mellé ült az ágyra, s figyelmesen pillantott Mószéra, így folytatta: - Fiam, meg kell mondanom, hogy te következel utánam.

Jósuah elcsodálkozott, majd megértette a szavak súlyos értelmét. Szép arca elsötétült, fejét lehajtotta. Aztán hirtelen fölkapta, s kitárta a karjait is.

- Ó, jaj, jaj! - kiáltotta fájdalmasan. - Hát el akarod hagyni a népedet?

S mikor Mósze szótlanul bólintott, tovább jajgatott.

- Ki vezesse akkor? Ki imádkozzék érte? Hogyan etessem, hogyan itassam? Ki ítéli meg igazságosan, ki fogja szeretni? Mit mondanak majd a világ népei? Hogy a férfi, akinek szava győzhetetlen volt, aki ismerte a Név titkát, az Örökkévaló prófétája nem védelmezi többé Jiszraél fiait ellenségeitől és ellenségei istenétől, nem könyörög bűnei bocsánatáért az Ősatyák érdemeinek nevében, nem kér az Istentől sem bocsánatot, sem mannut, sem csodát... Amram fia, Amram fia, mi lesz a népedből, ha most minden nép föltámad ellene, s így kiált: takarodjék Jiszraél a földről!

Tenyerébe temette arcát, könnyezett.

- Jósuah, fiam - kérlelte Mósze, megérintve tanítványa vállát ujjával. - Ne kicsinyeld magad. Tudod te, mi voltam én, amikor Isten kiválasztott? Azt hiszed, erőmért, értékes voltomért választott éppen engem? De az ő kegyelme mindent megadott, nélküle semmi sem lettem volna. Én is, ó, én is könnyek között könyörögtem Neki: válassz mást! Küldj mást! Aztán mégis elindultam... te is elindulsz, mint én.

Nem szólt többet, fölkelt az ágyról, lassan kiment a sátorból.

Negyedik nap sikerült a lázadók nagy részét leverni, csak egy csoport tartotta még magát konokul a Sátor mögött levő hegyek között. Kalebtől elszakadt keniták, Jehuda törzséről levált töredékcsoportok, benjáminiták - a Jószif-törzsek régi ellenségei - s Aharon halála miatt föllázadt léviták. Ettől eltekintve úgy-ahogy helyreállt a rend, kezdett visszatérni a nyugalom. Az Egyiptomba vágyakozókat is visszaszorították táborukba, bekerítették, s irgalmatlanul tizedelték. Nem karddal-bunkóval ugyan, hanem hogy "kiűzzék őket a pusztába", ahova kívánkoztak.

Eközben Mósze a végső titkokra tanította Jósuaht. Megismertette a Névvel, a Név jelentésével, számainak titkával és erejével, a legfelsőbb hierarchiák rendjével, az Át Nem Léphető Kör rejtelmével, mindazokkal az igazságokkal, amiket élete árán sem volt szabad elárulnia. Jósuah mint Mósze legkedvesebb tanítványa eddig is sokat tudott, buzgón tanulmányozta az Írásokat, hiszen törzse nem azért emelte a vezetők közé, mert szép volt és bátor, hanem mert néhai atyjától s más tudósoktól kemény nevelésben, bőséges oktatásban részesült. De az elvont gondolkodáshoz nem volt akkora érzéke, mint Mószénak. Könnyebb, fölszínesebb, érzelmesebb volt nála. Ám azért Mósze mégis reménykedett: Isten kegyelme mindent megad neki, amire szüksége lesz. Lám, hiszen ő is volt fiatal. Meghatotta Jósuah határtalan szerénysége. Valahányszor maga mellé akarta ültetni, Jósuah tiltakozott: a tanítvány helye a Mester lábánál van! S a földre ült. Ha a nép rámutatott s kiabált: "Itt megy az új Próféta! Gyerünk, hallgassuk!" vagy nyílt ellenkezéssel: "Nem megyünk vele! Jaj az országnak, aminek királya egy kölyök!" - Jósuah könnyekre fakadt. Könnyű volt tűrnie, harcolnia, ölnie, amíg Mószéért tette. Hanem most magáért kellett helytállnia!

Mósze ráadta saját ruháját, így vezette a nép közé. Nem igaz, hogy Jósuah titkon, miközben Mestere aludt, belopódzott a sátrába, elcsente ruháit, s éjszaka elfoglalva Mósze székét a Szentélyben, az ő nevében beszélt. E hagyomány értelme egészen más. Majd kiderül hamarosan.

A tábor megbékélt részében már-már nyugodtan folyt az élet, Eleázár, az új főpap csaknem olyan tökéletesen végezte dolgát, mint Aharon. A Vének megtartották tanácskozásaikat, a bírák ítéltek, a tanítók tanítottak, a Szentélyben délutánonként folyt a Tízek fejeinek viták alakjában való oktatása, a Törvény fejtegetése. A pásztorok állataikat legeltették, az ácsok, a bognárok, a kovácsok, a szíjgyártók szorgosan dolgoztak megint, s hajnalonként föllobbant a Mósze vagy néha már Jósuah által lehozott Égi Tűz, hogy este kioltsák megint.

Ámde mit műveltek a Sze'ir hegyeibe, szurdokaiba sáncolt fölkelők? A harcias Benjámin, amely mindig gyűlölte a Jószif-házat jogaiért, a léviták, akik nem tudtak beletörődni Aharon halálába s Eleázár főpapságába, a kenita meg Jehuda-Simeon töredékek, amelyek Mósze zsarnokságát mindhalálig gyűlölték, s hazugnak, a Törvény meghamisítójának mondták őt? Mit műveltek?

Meg kell adni: szigorú rendet tartottak táborukban. Őrjáratok cirkáltak éjjel-nappal. Az élelmet fejenként osztották ki, de vásároltak, raboltak is a hegyilakóktól. Inkább raboltak, Benjámin nem tagadta meg önmagát. Kisebb-nagyobb csoportok indultak portyázásra, juhot, szamarat, kecskét, miegymást ragadoztak el. Még nőket is, legszívesebben nőket: nagy életet éltek! Egyszer rajtaütöttek egy istentiszteleten. A bálvány körül részegen hevertek a nők, férfiak s persze, pucéran, ahogy az ilyen orgiákon szokás. Az izraéliták elhurcolták az egész őrjöngő népséget, köztük néhány előkelő leányt, elvitték a bálványt is magukkal, fölállították a táborban, s ugyanolyan ünnepi orgiákat rendeztek, mint azok. Táncoltak, tomboltak, lerészegedtek, késsel vagdalták arcukat, meztelenül bujálkodtak, saját asszonyaikat is kényszerítették, s miután ellenálltak - Mósze elrabolta a szívüket, hogy így uralkodjék a férfiakon! -, erőszakkal tépték le ruháikat, s kergették őket táncba. Különösen a simeoniták buzgólkodtak, köztük is Zimri, a csoport feje. Víg hejehuja folyt hát Baál Peor bálványa körül! A hegyilakók csakhamar a kezükre játszottak, hogy kicsalják kincseiket, megrontsák az izraélitákat, legyőzzék istenüket, s ezáltal tönkretegyék őket. Szép nőiket csábítóvá tette, hogy rokonok - s mégis idegenek.

A lázadók zsivaja, tomboló éneke, fülsiketítő zenéje elhatolt a tábor többi részébe is. Nagyon nyugtalanította a népet. A Vének sírtak, a nők borzadva tördelték kezüket, a férfiak azonban nagyrészt vágyakozva tekingettek a hegység felé. Oda vágytak, az "igazi" életbe, Mószét pedig annyi harc s véráldozat árán sem sikerült lerázniuk magukról. Méghozzá az elsáncoltak közül sokan ki-kiálltak a sziklafokokra, s lázító beszédeket intéztek hozzájuk, csúfolták őket.

Ez az állapot nem maradhatott fenn sokáig. Vagy meg kellett őket támadni s eltakarítani, vagy ők törnek ki hegyeik közül, s számolnak le Mószéval s Istenével. Mósze meg Jósuah a támadás mellett voltak. Nem tűrhették ezt az istenkáromló, veszélyes állapotot. Pinehasz várakozást javasolt. Majd megunják, majd visszahozza őket a szívük! Elvégre izraéliták, a Szövetség tagjai. Lehetetlen, hogy nyom nélkül múlt volna el fölöttük oly sok esztendő.

A kérdést maguk a lázadók döntötték el. Egy hajnalon üvöltve, kardjukat, bunkóikat csóválva kirohantak táborukból, s egyenesen a Sátor irányában támadtak. A harc újra föllángolt. Sokan ismét csatlakoztak a lázadókhoz. Ezúttal talán még veszélyesebb volt a helyzet: a támadók elfoglalták az egész tábor szívét, a Sátor környékét. Déltájban mintha győztek volna. A tábort csaknem teljesen sikerült hatalmukba keríteniük. Jósuah meg Pinehasz a hű lévitákkal s a Jószif-ház fiaival lassan-lassan kiszorult a pusztaságba.

Ekkor Mósze maga lépett a lázadók elé. Fegyvertelenül, mint mindig, csupán botját emelve magasra, lépdelt nyugodtan, félelmesen Zimri és csapata felé. Talán biztossága, rettentő arca, lenyűgöző tekintete megtorpanásra készteti őket. Talán fölébred a lelkiismeretük Mesterük láttán. Talán megrendülnek, ha hallják a hangot, amely oly hosszú időn át tanította őket Isten ismeretére.

Valóban, egy pillanatra megtorpantak. Hanem aztán nem a lelkiismeret, nem a bűnbánat, nem a saját esztelenségük tudata ébredt fel forró szívükben, hanem a csalódottság, a bosszú érzése, a szabadulás vágya.

- Majd megmutatom, hogy nagyobb vagyok nálad! - ordította Zimri, s széles, bőrvértes mellére csapott, hogy döngött. Szétvetette zömök lábát, tetőtől talpig végigmérte Mószét. A népség röhögött, majd vizsgáztató hangon kiáltotta, ahogy Mószénak a kérdéseket fel szokták tenni alattomos kérdezői:

- Amram fia, megengedi-e a Törvény, hogy idegen asszonyokkal éljünk?

Újabb röhögés tört ki. Az emberek jobbra-balra dőltek jókedvükben, lekuporodtak, a térdüket csapkodták. Ráértek játszani, győzteseknek érezték magukat.

- Válaszomat ismered - vetette oda Mósze. Várt nyugodtan, hogy azután ő zúdítsa rájuk megsemmisítő szavait.

- Lám csak! Ilyen Törvényt adtál te nekünk! Magadnak egészen mást. Te meg Mitanniba mentél feleségedért, egy kusita szukáért, te egészen másként élsz. Hát azt hiszed, szolgáid vagyunk, mint az egyiptomi királyé? Maradjunk szépen a népünk között, mert te parancsolod? Minden örömöt elrabolsz a néptől? Egy magános és szomorú Istenért, aki csak lemondást kíván, pusztítsuk el a többi isteneket, azokat, akik örömöt hirdetnek? Hogy mindenki tudja, mindenki lássa, ismét kimondom: azok az istenek az én isteneim, az ő örömük az én örömöm! Elég volt a te nyavalyás, lemondást parancsoló istenedből!

Ezt már nem is csúfondáros, nem is oktató, játszi hangon mondta, hanem ordította. S fölkapva egy követ - mert fegyverrel rárohanni mégsem mert - Mószéhoz vágta.

- Úgy van! Vesszen! Haljon meg! Pusztuljon! - üvöltötték a többiek. S a kövek úgy zúgtak Mósze felé, mintha hajítógépek szórták volna.

Mósze sápadtan, de rendületlenül állt. Egy kő a mellén találta. Egy másik a botját verte ki kezéből. Aztán zuhogtak a kövek, s Mósze lehanyatlott. Csodálatosképpen a fejét egy sem érte, mintha a kövezők akaratlanul is kerülték volna. De a mellét, a tagjait sűrűn s keményen verték. Csontja törött, bőre hasadt, vére csordult. Előbb féltérden állva, majd bal karjára támaszkodva s a földön fekve fogadta a csapásokat. Az egész világ megbillent. A hegyek hullámzottak, az Ég leszakadt, majd megint magasra tárult. Mi ez a zűrzavar? Mi ordít, zúg, visong, rikoltoz az egész térben? Mósze előtt fények, vad színek, vakító sugarak kavarogtak. Hullámzás, remegés, hintálás föl-le. Hirtelen megdermedt minden, de már a következő pillanatban fenekestül fordult fölfelé. Lángoló, vérvörös fény, olyan vörös, amilyent emberi szem nem láthat. És különös, távoli susogó szavak:

- Terád gondolok, szerelmem, kínban és örömben égve... távol vagy tőlem e súlyos, e keserves órán... mégis mellettem állsz, boldogan fogom a kezed...

Borzasztó lárma, üvöltenek a sziklák, nyög a föld, bőgnek a folyók... Mósze minden erejét összeszedte, hogy gondolkodni tudjon. Igen, gondolkodni, látni, látni és hallani akart! És fölegyenesedni, megállni, lépni, tenni. Mi ez az idegen, alvilági ordítás?

- Mellettem állasz... boldogan fogom a kezed... - kiáltotta teljes erejéből. - Mit tesznek velem? Őket segíted, Uram? Miközben prófétádat cserben hagyod? - Érezte, sír.

- Találtam másikat - mondta a Hang. - Találtam másikat...

- Ha nem vezethetem őket mint próféta a megígért földre - zokogta Mósze -, hadd lépjek be oda mint egy másik próféta tanítványa!

- Nem lépsz be - suttogta a Hang.

- Hát mint akármelyik közönséges ember! Egy a többiek közül!

- Nem léphetsz be.

- Ha élve nem, akkor lépjek be holtan! Hogy ott pihenjenek a csontjaim! - jajgatta Mósze kétségbeesetten.

- Nem léphetsz be! Megmondtam, hogy a bűnösök nemzedéke nem léphet be az Országba! Nézz körül! Kik haltak el mellőled? Még legjobb testvéreid is: Hor, Hofni, Szakkai... Aharon... s a többiek, az ezrek, a tízezrek! Ahogy ők nem léptek be, te sem, fiam. Úgy halsz meg, mint ők.

- Nem jártam-e a Te szavad után, Uram, napjaim hosszú útján? - bizonykodott Mósze. - Nem tagadtam-e meg magamtól minden örömet, hogy a Tiéd lehessek mindenestül, egyedül a Tied? Nem Téged kerestelek, nem futottam-e Utánad minden erőmből, nem a Te ismeretedre vágyakoztam-e mindvégig? Hát mi a bűnöm, hogy kizársz Országodból?

- Keresd a bűnödet - utasította a Hang.

És Mósze zihálva, lihegve, mellén irtózatos súlyokkal, minden erejét összeszedve föl akart emelkedni, hogy keresse bűneit. Ujjaival görcsösen kaparta a kemény földet. Gondolkozott, konokul ragaszkodott önmagához, a tudatához.

- Mikor a lángoló bokor előtt megbíztál, hogy szabadítsam meg Jiszraélt, azt mondtam: küldj mást! Nem, nem, ez a bűn csak kölyke volt egy nagyobbnak... Elutasítottam a csodatételt a népért... Haragomban összetörtem a zafírtáblákat, a Törvények remekét... Ó, ez is csak ivadéka egy nagyobbnak! Uram, Uram - kiáltotta Mósze, s Ég felé tárta mindkét karját. - Mi a legnagyobb bűnöm?

A Hang ekkor így szólt:

- Kételkedtél bennem, megbocsátottam. Kételkedtél magadban, megbocsátottam. De te kételkedtél a népben, kételkedtél az emberben, azért nem teheted lábad a megígért Földre. Izraél rakva van szennyel. De honnan jössz te, ha nem Izraélből? Nem az ő tejét szoptad-e? Az én prófétám az én népem, az én népem az én prófétám.

- Hittem bennük, hiszek bennük, Uram! De a szívem megtört. Amit reméltem, nem tudtam megtenni, nem tudom többé várni sem. - S Mósze feje lehanyatlott.

- Izraél azonban vár. Ezerszer fog csalódni, mégis vár. Vár az idők végezetéig. És mert Izraél az idők végezetéig vár, az emberek vele fognak várni. És mert az emberek együtt fognak várni Izraéllel, Isten az emberekkel együtt szintén vár!

- Uram, Uram, Világnak Ura! Hát nem bocsátod meg a bűnömet? Pedig hányszor kértelek irgalomra bűnös testvéreimért! Kegyelmed, amit annyiszor elnyertem az ő számukra, most nem jut ki nekem, mikor magamnak kérem?

- Mert akkor mindig másokért könyörögtél. Ma azonban tennenmagadért könyörögsz. Nem lépsz be a megígért Földre!

Mósze lehajtotta a fejét s hallgatott.

Mikor a lázadást végül leverték, holtteste egész kőhegy alatt feküdt. Valóságos piramist hordtak fölé, hogy félelmes ereje, maná-ja ki ne szabadulhasson, bosszút ne állhasson gyilkosain. Jósuah meg Pinehasz azonban munkások segítségével kiásták Mesterük testét a kövek alól. Feje, arca még most is sértetlen volt, de széles mellét, rugalmas bordáit, karját, combját összetörték a kövek. Szépen fonódó, kemény izmai kicsüngtek szétrongyolt bőre alól, egész karcsú, sovány testét alvadt vér borította.

A fa alá fektették, ahol mindig szívesen üldögélt, öreg özvegyasszonyok megmosták. Arcát, szemhéjait, ajkát maga Cippora törölgette tisztára gyöngéden. Majd ruháiba öltöztették ismét, fejére helyezték a szögletes fejéket, amit nagy ünnepeken szokott viselni, összetört lábára fölhúzták legszebb, egyiptomi módra szabott saruját. Így vitték ketten hordágyon a hegyek közé, s helyezték nyugovóra egy sziklabarlangban.

Nem kísérte utolsó útjára más, csak a zokogó Cippora. Haját szétzilálta, szeméttel szórta be, vállát lemeztelenítette izraélita szokás szerint.

Valóban, Isten készített Mószénak sírt, mint az Írás mondja, s csakugyan élete teljességében, töretlen erőben halt meg, sem a látása, sem a füle nem tompult el. Százhúsz évig élt, azaz teljes életkört futott meg a látható s a láthatatlan világ terein. Sírhelyéről Jósuahon, Pinehaszon s Cipporán kívül senki sem tudott.

És a fiai? Az idősebbik a vérbosszú áldozata lett: megölték mint Mósze elsőszülöttjét. A kisebbik a lázadókkal vívott harcban esett el. Utóda tehát nem maradt.

Halálát harminc napig siratta egész Izraél, porban ülve, fejére hamut szórva, ruháit megtépve, hangos zokogással, keserves jajgatással. Így kellett lennie az élet törvénye szerint: túlságosan nagy volt, semhogy elviselhették volna. Puszta léte könyörtelen figyelmeztetés saját kicsinységükre, gyávaságukra, tudatlanságukra, ingatag voltukra, hát megölték. Meg kellett ölniük azért is, mert a fiúk megölik atyjukat, s így válnak részeseivé erejének. A megölt atya vére forrasztja össze a gyermekeket. Mósze megölése forrasztotta Izraélt igazi néppé.

A gyilkosságot évszázadokon, évezredeken át titkolták. Nem akartak, nem tudtak róla beszélni! Csakhogy a hagyományból mégsem törölhették ki a szörnyű tett emlékét, s a figyelmes olvasó itt is, ott is nyomára bukkan az Írásokban. Tudtak róla a próféták is, de persze hallgattak. Vagy csak célozgattak rá.

Holtteste Sze'ir hegyeinek valamelyik barlangjában vagy dolmenjében fekszik sok más előkelő férfiú tetemének társaságában. Ősidők óta oda tértek a környékbeli népek királyai, főpapjai, prófétái többnyire erőszakos haláluk után. Később a hagyomány Peor hegyére, Nébóra s máshova is helyezte Mósze halálának színhelyét. Azonban csak annyi bizonyos, hogy Baál Peor egyik áldozati helyének közelében halt meg, ott, ahol az eszüket vesztett izraéliták őrjöngve tomboltak, fajtalankodtak Peor tiszteletére.

Mósze azonban teste összetöretése s eltemetése után sem nyugodott bele a halálba. Egy ideig ott járt-kelt a barlang körül, széttekintett a világban, majd lement a táborba, kóborolt a sátrak, szekerek, az emberek között, s csodálkozott, hogy senki sem látja, szavait senki sem hallja. Belépett a Szentélybe is, megszokott helyére akart ülni, de lám, ott ült Jósuah, és beszélt a Vénekhez. Mósze megállt a tömegben és figyelt. Éjszakánként pedig szokott magános útjaira indult a pusztában. Kezét összefonta farán, botját azonban nem szoríthatta a hóna alá, nem volt többé botja. Ez nagyon bántotta. Hova lett a bot? Összetörték, eltaposták, elkallódott? Nem tudta. Így lépkedett lassan, kimérten, fejét hol lehajtva, hol a csillagos Égre emelve, s azon töprengett, miért kell meghalnia, holott még nem végezte el a dolgát.

- Világnak Ura! - kiáltott a csendbe fájdalmasan. - Ha nem engeded meg, hogy átlépjem a Jordánt, ha nem engeded, hogy legalább lássam a megígért Földet, engedd, ó engedd, hogy legalább éljek! Hogy éljek, Uram, és lássam az emberek világát. Ha pedig nem engeded, hogy mint ember éljek tovább, hadd éljek mint a mezők valamelyik állata! Mint a levegő valamelyik madara. Csak éljek, éljek, ne haljak meg!

Könnyei áradatként borították el arcát. Az Ég azonban és a Föld, az egész Mindenség fölkiáltott borzalmában e könyörgésre:

- Lerombolja-e Isten a Világegyetemet?!

Mósze könyörgése ugyanis úgy hatolt a világ szívébe, mint egy kard. Ha a teremtésnek csak egy kis része is halhatatlan lehetne, összeomlott volna már maga a teremtés. Az Ég kapui tehát bezáródtak e rettentő imádság előtt, s a csend siket volt, mintha bronzból öntötték volna.

Egyszer azonban, míg Mósze holtteste a barlangban pihent, ő maga pedig szertekóborolt népe táborában s a pusztaság oly kedves magányában, Jósuah lépett az üregbe. Leborulva imádkozott, majd gyöngéden leemelte a halott fejéről a szögletes fejéket, leszedte a merev test ruháit, levonta saruját, s maga öltözött beléjük. Korábban olykor Mósze öltöztette ruháiba, most itt volt az ideje, hogy végleg a sajátjává tegye őket, miután Mósze, az ő véleménye szerint, már véglegesen meghalt.

Mósze nem tudott erről, az egész holdfényes éjszakát a hegyek között, szakadékokban, sugárzó sziklacsúcsokon töltötte, makacsul könyörögve a süket Istennek, adjon más testet neki, csak ne kelljen meghalnia. Inkább oroszlán, sakál vagy egy bogár is lett volna, csak éljen, éljen, s csúszva-mászva, üldözve-rettegve, éhesen-szomjasan folytassa útját az Ígéret Földje felé. Meg nem hallgatott könyörgéseitől elcsüggedve tért a táborba.

Éppen hajnalodott, de a Nap még nem bukkant ki a hegyek mögül. Bíborkéken tündökölt az Ég, a csillagok drágakövekként ragyogtak. Legszebben tündökölt Sahar csillaga a keleti Égen. Olyan kék volt a csillag, olyan szikrázó, olyan büszke, mint egyik csillag sem a többiek közül.

Ekkor tartották Jósuah beiktatását Mósze örökébe. S mit látott Mósze, amint a néma tömeghez, a Vének, a törzsfők, a nemzetségfők és előkelők seregéhez csatlakozott? Jósuaht látta. Az ő ruhájában, az ő ünnepi ékével a fején, az ő övével a derekán, az ő sarujában. Önmagát látta Mósze, s első pillantásra nem akart hinni a szemének.

Az a másik Mósze az oltár lobogó tüze előtt állt. Nagy csend volt. Egyszer csak a tömeg egy szájjal, egy szívvel zúgta:

- Ahogy szolgáltuk Mósze Istenét, úgy szolgáljuk a tiédet is!

Ekkor Mósze, mármint az új Mósze, fölemelte kardját, hegyével egyenesen a szikrázó Sahar csillag felé mutatott, s hangos, megrendült szóval megesküdött, hogy az Ígéret Földjére vezeti a népet.

- Já! Já! Já! - üvöltött a nép.

Most főpapi díszben Eleázár lépett az oltárhoz. Várt még egy kicsit, a keleti égboltot figyelte. Mikor a hajnal első sugarai átvillantak az Égen, megkezdte az áldozást. Hibátlan bikákat, tiszta bárányokat, gödölyéket vezettek az oltárhoz... a kések villogtak... folyt a vér...

Mósze ekkor kivált a tömegből, s a hegyek felé indult. Lassan lépkedett szikláról sziklára, egyre följebb, följebb a lángoló hajnali Nap fényében. Sírja elé érkezve leült a bejáratnál, végigtekintett a sugárözönben úszó tájon. Fejét lehajtotta.

- Az irgalom, a kegyelem Istene vagy Te, Uram - suttogta halkan. - Te tudod, hogy a világ minden részecskéje: egy, minden ember: egy. Hogy mindenkinek vissza kell térnie Hozzád, bármilyen messze távolodott is a Világmindenség zugaiba. Így kell lennie. Hogy eljöjjön a Megváltó, s éljen az ember. Hogy éljen Jiszraél... én pedig meghaljak.

- Hát nem félsz már a haláltól, fiam? Nem ragaszkodsz már az élethez? - suttogta a Hang, hosszú idő óta először s olyan szelíden, édesen, mintha egy anya becézgetné bölcsőben ringó gyermekét.

- Nálad vannak az élők, Nálad vannak a holtak. Tiéid a jók, Tiéid a gonoszok. Nem félek már, nem akarok élni. Fogadj vissza, Uram! - adta meg magát teljes szívéből Mósze.

- Tedd keresztbe lábadat, egyiket a másikon át. Tedd keresztbe kezedet, egyiket a másikon át. Hunyd be a szemedet. Gondolod, hogy sírok Izraél népéért, fiam? Sírsz te is Izraélért? Mint ahogy Izraél sirat téged?

- Nem, Uram, én nem sírok többé. Te megszabadítottad szememet a könnyektől - felelte Mósze gyermeki nyugalommal.

- Gondolod-e, hogy elnyel a Pokol torka, hogy a Pokol egyáltalán elnyel valakit?

- Nem, Uram! Te az Ég boldogságát ígérted az egész világnak.

- Menj hát akkor, ahová ezután vezetlek, fiam. Szeretetem áldása legyen rajtad mindörökké.

Ekkor az árnyék Árnyéka ráhajolt, megérintette Mósze ajkát, s a próféta meghalt. Isten csókjában vált meg az élettől s ment át a Létbe.

Többé sohasem látta a sivatagot, a hegyeket, a csillagos Eget, a tábort, az embereket. Hogy a csonka Já, a démon, a viharisten, a lángok, a felhők, a földrengés, a pusztulás, a bosszú, a féltékenység istene hogyan viaskodott azután még évezredeken át Jáhvehval, az Eggyel, a Teljessel, már egészen más történet, fiam és tanítványom.

Csak annyit kell még mondanom, hogy Jósuah, Mósze örökébe lépvén, birtokába vette Mestere hagyatékait is. A nagy, rézveretű Ládát a megtört özvegy s a szomorú Pinehasz jelenlétében nyitotta ki. Írástekercsek voltak benne, bőrre, papiruszra rótt szövegek, részint Mósze kézjegyei, részint Szakkai írása, végül Jósuahé is. Az emberi faj időtlen tudása. Meg följegyzések, a törzsek iratai. Alattuk azonban, a Láda fenekén, még két tárgy hevert. Egy kis füles aranykereszt nehéz egyiptomi láncon s egy vékonyka, finom papiruszdarab. Valami himnusz, egyiptomi írással. Pinehasz el tudta olvasni. Fölegyenesedve, a papírt a világosságba tartva, lassan, szótagolva olvasta:

- Terád gondolok, szerelmem, kínban és örömben égve... távol vagy tőlem e súlyos, e keserves órán... mégis mellettem állsz, boldogan fogom a kezed...

Cippora a szőnyegen ült, tenyerébe rejtette arcát, zokogott. A szavak szomorúan zengtek, hullámzottak a csendben. Jósuah megrendülten hallgatta. Meg sem moccantak.

Ennyi maradt utána, ez volt egész vagyona. Kincsekhez sohasem nyúlt: Izraélé voltak!

Elmondtam, fiam, amilyen röviden csak tudtam, Mósze atyánk történetét ifjúságától haláláig. Az egész embert akartam ábrázolni s egész korát. Tudom, csak silányan sikerült, hiszen nem vagyok művész, nem tudok embereket olyan biztossággal, olyan világossággal rajzolni, ahogy szeretném. Csak egyszerű rabbi vagyok, Rabbi Jochanan ben Geula, magam is szorgalmas tanuló, olvasó s elmélkedő olyan mértékben, ahogy szerény erőim megengedik. De észrevehetted itt-ott őszinte megrendültségemet annak láttán, hogyan teremtett népet egy maroknyi, alig néhány ezernyi gyülevész, züllött kavarékseregből ez a nagy férfiú, s hogyan nyitott utat az emberi faj számára.

Látom, meglep, hogy Mósze halálát nem mondtam el abban a szépített, kegyes formában, ahogy az utókor - szörnyű bűnének tudatában - magamentésül kiformálta. Azonban el kell fogadnom nemcsak a kiváló tudós, Sellin érvelését, hanem a hagyományban s néhány próféta írásaiban fennmaradt meggondolkodtató bizonyítékokat is. E többnyire jelképes történeteknek megvan a kulcsuk, s e kulcs birtokában könnyű megnyitni őket. Gondolj csak arra a mozzanatra, hogy míg Mósze "sátrában alszik", Jósuah az éj csendjében elcseni ruháit, magára ölti őket, s Mósze székébe ülve az ő nevében tanít. Vagy arra, hogy Mósze hallgatja az ő ruhájában levő Jósuaht, az pedig nem látja őt. Nem kétséges, hogy Jósuah Második Mósze volt, s mint Mósze vezette tovább a népet.

Láttam, fiam és tanítványom, hogy elbeszélésem alatt szorgosan jegyeztél. Jól tetted. Jegyzeteid alapján még újra meg újra végig kell gondolnod ezt a történetet, mert csak így érted meg igazán. Sok apróság megvilágosodik akkor előtted.

Egyik tanulság: ne csüggedjünk a pusztában, ne lázadozzunk, ne keresgéljünk bálványokat... Haladjunk bátran az Ígéret Földje felé a tudás birtokában, ahogy Mósze haladt, birtokában az emberi faj időtlen tudásának.

(Akarattya, 1953. december 20.)

Akarattya, 1957. augusztus 20.