Bevezetés (részlet)

Herman Ottó életének példájából ma is erőt meríthet az emberi haladásért és boldogságért harcoló ember. Hatalmas akaratereje, a tudomány iránt érzett lángoló lelkesedése, szilárd, meg nem alkuvó jelleme, a magyar népbe vetett hite, a nehézségek előtti soha meg nem hátrálása - lelkesíthet valamennyiünket mindennapi munkánkban.

Herman Ottó számára nem adatott meg, hogy egyetemeken sajátítsa el a tudomány alapjait. A maga erejéből, önszerezte ismereteivel küzdötte fel magát a nemzetközi tekintéllyel rendelkező, elismert tudós dicső posztjára. A harc közben azonban soha, egyetlen pillanatra sem feledkezett meg arról, hogy a tudomány nem öncélú. A tudomány arra való, hogy népünket felemeljük, hogy az emberiség haladását segítsük vele. Ezért nem vált szobatudóssá. Elsőrendű kötelességének érezte, hogy népét meg kell ismertetnie a tudomány eredményeivel. Így vált a legkiválóbb népszerűsítővé, a szó és az írás mesterévé, akinek tudományos művei egyben a népszerűsítés mesterművei is voltak, mert nemcsak a szakemberek szűk köre, hanem az egész nép számára szóltak. Nem zárkózott dolgozó szobájába. Szikár alakját gyakran láthatták feltűnni az előadói emelvényen. És ilyenkor a hallgatók százai, ezrei néma áhítattal lesték ajkáról a tudomány szavát. Előadásai eredetiek, izgalmasak voltak és a haladó tudomány legújabb eredményeit vitték a nép közé.

Sokoldalú tudása, nagyszerű szónoki képessége, a nép szeretete a századvég egyik kiemelkedő politikai egyéniségévé tette. A politika porondján is - mint újságíró és mint képviselő - következetesen képviselte a polgári haladás gondolatát, Kossuth Lajos eszméit. Nem csodálkozhatunk azon, ha a századforduló idején a kossuthi eszmék e következetes képviselője magára maradt. A polgárság - mely rettegett a munkásosztály egyre növekvő erejétől és szervezettségétől, a birtokosok, akiket megrémített az agrárproletariátusban feszülő forradalmi erő, a burzsoá-földesúri uralkodó osztályok, akik irtóztak a társadalmi haladás gondolatától - cserben hagyták Herman Ottót. Hiszen Herman Ottó neve egyet jelentett a fejlődésért vívott kérlelhetetlen harccal, a polgári szabadságjogokért vívott küzdelemmel, a Habsburg-háztól független Magyarországért való kiállással, a korrupció és a megalkuvás megvetésével! És ezek az erények bűnnek számítottak a századvég mocsárgőzös levegőjű társadalmában. A hanyatló polgári társadalom elszigetelte, magányba szorította a nagy tudóst. Élete utolsó évtizedében különc öregként, "bogaras" tudósként tartották számon. Mosolyogtak rajta, de tisztelték is és számoltak is azért vele. Puritán élete, büszke szegénysége, tudományos tekintélye megtámadhatatlanná tették.

Halálakor az egész nemzet meghajtotta ravatalánál az elismerés és a tisztelet zászlaját. Élete művére - és elsősorban világnézeti felfogására - azonban igyekeztek mihamarabb a feledés fátylát borítani.

E könyv megírásakor az a cél lebegett szemem előtt, hogy e fátylat félrevonva egy olyan tudós életét tárjam az olvasó elé, akinek tiszta élete lelkesedéssel tölthet el bennünket, akinek példája sok vonatkozásban követésre érdemes.