Előszó (részlet)

A katolikus Egyház történelmi szerepének védelme. Ezt az alcímet adtam művemnek. A "védelem" szót természetesen nem úgy értem, mintha a katolikus Egyház védelemre szorulna s mint bűnös akarna a magyar közvéleménytől megbocsátást kunyerálni a történelem folyamán a nemzet ellen elkövetett bűneiért (mint talán sokan naivul gondolják). Éppen ellenkezőleg: azt fogom kimutatni, mily megbocsáthatatlanul nagyot vétkezett a magyar nemzet önmaga ellen azzal, hogy boldogulását más utakon kereste, mint keresnie kellett volna akkor, ha a főpapságra hallgatott volna. (Mivel ugyanis az Egyházban a főpapság - nem pedig a papság - az egyedül illetékes tanító, az Egyházra az hallgat, aki a főpapságra hallgat.)

Igaz, hogy földi dolgokban elméletben nem tévedhetetlen az Egyház, tehát nem tévedhetetlen egy nemzetnek adott politikai útbaigazításaiban sem, gyakorlatilag azonban e tekintetben is az. Képzelhető-e ugyanis az Egyháznál tapasztaltabb, bölcsebb, tiszteletreméltóbb, szentebb testület? Kaphatott volna-e tehát nemzetünk bölcsebb és önzetlenebb útbaigazítást bárki mástól, mint az Egyháztól? Művem - a magyar történelem tükrében - éppen annak gyakorlati bebizonyítását fogja adni, hogy az Egyházra (tehát a főpapságra) nem hallgatni ostoba dac, mely keservesen megbosszulja magát még akkor is, ha nem örök üdvösségünkről, hanem csak földi boldogulásunkról van szó.

Az Egyház védelme mellett a Habsburg-ház védelmét is odaírtam könyvem címlapjára. A kettő a mi történelmünkben (de nagyjából a világ történelmében is) azonos. Kétségtelen, hogy ez az uralkodóház egész sok százados uralma folyamán (mikor kivétel volt, a kivétel akkor se volt akkora, mint más uralkodóházak esetében) mindig az Egyház oldalán állt, s fegyverét és földi hatalmát mindig azon eszmék védelmének szolgálatába állította, melyeket az Egyház képviselt és képvisel. Legalábbis a mohácsi vész óta a mi nemzetünk történetében katolikus érdek és Habsburg-érdek gyakorlatilag átlag mindig egyet jelentett.

Kétségtelen, azt, hogy Magyarország katolikus ország, Isten kegyelme után a Habsburgoknak köszönjük. Habsburgok nélkül sose jöhettek volna ide jezsuiták, s ha igen, hamarosan menekülniük kellett volna innen. Habsburgok nélkül Pázmány se lehetett volna soha esztergomi érsek, sőt még a katolikus vallást se ismerhette volna meg, hanem megmaradt volna haláláig kálvinista köznemesnek. Az egészen feltűnő gyűlölet is, mely a Habsburgokat kísérte, s még ma is (mikor már szerepüket - akár egyelőre, akár örökre - eljátszották) kíséri, elsősorban emiatt jutott osztályrészükül. Írva vagyon ugyanis: "Nem nagyobb a szolga uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak." (Jn 15,30)

[...]

Tehát nemcsak az Egyház, hanem nemzetünk érdekében is hasznos, sőt szükséges azon igazságok kimutatása, melyek bebizonyítását művünk céljául kitűztük s ezért, ha hallgatnánk, nemcsak az igazságot árulnánk el s az Egyház ellen vétkeznénk, hanem hazánk és népünk iránti kötelességünket is elhanyagolnánk.

A mondottakból következik, hogy nem tulajdonképpeni magyar történelmet adunk, hanem elsősorban a Habsburg-ház és vele az Egyházat képviselő főpapság teljesen tévesen, rosszindulatúan, sőt gyűlöletesen beállított, megrágalmazott szerepét akarjuk tisztázni a magyar történelemben. Ne rója fel tehát fogyatékosságunknak senki, hogy sok, esetleg más szempontból fontos dologról talán néha nem szólunk. Hiszen természetes, hogy célunknak megfelelően csak azzal foglalkozunk, ami tárgyunkkal összefüggésben van.

Mivel még így is túl terjedelmesek lettünk, érthető, hogy nem törekedtünk olyan kérdések tárgyalására, melyek fontosak ugyan nemzetünk sorsára és történelmére, de a katolikus Egyházzal nincsenek összefüggésben, mint például a gazdasági kérdések és átalakulások. Egyébként mivel történetírásunk s ennek alapján közvéleményünk még gazdasági bajainkat is többnyire a Habsburgok nyakába varrta, ezért még gazdasági téren is kevés olyan kérdés lesz, amellyel nem foglalkozunk.