Tíz esztendeje - ha nem is nap szerint -, hogy e könyv utolsó szavait leírtam. Már a második vagy a harmadik napon hozzákezdtem a megírásához, amikor a Baross utcai ház, ahol az ostrom alatt családommal bujkáltam, felszabadult, és néhány hét alatt be is fejeztem. Még a pincében, pillogó gyertyafény mellett kezdtem róni a sorokat; azt se tudtam akkor, hogy könyv lesz-e belőle vagy csupán önmagam számára valamiféle számvetés? Se praktikus írói cél, se műfaj, se gondos írói megmunkálás nem érdekelt akkor. Egyszerűen: muszáj volt írni. Úgy éreztem, nem tudnám elkezdeni azt a másik, az új, a hosszú éveken át várt, vágyott, remélt - s egyszer- egyszer már nem is remélt - életet, ha ami az ostrom rettenetes napjaiban felgyülemlett bennem, el nem mondom. A papírnak csak, önmagamnak vagy másoknak is, mindenkinek? Nem gondolkoztam rajta.

Így született meg ez a könyv, a "Város az ingoványon". Pontos helyét nem is tudnám a magam írói munkásságában. Írtam regényeket, szociográfiát, színdarabot - valamikor, nagyon régen, még verseket is. Ez nem regény, nem riport, nem napló, nem is történelmi dokumentum. Mindegyikből van benne -, de ahogy most olvasom, leginkább egy szenvedélyes hangú felszólaláshoz hasonlítanám, valami nagy történelmi perben, amelynek magam is résztvevője voltam. Vádlottként vagy vádlóként? Mint tanú vagy mint bíró? Kicsit ez is és az is: népem író-fiaként...

1945 nyarán az első könyvnapon már meg is jelent e könyv; úgy emlékszem, az első - ha nem az egyetlen - írói mű volt, amely a felszabadulás után született. Nem dicsekvésként, inkább mentségként mondom ezt: részben talán a születés körülményei is magyarázzák fogyatékosságait, írói gyengeségeit. Bevallom: tíz év óta egyszer se néztem belé. Nem a mű volt nekem akkor sem fontos, amikor megírtam, hanem a gyónás szenvedélye, s a reménység, a jövő reménysége, amelynek küszöbére érkezve önmagam számára is sok mindennel le akartam számolni. Most végigolvasva úgy látom: ha ma írnám, sok mindent másképpen írnék meg. Tisztább lett azóta körülöttünk a látóhatár, sok mindent világosabban látunk, s magam is tanultam e tíz év alatt egyet-mást. Nemcsak e könyvet kezdtem lent a pincében írni; - előtte is már kissé a pincében éltünk itt, ebben az országban, hosszú esztendőkön át, és sok igazságot, összefüggést elfedett szemünk előtt e pincei homály.

De - úgy hiszem - még ebben a formájában sem minden tanulság nélkül való ez a könyv. Egy-egy élesebb és keserűbb ítélete népünk multjáról, hibáinkról, bűneinkről, mától visszanézve mintha kissé igazságtalan lenne. Semmiképpen nem akart az lenni, s én hiszem, hogy nem is az. Igaz: e tíz esztendő alatt rengeteget változott országunk, népünk; a szabadság, a szocialista építés útját járva kibontakoznak legszebb erényeink, amelyeket a múlt rendszer összegázolt bennünk. Ám sose szabad elfelejtenünk azt sem, hogy milyen rettentő mélységből indultunk el tíz éve, a szovjet népek testvéri segítségével. S csak az nem felejt, aki azt is méri, honnan indult el, és csak az nem téved el, aki sose felejt!

Őszintén megmondom: örülök könyvem új megjelenésének, mert önmagam számára is mérce és emlékeztető.

1955. március 7.