SZAPPANOS GÁBOR

Az a tegnapi szél engem is megtisztított, kisöpörte a sűrített lelki szmogot, ami télen felgyűlt bennem. Ma először csapott meg a tavasz illata, elhatároztam, hogy sétálok a temetőben. Gyakran szoktam itt sétálni - no, nincs itt szó semmiféle morbid hajlamról, csak az a helyzet, hogy a környéken itt, a temetőben van a legtöbb fa, ez a legkellemesebb hely errefelé. Délután három óra tájban fölkerekedtem, és átballagtam az út túloldalára. A súlyos, díszes kovácsoltvas rácskapu szélesre tárva... Mára csöndesedett a szél, alig moccant a levegő, a felhők csak araszoltak az égen, szinte állni látszottak.

Belépek a kapun, és megindulok előre, az allé irányába. Mindig csodáltam ezt az allét. Két-két vén gesztenyefasor a széles út mentén. Nyáron olyan, mint egy háromhajós templom, a tető a fák dús lombozata, bejárata a temető vaskapuja - az apszis pedig ott elöl az a kör alakú tisztás, ahol a hamvakat szórják szét. A szűrt fény, ami nyáron ebbe a templomba hatol - az csakugyan isteni.

Ballagok végig az allén - a lomb még zsenge és gyér, bár valamennyit takar már az égből. Valami feltűnik - eleinte nem tudom, mi az. A ritmusban van valami szokatlan, de minek a ritmusában? Megvan! A "mennyezeten", a "mennyben" a felhők őrülten gomolyognak. Szédítő sebességgel gomolyognak délnyugatról - mint valami gyorsított filmen. Vágtató lovas változik át pillanatok alatt háromfejű sárkánnyá, szende, pufók angyal ordas farkassá... Csodálkozom a dolgon, idelent szellő sem rebben - odafönt meg az a vad száguldás. Bandukolok tovább az apszis felé, s közben egy nénikét pillantok meg balra, a külső fasor mellett. Égnek emeli tekintetét. A látókörében most esztelen gomolygás zajlik, biztosan arra figyelt föl ő is. Nem messze tőle friss sír. "Kezét csókolom, néni - szólítom meg -, ne tessék haragudni, ugye maga is látja, hogy azok a felhők milyen furcsán..." - "Az hát, a drága jó uram ment el, azt szólította magához a Teremtő. Áldott jó ember volt világ életében, soha rossz szót nem szóltunk egymáshoz. Itt nyugszik, ni, látja, fiatalember. Tegnap volt a temetése, a lányomék fizették a koporsót, papot, mindent, mert nekem nincsen pénzem, a nyugdíjból nem futotta volna, én nem tudtam volna ilyen szépen eltemettetni, mint a lányomék, nekik van pénzük, szép lakásuk is van, tudja, fiatalember, de hogy hát őtet szólította magához elébb a Teremtő..."

A nénivel nem sokra mentem, ellenben az apszisban állt egy kis társaság, fiatalok, négy-öt srác, nem gyászruhások, megkérdezem őket, gondoltam. Először megálltam úgy tíz méterre tőlük, és hol rájuk néztem, hol jelentőségteljesen az égre bámultam. Ezt többször megismételtem - semmi reakció. Közönyösen néztek rám, talán furcsállták a viselkedésemet, de rám se hederítettek, meg a felhőkre se. Ekkor odaléptem hozzájuk, és nekik szegeztem a kérdést - nagyjából egyidősek lehettünk: "Bocs a zavarásért, de nektek is feltűnt, hogy a felhők hogy száguldanak?" - Csakhogy amint kimondtam, a felhők már ismét komótosan vitorláztak az égszínkék tengerben.

Nagy szemeket meresztettek rám.

Hogy mi a csuda történhetett velem tegnap, nem tudom. A jelek szerint más nem figyelt föl arra a különös jelenségre.

A hivatalban egyhangúan megy a munka, teljesen olyan vagyok, mint egy kívülálló, a lelkem tökéletesen érintetlen marad, engem nem érhet stressz, mert van bennem egy érinthetetlen mag. Olyan ez, mint egy kis lelki védmű. Ennek sáncai mögül nézem mosolyogva, szánakozva a világot, a gürcölő, szorongó, a cigarettát reszkető kézzel tartó idegroncsokat, a verejtékező, törtető, negyvenévesen infarktust kapó, házassági problémákkal küszködő munkatársaimat, de nemcsak őket, hanem mindenkit ebben a bűzös, szutykos, zajos, hektikus metropoliszban. Nekem nincsen káros szenvedélyem, nem mételyezem magam se testi, se lelki méreggel, boldog agglegény vagyok, a lakásom a város szélén van, a város nyugati határában, s a temetőn túlról, a széles, erdős völgy felől mindig friss levegő érkezik.

Engem nem izgat az idő meg a halál kérdése. A legtöbb ember számára az idő múlása nem egyéb, mint egyre súlyosabb feszültségekkel terhes várakozás a halálra. És a halált a legtöbben nem annak tekintik, ami: visszatérésnek ősanyánkba, a semmibe. Nem, az esetleges fájdalmakat azonosítják vele, a fájdalmakat, amelyek egyes halálosnak tartott betegségeket kísérnek, mint amilyen a rák. Az eszükbe nem jutna, hogy lassan mozgásképtelenné, vakká, élő halottá válni, elbutulni: sokkal rosszabb. Az ilyen nyavalyákat békésen tűrik, mint valami elkerülhetetlen sorscsapást.

Persze én nap mint nap látok temetést, megszoktam a halál gondolatát. Ilyenkor én az akcidenciákra figyelek, a mellékes dolgokra. Van-e valaki, aki kirívóan öltözködik; hogyan tettetik a gyászt az elhunyt hozzátartozói; történik-e valami baleset, és hogy erre miként reagálnak a gyászszertartáson résztvevők... Pár hónapja például mi történt! Állok az ablakban, és nézelődöm. A kolumbáriumnál temetés. Nagyon kevesen vannak. Egy harmincas házaspárféle, akik egy öreg nénit támogatnak. A néni szörnyen össze van törve, nyilván a férje készül a beton galambdúcba. Hát, amint éppen tenné be a temetői alkalmazott a hamvvedret az üregbe, nem megbicsaklik a keze?! A cserépurna széttörik a földön, a bácsi szürke hamvait egy szempillantás alatt elfújja a pajkos szél... Őrült botrány.

Nem vagyok persze fából én sem, néha engem is megcsap az elmúlás szele. Mondjuk, amikor az isteni Bach egy zenedarabja véget ér, s a muzsikában megnyilvánuló cseppfolyós örökkévalóság kicsurog az ujjaim közül, és eltűnik a padlódeszkák rései közt - az bizony kellemetlen. Ilyenkor megremeg az idő, a karórám reszketni kezd, meg a vekker az éjjeliszekrényen, ritmuszavaraik támadnak, szaporábban ver óra-szívük, a karórám másodpercmutatója sebesebben ugrál előre, hogy aztán - mikor én is megnyugszom - visszaálljon normális ritmusuk, s lomhább járással kiegyenlítsék az elsietett időt.

No, ez a mai eset már több a soknál! Kezdek megbolondulni, vagy mi a fene?! Azt a lelki védművet, amit bonyolult mérnöki számításokkal terveztem s konok következetességgel építettem meg, ilyen ádáz támadás talán még sohasem érte.

Ma is elhatároztam, hogy estefelé teszek egy sétát a természet egyre zöldebb templomában, úgyhogy hat óra tájt átvágtam az úton a sírkert bejáratához. Ma hétágra sütött a nap, még foga volt ugyan, de már kellemesen melengette az ember hátát a kabáton át.

Ahogy a rácskapu felé lépkedek, fölfigyelek arra, hogy a napkorong pontosan a temető mögötti völgy bal oldalán magasodó hegy ormán áll, és mintha valahogy nyugtalanul remegne... Racionális alkat vagyok, s persze rögtön az villan az agyamba, hogy csupán optikai csalódásról lehet szó. Bizonyára valami hőáram okozza, vagy mit tudom én, micsoda. Körülbelül idáig jutottam a spekulációval, amikor megérkeztem a temetőkapuhoz... És lássatok csudát! Mihelyt betettem a lábam a kapun, a napkorong fogta magát, és egyszeriben lent termett a völgy alján, vagy inkább legurult, mint valami labda. Önkéntelenül a karórámra pillantottam. Pontosan hat óra volt. Az utóbbi napokban úgy tapasztaltam, oda kell figyelni az időre meg az időmérő szerkezetekre, mert mostanság kissé különösen viselkednek. Persze, az is előfordul, hogy az én időérzékem változik meg bizonyos körülmények között: például, ha nagy néha jócskán felöntök a garatra, az idő csigalassúsággal halad előre, vagy ha teljesen elmerülök a munkában - meg akkor is, ha friss élmények garmadája ér. Ezúttal azonban az idő mintha teljesen függetlenítette volna magát tőlem.

Most nem vagyok berúgva, jól érzem magam, és az órám hatot mutat - és hatot mutat a kapusházikó ajtaja fölött elhelyezett falióra is. Ezek a kronométerek legalább egymással szinkronban vannak, ha az én érzékeim ki-kizökkennek is az időből.

Tehát beléptem a kapun. A portás ott áll az ajtóban, hátratett kézzel. Már a nyelvemen volt a kérdés, hogy látott-e ő is valami különöset, de még idejekorán eszembe jutott, hogy felsültem a minap a nénivel meg a fiatalokkal. Ráadásul a kapus olyan szúrós szemmel nézett, úgy éreztem, mintha a lelkembe látna - de lehet, hogy csak a tétovaságomat furcsállotta, ahogy megtorpantam és csak álltam, mint egy rakás szerencsétlenség. Félig szólásra nyitott számat feltűnés nélkül összezártam, és látványosan, nagy áhítattal teleszívtam a tüdőmet, hogy azt higgye, a remek temetői ájer késztetett megállásra. Micsoda idétlenségre kényszerített zavaromban! Gyűlölöm ezt az embert! Meg tudtam volna ölni!... Mégis, legszívesebben elrohantam volna fürkész tekintete elől, de nem tettem, hanem színlelt boldogsággal fölsóhajtottam, és széttártam a karom, mintha magamhoz ölelném a tavaszt, majd lassan megindultam előre, a gesztenyefa-templom irányába. Onnan, ahol a fasor kezdődik, lopva hátrasandítottam, és azt láttam, amire számítottam: a portás karbatett kézzel, mozdulatlanul állt házikója előtt, és teljes mellszélességgel felém fordulva meredten nézett. Hanyagul vállat vontam, és beléptem a templomba. Most a fény-árnyék csakugyan templomi hangulatot kölcsönzött a helynek: a nyitott "szentély" egyenes folytatásaként a távolban a völgy nyújtózott, melynek alján az imént legurult renitens vörös nap pihent. Hatalmas korong volt, bele lehetett nézni - az alsó fele sötétebbnek látszott, mintha oda folyt volna a fény sűreje. Igen lassan, szinte megigézve elindultam feléje, s arra gondoltam, figyelem, amint eltűnik. Ilyenkor a láthatár szélén mintha felgyorsulna a nap mozgása, és szinte a szemünk láttára bukik le. Ezúttal azonban nem így történt. Csak megyek, megyek a főhajóban, de a nap egy tapodtat sem mozdul a horizont alá. A fénye viszont - ahogy a nyitott apszison át besüt a templomba, ahol hosszú-hosszú árnyékokat vetnek a kérges, göcsörtös oszlopok - nagyon is sejtelmes. Csönd van, nincs senki a közelben. A főhajó közepe táján, amerre a minap a nénikét kérdeztem, úrrá lesz rajtam valami megmagyarázhatatlan tompaság - testemen-lelkemen egyaránt. Nem is tudom, miért, de valahogy ösztönösen lefordulok balra, és megkeresem a nénike urának a sírját. Mondhatnám, hogy azért találtam meg olyan hamar, mert nemrég jártam ott, de ez nem volna teljesen igaz. Inkább vonzott valami feléje, és az a benyomásom támadt, hogy sokkal inkább ez a valami vezette a lépteimet, nem pedig az emlékezetem. Ahogy a sírnál megállok - nehéz ezt megfogalmazni -, minthogyha valami folyadék áradna szét bennem, vagy mint amikor már huszadszor határozom el, hogy leszokom a dohányzásról, aztán három nap múlva ismét rágyújtok: igen, akkor kezd így zsibogni a véremben egy szempillantás alatt a nikotin, és kiver a hideg veríték; a csönd már zakatol a fülemben, a madarak elhallgattak - jobbra nézek, s az elhízott napkorong közepébe a szemem láttára úszik be lustán egy vékony, vízszintes, koromfekete felhőcsík. A zakatolás fölerősödik, eljut valami csúcspont-féléhez, majd halkul s megszűnik, aztán a madarak először félénken, majd egyre bátrabban ismét énekelni kezdenek. Egészen megkönnyebbülök, mint aki súlyos veszedelemtől menekült meg. Visszabotorkálok a főhajóba, de ezek után már nincs se kedvem, se erőm a templomban uralkodó alkonyi fényviszonyokat csodálni: ez a kis közjáték rengeteg energiát kiszívott belőlem. Megyek vissza a temetőbejárat felé.

Lelki kínom iménti okozója, a kapus ugyanúgy áll, ahogyan ott hagytam - akár egy szobor. Amikor a közelébe érek, merev, kifürkészhetetlen tekintetével követi mozdulataimat. Megigéz parancsoló pillantása, képtelen vagyok levenni róla a szemem, ezért hátrálva óvakodok a kapu felé, mintha attól tartanék, hogy rám talál rontani. Ehelyett hirtelen fölmutat a faliórára, s én leolvasom az időt: HAT ÓRA! A karórámra pillantok. Azon is annyi. A kapus kimért lassúsággal felém emeli kinyújtott karját, és mintegy vádlón rám mutat. Megbotlom a kapu oldalában, aztán sietve kilépek, még mindig hátrálva, ő egyszeriben a kapunál terem, betaszítja utánam a nehéz vasrácsot, amely hatalmasat dörren, a nap villanásnyi idő alatt lebukik a völgy alá, és tüstént sötét éjszaka lesz. "Na de..." - makogok valamit a rács felé, de hangomat elragadja a hirtelen feltámadó északi szél.

Megfordulok és futásnak eredek, kis híján elgázol egy autó.

Április 30.

Szörnyű balsejtelem kezdi belém fészkelni magát. Az utóbbi másfél hétben minden áldott nap kimentem a temetőbe. Munka után egyenesen a temetőbe vettem az irányt, csak azt követően tértem haza. A hivatalban napról napra egyre korábban fogott el a vágy, hogy lelépjek, a munkaidő végét egyre nehezebben bírtam kivárni. A buszon, villamoson igyekeztem közömbös képet vágni, kínosan ügyeltem erre, mert az volt a kényszerképzetem, hogy a szemem mindent elárul. Persze, hogy mi ez a "minden", azt eleinte magam sem igen tudtam. Csak kavargott bennem valami nem-emberi rettenet, s a titok mint irdatlan fekete tömeg szívta ismeretlen mélységébe minden tétova gondolatomat. Úgy éreztem, mintha láthatatlan fal emelkedett volna közém s az emberek közé, vagy mintha légüres térbe kerültem volna. Először arra gyanakodtam, hogy a gondosan felépített lelki védművem sikeredett túlságosan tökéletesre, hogy az emberektől való fokozatos eltávolodással kell fizetnem a lelki nyugalmamért.

De aztán kezdtem rájönni, hogy másról van itten szó, és hogy ez a "más" a temetővel függ össze. Vágytam - vágyok - a temetőbe, de talán jobb úgy mondanom: kényszer hajt oda. Mert amikor távozom onnan, kielégülten távozom - csakhogy az e kielégültség nem egészséges érzés, hanem az alkoholista, a dohányos, de alkalmasint sokkal inkább a narkós kielégültsége. Igen, inkább a narkóséra hasonlíthat, és azon belül is a kemény drogokat szedő narkóséra, aki már reménytelenül rabja szenvedélyének.

Gyermekkoromban imádtam a szülőfalum, Szárazbabód temetőjében csatangolni, és a kidőlt-bedőlt sírkövek feliratát böngészni. A legrégebbi - még úgy-ahogy álló - kövek a múlt század elejéről valók voltak, és a "szövegírók" előszeretettel hasonlítgatták a megboldogultak tulajdonságait a görög mondavilág hőseiéihez. Egyik-másik hű feleséget például "Pénelopéjá"-val vetették össze.

Azoktól az álmos temetői nyárdélutánokról, amikor vonatfüstöt és frissen kaszált széna illatát hozta a renyhe, forró szél, hosszú út vezetett ezekhez a záróra utáni temetőlátogatásaimhoz.

A múlt századi hű feleségek mohos sírkövei helyett most már, sajnos, újonnan temetett hullákra van szükségem - minden áldott nap. A múlt héten kénytelen voltam szabadságot kivenni, mert nem bírtam kivárni a munkaidő végét, nem bírtam ki huszonnégy órát anélkül, hogy hulla legyen a közelemben.

Mi tagadás, ilyesfajta torz kommunikáció eshetősége meg sem fordult a fejemben korábban, amikor képzeletbeli csevegéseket, sőt vitákat folytattam holt lelkekkel. Mindig szívesen beszélgettem velük - elsősorban a halott rokonaimmal, ismerőseimmel. Talán azért is szerettem ezeket a beszélgetéseket, mert nekem behozhatatlan előnyöm volt velük szemben: én a vitában rugalmas lehettem, szükség szerint módosíthattam álláspontomat, míg ők megkövesedett, változtathatatlan érveiket szajkózták. De azért jól megértettük egymást. Nagyszüleim állandóan zsörtölődtek, hogy már megint rossz fát tettem a tűzre. Hiába mondtam nekik, hogy az régen volt, azóta felnőttem, harminchárom éves vagyok, Krisztust ennyi idős korában már megfeszítették, ők csak a magukét hajtogatták.

Mély szomorúság és félelem tölt el, hogy a halottaimmal való korábbi bensőséges, emberi viszonyt felváltotta ez a mérges miazma, amely a frissen elföldelt, ismeretlen hullákból árad felém.

Ideje, hogy szert tegyek egy különbejáratú hullára. Az mégsem megy, hogy állandóan a temetőben lófráljak, friss sírokat keresve. A cerberuszom folyton vasvilla-szemekkel mered sápadt, verejtékező arcomba, amikor kisietek a temetőkapun. Vehetnék egy kalapot, amit jól a homlokomba húzhatnék, s akkor legalább nem látnám tolakodó pillantását, de ezzel még inkább fölhívnám magamra a figyelmét, merthogy még soha nem látott kalapban.

Szóval, tarthatatlan ez az állapot. Eszembe jutott tegnap egy "mentő" ötlet, hátha mégsem kényszerülök emberi hullára szert tenni. Azt sütöttem ki, hogy talán megteszi egy állattetem is: kutya, macska, vagy valami más jószág. Ma hazafelé észrevettem az út mentén egy frissnek látszó kutyatetemet - nem járt arra senki, de én a biztonság kedvéért úgy tettem, mintha ott beszéltem volna meg találkát valakivel, föl-alá sétálni kezdtem szegény pára mellett, párszor türelmetlenül az órámra pillantottam. Öt perc múlva azonban be kellett látnom, hogy a kísérlet eredménytelen: nem éreztem semmit az ereimben - mellesleg, sejtettem is, hogy így lesz. Az a miazma tehát csak emberi sír mellett csap meg.

Ma délután fölkerestem orvostörténész barátomat, és töviről-hegyire elmeséltem neki, milyen helyzetben vagyok. Azt hittem, teljesen hibbantnak fog tartani, de nem, némi töprengés után inkább szánalom tükröződött a szemében. Azt mondta, nem vagyok őrült, de jó, hogy őhozzá fordultam, s nem másnak számoltam be a dologról, mert más egész biztosan elmebetegnek tekintene. Elmondta, hogy egy középkori latin orvosi könyv érintőlegesen említést tesz egy úgynevezett evaporatio mortuorum magneticá-ról ("delejes hulla-kipárolgás"), anélkül hogy megmagyarázná, mi is értendő ezen a jelenségen, miféle fizikai vagy másfajta fenomén ez. Pusztán az emberre tett hatásáról ejt néhány szót a névtelen szerző, például hogy tétova viselkedést, súlyos időzavarokat, különféle kényszerképzeteket, végül "addictió"-t és egyre növekvő agresszív hajlamot okoz (mindezt persze középkori szóhasználattal). Miután ezt elmondta, a barátom elhallgatott, szemlátomást még valami motoszkált a fejében, majd egyszerre csak felcsillant a szeme. Nyilvánvaló volt, hogy most nem az én személyes gondom foglalkoztatja, hanem egy érdekes szakmai probléma. "Ide figyelj csak, nem hallottál a legújabb klasszika-filológiai szenzációról? Hérodotosznak nemrégiben valamelyik könyvtár mélyén megtalálták egy vékony történetgyűjteményét, amelynek eddig még a létezéséről sem tudtak. Magyarul természetesen még nem olvasható, de a szorgalmas németek rögtön lefordították, én is németül olvastam. Van abban egy történet, amelyik mintha hasonló esetet írna le. Olvasd el" - mondta, és leemelt a polcáról egy könyv formájúra fűzött korrektúrát, a göttingeni egyetem kiadványát, s a kezembe nyomta.

Késő este lett, mire a szokásos temetőlátogatás után - a vaskerítésen átmászva majdnem fölnyársaltam magam - hazaértem a könyvvel. A házunk kapujától öt-hat méterre jobbra valami tömör árnyékot láttam heverni, s csak amikor közelebb mentem, jöttem rá, hogy az ott a fal mellett egy hulla. Nyakából feketén csordogált a vér. Az utca végéből futó léptek távolodó zaja hallatszott. Gyorsan fölmentem a lakásba, így kielégülten sokkal inkább érdekelt Hérodotosz, mint a hullában rejlő lehetőségek.

Hevenyészett fordításomban így hangzik az ominózus történet:

Egy ezer esztendővel ezelőtt élt krónikás följegyezte, hogy az egyébként fejlett kultúrájáról híres, Sztrongülé nevezetű szigeten egyszer járványszerű gyilkolási hullám söpört végig. A "fertőzöttek" - annak előtte törvénytisztelő polgárok - bandákba verődve, fegyveresen járták a településeket, és ha az utcán észrevettek egy szerencsétlen, védtelen embert, kíméletlenül lemészárolták, majd pedig mintha szertartásosan körülállták volna, s tíz percig szinte mozdulatlanná merevedtek. "Mintha" - mondja a krónikás, aki értetlenül figyelte a jelenetet; ő kalmár volt, s nem tudott semmiről, a járvány az idő tájt terjedt el, hogy ő oda érkezett hasas kis hajóján Egyiptomból, kelmékkel, illat- és fűszerekkel.

A sziget meglehetősen kicsi volt. Rodosz és Kréta között körülbelül félúton emelkedett ki a vízből - mint valami zöld bundájú, kedves kis állat, amely összegömbölyödve alszik egy óriási kék selyemszőnyegen. Zöldnek azért volt zöld, mert akkoriban még dús erdőségek borították a görög szigeteket, csak később kezdtek olyan kopárrá válni, amilyenné a mi időnkre lettek. A sziget kicsiny lévén, nem volt rajta sok település. Volt egy fővárosnak nevezhető nagyobb helység az észak-nyugati oldalon, valamint négy-öt városka körbe a tengerparton, egymástól nagyjából egyenlő távolságra. A sziget többé-kevésbé kör alakú volt, két-három sztadion széles, sík parti sávval, amely után bozótos sziklafalak törtek az égnek egy sztadion magasságban, majd a sziklák kevésbé meredek hegyoldallá szelídültek.

Namármost, a kalmár a főváros kikötőjébe érkezett egysor-evezős hajóján, portékája zömét ott szerette volna értékesíteni. A sziklafalnál szállt meg egy kis fogadóban. A sziklafal egy helyütt nem tört a magasba olyan meredeken, mint máshol; itt ugyanis a parti sáv nem volt teljesen sík, hanem a tengertől enyhén emelkedett a sziklafal felé, amolyan aprócska hegyfok gyanánt. Következésképp ahol ez a nyúlvány a sziklafallal találkozott - mindössze ötven lábnyira a sziklafal teteje alatt -, az volt a város legmagasabb pontja. Itt állott a fogadó, ahonnan gyakorlatilag az egész várost be lehetett látni - a főteret, az utcákat, a helység szinte minden zegét-zugát... Nos, a kalmár csupán érték nélküli árumintáitól szabadult meg érkezése napján, az eladásra szánt portékát a hajón hagyta, őrizet alatt. Meg sem fordult a fejében, hogy az összes áruján túladhatna Sztrongülén, hiszen a sziget kicsi volt, nem is a gazdagok közül való, de ő a kicsit is megbecsülte. Úgy tervezte, hogy innen Kréta felé veszi útját: Knósszoszban egész biztosan gazdára talál minden, amit Egyiptomból magával hozott.

De hogy végre rátérjünk a kalmár beszámolójának minket érdeklő részére, előre kell bocsátanunk, hogy emberünk a vártnál is sokkal gyatrább eredményt ért el. Csak az illatszereiből vásároltak valamicskét a polgárok - hogy amennyire lehet, távol tartsák, vagy legalábbis elviselhetőbbé tegyék a hullabűzt, ami az idő tájt a város utcáit elárasztotta. A kalmár valamivel a járvány kitörése után érkezett a városba, és a csekély mennyiségű illatszer eladását követően már másnap arra kényszerült, hogy bezárkózzék a fogadóba a többi vendéggel, a fogadósékkal és a szolgákkal. A vakító fehérre meszelt, kellemes fogadót a várostól függőkertek választották el; szinte teljesen el volt zárva a külvilágtól. Kalmárunk a tengerre - no és a városra - néző oszlopos tornácáról figyelte, mi történik odalent.

Az esetnek, amit elöljáróban említ, az első napon volt a tanúja, amint befelé igyekezett a városba. Amikor látta, hogy lemészárolják azt a szerencsétlent, aztán moccanatlanul állnak körülötte, nagyon rosszat sejtve tovasietett, nem akart ő is hasonló sorsra jutni, vagy bármiképpen belekeveredni a dologba. Amikor aztán a fogadó felé haladtában az egyik utcasarkon az előzőhöz megtévesztésig hasonló esetnek lett a tanúja, már elgondolkodott a látottakon: a gyilkosok sokkal jobban voltak öltözve, mint a haramiák általában, nem fosztották meg értékeitől az áldozatot, és - de ezt a részletet már a fogadóból figyelte meg - miután szemlátomást beteltek valamivel a halott mellett állván, a tetemet magukkal cipelték a főtérre, és beletették az ott egymástól három-négy lábnyira fölsorakoztatott szarkofágok egyikébe, amelyre aztán ráterítettek egy állatbőrt. Látnivaló volt, hogy a letakart szarkofágok azok, amelyekben hulla van, a le nem takartakban nincs. A letakart szarkofágok körül kisebb embercsoportok ácsorogtak, ugyanolyan merev arcvonásokkal, mint a gyilkosok, akiket útközben látott. Olykor egy-egy letakart szarkofágból a rabszolgák kivették a bomlás előrehaladott állapotában leledző hullát, hordágyfélére rakták, ráhajították ugyanazt a bőrt, és kivitték a város határába - a fogadóból nézve jobbra -, ahol több tetemmel együtt máglyán elégették - arrafelé szinte állandóan fekete füst gomolygott. Vagy ötven kőkoporsó állt a meglehetősen nagy főtéren: akár egy monumentális szabadtéri ravatalozó. A kalmár faggatózására a házigazda a következőképpen foglalta össze a történteket: "Körülbelül egy hónapja a város jobb szélén, a sziklafal tövében különös férfiholttestre bukkant egy csapat gyászoló az urnatemetőben. Először is az öltözéke, illetve annak hiánya tűnt föl nekik: mindössze egy ócska ágyékkötőt viselt; aztán: feltűnően alacsony termetű volt, jóval alacsonyabb, mint mi, viszont nálunknál izmosabb testalkatú, a bőre sötétebb, haja bongyor és hollófekete, a feje golyóforma, ellentétben a miénkkel, amely - mint látod - eléggé hosszúkás. Végül pedig, amikor a gyászolók félig oldalt, félig hasmánt fekvő helyzetéből a hátára fordították, észrevették, hogy a torkát átvágták. Valahogy az volt a rendkívül furcsa a hullában, hogy idegennek is tűnt, meg nem is. Idegennek annyiban, hogy ilyen embertípust mi még sohasem láttunk, a környező szigetekről hozott rabszolgák között nincs ilyen, másrészt pedig mégiscsak idevalósinak látszott a meggyilkolt férfi. Keringenek ugyan mendemondák arról, hogy a megközelíthetetlen rengetegben, a sziget belsejében élnek emberek, valami más fajtából valók, akik már akkor itt voltak, amikor mi kétszáz esztendeje megtelepedtünk itt, de eleddig senki sem találkozott velük. Egyszóval, ilyen szerzetet még nem látott senki, közszemlére tették a főtéren, hogy mindenki megtekinthesse. Meg is nézték sokan, majd még aznap elégették, tudod, nálunk a hamvasztás dívik. Egy héttel később aztán egyre több polgár meséli, hogy a rabszolgáját valami kórság elvitte, ugyanakkor feltűnően kevés hamvasztás történt ezen idő alatt. Érdekes, hogy mindenkinek szinte kizárólag a rabszolgája halt meg, hozzátartozója alig. Minálunk kifejezetten emberségesen bánnak a rabszolgákkal, azt nemigen hihettük, hogy mindenki egyszerre kezdi halálra verni a szolgáit, vagy hogy csak a rabszolgákat tizedelő járvány tört volna ki a városban. Ekkortájt kezdte hullabűz elárasztani a városunkat, és a rabszolgák rejtélyes halálával egyidejűleg a polgárok egyre inkább bezárkóztak házaikba. Rá egy hétre még több rabszolga költözött a másvilágra, miközben egyszeriben rengeteg hamvasztás történt. Előfordult, hogy maga a ház úrnője ment bevásárolni a piactérre, amely feladatot legtöbb helyen a szolgára bízzák. Napról napra fogyatkozott a rabszolgák száma, egyre komorabbak és szófukarabbak lettek a polgárok. Tíz napja pedig már szinte minden munkát csakis maguk a polgárok végeznek, alig lehet egy-két rabszolgát látni itt-ott, az is szedi az irháját. Annak is körülbelül tíz napja, hogy az emberek feltűnően bizalmatlanul méregetik egymást az utcán, mintha minden szembejövőben ellenséget látnának, az idegenekkel kurtán-furcsán bánnak, a kalmároktól megveszik, ami kell, aztán fagyosan elutasítóakká válnak velük szemben, legszívesebben azonnal felrugdosnák őket a hajóikra, hogy menjenek minél előbb isten hírével. Jól tetted, hogy az én viszonylag elzárt fogadómba jöttél, különben már neked is kiadták volna az utadat, ha odalent szállsz meg valahol. Itt addig maradsz, amíg kedved tartja, a lányaimat elszórakoztathatod a hajóstörténeteiddel.... Na de, hogy visszatérjünk erre a komor históriára: mint magad is tapasztalhattad, immár ott tartunk, hogy bandákba verődött polgárok, akik egy hónapja még tisztes foglalkozásukat űzték dicséretes buzgalommal, most boldog-boldogtalant leütnek az utcán, átvágják a torkát, és szürcsölik a lelkét, amely kiszállván a testből, szeretne eljutni égi honába. És a megölt ember lelke, mint tudod, bosszút áll, amiért nem engedik eljutni oda, ahová törekszik; gyilkos gerjedelmet ébreszt abban, aki akadályozza, gyilkos gerjedelmet, amit az kizárólag az embertársai ellen fordít. És ez a gerjedelem teljesen elhomályosítja az ember tudatát; mindenféle látomások kerítik hatalmukba. Nekem egyszer azt mesélte egy öregember, aki hasonlóképpen vétett a természet örök rendje ellen, hogy teljesen elvesztette azt a képességét, hogy megkülönböztesse egymástól a nappalt és az éjszakát, egyszer hajnalban például arra riadt, hogy a napisten őrült morajjal kivágódik keleten a habokból a szekerén, szinte egy szempillantás alatt átrobog az ég boltozatján, a lovai fújtatnak-prüszkölnek-nyihognak, patájuk ezernyi szikrát hány, aztán az irdatlan aranyszekér máris belezúdult nyugaton a borszínű Ókeanoszba, amely akkor inkább a vér színéhez volt hasonlatos... Az óriási jármű a földhöz oly közel robogott el, hogy az agyonhajszolt paripák izzadság-esőt hullajtottak az öregre, hatalmas testük meg akkora örvényt kavart, hogy a forgószél sziklatömböket ragadott föl az égbe... Az öreg, borzalommal eltelve, hozzátette, hogy ezután három álló napig koromsötét, csillagtalan éjszaka borult rá, és akkor... akkor egyenesen belelátott a Káosz fekete szívébe. Az öregtől tudom, hogy ennek a bűnös gerjedelemnek csak úgy lehet véget vetni, a feltartóztatott lelket vagy lelkeket csak úgy lehet kiengesztelni, ha a bűnös ember maga is meghal, és a lelke a háborgatott lélekkel egyetemben akadálytalanul eljut a másvilágra. Végül az öreg, mielőtt minden lelkierejét összeszedte volna, hogy fölmenjen a város fölött magasodó sziklacsúcsra levetni magát, azt is elárulta: a régi öregektől hallotta, hogy igen veszélyes, ha egy helyütt nagyon sok bűnös lélek gyűlik össze, mert együtt roppant erő lakozik bennük, és maguk sem tudják, milyen szörnyűségekre képesek... Úgy megbolygatják a teremtett világ egyensúlyát, hogy ennek a legváratlanabb következményei lehetnek. Jó, meglehet, a vénember néhol összekeverte a képzeletet a valósággal, de az biztos, hogy nem sok jónak nézünk elébe." Másnap Sztrongülé városait hatalmas szökőár pusztította el; csak azok maradhattak életben, akik a városok legmagasabb - jóval a tengerszint fölötti - pontjain tartózkodtak, valamint a sziget belsejének a lakói - már ha léteztek egyáltalán.

Amit két-három napja látok, az igen sötét jövőt vetít előre: a temetőben és környékén már nem én vagyok az egyetlen tétova, időzavarral küszködő ember, aki - mint valami távoli, ismeretlen rokon - friss sírok körül ólálkodik: a kapus már nemcsak engem méreget szúrós szemével. A temető környékén éjjel megszaporodtak a gyilkosságok, s a hatóságok - mint a híradásokból kiderül - egyelőre mit sem sejtenek... Arról a gyilkosságról viszont nem is tudnak, amit én követtem el. Mint már említettem, szöget ütött a fejembe a kéznél levő hulla gondolata: öreg vagyok én már ahhoz, hogy minden áldott nap - azaz éjjel - életveszélynek és a lebukás veszélyének tegyem ki magam, amikor bemászom a kerítésen és azt kockáztatom, hogy elkap a kutyás őr. Úgyhogy kiszemeltem valakit, és megöltem. Most a ház alagsorában, a senki által nem használt és mindenféle kacatokkal telezsúfolt mosókonyhában fekszik egy hermetikusan zárt műanyag zsákban, egy kiszuperált heverő ágyneműtartójában. Ha elönt a vágy, a lakásból csak lesétálok az elhagyatott helyiségbe, rátelepszem a heverőre, és... és akkor milyen nevetséges arra gondolni, hogy a szerelmeimmel mennyit viháncoltunk össze ezen a szegény jószágon! Ezért is ment tönkre a rugózata időnap előtt. Most meg ismét fontos szerepet tölt be az életemben: egy hajléktalan hulláját rejti. Ebből is nyilvánvaló, hogy társadalmi érzékenységgel megvert gyilkos vagyok, hiszen nem egy középosztálybeli családapát választottam, sem pedig gyermeket - a leendő nemzetfenntartót -, hanem olyasvalakit, akinek a társadalmi hasznossága rendkívül csekély, úgyszólván elenyésző. Számomra ugyanis sokkal kellemetlenebb volt egy nem túlságosan jószagú, koszos hajléktalannal foglalkoznom, mint egy ápolt, disztingvált polgárral.

Két napja történt, hogy este betértem a sarki talponállóba, és kiszemeltem egy magányos, lepusztult alakot, aki a fal mellett döntötte magába a söröket meg kommersz rum formájában a gyorsítót. Volt már benne nyomás, de szerencsére nem volt izgága, kötekedő típus. Egy kicsit távolabb álltam meg tőle a sörömmel, de elég közel ahhoz, hogy beszédbe elegyedhessünk... Közelebb toltam a kriglimet. Egy kis felvezető csevely után javasoltam, hogy folytassuk nálam az iddogálást. Amikor kiléptünk a gomolygó füstből, odakint öreg este volt már, úgyhogy a szomszédok nemigen látták, miféle szerzettel térek haza. Újdonsült ismerősöm az utcán nem gajdolt, csak emelt hangon beszélt. Amikor nyitottam a kaput, közöltem vele, hogy meglepetésem van a számára: a váratlan kijelentésre elhallgatott; az ördög tudja, mire gondolt: piára, nőre, vacsorára, netán egy meleg vacokra? Míg be nem mentünk a lakásba, ki sem nyitotta a száját - akkor is csak azért, hogy egy utolsó elhaló nyögést préseljen ki összeszorított fogai közt... A konyhába vezettem; kinyitottam a mélyhűtőt és elővettem egy kőkeménnyé fagyott, celofánba tekert pulykacombot: olyan volt, mint egy kézbe simuló kis buzogány. Biztatóan felmutattam - majd lesújtottam vele. Nagyot koppant a fején, s ivócimborám menten elterült. Ekkor elővettem az evőeszközök közül az egyik tizenkét centis, vékony, lekerekített végű grillező tűt, áldozatomat a hátára fordítottam, mellét megszabadítottam a szutykos göncöktől, majd a tűt határozott mozdulattal beleszúrtam a szívébe. A lelke suppanva kiszállt félig elnyílt szája nyílásán, mire én azon melegében töltekeztem egy jóízűt, nehogy véletlenül a lélek érintetlenül elillanjon itt nekem a túlvilágra. Tiszta munka volt, a tűt bent hagytam, hogy a szúrás ne vérezzen - hiába, nem bírom a vér látványát. Éhes voltam, a pulykacombot fölolvasztottam, lestyánosan-gyömbéresen elkészítettem, főztem hozzá krumplit, és az egészet bevágtam. Finom Chardonnay-val öblögettem le. Amikor végeztem, beletettem a halottat egy amerikai, jól zárható olívazöld katonai hullaszállító zsákba, amelyet az Ecserin jó előre beszereztem. Megnéztem az órámat: elmúlt egy óra, de a lépcsőház korántsem volt csöndes, mivel késő este föltámadt a szél, s most már csak úgy sivított a sok ablak meg ajtó huzatlabirintust alkotó rései közt. Elérkezettnek láttam az időt, hogy levigyem áldozatomat a mosókonyhába. A kisebb zajok, amiket okozok, amint cibálom lefelé, nem lesznek feltűnőek az ordító viharban. Szerencsésen le is értem vele, csak néhányszor puffant vagy koppant egyet szegény ördög, egyszer meg én nem voltam eléggé elővigyázatos, amikor a pince vasajtajának becsapódását az utolsó pillanatban sikerült csak megakadályoznom. Végül aztán elértük úti célunkat, felnyitottam a heverőt, beletuszkoltam a testet, lecsuktam, és elcsigázottan lerogytam rá: tulajdonképpen azért, hogy kifújjam magam, de ha már ilyen jól megültem ott, miért nem töltekeztem volna újra, mint ki jól végezte dolgát? A nagy dohányosok sem csak akkor gyújtanak rá, amikor rájuk tör a nikotinéhség. Majd kótyagosan a sok delejes kipárolgástól fölbotorkáltam a lakásba.

A mosókonyhában, a heverőn írom ezeket a sorokat, ahová tegnap leköltöztem, hoztam magammal hideg élelmet és innivalót, egy kis asztali lámpát, és azóta itt töltöm az időmet. A mosókonyhának csak egy világítóudvarra néző kis ablaka van, de az elé is egy szekrényt állítottak, úgyhogy nemigen tudom, nappal van-e vagy éjszaka. A karórám eleme meg éppen a napokban merült ki. A másodpercmutató már csak erőtlenül rúg egyet-egyet, de nem képes tovább lépni. Csupán a digitális kijelző mutatja az időt - bizonyára jókora késéssel. De mit érdekel engem az idő! Most a carpe diem jegyében tengetem napjaim: akkor eszem, amikor megéhezem, akkor alszom, amikor elnyom az buzgóság, narkotikum is van elegendő, nem látok nőt - a vágyam se gerjed, a holnappal nem törődöm.

...legalábbis miután felébredtem, a mosókonyha sötétszürke betonpadlóján girbegurba fekete csíkot fedeztem föl. Ahogy bámultam, mintha alig észrevehetően közeledett volna a heverő felé. A kis ablak elé tolt szekrény alatt tűnt el a vége. Jött felém. Folyadék. Feltehetően víz. Nagy nehezen félretoltam kicsit a szekrényt - s íme, egy rendhagyó akvárium tárult a szemem elé. Az alagsori helyiség ablakát olyan alacsonyan vágták a falba, hogy alsó széle nem egészen tíz centire lehetett a világítóudvar aljától. Az aknában pedig vagy fél méter magasan állt a víz - nyilván már napok - mit napok, eónok óta zuhogott az eső. A víz színén mindenféle, szántszándékkal az aknába hajított szemét - csikkek, gyufaszálak, gombóccá gyúrt papírzsebkendők -, valamint bizonyára csak véletlenségből kiejtett tárgyak ringatóztak: jó karban lévő fakanál, eredetileg talán fehérruhás Barbie-baba (menyasszony?): víz dagasztotta szoknyájában, szétterülő dús hajával olyan volt, mint a vízbe fúlt Ophélia. Az akna alján a víznél nehezebb dolgok aludták ciszternamélyi álmukat: nyeletlen lapát, darabokra tört zöld pezsgőspohár, kék Bac dezodor-stift. Az akvárium közepén vízazonos színű medúza lebegett: nejlonzacskó. A víznek volt még egy - egyelőre - élő lakója is: egy közönséges házipatkány, a háta feketés metálzöld, a hasa metálfekete. Hol a vizet taposta, finnyásan kidugva belőle hosszúkás orrát, hol mozdulatlanul pihent hasmánt a víz színén - lelógó lábakkal és farokkal, hol pedig leereszkedett a ciszterna aljára, ki tudja, miért - talán körülnézni, nem támadt-e a falban valami nyílás, amin át elhordhatná az irháját: körbeszaladt a fal mentén, hatalmas, lustán gomolygó porfelhőt kavarva, mint ahogy egy hal zavarja föl az iszapot. Gömbölyded, koromfekete nagy szeme - két finoman csiszolt obszidiángolyó - hideg, kifejezéstelen, akár az ókori márványszobrok szemefehérei, amelyekről lekopott a festék; csillogó feketesége feneketlen mélységeket rejtett, egy ragadozó faj minden vadságát, ezer meg ezer nemzedék genetikus tapasztalatát. Ez a szem olyan tökéletesnek látszott, mintha önmagában ez lett volna az egész evolúció végcélja.

E patkányegyed tehát, ha némileg rendhagyó körülmények között is, hosszú és viszontagságos szárazföldi kitérő után visszatalált az őselemhez, és nemsokára föloldódik benne.

És én?

Annyira elmerültem a lét e csodájának szemlélésében, hogy magamról teljesen megfeledkeztem. Ahogy térdeltemből föltápászkodtam és kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat, tudtam, hogy most már vége mindennek. Fölmentem a lakásba - a lépcsőházban térdig ért a víz -, és kitekintettem a nappali ablakán. Mintha az őstenger hódítaná vissza a szárazföldet: mocskos víz hömpölygött le a hegyoldalból a városközpont irányába. Úgy sodorta magával az autókat meg az utcai bódékat, mintha játékszerek volnának. Emberek kapálóztak a rengeteg színes virág között, amit a temetőből mosott ki az áradat. A szerencsésebbeknek sikerült elkapniuk egy-egy koszorút, s ezeket mentőöv gyanánt használták - ideig-óráig talán segíthet rajtuk.

Kitártam a nappali ablakát, kiálltam a párkányra, és a második emeletről belevetettem magamat a szennyes árba. Nem haltam meg azonnal, valami mély munkagödör lehetett a házunk előtt, abba pottyantam. Aztán a sodrás kiszívott onnan, és vitt magával. A mélyen fekvő központ felé haladva egyre mélyebb lett a víz, sodrása lassult, de megszaporodtak az életveszélyes örvények.

Én is egy ilyennek lettem az áldozata: valami levegővel teli hatalmas térség szippantott magába - metróállomás? -, ahol aztán hamarosan véget is ért földi pályafutásom. Jókora buborék alakjában szállott ki belőlem a lélek, amely, remélem, háborítatlanul eljut a túlvilágra.

A világoszöld angyalcápabőr-henger ott ringatózott a vörösborral elegy tengervízben, a hajó gyomrában.

Mikor lementem a raktérbe, már nyakig ért a víz, és alig láttam a félhomályban. Ám éppen akkor, amikor leértem, a kis egyvitorlás görbe járművem az oldalára billent az alattomos sziklán, ahol léket kapott, s a most rézsútosan fölém magasodó csapóajtón át vigasztalan szürke fény hatolt a raktérbe, és a legtávolabbi zugban megpillantottam a tomboló elemekkel, a keservesen nyikorgó eresztékekkel mit sem törődve nyugodtan lebegő hengert.

A nemrég víz alá került amforákból gomolygott elő a tengervízbe a nehéz, sötétbíbor lűdiai bor, a knósszoszi uralkodó által rendelt édes csemege, s nekem eszembe jutott, hogy ha úgyis meg kell halnom, talán kellemesebb a szőlő levébe fúlni, mint sós tengervízbe.

Az orkán most még bőszebben zúgott, a hajó is egy kicsit tovább dőlt, a hullámok még hevesebben ostromolták a sokat próbált deszkákat. A veszéllyel nem törődve, a boros vízben odaúsztam a tat alatt zöldellő hengerhez, boldogan megragadtam, és sietősen visszaevickéltem vele a nyíláshoz. Felnyújtottam Hermipposznak, az odafönt várakozó kormányosomnak, akiből csak a nagy, őszes szakálla meg a világító szeme fehérje látszott, majd magam is kimásztam nagy nehezen. A rútul megdőlt fedélzeten belekapaszkodtam az árbocrúdba, és riadtan körülnéztem. A kormányos nem volt sehol! Ó, szent égilakók, hű társam csak nem merült a hullámsírba a kincsemmel együtt?! A mérgeszöld tengeren piszkosfehér tajtékokat korbácsolt a süvítő szél, s bár még nem nyíltak meg az ég csatornái, én mégis menten csuromvizes lettem, mert a felcsapó habokat a vihar permetté zúzta. Reményem nem sok maradt, hogy élve viszontlátom Hermipposzt - a hatalmas kormánylapát nyele a hullámmozgást követve elhagyatottan lendült jobbra-balra -, a két tengerészemről már nem is beszélve: az egyik, Kritobolosz a keresztárbocról zuhant a vízbe a vitorla kurtításakor, a másik, Eumasztasz Kritobolosz után ugrott, hogy kimentse. Ahogy ott álltam az árbocrudat ölelve, s néztem észak felé, ahonnan gömbölyűre duzzadt orcával fújt Boreasz, a vízben tucatnyi feketésszürke árnyat láttam elsuhanni, majd kisvártatva ismét, ugyanabból az irányból, s íme, ezúttal az egyik árnyon kormányosom lovagolt, egy másikon Eumasztasz, a harmadikon pedig Kritobolosz. Hermipposz egyik kezével a cápabőr-hengert tartotta, a másikkal valami vízből kiálló, ívelten hátrahajló dologba kapaszkodott. Megint eltűntek a szemem elől, majd amikor újra fölbukkantak, a sötétszürke árnyak alabástromfehérré változtak, leszámítva azokat, amelyeken három társam lovagolt.

Delfinek! A hátukra fordultak, hogy lássam világító hasukat. A hajó körül tett újabb forduló után lelassítottak előttem, visszasötétültek, és a hozzám legközelebb eső jószág megriszálta hátát. Óvatosan rámásztam, s belekapaszkodtam hátúszójába. Hermipposz a hengerrel integetve üdvözölt a megmenekülésem alkalmából, ám hirtelen egy roppant erejű széllökés kikapta kezéből az értékes tárgyat, és jó néhány lábbal odébb a tengerbe hajította. Az egyik delfin, alighogy a henger a vízbe esett, hosszúkás orrával földobta, mint dühös vadkan a nekitámadó vadászebet, s a kincs pörögve szállt a levegőben, majd amikor visszahullott, újabb delfin lendített rajta egyet, s így szállt egyik játékos orról a másikra. Mindeközben a négy hajótörött sebesen száguldott déli irányba, a Rodosz és Kréta között félúton fekvő Karpatosz-sziget felé.

A vihar megelőzött bennünket, a felhők a sziget fővárosa, Niszürosz mögött tornyosuló hegyek gerincén fennakadva végül lezúdították terhüket, s a felforrósodott lejtők gőzölgése még a súlyos, vastag esőfüggönyön is átderengett. Mielőtt delfinháton megérkeztünk volna a partra, a dagadó fellegek mögött egy helyütt már kiderült az ég is, és türkiz fényben pompázott. Ilyen szépségesnek láthatja a halandó isten szabad egét, ha valaminő csoda folytán visszatér az alvilágból.

Miután megmentőink épségben partra tettek bennünket, mindnyájan hálásan elbúcsúztunk tőlük: mindnek sorra megszorítottuk az orrát, majd útjukra engedtük a mosolygó állatokat, akik valami phrűg dallamot énekelve vetették bele magukat a habokba, s víg szökellésekkel iramodtak tova.

Ekkorra a nap is kisütött, s a sós páratengerben főbe kólintott a fullasztó hőség. A parti füzek alatt röviden megpihentünk, a szerencsétlenség meg a vihar mindőnket megviselt, társaim olajos bőrén apró vízpermet- és kövér izzadságcsöppek gyöngyöztek. Aztán fölkerekedtünk, és megindultunk az öt-hat sztadionra fekvő Niszüroszba. Nem szóltunk egymáshoz, nem volt mit mondanunk: ha az istenek így rendelkeztek, bele kellett nyugodnunk balsorsunkba, nekünk is meg a knósszoszi borisszáknak is.

Mire beértünk a város kikötőjébe, már elállt a szél, ragyogott minden, a hullámtörő sziklák mentén pedig a hullámok és az eső által habosra korbácsolt kikötői mocsok fehérlett. Közeledtünkre sirálysereg rebbent vijjogva a magasba az olívaolajos vízben rothadó hínárról és az ezüstlő haltetemekről. Szeretem e kikötői bűzt: amikor nagyobb megpróbáltatások után partra teszem a lábam, a biztonság levegőjét jelenti számomra. S mivel ez a bűz mindenhol egyforma - Egyiptomban, Anatóliában, Krétán és a Kükládokon -, bárhol szállok is partra, úgy érzem, mintha hazaérkeznék.

A napisten lovai tikkadtan poroszkáltak pályájuk legmagasabb pontja felé, a bakon kornyadozó Héliosz unottan pergette az ujjai közül a parányi aranyrögöket, amelyek - mielőtt a tenger fenekére süllyedtek volna - ezernyi szikrát vetettek a víz színén. A parttól nem messze néhány kisebb vitorlásból a halászok a vizet merték. Távolabb, a kikötőn túl valamelyik olümposzi isten szentélyének timpanonja emelkedett az alacsony házak lapos teteje fölé.

Lassan beértünk a piactérre. A kofák már előkászálódtak ponyváik alól, amelyek alá az eső elől bújtak. A zöldség, gyümölcs, kecskesajt és mindenféle tengeri herkentyű ott pompázott az asztalokon. Eumasztasz az egyik asztalról elemelt egy jókora lepényhalat, és csak úgy nyersen falni kezdte. Az árus elkerekedett szemmel bámult, száját tiltakozásra nyitotta, de egy szót sem szólt, merthogy Eumasztasz hat és fél láb magas, hatalmas testű óriás volt, aki Théra szigetén tavaly az évente megrendezett súlyemelő-bajnokságon fölemelt egy tizenhárom talanton súlyú, tojás alakú trachitkövet. Ha meg az árus netán Kritoboloszra nézett, rajta is rajtafelejthette a szemét, mivel ő messze földön híres volt apollóni szépségéről: most fáradt és izzadt volt ugyan, kékesfekete haja csatakos, fürtjeit letapasztotta a tengeri só, amely kezdett kicsapódni rajtuk, de még így is lenyűgöző látványt nyújtott. Vonásait és alakját bármelyik égilakó megirigyelhette volna. Hermipposz kopasz fejével és őszes szakállával olyan volt, mint egy szent bölcs, pedig nem volt egyik sem, csak öreg. Hogy aztán az én ábrázatom milyen, nem tudom, a tengeren nem azzal vagyunk elfoglalva, hogy réztükörben nézegessük magunkat.

Ballagtunk hát tovább, át a piactéren, amely a kikötővel szemben egy szélesebb útba torkollott. Egyszer csak éktelen lármára leszünk figyelmesek, majd egy nyitott ajtón át először kiröpül egy bronz ivókupa, és zörömbölve körbegurul a durva kövezeten. Pár pillanat múlva meg egy vörös képű ember követi, a madarak röptét utánozva, de tüstént meg is lakol hübriszéért: a járdára zuhan, beveri a fejét, amelyből kiserked a vér.

- F...f...fojed vinom pi...pi...pafo, cra...cra - krákogta - carefo.

- Mit mond ez? - kérdezte a lusta agyú Eumasztasz érces hangján, amelytől még Hadész kapui is megremegnek.

- Mit mondasz, jó ember? - tolmácsoltam az óriás kérdését a kipenderített korhelynek, akinek a feje lángolt a pirosságtól. Nem tudtam eldönteni, hogy ez a szín a rengeteg megivott bornak, a perzselő napnak tulajdonítható-e, avagy bőre természettől fogva ilyen. A vére pedig éppoly sötét és lomha folyású volt, mint azé a knósszoszi bikáé, amelyik az egyik beavatási bikajáték közben, melyen mint tiszteletbeli udvari szállító magam is részt vettem, megunta a szarvait megragadó és kecses félkörívben a hátára lendülő hajlékony atlétákat, megvadult, és államalapító szent állat létére vérét kellett ontani, mert nekitámadt a királyi emelvénynek, és azzal fenyegetett, hogy megöli Kréta fejedelmét.

- Azt mondtam, komám, ho... hogy "ma bort iszom, ho... holnap nem leszen." Türszénoszul, az anyanyelvemen.

Eumasztasz ekkor megállt a korcsmaajtóban, s a szűk nyílást csaknem betöltötte irdatlan tömegével. Odabent azonnal csönd lett. Na, ez pár napig nem teszi ki innen a lábát, gondoltam. Ha egy tengeri út után beveszi magát egy korcsmába, nem jön ki egyhamar.

A mandulaszemű, kerek kobakú és duzzadt szájú türszénosznak a jelek szerint jót tett a friss levegő, kissé józanodott, megkísérelt föltápászkodni, amihez azért elkélt némi segítség. Valahonnan került egy tiszta gyolcsdarab, azt a sebére szorította.

- Hol lakol, barátom? - kérdeztem újdonsült ismerősünket.

- Odafönt, ni, a város legmagasabb pontján van a fogadóm - mondta összefüggően. - Látom, idegenek vagytok, szálljatok meg énnálam.

Társaságunk egy fővel csökkent, amikor Eumasztasz alakját elnyelte a sötét négyszög, de itt volt nekünk Bakle, a pityókás türszénosz.

- gajdolta borízű hangon, ahogy folytattuk utunkat fölfelé, a fogadója irányába.

Alighogy Bakle befejezte, női viháncolás hangjai ütötték meg a fülünket. Nem is kellett megnéznem a mellettünk álló szürke ház sarokkövébe vésett rombusz alakú jelet, hogy tudjam: a legősibb mesterség űzői laknak itten. Kritoboloszra pillantottam, aki szórakozottan csavargatta fekete fürtjeit, s Erósz íját formázó szája szögletében élveteg mosoly bujkált. Már láttam, hogy ismét kevesebben leszünk, mert ha százsztadionos körzetben van egy bordély, Kritobolosz vakon is odatalál. A fiú karon ragadott, és unszolt, hogy én is vegyem ki a részem a zsenge húsok élvezetéből. Teljesen elcsigázott az út, nem volt kedvem hozzá, de Kritobolosz beráncigált. Mindegy, gondoltam, úgyis hamar elszakítják tőlem.

Úgy is lett: mihelyst beléptünk, hárman is nekiestek, mindegyik lány magának akarta, negédesen udvaroltak neki, ígérgették, hogy minden vágyát teljesítik, s egymás szavába vágva biztosították, hogy a második menettől kezdve elengedik a fizetséget.

Miközben ők a szépséges fiút ostromolták, én körülnéztem a kéjlakban. A legócskább kikötői bordély volt: a fülkék apró cellák, ajtó nincsen rajtuk, csak egy mocskos, áttetsző függöny fedi el az ablaktalan, fülledt helyiségben lihegőket. Minden ajtónyílás fölött kicsiny festmény, valami hatodrangú képíró műve: mindegyik egy-egy párzási pozitúrát ábrázol; a zsivajgó kikötőben megforduló tengerészek, barbár nyelveken beszélő népek fiai csak ráböknek a szolgáltatás kívánt módjára, és már lépnek is be egy üres fülkébe.

Csömcsögés, vihogás, nyögés, dörmögés, szórványos cuppanás hallatszott, egymástól elváló, verejtékben úszó testek nyámmogó hangja, a forró levegő nehéz volt az áporodott izzadság-, kéj- és ürülékszagtól (az árnyékszék ott magasodott a fülkék közti szűk folyosó végében), csak egy kis áloé-, mirha- és szantálfaillat tette elviselhetőbbé. A lustán lengő függönyök mögött hol egy fénylő phallosz derengett föl a félhomályban, hol egy széles, tűzpiros száj, hol egy fehéren villogó, sóvár szempár.

Mielőtt a lányok ízekre szaggatták volna Kritoboloszt, egy távolabbi helyiség függönyét félrelebbentve előbújt egy már legalább ötvenöt nyarat megért nőszemély. Sárga, aszott testén csüggeteg melle csaknem a köldökéig lógott, s életunt akhájok zsíros ujjai által egérszürkévé fogdosott gyolcs ágyékkendője egy minden bizonnyal taplószárazzá szikkadt vatrantyút takart.

Erélyesen közbelépett, mire a lányok szétrebbentek, majd mézesmázosan bocsánatot kért Kritobolosztól a túlságosan heves fogadtatásért, és azt mondta, hogy rögtön idehozza neki a ház leggyönyörűbb és leghamvasabb teremtését.

- Hé, Melissza, mássz ki az alól a disznó alól!

Kiléptem a fényre; a bordély tövében, az árnyékban Hermipposz hortyogott a daloló Bakle vállának dőlve.

Hirtelen szörnyen megrémültem: nem tudtam, hol a cápabőr-henger. Egészen megfeledkeztem róla; felráztam a vén Hermipposzt, de nála nem volt. Akkor vettem csak észre, hogy a khitónom alatt, a szívem fölött görcsösen szorongatok valamit. Hála az égieknek! No, indulhatunk.

- A Moirák csapják rád a szarkofágfödelet, Bakle! Mi vagy te itt, díszvendég, aki csak ki-kiruccan a városba, amikor épp kedve szottyan rá?! Te Kirké barlangjában múlatod az időt, disznóvá aljasodsz, hogy aztán szégyenszemre kihajítsanak... Mi meg itt a lányoddal húzzuk az igát, mint az állat?! Alina alig győzte fölhordani a bort a pincéből a vendégeknek, én meg csak főzök, főzök...

A terebélyes asszonyság a kormos konyhában a nyílt tűz fölött lógó jókora herepfedényben kavargatott valami fűszerszámos kását, egy másik edényben fogolyleves rotyogott, mellette a forró kőlapon tintahalak és apró rákok sültek. Egy szolgálólány az asztalnál zsenge szőlőlevelekbe darált kecskehúst töltött.

A visszeres és szőrös lábú háziasszony megfordult, és dühösen Bakléra meredt. Vénusz - vagy akár csak Héra - arcvonásait egyik szobrász sem mintázta volna róla, széles testéhez képest igen keskeny, hosszúkás feje volt, nagyon közel ülő, fekete szemekkel, pici orral, fekete haja dús, hullámos tincsei úgy mozogtak, mintha önálló életre keltek volna - akár egy fészekalja kígyó. Vagy csak a kikötőre néző ablakon át betévedt szél incselkedett velük?

Bakle, hogy disznóságáról elterelje a figyelmet, mint knósszoszi borkereskedőt mutatott be a feleségének, akinek az ábrázata ettől némileg megenyhült, s utasította férjét, hogy vezessen föl engem a legjobb emeleti szobába.

Miután az ájulásszerű alvásból fölserkentem, lementem az ivóba. A csigalépcsőn egy árva lélekkel sem találkoztam - mintha sírkamrába szálltam volna alá. Bakle ott bóbiskolt bánatos képpel az egyik hosszú faasztal végében, előtte ivócsésze, félig borral. Feje egyre lejjebb ereszkedett, majd az asztallapra koppant, s erre fölriadt. Mikor meglátott, kicsit földerült az arca, s mintha segélykérően nézett volna rám.

Odahívott, hozott egy teli csészét, elém tette, majd megkérdezte, mi hír napkeleten.

- Egyiptomban Hatsepszut királynő elköltözött Ozirisz birodalmába, s veje, Thotmesz azonnal büntető hadjáratot indított a hikszoszok ellen. Huszonkét esztendeje fortyogott benne a düh az ország megszállói ellen, de, mint tudod, erőskezű anyósa inkább Egyiptom gazdasági felvirágoztatásán fáradozott, nem pedig a hikszoszok megleckéztetésén. Úgyhogy vége a nyugalomnak, a Vörös-tenger hamarosan nem csak névleg lesz vörös... De kit érdekel a politika? Beszéljünk fontosabb dolgokról. Ide hallgass, Bakle, mikor jöttem lefelé a szobámból, egyetlen fehérnéppel sem találkoztam, a konyhában semmi mozgás, mi történt? Mindenkit egyszerre küldtél kimenőre?

- Dehogy küldtem... Mentek maguktól, engem meg se kérdeztek. Nekem ilyenkor hallgass a nevem...

- Miről beszélsz?

- Nem kimenőről van itten szó... Velük ment a drágalátos feleségem is. Annak a sárkányfajzatnak meg igazán nem én mondom meg, mikor hova mehet. Szörnyűséges dolgok történnek itt, komám. A görögök mindig azzal büszkélkednek, hogy ők a legműveltebb nép, pedig ha tudnád, hogy ma éjjel mi folyik majd a város fölött magasodó hegyekben, a dús lombú tölgyek alatt...

- Égek a kíváncsiságtól, Bakle.

- Barátom, a feleségem, mint magad is hallhattad, megrótt, amiért lementem a városba és egy kicsikét felvidultam a korcsmában. Tudod, hogy van ez... Az ember híreket hall, találkozik ismerősökkel. A lényeg nem az ivás. Nem kívánhatja, hogy folyton az ő szőrös lábában gyönyörködjem, hogy szerelmesen elmerüljek hideg hüllőpillantásában.

Bakle húzott egyet a csészéből, keze fejével megtörölte száját, majd folytatta.

- Ha most fölmásznál a háztetőre, a város felől ezernyi fáklyaláng alkotta tűzkígyót látnál araszolni a hegyoldalban, majd lassan elveszni az erdő sűrűjében. Nők vonulnak ott, tisztes családanyák, feleségek, fiatal, hamvas, kényeztetett leánygyermekek, szigorúan fogott, szűz szolgálók... Ha hiszed, ha nem, ezek a nők ma este több bort fognak meginni, mint Kirké barlangjának a korhelyei egy egész esztendő alatt. Amikor az én ittlétem során az első ilyen esemény történt, mit sem sejtve nekiszegeztem a kérdést a pirkadatkor hazaérkező feleségemnek, hogy mit művelnek odafönt, mire villámló tekintettel otthagyott. Tudod, milyen az, amikor egy kígyó szeme villámokat szór? Hát ne tudd meg... Érdekes: bűzlött a bortól, mégsem volt részeg. Egy csöppet sem. Ugyanez volt a helyzet a szolgálólányokkal is. A következő hónapokban a feleségem meg az összes többi nő hallatlan lendülettel végezte a munkáját, mintha ott a hegyen feltöltődtek volna valamivel. Bizonyára nem csak borral, hiszen annak hatása hamar elillan. Hiába próbáltam bármelyikükből is kihúzni valamit, hallgattak, mint a sír. Rimánkodtam, fenyegetőztem. A feleségem végül megelégelte szüntelen kíváncsiskodásomat, és rám ripakodott, hogy ne kérdezősködjem az istenek dolgai felől, ha nem akarom elveszíteni az eszemet, s nem akarok zavart elmével tébolyogni a világban. Én nem az istenek dolgai felől kérdezősködtem, hanem az asszonynépségéi felől... Ezt azonban már csak magamban tettem hozzá, mert rettenetesen félem az isteneket, s hogyha valaki velük fenyegetőzik, azzal engem Hercle oszlopain túlra tud űzni. De az ember képtelen kibújni a bőréből, s a félelem elültével ismét furdalja a kíváncsiság. Velem sem volt ez másként, egy esztendő múlva, amikor újra eljött a nők eme titokzatos ünnepségének a napja, elhatároztam, hogy meglesem őket, mit művelnek odafönt; mi az, amit nekem nem szabad látnom. Az esemény előtti hetekben teljes közönyt színleltem, rendesen végeztem a dolgomat. Pedig lett volna okom félni, ugyanis két nappal az előtt a bizonyos éjszaka előtt hatalmas vihar kerekedett délről, a hegyek felől, ami még önmagában nem lett volna rossz előjel, de szörnyűséges villámlás is kísérte, márpedig a mi szent könyveink szerint a déli égbolton felvillanó villám baljós jelenség... Egy szó, mint száz: éjfélkor, mielőtt a feleségem, lányom meg az összes nőszemély a házamból fölkerekedett, és csatlakozott a többi niszüroszi asszonyhoz, én színleg lefeküdtem aludni, de mihelyt elhagyták a fogadót, sebtében felöltöztem, s amikor menetük a hegyekbe indult, az éj leple alatt utánuk lopóztam. A város fölött van egy erdei út, amely meredeken kanyarogva vezet föl a hegygerincre. Azon haladtak, mindegyikük kezében zsarátnok. Kísérteties látvány volt, ahogy ott botladoztam utánuk a kövekkel és emberderék vastagságú gyökerekkel teli ösvényen: a csillagoknak aznap éjjel mintha szívük lett volna, úgy lüktettek; kitágultak, összehúzódtak, fellobbantak, kihunytak, a fáklyások menete pedig mintha egy eget ostromló had lenne, vagy pedig mint egy furcsa csillagsereg, amely portyára indul a Nagymedve ellen... aztán egyszerre csak azt veszem észre, hogy a menet eleje kezd elfogyni, mintha fölfeslett volna az éj kárpitja, s elnyelte volna őket valami ismeretlen magasság - aztán rájöttem, hogy eljutottak a hegygerincre, s most lefelé folytatják útjukat a hegy túloldalán. Egyre tömörebb sötétségen keresztül vitt az utam, a sötétség szinte tapinthatóvá lett, legszívesebben kettéhasítottam volna egy hatalmas bárddal. A zsarátnokok sárga lángjának emléke kékeszölden izzott az agyamban, rémisztő lidércfény gyanánt...

Bakle elmerengett egy percre, én meg egészen megrettentem, mikor valami selymes leheletet éreztem a tarkómon. Az éjszakai szellő volt, amely az ablakon át az ivóba szökött. Mellettünk a falon két emberforma árnyék mintha huzakodott volna: a sarokban egy kis kőpárkányon kétalakos szobrocskát pillantottam meg, egy talányos mosolyú, eszményi idomú nőalakot, aki egy álmatag arckifejezésű, mezítelen férfit vonszolt kézen fogva maga után. A szobor előtt mécses, a benne égő lángnyelv reszketett, majd sercegve kihunyt. Bakle egy másik mécsesből, egy hortyogva alvó vendég asztaláról fidibusszal tüzet hozott, és újra meggyújtotta. Aztán folytatta elbeszélését.

- Ahogy közeledtem a gerinchez, megszűnt a vaksötét: a fák koronája itt-ott vörösesen derengeni kezdett; aztán amint fölértem, mozgalmas kép tárult a szemem elé: hatalmas völgykatlant láttam, melyet minden oldalról hegyek öveztek - mint valami gigantikus színház, olyan volt. A hegyoldalakat, egészen le a völgy aljáig - egy-egy szórványos sziklatömböt leszámítva - sűrű erdőség borította, akárcsak azt a helyet, ahol én lapultam, s egy vastag fatörzs mögül kukucskáltam. A völgy alján hatalmas kerek tisztás, rajta elszórtan fák, bokrok.

Velem átellenben, valamivel a tisztás fölött nagy szájú barlang tátongott, a fáklyások menete oda vonult. Mielőtt bementek volna - idősebbek és fiatalok egyaránt -, egy halomba ledobták magukról a ruhát, amiben jöttek, s mezítelenül léptek be. Mindnyájan valamilyen vadállatbőrrel a kezükben jöttek ki, amit aztán odakint öltöttek magukra. Volt, akinek medvebunda jutott, másoknak farkasbunda, megint másoknak bikabőr - s mindegyikük hozott egy meglehetősen mozgékony övet is odabentről: egy élő kígyót. Érdekes volt elnézni, ahogy ott ügyetlenkedtek az új göncök fölvételével: maguk a bőrök is különböző méretűek voltak, akárcsak a lányok, asszonyok, akik magukra vették őket. Egy-egy kisebb medve feje a terebélyesebb asszonyságok megereszkedett ülepét nyaldosta, a kicsiny leánykáknak viszont a szűzies, fehér bokáját. Miután magukra öltötték a bőröket, felövezték magukat a tekergő kígyókkal, amelyek láthatóan teljesen ártalmatlanok voltak, még csomót is kötöttek rájuk. Aztán egy asszonyság elé járultak, aki a fejükbe repkénykoszorút nyomott, a kezükbe meg egy botot, a csúcsán fenyőtobozzal. Akárha katonákat fegyverezne föl...

Ekkortájt nyomhatott el a buzgóság engem; hogy mikor, azt nem tudom megmondani, mert az álmom mintha pontos folytatása lett volna a valóságnak - már ha a csodák szakadatlan sorozatát a valóság folytatásának tekinthetjük... Hiába, rég volt már a reggel, a fogadóban sürögtem-forogtam egész álló nap, délután meg beállított egy utazó, aki hozott magával három amforányi "Hajnali harmatot" - ez egy számoszi fehérbor. Azt mondta, ő sohasem iszik mást, más borokban nincs bizodalma, ráadásul soha nem is ivott még ennél jobbat. Elárulta, hogy pitymallatkor szüretelik a szőlőt, amikor a hamvas szemeken még ott gyöngyözik a harmat, a holdistennő könnye, aki azért búslakodik éjjelente, mert örök szüzességre van ítélve, és nem ismerheti meg a szerelmet. Ezért ez a bor, amellett, hogy remek illata van, lágy és testes, olajosan sűrű, a színe mint a mézé, s a torkot bársonyosan simogatja, ellenállhatatlan vágyakat is ébreszt az emberben - ha másra nem is, arra mindenképp, hogy még többet igyék belőle... Elég az hozzá, hogy nem sajnáltam magamtól a nedűt, mivel a vendég sem sajnálta tőlem, úgyhogy meglehetősen gyakran néztem a csésze fenekére. Részeg ugyan nem lettem, de egy kicsit megnyomott, és odafönt a hegyen, bármilyen különös látványban volt is részem, elpilledtem kissé, és elszenderültem...

Álmomban úgy képzeltem, hogy ezek a tobozcsúcsos botokkal fölfegyverzett asszonyok is ittak már a Hajnali harmatból, ugyanis oly türelmetlenül szomjúhoztak a borra, hogy mihelyst megkapták egyenbotjukat, a legközelebbi sziklához csörtettek, fehér nektárt fakasztottak belőle, s aláfeküdtek, úgy vedelték. Úgy itták, mint libüai föveny az esőt. Olyan áhítattal adták át magukat ennek az élvezetnek, hogy kezüket-lábukat is szétvetették - akárha egy ellenállhatatlanul szép és hatalmas isten lepte volna meg őket szerelmével. De mivel a közelben egyetlen férfiszemély sem volt található, a bortól megrészegült asszonyok egymásra fanyalodtak, a sziklák tövében föltárták egymás szemérmét, és olyan dolgokat műveltek, amiket a jóérzés tilt megemlítenem. A barlangból, mint valami kifogyhatatlan kelléktárból egyszer csak előbukkant egy hatalmas phallosz is, hogy miből volt, nem tudom, mindenesetre rendkívül élethűnek tetszett. Csaknem ember nagyságú volt, s alul egy hosszú, vékony rúdra tűzték. A jelképet tartó farkasbundás fiatal leányzó kivonult a tisztás közepére, meglengette a rudat, mire a leszboszi gyönyörökbe bódult nők feltápászkodtak egymásról, az állatbőrt összefogták a kéj izzadságától iszamós hasukon, szorosabbra húzták a derekukon a csúszómászót, kézbe vették botjukat, és vad szökellésekkel a tisztás közepén termettek. Ott a nők sorra egy-egy korty mézes tejet fakasztottak a földre fektetett phallosz oldalából a toboz hozzáérintésével - mivel hatalmas méretű jószág volt, nyolc-tíz nő fért el egyszerre mellette: olyanok voltak, mint a szopó kismalacok az anyakoca mellett. Honnan tudom, hogy mézes tej volt, amit ittak, kérdezhetnéd. Merthogy álmodtam, s az álomban nincs kétely, csak bizonyosság. Közben sípokkal, dobokkal, fuvolákkal, cintányérokkal, kereplőkkel és zúgattyúkkal fölfegyverzett zenésznők gyülekeztek a phallosz körül. Miután mindenki illette ajakával a phalloszt, a niszüroszi asszonysereg sok kisebb csoportra oszlott, s néhány zenész kíséretében mindegyik megindult - egyelőre a legnagyobb csendben - az erdős hegyoldalakba. Csak mikor a fáklyások már majdnem fölértek a gerincekre, zendítettek rá a zenészek, mind egyszerre. Sasok, baglyok, sólymok meg kisebb madarak kaptak szárnyra, és nyugalmasabb ormok felé repültek. Az emlős vadak azonban kénytelenek voltak lefelé menekülni. Kisvártatva a tisztás szélén fölbukkantak a rókák és a farkasok. Őket követték a lomhább medvék és bikák. Nemsokára rengeteg állat lepte el a tisztást. A fölvert jószágok egyetlen csordába tömörültek középen. Amikor a vadászok föltűntek a tölgyek alatt, a csinnadratta elhallgatott. Nesztelenül lépnek ki a lombok alól, megállnak. A vadak is mozdulatlanná dermednek a tisztás közepén. Csak az éji szellő susog a fák közt, meg egy-egy pottyanást hallani: bizonyára a holdistennő könnyei hullanak a levelekre. A fáklyások lassan megindulnak, kimért léptekkel, villogó szemekkel, tobozos botjukat előreszegezve. A vadak között mocorgás támad, futó nyugtalanság, sima, fényes bundájukon meg-megvillan a holdsugár vagy a közelgő zsarátnokok lángja. Ekkor fülsiketítően felsikolt egy síp, és a nők rohanni kezdenek az állatok felé. A vadak pánikba esnek, mert mindenünnen körül vannak zárva, egymást tapossák, a medvék fenyegetőleg két lábra állnak, a bikák kaparnak mellső lábukkal, fejüket támadásra készen lehajtják, és jobbra-balra ingatják, farkukkal - az ismeretlentől való rettegés jeleként - hevesen csapkodnak. Mihelyt a nők a vadakhoz érnek, azonnal rátámadnak az állatokra: egy meglett asszony elbánik egy medvével, két kislány szarvánál fogva a földre kényszerít egy bikát, a farkasokról már nem is beszélve: egy agg anyóka fél kézzel, a hátsó lábainál megragadja a toportyánt, meglóbálja és a földhöz vágja, hogy csak úgy nyekken. A döglött jószágokat ott helyben, puszta kézzel megnyúzzák, majd nekik esnek, és foggal-körömmel marcangolni kezdik, s úgy nyersen falják, az állukról a szabadon ringó mellük közé vér csurog, a tekintetük tüzel. A még védekező és haldokló állatok bőgését, ordítását, hörgését élesen visszaveri a völgykatlant beborító erdőség tömör lombfala és fölülről az éj csillagpettyes, vastag takarója. Hamar vége az egyenlőtlen küzdelemnek, az utolsó üvöltés árva szellemként kóvályog a vérben úszó csatatér fölött.

Aztán újra a magasba emelkedik az irdatlan phallosz, felrikolt a zene, s a niszüroszi lányok, asszonyok, a szende szüzek, a családi tűz őrzői, az odaadó családanyák őrjöngve ropni kezdik a táncot a vértó körül, s teli torokból zengik valami Basszareusz dicsőségét...

Miután Bakle, beszámolóját félbehagyva, állát mellére ejtve elaludt, felmentem a szobámba. Az asztalon álló mécsesből tüzet lopva meggyújtottam a gerendamennyezetről lógó két olajlámpát: délután úgy letaglózott a fáradtság, hogy körül sem néztem a helyiségben. A cápabőr-hengert is csak letettem az asztalra, ki sem nyitottam, hogy megnézzem, száraz maradt-e a papirusztekercs. Most reszkető kézzel vettem ki a sárga papiruszt, és nagy kő esett le a szívemről, amikor az olajlámpák alatt láttam, hogy nem mosódtak el a tintarajzok.

Fülledt volt a levegő, kitártam az ablaktáblákat. Az én szobám is a kikötőre nézett, s leültem a széles párkányra hűsölni kicsit. A part közelében egyetlen halászbárka ringatózott, lámpája ütemesen ingott jobbra-balra a hullámverésben. Fénykörében láttam, hogy a tengerről sós páratömegek tódulnak a szárazföld felé; majdnem tökéletes szélcsönd volt, de a délelőtti vihar távoli emlékeként egy láb magas hullámok nyaldosták a sziklákat. Régóta járom a tengert, de valahány helyen kikötök, a hullámok mindenütt a part felé görögnek. Mintha a szelek szüntelenül a mindenkori tengeri irányjelző pontok, a szigetek felé fújnának... A bárkán kialszik a lámpa: vagy nyugovóra tért a halász, vagy a szellő fújta el a pisla lángot.

És megint, megint az a fény...

Vak, aki azt hiszi, hogy a tenger éjjel teljesen sötét. De finom fényei csak akkor sejlenek föl, ha a hold alászáll a holtak birodalmába. Ilyenkor, ha csak egyetlen csillag is ragyog az égen, a tenger már nem teljesen fekete. Szülővárosom egyik öreg bölcsétől hallottam, hogy a holtak lelkei a csillagokba költöznek, s addig maradnak ott, amíg itt a földön még van legalább egyetlen élő ember, aki őrzi emléküket. Ha már senki nincsen, a csillag lehull a tengerbe, de nem huny ki - nem oltja ki a víz, olyanná lesz, mint hamu alatt a parázs: fölizzik a tenger fenekén, ha olyan halottra emlékeznek az élők, akinek csillaga még fennen ragyog, s aki szerette őt. Ezért van hát, hogy ha egy csillag is van az égen, a tenger mélye halványan dereng...

Most azonban nem élvezhettem a hit és a természet e csodáját, amely mindig erőt szokott adni számomra, hogy elviseljem a magányt; jobbról fáklyás menet vonult a néma város piacterére, ahonnan aztán a lángok sugárszerűen szétszéledtek Niszürosz minden utcájába.

A dús éjjeli levegőtől a fejem elnehezült, s rájöttem, milyen régen volt már, mikor e mozgalmas napra serkentem. Ahogy fordultam el az ablaktól, az egyik sarokban, ahol tömörré sűrűsödött a homály, észrevettem egy furcsa, díszes vízórát. Világoszöld üvegből készült, s leginkább valami különös szobanövényhez hasonlított. Igazi műremek volt, számtalan - ránézésre áttekinthetetlen, de láthatóan tökéletesen megtervezett - kiöblösödésen, elvékonyodáson, csövön, kanyarulaton vezetett a víz útja a legalul terpeszkedő széles, lapos üvegtartályba. Ahogy elnéztem, milyen nehéz utat kell befolynia a víznek egyetlen nap alatt, míg a labirintusban a klepszüdra aljára ér, eltűnődtem, nem ilyen-é az ember élete is: ez is ugyanolyan kacskaringós, s az istenek által ennek is kimért ideje van, amely vissza nem fordítható. Mint hírlik, a gyermek Héphaisztosz volt az, aki az Etna gyomrában lévő kis hutájában az első klepszüdrát kifújta, s az olyan csodálatos szerkezet volt, hogy miután lefolyt a víz az aljára, s fejre állították, egyszeriben megfordult az idő is: a napisten visszafordította szekerét az égen, s paripái kelet felé ügettek az éter irdatlan országútján. Héphaisztosz önfeledten játszadozott egy darabig, mígnem a paripák megzavarodva vágtattak összevissza az ég boltozatján, majdnem megbokrosodtak, s ekkor Zeusz megelégelte az isteni rend fölborítását, hiszen így az égiek minden tekintélyüket elveszítenék a földi halandók előtt, úgyhogy villámával lesújtott a mókás szerkezetre, fiacskáját pedig megfeddte, hogy foglalkozzék ártatlanabb dolgokkal, s ilyen szerkentyűt többé ne merészeljen alkotni.

Nagyon vonzott már az ablak melletti sarokban, a vízórával átellenben álló széles nyoszolya. Nem volt kedvem bíbelődni a khitónom két vállcsatjával, ehelyett keresztben megfogtam az alját, hogy áthúzzam a fejemen. Egy khitónnak vagy bármely más ruhadarabnak a fejen való átbújtatása ösztönszerű, begyakorolt mozdulatsor, mégis, arra a rövid időre, amíg lezajlik, teljesen leköti figyelmünket, úgyhogy szinte azonossá válunk magával a művelettel, a külvilág eseményeivel szemben pedig védtelenné, már csak azért is, mert nem látunk semmit. Ha ilyenkor föltartott kezünk beleütközik egy olajlámpába, mi több, az égő olaj még ki is loccsan belőle, az páni rémülettel tölt el bennünket: mintha gonosz hatalmak avatkoznának az életünkbe.

Amikor jobbom beleütközött a lámpába, a szerencsétlenség ezúttal is teljesen készületlenül ért. A kilöttyenő olajból jutott az alkaromra, a combomra meg a kőpadlóra is. Felszisszentem a fájdalomtól - s alighanem egy szitkot is elmorzsolhattam; nagyon remélem, nem valamelyik főisten nevét vettem hiába a számra. A padlóra fröccsent égő olaj olyan volt, mint egy alattomosan tekergő lángkígyó. Tűzhátát hol itt, hol ott púposította föl egy pillanatra. Sokat próbált, érzéketlen talpammal eltapostam a fenyegető férget. Ekkor a tenger felől föltámadhatott a szél, mert az asztalon égő mécses pislogni kezdett, majd nagy lobbanással kialudt. A szobámban már csak a mennyezetről lógó másik olajlámpa égett, melynek hitvány fénye képtelen volt eloszlatni a homályt, s fűzfavesszőként hajladozó lángnyelvével csak a tárgyak körvonalait és árnyékát tette még képlékenyebbé.

Úgyhogy amikor szobám nyitva felejtett ajtajában valami világos árnyat láttam megjelenni, először azt hittem, a láng játszik csalóka játékot velem. Aztán a fehér árny kilépett a folyosó falából, és a szobába libbent, s pár lépésnyire az ajtótól megállt. A drapéria redőit nem borzolta tovább a szél, s a ráncok ernyedten pihentek egy emberi test láthatatlan idomain. Csak két sötét folt nyújtott támpontot: a derékmagasságban összekulcsolt kezek és a derengő arcot övező hullámos fekete hajzuhatag. A jelentés láttán elfelejtettem fájdalmamat, ám a szánalmasan imbolygó láng fénykörébe lépő alak rögtön emlékeztetett rá:

- Mi baj? - kérdezte, majd magyarázatképpen hozzátette: - Alina vagyok.

Alina, Alina... Bakle lánya... no, meg azé a kígyóé. Csodás kevercse volt az akháj és a türszénosz fajnak. Bronz bőrszínét, lágy ívű, de érzékien vastag száját, hatalmas, a külső sarkoknál egy csöppet fölfelé hajló mandulaszemeit apjától örökölte, abban viszont Gorgó-fürtű anyjára ütött, hogy sötét lobogású szemei kissé közel ültek egymáshoz; ámde ami szülőjénél a természet gonoszkodó túlzása volt, az őt - ha lehet - még bájosabbá tette. Ahogy fejét egy pillanatra oldalt, a vízóra irányába fordította, megállapíthattam azt is, hogy kecsesen kicsipkézett füle és a legszabályosabb görög orra van, korántsem olyan nevetségesen apró, mint az anyjáé. Pihés, gömbölyded kis állát legszívesebben a tenyerembe fogtam volna, mint egy védtelen, ma született, összegömbölyödve alvó kiscicát. Még közelebb jött, ott állott előttem.

- Leöntöttem magamat olajjal - mondtam, s a karomra meg a combomra mutattam. Láthatta, hol pirult ki a bőr - hajolt a karom felé, én meg följebb emeltem neki, mígnem ajka összeért az érzékeny bőrrel. A legtermészetesebb módon megnyalta bíborszín nyelvével, majd száját csücsörítve finoman fújogatta. Közben a fehér lepel, mivel jobbjával elengedte, bal vállán meglazult, s nesztelenül lecsusszant a derekáig, feltárva csúcsos, fölfelé tekintő mellecskéjét. Önkéntelenül a lepel felé kaptam, de elkéstem, ehelyett a kezemet az állánál semmivel sem kevésbé gömbölyű vállára tettem. Alina néhányszor megismételte a hűtési műveletet, aztán fölállt, közvetlenül előttem. A kezem továbbra is a vállán nyugtattam, melle egyre inkább nekem nyomódott, bimbója makacsul ágaskodott, nem volt hajlandó belesimulni a nagy, barna udvarba összeérő testünk közösen termelt melegétől. Belenézett a szemembe, már amennyire nézhetett, mivelhogy a szemeim mélyen ülnek, s pontosan a lámpa alatt álltam. Nemigen láthatott a két üreg mélyére, az ő tekintete viszont annál árulkodóbb volt, két óriási szeme most két kicsi ablakká változott, amely egy napfényes tájra nyílt: egy virágos mezőn mindenféle szelíd vad vonult el: medve, farkas, tigris, szarvas s végül egy pettyes kicsi őz is. Miután az állatok eltűntek, Alina szemébe visszatért a sötét lobogás; ha létezik fekete tűz, akkor az ő szeme ettől ragyogott.

Aztán hozzálátott a második égésnyom gyógyításához - térdre ereszkedett. A válla már túl mélyen volt, kezem a fejére tettem, és cirógatni kezdtem selymes ébenfekete haját.

Nála nem volt tobozhegyű thürszosz, mint Bakle álmában az asszonyoknál, mégis csodákat művelt. Közben figyeltem, milyen mélyen húzódik homlokán a haj határvonala: a gondolatok izzása nem perzselte magasra a haját. Fölállt, és ringó léptekkel odament a hét-nyolclábnyira lévő faragott nyoszolyához; a gyér fényben sejteni lehetett csak, ahogy gömbölyű farpofái lágyan össze-összeverődnek a puhán rájuk omló lepel alatt. Félúton a lepel hirtelen lehullott róla, s úgy ült le a szarvasbőrrel leterített fekhelyre, ahogyan az a sárkánykígyó a világra hozta. Az én ágyékkötőm is már rég leoldódott, hisz kővé dermedten, mozdulatlanul állottam ott, akár egy útszéli herma. Csak az olajlámpa álmatag lángja világított már, de a szívemben fellobbanó tűz elég fényes volt ahhoz, hogy jól lássam Alinát, aki most végignyúlt a nyoszolyán, fél lábát lent hagyva a padlón, hosszú haját szétterítve az ágy végében.

- Fáj még? - susogta, s én először azt sem tudtam, miről beszél. Nem is kérdés volt ez, hanem valami egészen más: a határozatlanul lebegő két szó a végtelenbe enyészett, de én úgy éreztem, egy rabszolgahajcsár sem tudna ennél nyomatékosabb parancsot kiadni, még korbáccsal sem.

A szájának vér-, bor-, méz-, tej- és fiatalságíze volt, a szűzi üdeség, a várakozásteli izgalom és a beavatásos mindentudás keverékzamata...

Derengő tenger és lélegző csillagok közt szárnyaltunk az éjfekete légben, mellettünk tigrisek, nyulak, farkasok, bárányok repültek, vágtattak, bukfenceztek és szökelltek, elnyargaltunk a föld széléig, aztán föl, Thrákia fehér esővel borított hegyormai fölé, onnan le Libüa homokbirodalmába - ekkorra már verőfényes nappal lett -, majd keletnek a Nílus méregzöld-mélykék csíkján át Marduk földjére, aztán visszafordultunk, és mint halászsas, lebuktunk a tenger fenekére megkeresni a vöröses aranyfényben nyugvó emlékezet-csillagokat, amelyeknek roppant érctömegei egy-egy halk égi üzenetre fehéren fölizzottak, s közben mindvégig az Ókeanosznak a Káoszból jövő és a Káoszba tartó végtelen hullámzása járta át súlytalan testünket, majd fickándva kivágódtunk a sistergő habokból, és szólni sem bírtunk a gyönyörtől, mert részegek voltunk a tengermélytől, mert repülőhalak voltunk, s mert friss széna-, olajfa- és magnóliaillat csapta meg az orrunk, majd végül a tenger fenekén fölrobbant egy emlékezet-csillag, s miriádnyi - a látható világ kicsinyített mását magában foglaló, folyékony gyémántnak tetsző - reszkető vízgömb szóródott szerteszét Poszeidón tágas birodalmában.

Bágyadtan pihentünk egy darabig. Alina fölhevült teste fényes volt a finom olajtól és a verejtéktől. A lámpa egyre gyatrábban világított - odakünn a hajnal jelezte jöttét. A világ e legcsöndesebb órájában a klepszüdra kottyant egyet-kettőt, mintegy emlékeztetve arra, hogy az idő komótosan halad a maga útján: valahol napkeleten Héliosz irdatlan paripái már nyugtalanul nyerítenek és toporzékolnak színarany istállójukban.

- Ki vagy? - szegezte nekem váratlanul a kérdést. - Valahogy olyan titokzatos vagy - mondta, majd gyöngyöző kacajjal, amely fehér éket hasított a félhomályba, hozzátette: - Még a nevedet sem tudom...

- Téleiosznak hívnak, és kalmár vagyok. Anatóliából csemegeborokat szállítottam Knósszoszba, de zátonyra futott a hajóm, társaimmal együtt delfinek hoztak ki a partra. Találkoztunk atyáddal, ő hívott bennünket ide.

- És hol a hazád?

- A tenger a hazám Egyiptomtól Thrákiáig, Lüdiától Itáliáig. Ha viszont azt kérded, hol lakom, azt mondhatom, hogy ha éppen nem a hajómon, akkor vagy a szmürnai, vagy a knósszoszi, vagy a thérai házamban. Ha ellenben arra vagy kíváncsi, hogy hol születtem, akkor a válaszom: Théra szigetén, amelyet Kallisztének - a "legszebb"-nek - is mondanak. Ott nevelkedtem, mielőtt tengerre szálltam volna, hogy hosszú időre odahagyjam.

- Mesélj róla valamit - kérlelt ábrándosan Alina -, milyen az a föld, ahol ilyen kortalan emberek teremnek. Harminctól ötvenig bármennyinek nézhetnélek. A szép göndör szakállad eltakarja az arcvonásaidat, és a szemed sem segít: hol egy ártatlan gyermek, hol egy bölcs néz ki rajta.

- A kettő egy és ugyanaz... Ami Kallisztét illeti, ez a legszabályosabb kör alakú sziget, amit csak ismerek: ezért Sztrongülének is hívják, de nincs annyi név, amely híven kifejezheti szépségét. A közepén hatalmas tűzhányó magasodik, amely most viszonylag nyugalomban van, bár az utóbbi időben megint pöfékelni kezdett. Rendkívül termékeny föld, minden megterem rajta, ami kell. Ha röviden akarnám jellemezni neked, azt mondhatnám, Kalliszté az a hely, ahol több a szamár, mint az ember, több a bor, mint a víz, és több a templom, mint a ház.

Alina behunyt szemmel figyelt, dús szájának szöglete alig észrevehetően mosolyra görbedt, majd pajkos nyelvével megnyalta kiszáradt fölső ajkát. Lecsókoltam róla a nedvességet, és folytattam.

- Azért kevés a víz, mert igen kevés eső esik, úgy hozunk hajóval a távolabbi szigetekről. A szőlőtőkék a földön tekeregnek, mint a viperák, s éppen mert kevés a víz, a tőkék leve oly sűrű, akár a frissen sajtolt olívaolaj, de ha...

- És hogyhogy több a templom, mint a ház? - kíváncsiskodott; a borkérdés nem nagyon izgatta.

- Tudod, nálunk igen gazdagok az emberek, ezért minden család megengedheti magának, hogy a városok fölötti magaslatokon önálló kis szentélyt emeljen. Ezek a kis építmények szinte mind egyformák - ellentétben a lakóházakkal, amelyek mind a formát, mind a belső elrendezést és a díszítést illetően rendkívül nagy változatosságot mutatnak. Minden szentély szabályos nyolcszög alaprajzú, s egy kék színű, félgömb alakú tető ékíti. Verőfényes napokon gyakran előfordul, hogy az égnek és a tengernek pontosan olyan színe van, mint ezeknek a szentélytetőknek - a természet színei ilyenkor egybeolvadnak a théraiak teremtett világának e kis darabkájával, s olybá tűnik, mintha nem is volna tető ezeken az épületeken, illetve mintha a tető eggyé válnék az ég végtelen kékjével, mintha törekvésünket az istenek felé nem akadályozná semmi... Nekem azonban más módszerem is van arra, hogy az isteneket megközelítsem...

Alina szeme fölcsillant erre a bejelentésre, amellyel finoman az ő éjszakai kiruccanására is emlékeztettem.

- Most fölolvasok neked valamit, amit én írtam, mert tudod, amikor a hajón épp nincsen semmi dolgom, vagy valamelyik házamban megpihenek egy hosszú út után, történetek írásával múlatom az időt - mondtam, s elővettem a papiruszt a cápabőr-hengerből. Meggyújtottam az asztali mécsest és a lámpát, amelyből rám loccsant az olaj, letelepedtem az asztalhoz, kiterítettem a tekercset, a négy szélére különböző nehezékeket tettem, s Alina érdeklődő tekintetétől kísérve belevágtam.

- "A világoszöld angyalcápabőr-henger ott ringatózott a vörösborral elegy tengervíz színén, a hajó gyomrában.

Mikor lementem a raktérbe, már nyakig ért a víz, és alig láttam a félhomályban. Ám éppen akkor, amikor leértem, a kis egyvitorlás görbe járművem az oldalára billent az alattomos sziklán, ahol léket kapott, s a most rézsútosan fölém magasodó csapóajtón át vigasztalan szürke fény hatolt a raktérbe..."

Olvasás közben időnként föl-fölpillantottam Alinára, le akartam mérni a hatást, elvégre nem holmi hajónaplóról volt szó. A viharjelenetnél fázósan magára húzta az együttlétünk során összerugdalt szarvasbőrtakarót, és lélegzet-visszafojtva, tágra meredt szemmel figyelt, a delfinek közbelépésénél megkönnyebbült sóhaj szakadt ki a melléből, és mosolyra húzódott a szája; amikor Baklénak a korcsmából való dicstelen távozása került sorra, kuncogott, és álkomolyan csóválta a fejét; a bordélyjelenetnél viszont a legőszintébb utálat tükröződött az arcán.

Aztán eljutottam ahhoz a részhez, hogy Bakle megy föl a hegyre az asszonysereglet után, meglesni őket különös szertartásuk közepette. Bakle még csak a feketeséggel hadakozott, ám Alina, rettenettel eltelve, máris közbevágott: - Nem lett volna szabad utánuk erednie!

- Várd ki a végét - csitítottam, mire elhallgatott. Amikor az odafönt történtekről kezdtem olvasni, heves mozdulattal hasra vágódott, fejét belefúrta a gombóccá gyúrt khitónomba, s olykor-olykor megremegett a teste, rázkódott, de egy szóval sem mondta, hogy hagyjam abba.

Amikor Bakle álmának végén fölült, ábrázata derűs volt, mintha a hallottak során megkönnyebbült volna, mintha levetette volna a válláról a titok súlyos terhét. Ahogy aztán a tengerrel és a csillagokkal kapcsolatos merengéseimet hallgatta, az arca ismét ábrándos kifejezést öltött, úgy láttam, megszállta valami belső nyugalom - mint aki olyasmit hall, ami lelke legmélyéből szól. Végül eljutottam a vetkőzéshez, az olaj kiloccsantásához, a következő mondatokhoz:

- "Úgyhogy amikor szobám nyitva felejtett ajtajában valami világos árnyat láttam megjelenni, először azt hittem, a láng játszik csalóka játékot velem. Aztán a fehér árny kilépett a folyosó falából, a szobába libbent, s pár lépésnyire az ajtótól megállt. A drapéria redőit nem borzolt tovább a szél, s a ráncok ernyedten pihentek egy emberi test láthatatlan idomain. Csak két sötét folt nyújtott támpontot: a derékmagasságban összekulcsolt kezek és a derengő arcot övező hullámos, fekete hajzuhatag. A jelenés láttán elfelejtettem fájdalmamat, ám a szánalmasan imbolygó láng fénykörébe lépő alak rögtön emlékeztetett rá:

- Mi baj? - kérdezte, majd magyarázatképpen hozzátette: - Alina vagyok..."

Alinában ekkor kezdett fölsejleni a felismerés:

- De te ezt mikor írtad meg, Téleiosz?! Hiszen utána hűtöttem a sebeidet, aztán meg...

- Egyetlenem! Én ezt, amit most fölolvasok neked, vagy egy hete befejeztem, azzal együtt, ami még ez után következik. Ez egy kitalált történet, az én agyam szüleménye, amit a hajón vetettem papiruszra, és...

- Jós vagy te? Csak a jósok meg az istenek tudják előre, mit hoz a jövő.

- Alinám, én burokban születtem, és akik burokban születnek, azok másoknál sokkal érzékenyebbek. A szüleim, amikor felismerték ezt a különleges tulajdonságomat, elküldtek Egyiptomba, s a szaiszi papok gondjaira bíztak, faragnának belőlem igazi jóst. Tíz évig tanultam náluk, és fejlesztettem képességeimet jó tanítvány módjára, amikor rájöttem, hogy ez az intézményes képzés nem nekem való. Elzárva a világtól, különféle füvek és gázok, valamint az istenek családfájának tanulmányozásába merülve az oszloperdős templomok félhomályos zugaiban nyílt terekről, vágtató felhőkről, sós illatú végtelenségről, kalandokról ábrándoztam, Théra köves kaptatóiról, hirtelen az ember szeme elé táruló szédítő távlatokról, a mézédes borok zamatáról, a kecses madarakat formázó meg a csöcsös ivókancsókról, a szülőházam falait elborító festményekről, amelyeken zergék és kék majmok szökellnek a sziklákon, akrobatikus fecskék röpülnek, a knósszoszi palota fölfelé vastagodó, emberléptékű piros oszlopairól, a vakítóan fehér labirintusról... és rólad. Aztán amikor szabadultam, csak körbe kellett pillantanom a világban, bele kellett néznem egy vén pásztor ráncoktól barázdált arcába, meg kellett csókolnom egy lányt, végig kellett néznem egy véres naplementét, és máris többet tanultam, mint az azt megelőző tíz esztendő alatt együttvéve... Akarod hallani a történet folytatását?

Nem akarta. - Isten őrizz! - mondta. Viszont egy kis köntörfalazás után kibökte, hogy a történetben mindazonáltal szeretne benne maradni.