Fülszöveg

Ami volt, sosem múlik el egészen, és ami lesz, bár még láthatatlan, már elkezdődött valahol. Talán az álmainkban, titkos borzongásainkban, sejtjeink és sejtelmeink legmélyén. E kettős végtelen - a volt és a lesz - határán élünk. E két tartomány valójában nem is kettő, hiszen összeér, ezernyi ezer vonatkozásával hatja át a másikat. Kicsit tán oly módon, mint a tükör és a tükörkép, vagy mint mozdulataink és azok árnyéka az úton. Sokszor nem tudható, mettől a kép meg a tükörkép, a hang és a visszhang, ahogy Szigeti Lajos verseiben sem lehet szétválasztani a tér meg az idő minden vonatkozását. Fák közt lépkedünk, melyek valódiak, botanikailag azonosíthatók, ez bükk, amaz kőris, egyúttal azonban jelképek is, ágbogukat és lombjukat a terebély időbe fonják, és távoli csillagképek vibrálnak a hátterükben éjszaka - égi szimbólumok, melyekről a gyanútlan azt hiszi, a térben látja őket, holott messzi évszázadok üdvözletei, ugyanúgy, ahogy az árokparton nyíló bogáncskórók, kiáltásaink és zokszavaink, mindennapi keservünk és örömünk igéi; mind a pillanatban fénylik fel, lobog és átváltozik, látható és hallható, ahogy mindenkor jelen van, holott tudjuk, hogy tere folyamatosan idővé, ideje pedig térré tűnik át, mint a hajnalra elhamvadó csillagoké.

Szepesi Attila

(A nyomtatott kötet a kiadónál és nagyobb könyvesboltokban kapható.)