Sötét verembe esett lelkem,
S mint vak, tapogatózva tipegett.
Keresve a kivezető utat, a fényt,
A reményt, a szeretetet.
De bármerre indult falba ütközött,
S félelem rázta gyenge testemet.

Nagy kő ült mellemen,
Gombóc szorította torkomat.
S lefolyó könnyeim sem
Mutatták meg a kivezető utat.
Csecsemő pózban feküdtem a világtalan
Világban, körmömmel kaparva a falat.
Reménykedve, egy kis fény talán rám akad.