Szaitz Tibornak

Gyermekfejjel, kezedet ökölbe szorítottad
És könnyek nélkül sírtál, hangtalanul, dacolva.
Egy voltál csak a sok elhagyott fiú közül.
Se anyád, se apád, se Istened, se hazád.

Ölelő karokba bújni, simogatást kapni,
Tartozni valahová, ez volt a vágyad csupán.
De a hideg falak és megkeményedett nevelők között
Lelked megfagyott, s rácsok zárták el a kijáratot.

Tizennyolc évesen megrészegítette lelkedet
A titokzatos, ismeretlen világ.
Szilaj csikóként vágtattál az élet útján,
S tárt karokkal várt a végtelen szabadság.

Néha, mikor sírsz, látom lefolyó könnyeidben
Az intézet bélyegét, s zokogásod sikolyként kiált
A világba, az elszenvedett fájdalmas évekért.

Ilyenkor két karommal átölellek, simogatlak,
S lefolyó könnyeidet csókommal szárítom fel.
Próbállak megérteni, de olyan mélységekig nem jutok el.